Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Élve eltemetve

Nem volt könnyű beszélgetnem társaimmal, mert a törzsi nyelv szavait nehezen tudtam kiejteni. Főleg azért, mert túl hosszúak. A törzset például így nevezték: pitjantjatjara, az embert így: jankuntjatjara. Kezdetben sok kiejtett szót egyformának hallottam, míg meg nem tanultam, hogy mire kell figyelnem. Végül is megértem a világ minden táján élő riportereket, akik nem ejtik helyesen az őslakók nyelvét. Felváltva használják a b, p, a dzs, cs, a d , t, a g , k hangot. Az az igazság, hogy erre nincs szabály, mivel a bennszülöttek nem használnak ábécét. Vitának tehát nincs is értelme. Az én gondom az volt, hogy azok az emberek, kikkel vándoroltam, orrhangokat használnak, amelyeket nagyon nehéz volt kiejtenem. Az orrhangú "n" kiejtésekor például nyelvemet hátsó fogaimhoz kellett szorítanom. Ha bárki kíváncsi, mit értek ezen, mondja ki angolul az "indián" szót. Az utolsó "n" hang ejtésekor nyelvét megemeli, majd gyorsan előrenyújtja. Ha a bennszülöttek énekelnek, dallamaik lágyak és finoman ívelők, s időnként hirtelen felcsattannak.
A homokra nem egyetlen szót használnak, hanem húsznál is többet, amelyekkel kifejezik a sivatag talajának felületét, rétegeit, különféle fajtáit. Voltak azonban olyan kifejezések is, amelyeket könnyen megtanultam, mint például a kupi, amely vizet jelent. Láthatóan élvezettel tanulták az én nyelvemet, és a kiejtésben nálam sokkal ügyesebbnek bizonyultak. Mivel ők voltak a vendéglátóim, igyekeztem mindenben megkönnyíteni a dolgukat. Az egyik történelmi tárgyú könyvben, amelyet Geofftól kaptam, azt olvastam, hogy amikor Ausztráliában megalapították az első brit telepet, a földrészen kétszáz bennszülött nyelvet és hatszáz nyelvjárást beszéltek. A könyvek nem említették a telepátiát, sem a kézjeleket. Én a jelbeszéd legegyszerűbb módját választottam. Ez látszott napközben a legkézenfekvőbb érintkezési formának, hiszen ők nyilvánvalóan gondolatátvitellel adták tudtul mondandójukat. Egyszerűbb volt hát mutogatni a mellettem lépdelőnek anélkül, hogy hangos beszéddel megzavarnám. A világon mindenütt ismert ujjmozdulattal hívtuk közelebb a másikat, a fölmutatott tenyér "állj!"-t jelentett, az ajkunk előtt tartott ujj azt, hogy "maradj csendben!". Az első hetekben gyakran mondták, hogy maradjak csendben, később aztán megtanultam, hogy nem kell annyit kérdezgetnem, és türelmesen kivártam az időt, amikor engem is felvilágosítanak.
Egyik nap óriási nevetést váltottam ki társaimból. Megcsípett egy bogár, és én vadul vakarózni kezdtem. A többiek dőltek a vihogástól és utánozni kezdtek. Kiderült, hogy a mozdulat azt jelenti: krokodilt láttam. Pedig legalább kétszáz mérföldre voltunk a legközelebbi mocsártól.
Már néhány hete vándoroltunk együtt, amikor a csoporttól félrevonulva csillogó szempárokat vettem észre a tábor körül. Minél sötétebb volt az éjszaka, annál nagyobbnak láttam a szemeket. Végül a hozzájuk tartozó formát is sikerült kivennem a sötétben. Undok dingófalka volt a nyomunkban.
Visszarohantam a táborba, és felfedezésemről rémülten számoltam be Oootának, aki nyomban a főnökhöz sietett. A közelemben állók érdeklődve felénk fordultak. Csendben vártam, hogy mondjanak valamit, mert addigra már hozzászoktam, hogy az Igazak nem beszélnek vaktában, minden szót meggondolnak, mielőtt megszólalnának. Lassan tízig számoltam, amire Ooota továbbította az üzenetet. Közben valamilyen furcsa szag csapta meg az orromat. Rájöttem, hogy büdös lettem. Minden kétséget kizáróan a saját bűzömet éreztem, és az arcokon láttam, hogy a többiek is észrevették. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Nem voltunk bővében a víznek, hogy fürdésre pazaroljuk, de még edényünk se lett volna. Fekete társaim nem bűzlöttek úgy, ahogyan én. Szégyelltem a dolgot és szenvedtem tőle, ők meg tőlem. Azt hiszem, az lehetett az oka, hogy leperzselődött testem állandóan hámlott, a szervezetem által elégett zsír pedig tele volt méreggel, hiszen napról napra látványosan fogytam. Persze az is közrejátszott, hogy nem volt dezodorom és vécépapírom, de volt még valami más is, amit megfigyeltem. Étkezés után nem sokkal a törzs tagjai elvonultak a sivatagba, kiürítették beleiket, és nem árasztottak olyan bűzt maguk körül, mint amilyen hasonló helyzetben a mi életformánkat élő emberekre jellemző. Bizonyos voltam benne, hogy tizenöt évnyi komoly diéta sem volna elég, hogy méregtelenítsem a szervezetemet, de ha itt maradnék az ausztrál sivatagban, akkor gyorsabban menne.
Nem felejtem el, hogy a törzsfőnök hogyan magyarázta meg a helyzetet, és milyen végleges megoldást ajánlott. Őket nem zavarta a dolog; olyannak fogadtak el engem, amilyen vagyok. Nem is a maguk biztonsága aggasztotta őket, hanem szegény állatokat sajnálták, hiszen becsaptam őket. Ooota szerint a dingók azt hitték, hogy a törzs romlott húst cipel magával, és a szag megvadította őket. Nevetnem kellett, mert a bűz tényleg olyan volt, mint a húsé, amelyet a napon felejtettek.
Kértem őket, segítsenek rajtam, ahogy tudnak. Így hát másnap a legnagyobb hőségben közösen ástunk egy negyvenöt fokos lejtésű gödröt, és én belefeküdtem. Teljesen betakartak homokkal, csak az arcom látszott ki. Árnyékot tettek fölém, majd körülbelül kétórányi járásra félrevonultak. Nem mondom, különös érzés eltemetve lenni, teljesen tehetetlenül, hogy még moccanni sem tud az ember. Úgy fogtam fel, mint újabb tapasztalatot. Ha végleg elmentek és otthagytak volna, belőlem nem marad más, csak a csontvázam. Eleinte féltem, hogy átszalad az arcomon egy kíváncsi gyík, kígyó vagy sivatagi patkány. Életemben először olyan voltam, int a béna, kinek karja és lába nem engedelmeskedik, hiába parancsol neki. De nem gondoltam erre, inkább becsuktam a szemem és pihentem. Elképzeltem, hogyan távoznak testemből a mérgek, magamba szívtam a föld csodálatos, hűvös, frissítő és tisztító elemeit, így gyorsabban telt az idő.
Most értettem meg a régi mondást: "A szükség találékonnyá tesz." Mennyire igaz! A bűzt pedig elnyelte a föld.

Gyógyítás

Közelgett az esős évszak. Egyszer csak felhőt pillantottunk meg az égen. Rit-ka és érdekes látvány volt. Kivételesen oltalmazó árnyék borult fejünk fölé, így folytattuk utunkat, és körülbelül annyira láttunk ki alóla, mint hangya a cipőtalp alól. Élvezet volt olyan felnőtte közt lenni, akik nem vesztették el tréfás gyermeki kedvüket. Többen kiszaladtak a felhő oltalmából a napsütésre, aztán kötekedve csúfolódtak: lassú lábon jár a szél. Amikor visszajöttek az árnyékba, nem győzték dicsérni a Mindenhatót, aki csodálatos hűvös levegővel ajándékozta meg az embert. Emlékszem, milyen könnyű szívvel, vidáman töltöttük azt a napot. Pedig késő délután tragédia leselkedett ránk, legalábbis én annak hittem akkor.
Volt köztünk egy harmincas éveiben járó fiatalember, akit Nagy Kővadásznak hívtak. Ő volt a legtehetségesebb drágakő-felfedező. A "nagy" jelzőt akkoriban kapta, mert ügyes módszerrel pompás, nagy darab opálköveket, de még aranyrögöket is talált az elhagyott bányavidékeken. Az Igazak népe régen nem sokra tartotta a drágakövet. Nem lehet megenni, márpedig mi másra volna jó egy olyan nép körében, mely nem ismeri a kereskedelmet? Csupán a szépségéért becsülték. Idővel aztán észrevet
ték, hogy a fehér ember kincsnek tart bizonyos ásványokat. Ez még annál is megle-pőbb volt számukra, hogy az ember megveheti, illetve eladhatja a földet. Az idő múlásával a drágakő fizetőeszközzé vált, így értesültek róla a törzs követei, ahogy egyre többször bejártak körülnézni a városba. A Nagy Kővadász sosem merészkedett egyetlen működő kitermelőhely közelébe sem, mert félt bennszülött társainak a szellemétől, akiket lekényszerítettek a bányákba. Hétfőn leszálltak a szerencsétlenek, és hét végénél előbb nem jöhettek föl Öt közül négyen meghaltak. Általában valami bűnténnyel vádolt, kényszermunkára ítélt emberek voltak ezek, akiknek gyakran még a feleségét és a gyermekeit is be kellett vonni a munkába, mert a rabra kiszabott magas norma teljesítéséhez legalább három emberre szükség volt. A szabályt megsze-gők büntetését meghosszabbították. Megszökni nem lehetett. Az ember testi-lelki megalázása természetesen szigorúan törvényes keretek között történt.
Azon a napon a Nagy Kővadász egy magaslat peremén lépdelt, amely beomlott, és a férfi hat-hét métert zuhant alá a durva, köves talajra. A tájat, amelyen gyalogoltunk, lecsiszolódott gránit- és kőlapok, helyenként kavicstenger fedte.
Addigra már vastag bőrkeményedés nőtt a talpamon, valóságos patám lett, mint a többiekben, de ezen a tájon olyan élesek voltak a kövek, hogy alig tudtam átjutni rajtuk. Gondolataim állandóan a lábam körül jártak. Felidéztem az otthoni cipősszekrényt, tele túra- és edzőcipőkkel. Ekkor hallottam meg a lezuhanó Nagy Kővadász kiáltását. Mindnyájan odarohantunk a peremhez és lenéztünk. Ott feküdt szegény, akár egy rongycsomó, mellette vérfolt sötétlett. Néhányan leereszkedtek a szakadékba, és kézről kézre adva pillanatok alatt följuttattták a sebesültet a peremre. Mintha mély vízből húztak volna ki egy fuldoklót. A kezek úgy dolgoztak teste alatt, akár a futószalag görgősora.
Ahogy Nagy Kővadász ott feküdt a kőlapon, tisztán látszott a sebe. Alsó lábszárán nyílt törést szenvedett. Tejcsololádé színű bőrét átszúrta a kéthüvelyknyi csont, mint óriási, csúf agyar. A lábát a törés felett egy fejpánttal gyorsan átkötötték. Orvosságos Ember és Gyógyító Asszony két oldalról kezelésbe vette, a többiek pedig nekiláttak, hogy tábort üssenek éjszakára.
Egyre közelebb húzódtam, míg egyszer csak ott álltam a tehetetlen sebesült mellett. - Nézhetem? - kérdeztem. Orvosságos Ember lágyan mozgatta két kezét néhány centiméterrel a seb fölött: először párhuzamosan, aztán ellentétesen, egyikkel fentről lefelé, a másikkal lentről fölfelé. Gyógyító Asszony rám mosolygott, majd mondott valamit Oootának, aki rögtön felém fordult.
- Gyere csak, neked mutatják - magyarázta. - Hallottuk, hogy a tieid között te is gyógyító asszony vagy.
- Legalábbis azt hiszem - válaszoltam. Soha nem békéltem meg azzal a felfogással, hogy a gyógyítás kizárólag az orvoson és csodaszerein múlik. Évekkel korábban, maikor a gyermekbénulással vívtam csatámat, rádöbbentem, hogy a gyógyítás csupán csak egyik forrása a gyógyulásnak. Az orvosok segíthetnek a betegen, ha eltávolítják a testből, ami nem odavaló, ha injekciót adnak, helyükre rakják a csontokat, ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a test egészséges lesz. Biztos vagyok benne, hogy sehol, soha, semelyik országban, semelyik korban nem létezett olyan orvos, aki mindig mindent meggyógyított volna. Legbelül mindenki gyógyító is egyben. Orvos abból lesz, aki felismeri és kiműveli saját tehetségét, hogy hivatása és legjobb tudása szerint odaadással szolgálja a közösséget. Most azonban nem volt idő vitára. Elfogadtam hát a kifejezést, amelyet Ooota használt és rájuk hagytam, hogy én a magam világában gyógyító asszonynak számítok.
Elmagyarázták, hogy a kezeket azért mozgatják föl-le a sérülés fölött, érintés nélkül, hogy újra összekapcsolják a törött részeket, s a láb ismét olyan legyen, mint amikor ép volt. A gyógyulás ideje alatt csupán duzzanat jelzi a beleset nyomát. Orvosságos Ember emlékeztette a törött csontot, hogy milyen volt természetes, egészséges állapotában. Ezzel megszüntette a fájdalmat, amely akkor keletkezett, amikor a csont kettétörve elvesztette harminc esztendő alatt kialakult formáját. Beszélgetett a csonttal.
A valódi dráma három főszereplője - Orvosságos Ember, a térdelő Gyógyító Asszony és hátán fekvő sebesült ekkor beszélni kezdett, mintha imádkozna. Orvosságos Ember a beteg bokája fölé tette mindkét kezét, de óvatosan, hogy ne érintse meg. Gyógyító Asszony ugyanígy a térdet vette kezelésbe. Közben különféle hangokon kántáltak. Hirtelen mindketten egyszerre felemelték a hangjukat és kiáltottak valamit. Nyilván meghúztak valamit, de én nem láttam belőle semmit. A csont mindenesetre visszacsusszant a semmibe, amelyből eddig kiállt. Orvosságos Ember összeszorította a felszakított bőrt, miközben intett gyógyító Asszonynak, aki nekilátott kibontani azt a két furcsa, hosszú csövet, amelyet mindig magával hordott.
Hetekkel korábban kifaggattam gyógyító Asszonyt, hogyan vészelik át a nők a menstruációs időszakokat. Erre nádból, szénából és finom madártollból készült párnácskákat mutatott nekem. Megfigyeltem, hogy a nők ilyenkor magányosan félrevonulnak a pusztába, és ott hozzák rendbe magukat. A használt párnákat eltemették, úgy macska módjára. Egyszer megláttam, hogy egy asszony visszahozott valamit a tenyerében, és odaadta Gyógyító Asszonynak, aki kinyitotta a hosszú cső tetejét.
Megfigyeltem, hogy a csőben azokat a leveleket tartják, amelyekkel az én felhólyagzott, felsebzett lábamat és leégett bőrömet ápolták. Gyógyító Asszony betette a csőbe a rejtélyes valamit. Elég közel álltam hozzájuk, és amikor orromat megcsapta egy irtózatosan kellemetlen szag, rájöttem, hogy az a titokzatos valami egy alvadt vérdarab.
Aznap Gyógyító Asszony most nem a cső tetejét, hanem az alját nyitotta ki. Elmúlt a bűz. Nem éreztem semmiféle szagot. A tenyerébe ürítette a cső tartalmát: valami kátrányszerűséget, mely vastag és csillogó volt. Ezzel vette kezelésbe a sebszéleket, szépen elegyengette őket, miközben alaposan bekente a sérült felületet. Nem volt azután se kötözés, se sínbe rakás, se varrás, se mankó.
Túlestünk a megrázkódtatáson, és nekiláttunk a vacsorának. Az este folyamán az emberek felváltva fektették ölükbe Nagy Kővadász fejét, hogy kényelmesebben érezze magát fektében. Én sem maradtam ki, különben is meg akartam nézni a homlokát, kíváncsi voltam, van-e láza. A közelében akartam lenni annak az embernek, akin a kedvemért bemutatták gyógyító tudományukat. Ölembe tett fejjel, hunyorogva nézett föl rám.
Másnap Nagy kővadász lábra állt, és elindult a többiekkel együtt. Még csak nem is bicegett. Azt mondták, a reggeli szertartás csökkenti a csontsérülés fajdalmát és a püffedtséget. Igazuk volt. Néhány napig figyelemmel kísértem, hogyan varasodik a fekete seb, majd hogyan kezd leszáradni. Öt nap múlva el is tűnt; ne látszott más, csak vékony forradás azon a helyen, ahol a csont átszúrta a bőrt. A férfi legalább hetvenkilós volt, ezért csak csodának tulajdoníthattam, hogy segítség nélkül ráállt a szabályosan kettétört csontra, amely ezek után nem szúrta át megint a bőrét. Tudtam, hogy a törzs minden tagja makkegészséges, de különös tehetségük volt ahhoz is, hogy mit csináljanak, ha súlyos betegség éri őket.
Hiszen ezek a gyógyító képességgel megáldott emberek sosem tanultak biokémiát vagy kórtant, mégis tisztában voltak az igazsággal, tudták, mit akarnak és mi a dolguk az egészség érdekében.
Gyógyító Asszony megkérdezte tőlem: - Tudod már, meddig tart az örökké?
- Igen - válaszoltam. Értem már.
- Biztos vagy benne?
- Igen, az vagyok - erősítettem meg.
- Akkor hadd mondjak neked valami mást is. Az emberi lelkek csak látogatóban vannak ezen a világon. A lélek örökkévaló. Az emberek találkozása mind megannyi élmény, s az élményekből örökké tartó kapcsolatok lesznek. Az Igazak népénél teljes kört alkotnak az élmények. Nem szakítja meg, amint a mutánsok teszik. Ha valakit haraggal elhagyunk, s megbomlik a kör, akkor ezzel életünkben még máskor is találkozunk. Vagyis nemcsak egyszer szenvedünk, hanem újra és újra, míg meg nem tanuljuk a helyes cselekvést. Figyeljünk, tanuljunk, okosodjunk a történetből. Váljunk el békében, hálával, vagy ahogy ti mondjátok, szívünkben áldással.
Fogalmam sincs róla, hogy a fiatalember csontja gyorsa összeforr-e vagy sem. Nem volt lehetőségünk röntgenvizsgálatra, a sérült pedig csupán ember volt, nem csodalény, de mindez nem is számított. Az a lényeg, hogy nem voltak fájdalmai. Nem érzett utóhatásokat sem, a maga részéről - de a többiek is a magukéról - túlesett az élményen. Békés nyugalomban és remélhetőleg egy kicsit okosabban folytattuk utunkat. A kör bezárult, az ügyre senki nem fordított több időt és figyelmet.
Ooota elmondta, hogy a balesetet nem ők idézték elő. Csupán azt kérték a sorstól: ha úgyis jönnie kell, hát jöjjön egy ilyen eset, hadd legyek tanúja gyógyítási módszerüknek. Nem tudták előre, hogy lesz-e ilyen alkalom, ki lesz az áldozat, csak azt kívánták, hogy számomra legyen lehetőség a megismerésre. S amikor bekövetkezett a baleset, hálásak voltak a sorsnak, amiért alkalmat adott nekik, hogy megosszák az élményt egy mutáns kívülállóval.
Akkor este én is hálás voltam, hogy betekinthettem ezeknek az állítólag civilizálatlan embereknek szűziesen titokzatos gondolkodásába. Szerettem volna még többet tudni gyógyítási módszereikről, de nem akartam, hogy miattam kockáztassák életüket. Nem volt kétséges számomra, hogy elég nagy feladat az is, ha valaki életben akar maradni az ausztrál pusztaságban.
Csupán arról feledkeztem meg, hogy olvasnak a gondolataimban, és szavak nélkül is tisztában vannak titkolt kíváncsiságommal. Este sokáig beszélgettünk a test fizikai valósága és létünk örökkévaló része közti kapcsolatról, valamint arról amit addig még nem érintettünk: hogy milyen szerepet játszanak az érzelmek az egészség és a jó közérzet szempontjából.
Azt vallják, hogy a dolgok iránt táplált érzelmeinknek nyoma marad. Rögzülnek testünk minden sejtjében, beépülnek személyiségünk, gondolkodásunk, örökkévaló énünk gyökereibe. Bár egyes vallások azt hirdetik, hogy az éhezőnek ételt, a szomjazónak italt kell adni, e törzs szerint nem az a fontos, amit adunk, és az sem, hogy kinek. A feltétlen szeretetteli segítés érzését kell átélni. Ha meglocsoljuk a tikkadt növényt, megitatjuk a szomjhalállal küszködő állatot, ha csak bátorítást adunk, azzal ugyanannyira közelebb jutunk életünk és teremtőnk megértéséhez, mint amikor ételt-italt adunk a rászoruló társunknak. Amikor az ember elhagyja e földi létet, lelkében ott van a lenyomata, hogy miként gazdálkodott érzelmeivel. Láthatatlan, megfoghatatlan érzések töltik ki örökkévaló lelkünket, mely különbséget tsz jó és rossz között. A cselekvés csupán eszköz, amely által az érzelem, a szándék, a gondolat megnyilvánul.
Az előző nap, a törött csontot helyére rakva, a két orvos őstehetség pozitív gondolkodással vette rá a testet a gyógyulásra. Az eredmény legalább annyira múlt a szívükön és lelkükön, mint a kezükön. A sérült pedig felkészült, hogy befogadja a gyógyító erőt, hitt a gyors és teljes gyógyulásban. Döbbenten álltam a számomra csodának számító eredményt látva, amely az itteni emberek szemével nyilvánvalóan mindennapi volt. Eltűnődtem, hogy nálunk, Amerikában mily sok szenvedés kíséri a betegségeket, s e szenvedés lelki eredetű, nem a tudatunk, hanem a tudattalanunk irányítja.
Mi történne az Egyesült Államokban, ha az orvosok az emberi test gyógyulási képességében is hinnének, nemcsak az orvosságokban? Egyre nagyobb fontosságot tulajdonítottam az orvos-beteg kapcsolatnak. Ha az orvos nem bízik betege gyógyulásában, azzal valóban ronthat a helyzeten. Már elég régóta tudom: ha az orvos azt mondja betegének, hogy nincs remény a gyógyulásra, akkor feltehetően az ő szakmai felkészültsége hiányos, az ő tudása nem elégséges. És nem arról van szó, hogy nincs remény a gyógyulásra. Ha azt a betegséget egy másik ember már legyőzte magában, az azt jelenti, hogy az ember szervezete képes megbírkózni az adott rendellenességgel. Hosszan beszélgettünk Orvosságos Emberrel és Gyógyító Asszonnyal, és rájöttem, hogy merőben új távlatból szemléltem az egészség és betegség viszonyát. - A gyógyulás független az időtől - mondták. - A gyógyulás és a betegség egy pillanat eredménye. Értelmezésem szerint ez azt jelentette, hogy az emberi test teljes egészében, minden sejtjében ép, egészséges, csupán egy pillanat kérdése, hogy valamelyik sejtben rendellenesség, zavar keletkezik. Aztán hónapok, talán évek telnek el, mire a tünetek jelentkeznek és diagnosztizálható lesz a betegség. A gyógyulás pedig ezzel éppen ellentétes folyamat Az ember beteg, egészsége megrendül, és attól függően, hogy milyen társadalmi közegben él, gyógykezelésben részesül. Ismét egy pillanat műve, hogy a hanyatlás folyamata egyszer csak megtorpanjon, és a szervezet erősöd-ni kezdjen. Az Igazak szerint testünk nem véletlenül válik valamely betegség áldozatává, hiszen testi valóságunk csupán eszköz, amelyen keresztül az örökkévaló tudat kapcsolatot tart a személyes tudatunkkal. Testünk figyelmeztet, és ekkor legjobb alaposan körülnéznünk, megvizsgálni, hogy vannak-e gyógyítandó sebeink: sérült kapcsolatok, megrendült bizalom, csontosodó félelem. Teremtőnkbe vetett hitünk gyengülése, megkérgesedett engesztelhetetlenség és így tovább.
Eszembe jutottak azok az amerikai orvosok, akik mostanában pozitív hozzáállást sugallva kezelik a rákos betegségeket. Legtöbbjüket nem nagyon szeretik a kollégák. Túlságosan "új", amit csinálnak. És most itt volt előttem a Föld őslakóitól származó nép, mely évezredeken keresztül megőrizte az öröklött, jól bevált módszereket és használják is őket. Mi pedig, az úgynevezett civilizált népek, tartunk a pozitív gondolkodástól, mert nem merünk hinni hasznában, inkább kivárunk, amíg néhány példán igazolódik működése. Ha súlyos beteg társunk minden lehetséges gyógykezelést megkapott, mégis a sír szélén áll, orvosa azt mondja a hozzátartozóknak, hogy megtett minden tőle telhetőt. Hányszor hallottam életemben a mentegetőzést: "Sajnálom, én már nem segíthetek. Isten kezében a döntés". Milyen gyermetegen hangzik!
Nem hinném, hogy az Igazak természetfeletti gyógyítással gyógyítanák a betegségeket, a baleseteket. Bizonyos vagyok benne, hogy minden, amit tesznek, kiállná a mi tudományos vizsgálataink próbáját. Mi gépeket tervezünk, hogy tökéletesítsük az eljárásokat, ők pedig ékesen bizonyítják, hogy az elektromosság nélkül is boldogulhat az ember.
Az emberiség tévelyeg, küszködik, de Ausztrália kiemelkedő, modern egészségvédelmét csupán néhány ezer kilométer választja el attól a helytől, ahol az ősi orvoslás jóvoltából mindig is életeket mentettek meg. Egy napon talán találkozik a két módszer, és tökéletes tudomány születik belőlük.
Micsoda ünnep lesz az a nap!

Totemek

A nap folyamán megváltozott, megerősödött a szél, és szemünket, egész testünket telefújta homokkal. Lábunk nyoma, ahogy megjelent a talajon, úgy el is tűnt, elfújta a szél. Szememet erőltetve próbáltam túlnézni a vörös porfelhőn - mintha vörös szemüveget tettem volna szememre. Végre menedékre leltünk egy sziklás hegygerinc tövében, és összekuporodva védtük magunkat a kíméletlen homokvihar elől. A bőrökbe bugyolálva kucorogtunk, az orrunk összeért. Beszélgettünk.
- Mit jelentenek nektek az állatok? - kérdeztem. - Totemek, törzsi jelvények, az ősökre emlékeztető jelképek?
- Egyek vagyunk - hangzott a válasz -, tanulunk erőt meríteni a gyengeségből.
Elmondták, hogy a barna sólyom, mely régóta követ minket, arra emlékezteti az embereket: olykor abban hisznek, amit éppen maguk előtt látnak. Ha fölemelkedünk, magasabbra törünk, az egész látóhatár kitárul szemünk előtt. Amikor a mutánsok elpusztulnak a sivatagban, mert nem találnak vizet, valójában kétségbeesett haragjukba halnak bele.
Az Igazak törzse szerint az emberiségnek még meg kell tanulnia, hogy úgy éljen, mint egy nagy család. Hisznek abban, hogy a világmindenség fejlődik, még nem végleges egész. Az emberek túl mohón vágynak a létezésre.
Meséltek a kengururól - erről a csöndes, általában békés állatról, melynek magassága változatos, a hatvan, hetven centimétertől a két méterig, szőre puha, ezüstösszürke vagy rézvörös. A vörös kenguru születésekor akkora, mint egy babszem, s kétméteres lesz, mire megnő. Társaim szerint a mutánsoknak túl sokféle a bőrszínük és a testformájuk. A legfontosabb, amit a kengurutól megtanulhatunk, hogy sosem lép hátra. Nem is képes rá. Folyton előre megy, még akkor is, ha körbejár. Hosszú farka akár a fatörzs, elbírja egész testének súlyát. Sokan a kengurut választják jelképül, mert rokonságot éreznek vele, és mert felismerték: milyen fontos, hogy az ember megteremtse személyisége egyensúlyát. Én azonban szerettem viszszatekinteni az életemre, a hibáimra és a rossz döntéseimre is; volt idő, amikor ez volt a legtöbb, amit tehettem. Hosszú távon ez aztán mindig előrelépést jelentett. A kenguru is ismeri a születésszabályozást, csak akkor szaporodik, ha körülményei megfelelőek.
Tanulhatunk a kígyótól is, amely gyakran levedli bőrét. Nem sokat fejlődik az ember, ha harminchét éves korában ugyanabban hisz, mint hétéves korában. Túl kell lépni a régi elképzeléseken, szokásokon, véleményeken, olykor még a barátokon is. Nehezen tanulja meg az ember, hogyan kell elhagyni dolgokat. A kígyó levedli bőrét, mert arra van szüksége. Nem férnek el az új dolgok, ahol kevés a hely. Aki eldobja régi ruháját, fiatalabbnak látszik és annak is érzi magát, bár nem fiatal. Az Igazak törzse nem érzi fontosnak, hogy számon tartsa az ember életkorát. A kígyó is mestere a rontásnak és a hatalomnak. De tanulságul ne feledjük, hogy e két adottságnak nem szabad eluralkodnia, mert pusztítóvá válhat. Sokfajta mérges kígyó létezik, amelyek mérgével embert lehet ölni. De a méreg nemcsak a gyilkolásban hatékony, hanem értelmes célra is használható. Jótékony ellenszere például a hangya-, a darázs- vagy a méhcsípésnek. A bennszülött törzs tiszteletben tartja a kígyók magánykeresését, hiszen az embernek is szüksége van egyedüllétre.
Az emu nagy termetű, erős testű madár, amely nem tud repülni. Gyümölcsevő, s igen hasznos tevékenységet végez: a magokat nagy területen széthordja, amivel elősegíti az ehető növények terjedését. Nagy, zöldesfekete tojásokat rak. Ezt az állatot tekintik a termékenység jelképének.
Az Igazak népe, noha nincs már szabad kijárás a tengerhez, nagy becsben tartja a delfineket. A delfin volt az első állat, amellyel társalogni tudtak és amely a boldog, szabad életet jelentette. E játékos lényektől tanulták meg, hogy nincs versengés, nincs vesztes vagy győztes, csak játék, egyformán mindenki számára.
A pókok arra intenek, hogy nem szabad falánknak lenni. Példájuk azonban azt is mutatja, hogy a szükséges tárgyak nemcsak jók, hanem szépek és művésziek is lehetnek. De még arra is figyelmeztetnek, hogy könnyen válhatunk önteltté.
Beszélgettünk még a hangyák, a nyulak, a gyíkok és a vadlovak tanításáról is. Amikor megemlítettem kihalófélben lévő állatokat, akkor megkérdezték: vajon a mutánsok tisztában vannak-e vele, hogy minden egyes kihalt faj közelebb hozza az emberiség végzetét.
A homokvihar végre elcsitult, kiástuk magunkat. Ekkor tudtam meg, társaim közös véleménye szerint milyen állatra hasonlítok. A hasonlóságot az árnyékom, a mozdulataim és hosszú, hangtalan léptű járásom alapján állapították meg. Nyomban neki is láttak, hogy lerajzolják az állatot a homokba. Százágra sütött a nap, ők kezüket, lábukat, ujjaikat használták ceruzának. Elkészültek a fej körvonalai, valaki kis kerek füleket rajzolt hozzájuk. Megnézték az orromat, s ugyanolyan formát firkantottak a homokra. Szellemasszony megrajzolta a két szemet, és azt mondta: a színe olyan, mint az enyém. Ezután apró pöttyökkel pontozták be a művet, én meg azon évődtem, hogy lám, nem felejtették ki a szeplőimet sem.
- Nem tudjuk, milyen állat ez - mondták. - Nem Ausztráliában él. - Azt gondolták, az alighanem mitikus faj, nősténye szerzi vadászással a táplálékot, ideje nagy részét magányos kóborlással töltve. Kölykei biztonságát többre tartja, mint saját, vagy akár párja életét. Ooota mosolyogva hozzáfűzte: - Ez az állat általában szelíd, de azért éles fogai sem maradnak használatlanul.
Amikor megnéztem a kész rajzot, egy gepárdot pillantottam meg. - Ismerem ezt az állatot - mondtam. Elmeséltem mindent, amit ettől a nagy macskától tanulni lehet.
Nem felejtettem el, milyen csendes volt az éjszaka, a barna sólyom is elpihent, gondoltam.
Már a holdsarló is feljött a felhőtlen égre, amikor rádöbbentem, hogy gyaloglás helyett beszélgetéssel töltöttük az egész napot.

Madarak

Reggel Madár Nővér állt be a kör közepére. Felajánlotta, hogy megosztja tehetségét a csapattal, ha azzal mindenkinek a javára szolgál. Majd a Mindenható bizonyára alkalmat ad rá. Akkor már két vagy három hete nem láttunk madarat, kivéve az én hű barátomat, a bársonyos szárnyú, barna sólymot, amely időről időre megjelent mozgolódó táborunk fölött, és mind közelebb szállt hozzám.
A többiek nagyon izgatottak voltak, és addigra már én is hittem benne, hogy ha nagyon várjuk, a madarak egyszer csak megjelennek.
A napsugarak izzó narancsszíne a távoli hegyek oldalára tűzött, amikor megláttuk a közeledő szárnyakat. A színpompás madarak nagyobbak voltak, mint az én otthoni, kalitkában tartott törpepapagájom, de ugyanolyan tarkák. Olyan hatalmas raj volt, hogy a fürgén csapkodó szárnyaktól nem látszott az égbolt kékje. Hirtelen bumerángok hangja süvített bele a levegőbe, éles csiviteléstől kísérve. Mintha a madarak sürgetően rikoltozták volna: "Engem, engem, engem." aztán kettesével, hármasával pottyantak le a földre. Egy sem szenvedett a földön, azonnal elpusztult mind.
Este pompás vacsorát készítettünk, és sok szép színes tollal gazdagodtunk. Új fejpántok és melldíszek készülhettek, a nők számára pedig betétek a nehéz napokra. Megettük a húst. Az agyvelőt kiszedték és félrerakták. Szokás szerint megszárították, hogy később gyógynövényekkel keverve orvosságnak, vagy vízzel és olajjal vegyítve cserzőanyagnak használják. A fölösleges részeket odaadták a dingóknak, amelyek kitartóan a nyomunkban vonultak.
Nem hagytunk kárba veszni semmit. A természet körforgásának megfelelően minden visszakerült a földbe. Olyan lakoma volt ez, ahol nincs maradék; igaz, egyetlen táborhelyünkről se hitte volna senki, hogy ott emberek ettek és aludtak.
Ezek az emberek tökéletes összhangban élnek a természet rendjével, nem zavarják meg a mindenséget.

A varrás

Aznap már nem ettünk többet. A tábortűz jól parázslott, időnként lángnyelvek lobbantak fel a határtalan égre. Néhányan körbeültük az izzó zsarátnokot. Mint a legtöbb amerikai bennszülött törzs, az itteniek is hittek benne, hogy ha körben ülnek, nagyon figyelniük kell egymást, különösen a szemben lévőt, mivel ő a lelki tükörkép. Amit a másikban becsülünk, azt a tulajdonságot magunkban is erősíteni akarjuk. A nem tetsző cselekedet, megjelenés vagy viselkedés pedig arra figyelmeztet, hogy ne kövessük a rossz példát. Az ember csak akkor ismeri fel mások jó vagy rossz tulajdonságait, ha maga is ugyanolyan erényekkel vagy gyengeségekkel rendelkezik. Egyedül az önfegyelemre és az önkifejezésre való készségünkben különbözünk. Társaim azt tartották helyesnek, ha az ember a saját elhatározásából változik meg. Mindenki meg tud változni, ha akar. Nincs megszabva, hogy mit vetkőzzünk le és mit szerezzünk meg. Másra csak a saját életünkkel tudunk hatni, azzal, ahogy és amit cselekszünk. Ez a hit erősítette a törzs tagjainak törekvését, hogy napról napra jobbak legyenek.
Én Varrómesterrel szemben foglaltam helyet. Az asszony előrehajtott fejjel ült, teljesen belemerült munkájába. Délután kérte meg rá Nagy Kővadász, akinek derekára csatolt szíjon hordott vizestömlője leesett a földre. Nem a nagy kengurubőr tömlő kopott el, amelyben kincsünket szállítottuk, hanem csak az egyszerű, övre csatolható bőrszíj.
Varrómester a fogával szakította el a természetes fonalat. Fogai simára és kicsire voltak koptatva. fölnézve munkájából így szólt:
- Nálatok, mutánsoknál nagy baj az öregedés. Kivénültök a munkából, aztán már nem vagytok hasznosak.
- Soha nem lehet annyira öreg az ember, hogy már semmit se érjen - tette hozzá valaki.
- Szerintem a mutánsok számára mindennél fontosabb az üzlet, mely azért alakult ki, hogy az emberek jobb tárgyakhoz jussanak, jobban kifejleszthessék egyéni tehetségüket, meggazdagodjanak. De az üzlet célja az üzlet. Minekünk ez nagyon furcsa, hisz mi a termékben valóságos dolgot látunk, az emberekben valóságos dolgot látunk, az üzlet azonban nem valóságos. Az üzlet csak fogalom, csak megegyezés, az üzlet célja az üzlet, és nincs tekintettel semmire sem. Az ilyesmit mi nehezen értjük - fejtette ki Varrómester.
Úgy éreztem, beszélnem kell a szabad vállalkozás rendszeréről, a magántulajdonról, a részvénytársaságokról, a kötvényekről, a munkanélküli-segélyről, a társadalombiztosításról és a szakszervezetekről. Elmondtam, amit tudtam, az orosz típusú államról, a kínai és a japán gazdasági rendszer jellemzőiről. S mivel tartottam már előadásokat Dániában, Brazíliában, Európa-szerte, Srí Lankában, igyekeztem bemutatni az ottani életet.
Beszélgettünk az iparról és az ipari termékekről. Abban egyetértettek, hogy az autó ügyes közlekedési eszköz. De nekik mégsem kéne, hisz olyan sokba kerül, hogy az ember a rabszolgájává válhat, aztán meg balesetbe keveredhet, vitákba, ellenségeket szerezhet, négy kerékre kell pazarolnia a drága sivatagi vizet. Egyébként is, ők sosem sietnek.
Elnéztem a velem szemben ülő Varrómestert. Sok figyelemreméltó jellemvonását becsültem. bár nem tudott olvasni, írni, mégis jól kiismerte magát a világ történelmében, a jelenkor eseményeiben. Tevékeny, alkotó asszony volt. Észrevettem, hogy ő már akkor felajánlotta segítségét Nagy Kővadásznak, mielőtt a férfi megkérte őt, hogy javítsa meg a szíját. Volt életcélja, és annak élt. Beláttam, hogy igazuk van: sokat tanultam abból, hogy megfigyeltem a körben velem szemben ülő embert.
Kíváncsi voltam, vajon ő mit gondol rólam. Amikor kört formálva letelepedtünk, mindig került valaki velem szembe is, de nem tülekedtek a helyért. nem vitás, hogy azért, mert túl sokat kérdezek. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy ezek az emberek őszinték, és ha eljön az ideje, teljesen befogadnak majd maguk közé. Addig valószínűleg olyan vagyok, mint egy nyűgös gyerek.
Miután nyugovóra tértünk, még tűnődtem varrómester megjegyzésein. Az üzlet nem kézzelfogható, csak megegyezés, az üzlet célja az üzlet, és nincs tekintettel semmire: sem az emberekre, sem a termékekre, sem a szolgáltatásokra. Egészen pontos volt a meghatározás egy olyan embertől, aki még nem olvasott újságot, nem nézett televíziót, nem hallgatott rádiót. Abban a pillanatban örültem volna, ha az egész világ hallotta volna az asszony szavait.
Nem isten háta mögötti vidéknek kellene nevezni ezt a helyet, inkább az emberi világ közepének.

A gyógyító zene

A csapatban voltak olyanok, akik rendelkeztek azzal, amit a mi szavainkkal a zene gyógyító erejének lehetne nevezni. Nem valódi gyógyszer volt ez, amellyel fizikai értelemben gyógyítanak. Inkább valami csoda volt, amelynek birtokosa az egész csapatot jó közérzetre, vidámságra hangolta. Ooota elmagyarázta, hogy nagyra becsülik a csontok helyreillesztésének a tehetségét, de nem tartják többre, mint például az élőlények tevékenységét, a madarak tojásrakó képességét. Mindegyikre szükséges van a világnak, mindegyik személyhez, egyedhez kötődik. Egyetértettem vele és eszembe jutott, hogy jó lenne végre tojást enni.
Aznap kiderült, hogy nagy koncert van készülőben. Hangszerek természetesen nem voltak csekély poggyászunkban, de én már leszoktam a kérdezősködésről, hogy miként és honnan kerülnek elő bizonyos dolgok.
Délutánra érezhetően nőtt az izgalom, amikor a körülbelül hatméteres sziklafalakkal határolt, mindössze négy méter széles szurdokba értünk. Itt ütöttünk tábort éjszakára, és amíg a zöldségből és bogarakból álló vacsora készült, a zenészek felállították a színpadot. A szurdokban hatalmas növények voltak, hordó alakú terméssel.
A termést levágták és kikotorták belőle a tökbélre emlékeztető nedves részt, amelyet elrágcsáltunk. A magokat félretették. A magunkkal hozott bőrök közül néhányat ráfeszítettek a kivájt tökformákra, és bármilyen hihetetlen, máris készen álltak a nagyszerű dobok.
A közelben kiszáradt, korhadt fatörzs hevert, ágai közt termeszek laktak. Egyik ágát levágták, a rovarokat pedig lerázták róla. A termeszek teljesen kirágták a fa közepét, az üreg tele volt fűrészporral. Hosszú bottal kitisztították a korhadt belső részt, alaposan kifújták, és kész is volt a hosszú, üreges cső. Mintha csak Gábriel arkangyal harsonáját láttam volna. Később tudtam meg, hogy ez az a mély hangon megszólaló fúvós hangszer, amelyet az ausztrálok didzseridúnak hívnak.
Egyik zenész botokat ütögetett össze, a másik két kővel verte hozzá a ritmust. Az összeszedett paladarabokat zsinórra kötve felaggatták, ezekből olyan hangot sikerült előcsalogatni, mint a csilingelő csengettyűké. Valaki más zsineghez erősített la-pos fadarabból készült búgattyút pörgetett, mely zúgva-búgva szólt. A muzsikusok mesterien bántak a hangerősséggel és a szurdok akusztikája is pompásnak bizonyult. Koncert volt ez a szó valódi értelmében.
Gyakran énekeltek is, akár egedül, akár csoportosan, néha több szólamban. Egyik-másik daluk egyidős lehetett történelmükkel. Olyan énekeket hallottam tőlük, amelyek akkor születtek itt a sivatagos pusztában, amikor a fehér ember még nem ismerte a naptárt. Aztán jöttek a legfrissebb darabok is, amelyeket a tiszteletemre rögtönöztek. És újabb bölcsességgel leptek meg: "Ahogy a zenész szüntelenül keresi a legszebb hangot, úgy várja a zene a világmindenségben, hogy valaki megszólaltassa".
Mivel nem volt írásbeli kultúrájuk, a tudást, a dalok és a táncok őrizték és adták nemzedékről nemzedékre. Történelmi eseményeiket a sziklára rajzolták, vagy dalokban és jelenetekben örökítették meg. Mindennap énekeltek, hiszen elevenen kellet tartani a múlt történéseit, és meg kellett emlékezni az elmúlt kerek esztendőről is. Ha minden eseményt megörökítenek és időrendben sorba raknak, összeállna a világ több ezer éves történelmének képeskönyve.
Közvetlen tanúja lehettem annak, hogy miként élnek teljes életet ezek az emberek, akiknek szint semmilyen anyagi eszközük nincs. Az ünnepi koncert befejeztével a zenészek visszatették hangszereiket oda, ahol találták őket. A magokat elvetették, hogy jövőre is legyen utánpótlás. A sziklafalra jeleket festettek, így az utánuk jövő vándorok is könnyen rátalálnak a termésre. Letették a botokat, ágakat és köveket, a zenészek önbecsülését kielégítette az alkotás öröme, a tehetség tudata. A muzsikus magában hordozza a zenét, nincs szüksége különleges hangszerekre. Ő maga a zene.
Mintha én is azon a napon ébredtem volna rá, hogy egész létünkben önkiszolgálók vagyunk. Mi tesszük gazdaggá életünket, magunkat ajándékozzuk meg, rajtunk múlik, mennyire vagyunk találékonyak és boldogok. Zeneszerzőnk és muzsikusaink emelt fővel vonultak el. - Igazán jó koncert volt - jegyezte meg az egyik. - Talán ez volt a legjobb - helyesbített a másik. Aztán meghallottam, amint a főszereplő így szólt: - Nemsokára Zenészről Nagy Zenészre változtatom a nevemet.
Nem tartottam önteltnek. Ezek az emberek valamennyien tisztában voltak képességeikkel és azzal, hogy mindenkinek fejlesztenie kell és meg kell osztania a többiekkel azt a sok csodát, amely megadatott neki. Az új név felvételének ünnepélyes pillanata nem képzelhető el saját értékeink elismerése nélkül.
A törzs, tagjai tudomása szerint itt él az idők kezdete óta. A tudósok szerint legalább ötezer esztendeje laknak Ausztrália földjén. Csodálatraméltó, hogy évezredek alatt sem pusztították ki erdőiket, nem szennyezték be vizeiket, nem veszélyeztették az itt élő állatfajokat, nem fertőzték meg környezetüket, mégis mindig volt elegendő ennivalójuk, megfelelő menedékük. Sokat nevetnek, ritkán sírnak. Hosszú életet élnek, termékenyek, egészségesek és lélekben erősek.

Álomvadász

Izgalmasan kezdődött a nap, amint szokás szerint kelet felé fordulva csoportba verődtünk. Csupán halvány fény jelezte a közelgő hajnalt. A kör közepén szellemasszony váltotta fel a törzsfőnököt, aki már befejezte reggeli imáját.
Szellemasszony sok testi tulajdonságában hasonlított rám. Ő volt az egyetlen a bennszülött nők között, aki többet nyomott hatvan kilónál. Habár a nagy forróságban való gyaloglástól és a napi egyszeri étkezéstől rengeteget veszítettem a súlyomból, még mindig elég zsírtartalékom maradt, szinte hájas voltam, és mély lábnyomokat hagytam magam után a homokon.
Szellemasszony ott állt hát a félkör közepén, és magasba tartott karral felkínálta szolgálatait az égben lakozó láthatatlan hallgatóságnak. Eszközül ajánlotta magát, ha a Mindenható aznap őt kívánná közvetítőjéül választani. Velem, a nagy vándorlás idejére örökbe fogadott idegennel akarta megosztani tehetségét. A könyörgés befejeztével hangosan köszönetet mondott. Ezután a többiek is megszólaltak, előre hálát adva a nap folyamán rájuk váró adományokért. Megtudtam, hogy más alkalmakkor a szertartás csendben zajlik, telepatikus párbeszéd formájában, de mert én kezdőnek számítottam és vendég voltam, a kedvemért ezt a megoldást választották.
Késő délutánig gyalogoltunk rendületlenül, megállás nélkül. Útközben nem találtunk egyebet gyér növényzetnél. Én ezt megkönnyebbülten vettem tudomásul, mert így legalább nem voltak tüskék sem, amelyek beleálltak volna a talpamba.
Csupán késő délután törte meg a csendet valaki, mert a távolban észrevett egy törpefákból álló ligetet. Nagyon furcsa fák voltak, törzsükből hatalmas, bokorszerű, sűrű lombozat ágazott szerteszét. Ezt kérte, ezt várta annyira Szellemasszony.
Előző este, amikor leültünk a tűz köré, ő és három társa fogott egy-egy bőrdarabot, amelyeket keretekre varrtak jó erősen. Másnap így cipelték a kifeszített irhákat. Nem kérdeztem, mi célból. Megtanultam már, hogy mindent elmondanak, ha eljön az ideje.
Szellemasszony megragadta a kezemet, és mutogatva a fákhoz irányított. Néztem, de semmit sem láttam. Izgatottsága föltűnő volt. Alaposabban kutattam tekintetemmel, mígnem hirtelen megpillantottam egy hatalmas pókhálót. Vastag volt és erős, csillogott a sok száz szálból szőtt, mértani pontossággal tervezett mű. Most már majdnem mindegyik fán láttam egyet. Az asszony mondott valamit Oootának, aki erre azonnal tolmácsolta szavait: válasszak magamnak egy pókhálót. Fogalmam sem volt, melyiket keressem, de annyit már tudtam, hogy a bennszülöttek ösztönös sugallatra döntenek. Ráböktem az egyikre.
Társam ezután a derekán viselt zacskóból illatos olajat vett elő, és körbekente vele a kifeszített bőrt. Ezután félrehúzta útjából a faleveleket, és a sík, olajos felületű alkalmassággal megközelítette a pókhálót, majd egyetlen gyors mozdulattal hozzányomta a hálóhoz, mely tökéletesen rásimult a feszülő bőrre. Láttam, hogy a többiek is megérkeztek, kiválasztottak egy-egy háló, és azok a nők, akiknél keret volt, ugyanolyan határozottan zsákmányul ejtették a finom szövedéket.
Mialatt mi eljátszadoztunk, a többiek tüzet raktak és összegyűjtötték a vacsorára való: törpe fákon lakó kövér pókokat, gyökereket és egy répára emlékeztető gumót, amit még nem kóstoltam.
Vacsora után a tűz köré gyűltünk, mint minden este. Szellemasszony a tudományáról mesélt. Mindannyian egyedi lények vagyunk, mondta, s kivételes adottságokkal rendelkezünk, amelyek valódi tehetséggé válhatnak életünk során. Ő volt a törzs álomvadásza. A világon mindenütt minden ember álmodik, de nem mindenki képes emlékezni álmaira, vagy megfejteni jelentésüket. "Az álom a valóság árnyéka" - magyarázta. Minden, ami létezik és megtörténik a valóságban, az megnyilvánul az álmok világában is. Ott keresendő minden válasz. A különleges pókhálók hasznos eszközei a dalokkal, tánccal kísért szertartásoknak, amelyeken útmutatást kérnek a mindenségtől, hogy hogyan értelmezzék az álmok jelentését, üzenetét. A megfejtésben Szellemasszony szokott segíteni.
Megértettem, hogy az álom fogalma magában foglalja a tudatosság különböző szintjeit. Van ősálom, amikor a gondolat megteremti a világot; van testen kívüli, mély, meditációhoz hasonló álom; van alvó, pihentető álom és így tovább.
A törzs álomvadászaira azért van szükség, hogy a többiek tanácsért folyamodjanak hozzájuk, ha úgy hozza a sors. Ha nem értenek valamit egymás közötti kapcsolataikban, ha egészségük miatt aggódnak, vagy kíváncsiak az események hátterében lévő okokra, az álmokhoz fordulnak, melyek hitük szerint világosan megadják a választ. Mi csak egyféleképpen, alvás közben álmodunk, ám az Igazak ébren, tudatosan is képesek rá. Nem szednek semmiféle szert, kizárólag megfelelő légzéstechnikával és kellő összpontosítással, tudatosan lépnek be az álmok tartományába.
Először azt az utasítást kaptam, hogy táncoljak az álomvadásszal. A pörgés különösen jól sikerült. Erősen a kérdésre kellett gondolni, és forgás közben egyre csak azt ismételgetni. A bennszülöttek szerint úgy kell pörögni, hogy a test hét megfelelő pontján fokozódjon az energia örvénylése egyenesen állva, karunkat széttárva, mindig jobbra.
Elég hamar elszédültem, leültem hát és eltöprengtem, hogy mennyire megváltozott az életem. Egy távoli földön, amelynek négyzetkilométerére nem egészen egy ember jut, de területe háromszorosa Texasénak, táncoló dervist játszom, fölverem a port, hogy közeget teremtsek, amely az álomvadászt összeköti a végtelen égbolttal.
A bennszülöttek csak akkor álmodnak éjjel, ha ők maguk hívják az álmot. Az alvás kizárólag a testük felfrissítésére szolgál, és nem a szunnyadó életerő ideje. Szerintük mi azért álmodunk éjszaka, mert társadalmunk nem engedi meg, hogy napközben tegyük, s a nyitott szemmel való álmodásról végképp semmit sem tudunk.
Elérkezett az ideje, hogy aludni térjünk. Elvackoltam magam a homokon, kispárna gyanánt karomat tettem a fejem alá. Kaptam egy kis vizet, azt mondták, hogy felét rögtön igyam meg, a többit ébredés után. Ez segít majd visszaemlékeznem álmom legapróbb részleteire is. A kérdés, amelyet töltettem, beleivódott a tudatomba: Ha véget ér ez a vándorlás, mit kell majd tennem a tudással, amelyet itt kaptam.
Másnap reggel Szellemasszony Ooota tolmácsolásában arra kért, hogy meséljem el álmomat. Nem reméltem, hogy meg tudja fejteni a jelentését, hiszen semmi olyasmit nem álmodtam, ami Ausztráliára utalt volna, de azért elmondtam neki. Leginkább arra volt kíváncsi, mit éreztem, milyen érzéseket váltottak ki belőlem az álomban látott dolgok és történések. Meglepő volt, hogy mennyire kifaggatott, pedig tökéletesen ismeretlen volt számára a civilizált életforma, amelybe álmomban visszakerültem.
Megtudtam, hogy viharos változások történtek életemben, és hogy sokan elhagytak, akikre pedig annyi időt, erőt pazaroltam. Ám azt is tudtam ár, milyen érzés higgadt, nyugodt, megbékélt embernek lenni, és ez az érzés bármikor előhívható bennem, amikor akarom és szükségem van rá. Rájöttem, hogy életem során több életet is élhetek és képes vagyok becsukni magam mögött a képzeletbeli ajtót. Már nem tudok azokkal az eddig elfogadott emberekkel, helyekkel, értékekkel, hitekkel élni. Lelkem épülésére már becsuktam egy ajtót, új életet kezdtem, s ezzel mintha a létra magasabb fokára léptem volna. S ami a legfontosabb. Semmit sem kell kezdenem a megszerzett információval. A helyesnek vélt elvek szerint éltem, olyan emberek között, akikhez a sors rendelt. Az ajtók kinyíltak előttem. Nem én üzentem. Én csak hírnök voltam.
Kíváncsi voltam, vajon a többiek, akik szintén táncoltak az álomvadásszal, mesélnek-e álmaikról? Ám mielőtt bármit kérdeztem volna, Ooota, mint aki olvas a gondolataimban, így szólt: - Szerszámkészítő kér szót. - Szerszámkészítő idős férfi volt, nemcsak szerszámot készített, hanem ecsetet, edényt és bármit, amire szükség volt. Az ízületi fájdalmai okát kutatta. Álmában teknősbékát látott, amely alig tudott kivánszorogni a holtágból, mert elvesztette két lábát, teste féloldalra dőlt. A Szellemasszony álomfejtő szavaiból megtudta, hogy itt az ideje mesterségbeli utódját kinevelnie. Igaz, nagyon lelkiismeretesen végezte munkáját, de már nem lelte örömét benne, inkább kényszerből tette a dolgát. Változtatnia kellett, mert egyoldalúvá lett, már nem volt kiegyensúlyozott.
A következő napokban láttam szerszámkészítőt, amint társait tanítja. Megkérdeztem tőle, vannak-e fájdalmai. Ráncos arcán széles mosoly derült fel és így szólt: - gondolkodás közben ízületeim rugalmassá válnak, mindenem mozgékony lesz. Nincsenek panaszaim.

Meglepetés vacsorára

Egy reggel Nagy Állatok Rokona mondott imát, amelyben tisztelettel szólította meg testvéreit. Igaz is, már jó ideje nem találkoztunk termetes állatokkal.
Ausztráliában kevés nagy állat él. Errefelé nincs elefánt, oroszlán, zsiráf és zebra, mint Afrikában. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, miféle meglepetést tartogat számomra a jövendő.
Aznap fürge iramban szedtük a lábunk. Nem volt elviselhetetlen a hőség, a hőmérséklet valamivel kevesebb lehetett, mint negyvenöt fok. Gyógyító Asszony vastagon bekente gyíkból és növényből készült olajjal az arcomat és az orromat, de még többet tett két fülem csücskére. Nem számoltam, hány réteg bőr hámlott le rólam, de jó néhány lehetett: sokszor úgy éreztem, hogy nem lesz többé fülem, mert a nap szüntelenül perzselte. Szellemasszony volt a megmentőm. Társaim válságstábot alkotva azonnal találtak orvosságot bajomra, bár az ilyesmi szokatlan volt számukra. Mulatságos alkalmatosságot készítettek, régimódi fülvédőre emlékeztetett, amilyet nálunk azelőtt télen viseltek. Szellemasszony fogott egy ínszalagot, kört csinált belőle, Varrómester pedig tollakat erősített hozzá. Ezzel takarták be két fülemet, de előtte jól bekenték olajjal. Felszabadító érzés volt.
Vidáman telt a nap. Kitalálósdit játszottunk gyaloglás közben. Társaim állatokat, hüllőket utánoztak, vagy múltbéli eseményeket játszottak el, mi, többiek pedig igyekeztünk megfejteni a rejtvényt. Egész nap nevettünk. Útitársaim lábnyomát már nem láttam annyira egyformának; kezdtem észrevenni az egyéni jellegzetességek apró eltéréseit is.
Közeledett az este, s csak akkor jutott eszembe, hogy körülnézzek a sík vidéken. Az előttünk elterülő puszta sárgás színét a zöld árnyalatai tarkították. Amint előrébb jutottunk, néhány fát pillantottam meg. Addigra már nem lepődtem meg azon, hogy az Igazak népe előtt lépten-nyomon a legkülönfélébb dolgok bukkannak fel a semmiből. Tiszta lelkesedésük, amellyel a legkisebb ajándékot fogadták, átragadt rám is.
Előttünk álltak hát a nagy állatok - négy vad teve -, és eleget akartak tenni tiszteletet érdemlő rendeltetésüknek. Csak egyetlen nagy púp nőtt rajtuk, és nem voltak olyan ápoltak, mint cirkuszban vagy állatkertben látható rokonaik. A teve nem őshonos Ausztráliában. Annak idején szállítás, közlekedés céljára hozták ide őket, és néhány állatnak sikerült túlélnie a hajtókat.
Megálltunk. Hat felderítő kilépett a csapatból, és két csoportra oszolva előre-ment. Hárman kelet, hárman nyugat felől közelítettek az állatokhoz. Néma csöndben, behúzott nyakkal lopakodtak. Mindenkinél volt bumeráng, lándzsa, hajítódárda. Az utóbbi hosszú fanyélből és lándzsahegyből álló eszköz. A teljes kar és a csukló öszszehangolt mozdulatával nagyon pontosan lehet célozni vele, és a hajítótávolság megháromszorozódhat. A tevecsordában egy hímet, két nőstényt és egy fiatal, ég növendék állatot láttunk.
A vadászok éles szemmel gyorsan felmérték a csapatot. Később elmesélték, hogy szavak nélkül, azonnal eldöntötték. Az idősebb nőstényt kell elejteniük. Kísérőtársaim a dingók módján megérezték, melyik a leggyengébb állat, mely szinte hívójeleket küld a vadászoknak: kapja meg létezéséért a tiszteletet e napon, és hadd éljen tovább az erősebb. A villámtámadás beszéd és kézjelzés nélkül, tökéletesen időzítve, összehangoltan zajlott le. Egy lándzsahegy pontosan a fejet, a másik ugyanabban a pillanatban a mellet érte, és az állat azonnal elterült. Három életben maradt társa nyomban elvágtatott, patáik hangja még sokáig hallatszott.
Mély gödröt ástunk, alját és oldalát vastagon kibéleltük száraz fűvel, Nagy Állatok Rokona késével úgy nyitotta föl az állat hasát, mint egy villámzárat. Meleg levegő szisszent ki belőle, s vele együtt megcsapta orrunkat a langyos vér erős, jellegzetes szaga. Kiszedték a belső részeket, a szívet és a májat félretették, mivel a törzs nagyra becsüli a két szerv fáradhatatlan erejét és szívósságát. Orvosszemmel megfigyeltem, hogy milyen óriási mennyiségű vasat fogyasztanak rendszertelen és kiszámíthatatlan étkezéseik során. A vért különleges tömlőbe öntötték, amelyet gyógyító Asszony ifjú tanítványa hordott a nyakában. Félretették a patákat is, mert mint megtudtam, azok is sok mindenre használhatók. Persze fogalmam sem volt, mire.
- Mutáns, ez a teve a te kedvedért érte meg a felnőttkort - kiáltotta felém az egyik mészáros, és fölemelte az állat óriási hólyagját.
Nem volt titok, hogy elepedek a vízért, s egyfolytában keresték számomra a megfelelő méretű hólyagot, hogy jókora vizestömlőt készíthessenek belőle. Ennél jobbat nem is találhattak volna.
Láthatóan olyan legelőn jártunk, melyet kedveltek az állatok, mert rengeteg trágyakupacot láttunk. A sors iróniája, hogy olyasmit találok becsesnek, amiről régebben még beszélni is undorító lett volna. Lám, akkor meg boldogan és hálásan kaptam fel az ürüléket, mert csak becses fűtőanyagot láttam benne.
Amúgy is vidám napunk még több nevetéssel és tréfálkozással ért véget, amikor megvitattuk, hol hordjam a vizestömlőt: a derekamon, a nyakamba akasztva, vagy hátizsákként. Másnap néhányan a teve irháját emelték napernyőnek a fejük fölé, így folytattuk utunkat. A védelmül szolgáló bőr így kikészítve gyorsabban szárad. Előzőleg alaposan megtisztították, majd bekenték a fák kérgéből kivont cserzőanyag-gal. Mivel a teve túlságosan nagy volt, a maradékhúst csíkokra vágták. Ami nem főtt meg jól a gödörben, azt faágak végére kötözték.
Néhányan mint zászlót cipeltük keresztül a sivatagon az ágakat, amelyeket természetes módon konzerválódott a szélben lobogó, száradó tevehús.
Nem mindennapi felvonulás volt, annyi bizonyos.

Csokoládé helyett hangya

Olyan perzselőn tűzött a nap, hogy szememet csak hunyorgatva tudtam kinyitni. Pórusaimból gyöngyözött az izzadság, patakokban folyt végig két mellem, ráncaim és hajlataim közt, minden lépésnél éreztem, hogy összedörzsölődő combom csuromvizes. Még a lábam feje is verejtékezett. Ilyet még nem éltem át. Elhagytuk a kellemes, ötvenfokos hőmérsékletet és tűrhetetlen hőségbe kerültünk. Talpam furcsa alakzatba torzult. Az ujjaim hegyétől a sarkamig, a külső talpélemtől a belsőig csupa hólyag volt, s a külső hólyagok alatt még frissebbek keletkeztek. Úgy éreztem, leszárad a lábam.
Elcsigázva bandukoltunk. Az egyik asszony egyszer csak eltűnt a sivatagban, majd jókora, legalább méteres, üde zöld ággal bukkant fel ismét. A közelben nem láttam ilyen növényt. Frissnek és egészségesnek látszott, pedig körülöttünk minden kiégett, szikkadt, csontszáraz volt. Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, honnan szerezte az ágat a Vidámságnak nevezett nő. Ő volt a játékmester, aznap este neki kellett megszerveznie a közös időtöltést. Azt javasolta: játsszunk teremtést.
Átkeltünk egy nagy hangyabolyon, amelyben ijesztő, kövér potrohú, kétháromcentis hangyák nyüzsögtek. A többiek biztattak: finom étel a hangya. Ezúttal ezekben a sürgő kis állatokban tisztelhettük aznapi vacsoránk egyik fogását. A mézhangyáknak ez a fajtája is gömbszerű hasában tárolja a mézet. Nem nő meg akkorára, mint a dús növényzet között élő rokonai, méze is kevésbé édes, sűrű és aranysárga. Nem csoda, hiszen itt gyűjtik a mézet ezen a kopár, napszítta, szeles vidéken. Az ízel talán a kandiscukorra emlékeztet leginkább. Az emberek kinyújtják a kezüket, össze-gyűjtenek rajta néhány hangyát, majd szájukba veszik a kezüket és kiszívják a mézet a kis állatokból. Az arckifejezésekből ítélve nagyon finom lehetett. Tudtam, hogy tőlem is elvárják, hogy előbb-utóbb megkóstoljam, így hát elszántam magam. Megfogtam egy hangyát, és gyorsan bekaptam. Nem szabad egészben lenyelni, el kell harapni, aztán lehet élvezni a méz ízét. Nekem mindenesetre nem sikerült. Nem tudtam megbírkózni a nyelvemen izgő-mozgó lábakkal, és ráadásul a hangya az ínyemre mászott. Kiköptem. Később tüzet gyújtottunk, a hangyákat levélbe csomagolva megsütötték parázson, s én egyszerűen lenyaltam őket, mint megolvadt csokoládét a csomagolópapírról. Van olyan jó, mint a narancsvirágméz. Persze városban aligha lenne ennyire kapós.
Este Játékmester darabokra tépte a napközben talált levelet. Nem számolta ki, ahogyan mi szoktuk, mégis mindenkinek pontosan egy levél jutott. Amíg szétosztotta a darabkákat, mi dalra fakadtunk. Aztán elkezdődött a játék.
Először csak egy levéldarab feküdt a homokon, aztán még egy, majd még egy, míg az ének tartott. Figyeltük az alakuló formát, kirakósjátékot játszottunk. Gyűltek a darabkák a földön, a szabályok szerint bármelyik részletet el lehetett mozdítani, ha valaki úgy érezte: az ő darabja illik a helyébe. Ebben az igazán közösségi, nem ver-senyszerű játékban nem számított a sorrend. Hamarosan kirajzolódott homokban egy levél felső része. Mindnyájan felugráltunk, örültünk, kezet ráztunk, ölelkeztünk. A fele ment le a játéknak, melyben mindenki részt vett. Aztán megint nekigyűrkőztünk és komolyan belemerültünk. Hamarosan rám került a sor, jól szemügyre vettem a formát és letettem a darabkámat. Később újra megnéztem a képet, és már nem tudtam eldönteni, melyik volt az én darabkám. Visszaültem a helyemre. Ooota kérdés nélkül is megértette, hogy mi a bajom, és hozzám fordult:
- Ne aggódj. Igaz, úgy látszik, mintha a kis levelek külön darabok volnának, mint ahogy egy-egy ember is külön példánynak látszik, de tudjuk, hogy egyek vagyunk. Ezért hívják ezt a játékot teremtésnek.
Ooota tolmácsolta a többiek magyarázatait is. - Mindnyájan egyek vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem különbözünk egymástól. Minden ember egyedi. Nem tölthetik ki ketten ugyanazt az űrt. Amint a levelet darabkái teszik teljes egésszé, minden egyes léleknek is megvan a maguk külön helye. Mindenféle kitérőt tehetünk, de előbb-utóbb visszakerülünk a magunk helyére. Van, aki nem térne le a kitaposott ösvényről, más meg szeret fáradságos kerülőutakon járni.
Arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Erre felálltam, és odamentem a kirakóhoz. Már csak egyetlen folt maradt kitöltetlenül, s a megfelelő darabka néhány centiméterrel távolabb hevert. Amikor elhelyeztem az utolsó mozaikot, üdvrivalgás harsant a tágas pusztaságban, bele a végtelenségbe, amely magába öleli az emberiség e maroknyi csapatát is.
A távolban falkányi dingó emelte föl foltos pofáját és elnyújtva vonyított a bársonyosan fekete égre, amelyen apró gyémántokként ragyogtak a csillagok.
- Az embernek az a sorsa, hogy végigjárja életútját. Mi egyenes ösvényt járunk be a világmindenségben. A mutánsok többféle hitet követnek; azt vallják, hogy minden ember útja más, ami az egyiknek megváltás, az a másiknak semmit nem jelent, mint ahogy nem egyféleképpen gondolkodnak az örökkévalóról sem. Holott az az igazság, hogy ugyanazt az életet éljük mindannyian. Csak egyetlen folyamat van. Egyetlen faj létezik, csak az árnyalatok különfélék. A mutánsok pedig vitatkoznak, hogy hogyan nevezzék Istent, milyen templomba járjanak, melyik napon és milyen szertartás szerint imádkozzanak, hogy eljött-e Isten a Földre, hogy mit jelentenek tanításai. Holott egy igazság van. Ha megsértünk valakit, magunkat sértjük meg. Ha segítünk valakin, magunkon segítünk. Húsból és vérből vagyunk mindannyian, szívünk és szándékaink azonban különböznek. A mutánsok évszázadokban gondolkodnak. Az Igazak az örökkévalóságban. Egyetlen egész vagyunk, őseinket, meg nem született unokáinkat, minden életet beleszámítva.
Miután befejeztük a játékot, odajött hozzám egy férfi, és azt kérdezte: igaz-e, hogy van olyan ember, aki élete végéig sem ébred rá, hogy milyen adottságokat kapott a teremtőtől. El kellett ismernem, hogy egyes elkeseredett betegeim úgy érzik. Elment mellettük az élet, mások viszonyt tudják, hogy tettek valamit. Igen, vallottam be, minálunk sokan nem hisznek saját adottságaikban, és az élet értelmére csak haláluk órájában gondolnak. Ahogy ezt mondtam, a férfi szemében könny gyűlt, megrázta a fejét, mint aki képtelen megérteni, hogy ilyesmi megtörténhet.
- Miért nem hisztek benne, hogy aki egyetlen embert is boldoggá tesz a dalával, az jó dolgot művel? Ha egyvalakin segít, az is jó. Egyszerre úgyis csak egyen lehet segíteni - mondta.
Megkérdeztem tőlük, hallottak-e Jézusról. - Természetesen - válaszolták. - A hittérítők azt mondták róla, hogy ő Isten fia. A mi idősebb fivérünk. A Mindenható emberi megtestesülése. Őt illeti a legnagyobb hódolat. Sok-sok évvel ezelőtt eljött a mutánsokhoz, hogy megmutassa nekik, hogyan kell élniük, de ők elfelejtették. Jézus nem fordult meg a mi népünk között, pedig bizonyosan megtehette volna, hiszen mi mindig itt éltünk. Ám üzenete nem nekünk szólt, nem ránk vonatkozott, mert mi nem felejtettük el a tanítást. Mi neki tetszően éltünk. Hozzá híven. Önmagunkhoz híven. - Egy pillanatra elhallgattak, majd így folytatták: - A Mindenható megfoghatatlan. Ti a forma rabjai vagytok. Nem tudtok elképzelni semmit, ami láthatatlan, kézzelfoghatatlan. Nekünk Isten, Jézus, a Mindenható nem egyszerűen csak a dolgokat körülvevő vagy a bennük lévő lényeg. Ő a minden.
E törzs számára az élet, a létezés egyenlő a mozgással, a haladással, a változással. Eleven és holt időben gondolkodnak. Az emberek akkor holtak, amikor mérgesek, csalódottak, sajnálják magukat vagy félnek valamitől. A lélegzés nem azonos az élettel. Csupán azt jelzi a többieknek, hogy készen áll-e már a test az eltemettetésre, vagy sem. Mindazonáltal nem minden lélegző ember létezik elevenen. Nem haszontalan megtapasztalni negatív érzelmeket, a rossz lelkiállapotot sem, de épeszű ember nem erre vágyik. Amikor a lélek emberi testbe költözik, játszani kezd: megismeri a boldogságot, a szomorúságot, a féltékenységet, a hálát és a többi érzést. Ám az embernek az a dolga, hogy okuljon tapasztalataiból és eldöntse, mi a fájdalmas és mi a kellemetlen számára.
Később a sport, a játék került terítékre. Meséltem nekik az Egyesült Államok népszerű sporteseményeiről, és azt is bevallottam, hogy a labdajátékosokat jobban megfizetjük mint a tanárokat. Szerettem volna bemutatni nekik egy játékot. Azt javasoltam: álljunk egy vonalba és fussunk, amilyen gyorsan csak tudunk. Aki a leggyorsabban fut, az lesz a győztes. Gyönyörű, hatalmas barna szemükkel először rám meredtek, aztán egymásra. Végül megszólalt az egyik. - Ha egy valaki győz, akkor az összes többi veszít. Mi ebben a mulatságos? A játék arra való, hogy jókedvre derítsen. Miért késztetnél bárkit is arra, hogy győzzön vagy veszítsen? Furcsa szokás, nehéz felfogni. Nálatok ezt élvezik az emberek? - Elmosolyodtam, és némán megráztam a fejemet.
A közelünkben állt egy kiszáradt fa, gyorsan segítőtársakat kértem, levágtunk egy nagy faágat, egy sziklára fektettük, és máris készen volt a mérleghinta. Jó mulatság volt, még a legidősebbek is vígan hintáztak le s föl. Vannak dolgok, miket nem csinálhat egyedül az ember, mondták, ilyen ez az újonnan megismert mulatság is. Hetven-, nyolcvan-, kilencvenéves emberek önfeledten, felszabadult gyerekként élvezték a játékot, amelyben nincsenek győztesek és vesztesek.
Hosszú állatbeleket összekötve megtanítottam őket ugrókötelezni, aztán négyzeteket rajzoltam a homokba, és megmutattam nekik az ugróiskolát. Végül besötétedett, elfáradtunk, testünk pihenni vágyott. Elnapoltuk a szórakozást.
Hanyatt fekve hosszan elnyújtózkodtam és belefeledkeztem a vakítóan szikrázó, csillagos égbe. Nem hiszem, hogy a drágakövek szebben ragyognak egy ékszerbolt kirakatának sötét bársonyán. Szememet mint mágnes vonzotta a legkáprázatosabba fénylő csillag. Ez a látvány döbbentett rá, hogy ezek az emberek nem öregszenek meg, mint ahogy mi. Testük persze elfonnyad és elszárad, de csak úgy, mint a gyertya fogy: lassan, fokozatosan. Náluk nem fordul elő, hogy húszéves korukban egyik, negyvenéves korukban másik szervük felmondja a szolgálatot. Itt ismeretlen fogalom a nálunk oly gyakori stressz.
Testem lassan lehűlt. Sokat szenvedtem előtte, de megérte. Elgondolkodtam, hogyan mesélhetném el otthon, amit itt átéltem. Talán nem is hinnének nekem. Igen, erre föl kellett készülnöm. Valószínűleg elképzelhetetlennek tartanák ezt az életmódot. Ám abban biztos voltam, hogy a testi gyógyítás csak akkor ér valamit, ha az ember örök, néha megsebzett, vérző, fájó lelkének ápolásával párosul.
De hogyan? - kérdeztem magamtól, és szememet nem tudtam levenni a csillagos égről.

Az élen

Amint felkelt a nap, hirtelen nagyon meleg lett. Aznap a reggeli szertartás különleges élményt hozott: engem állítottak a félkör közepére, arccal kelet felé. Ooota azt tanácsolta, hogy a magam nyelvén köszöntsem a Mindenhatót, és kérjem imában a napi áldást.
A szertartás végén, induláshoz készülődve Ooota felvilágosított, hogy rám került a sor, én vezetem a csapatot, nekem kell az élre állnom. - De én alkalmatlan vagyok erre - mondtam. - Nem tudom, merre kell mennünk, hol találunk bármit. Igazán megtisztelő, de én csakugyan képtelen vagyok elvezetni benneteket.
- Nem mondhatsz ilyet - biztattak. - Itt az ideje, hogy megpróbáld. Csak így ismerheted meg otthonodat, a Földet, az élet formáit, kapcsolatodat minden láthatóval és láthatatlannal. Ma neked kell vezetned. Egy darabig jó hátul kullogni, kellemes középen elvegyülni a többiekkel, de egyszer mindenkire rákerül a sor, és akkor az élre kell állni. sosem érted meg a vezető szerepét, ha nem érezted magadon a felelős-séget. Előbb-utóbb kivétel nélkül mindenkinek meg kell ismernie a különféle szerepeket, ha nem ebben az életben, akkor egy másikban. Egy módja van, hogy kiálljuk a próbát: neki kell gyűrkőzni. Így vagy úgy, valamilyen szinten addig kell újra meg újra próbálkozni, míg nem sikerül megtennünk, amire elszántuk magunkat.
Így hát elindultunk: én az élen. Iszonyatos forróság volt, a hőmérséklet jóval meghaladta a negyvenöt fokot. Napközben megálltunk, és az éjszakai takarókból árnyékot vontunk magunk fölé. Miután mérséklődött a meleg, ismét nekivágtunk az útnak, és még akkori is mentünk, amikor máskor már tábort verünk. Menet közben se növényt, se állatot nem láttunk - nem volt ennivalónk. Vizünk sem. A levegő továbbra is fojtogató maradt a nem szűnő hőségtől. Végül feladtam és megálljt vezényeltem.
Éjszaka segítségért fohászkodtam. Nem volt ételünk, se innivalónk. Könyörögtem Oootának, de elutasított. Kértem a többieket, akik, bár nem ismerik nyelvemet, biztosan megértik szívem szavát.
- Segítsetek nekem! Segítsetek rajtunk! - ismételgettem egyre, de senki nem válaszolt.
Inkább arról beszélgettek, hogy ideig-óráig mindenki az utolsó sorban menetel. Gondolkodóba estem: vajon nálunk a csavargók, a hajléktalanok beletörődnek-e az örök áldozat szerepébe? A legtöbb amerikai szívesen elvegyül a középmezőnyben. Nem túl gazdag, de nem is túl szegény. Nem szenved halálos betegségben, de nem is egészen egészséges. Erkölcsileg nem makulátlan, de nem bűnöző. Előbb vagy utóbb azonban nem ártana mindannyiunknak előrelépni, az élre állni, ha felelni akarunk önmagunkért.
Úgy aludtam el, hogy kiszáradt, megduzzadt nyelvemmel cserepes ajkamat nyalogattam. Nem tudtam, vajon az éhségtől, a szomjúságtól, a hőségtől vagy a kimerültségtől szédülök-e.
Másnap reggel megint az én vezetésemmel indultunk útnak. A forróság aznap sem kímélt bennünket. Torkom összeszorult, nyelni nem tudtam. Nyelvemet már kemény taplónak éreztem, mintha többszörösére duzzadt volna, olyan volt, mint a két fogsorom közé szorult száraz spongya. Alig kaptam levegőt. Nehézkesen préseltem tüdőmbe a perzselő levegőt, és megértettem, miért adnak hálát ezek az emberek a koala mackóéhoz hasonló orrukért. Széles, nagy lyukú szaglószervük könnyebben megbirkózik a belélegzett meleg levegővel, mint az én pisze európai orrom.
A kopár látóhatár egyre ellenségesebbnek tűnt. Mintha szembe akarna szállni az emberiséggel, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Ez a föld ellenállt minden haladásnak, és most az élettől is idegenné vált. Nem voltak utak se, repülőgépek a magasban, nyomát sem lehetett látni semmiféle élőlénynek.
Tisztában voltam vele, hogy ha a bennszülöttek nem segítenek, valamennyien odaveszünk. Vonszoltuk magunkat, minden lépés fájdalmas erőfeszítés volt. A távolban sötét, súlyos esőfelhőt pillantottunk meg. Gyötrelmesen messze volt tőlünk, mi pedig képtelenek voltunk olyan gyorsan haladni, hogy idejében odaérjünk és élvezhessük áldásos ajándékát. Még annyira sem kerültünk a közelébe, hogy legalább jótékony árnyékában részesülhessünk. Csak távolról sóvárogtunk, és úgy éreztük magunkat, mint akinek az orra előtt elhúzzák a mézesmadzagot.
Aztán egyszer csak felkiáltottam. Talán mert bizonyítani akartam, hogy jön még ki hang a torkomon, talán csak merő kétségbeesésből, de hasztalan. A föld, mint lesben álló, rémületes szörnyeteg elnyelte a hangot.
Hűvös vízzel teli medence káprázata jelent meg szemem előtt, de amint közelebb értem a helyhez, csak homokot láttam.
Még egy nap telt el ennivaló, víz és segítség nélkül. Éjjel annyira elcsigázott, beteg és csüggedt voltam, hogy még a párnaként használt bőrt is elfelejtettem a fejem alá tenni. Azt hiszem, egyszerűen csak kidőltem és álomba zuhantam.
A harmadik reggel odamentem egyenként mindenkihez, és térden állva könyörögtem, olyan hangosan, ahogy elgyötört testem erejéből futotta: - kérlek benneteket, segítsetek nekem! Tegyetek valamit, hogy megmeneküljünk! - Nagyon nehezemre esett a beszéd, hiszen nyelvem annyira kiszáradt, hogy folyton a szájpadlásomhoz tapadt.
Figyelmesen néztek rám, de csak álltak némán, mosolyogva. Szerintem azt gondolhatták: "Mi is éhesek és szomjasak vagyunk, de ez a te erőpróbád, nekünk pedig az a dolgunk, hogy mindenben támogassunk, amit meg kell tanulnod." Vagyis senki nem segített rajtam.
Csak mentünk és mentünk. Megállt a levegő, semmi sem rezdült, az egész világ merő fenyegetés volt. Mintha minden ellenem szegült volna. Nem volt segítség, nem volt kiút. Elkábultam a hőségtől, testem érzéketlenné vált, mindenem zsibbadt. Alig éltem. A teljes kiszáradás jelei mutatkoztak rajtam. Éreztem, hogy semmi kétség: meghalok.
Gondolataim csapongtak. Eszembe jutott a fiatalságom. Apám, aki keményen dolgozott a Santa Fe-i vasútnál. Olyan jóvágású, kedves ember volt! Mindig volt ideje, hogy szeretetet, támogatást, bátorítást adjon számomra. Anyám otthon volt, értünk élt. Mindig enni adott a csavargóknak, akik pontosan tudták, hogy a mi házunk az egyetlen a városban, ahonnan nem dobják ki őket. A nővérem kitűnő tanuló volt, csinos és szeretnivaló, órákig elnéztem, ha találkára készülődött. Arról ábrándoztam, hogy ha megnövök, olyan leszek, mint ő. Felidéztem az öcsém képét, ahogy átölelte a kutyánkat, ahogy panaszkodott, hogy az iskolában a lányok a kezét fogdossák. A három testvér három jó barát volt. Bármi történt is, mindig kiálltunk egymásért. Az évek múltával azonban messzire kerültünk otthonról. Azon a napon a családom nem sejthette, hogy milyen nagy bajban vagyok a messzi Ausztráliában. Olvastam már, hogy a haldokló előtt felvillan az egész élete. Agyamban nem úgy pergett le az életem, mint egy videofilm kockái, hanem össze-vissza tolakodtak elő a legkülönösebb emlékek. Láttam magam, amint az edényt törölgetve állok a konyhában és nehézkesen betűzöm a szavakat. A hosszú "légkondicionálás" szóval mindig meggyűlt a bajom. Eszembe jutott első szerelmem, egy tengerész, aztán a templomi eskü-vőm, a szülés csodája - első gyermekem a kisfiam volt, a lányomat otthon szültem. Felidéztem valamennyi munkahelyemet, iskoláimat, az egyetemi diplomámat, tanulmányaimat, aztán eljutottam a felismeréshez, hogy itt fogok meghalni az ausztrál sivatagban. Mi volt ez az egész? Valóra váltottam, amiért megszülettem? Édes Istenem! - könyörögtem magamban, segíts megértenem, mi folyik itt.
És akkor azonnal megkaptam a választ.
Több mint tízezer mérföldet utaztam amerikai otthonomtól, de gondolkodásomban egy lépést sem tettem előre. Egy bal féltekéjű világból érkeztem. Olyasmin nevelkedtem, amiben a logika, az ésszerűség, az olvasás, az írás, a matematika, az ok-okozati összefüggés volt a meghatározó; itt pedig, ebben a jobb féltekéjű valóságban olyan emberek között vagyok, akik sosem használják az én úgynevezett tudományos fogalmaimat, civilizált kellékeimet. Őket a jobb agyfélteke irányítja, teremtőképességeikre, képzeletükre, ösztöneikre, megérzéseikre, a lélekre hagyatkoznak. Nem tartják fontosnak, hogy szavakba öntsék közlendőjüket, hiszen megtehetik - nevezzük bárminek - gondolatátvitel, ima, meditáció közvetítésével. Én hangos szóval könyörögtem, esedeztem segítségért. Milyen ostobának tűnhettem a szemükben! Ők bizonyára csendben tették volna, lélek a lélekhez, szív a szívhez, ember a minden létezőt összefogó világmindenség tudatához. Egészen addig a pillanatig másnak, tőlük nagyon különbözőnek tartottam magam. Pedig hányszor mondták, hogy mi egyek vagyunk, és ők együtt élnek a természettel, de addig én megmaradtam külső szemlélőnek. Távol tartottam magam. Eggyé kellett válnom velük, a világmindenséggel, és meg kellett tanulnom úgy kifejezni magam, ahogy az Igazak népe teszi. És ekkor végre sikerült. Gondolatban köszönetet mondtam ezért a felfedezésért, és némán kiáltottam: "Segítség! Kérlek benneteket, segítsetek!" Elismételtem magamban azokat a szavakat, amelyeket reggelenként tőlük hallottam: "Hadd tanuljak, ha számomra és minden élő számára az a lehető legjobb."
Hirtelen, talán sugallatra, megszólalt bennem valami: "Tedd a követ a szádba". Körülnéztem, kavics után kutatva, de nem találtam. Mindenütt csak finom homok és homok. Megint azt súgta a belső hang: "Tedd a követ a szádba". Akkor eszembe jutott a kavics, amelyet annak idején választottam, és már három hónapja a ruhám mellrészébe csomózva hordtam. Egészen megfeledkeztem róla. Most előkerestem, és a számba vettem. Csodák csodája, ahogy megforgattam nyelvemmel a kavicsot, azonnal megindult a nyáltermelésem. Megint tudtam nyelni. Volt már remény. Talán nem halok meg aznap.
"Köszönöm, köszönöm, köszönöm" - hajtogattam gondolatban. Legszívesebben sírva fakadtam volna, ha a teljes kiszáradás küszöbén maradtak volna még könynyeim. Ehelyett tovább esedeztem segítségért: "Képes vagyok tanulni. Megteszek mindent, amit kell. Csak segíts, hogy vizet találjak. Nem tudom, mit csináljak, mit keressek, merre menjek".
Újabb gondolat hasított belém: "Légy víz. Légy víz. Ha azzá tudsz válni, találsz vizet". Fogalmam sem volt róla, mit jelenthet ez az egész. Nem volt értelme. Légy víz! Hiszen az lehetetlen! Persze ezt bal agyféltekém beidegződései súgták, amelyekről már-már sikerült megfeledkeznem.
Félretettem hát minden ésszerűséget, és megnyitva magam az ösztönös megérzés előtt, behunytam a szemem és megpróbáltam vízzé válni. Így folytattam utamat, minden érzékemre figyeltem. Éreztem a víz illatát, ízét, hallottam, láttam. Hűvös voltam és kék, áttetsző és zavaros, nyugodt és fodrozódó, jeges és langyos, pára, gőz, eső, hó, verejték egyszerre, én magam a szomjoltó, csobbanó, áradó és határtalan víz, mely minden lehetséges formájában bennem testesült meg.
Sík vidéken vágtunk keresztül, amerre csak a szemünk ellátott, mindenütt csak síkság. A táj egyhangúságából csupán egy alacsony, vörösesbarna halom emelkedett ki, egy másfél méternyi magas homokdűne, tetejét sziklás perem szegélyezte. Mintha tévedésből került volna a barátságtalan kopárságba. Szinte önkívületben fölmásztam a tetejére, szemem félig lehunyva a vakító fénytől, és leültem a kőre. Ahogy lenéztem, láttam, hogy ott állnak az én hű, odaadó, szerető társaim, és fülig érő szájjal mosolyogva néznek föl rám. Erőtlenül én is mosolyra húztam a számat. Kinyújtottam hátrafelé a kezemet, meg akartam támaszkodni, és valami nedveset érintettem. Azonnal megfordultam. Hátam mögött a peremen, amelyen ültem, jókora, körülbelül háromméteres átmérőjű, fél méter mély gödröt pillantottam meg, tele csodálatos, kristálytiszta vízzel, amely a tegnapi nagy felhőből eshetett le.
Őszintén hiszem, hogy az első korty langyos víz közelebb vitt Teremtőnkhöz, mint egész addigi életemben az összes imádság, templomi áhítatosság.
Óra nélkül nem lehettem biztos benne, de nem telhetett el harminc percnél hosszabb idő azóta, hogy megpróbáltam vízzé válni. Ennyi kellett, hogy boldog rivalgással dughassuk fejünket a kútszerű mélyedésbe.
Nem tudtunk betelni szerencsénkkel, boldogan ünnepeltünk, s ekkor egy megtermett hüllő bukkant fel mellettünk. Hatalmas volt, úgy festett, mintha az őskorból felejtették volna ott. Nem káprázat, nagyon is valóságos lény Ígéretesebb vacsoráravaló nem is kerülhetett volna utunkba, mint ez az elképzelhetetlen külsejű állat. Valósággal belerészegedtünk a lakoma gyönyörébe.
Akkor éjjel végre megvilágosodott előttem, hogy mit jelent a bennszülöttek hite, hogy a táj tükrözi az ősök jellemvonásait. Ez a sziklába vájt csészeforma, amely a síkságból türemkedett elő, talán egy régi-régi ősanya tápláló keble lehetett, s megkövült testével megmentette az életünket. Elkereszteltem a dombocskát Georgia Catherine-nek - így hívták az édesanyámat.
Mint már annyiszor, ismét fölnéztem a bennünket körülvevő végtelen égre, és hálát adva beláttam, hogy a világ valóban a bőség földje. Tele van kedves emberekkel, akik segítenek, amikor fel akarjuk adni az életünket. Mindenütt van étel és víz is, ha képesek vagyunk egyformán adni és kapni. Ám mindabból, amit életemben kaptam, a lelki támaszt, a szellemi útmutatást tartottam a legtöbbre. Van segítség minden nehéz helyzetben, még a halállal való viaskodásban is, amelyen immár túljutottam.

Az eskü

Amióta a törzzsel együtt éltem, nem különböztettem meg a hét napjait. Még azt sem tudtam pontosan, melyik hónapban járunk. Az időnek egyáltalán nem is volt jelentősége. Egyszer azonban az a különös érzésem támadt, hogy Karácsony van. Hogy miért, nem tudom. Nem jelezte pompásan feldíszített karácsonyfa, se tojáslikőrös kristályüveg. De alighanem aznap volt december huszonötödike. Ez eszembe juttatta a hét napjait, és egy esetet, amely néhány évvel korábban történt a munkahelyemen.
A várószobában két lelkész vallási vitába bonyolódott. Beszélgetésük egyre hevesebb csatározássá fajult, ahogy erővel próbálták meggyőzni egymást, hogy a Biblia szerinti sabbat szombatra vagy vasárnapra esett-e. Itt az isten háta mögött nevetségesnek tűnt a szóváltásuk. Új-Zélandban már elmúlt Karácsony, amikor az Egyesült Államokban Karácsony este volt. Magam elé képzeltem a piros vonalat, amely a világatlaszban az óceán kékjét metszi. Itt kezdődik s itt áll meg az idő. A folytonosan mozgó óceán egy láthatatlan határvonalán születik újjá a hét minden napja.
Eszembe jutott egy péntek este, amikor a Szent Ágnes Középiskola diákjaként az Allen vendéglő egyik padján ültem. Előttünk hatalmas húsok feküdtek érintetlenül, vártuk, hogy éjfélt üssön az óra. Ha egyetlen harapás húst eszünk pénteken, az halálos bűn, örök kárhozat lett volna. Néhány év múlva megváltozott a szabály, de azt hiába kérdezgettem, hogy mi történt azokkal a boldogtalan, kárhozott lelkekkel, akik a húsevésben találtattak bűnösnek. Olyan ostobának tűnt ez az egész.
Arra gondoltam, nincs méltóbb megünneplése a karácsonynak, mint az Igazak népének életmódja. Ők a mi fogalmaink szerint nem ülnek évente különféle ünnepeket. Valamikor az év során mindenkinek kijut az ünneplésből, de nem a születésnapjáról emlékeznek meg, hanem egyéni adottságait, a közösségért tett érdemeit, szellemi, lelki fejlődését magasztalják. Eszükbe sem jut, hogy az öregedés ünneplésre méltó volna: ám a fejlődés annál inkább.
Különleges adottságáról az egyik asszonyt Időmérőnek nevezték el. Tudtam, hogy hitük szerint mindannyian többféle tehetséggel rendelkezünk és fejlődőképesek vagyunk. Azt a nőt az idő művészének tekintették, társát, Emlékezőt az emlékek részletes felidézése mesterének. Kértem az asszonyt, avasson be a mesterségébe, mire ő azt válaszolta: majd ha a törzs tagjai eldöntik, hogy érdemes vagyok-e rá. Idejében megtudom én is.
Három este folyt a tanácskozás, de nem értettem belőle semmit. Kérdezősködés nélkül is tisztában voltam vele, mi a beszélgetés tárgya: beavassanak-e a titokba, vagy sem. Azt is sejtettem, hogy nem a személyem miatt mérlegelnek, hanem azért, mert mutáns vagyok. Amint később megtudtam, a törzsfőnök vállalta védelmemet, Oootának jutott az ügyész szerepe. Végül megszületett a döntés: beavatnak olyasmibe, amibe kívülállót még sosem vontak be. Az időméréshez valószínűleg túl sok ismeretre van szükség.
Folytattuk vándorutunkat. Megváltozott a táj, a homokon kívül már volt szikla, gyér növényzet, itt-ott dombok, a terep sem volt már olyan sík, mint amilyenen eddig keresztülvergődtünk. Kitaposott csapás látszott a földön, ki tudja, e sötét bőrű nép hány nemzedéke járt rajta. Nem hangzott el vezényszó, ám egyszer csak megállt a csapat, és két férfi előrement. Két fa között széthúzták a bokrokat, és az ott lévő nagy köveket félregurították. Feltárult a hegy oldalában nyíló barlang bejárata, amelyet a szél telehordott homokkal: a férfiak gyorsan kiásták. Ooota így szólt hozzám:
- Nem sokára megismerheted az időmérés tudományát. Majd meglátod, mi okozott nagy töprengést társaimnak. Addig nem léphetsz be erre a szent helyre, amíg meg nem esküszöl, hogy nem fogod elárulni e barlang titkát.
Engem kint hagytak egyedül, a többiek pedig bementek. Füstszalagot éreztem, keskeny füstcsíkot láttam felszállni a dombot takaró szikla alól. Kisvártatva a bennszülöttek egyenként hozzám járultak. Először a legfiatalabb jött: megfogta a kezemet, belenézett a szemembe és bennszülött nyelven mondott valamit, amit ne értettem. Aggódását azonban nagyon is átéreztem: mit fogok én kezdeni azzal a tudással, amelyet éppen most készülnek átadni nekem.
Hanghordozása, beszédének ritmusa, el-elhallgatása elárulta, hogy népének féltett kincsét először mutatják meg egy mutánsnak.
Másodiknak egy asszony, Mesemondó lépett elém. Ő is a kezébe vette a kezem, úgy beszélt hozzám. A szikrázó napsütésben arca még sötétebbnek látszott, vékony szemöldöke kékesfeketének, a pávatoll és a szeme fehérje pedig vakítónak, akár a kréta. Intett Oootának, hogy jöjjön oda és közvetítsen. Amíg a férfi beszélt, az asszony fogta mindkét kezem és mélyen a szemembe nézett:
- Meg volt írva, hogy ide kellett jönnöd, erre a földrészre. Már születésed előtt egyezséget kötöttél, hogy találkozol valakivel, és kölcsönös előnyötökre együttműködsz vele. Az is benne volt az egyezségben, hogy addig nem kutatsz utána, amíg be nem töltöd az ötvenedik évedet. Most eljött az időd. Azonnal ráismersz a másikra, hiszen ugyanabban a percben születtetek és lélekben azonosak vagytok. A szerződés a ti örökkévaló lényetek legmagasabb szintjén köttetett.
Megdöbbentem. Ugyanezt hallottam egy különös fiatalembertől egy étteremben, amikor Ausztráliába érkeztem. És most szinte szóról szóra megismétli ez az idős bennszülött asszony.
Mesemondó ezután fogott egy marék homokot, és a tenyerembe szórta. Aztán még egyszer belemarkolt a homokba, majd tenyerét kinyitotta, a homok lepergett ujjai között. Intett, hogy tegyem én is ugyanazt. Ezt négyszer megismételtük, a négy elem - a víz, a tűz, a levegő és a föld - nevében. Ujjaimhoz finom szemcsék tapadtak.
Egyenként léptek ki a barlangból, kezemet fogva mindenki beszélt hozzám. Ooota azonban már nem tolmácsolta szavaikat. Aki elmondta, mait akart, visszament a barlangba, majd kilépett a másik. Időmérő az utolsók között jött ki, de nem egyedül. Emlékező volt vele. Így hármasban fogtuk egymás kezét és körbe-körbe jártunk. Még mindig összekulcsolt ujjainkkal megérintettük a földet, azután felálltunk és az ég felé nyújtottuk karunkat. A hét irány - észak, dél, kelet, nyugat, fent, lent és bent - nevében hétszer megismételtük a mozdulatot.
Az utolsó előtti Orvosságos Ember volt, az utolsó a törzsfőnök. Ooota kísérte őket. Elmondták, hogy az ősrégi szent helyeket már nem tudhatják magukénak a bennszülöttek, ők sem. Minden törzs számára legszentebb helye az Uluru, mai nevén Ayers-szikla volt. A világ legnagyobb monolitja, ez a több mint négyszáz méter magas hatalmas vörös szikla, ma már turisztikai látványosság. Úgy nyüzsögnek rajta a látogatók, mint a hangyák, hegymászás után a kirándulók elégedetten visszatérnek a közeli hotelba, és fennmaradó idejüket uszodák fertőtlenített vizében lubickolva töltik. Noha hivatalos vélemény szerint a helyhez egyaránt joguk van az angol állampolgároknak és az őslakosoknak, az igazság az, a szikla már nem szent, már nem szolgálhat szent szertartás színhelyéül.
175 évvel ezelőtt a mutánsok távíróvezetékei már elkezdték behálózni a területet. Az őslakosoknak más helyet kellett keresniük, ahol a törzsek összegyűlhettek. Azóta eltűnt az ősi művészet, nyomuk veszett a történelmi faragásoknak és ereklyéknek. Néhány emlék az ausztrál múzeumokban talált menedékre, de a legtöbbjüket elhordták a világ minden tájára. A sírokat feldúlták, az áldozati helyeket kifosztották a bennszülöttek szerint a mutánsok azt hitték. Ha összerombolják az ősi rítus színhelyeit, azzal elpusztítják az őslakosság eredeti vallását is. Nem jutott eszükbe, hogy az emberek bárhová elmehetnek. A szent helyek megszüntetése azonban valóban nagy csapás volt, mert a fontos törzsi találkozásokra azután már nem kerülhetett sor. Ez volt a kezdete a bennszülött lakosság teljes szétforgácsolódásának. Volt, aki küzdött ellene és meghalt a vesztes csatában. A többség a fehér ember világát választotta, elkápráztatta az ígért bőség, a korlátlan mennyiségű étel, és a rabszolgaság törvényesen elfogadott nyomorúságában lelte halálát.
Ausztrália első telepesei fegyencek voltak, akiket hajókon hurcoltak ide, láncra verten. Így oldották meg a brit fegyházak túlzsúfoltságát. Még a rabok őrzésével megbízott katonák is olyan emberek voltak, akiket a királyi bíróságok szívesebben tudtak távol az országtól. Nem véletlen, hogy az elítéltekből, miután letöltötték büntetésüket, és pénz és munka nélkül szabadlábra kerültek, többnyire kegyetlen rabszolga-felügyelők lettek. Olyan emberek fölött gyakorolhattak hatalmat, akik gyengébbek voltak náluk. A szenvedő szerep az őslakosoknak jutott.
Ooota elmesélte, hogy törzse körülbelül tizenkét nemzedékkel ezelőtt került ide.
- E szent hely tartotta s tartja életben népünket az idők kezdete óta, amikor a föld burjánzóan zöld volt, és amikor a nagy vízözön elsöpört mindent. Népünk biztonságban élt itt. Nem kutatták repülőgépek, a fehérek nem bírták a sivatagi körülményeket, aki idemerészkedett, itt lelte halálát, így nem is jutott beljebb. A bennszülötteken kívül nagyon kevés ember tudott e hely létezéséről, a mi fajtánk ősi emléktárgyait mégis a tieitek vették el. Nem maradt másunk, csak amit látni fogsz itt a föld felszíne alatt. Egyetlen más ausztráliai törzs sem őrizhetett meg semmit sem történelmének emlékeiből, csak a mieink. A mutánsok mindent elvettek tőlünk. Ez minden, ami maradt egy egész népből, egy egész fajtából, isten igaz népéből, a bolygó egyetlen, igaz emberi lényeiből.
Gyógyító Asszony aznap másodszor is odajött hozzám, és egy edényben piros festéket hozott magával. A törzs által használt színek, egyebek között a test négy alkotóelemét jelképezik: a csontokat, az idegeket, a vért és a szöveteket. Kézmozdulataival jelezte, gondolataival sugallta, hogy fessem pirosra arcomat. Miután elkészültem, mindenki előjött, és én mindegyikük szemébe nézve szigorúan esküt tettem, hogy soha senkinek nem árulom el e szent hely hollétét.
És ezzel bebocsátást nyertem.

Álomidő

Odabent hatalmas, tömör sziklafallal határolt tér volt, amelyből többféle átjáró nyílt. A falakat színpompás zászlók, a természetes sziklaperemeket domborművek díszítették. Amit a sarokban láttam, attól úgy éreztem: elment a józan eszem, hiszen valóságos édenkerti csoda tárult szemem elé! A hegy tetején lévő kövek úgy helyezkedtek el, hogy a napfény beszűrődött közöttük. Tisztán hallottam a kövön csöpögő víz hangját, amely a föld alatti sziklacsatornában szakadatlanul csörgedezett tovább. Természetesen egyszerű, de nemes és felejthetetlen látvány volt.
Még sohasem láttam embereket, akik ennyire méltók lettek volna a személyes tulajdonukra. A barlangban tartották a szertartásokon használt kegyszereket csakúgy, mint a szépen kidolgozott takarókat, a halomba rakott, puha irhákat és bőröket. Vágóeszközöket láttam, amelyeket tevepatákból készítettek. Fölfedeztem egy termet, amelyet múzeumnak véltem. Egész gyűjteményt pillantottam meg olyan tárgyakból, amelyeket hosszú évek óta hoznak magukkal a városokba felderítőútra induló bennszülöttek. Voltak ott újságokból kivágott képek televízióról, számítógépről, autóról, tankról, rakétaszállítóról, automata gépről, híres épületekről, a legkülönfélébb emberfajtákról, de még csábítóan tálalt ínyencségekről is. Őriztek ajándékba kapott napszemüveget, radírt, övet, villámzárt, biztosítótűt, csipeszt, hőmérőt, elemet, tollat, ceruzát és néhány könyvet.
Az egyik zugban anyagot szőttek. A szomszédos törzsek ugyanis gyapjúval és más fonallal kereskedtek egymás közt, de még takarókat is csináltak fakéregből és alkalmanként kötelet fontak. Végignéztem, hogyan dolgozik egy férfi, aki éppen az ölébe fektetett fonalakat sodorta össze. Újabb és újabb szálakat csavart hozzá, míg elég hosszú kötél nem lett belőle. Aztán több szálat összefogva különféle vastagságú köteleket készített. Sok mindenben felhasználják a hajszálakat is. Akkor még nem tudtam, hogy az irántam való tapintatból takarják el testüket, mert tisztában vannak vele, hogy engem zavarba hoznának ruhátlanságukkal.
Egyik ámulatból a másikba estem, miközben Oootát hallgatva folytattam a felfedezőutat. Beljebb helyenként fáklyára volt szükség, de a nagy csarnok mennyezetén keresztül beszűrődött a leggyengébben derengő fény is, mivel a hegy tetején lévő köveket kívülről el lehetett mozdítani. Kiderült, hogy az Igazak népének barlangja nem egyszerűen csak imádságra szolgál, hiszen életünk szinte minden pillanata szertartásokból áll. Számunkra ez a legszentebb hely, ahol megemlékeznek tör-ténelmükről, ahol az igazságot, értékeiket őrzik. Menedék is, ide rejtőznek a mutánsok világa elől. Miután visszamentünk a legnagyobb terembe, Ooota fából és kőből készült szobrokra hívta fel a figyelmemet. Kísérőm orrlyuka még jobban kitágult, miközben azt magyarázta, hogy a fejdíszek jelzik: mit ábrázol a szobor. A rövid fejdísz jelképezi az ember gondolatait, emlékezetét, értelmi képességeit, a testi érzékelést, a gyönyört és a fájdalmat, mindent, ami a tudathoz és a tudatalattihoz tartozik. A hosszú fejdísz szimbolizálja az alkotó ént, melynek segítségével hasznosítjuk a tudást, felfedezzük a még nem létező dolgokat, átélünk valóságos vagy természetfölötti jelenségeket, okulunk a bölcs tapasztalatokból, amelyeket minden eddigi létezőtől kapunk. Az embereket hajtja a tudásszomj, de időnként megfeledkeznek arról, hogy a tudásnak megfelelő formában kell megnyilvánulnia. A hosszú fejdísz jelenti tökéletes énünket, örökkévaló lényünket is, amely segít eligazodnunk, valahányszor döntenünk kell, hogy amire készülünk, az valóban a javunkat szolgálja-e. A harmadik szobor fejdísze eltakarta a faragott arcot, hátul pedig a földig ért. Ez jelképezte a háromféle megközelítési módot: a fizikait, az érzelmit és a szellemit.
A szobrokat a legapróbb részletekig kidolgozták, de legnagyobb meglepetésemre az egyiknek hiányzott a szembogara. Világtalan jelkép volt. - Azt hiszik az emberek, hogy a Mindenható látja őket és úgy ítél fölöttük - magyarázta Ooota. - Mi pedig azt valljuk, hogy ő már minden élőlény szándékát és érzelmeit nagyon jól ismeri.
Az az éjjel volt az egész vándorút legfelejthetetlenebb élménye. Akkor értettem meg, miért vagyok ott és mit várnak tőlem.
Ünnepséget rendeztünk. Figyeltem a művészeket, akik fehér tajtékporból festéket készítettek: kétárnyalatú okkert és citromsárgát. Játékmester néhány centiméter hosszú botocskákat fogott, az egyik végüket szétrágta és ecsetet csinált belőlük. A festők keze alól bonyolult minták és állatfigurák kerültek ki. Engem tollruhába öltöztettek, amelyben sok finom, vaníliaszínű emutoll volt. Én személyesítettem meg a nevető jégmadarat. Az volt a szerepem a szertartás jelenetében, hogy eljátsszam a hírnök madarat, amely üzenetet visz a világ legtávolabbi tájaira. A jégmadár szép, szívós, erős testű, nagy becsben tartott lény, hangos kacagása sokszor a majmok lármás makogását juttatja az ember eszébe.
Először énekeltünk és táncoltunk, majd kisebb kört alkottunk. Kilencen voltunk: a törzsfőnök, Ooota, Orvosságos Ember, Gyógyító Asszony, Időmérő, Emlékező, Békítő, Madarak Fia és jómagam.
A törzsfőnök pontosan velem szemben foglalt helyet, lábát maga alá húzta, mintha párnán ült volna; előrehajolt, egyenesen a szemembe nézett. Valaki a körön kívülről kezébe adott egy folyadékkal telt kőserleget. Belekortyolt. Átható tekintetét, amellyel a szívem mélyére látott, nem vette le rólam, míg a serleget átadta a jobbján ülőnek. Azután így szólt:
- Mi, a Mindenható igaz népének törzse elhagyjuk a Földet. Eldöntöttük, hogy fennmaradó időnkben a szellemi lét legmagasabb fokán éljük az életet: szüzességet fogadtunk, a test önmegtartóztatását választottuk. Nem lesznek többé gyermekeink. Amikor elmennek legfiatalabbjaink is vége lesz ez emberi fajnak.
Örökkévaló lények vagyunk. Több hely van a világmindenségben, ahol a lelkek arra várnak, hogy kövessenek bennünket és megtestesüljenek. Mi az első lények közvetlen leszármazottai vagyunk. Az idők kezdete óta kiálljuk a túlélés próbáját, rendíthetetlenül őrizzük az ősi értékeket és törvényeket. A mi közösségi tudatunk tartja egységben a Földet. És most eljött az ideje, hogy elhagyjuk e helyet. Az emberek megváltoztak, elherdálják lakóhelyünk lelkét. Elmegyünk, hogy az égben egyesítsük.
Rád esett a választás, mutáns hírnök, hogy megmondd a tieidnek: mi elmegyünk innen. Elhagyjuk Földanyánkat. Könyörgünk, hogy belássátok végre, mit tesz a ti életmódotok a vizekkel, az állatokkal, a levegővel, mit tesztek önmagatokkal. Könyörgünk, hogy rátaláljatok a helyes útra, és ne engedjétek elpusztulni ezt a világot. Most még visszanyerhetitek az igazi létezés sérthetetlen szellemét. Még van idő, hogy kellő figyelemmel, törődéssel véget vessetek a bolygón tomboló pusztításnak, de mi már nem tudunk tovább segíteni nektek. A mi időnk lejárt. Megváltoztak az esőzések, megindult a fölmelegedés, és látjuk, hogy évről évre fogyatkoznak a növények, az állatok. Tovább már nem tudunk emberi formát adni a lelkeknek, mert hamarosan víz és élelem nélkül marad a sivatag.
Megvilágosodott az elmém. Most végre megértettem. Azért fedték fel magukat és kerestek egy kívülállót, mert hírnökre volt szükség. De miért éppen engem választottak?
Felém nyújtották a serleget. Ittam egy kortyot. Égette a torkom, olyan íze volt, mintha ecetet és whiskyt kevertek volna össze. Továbbadtam az edényt.
A törzsfőnök még nem fejezte be. - Most ideje nyugovóra térni, megpihentetni testedet, gondolataidat. Jó éjszakát, nővérem. Holnap ismét beszélgetünk.
Békítő férfias, idős arca olyan gyűrött és barázdált volt, akár a vidék, amelyen végigvándoroltunk. Belekezdett hát a történetbe, mely szerint az idők kezdetén, amelyet ők álomidőnek neveznek, minden szárazföld egy volt. A Mindenható megteremtette a világosságot, és az első napkelte szilánkokra zúzta az örökös sötétséget. A végtelen űrt milliónyi égitest töltötte ki, köztük a mi bolygónk. Egyhangú és élettelen volt, felszíne kopár, csupasz. Néma csönd vont köréje burkot. Egyetlen virág sem hajladozott, szellő sem rezdült. Nem verte fel madárdal az űr némaságát. Ekkor a Teremtő értelmet adott az égitesteknek, mindegyiknek mást és mást. Először életet lehelt a miénkbe, azután megszülettek a vizek, a levegő, a föld. Az élet minden formájában megjelent. Az én népem szerint a mutánsok számára nehezen felfogható az, akit Istennek neveznek, mert csak formákban képesek gondolkodni. Mi nem úgy képzeljük el a Mindenhatót, mintha nagysága, alakja és súlya volna. Ő a lényeg, a teremtés, a tisztaság, a szeretet, a mérhetetlen, kifogyhatatlan erő. Sok törzsi legenda szól a szivárványkígyóról, az erő és tudatosság áramlásának jelképéről, hiszen az áramlás kezdetét teljes nyugalom előzi meg, aztán megindul a hullámzás, s belőle hang, szín és forma keletkezik.
Megértettem, hogy Ooota nem az éber vagy akár alvó emberi lény tudatosságát igyekezett tolmácsolni, hanem a teremtő tudatot. Mert az a minden, a lényeg.
Benne él a kövekben, a növényekben, az állatokban, az emberiségben. Isten megteremtette az embert, ám testünk csupán örökkévaló lelkünk házául szolgál. Szerte a világegyetemben vannak helyek, amelyek más örök életű lényeknek adnak otthont. Törzsük hite szerint a Mindenható először megteremtette az asszonyt, és aztán varázsolta életre a világot. A Mindenható nem személy. Ő Isten, a legfőbb lény, a határtalan jóság, az oltalmazó hatalom. Energiáját kiterjesztette mindenre és megteremtette a világot.
Hitük szerint Isten a maga képmására alkotta az embert, de nem fizikai értelemben, hiszen ő testetlen. A lelkek szintén Isten hasonmásai, hiszen képesek a tiszta szeretetre, a békére, az alkotásra és a gondviselésre. Mi, emberek szabad akaratot kaptunk, valamint ezt a bolygót, hogy itt megismerhessük az érzelmeket, amelyek az emberi testben lakozó lélekben hevesen törnek fel.
Az álomidőnek három korszaka van. Kezdetben volt az idők kezdete; az álomidő azt a szakaszt is felöleli, amikor a föld már megteremtetett, de még nem nyert formát. Az ember legelős ősei, érzelmeiket, tetteiket próbálgatva minden megkötöttség nélkül éltek, és azt gondolták, hogy nem kell fékezni indulataikat, szabadon dönthetnek. Vagy találtak, vagy teremtettek okot a haragjukra, hogy féktelen dühük kitörhessen. Ám a bosszúvágy, a mohóság, a gerjedelem, a hazugság és a hatalomvágy nem vezet semmire, nem ezeket az érzelmeket kell fejlesztenünk. Ezért kellett eltűnniük a föld színéről a legelső embereknek. Helyüket kőtömbök, vízesések, sziklák és más jelenségek foglalták el. Ezek még ma is léteznek a világon, és intő például, tanulságul szolgálnak mindazoknak, akik elég bölcsek ahhoz, hogy okuljanak be-lőlük. A valóságot a tudatosság alkotta meg. Ezután kezdetét vette az álomidő harmadik korszaka, a jelenkor. Az álom még mindig tart, és a tudat azóta is egyre formálja a világot.
A földet nem lehet birtokolni, hiszen mindenkié, hozzátartozik minden léte-zőhöz. Osztozni, egyezséget kötni csak tisztességes, emberi módon lehet. A birtoklás végérvényesen kizár mindenki mást, mert benne nyilvánul meg a határtalan önzés. Mielőtt az angolok Ausztráliába jöttek volna, mindenkinek jutott a földből.
Amikor az első emberek megjelentek Ausztráliában, a földrészek még nem szakadtak el egymástól. A tudósok feltételezése szerint 180 millió évvel ezelőtt létezhetett Pangea, az összefüggő szárazföld, amely kettéhasadt. Laurasison helyezkedtek el az északi kontinensek, Gondwanán pedig Ausztrália, Antarktisz, India, Afrika és Dél-Amerika. India és Afrika 65 millió évvel ezelőtt elsodródott, délen meghagyva Antarktiszt, jobbra és balra Dél-Amerikát és Ausztráliát.
Az emberiség történelmének hajnalán, mesélték tovább, az emberek egyre messzebb és messszebb vándoroltak. Váratlan helyzetekbe, ismeretlen közegbe kerültek, de feladták az igazságot, és az életben maradás, boldogulás érdekében inkább szabadjára engedték erőszakos érzelmeiket. Minél messzebbre jutottak, annál jobban megváltozott hitviláguk, átalakultak értékeik, és a hűvösebb északi éghajlat alatt bőrük színe fokozatosan kivilágosodott.
A bennszülöttek szemében egyik bőrszín sem különb a másiknál, de szerintük már sosem térhetünk vissza a kezdetek eredeti állapotához, amikor még minden ember azonos színű volt.
A mutánsokat egészen más tulajdonságok jellemzik. Először is nem sokáig bírják a nomád életmódot. A legtöbben közülük úgy élik le az életüket, hogy nem tudják, milyen érzés meztelenül állni az esőben. Épületekben laknak, hozzászoktak a mesterséges fűtéshez, napszúrást kapnak a szabad ég alatt.
Másodszor, a mutánsoknak nincs olyan jól működő emésztőrendszerük, mint az Igazaknak. Arra van szükségük, hogy táplálékaikat feldolgozzák, előkészítsék, kezeljék, tartósítsák. Több mesterséges anyagot fogyasztanak, mint amennyi természeteset. Sőt odáig fajult a dolog, hogy allergiát kapnak az alapvető, természetes anyagoktól, a levegőben szálló virágportól. Csecsemőik olykor nem bírják saját anyjuk tejét.
Korlátolt a gondolkodásuk, hiszen a maguk beosztása szerint mérik az időt. Csak a mában élnek, felelőtlenül rombolnak, nem gondolnak a holnapra.
Ám a legnagyobb különbség az Igazak és a mutánsok között, hogy az utóbbiak lelkében félelem honol. Az Igazak nem ismerik ezt az érzést. A mutánsok ijesztgetik gyermekeiket, büntetőtörvényre és börtönökre van szükségük. Olykor még az országok biztonságát is arra alapozzák, hogy más országokat fegyverrel fenyegetnek. A bennszülöttek szerint a félelem az állatvilág jellemzője, mert a túlélés szempontjából szükség van rá. Ha az emberek ismerik a Mindenható Teremtőt és megértik, hogy a világmindenség nem sebtében összetákolt rendszer, hanem állandó fejlődésben kibontakozó terv, akkor nem sújtják őket félelmek. Nem mindegy, hogy hit vagy félelmek töltenek-e el bennünket. A tárgyak, amelyekkel a mutánsok körülveszik magukat, félelmet gerjesztenek, mondják a bennszülöttek. Minél több dolgot birtokol az ember, annál több a félnivalója. Ráadásul nem önmagáért, hanem a tárgyakért él.
Az Igazak szemében képtelenségnek tűnt, amikor a hittérítők arra tanították gyermekeiket, hogy étkezés előtt összekulcsolt kézzel mondjanak kétperces imát.
Hiszen ők, az Igazak már a hála érzésével telten ébrednek! Egész napjukat úgy töltik, hogy semmiben sem biztosak, hogy semmit sem várnak el. Ha a hittérítőknek oktatniuk kell gyermekeiket a hálaérzés velük született tulajdonságára, akkor nem ártana komolyan felülvizsgálni a társadalmunkat. Akkor talán kiderülne, hogy inkább nekik van szükségük segítségre.
Azt sem értik, hogy a térítők miért tiltják, hogy az ember lerója tartozását a földnek. Mindenki tudja, hogy minél kevesebbet veszünk el a földtől, annál kevesebbet kell visszaadnunk neki. Miért baj az, ha a bennszülöttek a homokra cseppentett vérükkel törlesztik adósságukat és fejezik ki hálájukat a földnek, az Igazak tiszteletben tartják, ha valaki elhatározza, hogy abbahagyja a táplálkozást és a szabad ég alatt megvárja, míg földi létezése véget ér. Nem hiszik, hogy a betegség vagy a baleset által kiváltott halál természetes volna. Azt vallják, hogy az ember nem ölhet meg semmit, ami örökkévaló. Nem pusztíthatjuk el, amit nem mi teremtettünk. Hisznek a szabad akaratban: ha a lelkek önként választják meg, hogy hova mennek, ugyan miféle törvény akadályozhatja meg, hogy hazatérjenek? A döntés nem személyes, nem kötődik a tárgyiasult valósághoz, hanem a mindent ismerő én hozza meg az örökkévaló szintjén.
Hiszik, hogy az emberi lét befejezése szabad akaratunkon és választásunkon múlik. 120-130 éves korában az ember már úgy érzi, hogy visszavágyik az örökkévaló világba, s megkérdezi a Mindenhatótól: vajon akkor cselekszi-e a legjobb jót, ha visszatér? Ilyenkor összejövetelt rendeznek, és megünneplik az életet.
Az Igazak népének gyermekei évszázadok óta ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a mondatot súgják az újszülött fülébe. Minden ember ugyanazt a bátorító kijelentést hallja életében először: "Szeretünk és segítünk utadon." Az utolsó ünnepen mindenki átöleli a búcsúzót, és ezzel a mondattal bocsátja útjára. Ezt hallotta érkezésekor, ezt hallja távozásakor! Az útrakelő ekkor lekuporodik a homokra, és megszünteti életműködését. Nem kell több, mint két perc, és elhagyja testét. Utána nincs szomorúság, nincs gyász. Társaim megígérték, hogy engem is megtanítanak, miként kell átlépnem az emberi világból a láthatatlan tartományba, de csak akkor, ha már elég érett vagyok hozzá.
Végül befejeztük a beszélgetést, amely nagyon hosszúra nyúlt és mélységesen kimerített mindnyájunkat. A barlang tegnap még üresen kongott, de mára tele lett élettel. Tegnapi agyamat több évtizedes tanulással szerzett tudomány töltötte be, ma mégis úgy szívódott bele a teljesen más, de fontosabb tudnivaló, mint a szivacsba. Életfelfogásukat, mely annyira különbözik a miénktől, olyan nehezen tudtam követni, megérteni, hogy gondolataim hálásan és megkönnyebbülten siklottak át az öntudatlanság békés tájaira.

Emlékek

Másnap megnézhettem azt az átjárót, ahol az időt mérték. Kőből olyan szerkezetet képeztek ki, amelyen a napfény rásüt egy rúdra, méghozzá úgy, hogy csak egyszer egy évben mutat azonos mintát. Amikor ez bekövetkezik, tudják, hogy éppen egy év telt el a legutóbbi mérés óta. Ekkor nagy ünnepség veszi kezdetét, amelyet Időmérő és Emlékező tiszteletére rendeznek. Az idő két ismerője ilyenkor tartja évenkénti szertartását. Először fölfestik a falra az elmúlt hat bennszülött évszak valamennyi jelentős eseményét. Az évszak napjainak, a Nap és a Hold állásának és más, fontos megfigyelésnek megfelelően följegyeznek minden születést és halált. Több mint 160 festett vagy faragott jelet számláltam össze. Eszerint, ha jól értelmeztem, a törzs legfiatalabb tagja tizenhárom éves, négyen pedig betöltötték a kilencvenet.
Nem volt róla tudomásom, hogy Ausztráliában valaha is folyt volna nukleáris kísérlet, amíg a barlang falán meg nem láttam az arra utaló jelet. A magas rangú katonáknak valószínűleg sejtelmük sem lehetett róla, hogy a gyakorlat színhelyének közelében emberek tartózkodhatnak. A bennszülöttek följegyezték azt a napot is, amikor a japánok Darwint bombázták. Emlékező tudott az összes fontos eseményről, és papír, ceruza nélkül is időrendben följegyezte valamennyit. Időmérő átszellemült arccal azt ecsetelte, milyen felelősséggel jár a jelek fölfestése, faragása. Úgy éreztem, mintha egy drága ajándékot szorongató gyerek boldogságtól ragyogó szemébe néztem volna. Pedig ő és Emlékező ugyancsak előrehaladott korban volt már. Megdöbbenve gondoltam arra, hogy a mi életünkben hány és hány idős, feledékeny ember sodródik tehetetlenül, akikre már nem bíznak semmit. Itt a vadonban meg ahogy öregszik az ember, úgy válik bölcsebbé, szavának súlya és tisztelete van a vitákban. Itt az öregek jelentik a törzs összetartó erejét, ők mutatnak példát a többieknek.
Visszaszámláltam és megtaláltam a falon az én születésem napját jelző rovátkát. Eszerint a mi szeptemberi hónapunknak megfelelő időszak huszonkilencedik napján a kora reggeli órákban született közülük valaki. Megkérdeztem, hogy ki az. Megtudtam, hogy Fekete Hattyú, a törzsfőnök.
A csodálkozástól majdnem leesett az állam. Mekkora a valószínűsége, hogy az ember találkozzon valakivel, aki ugyanabban az évben, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában született a világ másik végén, méghozzá pontosan úgy, ahogy megjósolták. Mondtam Oootának, hogy szeretnék bizalmasan beszélni Fekete Hatytyúval. Nem leltem elutasításra.
Fekete Hattyú már évekkel ezelőtt tudott lelki rokonáról, aki az északi féltekén, egy, a mutánsok társadalmában született emberben lakozik. Fiatalkorában el akart indulni, hogy megtalálja őt az ausztrál városokban, de azt mondták neki, hogy legalább ötven évet kell várnia, míg mindketten elég érettek lesznek és tisztelni tudják majd egymást.
Meséltünk egymásnak születésünk körülményeiről. Az ő édesanyja több napi járóföldet tett meg egyedül, míg elérkezett az idő. Kezével gödröt kapart a homokban, a nagyon ritka, fehér koala finom bőrével bélelte ki, és ott szülte meg fiát. Az én életem fertőtlenített, fehér kórházi szobában kezdődött, miután az én anyám is több mérföldet tett meg Chicagóból, hogy a maga választotta helyen szüljön meg engem. Az ő apja távol volt, amikor fia született, mint ahogy az enyém sem volt a közelben a világrajövetelem idején. Életében már többször megváltoztatta nevét, csakúgy, mint én. Elmagyarázta, hogy milyen előzményei voltak a névváltoztatásoknak. A ritka fehér koala, amely anyja útjába akadt, azt jelentette, hogy a születendő gyermek lelke vezetésre termett. Ahogy a fiú növekedett, sokban hasonlított az ausztráliai fekete hattyúra, ezért választotta magának ezt a nevet, amelyhez később hozzátette a "királyi" jelentésű jelzőt. Ezután én is megismertettem vele névváltozásaim történetét.
Nem törődtünk vele, hogy a köztünk lévő lelki kapcsolat valóban régtől léte-zett-e vagy mítosz volt csupán. A lényeg az volt, hogy valóságos barátság alakult ki köztünk, mégpedig azonnal. Ezután még sokat beszélgettünk meghitten.
A legtöbbször személyes természetű dolgokról csevegtünk, melyekkel nem akarom untatni olvasóimat, de úgy érzem, lelki fivérem bölcs megjegyzései másoknak is tanulságul szolgálhatnak.
Királyi Fekete Hattyú azt mondta, hogy az emberi világot az állandó kettősség jellemzi. Addig ezt úgy értelmeztem, mint a jó és a rossz, a szabadság és a rabszolgaság, a harmónia és a diszharmónia ellentétpárja. De tévedtem, mint kiderült. A világot nem a fehér, és a fekete jellemzi, hanem a szürke árnyalatai, az átmenetek, amelyek egyre közelednek az eredetihez. Erre én elnevettem magam, és azt mondtam: még ötven évre lenne szükségem, hogy ezt megértsem.
Még aznap fölfedeztem az időmérő átjáróban, hogy először a bennszülöttek alkalmazhatták a festékszórás módszerét. Mindig nagy gonddal óvták környezetüket, a természetet, ezért sosem használtak mérgező vegyi anyagokat; ebben hajthatatlannak bizonyultak az idő múlásával is. Módszereik ezért nem változtak szinte semmit, ugyanolyanok, mint amilyenek ezer évvel ezelőtt voltak. A falon sötétvörössel dolgoztak, az ujjukkal festettek vagy állatszőrt használtak ecsetnek. Néhány óra múlva a festék megszáradt, ekkor megmutatták, hogyan kell fehéret keverni márgából, vízből és gyíkolajból. Mindezt egy darab öblös fakérgen végeztük el. Amikor a keverék megfelelő sűrűségű lett, a fakérget csőszerűen behajlították, majd a festéket a számba töltötték. Nagyon különös érzést keltett, de nem volt kellemetlen, alig éreztem az ízét. Ezután a piros falfelületre helyeztem a tenyeremet, és körbefújtam festékkel az ujjaimat. Mihelyt elkészültem, óvatosan leemeltem telefröcskölt kezemet. Íme a mutáns jele a szent falon! Nem vehettem volna nagyobb megtiszteltetésnek, ha a Sixtusi kápolna mennyezetére festik az arcképemet.
Egy egész napon át tanulmányoztam a falon lévő ábrákat. Megtaláltam az angol fennhatóság elismerésének jelét, följegyezték a pénz bevezetését, az első autó, az első repülőgép, az első sugárhajtású gép megjelenését, az Ausztrália fölött keringő műholdak észlelését, a nap- és holdfogyatkozások időpontját, még egy repülő csészealjnak nézett tárgyat is, amelyen nálam is mutánsabb mutánsok utaztak. Megőriztek néhány olyan feljegyzést is, amelynek a korábbi időmérők és emlékezők voltak szemtanúi, és nem hiányzott a krónikából a városokból visszaérkezett megfigyelők beszámolója sem.
Régebben fiatalokat küldtek az úgynevezett civilizált területekre, de kiderült, hogy a fiatalok nem a legalkalmasabbak a feladatra. Ők könnyen elcsábultak, ha ígértek nekik egy furgont, vagy ha mindennap fagylaltot ehettek, és csak karnyújtásnyira voltak az ipari társadalom csodáitól. Az idősebbek megfontoltabbnak bizonyultak, ismerték ugyan a csábító vonzerőt, de ellenálltak neki. Egyébként a törzs soha nem tartotta vissza erőszakkal azokat, akik el akartak menni; az elveszített ember legfeljebb később visszajött. Oootát születésekor elvették édesanyjától, ami annak idején nem volt gyakori, de nem számított törvényellenesnek. A fehérek mindenigyekezetükkel azon voltak, hogy megtérítsék a pogányokat, megmentsék lelküket, ezért a gyerekeket intézetekbe zárták, és megtiltották nekik anyanyelvük használatát és az ősi szertartások gyakorlását. Ooota tizenhat évig a városban nevelkedett, majd megszökött, hogy megkeresse az övéit.
Jót nevettünk, amikor Ooota elmesélte, hogy mi történt, amikor a nagylelkű állam lakást adott a bennszülötteknek. Az emberek kint aludtak az udvaron, és a házat raktárnak használták. Én akkor már tudtam, hogy ők egészen másként értelmezik az ajándék fogalmát. Szerintük valami csak akkor igazán ajándék, ha azt adjuk a másiknak, amire vágyik. Nem lehet ajándék az, ami csak nekünk tetszik és úgy erősza-koljuk rá a másikra. Az ajándék nem köthető feltételekhez, azt önzetlenül adják. S aki kapja, azt csinál vele, amit akar: használhatja, összetörheti, továbbadhatja, bármit tehet vele. Hiszen az övé, az ajándékozó nem várhat cserébe semmit. Ha ez nem így van, akkor nem is ajándékról van szó, akkor azt másképp kell nevezni. Egyet kellett értenem, hiszen az én társadalmamban ajándéknak számító dolgok többsége e nép szemében valami egészen másnak tűnik fel. Szerencsére otthon is élnek olyan isme-rőseim, akik két kézzel szórják az ajándékot, anélkül, hogy tudnának róla. Bátorítanak, felvidítanak, mindig lehet számítani rájuk, megbízható, önzetlen barátok. Nem győztem csodálni ezeknek az embereknek a bölcsességét. Bárcsak ők irányítanák a világot! Mennyire megváltoznának az emberi kapcsolatok!

Bizalom

Másnap bebocsáttatást nyertem a legféltettebb föld alatti csarnokba. Nagy tisztelet övezte e termet, itt tanácskoznak az én beavatásom dolgáról is. Fáklyával kellett megvilágítani a csiszolt opálberakásokkal díszített falakat. A padlóról, a falakról és a mennyezetről visszaverődő, a szivárvány minden színében pompázó fények csodaszép látványa valósággal elbűvölt. Még soha nem láttam ennél szebbet. Úgy tűnt, mintha egy kristálygömbben álltam volna, körülöttem mindenütt cikázva táncoló fények. Régen a törzs tagjai itt léphettek, mi úgy mondanánk, meditáció útján, közvetlen kapcsolatba a Mindenhatóval. Megpróbálták érzékeltetni velem, hogy mi a különbség a mi imáink és az Igazak Istennel folytatott párbeszéde között. Mi hangosan, kifelé imádkozunk, a szellem világába küldjük szavainkat, ők éppen az ellenkezőjét teszik. Hallgatnak, figyelnek. Megtisztítják magukat minden gondolattól és befogadásra készen várnak. Hiszen az ember nem hallhatja a Teremtő hangját, ha megállás nélkül beszél.
Sok-sok esküvői szertartást tartottak, és sok nevet változtattak meg itt. Haláluk előtt az öregek e helyet akarják látni. A múltban, amikor az egész földrészt egyedül a bennszülöttek lakták, minden törzsnek megvolt a maga temetkezési szokása. Voltak, akik múmiaszerűen becsavarták halottaikat és hegyoldalakba vágott sírokba temették őket. Annak idején az Ayers-szikla sok test nyugalmát őrizte, de ez már a múlté. Az itteniek többsége nem nagyon törődik a holttesttel, így gyakran csak közönséges gödröt ásnak számára a homokban. Abba hisznek, hogy a test a szó szoros értelmében visszatér a földbe, és mint a világegyetem minden akotórésze, belekerül az örök körforgásba. Más népek temetetlenül hagyják halottaikat a sivatagban, étkéül az állatoknak, amelyek nélkülözhetetlen részei az életet biztosító táplálékláncnak. Azt hiszem, az a legnagyobb különbség köztünk és az Igazak népe között, hogy ők tudják, hova mennek, amikor földi életük utolsó lélegzetét beszívják.
Mi, mutánsok nem tudjuk. Ha az ember képes ezt felfogni, megbékélve, bizakodva távozik; ha pedig nem, csak küzdelem vár rá.
Az ékkövektől ragyogó terem a színhelye egy különleges mesterség elsajátításának is: itt tanulják meg az eltűnés művészetét. A bennszülöttekről az a hír járta, hogy kámforrá változnak, ha ellenséggel szemben találják magukat. A városba származott őslakosok mindig cáfolták, mesebeszédnek tartották a mendemondát, az ő népük, mondták, sosem volt épes rendkívüli dolgokra. De nem volt igazuk. Az illúziókeltés művészetét mesterfokon művelik itt a bozótos sivatagban. Az Igazak népe a megtöbbszöröződés illúziójára is képes. Egyetlen ember tíznek vagy akár ötvennek is tud látszani. Valójában ez a fegyverük az életben maradáshoz. Csupán a többi emberfajta félelmeire építenek. Nincs is szükségük rá, hogy lándzsákkal kergessék el ellenfeleiket. A fenyegető tömeg láttán a halálra rémült ellenség elmenekül, és később ördögi mesterkedésről, gonosz varázslatról mesél borzongató történeteket.
Csupán néhány napot töltöttünk a szent helyen, de mielőtt megint útnak indultunk volna, a szent teremben szertartást tartottak értem, azután különleges rítus szerint a szellemek oltalmába ajánlottak. A ceremónia kezdetén bedörzsölték a fejemet. Homlokomra ezüstszürke koalabőrből készült, fonott pántot tettek, amelynek közepén opálkő ragyogott. Arcomat kivéve egész testemre madártollakat ragasztottak társaim, akiket ugyancsak toll borított. Lenyűgöző ünnepség volt, amelyet a tollakból és nádakból készült szélkerekek csengő, zúgó hangja tett még pompásabbá. Olyan fenséges volt, mint amikor a legszebb katedrálisok orgonáiból szárnyal a zene. Megszólaltak agyagsípok és rövid, fából faragott, a mi fuvoláinkra emlékeztető hangszerek is.
Éreztem, hogy igazán befogadtak. Kiálltam a próbát, amelyet nekem szántak, bár sosem mondták meg előre, hogy mikor és miből vizsgázom. Amint bent álltam a kör közepén, hallgattam a tiszteletemre szóló éneket és zenéjük ősi , tiszta dallamát, mélységes megindultság kerített hatalmába.
Másnap reggel csak a csapat egy része indult el, megfogyatkozva folytattuk vándorutunkat. Hogy merre vettünk irányt, azt nem tudhattam.

Boldog hétköznapot!

Vándorlásunk idején két alkalommal tartottunk ünnepséget egy-egy tehetség tiszteletére. Senki nem szenvedett hiányt az elismerésben, mindenkit megünnepeltek, de a születésnapokról nem emlékeztek meg - hiszen sokkal nagyobb dolog az, amikor az egyéniséget, az életben tanúsított rátermettséget illetik dicsérettel. Szerintük az idő múlása arra szolgál, hogy az ember lehetőséget kapjon a fejlődésre, hogy bölcsebbé váljon, kiteljesítse önmagát. Ha valaki előrelép az előző évhez képest - és ezt neki magának kell éreznie -, bejelenti a többieknek, és megünnepelteti magát. Aki tudja, hogy jobb lett, elért valamit, azt az egész közösség megdicséri.
Egy alkalommal azt az asszonyt köszöntötték, kinek tehetsége, hogy ők mondják, orvossága, a hallgatás képessége volt. Titoktartónak hívták. Ha valaki beszélgetésre vágyott, vagy ki akarta önteni a lelkét, meg akart szabadulni valami nyomasztó dolog súlyától, vallomást szeretett volna tenni, ez az asszony mindig rendelkezésére állt. A beszélgetést bizalmasan kezelte, tulajdonképpen nem adott tanácsot, de nem is ítélkezett. Tenyerébe vette az illető kezét vagy fejét, és meghallgatta. Bátorította a rászorulókat, hozzásegítette őket, hogy megoldják a dolgokat, hogy meghallják, amit a szívük diktál.
Eszembe jutottak az otthoni emberek. Fiatalok tömegei, akiknek nincsen céljuk, példaképük, a nincstelenek, akik haszontalannak érzik magukat, a kábítószer rabjai, akik egészen más, vélt valóságban akarnak élni, nem abban, amely körülveszi őket. Bárcsak magammal hozhattam volna őket, ide, ahol láthatnák: milyen kevés is elég ahhoz, hogy az ember a köz javára legyen, milyen nagyszerű érzés ismerni értékeinket, és igazi próbára tenni magunkat.
A Titoktartónak nevezett asszony tisztában volt saját értékeivel, mint köztük mindenki más. Az ünnepségen valamennyien kissé méltóságteljesebben ültünk, mint máskor. Titoktartónak az volt az óhaja, hogy a világmindenség örvendeztessen meg minket finom ennivalóval. S lőn - aznap este bogyóktól, szőlőszemektől roskadozó növények közt sétáltunk.
Néhány nappal korábban már láttuk, hogy messze tőlünk felhőszakadás van, és ahogy közelebb értünk, a pocsolyákban temérdek ebihalra leltünk. A porontyok fennakadtak a forró köveken, és gyorsan kiszáradtak, de olyan vacsorát csináltunk belőlük, amilyenről álmodni sem mertem volna. Ünnepi ételeinkbe egyéb kevésbé étvágygerjesztő, nyálkás, szökdécselő lények is bekerültek.
Nem maradt el a muzsikálás, éneklés sem. Megtanítottam nekik egy texasi dalt, amelyet dobokkal próbáltunk kísérni. Jó mulatság volt, nemsokára mindnyájan nevettünk. Bemutattam, hogyan táncolnak kettesben a mutánsok, és felkértem Királyi Fekete Hattyút, hogy legyen a párom. Pillanatok alatt megtanulta a keringő alaplépéseit, de nem volt hozzá zenei kíséretünk. Dúdolni kezdtem hát a dallamot, és bátorítottam a többieket, hogy dúdoljanak velem. Nemsokára az egész társaság hangosan zümmögött és keringőzött Ausztrália szabad ege alatt. Megtanítottam nekik egy amerikai néptáncot is, Ooota nagyon jól bevált szólótáncosnak. Akkor este elhatároztam: ha a gyógyítás művészetét el tudtam sajátítani, talán megpróbálkozhatom a zenével is.
Elérkezett a megfelelő pillanat, hogy bennszülött nevet kapjak. Társaim szerint több dologhoz is tehetségem volt, megérezték, hogy szeretem őket és életmódjukat, s közben nem tagadom meg a sajátomat sem, ezért elneveztek Két Szívnek.
Titoktartó ünnepén sokan méltatták az asszony értékes tulajdonságát, megvallották, hogy megnyugtató lényére valamennyiüknek nagy szüksége van. Titoktartó ragyogott a boldogságtól, és szerény méltósággal, királyi fennköltséggel fogadta a dicséretet.
Csodálatos éjszaka volt. Mielőtt álomba merültem volna, köszönetet mondtam a világmindenségnek az egész, felejthetetlen napért.
Ha rajtam múlik a választás, annak idején bizonyára sosem indultam volna el ezekkel az emberekkel, étlapról nem rendeltem volna ebihalat. Most mégis eszembe jutottak jelentéktelenné kopott ünnepeink, amelyek eltörpültek a bennszülöttekkel töltött csodálatos idő mellett.

Elsodorva

Talpunk alatt a földet kikoptatta az erózió. Nem mehettünk egyenesen, három méter mély gödröket kellett kerülgetnünk. Egyszer csak elsötétült az ég. Haragos szürke viharfelhők tornyosultak fölöttünk, vészjóslóan gomolyogva az égen. Nem messze villám csapott le a földre. Nem sokkal utána fülsiketítő égzengés dördült. Mintha az egész ég egyetlen hatalmas villanólámpa lett volna. Mindnyájan menedék után futkostunk, de hiába széledtünk szerteszét, senki nem talált fedelet a feje fölé. Pedig ez a vidék már nem látszott teljesen terméketlennek, nőtt rajta tüskés bozót, ittott csenevész fácska, a felszínt vékony talaj borította.
Aztán egyszer csak leszakadt az ég, a ferdén bevágó esővíz patakokban folyt a földön. A felhőszakadás hangja messziről olyan volt, mintha dübörgő vonat közeledne. Éreztem, ahogy remeg alattam a föld. Óriási esőcseppek hullottak az égből. Villámcsapkodás és irtózatos égzengés tette próbára az idegeimet. Nyomban a derekamon lévő szíj után kaptam. Azon hordtam a vizestömlőmet és az iguánabőrből készült bugyromat, amelyet gyógyító Asszony teletömött füvekkel, olajokkal és porokkal. Részletesen elmagyarázta, melyik mire való, honnan van, de azt hiszem, legalább olyan hosszú időt venne igénybe mindegyiket megismernem és alkalmazását megtanulnom, mint az amerikai orvosképzést: hat év egyetem, majd újabb évek a tudományos fokozatokig. Megtapogattam a bugyrot, hogy megvan-e.
A szakadó esőben és a mennydörgésben is meghallottam az újabb zajt. Olyan erősnek és félelmesnek tűnt, amilyet még nem hallottam életemben. Ooota rám kiáltott: - Kapaszkodj meg egy fában! Simulj hozzá szorosan! - Csakhogy nem volt fa a közelemben. Ahogy körülnéztem, valami furcsát láttam végigsöpörni a sivatagon. Hatalmas volt, fekete, legalább tíz méter széles és nagyon gyorsan gurult. Felém tartott, és mielőtt észbe kaphattam volna, elért. Rengeteg víz, örvénylő, tajtékzó, sáros áradat zúdult rám. Elkapott a zuhatag, maga alá temetett. Levegő után kapkodtam. Kinyújtott karral próbáltam megkapaszkodni valamiben, akármiben. Felbuktam, tájékozódó képességemet elvesztettem. Két fülemet sár, sűrű iszap tömte be. Tehetetlenül hánykolódtam, bukfenceztem. Egyszer csak fennakadtam valamin, és végre megállapodtam. Egy bokorra tekeredtem rá. Erőmet megfeszítve kinyújtottam nyakamat és igyekeztem lélegzethez jutni. De fuldokoltam az oxigénhiánytól. Nem volt más választásom, levegőt kellett vennem. Nyeltem egyet. Szavakkal el nem mondható, micsoda rémület tört rám. Olyan erők csaptak le rám orvul, amelyeket még csak idő sem volt megismerni. Felkészültem, hogy belefulladok a vízbe, de meglepetésemre nem vizet nyeltem, hanem végre levegőt. Még nem tudtam kinyitni a szemem, arco-mat vastag sárréteg borította. A bozót nyomta az oldalamat, ahogy a sodrás egyre szorosabban köréfonta testemet.
Aztán amilyen gyorsan jött, ugyanolyan hirtelen elmúlt az ítéletidő. Az utolsó nagy hullám után a víz apadni kezdett. Kövér esőcseppeket éreztem a bőrömön. Fölfelé fordítottam az arcomat és hagytam, hogy az eső kimossa szememből a sarat. Megpróbáltam fölegyenesedni, de még túlságosan gyenge voltam. Beértem annyival, hogy kinyitom a szememet. Körülnézve megállapítottam, hogy lábam a magasban kalimpál, másfél méternyire a föld felett, félúton egy hasadék oldalában. Feltünedeztek a többiek, hallottam a hangjukat. Nem tudtam felkapaszkodni, lezuhantam. Alaposan beütöttem a térdemet, de botladozva megindultam valamerre. Hamarosan rájöttem, hogy a hangok az ellenkező irányból jönnek, ezért megfordultam.
Nemsokára újra együtt voltunk. Szerencsére senkinek sem esett komoly bántódása. Éjszakai takaróink azonban elúsztak, én a derékszíjammal együtt elvesztettem értékes ingóságaimat is. Ott álltunk az esőben, amíg a víz lemosta bőrünkről a sarat, s visszaadta az anyaföldnek. Társaim egymás után tekerték le magukról a ruhát, és amúgy csupaszon igyekeztek kimosni az anyag ráncaiban, hajtásaiban lerakódott iszapot, hordalékot. Én is levetkőztem. Ujjaimmal beletúrva csapzott hajamba, nem találtam a fejpántomat. Nyilván elvesztettem a víz alatti vergődésemkor. Nagyon szerencsétlen látványt nyújthattam, mert a többiek odajöttek segíteni. Néhány földön fekvő ruhadarab összegyűjtötte az esővizet. Intettek, hogy üljek le, majd az ázott anyagokból a fejemre csavarták a vizet, ujjaikkal pedig nekiláttak, hogy kibontsák összekuszálódott tincseimet.
Miután elállt az eső, felöltöztünk. Megvártuk, amíg megszáradt a ruhánk, azután kiráztuk belőle a maradék homokot. A meleg levegő gyorsan elpárologtatta a nedvességet, és bőröm olyan lett, akár a festőállványon kifeszített vászon. Ekkor értettem meg, hogy ebben a nagy melegben a bennszülöttek miért nem szeretnek ruhában járni. Csak az én kedvemért öltöztek fel, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. Mit tesz a vendéglátók figyelmessége!
Azon lepődtem meg igazán, hogy ez az egész kaland szinte csak egy pillanatnyi ijedelmet okozott. Minden elúszott, de mint minden rosszban, ebben is volt valami jó. Legalább jobban éreztem magam - és bizonyára jobban festettem -, miután rám szakadt az ég és lecsutakolt az eső. A viharnak köszönhetően eszembe jutott az élet nagyszerűsége, a hozzá való ragaszkodásom. A halál közelsége rádöbbentett, hogy öröm és kétségbeesés forrása kizárólag önmagunkban keresendő. A szó szoros értelmében mindenünk eltűnt, nem maradt másunk, csak a rajtunk lévő gönc. Elvesztek az apró ajándékok, emlékek, amelyeket hazavittem volna az Egyesült Államokba, és az unokáimra hagytam volna. Választhattunk. Elfogadjuk-e, ami történt, vagy siránkozunk felette. Tárgyaim elvesztésével leckét kaptam a függetlenségből. Társaim azt mondták: ha nem ragaszkodtam volna olyan görcsösen a tárgyakhoz, a természet ereje nem sodorta volna el őket. Talán végre megtanultam, hogy a tapasztalatot kell becsülni, és nem a tárgyakat.
Aznap este a bennszülöttek kis gödröt ástak. Meggyújtották a tüzet, és apró köveket raktak bele, amelyek gyorsan felforrósodtak. Amikor leégett a tűz, a kövekre nedves ágakat raktak, azokra vastag gyökeret, majd az egészet betakarták száraz fűvel és homokot szórtak a tetejére. Úgy várakoztam velük, mint háziasszony a villanytűzhely mellett, hogy mikor sül ki a sütemény.
Este a kényelmes dingóbőr nélkül is gyorsan álomba zuhantan, de előtte még eszembe jutott az estéli imádság: "Uram, add meg nekem, hogy beletörődjem a megváltoztathatatlanba, adj bátorságot, hogy a változtathatót megváltoztassam. Add, hogy fel tudjam ismerni a különbséget."

Keresztelő

A szakadó eső után virágok dugták elő fejüket a semmiből. A csupasz, terméketlen táj egyszeriben tarka szőnyeggé változott. Virágokon lépdeltünk, virágokat ettünk, virágfüzérrel díszítettük fel magunkat tetőtől talpig. Pazar látvány volt.
Közelebb kerültünk a tengerparthoz, hátunk mögött hagyva a sivatagot. A növényzet napról napra sűrűbb lett, dúsabbá vált minden, magasabbra nőttek a fák. A táplálék is gazdagodott. Válogatni lehetett a magvakban, a zsenge hajtásokban, diókban, vad gyümölcsfélékben. Egyik férfi bevágta egy fa törzsét, mi pedig a nyílás alá tartottuk újonnan szerzett vizesedényünket. Csodálkozva néztem, hogy szabályosan belecsurgott a víz. Vándorutunkon először halászni is tudtunk. Sohasem felejtem el a füstölt hal kellemes zamatát. Most már hüllő- és madártojást is találtunk.
Egy nap egy vadonban rejtőző, meseszép tóhoz értünk - addigra társaim már felcsigázták kíváncsiságomat a meglepetés beharangozásával. Nem csalódtam. A tó mély volt és hideg. A nagy víztükör sziklás, köves medencéje partján dús bokrok burjánoztak, mintha az őserdőbe kerültünk volna. Olyan izgatott lettem, ahogy társaim megjósolták. A szép, nagy tó úszásra csábított, a legszívesebben azonnal belevetettem volna magam, de barátaim türelemre intettek. Előbb a víz urától engedélyt kellett kérni, az ő jóindulatán múlt, hogy fürödhetünk-e. Bennszülött társaim szertartásosan nekiláttak az engedélykérésnek. Miközben kántáltak, a víz felszíne fodrozódni kezdett. Középtájról, pontosan velünk szemben hullámok indultak a túlsó part felé. Egyszer csak hosszú, lapos fej bukott ki a víz alól, kisvártatva pedig a hozzá tartozó kétméteres, ragyás bőrű krokodiltest. Egészen elfeledkeztem a krokodilokról. Nemsokára előjött a párja is, majd kimásztak és eltűntek a parti növényzetben. Ekkor intettek, hogy mehetek úszni, de kezdeti lelkesedésem némileg alábbhagyott.
Biztosak vagytok benne, hogy nincs a vízben több krokodil? - faggattam őket gondolatban. Honnan tudhatták, hogy csak két krokodil volt a vízben? Megnyugtatásomra kerítettek egy hosszú faágat, és megturkálták vele a vizet. A mélyből nem érkezett válasz. Őrséget állítottunk figyelni a krokodilokat, ha visszatérnek, mi többiek pedig elmentünk úszni. Üdítő volt pancsolni, lebegni a vízben, évek óta nem nyújtóztattam ki olyan jól a gerincemet, mint akkor.
Különösen hangzik, de bátor alámerülésem a krokodilos tóban egyfajta keresztelkedés volt új életemben. Nem új vallást, hanem új hitet kaptam ajándékba.
Nem táboroztunk le a tó partján, folytattuk a gyaloglást. Megint találkoztunk, igaz, jóval kisebb krokodillal, mely még számomra is félreérthetetlen módon felajánlkozott az aznapi vacsoraasztalra. Az igazak népe nem fogyaszt sok krokodilhúst, mert a hüllőket erőszakosnak és alattomosnak tartják. Az elfogyasztott hús rezgései összevegyülnek a szervezet saját rezgéseivel, ami megnehezíti a lelki béke, a szelídség megőrzését. Sütöttünk krokodiltojást is, förtelmes íze volt. Amikor az ember táplálékért esedezik a mindenséghez, nem találgatja, hogy mit kap. Nagyjából tudja, hogy mit várhat, mindent elfogad és lenyel, legfeljebb nem kér még egyszer.
Mialatt a víz mentén vándoroltunk, sok vízisíklót találtunk. Estig életben tartották őket, hogy friss húst ehessünk vacsorára. Megfigyeltem, hogy a táborban egy ember határozott mozdulattal megfogta a kígyót, sziszegő fejét a szájába vette, jól a foga közé szorította, majd keze egyetlen, de gyors és erős rántásával fájdalommentesen megölte az állatot, amely így eleget tett küldetésének.
A bennszülöttek hittek abban, hogy Isten nem szenvedésre teremtette az élőlényeket. Senki ne okozzon se az embereknek, se az állatoknak nagyobb szenvedést, mint amekkorát maga is elvisel. Mialatt a kígyók füstolődtek, én mosolyogva ücsörögtem és régi jó barátomra, Dr. Carl Clevelandre gondoltam, amint határozott mozdulatokkal bemutatja hallgatóin, hogy hogyan kell helyre tenni a kificamodott testrészeket. Egyszer majd kipróbálom rajta, hadd tudja meg ő is. Csak el ne felejtsem!
"Minden teremtmény csak annyi szenvedést okoz, amekkorát maga is elvisel." Érdemes elmerengeni ezen a gondolaton. Szellemasszony elmagyarázta, hogy a létezésünk legmagasabb fokán lévő lélek nem válogat test és test között, beköltözik a tökéletlen testbe is; így tud hatni a többi életre. A valaha megölt emberek születésük előtt a teljes életet választották, ám az idők folyamán az lett a feladatuk, hogy köz-reműködjenek egy másik lélek megvilágosodásában. Megölték őket, de ez az örökkévalóság előtt tett beleegyezésükkel történt, hiszen létezésük az örökkévaló fogalma szerint mérhető. A gyilkos nem felelt meg a küldetésének, és valahol, valamikor a jövőben újra kell próbálkoznia. A bennszülöttek hiszik, hogy a betegségeknek, a rendellenességeknek szellemi vonatkozásai vannak, amelyekre ügyelni kell. Jó lenne, ha a mutánsok megismernék testüket és figyelnének rá, mert csak így tudják meg, hogy mi zajlik bennük.
Akkor éjjel, az áthatolhatatlanul fekete pusztaságban, új világ kelt életre körülöttem, és rádöbbentem, hogy sikerült legyőznöm magamban a félelmet. Vonakodva láttam hozzá, mint lusta városi diák, de éreztem, hogy máris jót tett nekem a kaland, amelyben részem lehetett az isten háta mögötti földön. Ott, ahol csak föld, ég és egy ősvilág létezik, ahol a félelmet nem ismerő ember uralkodik, egyetértésben pikkelyes, agyaras, tollas barátaival.
Úgy éreztem, végre kész vagyok elfogadni az életet, amelyet örökségül kaptam.

Búcsú

Hosszasan kapaszkodtunk fölfelé, és jóval magasabb helyen táboroztunk le, mint korábban. A friss levegő arra utalt: közel az óceán, habár még nem látszik.
Nagyon korán ébredtünk. Éppen hogy felkelt a nap, de már sokan talpon voltak, sürgölődtek. Tüzet raktak, ami csak ritkán fordult elő. Amikor fölnéztem, megpillantottam a sólymot, ott gubbasztott fölöttem a fán.
Elvégeztük szokásos reggeli szertartásunkat, majd Királyi Fekete Hattyú megfogta a kezem, és közelebb vont a tűzhöz. Ooota felvilágosított, hogy a törzsfőnök különleges áldást akar mondani.
Mindenki körénk gyűlt; én a kör közepén álltam, széttárt karral. Az emberek lehunyt szemmel tartották arcukat az ég felé. Királyi Fekete Hattyú a mennyekhez intézte szavait. Ooota tolmácsolt:
- Köszöntelek, Mindenható Teremtő! Itt állunk színed előtt a mutánssal. Idáig vándoroltunk vele, és elültettük benne a te tökéletességed szikráját. Kiválasztottuk, megváltoztattuk őt, pedig te tudod, hogy egy mutáns átalakítása milyen nehéz feladat.
Sápadt bőre természetesen lebarnult, fakó haja hamarosan lenő, és szép sötét lesz. Csak különös színű szemét nem tudtuk megváltoztatni.
Sok dologra megtanítottuk, de mi is tanultunk tőle. Az ő világuknak is megvan a jó oldala. Ismerik az igazságot, de azt mélyen eltemetik a különféle érdekek, az anyagiasság, a bizalmatlanság és a félelem alá. Életükben sok a fölösleges vesződség. Ez abból látszik, hogy létezésük majdnem minden másodpercében természetellenes, átmeneti, felszínes, tetszetős külsejű, de lényegtelen dolgokat művelnek, és nagyon keveset törődnek örökkévaló lelkükkel és a belső fejlődésükkel.
Kiválasztottuk e mutánst, és a fészekből most útjára bocsátjuk: repüljön magasra, messzire, rikoltson, mint a jégmadár, vigye el mindenkihez a hírt, hogy mi elhagyjuk e világot.
Nem ítéljük el mutáns társainkat, imádkozunk értük, feloldozzuk őket, amint magunkért is imádkozunk és magunkat is feloldozzuk. Könyörgünk, hogy szándékaik, cselekedeteik és értékeik ne kerüljenek egymással ellentmondásba, s minél hamarabb megértsék, amíg még nem késő, hogy minden teremtmény ugyanazt az életet éli. Imádkozunk, hogy ne rombolják tovább a Földet, ne pusztítsák el egymást. Imádkozunk, hogy legyenek köztük elegen, akik képesek változtatni a dolgokon.
Azt kívánjuk, a mutánsok társadalma meghallja és megértse üzenetünket.
És most bevégzem.
Szellemasszony elkísért egy darabon, és ahogy a napsugarak kezdtek áttörni a hajnali derengésen, az előttünk húzódó városra mutatott. Eljött az ideje, hogy visszatérjek a civilizációba. Ráncos, barna arca, átható tekintetű, fekete szeme a sziklaperemen túli világ felé fordult. A törzs monoton nyelvén szólalt meg, miközben a távoli városra nézett, és én megértettem, ez a reggel az elbocsátás reggele - a törzs elengedi a kezem, s nekem is hagynom kell, hogy mestereim a maguk útját járják. Vajon jól megjegyeztem-e, amire tanítottak? A választ csak a jövő adja meg. És emlékezni fogok-e mindenre? Sokkal jobban érdekelt, hogy közvetíteni tudom-e az üzenetet, mint az, hogy hogyan fogadja hirtelen visszatérésemet az ausztrál társadalom.
Visszatértünk a többiekhez, és mindenkitől elbúcsúztam. Öleléssel köszöntünk el egymástól, ahogy igaz barátok teszik. Ooota így szólt:
- Nincs semmink, amit neked adhatnánk. Biztosak vagyunk benne, hogy mindent megtanultál, elfogadtál és elvettél tőlünk, amire szükséged volt. Ez a mi ajándékunk.
Királyi Fekete Hattyú nem engedte el a kezemet. Úgy láttam, könnyek gyűltek a szemébe. Én is sírtam. - Kérlek, ne veszítsd el egyik szívedet sem, kedves barátom - tolmácsolta szavait Ooota. - Nyitva volt számunkra mindkét szíved. Most már mindkettőt betölti a két világ - a miénk és a tiétek - iránti megértés és szeretet.
Engem is megajándékoztál egy második szívvel. Most már én is ismerem és megértem, ami túl van a számomra elképzelhetőn. Nem feledkezem el barátságunkról. Menj békével, gondolatban veled leszünk és vigyázunk rád.
Szeme villant, és még jelentőségteljesen hozzátette: - Majd találkozunk, ha már nem leszünk e nehézkes emberi testbe zárva.

Vidám befejezés?

Útközben azon tűnődtem, hogy életem már soha többet nem lesz olyan tisztán egyszerű és értelmes, mint amilyen ebben a néhány hónapban volt, és hogy lelkem egy része mindig visszavágyik majd ezekbe az időkbe.
Majdnem egész nap gyalogoltam, mire elértem a várost. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok éppen, és hogyan jutok el a lakásomba. Messziről láttam az országutat, de úgy gondoltam, nem volna ajánlatos rátérnem, így hát maradtam inkább a bokrok között. Egyszer csak megfordultam, hogy visszanézzek, és hirtelen szél kerekedett a semmiből. Mint óriási radír, letörölte lábnyomaimat a homokról. Mintha sosem jártam volna az ausztrál vadonban. Vissza-visszatérő oltalmazóm, a nagy barna sólyom éppen akkor húzott el a fejem fölött, amikor elértem a város szélét.
Távolabb idős embert pillantottam meg, farmerban, trikóban, széles nadrágszíjjel, fején régi, agyonhordott zöld búrkalap. Nem mosolygott rám, amikor felbukkantam, sőt, szeme kerekre nyílt, mint aki nem hiszi el, amit lát.
Tegnap még megvolt mindenem, amire szükségem lehetett: étel, ruha, menedék, jó közérzet, társaság, zene, szórakozás, családi kapcsolatok és sok-sok vidám, mosolygós barát - s mindez ingyen. Ekkor döbbentem csak rá, hogy ennek vége.
Ha nem koldulok, éhen halok. Most már fizetni kell mindenért, ami a létfenntartásomhoz szükséges. De nem volt hitelem: abban a pillanatban nem voltam több nyomorult, rongyos koldusnál. Csak én tudtam, kit rejt az ágrólszakadt, koszos külső. Most lettem igazán hajléktalan.
Közelebb értem az ausztrál férfihoz, megkérdeztem, hogy nem adna-e kölcsön némi aprópénzt. - Most jövök a sivatagból, telefonálnom kell, de nincs pénzem. Legyen szíves, adja meg a nevét, címét, visszafizetem.
A férfi csak állt és bámult, homlokán összefutottak a ráncok. Azután jobb kézzel belenyúlt a nadrágzsebébe, kihúzott valamennyi aprót, közben a másik kezével befogta az orrát. Sejtettem, hogy már megint kellemetlen szagot árasztok. Két hét telt el azóta, hogy megfürödtem a krokodilos tóban, akkor is szappan nélkül. Az ember csak a fejét rázta, jelezve, hogy nem tart igényt a visszafizetésre, és gyorsan odébbállt.
Végigmentem néhány utcán, s megláttam egy csapatnyi gyereket. Hazafelé tartottak, a délutáni iskolabuszra várakoztak. Jellegzetes, agyoncsutakolt egyenruhás ausztrál gyerekek voltak, egyformák, mint két tojás. Csupán a cipőjük árult el róluk valamit. Leplezetlenül megbámulták meztelen lábamat, amely inkább hasonlított patához, mint női végtaghoz.
Szörnyen festhettem, de azt reméltem, hogy megjelenésem - hiányos öltözékem és négy hónapja fésületlen hajam ellenére - nem túlságosan ijesztő. Arcom, karom vállam szeplős és foltos lett a rengeteg hámlástól. Azonkívül, mi tagadás, már én is éreztem, hogy bűzt árasztok.
- Bocsánat - szólítottam meg a gyerekeket. - Most érkeztem a bozótosból. Megmondanátok, merre találok telefonfülkét? Vagy van a közelben posta is?
Érdeklődve néztek vissza rám. Egyáltalán nem ijedtek meg, majdnem megpukkadtak a visszafojtott nevetéstől. Amerikai kiejtésem csak még inkább megerősítette bennük az ausztrálok régi hitét, hogy minden amerikai bolond. Mindazonáltal megmondták, hogy két saroknyira találok telefonfülkét.
Felhívtam a bankomat, hogy küldjenek pénzt, ők pedig megadták a postahivatal címét, amelyre átutalják. Odamentem. A tisztviselők arckifejezéséből tudtam, hogy tájékoztatást kaptak a szokatlan megjelenésű ügyfélről. A tisztviselő elég kelletlenül nyújtotta át a pénzt, nem pazarolta az időt azonosításomra. Amint felvettem a köteg bankjegyet, azonnal befújta a pultot fertőtlenítőszerrrel, még rám is jutott belőle.
Kezemben a pénzzel fogtam egy taxit, és elhajtottam egy nagyáruházba, ahol vettem nadrágot, blúzt, gumiszandált, sampont, hajkefét, fogkrémet, fogkefét, hajcsatokat. Később megállítottam a vezetőt egy utcai árusnál, és egy műanyag szatyrot televásároltam friss gyümölccsel, fél tucat különféle dobozos gyümölcslével. Ezután kerestünk egy motelt, és a sofőröm megvárt, míg bejelentkezem. Mindketten kétségbe vontuk, hogy egyáltalán beengednek, ám a kezemben lobogtatott bankó láthatóan feledtette a megnyerőnek nem mondható külsőmet. Megnyitottam a vízcsapot és áldást mondtam a fürdőkádra. Amíg folyt a víz, telefonáltam a légitársaságnak, a következő napra repülőjegyet foglaltattam. Ezután három óra hosszat csak áztam a kádban, és az utóbbi évek, de persze leginkább az utóbbi hónapok emlékei, eseményei közt kutattam.
Másnap kimosakodva, fénylő arccal, tiszta, bár rémes hajjal fölszálltam a gépre. Bicegtem, a papucsot át kellett szabnom egy kicsit, és még így is alig fértek el benne jól fejlett patáim, de legalább jó illatot árasztottam. Sikerült zseb nélküli ruhadarabokat vásárolnom, ezért a pénzemet kénytelen voltam begyűrni valahogy az ingembe.
Háziasszonyom nagyon megörült nekem. Igazam lett, rendezte ügyeimet a háztulajdonossal, amíg én távol voltam. Azonnal megadtam az adósságomat. A kedves, előzékeny üzletember, akitől a televíziót és a képmagnót béreltem, még csak felszólítást sem küldött, és nem kobozta el a készülékeket. Ő is örült, hogy viszontlát. Biztos volt benne, nem megyek el a bérelt tárgyak visszaadása és a számla rendezése nélkül. Az oktatási programmal is megvártak. Kollégáim aggódtak értem, de szemrehányásukat tréfába fojtották: bizonyára elmentem opálkövet bányászni, mondták, mert nem volt kedvem bemenni az intézetbe. Kiderült, hogy Ooota megegyezett a terepjáró tulajdonosával: ha nem térünk vissza, a tulajdonos kimegy a sivatagba járműért, és értesíti munkaadóimat. Így tudták meg, hogy vándorútra mentem, amelynek hosszát és időtartamát csak a bennszülöttek ismerik. Munkatársaimnak nem volt más választásuk, tudomásul vették távollétemet. S mivel nem volt, aki végigvigye a programot, kénytelenek voltak várni rám.
Felhívtam a lányomat. Megnyugtatta a hangom, és izgatottan leste minden szavam a történtekről. Végül bevallotta, hogy nem aggódott túlságosan eltűnésem miatt. Biztos volt benne, hogy ha valóban nagy bajba keverednék, azt valamiképpen megérezné. Amikor átnéztem nagy halomnyi postámat, láthattam, hogy a család nem feledkezett meg rólam karácsonykor. Nekem persze nem volt mentségem, hogy nem küldtem nekik ajándékot.
Végül nem halogathattam tovább, neki kellett állnom, hogy jól kiáztassam a lábamat, ledörzsöljem horzsakővel, bekenjem testápolóval, különben nem húzhattam se harisnyát, se cipőt. A végén elektromos késsel kellett lefűrészelnem talpamról és sarkamról az elhalt bőrkeményedést.
A legkülönfélébb dolgoknak tudtam örülni, és jobban, mint valaha: a pengének, amellyel elborotváltam a hónom alatt hosszúra nőtt szőrzetet, a párnának, amellyel magasabbra emeltem a fejemet, és a vécépapírnak. Nem álltam meg, hogy ne beszéljek folyton a bennszülöttekről, akikkel annyira megszerettük egymást. Próbáltam lefesteni életmódjukat, elmagyarázni értékrendjüket, s legnagyobb hévvel a Föld sorsára vonatkozó üzenetüket akartam megértetni.
Valahányszor olvastam valamit az újságban a veszéllyel fenyegető környezetrombolásról, vagy a növényzet pusztulásának valószínűségéről, tudtam, igazat adtam nekik: az Igazak népének el kellett mennie. Alig van ennivalójuk, épp csak tengetik életüket, magukra vannak utalva, egyedül kellene védekezniük a káros sugárzások ellen.
Helyesen látják, hogy az ember nem képes belélegezhető levegővel megtölteni a Földet. Csak a fák és más növények adhatnak megfelelő mennyiségű oxigént. Ahogy barátaim mondták: "Meg fogjuk ölni a Föld lelkét". Minden téren megnyilvánuló mohóságunk leleplezte mélységes tudatlanságunkat, amelyen csak a természet iránti tisztelet változtathat. Az Igazak népe kiérdemelte a jogot, hogy úgy döntsön, nem akar tovább élni ezen a túlnépesedett bolygón. Az idők kezdetétől fogva meg-őrizték önmagukat, megmaradtak igaz, becsületes, békés népnek, és soha nem vesztették el kapcsolatukat a világmindenséggel.
Sehogy sem fért a fejembe, hogy azok közül, akikkel beszélgettem, senkit nem érdekeltek a bennszülöttek értékei. Azt hiszem, az ismeretlen megértése, a másság befogadása kelthetett bennük félelmet. Én pedig egyre hevesebben igyekeztem meggyőzni mindenkit, hogy az ő tudományuk által bővülhetnének ismereteink, enyhülhetnének társadalmi gondjaink, sőt még a betegségekből is könnyebben kigyógyulhatnánk. De hiába, süket fülekre találtam. Az ausztrál emberek udvarias elutasítással fogadtak mindent. Még Geoff - aki legalább hajlandó volt végighallgatni - sem akarta elfogadni, hogy a bennszülöttek is adhatnak tanácsot, mutathatnak követendő példát. Elismerte ugyan, hogy nagyszerű volt vállalnom ezt az egyszer az életben adódó kalandot, de szerinte itt az ideje visszatérnem a hagyományos női szerephez. Egészségvédő programomat kidolgozván végül úgy utaztam el Ausztráliából, hogy nem tudtam elmondani az őslakók között átélt élményeimet.
Úgy látszott, hogy utazásom következő szakaszában nem én döntök, hanem egy nálamnál erősebb hatalom.
Az Egyesült Államok felé tartva a repülőgép fedélzetén beszélgetésbe elegyedtem a mellettem ülő férfival, egy középkorú üzletemberfélével, kinek pocakja majd szétrepedt. Mindenféléről csevegtünk, végül az ausztrál őslakosokra terelődött a szó. Elmeséltem neki nagy kalandomat. Figyelmesen hallgatott, aztán megjegyezte:
- Ha senki nem tudott ezeknek az embereknek a létezéséről, akkor kit érdekel, ha elmennek innen? Őszintén szólva nem hiszem, hogy bárki észrevenné. Azonkívül - tette hozzá - ez az ő véleményük, mi meg pontosan az ellenkezőjét gondoljuk. Elképzelhetőnek tartja, hogy egy egész társadalom téved?
Hosszú hetekig magamba zártam mindazt, amit az Igazakról gondolok. Olyan mélyen megérintettek, olyan nagy hatással voltak életemre, hogy nem mertem megkockáztatni az elutasítást, amellyel élménybeszámolómat fogadhatják. Nem akartam disznók elé szórni a gyöngyöt. Lassan azonban ráébredtem, hogy régi barátaim őszintén kíváncsiak mindenre. Voltak, akik arra biztattak, hogy nyilvános elődadásokon meséljek ausztráliai kalandomról. A közönség mindig egyformán reagált; álmélkodva figyelő hallgatóságom arra a következtetésre jutott, hogy ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, de talán még meg lehet változtatni.
Tény, hogy az Igazak törzse el akar menni, de üzenetük velünk marad akkor is, ha életmódunkra, magatartásunkra sok feleslegesség, ostobaság rakódott. Nem akarjuk rábeszélni őket, hogy maradjanak és sokasodjanak. Abba nem szólhatunk bele. De legyen gondunk, hogy békét ígérő, gazdag örökségüket a valóságban használjuk. Most már tudom, mindnyájunknak két életünk van: egy, amelyben tanulunk, s még egy, amelyet a tanulás után élünk. Eljött az ideje, hogy meghalljuk fivéreink, nővéreink és az egész Föld fájdalmas sóhajtásait.
Lehet, hogy a világ sorsa jobb kezekben volna, ha az újabbnál újabb fölfedezések mellett olykor visszatalálnánk múltunkhoz is.
A törzs nem ítélte el a mi korszerű találmányainkat. Sőt, becsülendőnek tartotta az emberi önkifejezésünk vágyát, a találékonyságunkat és a merész vállalkozásainkat. Tudásszomjunkat azonban, nézetük szerint úgy kellene kielégítenünk, hogy az mindenütt minden élő javára szolgáljon. Remélik, hogy megváltoztathatjuk az anyagi javak értékéről vallott nézeteinket. Hisznek benne, hogy az emberiség még sosem volt ilyen közel ahhoz, hogy paradicsomi életet élvezzen. Megvannak a módszereink, hogy kifejezzük magunkat, felismerjük értékeinket, otthont adjunk a Föld összes lakójának. Csak akarnunk kell.
Gyermekeim és legjobb barátaim bátorítására és támogatásával belefogtam, hogy leírjam ausztráliai kalandjaimat. Bárhova hívtak: polgári összejövetelekre, börtönökbe, templomokba, iskolákba, elfogadtam a meghívást és meséltem élményeimről. A fogadtatás nem volt egyforma. A Ku-Klux-Klan ellenségnek nyilvánított, egy másik fehér fajvédő csoport Idaho államban rasszista feliratokat ragasztott az előadásom közelében parkoló autókra. Jártam olyan ókonzervatív keresztény gyülekezetben, amelyek az ausztrál bennszülött népet pokolra való pogányoknak tartotta. Egyik tekintélyes ausztrál tévétársaság közvélemény-kutató műsorától négy munkatárs az Egyesült Államokba repült, eljött egy előadásomra, és a hátsó sorokból próbálta kétségbe vonni, amit mondtam. Azt állították, hogy egyetlen bennszülött sem maradt ki a népszámlálásból, azok sem, akik a vadonban élnek. Szélhámosnak neveztek. De a dolgok érdekesen alakultak. Minden mocskolódó megjegyzés után jelentkezett a hallgatóságból valaki, aki lelkesen érdeklődött a telepátia iránt, tudni akarta, hogyan lehet illúziókeltéssel helyettesíteni a fegyvereket, vagy részletesen szerette volna megismerni az Igazak népének értékeit, életmódját, szokásait.
Sokan megkérdezték, mennyiben változtatta meg életemet ez az élmény. Csak azt válaszolhattam: gyökeresen. Hazaérkezésem után nem sokkal meghalt az édesapám. Mellette voltam, fogtam a kezét, szeretettel búcsúztam tőle a hosszú utazás előtt. A temetés utáni napon kértem a mostohaanyámtól valamit, ami apámra emlékeztet - egy mandzsettagombot, nyakkendőt, egy régi kalapot, bármit. Ő azonban elutasított: - Itt nincs számodra semmi - mondta. Valaha bizonyára keserűen vágtam volna vissza, de most már nem tettem. Gondolatban megáldottam a drága lelket, és önnön létezésemre büszkén végleg elhagytam szüleim otthonát; fölnéztem a tiszta, kék égre, és kacsintottam apámnak.
Most már tudom, hogy semmit sem értem volna azzal, ha mostohaanyám kedvesen azt mondja: - Válassz valamit. Ez a hát tele van a szüleid holmijával. Vigyél bármit, ami édesapádra emlékeztet.
Hogy nem teljesült, amit vártam, eszembe jutott bennszülött barátaim kétfenekű bölcsessége: csak az állja ki a próbát, aki rááll, hogy kiállja a próbát. Most életem olyan szakaszához értem, amikor megragadhatom az alkalmat, hogy kiálljam a szellemi próbát, bár helyzetem nem a legkedvezőbb.
Már tudom, hogy mi a különbség a történések szemlélése és megítélése között. Nem felejtem el, hogy a világon minden az ember lelki gazdagodását szolgálja.
Nemrégiben előadásom egyik hallgatója bemutatott egy hollywoodi férfinak. Missouriban történt, egy hideg, havas januári estén. Megvacsoráztunk, aztán órákig beszélgettünk, míg a többi vendég evett, kávézott. Másnap reggel azzal hívott föl, hogy filmet csinálhatnánk kalandjaimról, beszéljük meg.
- Hova tűnt az este? - kérdezte. - Már fizettünk, vettük a kabátunkat, búcsúzkodtunk, amikor valakinek feltűnt, hogy elment. Kint is körülnéztünk, de hírét se láttuk, még egy lábnyomot sem hagyott a hóban.
- Igen - válaszoltam röviden. Fejemben abban a pillanatban fogalmazódott meg a gondolat: "Életem hátralévő részét úgy akarom tölteni, hogy használjam azt a tudást, amelyet az ausztrál vadonban szereztem. Mindent használni akarok. Még az illúziókeltés művészetét is!"

-------------------------------------

Én, Burnam Burnam, a bennszülött ausztrál wurundjeri törzs tagja ezennel kijelentem, hogy elolvastam a Vidd hírét az Igazaknak! című könyv minden sorát.
Életem első könyve, amelyet egyszer sem tettem le, míg el nem jutottam az utolsó oldalig. Izgatottan és nagy figyelemmel kísértem végig a beszámolót. Kitűnő munka, melynek szerzője nem élt vissza a tőlünk, az Igazak népétől kapott bizalommal. Úgy mutatja be értékeinket, kincseinket, rejtett szellemi életünket, hogy csak büszkék lehetünk mindarra, amit örökségünknek tekinthetünk.
Miközben az élményeit meséli, kijavított egy történelmi tévedést. A tizenhatodik században William Dampier dán felfedező azt írta rólunk, hogy mi vagyunk a "legprimitívebb, legelhagyatottabb nép, amely a Föld színén él". Ez a könyv a tudatos lét sokkal magasabb szintjére emel minket, s olyannak mutat be, amilyenek valójában vagyunk: méltóságteljes, fejedelmi népnek.

Burnam Burnam, a wurundjeri törzs főnökének levele a szerzőhöz.