Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Borisz Dimitrievics Petrov
Ibn Szína (Avicenna) 980-1037

(Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1982)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: http://nostromo.pte.hu/~carry/text/!kek/avicenna/nter3400.htm


Előszó

Az arab medicina kultúrtörténeti kulcsszerepe általában ismert; valójában inkább csak általánosságokban. A mélyebb elemzésnek, megismerésnek nem csekély akadálya az Európában kevesek által ismert arab nyelv. Az utóbbi évtizedek angol-német s legújabban orosz - teljességre törekvő, bár azt természetesen legfeljebb megközelítő - szövegkiadásai, egybevetve a régi latin textusokkal, már arab nyelvismeret nélkül is az eddigieknél mélyebb bepillantást engednek az arab auctorok munkáiba. Sok jel mutat ugyanakkor arra, hogy az arabisztika éppen manapság egyre inkább foglalkozik orvostörténelemmel is. Az indítékot a Közel-Kelet könyvtárainak újabban felfedezett és közzétett kéziratai adták. Számos új, eddig ismeretlen forrás feltárása adott friss lendületet az arab medicina és az európai görög-latin asszimiláció kutatásainak, melyek a görög ismeretanyag recepciójának igen fontos processzusát és a vonatkozó iszlám közvetítés újabb, eddig alig sejtett összefüggéseit tárta fel.

A legújabb - orvostörténelmi szempontból nagyrészt még fel sem dolgozott - adatok és szövegek azonban nem teszik feleslegessé a már ismert arab szerzők, pl. Ibn Szína munkáinak újólagos tanulmányozását. E stúdiumra két okból is szükség van. Az eddig megjelent munkák nem az egész szöveg ismeretén alapultak, másrészt a szempontok, amelyek alapján az orvostörténész ezeket vizsgálja, az elmúlt három évtizedben nem kis mértékben változtak. Különösen igaz ez a magyar nyelvű orvostörténelmi szakirodalomra, de az orvostörténelmi jellegű, nem kifejezetten szakirodalomra is.

Ez a mű, melyet a kitűnő szovjet orvostörténész, B. D. Petrov írt, átfogó képet ad Ibn Színáról s munkásságának orvosi vonatkozásairól. Talán érdemes ennek ellenére néhány mondatban utalnom az iszlám, az iszlám vallás és az arab medicina összefüggéseire.

Az iszlám világbirodalom virágkorát az i. sz. utáni VIII-X. században élte, amikor az arab hódítások Mohammed tanait s vele az arab irodalmat a Pireneusi-félszigettől és Afrika atlanti- s földközi-tengeri partjaitól Indiáig és Közép-Ázsiáig, a Kaukázustól Szudánig terjesztették. Így az arab-iszlám hatás nagyobb területen érvényesült, mint amekkora Nagy Sándor birodalma volt, s földrajzi elterjedése felülmúlta a virágzó Rómáét. Az iszlám vallás e korszakban a kultúrák közötti kapocs szerepét töltötte be, főként a tudományokban. Maga az "iszlám kultúra" rendkívül heterogén volt - ókori keleti (főként perzsa), késői antik hellenisztikus, keresztény és zsidó elemekből tevődött össze. Ezeket a komponenseket az iszlám vallás kanonikus törvényei, s mindenekelőtt az arab nyelv fogta egybe, az az arab nyelv; amely a középkori latinhoz hasonlóan, nemcsak a közlés eszköze, hanem a tudományos gondolkodás instrumentuma is volt.

A VIII. század végétől a X. század utolsó évtizedéig Bagdadban egy, az Abbaszida-kalifák által alapított fordítóiskola működött. Feladata az volt, hogy a görög tudomány hasznos vagy hasznosnak tartott műveit arabra fordítsák, illetve az iszlám kultúrához adaptálja. Ami az orvostudományt illeti, arabra fordították a Corpus Hippokraticumot, Galenus minden írását, Dioszkoridész teljes Materig Medicáját, Ephezoszi Rufus számos írását, a négy nagy bizánci orvos: Oreibasios, Amidai Aätios, Tralleisi Alexander, Paulos de Aiginia orvosi enciklopédiáit, a nagyszámú, kevésbé híres görög orvosok többé-kevésbé jelentős írásait nem is említve.

A muszlim tudományos életben ez új világot nyitott. Rendkívüli buzgalommal kezdték ezeket a műveket analizálni, kommentálni, excerptálni, s nem utolsósorban alkotó, kiegészítő, mondhatni teremtő módon asszimilálni és adaptálni.

Az arabok - mint azt bölcs s talán egy kicsit túl szerény önértékeléssel több ízben és helyen hangoztatták - nem kívántak többet, mint "a régiek tanait" hűségesen ápolni és megőrizni; egyik vagy másik irányban továbbfejleszteni. Metodológiailag valóban nem is jutottak tovább mestereiknél. Nagyszámú egyedi megfigyeléseikkel azonban jelentősen gazdagították koruk medicináját, akár a farmakognóziára gondolunk, akár egyes fertőző betegségek diagnosztikájára vagy új sebészi instrumentumok bevezetésére (lásd Ibn al Baitar Farmakognóziáját, Abulcasis Sebészetét, Rhases Continensét, illetve izgalmas kis könyvét A himlőről és kanyaróról). Ezek gyakorlati jelentősége igen nagy.

Nyugaton a legismertebb Ibn Szína (Avicenna) standard munkája lett. Ez latinul Canon Medicinae címmel egészen Vesalius és Paracelsus idejéig, sőt valamivel még azon túl is, tehát mintegy fél évezreden át az európai medicina irodalmi alapja volt. Európa egyetemei orvosi fakultásainak mértékadó tankönyve. Szellemtörténeti befolyása sok vonatkozásban ma is érezhető s kimutatható orvosi gondolkodásunkban, mint ahogy nómenklatúrájának nagy része sem évült el.

Ibn Szína az orvostudományt két, egyaránt fontos részre bontotta: spekulatívra és praktikusra. Ez a felosztás tulajdonképpen nem eredeti gondolata volt, hanem antik elődeinek munkásságát folytatta ezzel. Ibn Színát az ókor nagyjaihoz, mindenekelőtt Galenushoz erős szálak kötötték. Az ókor s a középkor e két világ összekapcsolása Avicenna Canonjában a scientia princípium és a scientia modi szerepén keresztül világít rá a középkori orvostudományi nézetek fejlődésére.

Kevéssé ismert, hogy Ibn Szína filozófusként sem volt jelentéktelenebb tudós, mint amilyen orvosként. Filozófiája és lélektana - természetszerűen - befolyásolta orvosi mentalitását, ami pl. a mai értelemben vett pszichoszomatikus medicina lényegének kifejtésében is jól felismerhető.

Az olvasónak, úgy tűnik, Ibn Szína hatása az orvostudomány fejlődésére nagyobb, mint az az eddigi monográfiákból - beleértve a jelen kiváló művet is - kiderül. E hatás jellegének, irányának, mélységének és fejlődést formáló erejének teljes bemutatása azonban csak a prímér, egészében még fel nem tárt források és a szekundér literatúra igen alapos, részletes egybevetésével lesz lehetséges.

Budapest, 1981 decembere

Dr. Schultheisz Emil


Az utódok szemében

"Inkább tévedek Galenusszal és Avicennával, semhogy igazam legyen másokat támogatva" - Michelangelónak ezek a szavai nemcsak az egyik géniusz elismerését fejezik ki a másik iránt, hanem azt mutatják, milyen óriási hatásuk volt közel hat évszázad múltán is Ibn Szína (Avicenna) műveinek a haladó gondolkodású emberekre. Ebben a paradoxonban az a sziklaszilárd hit tükröződik, hogy lelki és szellemi rokonság fűzi össze távoli korok és népek géniuszait, s tetteik nem enyésznek el a korral. Az előbbi mondás egy nagy művész egyéni megfogalmazású csodálata egy nagy tudós iránt, s mi éppen általa érthetjük meg egy új tudomány múlt ködébe vesző születését, amiről írott emlékeink nincsenek.

A XVI. század első fele az a kor, amikor felülvizsgálják a természettudomány sok megállapítását, amikor elvetik a vak tekintélytiszteletet. Már közismertek a nagy Leonardo da Vinci anatómiai kutatásai, a tudós világ megismerte Andreas Vesalius új anatómiáját, s noha híres könyve körül még lángolnak a viták, mindinkább gyérül a galenusi anatómia híveinek tábora. Paracelsus már szót emelt az életnedvekről szóló humor-tan ellen, támadta a skolasztikus medicinát, és a baseli egyetem katedrájáról élesen bírálta Galenus és Ibn Szína munkáit. Közben bizonyára eszébe sem jutott, hogy amikor az orvostudományban minden erővel igyekezett elterjeszteni a kémiát, maga is sok tekintetben Ibn Szína követője.

Új világszemlélet volt kialakulóban. Azt a teológiai gondolkodást, amely tagadta az ember teremtőképességét, s ezáltal táptalajt teremtett a skolasztika és a dogmatizmus számára, felváltotta egy új típusú gondolkodás, amely az emberben látta minden dolgok alkotóját; s meghirdette az érzékeinkkel megismerhető világ igazát. Az emberi tudatban bekövetkezett fordulat megteremtette a kísérletes ismeretszerzés és a természettudományok fejlődésének előfeltételeit. A természetkutatás is az általános forradalom közepette mozgott akkoriban, és maga is ízig-vérig forradalmi volt. Az új eszmék és felfedezések egyszerre voltak meghökkentők és vonzók. E korszak erőteljesen megkezdte az antik örökség felülvizsgálatát, és gyakorta eljutott mindennek, amit a régiek tettek és vallottak, a teljes tagadásáig. A kérlelhetetlen harcnak és az új istápolásának ebben a légkörében nem vált világossá, hogy a bírálat nem is annyira Galenust és Ibn Színát illeti, mint inkább koruk gondolkodásmódját, amelyben ők éltek és alkottak. A Kánonnal takarózó skolasztikusok és könyvkukacok Ibn Szína alkotómódszerét vetették el, kiforgatták értelméből élő-eleven gondolatait, és a belőle merített idézeteket pajzsul használták kiagyalt és az élettől elrugaszkodó dogmáik védelmében.

Ez a kor azonban még nem volt elég érett ahhoz, hogy felismerje a régiek értékeit. Az új gondolat pedig gyakorta kegyetlen, ha a régi bírálatára keríthet sort. Így teljesen tagadták minden érdemét azoknak, kiknek neve és bölcsessége előtt korábban joggal kalapot emeltek. Nem jutott hely számukra a medicina megújuló épületében. Senkiben nem ébredt vágy, hogy hálátlan munkába fogjon, és letörölve a port Galenus és Ibn Szína munkáiról, felmutassa belőle az örökkévalót és halhatatlant. Talán egyszerűen meghaladta a XVI. századi természetbúvárok erejét, hogy meglássák a folyamatosságot az orvostudomány fejlődésében. Ám az sem lehetetlen, hogy Sylvius (Jacques Dubois, 1478-1555), Eustachio Bartolommeo (1524-1574), Puteus nemcsak maradiságból és sértett önérzettől hajtva védte Galenus anatómiáját, hanem talán abból a meggyőződésből is, hogy egy zseni nem maradhat követők nélkül.

Michelangelo hangja ilyen korban szólalt meg. Vonzotta őt az anatómia, és a tulajdon szemével győződhetett meg Galenus és Ibn Szína nem egy balfogásáról. A teljes bálványrombolással azonban nem tudott egyetérteni. A százados dicsfénnyel övezett géniuszokat Michelangelo kortársai igyekeztek letaszítani a piedesztálról. Szerinte azonban a lángész tévedhet apró kérdésekben, a részletekben, de ami az egészet illeti, soha. Ezért mondta: "Inkább tévedek Galenusszal és Avicennával, semhogy igazam legyen másokat támogatva..." Michelangelo a nagy művészek szenvedélyével inti kortársait körültekintésre és igazságérzetre azok iránt, akik életükkel szolgálták a tudományt.

"A népeknek vannak közös kincseik, olyan örökségük, mint a nagyszerű tudományos, irodalmi és műalkotások, melyek századokon át megőrizték a géniusz keze nyomát" - mondja a Béke Világtanács felhívása Avicenna születésének ezredik évfordulója alkalmából. "Kiapadhatatlan forrás ez a kulturális örökség az emberiség számára. Az egyes korok legjobb férfiainak ad módot arra, hogy megismerjék egymást, hogy a jelenben is megragadhassák azokat a szálakat, amelyek összekapcsolják őket. Ez a kulturális örökség nyitja meg előttünk az egyetemes megértés és egyetértés biztató távlatait. Alkotó tevékenységének, munkáinak révén Ibn Szína az egész emberiségé, mivel tevékenységével eleget tett az igazság és az értelem követelményeinek."

Még lángész vonatkozásában sem mindennapi Ibn Szína élete. Korának egyik legnagyobb orvosa és gondolkodója volt, már életében kivívta kortársai elismerését, s a megtisztelő saikh-ar-raisz (tudósok doyenje) címet, melyet századok múltán sem hagytak el neve mellől. Filozófiai és természettudományos alkotásait szerte ismerték a keleti országokban és Nyugat-Európában; népszerűségüket az sem csorbította, hogy filozófiai főművét, a Kitáb as-Sifá-t (A gyógyulás könyvét) eretnek írásnak nyilvánították, és 1160-ban Bagdadban máglyán elégették.

Nevét a Kánon, a Kitáb al-qánún fí-t-tibb tette halhatatlanná, számos európai nyelvre lefordították, több mint 30 latin kiadást ért meg, és több mint 500 éven át kötelező tankönyv volt az orvosnövendékek kezében az európai egyetemeken és az arab kelet orvosi iskoláiban. Nem véletlen hát, hogy az Isteni színjátékban, melynek alapgondolatát nem egy kutató Ibn Szína "A Virrasztó fia, az Élő" című művével hozza kapcsolatba, Dante a leghíresebb orvosok körében látja Avicennát:

láttam közöttük...
Hippokratészt, Galénuszt, Avicennát...


(Dante: A pokol. Ford.: Babits Mihály. IV. ének, 143. sor.)


Egy francia orvostörténész, L. Leclerc intellektuális csodának nevezte Ibn Színát. S való igaz, hogy a középkor és a későbbi századok európai tudósai közül nehezen mérhetnénk hozzá bárkit is enciklopédikus tudás, tág érdeklődési kör tekintetében, vagy akár alkotómunkájának gigantikus eredményei terén. Ibn Szína tevékenysége mély nyomot hagyott a filozófiában és az orvostudományban, a csillagászatban és a fizikában, a kémiában és az állattanban, a geológiában és a földrajztudományban, a nyelvtudományban és a matematikában, a költészetben és a zenében is. Enciklopédista volt mind gondolkodásában, szellemében, mind széles látókörének köszönhetően. Ma is meglep bennünket sokrétű tudása, alkotó aktivitása. Az enciklopédikus gondolkodás megfelelt a kor szellemének, de gyakorta passzív formákban nyilvánult, a felhalmozott sok-sok tudás holt teherként nehezedett az emberre vagy meddő idézgetésben vezetődött le. Ibn Szína nem könyvszagú bölcsességek szent edénye, hanem az élet, a gyakorlat fia, újító és harcos volt.

Ibn Szína filozófiája Közép-Ázsia és az arab Kelet filozófiai gondolkodásának sajátos összegezése. A metafizikában, az ismeretelméletben, a logikában és részben az ontológiai koncepciókban folytatta és tovább építette a keleti arisztotelizmus hagyományait, a neoplatonizmus koncepcióit, s ugyanakkor a maga tanításának fő tételeit igyekezett összekapcsolni a természettudományos tényekkel, igyekezett visszaadni az emberiségnek a természetbúvár Arisztotelészt, a teológiai agyszüleményekkel szembeállítani a természetről szerzett ismereteket, felébreszteni kortársaiban az alkotó, kutató gondolkodást. Sajátos filozófiai enciklopédiájában, a Kitáb as-Sifában a logika és a metafizika rendszeres kifejtése mellett éppen ezért vázolja fel korának egész természettudományos tudását, mindazokat az ismereteket, amelyeket mi ma a fizika, matematika, csillagászat, biológia, kémia, állattan, növénytan illetékességi körébe utalunk.

Arisztotelész, akinek idealizmusa a természetfilozófiában a materializmussal egyenlő, nagy hatással volt Ibn Színára mint gondolkodóra, természetbúvárra és orvosra. Látnunk kell a rokonságot e két nagy szellem között filozófiai gondolkodásmódban, intellektuális arculatuk számos vonásában, tudásuk mélységében és enciklopédikus jellegében, továbbá mindkettejüknek abban a törekvésében, hogy filozófiai koncepciójukat konkrét tudományos területek problémáival összekapcsolva dolgozzák ki. Végül azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy Arisztotelész orvos fia volt, és ifjúkorában maga is foglalkozott medicinával.

Arisztotelész a materializmus és az idealizmus között ingadozott, s mint ismeretes, középkori skolasztikus gondolkodók és az egyház a vallási dogmatizmus szolgálatába tudta állítani filozófiai tanait. Ibn Szína alkotó módon nyúlt Arisztotelész filozófiai hagyatékához. Filozófiájának materialista elemeit igyekezett továbbfejleszteni, és az arisztotelészi logikát a tudományos megismerés eszközévé formálta. Ibn Szína materialista, amikor a világ, az anyag örökkévalóságát hirdeti ("az anyag öröktől fogva létezett"), amikor a lét objektív voltát vallja, amikor a természet mélyre hatoló, mindenre kiterjedő vizsgálatát teszi filozófiai gondolatmenetének alapjává. "Az anyag mindig előbb van, mint akármilyen lehetséges valami, aminek anyagra van szüksége, ami anyagból áll" - írja a Dánis-náme című művében. S Ibn Szína materialista, amikor a természet oksági összefüggéseiről megfogalmazott tanítását szembeállítja az isteni kinyilatkoztatással. Materialista tendenciák mutatkoznak meg nála az értelem dicséretében, a hit szembeállításában a tapasztalaton, megfigyeléseken alapuló tudással. Talán a kísérletes tudás elismert atyja, F. Bacon (1561-1620) éppen emiatt nevezte Ibn Színát a filozófusok vezérének és fejének.

Ibn Szína filozófiája elévülhetetlen szerepet játszotta vallás és a tudomány elhatárolásában, s ez fontos szakaszt jelentett azon az úton, ahogyan a tudomány felszabadult az egyház hatalma alól. Ibn Szína elismerte isten létezését, de hatalmát végesnek tekintette. Az isten nem mindenható, csak arra van képessége, hogy mozgásba hozza a mindenféle létezőt, az élet apró jelenségei függetlenek az isteni elrendeltetéstől. A matéria nem az istentől ered, nem az isten teremtette azt. A világ isteni emanációból született, de nem isten akaratából, hanem tőle független kényszerűségből. Ernest Renan ügyesen fogalmazta meg Ibn Szína istenfelfogását: "Az isten, mert abszolút egy, közvetlenül nem képes hatni a világra. Nem avatkozik bele a dolgok folyásába: ő a kerék agya, s az abroncsa oda forog, ahova akar."

Hermann Ley német marxista filozófus A középkori materializmus története című könyvében külön fejezetet szentel Ibn Szína filozófiai hagyatékának. A körötte dúló sokszázados ideológiai küzdelem írott forrásainak elemzése alapján Hermann Ley lerántja a leplet azokról a próbálkozásokról, amelyek meghamisítják Ibn Szína filozófiai és természettudományos nézeteit. Meggyőző tényeket és érveket sorakoztat fel materialista beállítottságának bizonyítékául.

Ibn Szína elévülhetetlen érdeme az is, hogy kitágította a megismerés útjait-módjait. Négy fokozatát különböztette meg: 1. megismerés az érzékszervek révén; 2. megismerés intuícióval (a képzelet révén, nézetei itt egybeesnek Arisztotelész nézeteivel); 3. gondolkodó és értékelő képesség (ez már Ibn Szína eredeti meglátása) és végül 4. általános fogalmak, úgynevezett univerzáliák megfogalmazása.

Ibn Szína mindenki másnál korábban és kimerítőbben vetette fel az univerzáliák, vagyis az egyetemes - a nemekre, fajokra és az egyetemességre vonatkozó általános - fogalmak kérdését. Köztudott, hogy az univerzáliák jelentősége a középkorban heves vitákat, küzdelmeket váltott ki a nominalisták és a realisták között. Anélkül, hogy e vitákba belebonyolódnánk, ki kell emelnünk, hogy Ibn Szína az általános fogalmak kialakulását vizsgálva inkább a nominalizmus felé hajlott, tehát a materializmus felé, mivel a nominalizmus abban a korban materializmust fejezett ki.

Munkáiban a materialista tendenciák mégis misztikus elemekkel keverednek, idealista megállapításokkal szövődnek át. Ibn Szína filozófiai nézeteinek ellentmondásos volta a korabeli társadalmi élet ellentmondásait fejezte ki, az osztályharc sokrétű bonyolult küzdelmeit, a hódító arabok és a leigázott népek viszonyát, az antik örökség és vezéralakja, Arisztotelész hatását, s végül az uralkodó vallás, az iszlám befolyását.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az iszlám terjesztői éber, akadékoskodó emberek voltak, s így végzetes következményeket vonhatott maga után minden vigyázatlanul kimondott vagy leírt szó. Ami Ibn Színát illeti, az uralkodó osztály szemében - a reakciós papság megítélése szerint - veszélyes szabadgondolkodó és eretnek volt. Elég arra emlékeztetnünk, hogy tagadta a feltámadás dogmáját, megengedhetőnek hirdette a fegyveres felkelést az igazságtalan kormányzás ellen, de alapjában véve filozófiai tanítása is teljes egészében szembenáll a Korán fő dogmáival.

A kor, melyben Ibn Szína élt és alkotott, nemcsak nagyfokú kitartást követelt, hanem óvatosságot, némi képmutatást is. Nem egy filozófiai munkáján hagyta rajta nyomát a reakciós papság részéről elszenvedett üldöztetés. Számos munkájában óvatosan hozzáfűzi mondandójához, hogy az igazságnak két oldala van, hogy egyazon jelenséget vagy fogalmat attól függően, hogy filozófiai vagy vallási kiindulásból közelítjük-e meg, nem egyformán lehet (és kell) kifejteni. Éppen ezért differenciáltan kell vizsgálnunk Ibn Szína műveit még akkor is, ha egyazon időben születtek. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltó, hogy szűk körű tanítványai és eszmetársai részére írott munkáiban, amelyeket nem szánt általános terjesztésre, materialista és antiklerikális nézetei világosabban körvonalazódnak. De ezt is csak a hasonló gondolkodásúak vehették észre, mert veszélyes lett volna széles körben terjeszteni ezeket a gondolatokat. "Ezeket a titkokat - írja A lélekről című költeményében tanítványaihoz, óvatosságra intve őket - azért tárom fel, hogy legközelebbi tanítványaim megismerjék őket..., de megtiltom mindazoknak, kik egyetértenek velem, hogy ezeket a gondolatokat feltárják arra még nem érett emberek előtt..."

"A filozófus orvos az istenekhez hasonló - mondották a koszi iskola orvosai, kik közé Hippokratész is tartozott -, filozófiát kell tehát vinni az orvostudományba és orvostudományt a filozófiába." Ibn Szína orvostudományi munkáiban is kiütközik a filozófus, a filozófus segíti az orvost a betegség általános okainak megállapításában, az egészség megőrzéséhez a leghatékonyabb módszer megtalásában, az egyes betegségek megelőzését és gyógyítását szolgáló módok alkalmazásában. Ibn Szína orvostudományi nézeteinek alapját filozófiai tanainak materialista elemei adják meg. Szembeszegült az uralkodó vallásos világnézettel, s a belőle fakadó vak tekintélytisztelettel, amit a régiek iránt kellett táplálni, s kritikusan felülbírálta az elődöktől kapott örökséget. Elsősorban azt választotta ki ebből az örökségből és fejlesztette tovább, ami összhangban volt az egészségről és betegségről kialakított materialista felfogásával. A betegségek okait az életkörülményekből és a szervezet tulajdonságaiból vezette le, s az emberi szervezetet egységes egésznek fogta fel. Kimutatta, hogy kapcsolat van az egyes szervek és az egész szervezet megbetegedése között, a pszichikumot az egész szervezet funkciójának tekintette, és rámutatott, milyen szerepük van a pszichikai tényezőknek szomatikus rendellenességek kialakulásában. Magától értetődik, hogy orvostudományi koncepcióinak magyarázatára és megalapozására irányuló nem egy kísérlete igen naiv, és mosolyt vált ki a mai olvasóból. Fontosabb ennél azonban az, hogy elveti az asztrológiát és a fő életfolyamatok más misztikus magyarázatát.

Ebben a vonatkozásban helyesen kell meglátnunk Galenus és Ibn Szina természettudományos nézeteiben a rokonvonásokat és a különbségeket. Ismeretes, hogy egyes kutatók Ibn Színát a galenizmus elkötelezettjének tekintik azon az alapon, hogy műveiben sokat hivatkozik Galenusra, szinte változtatás nélkül átveszi a galenusi anatómiát és a humor-elmélet talaján állva értelmezi a fiziológiai és a patológiai folyamatokat.

Természetesen ostobaság volna tagadnunk Galenus hatását Ibn Szína természettudományos és orvosi nézeteire, már csak azért is, mert közös tőről fakadnak, és sok tekintetben Arisztotelész és a neoplatonisták nézeteire épülnek. Ugyanakkor megbocsáthatatlan szimplifikálás volna, ha Ibn Színában a galenizmus tántoríthatatlan hívét látnánk. Ibn Szína és Galenus először is egymástól merőben eltérően fogta fel az orvosi kutatások célját. Míg Galenus az emberi test vizsgálatának fő célját abban látta, hogy bizonyítsa a teremtő bölcsességét, akinek elképzelése szerint kifogástalanul tökéletes élőlények népesítik be a földet, addig Ibn Szína álláspontja szerint azért kell megismernünk az emberi testet, hogy megtaláljuk az egészség fenntartásának, s betegség esetén a visszaállításának módjait és feltételeit. A céloknak ez a különbsége nemcsak azt mutatja, hogy Ibn Szína mint kutató gyakorlati beállítottságú volt, hanem jelzi azt a törekvését is, hogy az emberi tudást kiszabadítsa a teológia és a skolasztika békjóiból. Ibn Szína Galenusnak nemcsak idealista céljait nem fogadja el, hanem elveti lényegében idealista természettudományos nézeteit is (például a pneumáról megfogalmazott tanait). Galenus humor-elméletét, anatómiáját, klinikai megfigyeléseit megállapított tényekként kezelte, amelyek nem mondtak ellent filozófiai és természettudományos nézeteinek, így tehát alapul szolgálhattak a gyakorlati orvoslásban. Ibn Szína természettudományos és orvostudományi nézetei tehát kétségtelenül előrelépést jelentettek Galenushoz képest.

Ibn Szina nagy lépéssel vitte előre az orvostudomány fejlődését. Klinikai módszere nem korlátozódott a beteg ágy melletti megfigyelésére, individuális diagnosztikájának és terápiájának meghatározására, hanem experimentális elemeket is tartalmazott. Előtte még senki nem szorgalmazta az ilyen széles körű kísérletezést az orvoslásban, nem tulajdonított ekkora jelentőséget a tapasztalatnak mint megismerési módnak. Elég utalnunk arra a kijelentésére, hogy "egy gyógyszer tulajdonságait összehasonlítás és kipróbálás révén ismerjük meg", vagy elég megemlítenünk ismert kísérletét a két báránnyal (lásd később). Ibn Szína megfigyelései jelentős mértékben kitágították számos betegség klinikumáról és kezeléséről kialakított elképzeléseinket. Mégis mindabból, amit tett, az orvostudomány további fejlődésére legnagyobb hatással a Liber canonis de medicinis, a Kitáb al-qánún fí-t-tibb volt. A későbbiekben a Kánont részletesen vizsgáljuk, most pusztán orvostörténeti jelentőségét kívánjuk röviden jellemezni.

Páratlan mű ez mind a benne felhalmozott információ mennyiségét tekintve, mind pedig logikus felépítése, követhető gondolatmenete miatt. Ibn Szína előtt senkinek sem sikerült korához képest ilyen kis terjedelmű munkában ennyi ismeretet kifejteni ennyire rendszerezett és világos előadással. Talán első ízben sikerült egyetlen mű lapjain összefoglalni, következetesen elemző módon bemutatni a görög, római, indiai, kínai, perzsa, közép-ázsiai, szíriai és arab orvoslás kezdeteit és elemeit. A Kánon mégsem tényhalmaz, hanem valóságos orvosi enciklopédia, amelyben össze van válogatva mindaz, ami értékes és előremutató az orvostudomány sokévszázados tapasztalatából.

Érdemes megfigyelnünk, hogy a Kánonban gyakorlatilag egyáltalán nincs semmiféle misztikus magyarázat az életfolyamatokról, s ha előfordulnak is egyes utalások a Koránra, azok inkább a szerző hangulatát fejezik ki, semmint törekvését, hogy azokkal magyarázza a folyamatokat vagy jelenségeket, vagy hogy kimutassa a "böjtök és imák" esetleges orvosi hatékonyságát.

A Kánon az ókor és a középkor valamennyi egyetemes orvostudornányi műve között a legjelentősebb. Nem véletlen hát, hogy jó öt évszázadon át a legfontosabb orvostudományi tankönyv lehetett. Az orvos és enciklopédista tudós Ibn Szína alkotásának történelmi jelentősége, hogy összefoglalta korok és népek orvosi tudásának eredményeit, összeválogatta belőle mindazt, ami jó és értékes a gyakorlati orvoslás számára, s ezt a hatalmas tapasztalatot továbbította az utódnemzedékeknek. A következő orvosnemzedékek azonban nemcsak azt köszönhetik Ibn Színának, hogy megtanulták felismerni és gyógyítani a betegségeket. A Kánont áthatja szerzőjének materialista világnézete, gyakorlati beállítottsága, s így még a középkori egyetemeken és a muzulmán Kelet orvosi iskoláiban uralkodó skolasztikus és dogmatikus szellem ellenére is önálló tevékenységre, konkrét és tapasztalatokra épülő tudásra sarkallta olvasóit. Ibn Szína ebben a tekintetben közvetlen elődje, szellemi és tudományos irányítója a felvilágosodás természetbúvárainak.

Linné, a világhírű XVIII. századi svéd botanikus, Ibn Szína tiszteletére Avicenniának nevezett el egy örökzöld fafajtát a mangrovék családjából. Szerencsés és jelképes név: Ibn Szína művei halhatatlanok, örökké virulók.


Az életút

Közép-Ázsia termékeny vidékén, Má Vará an-Nahr-ban, vagyis az Amu-darja és a Szir-darja között elterülő Turáni alföldön (Transoxaniában) ősidőktől fogva virágzott az állattenyésztés, a földművelés és a kézműves ipar. Az őslakosság, az iráni nyelvcsaládba tartozó árja törzsek: a szogdok, baktriaiak, khorezmiek hamar önálló államot alapítottak. Az i. e. II-I. évezred fordulóján már erős állam volt Baktria, Szogdana, Khorezm, jelentős városok alakultak, mint Baktra, Szamarkand, Bokhara (Buhara). Ezek a közép-ázsiai városok az Indiából és Kínából a Közel-Keletre vezető karavánutak csomópontján alakultak ki, s így gyorsan nőttek és gazdagodtak. Kialakult sajátos kultúrájuk, amely hellén elemeket, s a közel-keleti népektől, perzsáktól, indektől, kínaiaktól átvett hagyományokat olvasztott magába.

Az i. e. VI. században Kürosz és Dareiosz hadjáratainak eredményeképpen Baktria és Szogdiana beolvadt az Akhaimenidák államába. Két évszázaddal később Nagy Sándor megdönti a perzsa államot. Baktria és Szogdiana s velük Közép-Ázsia területének nagy része, benne Szamarkand és Khorezm, Nagy Sándor uralma alá kerül. Görög katonai kolóniákat alapítanak Baktria területén. Így születik meg Merv és Hodzsent (Hodzsejli). Nagy Sándor birodalmának széthullása után megszületik a görög-baktriai állam (i. e. 256-165), amely jelentős szerepet játszik a görög kultúra elterjesztésében az ázsiai és a kelet-európai népek között.

Bokhara, Khorezm és Szamarkand nem tartozott a görög-baktriai államba, de élénk kereskedelmet folytatott vele, s ez kedvező feltételeket teremtett a szellemi javak cseréjére is. Joggal gondolhatjuk tehát, hogy ez volt az a kor, amikor a közép-ázsiai népek előtt megnyílt a lehetőség, hogy megismerkedjenek a görög filozófusok és orvosok munkáival. Ebből a szempontból meglehetősen vitatható egyes polgári történészeknek az az állítása, hogy az antik görög kultúra csak az arabok közvetítésével juthatott el Közép-Ázsiába. Nélkülözi a kellő pontosságot V. Robinsonnak még a közép-ázsiai népekre nézve pozitív megállapítása is: "Mikor Párizs még nem ismerte Arisztotelész nevét, mikor azt még nem lehetett Oxfordban kimondani, munkáiról már tudtak a szászánida Nisápurban, és áhítattal olvasták őket Szamarkandban." Nem elképzelhetetlen, hogy Arisztotelész és más ókori görög filozófusok munkáit Szamarkandban, Khorezmben és Bokharában századokkal korábban olvasták és tanulták, semhogy Párizs és Oxford egyáltalán megszületett volna.

Az i. e. VII. században Baktria területén új vallás született meg, a zoroasztrizmus. Ez az iráni törzsek árja eredetű politeizmusát egyistenhitté, monoteizmussá alakította, és viharos gyorsasággal terjedt Irán és Közép-Ázsia népeinek körében. A zoroasztrizmust még az sem tudta háttérbe szorítani, hogy Nagy Sándor meghódította Baktriát, Szogdianát és Khorezmet, s ezáltal megnőtt a hellén befolyás Közép-Ázsiában. Csak mikor az arabok hajtották hatalmuk alá Iránt és Közép-Ázsiát, s erőszakkal muzulmán hitre térítették lakosságát, hanyatlott Zoroaster (Zarathustra) kultusza, s legkövetkezetesebb hívei hazájuktól távol kerestek menedéket. A muzulmán hitet apostolai véres kegyetlenséggel terjesztették. A templomokat, kulturális kincseket, gazdag könyvtárakat lerombolták. "És Kutaiba minden módon szétkergetett és megsemmisített mindenkit, aki ismerte az írást és tudta a hagyományokat, minden tudóst, ki volt közöttük, hogy minden homályba borult és már nincsenek igaz hírek arról, amit régen történelmükről tudtak az emberek" - írta Bírúni (Abu Raihan Muhammad ibn Ahmad al-Bírúni; 973-1048) khorezmi tudós az arab hódítók közép-ázsiai "hőstetteiről".

Khorezm, Szamarkand és Bokhara páratlanul egyéni arcú kultúrájára, amely fejlődésének igen magas fokára emelkedett az i. e. I. évezred végén, rányomták bélyegüket a zoroasztrizmus fő dogmái: a "Ne szállj szembe a gonosszal" elvének feladása, a passzivitás és a nirvána tagadása, a "Tettekkel küzdj a gonosz ellen", a "Törekedj önmagad szakadatlan tökéletesítésére" elve, s velük együtt a hellén hagyományok és a klasszikus indiai és kínai kultúra hatása. Sok egyéb között ezt bizonyítják azok az ásatások is, amelyeket a szovjet Tudományos Akadémia szervezett és Sz. P. Tolsztov vezetett.

Irán és Közép-Ázsia népeinek kulturális hagyatéka és Zarathustra vallásának morális és etikai elemei mégsem enyésztek el nyomtalanul, noha a pusztító szkíta hadjárat (az i. sz. II. században) pótolhatatlan károkat okozott a közép-ázsiai államok kulturális és gazdasági életének, s noha az arab hódítók tűzzel-vassal terjesztették az iszlámot, s pusztították a kulturális értékeket. Valószínűleg éppen ebben a kulturális örökségben gyökerezik a legtöbb nagy közép-ázsiai tudós, mint Farábi (latin nevén Alfarabius, ?870-950), Bírúni s a Korán dogmáit kritikai fenntartásokkal fogadó sok más gondolkodó sajátos világszemlélete.

Magától értetődik, hogy a közép-ázsiai kulturális örökség és Zarathustra vallása jelentős hatással volt Ibn Szína filozófiai, természettudományos és morális nézeteinek formálódására is. Etikai felfogása sok lényeges elemében szembenáll az iszlám etikával, s ezt eléggé meggyőzően bizonyítja a nemes gondolkodású ember tulajdonságairól írott verse:

Tíz dolog hagyatott arra, ki gondolkodásra nemes.
Hatot ebből őrizni-óvni nem érdemes:
Irigységet, aljasságot, hazugságot,
Gyengeséget, kimutatott szükséget, fájdalmat.
Ha kincsed van, nyújts kezed barátodnak,
Hogy néki ételt adj s ajándékot.
Ha meg nehéz napok járnak rád,
Titkod fel ne tárd,
Még ha fájdalomtól arcod el is sápad.

Az elmondottakból nyilvánvaló, mennyire gyenge lábon állnak mindazok az érvek, amelyeknek megfogalmazói lebecsülik azt a hatást, amelyet Közép-Ázsia népeinek ősi és fejlett kultúrája Ibn Szína alkotásaira gyakorolt. Még ha az "arab kultúra" fogalmát igen tágan fogjuk is fel, mint a muzulmán Kelet valamennyi népének kultúráját, legalábbis két kikötést kell tennünk. Először is, a muzulmán Kelet kulturális vívmányai sok tekintetben abból fakadnak, hogy ez a kultúra az arab igába került népek, köztük a közép-ázsiai népek nagy múltú kultúrájának talaján virágzott fel. Másodszor, a muzulmán Kelet kultúrája hosszú évszázadokon át igen heterogén volt, s a helyi kulturális hagyományok javarészt meghatározták az óriási kiterjedésű Arab Kalifátus egyes vidékein tevékenykedő-élő-alkotó tudósok és írók világnézetének és művészetének sajátos arculatát.

Anélkül, hogy csökkenteni óhajtanánk az arab népek elévülhetetlen érdemeit az egyetemes kultúra gazdagításában, hangsúlyoznunk kell, hogy a voltaképpeni arab kultúra (vagyis az arab nép kultúrája) nem kis mértékben éppen a meghódított országok; mint Szíria, Egyiptom, Perzsia, a közép-ázsiai országok ősi kultúrájának megtermékenyítő hatása révén gazdagodott. Ennek a ténynek a szándékos vagy akaratlan tagadása, lebecsülése tulajdonképpen történelemhamisítás, mert igazságtalanul agyonhallgatja, milyen nagy szerepet játszottak más népek is az egyetemes kultúra fejlődésében.

A IX. században megindul az Arab Kalifátus politikai felbomlásának folyamata. A helybeli nemességből válogatott helytartók irányítása alatt az egyes területek mind nagyobb politikai önállóságra tesznek szert. A kalifátus formai egységét a közös vallás, az iszlám tartja fenn, szellemi vezetőjeként a bagdadi kalifát ismerik el az egész kalifátusban. Mamún khoraszáni helytartó idejében megalakult a lényegében önálló perzsa állam (821-873). A IX. század végén Má Vará an-Nahr és Khoraszán helytartója, Iszmáíl Számáni, a Számánidák dinasztiájának megalapítója, hatalma alá kényszerítette Közép-Ázsia és Irán területének jelentős részét, óriási államot teremtett, s ennek közös nyelvévé a fárszi-dari nyelvet tette. A Számánidák saját rokonságuknál kerestek támogatást, Transoxania törzseinél, s pártfogolták irodalmuk, tudományos életük fejlődését. A Számánidák birodalmában az arab nyelvet csak hivatalos irományokban, tudományos és vallásos művekben használták.

Bármennyire erős volt is a muzulmán papság befolyása, nem állhatta útját az ország egyesítése után bekövetkező kulturális felvirágzásnak.

Virágkorában a Számánidák birodalma (875-999) a X. század első felében magába foglalta Má Vará an-Nahrt, Khoraszánt, Perzsia északi és keleti felét. Vazallusi függésben tartotta Khorezmet, Szisztánt, Gurgánt (Dzsurdzsánt), Restet, Ghazniát, Tabarisztánt (Mazenderánt). A birodalom gazdasági téren az egyik első helyre került Keleten. Széleskörűen elterjedt az öntözéses földművelés, termesztettek búzát, rizst, gyapotot, lucernát, lent, kendert. Nagy területen foglalkoztak dinnyével és szőlővel. Vasat, rezet bányásztak, készítettek vaseszközöket.

Bokhara, a Számánidák államának fővárosa, a X. században Kelet egyik leggazdagabb városa volt. A kézműves mesterek - fazekasok, takácsok, építőmesterek, tetőbádogosok, ötvösök - valóságos negyedeket alkottak a városban, s Bokharát kereskedelmi és ipari központtá emelték. De iparával, élénk kereskedelmével hírt-nevet vívott ki magának Szamarkand, Merv, Gurgandzs (Urgencs), Herat, Binket (Taskent) is. Bokharát kereskedelmi útvonalak kötötték össze sok más országgal. A híres "Selyemút" is átvezetett rajta Bagdadból Peking felé. A karavánok Bokharából és Khorezmből pamutszövetet, selymet, szőnyegeket, gyapjút, íjakat, csónakokat, nyergesek és szíjgyártók áruit vitték magukkal. A gyakran három-, sőt ötezer málhás lovat vagy tevét számláló nagy karavánok Elő-Ázsiából Mongólia és Kína felé vették útjukat. Khorezmet egy másik karavánút kötötte össze a Kazár kaganátussal, s rajta keresztül az Ural és a Volga vidékével. Egy másik út Bagdadon át vezetett délnyugat felé.

E sok országgal - Perzsiával, Szíriával, Indiával, Kínával, Bizánccal, a kijevi orosz fejedelemséggel - kiépült szerteágazó kapcsolatok révén sok és sokféle információ, hír jutott el ide, s kedvező feltételek alakultak ki a szellemi értékek cseréjére.

A Számánidák államában gazdag és változatos formákban bontakozott ki a gazdasági élet. A sohasem hamvadó osztályharc is változatos formákat öltött, a titkolt ellenállástól a viharos népfelkelésig, amilyeneknek Ibn Szína is szemtanúja volt. A feudalizmus kuszált társadalmi viszonyait még inkább bonyolulttá tette a rengeteg vallási irányzat, s bennük minden elképzelhető szekta és áramlat.

Bokharában, Gurgendzsben és több más városban az is kedvező feltételeket teremtett a gazdasági és a kulturális fellendülés számára, hogy Má Vará an-Nahrt hosszú időn, egy egész évszázadon át nem érte külső támadás.

Bokhara fontos kulturális központ volt. Iskolák, nagyhírű könyvtár, sok ragyogó épület, kényelmes városrészek voltak benne. "Bokharában nincs annál szebb hely, nincs annál szebb lakóház, mint a paradicsomhoz hasonlatos Dzsui Mullian, mert ennek a városnegyednek egész területét paloták és parkok, virágoskertek és gyümölcsösök, s a fák árnyékában csobogó patakok foglalják el" - írta Muhammed Narsakhi 943-944-ben Bokhara történetében. "Ezer és ezer irányban keresztezik egymást a csatornák, vivén vizüket a ligetek és a kertek felé. Mindenki, aki egyszer is láthatta a folyó-áradó víznek ezt a bőségét, csak ámul, honnan jön az s merre folyik. Koruk legnagyobb tudású mesterei és építői gondolták ki ezt a vízhálózatot, s az egyik nagy költő azt énekelte:

"Az élet vize jött a kertbe s búsan hagyta el,
Útja végén elbúsult, hogy immár menni kell."

A közép-ázsiai építőművészet egyik remeke Iszmáíl Számáni mauzóleuma (épült 892 és 907 között). Kocka formájú tömbje, falainak gyönyörű geometrikus ornamentikája ma is lenyűgözi a szemlélőt architekturális és kifejező szépségével.

Sok tanult ember élt a városban: törvénytudók, hivatalnokok, tudósok, filozófusok, építészek, orvosok. Muhammed Narsakhi a már említett krónikájában megjegyzi, hogy ha eszébe jutna megírni Bokhara valamennyi tudós férfiának életrajzát, több kötetnyi könyvet írhatna, ezért be kell érnie csak egynéhányuk bemutatásával.

Bokhara kultúrája a X. században érte el virágkorát. Olyan költök, tudósok lakták ekkor, akiknek nevét még életükben szárnyára kapta a hír, s messze hazájuk határán túl is ismertté tette. Megfordult Bokharában Rúdaki (?-954), Dakiki (Abu Manszur, X. sz. vége), Sahíd Balkhi és a Királyok Könyvének (Sáh-Náme) világhírű alkotója, Firdauszi. A közép-ázsiai felvilágosodás, kulturális és politikai reneszánsz jelentette azt a kort, amikor elindult pályáján a zseniális közép-ázsiai tudós, az egyik legkiválóbb középkori gondolkodó és orvos, Avicenna, vagy arabosan Abu Ali ibn Szína.

Abu Ali al-Huszain ibn Abdalláh ibn al-Haszan ibn Ali ibn Szína Európában Avicenna néven vált ismertté. Nevének utolsó, Ibn Szína részét Európában eltorzították, előbb Avenszinának ejtették, majd Avicennává alakult. (A szína szó dari nyelven egyébként gyöngyfúrót, gyöngyfúrással foglalkozó embert jelent.) Életrajzát 1012 körül mondta tollba tanítványának és barátjának, Abu Ubaida al-Dzsuzdzsáninak, de ebben életének csak az első felét beszéli el. Az életrajz második felét al-Dzsuzdzsáni annak alapján írta meg, amit látott "együttlétük során, életének végezetéig". Ez az életrajz két egymástól alig különböző változatban maradt fenn.

Ibn Szína 980-ban született Bokhara közelében, egy Afsána nevű kis faluban.

"Atyám - írta önéletrajzában - Balkhból (*) származott, és onnan Núh ibn Manszúr számánida uralkodó (**) kormányzása idején költözött Bokharába, ahol a dívánban - a kancellárián - kapott munkát. Rábízták Bokhara környékén az egyik bülik (körzet) központjának, Kharmaiszánnak az igazgatását. Afsánából, egy közeli faluból hozott magának feleséget, anyámat, akinek Szitára neve csillagot jelent. Itt Afsánában születtem előbb én, majd az öcsém."

(*) Balkh (ma Vazirabad) régi város a mai Afganisztán területén. Az ókori görögök Baktra néven ismerték.

(**) II. Núh ibn-Manszúr (976-977) bokharai emir a Számánida-dinasztiából.

Anyja neve és családi-nemzetségi neve alapján ítélve Ibn Szína a farszi-dari nyelvet beszélő közép-ázsiai bennszülött lakosságból eredt. Ezen a nyelven írta négysorosait is "lelke pihentetéséül".

Amikor Huszain betöltötte ötödik évét, szüleivel Bokharába költözött. A kisfiút beadták a maktabba, a muzulmán elemi iskolába, ahol tíz éven át tanult.

"Azután Bokharába mentünk, s engem elvittek a Korán tanítójához és az irodalmak oktatójához. Tíz évig tanulmányoztam a Koránt és az irodalomtudományokat, és olyan előrehaladást tettem, hogy mindenki ámult rajta."

Korán felfigyeltek a kisfiú kimagasló tehetségére. Tíz év elteltével apja kivette az iskolából, attól fogva otthon tanult, mestere eljárt a házukba. Nagy szorgalommal tanult matematikát, fizikát, jojtudományt, logikát, asztronómiát, filozófiát, geográfiát és sok egyebet.

A családi légkör elősegítette szellemi fejlődését. Apja, Abdalláh ibn Haszan jómódú, művelt ember volt, közel állt az iszmailitákhoz, akik valószínűleg követőjükké tették. Az iszmailiták az orthodox iszlám ellenfelei, a VIII. század derekán a bagdadi kalifátusban kialakult muzulmán szekta hívei voltak. Nevüket a hatodik síita imám, Dzsafar asz-Szádik legidősebb fia, Iszmáil neve után kapták (meghalt 760 körül). A szekta kialakulásának oka a kalifátus országaiban kiéleződött osztályellentétekben a VIII-X. században az egész kalifátusra kiterjedő népmozgalmakban keresendő. A síita irányzaton belül annak a rétegnek a hangulatát fejezte ki, amely a néptömegek vágyainak megfelelő társadalmi fordulatra várt. A IX. század második felében a szektán belül titkos társulat jött létre, soklépcsős beavatási szertartásokkal, az alsó fokozatok ideológiája szinte alig különbözött az orthodox iszlám ideológiájától, a magasabb fokozatra lépők előtt feltárták a Korán belső, jelképes értelmét, ami teret engedett a legtágabb körű szabad gondolatnak és a vallási türelmességnek. A legfelső fokozatokon beavatott iszmailiták filozófiai képzettségű emberek voltak. Számos kutató szerint a híres "Hű barátok testvérisége" enciklopédia (Baszra, X. század), ez a nevezetes neoplatonista mű, az iszmailiták legprogresszívabb eszméinek népszerű összefoglalása. A IX-X. században a szektán belül irányzatok alakultak ki, melyek szélsőséges fanatizmusukkal tűntek ki, és a politikai reakció eszközévé váltak.

Ibn Szína egyik életrajzában, amelyet Nicolaus Massa írt és a Kánon számos kiadásában megjelent, ezt olvassuk: "Apja szívesen elgyönyörködött a memphisi énekesek dalaiban, és kedvvel időzött tudósok társaságában, meghívta őket házához, hogy elbeszélgessen velük gyermekei jelenlétében a memphisi eseményekről, amiben nagy kedvét lelte Avicenna is; nemcsak szívesen hallgatta őket, hanem jól megjegyzett mindent, amiről beszéltek. Az ilyen beszélgetések alkalmával gyakran szóba kerültek filozófiai, építészeti és művészeti kérdések, és Avicenna mindebből sokat tanult tőlük." N. Massa itt valószínűleg az iszmailiták gyűléseire gondol, mivel ennek a szektának Szíriában és Egyiptomban volt különösen sok követője.

Ibn Szína nem tartozott az iszmailiták közé, de élénken érdeklődött tanaik iránt. Mit tanulhatott az iszmailiták gyülekezetében? Nyilvánvalóan nem elsősorban a Korán árnyalt magyarázatát, hanem inkább a vitatkozás dialektikáját, a vitatkozó felek nézeteinek elemzési képességét. Nem kizárt dolog, hogy Ibn Szína az iszmailiták körében sajátította el azt a szemléletet, hogy kritikus szemmel olvassa a Koránt. Első mestere, akitől filozófiát és matematikát tanult, Abu Abdalláh an-Nátili is az iszmailiták táborába tartozott.

"Olyan emberhez küldözgetett szülőatyám, aki zöldséget árult és járatos volt az indiai számokban, s én mindaddig jártam hozzá, míg el nem tanultam tőle (a számolást)" - emlékezik vissza önéletrajzában. - "Ezután Bokharába került Abu Abdalláh an-Nátili, akit filozófusként ismertek. Apám a mi házunkban adott neki szállást abban a reményben, hogy tanítani fog engem. Én már korábban is tanulmányoztam a fikhet (*), és tanítványként jártam az aszkéta Iszmáil az-Záhidhoz. Legjobb voltam tanítványai között. Eltanultam tőle a vitatkozás nagy művészetét, indukciók (levezetések) felépítését, s a fikh kérdéseiben a cáfolás és a kérdésfelvetés tudását."

(*) A fikh a muzulmán vallási jog, amely foglalkozik bizonyos polgárjogi kérdésekkel is, így például az öröklési joggal.

Olyan eredményesen tanult, hogy hamarosan nemcsak utolérte mesterét, hanem olykor-olykor zavarba is hozta. Önéletírásában azt mondja erről: "Azután tanulmányozni kezdtem an-Nátilival az Iszágudzsi-t. (*) Amikor elmondta nekem a faj meghatározását, hogy »Ez az, amit számos egymástól külsőre eltérő sok dologról mondunk«, arra a kérdésre, hogy »Ez mi?«, én olyan elemzést vágtam ki erről a fogalomról, mihez hasonlót ő még sohasem hallott. Rámcsodálkozott, amennyire csak tudott, és azt tanácsolta szüleimnek, hogy semmi más foglalatosságot ne adjanak nekem a tudományokon kívül."

(*) Az Iszágudzsi thüroszi Porphüriosz (?232-?304) görög neoplatoinista filozófus Adversus Christianos című, a logika alapjaival foglalkozó munkájának fordítása.

Ugyanígy történt Euklidész könyvével is: öt-hat teorémát mestere segítségével vett át, a többit önállóan.

"Azután az Almagesztet (*) vettem kézbe. Mikor bevezetőjének végére jutottunk és áttértünk a geometriai formulákra, an-Nátiliról kiderült, hogy meghaladja erejét tanításom. Azt mondta: Olvasd egyedül, oldd meg a teorémákat, azután jöjj el hozzám, és mutasd meg az eredményt, akkor megmagyarázom, mi a helyes és mi a hibás. Önállóan láttam hát a könyvek tanulmányozásához. Ami kérdés nyitva maradt, elmondtam tanítómnak, de ennek csak az lett az eredménye, hogy fényt derítettünk a mesteremet zavarba hozó néhány homályos kérdésre. Volt sok olyan probléma, amelyekről ő korábban nem hallott és tőlem tanulta meg."

(*) Az Almageszt (Megalé Szüntaxisz tész Astronomiasz) Ptolemaiosz (i. sz. II. század) kozmográfiai értekezése, amely a Kopernikusz előtti csillagászat alapját alkotta.

"Ezt követően an-Nátili búcsút vett tőlem, és Gurgandzsba (*) ment, én pedig tovább is olvastam és gyűjtöttem a könyveket. Kezembe kerültek más fizikai és metafizikai traktátumok is, és a tudomány kapui naponta mind szélesebbre tárultak előttem."

(*) Gurgandzs a VIII. század-ban a mongol betöréskor lerombolt khorezmi főváros. Ma Kunja Urgencs romváros néven ismert.

A következő passzusokban érdekes részleteket tudunk meg arról, hogyan haladt ez a megfeszített munka, aminek eredménye a fiatal ember gyors szellemi fejlődése lett. "Később is tovább folytattam tanulmányaimat még másfél éven át, s a logikát és a filozófia valamennyi ágazatát tanulmányoztam. Ebben az időben nem aludtam át egyetlen éjszakát sem teljesen, nappal pedig a tanuláson kívül semmi egyébbel nem foglalkoztam.

Összegyűjtöttem mindent, ami nyilvánvaló volt. Minden bizonyítást ellenőriztem, hipotéziseket alapoztam meg, hogy összevessem őket mindazzal, ami bizonyításra nem szorul, és összhangba hoztam őket a nyilvánvaló dolgokkal. Azután megvizsgáltam, hogy a nyilvánvaló dolgok közül melyikből lehet bizonyítékokat leszűrni, és megvizsgáltam az ehhez szolgáló feltevések előfeltételeit, míg világossá nem vált számomra az adott kérdés helyes megoldása...

S amikor este megtértem otthonomba, lámpást tettem magam elé, fényénél olvastam és írtam. Mihelyt úrrá lett rajtam az álmosság, és fáradtnak éreztem magam, bölcsen kiittam egy kupa tiszta bort, hogy visszaadja elmém frisseségét, testem erejét, majd ismét asztalhoz ülve tovább írtam és olvastam. Amikor rövid álom lepett meg, álmomban a szó szoros értelmében ugyanazokat a problémákat láttam, amelyek ébren foglalkoztattak, így tehát sok probléma veleje valóban álmomban világosodott meg előttem. Mindaddig éltem ezt az életet, míg erősnek nem éreztem magamat minden tudományban, s meg nem értettem őket, amennyire ember megérteni képes. Mindaz, mit akkor megtanultam, jelenti mai tudásomat; attól fogva máig nem gyarapodott tudásom."

A fiatal Ibn Szína ezután belefogott Arisztotelész egyik leghíresebb munkájának, a Metafizikának a tanulmányozásába. "Így tehát, amikor már a tökélyig tanulmányoztam a logikát, a természettudományokat és a matematikai tudományt, a teológia felé fordultam, és elolvastam a Metafizikát. Értelmét azonban nem voltam képes felfogni, és rejtve maradt előttem írójának célja. Negyvenszer olvastam végig a Metafizikát, és szóról szóra megtanultam szövegét. Eközben ugyanúgy nem értettem sem a művet, sem szerzőjének céljait. Elhagyott a remény, hogy valaha is felfoghatom, és azt mondogattam magamban: »Ez az a könyv, melyhez nem vezet a megértés útja!«

Egy alkalommal azonban alkonyattájt a bazárt jártam, a könyvkötők utcáját. Az egyik kereskedő valamilyén könyvet tartott a kezében, és fennen magasztalta. Felém nyújtotta a könyvet, de én önkéntelenül is határozottan eltoltam magam elől: Haszontalan tudomány ez! De ő válaszul biztatott: »Vedd meg ezt a könyvet, igazán olcsó, csak három dirhemet (*) kérek érte, gazdájának szüksége van a pénzre, amit kap érte.« Megvettem a könyvet, s ím kiderült, hogy al-Farábi (latinosan Alfarabius) írta a "Metafizika céljairól" címen. Hazasiettem, és azonnal tanulmányozni kezdtem. E könyv fő gondolatainak kapui feltárultak előttem, és világossá vált minden, mi nehéznek tűnt. Mérhetetlen öröm fogott el, és másnap bőkezű ajándékot osztottam ki a rászorulók között, hogy ezzel mondjak köszönetet a nagy istennek."

(*) Dirhem - akkoriban mintegy 3 gramm ezüstöt tartalmazó ezüstpénz.

Minden érdekes ebben a vallomásban: kitartása és szenvedélye, amellyel ez a fiatalember dolgozott, s a könyv vásárlásának jellemző epizódja. Milyen sajátos arcú volt ez a város, milyen fejlett volt kultúrája, ha egy bokharai kereskedő elképzelhetőnek tartotta, hogy rábeszéljen egy fiatal embert Arisztotelész Metafizikájára.

Abu Naszr ibn Muhammad al-Farábi (870-950), akinek könyve úgy megörvendeztette Ibn Színát, a legnagyobb közép-ázsiai filozófusok és polihisztorok közé tartozott. Második mesternek nevezték őt, s elsőnek Arisztotelészt tartották. A Szir-darja partján fekvő Farabban született, s több filozófiai, matematikai és fizikai mű őrzi nevét. A tudamányak felosztásáról írott Kitáb ihszá al-ulum című könyvében összefoglalja az ismeretek minden területét. Az emberi test szerveiről írott traktátuma alapján megállapíthatjuk, hogy az orvostudomány feladatainak és céljainak meghatározásában Ibn Szína közvetlen elődjének tekinthető. Írt ezenkívül egy traktátumot az elméleti és a gyakorlati orvoslásról.

Nem kis mértékben Farábié az érdem, hogy Európa tudósai megismerkedtek Arisztotelész tanításával. Nemcsak az által, hogy bemutatta Arisztotelész főbb műveit, hanem azzal is, hogy nagy munkát végzett annak érdekében, hogy Arisztotelész haladó gondolatairól lehántsa Plato idealista kancepcióit. Farábi készítette elő az egész középkori kultúra egyik legkimagaslóbb alakjának, Avicennának a fellépését.

Ibn Szína érdeklődése az orvostudomány iránt igen korán felébredt. "Később kedvem ébredt a gyógyítás tudománya iránt - olvassuk önéletírásában -, s orvosi könyveket kezdtem olvasni. Az orvostudomány nem tartozik a nehezek közé, én tehát természetesen rövid idő alatt nagy eredményeket értem el benne olyannyira, hogy az akkori nagyon híres orvosok tanácsért kezdtek járni hozzám. Látogattam betegeket is, s az így felhalmozott tapasztalatok révén a gyógyulás és a tanulás olyan kapui nyíltak meg előttem, hogy le sem lehet írni. S mindezek közepette folytattam a fikh tanulmányozását, és részt vettem a róla folytatott disputákban. Tizenhat éves voltam ekkoriban."

Ibn Szína az orvostudományt egy híres bokharai orvos, számos orvosi könyv írója, abu-l-Manszúr Kamari vezetésével tanulmányozta. Egy keresztény orvos, Abu Szahl Maszíhí ösztönözte orvostudományi tanulmányokra.

Kamari rövid ideig irányította tanulmányait. Ibn Szína nemsokára önállóan kezdett praktizálni, és hamarosan annyira híres orvos lett belőle, hogy meghívták a palotába, kezelje a súlyos beteg bokharai emírt, Núh ibn Manszúrt. Önéletírásában így emlékezik vissza: "Egyszer az emír megbetegedett, az orvosok nem tudták megállapítani, mi a baja. Nevem ismert volt előttük, hallottak olvasottságomról. S ők (az orvosok) beszéltek neki rólam, és kérték, hívjon el. Megjelentem és részt vettem az emír kezelésében, és kitűntem ebbeli szolgálataimban." Pontosan nem tudjuk, milyen betegség kínozta az emírt és hogyan kezelte őt Ibn Szína. Csak azt tudjuk, hogy a kezelés eredményes volt, és Núh ibn Manszúr még egy évig kormányzott Bokharában. Tudjuk azt is, hogy a gyógykezelésért jutalmul Ibn Szína szabad bejárást kapott a Számánidák híres könyvtárába.

A bokharai könyvtár páratlanul gazdag gyűjtemény volt abban a korban. Együtt voltak itt antik filozófusok munkái, történelmi, földrajzi, jogtudományi és orvosi könyvek, verses és prózai szépirodalmi alkotások. (A bokharai könyvtár egyébként nem volt kivételes jelenség: Keleten szép számmal voltak hasonló jellegű könyvtárak.) Maga Ibn Szína is fontos szakasznak tekintette életében azokat az időket, amikor a bokharai könyvtárba járt. Itt fejeződött be a tanulás s kezdődött az önálló alkotó munka korszaka.

"Beléptem ebbe a sok-sok helyiségből álló könyvtárba - írja önéletrajzában -, ahol minden teremben könyvekkel teli ládák voltak egymásra halmozva. Az egyik helyiségben arab könyvek és versek voltak, a másikban törvénytudományi munkák és így tovább, minden helyiségben valamilyen tudományág irodalma.

Átolvastam elődeim munkáinak jegyzékét, majd könyvet könyv után szedtem elő a ládából, mindent, amit el akartam olvasni. Sok olyan könyvnek, amelyet én ott láttam és olvastam (joggal feltehetem), címét sem hallotta senki. Sem korábban, sem azóta magam sem találkoztam velük.

Kiolvastam ezeket a könyveket, sokat merítettem belőlük, és így elértem a magister címet. Amikor betöltöttem tizennyolcadik évemet, abbahagytam a mindenféle tudományok tanulmányozását, ezután már semmi újat nem tudtak nekem adni. A különbség csupán az, hogy ifjúként inkább futtában szedtem össze tudásomat, ma érettebb fővel tekintek a tudományokra, alaposabban és világosabban látok mindent."

Ibn Szína több éven át látogatta a Számánidák könyvtárát, mindig hosszan elidőzött a könyvek között és okosan hasznosította az ott felhalmozott szellemi kincseket. Elképzelhető, hogy itt, a bokharai könyvtárban dolgozva ötlött fel benne a gondolat, hogy összefoglaló orvostudományi munkát írjon, melyben megtalálható mindenfajta betegség neve, valamennyi tünetével, kialakulásának okával, gyógykezelési módjának leírásával. Evégett jegyzeteket készített a kezébe kerülő könyvekből, s feljegyzéseit időnként összefoglalta. Valószínűleg így kezdődött az anyaggyűjtés a Canonhoz, amelyen évekig dolgozott.

Ibn Szína korán elkezdett írni. Szomszédja, Abu-l-Haszan al-Arúdi kérésére írt egy Gyűjteményt a bokharai könyvtárban olvasott könyvek rövid tartalmi kivonatával. "Ebben a matematika kivételével minden tudományról beszéltem. S akkor huszonegy éves voltam" - írja önéletrajzában. Egy bokharai törvénytudó, a Koránt és az aszketikus tanokat kiválóan ismerő Abu-Bakr al-Barki részére filozófiai kérdéseket tárgyaló könyvet írt közel húsz kötet terjedelemben Összegezés és eredmény címmel, és egy etikai összefoglalást Jótett és vétek címmel. Ezekben az években születtek dari nyelven írott csillagászati munkái: a meteorhullásokra és azok összetételére, s a nap előtt elvonuló Vénuszra és Merkurra vonatkozó megfigyelései. Az ifjú Ibn Szína húszéves fejjel már tudta mindazt, mi kora tudománya előtt ismert volt.

Ezalatt a Számánidák birodalma az összeomlás szélére jutott. 992-ben Bokharát szinte ellenállás nélkül elfoglalta a karaganda Bogra-khán. Bokharából távozta után a Számánidák már nem sokáig tarthatták kézben a hatalmat. A városállamot 998-ban véglegesen meghódították a karaganda hadak ilek-Khán Naszr vezetésével.

A fordulat nyomában fosztogatás és gyújtogatás járt. Leégett a híres bokharai könyvtár. A város fokozatosan elvesztette nyílt, vendégszerető arculatát, a világ minden tájáról jött utazóknak és kereskedőknek eddig szélesre tárta kapuit, s azok most már joggal féltették nemcsak áruikat, hanem tulajdon életüket is, és inkább elkerülték Bokharát, útjukat inkább Gurgandzs és Szamarkand felé vették. Bokharában pedig jelentősen megerősödött a muzulmán papság befolyása. A fanatikus karagandák odaadóan támogatták a muftikat és az imámokat, s az üldöztetés, nemritkán a kivégzés elől sok tősgyökeres bokharai sietve menekült szülővárosából. Bokhara ekkor válik az iszlám egyik szilárd támaszává. A szabad, felvilágosult város ezt a hírnevét örökre elvesztette.

999-ben meghalt apja, Abdalláh ibn al-Haszan, s Ibn Szína vállára szakadt a család gondja. Ám az egykori iszmailita családját gyanakodás vette körül. Ibn Szína helyzete bizonytalanná, sőt veszélyessé vált, elhatározta hát, hogy Khorezm akkori fővárosába, Gurgandzsba költözik. "Ekkor meghalt atyám, s az én helyzetem igen nehéz lett - emlékezik vissza önéletírásában életének erről a korszakáról. - Akarva nem akarva, a dívánban kellett munkát vállalnom. Ám nem telt bele nagy idő, s a szükség arra kényszerített, hogy elhagyjam Bokharát, és Gurgandzsba költözzek.

Akkoriban a tudósokhoz jóindulatú Abu-l-Huszein Szuheili töltötte be a khorezmi sah vezírjének posztját. Elmentem ehhez a khorezmi sahhoz, Ali ibn Mamúnhoz, a törvénytudó fakírok ruhájában, vállamon széles tajlaszannal (köpennyel) és csalmában (turbánban), melynek végeit állam alatt kötöttem meg. Olyan havi fizetést kaptam, ami méltó volt egy hozzám hasonló emberhez."

Ibn Szína haláláig nem tudott megtérni szülőföldjére, idegenben hányódott, egyik városból a másikba sodorta a sors, egyik feudális úrtól a másikhoz vetődött. Megfordult Khorezm, Abiverd, Neisápur, Tusz, Gurgán, Dordzsia, Kazvin, Rej, Hamadán, Iszfahán urainak udvarában, hol koplalt, hol vezírré emelték, hol meg tömlöcbe vetették, de az alkotó munkát pillanatra sem hagyta abba. Nemegyszer kifosztották mindenéből, könyvtára elpusztult, s vele húszkötetes filozófiai enciklopédiájának, az "Al-Inszáf"-nak, "Az igazságosság"-nak a kézirata is.

A khorezmi korszak Ibn Szína életének legfontosabb szakasza volt. Míg Bokharában befejezte tanulmányait és megkezdte önálló alkotótevékenységét, a Gurgandzsban töltött évek alatt véglegesen letisztázódtak filozófiai, természettudományos és orvostudományos nézetei. Khorezmbe egy fiatal és reményekkel teli filozófus és orvos érkezett, s a várost mint érett gondolkodó, tudós hagyta el, akinek neve szerte ismertté vált Kelet államaiban.

Khorezm gazdaságilag és kulturálisan viharos fejlődésnek indult, amikor 1000 körül Ibn Szína megtelepedett a városban. Lakóinak anyagi és szellemi kultúrája ragyogó alkotásokkal gyarapodott. A híres középkori arab földrajzi utazó, Jákút ibn Abdulláh al-Hamavi (1179-1229) nem győzött betelni a gyönyörűséggel Khorezm fővárosának, Gurgandzsnak a láttán: "nem hiszem - írja -, hogy volna a világon még egy város, amely mérhető lenne Khorezm fővárosához nagyságát és kincseinek számát tekintve vagy lakosságának számára nézve, s amely ennyire közel lenne a jóhoz, a hit és a vallás parancsainak betöltéséhez."

II. Mamún ibn-Mamún khorezmi sah kormányzásának évei (999-1017) jelentik Khorezm virágkorát. Pártfogolta a tudományokat, és udvarában maga köré gyűjtötte Közép-Ázsia legkiválóbb tudósait, akik tudóstársaságot - madzslisz ulamá-t - alapítottak, ebből nőtt ki később a "Mamún Akadémia". Ennek elismert feje a zseniális khorezmi polihisztor tudós, Abu Raihán al-Bírúni (973-1048) volt, akinek matematikai, fizikai, csillagászati, földrajzi, geológiai, farmakognóziai, etnográfiai, filológiai és történettudományi munkái vívtak ki hírnevet. A kor olyan kiváló tudósai voltak a "Mamún Akadémia" tagjai, mint a matematikus, asztronómus és orvos Abu Szahl Iszá Jahjá al-Maszihi, az orvos Abu-l-Haszan ibn-Hammár, a matematikus Abu-Naszr Arák, a történész Ibn Miszkaveih és más hozzájuk hasonlók.

A Mamún Akadémia létrehozása nem véletlen szeszélye volt a felvilágosult khorezmi sahnak. A khorezmi tudományos élet ekkorra már kimagasló szerepet töltött be a Kelet történelmében. Az anyagi kultúra fennmaradt emlékeinek gondos elemzése révén bátran megállapíthatjuk, hogy a természettudományok Khorezmben már akkor fejlődésük igen magas fokára emelkedtek: a geometria, a trigonometria, az asztronómia, a topográfia, a kémia, és az ásványtan lendületes fejlődése nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy kiszámítsák az építészeti arányok pontos kánonjait, hogy gondos építészeti számításokat végezzenek, lenyűgöző méretű öntöző-lecsapoló rendszereket építsenek, amelyek lehetetlenek gondos szintmérés nélkül. Elképzelhetetlen lett volna a Bírúninál is leírt khorezmi kalendárium, a nagyon hasznos csillagászati terminológia, az ásványi festékeknek az a gazdag változatossága, amelyet a Toprak-kale freskóin látunk, vagy annak ablakain a csodálatos antik üveg.

Az Akadémia kiváló tagjai, filozófusok, orvosok, tudósok, Közép-Ázsia számos népének fiai megtermékenyítő hatással voltak az ereje teljében levő Ibn Színára, serkentették tehetségének hatalmas kibontakozását. Első találkozásukkor maguk közé fogadták a fiatal embert. A khorezmi tudósok már sokat hallottak róla, s a tudomány kelő csillagát látták benne. Az Akadémiának már a munkastílusa kedvezett minden tagjának, hogy kibontakoztathassa alkotó képességeit: hetenként tartott gyűléseiken elvont témák éppúgy napirendre kerültek, mint tisztára gyakorlati kérdések. Nem kis szerepet játszott emellett az állandó érintkezés, az a lehetőség, hogy felötlő gondolatokat, feltevéseket nyomban meg lehetett beszélni tárgyilagos és művelt tudóstársakkal.

A Gurgandzsban töltött évek rendkívül termékenyek voltak Ibn Szína életében.

Itt kezdődött pedagógiai tevékenysége: orvostudományra és filozófiára oktatta nagyszámú tanítványát.

Itt rakta le két fő életművének: a gyógyításról írott filozófiai enciklopédiájának, a Kitáb as-Sifának, és orvosi enciklopédiájának, a Kitáb al-qánún fí-t-tibb-nek az alapjait.

Ibn Szína szoros kapcsolatot tartott korának számos tudósával és filozófusával. Sokrétű tudományos érdeklődés fűzte össze a néhány évvel idősebb Bírúnival. E két kiváló tudós sok tekintetben kiegészítette egymást. A csillagászaton, fizikán, geológián, matematikán kívül - ezek a tudományterületek mindkettejüket egyformán foglalkoztatták - voltak olyan területei is a tudásnak: az orvostudomány, a pszichológia, a filozófia, ahol Ibn Szína többet dolgozott.

Bírúni nagy történeti munkájában, az al-Ászár al-Bákija an al-kurún al-khálijá-ban (az elmúlt századok fennmaradt emlékei) Ibn Színáról is ír. Amikor egyes fizikai kérdéseket vizsgál, azt írja:

"Erről majd más helyütt, ennél a könyvnél megfelelőbb helyen beszélek, nevezetesen amikor majd azokról a vitákról szólok, amelyeket egy arra méltó ifjúval, Abu Ali al-Huszan ibn Abdalláh ibn Színá-val folytattam."

Bírúni Ibn Színával 997-998-ban folytatott levelezésükre gondol. Ebben olyan kérdéseket beszéltek meg, mint a világegyetem felépítése, a testek szabadesésének törvénye, s más kozmológiai és fizikai problémákat. Ezt a levezetést már közzétették; tartalma Bírúni két kérdéssorozata és Ibn Szína váhaszai ezekre a kérdésekre. Bírúni a maga nézeteit kísérletekre hivatkozva támasztotta alá, és a kísérletes tudomány eredményeit szembeállította az elvont okfejtésekkel. Válaszaiban Ibn Szina Arisztotelész védelmezőjeként és kommentátoraként érvel.

Tudjuk, hogy Bírúnit nem elégítették ki Ibn Szína válaszai, s megírta neki ellenvetéseit. Ez a levelezés nemcsak önmagában, nemcsak a benne felvetett fontos kérdések miatt érdekes számunkra. Mutatja azt is, milyen gyorsan fejlődött Ibn Szína: amikor erre a Bírúnival folytatott levelezésre sor került, tizennyolc éves volt.

A fiatal tudósnak nemcsak elmélyült gondolkodásmódja érdemel figyelmet, hanem véleménye megvédésében tanúsított szilárdsága és határozottsága is. Így például Bírúni második kérdésére adott válaszát a következő szavakkal fejezi be: "Vétkes és méltatlan a módszered, hogy Arisztotelész szavait értelmetlenségnek állítod be."

Bírúni már nem tartózkodott Khorezmben, amikor Ibn Szína oda telepedett. 995-től száműzetésben élt, és Ibn Szína sokat tett annak érdekében, hogy Khorezm nagy fia hazatérhessen szülőföldjére. Végre 1010 körül Bírúni barátjával, Maszíhivel együtt visszatérhetett Gurgandzsba.

Az Akadémia e három világhírű tudósát szoros barátság fűzte össze. Maszíhi barátsága nagy hatással volt Ibn Szína, az orvos fejlődésére.

Gundisápur orvosi iskolájában tanult Maszíhi, s járatos volt nemcsak a görög, a római és a bizánci orvostudományban, hanem India és Kína medicinájában is.

Nem elképzelhetetlen, hogy Ibn Szína éppen az ő révén ismerkedett meg az indiai és a kínai orvostudomány hagyományaival.

Szoros baráti kapcsolatok fűzték Ibn Színát Abu Száid (968-1049) misztikus filozófushoz, a Nisápúrban és a hozzá közel fekvő khoraszáni városokban széleskörűen elterjedt szúfizmus (*) iskolájának fejéhez és prédikátorához, aki a muzulmán világban rendkívül népszerű sejk volt. Fennmaradt levelezésük: Abu Szaíd tíz levele, melyekben Ibn Színától néhány tudományos problémára kér magyarázatot, és Ibn Színának ugyanannyi válasza. Ez a levelezés sok-sok kérdést érint: az analogikus következtetésről, a test és a lélek kapcsolatának fokáról és jellegéről, az elrendeltetés és a sors, s másrészt az isteni szándék és az emberi vágy különbségéről.

(*) A szúfizmus misztikus áramlat az iszlámban, extatikus istenimádatot prédikál, követői szerint az istenségben oldódik fel minden létező. A szúfi tanok szerint az igazi lét csak az isten, az anyagi lét pusztán látomás, allegória. Hívei szerint az értelem tökéletlen és mulandó, tagadták a megismerést, mivel igazi tudásnak csak a misztikus megvilágosodást tartották, ami szerintük akkor következik be, ha eggyé olvadunk istennel. Ibn Szína korában a szúfizmus elégedetlenséget fejezett ki a feudális urakkal, uzsorásokkal és a papsággal szemben.

Arra is vannak adataink, hogy ez a két merőben ellentétes világnézetű ember találkozott. Egyikük nézeteit a tapasztalatra, a megfigyelésre, a dedukcióra építette, másikuk a létezés titkainak misztikus kifürkészésére. "A meihenei remetével nagyszámú tanítványa jelenlétében folytatott beszélgetéseik és vitáik tárgyát az arisztotelészi logika finomságai, Pürrho (i. e. ?365-275) görög szkeptikus filozófus tételei, a szabadesés fizikai törvénye (Európában Newton fedezte fel a XVII. században) és ehhez hasonló kérdések adták. Már ez önmagában is képet ad róla, milyen magas fejlődési szintet ért el erre a korra a tudomány Közép-Ázsiában és Khoraszánban." - írja A. A. Szemenov. A szabadesés törvényével külön fejezet foglalkozik a Kitáb as-Sifában. Ibn Szína részletes vizsgálat alá veszi kora tudományos nézeteit, s megfogalmazza a maga Philoponétől eltérő elméletét, amelyet a későbbiekben impetus-elmélet néven emlegettek. Abu Szaíd egyik négysorosa jól jellemzi beszélgetéseiket:

Lappangó betegség ellen orvosságot kértem,
S az orvos szólt: "Csak barátodnak ne, másnak néma légy."
"S ennem?" - kérdeztem. - "Szíved vérét!"
"Felhagynom?" - "Ezzel és a túlvilággal is!"

Több forrásból ismerjük Ibn Szína és Abu Szaíd párbeszédét. Abu Szaíd egy alkalommal, hangsúlyozni kívánva a köztük meglevő világnézeti különbséget, azt mondta Ibn Színáról: "Amit én sugallat nyomán értek meg, ő tudja". Amire Ibn Szína így felelt: "Az ő látomásait én megmagyarázom."

A termékeny munkával töltött gurgandzsi szép napoknak 1012-ben Mahmúd Gazni szultán (998-1030) beavatkozása vetett véget. A khorezmi sahhoz írott levelében követelte, hogy a híres tudósokat Gurgandzsból küldje udvarába, "őt is érje a kitüntetés, hogy beszélgetésük részese lehet". Mahmúd Gazninak, a kegyetlen, fanatikus és bosszúszomjas zsarnoknak az igazi arcát jól ismerték Keleten: sokan tudták, milyen kegyetlenül üldözte a híres költőt, Firdauszit (?940-?1020), s ez az üldözés, mint ismeretes, Firdauszi kényszerű menekülésével, majd halálával ért véget.

Mamún sah tartott Mahmúd Gaznitól, levelét felolvasta a tudósoknak, és rájuk bízta, ki mit tesz. Többségük alávetette magát az uralkodó pimasz követelésének, bosszújától tartva. Mahmúd Gazninak azt a próbálkozását, hogy megnyerje udvara számára Ibn Színát, nem szabad úgy tekintenünk, mintha kedvező munkafeltételeket kívánt volna teremteni neki, hanem inkább mint eszközt arra, hogy "kezessé", a maga számára veszélytelenné tegye. Ibn Szína tisztában volt ezzel, és jobbnak látta, ha kitér a kétes értékű meghívás elől. Abu Szahl Maszíhi is megtagadta, hogy Mahmúd Gazni udvarába menjen. Mindketten titokban dervisruhát öltöttek, és az éjszaka leple alatt a Karakum-sivatagon át Perzsiába szöktek. Útközben homokvihar érte őket utol. "Abu Ali (Ibn Szína) elmondta - írja Nizámi Arúzi Szamarkandi -, hogy negyednap feltámadt a szél, és felkavarta a port, hogy elsötétült a világ. Eltévedtek. Az utat homokkal hordta be a vihar. S amikor a szél elállt, kiderült, hogy útikalauzuk sem találja az utat. A khorezmi pusztaság tikkasztó hevében a vízhiánytól és a szomjúságtól Abu Szahl Maszíhi megtért az örökkévalóság világába. Az útikalauz és Abu Ali pedig ezernyi szenvedés árán megérkezett Bavardba." Ibn Szína innen tovább ment Nisápúrba, s noha maradni volt kedve ebben a városban, megtudta, hogy keresik, és folytatta útját Dzsurdzsánba, a Kaspi-tenger déli partjára. Amikor a hagyomány szerint Mahmúd Gazni szultán hírét vette Ibn Szína szökésének, elfogató parancsot adott ki ellene, s mindenhova megküldte arcmását.

Ibn Szína Dzsurdzsánban találkozott a törvénytudó és filozófus Abu Ubaida al-Dzsuzdzsánival, aki tanítványául és barátjául szegődött. Elkísérte Ibn Színát mindenhova mestere életének utolsó huszonöt évében. Így a legpontosabban közvetíthette, amit a mesterről tudott.

Mahmúd Gazni éveken át üldözte Ibn Színát, aki egyik feudális udvarból a másikba menekült előle. Megfordult Dzsurdzsánban, Rejben, Hamadánban, Iszfahánban. Sorsát keserű színekkel festi Dzsurdzsánban írott kaszídájában (válasza Mahmúd Gazninak), amely a következő szavakkal kezdődik:

"Amikor nagy ember lettem, egyetlen ország se akar befogadni. Amikor értékem végtelenül megnőtt, nem akadok vevőre."

"S mondja Abu Ubaida al-Dzsuzdzsáni, as-Seikh-urrais híve: »Itt végződik az, amit maga a seikh mondott el, s innentől azt beszélem el, amit magam láttam az ő életéből, míg annak végezetéig együtt voltam vele. S az Úr segéljen engem!«" - így fejeződik be Ibn Szina életírása, melyet szavai után Abu Ubaida al-Dzsuzdzsáni jegyzett papírra.

Hamadánban közel hat évet töltött Ibn Szína - Dzsurdzsánban, majd Rejben, Rázi hazájában megélt hányattatások után került ide. Hamadán emírje, Samusz ad-Daula (997-1021) buida herceg vette pártfogásába. Rábeszélésére Ibn Szína elfoglalta a vezíri posztot, és sok időt szentelt államügyeknek. Fennmaradt egy színes leírás arról, hogyan élt és dolgozott Ibn Szína azokban az években: "Abban az időben, amikor Abu Ali (Ibn Szína) vezír volt, mindennap már hajnal előtt kelt, és megírt két ívet a Kitáb as-Sifához. Amikor a virradatból reggel lett, fogadta tanítványait, az olyanokat, mint Kijá Raísz Bahmanair, Abu Manszúr ibn Zille, Abd al-Vahíd Dzsuzdzsáni, Szulaimán Dimiski és én, Bakalidzsar. Délelőttig a tanulnivalót magoltuk, és vele együtt végeztük el az imát. Mikor hazulról elindult, háza kapujánál szükségére panaszkodó, kérelmező, mintegy ezer nemes-neves lovasember várta. A hodzsa a lovára ült, s ezek nagy tisztelettel kísérték őt. Amikor a dívánhoz ért, a lovasok száma már kétezerre nőtt. A déli imáig maradt a dívánban, s amikor hazatért, asztalhoz ült. s egy egész sereg ember fogyasztotta vele együtt a kenyeret.

Rövid ebéd utáni alvásnak adta át magát, s amikor felkelt, elvégezte az imát, és elindult a sáhinsáhhoz. Egészen a következő imáig tárgyaltak és vitattak meg fontos állami kérdéseket. Négyszemközt voltak mindig, harmadik ott sohasem volt jelen. S elbeszélésemnek az a célja, hogy megmutassam, a hodzsának nem volt egyetlen szabad perce sem."

Ibn Szína mint vezír olyan politikát igyekezett megvalósítani és befolyása az udvarban olyannyira megnőtt, hogy ez elégedetlenséget váltott ki a muzulmán papságból és az emír környezetének tagjaiból. Az egyik udvari intrika majdhogynem tragikusan végződött Ibn Szína számára. A hamadáni testőrcsapatok, mert nem kapták meg kikötött zsoldjukat és ezért Ibn Színát okolták, fellázadtak. Feldúlták Ibn Szína házát. Az életét követelték. Hamadán emírje azonban nem adta ki vezírjét, posztjáról azonban le kellett váltania. Ibn Szína negyven napig bujkált, akkor újra visszanyerte a vezíri posztot, miután a súlyos beteg emír magához hívatta, s kérte, hogy gyógyítsa meg őt Ibn Szína. Samusz ad-Daula emír azonban nem követte Ibn Szína orvosi tanácsait, hadjáratba indult, s hamarosan ott is érte utol a halál.

Fia, Szamá ad-Daula foglalta el az emíri trónt, s ez Ibn Szína halálos ellenségeinek diadalát jelentette. Egy ideig még bujkált Ibn Szína egy füstölőszerárus, al-Attár házában, de rátaláltak, és Fardzsán erődjébe zárták. Sem a bujkálások alatt, sem a tömlöcben nem hagyta abba a munkát. "Amikor a sejkh (Ibn Szína) titokban Abu Gálib al-Attár házában élt - írja Dzsuzdzsáni -, kértem őt, fejezze be a gyógyítás könyvét, a Kitáb as-Sifá-t. Hívta al-Attárt, papírt, tintát kért tőle; az hozta, és akkor a sejkh vagy húsz konc 1/8-os méretű papirosra felírta a témavázlatot, ezzel két napot töltött, míg minden probléma címét sorba fel nem írta. Eközben keze ügyében nem volt egyetlen könyv sem, és nem használt semmiféle forrásmunkát, hanem mindent emlékezetből és fejből írt. Azután kirakta maga elé azokat a konc papírokat, egyenként vette s olvasta a vázlatpontokat és írta hozzá a magyarázatokat. Mindennap megírt ötven oldalt, míg teljesen be nem fejezte a természettudományokról és a teológiáról szóló fejezeteket, csupán az állatokról és a növényekről szóló részt hagyta ki, és belekezdett a logikába, amiből egy fejezetet írt meg." Fardzsán erődjében megírta a Kitáb al-hidáját (Az útmutatások könyvét) és a Hajj ibn Jahzán (A Virrasztó fia, az Élő) című traktátusát, majd a Kitáb al-Kúlandzs (Könyv a kólikákról) című traktátusát és a Canon utolsó fejezeteit.

Humora a tömlöcben sem hagyta el. Egy kaszídát írt, amelyben a következő két sort olvassuk:

"Bejövetelem (ebbe az erődbe) látnivaló, mint láthatod,
Ám a kijutásom kétséges teljesen."

Iszfahán emírjének, Alá ad-Daulának Hamadán csapatai felett aratott győzelme visszaadta Ibn Színának a szabadságot. 1023 végén Ibn Szína megérkezett Iszfahánba, ahol ünnepélyesen fogadta őt a tudós világ. "Alá ad-Daula megkülönböztetett tiszteletben és megbecsülésben részesítette a tudós Ibn Színát, s parancsot adott, hogy a városban élő valamennyi tudós, törvénytudó és filozófus minden péntek éjjel jelenjen meg palotájában tudós vitára és eszmecserére. E viták igazi vezetője Ibn Szína volt a valóságban. Előadásait és megjegyzéseit mindenki a legnagyobb figyelemmel hallgatta. Ha a jelenlevők közül valakinek kételye támadt, kérdést tett fel Ibn Színának, s az tömören megmagyarázta álláspontját."

Életének utolsó 13 évét Ibn Szína Iszfahánban töltötte olyan körülmények között, hogy minden idejét teljesen az alkotó munkának szentelhette. Noha az alkotókedv életének minden korszakára jellemző, mégis különösen sokat végzett életének ebben a viszonylag nyugodt periódusában, Iszfahánban, ahol gondoskodás és megbecsülés vette körül. Itt fejezte be a Canont, megírt több nyelvtudományi munkát, közöttük a híres tízkötetes arab nyelvkönyvét, több matematikai és filozófiai traktátumot.

Az első naptól fogva, hogy Ibn Szína megérkezett Iszfahánba, Alá ad-Daula emír megparancsolta, hogy minden tudós, törvénytudó és filozófus péntekenként gyűljön össze palotájában, s ott olvassa fel munkáit, vegyen részt a tudományos vitákban. Az persze magától értetődik, hogy az iszfaháni tudóskonferenciák szerényebb összetételűek, kevésbé reprezentatívak voltak, mint a Khorezmi Akadémia, de itt is hasonló alkotólégkör és tudományos "demokrácia" uralkodott. Maga az emír is részt vett minden megbeszélésen, és restelkedés nélkül megkérdezte, amit nem értett. A legenda szerint egy alkalommal, amikor Ibn Színához fordult, hogy magyarázatot kérjen valamilyen homályos kérdésre, mosolyogva hozzátette: "Mint magam, épp olyan emírhez fordulok kérésemmel. Abu Ali (Ibn Szína) a tudósok emírje, míg én az egyszerű halandóké..."

Ibn Színának rendkívüli módon megnőtt a hírneve ezekben az években. Könyvei tudóskörökben közkézen forogtak Kelet minden államában. Rengeteg tanítványa és lelkes tisztelője volt nemcsak Közép-Ázsiában és Perzsiában, hanem Bagdadban, Damaszkuszban, Egyiptomban is. Közép-Kelet minden vidékéről zarándokoltak a tudósok, hogy meghallgassák a "sajkh ar-raisz"-t, a "tudósok nagy öregét". Leveleket, kéziratokat küldenek neki; kikérik tanácsát.

Ibn Szína az emír belső tanácsosa. Iszfahánban nem kerül sor egyetlen komoly politikai döntésre sem az ő részvétele nélkül. Ennek viszont megvan a maga ára: mindenüvé el kell kísérnie az emírt, még a hadjáratokba is, ami már igen fárasztja az öregedő tudóst, s ami számára a legfájóbb, elvonja az alkotó munkától. A hányattatás évei, s a megfeszített titáni munka az egészségét is aláásta. Élete utolsó éveiben állandóan betegeskedett.

Amikor Alá ad-Daul Hamadán ellen indul hadba (1036 vége), Ibn Szína olyan rosszul van, hogy egy odaadó szolga hazaviszi őt Iszfahánba. Néhány hónapos kitartó kezelés után, úgy látszik, egészsége visszaáll. Legalábbis amikor 1037 nyarának elején Alá ad-Daul emír a meghódított Hamadánba készül, Ibn Szína rááll, hogy elkísérje. Útközben azonban kiújulnak fájdalmai, és néhány nappal később bele is hal betegségébe. Dzsuzdzsáni Ibn Szína életrajzát az utolsó napok leírásával fejezi be: "Azután Alá ad-Daul Hamadánba indult, és a sejkh (Ibn Szína) vele tartott. Útközben ismét kitört rajta betegsége. Amikor Hamadánba ért, ráébredt, hogy ereje elhagyta, és már nem elegendő, hogy úrrá legyen a betegségen. S akkor a sejkh (Ibn Szína) többé már nem gyógykezelte magát, és azt mondogatta: »Az engemet kormányzó Kormányzó már erőtlen kormányozni engem, és most már haszontalan a gyógyítás.« És ilyen állapotban töltött el pár napot, majd megtért Kormányzójának védőszárnyai alá. Hamadánban temették el. Élete 58 évig tartott, halála 428-ban következett be." (*) Mindenét, amije volt - írja A. A. Szemjonov Avicenna-életrajzában -, kiosztotta a szegények között, rabszolgáit felszabadította, és mint a források tanúsítják, halálos ágyán tiszta fejjel verset mondott:

"Meghalunk, s a sírba mást nem viszünk,
Csak annak tudatát, hogy ésszel felérni mit se sikerült."

(*) A hidzsra időszámítás (Mohammed Medinába való átköltözése) szerinti 428. év, megfelel a mi időszámításunk szerinti 1037. évnek. Ibn Szína 1037. június 18-án halt meg.

Ibn Szína mauzóleuma mindmáig zarándokhely. Munkái kiállták az idő próbáját, s az emberi kultúra legnagyobb értékei közé tartoznak. Sírján egy rubái van, szerzőjéül Ibn Színát, mások Omar Khájjámot tartják:

Fekete sár mélyétől mennybolt magasáig
sorra kibogoztam e világ minden titkát,
megleltem valahány csalás és furfang nyitját,
felhők szemem elől csak a halált borítják.

(Ford.: Weöres Sándor)

A Béke Világtanács felhívására 1952-ben világszerte megünnepelték Avicenna születésének a muzulmán időszámítás szerinti ezredik évfordulóját. A nevezetes évforduló alkalmából a Szovjetunióban és különösen a szovjet Közép-Ázsia köztársaságaiban is széles körű ünnepségekre került sor. Ezek során előadásokat tartottak a nagy tudós életéről és tevékenységéről, kiállításokat rendeztek kézirataiból. Műveinek nagybecsű régi kiadásaiból. Az évforduló alkalmából üzbég és orosz nyelven egyidejűleg napvilágot látott a Kánon első kötete, fordítását az Üzbég Tudományos Akadémia és a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiája készítette el.

1952-ben Bagdadban orientalista kongresszust tartottak Ibn Szína emlékére. A tervek szerint ugyancsak nagy nemzetközi Ibn Szína-kongresszust kívántak tartani Teheránban 1952-ben, de mert szervezői a kongresszust össze kívánták kapcsolni a mauzóleum és az emlékmű felavatásával, a kongresszusra csak 1954-ben kerülhetett sor. Ezen a kongresszuson találkozót adtak egymásnak a világ legnevesebb orientalistái és a Szovjetunió is népes küldöttséggel képviseltette magát.

1980-ban ünnepelték Ibn Szína születésének ezredik évfordulóját a Julianus-naptár szerint. Erre az évfordulóra az Üzbég Tudományos Akadémia megjelentette a Kánon második kiadását, a Tadzsik Tudományos Akadémia pedig Ibn Szína műveinek tízkötetes sorozatát. Ünnepi ülésszakot rendeztek Moszkvában, Dusanbében és Ibn Szína szülőföldjén, Buharában (Bokharában). Több külföldi országban is készültek a millennium megünneplésére.


Az orvostudomány Kánonja

Az ókori és a középkori orvostudományban a nagy összefoglaló munkák, a speciális enciklopédiák összeállításának kialakult hagyománya volt. Az orvosi ismeretek legkorábbi ilyen összefoglalásai között kell említenünk az indiai Ájurvédát (i. e. I. évezred közepe) és a kínai Nan-csing, illetve Nei-csing című munkákat. Hatalmas enciklopedikus orvosi munkát írt az indiai Csáraka és Szusruta, a kínai Csang Csung-csing (152-219), Vang Su-ho (210-285), Szung Szia-miao (581-673). A Corpus Hippocraticum meglehetősen részletesen vizsgálja a gyakorlati orvostudomány számos kérdését. Aulus Cornelius Celsus (i. sz. I. század) Artes című enciklopédiájában nyolc könyv szól az orvostudományról (De Re Medicina), sok biológiai és orvosi adalékot tartalmaz Gaius Plinius Secundus (az "idősebbik Plinius" - i. sz. 23-79) Historia naturalis-a (i. sz. 77). Végül Galenus (i. sz. II. század) munkái együttesen voltaképpen orvostudományi enciklopédiát alkotnak.

A Bizánci Császárságban a IV-VII. században működő orvosok, mint Oribasius (325-től vagy 326-tól 402-ig vagy 403-ig), Aëtios (VI. század), Alexander Trallianus (525-605), Paulus Aegineta (614-690) és mások ugyancsak túlnyomórészt enciklopédisták, nagy orvostudományi összefoglalások szerzői voltak. Korának ilyen enciklopédiája volt Oribasius Synopsis-a, Aëtios "tizenhat", Alexander Trallianus "tizenkét" könyve az orvostudományról.

Ibn Szína korában igen népszerű volt a bagdadi kórház alapítójának és vezetőjének, Ali ibn Abbásznak (930-994) al-Kitáb al-Maliki (Királyi könyv) című nagy terjedelmű munkája. A Kánon egyik közvetlen előzménye Abu Bakr ar-Rázi (865-925) al-Kitab al-Hávi (Mindent átfogó orvosi könyv) című munkája. Könyve tele van Hippokratésztől, Galenustól, Oribasiustól, Paulus Aeginetától átvett megállapításokkal, amelyeket Rázi a saját megfigyeléseivel egészített ki. Rázi művei között a legtökéletesebbnek éppen ezt az enciklopédiát tartotta. Ám mind Rázi munkáját, mind számos elődjének hasonló összefoglalásait közös fogyatékosságok jellemzik: adataikat nem tudják kellő mértékben rendszerezni, sokéves tapasztalatok és megfigyelések keverednek bennük fantasztikus módon spekulatív elemekkel, misztikus magyarázatokkal és tanácsokkal. Szerkezetük annyira kusza, gondolatmenetük annyira bonyolult, hogy csak kellő tapasztalattal felvértezett orvos tudta haszonnal forgatni őket. Ibn Szína azt a feladatot tűzte maga elé, hogy kiküszöböli elődei hibáit, és feladatát eredményesen oldotta meg, megalkotta az orvostudományi enciklopédiák történetében legnagyobb szabású munkát, az Orvostudomány Kánonját vagy latin nevén: a Canon medicinaet.

Megjelenését a Kánon nemcsak Ibn Szina tehetségének köszönheti, hanem elsősorban annak a magas színvonalnak, amelyre a tudomány fejlődése, a kultúra a keleti országokban, mindenekelőtt Közép-Ázsiában eljutott.

A keleti orvostudomány a VIII-XI. században a virágkorát élte. Felvirágzásában nem kis része volt a közel-keleti orvosi hagyományok és a görög-római orvostudomány, részben pedig a kínai és az indiai orvostudomány találkozásának, valamint Keleten a világi kórházak megjelenésének, amelyek igen nagy szerepet játszottak abban, hogy a korabeli orvosokban kibontakozott az igazi klinikai gondolkodásmód.

A görög-római orvostudomány keleti terjedését nem kis mértékben elősegítették a bizánci vallási viszályok, hiszen Bizánc, miután a IV. század végén összeomlott a Nyugat-Római Birodalom, az antik kultúra bástyájává vált. Konstantin császár bezáratott számos orvosi iskolát és könyvtárat, üldöztetéseknek tette ki Bizáncban a tanult embereket, s ez az üldözés különösen fokozódott az epheszoszi zsinat (431) után, ahol a bizánci uralkodóréteg ellen küzdő vallási irányzat, a nesztorianizmus éles kritikát kapott. Amikor 529-ben Justinianus császár (527-565) bezáratta az athéni filozófiai iskolát, az egyházi reakció nyomására a nesztoriánusok menekülni voltak kénytelenek hazájukból, és Közép-Ázsia országaiban, Perzsiában, Indiában, sőt Kínában kerestek menedéket. A szászánida-kori Khúzisztan fővárosában, Gundisápúr perzsa városban az alexandriai akadémia mintájára orvosi iskolát alapítottak, amelynek igen nagy szerep jutott a keleti orvostudomány fejlődésében. Indiai orvosok is dolgoztak itt, és az iskola szoros kapcsolatokat tartott fenn Indiával és Kínával. A gundisápúri iskola hosszú időn át az antik orvoslás hagyományainak fenntartója volt a Keleten, a szászánida állam természettudományos központja, amely orvosok és filozófusok számos nemzedékét nevelte fel. A gundisápúri orvosok antik szerzők műveit szír és arab nyelvre fordították, s egyebek között a X. század elejére már lefordították Arisztotelész, Dioszkoridész (i. sz. I. század). Hippokratész és Galenus valamennyi főbb művét. Éppen ezeknek a fordításoknak a révén váltak e művek ismertté Európában is, mivel az antik írók számos műve csak ezekben a fordításokban maradt fenn.

A gundisápúri orvosok azonban nemcsak antik szerzők műveit fordították, hanem maguk is írtak, s eredeti műveikben egyaránt felhasználták antik elődeik tudását, valamint indiai és kínai orvosok műveit. A görög-római, indiai és kínai orvostudománynak ez a sajátos ötvözése sok vonatkozásban meghatározta a VIII-XI. századi keleti orvostudomány sajátos arculatát. A gundisápúri iskola hosszú időn át tudta éreztetni hatását. Nem alaptalanul gondolhatjuk, hogy ha a Kánonban kimutatható az indiai és a kínai orvostudomány bizonyos hagyományainak (például a pulzusra vonatkozó tanításnak) az ismerete és továbbfejlesztése, akkor ez a gundisápúri orvosok hatásának tudható be, közelebbről Ibn Szína tanítójának és barátjának, Abu Szahl Maszíhinak, aki a gundisápúri iskola neveltje volt.

A Kelet országaiban a IX-XI. században széleskörűen elterjedtek a kórházak, amelyek ugyancsak nagymértékben elősegítették az orvostudomány fejlődését. Ismeretes, hogy a kórházak a városok növekedésének, a gazdasági kapcsolatok bővülésének, a kereskedelem fejlődésének, s ennek kapcsán a lakosság tömörülésének, a járványok terjedésének köszönhetik létüket, s ez utóbbi viszont azzal függött össze, hogy megszapororodott az állandóan úton levő emberek (kereskedők, szolgálattevő hivatalnokok stb.) száma. A fertőző betegek elkülönítése, vándorok, zarándokok ellátása, aggok és rokkantak gondozása érdekében xéno-dokhiák jöttek létre előbb Bizáncban, majd az európai országokban is megszervezték az első ispotályokat és lazareteket. 529-ben Monte-Cassinóban alapítottak kolostorkórházat, 651-ben a párizsi ispotályt, 794-ben Londonban, 1000 körül a Szent Bernát-hegyi kolostorban hasonló intézményt. Ezek az első kórházak és lazaretek azonban még nem voltak képesek valamennyire is jelentős hatást gyakorolni az európai orvostudomány fejlődésére; papi kézben voltak, s ez gátolta a tudomány fejlődését.

Más helyzet alakult ki Keleten, ahol az ispotályok viszonylag függetlenek voltak az egyháztól és szolgáitól. Világhírnevet szereztek maguknak a bagdadi kórházak. Egy XII. századi európai utazó írta, hogy amikor keresztül utazott Bagdadon, hatvan kórházat számolt meg. Több adat maradt fenn arról, hogy Mervben, Aleppóban, Rejben, Iszfahánban, Sirázban hosszú éveken át eredményesen dolgoztak ilyen középkori ispotályok.

Számuk növekedése azt eredményezte, hogy egyazon betegségben szenvedők részére tudtak kórtermeket kialakítani, s így sebészeti, szemészeti osztályokat, továbbá váltólázban szenvedők részére szerveztek osztályt. A fennmaradt leírások a keleti kórházak elrendezéséről is tudósítanak: közülük nem egyben külön termek vagy pavilonok voltak férfiaknak és nőknek, s külön teremben helyezték el a lábadozó betegeket. A legtöbb ispotályban volt patika, előadóterem. Kiváló orvosok és tudósok dolgoztak ezekben a kórházakban, közülük többen értékes orvosi munkák írásával is hírnévre tettek szert.

Természetesen nem szabad eltúlozni és azt gondolni, mintha a lakosság tömegei részesülhettek volna kórházi ellátásban. Az ispotályok, minden elterjedtségük ellenére, a betegek viszonylag szűk körét tudták csak ellátni, de lebecsülni sem szabad, hogy az orvosi segítségnyújtásnak ez az akkori új formája milyen nagy szerepet játszott az orvostudomány fejlődésében és az orvosok gondolkodásmódjának kialakításában. Szemléletesen össze lehetett itt vetni, hogyan zajlik le ugyanaz a betegség más-más betegnél, hogyan hat ugyanaz a szer és kezelési mód más-más esetekben. Egyszóval teljesen új lehetőségek tárultak fel a klinikai megfigyelések előtt, olyan lehetőségek, amelyek nem maradhattak hatás nélkül az orvosi ismeretek gyarapodására. Nem véletlen tehát, hogy a Kábusz-náme szerzője, azaz egy olyan könyvé, amelyet Gurgandzsban, a Kánon megírása után mintegy 60 évvel írtak meg, és amely Keleten igen olvasott volt, így ír: "A gyógyító orvosnak kísérleteznie kell, de ismert és neves embereken ne végezzen kísérleteket. Dolgozzon kórházban, lásson sok beteget és kezeljen sokat, hogy a ritka betegségeket is megismerje, az egyes szervek elváltozásai ne maradhassanak rejtve előtte, és hogy tulajdon szemével láthassa mindazt, amiről könyvekben olvasott. Egyszóval ne kelljen kezeléskor tehetetlenül széttárnia karjait." Ibn Szína közvetlen elődje, Abu ibn Abbász al-Kitáb al-Maliki (Királyi könyv) című művében, amit a Kánon megjelenéséig a legjobb orvostudományi kézikönyvnek tartottak, egyenesen kimondja: "Kórházakban ellenőrizzétek a betegségeknek a régi orvosi könyvekben olvasható korántsem mindig megbízható leírását." Ugyancsak ő hangsúlyozta, hogy a gyógyszereket állatokon kell kipróbálni, s ezt azzal magyarázta, hogy évről évre új gyógyszerek jelennek meg, amelyeknek a régiek hírét sem hallották. Az ispotályoknak a klinikai megfigyelésekben és a betegségek leírásában betöltött szerepe megmutatkozott Rázi művein is, többek között a himlőről írott munkáján. Ibn Szína elmélyítette és kitágította ezt a betegről és betegségről vallott felfogást. A fertőző betegségek megelőzése és gyógyítása szempontjából kötelező előfeltételnek tekintette, hogy az ispotályokban külön helyiséget biztosítsanak a fertőző betegeknek.

Éppen annak köszönhetően, hogy megváltoztak az orvosi munka feltételei, kitágult az orvosi megfigyelések köre, nyílt meg a lehetőség, hogy a betegségek egyes tüneteit immár egységes klinikai képpé rakják össze. Ibn Szína sikereit és érdemeit ennek fényében kell felmérnünk, hiszen ezek nem egyéni tehetségének gyümölcseként értek be, hanem benne van mindannak a sok-sok orvosnak a gyakorlata, akik új és az orvostudomány szemszögéből nézve immár jóval kedvezőbb körülmények között kezdtek dolgozni.

A Kitáb al-qánún fí-t-tibb, vagyis az orvostudomány Kánonja az orvostudomány történetének egyik legkiemelkedőbb alkotása. Valóságos orvosi enciklopédia, amely korának tudományos színvonalán kimerítő teljességgel foglal össze mindent, ami az ember egészségére és betegségére vonatkozik.

Ezt a mintegy 200 nyomtatott ív terjedelmű óriási munkát a XII. században arabból latinra fordította Gerardus Cremoniensis (?1114-1187) állítólag Barbarossa Frigyes rendelésére, s fordítása nagyszámú kéziratos másolatban terjedt. Cremoniensis azonban nem fejezte be a fordítást. Ezt Gerardus Sabionellus tette a következő évszázad derekán.

Amikor megszületett a könyvnyomtatás, a Kánon ott volt az első nyomtatott könyvek között, s a kiadások számát tekintve a Bibliáéval vetekedett. A Kánon latin változata 1473-ban jelent meg, arab szöveggel 1543-ban nyomtatták ki a Mediciek római nyomdájában. Csupán a XV. század utolsó harminc évében 18 latin nyelvű és egy héber kiadást ért meg, teljes szöveggel mintegy negyvenszer, kivonatosan pedig megszámlálhatatlanul sokszor adták ki. Leggondosabb latin fordítását Plempius készítette és Leuwenben jelent meg, 1658-ban.

Ibn Szína munkáit a Kievi Ruszban is ismerték. A középkori kievi orosz állam szoros keleti kapcsolatainak ismeretében nincs semmi csodálatos abban, hogy Avicennát is jól ismerték. A nagyszámú orvosi és füves könyvben nevével, tanácsaival is találkozunk. Van hivatkozás Avicennára a régi orosz kéziratos kódexekben, az úgynevezett abecedáriumokban is a XV-XVI. században. Az 1616-os keltezésű Prohladnüj Vertograd (Árnyas Gyömölcsöskert) című kéziratos gyűjteményben Avicenna neve Galenus, Plinius, Albertus Magnus nevével együtt fordul elő. V. M. Florinszkij professzor írja, hogy a keleti orvostudomány "nálunk (Oroszországban) sokszoros ponyvakiadványok révén terjedt, ezért azután az egyszerű nép ajkáról máig hallani Galenus, Celsus és Avicenna nevét és gondolatait". Kievben, majd Novgorodban és Moszkvában a XV. században az úgynevezett zsidózó szekta (szombatosok) tagjai között egy sajátos enciklopédia, az Arisztotelevü vrata (Arisztotelész kapuja) és más hozzá hasonló könyvek forogtak közkézen, amelyekből az oroszok Raziáról (Rázi), Aviszenáról (Avicenna), Avenzoárról (Avenzoar, arab nevén Abu-Marván ibn Zuhr; ?1091-1162) és másokról olvashattak. N. A. Bogojavlenszkij említi, hogy a Moszkvai Állam korából (XVI-XVII. század) nem tudunk megnevezni egyetlen olyan orosz kéziratos orvosi könyvet sem, amelyben valamilyen ürüggyel ne említenék Oviszen'jina mudrecja (a bölcs Avicenna), Oviszen'jini filoszofa, hitroka (a filozófus és ravaszdi Avicenna) nevét. A kor, s a megelőző évek abecedáriumaiban is feltűnik a neve.

Az orvosnövendékek évszázadokon át a Kánonból tanultak, hozzá igazították ismereteiket, s kimeríthetetlenül gazdag tudásforrást láttak benne. A Kánon megtanította nekik, mi a betegség, egészség, miben áll az orvos művészete, hogyan lehet diagnosztizálni, gyógyítani és megelőzni a különféle betegségeket, és hogyan kell bánni magával a beteg emberrel.

Pontosan nem tudjuk, mikor fejezte be Avicenna a Kánont. Az egyes szerzők általában két időpontot jelölnek meg: az 1000. és az 1020. évet. Márpedig nemcsak Ibn Szína életrajzának adatszerű pontossága szempontjából fontos, hogy tudjuk a Kánon befejezésének pontos idejét, hanem azért is, hogy helyére tegyük alkotó tevékenységét, s a közép-ázsiai népek szerepét az egyetemes tudomány és kultúra fejlődésében. Tudniillik, ha feltesszük, hogy a Kánon már 1000-ben kész volt, amikor írója mindössze 19-20 éves volt, szerény orvosi gyakorlattal, akkor evidens, hogy Kánonja nem önálló mű, hanem feltehetően kellett léteznie valamilyen másik műnek, amelyik a Kánon forrása lehetett. Ebből a feltételezésből indult ki F. Danneman német történész, aki egyebek között azt írja: "Galenus műve Avicenna átdolgozásában 1000 körül jelent meg Kánon címmel, és a középkor folyamán az ismeretek legfőbb forrásául szolgált". Ugyanakkor ma már kétségtelen, hogy 1000 körül Ibn Szína csak belefogott a Kánonba, s azt 1023 előtt nem fejezte be, ekkor viszont már több mint negyven éves volt, igen gazdag orvosi és élettapasztalattal. Ebben az esetben viszont érthető, honnan van a Kánonban olyan sok érett, megalapozott megállapítás, olyan sok új és eredeti gondolat.

Egyetlen országban sem készült a Kánon arab eredetijéből fordítás modern európai nyelvekre. Befejezetlenül maradt az az 1930 körüli próbálkozás is, hogy angolra fordítsák.

A Kánon üzbég és orosz nyelvű fordítását az Üzbég Tudományos Akadémia készítette a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának közreműködésével. A Kánon teljes szövegű, jegyzetekkel kísért orosz és üzbég fordításának (ez a munka 1950-től 1960-ig tartott) alapjául a Szovjet Tudományos Akadémia leningrádi Orientalisztikai Intézetének XII. századi arab kézirata szolgált, ez a meglevő szövegek között a legrégibb és szinte teljesen mentes a szövegtorzításoktól. További támpontul szolgált a Bulákban (K,airó közelében) 1877-ben készült arab nyelvű kiadás, amely egy közelebbről meg nem határozott kézirat nyomán készült.

A Kánon öt vaskos kötetből áll.

Az első könyv az elméleti orvostudományt fejti ki. Négy részből áll. Első részében az orvostudomány meghatározását adja, a másodikban a betegségekkel, azok okaival és tüneteivel, a harmadikban az egészség megőrzésével, a negyedikben pedig a kezelési és gyógyítási módokkal foglalkozik. Az egészség és betegség okait, a betegségek tüneteit Ibn Szína korának uralkodó nézete, a humor-elmélet alapján vizsgálja, e szerint a tanítás szerint az emberben négyféle nedv lehet, s ennek megfelelően négyféle lehet az ember vérmérséklete. Részletesen kitér a pulzus állapotára, a vizelet küllemére, színére, illatára és ízére. Kifejti a táplálkozásról és az egészséges életmódról vallott nézeteit.

A második könyvben az "egyszerű" orvosságokat írja le, és összegezi tanait az orvosságokról, azok természetéről és kipróbálásáról. Alfabetikus sorrendben 811 növényi, állati és ásványi eredetű gyógyszert vizsgál, bemutatja hatásmechanizmusukat, alkalmazási módjukat, gyűjtési és tárolási szabályaikat. Leírja azokat a szereket, amelyeket kozmetikai célokra, "fekélyek és kiütések" ellen, sebekre és daganatokra, ízületi megbetegedésekre, légzőszervi és szembetegségekre vagy láz ellen lehet használni.

A legterjedelmesebb a harmadik könyv, amelyben a részletes patológia és terápia kérdéseivel foglalkozik, egyes betegségek és kezelési módjuk leírását adja. Külön vizsgálja a fej, a fül, az orr, a szem, a torok betegségeit, majd a továbbiakban szervenként halad a fejtől a lábig. Leírja a mellhártya- és tüdőgyulladást, a hascsikarást (kólikát) és a véres székelést, tanácsokat ad szülő nők ellátására. Valamennyi fejezetet anatómiai és topográfiai összefoglalás vezet be.

A negyedik könyv a sebészetről (ficamok és törések kezeléséről) és a láz elméletéről (a betegségek kríziseiről) szól. Itt beszél a daganatokról, a flegmonéról, azaz a bőr alatti kötőszövet gennyes gyulladásáról, tályogokról, orbáncról, szervelhalásokról, ödémákról, skrofulózisokról, zúzódásokról, valamint a fertőző betegségekről: himlőről, kanyaróról, bélpoklosságról és pestisről. Összefoglalja a méregismeret alapjait.

Az ötödik könyvben a "bonyolult" gyógyszereket, mérgeket és ellenmérgeket írja le. Ibn Szína farmaciája és farmakológiája igen jelentős kísérlet a sok-sok anyag rendszerezésére, klinikai megfigyelésekkel való alátámasztására. A Kánonban ajánlott gyógyszerek igen változatosak, közülük több a tudományos szempontok alapján készült gyógyszerkönyvekbe is bekerült később.

"A Kánon minden lapján vannak lelkes helyeslést vagy ellenvetést kiváltó megállapítások" - írta egy orvostörténész. S való igaz, hogy a Kánonban éppúgy, mint Ibn Szína egész tudományos hagyatékában, két tendenciát látunk. Egyrészt zseniális meglátások, következtetések, megbízható tények, pontos megfigyelések, több nemzedék összegezett tapasztalatai, másrészt kiagyalt elméletek, a valóságos képet megzavaró, eltorzító feltevések vannak itt együtt. A Kánonban könnyen kimutatható e két ellentétes elem küzdelme. Olyan volt a történelmi helyzet, hogy még nem alakultak ki a feltételek a szervezet életműködésének megértéséhez, törvényszerűségeinek felismeréséhez. Még sem a fizika, sem a kémia, sem pedig a biológia nem tudott kézzelfogható segítséget adni e bonyolult feladat megoldásához. Még nem volt kidolgozva az anatómia és a fiziológia, és ez rendkívüli nehézségeket okozott. I. P. Pavlov nagyon érzékletesen beszélt erről, amikor azokat a körülményeket jellemezte, amelyek között hat évszázaddal később Harveynak kellett dolgoznia: "... az állati és az emberi szervezet tevékenységéről kialakult fogalmakban vak homály és ma már elképzelni is nehéz zűrzavar uralkodott, amit azonban a klasszikus örökség tudományos érinthetetlensége szentelt meg, és ilyen körülmények között figyelte meg William Harvey orvos (1578-1657) a szervezet egyik legfontosabb funkcióját, a vérkeringést...".

Ibn Szína fiziológiájának és patológiájának alapját a négy életnedv tana adja. Ezt a görögöktől vette át. Lényege az, hogy az emberi testben négyféle nedv van: a vér, a nyák, a sárga epe és a fekete epe. A vér az artériákban és a vénákban kering, a nyák az agyban van, a sárga epe a májban, a fekete epe a lépben. Egészséges az ember, ha nedvei meghatározott arányban keveredtek és egészségesek. Ellenkezőleg, ha normális arányuk megváltozik, az ember megbetegszik. "Ha csökken a nedvek mennyisége - mondja a Kánon - vagy túlságosan megnövekszik vagy a nedvek besűrűsödnek, megkeserednek, elhagyják szokásos helyüket vagy nem látják el a rájuk szabott funkciókat, megjelenik a betegség. Néha meg kell szaporítani a nedveket vagy felhígítani azokat, néha vissza kell állítani vagy csökkenteni a mennyiségüket". Az egészség - tanítja Galenus - a négy életnedv, az egynemű részek, szervek és végül az egész szervezetet irányító erők egyensúlya és harmóniája. A betegség pedig nem egyéb, mint a test szerveinek és erőinek egyensúlyában megjelenő zűrzavar, rendetlenség.

A négy életnedv tanának alapját a világ olyan magyarázata adta, hogy világunk négy fő elemből: levegőből, vízből, földből és tűzből áll, ezeknek az elemeknek négy elsődleges tulajdonság felel meg: a száraz, a nedves, a hideg és a meleg jelleg. A négy életnedv tanának szülője tehát az a felfogás, hogy valamiféle mélyen gyökerező rokonság van az ember és a természet között, hogy a természetben végbemenő és az emberi testben lejátszódó folyamatok megfelelnek egymásnak. Vonzóan egyszerű ez az egész gondolatmenet: négy fő elem, négy tulajdonság, négy életnedv - s ez megtette a maga hatását. A négy életnedv tanára épült a betegségek kialakulásának és lefolyásának elmélete, s ez a tan a diagnosztikában és a terápiában is döntő szerepet játszott.

Nem szükséges itt pontosabban vagy részletesebben kifejtenünk ezt a tanítást, sokkalta lényegesebb azt hangsúlyoznunk, hogy Ibn Szína előtt éppúgy, mint őutána, cáfolhatatlannak tartották. Az olyan orvosok, akik a négy életnedvről tanultakba bele nem illő vagy egyenesen ellentmondó tényekbe ütköztek, hajlamosak voltak inkább a tényeknek nem hinni, seunhogy megkérdőjelezték volna magát a tanítást.

Több mint ezer éven át mindenki elismerte a négy életnedv tanát. A mai fiziológia felől megközelítve nem nehéz kimutatni, mennyire fantasztikus és téves ez az elmélet. Jóval fontosabb tisztázni, hogyan lehetett ezzel a munkahipotézissel mégis rendszerezni a tényeket, megmagyarázni a fiziológiai és a patológiai folyamatokat.

Ha beleolvasunk a Kánonba, láthatjuk, hogyan kísérli meg egy ragyogó diagnoszta, kiváló klinikus, tapasztalt és tudással felvértezett orvos, aki a betegségek legfinomabb tüneteit, kifejlődésük törvényszerűségeit is helyesen mutatja ki, hogyan kísérli meg egy ilyen tudós a gyakorlatban megfigyelt klinikai képet belegyömöszölni a négy életnedv tanának Prokrusztész-ágyába. S ezzel együtt a Kánon legszembeötlőbb sajátossága egészség és betegség okainak materialista felfogása, a maga korában igen elterjedt számos misztikus és skolasztikus koncepció elutasítása és az egész mű gyakorlati beállítottsága. Ebből a szempontból megengedhető, ha ismételten emlékeztetünk rá, hogy a Kánonban gyakorlatilag egyáltalán nem találkozunk a korabeli orvostudományi művekben szinte kötelezően kifejtett asztrológiai spekulációkkal arról, milyen hatásuk van a csillagoknak és a bolygóknak az egészségre és a betegségre.

Materialista szemlélet, gyakorlati törekvés jellemzi az orvostudomány mibenlétéről és céljairól vallott felfogását is. "Azt vallom - mondja a Kánon első lapjain -, hogy a medicina olyan tudomány, amely az emberi test állapotának kiismerésére törekszik, amennyiben az egészséges vagy elvesztette egészségét, s teszi ezt annak érdekében, hogy megóvja az egészséget, vagy visszaadja, ha az elveszett. Ám lehetnek olyanok, akik így szólnak: »A medicina elméletre és gyakorlatra oszlik, te pedig, amikor azt állítod, hogy ez tudomány, az egész medicinát elméletté teszed«. Amire azt válaszolom: mondják, van elméleti művészet és gyakorlati művészet, elméleti filozófia és gyakorlati filozófia; mondják azt is, a medicina lehet elméleti és gyakorlati, feltételezve, hogy minden mondott esetben az »elméleti« és a »gyakorlati« kifejezésen eltérő dolgokat értenek... az orvostudománynak azonban e két része nem egyéb, mint tudomány, csakhogy az egyik fele az orvoslás alaptudománya, a másik fele e tudomány alkalmazásának tudománya."

Minden vonathozásban csodálatos ez a bevezetés: milyen határozottan fejti ki az orvostudományról vallott felfogását, hogyan határozza meg magát az orvostudományt s rendeli alá az emberi test tanulmányozását az egészség megvédését, az elveszett egészség visszaadását szolgáló erőfeszítéseknek. Az egész meghatározás abból a mély meggyőződésből indul ki, hogy a gyakorlat a megismerés egyik útja-módja. Ha másutt nem, itt kiütközik a filozófus orvos.

Joggal kelt bennünk érdeklődést egy másik gondolata is: "Az orvostudomány annyiban vizsgálja az emberi testet, amennyiben az egészséges vagy elvesztette egészségét. Ha bármilyen jelenség kialakul, annak megismerése úgy érhető el és tökéletesíthető, hogy okait kutatjuk, amennyiben vannak; az orvostudománynak ezért ismernie kell az egészség és a betegség okait. Lehetnek ezek az okok nyilvánvalóak vagy rejtettek, amelyeket érzékeinkkel már nem foghatunk fel, csak a tünetekre alapuló okfejtéssel; az orvostudománynak ezért ismernie kell azokat a jelenségeket is, amelyek egészséges vagy beteg állapotban ütköznek ki." Jól bizonyítják ezek a gondolatok, hogy a gyakorlat nem puszta technika, nem egyszerűen iparosmunka, hanem az elmélet elemeit is tartalmaznia kell. Ibn Szína józanul, reálisan tűzi ki a feladatot: a betegség okait tünetei alapján kell kutatni, megfigyelésre és tapasztalatra építeni.

Ember és környezet kölcsönhatását állandóan szem előtt tartotta Ibn Szína, amikor a beteg embert és a betegséget tanulmányozta. "Az év minden szakának, amelyek a számukra kiszabott rendben folynak le, megvannak a maga törvényszerűségei. Minden évszak végének és az új kezdetének megvannak a maga törvényei és az évszakváltásra jellemző betegségek." Másutt azt írja Ibn Szína: "Egy-egy népnek, mondjuk az indusoknak vagy a szlávoknak a természete megfelel valamilyen égtájnak, valamilyen éghajlatnak. Az indusoknak megvan a maguk közös, mindannyiukra jellemző természete, ennek következtében egészségesek. A szlávoknak más a természetük, az csak rájuk jellemző, és védi egészségüket. Az adott emberfajtában arányosan van meg mindegyik rá jellemző természet. De ha az indusba a szlávnak a természetét oltjuk, az indus megbetegszik, sőt talán el is pusztul. Ugyanez lesz a szlávval, ha indus természetet oltunk belé." A szervezet és a környezet egységét vallja Ibn Szína, s vele szoros egységben vallja, hogy a természet erőinek gyógyereje van a felbomlott egészségi állapot visszaállításában. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy vallja a pszichikai tényezők szerepét a betegségek kialakulásában.

Ibn Színára jellemző, hogy a szervezetet egységes egésznek fogja fel, s ez a felfogás adja az emberi élettevékenységről alkotott felfogásának alapját: "A kéz egy része nem maga a kéz". A Kánon elején megfogalmazott megállapítás Arisztotelészt juttatja eszünkbe: "Az egyes testrészek csak összefüggésükben azok, amik. A testről elválasztott kar immár csak nevében kar."

Hegelnek a Logikájához készített jegyzeteiben V. I. Lenin kiemelte ezt a megállapítást. Ibn Szína számára az egyik legfontosabb vezérgondolat ez, mert hangsúlyozza, hogy az emberi testet a maga egységében kell szemlélni.

Az egész Kánonon végigvonul az a gondolat, hogy összefüggés van az egyes szervek megbetegedése és az egész szervezet megbetegedése között. Ibn Szína következetesen hangsúlyozza ezt a fontos megállapítást, s ezt tekinti kiindulópontul a klinikai elemzésekben és a kívánatos gyógymód megállapításában.

Hozzá kell tennünk, hogy ha ezt a kardinális és rendkívül bonyolult kérdést vizsgáljuk, Ibn Szína látásmódja közel áll az ókori Görögország legnagyobb orvosainak és filozófusainak látásmódjához. Platón Charmidész-ében Szokratész szavait idézi: "A jó orvosok azt mondják, hogy nem lehet csak a szemet gyógyítani, gyógyítani kell vele együtt a fejet is, ha azt akarjuk, hogy meggyógyuljon a szem. Ugyanúgy nincs értelme csak a fejet gyógyítani, nem törődve ugyanakkor az egész testtel. Ennél fogva a jó orvosok igyekeznek az egész testre hatni azáltal, hogy bizonyos életrendet írnak elő és igyekeznek a részt az egészbe ágyazva kezelni és gyógyítani." A továbbiakban megemlíti, hogy az egyik legnagyobb tévedés, hogy külön vannak a test és külön a lélek orvosai, "holott e kettő tulajdonképpen elválaszthatatlan egymástól". S mint Szokratész mondja, ezt nem becsülik eléggé a görög orvosok, ezért siklik ki kezük közül nem egy betegség: soha nem látják maguk előtt az egészet, csupán a részt. Platón a maga általános filozófiai koncepciójával összhangban ebből levonta a következtetést: nem lehet a részt az egész nélkül, a testet a lélek nélkül meggyógyítani.

Ibn Szína szemében kétség nem férhetett hozzá, hogy rész és egész összefügg, hogy a pszichikum a test állapotától, s fordítva, a test állapota a lelkiállapottól függ, ebből indult ki tehát okfejtéseiben és terápiás tanácsaiban.

Nagy jelentőséget tulajdonított a testalkattípusnak, a konstitúciónak. Kiemelte, hogy minden ember egy bizonyos testalkatra hajlamos, s ugyanakkor testalkata rendkívül egyéni. Figyeljük meg, mennyire rugalmas Ibn Szína teóriája, ez a rugalmasság húz választóvonalat közte és a középkori skolasztikus tudósok között, akik ugyan gyakran hivatkoztak Ibn Színára, de meghamisították, kiforgatták mivoltából az egészséges és a beteg emberről vallott felfogását és a Kánonban kifejtett gondolatait a testalkat típusairól, s mindezt merev, kövült, skolasztikus kategóriákká változtatták.

Ibn Szína egyéni bánásanódot követel minden beteg esetében. "Tudnod kell - írja -, hogy minden egyes embernek csak rá jellemző egyéni természete van. Ritkán fordul elő vagy egyáltalán sohasem, hogy valaki másnak ugyanolyan legyen a természete." Ibn Szína orvostudományi felfogásának egész rendszerére rányomja bélyegét ez az elv és igény. Évszázadok múltán, napjainkban is él ez a követelmény az orvostudományban. Következik belőle, hogy egyénileg, a betegre szabva kell meghatároznia gyógyszeres előírásokat is: "Az orvosság lehet keserűbb, ha Amirnak, és kevésbé keserű, ha Zaidnak írod fel." Tegyük ehhez hozzá, hogy nem véletlen meglátása Ibn Színának, hanem természettudományos nézeteinek fejlődéséből következik, amikor a Kánonban többször is kifejti, hogy az egyes gyógyszereknek egyéni hatásuk van az egyes betegekre.

A mai olvasót rabul ejti a Kánon, annyira egységes, monolit jellegű, rendszerezett és átfogó, egyes részei annyira jól meg vannak alapozva. Megragadja, hogy Ibn Szína mennyire hisz igazában, mennyire kategorikusak a megállapításai. Nem véletlenül kezdődik a Kánon azzal az erőt sugárzó kijelentéssel: "Azt állítom..." A kategorikus megfogalmazásnak megvan a maga jogosultsága. Az újat alkotó Ibn Szína ez, aki kénytelen szilárdan kitartani nézetei mellett, kénytelen következetesen valóra váltani őket. Számos következtetés és útmutatás a Kánonban imperativus formájú. Gyakoriak az aforizmák, amelyek Hippokratész aforizmáit juttatják eszünkbe.

A Kánon szerzője rendszerezett áttekintést ad az emberről, bizonyos rendszer szerint haladva, a szó szoros értelmében "tetőtől talpig". Fejezetei is úgy követik egymást, hogy segítségére legyenek az orvosnak, úgy veszik sorra az egészségre és a betegségre vonatkozó tényeket. Vezérmotívumuk a szervezet megóvása a megbetegedéstől, a testgyakorlatok szerepe az egészség megőrzésében. Ibn Szína ír az egészséges és a beteg gyermek helyes neveléséről, a nemi érettség korába lépők helyes életrendjéről, az idősek életmódjáról, s mindig hangsúlyozza a megelőzés és a higiéne szerepét. Orvosi tevékenységének célja nemcsak a betegségek gyógyítása, hanem mindig a megelőzésük is.

Külön ki kell emelnünk a Kánon logikus felépítését, a kifejtett általános elvek, feltevések és a kezelés konkrét meghatározása, terve közötti teljes összhangot. Ebben a nagy terjedelmű munkában szinte lehetetlen olyan példát találnunk, ahol ne volna meg az az összhang, vagy ahol ellentmondó útmutatást, tanácsot, meghatározást kapnánk. Ha az első könyvben körülírja a "hideg szerv", "hideg orvosság" fogalmát, akkor az összes többi könyvben ezt a szervet, ezt az orvosságot "hideg"-nek fogja fel az ebből fakadó minden következménnyel együtt. Kimutatható persze, hogy Ibn Szína egyik vagy másik meghatározása, valamilyen tünet leírása pontatlan, vagy az általa ajánlott ilyen vagy olyan gyógyszer célszerűtlen. Nem okoz különösebb nehézséget, ha tekintetbe vesszük, mekkorát lépett előre azóta a tudomány. De logikai ellentmondásra nem találunk példát. Ibn Szína sehol nem mond ellent saját megállapításainak és elveinek.

Szokatlan következetességgel vonul végig az egész Kánonon a szerkesztési fegyelem, a feltevések és a következtetések szigorú összhangja, a logikus okfejtés és az egyes fejezetek logikus egymásutánja, a "szervek természetének", az adott betegségnek és a javallott orvosság "természetének" harmóniája.

A Kánon nagy érdeméül tudták be rendszeres felépítését és logikus szerkezetét még azok is, akik hajlamosak voltak alábecsülni Ibn Szína szerepét az orvostudomány történetében. Megérdemelt és helyes ez a dicséret, ha a Kánon rendszerezett, logikus szerkezetére vonatkozik, akár az egész műre, akár külön-külön egyes fejezeteire. De többszázados elsöprő sikerét tévedés volna csak okfejtési stílusával, kizárólag a rendszerességéből és logikus szerkezetéből folyó érdemeivel magyaráznunk.

Helyesen állapította meg az egyik kutató, hogy a Kánon "monolit tömb". Annak köszönheti sikerét, hogy benne a betegségek klinikai képének leírása világos, meggyőző és egyszerű, hogy terápiás és diétás előírásai egyértelműek. A Kánon éppen ezáltal vívott ki magának óriási tekintélyt igen rövid idő alatt, szerzőjének pedig egyeduralmat öt évszázadon át valamennyi középkori orvosi iskolában.


"Ép testben..."

A Kánon szerzője részletesen foglalkozik az egészség megóvásának szabályaival, a dietetikával, a higiénés előírásokkal. Nem ok nélkül. A profilaxis Ibn Színának az orvostudomány céljairól vallott felfogásából éppúgy logikusan következik - gondoljunk az orvostudomány meghatározására a Kánon bevezetőjében -, mint amennyire kifejezi kora orvostudományának helyzetét, szerény diagnosztikai és gyógykezelési lehetőségeit. A legtöbb betegség mibenlétét, okát még nem ismerték, kezelési módja vagy még nem alakult ki, vagy alig volt hatásos, éppen ezért az ó- és a középkor orvosi gondolkodása elsősorban az egészség megtartását és megerősítését szolgáló általános tanácsok kimunkálására irányult. Olyan viszonyok között, amikor tömegesen terjedtek a járványos betegségek, a higiénés előírások szigorú betartásától nemegyszer egész országok és népek sorsa függött. Ennek úgy látszik, meglehetősen korán a tudatára ébredtek az emberek. A társadalomban élő ember sok évszázados gyakorlata során nemcsak az egészség elvesztésének általános okai derülhettek ki, hanem kialakultak a főbb higiénés előírások is, amelyek meghatározták, milyen az ésszerű életmód, táplálkozás, nevelés, a test és a lakóhely tisztán tartásának módja stb., s ezeket az előírásokat népszokások, vallásos vagy világi törvények szentesítették, ez a körülmény pedig bizonyos mértékig ellensúlyozta, hogy az orvosi gyakorlatnak korlátozottak a lehetőségei a gyógyítás területén.

Ahogyan az orvoslás mint a tudomány egyik területe fejlődött, s vele a hivatásos orvosi tevékenység elterjedt, bővebbek és konkrétabbak lettek a higénés előírások is. Ebben bizonyára jelentős szerepe volt annak a körülménynek, hogy az orvosok általában nem egy szűk terület szakemberei voltak. Betegség és egészség valamennyi kérdésével egyformán foglalkoztak, a tanultakat mind a gyógyításban, mind pedig a betegségek megelőzésében figyelembe vették. Az orvostudomány hosszú időn át nem szakadt el, egy volt a természettudományokkal, s ez hasznára vált. Aránylag kevés volt az orvos. Ők is általában a hatalmon levők közelében dolgoztak. A csapások, a tömeges megbetegedések, elsősorban a hadakat pusztító betegségek megkövetelték, hogy foglalkozzanak velük, s megoldást nem annyira a gyógyításban, mint inkább a betegségek megelőzésében kellett keresni.

A társadalmi gyakorlat, az államok tapasztalata és a népi empíria ugyancsak gazdag anyagot adott a profilaktikus lehetőségek tisztázására. Köztudott, hogy Ibn Szína korában Bokharában, Szamarkandban, Bagdadban olyan társadalmi intézkedéseket foganatosítottak, amelyek gátolták a járványos betegségek kialakulását és elterjedését. Szabályozták egyebek között az állatvágások és a húsárusítás rendjét. A halárusok az érvényes törvények szerint kötelesek voltak az aznap eladatlanul maradt halat este lesózni. Rendkívül szigorú szabályok írták elő az ivóvíz árusításának rendjét. "Az ivóvizet - írja C. Elgood Perzsia és a Keleti Kalifátus orvostörténetéről szóló munkájában - hatalmas, jól zárható hordókban vitték a város utcáin, és bögreszám árulták. Közvetlenül a hordóból inni tilos volt." Még keményebb szabályok vonatkoztak a tej árusítására: fokozottan ügyelni kellett a tejes edény tisztaságára, a fejéshez fehér ruhát kellett felvenni stb. Fölözött vagy vizezett tej árusítása tilos volt. Külön módszert dolgoztak ki a rendelkezés betartására: a tejbe egy prémdarabkát vagy hajszálat vetettek. Ha nem fölözték le a tejet, zsírcseppek lepték be a prém szőrzetét vagy a hajszálat.

Az orvosi irodalom részletesen foglalkozik a közegészségtani és különösen a személyes higiénére vonatkozó szabályokkal, az egészséges életmódra és táplálkozásra is bőségesen ad tanácsokat. Nemcsak Hippokratész, Galenus, Oribasius, Paulus Aegineta, hanem Ibn Szína közvetlen elődei és kortársai is nagy figyelmet szenteltek munkáikban ennek a kérdésnek. Ebből a szempontból igen érdekes a Kábusz-Náme, amelynek szerzője és talán annak családja is hosszú időn át közel állt a Számánidák kulturális környezetéhez. A könyv voltaképpen egy atya tanácsai, intelmei, útmutatásai fiának, amelyek igen sok kérdésre vonatkoznak, beleértve az ifjú viszonyát a valláshoz, szüleihez, "az öreg- és az ifjúkori életrendet", "a fürdő használatának szabályait", "az alvást és a pihenést", "az orvoslás tudományában való jártasságot". Valahányszor arról van szó, hogyan kell viselkednie az embernek, mindig felhívja a figyelmet azokra az okos és hasznos szokásokra, amelyek segítik az egészség megóvását.

Ibn Szína bőven merített a társadalmi gyakorlatból és elődeinek könyvtárnyi műveiből a Kánon megírásához. De rajtuk kívül orvosi témájú költeményeket is felhasznált. Egyebek között lefordította arabra Tajazuk tatár orvos A higiénéről című elbeszélő költeményét.

A népi tapasztalatot, az egészség megvédését szolgáló népi szabályokat is figyelembe vette Ibn Szína a munkáiban. Noha Ibn Szína számos közegészségtani tanácsa megegyezik más szerzők ilyen tanácsaival, a Kánon bővebben foglalkozik ezekkel a profilaktikus tudnivalókkal, teljesebb és rendszerezettebb összefoglalást ad róluk, mint szerzőjének elődei vagy kortársai közül bármelyiknek is a munkája.

Ibn Szína megállapítása szerint az egészség megőrzésének művészete az egészségre ható okok mértékének megtalálásában van. Hét ilyen ok van, s az orvosnak állandóan és fokozottan tekintettel kell lennie mértékükre: "1. a kiegyensúlyozott természet; 2. az étel megválasztása; 3. a test megszabadítása a feleslegektől; 4. a szabályos testösszetétel megóvása; 5. az orron át beszívott dolgok megjavítása; 6. alkalmatos ruha megválasztása; 7. a fizikai és a lelki mozgás kiegyensúlyozottsága. Bizonyos mértékig ehhez az utóbbihoz tartozik az alvás és az ébrenlét aránya is."

Ma is csodálatot vált ki belőlünk Ibn Színának ez a kísérlete, hogy a lehető legrövidebb formában összefoglalja az egészség törvényeit, elősorolja mindazokat a külső és belső erőket és okokat, amelyek kihatnak az egészség megtartására. Ki kell emelnünk azt a törekvését is, hogy olyan nézetrendszert fogalmazzon meg, amelyben egymással szoros összefüggésben vizsgálja az egészséget és a betegségeket, a betegségeket kiváltó okokat és körülményeket, továbbá a kialakulásukat elősegítő feltételeket. Noha az élettani ismeretek még hiányoznak, Ibn Szína össze tudta állítani a lényegében ésszerű és célszerű higiénés követelmények kódexét. A Kánon közegészségtani tanácsai és megállapításai talán éppen ezért tudták a legkomolyabb próbát, az idő próbáját is kiállni, és sok nemzedék számára évszázadokon át alapot adni az egészség megvédésére.

A profilaktikus tanácsok rendszerezett kifejtése abban is megmutatkozik, hogy nemcsak külön fejezetek a Kánonban, hanem ugyanakkor szervesen kapcsolódnak a klinikai anyaghoz, beépülnek olyan fejezetekbe, amelyek részint az általános patológiai állapotok, részint egyes betegségek leírását tartalmazzák. A profilaktikus megállapításoknak ez az elosztása teljes összhangban van a Kánon egész logikai szerkezetével. "Amikor végeztem egy adott szerv anatómiájával, az esetek többségében azokkal az útmutatásokkal folytatom, hogyan lehet ezt a szervet egészségben megtartani, majd kifejtem, minden egyébtől függetlenül, e szerv általános megbetegedését, annak okait, és érintem, még mindig általában, az ilyen betegségek felismerésének és gyógyításának módjait" - írja Ibn Szína abban a fejezetben, amelyben a Kánon felépítését, szerkezetét fejti ki. Általában nem tesz kivételt ez alól a szabály alól. Ha egy-egy betegséget vizsgál, tárgyalja azokat a körülményeket is, amelyek előmozdítják kialakulását, azokat a feltételeket is, amelyek gátolják az egészség megtartását.

A Kánonban annak a résznek, melyben szerzője az egészség megtartását segítő feltételeket tárgyalja, Az egészség megtartásáról a címe.

Kedvező benyomást vált ki az olvasóból ez a fejezet, annyira célra irányuló, átfogó és meggyőző. A nevelésről szóló szakasszal kezdődik, a gyermek életrendjét tárgyalja a születésétől míg lábra nem áll. A következő szakaszban az ifjak, illetve a férfikort elért fiatal emberek életmódjáról szól. A higiénés problémák széles körét tárgyalja ez a fejezet: a testi nevelést, a masszázst, a tisztaságot, a fürdést stb. Végezetül, külön szakaszban beszél az étkezésről, az alvásról és az ébrenlétről, a fáradtságról. Sok hasznos gyakorlati tanácsot mond itt el, amelyek a mai olvasó számára sem veszítettek jelentőségükből.

Az egészséges gyermek neveléséről külön fejezetek szólnak a Kánonban, ezek az igen gondolatgazdag fejezetek kiterjednek a téma minden részletére. Sok finom megfigyelés, ésszerű tanács foglaltatik bennük. Ezenkívül a Kánonnak az a része is, ahol szerzője a dietetikával foglalkozik, a gyermekneveléssel, a gyermekek egészségének megőrzésével és visszaállításával kapcsolatos kérdésekkel kezdődik.

Ezekben a fejezetekben Ibn Szína széleskörűen felhasználta elődei tapasztalatát: Ráziét, aki elsőnek tett különbséget a kanyaró és a himlő között, Aribét, a Magzat eredete, a terhes asszonyok és az újszülöttek kezelése című traktátum írójáét, aki Hippokratész és Galenus nyomán leírja a szülést és a csecsemő fejlődésének szakaszait, ephesusi Soranusét, aki részletes tanácsokat ad a fürdők és tornagyakorlatok alkalmazására és a dajkák megválasztására. Ugyanakkor ha összehasonlítjuk a Kánon gyermekgyógyászati passzusait Ibn Szína elődeinek írásaival, szembeötlő Ibn Szína érdeme, mert nemcsak összefoglalta a kérdésekre vonatkozó szétszórt adatokat, hanem alapot is rakott a csecsemő egészségének megóvását és megerősítését célzó orvosi teendők alá. Ennek igazolására elegendő, ha megismerkedünk a Kánon első könyve harmadik részének legalább a fejezetcímeivel:

1. A csecsemő napirendje születésétől első felállásáig.
2. A szoptatás és az elválasztás rendje.
3. A csecsemők betegségei és gyógyításuk.
4. A serdülő gyermekek napirendje.

Ibn Szína Kánonja jelentős hatással volt a középkorban az európai gyermekgyógyászat fejlődésére. A világ első nyomtatott pediátriai könyve - mint E. Konyusz közli - 1472. április 21-én jelent meg Paduában. Paulus Bagellardusnak a gyermekbetegségekről írott könyve volt ez, sok-sok utalással Avicennára és Rázira. A Kánon volt fő forrása a gyermekbetegségekről megjelent második európai nyomtatott könyvnek is, ez Bartholomaeus Metlinger 1473-ban kiadott Kisgyermekek reglamentuma, azaz hogyan kell gondozni a gyermekeket - egészségeseket és betegeket - születésüktől hét éves korukig. Metlinger könyvének első kiadása voltaképpen a Kánon megfelelő fejezeteinek kompilációja.

A következő évszázadokban tíz és száz munka ismételte, fejlesztette tovább Ibn Szína gondolatait a bebeg és egészséges gyermek gondozásáról. Az elmondottak fényében teljes joggal tekinthetjük Ibn Színát a gyermekgyógyászat egyik megalapítójának.

A Kánonnak a gyermeknevelésre vonatkozó sok megállapítását gondolati mélység, humanitás, a sokrétű probléma helyes magyarázata jellemzi. A gyermek napirendjét tárgyaló fejezet így kezdődik: "Rendkívül fontos, hogy a nevelő minden figyelmét a gyermek jellemének javítására, e jellem helyes irányú fejlesztésére összpontosítsa, arra, hogy a gyermektől idegen legyen az erős felindulás, a heves félelem, a mogorva magatartás. A nevelőnek azonban arra is ügyelnie kell, hogy mindig kéznél legyen, amire szüksége van és amit el akar érni, jelenlétében ne tűrjön semmi olyasmit, amit nem szeret. Ezzel kettős hasznot ér el: az egyik, hogy a kora gyermekkortól kezdve szilárd és határozott jelleművé válik a gyermek, a másik, hogy a jellemnek ez a fejlődése kedvezően hat a gyermek fizikai fejlődésére. Hiszen a harag felkavarja az embert, a mogorvaság kiszikkasztja, a tunyaság csökkenti életerőit és flegmatikussá teszi az embert. Következésképpen a megfelelő neveléstől függ az ember erkölcsi és fizikai egészsége egyaránt."

E kis idézetben minden csodálatra késztet bennünket: célratörő jellege és az, hogy szilárd és állhatatos jellemű embert akar nevelni, hogy bebizonyítja a gyermek fizikai és szellemi fejlődésének kölcsönös összefüggését. Ibn Szína mélységesen megértette a gyermeki természetet: árnyalatokba menő ésszerű tanácsokat ad a gyermekneveléshez, s a nevelés kérdését nemcsak az orvos szemszögéből nézi, hanem a kiváló pedagógus szemével is. Csupán sajnálhatjuk, hogy a neveléstörténet érdemtelenül elfelejtette Ibn Szína nevét.

Kevésbé kimerítően foglalkozik a Kánon a szülészet kérdéseivel. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy Ibn Színának igen szerény tapasztalatai voltak szülések levezetésében, mivel a muzulmán vallás megtiltotta, hogy férfi orvos mezítelen nőt lásson, s a szülések levezetése teljes egészében a bábákra volt bízva, s nem az orvosokra. A szülészet fejlődésének néhány kérdésében Ibn Szína mégis állást foglalt. Egyebek között tanácsolta a magzat fejre fordítását. C. Mettler írja orvostörténeti munkájában: "Nehéz lenne megmondani, hol született meg a szülészfogó használatának gondolata, de Smellie Avicennának tulajdonítja. Ami pedig a hurkokat és a szülészfogókat illeti, noha újkori találmánynak tartják őket, Avicenna már mindkettőt ajánlja. Avicenna szülészfogójának rendeltetése elsősorban a magzat megmentése." A Kánonban vannak tanácsok az elhalt magzat eltávolítására is. "Ahol a mixtúrák és a füstölés is eredménytelen, a bábának »a régiek tanácsa szerint« előbb ki kell tágítania a méhszájat, majd hozzáfogni az elhalt magzat eltávolításához, szükség esetén az élőnek a kisegítéséhez, kaparóhorgokkal, amelyeket fokozatosan kell feljebb és feljebb tolnia annak megfelelően, ahogy a szülés előrehalad. Ha ez sem segít, hozzá kell fognia az agy és a belsőrészek eltávolításához és a daraboláshoz." Ibn Szína elsőnek mutatott rá, hogy a magzat placentáris úton is fertőződhet.

Nagy figyelmet szentel a Kánon az újszülött gondozásának. "Először is el kell vágni a köldökzsinórját négy ujjnyival a köldök felett, majd tiszta gyapjúszalaggal elkötni, s ezt a szalagot úgy kell rátekerni, hogy ne okozzon fájdalmat a csecsemőnek. Majd a kötés felett a köldökzsinórra egy darabka beolajozott szövetet kell tenni. Ezenkívül a vágás közelébe célszerű némi kis kenőcsöt tenni, amely citromfa porának, sárkány vérének, gumi arabicumnak, tömjénnek és mirrhának egyenlő arányú keverékéből áll. Születése után nem sokkal be kell kenni a csecsemőt erdei gránátalma magjából, arábiai custusból, majoránnából készült sós oldattal." Máig időszerűek maradtak Ibn Szína tanácsai a csecsemő gondozásáról. Megdöbbentően pontosak, világosak a Kánon útmutatásai a csecsemő altatására és fürösztésére vonatkozóan: "A csecsemőt mérsékelt hőmérsékletű, de egyáltalán nem hűvös helyiségben kell lefektetni, a helyiséget, amelyben alszik, legalább egy kicsit be kell függönyözni, nem érheti közvetlenül a nap sugárzása. Olyan helyzetben kell a csecsemőnek aludnia, hogy feje valamivel magasabban legyen, mint a teste. Azonkívül ügyelni kell arra is, hogy az alvó csecsemőnek a nyaka, háta, végtagjai természetesen, s ne görbülten helyezkedjenek el."

"A csecsemőt nyáron kellemes langyos vízben kell füröszteni, télen pedig nem nagyon meleg vízben. A fürösztésre legjobb idő a hosszú alvást követő ébredés után. Naponta kétszer vagy háromszor kell füröszteni egészen addig, míg pirulni nem kezd a teste. Fürösztéskor nagy gondot kell fordítani a fülére, nehogy víz kerüljön bele. Fürdetés után puha bolyhos kendővel szárazra kell törölni, előbb hasra fektetni, majd hanyatt, közben állandóan dörzsölni, majd be kell pólyázni. Végtére orrába finom olajat kell kenni."

A csecsemőtáplálásról szóló fejezetben hangsúlyozza, hogy mennyire fontos egy egészséges csecsemőnek az anyatej. Igen szépen fogalmazza meg ezt a gondolatot: "Tapasztalatból tudjuk, hogy amikor az anya mellét szájába veszi a csecsemő, távozik belőle minden, mi ártalmas lenne rá." Idézünk egy szakaszt a Kánonból, ahol a csecsemő táplálásáról beszél: "A lehetőség szerint anyatejjel kell táplálni a csecsemőt, mert az anyatej mint táplálék összetételében leginkább hasonlít ahhoz a táplálékhoz, amelyet magzat korában anyja vérével kapott, amikor még anyja méhében volt. Ez a vér alakul át tejjé, s ezért a csecsemő legjobban képes magához venni és hozzászokni. A gyakorlat bizonyította, hogy a csecsemő, ha anyja mellét szopja, igen sokat nyer különféle szenvedések megelőzése szempontjából. Be kell érni napi két-három szoptatással, méghozzá kezdetben nem szabad sokáig engedni őt. Kívánatos ezenkívül, hogy az első napokban valaki más szoptassa, ne az anyja, míg annak szervezete rendbe nem jön. Szoptatás előtt tanácsos némi kis mézet nyalatni a csecsemővel."

"Reggelenként szoptatás előtt két-háromszor (pár csepp) tejet kell kifejni a mellekből, különösen ha elapadásra hajlamos, és csak azután a csecsemő szájába adni a mellet." A továbbiakban azt tanácsolja, hogy a szoptatós anya előbb étkezzen, semmint csecsemőjét szoptatná.

Figyelmeztet rá, hogy a csecsemőnek nem szabad egyszerre sokat hagyni szopni, jobb, ha kevesebbet kap és gyakrabban, kis szünetekkel. Egy-egy újfajta táplálékhoz nem hirtelen, hanem fokozatosan kell hozzászoktatni. Szilárd ételt nem tanácsos neki adni. Eleinte legjobb neki kenyeret adni, amelyet előzőleg megrág a dajkája, később mézes vízben vagy vizezett borban áztatott vagy tejben puhított kenyeret. Amikor fogzás idején a csecsemő igyekszik mindent megrágni, megharapni, "aminek jele, hogy szopja az ujját", adjon neki az anyja egy darabka íriszgyökeret.

Ibn Szína részletesen kifejti, milyen követelményeket kell támasztani a dajkával szemben. Szerinte a dajka rátermettségét nemcsak életkora és testalkata határozza meg, hanem lelki tulajdonságai is. A következő jó tulajdonságok kívánatosak: vidám természet s ezzel szemben a harag, a félénkség, a szomorúság hiánya. Mint a Kánon kiemeli, e három utóbbi tulajdonság átragad a csecsemőre is, és elrontja testi kondícióját. Ebből a megjegyzésből csakúgy, mint egyébként a Kánon sok más helyéből kitűnik, hogy Ibn Szína minden jelenséget a testi és a lelki állapot szoros összefüggésében vizsgál. Szerinte legkedvezőbb életkor a dajka megválasztásában 25 és 35 év között van, mivel ez az ifjúság, az egészség, a legnagyobb fizikai erő életkora. Előnyös testalkata arról ismerhető fel, hogy "arca pirospozsgás, nyaka erős, keble fejlett, izomzata ruganyos, közepesen táplált".

Az anyatej minőségével is részletesen foglalkozik a Kánon. A tejnek fehérnek, nem pedig sötétszínűnek, zöldesnek, citromsárgának vagy vörösesnek kell lennie. Jó illatúnak, édeskés ízűnek, minden kesernyés, sós vagy csípős mellékíz nélkül. Legyen bőséges mennyiségű, homogén szerkezetű, se túl híg, se túl sűrű, ne túrósodjék. Kipróbálására Ibn Szína azt ajánlja, hogy üvegedénybe kell fejni belőle, és belevetni egy kis mirrhát. Ekkor megmutatja víztartalmát, és a benne levő kazein mennyisége is meghatározható. Jó az olyan tej, amelyben egyenlő mennyiségben van víz és kazein.

Részletesen taglalja, hogyan éljen, hogyan táplálkozzék a szoptatós anya; figyelmébe ajánlja a mozgást (sétát).

A gyermekbetegségekkel kevesebbet foglalkozik, mint a csecsemő ápolásával, táplálásával és nevelésével. Abból fakad ez valószínűleg, hogy a gyermekkori megbetegedéseket akkoriban annyira kevéssé ismerték, orvosi kezelésük annyira tehetetlen volt, hogy Ibn Szína gyakorlatilag nem tudott számos esetben valamennyire is kézzelfogható tanácsokat adni. A célravezető és ésszerű tanácsok között (mint, mondjuk, az a tanácsa, milyen szerekkel lehet elaltatni a csecsemőt, ha nem tud aludni és sír, vagy hogyan lehet kiűzni a gilisztát kevéske anyatejben feloldott ürömmel [Artemisia absynthum] stb.), a gyermekbetegségekről írott fejezetben vannak olyan passzusok és útmutatások is, amelyek érzékeltetik, mennyire kezdetleges Ibn Szína korában a gyermekkor élettana és a gyermekbetegségek tényleges okainak ismerete. Így például a gyomorbántalmakról azt mondja, okát egyesek abban látják, hogy a csecsemő az anyatejjel együtt nagy mennyiségben nyeli le "ínyének sós nyálát". Ibn Szína hozzáteszi: "Meglehet azonban, hogy ez nem így van.". Csupán helyenként tud tovább lépni elődeinél. Míg Rázi a himlőt önálló betegségnek határozta meg, Ibn Színáé az érdem, hogy elsőként mutatta ki: a himlő fertőző betegség.

Valószínűleg maga Ibn Szína is tudatában volt annak, hogy mennyire kevés ismerettel rendelkeznek az orvosok a gyermekbetegségekről, s mennyire megalapozatlanok az egyes javallatok. A Kánonnak talán egyetlen más fejezetében sincs annyi fenntartás és utalás, mint a gyermekbetegségekről szólóban. Emellett ha Ibn Szína biztos benne, hogy tanácsa megalapozott (és jellemző, hogy ezek a tanácsok többnyire jók), akkor az ilyent a maga nevében adja. Ha pedig tanácsa önmagában is kétségeket ébreszt, akkor mások véleményére hivatkozik ("egyesek úgy vélik, hogy...", "mások meg azt ajánlják, hogy..." stb.). Az elmondottakból kitűnik, hogy a Kánon összehasonlíthatatlanul jobban megközelíti az igazságot, tanácsai jóval hasznosabbak, amikor az egészséges csecsemő ápolásáról van szó. Ez teljesen magától értetődik, ha figyelembe vesszük, mennyire fogyatékosak voltak a fiziológiai és a patológiai ismeretek, mennyire tökéletlenek a betegségek kialakulásáról vallott elméletek.

Ibn Szína az egészség megtartásáról alaposan átgondolt nézeteket vall, amelyek teljes összhangban vannak egész orvosi felfogásával, s mutatják, hogy érti mindazokat a tényezőket, amelyek kihatnak az egészség megóvására és a betegségek kialakulására.

Ki kell emelnünk, mennyire következetesen és célra törően magyarázza Ibn Szína ezeket a kérdéseket. "Következésképpen tehát az egészség megóvásának művészete mintegy eszköz arra, hogy az emberi test számára nélkülözhetetlenül szükséges kedvező feltételek fenntartásával minden egyes emberi testet megőrizzünk addig az életkorig, amikor eléri a halál, amit természetes halálnak nevezünk. Ez a megtartás két erőnek van alárendelve; e két erőt szolgálja az orvos. Az egyikük természetes erő, nevezetesen ami táplálja azt, kicserélődését biztosítja annak, ami eltávozik a testből, annak az anyagnak, ami földszerű és vízszerű. A másik az életerő, az az erő, amely a pulzus lüktetését előidézi. Ez biztosítja a távozó pneuma pótlását, ennek a pneumának vízszerű és tűzszerű szubsztanciája van."

A serdülő gyermekek életrendje - ez a címe annak a terjedelmes fejezetnek, amelyben az egészség valamennyi fontos feltételét vizsgálat alá veszi. A gyakorlati tanácsokat megelőzik benne egyes elméleti okfejtések, amelyek révén egységbe állnak össze a szétszórt megfigyelések és tanácsok.

Elmondja, hogy az egészség fenntartásában milyen szerepe van a nedveknek és a kiszáradásnak. Ebből az alaptételből kiindulva leszűri a következtetést, hogy az emberi test kétféle gyógykezelési móddal közelíthető meg, mindkettőnek megvan a maga külső és belső oka. Nevezetesen először is a test nedvességének fokozatos apadása, ami normális jelenség, másodszor pedig e nedvek rothadása, bomlása és megváltozása, ami nem kedvező az élet szempontjából, mivel kiszáradáshoz vezet, ennek következtében a test lehűl, megbomlik a kapcsolat az egyes szervek között, és bekövetkezik a betegség.

A külső okok között meg kell említeni a különbező fajta romlott, rothadt levegőt, a belső okok között a veleszületett melegséget, ami elpárologtatja a nedveket, valamint a táplálkozás során és a testnedvek rothadásakor keletkező további melegséget (hőemelkedést). Ezek az okok együttesen a kiszáradás irányában hatnak. "A test kiszáradása tehát két okra vezethető vissza: a nedvesség apadására és a melegség fokozódására; s a testben a nedvnek éppolyan szerepe van, mint az olajnak a lámpásban. Hiszen a lámpásban is kétféle folyadék van: olaj és víz, közülük a víz megmarad, az olaj elég. Amikor a kiszáradás elér egy határt, az ember veleszületett hője eltűnik, és beáll a természetes halál."

A mai gerontológusok megállapításaihoz nagyon közel állnak Ibn Szína nézetei az öregedés során bekövetkező "kiszáradás"-ról.

Az egészség fenntartásának művészete, hangsúlyozza Ibn Szína, nem olyan művészet, ami meg tudná akadályozni a halált, nem merül ki a káros külső hatások elhárításában, viszont megóv két káros jelenségtől: a nedvek rothadásától és gyors elapadásától. "Különböző emberek teste nem azonos adottságú, sem a rá jellemző nedvtartalom, sem a veleszületett melegség nagysága tekintetében, ezért az egyes emberek kiszáradásának határai különbözők. Előfordul azonban, hogy ezek a határok beszűkülnek különböző véletlen okok következtében, s ez idő előtti halálra vezet. Ezért szokás azt mondani, hogy megvannak az életnek a természetes határai és vannak véletlen határai. Ebből a szemszögből nézve az egészség védelmének művészete abban áll, hogy az ember testét megtartsuk addig, míg a természetes vég el nem éri."

A továbbiakban néhány egyéb feltételt vizsgál, amelyek révén fenntartható a test kellő nedvessége és leküzdhető a rothadás. Kiemelten hangsúlyozza az ételek és a táplálkozás szerepét.

Az orvosi megelőzés át- meg áthatja az egész Kánont. Különösen megszívlelendők azok a tanácsai, amelyeket elsősorban az egészséges embernek címez: hogyan tarthatja fenn egészségét, hogyan óvja és erősítse. Megkülönböztetett figyelmet szentel ennek Ibn Szína. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos és célszerű ez a megközelítési mód: a klinikus orvosok mind a mai napig tudatában vannak hasznosságának. G. A. Zaharjin, a kiváló orosz terapeuta a higiénét a terápia alkotóelemének tekintette. Kiemelte, hogy a higiéne nemcsak elengedhetetlen része az orvosképzésnek, hanem egyben minden gyakorló orvos tevékenységének egyik vagy inkább a legfontosabb területe. Minél tapasztaltabb egy gyakorló orvos. mondja G. A. Zaharjin, annál inkább megérti, milyen nagy hatalom a higiéne s vele szemben mennyire gyenge a gyógyítás, a terápia. Ki ne tudná, hogy a legpusztítóbb és legelterjedtebb betegségeket, amelyek leküzdésében ma még tehetetlen a terápia, meg lehet előzni higiénével. Maga a terápia is csak akkor eredményes, ha betartják a higiénés szabályokat.

Az egészségvédelem konkrét feltételeinek leírása Ibn Színánál szorosan összefügg általános higiénés alapelveivel. Figyelemre méltó, hogy a fejezet a testgyakorlatok részletes elemzésével, az egészségvédelemben játszott szerepükkel kezdődik. Az egészségvédelmi előírások között legfontosabb a testgyakorlás. A második helyet a táplálkozási előírások és az alvásra vonatkozó tanácsok foglalják el. Azután meghatározza a testgyakorlás fogalmát, olyan szándékolt mozgást ért rajta, amely végzőjét folyamatos és mély lélegzetvételre készteti. Vallja, hogy az olyan ember, aki mértéktudóan és a kellő időben foglalkozik testgyakorlatokkal, "nem szorul semmiféle olyan orvosi kezelésre, amelynek célja a rossz nedvek kiváltotta betegségek elhárítása, vagy olyan betegségek gyógyítása, amelyek természetéből adódnának és korábbi betegségétől függenének. Eközben természetesen életmódjában más tényezőknek is megfelelőknek és helyeseknek kell lenniük."

A Kánon állhatatosan tanácsolja a tornagyakorlatokat, mert azok megakadályozzák, hogy a testben "felesleges anyagok" halmozódjanak fel. Ezenkívül a tornagyakorlatok erősítik az ízületeket és az idegeket, ezért azután az emberek bármilyen munkát el tudnak végezni, és nem kell tartaniuk attól, hogy megbetegszenek. A testgyakorlatok "étvágyat gerjesztenek", segítenek eltávolítani a testből mindent, amire nincs szüksége, minden tagját könnyen mozgathatóvá teszik. Ugyanakkor a túlzásba vitt fizikai megterhelés kifáraszt, elcsigáz, aminek következtében "legyengülnek az ember olyan szerveinek erői, sőt mozgásukat is abbahagyják, amelyek elősegítik a légzést, márpedig az minden szerv életműködésének alapja".

A testgyakorlatokra és a fürdőre vonatkozó tanácsokat a masszázs egészíti ki. Ibn Szína különbséget tesz előkészítő masszázs és a tornagyakorlatok után végzett masszázs között, ez utóbbinak a rendeltetése a lazítás, a felesleges feszültségek oldása. Részletesen és alaposan vizsgálja a masszázst mint gyógyító eljárást és mint a fáradtság leküzdésének eszközét.

Szemben számos kortárs íróval, akik misztikus elemeket építettek be higiénés tanácsaikba, Ibn Szína józanul magyarázza az egészségvédelem valamennyi feltételét. Így például, ha feltételnek tekinti "annak tisztaságát, amit az ember orrán át beszív", akkor ezt a fogalmat később részletesen is megmagyarázza A jó levegőről írott fejezetben: "Jónak nevezzük azt a levegőt, amelyet nem szennyez idegen testek gőze és füstje, és amelyet a szabad ég alatt találunk, ahol sem falak, sem tetők nem zárják el. Az egészséges levegő mentes tavak, mocsarak, elposványosodott földek kipárolgásától, nem szennyezik olyan helyek, ahol zöldséget és főzeléket, elsősorban káposztát és rossz természetű fákat, mint diót és gyömbért termesztenek."

Az italok és az ivóvíz kérdését általában ugyanilyen szemszögből tárgyalja. A legjobb víz, hangsúlyozza a Kánon, "a patakvíz, de nem akármilyen patakvíz, hanem amelyik tiszta földön folyik, amelynek talajában nem uralkodott el semmiféle járulékos tulajdonság és sajátosság, vagy amelyik kavicsos talajon folyik, ez a talaj leginkább mentes marad a korhadás okozta megromlástól". Ibn Szína azt vallja, hogy a legjobb az olyan ivóvíz, amelynek kicsiny a sótartalma. A víz ásványisó-tartalmának meghatározására igen korszerű, mindenki által elvégezhető módszert ajánl: két darab azonos súlyú szövetdarabot vagy gyapotcsomót kétféle vízzel nedvesítsünk be, majd szárítsuk ki, és mérjük meg a súlyát. Minél kisebb a szövetdarab vagy gyapotcsomó súlygyarapodása, annál alkalmasabb ivásra az a víz.

Gyakorlatilag nagy jelentőségűek az olyan tanácsai is, hogy a víz desztillálása, párolása, forralása jó módszer "a rossz víz megjavítására". "A forralt víz, mint a tudósok hangoztatják, kevésbé püffeszti fel a hasat és rövidebb idő alatt felszívódik". Nem elképzelhetetlen, hogy Ibn Színának ezek a tanácsai valamiféle sejtésből fakadnak, talán gondolt valamiféle láthatatlan lényekre, amelyek a vízben lévén betegségeket okozhatnak.

Az alvás fontos helyet foglal el Ibn Szína egészségügyi tanácsai között. Külön fejezetet szentel a kérdésnek Az alvásról és az ébrenlétről címmel.

"Az egyenletes alvás az ember fizikai erejének visszaadja azt a képességet, hogy elvégezze teendőit és a lelki erőt is pihenteti" - mondja ebben a fejezetben. - Ezenkívül az egyenletes álom egyensúlyt teremt a nedvek mennyiségében és minőségében, nedvekkel látja el és meleggé teszi a testet, ezért különösen hasznukra válik az idősebbeknek, mert megőrzi testük nedvességtartalmát, amiben amúgyis szegények, és visszaállítja azt a nedvességtartalmat, amelyet ébrenlétük során elvesztettek. Ezért mondhatta Galenus: »Minden éjjel fűszeres salátákat eszem, azért salátákat, mert azok nedvességet adnak, és azért fűszerekkel, mert azok elveszik hidegségüket (nyerseségüket).« Másutt meg azt írja: »Mostanában nagyon odafigyelek az alvásra, mert már öreg vagyok, és nekem nagyon hasznos az a nedvesség, amit az alvás ad.« Ez a szabály fontos mindenki számára, aki álmatlanságban szenved."

"Ha az alvást fürdő, majd utána étkezés előzi meg, ami javítja az emésztést és székelési ingert vált ki, és ha fejünket langyos vízzel locsoljuk, akkor mindent megtettünk a jó alvás érdekében."

"Az ilyen életrendre különösen a betegeknek van szükségük, de az egészségeseknek is jó gondoskodni az egyenletes és kellő időben történő alvásról, mert ezáltal óvhatják meg magukat minden olyan károsodástól, amelyet az át nem aludt éjszakák okoznak agyuknak és fizikai erőnlétüknek."

"A legegészségesebb a mély alvás, amely rendszerint akkor következik be, ha az elfogyasztott táplálék már mélyebbre jutott a gyomor felső szakaszánál és a gyomor már megnyugodott a benne születő szelektől és a belek morgásától. Ezért ha késlekedne a táplálék alábbszállása, egy kis ideig járkálni kell, s csak ezután lefeküdni. Nappal aludni egészségtelen."

"Az éjszakai alvás akkor jó, ha mély és nem szakad meg, noha az, aki megszokta, hogy nappal aludjék, nem hagyhat ezzel fel azonnal, hanem fokozatosan kell leszoknia róla. Legjobb, ha jobb oldalunkra fekve alszunk el, majd később a bal oldalunkra fordulunk." Láthatjuk, Ibn Színának az egészséges alvásra vonatkozó tanácsai többnyire ésszerűek és hasznosak.

A testápolás további fontos higiénés követelmény, amit a Kánon több fejezetben is hangsúlyoz és kifejt. A "megtisztulás" lemosakodásból áll, és kiiktatja annak lehetőségét, hogy "tisztátalan holmik" érintése révén "tisztátalanná" váljék maga az ember is. Egészségügyi szempontból csak célszerűnek tarthatunk számos tilalmat. Tilalmak vonatkoznak bizonyos italokra és ételekre is. Fogyasztásra alkalmatlannak jelenti ki az elhullott állatokat, a levágott állatok vérét (ha eszünkbe jut, milyen könnyen romlik a vér, ezt a tilalmat is teljesen célszerűnek kell elismernünk). Tilos a dögök és az ürülék érintése. Nemcsak egyszerűn kategorikus tilalom formájában fogalmazza meg Ibn Szína ezeket a higiénés előírásokat, hanem igyekszik a tudatra hatni, undort kelteni a tiltott dolgokkal szemben. Az egészségügyi propaganda valóban legnagyobb eredményének azt tekinthetjük, ha sikerül ezt az érzést kinevelni bizonyos viselkedési módokkal, tárgyakkal, ételfajtákkal stb. szemben.

A mosakodás - a rendszeres, napjában többszöri mosakodás - a tisztálkodás fogalmának másik fontos eleme. A muzulmán vallásnak a rendszeres mosakodásra vonatkozó előírását feltétlenül értékesnek, célravezetőnek kell elfogadnunk, attól függetlenül, milyen motívumok váltották ki, különösen, ha a keleti országok forró éghajlatára gondolunk. A testi tisztaság, a test tisztán tartása olyan szempontból is óriási jelentőségű volt, hogy számos, különösen fertőző betegség megelőzéséhez teremtett kedvező feltételeket.

Ibn Szína korában általánosan elfogadott jelenség volt a fürdőkben végzett gyógykezelés. A fürdők valóságos gyógyfürdők voltak, ezért is a Kánon részletes útmutatásokat ad a gyógykezelésre, szól a víz hőmérsékletéről, a levegő páratartalmáról és a vízkúra időtartamáról. "Az olyan embernek, akinek életrendjéről szó van - olvassuk a Kánonnak a fürdőkről írott fejezetében -, nem feltétlenül van szüksége az olyan fürdésre, ami elernyeszti a testet, mivel az tiszta, s csak olyan fürdésre szorul rá, aminek révén a teste kis mennyiségű lágy meleget és mérsékelt nedvet kap. Ezért nem kell az ilyeneknek soká a vízben maradniok, hanem mihelyt bőrükön megjelenik az első pír és kezdik érezni az elernyedést, ki kell jönniök a vízből."

"Ezenkívül, tornagyakorlat után nem szabad azonnal vízbe menni; előbb ki kell teljesen pihentetni a testet. Mindenki csak annyi ideig maradjon a forró vízben, hogy a hőfelesleg ne legyen ártalmára, majd pihennie kell fürdés után, óvnia testét a legyengüléstől és a szeptikus láz veszélyétől."

"A váltólázban szenvedő ember nem menjen fürdőbe olyan órában, amikor általában ki szokott törni rajta a láz. De a tályogos, kelevényes se járjon."

"Látszik mindabból, amit elmondottam, hogy vannak melegítő, hűtő, nedvadó és szárító fürdők. Mindegyikük hasznos is lehet, de káros is az emberre. A fürdők kedvező hatását az adja, hogy megszüntetik az álmatlanságot, javítják a béltraktus munkáját és az emésztést, elősegítik, hogy a táplálék a bőr felszíne felé nyomuljon. Káros hatásuk abban mutatkozik, hogy elgyengítik a szívet, ha visszaélünk a fürdéssel, ájulást és émelygést okozhatnak s fekélyek támadhatnak tőlük egyes belső szervekben vagy a test felületén."

Nem szükséges részletesen kitérnünk ezekre a tanácsokra; többségük megalapozott és célszerű. Láthatjuk, hogy Ibn Szína a fürdők szerepének taglalásakor is a száraz és nedves tanából indul ki. "Néha száraz fürdőt vesznek az emberek, ez a fürdő kiszárít, a vízibetegségben szenvedőknek és a laza alkatúaknak jót tesz, máskor pedig nedves fürdőt vesznek, ami a test nedvtartalmát gyarapítja. Olykor sokáig üldögélnek a fürdőben, ez kiszárít, mert a nedvek elpárolgását és a veríték távozását idézi elő, más alkalommal pedig rövid ideig tartózkodnak benne, akkor a fürdőből nedvet vesznek fel, mert a test magába szívja a vizet, mielőtt még a verítékezés megkezdődne."

Az éltes és az idős embereket Ibn Szína korban előrehaladottnak nevezi. A Kánon külön fejezetben foglalkozik ésszerű életrendjükkel, s ez a fejezet, a következőket tartalmazza:

1. Általános gondolatok a korban előrehaladottak életrendjéről.
2. A korban előrehaladottak táplálkozása.
3. A bor fogyasztásáról.
4. A székrekedés elkerüléséről.
5. A test masszírozásáról.
6. A korban előrehaladottak tornagyakorlatai.

"Az idősek életrendjében az a legfontosabb - mondja a Kánon -, hogy olyant csináljanak, ami melegséget és nedvességet ad, az pedig a táplálékból, étkezésből, italokból, kiadós alvásból, gyakori lefekvésből és pihenésből származik, s nekik több kell, mint a fiataloknak. Igyekezzenek hamar eltávolítani szervezetükből a bélrendszeren és a húgyhólyagon át a vizeletet és a székletet, mindezt pedig avégett, hogy immár természetes gyengeségükhöz erőt nyerjenek. Ezenkívül nagy hasznukra van a mértékkel vett masszázs a beolajozott testen, a lovaglás vagy a sétálás, amikor lovagolni már nem képesek."

Az idősebbeknek nem kell sok étel, napjában kétszer vagy háromszor étkezzenek, erejük vagy gyengeségük foka szerint. Két órakor fogyasszanak jól átsütött mézes kenyeret, hét órakor, fürdés után olyan ételt, amely megnyugtatja a gyomrot, éjszakára a legtáplálóbb ételt. Az időseknek főzeléket, zöldséget, gyümölcsöt kell fogyasztaniuk. Olyankor feküdjenek le aludni, amit megszoktak. "Az öregek tornagyakorlatai testük adott állapotától, ilyen vagy olyan betegségre való hajlamuktól, valamilyen testgyakorlathoz érzett kedvüktől és szokásuktól függően változhatnak." El kell ismernünk, hogy az idősebb korúak életrendjével foglalkozó fejezetek sok ésszerű, helyes útmutatást tartalmaznak. Nem véletlen hát, hogy ezeket a tanácsokat annyi évszázadon át számos traktátusban és kézikönyvben ismételgették, újra meg újra lenyomtatták.

Az utasember egészségével nagyon sokrétűen foglalkozik a Kánon. Közép-Ázsia népei szerteágazó kapcsolatokat alakítottak ki más országokkal, nagyra nőtt az utazók, kereskedők, katonák száma, ez jut kifejezésre abban, hogy a Kánonban külön fejezet foglalkozik a szárazföldön és a tengeren utazók életrendjével. A kor másik nagy orvostudományi összefoglalásában, Rázi harminckötetes Az orvostudomány tárháza c. művében is külön fejezet foglalkozik Az utasember életmódjával.

A Kánonban vannak általános megállapítások az utas életrendjéről és vannak tanácsok: 1. Védekezés a hőség ellen, különösen útközben, és hogyan viselkedjék az, aki kánikulában utazik; 2. hideg időben utazók és fagyott emberek életrendje; 3. a végtagok megóvása a fagy káros következményeitől; 4. a bőr színének megóvása útközben; 5. arról, hogyan óvhatja meg magát az utazó az ivóvíz káros hatásától; 6. hogyan viselkedjék a tengeren utazó.

Ebből is láthatjuk, mekkora tudással reagált Ibn Szína az élet támasztotta igényekre, milyen elmélyülten vizsgálta azokat a körülményeket, amelyekbe a nagy útra induló ember kerül. Nemcsak az életmódra ad tanácsokat, hanem kitér sok-sok részletkérdésre is.

Már a fejezet elején rámutat: "Az utasembernek tartózkodnia kell minden olyasmitől, amit otthon megszokott, hiszen útközben akadályok, nélkülözések várnak rá, minden erejével azon kell tehát lennie, nehogy komoly betegségbe essen. Elsősorban is táplálékával és elfáradásának mértékével törődjék. Tápláléka a szokásosnál jobb legyen, nagy tápértékű és kis mennyiségű, könnyen emészthető, ami nem gyülemlik fel nagy mennyiségben a béltraktusban." Ezután egész sereg nagyon pontos és többségükben helyes tanács következik arra vonatkozóan, hogy nem tanácsos tele gyomorral lovagolni, hogy fel kell készülni az útra, hozzászokni az éhezéshez és a szomjazáshoz, kiemeli, hogy az ételnek nem kell soknak lennie, annál inkább nagyon táplálónak. Hangsúlyozza, hogy kerülni kell a szomjúságot okozó ételeket. Igen részletes tanácsokkal int, hogy mitől óvja magát az utas kánikulában. Érdekes az a tanácsa, hogy nagy melegben hosszú út előtt az utasember lakjék jól, mert lovaglás közben hamar elgyengül, ha nem gondoskodik erejének pótlásáról.

Ibn Szína végiggondolt és alaposan kimunkált higiénés nézetei és tanácsai az egészségvédelem elméletének és gyakorlatának fejlődésében mérföldkövet jelentenek. A Kánonnak a gyermekek egészségvédelméről és más profilaktus szabályokról szóló fejezete sok évszázadon át forrásanyag volt sok hasonló tárgyú orvosi könyv megírásához.

folytatás