Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Marlo Morgan
Vidd hírét az Igazaknak

Mutant Message Down Under
Fordította: Balázs Éva
Magyar Könyvklub, Budapest, 1996.

http://www.west.com.au/reviews/morgan/


Tartalom

FÜLSZÖVEG
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
AZ OLVASÓHOZ
KEDVES VENDÉG
A TITKOS SZAVAZÁS
CSAK MEZÍTLÁB
VIGYÁZZ, KÉSZ, RAJT!
BEILLESZKEDNI A TÁRSADALOMBA
DÍSZVACSORA
TELJES BIZTONSÁG
VEZETÉK NÉLKÜLI TELEFON
A PUSZTÁBA ILLŐ KALAP
AZ ÉKSZER
MÁRTÁS
ÉLVE ELTEMETVE
GYÓGYÍTÁS
TOTEMEK
MADARAK
A VARRÁS
A GYÓGYÍTÓ ZENE
ÁLOMVADÁSZ
MEGLEPETÉS VACSORÁRA
CSOKOLÁDÉ HELYETT HANGYA
AZ ÉLEN
AZ ESKÜ
ÁLOMIDŐ
EMLÉKEK
BIZALOM
BOLDOG HÉTKÖZNAPOT!
ELSODORVA
KERESZTELŐ
BÚCSÚ
VIDÁM BEFEJEZÉS?


Fülszöveg

Merész, páratlan kalandba keveredik egy amerikai orvosnő, amikor elfogadja egy ismeretlen ausztrál bennszülött törzs, az Igazak népe hívását, és velük megy négy hónapos vándorútjukra, keresztül a földrész kietlen pusztaságain. Mezítláb gyalogol tüskebokron át, csupasz bőrét vörösre perzseli a sivatagi nap, orrát-száját bögölyök lepik, tűrőképességét nap mint nap bizonyítja nomád társainak, míg befogadják, és készséges türelemmel tanítani kezdik. És elsajátítja különös, mély életbölcsességüket, évezredes kultúrájukat.
Megtanulja a minden embernek megadatott tehetség tiszteletét, az őszinteség szavak nélkül is kifejező erejét, az emberi érintés melegségét, a test és a lélek összhangját a tánc és az ének gyógyító hatalmát, az életben maradás rejtélyeit tikkasztó szárazságban és sodró árvízben. És teljesíti, amire kérték: közvetíti az Igazak üzenetét az egész emberi nemnek.
Vigyázzatok a Földre! Ne irtsátok az erdőket, ne pusztítsátok el a vadállatokat! Hagyjatok fel a levegő szennyezésével, egymás gyilkolásával! Találjatok vissza a természetbe! Ha nem szívlelitek meg az üzenetet: nyomtalanul eltűnik bolygónk a világmindenségből. Ha megszívlelitek, megtaláljátok létezésetek valódi értelmét, akár az Igazak népe.
Marlo Morgan könyvében meghökkentő kalandokkal, páratlanul érdekes, különös szokásokkal, sok szeretettel és melegséggel, a kitartás és erő hőstetteivel s egy ősi kultúra mának szóló tanításaival találkozik az olvasó.

 

Ajánlom ezt a könyvet édesanyámnak, gyermekeimnek, Carrinek és Stevenek, vejemnek, Gregnek, unokáimnak, Sean Jeanningnek és Michael Lee-nek, s legfőképpen édesapámnak.

*

Az ember csupán vékony szál az élet szövedékében. Bármit igazít rajta, magának teszi.
Amerikai törzsfőnök, Seattle

Csak az állja ki a próbát, aki rááll, hogy kipróbálja.
Királyi Fekete Hattyú, törzsfőnök

Majd ha az ember kivágja az utolsó fát, megmérgezi az utolsó folyó vizét, kifogja az utolsó halat is, akkor rádöbben, hogy a pénzt nem lehet megenni.
Algonkin indián jóslat

Üres kézzel születünk,
Üres kézzel távozunk.
A valódi életet
üres kézzel éltem át.
Marlo Morgan


Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem készülhetett volna el, ha nem ál mellettem két különleges ember, két igaz lélek, aki védőszárnyai alá vett, szeretettel ösztönzött, szárnyalni tanított. Hálás köszönettel tartozom Jeanette Grimme-nek és Carri Garrisonnak, amiért osztoztak velem az írás gyötrelmeiben.
Köszönöm Stephen Mitchell írónak, amiért a következő mondatokkal segített és biztatott: "Ha nem fordítottam volna le szavaikat, egész életemben arra törekedtem volna, hogy a gondolataikat fordítsam le."
Köszönet illeti Og Mandinót, dr. Wayne Dyert és dr. Elisabeth Kübler-Rosst, a kiváló írókat, lektorokat és segítőkész embereket.
Nem feledkezhetem meg Marshall Ballról sem, aki a tanításnak szentelte életét.
Hálával gondolok nem utolsósorban Nola nénire, dr. Edward J. Stegmanre, Georgia Lewisra, Peg Smithre, Dorothea Wolcottra, Jenny Deckerre, Jana Hawkinsra, Sanford Deanre, Nancy Hoflundra, Hanley Thomasra, Marlyn Reiger és Richard Reiger tiszteletesre, az Arrow Printing munkatársaira: Walt Bodine-ra, Jack Smallra, Jeff Smallra és Wayne Bakerre, a Harper-Collins munkatársaira: Stephanie gunningra és Susan Moldowra, továbbá Robyn Bemre, Candice Fuhrmanre, s végül megkülönböztetett szeretette Steve Morganre, az MM elnökére.


Az olvasóhoz

A könyvben leírtak tények, valóságos élmények hívták életre. Az olvasó meg-győződhet majd róla, nem vittem magammal jegyzetfüzetet. A történetnek az a feladata, hogy az ausztráliai bennszülöttek egyik kis törzsét megvédje a jogi felelősségre vonástól. Szándékosan ne említettem távoli barátaim nevét, akik kerülni akarják a nyilvánosságot, és megőriztem a számunka szentnek számító hely titkát is.
Nem kell az olvasónak azon elfáradnia a könyvtárba, hiszen nem feledkeztem meg az alapvető történelmi áttekintésről. Nem szükséges elutaznia a távoli Ausztráliába sem, mert a bennszülöttek mai életkörülményeit bármely amerikai város szegénynegyedében megismerheti, ahol a színes bőrűek többsége munkanélküli-segélyen él. A szerencsésebbje nem állástalan, igaz, csak alantasabb munkához jut; a kultúrájuk pedig kihalófélben van ahogy Amerika őslakosai esetében történt, mivel életüket kijelölt korlátok közé szorították, és több nemzedékük számára megtiltották a szent hagyományok gyakorlását.
Amitől nem kímélhetem meg az olvasót, az az Igazak üzenete.
Amerika Afrika és Ausztrália láthatólag azon fáradozik, hogy javítsa az emberfajták közötti kapcsolatot. Ám valahol az ausztrál kontinens legeldugottabb vidékén, a világtól elzárva ősi életforma maradt fenn. Különleges embercsoport él ott, amely nem tudja, mi a rasszizmus, csupán az emberekkel és a természettel törődik. Ahhoz, hogy pontosan megértsük ezt az életet, jobban meg kell ismernünk a létező embert és az emberi létezést.
E könyv szerény magánkiadványként indult, s mégis nagy feltűnést keltett. Bizonyára olvasóim is más és más következtetéseket vonnak le belőle. Úgy tűnhet például: az az ember, akire közvetítőmként és tolmácsomként hivatkozom, az elmúlt években nem tartotta be az állami törvényeket, szabályokat: nem törődik a népszámlálással, az adókkal, a választásokkal, a földhasználati joggal, a bányászati engedélylyel, a születés és halál bejelentésével és így tovább. Sőt a törzs más tagjait is engedetlenségre buzdítja. Sokan kérték tőlem, hogy hozzam nyilvánosságra ennek az embernek a nevét, továbbá hogy vezessek el egy csoportot a távoli sivatagba, járjuk végig ugyanazt az utat. Nem tehettem eleget a kérésnek. Bizonyára lesz olyan, aki azzal vádol, hogy magam is szemet hunyok a törvénysértések fölött, illetve hogy nem mondok igazat, s a törzs talán soha nem is létezett.
Válaszom a következő: nem egész Ausztrália bennszülött lakosságáról beszélek. Csupán a földrész mindentől távol eső vidékén élő, vadaknak vagy ősembereknek emlegetett kortársaink nevében szólok. Mielőtt 1994 januárjában visszatértem az Egyesült Államokba, újra felkerestem őket. Újra áldásukat és beleegyezésüket kaptam, hogy végezzem ezt a munkát.
Azoknak az olvasóimnak, akik csupán szórakozást keresnek soraimban, azt kívánom: olvassák könyvemet élvezettel, aztán felejtsék el, mint afféle könnyű elő-adást. Ha a mesét keresik benne, nem fognak csalódni: azt kapják, amit vártak.
Ám aki fogékony az üzenetre, tisztán megérti majd az üzenet szavát. És nemcsak eszével, hanem érezni fogja zsigereiben, szívében, minden porcikájában. Belegondol, hogy vele is megtörténhetett volna, hogy őt választják ki erre a vándorútra. Elhiszi majd nekem, hogy olykor nem bántam volna, ha nem rám esik a választás.
Mindannyian vágyunk olyan élményre, amely valamilyen isten háta mögötti vidékhez fűződik; én a szó legszorosabb értelmében az isten háta mögött jártam. Velem a valóságban megtörtént mindaz, amit más csak szeretett volna megélni. Én a saját bőrömön tapasztaltam mindent.
A könyvet lapozva olvasóm szívét talán majd megérintik hőseim. Angolul írt szavaim mögött a világ minden emberének közös nyelve: az érzés szól.
Ízlelgesse hát az üzenetet, kedves Olvasó, szemezgesse ki belőle, amit jónak talál, a többit pedig hajítsa féle; hiszen ez a világ rendje.
A természeti népek hagyományainak megfelelően új nevet választottam magamnak, amely kifejezi ott fölfedezett képességemet.
Őszinte hívük:
Utazó nyelv

E regény megírására ausztráliai élményeim ösztönöztek. A történet játszódhatna akár Afrikában, akár Dél-Amerikában vagy bárhol a világon, ahol még ismerik a civilizáció szó eredeti jelentését.
Az olvasó dolga csupán annyi, hogy megértse a neki szóló üzenetet.

M.M.


Kedves vendég

Ha voltak is intő jelek, én nem észleltem semmit. Az események megindultak a maguk útján. A ragadozók már ott ültek mérföldekkel távolabb, zsákmányra várva. A csomagra, amelyet egy órával korábban kipakoltam, holnap reggel rákerül a "nem kézbesíthető" címke, és hónapról hónapra ott porosodik a raktárban. Úgy tűnt, csupán az idegen országban eltűnt amerikaiak számát fogom gyarapítani.
Tikkasztó októberi reggel volt. Az ötcsillagos szálloda bejárata előtt ácsorogtam az ismeretlen vezetőt keresve. Gyanútlanul, nem észlelve baljós jeleket, szívem valósággal ujjongott. Remekül éreztem magam, izgatott és elszánt voltam. Úgy éreztem: ez az én napom.
Nyitott dzsip hajtott be a kör alakú bejárat elé. Emlékszem a gumik surrogó hangjára a gőzölgő járdán. A rozsdás járgányra finom permet szóródott az utat szegélyező bíborvörös virágokkal teli bokrok mögül. Az autó megállt, a sofőr pedig, egy harminc körüli bennszülött, egyenesen rám nézett. "Jöjjön", intett felém fekete karjával. Ő egy szőke amerikait keresett, én meg arra vártam, hogy elkísérjenek a bennszülött törzshöz. Az egyenruhás ausztráliai portás szigorú és rosszalló szemében illettünk egymáshoz.
Már akkor nyilvánvaló volt, hogy túl vagyok öltözve, amikor magas sarkú cipőmben felügyetlenkedtem magam a terepjáróra. A jobbomon ülő vezető sortot, elnyűtt trikót viselt, meztelen lábán pedig tornacipőt. Amikor arról volt szó, milyen járművel jutok el a találkozóra, másra számítottam, mondjuk egy Holenra, az ausztrál autógyártás büszkeségére. Nem gondoltam volna, hogy vezetőm egy ilyen teljesen nyitott alkalmatosságon érkezik elém. Mindenesetre inkább legyek elegáns, mint nem megfelelően öltözött az ünnepélyes fogadáson, a rám váró díszlakomán, gondoltam.
Bemutatkoztam. A férfi csak bólintott, úgy tett, mintha pontosan tudná, ki vagyok. A portás zordan nézett ránk, amint elhajtottunk előtte. Végigmentünk a tengerparti város utcáin, elhagytuk a verandás házsorokat, a tejivókat és gyorsbüféket, majd a kopár, csupa beton parkolókat. Amikor rákanyarodtunk a hatfelé elágazó körforgalmú útkereszteződésre, megkapaszkodtam az ajtó fogantyújában. Miután kikeveredtünk belőle és a nekünk megfelelő irányban autóztunk már, a nap a hátamra tűzött. Megállapítottam magamban, hogy az újonnan szerzett barackszínű kosztüm és a hozzá illő selyemblúz is kezd nagyon meleg lenni. Találgattam, merre lehet az épület, ahova hivatalos vagyok. Azt hittem, a külvárosban, de tévedtem. Rátértünk a tengerparttal párhuzamos főútra. A találkozó valóban a városon kívül volt, jóval messzebb a szállodától, mint ahogy vártam. Levetettem a kabátomat és arra gondoltam, milyen ostoba voltam, hogy nem tájékozódtam idejében. De legalább volt egy hajkefe a táskámban, és vállig érő szőkített hajamat divatosan befontam és feltűztem.
Kíváncsiságom nem hagyott alább attól a pillanattól, amikor az első telefonhívást kaptam, bár nem mondanám, hogy igazán meglepődtem. Végtére több helyről, szervezettől kaptam elismerést, és a program, amelyen dolgoztam, igazi sikert aratott. Munkánknak előbb-utóbb fel kellett tűnnie: félreérthetetlenül öngyilkos magatartást tanúsító városi félvér felnőtteket karoltunk fel, akik számmára értelmes célt és anyagi feltételeket próbáltunk találni. Azon azonban meghökkentem, hogy a törzs, amely jelentkezett és fölvette velem a kapcsolatot, kétezer mérfölddel távolabb él, a kontinens túlsó partján. Az általánosságoknál is jóval kevesebbet tudtam az ausztráliai bennszülött népekről, hacsak nem számítom a fülembe jutott felszínes megjegyzéseket.
Fogalmam sem volt róla, hogy zárt, egységes népcsoportról van-e szó, vagy az amerikai őslakókhoz hasonlóan nagy különbségek, nyelvi eltérések jellemzőek az itt élőkre.
Valójában arra voltam kíváncsi, hogy vajon mit fogok kapni: újabb fából faragott dísztáblát, amelyet hazaküldhetek Kansas Citybe, vagy csupán egy csokor virágot. Azt talán mégsem ebben a százfokos melegben. Túl körülményes lenne fölszállni vele a visszafelé induló gépre. A vezető pontosan érkezett, ahogy megbeszéltük, déli tizenkettőkor. Ebből legalább tudhattam, hogy ebédre vagyok hivatalos. Találgattam, mivel kínál a bennszülött tanács. Reméltem, hogy nem a szokványos vendéglői ausztrál étellel. Talán összeütnek valami házi kosztot, és életemben először végre megízlelhetem a bennszülött konyha ételeit. Képzeletemben színes tálakkal megrakott asztal jelent meg.
Az előttem álló események különleges élménynek ígérkeztek, és várakozással tekintettem a feltehetően emlékezetessé váló nap elé. A mai alkalomra vásárolt táskámban velem volt egy 35 mm-es filmfelvevő és egy magnó. Mikrofont vagy reflektort ugyan egyetlen szóval sem említettek, sem azt, hogy beszédet kellene tartanom, én mindenesetre felkészültem. Egyik legnagyobb erényem mindig is az előrelátás volt. Végtére betöltöttem az ötvenedik életévemet, éppen elég kellemetlenség és csalódás ért már életemben, hogy változtatni tudjak terveimen és feltaláljam magam. Barátaim megállapították, hogy gyakorlatiasan önálló vagyok. Mindig tartogat egy második megoldást is a tarsolyában, szokták mondogatni.
Egy több pótkocsit vontató kamionszerelvény húzott el a szemközti sávban. A kocsik bodrosan gomolygó, forró füstfelhőket püfögtek ki az úttest közepére. Hirtelen abbahagytam az elmélkedést, mert a sofőr megrántotta a kormányt, és letértünk egy göröngyös földútra, ahol mérföldeken át vörös port vertünk fel magunk mögött. Egyszer csak a két kikoptatott kerékcsapás is eltűnt, s rájöttem, hogy nincs út előt-tünk. Bokrokat kerülgetve bukdácsoltunk a hepehupás, homokos kietlenségben. Időnként megpróbáltam beszélgetni, ám a nyitott autó állandó zúgása, a hangos súrlódás, ahogy az alváz leért a földre, és a le-föl zötykölődés meghiúsította kísérleteimet. Össze kellett szorítanom a számat, hogy ne harapjam meg a nyelvemet. A vezető sem mutatott hajlandóságot a beszélgetésre.
Fejem úgy billegett, mint egy rongybabáé. Egyre jobban szenvedtem a hőségtől. Harisnyanadrágom olyan érzést keltett, mintha ráolvadt volna a bőrömre, de nem mertem levenni még a cipőmet sem, mert attól tartottam, hogy röpül, bele a rőtszínű pusztaságba, amely körülvett bennünket, ameddig a szemünk ellátott. Nem hittem volna, hogy hallgatag vezetőm megállna. Bepárásodott szemüvegemet gyakran törölgettem ruhám szélével. A legkisebb mozdulattól is patakzott rólam a veríték. Éreztem, ahogy megolvad rajtam a festék, és az orcámra kent rózsapír a nyakamra folyik. Bizakodva tűnődtem, talán kapok majd húsz percet, hogy rendbe szedjem magam a bemutatkozás előtt. Ragaszkodni fogok hozzá!
Ránéztem az órámra: már két órája zötykölődtünk a sivatagban. Emlékezetem szerint évek óta nem volt ilyen melegem. A sofőr még mindig hallgatott, legfeljebb véletlenül hümmögte el magát. Egyszeriben rádöbbentem: be sem mutatkozott. Talán nem is azon az autón ülök, amelyiken kellene! De hisz ez ostobaság. Most már amúgy sem tudnék kiszállni, és a vezető annyira biztosnak látszott benne, hogy én leszek az utasa.
Néhány óra múlva megálltunk egy hullámbádogból készült tákolmány közelében. Előtte kis tűz parázslott, amely mellől két bennszülött asszony állt fel közeledtünkre. Mindketten középkorúak voltak, alig viseltek valamit magukon, de barátságosan mosolyogtak ránk. Az egyiken fejpánt volt, amelytől göndör fekete haja furcsán szétállt, és ez szélesítette arcát. Karcsúak voltak és izmosak, arcuk kerek és széles, barna szemük csillogó. Miközben lekászálódtam a terepjáróról, sofőröm odaszólt hozzám: - errefelé egyébként én vagyok az egyetlen, aki beszél angolul. Én leszek a tolmácsa és a kísérője.
Nagyszerű, gondoltam magamban. Hétszáz dollárt költöttem repülőjegyre, szállodára és új ruhákra, hogy megjelenjek az ausztráliai bennszülöttek előtt. Erre kiderül, hogy még csak nem is beszélnek angolul, és nem törődnek a divattal.
Ám ha már itt voltam, meg kellett próbálnom beilleszkedni, bár a szívem mélyén úgy éreztem: nem fog menni.
A két asszony idegen csengésű, tompa hangokat hallatott, önálló szavaik nem kerekedtek ki mondattá. Kísérőm hozzám fordult és elmagyarázta, hogy csak azután kerülhet sor a fogadásra, ha megtisztítottak engem. Fogalmam sem volt, mit értett ezen. Igaz, több réteg por lepett, megizzadtam az úton, láthatóan nem erre célzott. A kezembe adott valami ruhafélét, amelyet kibontottam, és kiderült róla, hogy egy darab anyag, amelyet a test köré kell tekerni. Azt mondta, vetkőzzek le, és ezt öltsem fel. - Micsoda? - kérdeztem hitetlenkedve. - Komolyan mondja? - Erre szigorúan megismételte az utasítást. Körülnéztem, hol öltözhetnék át, de nem találtam alkalmas helyet. Mit tehettem volna? Túl messzire eljöttem, túl sok kényelmetlenséget elszenvedtem ahhoz, hogy most meghátráljak. A fiatalember arrébb ment. - A mindenségit, legalább nem olyan meleg, mint a rajtam lévő göncök - gondoltam. Így hát amilyen ügyesen és gyorsan csak tudtam, levetettem vadonatúj, de bepiszkolódott ruhadarabjaimat, takarosan összehajtogattam őket, majd fölvettem a bennszülött viseletet.
Holmimat rátettem a közelben egy nagy, gömbölyű kőre, amely nemrégen még a két várakozó nő ülőalkalmatosságául szolgált. Sutának éreztem magam a fakó rongyban, hiányzott jó benyomást keltő öltözetem. Kísérőm újra előkerült. Ő is átöltözött. Az ágyékkötőt leszámítva meztelenül állt előttem, és mezítláb volt, akárcsak a két nő a tűz mellett. A férfi további utasításokkal látott el: vessek le mindent, cipőt, harisnyát, fehérneműt, ékszert, még a hajamat összefogó csatokat is szedjem ki. Kíváncsiságom fokról fokra csökkent, balsejtelmem egyre nőtt, de engedelmeskedtem neki.
Emlékszem rá, hogy ékszereimet eldugtam a cipőm orrába. Ösztönös női mozdulattal, melyet senkitől sem tanultam, fehérneműmet a kupacba rakott ruhám közé rejtettem.
Sűrű, szürke füstoszlop szállt föl a parázsló szénről, amikor nyers zöld ágat tettek a tűzre. A fejpántos nő nagy, fekete sólyomszárnyra emlékeztető tárgyat vett elő, és legyezőszerűen kinyitotta. Tetőtől talpig legyezni kezdett vele. A füst gomolyogva fölszállt, a torkomat fojtogatta. Ekkor az asszony mutatóujjával kört rajzolt a levegőbe, és én azonnal megértettem, hogy meg kell fordulnom. A szertartás a legye-zővel megismétlődött a hátam mögött is. Ezután a füstön keresztülhatolva át kellett lépnem a tűzön.
Végül azt mondták: megtisztultam, és engedélyt kaptam, hogy beléphessek a bádogbódéba. Miközben bronzbőrű kísérőmmel a bejárathoz léptünk, láttam, hogy a nő, aki a szertartást végezte, felkapja összes holmimat és a lángok fölé tartja. Rám nézett, elmosolyodott, és amikor tekintetünk találkozott, elengedte a kezében tartott kincseket. Amim csak volt, mind a tűz martalékává vált!
Egy pillanatra megállt a szívverésem: nagyot sóhajtottam. Máig sem értem, miért nem tiltakoztam kiabálva, miért nem kaptam ki azonnal a lángok közül a tárgyaimat. Nem tettem semmit. Az asszony arckifejezése elárulta, hogy nem rosszindulatból tette, amit tett; mintha így jelezte volna az idegennek járó vendégszeretetet. Egyszerűen tudatlan - mentegettem magamban. Fogalma sincs a hitelkártyákról és a fontos iratokról. Még örülhettem, hogy a repülőjegyemet a szállodában hagytam. Szerencsére maradtak ott más ruháim, és tudtam, hogy valahogyan majd csak végigmegyek a szálloda hallján ebben az öltözékben is, ha eljön az ideje. Gondolatban így vigasztalódtam: "Ugyan, Marlo, egy olyan rugalmas nő, mint te, nem fog belebetegedni ebbe a vacak kis esetbe." Ám titokban mégis az járt az eszemben, hogy legalább az egyik gyűrűmet később kikotrom a hamu alól. A tűz előbb-utóbb kialszik, és remélhetőleg kihűl, mielőtt a terepjáró visszaindul velünk a városba.
Mégsem így történt.
Csak utólag értettem meg, mi volt a jelentése annak, hogy levetettem értékes, mindaddig szükségesnek tekintett ékszereimet. Meg kellett tanulnom, hogy ezek az emberek nem olyan drágaköves aranyórával mérik az időt, amilyet most örökre elnyelt a föld.
Még később azt is megértettem, hogy meg kell szabadulnom a tárgyakhoz és bizonyos hiedelmekhez való ragaszkodásomtól, ez fontos lépés a lét értelme felé vezető emberi fejlődésemben.


A titkos szavazás

Beléptünk a három fallal határolt fedett pajtába, melynek nem volt ajtajaablaka, minek is lett volna? A pajta arra szolgált, hogy árnyékot adjon vagy védelmet a juhoknak. Bent egy másik, kővel körülrakott tűz fokozta a hőséget. Semmi sem utalt az ember kényelmi szükségleteinek kielégítésére: nem voltak székek, nem volt padló, sem ventilátor; nyoma sem látszott az elektromosságnak. Az egész hullámbádog tákolmányt ócska, korhadó lécek tartották össze, bizonytalanul.
Az utóbbi négy órában vakító fényhez szokott szemem gyorsan alkalmazkodott az árnyékos és füstös hely sötétjéhez. Bennszülötteket láttam állni vagy ülni a puszta homokon. A férfiak a fejükön színes, gazdagon díszített pántot viseltek, a felkarjukon és a bokájukon pedig tollakat. Ugyanolyan ágyékkötő volt rajtuk, mint a sofőrön. Ő nem volt kifestve, ám a többiek arcát, karját és lábát minták díszítették. Fehér pontok, csíkok és gondosan megrajzolt alakzatok. Gyíkok ékeskedtek a karokon, míg a lábakon és hátakon kígyók, kenguruk és madarak.
A nők dísztelenebbek voltak. Olyan súlyúak lehettek, mint én, hatvanöt kiló körüliek. Többnyire idősebb asszonyok voltak jelen, akiknek világos csokoládészínű bőrük finomnak és egészségesnek látszott. Nem viseltek hosszú hajat, göndör tincsek tapadtak szorosan fejükhöz. Azok, akiknek valamivel hosszabb hajuk volt, keskeny pánttal szorították le. A bejáratnál ősz hajú öregasszony állt, nyakát és bokáját festett virágfüzér díszítette, amelyen minden levél, minden egyes virág porzója művészi gonddal volt kidolgozva. Az asszonyok két, vagy az enyémhez hasonlóan egy darab ruhaanyagot tekertek testük köré. Csecsemőt vagy kicsi gyermeket nem láttam közöttük, csak egy serdülő fiút.
Tekintetemet a csoport legfeltűnőbben öltözött tagja, egy őszülő, fekete hajú férfi vonzotta magára. Szépen gondozott szakálla kiemelte markáns, erőteljes, méltóságteljes arcvonásait. Pompás, fényes papagájtollakból készült fejdíszt viselt. Tollak tarkállottak a karján és a bokáján is. Derekát apró darabokból összefűzött szíj övezte, mellét kövekből és magokból készült dísz ékesítette. Egy-két nő nyakán hasonló, de kisebb méretű lánc díszelgett.
A férfi mosolyogva nyújtotta felém kezét. Amint belenéztem fekete, meleg tekintetű szemébe, a teljes béke és biztonság érzése áradt szét bennem. Még sosem láttam az övénél szelídebb arcot.
Mindazonáltal felemás érzelmek vettek erőt rajtam. A sok festett arc, a hegyes, éles lándzsát tartó férfiak sora félelmet ébresztett bennem. Pedig mindenki nyájasan nézett rám, a légkör barátságosnak és nyugalmasnak tetszett. Ostoba bizalmatlankodásomat legyűrve próbáltam megnyugodni. Ez az egész egy csöppet sem hasonlított arra, amit vártam. Álmomban sem képzeltem volna, hogy ennyi kedvesnek látszó ember körében ilyen riadtnak érezhetem magam. Legalább a fényképező-gépem ne lett volna a lángok martaléka; micsoda képeket ragaszthatnék az albumba, micsoda diákat mutogathatnék elbűvölt rokonaimnak, barátaimnak! Megint eszembe jutott a tűz. Száma vettem, hogy mi is égett olyan jól. Beleborzongtam még a gondolatába is: nemzetközi vezetői engedélyem, narancsszínű ausztrál papírpénzek, egy száz dollárról szóló csekkem, amelyet ifjúkori tárcám titkos rekeszében őriztem ed-dig, a kedvenc rúzsom, amilyet nem lehet kapni ebben az országban, gyémántköves órám és a gyűrű, amelyet Nola nénitől kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Ez mind odalett.
Kétségbeesett gondolataimat az zavarta meg, hogy tolmácsom, Ooota bemutatott a törzsnek. Hosszú, elnyújtott "ooo"-val ejtette ki a nevét, végtelennek tetsző "oooo"-nak hangzott, amit azután kurta, pattanó "ta"-val fejezett be.
A barátságos, különleges szemű férfiban a bennszülött törzs bölcs főnökét tisztelték. Bár nem ő volt a legidősebb férfi, de a mi fogalmaink szerint ő hasonlított a leginkább egy törzsfőnökre.
Egy asszony botokat kezdett összeütögetni, majd sorban a többi nő is csatlakozott hozzá. A dárdás férfiak ütemesen doboltak fegyverük hosszú nyelével, a többiek meg tapsoltak. Aztán mindannyian éneklésbe, vagy inkább monoton kántálásba kezdtek. Kézmozdulattal jelezték, hogy telepedjek le a homokos földre. A törzs corroboree-t, ünnepi gyűlést tartott. Egyik dal követte a másikat. Korábban nem vettem észre, hogy néhányan nagy, hüvelyes termésből készült bokaperecet viseltek, de most, hogy figyelmem középpontjába kerültek, jól hallottam, amint a száraz magok zörögnek. Egy asszony táncolni kezdett, s követték társnői. Olykor a férfiak magukban táncoltak, máskor a nők is beálltak közéjük. Eljátszották nekem egész történelmüket.
Végül a zene és a tánc fokozatosan lassult, míg minden mozgás meg nem szűnt. Csupán egyetlen hang hallatszott, amely egy ütemre vert a szívemmel. Mindenki némán és mozdulatlanul nézett a törzsfőnökre. Ő fölemelkedett és odalépett hozzám. Mosolyogva megállt előttem. Leírhatatlanul bensőségesnek éreztem a pillanatot. Mintha régi barátok volnánk, pedig most találkoztunk először. Tudtam, hogy puszta jelenléte megnyugtat és biztonságot nyújt számomra.
A bölcs levett az övéről egy hosszú tokot, mely kacsacsőrű emlős bőréből készült, és megrázta az ég felé. Kinyitotta, tartalmát a földre szórta. Kavicsok, csontok, fogak, tollak és kerek bőrpikkelyek hullottak körém. A törzs néhány tagja segített megjelölni a helyet, ahova az egyes darabok estek. Lábuk nagyujjával ügyesen jeleket húztak a döngölt földre. Aztán mindent visszatettek a tokba. A bölcs mondott valamit, és a tokot átnyújtotta nekem. Eszembe jutott Las Vegas, így hát én is a magasba emeltem a magokkal teli alkalmatosságot és megráztam. Aztán kinyitottam és szétszórtam a benne levő dolgokat, nem ügyelve rá, hogy mi hova esik. Két férfi négykézlábra ereszkedve mérte, hova estek az én darabjaim, és összehasonlította dobásomat a törzsfőnökével. Néhányan megjegyzéseket tettek, de Ooota nem mutatott hajlandóságot, hogy lefordítsa, miről volt szó.
Aznap délután más próbákat is végeztünk. Az egyik legérdekesebb próba középpontjában egy szem gyümölcs állt. Vastag héjú gyümölcs volt, mint a banán, de a formája körtére hasonlított. A kezembe adták, felszólítottak, hogy fogjam és áldjam meg. Vajon mit érthettek ezen? Fogalmam sem volt róla, így hát egyszerűen azt mondtam: - Álld meg, uram, ezt a gyümölcsöt. - Ezután visszaadtam a törzs bölcsének. Ő fogott egy kést, levágta a gyümölcs tetejét, és hámozni kezdte. Nem úgy jött le a héja, mint a banáné, lefelé, hanem mint az almáé, körbe. Amikor elkészült vele, minden arc felém fordult. Megszeppentem a sötét szemek kereszttüzében. Mintha gyakorolták volna, egyszerre szólaltak meg: - Ah! - Ez mindig így történt, ha a törzs-főnök gyümölcsöt hámozott. Nem tudtam, hogy ez az "ah" az elismerés jele volt-e, vagy éppen ellenkezőleg, az elmarasztalásé, de ösztönösen éreztem, hogy a héj nem szokványos módon kunkorodott, és bármi volt is a szertartás rendeltetése, átmentem a vizsgán.
Fiatal nő lépett hozzám, kezében kavicsokkal teli tállal. Nem is tál lehetett, inkább öblös fakéreg, de annyira meg volt rakva kövekkel, hogy nem láttam jól. Ooota jelentőségteljesen nézett rám, majd így szólt: - Válassz egy követ! Bölcsen dönts! Az fogja óvni az életedet.
Hideg borzongás futott végig rajtam azonnal, tenyeremet forró izzadság öntötte el. Egész bensőm megmozdult. Gyomrom görcsbe rándulva jelzett: "Mit jelentsen ez? Ez fogja óvni az életemet?"
Csak néztem a köveket, de mind egyformának látszott. Egyik sem tűnt ki a többi közül. Mind szürkésvörös kavics volt, akkora, mint egy ötcentes vagy egy negyeddolláros. Azt kívántam, bárcsak volna valamelyik fénylőbb, vagy valamiben más, mint a többi. De nem volt szerencsém. Ezért hát csaltam: figyeltem, úgy tettem, mintha elmélyülten válogatnék, aztán leemeltem egy követ a kupac tetejéről, és diadalmasan fölmutattam. Csupa helyeslő arcot láttam magam körül, magamban pedig azt gondoltam megkönnyebbülten: jól választottam!
Csupán azt nem tudtam, mit csináljak vele. Nem hajíthatom el, mert vérig sérteném őket. Végső soron nekem ez a kő nem jelent semmit, de ők nagyon fontosnak tartják. Nem volt zsebem, amibe beletehettem volna, így a körém tekert lepel mellrészébe rejtettem, mert úgy gondoltam, ott lesz a legjobb helye. Nyomban el is feledkeztem rögtönzött zsebem tartalmáról.
Ezután eloltották a tüzet, összeszedték kevés holmijukat és kifelé indultak a sivatagba. Barna, majdnem teljesen csupasz felsőtestük csillogott a ragyogó napon, miközben induláshoz készülődve sorban álltak. Ezek szerint vége volt a fogadásnak, nincs díszebéd, nincs kitüntetés. Ooota indult utolsónak, de ő is ment a többiekkel. Néhány lépés után azonban megfordult, és odakiáltott! - Indulunk! Gyere utánunk!
- Hova megyünk? - kérdeztem.
- Vándorútra.
- Mégis hova?
- Keresztülmegyünk egész Ausztrálián.
- Nagyszerű! És mennyi ideig fog tartani?
- Körülbelül három teljes holdtöltét.
- Micsoda? Hogy három hónapig gyalogolunk?
- Igen. Nagyjából három hónapig.

Mély levegőt vettem, aztán így szóltam a távolabb álló Oootának:
- Ez nagyon érdekesen hangzik, de beláthatod, hogy nem mehetek veletek. Kötelezettségeim, elintézetlen ügyeim, rendezetlen számláim vannak. Nem így készültem. Időre volna szükségem, hogy elintézzem a dolgaimat, mielőtt vándorútra kelek. Lehet, hogy nem érted, de én amerikai vagyok és nem ausztrál állampolgár. Nem kerekedhetek föl és nem tűnhetek csak úgy el egy idegen országban. Felidegesíteném az ausztrál bevándorlási hivatalt, az én kormányom meg helikoptereket küldene a felkutatásomra. Máskor, ha lesz időm jó előre felkészülni, talán veletek tarthatok, de ma semmiképpen sem. Egyszerűen nem tehetem. A mai nap nem alkalmas erre.
Ooota elmosolyodott: - Minden rendben lesz. Mindenki tudni fog a dologról, akinek tudnia kell. Népem meghallotta a segélykiáltásodat. Ha a törzs egyetlen tagja is ellened szavazott volna, nem indulnánk útra. Kiálltad a próbát, elfogadtak. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, nem tudom jobban elmagyarázni. Ezt az élményt nem szabad kihagynod. Ez a legfontosabb dolog, amit életedben teszel. Ezért születtél meg. Isteni akarat testesül meg; ez a küldetésed. Többet nem mondhatok. Gyere utánam - azzal megfordult és indult.
Mozdulatlanul néztem az ausztráliai sivatagot. Hatalmasnak, kietlennek tűnt, mégis szépnek láttam, lenyűgözött a végtelenbe simuló táj. Még ott állt a terepjáró, benne az indítókulcs. De vajon merről jöttünk? Hiszen egy idő után még út sem volt, órákig tekeregtünk, kanyarogtunk. Nem volt cipőm, vizem, ennivalóm. Ebben az évszakban a sivatag hőmérséklete 37 és 57 Celsius-fok között ingadozik. Örültem, hogy egyhangúlag befogadtak, de engem nem kérdezett meg senki. Nekem nincs szavazati jogom? Úgy látszott, hogy nincs beleszólásom a döntésbe.
Nem én akartam menni. Ők utasítottak, hogy bízzam rájuk az életemet. Most ismertem meg őket, és még csak nem is értünk egymás nyelvén. Mi van, ha kirúgnak az állásomból? Elveszítem a nyugdíjjogosultságomat. Ez őrültség! Nem mehetek!
Aztán arra gondoltam: egy kétfelvonásos darabba kerültem. Az első felvonást itt játsszák a bádogépítményben, aztán kivonulnak a pusztaságba és ott folytatják. Nem mennek túl messzire, hiszen nincs élelmük. Legfeljebb kint kell töltenem az éjszakát a sivatagban. De még azt sem. Csak rám néznek, és látják, hogy nem nomád élethez vagyok szokva, hanem városi összkomforthoz. Az is igaz persze, hogy kibírom, ha kell. Nem, nem! Megértetem velük, hogy csak egy éjszakát fizettem ki a szállodában. Legkésőbb holnap délre vissza kell érnem, különben kifizethetek még egy napot, csak hogy ennek a tanulatlan népségnek a kedvében járjak.
Néztem az egyre távolodó, egyre kisebbnek látszó csapat után. Nem volt időm mérlegelni az előnyöket és hátrányokat. Minél tovább őrlődöm, annál messzebbre kerülnek. Hangosan kimondott szavaim olyan mélyen beleivódtak emlékezetembe, mint művészi gonddal készített faberakás: "Istenem, Uram, tudom, hogy szereted megtréfálni a híveidet, de ez mégiscsak több a soknál!"
félelem, döbbenet, hitetlenség, tompa zsibbadtság kavargott bennem, ahogy gépiesen elindultam a magukat Igazaknak nevező bennszülöttek nyomában.
Nem kötöztek meg, számat nem tömték be, mégis fogolynak éreztem magam. Úgy tűnt, hogy áldozata vagyok az ismeretlenbe tartó erőltetett menetnek.


Csak mezítláb

Nem jutottam messzire, amikor éles fájdalom hasított a lábamba. Lenéztem és megláttam, hogy egy csomó tüske állt bele. Ha kihúztam őket, minden lépésnél még több került a helyükbe. Megpróbáltam fél lábon ugrálni, s közben a másikból igyekeztem kirángatni az égetően szúró tövist. Néhányan visszafordulva néztek, és bizonyára nagyon mulatságosnak találták, mert szájuk széles vigyorra húzódott. Ooota megállt, megvárt. Együttérző arccal mondta: - Felejtsd el a fájdalmat. Majd akkor ráncigáld ki a tüskét, ha tábort verünk. Tanulj meg tűrni. Figyelj valami másra. Később rendbe hozzuk a lábadat is. Most úgysem tehetsz semmit.
Figyelj valami másra. Jól értettem, mit akart mondani a barátom. Hiszen tizenöt éven át akupunktúrás orvosként fájdalommal küszködő betegekkel foglalkoztam. Betegségek végső stádiumában gyakran kell dönteni az öntudattól megfosztó fájdalomcsillapítók, illetve az akupunktúrás kezelés között. Az akupunktúrát választó betegeknek én is mindig pontosan ezt mondtam. Betegeimtől elvártam, hogy képesek legyenek másra figyelni, és most tőlem várják el ugyanezt. Könnyebb mondani, mint megcsinálni, de végül sikerült.
Nemsokára megálltunk egy rövid pihenőre, ekkor láttam, hogy a legtöbb tüske beletört a lábamba, és mélyen befúródott több helyen vérző bőröm alá. A fűnek, melyen lépkedtünk, spinifex a neve. A botanikusok a pázsitfélékhez sorolják ezt a pengeéles, sodrott levelű növényt, amely megköti a homokbuckákat és kevés vízzel is beéri. A fű megnevezés tulajdonképpen félrevezető. Nincs olyan fűféle, amelyhez hasonlíthatnám. Nem elég, hogy az éle vág, mint a kés, de még a kaktuszéra emlé-keztető tüskéi is vannak. Ahol belefúródtak a húsomba, égő, vörösen feldagadt nyomot hagytak. Szerencsére félig-meddig a természetben élő ember vagyok, szeretem a mérsékelt napot, szeretek mezítláb járni, de effajta terepen, ilyen hosszú meneteléshez a talpam egyáltalán nem szokott hozzá. Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet, fájdalmam nem szűnt, és mindkét lábamat élénkpiros és barna, vérző sebek borították. Ahogy lenéztem, már nem tudtam megkülönböztetni töredezett körömlakkom és a vérem pirosát. Merő nyers hús lett a lábam.
Némán mentünk tovább. Nagyon szokatlan volt, hogy senki sem szólalt meg. A homok meleg volt, de nem sütött a forróságtól. Tűzött a nap, de nem kibírhatatlanul. Néha megkönyörült a természet rajtam, mert könnyű, hűsítő szellő kerekedett. Ahogy a távolba néztem, nem láttam tisztán a föld és az ég találkozását. Bármelyik irányba fordultam, mindenütt azt láttam, hogy az ég kékje egybefolyik a homokkal, mint egy akvarellen. Tudományon csiszolt elmém felmérte az ürességet. Egy több ezer méter magasban lévő felhőcsoport magányos fának, vagy talán inkább i betűnek tűnt a látóhatáron. Csupán a meztelen talpak alatt megcsikorduló kavics neszét hallottam. Az egyhangúságot csak néha törte meg a közeli bokrok alatt egy-egy sivatagi állat. Nagy barna sólyom bukkant elő valahonnan, és csapkodva körözött a fejem fölött. Úgy éreztem, mintha engem követne. A többiektől távol maradt. Én annyira kiríttam a csoportból, nem csoda, hogy jobban szemügyre akart venni.
Egyszerre minden figyelmeztetés nélkül az egész csapat irányt változtatott. Meglepett a dolog, mert nem hallottam, hogy bárki utasítást adott volna. Úgy tűnt, hogy mindenki megérezte, mit kell tenni - már persze engem kivéve. Azt hittem, talán régi nyomokon haladtak, de szemmel láthatóan nem volt semmiféle ösvény a tüskés bozóttal benőtt homokon. A puszta sivatagban vándoroltunk.
Fejemben zűrzavar uralkodott. A csendben semmi sem zavarta meg gondolataim csapongását.
Valóság? Vagy csak álom? Azt mondták, keresztülmennek egész Ausztrálián. De hát az képtelenség! Hónapokig akarnak gyalogolni? Ráadásul nincs semmi értelme. Hallották a segélykiáltásomat. És azt mire véljem, hogy ezért születtem meg?
Micsoda tréfa ez? Nem az az életcélom, hogy szenvedjek, miközben fölfedezem Ausztrália ember nem járta vidékeit. Aggódtam amiatt is, hogy eltűnésem halálra rémíti a gyerekeimet, különösen a lányomat. Annyira szeretjük egymást. Eszembe jutott a háziasszonyom, ez a tekintélyes idős hölgy is. Ha nem fizetek lakbért, talán elrendezi a dolgot a háztulajdonossal. Éppen a múlt héten vettem bérbe egy televíziót és egy képmagnót. Jó kis móka lesz, ha elkobozzák.
Nem hittem, hogy egy napnál hosszabb ideig kibírjuk. Hiszen nem volt enniinnivalónk.
Hangosan elnevettem magam. Ez a sors iróniája. Hányszor mondogattam, hogy szeretnék nyerni egy egzotikus utazást, teljes ellátással! Hát megkaptam. Semmiről sem kellett gondoskodnom. Még fogkefét vagy váltás ruhát sem kellett becsomagolnom. Nem egészen így képzeltem, de mondani ezt mondtam.
Ahogy telt a nap, a talpamat, a sarkamat, a bokámat teljesen elborították a vágások, a lábam felpuffadt, visszataszító színű lett a sebekre rászáradt vértől és a duzzanatoktól. Már alig tudtam lépni, a vállam leégett és fájt, arcom és karom vöröslött a horzsolásoktól. Körülbelül három órát gyalogoltunk aznap. Tűrőképességem nagyobbnak bizonyult, mint hittem. Időnként úgy éreztem, hogy menten elájulok, ha nem ülök le pihenni. Aztán mindig történt valami, ami elvonta a figyelmemet. Megjelent a sólyom, titokzatos rikoltásokat hallatva a fejem fölött, aztán valaki mellém lépett, és vízzel kínált a nyakába vagy a derekára kötött szokatlan edényféléből. A gondviselés éppen a legjobbkor jótékonyan elterelte figyelmemet, új erőt adva. Végül elérkezett az ideje az éjszakai táborverésnek.
Mindenki azonnal megtalálta a maga dolgát. Tüzet gyújtottak, de nem gyufával, hanem azzal a módszerrel, amelyet a cserkészlányok évkönyveiből ismertem. Én magam sohasem próbáltam taplóval és pálcikával tüzet csiholni. Sőt a cserkészparancsnoknak sem sikerült. Nem tudtak annyi hőt fejleszteni, hogy fellobbanjon a pici láng. Ezek az emberek azonban nagyon értették a dolgukat. Volt, aki tüzelőfát gyűjtött, mások növényeket szedtek. Két férfi egész délután cipelt valami terhet. A két lándzsára kötözött hatalmas, színtelen batyu olyan súlyosnak látszott, mintha márványtömb lett volna benne. A férfiak most leültek, és elkezdtek kipakolni.
Egy nagyon öreg asszony közeledett felém. Olyan vénnek látszott, mint a kilencvenéves nagyanyám. Haja hófehér volt. Millió apró ránc szabdalta arcát. Teste szikárnak, erősnek és meglepően hajlékonynak tűnt, két kiszáradt, csontos lába patára emlékeztetett. Rajta láttam korábban az aprólékosan kifestett nyakláncot és bokadíszt. Kis kígyóbőr erszény volt a derekára kötve, abból valami színtelen kenőcsfélét tett a tenyerébe - mint megtudtam, levélolaj-keveréket. Rámutatott a lábamra, én pedig bólintással jeleztem, hogy elfogadom a segítséget. Leült mellém, mindkét lábamat az ölébe vette és magában dúdolva bekente duzzadt sebeimet a balzsammal. Az ének megnyugtató volt, akár egy altatódal. Megkérdeztem Oootától, hogy mit jelent a szöveg.
- Bocsánatot kér mind a két lábadtól. Elmondja nekik, hogy mennyire becsülöd őket. Elmondja, hogy itt a csapatban mindenki nagyra becsüli a lábát. Arra kéri őket, hogy gyógyuljanak, erősödjenek meg. Hangjával gyógyítja sebeidet. Azzal serkenti működésre az erősítő, életet adó nedveket. Kéri a lábadat, legyen erős és kitartó.
Nem képzelődtem. Sebeim égő, szúró, sajgó fájdalma csakugyan csillapodott, és lassan megkönnyebbültem.
Ahogy ott ültem, két lábamat a nagyanyai ölben pihentetve, emlékezetemben felidéztem a nap élményeit. Hogyan történt? Hol kezdődött?


Vigyázz, kész, rajt!

Kansas Cityben kezdődött. Sosem felejtem el azt a reggelt. Hosszú, borongós napok múltán, mindenki örömére végre kisütött a nap. Korán elmentem a munkahelyemre, hogy előkészítsek néhány dolgot a betegeimnek. Az asszisztensemet csak két óra múlva vártam, igyekeztem kihasználni az időt, szerettem az előkészületek nyugodt perceit.
Kulcsom éppen megfordult az ajtózárban, amikor meghallottam, hogy csörög a telefon. Történt valami rendkívüli? Ki telefonálhat ilyen korán, jóval a rendelési idő előtt? Berontottam a szobámba, fél kézzel fölkaptam a telefonkagylót, a másikkal felkattintottam a villanykapcsolót.
Izgatott férfihang köszöntött. Azonnal megismertem, az az ausztráliai orvos volt, akivel a kaliforniai orvoskongresszuson ismerkedtem meg. Otthonról hívott.
- Nem akar néhány évig itt Ausztráliában dolgozni?
Nem jött ki hang a számon, majdnem elejtettem a kagylót.
- Halló? Ott van még a vonalban? - kérdezte az ausztráliai orvos.
- I-i-igen - hebegtem. - Mondja, ez ugratás?

- Komolyan beszélek. Nagy hatással volt rám különleges betegségmegelőző-oktató programja, itthon lelkesen meséltem róla a kollégáimnak. Ők javasolták, hogy hívjam meg hozzánk. Szerezzen öt évre szóló vízumot, és jöjjön el. Írhatna tankönyvet, taníthatna, megismerhetné a mi egészségügyi rendszerünket. Csodás lenne, ha sikerülne, és magának is jó alkalom lenne, hogy néhány évet idegen országban töltsön.
Mint a köröm alá fúródott szálka, olyan idegennek tűnt a gondolat, hogy elhagyjam tóparti otthonomat, évtizedes orvosi praxisomat, betegeimet, akikhez baráti szálak fűznek. De az is igaz, hogy nagyon kíváncsi voltam egy olyan egészségügyi ellátásra, amely a gyógyításból kizárja a nyereség fogalmát, amelyben a különböző szakterületek együttműködnek és nincs óriási szakadék az orvosok és a természetgyógyászok között. Vajon találnék-e Ausztráliában magamhoz hasonlókat, akik igazán a gyógyítás és a jobbítás szolgálatában állnak? Vagy csak új formában tapasztalnám azt a negatív bánásmódot, amely az Egyesült Államok gyakorlatában alakult ki?
Őszintén bevallva, maga Ausztrália vonzott leginkább. Amióta az eszemet tu-dom, minden könyvet elolvastam, amely Ausztráliáról szól. Sajnos nem volt sok be-lőlük. Az állatkertben mindig megkerestem a kengurut és vadásztam a ritka alkalmakra, hogy koalát láthassak. A maga rejtélyes módján ez a cél volt álmaim netovábbja. Felnőtt, önálló, tanult nő létemre is sóvárogva vágytam egyszer az életben meglátni ezt a világ végén is túl lévő földrészt.
- Gondolja meg - unszolt az ausztráliai. - Két hét múlva megint felhívom.
Ami az időt illeti, nem köt semmi. Lányom és vőlegénye két héttel ezelőtt tűzték ki esküvőjük időpontját. Vagyis szabad vagyok, felnőtt életemben először ott élhetek, ahol akarok, azt csinálhatom, amire lelkem mélyén vágyakozom. Fiam és lányom megértő volt, mint mindig. Miután elváltam az apjuktól, gyerekeim lettek a legjobb barátaim. Most már mindketten önálló felnőttek, végre itt a lehetőség, hogy valóra váltsam álmaimat.
Hat héttel később - azalatt megtartottuk az esküvőt, és átadtam valakinek orvosi praxisomat - lányom és az egyik legjobb barátnőm társaságában a repülőtéren álldogáltam. Különös érzés volt. Évek óta először fordult elő, hogy nincs autóm, lakásom, nincsenek kulcsaim - még a bőröndömön is csak számzár. Mindenemet eladtam, kivéve néhány dolgot, amelyet elhelyeztem egy raktárban. Néhány családi ereklyét Patci nővérem gondjaira bíztam. Jana barátnőm a kezembe nyomott egy könyvet, aztán átöleltük egymást. Carri lányom még lefényképezett utoljára, majd az utaslépcső vörös szőnyegén elindultam Ausztrália felé. Ekkor még nem tudtam, hogy mennyire igaz lesz anyám mondása: "Okosan válassz, mert amit kérsz, azt meg is kapod." Bár anyám több éve meghalt, azon a napon eszembe jutott gyakran emlegetett intelme.
A Nagy-tavak vidékéről igen hosszú a repülőút Ausztráliáig. Az utasok szerencséjére még a hatalmas sugárhajtású gépeknek is le kell szállniuk üzemanyagért, így legalább Hawaiiban meg a Fidzsi-szigeteken friss levegőt szívhattunk. A kényelmes Quantas gép fedélzetén a legjobb, legújabb amerikai filmeket vetítették. Az utazás azonban így is kimerítő volt.
A távoli földrész tizenhét órányi repülőútra van az Egyesült államoktól. Száguldottunk a holnapba. Utazás közben arra gondoltam: mennyire biztosak vagyunk mi itt abban, hogy lesz holnap, a világ sértetlenül fennmarad. A távoli földön már holnap volt. Nem csoda, ha a hajdani tengerészek üdvrivalgásban törtek ki, amikor átlépték az egyenlítőt, azt a képzeletbeli határt a tengeren, ahol új nap, az idő kezdődik. Ez az érzés még ma is magával ragadja az utazót.
Amikor Ausztráliába értünk, az egész gépet és az utasokat fertőtlenítették, nehogy valami betegséget hurcoljunk e magányos földrészre. Az utazási iroda erre nem készített föl. Amint gépünk földet ért, megkértek bennünket, hogy maradjunk a helyünkön. Két repülőtéri alkalmazott végigsétált a pilótafülkétől a gép farkáig, és mindent teleszórt fertőtlenítőszerrel. Megértettem az ausztráliaiak aggályait, de kissé sértő volt, hogy testemet egy kártékony rovarhoz hasonlították.
Szép kis fogadtatás! Odakint a repülőtér, a környezet olyan volt, mint otthon. Azt gondolhattam volna, hogy még az Egyesült Államokban vagyok, csupán a közlekedés volt ellentétes irányú, mint a miénk. A taxi vezetője a jobb oldalon ült a kormánynál. Ajánlott egy valutaátváltó helyet, ahol a zöld hasú dollárhoz képest szép tarka, amerikai tárcámhoz képest túl nagy bankókat vettem föl, és megcsodáltam a díszes két- és húszcentes érméket.
Néhány nap alatt úgy éreztem, könnyen hozzá lehet szokni Ausztráliához. Nagyvárosai mind a tengerparton fekszenek. Mindenki szereti a strandot, a vízi sportokat. Az ország területe majdnem ugyanannyi négyzetkilométer, mint az Egyesült Államoké, még a formája is hasonló; ám a közepe megműveletlen, kopár föld. Én legalább jól ismertem otthon a Painted-sivatagot és a Halál-völgyet. Az ausztráliaiaknak azonban nehéz lehet elképzelni, hogy a mi országunk közepén gabona terem és tengernyi sorban sárga kukorica. Ausztrália belseje annyira alkalmatlan az emberi életre, hogy a Királyi Légi Mentőszolgálat egy pillanatra sem marad munka nélkül. A pilóták részt vesznek a mentőakciókban, üzemanyaggal vagy autóalkatrészekkel segítik ki a bajba jutott vezetőket. Az embereket repülőgépeken szállítják orvosi kezelésre, hiszen több száz mérföldnyi körzetben nincs kórház. A távoli, elszigetelt vidéken élő fiatalokat rádión oktatják.
A városokat nagyon modernnek találtam, Hilton-szállodákkal, Holidaylánccal, Ramadával, üzletsorokkal, divatszalonokkal és gyors közlekedéssel. Az élet azonban más volt. Az amerikai különlegességek utánzataival még csak most kísérleteznek, de kóstoltam remek burgonyapürés húspástétomot, amilyet csak Angliában ettem. Ritkán szolgálnak fel az ételek mellé vizet, jégkockát pedig sosem tesznek bele.
Szeretem hallgatni az embereket, elszórakoztat, ahogyan beszélnek. Sok mulatságos különbséget fedeztem fel az amerikai és az ausztrál nyelvhasználat között. A tortát például süteménynek mondják, a járdát ösvénynek, az aljnövényzetet bokornak, a ciszternát billibongnak, a motorház tetejét sapkának, a szalvétát francia szóval szerviettnek. Ha a boltban vásárolsz, nem azt mondják: "egy dollár lesz, kérem", hanem azt: "köszönöm, egy dollár lesz". Furcsa világ.
A sör nemzeti büszkeség, kincs. Én azonban sohasem voltam oda a sörért, ezért nem kóstoltam meg azt a sok fajtát, melyet kínálnak. Minden ausztrál államnak saját söre van, és az emberek hűségesen kitartanak például a Foster's vagy a Four X mellett.
Minden népnek megvan náluk a maga beceneve. Az amerikaiakat legtöbbször jenkinek hívják, az új-zélandiakat kiwinek, az angolokat a "pom" szóval illetik.
Egy hozzáértő szerint a "pom" szó arra a vörös tollra utal, amelyet az európai katonák viseltek, mások szerint onnan származik, hogy a 19. században ide száműzött fegyencek ruhájára rávarrták a Prisoner of His Majesty (őfelsége rabja) rövidítését: POM.
Mindent szeretek, ami az ausztrálokkal kapcsolatos. Nagyon tetszik az éneklő beszédük. Ők persze rám mondták, hogy furcsa a kiejtésem. Barátságosnak, közvetlennek találtam őket, ahogy az első pillanatban otthonos légkört teremtenek az idegenek számára.
Az első napokban több szállodát is kipróbáltam. Valahányszor bejelentkeztem, mindenütt egy kis fémkancsóban tejjel kínáltak. Persze nem csak engem, hanem minden vendéget. A szobámban elektromos teafőzőt, filteres teát és cukrot találtam.
Ebből megtudtam, hogy az ausztrálok tejjel és cukorral isszák a teát. Viszonylag hamar az is kiderült, hogy sajnos igazi amerikai kávét nem tudok szerezni.
Első szállásomon, egy motelben az idősebb tulajdonos kézzel írt étlapot tett elém, és megkérdezte, hogy akarok-e reggelizni. Igenlő válaszomra afelől érdeklődött, hogy mikorra kérem, s fölajánlotta, hogy a szobámba küldeti. Másnap reggel, fürdés közben a folyosó felől léptek zaját hallottam, de nem jött be senki. Vártam a kopogtatást, de nem történt semmi. Aztán ajtócsapódásféle hallatszott. Törölközés közben megcsapta orromat az étel illata. Körülnéztem, de nem volt ott az ennivaló, pedig határozottan éreztem az illatát. Biztosan a szomszédból jön, gondoltam.
Legalább egy órát készülődtem, bepakoltam a holmimat. Éppen raktam be a bőröndömet a bérelt autóba, amikor egy fiatalember közeledett felém a járdán.
- Napot, ízlett a reggeli? - kérdezte.
- Tévedés történhetett, nem kaptam reggelit - válaszoltam mosolyogva.
- Az lehetetlen, magam szolgáltam föl - mondta a fiatalember, majd odament a motel külső falánál egy fogantyúhoz, és megemelte. Kisebb fülke tárult fel, amelyben műanyag tálban ízlésesen feltálalt, immár hideg tojásrántotta állt. Ezután bementünk a szobámba, a fiatalember kinyitott egy szekrényajtót, és megmutatta a látványt onnan is. Mindketten nevettünk. Szóval ezért éreztem a reggeli illatát, csak éppen nem találtam meg. Ez volt az első emlékezetes meglepetés Ausztráliában, és nem tudtam, hogy semmi ez azokhoz képest, amelyek még várnak rám.
Mindenki nagyon kedves volt. Előzékenyen segítettek házat bérelni, s végül találtam is egyet egy szép, rendezett kertvárosban. A környék fehér, földszintes, elöl és oldalt verandás házai nagyjából azonos időben épültek. A fürdőszoba több részre oszlott. A vécét kis fülkében rendezték be, elkülönítve a fürdőkádtól és a mosdókagylótól. Beépített bútorok helyett régimódi ruhásszekrényeket használnak. Egyetlen otthonról hozott készülékem sem működött, mivel itt teljesen mások voltak a konnektorok. Új hajszárítót és sütővasat kellett vennem.
A kertben különleges virágok és fák pompáztak. Az állandó melegben egész évben virágzott minden. Éjszakánként békák brekegtek a lombok között, számuk hónapról hónapra növekedett. Az egész országban károkat okoztak, s mivel kedvükre szaporodhattak, a szomszédság összefogott ellenük. Az én kertem azonban biztos menedék volt számukra.
A helyiek megtanítottak a gyeptekére, és bevontak különböző szabadtéri sportokba, amelyekhez szinte kötelezően illik fehérbe öltözni. Ezért jártam végig a kizárólag fehér inget, fehér nadrágot és szoknyát, fehér cipőt és zoknit, sőt fehér kalapot árusító üzleteket, de be is szereztem kellő mennyiségben az előírásszerű sportruhát. Elvittek egy ausztrál futballmeccsre is, amely meglehetősen furcsa volt. Azok a labdarúgók, akiket addigi életemben láttam, erős, biztonságos védőöltözetet, sisakot viseltek, egész testüket befedték. Ezeken a játékosokon pedig csak rövid nadrág, rövid ujjú ing volt, semmi egyéb. A strandon láttam olyan embereket, akik áll alatt megkötött kalapszerűséget hordtak, mint kiderült, ők az életmentők. Cápaveszély esetére vannak külön életmentőik. A ragadozók ritkán támadnak emberre, de a veszély megfelelő felkészültséget igényel.
Ausztrália a világ legkopárabb és legszárazabb földrésze. A partokhoz közeli hegyek miatt az eső többnyire a tengerre hullik, és a szárazföld 90 százaléka félsivatagos pusztaság. A Sydney és Perth közötti hétezer mérföldes repülőúton nem látni egyetlen várost sem.
Az egészségügyi program keretén belül végiglátogattam a legfontosabb városokat. Az Egyesült Államokban és itt is olyan speciális mikroszkópom volt, amely a teljes vér vizsgálatára alkalmas, s nincs szükség szétválasztásra. A teljes vér egyetlen cseppjét elemezve több szempontból is követni lehet a betegben végbemenő kémiai reakciókat. A műszert videokamerához és képernyőhöz kötöttük. Az orvos mellett ülő beteg láthatta fehér és vörös vérsejtjeit, a baktériumokat és a zsírszövetet. Mintát vettem és megmutattam betegeimnek saját vérképüket, ezután arra kértem például a dohányosokat, hogy menjenek ki és szívjanak el egy cigarettát. Néhány perc múlva újabb mintát vettünk, és a betegek láthatták, milyen hatást vált ki egyetlen cigaretta. A módszer igen hatékonynak bizonyult a közvélemény formálásában, az emberek nevelésében, sokat segített abban, hogy mindenki felelősséget érezzen egészségi állapotáért. Az orvos bármely célból élhet a műszer adta lehetőséggel, megmutathatja a betegnek a vér zsírszintjét, vagy az immunreakciók lassulását, majd együtt megvitathatják, hogy mit tehet a beteg saját gyógyulása érdekében. Nálunk a biztosítótársaságok nem fedezik a betegségmegelőző vizsgálatok költségeit, az embereknek tehát a saját zsebükből kell fizetniük. Reméltük, hogy az ausztrál rendszer méltányosabb lesz. Feladataim közé tartozott, hogy megismertessem a gyakorlatot, gondoskodjam a készülékről, leírjam a szükséges utasításokat és végül vezessem az oktatást. Nagyon fáradságos, de tartalmas program volt, és én csodálatos időt töltöttem a távoli földrészen.
Egy szombat délután elmentem a természettudományi múzeumba. Vezetőnk, egy magas, elegánsan öltözött nő, érdeklődött az Egyesült Államok iránt. Beszélgetni kezdtünk, és hamarosan barátságot kötöttünk. Egyszer azt ajánlotta, hogy találkozzunk és ebédeljünk együtt. A város szívében tudott egy izgalmas helyet, ahol állítólag jövendőmondók is vannak. Sosem felejtem el, ott ültem az étteremben barátnőm felbukkanását várva, s közben azon tűnődtem, hogy pontos létemre mi vonzhatja hozzám az örökös későket. Közeledett a záróra, de a barátnőm még sehol sem volt. Lehajoltam, hogy fölvegyem a táskámat onnan, ahová negyvenöt perccel korábban letettem.
Meglepetésemre egy magas, ösztövér, kreol bőrű, tetőtől talpig fehérbe öltözött, turbános fiatalember lépett az asztalomhoz.
- Bizonyára kíváncsi a jövőjére. Szívesen megjósolom önnek - kezdte halkan.
- Ó, én csak egy barátnőmet vártam. Úgy látszik, valami közbejött, Majd máskor.
- Talán ez a legjobb alkalom - mondta a fiatalember, miközben velem szemben kihúzta a széket a kétszemélyes kis kerek asztal alól. Leült, majd kezébe vette a kezemet. Fölfelé fordította a tenyeremet, és olvasni kezdett belőle. De nem a kezemet nézte, tekintetét mereven rám szegezte.
- Nem enni jött ide, önt ez a földrész, a sors hozta erre a helyre. Itt valakivel találkoznia kell, hogy segítsenek egymáson. E találkozóról már azelőtt döntés született, hogy ön a világra jött volna. Valójában ön abban a pillanatban született messze odaát, a világ tetején, amikor az a másik itt, az isten háta mögött. Az egyezség az ön örökkévaló létének legalkalmasabb szintjén köttetett. A megállapodásnak megfelelő-en ötven év eltelte előtt ön nem kutathatott a másik után. Most eljött az idő. Amikor találkozni fognak, lélekben azonnal ráismernek egymásra. Ez minden, amit önnek mondhatok.
Majd felállt és kiment az ajtón, azt hiszem, az étterem konyhájába. Egy szó sem jött ki a számon. Nem volt számomra semmi értelme annak, amit mondott, de olyan meggyőződéssel beszélt, hogy kénytelen voltam komolyan venni.
Az eset felcsigázta barátnőm kíváncsiságát, amikor este felhívott, hogy kimentse magát, amiért nem tudott eljönni a közös ebédre. Rajtam is újra erőt vett az izgatottság, miközben elmeséltem neki, mi történt. Megfogadta, hogy másnap feltétlenül megkeresi a jövendőmondót, és kifaggatja a saját jövője felől.
Mire legközelebb telefonált, lelkesedése már jócskán alábbhagyott.
- Az étteremben nincsenek férfi jósok - mondta csalódottan. - Mindennap más van ott, de mindannyian nők. Kedden Rose dolgozott, de ő nem tenyérből jósol, hanem kártyából. Biztos vagy benne, hogy jó helyre mentél?
Tudtam, hogy nem vagyok őrült. A jövendőmondást soha nem tartottam többre szórakoztató érdekességnél, és annyi bizonyos, a fiatalember nem érzékcsalódás volt. No persze, az ausztrálok azt gondolják: a jenkik mind habókosak. Mellesleg senki nem veszi az ilyesmit komolyan, csak tréfának tekinti, Ausztráliában pedig sok alkalom kínálkozik a szórakozásra.


Beilleszkedni a társadalomba

Csupán egyetlen dolog nem tetszett nekem ebben az országban. Azt tapasztaltam, hogy a földrész eredeti őslakóit, a sötét bőrű bennszülötteket hátrányos megkülönböztetés sújtja. Ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint amilyenben Amerika őslakos népei. Az isten háta mögötti föld, amelyen élniük adatott, terméketlen homok, az északi vidék pedig durva sziklás és tüskés bozót. Az egyetlen lakható terület, amelyet még a maguk földjének vallhatnak, ma már nemzeti park is egyben, és a turistákkal kénytelenek osztozni rajta.
Egyetlen bennszülöttet sem láttam semmilyen társadalmi szervezetben, sem az egyenruhás iskolások közt. Több felekezetben megfordultam, de sehol sem ültek bennszülöttek az ünnepi szertartásokon. Egyetleneggyel sem találkoztam, aki a fűszeresbolt pultja mögött állna, a csomagfelvételt intézné a postán, eladó volna egyegy nagy áruházban. Jártam minisztériumokban, de ott sem láttam bennszülött hivatalnokot. Nem dolgoznak benzinkutaknál, nem szolgálnak ki gyorsbüfékben sem. Úgy tűnt, hogy kevesen vannak, bár gyakran felbukkantak különböző turistaprogramokon. A nyaralók mint látványosságot tekintik meg őket a hamisítatlan ausztrál birka- és marhalegelőkön, ahol mindenesként dolgoznak és tanoncnak nevezik őket. Mesélték, hogy a gazda általában nem tesz feljelentést, ha vándorló bennszülöttek megölik a birkáit. Egyrészt mert csak annyit vesznek el, amennyire valóban szükségük van, másrészt a gazdák attól félnek, hogy a bennszülöttek, a nekik tulajdonított természetfölötti képességekkel, bosszút állnak.
Egy este láttam néhány huszonéves félvér ausztrál fiatalt, akik konzervdobozba töltött benzint szippantva ballagtak a belváros felé. Láthatóan elkábultak a párolgó folyadéktól. A benzin, mint tudjuk, szénhidrogének és adalékanyagok keveréke. Mindezek ölik a csontvelőt, a májat, a vesét, a mellékvesét, a gerincvelőt és az egész központi idegrendszert. De csak álltam ott, és semmit sem tettem a többiekhez hasonlóan, akik akkor este a téren tartózkodtak. Még csak nem is szóltam. Nem léptem közbe, hogy félbeszakítsam az önpusztító szórakozást. Később megtudtam, hogy egyikük meghalt ólommérgezésben és légzési elégtelenségben. Tragédiáját olyan mélyen átéltem, mintha régi barátomat vesztettem volna el. Úgy éreztem, meg kell néznem őt holtában. Mint olyan ember, aki egész életét a betegségek megelőzésének szenteli, tudtam, hogy a kultúra és a személyes életcél elvesztése sokban hozzájárul az önpusztító életmódhoz. Az bántott a legjobban, hogy bár láttam ezt a fiatal embert, a kisujjamat sem mozdítottam érte, nem figyelmeztettem. Megbeszéltem a dolgot új ausztrál barátommal, Geoff-fel, egy nagy autókereskedés tulajdonosával. Annyi idős, mint én, nőtlen, olyan, mint egy ausztráliai Robert Redford. Találkozgattunk már, amikor egy hangverseny utáni gyertyás vacsora alkalmával megkérdeztem tőle: szerinte ismerik-e az emberek az ilyen szomorú eseteket. Vajon megpróbálnak-e fellépni ellenük?
- Igen, állítólag - válaszolta. - De eredménytelenül. Nehéz megérteni a bennszülötteket. Primitív, vad bozótlakó nép. Mi fölajánlottuk, hogy tanítjuk őket. Miszszionáriusokat küldtünk a megtérítésükre. És mi történt? Őseik valaha kannibálok voltak. A maiak sem tagadják meg hagyományaikat, ősi hiedelmeiket. Legtöbbjük önként a sivatag embertelen kegyetlenségét választja, egy olyan földet, mely tele van megpróbáltatásokkal. Ennél a népnél nincs erősebb a világon. Csak keveseknek sikerül befogadni mind a két kultúrát, de általában azok sem lesznek boldogok. Az izgat megvallva, kihalóban lévő fajta ez. Saját maguk tehetnek róla, hogy egyre fogynak. Reménytelenül tudatlanok, és nem hajtja őket semmiféle sikervágy. Kétszáz év múlva sem lesznek képesek beilleszkedni közénk. Meg sem próbálják. Teljesen megbízhatatlanok, nem lehet rájuk számítani, még azt sem tudják megmondani, mennyi az idő. Hidd el, reménytelen vállalkozás lenne felkarolni őket.
Néhány nap elteltével sem tudtam kiverni a fejemből a szerencsétlen fiatalember halálát. Megbeszéltem a dolgot egy kolléganőmmel, aki szintén az egészségügyben dolgozott és hozzám hasonlóan speciális programot vezetett: idős bennszülöttek életmódjával foglalkozott. Összeírta azokat a vadon termő növényeket, füveket, virágokat, amelyekről tudományosan bizonyítható, hogy szerepük lehet a betegségek megelőzésében vagy kezelésében. Szakértői bennszülöttek voltak. Magas életkoruk és a körükben tapasztalható fejlődési rendellenességek ritkasága önmagáért beszélt. Ismerősöm bevallotta, hogy nem tettek nagy előrelépést a faji megkülönböztetés megszüntetése terén. De hajlandó segíteni nekem, ha mindenképpen meg akarom próbálni, hogy tehetek-e valamit.
Meghívott huszonkét fiatal félvér bennszülöttet és bemutatott nekik. Azon az estén a kormány ingyenes vállalkozási rendszeréről beszéltem, és ismertettem a hátrányos helyzetű városi fiatalok érdekeit képviselő Junior Achievement nevű szervezet munkáját. Azt a célt tűztük ki, hogy találunk valamilyen termelőtevékenységet a csoport számára. Megegyeztünk, hogy segítek nekik a nyersanyagbeszerzésben, a munka megszervezésében, az előállításban, az eladásban, továbbá hogy bevezetem őket az üzleti és a banki ügymenetbe. Minden érdekelte őket.
Legközelebb a lehetséges tervekről beszélgettünk. Gyerekkoromban nagyszüleim Iowa államban éltek. Emlékszem, hogy a nagymamám feltolta az ablaküveget, fogott egy keskenyre szabott, rugalmas szúnyoghálót ráfeszítette az ablakkeret aljára, majd visszaengedte rá az üveget. Így tenyérnyi szúnyoghálóval védett rés keletkezett. A házban, ahol laktam, Ausztrália egyik legrégibb, jellegzetes kertvárosi épületében, nem volt szúnyogháló. A lakásokban általában nem használtak légkondicionáló berendezést, szomszédaim teljesen felhúzták az ablakaikat, melyeken mindenféle rovarok szálltak ki-be. Szúnyog nem volt, de mindennap hadakozni kellett a repülő csótányokkal. Gyakran arra ébredtem, hogy néhány kemény páncélú, ötcentis bogárral osztozom a párnámon. Hiányzott egy szúnyogháló, mely megvédene a betolakodók ellen.
A csoport elfogadta az ötletet, a szúnyogháló jó kezdésnek ígérkezett a vállalkozás beindításához. Az Egyesült Államokban ismertem egy házaspárt, azt gondoltam, ők segíthetnének. A férfi tervezőmérnök volt egy nagy cégnél, az asszony ipar-művész. Ha levélben elmagyarázom nekik, hogy mire van szükségünk, biztosan elkészítik a tervet. Az én drága Nola néném otthon, Iowában megígérte, hogy anyagi támogatást nyújt a kezdetben elengedhetetlen befektetésekhez, egyáltalán, az induláshoz. Szereztünk helyet a munkához. A legideálisabb egy garázs lett volna, de mivel azt nem találtunk, örültünk, hogy sikerült hozzájutnunk egy fedetlen parkolóhoz, és ott dolgoztunk a szabad ég alatt.
A fiatal bennszülöttek - ki-ki tehetsége szerint - láthatóan gyorsan feltalálták magukat. Volt könyvelőnk, anyagbeszerzőnk, kiderült, hogy van, aki tökéletesen végzi a leltározást. A termelés minden szakaszában megtaláltuk a megfelelő szakembert, s fölismertük az üzletszerzői tehetségeket is. Én a háttérbe húzódtam, és csendben figyeltem a társaság szerveződését. Úgy tűnt, tanácsaim nélkül is egyetértetek abban, hogy az, aki szívesen takarít és elvégzi a portási teendőket, az ugyanolyan hasznos tagja a sikeres vállalkozásnak, mint aki eladja a terméket.
Elhatároztuk, hogy a szúnyoghálót először néhány napos kipróbálásra ajánljuk fel. Azután érdeklődünk, hogy kielégítő-e az áru, és az ügyfél csak akkor fizet, ha elégedett szolgáltatásunkkal. Rendszerint a házaknál vettük fel a rendeléseket, és megismertettem a fiatalokkal az ügynökhálózat jól bevált amerikai módszerét.
Az idő gyorsan telt. Napjaimat munkával, tananyagírással, utazással, tanítással, előadások tartásával töltöttem. Esténként legtöbbször a bennszülött fiatalok társaságában időztem. Az eredeti csoport változatlan maradt. Bankszámlájuk fokozatosan gyarapodott, mindegyiküknek volt már szerény, de saját tőkéje.
Az egyik hétvégét Geoff-fel töltöttem. Meséltem neki a vállalkozásunkról, és arról a vágyamról, hogy segítsek ezeknek a fiatalembereknek az anyagi függetlenség megteremtésében. A nagy cégek aligha fogják alkalmazni őket, de talán vállalkozásba kezdhetnek, ha elegendő pénzt tudnak összegyűjteni. Azt hiszem, egy kicsit dicsekedtem is, hiszen volt egy kis részem nyiladozó önbizalmuk építgetésében. Geoff így szól: - Minden elismerésem a lelkes jenkié. - A legközelebbi találkozónkra aztán elhozott néhány történelmi tárgyú könyvet, újságot. Azt a szombatot olvasással töltöttem Geoff teraszán, ahonnan a világ legszebb kikötőjének látványa nyílik.
Az Australian Sunday Times 1923. December 16-i számában George King tiszteletes így írt: "Ausztrália őslakosai kétségtelenül az emberi fejlődés alacsony szintjén állnak. Nincsen hiteles történelmük, nincsenek nagy, sorsfordító eseményeik, nem ismerik eredetüket; ha most eltűnnének a föld színéről, nem hagynának maguk után semmit, ami megőrizné népük emlékezetét; a történelem legkezdetlegesebb fokán barangolnak Ausztrália hatalmas pusztaságain."
A fehérek lakta Ausztrália egy másik elfogadott véleményét John Burless fejezte ki: "Én adok nektek valamit, nektek azonban semmitek sincs, amire nekem szükségem volna."
Az ausztráliai és új-zélandi tudományos ismeretterjesztő egyesület tizennegyedik kongresszusán az etnológus és antropológus szakértők egybehangzóan kijelentették, hogy a bennszülöttek szaglóérzéke fejletlen; emlékezőképességük alacsony szintű; gyermekeikből hiányzik az akaraterő; hajlamosak a hazugságra és a gyávaságra; a fejlettebb fajtákhoz képest sokkal jobban tűrik a fájdalmat.
Ezután olyan könyvek következtek, amelyek szerint az ausztrál bennszülött fiú akkor válik férfivá, ha érzéstelenítés és fájdalomnyilvánítás nélkül tompa kőkéssel végighasítják a péniszét és herezacskóját. A felnőtté avatás szertartásakor a szent ember kővel kiveri a fiatal első fogát, fitymáját felszolgálják ebédre a férfirokonoknak, majd a fiatalt kiteszik a sivatagba, magára hagyják a rémülettel, vérző sebekkel, hogy bizonyítsa be: képes életben maradni. A könyvek arról is írtak, hogy a bennszülöttek egykor kannibálok voltak, az asszonyok olykor megették tulajdon csecsemőjüket, élvezve a legízletesebb részeket. Egy elbeszélés két fivérről emlékezik meg, akik összevesztek egy nőn. A fiatalabb fiú megsebesítette bátyját, aki saját kezével levágta üszkösödő lábát, majd megvakította öccsét. Ettől fogva boldogan éltek. Az egyik kengurulábon járt és hosszú kötélen vezette a másikat. A hajmeresztő történetnél talán még elképesztőbb volt az a hivatalos sebészeti tájékoztató, amely szerint a bennszülött más embernél érzéketlenebb a fájdalomra.
Az én csapatom tagjai nem voltak vademberek. Leginkább az amerikai hátrányos helyzetű fiataljainkhoz tudtam őket hasonlítani. A társadalomból kivetve élnek, a családok több mint fele könyöradományokon tengődött. Úgy láttam, beérik egyegy használt farmerrel, egy doboz langyos sörrel, és csak nagy ritkán akad köztük olyan, aki boldogul valahogy.
A következő hétfőn ismét a szúnyoghálógyártás körüli teendőkkel foglalatoskodtam, amikor egyszer csak rádöbbentem: a mi üzleti életünkből teljesen hiányzó, önzetlen segítségnyújtásnak vagyok tanúja. Igazán üdítő élmény volt.
Kérdezgetni kezdtem a fiatalokat saját kulturális örökségükről. Elmondták, hogy a törzsi életforma régen elvesztette jelentőségét. Csak kevesen emlékeztek nagyszüleik elbeszéléseire azokról az időkről, amikor a bennszülöttek egyedül éltek a földrészen. Voltak köztük olyanok, akik a tengermelléki népek, meg olyanok, akik az emu emberek leszármazottai, de egyben mindnyájan egyetértettek: nem akarták, hogy bőrük sötét színére emlékeztessék őket, és semmi másra sem, ami megkülönböztetésre adhat okot. Abban reménykedtek, hogy egy világosabb bőrű emberrel kötött házasság legalább gyermekeiknek segít majd a beilleszkedésben.
Csapatunk a legszigorúbb mércével mérve is sikeresen működött, ezért aztán nem is lepődtem meg túlságosan, amikor egy nap telefonon meghívtak egy törzsi találkozóra a földrész túlsó végére. Tudatták velem, hogy nem egyszerű találkozóról, hanem az én külön találkozómról van szó. - Kérem, fogadja el a meghívást - kérlelt a bennszülött kiejtésű hang.
Új ruhákat vásároltam, megvettem oda-vissza a repülőjegyet, szállást foglaltam. Ismerőseimmel, munkatársaimmal közöltem, hogy egy kis ideig távol leszek, meséltem a különleges meghívásról is. Beavattam Geoff-et, a háziasszonyomat, sőt levélben még a lányomat is. Megtisztelő volt, hogy olyan messzire eljutott munkánk híre, és az ottaniak ki akarják fejezni nagyrabecsülésüket.
- Arra ne legyen gondja, hogy hogyan jut el a szállodától a találkozó színhelyére - nyugtatott meg a hang. Úgy volt, hogy délben jönnek értem. Tehát díszebédre számíthatok, gondoltam. Kíváncsi voltam, vajon milyen étellel lepnek meg.
Ooota valóban pontosan tizenkettőkor megérkezett, de hogy milyen ételt tálalnak fel a bennszülöttek, azt estig nem sikerült megtudnom.


A díszvacsora

Hatott az ismeretlen gyógykeverék, amely levelekből kifőzött olajból készült. Lábam állapota annyira javult, hogy arra gondoltam: talán megpróbálhatnék talpra állni. Tőlem jobbra láttam néhány asszonyt, akik láthatóan összeszokottan végeztek valamilyen közös munkát. Megfigyeltem, hogy nagy leveleket gyűjtöttek: egyikük hosszú, hegyes bottal szurkálta a bozótot és a kiszáradt fákat, egy másik maréknyi valamit szedegetett föl és egy levélre tette. Aztán egy másik levéllel letakarta és öszszehajtogatta, míg kis csomag nem lett belőle. Ezt egy harmadik asszony gyorsan átvette, a tűzhöz futott vele, és a parázsra tette. Kíváncsivá tett a dolog, hiszen ez lesz az első közös étkezésünk, amelyről hetekig ábrándoztam. Közelebb sántikáltam, hogy jobban lássak, és nem hittem a két szememnek. A kérges tenyérben hatalmas, fehér hernyó araszolt.
Nagy lélegzetet vettem. Nem tudtam volna megmondani, aznap hányadszor akadt el a szavam. Egyben azonban biztos voltam. Soha nem lehetek annyira éhes, hogy hernyót egyem. Ám, mint kiderült, ez jó lecke volt számomra. Sose mondjuk azt, hogy "soha". Azon a napon elhatároztam, hogy ezt a szót igyekszem kitörölni a szókincsemből. Megtanultam, hogy vannak dolgok, amelyeket jobban szeretek, vannak olyanok, amelyeket kevésbé. A soha szó azonban kizárja a váratlan helyzeteket, végérvényességet fejez ki.
Öröm volt együtt lenni ezekkel az emberekkel. Történeteket meséltek, énekeltek, táncoltak, játszottak, meghitten beszélgettek. Mindig történt valami említésre méltó, amíg az étel elkészültére vártunk. Gyakran dögönyözték, dörzsölgették egymás vállát, hátát, fejét. Magam is tapasztaltam, hogy milyen ügyesen bánnak a nyakcsigolyákkal és a hátgerinccel. Később az út folyamán kicseréltük tudományunkat: én megtanítottam nekik a hát és az ízületek kezelésének amerikai módszerét, ők megismertették velem az ő fogásaikat.
Ezen a napon nem láttam, hogy elővettek volna egyetlen poharat, tányért, tálat is. Jól számítottam. Minden étkezésünk megőrizte a kirándulás közvetlen, kötetlen hangulatát. A levelekbe göngyölt falatokat levették a faszénről. Az én adagomat olyan áhítattal adták át, mintha áldozatot mutattak volna be. Figyeltem, hogyan nyitják ki a többiek a kis batyukat, hogyan kezdenek ujjaikkal csipegetni. A kezemben tartott díszvacsora forró volt, de nem volt mit tennem, minden bátorságomat összeszedve neki kellett látnom. A visszataszító hernyónak nyomát sem láttam. Az étel egyáltalán nem úgy festett, mintha csúszómászóból készült volna. Pirosbarnára sült, porhanyós valamit pillantottam meg, amely pörkölt mogyoróra vagy ropogós szalon-nabőrre emlékeztetett. Azt mondtam magamban: "Bátorság, láss neki!". Úgy is tettem, és nagyon finom volt! Nem tudtam, hogy a sütés - az elismerés és tisztelet jeleként - kizárólag az én kedvemért történik, s nem mindennapos dolog.
Akkor este mondták el, hogy honnan szereztek tudomást a városi bennszülöttekkel végzett munkámról. Bár az én csoportom tagjai nem számítottak az őslakosok közé, és különben is más törzshöz tartoztak, engem mégis olyan valakinek tekintettek vendéglátóim, aki törődik a bennszülöttek sorsával. Azért hívtak meg magukhoz, mert úgy gondolták, segítségre van szükségem. Tetteimmel annyit bizonyítottam, hogy őszinte szándék vezérel, de úgy találták, hogy nem értem az őslakosok kultúráját, nem ismerem e törvényeket, szokásokat. A szertartásokkal, amelyeket megérkezésem után végeztek, próbára akartak tenni. Végül megfelelőnek, érdemesnek találtak arra, hogy megismerjem az ember és a környező világ közötti igazi kapcsolatot, a túlvilág, a természetfölötti birodalom - ahonnan valamennyien származunk, és ahova visszatérünk - lényegét. Hittek bennem, hogy meg fogom ismerni saját létezésem értelmét.
Miközben pihentem és fájós lábam gyógyulgatott a levelekből készült jótékony borogatás alatt, Ooota elmagyarázta: óriási dolog e sivatagi nomádok részéről, hogy maguk közé fogadtak a hosszú vándorútra. Megengedték, hogy az ő életüket éljem. Soha, egyetlen fehér embert sem fogadtak be, de még csak nem is érintkeztek fehérekkel. Mindig kerülték az alkalmat is. Szerintük rajtuk kívül minden ausztrál törzs behódolt a fehérek hatalmának. Ők azonban kitartottak. Általában hat-tíz fős kis családokban vándoroltak, ám erre az alkalomra valamennyien összegyűltek.
Ooota magyarázott valamit a csoportnak, mire mindenki felém fordult és mondott valamit. Bemutatkoztak. Furcsa hangzású szavak hangzottak el, és mindegyiknek megvolt a maga jelentése. Nem olyanféle nevek voltak ezek, mint nálunk a Debbie vagy a Cody, így a személyeket a szó jelentéséhez tudtam kötni, és nem csupán a számomra szokatlan kiejtéssel kellett megküzdenem. Náluk is születésekor kap nevet a gyermek, ám ahogy fejlődik, idővel kinövi a nevét, és újabbat, hozzá sokkal illőbbet választhat. Aszerint választanak új nevet - szerencsés esetben többször is az élet során -, ahogy érlelődik bölcsességük, teremtőkészségük és élethivatásuk. A mi csapatunkban volt Mesemondó, Szerszámkészítő, Titoktartó, Varrómester, Muzsikus.
Végül Ooota rám mutatott, és mindenki elismételte ugyanazt a szót. Azt gondoltam, a keresztnevemet próbálják kimondani, aztán mintha a családi nevemet hallottam volna. Tévedtem. A szó, amelyet akkor este gyakoroltak, s amelyet viselnem kellett az úton, azt jelentette: Mutáns. Nem értettem, hogy Ooota, az egyetlen, aki mindkét nyelven beszél, miért választott ilyen bonyolult szót. A mutáns szó valamely alapvető tulajdonság olyan jelentős megváltozására utal, amelynek eredményeként az új soha többet nem lesz azonos az eredetivel. Persze bizonyos értelemben illett rám a név, hiszen az egész napom, sőt az egész életem tökéletesen összezavarodott.
Oootától megtudtam, hogy némelyik bennszülött törzsben összesen nyolc ne-vet használnak, melyek mintha egy számrendszer számai volnának. Az egy korosztályba és azonos nembe tartozókat egy rokonságba számították, ezért mindenkinek több anyja, apja és testvére volt.
Amint sötétedni kezdett, afelől tudakozódtam, ezek között a körülmények között hogyan végezhetem a szükségemet. Bárcsak több figyelmet szenteltem volna lányom cicájának, Zuke-nak, gondoltam, mert a mellékhelyiség használata itt abból állt, hogy arrébb mentünk a sivatagban, gödröt kapartunk magunknak, leguggoltunk, végül homokkal eltüntettük a nyomot. Figyelmeztettek, hogy óvakodjam a kígyóktól, mert ilyentájt jönnek elő, amikor már nem olyan nagy a forróság, de még nem hűlt le éjszakára a levegő. Így aztán mindenütt gonosz szemeket, méregfogakat véltem látni. Annak idején, amikor Európában utazgattam, a rettenetes vécépapír miatt elégedetlenkedtem, Dél-Amerikába már vittem a megszokottat. Itt azonban ez aggasztott a legkevésbé.
Miután sivatagi kalandom után visszatértem a csoporthoz, kőteát ittunk hagyományos bennszülött módra. Ez úgy készült, hogy forró köveket dobtak egy tömlőnyi vízbe, amelynek igen nagy értéke van errefelé. A tömlőt állatok hólyagjából készítik. A felhevített vízbe gyógyfüveket szórtak, és kellő ideig áztatták őket. Miután elkészült az ital, körbeadtuk a becses edényt. A tea remek volt!
Rájöttem, hogy kőteát csak kivételes alkalmakra készítenek, amilyen az én beavatásom, első napom a vándorúton. Láthatták, hogy milyen keservesen megszenvedem a mezítlábas gyaloglást a tűző napon, nélkülözve minden árnyékot, minden közlekedési eszközt. A vízbe tett növényeket nem az étkezés dúsítására szánták, nem is gyógyításra vagy erősítésre. A csapat teljesítményét ismerték el vele. Én sem adtam fel, nem követeltem, hogy vigyenek vissza a városba, nem siránkoztam. Úgy érezték: elfogadtam az ő bennszülött lelküket. Egy idő múlva elegyengették a homokot, aztán mindenki kivett egy-egy összetekert irhát vagy bőrdarabot a közös batyuból, amelyet napközben cipeltek. Egy idősebb asszony egész este bizonytalan arckifejezéssel bámult rám.
- Vajon mit akarhat? - kérdeztem Oootától.
- Azt gondolja, hogy elvesztetted virágillatodat, és talán nem is erről a földről való vagy.
Elmosolyodtam, mire az asszony átadta a nekem járó csomagot. Őt hívták Varrómesternek.
- Dingóbőr - világosított fel Ooota. Sokat hallottam már a dingóról, az ausztráliai vadkutyáról, amely a nálunk élő prérikutyához vagy farkashoz hasonló. - Jó puha. Leterítheted a földre és betakarózhatsz vele, de a fejed alá is teheted.
- Nagyszerű - gondoltam. - Válogathatok, hogy testem melyik részének kedvezzek!

Úgy döntöttem, hogy leterítem, ezzel elhatárolva magam a közelben csúszómászó lényektől. Hosszú évek óta nem aludtam földön. Emlékszem, szívesen heverésztem gyerekkoromban a kaliforniai Mojave-sivatagban egy nagy, lapos sziklán. Barstowban laktunk. Nyári napokon fogtam egy üveg narancslevet, mogyoróvajas szendvicset és körbebarangoltam a környék legnevezetesebb hegyét. Az uzsonnát mindig azon a bizonyos lapos sziklán ettem meg, utána azzal töltöttem az időt, hogy hanyatt fekve bámultam a felhőket és különféle dolgokat képzeltem róluk. De rég is volt! Érdekes módon az ég semmit sem változott. Mennyi ideig nem szenteltem figyelmet az égboltnak! Odafönt a kobaltkék mennyezetet ezüstös pontok pettyezték. Tisztán kirajzolódott szemem előtt az ausztrál lobogóra festett minta, amely Dél Keresztjét jelképezi.
Amint ott feküdtem, végiggondoltam kalandjaimat. El tudom-e mesélni valaha is, hogy mi történt a mai napon? Kinyílt egy ajtó, én beléptem rajta és olyan világba kerültem, amelynek létezéséről sem tudtam. Kétségtelen, hogy itt nincs fényűzés. Életemben sok helyen laktam, sokfelé utaztam, kipróbáltam mindenféle közlekedési eszközt, de ilyen még nem tapasztaltam. Mégsem szorongtam, valami azt súgta, hogy minden rendben lesz.
Másnap reggel majd közlöm velük, hogy egy nap alatt elég jól megismertem kultúrájukat. A lábam most már bírni fogja az utat vissza a terepjáróig. Esetleg vihetnék magammal egy kis lábbalzsamot, mert az valóban sokat segített. Ízelítőül ennyi elég számomra ebből az életformából. Ma már nem lesz semmi bajom, megkínzott lábam is meg fog gyógyulni.
A lelkem legmélyéig hálás voltam, hogy megismerhettem más emberek életformáját. Kezdtem megérteni, hogy nemcsak vér folyik az ember ereiben. Behunytam a szemem, és csendes köszönetet rebegtem a Magasságosnak.
A tábor túlsó felén valaki mondott valamit. A szót valaki más megismételte, s után megint egy újabb valaki. Mindenki ugyanazt a szót ejtette ki, egyenként, mintha egymásnak adogatták volna. Végül Oootára került a sor, az ő fekvőhelye nem volt messze az enyémtől. Felém fordult, és így szólt: - Légy üdvözölve. Szép napunk volt.
Üdvözlő szavai az én kimondatlan "köszönetemre" rímeltek. Most már aztán hangosan mondtam köszönetet.


Teljes biztonság

Reggel nem a nap sugarai ébresztettek, hanem a bennszülöttek motozása: az előző este szétszórt tárgyakat szedegették össze. Azt mondták: minthogy a napok egyre forróbbak, a hűvösebb hajnali órákban indulunk el, később pihenünk, aztán egészen éjszakáig folytatjuk az utat. Összehajtogattam a dingóbőrt, és átadtam az egyik csomagoló férfinak. Az irhákat könnyen elérhető helyre tették, mert ha a nap legmelegebb szakaszában nem találunk valamilyen menedéket, hogy wiltját építhessünk, sem bokrokat, hogy alájuk húzódjunk, akkor az éjszakai fekvőalkalmatosságokból csinálunk árnyékot.
A legtöbb állat nem szereti a perzselő napot. Csupán a gyíkok, a pókok és a legyek nyüzsögnek vígan a negyvenöt fokos hőségben. Ilyenkor még a kígyók is elrejtőznek, így védekeznek a kiszáradás és a biztos pusztulás ellen. Nem könnyű észrevenni őket, ahogy közeledtünkre kidugják fejüket a homok alól, és keresik a háborgató zaj forrását. Szerencsére akkor még nem tudtam, hogy Ausztráliában kétszáz fajta, közöttük hetvenféle mérges kígyó él.
Már kezdetben is feltűnt, hogy a bennszülöttek milyen bensőségesen kötőd-nek a természethez. Mielőtt útnak indultunk, félkört alkotva felsorakoztunk, arccal kelet felé. A törzsfőnök középre állt és kántálni kezdett. A többiek tapsolva, dobogva vagy combjukat csapkodva verték a ritmust hozzá. Körülbelül negyedóráig tartott a minden reggeli szertartás, s mint föltételeztem, nagyon fontos eseménye volt közösségi életünknek. Ez volt a reggeli ájtatosság, figyelem-összpontosítás, célmeghatározás, vagy nevezzük bárminek. Ezek az emberek hisznek abban, hogy minden létezőnek értelme van. Semmi sincs hiába.
Nincsenek szeszélyes véletlenek, balszerencsés események, balesetek. Csupán olyan jelenségek tűnnek titokzatosnak, és megmagyarázhatatlannak, amelyeket a halandó ember eddig félreértett vagy nem tudott megfejteni.
A növényvilág értelme és feladata az, hogy táplálja az állatokat és az embereket, megkösse a talajt, gyönyörködtesse a szemet és tisztítsa a levegőt. Elmesélték, hogy a virágok és a fák alig hallhatóan énekelnek az embernek, s cserébe csupán annyit kérnek tőlünk, hogy mi is énekeljünk nekik. Természettudományos gondolkodásom ezt azonnal lefordította az oxigén-szén-dioxid cseréjének folyamatára. Felvilágosítottak, hogy az állatok elsődleges rendeltetése nem az emberiség táplálása - arra csak akkor szabad sort keríteni, ha éppen úgy hozza a szükség. Az állat vigyáz a természet egyensúlyára, társa és példaadója az embernek. A törzs ezért gyűlik össze reggelenként, és küld üzenetet a növényeknek és állatoknak. - Felétek közeledünk - kiáltják. - Tisztelet nektek, amiért léteztek, s tápláltok bennünket. A növényeken és állatokon múlik, hogy eldöntsék, melyikre essen a választás.
Az Igazak törzse sosem marad élelem nélkül. A világmindenség mindig érti a gondolatainkat. Hitük szerint a világ a bőség földje. Ahogy én és minden zenerajongó a zongorista játékát hallgatva tisztelem és csodálom a tehetséget, a teljesítményt, ők ugyanolyan önfeledten istenítenek mindent a természetben. Ha utunkban felbukkant egy kígyó, nyilvánvalóan azért került oda, hogy étekül szolgáljon számunkra. Az étkezés fontos része volt esti ünnepségeinknek. Megtanultam, hogy a táplálék nem magától értetődő dolog. Először is akarni kell, aztán várni rá, és ha teljesül a kérés, minden esetben hálával, tisztelettel fogadni. A törzs tagjai minden reggel köszönetet mondtak a Mindenhatónak az előttük álló napért, önmagukért, barátaikért, az egész világért.
Néha különleges kívánságaik is voltak, s ezt mindig a következőképpen fejezték ki: "Amennyiben a javamat és minden létező javát szolgálja."
A félkörben végzett reggeli ima után Oootát kerestem, hogy megmondjam neki: ideje volna visszakísérnie a terepjáróhoz. Tolmácsomat és pártfogómat azonban sehol sem láttam. Végül úgy döntöttem, kibírok még egy napot.
A csapat nem vitt magával élelmiszert. Nem vetettek, nem termeltek, nem arattak. Csak rótták Ausztrália legeldugottabb zugait a perzselő nap alatt, minden egyes eltelt napot a mindenség bőkezű áldásának tartva. Sosem csalatkoztak a természetben.
Az első nap nem reggeliztünk, ám mint kiderült, ez náluk így szokás. Előfordult, hogy csak éjjel ettünk, vagy akkor, amikor az utunkba került valamilyen ennivaló, napszaktól függetlenül. Egy falat itt, egy falat ott, a legkevésbé sem hasonlóan a mi étkezési szokásainkhoz.
Vittünk viszont néhány vizestömlőt. Az emberi test hetven százaléka, mint tudjuk, víz, és ideális körülmények között a szervezetnek három és fél, négy liter folyadékra van szüksége naponta. Tapasztaltam, hogy a bennszülöttek sokkal kevesebbet igényelnek és fogyasztanak, mint én. Egyszóval ritkán ittak a tömlőből. Úgy tűnt, szervezetük tökéletesen hasznosítja az ételek nedvességtartalmát. Bizonyára azt hitték: a hozzám hasonló mutánsok habzsolják az élvezeteket - a vízivást például.
Elszáradtnak tűnő gyökereket áztattunk vízbe étkezéskor. A barna csonkok csonttá keményedve kerültek az éltető folyadékba, és csodával határos módon sokszor olyanok lettek, mint a friss zellergumó.
Ahol semmi sem utalt rá, ott is találtak vizet. Időnként lefeküdtek a homokra, hogy meghallgassák a víz hangját, vagy a tenyerükkel tapogatták végig a talajt. Hoszszú, üreges pálcát dugtak le a földbe, megszívták a végét és azon vékony sugárban felszökött a víz. S bár homokos és zavarosan sötét volt, mégis ízlett és üdített. Messziről tudták, hogy hol kell vizet keresni, ráismertek a párából, érezték illatát és közelségét a szellőből is. Ekkor értettem meg, miért halt meg sok felfedező, aki nekivágott, hogy föltárja a földrész belsejét. Bennszülöttnek kell lenni, hogy életben maradjon az ember.
Amikor vizet fakasztottunk egy sziklás hasadékból, én is megtanultam, hogy miképpen kell megközelíteni a helyet a környezet beszennyezése, az állatok felriasztása nélkül. Hiszen a víz az övék is. Joguk van hozzá, akárcsak az embernek. A törzs sosem meríti ki a vízkészletet, még akkor sem, ha éppenséggel az egészre szüksége volna. A vízlelőhelyeken mindig ugyanabból a forrásból ittak. Az állatok láthatóan követték példájukat, csupán a madarak szegték meg a szabályt, és kedvükre ittak, fürödtek, ürítettek.
A bennszülöttek olvastak a nyomokból, mindig tudták, hogy milyen állat jár a közelben. Már gyermekkorukban elsajátítják a gyors megfigyelés módszerét, és azonnal képesek megállapítani, hogy lépegető, szökdécselő vagy kúszó lény hagyta-e nyomát a homokon. Lábnyomukból felismerik egymást, de a lépés hosszúsága alapján még azt is meg tudják mondani, egészséges-e a másik, vagy mi a baja, ha lassabban jár. Sőt, a legkisebb eltérésből nagy valószínűséggel helyesen következtetnek a vándor úti céljára. Érzékelésük sokkal fejlettebb, mint a más kultúrákon nevelkedett népeké. Hallásuk, látásuk, szaglásuk kifinomultsága szinte már nem is emberi. A lábnyomokból sokkal többet olvasnak ki, mint amennyit a közönséges emberi szem látni képes.
Később értesültem róla, hogy a bennszülött nyomkövetők a keréknyom alapján ki tudják következtetni, hogy milyen típusú jármű haladt arra, milyen sebességgel, de még azt is, hogy hányan ültek benne.
Néhány napig gumókat, gyökereket és más, föld alatti növényeket ettünk, amelyek hasonlóak a burgonyához, vagy a jamgyökérhez. Az érett növény úgy is felismerték, hogy nem húzták ki a talajból. Kezüket föléje tartva megállapították: "Szépen fejlődik, de még nem érett", vagy: "Ennek már új hajtásai vannak". Én minden szárat egyformának láttam, ezért jó néhányat megbolygattam, melyeket a többiek visszaültettek, így aztán jobbnak láttam, ha csak utasításra húzok ki valamit a földből. Szerintük természetes adottsága mindenkinek, hogy megtalálja a láthatatlan forrásokat. S mivel az én társadalmam nem értékelte, nem bátorította az olyan embert, aki az ösztönös megérzéseire hallgat, sőt elítélte mint természetfölötti, gonosz lényt, nekem külön meg kell tanulnom, hogy miről lehet felismerni a belső sugallatot. Végül jó tanítványnak bizonyultam, és elsajátítottam, hogy miként kell megkérdezni a növényt: vajon készen áll-e rá, hogy küldetésének teljesítéséért elfogadja a tiszteletet. A mindenség hozzájárulását kérve tenyeremmel tapogatva kutattam. Néha meleget éreztem, máskor ujjaimat mintha különös áramütés érte volna, amikor érett növény fölé tartottam. Amikor idáig eljutottam, éreztem, hogy észrevehetően megnő a becsületem a törzs tagjainak körében. Ez azt jelentette számukra, hogy kevésbé vagyok a természettől elfajzott lény, és talán lassan közelítek az igazi élethez.
Az is nagyon fontos volt, hogy a növényeket ne irtsuk ki egészen. Mindig hagytunk annyit, amennyiből új sarj fejlődhet. A bennszülöttek csodálatos módon hallják meg azt, amit ők a termőföld dalának vagy kimondatlan hangjának neveznek. Képesek érzékelni a környezetből érkező rezzenésnyi jelzéseket, amelyeket különlegesen értelmeznek, majd ezeknek megfelelően cselekszenek, mintha igen fejlett és érzékeny égi antennáik volnának, amelyeken a világmindenség üzen a Földnek.
Utunk elején keresztülhaladtunk egy kiszáradt tó medrén. A felszínen szabálytalan, göröngyös peremű, széles gödrök voltak. Egy-két asszony fölszedegette a kifehéredett agyagot, később finom porrá törték, és amikor kellett, ezt használták festéshez.
A nők hosszú botokat cipeltek, azokkal bökdösték a kemény, cserepes, agyagos felszínt. Néhány lábnyi mélységben nedves talajra bukkantak, ahonnan kis kerek iszapgolyókat varázsoltak elő. Letisztogatták őket, és a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a gömböcskék valójában apró békák, melyek beássák magukat néhány lábnyi mélységbe, így védekezve a kiszáradás ellen. Mi megsütöttük őket, bőlevű húsuk hasonlított a csirkemellre. A következő hónapokban a legkülönfélébb ételeket ettük, amelyekkel az egyetemes élet mindennap kegyesen megajándékozott bennünket. Fogyasztottunk kengurut, vadlovat, gyíkot, kígyót, bogarat, mindenféle méretű és színű hernyót, hangyát, termeszt, hangyászt, madarat, halat, magokat, diót, gyümölcsöket, felismerhetetlen növényeket, de még krokodilt is.
Az első reggel egy asszony odajött hozzám. Levette fejéről a viseltes homlokpántot, magasra összefogta vele a hajamat, és elkészült az új hajviseletem. Szellemasszonynak hívták. Nem sejtettem, hogy kihez, mihez fűzi szellemi rokonság, de később, amikor összebarátkoztunk, rájöttem, hogy például hozzám.
Észrevétlenül teltek a napok, a hetek, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már nem kérdezősködtem, hogy mikor megyünk vissza a terepjáróhoz. Nem volt jelentősége, mert valami más vált fontosabbá. Nekik megvolt a maguk célja, de erről nekem ekkor még nyilvánvalóan nem lehetett tudomásom. Ki tudta akkor még, hogy miért, de állandóan próbára tették kitartásomat, vizsgálták megnyilvánulásaimat, gondolataimat. Azon tűnődtem, vajon milyen módszerrel állítják ki a növendék bizonyítványát, ha nem tudnak írni-olvasni.
Néhány nap elmúltával a homok úgy átforrósodott, hogy szinte hallottam a talpam alatt sistergését. Bőröm sercegett, akár a serpenyőben sülő hús. Ahogy sebeim száradtak és keményedtek, mintha patám nőtt volna.
Az idő múlásával fizikai állóképességem hihetetlenül megnőtt. Megtanultam, hogyan kell a reggeli és ebéd helyett a környezet látványával betelni. Figyeltem a gyíkokat, a mosakodó rovarokat, rejtett képeket kutattam a köveken, az égen.
Társaim megmutatták a sivatag szent helyeit. Az volt a benyomásom, hogy minden szentnek számít: a sziklacsoportok, a hegyek, a hasadékok, még a sima felü-letű, kiszáradt medencék is. Úgy tűnt, mintha láthatatlan vonalak húzódnának mindenfelé, amelyek a hajdani törzsek területeit határolták. Beavattak a távolságmérés titkába is, mely egyszerűen éneklésből áll: a dalokat pontosa szöveggel és szigorúan megtartott ritmusban éneklik. Némelyik dalnak lehetett akár száz versszaka is. Min-den szónak és szünetnek megvolt a maga értéke. Tilos volt rögtönözni, eltéveszteni a szöveget vagy a dallamot, hiszen a dal volt a mérőeszköz. Ezért egyik helytől a másikig végigénekelték az utat. Ezeket a dalfolyamokat egy világtalan barátom mérési módszeréhez hasonlítottam. A szöveg leírásának még a gondolatát is elutasították, csak az emlékezet erejét gyengítették volna. Ha az ember megtanul valamit és arra kényszerül, hogy újból és újból emlékezetébe idézze, végül teljesen átalakul a gondolkodása.
Az égbolt nap mint nap felhőtlenül kéklett, csupán az árnyalatok finomsága tette változatossá. A délidő ragyogó fénye visszaverődött a szikrázó homokon, s résnyire szűkült szemem előtt délibáb remegett a levegőben.
Értékelni kezdtem és nem vettem magától értetődőnek az éjszakai alvás utáni frissességet, mint ahogy becsülni kezdtem a szomjamat oltó kortynyi vizet, vagy az édes és a keserű ízét. Egész eddigi életemet azzal töltöttem, hogy biztos állásom legyen, védekezzem a drágaság ellen, tárgyakat gyűjtsek és takarékoskodjam öreg napjaimra. És itt, a világ végén, egyedül a naponta ismétlődő, hajnaltól napnyugtáig tartó körforgás nyújtott számunkra biztonságot. Nem győztem csodálkozni, hogy a földkerekség leghátrányosabb helyzetű népcsoportjában, legalábbis ahogy én láttam, senkit sem gyötör gyomorfekély, magas vérnyomás vagy érrendszeri megbetegedés.
Egyszer csak a legfurcsább látványban is fölfedeztem az élet szépségét és megismételhetetlenségét. A sivatagban tanyázó, talán kétszázfajta csúszómászó - mindegyik legalább olyan vastag, mint a hüvelykujjam - úgy kanyargott, mint múzeumi antik vázák oldalán a gazdag kacskaringók. Most is viszolyogtam a kígyóktól, de úgy tekintettem őket, mint a természeti egyensúly fenntartásához szükséges élőlényeket, mint táplálékot, amely kóborló csapatunkat megmenti az éhhaláltól, mint nehezen szerethető teremtményeket, melyeket csak a művészet és a vallás fogad be. Aze-lőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy valaha füstölt kígyóhúsra fogok vágyni, nem beszélve a nyers kígyóról, mégis megtörtént velem. Rájöttem, hogy minden ételnek jó íze lehet.
Több hónapos vándorlásunkat az időjárás különös jelenségekkel tette változatossá. Első éjszaka derékaljként terítettem magam alá a kölcsönkapott állatbőrt, aztán, amikor hidegre fordult az idő, takarónak használtam. A legtöbben a csupasz földön háltak, szorosan összebújva. Inkább egymás testének melegére hagyatkoztak, mintsem a kihűlő parázsra. De azért a leghidegebb éjjeleken több tüzet is gyújtottak. Hajdanán a bennszülöttek szelídített dingókkal vándoroltak, amelyek igaz társakká váltak, jó szolgálatot tettek a vadászaton és a hideg éjszakákon - ezt jelenti a "három kutya éjszakája" kifejezésük.
Hideg éjszakákon körben feküdtünk a földön. Így jobban be tudtuk takarni magunkat, és melegíthettük is egymást Vájatokat ástunk a homokba, a fenekükre parazsat tettünk, majd betakartuk őket. Az irhák egy részét a homokra terítettük, a többivel betakaróztunk. Egy vájat mellé két ember fért el. A lábak a kör közepén öszszeértek.
Egy ilyen alkalommal államat két kezemmel megtámasztva bámultam a fejem fölött magasodó végtelen égboltot. Átéreztem azt a meghittséget, amelyet a környezetemben lévő tiszta, ártatlan, őszinte, csodálatos, szeretni való emberek közössége árasztott. Az óriási körben fekvő testek, a két-két ember között parázsló tüzek bizonyára pompás látványt nyújtottak volna, ha valaki odafentről szemlélt volna bennünket.
Bár csak a lábujjaink értek össze, de a napok múltával megtanultam, hogy ezeknek az embereknek a tudata mindig kapcsolatban van a társaik és az emberiség egyetemes tudatával.
Ez volt a magyarázat arra, hogy miért érezték olyan tisztán az én mutáns voltomat, én pedig őszinte hálát éreztem, amiért alkalmat adtak nekem, hogy magamra eszmélhessek.


Vezeték nélküli telefon

Ez a nap is nagyjából úgy indult, mit a többi, ezért nem tudhattam, mi vár ránk. Megreggeliztünk, ami nem volt mindennapos esemény. Előző nap találtunk egy őrlésre alkalmas sziklát. Súlyos, nagy, tojás alakú kör volt - túl nehéz ahhoz, hogy magunkkal cipeljük -, amelyet szabadon használhat bárki, aki arra téved és olyan szerencsés, hogy van őrölni való termése, gabonája. Az asszonyok finom porrá törték a növényi szárakat, és fűvel, vízzel összekeverve lapos kis pogácsákká gyúrták. Olyanok voltak, mint az apró lepények.
Kelet felé fordulva elmondtuk a reggeli imádságot, és hálát adtunk mindazért, amit kaptunk. Elküldtük napi üzenetünket a "táplálékok" birodalmába.
Egy fiatalember pattant a kör közepére. Mint megtudtam, ő vállalta magára az aznapi feladatot, ezért korán elhagyta a tábort és előresietett. Már órák óta gyalogoltunk, amikor a törzsfőnök megállt, térdre rogyott. Mindenki köréje gyűlt, ő úgy maradt a térdén, két karját előretartva, enyhén lengetve. Nyomban Oootát kérdeztem, hogy mi történik. Intett, hogy maradjak csendben. Senki sem szólalt meg, de az arcok feszülten figyeltek. Végül Ooota elmondta, hogy a fiatal férfi, aki korán reggel előrement, most üzen. Azt kérdezi, hogy levághatja-e az elejtett kenguru farkát.
Ekkor döbbentem rá, hogy miért vándorlunk szótlanul minden nap. A törzs tagjai mindvégig gondolatátvitellel tartották egymás között a kapcsolatot. Ezt tanúsíthatom, hiszen tapasztaltam. Semmiféle zaj sem hallatszott, mégis üzenetet váltottak a húsz mérfölddel előttünk járóval.
- Miért akarja levágni a kenguru farkát? - kérdeztem.
- Azért, mert az az állat legsúlyosabb része, és ő nem olyan erős, hogy elbírja a nehéz zsákmányt. A kenguru nagyobb nála. Azt is mondja, hogy a víz, amelyet útközben talált, poshadt volt és egész teste tűzben ég tőle, arca verejtékben fürdik.
Némán üzentek, telepatikus választ küldtek. Ooota felvilágosított, hogy megállunk egy napra. Néhányan nekiláttak, hogy gödröt ássanak a tűzhelynek, ahol majd a sok húst elkészítik. Mások Orvosságosember és Gyógyító Asszony irányításával növényeket dolgoztak fel.
Egy-két óra múltán visszaért a táborba a fiatalember, meghozta az elejtett, immár farkatlan kengurut. A tetemet kibelezte, a hasítékot kihegyezett botokkal tűzte össze. A belek kötélként szolgáltak, velük kötötte össze az állat négy lábát. A férfi fején és a vállán cipelte a mázsás hústömeget, pedig szakadt róla a víz és láthatóan beteg volt.
Figyeltem a csapatot, ahogy ki-ki nekilátott a fiatalember gyógyításának, illetve az étel elkészítésének.
A kenguru testét először a lobogó láng fölé tartották; a megperzselődött szőr szaga megtöltötte a levegőt, akár Los Angelest a szmog. Az állat fejét levágták, lábait letörték, hogy az inak meglazuljanak. Ezután a testet közvetlenül a gödörben égő tűz fölé tették, így izzó parázs érte minden oldalról. A mély verem egyik sarkába kis edényben vizet helyeztek, abból hosszú nád nyúlt fölfelé. A tetejére ágakat halmoztak. A következő néhány órában a főszakács időnként ellenőrizte a füstöt belefújt a nádba, hogy a lenti víz jobban gőzölögjön. Azonnal sűrű párafelhők csaptak elő.
Az étkezés idejére csupán a hús külső felülete sült át, a belseje véres maradt. Szerettem volna a saját adagomat botra szúrva tovább sütni, mint egy hot dogot. Ez sem jelentett gondot. Nyomban faragtak nekem egy alkalmi villafélét.
Eközben persze nem feledkeztek meg az ifjú vadászról sem, aki megfelelő gyógykezelésben részesült. Mindenekelőtt gyógyteát itattak vele. Ezután a gödörből most kiásott hűvös homokkal beterítették mindkét lábát. Közben elmesélték nekem, hogy ha a fejéből lehúzzák a meleget, kiegyenlítődik a testhőmérséklete. A magyarázatot furcsállottam ugyan, de a fiatalember láza valóban csökkent. A főzetek is hatottak, mert a beleket lazítva megelőzték a gyomorbántalmakat, amelyekre ekkora megpróbáltatás után számítottam.
Mindez nagyszerű élmény volt számomra. Ha nem lettem volna tanúja az esetnek, nehezen hittem volna el a telepatikus érintkezés történetét. Gondolataimat megosztottam Oootával.
Ooota elnevette magát, és így szólt: - Most már tudhatod, mit érez a bennszülött, aki először jár a nagyvárosban, és látja, hogy a tieid érmét csúsztatnak a telefonba, tárcsáznak, majd beszélni kezdenek a kagylóba. Ő is alig hisz a szemének.
- Igazad van - mondtam egyetértve. - Mindkét megoldás jó, de idekint a pusztaságban, ahol nincsenek városok és telefonfülkék, a tiétek biztosabb.
Úgy gondoltam, az otthoniak nem nagyon hisznek majd a gondolatátvitelben. Abba könnyen beletörődnek, hogy a Földön élő emberek kegyetlenül bánnak egymással, de kételkednek benne, hogy létezik nép, mely nem ismeri a fajgyűlölet fogalmát, teljes egyetértésben, harmóniában él, tisztában van saját tehetségével, melyet ugyanúgy tisztel, mint bárki másét. Az Igazak, legalábbis Ooota szerint azért képesek a gondolatátvitelre, mert soha nem hazudnak, még kis dolgokban sem, sosem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Mivel eleve nem ismerik a hazugságot, nincs titkolnivalójuk sem. Gondolataikat nem rejtegetik egymás elől, és bátran közreadják őket. Ooota elmagyarázta, hogy is van ez az egész. Ha például egy kétéves kisgyerek meglát társa kezében egy játékot - mondjuk, egy madzagon húzott kavicsot -, és meg akarja szerezni, azonnal megérzi, hogy minden felnőtt őt figyeli. Rádöbben, hogy szándéka senki előtt nem maradhat titokban, és hogy nem illik engedély nélkül elvenni a másét. A másik gyerek pedig megtanulja, hogy osztozni kell a tárgyakban, és nem szabad kisajátítani őket. Hiszen a játék örömét már kiélvezte, az élményt elraktározta, ez tölti el boldogsággal, nem pedig a tárgy birtoklása.
A telepátia az emberek közötti érintkezés eszköze. A különféle nyelvek és írott ábécék csak feleslegesen akadályoznák a gondolatok közvetlen cseréjét. Az én világomban azonban ennek nem sok hasznát vennénk, gondoltam, hiszen nálunk az emberek meglopják a vállalatukat, adót csalnak, civakodnak. Soha nem viselnék el maguk között az igazán őszinte embert. Nálunk túl sok a csalódás, a sérelem, túl sok a takargatnivaló keserűség.
Én vajon megbocsátanék-e mindazoknak, akik megbántottak? És megbocsá-tanék-e magamnak, amiért másokat megsértettem? Remélem, egyszer majd olyan őszintén feltárom lelkemet, mint a bennszülöttek, és készen állok rá, hogy szándékaimat megismerjék és megvizsgálják.
Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó.
A bennszülöttek úgy tartják, hogy az embereknek sok adottságuk van, és mindenki tud énekelni. Ha nem becsülöm ezt a képességemet, ha azt hiszem, hogy nincs énekhangom, a bennem lakozó éneklést akkor sem fogom legyűrni.
Később, amikor segítettek kifejleszteni bennem a telepatikus érintkezés képességét, rájöttem, hogy addig ez nem fog sikerülni, amíg úgy érzem, hogy vannak még olyan érzéseim vagy gondolataim, amelyeket nem szívesen tárnék fel. Meg kellett békélnem mindennel.
Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak, nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle. Megértették velem, mindezt azért fontos elfogadni, azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni, hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek.


A pusztába illő kalap

A bozótosban rettenetes legyek élnek. Már az első napsugarakra kirajzanak. Sűrű, fekete bolyban lepik el az eget, mintha millió volna belőlük. Úgy festenek, és olyan zajt csapnak, mint a kansasi tornádó.
Nem tehettem ellenük semmit, lélegzethez sem jutottam tőlük. Tele lett velük a fülem, az orrom, a szemem, de még a fogaim közé és a torkomba is beférkőztek. Undorítóan édeskés ízük volt, fuldokoltam és öklendeztem tőlük. Testemet teljesen ellepték, és amint végignéztem magamon, olyan érzésem volt, mintha fekete, mozgó pontokból álló páncélzatot viselnék. Nem csíptek, de nagyon szenvedtem tőlük. Hatalmasak voltak és nyüzsögtek, szinte elviselhetetlen mennyiségben. Azt hiszem, a szememet zavarták a legjobban. A bennszülöttek megérzik, hogy hol és mikor rajzanak ki az elviselhetetlen útitársak. Amikor látják vagy hallják a rovarok közeledtét, azonnal megállnak, szemüket behunyják és két karjukat lazán testük mellett tartva mozdulatlanná merevednek.
Megtanultam tőlük, hogy mindig a dolgok jó oldalát kell nézni, ám a legyek a vesztemet okozták volna, ha valaki nem ment meg. Az az igazság, hogy ez volt életem legnagyobb megpróbáltatása. Átéltem, ahogy a testre tapadó milliónyi nyüzsgő rovarláb szinte az őrületbe kergeti az embert. De szerencsém volt, és megúsztam.
Egy reggel odajött hozzám három asszony, és először hosszan vizsgálgatták a hajamat, aztán levágták. Harminc éve szőkítem a hajam, amely sivatagi vándorlásom kezdetén halvány színű volt. Szeretem a hosszú hajat, melyet mindig feltűzve viseltem. A többhetes gyaloglás során egyszer sem mostam meg, bontottam ki, fésültem meg a hajamat, és fogalmam sem volt róla, hogyan festhettem. Utunk során nem találtunk tiszta, sima vízfelületet, amelyben megnézhettük volna magunkat. De nyilván mocskos, kócos és csapzott lehettem. Azt a hajpántot viseltem, amelyet Szellemaszszonytól kaptam, hogy a loboncom ne hulljon a szemembe.
A nők nyomtan lemondtak tervükről, amikor fölfedezték, hogy a szőke hajszálak töve sötét. Azonnal a törzsfőnökhöz siettek és beszámoltak tapasztalatukról. A törzsfő középkorú, higgadt férfiú volt, szép felépítésű teste izmosnak, erősnek látszott. Már vándorlásunk elején feltűnt, hogy milyen nagy tisztelettel beszél népével, hogy sosem felejti el megköszönni, ha valaki szolgálatot tesz a törzsnek. Nem csodálkoztam, hogy éppen őt választották meg vezetőnek.
Eszembe jutott egy eset. Évekkel ezelőtt St. Louisban jártam, s egy kora reg-gel, úgy hét körül a Southwestern Bell telefontársaság előcsarnokában álltam. A gondnok épp a márványpadlót súrolta, s beengedett, hogy ne kelljen odakint áznom az esőn. Egyszer csak egy hosszú, fekete autó állt meg az ajtó előtt, és belépett a telefontársaság elnöke. Amint észrevett, biccentett felém, a takarítónak pedig jó reggelt kívánt. Aztán megdicsérte a férfi munkáját, elmondta, hogy ebbe az épületbe akárki beléphet, a legmagasabb beosztású kormányhivatalnok is, itt mindig minden csillog a tisztaságtól. Érezhetően komolyan gondolta, amit mondott, nem a levegőbe beszélt. Én csupán szemlélője voltam az esetnek, de láttam felragyogni a büszkeséget a gondnok arcán. Rájöttem, hogy a jó vezetők nem félnek átlépni a határokat. Apám mindig azt mondta: A dolgozók nem a munkahelyen dolgoznak, hanem a többi embernek. Most tapasztalhattam, hogy ugyanez a vezetői magatartás nyilvánul meg az ausztrál törzsfőnök cselekedeteiben is.
Miután ő is megszemlélte a mutáns lenőtt szőke haját, megengedte a többieknek is, hogy lássák a csodát. Kikerekedett szemük ragyogott a gyönyörűségtől. Ooota elmagyarázta: annak örülnek, hogy egyre jobban hasonlítok az igazi bennszülöttre.
Ez volt a szórakozás, majd a három asszony nekilátott, hogy tervszerűen rendbe tegye a hajamat. Fürtjeimet magvakkal, apró csontokkal, száraz termésekkel, fűszálakkal és a kenguru bőréből készített szíjjal befonták. Miután elkészültek, a világ legszebben kimunkált hajpántjával koronázták meg fejemet. Körös-körül az államig hosszú fürtök csüngtek, közéjük ékességek fonva. Kiderült, hogy ez az ősi forma, mely eredetileg a legyek elleni védekezést szolgálta, ihlette a huszadik századi ausztrál sportsapka tervezőit is.
Később is volt szerencsénk repülő légyrajokkal találkozni, és ilyenkor az én magokkal ékesített fejdíszem valóságos istenáldása volt.
Más alkalommal szárnyas, csípő rovarok egész hada támadt ránk, ekkor társaim kígyóolajjal és hamuval kentek be, majd megforgattak a homokban. Ez a meg-lepő keverék elkedvetlenítette az undok kis csipkedőket. Érdemes volt ebben a ránk kérgesedett bohócjelmezben járni, bár a fülemben kotorászó legyektől és attól az ér-zéstől, hogy bogarak keringenek a fejemben, a poklok kínját álltam ki.
Faggattam a többieket, hogyan képesek egész életükben küszködve vergődni, örökké tűrni magukon a férgeket. Egyszerűen kinevettek. Kisvártatva Fekete Hattyú hívatott magához, beszélni akart velem.
- Te tudod, hogy meddig tart az az örökké? - kérdezte. - Hosszú, nagyon hosszú idő az. Hallottuk, hogy a te hazádban órát viselnek a karjukon az emberek, mérik az időt, mindent aszerint csinálnak. Ezért kérdezlek: tudod-e, meddig tart az örökké?
- Igen, tudom - válaszoltam.
- Helyes - hagyta rám. - Azért tőlünk is tanulhatsz. Mindennek van célja a világmindenségben. Nincsenek rosszul sikerült dolgok, kudarcok, balesetek. Csupán arról van szó, hogy mi, emberek nem értjük a jelenségeket. Te haszontalannak tartod a legyeket, a pokolba kívánod őket, mire ők is ilyen magatartást tanúsítanak veled szemben. De mindez azért történik, mert nem igazán értesz valamit, mert még nem vagy elég bölcs. Valójában a legyek hasznos élőlények. Bemásznak a fülünkbe, kitisztítják belőle a zsírt és az alvás idején bejutott homokot. Észrevetted, hogy milyen tökéletes a hallásunk? Aztán bemásznak az orrunkba, és azt is kitisztítják. - rámutatott az orromra, majd így folytatta: - A te orrüregeid szűkek, nincs akkora koalaorrod, mint nekünk. A ránk váró napokban egyre melegebb lesz, és szenvedni fogsz, ha nem tiszta az orrod. A nagy forróságban ugyanis nem nyithatod ki a szádat. Neked van köztünk a legnagyobb szükséged a tiszta orrjáratokra. A rovarok bemásznak az orrunkba, a testünkhöz tapadnak, és megszabadítanak bennünket minden felesleges anyagtól. - Karját előrenyújtva folytatta: - Nézd, milyen finom és selymes a bőrünk, hasonlítsd össze a magadéval. Eddig még nem ismertünk olyan embert, aki vándorlás közben változtatta volna a színét. Amikor hozzánk jöttél, világos volt a színed, azután vörös lettél, most meg száradsz, valósággal összemész. Napról napra kisebb leszel. Még nem találkoztunk olyan valakivel, aki a homokon hagyta volna a bőrét, akár a kígyók. Hidd el, szükséged van rá, hogy a rovarok kitisztítsák bőrödet, és amikor ismét olyan helyre kerülünk, ahol a rovarok letették petéiket, megint gondoskodni fogunk táplálékukról. - Mélyet sóhajtott, és egyenesen rám nézve mondta: - Az emberek nem létezhetnének, ha mindent, ami kellemetlen, puszta értetlenségből kiirtanának. Amikor a rovarok útjába kerülünk, felkínáljuk magunkat. Talán te is kész vagy rá, hogy megadd magad.
Legközelebb, amikor a távolból meghallottam a legyek zümmögését, leoldoztam magamról a fejpántot, hosszan vizsgálgattam, aztán elhatároztam, hogy megteszem, amit társaim tanácsoltak. Amikor megérkeztek a legyek, én már nem voltam ott. Gondolatban New Yorkba repültem, egy nagyon drága gyógyfürdőbe. Becsuktam a szemem és azt éreztem, hogy valaki tisztogatja a fülemet és az orromat. Képzeletemben láttam, hogy a szakértelmét igazoló oklevél ott függ a fejem fölött a falon. Mintha száz meg száz apró vattapamacs tisztítaná egész testemet. Kis idő múltán a legyek elrepültek, én pedig teljes valóságomban visszatértem az ausztrál pusztaságba. Beláttam, bizonyos helyzetekben a megadás az egyetlen helyes megoldás.
Eltűnődtem, mennyi mindent tartottam eddig rossznak vagy lehetetlennek, és mennyi mindenről derült ki, hogy értelme, célja van. Vajon mi lesz a legközelebbi meglepetés?
Úgy látszik, nem ártott nekem, hogy egész idő alatt nem nézhettem tükörbe. Olyan volt az élmény, mintha egy kémlelőnyílásokkal ellátott kabinban utaztam volna. Állandóan kifelé néztem, a többieket figyeltem, érdekelt, hogy mit szólnak ahhoz, amit teszek vagy mondok. Végre teljesnek éreztem az életemet. Az öltözékemet illetően nem voltak elvárásaim, mint korábbi munkám során. Nem voltam kifestve. Az orrom többször lehámlott már. Itt nem folyt színlelés - senki sem akart a figyelem központjába kerülni. A csoportban nem pletykáltak, senkit nem próbáltak kiközösíteni.
Minthogy nem volt tükröm, amely a valóságra ébresztve elriasztott volna, szépnek éreztem magam. A többek elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Jóvoltukból átéltem, hogy közéjük tartozom, mégis különleges vagyok, csodálatos. Megtudtam, hogy milyen az, amikor valakit feltétel nélkül elfogadnak.
Amikor homok derékaljamon álomra hajtottam fejem, fülemben gyermekkorom kedves meséjének, a Hófehérkének mondókája visszhangzott: "Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a környéken?"


Az ékszer

Minél messzebbre kerültünk, annál nagyobb lett a forróság. És a forróság növekedésével gyérült a növényzet, az élet minden jele. Homokos vidéken vándoroltunk, ahol csak elvétve láttunk egy-egy hosszú szárú, kiszáradt, élettelen fűcsomót. Semmi nem volt a láthatáron - se hegy, se fa, semmi. Ez a homok világa volt, mindenütt homok, homokos dudva.
Egy napon aztán elkezdtük magunkkal cipelni a gyújtófát. A parázsló fadarabot enyhén lengetni kellett, hogy izzásban maradjon. A sivatagban, ahol a növényzet féltett kincs, minden apró fogásra szükség van az életben maradáshoz. A gyújtófa elengedhetetlen volt esténként a tábortűz fellobbanásához, hiszen száraz fű alig akadt. Láttam, hogy a törzs tagjai összeszedik az errefelé tévedt állatok, főleg a dingók ürülékét. Jó és ami a legfontosabb, szagtalan tüzelőnek bizonyult.
Mindenki tehetségesnek születik, jutott eszembe. Ezek az emberek életük során kibontakoztatják magukból a zenészt, a gyógyítót, a mesemondót vagy bármi mást, aztán ennek megfelelően új nevet kapnak és túllépnek korábbi önmagukon. Így hát, némi öniróniával én is kamatoztatni akartam adottságaimat, kezdetben mint trágyaszedő.
Egyszer egy szép fiatal lány hosszú szárú, gyönyörű sárga virágot hozott elő áhítattal a dudvás bozótból. A nyaka köré tekerte, majd elöl megkötötte, és a virág úgy fityegett a mellén, mint valami értékes kitűző. A többiek köréje gyűltek, csodálták, dicsérték választását. Egész nap vele foglalkoztak. Láttam, hogy a lány ragyog a boldogságtól, és különösen csinosnak érzi magát.
Ahogy elnéztem a lányt, eszembe jutott az az eset, amely nem sokkal azelőtt történt a munkahelyemen, hogy eljöttem otthonról. Fölkeresett egy beteg, akit fokozódó szorongás gyötört. Megkérdeztem tőle, hogy mi nyomasztja, mire elmesélte, hogy egy gyémánt nyakláncának a biztosítását nyolcszáz dollárral emelte a biztosító. Talált valakit New Yorkban, akiről azt állították, hogy hiteles másolatot készít az ékszerről, természetesen hamis kövekkel. Betegem készült New Yorkba, meg akarta várni, míg a másolat elkészül, majd hazarepülve el akarta helyezni a valódi köveket a bank páncéltermében. A tetemes biztosítási összegtől így se szabadult volna meg, hiszen a legjobb páncélterem sem szavatol tökéletes biztonságot, de mégis kevesebbet kellene majd fizetnie.
Megemlítettem a közelgő városi bál napját, mire a nő elújságolta, hogy éppen addigra lesz kész a nyaklánc másolata, és ő azt fogja viselni.
Annak a bizonyos napnak a végén az Igazak népének leánya levette nyakáról a virágot, a homokba fektette, visszaadta az anyaföldnek. Az alkalmi ékszer megtette a maga szolgálatát. A lány pedig hálás volt és nem felejtette el a figyelmet, amellyel a többiek aznap kitüntették. Mindez azt jelentette számára, hogy társai vonzónak találják. Ennek ellenére sem ragaszkodott hozzá, hogy a virág az ő birtokában maradjon. Annak az a dolga, hogy elhervadjon, elszáradjon, humusszá válva visszatérjen az anyaföldbe, és újra kinőjön, ha eljön az ideje.
Ezért jutott eszembe az otthoni betegem. Jól megnéztem magamnak a bennszülött lányt. Az ő nyakékének célja volt, honfitársnőmének értéke.
Való igaz, hogy világunkban valakik értékrendjével baj van, és alig hinném, hogy e nyílt szívű emberekével itt Ausztráliában, a senki földjén - állapítottam meg.


A mártás

Az idő csendes volt, szél se rezzent, szinte állt a levegő. Éreztem, amint nő a szőr a hónaljam alatt, kérgesedik talpamon a bőr.
Vándorutunkon hirtelen megállásra kényszerültünk. Olyan helyre értünk, ahol két keresztbe rakott fa sírhalmot jelöl. A kereszt addigra már eldőlt, szétmállott az is, ami öszetartotta. Csupán két fadarab, egy hosszabb és egy rövidebb feküdt a földön. A törzs egyik tagja, Szerszámkészítő fogta a két fát, aztán mulatságos kis bugyrából elővett egy bőrszalagot. A szakértő biztonságával gyorsan összekötötte a keresztet. A többiek összekapkodtak néhány nagyobb követ a közelből, és tojás alakban elhelyezték őket a homokon, majd leszúrták a fejfát is.
- Ez törzsi sírhely? - kérdeztem Oootától.
- Nem - válaszolta. - Egy mutáns fekszik alatta. Már hosszú, hosszú évek óta itt van - a tieid már régen elfeledték, talán a társa is, aki túlélte őt és megcsinálta a sírját.
- Akkor miért hoztátok rendbe? - érdeklődtem.
- Miért ne? Mi nem értjük, nem helyesljük, nem fogadjuk el a ti világotok dolgait, de nem ítélkezhetünk felettük. Tiszteletben tartunk benneteket. Ott vagytok, ahol lennetek kell, választottatok a múltban és szabad akaratból ezután is meghozzátok a magatok döntéseit. Ezt a helyet ugyanolyan tiszteletben tartjuk, mint a saját szent helyeinket. Meg kell állnunk itt is, hogy elmélkedjünk, és megerősítsük a Mindenhatóhoz, az egész élethez való tartozásunkat. Tudod, ezen a helyen már nincs semmi, még csontok sem. De népem tiszteli a te népedet. Megáldjuk e helyet és megtisztult lélekkel folytatjuk utunkat.
Azon a délutánon magamba szállva töprengtem, visszapörgetem a múlt eseményeit. Nem volt kellemes, inkább gyötrelmes és ijesztő is. Tele voltam régi megrögzött szokásokkal és hiedelmekkel, amelyeket elszánt vakbuzgalommal védelmeztem. Én talán megálltam volna, hogy rendbe rakjak egy zsidó vagy egy buddhista sírt? Emlékszem, milyen dühös voltam egyszer, amikor egy templomból kiáramló tömeg forgalmi dugója miatt elakadt az autóm. Képes volnék-e pártatlan maradni, nem ítélkezni, hagyni, hogy mások a maguk útját kövessék? Most már kezdtem érteni: mindenkinek, akivel találkozunk, adunk valamit, ám amit adunk, azt mi magunk választjuk meg. Szavainkkal, cselekedeteinkkel tudatosan teremtjük meg a színteret, amelyen élni akarunk.
Hirtelen szél kerekedett. A fuvallat megborzolta egész testemet, olyan érdes volt, mintha macska nyelve ért volna meglehetősen cserzett bőrömhöz. Csupán néhány pillanatig tartott az egész, mégis megsejtettem, hogy azoknak a hagyományoknak és értékeknek a tisztelete, amelyeket még nem értek és nem ismerek, de nagyszerű ajándék lesz számomra - nehéz, de szép ajándék.
Azon a teliholdas éjszakán körülültük a tábortüzet. A lobogó lángok fénye narancsvörösre festette arcunkat, s az ételre terelődött a szó. Nyíltan beszéltünk. Ők kérdeztek, én pedig igyekeztem válaszolni, ahogy csak tudtam. Figyeltek minden szavamra. Meséltem nekik az almáról, hogyan nemesítettük különféle fajtáit, hogy hogyan kell elkészíteni az almamártást meg az almatortát. Megígérték, hogy keresnek vadalmát, és akkor be is mutathatom, amiről meséltem. Kiderült, hogy az Igazak eredetileg csak növényt fogyasztottak. Évszázadokon keresztül vadon termő gyümölcsöket, jamgyökeret, bogyókat, diókat és magvakat ettek. Ha útjukba került, halat és tojást is fogyasztottak, hogy megtöltsék gyomrukat és erőt merítsenek az élethez. Jobban szeretik az olyan ételeket, amelyeket nem kell a fogukkal marcangolni. Mindig őrölt magvakat esznek, de amióta a partvidékről a pusztaság belsejébe kényszerültek, kénytelenek húst is fogyasztani.
Elmeséltem nekik, milyen egy étterem, hogyan tálalják díszes tálakon az ételeket. Ám amikor a mártást említettem, egészen megzavartam őket. Miért kell mártást löttyinteni a húsra? Így hát elhatároztam, hogy bemutatót tartok. Persze nem volt a kezem ügyében semmi edényhez hasonló. Többnyire falatnyi húsokat készítettünk, amelyeket rendszerint a homokra tettünk, miután félrekotortuk a parazsat. Előfordult, hogy nyársakon sütöttünk, olykor húsból, zöldségekből, gyógynövényekből kis vízzel ragufélét főztünk. Jobban körülnézve fölfedeztem egy alváshoz használt sima bőrt, és Varróasszony segédletével sikerült a széleit úgy behajtanom, hogy pereme legyen. Varróasszony nyakában mindig ott lógott a zacskó, amelyben a csonttűket és a bőrszíjakat tartotta. A rögtönzött edényfélében állati zsírt olvasztottam ki, majd hozzáadtam a korábban finomra őrölt lisztszerűséget. Sótartalmú fűvel, összezúzott erős borssal fűszereztem, végül vizet öntöttem rá. Miután a mártás besűrűsödött, ráöntöttem a kész, nekem nagyon furcsa leguánhúsra. A mártást megkóstolva mindenki érdeklődő arcot vágott, és nem maradtak el a megjegyzések sem. Nagyon tapintatosan és diplomatikusan nyilatkoztak, amiről legalább tizenöt évvel azelőtti emlékek merültek fel bennem.
Beneveztem a Legjobb amerikai háziasszony-versenyre, amelyen többek között saját recept alapján kellett ragut főzni, ezért aztán minden áldott nap ragut főztem otthon. Tizennégyszer ebédeltünk ragut, utána értékeltük az ízeket, a tálalást, a terítést, hogy kiválasszuk a legjobban. Gyermekeim készségesen kóstolgatta, és hamarosan mesteri tapintattal adták tudomásomra véleményüket. A mama kedvéért kibírták a szokatlan ízek próbáját is! Amikor elnyertem a Kansas háziasszonya címet, mindketten üdvrivalgásban törtek ki: "Mi győztünk a raguversenyen!"
Lám, most ugyanolyan kifejezés ült útitársaim arcán. Szívesen tréfálkoztunk mindennel kapcsolatban, amit csináltunk, s a ragu is jó ok volt a nevetésre. De mivel az összefüggések keresése, az elvonatkoztatásra való hajlamuk mindent átitatott, amit csináltak, nem lepődtem meg, amikor valaki megjegyezte, hogy a mártás a mutáns értékrend jelképe. Ahelyett, hogy a valódi életet élnék, a mutánsok a kényelem, a materializmus és a bizonytalanság mártásával öntik le az egyeteme törvényeket.
Megjegyzéseik és megfigyeléseik érdekes módon sosem bíráltak, nem ítéltek el, legalábbis sosem ezt szűrtem ki belőlük. Soha nem éreztették, hogy az én népemet rossznak, a magukét jónak tartanák. Úgy viselkedtek, mint a bölcs felnőtt, aki elnézi, hogy a gyerek a bal cipőjét a jobb lábára próbálja ráerőltetni. Hát meg kell azt valakinek magyarázni, hogy nem lehet mérföldeket gyalogolni fordítva felhúzott cipőben? Majd megtanulja a bütykökből és a hólyagokból. De egy idősebb, bölcsebb embernek már nemigen van szüksége ilyen szenvedésre.
Később beszélgettünk a születésnapi tortáról, a cukormázról. Különösen ki-fejezőnek találtam, amit a tortabevonatról mondtak, melyet a mutáns élet jelképének láttak, s azt szimbolizálta számukra, hogy mennyi idő telik el felszínes, fölösleges, tetszetős, csábító dolgok hajszolásával. A mutánsok tehát nagyon keveset törődnek önmaguk felfedezésével, egyáltalán azzal, hogy kik is ők valójában.
Lélegzet visszafojtva hallgattak, amikor a születésnapi ünneplésről, tortákról, köszöntőkről, a betöltött évekkel azonos számú gyertyákról és ajándékokról meséltem. - Miért van erre szükség? - kérdezték. - Mi akkor ünneplünk, ha valami rendkívüli történik. Az öregedésben nincs semmi különös. Nem kell hozzá erőfeszítés. Megy az magától is!
- Ha nem ünneplitek meg azt, hogy valaki idősebb lesz egy évvel - érdeklőd-tem -, akkor mit ünnepeltek?
- Azt, ha valaki fejlődik, ha jobb lesz - hangzott a válasz. - Akkor ünneplünk, ha valaki érettebb, bölcsebb emberré lesz, mint amilyen az előző esztendőben volt. És mindenki maga jelzi a többieknek, ha eljött az ünnepség ideje.
Ismét egy gondolat, amelyet nem szabad elfelejtenem, figyelmeztettem magam.
Bámulatos, hogy mennyi vadon termő táplálék létezik, és szükség esetén hogyan válik hozzáférhetővé. A száraz, kopár vidékeken, amelyek nem kedveznek a növényeknek, nehezebben lehet rábukkanni bármire is. Amikor azonban beköszönt az esős időszak és a magok gyökeret eresztenek, megváltozik a táj. Csupán néhány nap, és elnyílnak a virágok, termést hoznak, a szél szétszórja a magokat és a vidék ismét kietlenné szárad.
A sivatag partvidékhez közelebbi tájain, továbbá északabbra, a trópusi éghajlatú területeken babszerű növényből készítettünk tápláló ételeket. Találtunk gyümölcsöt és finom mézet is a szassszafrász babérból főtt teánkba. Ha alkalmunk nyílt, lehántottuk a fák papírvékony kérgét, amellyel testünket védtük, ételeinket betekertük, s amelyet rágcsáltunk is, mert aromatartalma jótékony hatással van a megfázásra, fejfájásra és a nyálkahártya-gyulladásra.
A legtöbb bokorfajta levelei gyógyolajakat tartalmaznak, amelyeket bakteriális fertőzések ellen használnak. Összehúzó hatásuknak köszönhetően bélfertőzéseket gyógyítanak és parazitákat irtanak velük. A növényi szárakból vagy levelekből nyert folyékony kaucsuktej eltávolítja a szemölcsöt, az árpát és a tyúkszemet. Alkaloidtartalma hasonlóvá teszi a kininhez. Az aromás növényeket kipréselik és addig áztatják, mg a folyadék elszíneződik. Az így nyert szerrel bedörzsölik a mellet vagy a hátat, a folyadékot hevítve pedig inhalálásra használják. Vértisztító hatást is tulajdonítanak neki, mondják, hogy élénkíti a nyirokmirigyeket és erősíti az immunrendszert. Létezik egy kis, fűzhöz hasonló fácska, amely úgy hat, mint az aszpirin. Belső panaszokat, rándulásból vagy törésből fakadó fájdalmakat orvosolnak vele, de hatékony az enyhébb izom- és ízületi fájdalmak, sőt még horzsolások esetén is. Egyes fák kérgét emésztés elősegítéséhez használják, a másokból nyert gumit vízben feloldva pedig jótékony köhögéscsillapítónak ajánlják.
Mindenesetre ennek az ősi bennszülött törzsnek a tagjai makkegészségesek. Volt alkalmam azonosítani néhányat azokból a virágszirmokból, amelyeket elfogyasztva védettek lettek a hastífusszal szemben. Egészen elképedtem, hogy immunrendszerük talán sokkal ellenállóbb lett a szirmoktól, mint a mi vakcináinktól. Most már tudom, hogy az ausztráliai pöfeteg, ez a hatalmas gombafajta rákölő anyagot tartalmaz, amelyet mostanában vett kutatás alá a tudomány. Egy másik fa kérgében daganatképződést gátló anyag, akronicin van.
Több évszázaddal ezelőtt olyan hatalmas, vad vidékre bukkantak, melyek kengurualmát termettek. A mai gyógyszerészetben ebből a növényből nyerik a szteroid szolaszodint, a fogamzásgátló tabletták alapanyagát. A törzsfőnök felvilágosított, hogy minden keletkező új életet örömmel és szeretettel kell fogadni, számítani kell rá. Az Igazak népe mindig tudatosan készült az új élet foganására. A gyermek megszületése azt jelentette, hogy földi testet adtak egy lélektárs számára. Ellentétben a mi társadalmunkkal, ők nem várják el, hogy az ember hibák, fogyatékosságok nélkül jöjjön a világra. Mindenki láthatatlan drágakövet rejt magában, akármilyennek született, s ezt csiszolni, formálni kell.
Úgy éreztem, ha a mi könyörgéseinkhez hasonló imát mondanak, inkább olyan gyermekért fohászkodnának, aki nem részesül szeretetben, s nem azért, akit elvetélt az anyja. Minden lélek, mely az emberi létezés formáját választja, egyszer elnyeri a méltó tiszteletet, ha nem az adott körülmények között, az adott szülőktől, akkor majd más időben, más szülőktől. A törzsfőnök kifejtette véleményét a bizonyos törzsekben szokásos rendszertelen nemi viselkedésről, amely nem veszi figyelembe a születések számát. Szerinte talán ez volt a legnagyobb visszalépés, amelyet az emberiség tett. Az én társaim azt vallották, hogy a lélek akkor költözik be a magzatba, amikor az a világ tudtára adja létezését. A halva született gyermek csupán test, amelyben nem lakik élet.
Az Igazak ismerik a dohányt is, de csak különleges alkalmakkor szívják pipáikból a levél füstjét. Mivel nincsenek bővében, ritka és kivételes növénynek tartják, mely serkent, élénkít és kábít is. A pipának szimbolikus jelentése van, vendégek fogadásakor, gyűlések kezdetekor gyújtanak rá ünnepélyesen. A dohánylevél iránti tiszteletük ősi amerikai hagyományokat juttatott az eszembe. Új barátaim gyakran emlegették, hogy ne felejtsem el: őseink porain járunk. A dolgok nem halnak meg, csak megváltoznak, mondják. Az ember teste visszatér a földbe, hogy táplálja a növényeket, amelyek cserében tisztítják a levegőt. Úgy tűnt, hogy társaim sokkal többet tudnak a drága, minden élő számára nélkülözhetetlen oxigénmolekuláról, mint amerikai ismerőseim többsége.
Az Igazak látása hihetetlenül éles. Nyilván azért is, mert egyes itteni növényfajtákban olyan színezőanyag van, amelyet a természetben gyógyszerként használnak a szem hajszálereinek kezelésekor. Évezredek teltek el, amióta övék Ausztrália földje, s ezalatt megfigyelték, milyen hatást gyakorol a táplálék az emberi szervezetre.
A vadon termő növények fogyasztásával az az egyetlen gond, hogy nagyon sok köztük a mérgező. A bennszülöttek persze nyomban felismerik, melyik növény nem ehető. Megtapasztalták, hogyan kell eltávolítani a veszélyes részeket. Szomorúan meséltek arról, hogy némelyik szétforgácsolódott, elzüllött bennszülött törzsben a keserűség gyakran szül erőszakot, s nem rettennek vissza a legkülönfélébb növényi mérgek alkalmazásától sem.
Már elég hosszú ideje vándoroltam a csapattal, ezért elfogadták kíváncsiskodásomat, látták, hogy enélkül nem tudom megérteni a dolgokat. Rákérdeztem hát a kannibalizmusra is. Annak idején olvastam történelmi tárgyú beszámolókat, ausztrál barátaim is mesélték - igaz, tréfálkozva -, hogy a bennszülöttek embert esznek, nem kímélve a saját csecsemőiket sem. Megkérdeztem, hogy ez igaz-e.
Igaz, hangzott a válasz, hiszen az idők kezdete óta az emberiség sok mindent kipróbált. Ez a földrész sem lehetett mentes a legkülönfélébb változatoktól. Egyes ősi bennszülött törzseknél királyok uralkodtak, másoknál asszonyok, egyes törzsek emberrablók voltak, mások az emberevés kultuszának hódoltak. Ha a mutánsok ölnek, otthagyják a halott testét. A kannibálok megették, hogy fokozzák saját életerejüket. Egyik csoport célja sem jobb vagy rosszabb a másikénál. Az emberölés iszonyú bűn, akár védekezésből, akár bosszúból, akár érdekből, akár élelemszerzésből történik. Az Igazak népét az különbözteti meg a többiektől, hogy nem öl embert.
- Háborúban nem létezik erkölcs - mondták. - A kannibálok azonban sosem öltek meg több embert egy nap, mint amennyit megettek. A ti háborúitokban egyetlen pillanat alatt ezrek pusztulnak el. Talán érdemes lenne vezetőiteknek azt tanácsolni, hogy a harcoló felek egyezzenek meg egy ötperces küzdelemben. Aztán engedjék a szülőket a harcmezőre, hadd szedjék össze fiaik szétroncsolt tetemét, hadd vigyék haza, gyászolják meg és temessék el. Aztán meg lehet egyezni, hogy lesz-e vagy nem lesz folytatás. Nehéz értelmet találni az esztelenségben.
Akkor éjjel a vékony takarón, melyet azért terítetem magam alá, hogy szemem, szám, arcom ne érintkezzen a puszta földdel, arra gondoltam: bizony nagyon eltávolodtak az embercsoportok mindenben különböznek, messzire elsodródtak egymástól.

folytatás