Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A gyógyító orvos

A diagnózis elkészítésének művészete és a helyes gyógymód megválasztása még napjainkban is, amikor már részletesen ki vannak munkálva a klinikai vizsgálati eljárások, amikor bőségesen állnak az orvos rendelkezésére fizikai, laboratóriumi és műszeres vizsgálati módszerek, funkcionális, biokémiai és más egyéb diagnosztikai tesztek, tehát még napjainkban is sokrétű és szigorúan a beteg egyéniségéhez alkalmazkodó tevékenység, a tudás, a tapasztalat és az intuíció valamiféle sajátos ötvözete.

Minden igazi klinikai szakorvos a maga módján dolgozik, felkészültsége, sokrétű elméleti és klinikai ismeretei nélkülözhetetlenek, ám mégsem elégségesek az eredményes orvosi tevékenységhez. Az orvostudomány diagnosztikai és terápiás lehetőségeit természetesen rendkívüli mértékben kitágítják az olyan tudományos eredmények, amelyek az életműködés alapját jelentő folyamatokra fényt vetnek, feltárják a kóros állapotok okait és kifejlődésük mechanizmusát, objektív eljárásokat dolgoznak ki a betegségek felismerésére és mind hatékonyabb gyógyítására, illetve megelőzésére. Az analízisnek és az orvosi alkotómunkának mindez azonban csak az alapja, a fundamentuma, márpedig ennek az alkotómunkának a legszebb eredménye a betegség legyőzése és a beteg ember meggyógyítása.

Ma még nem sikerült feltárni a klinikai gondolkodás mechanizmusát és kialakulásának módját, ma még nincsenek olyan objektív kritériumok, amelyek révén tévedhetetlenül meg lehetne ítélni, megvan-e vagy pedig hiányzik ez a gondolkodás egy orvosból (ezt ma csak eredményei alapján tudjuk megítélni). Hiszen még napjainkban is egy kiemelkedő klinikus a nagy Rodinhoz hasonlóan nyugodtan mondhatja: "Szobrot készíteni nagyon könnyű. Az ember fog egy darab márványt és lefaragja róla a fölösleget."

Ibn Színának, a klinikusnak, a diagnosztának, a gyógyító orvosnak az arcát elfedi előlünk a múlt. Századok múltán csak ennek az ügyes kezű orvosnak a hírneve, meg egyes pácienseinek ragyogó gyógyulásáról szóló már-már legendás történetek beszélnek róla. Még ha levonjuk is belőle, hogy a hírnév túloz, hogy a legendákban sok a kitalált dolog, el kell ismernünk, hogy nem a semmiből született meg ez az évezredes hírnév s maradt fenn napjainkig. De Ibn Szína orvosi munkáiból, elsősorban Kánonjából is kirajzolódik Ibn Színának, az orvosnak, az élesszemű, jó megfigyelőképességű diagnosztának, a gondolkodó és bátor kutatónak az egyénisége. Persze a Kánon alapján nem ítélhetjük meg teljes bizonyossággal, hogyan készített diagnózist Ibn Szína, hogyan gyógyított, de arról képet alkothatunk, mit tudott, hogyan gondolkodott, mire akarta megtanítani tanítványait és az utókort, és ami a legfontosabb: mi újjal gyarapította az orvostudomány ismerettárát.

Az utódok mindig szigorúak ítéleteikben. Az örökül kapott "sokezer tonna nyelvi ércből" (Majakovszkij) csak csipetnyi, grammnyi tiszta fémet választanak ki. Talán így is van ez rendjén, mi haszna lenne a jövőbe cipelnünk múltbeli tévelygések, találgatások, feltevések terhét. A történésznek azonban nincs joga, hogy ilyen pragmatista álláspontra helyezkedjék. Nem lehet meghatároznunk egy-egy konkrét eszme vagy felfedezés jelentőségét az egész emberiségnek vagy egyes tevékenységi területeknek további fejlődése szempontjából, ha nem vizsgáljuk azokat a történelmi feltételeket, amelyek közepette megszülettek.

A ma embere csak akkor értheti meg, hogy mekkora érdemei vannak Ibn Színának, mekkora jelentősége van a klinikai orvostan fejlesztésében, ha elfelejt sok mindent, amit az iskolapadban és egyetemi évei alatt tanult: elfelejti, hogy a föld gömbölyű és kering a nap és saját tengelye körül, hogy van vérkeringés és hogy az ember oxigént lélegez be és szén-dioxidot lélegez ki, elfelejti, hogy ma már apró részleteiben is ismerjük az emberi testet, hogy a genetika, biokémia, a fiziológia és a biofizika fényt derített az életműködés sok folyamatára molekuláris szintig bezárólag, hogy vannak apró, szabad szemmel nem is látható élő szervezetek, a baktériumok és a vírusok, amelyek közül nem egy betegségeket okoz az emberben, hogy az élő szervezetnek óriási alkalmazkodó- és védekezőképessége van... A ma emberének gondolatban utazást kell tennie a középkorba, hogy teljes gazdagságában maga elé tudja képzelni azt a kort, amikor - Engels szóhasználatával - "... elsőrendű szerepük volt a csodáknak, a révületeknek, a vízióknak, a kísértetjárásnak, a jövendő kutatásának, az aranycsinálásnak, a kabalának és más titkos varázskacatnak...".

A csillagjósok és a varázslók, a jövendőmondók és a megszállottak eredményesen versengtek az orvosokkal. A betegágyhoz egyformán jogosan lépett oda az asztrológus, a varázsló és az orvos. Ibn Szína egyik kortársa, Huszraváni a halálos ágyán írott versében nagyon pontosan írja le ezt a helyzetet:

Négy férfit látok, tehetetlen ülnek ágyamon,
Gyógyító cseppet négy közül egy sem ad,
Se orvos, csillagjós, se remete vagy varázsló,
Gyógyszerük ima, horoszkóp és talizmán.

S valóban, a talizmánokat, horoszkópokat, mágikus ráolvasásokat, misztikus hiedelmeket és imákat hatásos eszköznek tartották mindenféle betegség ellen, a pontban éjfélkor fogott, szárított denevért a legjobb szernek teherbeesés ellen. Mindenki jól tudta, hogy a mandragóra gyökere emberhangon kiabál éjjelente, eskórt (epilepsziát) gyógyít, hogy az ember sorsa a csillagok állásától függ, és hogy a bölcsek kövének a segítségével ólomból aranyat lehet készíteni.

Vagy talán az ilyen gyermeteg tévelygések csak a lakosság "legsötétebb", legtudatlanabb rétegeiben dívtak? Hiszen voltak felvilágosult elmék, bölcsek, kiváló orvosok, politikusok is abban a korban! Voltak, voltak, de közülük is nem egy osztotta korának előítéleteit és balhitét. Elég arra utalnunk, hogy az asztrológia általános becsben állt évszázadokon át, az ókori Asszíria, Babilon és Egyiptom ideje óta. A csillagok állásából következtettek történelmi események kimenetelére vagy készítették el egy-egy beteg diagnózisát s határozták meg gyógyításának módját. Még a nagy Hippokratész is úgy gondolta, hogy a Fiastyúk, a Sirius és az Arcturus kedvezőtlen hatással van az emberi egészségre. Úgy vélték, hogy a bolygók befolyásolják leginkább az ember sorsát. Egymáshoz, a zodiakus 12 jegyéhez, illetve a látóhatár egyes részeihez viszonyított állásukból és a születés időpontjának alapján készítették a horoszkópot. Hippokratész hitt a csillagok kelésétől és lenyugvásától függő kritikus napokban. Galenus nem mindenben osztotta Hippokratész véleményét. Szerinte az ember egészségére nem a csillagok és a bolygók gyakorolják a legnagyobb befolyást, hanem a hold. Ibn Szína halála után két évszázaddal Arnaldus Villanovanus (Arnaud de Villeneuve - ?1235-1311) Galenusszal szemben azt állította, hogy a betegségek kialakulására és lefolyására közvetlenül a csillagképek hatnak, a hold csak az epilepsziában ludas. Girolamo Fracastoro (1478-1553) kapcsolatot mutatott ki a járványok és a "csillagok együttállása" között, s egyebek között azt állította, hogy a "syphilist jóval korábban megjósolták, semhogy feltűnt volna".

Az előítéletek és a babonák összefonódtak a régiek csalhatatlanságába vetett abszolút, majdhogynem vallásos hittel. Tekintélyük akkora volt, hogy még a kiáltóan szembeszökő tényeket is, ha ellentétben álltak a régiek megállapításaival, érzéki csalódásnak kiáltották ki és figyelembe se vették. Galileo Galilei Dialogo dei due Massimi Sistemi del Mondo című párbeszédeiben elmond egy figyelemre méltó történetet egy bizonyos skolasztikus filozófusról, aki egy alkalommal vendégségben volt egy anatómusnál, aki éppen valamilyen állatot preparált; filozófusunk látta, hogy az idegek az agyból indulnak ki, nem pedig a szívből, mint Arisztotelész tanítja, s felkiáltott: "Annyira világosan és érzékletesen mutatta meg ezt nekem, hogy ha Arisztotelész nem mondaná az ellenkezőjét, nem mondaná egyenesen azt, hogy az idegek a szívből erednek, igaznak kellene elfogadnom".

Magunk elé kell képzelnünk e mosolyogtató tévelygéseknek egész kusza béklyóját, ezt az egész zagyvaságot, amit tisztelt és vezércsillagának tekintett a kor, magunk elé kell képzelnünk, hogy felfoghassuk, milyen óriási jelentőségű mű volt a Kánon, ez a józan, realista szemléletű munka, amelynek írója a tapasztalatot és a megfigyelést szegezi szembe nemegyszer a megmerevedett előítéletekkel. Ehhez nemcsak tudás kellett, kellett hozzá mélységes meggyőződés, lelkiismeret és bátorság is. Az elterjedt előítéletek elvetésére lássuk példának Ibn Szína viszonyát az asztrológusokhoz.

Ibn Szína határozottan elvetette az asztrológiát, áltudománynak tekintette, külön munkát írt róla. Az égitestekről a Kánonban olvasható egy-két megjegyzés gyakran inkább az egyes évszakok időjárási viszonyaira vonatkozik. Egyhelyütt például azt írja: "Tudnod kell, hogy ennek (ti. a döghalálnak) egyik távoli oka a csillagok állása, közelebbi oka viszont földi körülményekben keresendő". Földi körülményeken - mint magyarázatából kiderül - Ibn Szína a nedves, szennyezett levegőt, a temetetlenül maradt holttestek felől fúvó szeleket, a járványos betegségektől elpusztult emberek oszlásnak indult tetemeiből áradó levegőt, a fertőzött ivóvizet értette. Az asztrológiával szemben elfoglalt szkeptikus álláspont tükröződik a Kánonban ott is, ahol a kritikus napok és a hold fázisai közötti kapcsolatról beszél. "Ezekben a számításokban és vizsgálatokban van valami, ami kétséget ébreszt, van valami, ami vitát inspirál, de ezekkel foglalkozzék inkább a természetkutató, az orvosnak ezzel nem sok dolga van s haszna belőle semmi. Az orvosnak azt kell tudnia, ami tapasztalatok sokaságából következik, okait fürkészni azonban egyáltalán nem köteles, mert az okok magyarázata más művészet területére ragadná. Nem, a kritikus napokon való töprengés olyan töprengés legyen, amely tapasztalatra és megbízható feltevésekre épül." Láthatjuk, hogy Ibn Szína itt is tagadja, hogy szükség lenne az eget vizsgálni földi orvosi kérdések megválaszolása érdekében. Omar Khajjámmal együtt ő is mondhatná:

Jöjj! ne hallgasd, mit hazudik a bölcs!
Titkos jelek futják be az eget,
egyik biztat, a másik fenyeget;
céltalan Cél az egész: ne törődj
vele: ő sem törődik teveled!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Más szavakkal, ne tegyük életünket az égtől, a csillagok és a bolygók járásától függővé. Ibn Szína elutasítja az asztrológiát, és ez bizonyítja, hogy mennyire nincs igazuk azoknak az orvostörtészeknek, akik azt állítják, hogy nem voltak önálló nézetei, alázatosan haladt a régiek, egyebek között Galenus nyomdokain. Ibn Szína határozottan kiszűrte az antik örökségből mindazt, amit nem egyeztethetett össze saját nézeteivel.

Ibn Szína, az orvos alapszemlélete, az egészség feltételeiről, a betegségek okairól kialakított álláspontja a "mizádzs"-on alapul. Ez az arab szó összekeveredést, keveréket, temperamentumot, végül pedig emberi természetet jelent. A mizádzs elvileg miben sem különbözik a Hippokratésznél megfogalmazott, majd később a peripatetikusoknál részletesen kidolgozott négy elsődleges elem tanától, amelyek a szilárd és a folyékony halmazállapotú szerves testeket, illetve azok részeit alkotják. Galenus tanítása szerint, amit vallott Ibn Szína is, a nedvek alkotják az emberi test négy legfontosabb folyékony részét, ezek a négy elsődleges elemből kialakult nedvek a következők: a nyák, a sárga epe, a fekete epe és a vér. Az elemek, nedvek helyes keveréke, tulajdonságaik helyes aránya alkotja a mizádzsot, az "emberi természetet", azaz a szervezet kiegyensúlyozott életműködését. A mizádzs tanának döntő jelentősége van Ibn Szína orvosi nézeteinek egész rendszerében, ezt a tant összefoglalja a Kánon első könyvében fő vonásaiban, és kifejti az egyes szervek megbetegedéseire vonatkoztatva a harmadik könyvben, amely - ha mai szóhasználattal fogalmazzuk meg tárgyát - a részletes patológia kérdéseiről szól. A mizádzs tanának - amely Ibn Színának mintegy a fiziológiáját jelenti - a szemszögéből fejti ki az első könyvben a betegségek, általános okaik és tüneteik elméletét. Ez a rész a következő fejezetekből áll: 1. a "kiváltó ok", a "betegség", a "tünet" fogalmak meghatározása; 2. az emberi test különböző állapotai és a betegségfajták; 3. társbetegségek; 4. a folyamatosság megszakadásából származó betegségek; 5. komplex betegségek; 6. betegséghez hasonló tünetek; 7. a betegségek lefolyásának szakaszai; 8. a betegségekből levont következtetések.

A fiziológia (a mizádzs tana) és az általános patológia (a betegségek tana) olyan logikai alapot, fundamentumot teremt, amelyre a részletes patológia és terápia épül. A harmadik könyvben az egyes szervekre alkalmazva írja körül pontosabban az egyes betegségek tüneteit és külső jeleit, amelyek arra vallanak, hogy ennek az embernek a "természete" kibillent egyensúlyából, "túltelítődött", túlsúlyba jutott benne valamelyik nedv, utalva annak eldugulására vagy "folyamatosságának megszakadására". Az egyes szervek vagy betegségek gyógyítása tehát voltaképpen az általános elvek konkrét alkalmazását jelenti.

Ibn Szína megkülönböztetett figyelemben részesíti az egészség és a betegség szakaszait, stádiumait, fajtáit, formáit, fokozatait. Nemcsak az "egészséges" és a "beteg" fogalmat ismeri, hanem finom különbségeket tesz e két állapot számos átmeneti formája között, és hangsúlyozza, hogy mennyire fontos ezek ismerete az orvos számára. Ebből a szempontból rendkívül érdekesek megállapításai arról, hogy milyen állapotban lehet az emberi test, milyen stádiumai vannak az egészségnek és milyen periódusai a betegség kifejlődésének. "Egészség az, amikor minden funkció jól és teljesen működik. A betegség olyan állapot, amely ezzel ellentétes, s a harmadik, a közbülső állapot, amely nem egészség és nem betegség, ezt látjuk az öreg emberek és a lábadozó gyermekek esetében". Az emberi szervezet három állapotáról megfogalmazottakat nem tudták felfogni sem a kortársak, sem az utódok. Még századoknak kellett eltelniök, hogy a klinikai orvosi gyakorlat legkiválóbb művelői vizsgálni kezdjék a "prepatologikus állapot" kérdését, s tudatára ébredjenek, hogy létezik olyan állapot, amikor az ember nem beteg, de már nem egészséges, és éppen ez a gyógyítás szempontjából legkedvezőbb.

Finom fokozatokat állapít meg az egészséges állapotról: 1. teljes egészség; 2. csökkent egészség; 3. nem teljes egészség és nem nyilvánvaló betegség; 4. hajlam (adottság) valamilyen betegségre; 5. betegség.

A betegségnek négy szakaszát, négy fázisát különböztette meg Ibn Szína: "Tudd - írja a Kánonban -, hogy a legtöbb betegségnek négy szakasza van: a kezdeti szakasz, a kibontakozás szakasza, kiteljesedésének szakasza és hanyatlásának (elmúlásának) szakasza. Ez a négy szakasz egy-egy betegség esetében néha elejétől végéig megvan valamennyi megjelenési formájában és általános szakaszoknak nevezzük. Néha viszont egy-egy rohama tartalmazza a négy szakaszt, s akkor rohamszakaszoknak nevezzük."

Tegyük hozzá, hogy a betegségek kifejlődésének négy szakaszát Galenus is megkülönböztette, de az a gondolat, hogy a kezelési taktika, azaz a gyógyszerelés és a kezelési mód a betegségnek e szakaszaitól függ, Ibn Szína új gondolata. A klinikai orvosi gyakorlatban ez az új gondolat mégis csak a XIX. században vívta ki méltó helyét, és senkinek nem jutott eszébe, hogy Ibn Szína már kilenc évszázaddal korábban azt tanította, hogy a kezelési mód megválasztásánál tekintetbe kell venni a betegség adott fejlődési szakaszát.

Ibn Szína döntő jelentőséget tulajdonított annak, hogy az orvos kimutassa a betegség okait. "Mindenfajta jelenségnek a megismerése - olvassuk a Kánon első könyvében -, ha egyszer kialakul, csak okainak megismerése révén érhető el és lehet tökéletes, ezért az orvostudományban is ismerni kell az egészség és a betegség okait." Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy a betegség kialakulásában és lefolyásában döntő szerepet játszanak az életkörülmények. A Kánon ezért igen figyelmesen foglalkozik az éghajlattal, a táplálkozással, az ivóvízzel, az életmóddal. Sok esetben éppen a környezeti feltételek változását tekinti a megbetegedés okának. Ibn Szína nézeteinek jellemző vonása, hogy észreveszi a környezeti hatások szerepét a betegségek kialakulásában. Így például szerinte az állott (romlott) ivóvíz több mint tízféle betegséget okoz.

Amikor a Kánon klinikai kérdésekkel foglalkozó fejezeteit olvassuk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy szerzője kiegészítésül a Kánonhoz még egy további könyvet akart írni, egy gyakorlati klinikai részt, amelyben az elméleti megállapításokat konkrét kórtörténetek elemzésével támasztotta volna alá. Dzsuzdzsáni azt mondja Ibn Szína életrajzában: " A sejk nagy mennyiségű megfigyelést gyűjtött össze a betegek gyógyítása során, és be akarta azokat építeni a Qánúnba, már szét is osztotta fejezetek szerint, ám elpusztultak, mielőtt a Qánúnt befejezhette volna. Egyik ilyen megfigyelését itt mondom el. Egy alkalommal fejfájás gyötörte a sejket, és úgy gondolta, hogy valamilyen anyag igyekszik áthatolni az agyburkon, daganat keletkezik, ami majd kínozni fogja őt. Sok jeget rendelt hát, megparancsolta, hogy törjék apróra, tegyék bele egy ruhába, és borogatásként gondosan a fejére kötötte. S ez így ismétlődött mindaddig, míg a beteg hely meg nem erősödött és nem vált ellenállóvá azzal az anyaggal szemben, és így a sejk meggyógyult."

Számos fontos megállapítást nem kísérnek a Kánonban magyarázatok és példák, mivel szerzője szerint teljesen magától értetődő. Csupán egy-két esetben ad analízist konkrét betegekről. Így például amikor a tüdőtuberkulózist írja le, beszél egy betegéről, akit sikerült meggyógyítania. Vagy másutt: "Íme mégegy hasonló megfigyelés: Khorezmben a sejk a lelkére kötötte egy tüdőbajos asszonynak, hogy semmiféle orvosságot ne igyék mézágyon tartott édes rózsavízen kívül, némi idő elteltével ez az asszony meggyógyult, miután megivott száz man rózsavizet."

Ibn Szína állhatatosan hangsúlyozza, mennyire fontos az elmélet és a gyakorlat egysége. Ezt Kánonjával is illusztrálja, és elvileg kimondja, hogy az elméleti megállapításoknak és a gyakorlatnak összhangban kell lenniök egymással, össze kell őket egyeztetni. Hangsúlyozza, hogy a gyakorlatnak korrigálnia kell az elméleti megállapításokat, azokat, mint Ibn Szína mondja, "a tények tanúbizonyságával" kell alátámasztani. Ebből a szempontból igen érdekes egy észrevétele, amit életrajza őrzött meg számunkra: "Akkoriban orvosi tanulmányokat folytattam, olvasmányaimat a betegeken végzett megfigyelésekkel egészítettem ki. Ezekből a megfigyelésekből a betegségekről és a gyógyításról sok olyasmit tudtam meg, amit nem lehet könyvekből megtanulni... Orvosi gyakorlattal is foglalkoztam, betegeket látogattam, és a tapasztalatra épülő orvoslás kapui feltárultak énelőttem..." Tapasztalatra épülő orvoslás - a klinikus Ibn Szína megértésében ez a legfontosabb.

A megfigyelés és a tapasztalat, a kísérlet volt Ibn Szína kezében a fegyver, amellyel győzött már jóval azelőtt, hogy e szavakat Európában a haladó filozófiai tudományos gondolkodás a zászlójára írta volna. Kereső-kutató filozófiai gondolkodása megköveteli a megfigyeléseket, a természeti jelenségek tanulmányozását, megköveteli, hogy a tapasztalatot a tudás forrásának tekintse. A való világ ismeretéből kell kiindulni, nem pedig köldöknéző skolasztikusok dogmáiból.

Közismertté vált Ibn Szína kísérlete a két birkával. Egyiküket ketrecbe zárva szokott körülmények között tartotta, a másikat farkas közelében felállított ketrecben. Ez a második, mert állandó félelemben élt, megbetegedett és elpusztult, noha enni-inni bőségesen kapott, míg a másik életben maradt.

Ibn Szína számos javallatának, számos felfedezésének életképességét elsősorban az magyarázza, hogy életképes volt tapasztalaton és megfigyeléseken alapuló módszere.

A klinikus Ibn Szína megértéséhez ki kell emelnünk egy rendkívül fontos megállapítását. A Kánon számos fejezete és szakasza között metodológiai szempontból különösen jelentős a második könyvnek az a fejezete, amelynek a címe: Az egyszerű orvosságok természetének kiismerése kipróbálás révén. Ebben hangsúlyozza: "Az orvosságok tulajdonságait kétféle módon ismerhetjük ki: összehasonlítás és kipróbálás útján. Beszéljünk előbb a kipróbálásról: a kipróbálás csak akkor vezet az orvosságok tulajdonságainak megbízható megismeréséhez, ha betartunk bizonyos feltételeket." E két állításban érdekes számunkra minden momentum, az is, hogy kétféle megismerési módról beszél: kísérletről és spekulatív megközelítésről, s az is, hogy a kísérletet teszi az első helyre. A továbbiakban a megtervezett kísérleti feltételekről beszél, hangsúlyozza, hogy bizonyos feltételeket pontosan be kell tartani (mert csak ebben az esetben adnak megbízható eredményeket). A tapasztalat, a kipróbálás, a kísérlet Ibn Szína felfogásában az igazság megismerésének útja.

A kísérlet első feltétele, hogy az orvosságnak mentesnek kell lennie mindenfajta szerzett tulajdonságtól: például a víz természetes állapotban hideg, ezért ha a kísérlethez vízre van szükség, nem kell melegíteni.

"A második feltétel abban áll, hogy a betegség, amelyre az orvosságot kipróbáljuk, egyszerű betegség legyen, mert ha a betegség összetett, akkor két olyan jelenséggel van dolgunk, amely ellentétes kezelési módot igényel."

"Az orvosságot két ellentétes betegségen kell kipróbálni - hangzik a következő feltétel -, mégpedig azért, mert ha mindkét esetben segít az orvosság, el kell döntenünk, hogy az egyik betegségnek lényegénél fogva természetes ellenszere, míg a másiknak csak mellékhatásában. Előbb a betegség leggyengébb megnyilvánulási formájában kell kipróbálni az orvosságot, és csak fokozatosan szabad áttérni erősebb megnyilvánulásaira, hogy kiismerjük az orvosság erejét és ne kételkedjünk benne."

"Tekintetbe kell venni azt az időt, amely alatt az orvosság kifejti működését és hatását." Az orvosság mellékhatásait is számításba kell venni.

Végül "szükséges, hogy a kísérletet ember testén végezzük el, mert ha nem rajta (emberen) végezzük, két okból is lehetnek eltérések. Először is, mert ez az orvosság forró az emberi test vonatkozásában és hideg - mondjuk - az oroszlán vagy a ló vonatkozásában, ha az orvosság forróbb, mint az ember és hidegebb, mint a ló vagy az oroszlán. Úgy van ez, gondolom, hogy a rebarbara (Rheum) nagyon hideg a ló vonatkozásában, ugyanakkor viszont az ember vonatkozásában forró. A második ok, hogy az orvosságnak lehet gyógyító tulajdonsága a kétféle test közül az egyiknek az esetében, míg a másiknak az esetében nélkülözi ezt a hatást."

Azok a feltételek, amelyeket Ibn Szína megszab, mutatják, mennyire mélyen megérti a folyamatokat, s mennyire tisztában van vele, hogy az igazság megismeréséhez a kísérleteken, tapasztalatokon át vezet az út. A többféle feltétel és azok motiválása mutatja, hogyan gondolkodott ez a kutatóorvos.

Általános alapelveiből kiindulva tanácsolja, hogy diagnosztikai célokra is használják az orvosságokat, s így határozzák meg, van-e enyhítő hatásuk. Az orvosság arra is felhasználható tehát, hogy az orvos megállapítsa, pontosabban meghatározza, milyen betegségben szenved valaki.

A tapasztalat, kísérlet, kipróbálás szerepéről megfogalmazott gondolatok igen fontosak ahhoz, hogy megértsük a klinikus Ibn Szína egész gondolkodási rendszerét. Még öt évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Francis Bacon a Novum Organumban (1620) felemelje szavát a kísérletező természetvizsgálat érdekében. Míg azonban maga Bacon a legnagyobb elismeréssel említi Ibn Szína műveit, őt pedig "a bölcsek bölcsének és fejének" nevezi, az utána következő filozófusnemzedékek és filozófiatörténészek véletlenül vagy szándékosan (!) "elfelejtették", hogy Ibn Színával kezdődött meg a fordulat a kísérletező ismeretszerzés felé, ami forradalmat jelentett a természettudományban.

Csak sajnálhatjuk, hogy egyik-másik orvostörténész olyan szorgalommal emel ki mindenfajta másodlagos, esetleges adalékot a Kánonból, s közben előítéletektől gúzsba kötve alig-alig figyel arra, aminek meghatározó és döntő szerepe volt Ibn Szína, az orvos és a tudós tevékenységében, és ami sok tekintetben mind a mai napig nem vesztette el jelentőségét.

A szemiotikát és a diagnosztikát Ibn Szína azokra az objektív adatokra építi, amelyeket közvetlen megfigyeléssel állapított meg. Ibn Szína korában a szemiotika még nem vált ki a beteg és az egészséges szervezetre vonatkozó ismeretkomplexumból. Csak később öltöttek határozottabb körvonalat azok az eljárások, amelyekkel kimutathatók, összehasonlíthatók és tanulmányozhatók az egyes betegségek jellegzetes tünetei vagy jelei, csak később fogalmazódott meg az anamnézis és az örökletesség fogalma stb. Míg elődei és kortársai az egyes betegségek tüneteit írták le, addig Ibn Szína igyekezett tünetegyütteseket, azok dinamikáját, jellegzetes tünetcsoportokat megállapítani. A dolog lényege nem az, vajon helyesen ír-e le Ibn Szína valamilyen tünetet. Sokkal lényegesebb valami más: a Kánonban látjuk a próbálkozást, hogy írója kialakítson egy szemiotikát, módszert adjon az orvos kezébe, hogy ne csak különálló tüneteket tudjon felismerni és értékelni.

Érdeme, hogy kijelölte a szemiotika és a diagnosztika fejlődési útját, amely a betegség tüneteinek és lefolyásának összefüggéseire, a fiziológiai és a patológiai funkciók közötti sokrétű kapcsolatokra, a betegségfolyamat morfológiai tünetei és a megbetegedés közötti kapcsolatokra épül. Elegendő, ha ebből a szempontból összehasonlítjuk Hippokratész és Ibn Szína műveit. Hippokratész krízistana nem lezárult tanítás, noha nagyon sok, nemegyszer zseniálisan pontos és mély megfigyelést fogalmaz meg. Számos esetben egyes betegségek tüneteit meg tudja ragadni Hippokratész, meggyőzően, rendkívül pontosan és világosan le tudja írni, de Hippokratész tünettana mégis csak egyes betegségek tünettana. Ibn Szína viszont igyekezett megfogalmazni a krízisről és a tünetekről szóló tant, szoros összefüggésbe hozva a szemiotikát az egészséges és a beteg állapotban levő szervezet életével.

De érdeme Ibn Színának már maga a kérdésfeltevés is, a megoldási kísérlet is, hogy tudniillik módszert adjon az orvosnak a helyes diagnózis megállapítására, az egészséges és a beteg szervezet természetének, a betegség lefolyását meghatározó mozgatóerőknek, a gyógyulási folyamatnak a megértése alapján, típusmegoldást adjon a beteg ellátására "az emberi test életéről" összegyűjtött általános elméleti ismeretek alapján.

Előtte senki sem próbálkozott ilyen átfogóan megoldani az orvosi feladatokat, ennyire rendszeresen és következetesen, s ekkora igyekezettel megállapítani "minden és mindennemű összefüggést". Ibn Szína tehát kijelölte a tünettan és a diagnosztika fejlődésének járható útját és nem az ő vétke, hogy ezeket a gondolatokat nem voltak képesek kellően értékelni sem kortársai, sem az utókor, s hogy ezekre a következtetésekre a klinikai orvostudomány kerülőúton jutott el és csak századokkal később.

Ibn Szína diagnosztikája sokrétű és objektív adatokra épül: a kikérdezésre; a szemmel végzett vizsgálat, a tapintás-kopogtatás, a pulzusvizsgálat eredményeire, a bőr száraz, illetve nyirkos voltának meghatározására, a vizelet, a széklet és a vér vizsgálatára. Igen alaposan és részletekbe menően elemzi a betegséget kísérő jelenségeket. A megfigyelést helyezi előtérbe, ennek révén állapítja meg a jelenségek összefüggését, érti meg az események lefolyását, s jó megfigyelőképessége kitágítja a diagnosztikai lehetőségeket, ezáltal további diagnosztikai ismérveket sikerül kimutatnia, helyes diagnózist tud felállítani, végeredményben tehát ki tudja választani a kezelési módot. Ibn Szína egész kórképet tud felvázolni azáltal, hogy összeveti az egyik tünetet a másikkal, kimutatja a betegség egyes szimptómáit s megállapítja ezeknek a szimptómáknak a kiváltó októl függő sajátosságait.

Ibn Szína már alkalmazta a kopogtatást. Amikor leírja a hasvízkór (ascites) és a felfúvódás (meteorizmus) közötti különbséget, így ír: "Ha a has puffadása a benne összegyülemlett gázoktól függ, kopogtatáskor dobszerű hangot hallasz, ami emlékeztet arra a hangra, amelyet levegővel felfújt bőrtömlő kopogtatásakor hallasz. Ha viszont a puffadás a hasban összegyűlt folyadék következménye, a kopogtatáskor hallott hang tele vizestömlő hangjára emlékeztet."

A savós vizenyő (hydrops) tünete: "Ha a hasat kopogtatjuk, zajt nem hallunk, de ha megrázzuk (a beteget), hasából halljuk a megkotyogtatott víz hangját".

Ha a Kánont olvassuk, meglepődünk, mennyire pontos és részletes a betegségek tüneteinek leírása. A fájdalomnak például 15 válfaját különbözteti meg. A Kánonnal foglalkozó XIX. század végi orvostörténészek szemére is vetették Ibn Színának, hogy szerintük túlságosan elmerül a részletekbe. Aligha nevezhetjük méltányosnak ezeket a szemrehányásokat. Ibn Színának és kora orvosainak nem állt rendelkezésére a modern orvosok gazdag diagnosztikai fegyvertára: nem ismerték sem a mikroszkópot, sem a laboratóriumot, sem sok más egyebet. Az orvosnak a maga öt érzékszervét kellett műszerpontosságúvá fejlesztenie, hogy megállapítsa egy olyan betegség diagnózisát, amelynek mibenlétét általában nem ismerte és nem is ismerhette. Pontosan ezért tanulmányozták olyan gondosan és részletesen egy-egy olyan diagnosztikai tünet, mint a fájdalom megjelenési formáit, s tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a vizelet és a pulzus vizsgálatának.

A Kánon több tucatnyi oldalon írja le a vizelet különböző fajtáit és jellegzetességeit. Részletesen foglalkozik azzal, hogyan kell vizeletet venni vizsgálat céljára. "Az első reggeli vizelet alkalmas erre, amelynek ürítését a beteg nem halogatta sokáig. Éjszakai álmából ébredve a betegnek ürítés előtt nem szabad vizet innia, ételt fogyasztania vagy valamilyen színező anyagot, mint például sáfrányt, gránátalmát, szennát (Cassia) ennie-innia, mert ez vörösre vagy sárgára színezné a vizeletét, nem szabad zöldségfélét fogyasztania, mert ez zöld színűvé tenné, vagy keserű anyagokat fogyasztania, mert ez megfeketítené a vizeletét. Ügyeljünk arra is, hogy a beteg bőréhez ne érjen valami hennához hasonló színező anyag; aki hennával festi magát, annak vizelete néha hennaszínűvé válik". Majd azokat a körülményeket taglalja, amelyek meghamisítják a vizelet igazi jellegét: a beteg nem vehet be epehajtót, nem végezhet megerőltető munkát, nem koplalhat, tartózkodnia kell az indulatkitörésektől. "Azt mondják - teszi hozzá Ibn Szína -, hogy a vizeletet nem szabad hat órával az ürítés után vizsgálni, mert annyi idő alatt veszít diagnosztikai jegyeiből, színe megváltozik, csapadéka felbomlik és megváltozik, vagy ellenkezőleg, összesűrűsödik. Én pedig azt mondom: egy órát sem szabad vele várni!". Bőven kitér a vizeletvizsgálat fő szempontjaira: "A vizelet vizsgálata alapján kapott eredményeket hét csoportba sorolhatjuk: a szín, az állag, az átlátszóság, illetve zavarosság, a csapadék, a bő vagy csekély mennyiség, az illat, a habosodás szempontjai szerint. Vannak, akik ehhez még hozzáteszik az érzékszervekkel és az ízleléssel történő vizsgálat kategóriáját, én azonban ezeket elhagyom, mert kerülöm alkalmazásukat és idegenkedem tőlük."

Minden tulajdonságot külön bekezdésben elemez. A vizelet színét például árnyalatok szerint különbözteti meg: sárgás árnyalatokat, vöröses, zöldes, és végül feketés árnyalatokat. A sárgás árnyalatok között említi "a szalmasárgát, a citromsárgát, a vörösessárgát (vörhenyeset), a sárgás-narancssárgát, a »tűzsárgát« - olyant, ami a sáfránylevélre emlékeztet, azaz teltsárgát, azután sáfránysárgát, ami emlékeztet a vörösessárgára, ez az a szín, amelyet élénksárgának is neveznek. A citromsárga után felsorolt színek mind a természet hevességére utalnak: a színük telítettségi foka szerint lehet őket megkülönböztetni... A vöröses árnyalatok: a sötét vörösessárga, a rózsaszín, az élénkvörös. A zöldes árnyalatok a vizelet olyan színe, ami pisztácia (színbe) megy át, rézacetát (grünspan színébe), ég (színébe), kecskebéka (színébe) vagy póréhagyma (színébe)." Gazdag megfigyelési tapasztalatra vall, hogy ilyen sokféle és változatos színárnyalatot sorol fel. Minden színárnyalat valamilyen sajátos, a többitől eltérő folyamatra utal. Az orvos feladata, hogy tudja, mire utal egy-egy színárnyalat, azaz mindegyik egy-egy diagnosztikai ismérv, és ennek megfelelően következtessen a betegség további lefolyására, illetve határozza meg a kezelés módját.

Ibn Szína az esetei többségében, valahányszor egy-egy szerv megbetegedését leírja, megemlíti a vizelet színét is. Ki kell emelnünk, hogy mennyire helyes a gondolatmenete: a vizelet, annak színe, illata, állaga stb. tükrözi a szerv működését, a beteg szervben beállott változásokat és az egész szervezet megváltozását. Az orvos fontos adatok birtokába juthat, ha ezekből az elváltozásokból indul ki, és szem előtt tartja tüneteiket. Ha eszünkbe jut, mennyire szerény eszköztárral rendelkezett az akkori orvos, el kell ismernünk, hogy a vizeletvizsgálat alapján megállapítható diagnosztikai tüneteknek milyen kimagasló jelentőségük van. A felsoroltak között vannak, persze, erőszakolt ismérvek is, de fontosabb ennél a szerző törekvése, hogy kapcsolatot találjon a vizelet állapota és a betegség lefolyása között. Ibn Szína vallotta azt az alaptételt, hogy a betegség minden fázisát a vizelet elváltozása kíséri, a betegség minden sajátossága tükröződik a vizeletben. Sőt, továbbment: a vizelet jellemző az ember egész "természetére". Hippokratész és Galenus nyomában Ibn Szína is négyféle "természetet" különböztetett meg, s különbségeket tett a nekik megfelelő vizelet között. Rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított mindannak, amire az orvos a vizeletvizsgálatból következtethet, és vitába szállt elődjével, Rázival, aki tagadta, hogy vizeletvizsgálattal diagnosztizálni lehetne valamilyen betegséget.

A diagnosztikában Ibn Szína a pulzus állapotának is nagy jelentőséget tulajdonított. A Kánonnak az érveréssel foglalkozó fejezete 19 paragrafusból áll. Írója szerint az érverés minden fajtájának meghatározott állapot felel meg. Nemcsak diagnózis, hanem prognózis felállításához is adatokat szolgáltat a pulzus vizsgálata. Ebben a kérdésben Ibn Szína a kínai orvostudomány és elsősorban Vang Su-ho (*) nyomdokaiban halad. Nemcsak egyszerűen átvette, hanem tovább is fejlesztette azonban Vang Su-ho tanait: míg a kínai orvos csak 35, Ibn Szína 48 féle pulzust különböztet meg.

(*) Vang Su-ho (210-285) kínai orvos, az érverésről szóló nevezetes tízkötetes munka, a Mo-cing (280) írója. Könyve az érverés diagnosztikájának fő forrása. A Mo-cing a XIX. század végéig kötalező tankönyv volt a kínai népi orvoslásban praktizáló orvosok képzésében.

Az egyes pulzusfajtákat különleges, ám nagyon kifejező jelzővel határozza meg: remegő, "csillapuló", gazellapulzus, hullámszerű, hernyószerű, hangyapulzus, fűrészfogú, orsószerű stb. Ezek a különös képszerű meghatározások jól kifejezik az érverés jellegét. Határozott követelményeket támaszt a pulzus vizsgálati módszereivel szemben. "Olyankor kell a pulzust kitapintani, amikor az ember nincs haragtól vagy örömtől felindult állapotban, nem végez megerőltető fizikai tevékenységet, nincs kitéve valamilyen hatásnak (élménynek), sem nem éhes, sem nem túlságosan jóllakott, nem hagyott fel szokott életmódjával, és nem alakít ki új szokásokat (azaz nem változtat előző viselkedésén). Előbb ki kell tapintani egy kiegyensúlyozott természetű, teljesen egészséges ember érverését és hozzá kell mérni a másikét." Rámutat, hogy "attól függően, hogyan írják le az egyes gyógyító orvosok, tíz változata van annak, ami szerint az orvosok meg tudják állapítani a pulzus jellegét, noha kilenc ilyen változatot kellene említeni. Az első a tágulás nagysága alapján, a második, hogy a verőér milyen lökésekkel érinti az ujjhegyet, a harmadik a lökések időtartama alapján, a negyedik az artéria falának állapota alapján, az ötödik a pulzus üressége vagy teltsége alapján, a hatodik a tapintott hely hőfoka (melegsége) vagy hidegsége alapján, a hetedik a nyugalmi időszak tartama alapján, a nyolcadik azon az alapon, van-e az egyenetlenségben valamilyen rendszer vagy teljesen rendszertelen, a kilencedik... (*) a tizedik a pulzus »nagysága« szerint." Kiemeli, hogy a különböző életkorú embereknek azonban más-más pulzusuk van, mint ahogy eltérő a pulzus évszakonként, a tartózkodási helytől függően vagy a fogyasztott ételnek megfelelően, más a pulzus fizikai igénybevétel vagy lelki jelenségek: harag, öröm esetén.

(*) Ibn Szína kézirata itt sérült, a mondat befejezése hiányzik. - A fordító jegyzete.

Ibn Szína azt is hangsúlyozta, hogy a pulzus útján szerzett információkat gondolkodó módon kell értelmezni. "Tudnod kell, hogy a pulzusnak van bizonyos zenei természete. Ha a zenemű azzal tökéletes, hogy jól sorakoznak egymás után a hangok élességük és súlyosságuk meghatározott arányában s hogy ritmusuk van, meghatározott szünetek választják el az egyes pendítéseket (a húrokon), akkor ez áll az érverésre is. Tempójuk sebessége és szaporasága adja a ritmus viselkedését, erősségre, gyengeségre és nagyságra vonatkozó minőségük viszonya jelenti egymásutániságukat, kapcsolódásukat. Ahogyan a zenei hangok üteme, ritmusa és tulajdonsága harmonikus vagy diszharmonikus lehet, a pulzus egyenetlenségei is lehetnek rendezettek és rendezetlenek." Azt tanácsolja, hogy a pulzus vizsgálatával nyert adatokat csak más adatokkal együtt használja az orvos.

Az éles szemű és pontos megfigyelések és leírások már eleve előre vetítették a Kánon jövendőbeli sikerét. A tapasztalatra és a kísérletre épülő megfigyelés és ismét csak a megfigyelés adta meg a lehetőséget a különböző betegségek kórképének pontos és teljes m egrajzolásához.

Jó példa erre a vérköpés differenciáldiagnosztikája. Egy ismert szovjet klinikai orvos, V. H. Vaszilenko mondja erről a kórisméről: "Olyan pontosan van leírva sok minden ebben a fejezetben, hogy méltán kerülhetne bele egy modern tankönyvbe. A legtöbb gyógyítási előírás, gondozási mód, a beteg viselkedésének leírása ma is megállja a helyét. S valóban, amikor megismerkedünk a Kánon idevágó részével, tömegével találjuk a fontos és pontos megfigyeléseket. Rámutat például, hogy a vér néha a nyállal jelenik meg, néha orrfúváskor vagy köhögéskor, köpéskor, végül hányás vagy köhögési roham alkalmával. Számos olyan körülményt soros fel, amikor előfordul a vérköpés. Kimutatja, hogy létezik másodlagos vérköpés, s int, figyelmeztet annak kiderítésére, hogy nem szokott-e orrvérzés előfordulni a betegnél, hogy a gyakori orrvérzésnek külső jele az arc és a szem pirossága, valamint, hogy a beteg vére nem habzik, hanem sugárban ömlik, míg ha a tüdőből ered a vérömlés, akkor a vér habzik, szakaszosan tör elő és nem kíséri fájdalomérzet. Ez a vérzés kisebb mennyiségű, mint a véredényekből származó, de veszélyesebb és következményeit tekintve is rosszindulatú."

További példa lehet a légzés és változatainak leírása különböző betegségek esetében. 26 légzésfajtát különböztet meg, amikor leírja a tüdő betegségeinek tünettanát. V. H. Vaszilenko professzor erről a szakaszról így ír: "Ez a leírás éles szemre, ma már sajnos kiveszett megfigyelőképességre vall. Sokkal alaposabbak ezek a megfigyelések, mint amilyenekkel korunk tankönyveiben találkozunk. A mai orvosok figyelmére is méltó, amikor a Kánon kiemeli, hogy a légzés függ az életkortól, az elfogyasztott ételtől stb."

Ibn Szína rámutat, hogy a légzés "ugyanolyan világos tünet (ebben a vonatkozásban), mint az érverés". A fokozott légzés oka vagy láz, vagy a légzőizmok gyengesége, vagy paralízis. A fokozott légzés "előfordulhat valamilyen akadály miatt is, ami zavarja, hogy megnyúljanak az izmok, mint például a gyomor túlterhelése étellel vagy gázokkal, amikor ez a túlterhelés meghalad bizonyos határt és meggátolja, hogy a rekeszizom megnyúljon, így nem tágulhat magától. Ilyen lehet a légutak, azaz a gége, a hörgők és az artériák, valamint a hozzájuk kapcsolódó légutak szűkülete vagy például a tüdők vizenyőssége. A légutakban néha nedvek képződnek, megsokasodnak a dugulások vagy daganat keletkezik. Ilyen fordul elő asztmában szenvedőknél vagy akinek a tüdejében genny van, vagy aki tüdőgyulladásban betegedett meg." A továbbiakban részletesen elemzi a különböző légzésfajtákat. Mindegyiknek külön szakaszt szentel. Megkülönböztet erős, magas, emelkedő, gyors és lassú, mély és rövid, rossz illatú, szorító, kettős, egyenetlen, nehéz, feles vagy fél- és végül "álló" légzést, ez utóbbi esetben a beteg csak akkor tud lélegzetet venni, ha felegyenesedik és erősen kinyújtja a nyakát.

Számos más betegség leírása is ugyanilyen részletes és pontos. Figyelmet érdemel Ibn Szína finom megfigyelőképessége, a felismert klinikai tünetek gazdag változatossága, az egész betegség és egyes fejlődési szakaszainak pontos tünet- és kórleírása még olyan esetekben is, amelyekben Ibn Szína nem ismerhette pontosan e betegségek valódi természetét.

Ibn Szína külön érdeme a meningitisznek mint önálló betegségnek, mint különálló nozológiai formának a leírása. Már őelőtte is ismertek egy nagy csoport olyan betegséget, amelyeket delírium kísér, s amelyeket ma meningeális szindrómának neveznek. Ebben a csoportban azonban igen változatos természetű betegségeket fogtak egybe. Ibn Szína teremtett rendet ebben a sokrétű kérdésben. Elsőként mutatta ki, hogy a meningitisz az agyhártya gyulladása. Klasszikus értékű, ahogyan a Kánonban a meningitiszt leírja.

Ibn Szína leírása szerint a meningitiszt a következő klinikai tünetek jellemzik: láz, fejfájás, fájdalomérzet a tarkóban, nyugtalan alvás, hányinger, delírium, amely hol felerősödik, hol megszűnik, nyomott hangulat, hallucinációk, tudatvesztés, "a beteg nem óhajt, nincs kedve beszélni", szaggatott lélegzés, fényiszony, a beteg nem tudja tartani vizeletét, néha orrvérzés, a végtagok szabályozatlan és önkéntelen mozgása, hidegrázás, nyelvgörcs, érzékeléshiány. A meningitisztől Ibn Szína megkülönbözteti a meningitiszes tüneteket, amelyek más betegség esetében is előfordulhatnak, például tüdőgyulladásnál. Ibn Szína előtt nem volt ilyen részletesen és gondosan leírva a meningitisz, és gyakran összekeverték más betegségekkel. Az orvostörténeti irodalom már nemegyszer kiemelte Ibn Szína prioritását, hangsúlyozva, hogy éles megfigyelőképességével, kialakult, pontos elképzelésekkel meg tudta határozni e betegség korai és kései tüneteit, lefolyásának különböző változatait. Érzékletesen, szemléletesen írja le a Kánonban az akut meningitiszt. Egy kiváló amerikai neuropatológus, Campston, aki sokat foglalkozott Ibn Szína munkásságával, azt írta, hogy ehhez a leíráshoz napjainkban is alig lehetne hozzátenni valami lényegesen újat.

Hasonlóan pontosan és részletezően írja le a Kánon a pleuritiszt: "A valódi pleuritisznek öt tünete van, nevezetesen először is állandó láz a szív közelsége miatt, másodszor szúró fájdalom a bordák között... s ez a fájdalom gyakorta csak belégzéskor érezhető; a szúró fájdalmat noha feszítő nyomás kíséri, ez gyakran erősebb, mint a szúrás. A nyomó fájdalom az anyag bőségére utal, a szúrás pedig arra, hogy ez az anyag mélyen behatolt és erősen éget. A harmadik tünet a szorító érzés a daganat (a gyulladásos beszűrődés és az ödéma) miatt, és apró, szapora légzés. A negyedik tünet a fűrészfogszerű pulzus, amely egyenetlenségéről ismerhető fel, a pulzus szabálytalansága mindinkább fokozódik, majd a betegség vége felé csökken az erővesztés miatt és mert felszaporodik az anyag. Az ötödik tünet a köhögés. Néha a betegség kezdetén a köhögés száraz, majd előrehaladtával nedves, de gyakran előfordul az is, hogy már a kezdet kezdetén váladékot tartalmaz a köhögés; ez nagyon dicséretes (tünet)." Kiemeli tehát a pleuritisz valamennyi lényeges tünetét. Leírásához nincs mit hozzátennünk. Az ismert német sebész, A. Strümpell több mint huszonöt kiadást megért híres vezérkönyvében (Lehrbuch der speziellen Pathologie und Therapie der inneren Krankheiten) ugyanazokat a tüneteket sorolja fel a mellhártyagyulladásra, mint Ibn Szína, csak más sorrendben: fájdalomérzet, köhögés és izzadás, légzészavar, láz, szapora érverés.

A tüdőtuberkulózis kórképét a Kánon olyan részletekbemenő teljességgel írja le, hogy századokon át szinte mit sem tudtak hozzátenni. Tulajdonképpen csak a röntgensugarak felfedezése tette lehetővé, hogy az orvosok többet lássanak, mint látott Ibn Szína. Elsőként mutatta ki, hogy a tüdőtuberkulózis fertőző betegség. Kiemeli, hogy főleg fiatalon lehet megkapni ezt a betegséget. Részletesen leírja tüneteit: produktív köhögés, láz, amelyet izzadás kísér, általános állapotleromlás, fogyás, étvágycsökkenés. A köhögést vérköpés kísérheti; az érverés feszült, szapora. Rámutat olyan tünetekre is, hogy a betegség krízis szakaszában kipirulnak az orcák. Megkülönbözteti akut és krónikus formáját, rámutat, hogy az akut krónikusba mehet át, hogy összefüggés van a pleuritisz és a tüdőtuberkulózis között. Int, hogy a beteget óvni kell a lelki izgalmaktól.

A tuberkulózis gyógyítására Ibn Szína dzsulandzsubint (mézzel vagy cukorral ízesített rózsalevélöntetet) javall. "A betegnek egy éven át mindennap frissen készített cukros dzsulandzsubinból meg kell innia annyit, amennyit csak bír, minél többet, sőt lehet kenyérrel is. Ha nem óvakodnék attól, hogy hazugnak neveznek, bővebben mesélnék erről a csodáról és megnevezném a dzsulandzsubin mennyiségét is, amit egy tüdőbajos asszony megivott. Már annyira elhatalmasodott rajta a betegség, hogy az egészen elhúzódott és ágynak döntötte, már elhívták a vénasszonyt is, hogy elkészítse a szemfödelét. Ekkor azonban egyik fivére foglalkozni kezdett vele, és hosszú időn át alkalmazta az általam elmondott kezelést. Az asszony felgyógyult, összeszedte magát, és meg is hízott. Meg sem tudnám mondani, mennyi dzsulandzsubint ivott meg." Nem nehéz átlátnunk, hogy Ibn Szína erőteljes táplálással gyógyította meg a beteget, ami tuberkulózis esetén, mint ismeretes, javallott és igen jó eredményeket ad. A siker záloga a dzsulandzsubin cukortartalma, nem pedig spekulatív "hideg"-"meleg" tulajdonsága, amit ennek az orvosságnak tulajdonítottak.

A cukorbaj ugyancsak részletes leírással szerepel a Kánonban. Ibn Szína megemlíti a bőséges és gyakori vizeletet, az állandó szomjúságérzetet, a fokozott étvágyat, a beteg leromlott (állapotát, s kiemeli, hogy ez a betegség gyakran gangrénával párosul. A vizeletről azt mondja, hogy áttetsző, súlyos és bőséges, elpárologtatása után csapadék marad, amely "olyan édeskés ízű, mint a méz". Számos kézikönyv azt állítja, hogy az angol T. Willis volt, aki a XVII. században elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy a cukorbetegek vizelete édeskés ízű. Ehhez még hozzáteszik, hogy 1775-ben W. Dobson kimutatta, hogy a vizelet édeskés ízét a cukor adja.

A veszettséget Ibn Szína jóval részletesebben írja le, mint tették ezt elődei, egyebek között Démokritosz és Arisztotelész. Részletesen jellemzi a prodromális periódust, az izgalmi állapotot és a paralitikus szakaszt; tud a víziszonyról és a nyelőgörcsről. "Ez a betegség két héttől vagy ahhoz hasonló időszaktól hat hónapig is elhúzódik, átlagos időtartama negyven nap." Hozzá kell tennünk, hogy Európában évszázadokon át rendkívül bonyolult, zavaros, rejtélyes betegségnek tartották a veszettséget. Ibn Színának a róla adott leírásában a legapróbb célzás sincs arra, mintha rejtélyes, érthetetlen betegség lenne.

"Amikor veszett kutya marja meg az embert - írja a Kánonban -, az egyéb sebekhez hasonló fájdalmas seben kívül semmi sem látható. Majd néhány nappal később bizonyos ostoba gondolatok, ostoba álmok jelennek meg a betegnél, őrjöngés, látomások lepik meg, esze megbomlik. Azt látod, hogy nem arra felel, amit kérdezel tőle, és észreveszed, hogy görcs rántja össze ujjait és végtagjait, karját testéhez szorítja. Fut a fény elől, megfigyelhető, hogy rekeszizma remeg, csuklik, szomjazik, szája kiszárad, menekül a tömegtől, szereti a magányt, és néha iszonyodik a fénytől. Végtagjai és különösen az arca kipirul, majd arca ki is fekélyesedik. Erős fájdalmakat érez, hangja rekedtté válik, sír, majd végtére víziszonyt érez, s undorodik mindenfajta folyadéktól, valahányszor ilyennel kínálják, kutyát képzel maga elé és fél a kutyától, néha nem ijed meg tőle, mégis viszolyog a víztől... Néha szomjanhal, még mielőtt ezek a tünetek bekövetkeznének, néha kívánja a vizet, de mihelyt megkapja, üvöltve utasítja vissza, vagy iszik egy kortyot, de torkán akad, és belehal." Figyelmeztet rá, hogy a veszett kutya marta ember nyála fertőző: "Ha a beteg rohama idején megharapna valakit, a megharapottal ugyanaz történik, ami vele történt. Italának, ételének maradékaitól ugyanígy megbetegszik az, aki elfogyasztja."

Zincke csak 1804-ben mutatta ki kísérletileg is, hogy a veszett állatok nyála fertőző. A fentiekből kitetszik, hogy Ibn Szína ezt már közel nyolc évszázaddal korábban tudta.

A dracunculosis (dracontiasis) igen elterjedt betegség a Keleten, a Kánonban "orvosi ér" néven szerepel. Ibn Szína így ír: "Galenus azt mondja, hogy nem tudott megállapítani semmi egyértelműt, megalapozottat (erről a betegségről), mivel még nem találkozott vele. S hozzáteszi... hogy oka a forró, rossz, fekete-epés vér vagy a beszáradt nyál, ami csípőssé válik a természet szárazsága miatt." Galenusszal szemben Ibn Szína rámutat, hogy az "orvosi ér" eleven lény, s mint tudjuk, igaza volt, amikor ezt elsőként megállapította. "Az orvosi ér olyan betegség, amikor a test valamely részén kis pörsenés, papula támad, ami azután megduzzad és göbbé alakul; a göb kifakad, és valamilyen feketésbe játszó vörös jön elő belőle, mind hosszabb és hosszabb lesz. Néha izeg-mozog a bőr alatt, mint egy kukac, és olyan, mintha valamilyen állat mozogna, s ez az orvosi ér valóban féreg, egyesek azt is hiszik, hogy ez a bőr alatt születő kis állat, mások meg azt gondolják, hogy egy idegszál elpusztult és megvastagodott ágacskája. Az ilyen pörsenések többnyire a lábszáron képződnek, de láttam már karon, sőt csípőn is; gyermekeknél gyakrabban jelenik meg a csípejükön. Ha meghúzzuk ezt a szálat és elszakítjuk, a veszély és a fájdalom megnövekszik. A pörsenés azonban egy ideig akkor is fáj, ha a szál nem szakad el."

Helyes tanácsot ad Ibn Szína a dracunculosis gyógyítására - a parazita féreg eltávolítását. Világosan és részletesen leírja a parazita eltávolításának módját. "Okos dolog, ha kis pálcikát készítünk elő, amelyhez hozzáköthetjük a férget, majd óvatosan, apródonként felcsavarjuk erre a pálcikára, míg ki nem jön az egész anélkül, hogy elszakadna. Legjobb kis ólomrudacskára tekerni, s a kihúzást pusztán a pálcika súlyára bízni; akkor az ér apránként kihúzódik, és nem szakad el. Kihúzását azzal is igyekeznek megkönnyíteni, hogy fokozatosan melegítik és puhítják a göb környékét úgy, hogy meleg vizet öntözgetnek rá, vagy hűtő nyálkát, puhító olajokat hidegen vagy kissé megmelegítve, vagy más olyan anyagokat, amelyek ugyanilyen tulajdonságúak."

Nem vonhatjuk kétségbe Ibn Szína érdemeit ennek a betegségnek a leírásában és gyógyítási módjának meghatározásában. Minden későbbi író az ő nyomdokaiban járt.

A bélpoklosságot (leprát) is igen alapos leírásban mutatja be. Ő volt az első, aki leprának, s nem elefántiázisznak nevezte. Két kis fejezetben foglalkozik a himlővel és a kanyaróval. A himlőt akkor írja le, amikor az még Európában ismeretlen volt, és elsőként mutatta ki, hogy fertőző betegség. Általános betegségnek írja le Ibn Szína a himlőt: "Nemcsak a bőrön és a külső bőrtakaró közelében elhelyezkedő szövetekben jelenik meg. Ellenkezőleg, előfordul valamennyi külső és belső szervben, amelyek részeiket tekintve hasonlók, előfordul a savós hártyákon és az idegekben is." Ez akkor újdonság volt. Annyira pontos és annyira részletes a himlőről adott leírása, hogy annak alapján diagnosztizálni lehetett.

"Amikor megjelenik a himlő - írja Ibn Szína -, viszketést kelt, majd kölesszerű pörsenések támadnak, olyanok, mint a tű feje. Később felfakadnak, megtelnek gennyel, azután elfekélyesednek, még később tarkaszínű pörkké változnak, és lehullanak. A himlő nemegyszer flegmonéba, orbáncos gyulladásba vagy gennytartalmú tályogba megy át."

Ibn Szína feltehetően ismerte Abu-Bakr Rázinak a himlőről és a kanyaróról írott könyvét, erre következtethetünk abból, hogy egyes passzusok szóról szóra egybeesnek a két szövegben. Rózinál például a következő szavakkal kezdődik a himlő megjelenésére vonatkozó szakasz: "A himlő megjelenését állandó láz, hátfájás, orrviszketés és nyugtalan alvás előzi meg... Majd a beteg az egész testében szúró fájdalmat érez, arca elvizenyősödik, s ezt gyorsan felváltja arca normális állapota, lázas pír üt ki rajta, mindkét orcája erősen kipirul. Később szeme kivörösödik, egész testét súlyosnak érzi, rendkívül nyugtalan, önkéntelenül ásítozik, fájdalmat érez a torkában és a mellében, légvételkor enyhe szorítás és köhögés jelentkezik, a szája kiszárad, nyála sűrű, hangja rekedt, fejfájásra panaszkodik és fejében nyomást érez, nyugtalan, apatikus, hányingere van..." A Kánon idevágó szakaszában pedig ezt olvassuk: "A himlő megjelenését hátfájás, orrviszketés, nyugtalan alvás, a test minden részében éles szúró fájás, a test elnehezedése, az orcák és a szem kivörösödése, könnyezés, az arcpír, gyakori nyújtózkodás és ásítás, elszoruló lélegzet, berekedés, a nyál besűrűsödése, nyomásérzet a fejben, fejfájás, a szájüreg kiszáradása, kábultság, torok- és mellfájás, hanyattfekvéskor a láb reszketése, folyamatos láz, valamint lefekvésre való kényszer előzi meg." A himlőről szóló szakaszt Rázi is, Ibn Szína is a gennyesedést követő erjedéssel kezdi. Rázi így ír: "A himlő lefolyását az erjedéshez hasonlíthatjuk, az erjedési forráshoz és pezsgéshez, mindahhoz, ami ilyenkor a borral is történni szokott." Ugyanez a gondolat megvan Ibn Színánál is: "A vérben néha a gennyesedés következtében erjedés megy végbe, ami hasonlít ahhoz az erjedéshez, ami a kipréselt gyümölcsök levében történik, és azt eredményezi, hogy részei elválnak egymástól... Valami hasonlót csinál a természet a kipréselt szőlőlével, amikor összesűríti egynemű állagú borrá, miután szétválasztotta benne a légnemű habot és a földnemű üledéket. Ide tartozik az a fajta erjedés is, amelyet kívülről eredő hatás vált ki. Felkavarja a vért, és erőteljesen összekeveri vele a nedveket, ezután bekövetkezik a forrás és a fortyogás."

Vannak azonban lényeges eltérések is. Már említettük, hogy Ibn Szína kimutatta: a himlő fertőző betegség. Rázinál ez még nem szerepel. De más fogalmai vannak Ibn Színának és Rázinak a himlő és a kanyaró kimeneteléről is. Ibn Szína egyebek között azt hangoztatja, hogy a kanyaró kevésbé veszélyes, mint a himlő. Rázi éppen ellenkezőleg vélekedik, és a kanyarót rosszindulatúbbnak tekinti, hangsúlyozza, hogy a kanyaró nehezebben zajlik le, "lehangoltabb lelkiállapot kíséri".

"Azok a fejfájások, amelyek elsősorban az érzékelés és a gondolkodás képességének ártanak" - ilyen címmel foglalja össze a Kánon az ideg- és elmebántalmak csoportját. Ez a fejezet egészében véve sajátos és korához képest rendkívül teljes "pszichiátriai kurzus", amelyben a klinikai kérdéseken kívül a szerző kifejti nézeteit a pszichés folyamatokról és zavaruk okairól. Elegendő áttekintenünk a fejezet tartalomjegyzékét, hogy meggyőződjünk róla, mennyire kiterjedten és részletesen elemzi a Kánon a pszichoneurológiai kérdéseket. A görög és a római orvosok nem sokat foglalkoztak a lelki betegségekkel. Hippokratész könyveiben nem szerepel valamiféle befejezett pszichiátriai tanítás; elszórt megfigyelések és terápiás tanácsok fordulnak elő bennük csak. Galenus sem tanúsított nagyobb érdeklődést a lelki betegségek iránt. "Ötszáz tudományos munkája között - írja J. V. Kannabih, az ismert pszichiátriatörténész - nincs egyetlen egy sem, amelyben Galenus rendszeresen kifejtené a pszichózisjelenségeket." Már ez az egyetlen körülmény önmagában is cáfolja azok állítását, akik Ibn Színát kompilátornak igyekeznek beállítani, és tagadják, hogy orvosi munkásságában önálló lett volna.

Nem véletlen Ibn Színánál ez a megkülönböztetett érdeklődés a pszichológiai problémák iránt, a pszichikai rendellenességek nemcsak tisztán orvosi szempontból érdekelték, hanem pszichológiai kutatási területként is. Valószínűleg ebben leli egyszerű magyarázatát az a körülmény, hogy amikor Ibn Szína leírja a pszichés rendellenességeket, részletesen kifejti nézeteit a pszichikai folyamatok természetéről, továbbá rendellenességeik okairól.

A pszichikai folyamatok természetéről alkotott felfogásában különösen szembeötlően mutatkoznak meg filozófiájának materialista vonásai. A pszichés folyamatok materialista értelmezésében Ibn Szína kétségtelenül előbbre jutott, mint Hippokratész vagy Al-Kindi. (*) Elődei és kortársai között nincs egy sem, akinek ennyire világos fogalmai lettek volna az egyes pszichés folyamatok és az agy egyes területeinek funkciói közti kapcsolatról. Elég utalnunk Ibn Színának arra a megjegyzésére, hogy az agy egyes területeit bénító ütések megzavarják az érzékszerveket, bizonyos funkciók kiesését eredményezik, vagy elég utalnunk egy másik kijelentésre, hogy az emlékezet "az agy hátulsó részével", míg az érzékelés "az agy elülső részével" áll kapcsolatban.

(*) Al-Kindi (800-879) arab filozófus és tudós enciklopédista, számos matematikai, filozófiai és orvostudományi munka szerzője. Bírálta a Koránt, és szkeptikusan tekintett a muzulmán dogmákra. A vallási reakció korában könyveit máglyára vetették.

Magától értetődik, hogy Ibn Színának a pszichés funkciók és a lelki folyamatokat irányító központok lokalizálódásáról alkotott elképzelései naivak és túlságosan leegyszerűsítettek. Maga a gondolat azonban, hogy a pszichikai funkciók meghatározott helyhez kapcsolódnak, hogy a pszichés tevékenység egyes formái s az agy bizonyos részeinek funkciói között kapcsolat van, haladó volt a maga korában, és az is maradt. Ebben a gondolatban öltött testet Ibn Színának az a törekvése, hogy megtalálja a pszichés tevékenység materiális alapjait. Erről az álláspontról cáfolta és vetette el a pszichikai rendellenességek okainak miszticizáló magyarázatát. Szinte leplezetlen gúny érződik a Kánonnak azokból a soraiból, amelyekben a melankólia okait vizsgálva elődeit és kortársait említi, akik a melankóliát démonok hatásának tudják be: "Egyes orvosok azt hiszik, hogy a melankóliát a rossz szellemek okozzák. De aki orvostudománnyal foglalkozik, azt nem érdekli, szellemek okozzák-e vagy sem... azután hadd legyenek okozói szellemek vagy nem szellemek! A melankóliát kiváltó legerőteljesebb okok közé tartozik az erős bánat vagy rettegés." Nem is vitatkozik ezekkel az "egyesekkel", mert szilárdan meg van győződve, hogy a pszichikum betegsége anyagi okok következménye.

Legalább ennyire érdekes a pszichés funkcióknak az az osztályozása, amelyet Ibn Szína kifejt. Az első csoportba sorolja az érzékszerveket, amelyek mintegy összekötő kapcsot jelentenek az ember és a külvilág között, a második csoportba "a belső szellemi erőket" (az érzékelést, a megkülönböztetés és általánosítás képességét, az emlékezetet), a harmadikba "a mozgatóerőket", a negyedikbe az intellektuális, "racionális" képességeket. Az osztályozás minden fogyatékossága dacára könnyű belátnunk, hogy Ibn Szína teljesen helyesen határozza meg az érzékszervek rendeltetését, valamint a külvilágról szerzett benyomások helyét és szerepét a pszichikai folyamatok kialakulásában és lefolyásában.

Míg a lelki betegségek patogenezisét Ibn Szína a négy nedvről szóló tanítás álláspontjáról magyarázta, a pszichikai rendellenességek közvetlen okának vagy a környezeti hatásokat, vagy a szervezet fizikai egyensúlyának felborulását tekintette. K. M. Bikov jogosan emelte ki, hogy "Avicenna csodálatos gondolatot fogalmazott meg arról, hogy az ember életkörülményei, általános egészségi állapota és közérzete, valamint a környezet befolyással van a pszichikai és az idegbetegségek lefolyására." Emellett Ibn Szína láthatóan fokozottan érdeklődik a pszichikai és a szomatikus közti kölcsönös kapcsolatok és összefüggések tisztázása iránt. Elméletileg is, kísérletekkel is vizsgálta ezt a kérdést, kereste és megtalálta annak igazolását, hogy a patológiában a psziché és a szóma kölcsönösen összefügg egymással. A Kánonban van utalás arra, hogy heveny lázas megbetegedések esetén pszichózis alakulhat ki, hogy a gyomor-bél traktus zavarai és a lelki élmények (erős bánat, harag, elkeseredés) között is lehet összefüggés.

"A testi lélek szubsztanciája - írja Ibn Szína a Dánes náméban (A tudás könyvében) - nagyon finom, négy elemből (vérből, epéből, fekete epéből és nyákból) áll, és áll lelki erőből, éppen ezért, amikor a látóideg gátlásához hasonló akadályok támadnak, epilepszia, ütés vagy bénulás esetén, a szervek testi ereje csökken, mint például ha az embernek megkötözik a kezét, úgy annak végződését nem érzi (elzsibbad) és nem tudja mozgatni. A testi lélek szubsztanciája lehet nagyobb, lehet kisebb, s az ember gyengeségének, tökéletlenségének okát az adja, hogy e szubsztanciával elégtelenül van ellátva, vagy az rosszul keveredik benne." Az okfejtés, persze, nagyon zavaros és naiv, írójának gondolatmenete azonban eléggé világos. Mivel a testi és a lelki funkciók szoros kapcsolatban vannak egymással, külön-külön nem szabad őket vizsgálni, az azonban teljesen mindegy, melyikkel kezdjük ezt a vizsgálatot. Kétségtelenül Ibn Színáé a prioritás, amikor megállapítja, hogy a pszichés traumák kihatnak a szervezet életműködésére. Ismételten csak utalunk a két birkával végzett kísérletére.

Érdekesek egyéb megfigyelései is. Ibn Szína a szenvedélyes szerelmet is betegségnek tekinti. "A szerelem olyasfajta betegség, mint a látomások, hasonlít a melankóliára. Az ember gyakran szándékosan vonja magára, gondolatait alárendeli a szeretett személy alakján, vonásain érzett bámulatának...". A szerelem tárgyának meghatározására pulzusmérést ajánl diagnosztikai módszerként. "Ezt a következőképpen kell csinálni: egymás után sok nevet mondanak, többször is ismételve, s az orvos a kezét a pulzuson tartja. Ha az érverés nagyon megváltozik és szaggatottá válik, akkor azt a nevet ellenőrzésképpen többször is megismételve megtudja a szeretett személy nevét... Ezt a módszert már kipróbáltuk többször is, és olyan adatokat kaptunk, amelyekkel meg lehetett állapítani a szeretett személyt..." Az esetről több leírás is van a szakirodalomban. Hangsúlyoznunk kell azonban a következtetést, amelyet Ibn Szína levont: "Nem győztünk csodálkozni ezen, és levontuk a következtetést, hogy az ember természete szót fogad lelkének". Ide kívánkozik, hogy C. G. Jung ugyanazokból a premisszákból indult ki, mint Ibn Szína, amikor 1907-ben az "asszociatív kísérleteket" ajánlotta és elméletileg megalapozta.

Ibn Szína sok újat hozott számos elme- és idegbetegség klinikai kórképének és gyógyítási módjának a leírásába. Részletesen jellemzi a Kánon azokat a pszichés rendellenességeket, amelyek félrebeszéléssel, epilepsziával, letargikus állapottal járnak együtt, a fejfájást, az álmatlanságot, és gyógymódokat javasol.

Bőven foglalkozik a melankóliával. A következő tüneteit tekintette legfontosabbaknak: "Zavaros gondolatok, oktalan rettegés, lobbanékonyság, magánykeresés, amikor pedig elhúzódik a betegség, akkor félénkség, gyanakvás, bú, nyomott hangulat, fecsegési hajlam, ami összefüggéstelen zagyválást szül, életundor".

Az idegrendszer megbetegedéseit Ibn Szína felosztotta az agy betegségeire, ide sorolta a többi között az epilepsziát és a daganatok csoportját, valamint idegbetegségekre, ezeken bénulásokat, zsibbadást és idegrángást értett. Elődeinél jobban, pontosabban írja le a nervus trigeminus neuralgiáját. A Kánonban felsorolja a hemiplegia és más bénulások különféle fajtáit. Különösen alapos a szemizombénulás jellemzése. A szakirodalomban nemegyszer hangsúlyozták már, mekkora érdemei vannak Ibn Színának az arcideg betegségeinek leírásában. Az arcidegbénulást központi és perifériás eredetű bénulásra osztotta.

A négy életnedv tanából indult ki Ibn Szína a lelki és idegbetegségek gyógyításánál éppúgy, mint a belső szervek megbetegedésének kezelésekor. Nézete szerint a nedvesség és a hideg gyengíti és tompítja az agyat, míg a meleg és a száraz serkenti. Galenus gyógyíthatatlannak tartotta a száraz természetből eredő görcsöket. Galenusszal szemben Ibn Szína nedvet adó szereket javallott görcsoldónak, és jó eredményeket kapott. S ebben az esetben nem is olyan fontos, hogy helyesen vezette-e le a görcs etiológiáját, és hogy valóban a javallott szerek hozták-e meg a kedvező kezelési eredményt. Fontosabb azt hangsúlyoznunk ismételten, hogy Ibn Szína korántsem mindenben követte Galenust.

Ibn Színát már életében olyan hírnév övezte, hogy mint orvos, kiválóan érti és különösen jól kezeli a pszichikai és idegbetegségeket. Kezelése nem korlátozódott gyógykezelésre. Nagy figyelmet szentelt a beteg környezetének, igyekezett, hogy ez a környezet, ezek a körülmények enyhítsék a betegség tüneteit, kiemelte, mekkora jelentőségük van a lelki betegségekben a testi okoknak, nyugalmat, éghajlatváltozást, táplálékváltoztatást, diétát, masszázst, iszapkezelést, fürdőt írt elő betegének, szórakozásul ajánlotta az éneklést, a zenét (például melankólia esetében). "Az olyan könnyek és bánat ellen, amelynek nincs oka a mindennapi életben - írja Ibn Szína -, orvosságként a munkát, a szórakozást; az éneklést kell alkalmazni, mert az elmeháborodottra legártalmasabb a rettegés és a magány." Tanácsa szerint az őrültet csak akkor kell megkötözni, ha tartani lehet tőle, hogy öngyilkosságot kísérel meg.

Az elmebetegek kezelése meglehetősen nehéz feladat. Ibn Szína értő kezelési módja, pszichiáteri minőségben elért sok eredménye később legendássá tette alakját. A néphagyományok és írásos források például megőriztek számunkra egy történetet arról, hogyan gyógyított meg Ibn Szína egy lelkibeteget, aki tehénnek képzelte magát, és visszautasított minden táplálékot. Ibn Szína belement abba, hogy betege tehén, és kezében késsel közeledett hozzá. Szemügyre vette, megtapogatta betegét, és kijelentette, hogy a tehén túlságosan sovány, föl kell előbb hizlalni, és csak azután lehet levágni. A beteg kész volt enni, és meg is gyógyult. Navoi Aruzi Szamarkandi 1160 körül írott művében, a Ritkaságok gyűjteményében ez az epizód a következő szavakkal végződik: "Egy hónap múltan a beteg visszanyerte ép elméjét és egészségét. És minden értelmes ember megérti, hogy ilyen gyógykezelést csak kivételes bölcsességű, tökéletes tudású és jó megfigyelőképességű orvos tud nyújtani."

Az elmondottak ismeretében nem tudunk egyetérteni C. Mettlerrel, aki orvostörténeti könyvében így ír: "Avicenna filozófiai töprengései, egész gondolkodása óriási hatással volt az idegkórtan és a pszichiátria elméletére, de kétségbe vonhatjuk, vajon határozatlan és kompilatív klinikai esetleírásai gyakoroltak-e valamilyen hatást ezeknek a betegségeknek a gyógyításmódjára."

Ibn Színának a pszichikai és idegbetegségekre vonatkozó nézeteit és a javallott kezelési módokat elemezve levonhatunk egy fontos következtetést, hogy ti. filozófiai nézetei egyenesen és közvetlenül kapcsolódtak orvosi nézeteihez és orvosi gyakorlatához.

Míg a Kánon harmadik könyvében analizáló klinikai orvosként lép elénk Ibn Szína, aki meg tudja ragadni egy betegség jellegzetes ismérveit, tüneteit, lefolyását és kimenetelét, addig a mű negyedik könyvében olyan klinikus orvos alakja rajzolódik ki az olvasó előtt, aki képes általánosítások elvégzésére, és meg tudja mutatni, milyen a beteg általános állapota. Ebben a negyedik könyvben a rendszeresség a legszembeötlőbb. Szigorúan betartja a maga szabta gondolatmenetet, nagyfokú következetességgel és kitartással ítéli meg választott álláspontjáról a szerv "természetét" és az orvosság "természetét".

A negyedik könyv egyértelműen bizonyítja, hogy Ibn Színának eredeti nézetei vannak, hogy kidolgozott diagnosztikai és kezelési módszereket ajánl. Eredeti és önálló nézetei abban is megmutatkoznak, hogy gyakran vitába bocsátkozik elismert tekintélyekkel, közöttük Hippokratésszel és Galenusszal, ellenükben kifejti saját nézeteit, és javasolja saját megoldását. A vitában óvatos, ám meggyőző.

Ebből a szempontból igen jellemző egy megjegyzése. A láz általános kezelési módjáról szólva tanácsolja, hogy tiszteljük Galenus és Hippokratész véleményét, ám ha vitatkozni kívánunk velük, előbb "alaposan gondoljuk végig". "Annak, aki a régiekkel vitatkozik, ha igaza van, megbocsátható, de illik, hogy előbb alaposan végiggondolja a kérdést". Ezután egy nagyon lényeges kijelentés következik: "Feltételezem, hogy ennek az embernek már volt alkalma kísérleteket végezni ezen a területen, azok a kísérletek sikeresek voltak, és véleményét azokra alapozza; amikor egy ilyen jellegű kísérlet nem a kanonikus gyógymódra épül, néha nem sikerül egyetlen kutatónak sem, de ez nem mindig keseríti el őket. Így kell hát gondolkodnunk." Ibn Szína tehát ismét az első helyre emeli a kísérletet mint a tudás forrását.

A negyedik könyvben szembeötlő, milyen sok más orvos tapasztalatára hivatkozik Ibn Szína, vagy folytat velük polémiát. Míg a nagy terjedelmű első könyvben mindössze nyolc nevet idéz, s mindenki másnál gyakrabban Galenust, addig a negyedik könyvben számos orvos nevével találkozunk, köztük újakkal is, akiket eddig nem említett a Kánonban: Nicomachus, Tilanus, Arib, Serapion, Philoxenus, Lucius, Busitus, Hariclanus, Ampadunus, Samisun, Philon, Esdras, Abu Mulisz, Armius, Ibn al-Harsz, Dagorasz, Surius, Mahur stb. Hivatkozik al-Kindire is, és ha tekintetbe vesszük, milyen véleménnyel volt a muzulmán papság al-Kindiről, belátjuk, mekkora bátorság kellett ehhez.

Az is többször előfordul, hogy Ibn Szína nem fél elismerni, ha valamit nem tud, és ez becsületére válik. Így például a "szurduniun" nevű orvosságról azt írja: "Nem ismerem ennek az orvosságnak sem a természetét, sem gyógyhatását, csak általánosságban."

A következő paragrafusban a "tunijun" nevű anyagról van szó, és Ibn Szína így ír: "Ez is olyan orvosság, amelynek a természetét és gyógyhatását én nem ismerem."

A mérgekről és a rovarcsípésekről szóló fejezetben még több utalás van más orvosokra, mint az egyéb fejezetekben. Emellett továbbra is gyakori az olyan hivatkozás, hogy "azt beszélik", "egy tudós azt állítja" stb. Több helyütt is előfordulnak csalóka tanácsok és rossz receptek. Így például kígyómarástól állítólag megvédi az embert, ha szarvat hordoz magánál.

A negyedik könyvben különösen gyakran hivatkozik Hippokratészra és még inkább Galenusra. Az esetek többségében saját nézeteinek igazolása vagy ellenkezőleg, a hivatkozott megállapítások cáfolása végett támaszkodik az orvostudomány e két nagyjának kijelentéseire. Néha ellentmondást talál Galenus és Hippokratész nézetei között: "Noha Galenus mintha tagadná az ilyenfajta láz létezését és más főokot tart nélkülözhetetlennek hozzá, Hippokratész igaznak tartja azokat a híreszteléseket, hogy van hétnapos és van kilencnapos hideglelés, és ebben nincs semmiféle érthetetlen vagy nyilvánvalóan lehetetlen, így hát nem is kell sokat magyarázgatni. Hippokratész ezekről a hideglelésfajtákról úgy vélekedik, hogy a hétnapos hideglelés soká elhúzódik, de nem halálos kimenetelű, a kilencnapos még tovább elhúzódik és (szintén) nem halálos. Azt mondja, hogy a legrosszabb fajta hideglelés az ötnapos, mert a tüdőbaj előtt vagy utána alakul ki, és Galenusnak az a véleménye róla, amit már ismernek. Úgy gondolom, hogy Hippokratész szavainak van némi alapja, és hogy tüdőbajon szárazbetegséget ért."

Néhány esetben az is előfordul, hogy Ibn Szína hivatkozik Galenus gyógymódjára, majd mindjárt a magáét is leírja. "Azt mondja Galenus: »Számos embert kigyógyítottam a négynapos hideglelésből úgy, hogy amikor a betegség meglepte, hashajtót itattam vele, majd megitattam keserű ürömfű kinyomott levével, végtére pedig ellenszerrel«. Én pedig azt mondom: az asa foetida és a bors, külön-külön véve, nagyon segít, amikor beérik a betegség és a fájdalom eléri felső határát".

Végül pedig számos esetben szembeszegezi saját álláspontját Galenus vagy Hippokratész véleményével. Így például, amikor Galenus azt állítja, hogy valódi bővérűség esetén igen ritkán figyelhető meg agyvérzés, Ibn Szína vele szemben éppen azt hangsúlyozza, hogy vérteltség esetén igenis gyakori. Ibn Szína szerint az apoplexiával együttjáró tudatvesztés és hideglelés annak következménye, hogy eldugulnak az agy véredényei, ezt a vérbőség vagy az agykéreg pangásos jelenségei, az agyállományban bekövetkező pangás, agyi vértolulás, agyi érszűkület váltja ki és anémiára vezet. Ebben az esetben a kezelési mód a vércsapolás.

A láz okának meghatározásában Ibn Szína Hippokratész követője, aki azt állítja, hogy "Amikor az epe és a nyál túlmelegszik, attól az egész test átmelegszik, és ezt nevezzük láznak." Hippokratészhez hasonlóan Ibn Szína is híg táplálékot ír elő a lázban szenvedőknek. Véleményük számos más kérdésben is megegyezik. Így egyebek között Ibn Szína azt írja, hogy "kedvezőtlen tünet a nyakmerevedés és a látóképesség elvesztése". Hippokratész Aphoriszmoijában azt olvassuk: "Ha a lázas betegnek a nyaka hirtelen megmerevedne, ez halálos a számára." "A szabálytalan lélegzés szintén rossz jel" - irja Ibn Szína. Az Aphoriszmoiban így ír Hippokratész: "Láz esetén a szaggatott légzés kedvezőtlen tünet", mert görcsös állapotra utal. Ibn Szína közli, hogy a hideg végtagok is rosszra utaló jelnek tekintendők. Az Aphoriszmoi is azt mondja: "Kedvezőtlen tünet, ha heves betegség idején hidegek a végtagok".

A haldokló arcának ("hippokratészi arc") híres leírásával tart rokonságot Ibn Színánál azoknak a kedvezőtlen tüneteknek az összefoglalása, amelyek az arc egészéről és színéről olvashatók le: "Amikor egy élőnek olyan az arca, mint egy halotté, de nem a kialvatlanság, koplalás vagy kimerültség miatt, akkor ez nagyon rossz jel. A halott arcához, nem pedig az egészséges emberek arcához hasonlatos arc ismertetőjele a beesett szem, meghegyesedett orr, benyomott, behorpadt halánték. Az ilyen ember füle hideg, fülcimpája elernyed, arcbőre feszes, arcszíne szürkés, fekete vagy kék és olyan, mintha por lepte volna. Különösen rossz, ha ez a por olyan, mint a gerebenezett gyapot pora, ez a közeli halál előjele. Tudd, hogy amikor egészséges, ritkán betegeskedő ember betegszik meg, akkor ez veszély hírnöke."

A Kánon negyedik könyvét századokon át igen megbecsülték Kelet és Nyugat orvosai. Jellemző például, hogy a krakkói (Jagello) egyetem szabályzatában lefektették, hogy mindenkinek, aki orvostudományt tanul, ismernie kell a Kánon első könyvét és negyedik könyvének első részét, azaz éppen azokat a fejezeteket, amelyek a lázról, annak tüneteiről és kezeléséről szólnak. A lipcsei egyetemen az elméleti és a gyakorlati orvoslás tanításának alapját ugyancsak a Kánon jelentette: a Kánon első könyve Hippokratész Aphoriszmoi és Rázi könyve mellett, valamint a Kánon negyedik könyvének első két része és az általános terápiáról szóló fejezetei. A negyedik könyvnek ez a becse érthetővé válik számunkra, ha tartalmára gondolunk. A legnagyobb jelentőségre a lázról és a krízisállapotról szóló terjedelmes, elvi síkon is újat hozó első két része tett szert. A láz kifejezésen Ibn Szína különféle betegségeket ért, közöttük számos fertőző betegséget is. Jellemző aprólékossággal írja le a malária, a tífusz, a tuberkulózis különböző formáit, külön fejezetet szentel a himlőnek és a kanyarónak.

Nagyon átfogó meghatározást ad ennek a szakasznak a bevezetésében a lázról: "Ez idegen melegség, amelyik a szívben lobban fel s abból elterjed az egész testben, a pneuma és a vér közvetítésével az artériákon és a vénákon keresztül. Annyira fel tud hevülni a testben, hogy károsítja természetes működését..." Okai többfélék lehetnek: Ibn Szína különbséget tett a bánattól, gondoktól, haragtól, kialvatlanságtól, ijedtségtől, örömtől, fáradtságtól és még sok egyéb körülménytől eredő láz között. Jellemző, hogyan kezeli Ibn Szína azoknak a véleményét, akik különbséget tesznek a láz mint betegség és a láz mint tünet között, s a daganatok során fellépő lázat a tünetláz kategóriájába sorolják. "Állításuknak az a veleje, hogy a betegségláz olyan láz, amikor nincs közvetlenül összekapcsoló láncszem a láz és annak oka között, és oka nem betegség. Ilyen például a gennyes láz: a genny a láz közvetlen oka anélkül, hogy közvetítő láncszem lenne, de a genny maga nem betegség, csak a bebegség oka. Ami a daganatok során fellépő lázat illeti, az a daganat miatt jelentkezik, akkor fordul elő, ha van daganat, azt kíséri, de a daganat önmagában is betegség."

Ibn Szína nem veti el ezt a felosztást, de jelentőséget nem tulajdonít neki, és elutasít minden olyan kísérletet, hogy üres bölcselkedéssel ködösítsék ezt a princípiumot: "Ilyesféle okoskodás semmiféle hasznot nem hoz az orvostudománynak, csak tévútra tereli az orvost, hogy orvosi művészetének hátat fordítva mesterségétől idegen dolgokkal foglalkozzék." Ibn Szína gondolatmenete ebben az esetben a klinikai orvosra jellemző, aki mindkét lábával a földön jár, és nem szorul skolasztikus bölcselkedésre. Élettapasztalata azt sugallja, hogy lázfajta annyi van, megjelenési formája olyan változatos, hogy az orvostudománynak fikarcnyi haszna sincs belőle, ha a lázjelenségeket egy séma Prokrusztész-ágyába kényszerítjük.

Érdekes, hogy Ibn Szína azonnal beszédes hasonlatot hoz fel, ami számára is könnyebbé teszi gondolatmenetének kifejtését, az olvasónak is megkönnyíti a megértést: "Továbbá azt mondjuk, hogy mindaz, ami az ember testében van, három fajta lehet: vagy a nedveknek és a pneumának helyet adó szervek, ezeket a fürdő falaihoz hasonlíthatjuk, vagy az e szervekben foglalt nedvek, ezeket a fürdő vizéhez hasonlíthatjuk, vagy pedig pneuma - lelki, állati és természeti -, valamint a testben eloszló párák, ezeket olyanoknak tekinthetjük, mint a levegőt a fürdőben. Az, ami idegen hő következtében elsődleges lánggal fellobog, a három említett szubsztancia valamelyikéhez tartozik. Amikor ez az elsődleges fellobogás kihuny, akkor lehűl a vele szomszédos, de amikor lehűl az, ami vele szomszédos, a lángolásnak nem kell feltétlenül kihunynia, ellenkezőleg, megmaradhat, sőt újra felloboghat és felmelegítheti azt, ami vele szomszédos. Az említetteken kívül az emberben nincs semmilyen más testi szubsztancia." Ibn Szína képletes hasonlata lehetővé teszi, hogy megértsük, hogyan fogja fel az emberi test szubsztanciái közötti kapcsolatokat.

A lázról szóló szákasz elméleti bevezető része egy osztályozási kísérlet, szerzője vezérfonalat igyekszik találni a vizsgált jelenség megértéséhez. Szól az emberi test valamennyi általános betegségére vonatkozó közös, magyarázó patológiai elvekről. Igen sokrétű feladatra vállalkozott Ibn Szína, így azután természetes, hogy nemegyszer erőltetett, sematizáló, nem járja végig a megkezdett utat. Ha összevetjük Ibn Szína felfogását a patológia kérdéseiről a modern általános patológia álláspontjával, két sajátosságot emelhetünk ki: először is azt, mennyit haladt előre a modern tudomány Ibn Szína pontatlan, téves vagy egyenesen fantasztikus megállapításaihoz képest, másodszor pedig azt, hogy az általános patológia néhány alapvető kérdésében a mai orvosok gondolkodása is sötétben tapogatózik, és ugyanazokba a megoldhatatlan ellentmondásokba ütközik, amelyekbe Ibn Szína is. Tömegével vannak merőben ellentétes nézetek ugyanarról a jelenségről, ugyanarról a fenoménről, vitathatók az ajánlott feltevések és elméletek, sőt gyakorta bizonyítva sincsenek és ellentmondásosak. Rendkívül tanulságosak az ilyen összehasonlítások módszertani szempontból.

A lázt Ibn Szína általános megbetegedésnek tekinti. Számos esetben szemléletesen kimutatja, hogy a láz a környezet káros hatásának következménye. Ugyanakkor nem tagadja a pszichikai tényezők hatását a betegség kialakulására és lefolyására. Erről tanúskodnak egyebek között a lázról szóló rész külön fejezetei, amelyekben a bánattól, a gondtól, a haragtól, a kialvatlanságtól, sőt az örömtől és az ijedtségtől bekövetkező lázat vizsgálja. A láz eredetének pszichikai okát ebben a szakaszban az anyagi jellegű okokkal egyenrangúként kezeli (egynapos láz székrekedés, daganat, hőemelkedés, a fogyasztott étel stb. következtében).

A Kánonnak a forróságról írott szakaszában és az első könyvben is beszél Ibn Szína arról, hogy vannak ismeretlen, láthatatlan lázokozók, és ezek a víz, a talaj és elsősorban a levegő közvetítésével fertőzhetnek. Ebben a megállapításában Ibn Szína Hippokratészt követi, aki a szelekről írott könyvében hangsúlyozta, hogy a betegségeket főleg ez okozza, és a láz két fajtáját különböztette meg: az egyiket fertőzés kelti és ki van neki téve mindenki, a másikat rossz táplálék okozza. A fertőzést mindkét esetben a levegő közvetíti.

A lázra vonatkozó okfejtésben bőven van spekulatív elem, amit a tapasztalat nem támaszt alá, s amit elsősorban az váltott ki, hogy a lázjelenségek valódi természetét nem ismerték. A láz tünet, amelyet különféle okok válthatnak ki (a szervezet reagálása a fertőzésre, túlhevülés következménye stb.). A "láz"-nak nevezett jelenségek sokrétű és akkor még homályos voltával magyarázható, hogy Ibn Szína nem tudta meghatározni természetüket, nem tudott racionális magyarázatot adni rájuk. Mint köztudott, a kérdést évszázadok múltán sem sikerült végérvényesen tisztázni.

A Kánon negyedik könyvében a kigondolt, mesterkélt megállapítások mellett vannak nagyon pontos, helyes tanácsok is, amelyek napjainkban sem vesztettek érvényükből. Így például azt mondja egyhelyütt, hogy "ha a májdaganat a kidudorodó oldalon van, akkor a krízis vagy abban mutatkozik meg, hogy a jobb orrlyukban indul meg a vérfolyás (a jobb orrlyuk vérzését kedvezőtlen tünetnek, a bal orrlyukét kedvezőnek tartották - a szerző), vagy jóindulatú enyhe verítékezésben, vagy vizelésben nyilvánul meg; ha pedig a daganat a befelé forduló oldalon van, a krízis vagy székeléssel, vagy hányással, vagy verítékezéssel oldódik meg." Mesterkéltek ezek a megállapítások, könnyen belátható. Ugyanitt azonban értékes tanácsot olvasunk a hang alapján történő diagnosztizálásról, amit Ibn Szína ismert és alkalmazott: "Amikor ilyen láz esetén beáll a kóma és felfúvódik a has, ami olyan hangot ad, mint a dob és gázürítés után sem lapul le, s közben hánykolódik az ágyban és a tágítás sem segít, majd kékes foltok ütnek ki, különösen ha azok kiterjedtek, ez egyik jele a közeli halálnak."

A gondolatot, a bizonyítást pontosabban körülíró képes kifejezések használata Ibn Szína jellegzetessége. A szárazbetegségről szóló szakaszban például azt mondja: "S vannak olyan nedvek, amelyek már eredeti kialakulásukkor összekapcsolják a szervek részeit; ha ezek a nedvek eltűnnek, a szervek szétkapcsolódnak és széthullanak. Ehhez a nedvhez hasonló a lámpaolaj, amelyet a mécses tartójába öntenek, más nedvek ahhoz az (olajhoz hasonlóak, amelyet a lámpabél szív fel, ismét mások ahhoz a nedvhez, amely a lámpabél készítéséhez felhasznált gyapot részeit kapcsolja eggyé."

Külön fejezet foglalkozik a pestissel. A fejezet jelentős megállapítással kezdődik, hogy ti. a pestis a levegő minőségi változása következtében tör ki: "Mint már elmondottam neked az Általános könyvben, a levegővel néha ugyanaz történik, mint ami a vízzel: hideg és meleg vonatkozásban megváltoznak a tulajdonságai, megváltozik a természete is, állottá válik és poshadttá, ahogyan állottá, poshadttá és büdössé válik a víz. Ahogyan azonban a víz sem poshad meg tiszta állapotában, hanem mert rossz, földszerű anyagok keverednek bele, amelyek elegyednek vele és egész tömegében megrontják, ugyanúgy a levegő sem tiszta állapotában romlik meg, hanem mert rossz párák jutnak bele, elkeverednek vele, és egész tömegében megrontják. Ennek gyakran a szél az oka, amely egészséges vidékekre elhozza olyan vidékek kipárolgását, ahol mocsarak, állóvizek vannak, vagy csatákban elesett vagy pusztító döghaláltól elpusztult emberek temetetlen vagy elégetetlen testei hevérnek oszlásnak indulva, néha pedig az ok maga az adott hely s a föld alól indul a párolgás." Későbbi írók serege ismételgette azokat a gondolatokat, amelyeket Ibn Szína itt kifejt, bekerültek még Girolamo Fracastoro De contagione et contagionis morbis (1546) című híres művébe is.

A krízisek és a krízisnapok különleges helyet foglalnak el a régiek elméleti és gyakorlati orvoslásában. Magyarázatukból kitűnik, hogyan értelmezték a betegségek természetét és a betegségek lefolyására kiható okokat.

Ibn Szína lényegében Hippokratész nyomában halad, amikor a kríziseket és a krízisnapokat tárgyalja, noha Hippokratész külön műben ezzel a témával nem foglalkozott. Mindaz, amit a Corpus Hippocraticum "A válságokról", "A válságnapokról" fejezetcím alatt tartalmaz, nem átgondolt egységes összefoglalás, hanem kompiláció különböző könyvekből. A kriszisz görög szó, mondja Ibn Szína, bírói ítéletet, feloldozást és felmentést jelent. A betegségre vonatkoztatva ezzel a hasonlattal magyarázzák a betegség lefolyásában bekövetkező fordulatot. "A krízis - mondja Ibn Szína - váratlanul bekövetkező változás vagy a javulás, vagy a rosszabbodás irányába. Vannak tünetek, amelyeknek az alapján az orvos kitalálhatja, milyen jellegű lesz a krízis." A továbbiakban várostromhoz hasonlítja a betegséget.

"A testnek olyan a betegség, mint városnak a külső ellenség, a természet pedig olyan, mint a város védőinek parancsnoka. Néha könnyű összecsapásokra kerül sor, amelyeket akár számításba se kell venni, néha pedig megerősödik az ostrom, s akkor különböző körülmények és jelenségek utalnak a harc fellángolására: felkavart por, zűrzavar, kiabálás, vérontás. Azután felfoghatatlanul rövid idő alatt, egyik pillanatról a másikra fordulat áll be és vagy a várost védők győznek, vagy diadalmaskodik a megtörhetetlen ellenség."

"Lehet a győzelem teljes, amikor az egyik fél fejvesztve menekül, és ellenségének hagyja a várost, de lehet részleges is, amikor a vesztest a vereség nem akadályozza meg, hogy sorait rendezze, és újra támadásba lendüljön. A csata ilyenkor újra és újra ismétlődik, és az utolsó ütközet kimenetele a döntő. S amikor a hadvezér úrrá lesz az ellenségen és legyűri azt, vagy teljesen elűzi és szabaddá teszi a terepet, a város egész területét és a körötte fekvő földeket, vagy nem űzi el végképp, csak távolabbra szorítja a várostól, de nem tudja kiszorítani a környékről, a város körül elterülő vidékről. Ugyanilyen az az erő is, amely meghozza a kedvező krízist: vagy elűzi az ártó anyagot a test legjobb részeiből, azaz a szívből és a főbb szervekből és azok környezetéből, azaz a végtagokból, vagy pedig elűzi a legnemesebb részekből, de nem tudja elűzni a végtagokból, sőt ez az ártó anyag feléjük áramlik; ezt »(anyag)áthelyeződéses krízisnek« nevezzük."

Kétségtelenül szerencsés hasonlat. Kifejezi Ibn Szína gondolkodásmódját s azt, hogy mit ért az emberi test és az azt érő káros hatások összefüggésén. Ám Ibn Szína folytatja a várostromnak ezt a hasonlatát, és azt írja: "Aki következtetni szeretne rá, hogy mi jön ezután: a védők vezérének győzelme-e, vagy a támadók vezéréé, a vétkes bűnösé, annak a látható helyzetből kell következtetéseket levonni. Ugyanígy az orvosnak is a látható körülményekből kell következtetnie a jó vagy rossz kimenetelű krízisre. Amikor a betolakodó megtámadja a várost és makacs ostromba kezd, szorongatja a védőket, és a védők körében zűrzavar támad és kegyetlen összecsapások jeleit látjuk, a védők vezére pedig még mindig nem szedte össze hadieszközeit és nem tudja bevetni fegyvereit, akkor a látható jelek arra utalnak, hogy rosszul áll a védők szénája. Ha mások a körülmények, más lesz a következtetés is... Ha a betegség mozgásba hozza a krízis tüneteit, amelyekről még hamarosan szó lesz, mielőtt még megérne a helyzet, ez rossz kimenetelű krízisre utal, ha viszont a helyzet némileg megérett, ez elégtelen krízisre utal, míg ha teljesen megérett, a teljes krízis jeleit látjuk."

A betegség lefolyásában nagyon bonyolult jelenség a krízis mind okait, tüneteit, mozgatóerőit, mind pedig kimenetelét tekintve. A krízis fogalma mindig számos kérdéssel függött össze és az orvostudományban mindig elvi felfogásbeli különbségeket tükrözött. Ibn Szína, amikor megalapozza a maga krízisértelmezését és a krízisnapokról alkotott nézeteit, vitába száll mindazokkal az általában néven nem említett ellenfeleivel, akik elvetették Hippokratész tanítását a krízisről és a krízisnapokról.

Ibn Szína véleménye a krízisről, tüneteiről, eredetéről stb. kettős benyomást gyakorol ránk: ide vonatkozó megállapításaiban sok a mesterkélt, kigondolt, olyan elem, amely a kor fogyatékos tudásából, téves elméleti felfogásából fakad, amelyekkel a fiziológiai és a patológiai folyamatokat igyekeztek értelmezni. Ugyanakkor ebben a véleményben kétségkívül összegeződik azoknak az orvosoknak a tapasztalata, akik ismerték a rohamok, például a maláriás rohamok priodikus jellegét, számos betegség lefolyásának hullámszerű ingodozását, bizonyos tünetek megjelenésének pontos idejét, vagy az egész folyamat lefutásának időpontját. Ibn Szína helyesen értette a krízis fő mozgatóerőit. Igaza van, amikor kimutatja, hogy a krízis beálltát meggyorsíthatják akár a szervezeten belüli okok, akár "valamilyen külső ok, amelyik felébreszti a nyugalmi állapotban levő betegséget, például valamilyen vétség a táplálkozásban, italban vagy a testmozgásban". Említést tesz a krízist meggyorsító pszichés okokról is: "Előfordulhat ez lelki jelenségek következtében, mivel a lelki élmények kihatnak a krízis kialakulására és irányának változására. Így például ijedség esetén a krízis székelésben, hányásban vagy vizelésben fejeződik ki, míg az öröm verítékezést okoz; ez attól függ, vajon a pneuma befele vagy kifele mozog-e."

Ha a krízistünetekről szóló fejezeteket megismerjük, megértjük, hogy ezeket a tüneteket elsősorban azért vizsgálták olyan gondosan, hogy a kellő időben megadhassák a betegnek a szükséges segítséget, ha szükséges, fenntartsák erőnlétét, és teljes fegyverzetben fogadhassák az életveszélyes állapot bekövetkeztét. Számos esetben a krízistünetek vizsgálata volt az alap a diagnózis felállításához, ami ha késve is, de lehetővé tette az orvosnak, hogy beavatkozzék.

Tapasztalt, gondolkodó orvosra vallanak azok a megjegyzések, hogy meg kell különböztetni a krízis előjelét magától a krízistől. Egyes tünetek, mint például a fejfájás, "csak előjele a közelgő krízisnek, mások, mint például a csömör, utalnak magára a krízisre és annak irányára. Amikor megjelennek a krízis tünetei, maga a krízis viszont még nem állt be, akkor ez vagy a halál közeli voltára, vagy a krízis elhúzódására utal. Néha valamilyen krízisre utaló tünet nem a krízis közeli kialakulását jelzi még akkor sem, ha egyébként olyankor jelenik meg, amikor általában a krízistünetek szoktak." A krízis különféle formáit különböző érverés jellemzi.

A krízisről és a krízisnapokról szóló szakaszok igen alaposak és részletesek. Voltaképpen egy összefoglaló tünettant adnak, amely kiegészíti a kóros állapotok jellemző tüneteiről és ismertetőjegyeiről felgyülemlett ismereteket, azok hatását és értékelését, mindazt, amiről a harmadik könyvben és A betegségek tüneteiről és jegyeiről írott fejezetben volt szó. Az első könyvben Ibn Szína ebben a szakaszban azt a kiegészítő feladatot is maga elé tűzi, hogy a tünettant összekapcsolja az egész betegségfolyamattal és annak krízisével.

Ibn Szína terápiája mindenekelőtt racionális terápia. Nemegyszer hangsúlyozza, hogy a betegséget kiváltó okra kell hatni. Így például amikor a hideg kúlandzs (hasmenés) gyógyításáról szól, figyelmeztet, hogy nem szabad azonnal zsibbadást okozó gyógyszerekhez folyamodni: "Aki a fájdalmat zsibbadást okozó gyógyszerekkel siet enyhíteni, nagyon veszélyes dolgot művel, mivel ezeknek a szereknek a használata nem igazi gyógyítás, mivel az igazi gyógyítás az ok megszüntetésében van, a zsibbadás viszont erősíti az okot és kiküszöböli a fájdalom érzetét."

Ibn Szína gyógyszeres kezelése azokra az elvekre épül, amelyeket még Hippokratész dolgozott ki: "A fő kérdés az, hogy mi a betegség oka, milyen forrásból vagy milyen elemből támadnak a testben a fogyatékosságok, mert aki a betegség okát ismeri, természetesen mindent meg tud tenni, ami a testnek javára szolgál, mert az ellentétek alapján tudja megválasztani az orvosságot. Az ilyen orvoslás valóban a legjobb összhangban van a természettel. Így például az éhség betegség, mivel mindent, ami szenvedést okoz az embernek, betegségnek nevezünk. Milyen orvosság való az éhség ellen? Valószínűleg olyan, amelyik csillapítja az éhséget. Ezt a táplálék teszi, tehát az éhség orvossága a táplálkozás. Ugyanígy a szomjat oltja az ital; a jóllakottság orvossága az ürítés, az űrnek a telítés; a munkát gyógyítja a pihenés, a kipihentséget a munka. Egyszóval mindennek gyógyszere az ellentéte, mert az orvosság mindig hozzáadás vagy elvétel. Elvétele mindannak, ami fölösleges és ártalmas, hozzáadása annak, ami hiányzik. Aki mindezt a legjobban tudja, az a legjobb orvos. Aki pedig a legmesszebbre távolodik ennek elvégzésétől, az távolodik el leginkább az orvosi művészettől."

Ebből a hippokratészi tételből kiindulva teszi kezelési alapelvévé Ibn Szína, hogy a betegséget az ellentétével gyógyítja: "Valóban, amikor megértjük a betegség mibenlétét, ki kell választanunk az ellenkező tulajdonságú orvosságot, mert a betegséget ellenhatással kell gyógyítani." Ha a betegség hideg, ha a beteg természete hideg, akkor heves orvosságot kell alkalmazni. Ha az ellenkezővel való gyógyításra gondolunk, megérthetjük, miért javall Ibn Szína egy-egy betegségre egy-egy meghatározott orvosságot. Általában az orvosság "természetét" tartja szem előtt, hogy hideg-e vagy heves. Ha az orvosi kezelés "hozzáadás vagy elvétel", akkor elvi alapja van az ellenkezővel való kezelésnek. Magától értetődik, hogy ennek az elvnek a következetes alkalmazása nem minden esetben vált be, mivel az orvosság hideg vagy heves voltát egyes betegségek esetében mutatkozó hatásosság vagy hatástalanság alapján fogták fel, s ezeket a betegségeket viszont ugyanezekkel a kategóriákkal jellemezték.

Ibn Szína egyike volt az elsőknek, akik kimutatták, hogy egyik betegség gyógyítható egy másikkal. Nevezetesen a Kánonban olvashatjuk, hogy a "négynapos láz" megszabadít "rosszindulatú betegségektől", például "melankóliától" és "eskórtól", hogy "a reszketés egyes válfajai" gyógyítják a furunkulust. Ma már nehéz megbízhatóan megítélnünk, az idegi és a pszichés rendellenességek milyen konkrét formáit jelölte Ibn Szína a "melankólia" szóval vagy az "eskórral", a "reszketés egyes válfajaival", azt azonban kétségkívül jól tudta és értette, hogy a felfokozott lázas állapotot számos esetben fel lehet használni pszichikai kórok gyógyítására.

Századok teltek el addig, mire ez a gondolat, igaz, formálisan Ibn Színától függetlenül, beérhetett. 1886-ban egy ogyesszai pszichiáter, A. Sz. Rozenblum pszichotikus betegségek gyógyítására typhus recurrens injekciót alkalmazott; 1917-ben egy osztrák pszichiáter, J. Wagner-Jauregg (1857-1940) kidolgozta a maláriaterápia módszereit és technikáját, ez igen hatásos volt a szifilisz, a paralysis progressiva, a hátgerincsorvadás, a sclerosis multiplex és a skizofrénia gyógyításában. Később ugyanez a Wagner-Jauregg kidolgozta a "sokkoló" terápia alapjait, és elméletileg megfogalmazta a piroterápia elveit, amiért 1927-ben Nobel-díjjal tüntették ki.

Kilenc évszázad kellett az emberiségnek, hogy újra elővegye azt az eszmét, amelyet olyan pontosan és világosan megfogalmazott Ibn Szína. Tíz- és tízezer beteg pusztult el ezalatt, mert nem részesülhetett kellő kezelésben. Nem elég figyelmeztetés-e ez, milyen sokba kerül az emberiségnek, ha elhanyagolja saját történelmét.

A gyógyszerek tárháza, alkalmazásuk elméleti megalapozása szorosan következik Ibn Szína filozófiai nézeteiből. Amikor a Dánes náméban a mennyiség és a minőség kategóriáját magyarázza, a minőségi különbségekre példának az egészséges és a kóros állapotot hozza fel. A szervezet visszatérítése a korábbi minőségi állapotba különféle ráhatásokat, meghatározott taktikát igényel.

Az orvosi taktikát Ibn Szína külön kezeli, és hangsúlyozza jelentőségét. Ebből a szempontból különösen fontos az a fejezet, amelynek címe Tanítás arról, mivel kell kezdenünk a gyógyítást. Itt kifejti, hogy "amikor több betegség kombinálódik, azzal kell kezdenünk, amelyikben megvan a három következő tulajdonság egyike: ezek közül az első, hogy a második betegséget nem lehet meggyógyítani, ha nem gyógyítjuk meg az elsőt; a második sajátosság, hogy az egyik betegség a másiknak okozója; a harmadik sajátosság, hogy az egyik betegség fontosabb, mint a többi". Amikor a betegségek és tüneteik egybeesnek, akkor a betegség gyógyításával kell kezdeni, ha azonban a betegség tünetei erősebbek, akkor a tünetek kezelésével kell kezdenünk, és magára a betegségre nem kell tekintettel lennünk.

E taktikán belül a ráhatás igen változatos lehet: gyógyszeres kezelés, fizioterápiás módok, pszichoterápia, sebészi beavatkozás. Számos esetben komplex kezelést javall: gyógyszerelést fizioterápiával kombinálva stb. Azt tanácsolja, hogy valamennyi kezelési eljárást kombinálni kell speciális életmód előírásával és higiénés feltételek megteremtésével.

Orvosi tanácsainak fontos és rendkívül értékes eleme a betegek és a lábadozók életrendjének kialakítása. Nem elhanyagolható gyógytényezőnek tekintette a racionális táplálkozást, a fizikai gyakorlatokat és a pszichoterápiás gondozást, pontosabban a pszichohigiénés ellátást.

Elég, ha emlékezetbe idézzük a Kánonban gyakorlatilag valamennyi betegség leírásában előforduló rengeteg dietetikai tanácsát. Ezekben a táplálékot szinte egyenértékűnek tekinti az orvosságokkal.

Már volt róla szó, mekkora jelentőséget tulajdonított Ibn Szína a testgyakorlásnak, mint egészségvédelmi eszköznek (emlékezzünk a Kánon szavaira: "... Aki felhagy a testmozgással, ágynak esik, mert szervei legyengülnek a mozgáshiány következtében"). Ide kívánkozik annak említése, hogy gyógykezelési, kifejezetten orvosi céllal is alkalmazásra ajánl bizonyos speciális testgyakorlatokat. Példa lehet rá, amikor légzőgyakorlatok előírását tanácsolja olyan betegségre, amely leírása szerint az asthma bronchialéra emlékeztet. Nagy figyelmet szentel a hév és vízkúráknak (gőzfürdő, gyógyvízfürdő, zuhany) és a klímaváltozásnak. A klimatológiai tényezőket olyannyira fontosnak tartotta, hogy számos betegség ellen lakóhelyváltoztatást ajánlott.

Feltűnően korszerűek a Kánon pszichohigiénés tanácsai. Ezek a javallatok a betegségtől és a beteg állapotától függenek. Így például az egyik lázfajta kezelésére Ibn Szína azt tanácsolja, hogy "a beteget mulattató történetekkel, tréfákkal, játékokkal, komikus szituációkkal szórakoztassák". Egy másik esetben nyugalmat, zavartalan lelkiállapotot, csendet ír elő. Van olyan javallata, hogy a beteg sétáljon kedvére, s feledje minden dolgát-baját. A lábadozó beteg életmódjára vonatkozó tanácsaiban azt mondja, hogy "óvni kell őt mindattól, ami izgalmat okoz, még a zajtól, a hangos beszédtől és az ehhez hasonlótól is... Nyugalmat kell számára teremteni, mulattatni és örömet szerezni neki." A gyógykezelés módjának megszabásában is tekintetbe veszi a pszichés tényezőket. A tbc-s betegről azt mondja, hogy szagolgasson mindig virágokat, sokat feküdjön nyugodtan és mozdulatlanul, kerülje a felindulást és az izgalmakat. Nem szabad vele rossz hírt közölni. Ibn Színának e nézetei rokonságot mutatnak elődeinek a tanácsaival. Oribasius például azt hangoztatja: "A test felvirágzását sokban elősegíti a lélek nyugalma."

Ibn Szína gyógyszeres kezelési módjának múlhatatlan értéke van. A Kánonban megnevezett orvosságok jelentős részét még századokon át tovább használták, sőt használják napjainkig. A Kánonban az ésszerű kezelési tanácsok között előfordulnak néha egyéni tapasztalattal nem igazolt, szemmel láthatóan misztikus ötletek is. Ilyen esetben Ibn Szína általában hivatkozik azokra az írókra, akiktől egyik vagy másik értesülést átvette, vagy beéri az általános "azt beszélik" hivatkozással. "Galenus azt állítja, hogy a farkasürülék segít, ha ezüst edényben kötik fel a betegre". Gyomorbetegségek kezelési módjairól szólva megjegyzi: "Azt beszélik, hogy a baziliszkusz kőből készült nyaklánc, ha úgy kötik nyakba, hogy elérje a gyomortájat, nagyon hasznosa gyomorfájásokra és a daganatokra." A Kánonnak a tengeri hagymáról (Urginea maritima) szóló soraiban megemlíti: "Azt mondják, ha 41 napon át tengeri hagymát visel a nyakában az, aki lépkeményedésben szenved, akkor lépe megpuhul". A sóskaborbolyáról (Berberis vulgaris) a következőket olvashatjuk: "Azt mondják, ha ennek gyökerével háromszor megütögetik a terhes asszony hasát vagy megkenegetik ezzel a gyökérrel, akkor elvetéli magzatát." A szalamandráról azt állítják, hogy állítólag nem ég meg a tűzben, s ha tűzbe vetnék, eloltja a tüzet. Ezekből a példákból látható, hogy Ibn Szína már nem hisz ezekben az "orvosságokban", de szükségét érzi, hogy foglalkozzék velük. Természetesen nemcsak arról van szó, hogy a Kánonban javallott egyik vagy másik orvosság hosszú időre bekerült az orvosi gyakorlatba, sokkalta lényegesebb az a körülmény, hogy elfogadottá vált és alkalmazást nyert maga az a mód, ahogyan Ibn Szína felfogja az orvosságok rendeltetését és ellenőrzi hatásosságukat. Olyan tanácsai, mint például az, hogy nem szabad állandóan egyazon orvosságot alkalmazni, hanem időnként váltogatni kell, "nehogy a természet megszokja őket", elvi és múlhatatlan érvényűek. Legalább ennyire fontos az a tanácsa is, hogy a betegség, melynél valamely orvosságot kipróbáltunk, ne legyen szövődményes és hogy nem elég, ha a gyógyszer hatását csak állatkísérleteken vizsgáljuk.

A farmakológián Ibn Szína maradandó nyomot hagyott. Teljes fegyverzetben áll elénk, mivel jól ismeri elődei és kortársai munkáit. A gyógyszertani problémák külön is érdekelték. Sokat foglalkozik velük a Kánonban, és több önálló munkát is írt róluk. A Kánon öt könyvéből kettő foglalkozik a gyógyszerek és hatásuk leírásával: a második könyv az egyszerű orvosságokról szól, az ötödik könyv a bonyolult (összetett) szerekről. A Kánonon kívül több külön traktátuma foglalkozik az orvosságokkal: egyebek között a Kitáb al-Advija al'-Kalbija (A szívbetegségekre való orvosságok könyve), az al-Kalám fi-l-Hindibá (A cikória tulajdonságairól), a Riszála-f-sz-Szakandzszubín (A mézecet tulajdonságai). Ezenkívül más orvostudományi munkáiban, például az Urdzsúza című verses orvosi traktátumában szintén vannak farmakológiai adalékok.

Ahogyan a kórházak, ispotályok elszaporodása nagymértékben előrelendítette a terápia és más klinikai diszciplínák fejlődését, és egyebek között elősegítette, hogy Ibn Szína klinikus orvosként is kibontakozhassék, ugyanúgy a patikák széles körű elterjedése a keleti országokban kedvezően hatott a gyógyszerészet fejlődésére, magasabb fokú kibontakozására (jusson eszünkbe, hogy az ókori görög és római orvosok maguk állították össze orvosságaikat).

Ibn Szína tevékenysége és tekintélye is hozzájárult, hogy a gyógyszerészet a maga lábára álljon és önállósuljon. Voltaképpen ő végezte el az új gyógyszerészet megteremtésének munkáját. A Kánonban összegezi elődei gyógyszerismereti tapasztalatait; a görög és a római orvosok munkáiban századok alatt felhalmozott, ezer helyen elszórt adatokat saját megfigyeléseinek és tapasztalatainak eredményeivel egészítette ki, és több száz új orvosságot tett közkinccsé. "Pharmacopoea"-jába (gyógyszerkönyvébe) a sok népi gyógyszer mellett perzsa, kínai és indiai eredetű gyógyszereket is felvett. Végül pedig ő vezetett be az orvosi gyakorlatba számos olyan szert, amelyet kémiai úton lehet előállítani.

Széles körű kémiai kísérleteket folytatott. Nem véletlenül tekintik őt a kémia egyik megalapítójának. Ismert olyan vegyi átalakulásokat, mint az erjedés, a kicsapódás (véralvadás, tej összemenése), az oldódás, a lepárlás és a kalcinálás. Leírta a kénsav és az alkohol előállítási módját és sajátosságait. Az elemek tulajdonságairól megfogalmazott tan alapján kidolgozta a kémiai anyagok és ásványok osztályozását. A Kitáb as-Sifában élesen bírálja az alkímia fő elméleti tételét, nevezetesen a közönséges fémek nemesfémmé alakulásának elméletét. "Sohasem volt világos számomra, hogy egyik fémet át lehet alakítani egy másik fémmé. Éppen ellenkezőleg, ezt képtelenségnek tartom, mert nincs olyan út, amelyen át lehetne vezetni az egyik fémes testet a másikba."

Ibn Szína nagy jelentőséget tulajdonított a víznek, amely "mindent teremt, mindent old, összekapcsol és szétválaszt". A test oldódását vízben egyes esetekben átalakulási folyamatnak tartotta. Kétségtelenül fokozott jelentőségűek az ásványvizek. Azt tanította, hogy ha az ásványvíz sókat, aranyat és ezüstöt tartalmaz, kedvezően hat az emberi szervekre. Oldóképesség szempontjából mindenfajta víz között legjobbnak Ibn Szína a közönséges vízből nyerhető "tisztított" vizet tartotta. Eredeti eljárást ajánl az ilyen, hogy úgy mondjam, desztillált víznek az előállítására: a forró víz fölé egy réteg vattát kell teríteni és időnként kinyomkodni.

Az elmondottak után érthetővé válik, hogy Ibn Színánál miért találunk lényegesen több ásványi eredetű orvosságot, mint Hippokratésznél vagy Galenusnál. Többek között mint javallott orvosság szerepel a higany, vagy a Kánonban említett nevén: az "élő ezüst". Számos kutató nemegyszer kiemelte, hogy Ibn Szína sugalmazta az európai orvosoknak: higanyt használjanak a szifilisz gyógyítására.

Nagyon gazdag és változatos azoknak a gyógyszereknek a valóságos tárháza, amelyeket Ibn Szína használatra ajánl. Közülük nem egy később visszatérően szerepel a gyógyszerkönyvekben, és századokon át az európai orvosi gyakorlatban, néhányat pedig napjainkban is használunk. Például éppen Ibn Színáé az érdem, hogy az orvosi gyakorlatban széleskörűen elterjedt a mosusz, a szennalevél, a kámfor, a rebarbara, a tamarinduszpor és sok más medicamentum.

Ibn Szína jól ismerte mindazokat az orvosságokat, amelyeket a régiek, számukat jelentősen kibővítette. Hippokratész például mintegy 200 gyógynövényről tud. A Szusruta vagy nyolcszázat ír le. Vitathatatlan, hogy mind a Kánon, mind az arabok általában sokat átvettek Dioszkoridésztől, de vitathatatlan az is, hogy éppen az arab tudósok írtak le kétezer olyan növényt, amelyekről nem tud Dioszkoridész. Az Ibn Színánál és az arab orvosoknál emlegetett 2600 orvosságból 1400 növényi eredetű.

Minden elődjénél tovább haladt előre Ibn Szína, hogy behatoljon a növényvilág titkaiba. Dioszkoridész az esetek túlnyomó többségében a növények puszta leírására szorítkozott. Ibn Szína viszont kísérletet tett, hogy az állat és az ember természetéhez mérve magyarázza a növények természetét.

Az egyszerű orvosságokról szól a Kánon második könyve. A bevezetésből és az egyes orvosságok leírásából áll. Az első, aránylag rövid szakasz fejezetei az egyszerű orvosságokat írják le, elmondja, hogyan lehet a tapasztalat útján kiismerni tulajdonságaikat, és hogyan lehet gondolkodással kikövetkeztetni az egyszerű orvosságok hatását, hogyan kell gyűjteni és tárolni őket; megemlít néhány külsőleg alkalmazható orvosságot. A második, jóval terjedelmesebb szakasz Orvosi szerek címmel tíz fejezetet foglal össze, ezekben betűrendben írja le az orvosságokat.

Valamennyi fejezet egységes terv szerint van megírva. Az első helyen a "természete" címszó áll. Itt leírja az orvosság külső megjelenési formáját, megemlíti, milyen nyersanyagból lehet nyerni, jellemzi magát az orvosságot: milyen tulajdonság uralkodik benne és milyen "természete" van (hideg-e vagy heves). Ibn Szína korában rendkívül nagy gyakorlati jelentősége volt annak, hogy meghatározzák, milyen "természetű" az orvosság. Hatás és tulajdonságok címszó alatt megadja az orvosság farmakoterápiás jellemzését, alkalmazásának módjait és formáját. Azután jelzi, milyen szervre hat az adott orvosság: fejre, légzőszervekre, emésztőszervekre stb. Mindezt tömören, tárgyszerűen és pontosan. Az orvosságok tulajdonságait egyes esetekben éppen úgy írja le, mint a mai kézikönyvek.

Termékeny gondolat, hogy a táplálékokat is úgy vizsgálja, mint az orvosságokat. Számos esetben egybeesnek a diétás étrend és a gyógyszeres kezelés feladatai. Ebből kiérződik, hogy Ibn Szína kísérletet tett a dietoterápia alapjainak lerakására.

Az összetett orvosságokról szól a Kánon ötödik könyve. Fejezetei aszerint tagolódnak, hogy szirupokról, tablettákról, főzetekről, tapaszokról stb. szól-e. Külön beszél a szirupokról és a sűrítményekről. Ismeretes, hogy a görög orvosok körében olyan népszerű méz helyett éppen az arabok kezdtek széleskörűen cukrot használni. Cukorral készítettek cseppeket, hűsítő italokat, szirupokat stb. Az ötödik könyv utolsó traktátuma az egyes szervek betegségei ellen használatos orvosságokkal foglalkozik; külön fejezetek szólnak azokról, amelyeket fejfájás, agyi betegségek, szembajok, fülfájás, fogfájás, a szájüreg megbetegedései, torok-, gyomor-, bél- és vesebetegségek ellen lehet alkalmazni.

Lássunk néhány példát arra, hogyan mutatja be a Kánon az egyes orvosságok tulajdonságait és hatását. Ibn Szína ismerte az orvosságok kábító és fájdalomcsillapító hatását. A fájdalomcsillapítók közé sorolta a belladonnát, a salátamagot (Lactuca sativa), a fahéjat, a mandragorát, az ópiumot és a hideget (jegelést). Sebkötözéshez bort ajánl lemosószerül. A középkorban szerte alkalmazták ezt a módszert. Ibn Szína vezette be az orvostudományba az úgynevezett enyhe hashajtókat. A Kánon a hashajtók között említi a kammónagyantát, a szennalevelet, az aloé levét, a mannát, a damaszkuszi aszaltszilvát s másokat. A rebarbarát akkoriban emésztést serkentő s nem hashajtó szerként használták. A Kánon részletes leírást ad a bürökről (Conium maculatum), a csomorikáról (Cicuta), a sisakvirágról (Aconitum) és más növényekről. Számos betegség gyógyítására ajánlja az aromatikus, fűszeres, gyantás növényeket, közöttük a kámfort. Külön ki kell emelnünk, hogy a felsoroltak között vannak az indiai medicinából átvett szerek, egyebek között például az indiai kender. A Kánon meglehetősen részletesen elemzi a különböző iszapok gyógyhatását, köztiük a leszboszi, az örmény, és a szamoszi iszapét.

Több orvos véleményét sorakoztatja fel az orvosságok rendeltetésének jellemzésére. Így például az egyik paragrafusban, ahol a "mellbetegeknek" javallott orvosságról beszél, nemcsak a maga nevében ajánlja, hanem szól Platón piruláiról, Andromachész, Aszklepiadész, Galenus, Magnaus orvosságáról is.


A gyógyszerészet és a gyógyszertár, vagyis az orvosságok rendeltetésének és alkalmazásának általános tana részét képezi Ibn Szína elméletének, és teljesen megfelel a kóros folyamatokról alkotott nézeteinek. Ibn Szína megkövetelte, hogy az orvos pontosan értse, miért pont ezt és nem valamilyen másik orvosságot ír elő. Gyógyszertanának egyik alapfeltétele, hogy az orvosság hatása függ az alkalmazott adagtól és a beteg állapotától. Ibn Szína vezette be elsőként a kísérletezést a gyógyszertanban. "Az orvosság hatását - mondja a Kánonban - összehasonlítás és kipróbálás útján lehet kiismerni."

Az orvos a Kánonban nemcsak valóságos kincsesbányát talált: 811 orvosság van itt leírva, hanem ami még sokkal fontosabb, útmutatást kapott, hogyan vizsgálhatja ezeket a gyógyszereket: alkalmazás előtt, alkalmazás közben és amikor összegezi a gyógykezelés eredményeit. Ibn Szína nemegyszer hangsúlyozza, mennyire oda kell figyelni, hogyan hat a betegre az orvosság, ki kell próbálni ezt az orvosságot a betegen, és variálni kell alkalmazási feltételeit.

Olyan gyógyszerkipróbálási körülményeket ajánl, amelyekből kitűnik, mennyire tájékozott volt a kísérletezésben. A klinikus gondolatmenetét követhetjük nyomon, amikor az egyes feltételek, körülmények indokolásául változatos feltételeket, motivációkat javasol. Tanácsolja, hogy diagnosztikai céllal rendeljen az orvos valamilyen szert, hogy kideríthesse, hoz-e az megkönnyebbülést betegének. Megszívlelendő útmutatása, hogy az orvasság hatását előzetesen állatokon kell kipróbálni. Ibn Szína ebben az esetben azt folytatja, amit elődei elkezdtek. Amikor azonban a kísérletezés szükségességét hangsúlyozza, az orvosságok kipróbálását tanácsolja, arra is rámutat, hogy mindez azért szükséges, mert "évről évre új orvosságokat találnak ki, amelyekről a régieknek fogalmuk sem volt".

Még egy momentumot ki kell emelnünk: az idegsérülések kezeléséről írott szakaszban olyan tanácsok is előfordulnak, hogy az orvosságot kívánatos egészséges emberen kipróbálni, mielőtt betegen alkalmaznánk. "Néha a firbijuntartalmú viaszos kenőcsöket - írja Ibn Szína - előbb egészséges ember lábikráján próbálják ki, olyanén, aki természetét és külsejét tekintve hasonlít arra a betegre, és megnézik, nem melegíti-e túlságosan vagy valamennyire is jelentősen, vagy éppen csak mérsékelten. Ezt meghatározzák, azután ilyen kenőccsel bekent kötést tesznek a betegre, és azon is kipróbálják, immár másodszor. Ha a kötést előbb a beteghez hasonló egészséges másik emberen próbálod ki, sokkal jobb, mert akkor a betegen kipróbálva nem kényszerülsz nagy változtatásokra."

Ibn Szína ismerte azt a jelenséget, hogy az orvosság hatóereje csökken vagy növekszik, ha más orvosságot kevernek hozzá. "Keveredés eredményeképpen az orvosságok ereje néha növekszik, néha viszont erejüket vesztik a keverés után. Néha az orvosságok tulajdonságai a keveredéstől javulnak, és elveszítik ártalmas hatásukat."

Felhívja a figyelmet arra, hogy az orvosság megválasztásakor tekintettel kell lenni az éghajlati viszonyokra. A Kánon kimondja, hogy az egyik országban kedvező hatású orvosság egy másik országban elveszítheti ezt a tulajdonságát. Valószínű, hogy Ibn Szína ebben az esetben nem is annyira az éghajlati hatásokat igyekezett számításba venni, mint inkább azt, hogy az orvosság szállítás közben megromolhat, s ez a szállítás akkoriban meglehetősen hosszadalmas volt a közlekedési eszközök fejletlensége miatt. Túlságosan nagy melegben éppúgy, mint zord téli napokon Ibn Szína szerint általában nem javallott semmiféle orvosságnak a szedetése.

Gyógyszerészetével és gyógyszertanával Ibn Szína hosszú századokra meghatározta az európai fejlődés útját, elsősorban azért, mert jól átgondolt módszerrel végzett farmakológiai kutatásokra épült. Amikor Ibn Szína megvetette a kísérleti farmakológia alapjait, új utakat jelölt ki az orvostudomány fejlődése számára: gyógyszerészete és gyógyszertana közelebb van a maihoz, mint a XVI. és a XVII. század európai gyógyszerészete és gyógyszertana. Gyógyszertanának előremutató elemei különösen szembeötlőkké válnak, ha arra gondolunk, mennyire képtelen, értelmetlen, sőt nevetséges vélemények találtak hívekre Európában még 300-500 évvel Ibn Szína után is, ha az egyes gyógyszerek hatásának okairól volt szó. Így például fennen hirdették, hogy a mák kiváltképpen azért hasznos fejfájás ellen, mert a gubója gömbölyű.

Ibn Szína megszámlálhatatlan követője és tanítványa Keleten és Nyugaton rengeteget tett annak érdekében, hogy mesterük tanításait terjessze. Egyik közvetlen tanítványa, Mesua, kézikönyvet írt a gyógyszerekről, s ezt utána még közel ötszáz évig használták. Széles körökben népszerűvé tett számos olyan orvosságot, amelyeket Ibn Szína honosított meg, vagy az ő részvételével kerültek be az orvosi gyakorlatba.

A Kánont olvasva ámulunk írójának bölcsességén, aki ezer éve élt, és rengeteg olyan orvosságot tudott használatra ajánlani, amelyek kiállták évszázadok próbáját, és napjainkban sem szorultak ki az orvosi gyakorlatból. A Kánon második könyvének mellékletében mintegy százötven olyan orvosság van, amelyek szerepelnek az orosz Gyógyszerkönyv első nyolc kiadásában. V. M. Karaszik professzor joggal emeli ki, hogy az ebben a jegyzékben megnevezett számos gyógyszer a középkori Európában közvetve vagy közvetlenül Ibn Szína könyveinek a révén vált ismertté. Már több ízben végeztek és végeznek ma is kísérleteket, hogy Ibn Szína orvosságait korszerű körülmények között próbálják ki, és ezek a kísérletek gyakran igen pozitív eredményt adnak.

Sebészeti módszereket is széleskörűen ajánl a Kánon gyógyítási módszerként. Ibn Szína klinikai fogalmainak megértése és értékelése szempontjából ez rendkívül fontos, különösen ha tudjuk, milyen volt a kor orvosainak véleménye az operációról mint gyógymódról, és milyen fejlődési szintre jutott az Ibn Szína korabeli sebészet és anatómia.

A sebészet a X-XI. században nem tartozott az orvosi szakokba. Ibn Szína kortársai közül csak Abul Kászim latinosan Albucasis (936-1013) részesítette nagy figyelemben a sebészetet. Fő munkájában, az at-Taszrífban leírja a törések műtéti kezelését, a kőmetszést, a sérvek műtéti metszését és többfajta szemműtétet. Az at-Taszrífban felhozott számos tudnivaló forrása Paulus Aegineta, akit ebben a korban sebészeti és szülészeti kérdésekben a legnagyobb tekintélyként tiszteltek. Anatómiai vizsgálatokra gondolni se lehetett, mivel az iszlám vallási előírásai nemcsak a boncolást tiltották, hanem még a halott ember testének érintését is. Az anatómiai ismeretek egyetlen forrását a régiek, mindenekelőtt Galenus munkái jelentették. A sebészetnek, s egyebek között a szülészetben a sebészi módszereknek az alkalmazását az is korlátozta, hogy az iszlám parancsa szerint muzulmán nem pillanthatott mezítelen nőre (nőket csak nők operálhattak). Ezzel szemben, mint C. Elgood állítja, orvosok és sebészek csak férfiak közül kerülhettek ki, és "nincs egyetlen adatunk sem arra, hogy Keleten nők közül került volna ki orvos".

Elődeinek és kortársainak számos tévelygésében és balvéleményében osztozott Ibn Szína az anatómia kérdéseiben. Ide vonatkozó nézetei spekulációk, fantasztikus feltevések és helyes, pontos anatómiai leírások, becsületére váló és nemegyszer prioritását jelentő alapos megfigyelések fantasztikus keverékét alkotják. Így például elsőként, mindenki másnál korábban írta le a szemizmokat a valóságnak megfelelően. S érdekes, hogy míg Ibn Szína anatómiai tévelygéseinek forrását ismerjük, addig egyáltalán nem tudjuk, honnan merítette pontos anatómiai leírásait, amelyeknek nyomai sem elődeinek, sem kortársainak munkáiban nem mutathatók ki. Anatómiai ismereteinek olyan momentumai alapján, amelyeket nem mások irományaiból merített, elképzelhető egy olyan feltevés, hogy minden vallási tilalom ellenére boncolt. Megkockáztathatjuk ezt a feltevést különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy Ibn Szína "szabadgondolkodó" volt, és könnyedén vette a Korán dogmáit és fikcióit.

Egy ismert amerikai orvostörténész, F. Garrison szerint Ibn Szína "visszafogta a sebészet fejlődését, mert azt vallotta, hogy az alacsonyabb rendű orvosi művészet és az orvostudománynak egy egészen külön ága, s ő a kést felváltotta az égetéssel". Megalapozottnak semmi esetre sem tekinthetjük ezt a szemrehányást. Először is abból, hogy Ibn Szína, kora álláspontjának megfelelően, külön területnek tartotta a sebészetet, még nem következik, hogy alacsonyabb rendű művészetnek tekintette volna. Keleten a kirurgusokat éppúgy becsülték, mint az orvosokat; nem kicsinyelték le őket úgy, mint az Európában megfigyelhető. Ezenkívül nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a sebészeti kezelési módszereket Ibn Szína kora ismereteinek szintjén teljes egészében felvette Kánonjába, szemben például Bahá ad-Daulával, aki orvosi traktátumából kihagyta a gangrénáról szóló fejezetet, mondván, munkáját orvosnak szánja, nem pedig kirurgusoknak. De igaztalan az a szemrehányás is, hogy a kést felcserélte égetéssel. Való igaz, hogy Ibn Szína sebészkés helyett gyakran égetést tanácsol, de ha eszünkbe jut, mennyire nem tudtak Ibn Szína korában megbirkózni a seb fertőződésével, és mennyivel biztonságosabb, veszélytelenebb ebben a tekintetben az égetés, mint a vágott seb, jogosnak kell elismernünk Ibn Szína álláspontját. Ismeretes az is, hogy az izzó vasat ebben a korban széleskörűen használták sebek és fisztulák, gangréna, kelevény, rák kezelésére. Számos régi középkori orvos Hippokratész útmutatását követte: "Amit nem gyógyít az orvosság, meggyógyítja a vas. Amit nem gyógyít meg a vas, meggyógyítja a tűz. Amit pedig nem gyógyít meg a tűz, azt gyógyíthatatlannak kell tartani." Ezért T. Puschman orvostörténész szemléletes kifejezésével élve, akkoriban "a sebészeti pirotechnika magas fejlettségi fokot ért el". Sz. Kovner hozzáteszi, hogy az Ibn Szína kortársánál, Abul Kászimnál leírt 151 sebészeti műszer nagyobbik része ilyen "pirotechnikai" alkalmazásra való. Abul Kászim a már említett kézikönyvében említi, hogy számos helyi sérülés esetében alkalmazta az égetést, és hangsúlyozta, hogy az operáció sokkal nagyobb óvatosságot igényel a vérveszteség miatt, mint az égetés, márpedig "a vér maga az élet".

Az operálandó beteg előkészítésével, sebek, törések, ficamok kezelésével, a belső szervek számos betegségének sebészeti gyógyításával részletesen foglalkozik a Kánon.

A beteget az operációra gondosan elő kell készíteni: előző nap hashajtót kell neki beadni, majd az operáció napján koplaltatni kell őt. Ha az operációt érzéstelenítés nélkül végzi az orvos, a beteget tanácsos rögzíteni: két lábikráját egymáshoz kötni, kezét pedig az oldalához rögzíteni. Felsorolja az érzéstelenítő szereket: belladonna, salátamag, fahéj, ópium, mandragóra stb. A fájdalomcsillapító receptek igen változatosak, összeállításuk a beteg állapotától függ. A Kánonban leírja például, hogy amputáláskor a beteggel három mértéknyi borban elkevert mandragóralevet kell megitatni, ami érzéketlenné teszi. "Ha az orvos azt akarja, hogy a beteg gyorsan veszítse el öntudatát, borába adjon kellemes illatú mézet vagy szaburt. Ha mély érzéketlen állapot szükséges az operációval járó fájdalom elviseléséhez, részegítő füvet (Lolium tumulentum) kell keverni italába. Vagy végy füstikét (Fumaria officinalis), beléndek (Hyoscyamus) ópiumját (féldrachmányit mindegyikből), szerecsendiót vagy nyers aloé farészét. Mindezt keverd össze borban, és annyit itass a beteggel, amennyit kell. Vagy vízben főzz feketére beléndeket mandragóra kérgével, főzd, míg meg nem vörösödik. Azután keverd el borban."

Elképzelhetjük, hogy a korabeli ember számára mennyire érthetetlen volt az orvosságoknak ezen elképesztő fájdalomcsillapító, enyhítő hatása. Nem véletlen hát, ha a híres Omar Khajjám így írt:

A bor alkímiáját meg ne vesd,
Lelkünknek nyugalmat ő ad, kellemest,
Kupád ürítve, szerteszét repül
Minden bajod, mi szegte kedvedet.

A Kánonban leírt fájdalomcsillapítókat, érzéstelenítőket Európa-szerte használták. A salernói iskola egyik orvosa, Michael Scott (?1175-?1234) ajánl például egy érzéstelenítési eljárást, amelyből kitűnik, hogy a középkori Európa egyik vezető orvosi Iskolájában, Salernóban hűségesen követték Ibn Szína útmutatását: "Végy egyenlő mennyiségben ópiumot, mandragórát és beléndeket, törd porrá, és oldd fel vízben. Ha a betegnek csontját kell fűrészelni vagy vágással operálni, itass át ruhadarabot ezzel az oldattal, tedd a beteg szájára, hadd lélegezze be. Hamarosan elalszik, és akkor elvégezhetsz rajta mindent, amit kell."

Megkülönböztetett figyelmet szentel a Kánon a traumatológiának: a sebeknek, a ficamoknak, a töréseknek, az égési sebeknek stb.

Ibn Szína sebkezelési nézeteinek jellemzése szempontjából igen érdekes, amit a sebekről szóló szakasznak az első fejezetében mond: "Amikor megsérül valamilyen szerv, igyekszünk épségét visszaállítani. Teljes visszaállítás azonban csak a test lágy részeiben lehetséges. A csontokban viszont, nem számítva a kisgyermekek és az újszülöttek csontjait, ahol van remény a teljes visszaállításra, sikerre csak akkor számíthatunk, ha sikerül megőrizni a csontok illeszkedését." Majd így folytatja: "Ami a szerveket és a véredényeket illeti, egyes orvosok azt állítják, hogy a bennük keletkezett szakadást nem lehet regenerálni; Galenus velük szemben azt hangoztatja, hogy az artériák néha szépen összenőnek. Tapasztalati eredményekre hivatkozva és logikai érvekkel támasztja alá ezt az állítását. Ami a tapasztalatot illeti, Galenus arra hivatkozik, hogy teljesen összeforr a halántéki ér és a lábszárban levő véna. Logikai gondolatmenete a következő: a csont a keménység tökélye a testben és nem forr össze (gyermekek csontjai kivételével). A hús a puhaság végletét jelenti és összeheged. A vénák és az artériák viszont közbülső helyet foglalnak el a csont és a hús között, következésképpen kevésbé forrnak össze, mint a hús, de jobban összeforrnak, mint a csont." A sebet Ibn Szína frissnek tekintette, míg nincs benne genny. A szövetek gennyesedését a tej savanyodásához vagy a gyümölcs rothadásához hasonlítja. Beszédes hasonlat. Tanácsolja, hogy a sebet borba áztatott ruhával kössék be, hatására ez a mód széleskörűen elterjedt a középkori Európában, és azt is joggal gondoljuk, hogy a Kánon írója sejtett valamit a bor antiszeptikus hatásáról.

A Kánon osztályozza a töréseket, s ez a csoportosítás sok esetben közel áll a maihoz. Így például különbséget tesz nyílt és zárt törés között, az utóbbiakat teljes és részleges törésre osztotta, figyelemmel arra, hogy egymáshoz képest elmozdulnak-e a törésvégek. Figyelmet érdemel az az alaposság, ahogyan leírja a törések tüneteit és a törés kiderítésének módozatait. A törések és a ficamok kezelését is nagyon részletesen tárgyalja, tanácsainak nagyobbik része racionális és célszerű. Elődeit követve hangsúlyozta, hogy sebek és a törések kezelése alatt a betegnek nyugalomra van szüksége, bordatörés esetén például említi a szorítókötést. "Avicenna-módszer" néven a kirurgusok hosszú időn át igazították helyre a vállficamban szenvedők csontjait, közvetlenül, egyszerű nyomással.

A Kánon latin nyelvű kiadásaiban néha sebészeti műtéteket bemutató illusztrációkat is láthatunk. Közöttük a legérdekesebb a gerincferdülés kiegyenesítésére szolgáló készülék. A Kánon egyes kiadásaiban közölt rajzok mutatják, hogy a gerincferdülést Ibn Szína különleges deszkákkal létrehozott nyomással kezelte. Hosszú ideig ismerték ezt a kezelési módot, majd feledésbe merült és csak a XV. század végén fedezte fel újra egy francia orvos, Callot, s említést sem tesz róla, hogy a módszert Ibn Szína ajánlja. Ám rövid idő múltán ismét feledésbe merült, és az európai orvosok csak 1852-ben kezdték újra gyakorlatban alkalmazni, azt azonban ekkor sem emlegették, hogy a módszer rég ismert.

Pusztán azoknak az operációleírásoknak az alapján, amelyeket a Kánonnak a fejről szóló fejezeteiben olvashatunk, bátran állíthatjuk, hogy Ibn Szína tudott a koponyatályog kezeléséről, az orrpolip eltávolításáról, fogeltávolításról, a nyelvcsapműtétről, a gége intubációjáról. Egy híres német orvostörténész, P. Diepgen kimutatja, hogy Avicennának feltehetően volt fogalma az intubációról, és talán végzett is ilyen műtétet, legalábbis erre lehet következtetni a Kánonban foglalt néhány célzás alapján. Ismerte a dobhártya felszúrását, a nyelvamputálást rosszindulatú daganat esetén, a légcsőmetszést, a könnysipoly kezelését a könnycsatornába vezetett szondával, és számos szemműtétet.

A szembetegségek gyógyítása, egyebek között sebészeti módszerekkel, Ibn Szína korában magas fejlettségi szintre jutott. A Kánon is sokat foglalkozik a szembetegségekkel. Emlékezzünk, hogy a szemizmok első megbízható leírása Ibn Színától származik. A Kánon harmadik könyvében olvashatjuk, hogy maga készített metszéseket szemgolyón, s bemutatta szerkezetét tanítványainak. Egy orvostörténész helyesen állapította meg, hogy manapság is aligha tudnánk megnevezni akár csak egyetlen olyan típusú szemműtétet, amelynek leírása ne volna meg a Kánonban. A szemészetben voltak Ibn Színának elődei, akik rendkívül nagyot alkottak. Egyebek között említést érdemel Hunain ibn-Iszhák gundisápúri orvos (Ionnitius), akinek munkáit oly nagyra becsülték, mint az aranyat a szó szoros értelmében: annyi aranyat fizettek érte, mint amennyit a mű nyomott.

A rosszindulatú daganatok műtéti eltávolításának néhány alapelve, amelyeket Ibn Szína kifejt, napjainkig érvényesek. C. Elgood, a keleti orvoslás híres orvostörténésze így jellemezte Ibn Szína nézeteit a rosszindulatú daganatok gyógyításáról: "A legfontosabb, hogy az orvos ne szalassza el a betegség kezdeti stádiumát. A szövet eltávolításának nagy területre kell kiterjednie. A daganatba torkolló valamennyi vénát amputálni kell. Még azonban ez sem elegendő. A megtámadott területet ki kell égetni izzó vassal, és még ebben az esetben sem lehet garantálni a kedvező kimenetelt. Ibn Szína említ egy esetet, amikor egy asszonynak az egyik mellét mellrák miatt eltávolították, és azt mondja, hogy néhány év múlva a daganat kiújult a másik mellén."

Folyadékgyülem esetén is műtötték a beteget; hashártyagyulladás esetén felvágták a beteg hasát, eltávolították a gennyet, és csövecskét illesztettek a sebbe. A Kánon leírásaiban könnyű felismernünk ebben az esetben is a későbbi operációk előképét.

Joggal gondoljuk, hogy Ibn Szína maga is végzett műtéteket. Jellemző ebből a szempontból például egy bonyolult műtét leírása, amikor a hasfal felszakadt és a belek kitüremkedtek: bőségesen idéz Galenusból, ahol részletesen elmond egy ilyen operációt. Majd így folytatja: "Leírom neked a hasfal bevarrásának legjobb módját." Az itt tanácsolt módszer eltér Galenus módszerétől. Természetesen nem az a lényeg, hogy melyik módszer a jobb, hanem az, hogy Ibn Szína vitába mer bocsátkozni Galenusszal, kiigazítja őt, s ez egy további példa lehet az olyan állítások cáfolására, melyeknek szerzői Ibn Színában csak a régi elődök kommentátorát hajlandók látni. De idézhetünk egy másik példát is, amely mutatja, hogy Ibn Színának voltak személyes operációs tapasztalatai: részletesen leír egy műtétet, amelyben a húgyhólyagból kell köveket eltávolítani: "Elő kell készíteni az ülőhelyet, és a beteget le kell ültetni (jelen kell lennie egy asszisztensnek is), s ekkor a beteg fonja össze karjait az asszisztens térde alatt és készüljön fel a műtétre. Ekkor előbb meg kell fogni a követ, majd a metszés helyére kényszeríteni. Ez úgy történik, hogy az orvos a középső ujját bevezeti a férfiak, ill. a nők végbélnyílásába, másik kezével pedig felülről lefele nyomja a követ a köldök tájékáról, míg le nem jut a hólyagnyílás közelébe..."

Figyelemre méltó, mekkora figyelemben részesíti Ibn Szína az orvos sebészeti technikáját. Részletesen leírja a vérzés elállítását varrással, tamponozással, összehúzó szerek alkalmazásával, s leírja, hogyan kell sebvarráshoz megválasztani a sebvarrócérnát. Így például végbélsipoly varrásához lencérna helyett disznósertét ajánl, mert az tartósabb az előbbinél. Ha pedig tudjuk, mennyire tartózkodtak az orthodox muzulmánok a "tisztátalannak" nyilvánított sertéstől, belátjuk, hogy Ibn Szína egyáltalán nem törődik véleményükkel, s szabadgondolkodása ebben is megnyilvánul. Szemműtétekhez varrószerül női hajat javasol.

Tovább sorolhatnánk az olyan tényeket, amelyek bizonyítják, milyen változatos és értékes sebészi módszereket kínál a Kánon. Számos korabeli sebészeti módszer és nézet napjainkban már idejétmúlt. Ugyanakkor mégis vitathatatlan, hogy ezeknek a módszereknek és nézeteknek megvolt a racionális alapjuk, elfogadható magvuk, és kétségtelenül segíthettek a betegen. Végül pedig, s ez talán még fontosabb, Ibn Szína és tanítványai sokat adtak a magukéból az általánosan elfogadott módszerek gazdagításához, hozzájárultak a sebészet fejlődéséhez, tökéletesebbé tették azt, és bizonyos mértékig előkészítették későbbi eredményeit.


Egy rendkívüli ember élete

Amikor visszapillantunk Ibn Szína harcokkal és félelmekkel teli, munkában eltöltött viharos és dicsőséges életére, óhatatlanul is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy rendkívüli ember élete volt ez, aki meg tudta mutatni a világnak, milyen szellemi és intellektuális képességek rejlenek az ember egyéniségében, milyen gazdag és színes kultúrát teremtettek Kelet népei.

Ibn Szína alkotó egyéniség tudott lenni szinte valamennyi tudomány ágban, a kultúrának szinte minden területén. A mindent felfogó enciklopédistát, a gondolatgazdag filozófust, a kiemelkedő orvost, az államférfit, a tehetséges költőt és a zseniális tudóst láthatjuk benne.

Nemcsak meglepően sokrétű, hanem méreteiben is impozáns örökséget hagyott ránk. Orvostudományi, geológiai, asztronómiai, kémiai munkáit nem vizsgálhatjuk filozófiai tanításaitól elszigetelten, mert e munkái voltaképpen kora haladó bölcseleti és természettudományos nézeteinek alkalmazását jelentik konkrét tudományos területekre.

Szabadgondolkodó - ez a legtalálóbb jelző Ibn Színára. Szabadgondolkodó a szándékaiban, gondolatainak merész szárnyalásában, függetlenségében, és szabadgondolkodó a mindennapi életben. Sem üldöztetés és figyelmeztetés, sem fenyegetés és tömlöc nem tudta arra kényszeríteni, hogy megtagadja meggyőződését vagy megváltoztassa azt az "evilági hatalmasok" kedvéért, bárkik legyenek is azok: a mindenható és kegyetlenségével hírhedtté vált Mahmúd Ghazni szultán-e vagy a fanatikus muzulmán papság bigott tanítói. Élesen kikel a nemesség és a papság tudatlansága ellen:

Két-három ostoba váltig úgy képzeli
felfuvalkodva, hogy ők világ bölcsei,
közöttük hát tetesd te is magad szamárnak,
ne mondják rád: "Pogány! a hitet tördeli!"


(Ford.: Weöres Sándor)

Ibn Színának ebben a rubáíjában a büszkeség és a függetlenség tudata, a fanatikusok és a hatalmasok iránt táplált megvetése, a bitorlók gazdagságának lenézése fejeződik ki.

Korának nemcsak minden ismeretével, tudásával felfegyverzett enciklopédista volt, hanem az ideológiai-szellemi küzdelmek aktív részese és harcosa is. A reneszánsz előfutárai közé tartozik, azé a reneszánszé, amelynek vezéralakjairól lelkesen ír Engels, mint a gondolat, a szenvedélyek titánjairól, erőteljes, gazdag jellemekről, sokoldalú és tudós férfiakról. Mások természetesen a társadalmi körülmények, de Ibn Színára mégis fenntartás nélkül érvényes, amit Engels, a felvilágosodás korának kimagasló alakjairól mondott: "...szinte valamennyien benne élnek a kor mozgásának, a gyakorlati harcnak a kellős közepében, pártot foglalnak és részt vesznek a küzdelmekben, egyikük szóval és tollal, másikuk karddal, némelyikük mindkettővel. Innen a jellemnek az a teljessége és ereje, amely egész férfiakká teszi őket."

A középkori skolasztikus sarlatánokat, akik Ibn Szína halála után évszázadokon át agyafúrt gondolatok béklyójában tartják Európa gondolkodását, nyíltan megveti: "Láttunk már sok olyan tudós férfit, akik mindig szükségtelen dolgokról értekeznek, s olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyek helyessége könnyűszerrel kideríthető, ebbe fektetik minden energiájukat, érveket sorakoztatnak fel és kutatnak. Ha pedig bizonyítékokat igénylő nehéz kérdésbe és tényekbe botlanak, rögtön meghátrálnak. Mi más úton akarunk elindulni."

Filozófiai értekezésében, a logikáról szólva gúnyolódik Ibn Szína a szofisták skolasztikus okoskodásán: "Mindenféle és fajta bizonyítékok közül csak kettőt kell ismernünk: az igazat, hogy éljünk vele, és a szofistát, hogy messze kerüljük." Ezek a gondolatok és érzések csendülnek ki Omár Khajjám egyik négysorosából, hiszen ez a zseniális tudós és költő Ibn Színát mesterének tekintette:

Kövült szabályok rabjai az élet értelmét keresik,
Hullabűzt, penészt, rothadást árasztnak vitáik,
Te csak igyál! Hagyd nekik a szikkadt idézet-mazsolát,
Éretlen szőlőt s bölcselmek aszott halmazát.

Vagy Szabó Lőrinc átköltésében:

Mindig csak, mindig örök szócsaták?
Miért nyújtani a meddő vitát?
Miért akarsz ízes szőllő helyett
levegő-fürtöt vagy fosztott csutát?

Nemes értéke Ibn Szína szellemének, hogy független gondolkodó volt. Ügyet sem vet rá, hogy körötte mindenki csalhatatlannak tartja az asztrológiát, ő elveti ezt az áltudományt, és bebizonyítja, hogy nincs semmi alapja. Századoknak kellett eltelni ahhoz, hogy Európa legfelvilágosultabb elméi ugyanúgy értékeljék a csillagászatot, mint Ibn Szína.

Kortársainak túlnyomó többsége hitt az alkímiában, hitt abban, hogy a "bölcsek kövével" egyik fémből más fémet lehet csinálni. Ibn Szína az elsők között vagy talán éppen elsőként mondotta ki, hogy meddő próbálkozás az alkímia. Európának legalább fél évezred kellett hozzá, hogy igazat adjon Ibn Színának.

Elvetette a muzulmán hit sérthetetlen dogmáit. A Korán ellenében azt állította, hogy a világot nem teremtette valaki, hanem öröktől fogva van. Már a viselkedése is arra utal, hogy gyakran ügyet sem vet mindarra, mit gondolnak vagy mondanak róla a szellemi sötétség képviselői. Példa lehet erre, mint szól a borról, amelynek fogyasztását, mint ismeretes, tiltja a muzulmán vallás. Nemcsak és nem annyira arról van szó, hogy Ibn Szína egyik-másik betegség esetében orvosságként írja elő a bort. A régi rómaiak szellemi felszabadulását szimbolizáló "In vino veritas" szólásnak Ibn Szína, majd később Omar Khajjám költeményeiben megfelel a bor magasztalása. Nem feslettséget prédikál, nem feledést keres, nem akar hátat fordítani az életnek, ez sokkal inkább tiltakozás a Korán morális megkötései ellen, a lelkiismeret szabadságának valamifajta sajátosan megfogalmazott követelése. A keleti költészet egyik ismert kutatója, D. Darmstädter nem véletlenül hangsúlyozza, milyen különbségek vannak Ibn Szína bort magasztaló versei és a középkori Európa bordalai között: "Az európai bordalok az iszákosok dalai; itt viszont (Keleten) lázadás a Korán ellen, az álszentek és a képmutatón ellen, lázadás azok ellen a vallási törvények ellen, amelyek elnyomják az emberi természetet és gondolkodást. Képekbe bújtatott istenkáromlása nem tudott rejtve maradni az inkvizítor elől, s Ibn Színára záporoztak a vádak."

Ibn Szína, amikor elvetette mind a vallásos dogmákat, mind a skolasztikus bölcselkedéseket, meghatározó jelentőséget tulajdonított a megfigyelésnek és a tapasztalatnak.

Egy keleti közmondás azt tanítja: "Nem a hosszú élet gyarapítja az észt, hanem a sok utazás." A hányattatásokban, szándékos vagy kényszerű sok-sok utazás során Ibn Szína tengernyi anyagot gyűjtött össze, hogy elgondolkozhasson rajta. Rengeteg megfigyeléssel gazdagították őt a pezsgő életű városok, s bennük az iparosnegyedek, a karavánutak szabdalta pusztaságok, a paraszti élet, a népes bazárak és karavánszerájok, a vezírek palotái és a föld alatti tömlöcök, s e megfigyeléseit mind okosan gyümölcsöztette. Talán éppen ezért ejtenek ámulatba munkái nemcsak azzal, hogy olyan tárgyismerettel hivatkozik különböző irodalmi forrásokra, görög, római, indiai, kínai gondolkodók és kutatók műveire, hanem azzal is, hogy olyan bőségesen tálalja az életből merített, tudományosan értelmezett megfigyeléseket.

A geológiai, növény- és állattani megfigyeléseket mindig összeveti saját kísérleteinek eredményeivel. A beteg ágyánál végzett megfigyeléseit nemegyszer kíséri például ilyen megjegyzéssel: "Erről meggyőződhetünk akkor is, ha hajszálat lepárlóban párolunk", azaz kísérlettel is bizonyítható a jelenség.

Figyelmet érdemel, mennyire széles körű és változatos a tárgyalt anyag. Egy zeneértő, számos zenei tárgyú munkát író tudós személyisége rajzolódik ki abban a megjegyzésben, hogy az érverés zenei természetű. A zeneelmélet terén al-Farábi után ő tette a legtöbbet, a Kitáb as-Sifában külön fejezetben foglalkozik a zenével. Fennmaradt egy legenda, hogy Ibn Szína Khuszrav költővel együtt egy húros hangszert készített, a máig ismert gidzsakot (kvarthangolású 2-3-4 húrú hangszer).

A sokat vándorló ember egyéni tapasztalata szólal meg a Kánonnak abban a fejezetében, ahol az úton járó ember egészségének védelméről van szó. Éppen ezek a tág körű személyes megfigyelések adják meg a Kánonnak azt az életszerűséget, aminek köszönheti, hogy több mint öt évszázadon át felülmúlhatatlan orvostudományi kézikönyv maradhatott.

A megfigyeléseket a kísérlet egészítette ki. Ibn Szína mindennél inkább a kísérletben hitt, szerinte azt kétszer-háromszor is meg lehet ismételni. Ez a kijelentése egy keleti közmondással mutat rokonságot: "A hallott a látottal nem érhet fel." Ibn Szína döntő jelentőségűnek tartotta a kísérlet szerepét az igazsághoz vezető úton, a fogalom kialakulásában.

Ilyen óriási tudással felvértezetten is hangsúlyozza, mennyire keveset tud, s ez gondolkodásának teljes érettségére vall:

Eszemmel bár bejártam széles e világot,
Ha felhasítottam is, ki nem fürkészhettem a hajszál titkát,
Agyamban tündöklőn ezer nap világolt,
Hogy az atom mi, rá mégsem vetett sugárt.

A Descartes-nek tulajdonított híres "Gondolkodom - tehát vagyok" mondást Ibn Szína már századokkal korábban leírta Isárát (Tézisek) című munkájában.

A természet törvényszerűségeinek kutatása során Ibn Szína nagy jelentőségű felfedezésekre jutott. Az ismeretek akkori színvonala nem mindig tette lehetővé, hogy megtalálja a helyes megoldást, de megsejtései és következtetései, amelyeket a megfigyelt tényekből szűrt le, becsületére válnak és éleslátásra vallanak. A mai olvasónak is észre kell vennie, hogy számos esetben mennyire közel járt Ibn Szína az igazsághoz, amelyet az emberiség csak századok múltán ismert meg, mennyire pontosak és helyesek voltak megfigyelései. Századokon át seregnyi orvos törte a fejét azon a kérdésen, hogyan is lát szemével az ember. Ibn Szína elődei közül a legtöbb orvos, közöttük Hippokratész is azt hangoztatta, hogy a szemben van egy kis lencse, s a szemből sugarak indulnak ki, azok visszaverődnek a tárgyakról, és így rajzolják le annak alakját. Ibn Szína elvetette ezt a magyarázatot, bebizonyította, hogy nem a szemből indul ki a sugár a tárgy felé, hogy visszatérve lerajzolja, hanem a látott tárgy alakja tükröződik a szemben, s alakul át a szemlencse révén, maga a látott tárgy pedig a recehártyán alakul ki. Mind tudjuk, Ibn Színának volt igaza. Nem lesz érdektelen hozzátennünk, hogy Ibn Színától függetlenül két másik tudós, Bírúni és al-Hazen (Ibn-al-Haiszam, ?965-?1039) is hasonló eredményre jutott.

Hosszú időn át távolról sem mindenki fogadta el Ibn Szína látáselméletét. Így például Ibn-Rusd (1126-1198), akit a középkori Európa Averroesz (Averrhoës) néven ismert, még másfélszáz évvel Ibn Szína halála után is, noha ismerte elméletét, továbbra is azt hangoztatta, hogy "a látóképesség a szemlencsében van".

Ibn Szína számos megsejtése és felfedezése csak századok múltán igazolódott, amikor már feltalálták a mikroszkópot, s megteremtették a biokémiát és a kísérleti fiziológiát is. Megsejtett valamit valamiféle láthatatlan lényekről, amelyek a levegő és a víz útján terjedő betegséget okozhatnak. Helyes követelményt is leszűrt ebből, hogy forralni vagy szűrni kell az ivóvizet. Nem kevésbé érdekes az a gondolata, hogy az ember himlőt vagy pestist kaphat, ha fertőzött levegőt szív be. Mutatja ez a gondolata, mennyire közel jutott hozzá, hogy megértse, milyen módon okoznak fertőzést ezek a betegségek.

Még hosszan sorolhatnánk a példákat, mivel Ibn Szína nagyot tett az orvostudomány fejlődése érdekében. Ha ismerjük a következő korok klinikus orvosainak nézeteit és klinikai módszereit, könnyű belátnunk, hogy minden változatosságuk ellenére s annak dacára, bármennyire különböző kiinduló nézeteket vallanak is az egyes szerzők az ember fiziológiájának és patológiájának alapkérdéseiben, a legfőbb tételeket vagy teljes egészében Ibn Színától vették át, vagy azokra az alapelvekre támaszkodnak, amelyeket ő fogalmazott és alapozott meg. Ahogy már áttekintettük a Kánont, láttuk, mennyire gazdag mű ez, mennyivel előbbre vitte Ibn Szína az orvostudomány fejlődését. Vele együtt azonban ki kell emelnünk, mekkora érdemei vannak Ibn Színának az antik tudományos örökség, elsősorban Hippokratész és Galenus tudásának megőrzésében és gazdagításában, ismereteik fenntartásában és gyarapításában: Ibn Szína sokszor pontosabbá teszi nézeteiket, sokszor vitába bocsátkozik velük, teljes joggal. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Ibn Szína orvosi tevékenysége új és rendkívül termékeny szakaszt nyitott az orvostudomány fejlődésében. Csupán sajnálhatjuk, hogy számos nagy jelentőségű és előremutató gondolatát és megsejtését a kellő időben nem tudták értékelni, s az orvostudománynak újra fel kellett fedeznie azt, amit egyszer már felfedeztek.

A természet titkainak megismerésére jó például szolgálhatnak Ibn Szína nézetei a hegyek képződéséről. A Kitáb as-Sifának van egy ásványtani fejezete, amelyben Ibn Szína azt írja, hogy két oknál fogva alakulhatnak ki hegyek: vagy a földkéreg megemelkedése következtében, ami nagy földrengések alkalmával fordulhat elő, vagy pedig a vizek hatására, amikor azok új utat törnek maguknak, völgyeket vájnak és azzal együtt hegyeket építenek, mivel "vannak puha talajok és vannak kemény talajok, vannak tehát, amelyeket elhordanak a szelek és vizek, másokat pedig érintetlenül hagynak". Jóval azelőtt, hogy a geológia tisztázta volna, Ibn Szína már megfogalmazta hipotézisét az üledékes kőzetek kialakulásáról. Azt hangoztatta például, hogy az agyag előbb valamilyen, az agyag és a kőzet között közbülső helyet elfoglaló anyaggá alakul át, valamilyen puha kőzetté, majd később kőzetté; így keletkeznek a hegyek. Megemlít egy további érvet is, egyes hegyek réteges szerkezetét.

Nem kevésbé érdekes Ibn Szína véleménye a kövületek kialakulásáról, az a gondolata, hogy a föld felszín egy része valaha tengerfenék volt. Szerinte éppen ezért "sok kőzetben, amikor összetörik, vízi állatok maradványait, például kagylókat találnak". Nem esetleges megjegyzések ezek, hanem Ibn Színának a megfigyelésekre és a tapasztalatokra épülő tudományos módszeréből fakadnak. Meghökkentők ezek a megfigyelések, különösen, ha tudjuk, hogy mennyire gyermekcipőben járt a geológia abban a korban. De látnunk kell bennük a Koránnal szembeni egyenes kihívást is. Mint közismert, ezek a nézetek csak a XIX. század elején váltak általánosan elfogadottakká, s váltak a geológia alapjává. Ezért is nevezik Ibn Színát a geológia atyjának.

Legalább ekkora jogalappal nevezhetjük Ibn Színát, ha nem is a "kémia atyjának", de legalábbis egyik megteremtőjének. Széles körű kémiai ismeretekkel rendelkezett, számos ilyen tárgyú munkát írt, maga is végzett kísérleteket. Az ásványi anyagok osztályozását már jóval azelőtt megkísérelte, semhogy az európai tudósok egyáltalán foglalkozni kezdtek volna ezzel a problémával. Elsőként fogalmazott meg helyes és később tudományos axiomákká vált gondolatokat a vegytan számos alapkérdésében. Az egyik legkiemelkedőbb francia kémikus, Marcelin Berthelot (1827-1907), aki Ibn Szína munkásságával is foglalkozott, kiemelte, mekkora érdemeket szerzett a kémiában, s egyebek között a szerves kémiában.

Botanikai érdemei is múlhatatlanok. Két enciklopédikus munkájában sok helyet és figyelmet szentel botanikai kérdéseknek. A Kánonban mintegy 350 növényt ír le, amelyeket gyógynövényként használt az orvostudomány. "Ezek a leírások különösen érdekesek Ibn Színának, a tudósnak a megismerése szempontjából - írja Ibn Szína munkásságának egyik kutatója, a botanika történetével foglalkozó A. Kadirov. - A növények leírásában például sokat merít személyes megfigyeléséből. Különösen érdekes számos növény levélszerkezetének leírása, valamint a növények szaporodására vonatkozó megfigyelései. Rendkívüli jelentőségűek egyes leírt fajták származási helyére vonatkozó földrajzi adatai. Ezekben a leírásokban sok értékes adatot találunk az egyes növények morfológiai jegyeire, virágzásuk idejére stb. vonatkozólag."

A Kitáb as-Sifában külön fejezet foglalkozik botanikai kérdésekkel. "Ez a fejezet - írja A. Kadirov - a mű számos más fejezetéhez hasonlóan önálló traktátum, gazdag elméleti, pontosabban természetfilozófiai tartalommal. Nem egyes növényeket vesz benne vizsgálat alá, hanem kísérletet tesz a növényvilág összefoglaló jellemzésére, úgy is mondhatnánk, általános filozófiai alapot rak egy egész tudományos terület, a botanika épülete alá. Ez az Al-fann fi an-nabát min dzsumlat at-tabíijját (Természettudományos tanítás a növényekről) című fejezet öt szakaszból áll, melyekben Ibn Szína a növények szerkezetét és életét vizsgálja."

E. Mayer német tudós Ibn Szína tudományos műveinek nyelvezetét vizsgálva igen meggyőzően mutatja ki, milyen nagy szerepet játszott Ibn Szína a botanikai terminológia megteremtésében.

Költői alkotásaiból kiérződik, hogy Ibn Szína tehetséges költő volt. Számos rubáít (négysorost), elbeszélő költeményt, Hajj ibn Jakzán (A Virrasztó fia, az Élő) címmel filozófiai tankölteményt írt. Verses műveinek többségét arabul írta. Arabul írta híres ódáját is a lélekmadárról, amely váratlanul beszállt gyarló testébe, s kész, hogy bármikor kiszálljon belőle. Vannak azonban olyan versei is, amelyeket anyanyelvén írt. Önmagát Ibn Szína legnyíltabban, legőszintébben éppen költői műveiben mutatja meg.

Végletesen szabados, gyakorta egyenesen ateista gondolatok mellett filozófiai bölcselkedést is találunk:

Ó, egy titkos hang ha szólna,
E világra mért szült anyám, -
Boldog lennék, bármit válaszolna,
De így könnyzápor mossa orcám.

Rubáíban azonban megszólal a derűlátás is:

Ne sajnáld, mit tettél, még mielőtt
E világtól, magányos férfi, a fáradtság eltölt.
Tedd meg ma mind, mit megtenni maradt erőd,
Mert lehet, hogy holnap már ágyad magához köt.

Négysorosaiban néha hevesen tiltakozik a rá záporozó vádak ellen:

Istentagadásomért magamnak magam felelek,
E világon hit még nem volt enyémnél erősebb.
De ha szemükben még így is eretnek vagyok,
Nincsen igazhitű korunkban, emberek!

B. N. Zahogyer másképpen adja vissza Avicenna szavait, amelyekkel, mikor hitetlenséggel vádolták, válaszolt: "Az olyan hitetlenség, mint az enyém, nem könnyű és nem egyszerű dolog."

Ehhez B. N. Zahogyer hozzáteszi: "Bárki más szájából ez a válasz büszkeségre, gőgre vallana, de értelme olyan, hogy nagy bölcsességről tanúskodik." Ibn Szína szavait zászlajukra írták az ateisták: "Az én istentelenségemnél szilárdabb hit még nem volt a Földön."

A népi emlékezet századokon át Ibn Színának tulajdonította azokat a rubáíkat, amelyeket Omar Khajjám írt, s ez nem véletlen. Omar Khajjám, a zseniális költő, matematikus, asztronómus és filozófus Nisápúrban született. Életének egy részét Bokharában és Szamarkandban töltötte. Egyik filozófiai értekezésében nyíltan Ibn Szína tanítványának és követőjének mondja magát. Hasonló volt életfelfogásuk, világnézetük számos vonása, egyformán megvetették a muzulmán orthodoxia képmutatását és aljasságát. Szárnyra kapott olyan vélemény is, hogy Omar Khajjám és Ibn Szína ugyanaz a személy. Fennmaradt egy olyan legenda, hogy Omar Khajjám a Kitáb as-Sifat olvasva halt meg. D. Darmstädter Omar Khajjám vetélytársának nevezi Avicennát. Jellemző, hogy Ursprung des persischen Dichtung című könyvében az egyik fejezetnek ez a címe: Avicenna és a hitetlenség költészete.

Ibn Szína szigorú formákba öltöztetett mélyértelmű gondolata gyakran aforizmává kristályosult: "Ha a barátom az ellenségemmel barátkozik, jobb őrizkednem a barátomtól. Óvakodj az olyan cukortól, amelybe mérget kevertek, tarts a légytől, mely döglött kígyón mászkált."

Nem egy négysorosa magasztalj a a bort:

Ha néha bort iszol, gyereknek tartanak,
Kupád ha gyakran emeled, vétkes lesz a neved.
Ki igyék hát? Koldus csavargó, sah vagy bölcs?
Közéjük tartozol? Ne igyál hát, ne keresd a veszted!

Költői alkotásai közé tartozik tömlöcben írott Hajj ibn Jakzán (A Virraszto fia, az Élő) című traktátuma, amelyben elmondja, hogyan találkozott egy örökkön vándorló szent Atyával, aki olyan öreg volt, mint maga a föld. "Beszél vándorlásairól, fantasztikus képekben rajzolja meg útját a szikkadt pokol kínjaitól az empireum csúcsáig. A témát sokan feldolgozták, közöttük Dante is, aki valószínűleg ismerte Avicennának ezt a művét" (E. Bertelsz). Ezt a traktátumot használta forrásul Ibn Tufail (1100-1185) arab regényíró és orvos, aki ugyanezzel a címmel (Hajj ibn Jakzán - A természeti ember, vagy szó szerint: A Virrasztó fia, az Élő) regényt írt egy emberről, aki lakatlan szigeten nőtt fel. Ezt a regényt Oxfordban 1671-ben és 1700-ban (50 évvel a Robinson Crusoe megírása előtt) latinul is kiadták Philosophus Autodidactus címmel (lord. Edward Pococke). "Egy olyan ember történetét beszéli el, aki kizárólag a természetből él, a természeti feltételekkel összhangban. Természeti erők szülték egy boldog pillanatban, egy elhagyott szigeten, gazella táplálta, és felcseperedvén, minden támogatás nélkül, egyedül gondolkodó fővel, és a természet megfigyelése útján, saját tevékenységével eljut addig, hogy mindenről érett fogalmai legyenek."

Ibn Tufail nem tagadta; hogy osztotta Ibn Szína gondolatait, amelyek szerint az intellektusban párosul az isteni és az emberi.

E. Bertelsz így foglalta össze, milyen hatása volt Ibn Színának az irodalom fejlődésére: "Avicenna láthatatlan föld alatti tűzfészek, amely tűzhányók losszú sorát táplálja."

"A magas tornyokat árnyékuk hosszával, a nagy embereket irigyeik számával mérjük" - mondja egy keleti közmondás. Ibn Szína hagyatéka körül viták lobbantak fel, heves ideológiai csaták dúltak. Nem volt, ki közönyös maradt volna iránta: vagy magasztalta, vagy átkozta.

Egyesek mérhetetlenül magasra helyezték, szakadatlanul dicsőítették, égbe emelték, lépten-nyomon idézgették. "Irodalmi öröksége - írta D. Guthrie - felmérhetetlenül nagy volt, és óriási hatást gyakorolt az európai medicina fejlődésére. Mint filozófus népszerű volt egy jó ideig, mint orvos máig érezteti hatását." E. Browne professzor Arisztotelésszel helyezi egy sorba. Ferrarinak, a paduai egyetem professzorának 1471-ben megjelent tankönyve Ibn Színát háromezerszer, Galenust ötszázszor, Hippokratészt pedig csak száznegyvenszer idézi.

Mások mélységesen elítélték. Így például Avenzoar, arabosan ibn Zuhr (?1070-?1164, más forrás szerint ?1091-1162) Ibn Szína műveit papírpocsékolásnak nevezte, Arnaldus Villanovanus (?1235-1312) pedig röviden irományoknak titulálta.

Jelentőségéről máig is folynak a viták. Polgári kutatók - történészek, filozófusok és orvostörténészek - nem kevés zűrzavart keltettek Ibn Szína tevékenységének és nézeteinek értelmezése körül.

Az olyan kutatók mellett, akik tárgyilagosan igyekeznek tisztázni szerepét a kultúra történetében, szép számmal akadnak olyan történészek, akik eltorzítják, elhomályosítják ennek a kimagasló tudósnak a szerepét és jelentőségét. Jobbra érdemes nagy műgonddal és kitartó szorgalommal hordják össze Ibn Szína valamennyi téves feltevését vagy baklövését, és oda se figyelnek mindarra az újra és értékesre, amivel Ibn Szína az orvosi ismereteket gyarapította. Egyik kedvelt fogásuk, hogy megpróbálják bebizonyítani, Ibn Szína műveiben nincs fikarcnyi új vagy eredeti sem, megpróbálják a régiek becsületes kommentátorává alacsonyítani. Vagy mennyi értéke van például az Encyclopaedia Britannica megdöbbentő állításának: "Avicenna munkáit tiszta véletlen folytán tankönyvül használták az európai egyetemeken a XII. századtól egészen a XVII. század végéig, kiszorítván ezáltal ar-Rázi, Ali Abbász és Avenzoar munkáit." Mit mondjunk, nagyfokú hozzáértésről tesz tanúbizonyságot a híres enciklopédia, ha egy olyan kolosszális jelenséget, mint Ibn Szína, "tiszta véletlennek" magyaráz!

Egy német történész, A. Müller "ügyes kompilátornak" nevezte Ibn Színát, még azt is kétségbe vonta, vajon végtelen mennyiségű műveiben "van-e akár csak egyetlen eredeti új gondolat". Nem kell cáfolnunk ezt a kijelentést, csak azt mutatja, milyen messzire vezethetnek egyes burzsoá tudósokat korlátoltságuk és előítéleteik.

Az agyonhallgatás meglehetősen gyakori fogás ebben az ideológiai harcban. Ibn Színát egyszerűen kitörlik a kultúra történetéből, a tudomány történetéből, elhallgatják tevékenységének legfontosabb momentumait, érdemeit, felfedezéseit. Jellegzetes ebből a szempontból H. Bailey és W. Bishop orvostörténeti munkája (Notable Names in Medicine and Surgery. London, 1972). Körülbelül kétszáz nevet említ, olyanokét, akiknek valami közük volt az orvostörténethez, közöl vagy hetvem tanulmányt kiemelkedő orvosokról Hippokratésztől és Galenustól kezdve Clemens von Pirquetig és Bellerig. Ibn Szína nevét azonban hiába keressük a könyvben. A két tiszteletre méltó szerző szerint valószínűleg nem tartozott a kiemelkedő orvosok közé.

A burzsoá történetírás eltorzította és eltorzítja ma is Ibn Szína nézeteit, életének és tevékenységének történetét, s igyekszik hol misztikusnak és idealistának beállítani őt, hol pedig az "arab kultúra" képviselőjét faragni belőle, vagy egyszerűen "intellektuális csodának" kikiáltani őt - ennek nevezte L. Leclerc Historie de la medicine arabe (Párizs, 1876) című művében. Ugyan ontja felé a bókokat, de azt nem mondja meg, milyen talajból sarjadt ki ez a kiváló tudós és bölcs.

Azok a történészek, akik lebecsülik Kelet népeinek kultúráját, nem tudnak felelni arra a kérdésre, hogy mivel magyarázható a Kánon sikere. Megdöbbentően megalapozatlanok az ide vonatkozó magyarázatok. Egy ismert német orvostörténész, G. Gäser, a Kánon felépítését dicséri, "vele nem kelhet versenyre egyetlen ókori mű sem, s ennek a felépítésnek köszönheti a Kánon a sikerét". Vele szemben A. Mennier francia orvostörténész éppen hogy elégedetlen Ibn Szína tárgyalásmódjával, s azt mondja, hogy "művei nehezen olvashatók és nem adnak semmi újat".

C. Mettler History of Medicine (Philadelphia, 1947) című művében sem igazodik el e problémában: "Valamennyi arab orvostudományi munka között a Kánon hatott legtovább és a legegyetemesebben. Ennek oka nem orvostudományi becse, hanem sokkal inkább absztrakt tárgyalási módja... Nincs következetes rendszere... Nem lehet azt mondani, hogy Avicenna valamilyen gyakorlati módszerrel gyarapította volna az orvostudományt." C. Mettler nem ért egyet D. Guthrieval, aki azt írja orvostörténeti monográfiájában (A History of Medicine London, 1945): "A további kutatások kimutatták, hogy az arabok sokkal többel járultak hozzá az orvostudomány fejlődéséhez, semmint gondolnánk. Azért sem lehet kétséges, hogy hozzájárulásuk óriási volt, mert nemcsak megőrizték a későbbi korokra a görögök eredményeit, hanem sokat tettek gyarapítására a maguk munkájával is."

F. Garrison History of Medicine (Philadelphia-London, 1922) című könyvében ezzel szemben már oda jutott, hogy szerinte "a Kánon hatása a középkori orvostudományra csak negatív volt, mivel megerősítette az orvosokat abban a meggyőződésükben, hogy a szillogizmusok hasznosabbak, mint a beteg közvetlen megfigyelése". Garrisonnak ebben az állításában nincs semmi logika, mivel ki tudja, miért állítja szembe a logikus gondolkodást a beteg közvetlen megfigyelésével. A Kánont olvasva meggyőződhetünk, hogy Ibn Szína mind ezt, mind azt tanította.

Nem kevésbé élesen fogalmaz A. Castiglioni a History of Medicine (New York, 1941) című munkájában, s azt állítja, hogy "Ibn Szína megfigyelései mind Kelet, mind Nyugat számára a skolasztikus dogmatizmusra szolgáltak például, ami inkább a sokrétű kulturális fejlődésre, kitartásra és csodálatos fogalmazási készségre épült, semmint a személyes tapasztalat révén szerzett mély ismeretekre."

Vajon miért magasztalják egyesek és szidják mások a Kánon felépítését, stílusát? A. Müller híres német, történész az iszlám történetéről írott könyvében nyíltan kijelenti, hogy "az újabb időkben divattá vált bizonyos lenézéssel kezelni az arab tudományt". Arab tudományon A. Müller itt az ázsiai Kelet tudósait, s köztük Ibn Színát érti. Az ilyen "tudósok", amikor meghamisítják a történelmet és mindenáron igyekeznek csökkenteni Kelet népeinek szerepét a kultúra történetében, egy keleti mondás szerint "hamisságba öltöztetik az igazságot".

Fantasztikus és kiagyalt elméletek sűrűjén kellett áttörnie Ibn Színának, úrrá lenni ezeken az elméleteken, nem rettenve sem tekintélyektől, sem attól, hogy ellent kell mondania Arisztotelésznek, Hippokratésznek és Galenusnak. Az eleven tapasztalat és a megfigyelés, az újítók merészsége felvértezte őt, hogy messze megelőzze kortársait, s előre megsejtsen sok mindent abból, ami csak századok elteltével világosult meg. Sőt még fogyatékos vagy hamis állításai, megsejtései és elméletei közül is nem egy mégis előrelépést jelentett helyesebb feltevések és elméletek kidolgozása felé.

Már nemegyszer kitértünk rá, mennyire ellentmondásosak Ibn Szína filozófiai és természettudományos nézetei, milyen tévedésekbe és hibákba esett. Kora gyermeke volt ő is, és ha mint minden zseniális tudós, többet is meglátott, mélyebben megértett, korának tévelygéseitől és előítéleteitől ő sem szabadulhatott meg teljesen. De még tévelygései is magukon viselik a zsenialitás bélyegét. Eszünkbe jutnak Anatole France szavai, habár más kor fiairól szólt: "Elismerem, hogy tévelyegtek, de így tévelyegni nem tud a középszer."

Napirendre került, hogy elmélyülten tanulmányozzuk, mivel vitte előre Ibn Szína az orvostudományt, miben mutatkozik prioritása, milyen hatással volt az orvostudomány későbbi fejlődésére. Azért is meg kell ezt tenni, mert munkáikban a burzsoá kutatók eltorzítják Ibn Szína érdemeit, csökkentik vagy agyonhallgatják.

Fel kell vetnünk a kérdést: Milyen feladatok várnak megoldásra napjainkban a nagy tudós és orvos tudományos örökségének kutatásában? Mire kell elsősorban és megkülönböztetett figyelemmel lennünk? Melyek a siker elvfeltételei? Milyen tévedésektől kell óvakodnunk?

Csak ha megismerkedünk az akkori és a későbbi korok orvostudományának állapotával, tudjuk helyesen értékelni Ibn Szína érdemeit és felmérni tudományos tettének nagyságát.

Új korszak köszöntött be a téma feldolgozásában, elmélyültebben, alaposabban kell megvizsgálnunk, össze kell vetnünk Ibn Szína nézeteit kortársainak nézeteivel és hagyatékának további történelmi sorsával.

Ez a kutatómunka csak akkor lehet eredményes, ha szakorvosok is részt vesznek benne. Terapeutáknak és sebészeknek, gyermekgyógyászoknak és higiénikus szakorvosoknak kell elmélyülten áttanulmányozniuk Ibn Szína orvostudományi munkáit, kimutatni részint mindazt az újat, amivel előbbre vitte a medicinát, részint azt a hatást, amelyet az orvostudomány valamelyik ágának fejlődésére gyakorolt.

Tisztázni kell azt is, hogy milyen volt a tényleges viszony Ibn Szína és az antik szerzők között. Ennek kapcsán emlékeztetni kívánok Lenin szavaira:

"A marxista elmélet bármely társadalmi kérdés vizsgálatánál feltétlenül megköveteli, hogy a kérdést meghatározott történelmi keretek közé helyezzük..."

Tisztázni kell egyebek között, hogyan hatott Ibn Színára a keleti orvostudomány. A történészek ennek a kérdésnek nem tulajdonítanak kellő figyelmet. Ibn Szína nézeteinek igazi eszmei gyökereit meg kell keresni a keleti népek kultúrájában, az elsősorban IX-XII. századi filozófusok és tudósok világszemléletében és munkáiban, mert ők akkor éltek és alkottak, amikor fejlődésének csúcsára emelkedett Közép-Ázsiában a feudalizmus, abban a korban, amelyet az utóbbi időben "közép-ázsiai reneszánsz"-nak kezdenek emlegetni.

Elődeinek a munkáit is gondosan végig kell tanulmányoznunk ahhoz, hogy megállapíthassuk, mit tett hozzá Ibn Szína az orvostudomány fejlődéséhez. Szükséges a történeti megközelítési mód, hogy megértsük azt a folyamatot, ahogyan Ibn Szína szellemi hagyatékát örökölték az orvosok. Mikorra művei Európában megjelentek, az orvosok már sok mindent elfelejtettek, messze elmaradtak attól a szinttől, amelyen Ibn Szína a műveit írta. Ő még közelebb állt a tudomány forrásaihoz, a görög klasszikusokhoz, Arisztotelészhez, az európai orvosoknak viszont újra kellett tanulniuk, hogy fel tudják fogni mindazt, amit Ibn Szína Hippokratésztől és más antik orvosoktól vett át, és azt, amivel ő gyarapította a klasszikus örökséget.

Tisztázni kell továbbá azt, hogy milyen hatást gyakoroltak Ibn Színára közvetlen mesterei, azok, akik orvosi pályájára készülésében segítették. Ibn Abi Uszaibia (?-1270), aki a XIII. században Ujún al-Anbá címmel megírta Kelet valamennyi tudós orvosának, közöttük Ibn Színának az élettörténetét, azt állítja, hogy Abu Manszúr az-Szaálibi (?-1037) ösztönözte Ibn Színát orvostudományi tanulmányokra, és hogy mestere az orvostudomány alapjainak elsajátításában egy nesztoriánus keresztény, filozófus és orvos, Abu Szahl al-Maszíhi volt.

Kívánatos az is, hogy ugyanilyen szempontok szerint Ibn Szína két elődjének, Abu Bakr ar-Rázinak és Ali ibn Abbásznak a munkásságát és munkáit is áttanulmányozzuk.

Ibn Szína orvostudormányi munkáit filozófiai nézeteinek ismeretében kell olvasni. A polgári történészek általában filozófiai munkáitól elszakítva tanulmányozzák orvosi munkáit. Rendszerint figyelmen kívül hagyják koncepciójának fő sajátosságát: materialista irányú nézeteit, s az emberi testben végbemenő folyamatok materialista magyarázatát. Márpedig a Kánonban nagyon kézzelfoghatóan kimutatható a materialista beállítottság. Erre egyik bizonyítékul szolgálhat az asztrológia határozott elutasítása.

Tisztázni kell azt is, hogy Ibn Szína világnézetére és orvosi nézeteire milyen hatást gyakorolt a filozófus és orvos al-Kindi (800-879). Több mint húsz orvostudományi munkát írt, közöttük egyet az egészség védelméről és egyet a hippokratészi orvostudományról. Neve a Kánonban többször is előfordul.

Önálló, rendkívül fontos és érdekes feladat annak kiderítése, milyen szerepe volt Ibn Szína nézeteinek alakulásában a középkori Kelet kiemelkedő gondolkodójának, al-Farábinak (870-950).

További fontos feladat e két kiváló tudós és gondolkodó szellemi hagyatékának mélyreható tanulmányozása s annak kiderítése, ami bennük közös, ami egyesíti őket a tudomány előbbreviteléért folytatott harcban.

Ibn Szína tanításából nem kevés elavult, tévelygései, amelyekben egy volt korával, nyilvánvalókká váltak, de nem ezekre kell gondolnunk, hanem arra, amivel előre lendítette a tudományt, vitathatatlan jelentőségű eredményeire, felfedezéseire és módszerére.

"A múlt benne él a jelenben - írta A. I. Herzen -, a jelen nem váltja fel, hanem kiteljesedik benne a múlt... Hogy megérthessük a gondolkodás mai állapotát, legbiztosabb út, ha végiggondoljuk, hogyan jutott el eddig az emberiség, ha felidézzük gondolkodásának egész morfológiáját."

Az orvostudomány sokszázados fejlődése során jutott el oda, hogy Ibn Szína rendszerének egyes elemei elavultak és tévedésnek bizonyultak; hogy az általa meghatározott egyes tünetek nem arra utalnak, amire ő gondolt; hogy egyes szindrómák kitalált okoskodásnak minősültek; hogy egyes fiziológiai és patológiai folyamatok között más összefüggés áll fenn. Mindezt érthetővé teszi az ismereteknek az a szintje, az az összessége, amelyet Ibn Szína a magáénak mondhatott. De helyesnek és termékenynek bizonyult maga a gondolat, hogy kölcsönös összefüggés van az emberi testben lejátszódó folyamatok között, hogy ezek az összefüggések dinamikusak, hogy rendszerezni lehet őket, fel lehet építeni tünettanukat, diagnosztikájukat és kezelésmódjukat egységes elvek alapján, az objektíve meglevő összefüggésekből kiindulva. Nem lehet kétséges, hogy az orvostudomány XVII. századi gyors fejlődését az a munka készítette elő, amelyet az orvostudomány minden területén sok középkori tudós végzett el, közöttük az egyik első hely Ibn Színát illeti meg.

Amikor a Béke Világtanács javaslatára világszerte megünnepelték Leonardo da Vinci születésének 500. évfordulóját, sokszor említették Ibn Szína nevét is, hozzátették, hogy Leonardo olvasta, ismerte Ibn Szína műveit. Géniuszok párbeszéde volt az, noha évszázadok választották el őket egymástól, nagy jelentőségű és jellemző párbeszéd, mert ezek a géniuszok segítették, hogy az emberiség megoldja a megismerés és a természet feletti uralom sokrétű problémáit.

A néphagyomány úgy tudja, hogy amikor Ibn Szína közeledni érezte halála utolsó óráját, elhatározta, hogy harcol ellene. Negyven edényben negyven különleges orvosságot állított össze, magához hívta legkedvesebb tanítványát, és kezébe adta a mixtúrákat. Szavát vette, hogy ha beáll a halál, szigorúan meghatározott sorrendben használja az orvosságokat. Amikor szemét lehunyta, tanítványa hozzáfogott végakaratának teljesítéséhez. Az orvosságok csodát tettek. Ibn Szína teste elvesztette öreges pergamenszerűségét, életre kelt, megfiatalodott. Már csak az utolsó, negyvenedik orvosságot kellett használatba venni. De a tanítványt elrémítette, hogy a halott Ibn Szína délceg fiatalemberré válik, nem tudott úrrá lenni izgalmán, az edényt kiejtette kezéből, s az darabokra tört a földön.

A mesebeli vágy, hogy Ibn Szína örökké él, valóra vált. Alakját a Béke Világtanács feltámasztotta a világ népeinek emlékezetében, a szovjet nép pedig, amely a Kánont a szocializmus korában közkinccsé tette, új, hosszú és dicsőséggel teli életet nyitott meg előtte. Valóban látnokiak voltak a nagy tehetségű kortárs, Firdauszi szavai:

A világon mindent feledés pora lep,
Kettő van, min nem úr se halál, enyészet se:
Hősök tettei, bölcsek szava
Él meg századokat, véget nem érőn,
Hév napot, tomboló vihart bátran áll
A bölcs szó és a hősi tett.