Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A HULLADÉMON 25 MESÉJE
Vétála-pancsavinsati
Szanszkrit tündérmesék
Vekerdi József fordítása
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

PDF

A történet előzménye egy
régi szanszkrit kézirat szerint.

Élt valahol az őserdőben egy Valkalásana, azaz Kéregrágó nevű remete. Hosszú évezredeket töltött el remetetanyáján. Egy vadfügefa tövében ült, elmélkedésbe merült, sanyargatta testét, hogy vezeklése jutalmául elnyerje Brahmá egét. Nem ismert pihenést. A nagy önsanyargatásban keze-lába kiszikkadt, mint a fahasáb. Természetes szükségletét sem végezte. Napjában egyszer evett egy darab vadfügefa-kérget, azt is éjszaka, elmélkedés közben. A következő éjszakáig nem evett semmit, akkor megint evett egy darab fakérget. Így teltek az évezredek a nagy bölcs fölött az őserdőben.
Egyszer egy király meglátta a szent révületbe merült bölcset. Így gondolkozott:
"Amikor magához tér révületéből, lábaihoz borulva üdvözlöm."
Leszállt lováról és szótlanul várakozott. Négy őrségváltásnyi ideig állt ott, de a remete egész napon át folytatta elmélkedését. Ekkor a király így szólt magában:
"Ez a remete meg akarja mutatni: Ki vagyok, mi vagyok! Fennhéjázása megalázó reám nézve. Ám legyen; én is futom, hogy mit kell tennem!"
Ezzel a király visszatért városába. Egész népét összehívatta palotája tróntermébe, és így szólt az egybegyűltekhez:
- Mondjátok, van-e közöttetek valaki, aki meg tudná zavarni a dölyfös remete áhítatát?
Senki sem válaszolt a király kérdésére. Végül a nagy csendben egy örömleány lépett a király elé, s így szólt:
- Mahárádzsa! Én meggátolom a remetét szent vezeklése folytatásában. Elcsábítom; mi sem könnyebb ennél. Csábító szépségemmel megzavarom a nagy bölcs elméjét. Eddig a városban mindenki eszét vesztette, aki rám pillantott. Mert mint mondják:

A férfinép vajasköcsög,
az asszonynép tüzes parázs.
Ha a kettő találkozik,
köcsög reped, vaj lángra kap.

A király így szólt:
- Figyelj rám, gyönyörök szolgálója! Ha sikerül megzavarnod áhítatát, egy falut kapsz jutalmul.
Az örömleány megígérte:
- Parancsodra megalázom a remetét.
Ezzel hazament, feldíszítette magát a szerelem tizenhat ékességével, és elindult az erdőbe. A remete szomszédságában kunyhót épített magának és ott maradt.
Napkeltétől napnyugtáig várt, de a remete nem tért magához révületéből. A leány gondolkodóba esett:
Így nem tudom elcsábítani, hiszen észre sem vesz. Nos, jó! Ha a nappal négy őrségváltásnyi idejét végigvártam, átvirrasztom az éjszakát is."
Csöndesen várakozott tovább. Mikor az éjszaka leszállt, a remete - még most is révületben - megevett egy darab kérget a vadfügefáról. A leány ekkor már tudta, mi a teendő.
"Most már biztos a siker!" - szólt magában.
Hazament, tejföllel, vajjal és cukorral süteményt sütött, és azzal tért vissza. A süteményt a vadfügefa tövébe tette, kunyhójába ment, és szótlanul várakozott. A remete a megszokott időben ismét evett egy falatot. Ezen a napon szokatlanul édesnek érezte a fakérget. A leány újabb süteményt helyezett a fa tövébe. Ezt a harmadik és negyedik napon is megismételte. Így táplálta a remetét süteménnyel, húsz napon keresztül. A remete meghízott, kigömbölyödött. Sehogyan sem ment neki a szent elmélkedés.
Egyszer azután a remete tekintete a leányra esett. Fellobbant benne a szerelem tüze. Így beszélt:

Nincs a földön nagyobb gyönyör,
mint amelyet az asszony ad.
A boldogságnak telje az,
ha nő és férfi összeforr.

Ez a napja elveszett a remetének. Másnap odament a leányhoz és megkérdezte:
- Ki vagy?
A leány összetette kezét arca előtt, úgy válaszolt:
- Indra isten szolgálója vagyok. Mit parancsolsz?
A remete gyönyörrel legeltette pillantását a nőn:
- Lelkem rabszolgád lett. Te leszel a feleségem. Ebben a lakatlan rengetegben boldogan fogunk élni kettesben.
A leány szólt:
- Hogy mondhatsz ilyen képtelenséget? Hogy tehetnék ilyent? Az égi világban lakom, Indra isten palotája mellett áll házam. Nem szabad engem ilyesmire kérned!
A szerelemtől epedő remete folytatta a rábeszélést:
- Szép szemöldökű nő, hallgass rám!
Végül a leány beleegyezett:
- Rendben van. Itt maradok remetetanyádon.
Ekkor a remete égi palotát varázsolt oda. A palotában fáradhatatlanul enyelgett a leánnyal. Addig enyelgett, míg a leány végül teherbe esett. A magzat növekedett, és ideje beteltével megszületett a gyermek. A remete ölébe kapta fiát és naphosszat csak vele játszott. A csecsemő mocska-szennye az ölébe hullt, de ő nem fürdött, nem tisztálkodott.
Amikor a gyermek egyéves lett, az örömleány így szólt a remetéhez:
- Nagy bölcs, figyelj ide! Hagyjuk itt ezt a helyet és költözzünk máshová. Családos embernek nincs keresnivalója az erdőben. Oroszlánok, tigrisek kószálnak a rengetegben, hogyan védjük meg tőlük a gyermeket? Építsünk házat valahol a városban!
A remete beleegyezett:
- Menjünk oda, ahová kedved tartja.
- Nagy bölcs - felelte a nő -, jól ismerem a várost. Vedd a gyermeket ágyastul a hátadra, és gyere utánam.
A remete vállára vette a gyermeket, és követte a nőt. Elöl ment a kéjleány, utána ment a remete, így érkeztek meg Pratisthána városába. A nő egyenesen a palota tróntermébe tartott, megállt a király előtt, és rámutatott Kéregrágó remetére. Amikor a király meglátta a remetét, hátán a gyermekkel, hahotára fakadt. Majd ujjával megpöccintette a fogát és megkérdezte:
- Ó, szentséges szent bölcs! Jól haladsz-e a vezekléssel?
A remete így szólt:
- Mahárádzsa, halld meg:

Elefánt-puha léptű, madárdalú szép nő
ha gazellaszemével elédbe kerül,
leigázza szíved, megalázza eszed,
ima, buzgalom, áhítat - égbe repül!

A király sem maradt adós a válasszal:

Csábkenetektől csillog a teste,
gyöngykoszorúkkal reng buja keble,
színarany ékszert csördít a lába -
bölcs remeték szeme kiesik utána!

A remete haragra gerjedt. Lábánál fogva megragadta a csecsemőt, és a király szeme láttára földhöz csapta. A csecsemő feje a király palotájába repült, törzse egy fazekas házába esett, lába egy olajkereskedő lakásába hullott. Ezután a remete visszatért az erdőbe, az örömleány pedig megkapta a falut, és elégedetten hazament.
Még ezen a napon teherbe esett a királyné. Ugyanezen a napon teherbe esett a fazekas meg az olajkereskedő felesége is. Amikor eljött az ideje, mind a három asszonynak egy napon született fia. A király nagy ünnepséget rendezett a palotában. Fia születése fölötti örömében ruhát és élelmet osztott szét a papok és tudósok között. Ötféle dob szava döndült meg. Jövendőmondót hívattak, hogy állítsa fel a gyermek horoszkópját. A jövendőmondó felrajzolta a csillagházakat és közölte:
- Király, gyermeked szerencsés csillagzat alatt született. Az öt bolygó fenn van az ég tetején. Ismered a mondást:

Nap a bakot, Hold a bikát,
a másik három meg a lányt,
lovat, halat védelmezi:
szerencsét hoz együtt az öt.

Király, ez a gyermek nagy sorsra született. Vele egy napon és azonos csillagállás alatt született fia a fazekasnak és az olajkereskedőnek is. A csillagok állásából ezt olvasom ki: egyik a három közül megöli a másik kettőt, míg ő maga életben marad. Hatalmas uralkodó válik belőle. Király, gyermeked hamarosan vitézségével fog tündökölni; ezért legyen a neve Vikramáditja, azaz Vitézség Napja.
A király örömében tehenekkel és arannyal ajándékozta meg a jövendőmondót. A jövendőmondó ugyanúgy állította fel a fazekas és az olajkereskedő gyermekének horoszkópját: "Hatalmas uralkodó lesz abból, aki a három közül megöli a másik kettőt, míg ő maga életben marad." Ezt számította ki a csillagjós a csillagok állásából.
Időközben a király elvégezte a gyermek hajvágási szertartását, majd hatéves korában felövezte a mundzsa-fűvel. Szép sorjában megtaníttatta minden tudományra, és nem hanyagolta el a kardforgatás és nyíllövés mesterségét sem. Ezután a király követte az Idő törvényét és elhunyt. Minisztere és a város népe szantálfából máglyát rakott, és elhamvasztotta a király testét. Fia, Vikramáditja, bemutatta az ősöknek kijáró áldozatot, és halotti toron megvendégelte a papokat.
Idő múltával a miniszter kiszámította a megfelelő napot, órát és percet, és a közben ifjúvá serdült Vikramáditját királlyá kente. Az ifjú elfoglalta a trónt, és a város lakói hódoltak előtte. Ettől fogva Vikramáditjának minden gondja az ország őrzése volt.
Egy napon a fazekasfiú megtudta anyjától születése titkát. Elgondolkozott a dolgon:
"Bárcsak beteljesülne a jövendőmondó jóslata! Akkor király lehetnék! Először megölöm az olajkereskedő fiát, utána elpusztítom a királyt, és enyém lesz a trón! Minden erőmmel erre fogok törekedni. Mert úgy mondják:

Szerencse vár, ha törekszel egész erőddel.
A gyáva mondja, hogy a Sors az úr a földön.
Tiporj a Sors akaratára, férfi-tigris!
Dicső a vég, ha diadalra törve buksz el!

Egy másik vers szerint:

A renyheség: nagy ellenség,
mely saját testedben lakik.
Legjobb barát a tetterő:
bajtól, vésztől megóv a tett."

Ezzel a titkos szándékkal barátságot kötött az olajkereskedő fiával. Állandóan ajándékokkal kedveskedett neki. Egy napon felkereste házában és megkérte:
- Barátom! Kísérj el az erdőbe! Tüzelőt akarok hozni.
- Veled tartok - válaszolta barátja.
Az olajkereskedő fia meg a fazekasfiú együtt indultak az erdőbe. A fazekasfiú ekkor végrehajtotta tervét. Ember-nem-járta sűrűségbe vezette barátját, hurkot vetett nyakába és megfojtotta. A holttestet a nyakán lógó kötéllel felakasztotta egy sinsapá-fa ágára, majd rejtekúton visszatért a városba.
A város lakói rájöttek, hogy a fazekasfiú meggyilkolta az olajkereskedő fiát, és jelentést tettek a királynak. A király kiküldte testőreit, hogy fogják el a gyilkost. A gyilkos megijedt a király parancsától, és idegen földre menekült. A testőrök jelentették:
- Király, megijedt tőled, és megszökött.
Ekkor vagyonát elkobozták, házát lerombolták. Vikramáditja király ünnepséggel ünnepelte meg, hogy kihúzta a tövist országa testéből.

Szómadéva szövege.
(Nála Vikramáditja király
Vikrama-széna néven szerepel.)

A Gódávari folyó partján terül el Pratisthána földje. Valaha Vikrama-széna király uralkodott ebben az országban, a híres-neves mahárádzsa, akivel vitézségben csak Indra, az istenek ura mérkőzhetett.
Napról napra egy kolduló szerzetes, bizonyos Ksántisíla, azaz Lemondás Erénye járult a trónusán ülő uralkodó elé, és hódolata jeléül egy gyümölcsöt nyújtott át a föld urának. A mahárádzsa átvette tőle a gyümölcsöt, és továbbadta mellette álló kincstárnokának.
Így folyt ez tíz esztendeig. Egyszer azonban úgy esett, hogy amikor a kolduló szerzetes átadta a gyümölcsöt a népek parancsolójának, és távozott a trónteremből, a Végzet rendelése folytán beszökött a terembe egy pajkos majomkölyök, amely valahogy kiszabadult őrei keze közül. Az uralkodó odahajította a gyümölcsöt a majomnak. Ahogy a majom majszolta, a gyümölcs közepén kettéhasadt, és egy felbecsülhetetlen értékű, páratlan szépségű drágakő hullott ki belőle. A király meglátta, felvette, s megkérdezte kincstárnokától:
- Hová tetted azokat a gyümölcsöket, amelyeket a szerzetestől kaptam, és mindannyiszor neked adtam tovább?
A kincseskamra őre remegve jelentette:
- Az ablakon keresztül behajítottam a kincstárba, mert nem akartam kinyitni az ajtót. Ha úgy parancsolod, istenség, felnyittatom a kincstárat, és megkeresem a gyümölcsöket.
Így beszélt a kincstár felügyelője, majd a király parancsát véve távozott. Rövidesen visszatért, és jelentést tett urának:
- Felség, a gyümölcsöt már nem találtam, mert megrothadt, de a gyümölcs helyén tündöklő drágakőhalmazt láttam, amely úgy csillog, mint a napsugár!
A mahárádzsa elégedett volt a válasszal, és kincstartójának ajándékozta a drágaköveket. Másnap megkérdezte a szerzetestől, aki szokás szerint felkereste:
- Mondd, szerzetes, miért vesztegeted napról napra vagyonodat, midőn elém járulsz és bemutatod hódolatodat? Amíg meg nem mondod, nem fogadom el a gyümölcsöt.
A szerzetes négyszemközt elárulta titkát a királynak:
- Nagy varázslatot készülök végrehajtani, amelyhez vitéz segítőtársra van szükségem. Vitézek vitéze, segítségedet akarom kérni.
A népek ura bólintott és ígéretet tett a szerzetesnek, hogy teljesíti kérését. A szerzetes örömmel hallgatta a férfiak parancsolójának válaszát, és így folytatta:
- Nos, akkor a legközelebbi fogyó hold tizennegyedik napján, amikor leszáll az éjszaka, a halottégető temető szélén álló vadfügefa alatt fogok várni rád. Jöjj oda, istenség!
- Rendben van, megteszem - felelte a széles föld őrizője, és Lemondás Erénye, a szerzetes, örvendezve tért haza otthonába.
A vitézlelkű fejedelem nem feledkezett meg a szerzetesnek tett ígéretéről. Amikor elérkezett a fogyó hold legsötétebb éjszakája, sötét ruhával takarta el arcát, és karddal kezében elhagyta palotáját, anélkül hogy bárki észrevette volna. Rettenthetetlen léptekkel haladt a temető felé. A sűrű sötétség szennyes homályában fel-fellobbantak a halotthamvasztó máglyák hátborzongató lángjai, szanaszét hevertek a földön a csontok-koponyák-csontvázak, vigyorgó kísértethadak vijjogása töltötte be a levegőt, és vad hangok Síva félelmes nevét süvöltötték. Iszonyatos volt a temető, mint maga a testet öltött Pusztulás.
Vikrama-széna király megtalálta a vadfügefát, s csakugyan ott állt alatta a szerzetes, s varázskört rajzolt a földre. A mahárádzsa odalépett hozzá és megszólította:
- Megérkeztem, itt vagyok, szerzetes! Szólj, mi a teendőm?
A szerzetes igen megörült, amikor meghallotta a király szavát, és megpillantotta a férfiak urát:
- Király, ha valóban ily kegyes vagy hozzám: indulj el dél felé, s nem messze egy magában álló sinsapá-fát fogsz találni. Egy falakasztott férfi holtteteme függ a fán; vedd le és hozd el nekem. Légy segítségemre, nagy hős!
A fejedelem végighallgatta, s ígéretéhez híven igennel válaszolt. Körülnézett, merre van dél, és félelmet nem ismerő szívvel útnak indult. Parázsló máglyák rőt tüze vetett sejtelmes fényt az útra, és a király üggyel-bajjal megtalálta a sötétben a sinsapá-fát. A halottégetés pernyéjétől kormos fa dögszagú ágán ott lógott a tetem, visszataszítóan, mint valami kísértet hullája. A föld őrizője felmászott a fára, elvágta a kötelet, és a test a földre zuhant. Ahogy leesett, váratlanul felsikoltott, mint aki megütötte magát. A király arra gondolt, hogy talán még van benne élet. Lemászott a fáról, és szánalomból dörzsölgetni kezdte a halott tagjait. Ekkor a hulla hangosan felkacagott. A király most már rájött, hogy démon szállta meg a tetemet.
- Mit nevetsz? Gyerünk! - utasította rendre a halottat bátran Vikrama-széna király, de a következő pillanatban már nem látta a földön a szellem-megszállta tetemet. Felnézett a fára, és észrevette, hogy a test újra ott himbálózik. Felmászott érte ismét és lehozta; mert gyémántnál is keményebb a hőslelkű férfiak szilárd elhatározása. Szótlanul vállára vette a szellem-megszállta testet, és elindult vele. Útközben megszólalt a holttestben rejtőző szellem:
- Király, elmondok egy mesét, hogy elűzzem az út egyhangúságát; hallgasd meg!

1.

Van egy Benáresz nevű város, a Városromboló Síva kedvenc városa, ahová úgy zarándokolnak a jámbor hívők, mintha a szent Kailásza bérceit járnák. Az égből alászálló Gangá folyó soha-nem-apadó vizű hullámai úgy gyöngyöznek végig a városon, mint gyöngyszemek a gyöngyfüzéren. Pratápa-mukuta, azaz Tűz-diadém király volt valaha a város ura, aki vitézségével úgy perzselte fel ellenségeinek nemzetségeit, mint erdőtűz a vadon fáit. Volt egy fia, Vadzsra-mukuta, azaz Villám-diadém, aki szépségével még a Szerelem-istent is megszégyenítette, erejét pedig ellenfelei nyögték. A királyfi legjobb barátja a miniszter fia volt, a nagy tudású Buddhi-saríra, azaz Bölcsesség Teste, akit a királyfi saját életénél is jobban szeretett.
Egyszer a királyfi - aki szenvedélyesen szeretett vadászni -, barátja társaságában messzire elkalandozott a vad nyomán. Oroszlánok sörényes fejét úgy szelte le nyilaival, mintha a Vitézség istenének megannyi jakfarklegyezőjét ejtette volna zsákmányul. Vadászat közben egy hatalmas rengetegbe érkezett. A lomb között kókila madarak daloltak mint a szerelem udvari dalnokai, s a virágterhes fák úgy lengették ágaikat, mint legyezőt a királyok rabszolganői. A királyfi és a miniszter fia megpillantott az erdőben egy tavat; széles volt, mint a tenger, és lótuszoktól csillogott, mint a Szépség istennőjének kéjpalotája. Éppen akkor jött fürdeni a gyönyörű tóhoz kíséretével együtt egy tündéri szépségű leány. Szépsége zuhatagától szinte megáradt a tó vize, csábos pillantásától szinte új lótuszerdő sarjadt a tükrén. Holdfénynél tündöklőbb, lótusznál ékesebb arcával egyetlen szempillantás alatt rabul ejtette a királyfi szívét. Ám a leány szemét is annyira lenyűgözte az ifjú reászegeződő tekintete, hogy ő sem tekintett már szeméremre és illendőségre.
- Vajon ki lehet? - nézett össze barátjával a királyfi. Ekkor a leány rejtett jeladással hozta tudomására, hogy kicsoda és hol van a hazája. Virágcsokrából kihúzott egy szál lótuszt, és fülére illesztette. Ezután fogait babrálta hosszasan. Majd fogta a lótuszt és fejére tette. Végül jelentőségteljesen szívére szorította kezét. A királyfi semmit sem értett az egész jeladásból, de szerencsére barátja, az okos miniszterfiú, kitalálta, hogy mit jelentenek a célzások. A leányt hamarosan elvezették kísérői. Hazaérve lepihent heverőjére, de szíve - jeladása zálogaként - a királyfinál maradt.
Feldúlva, átok-sújtotta szellemként tért meg városába a királyfi, és keservesen gyötrődött a leány távolléte miatt. Barátja négyszemközt érdeklődött hogyléte felől, s mellékesen megjegyezte, hogy a leány megkeresése nem okozna nehézséget. A rádzsa fia kijött a sodrából, és felkiáltott:
- Sem nevét, sem családját, sem lakhelyét nem ismerjük, hogyan keressük meg? Miért biztatsz alaptalan reménnyel?
A miniszterfiú megnyugtató szóval válaszolt uralkodója sarjának:
- Hát nem értetted, hogy mit akart jeladásával tudomásodra hozni? Amikor a lótuszt fülére akasztotta, ezt mondta vele: "Karnótpala, azaz Lótusz-fülbevalós király birodalmában lakom." Amikor a fogát babrálta, ez volt mozdulatának értelme: "Tudd meg, hogy elefántcsont-faragó leánya vagyok." A fejére helyezett lótusz a nevét árulta el: "Padmávatí, azaz Lótuszvirág a nevem." Szívére szorított kezével pedig ezt mondta: "Szívem a tiéd!" Nos, Lótusz-fülbevalós nevű király Kalinga országában uralkodik. Egy Szangráma-vardhana, azaz Harc-gyarapító nevű elefántcsont-faragó a kegyence. Az elefántcsont-faragónak van egy leánya, a Három Világ legszebb gyöngyszeme; neve Lótuszvirág, s atyja a tulajdon életénél is jobban félti. Mindezt már régebben hallottam emberek elbeszéléséből, istenség; ezért értettem meg jeladását, amellyel nevét és lakhelyét akarta elárulni.
A királyfi elismeréssel hallgatta az eszes miniszterfiú szavait, és megörült, hogy lehetősége támadt célja elérésére. Megtanácskozta a teendőket barátjával, és vadászat ürügyén újra elindultak arra a tájra, ahol a leánnyal találkoztak. Félúton a királyfi előrevágtatott, szélsebes paripáján maga mögött hagyta a kísérő katonákat, és a miniszter fia társaságában letért a Kalinga ország felé vezető útra. Megérkeztek Lótusz-fülbevalós király városába, megkeresték az elefántcsont-faragó házát, és a közelben szállást fogadtak egy öregasszonynál. a miniszter fia bekötötte a lovakat az istállóba, ellátta vízzel és abrakkal, majd a királyfi füle hallatára megkérdezte az öregasszonytól:
- Anyám, nem ismersz-e véletlenül egy Harc-gyarapító nevű elefántcsont-faragót?
Az idős nő teljes bizalommal válaszolta kérdésre:
- Hogyne ismerném! Én voltam a dajkája, most pedig a leányát bízta gondozásomra, Lótuszvirágot. De mostanában nem tudok eljárni hozzá, mert nincs ruhám: van egy rossz fiam, szenvedélyes kockajátékos, és mihelyt jó ruhát lát rajtam, ellopja.
A miniszter fia igen megörült a válasznak. Saját ruháját adta az öregasszonynak, elhalmozta ajándékokkal, majd így kérlelte:
- Anyánk vagy! Tedd meg, amire bizalmasan kérünk! Keressd fel Lótuszvirágot, az elefántcsont-faragó lányát, és add át neki ezt az üzenetet: "Itt van az a királyfi, akivel a tó partján találkoztál. Ő küldött, hogy jelentsem érkezését, mert szerelmes beléd."
- Jól van - felelte a megvesztegetett vénasszony. Tüstént felkereste a leányt, és hamarosan visszatért. A királyfi és a miniszterfiú kérdésére elmondta, mit végzett:
- Félrehívtam és elmondtam neki, hogy itt vagytok. Ahogy meghallotta, csúnyán összeszidott, és mindkét, kámforral illatosított tenyerével arcul ütött. Sírva jöttem haza, annyira felháborított a megszégyenítés. Nézzétek, fiacskáim! Itt van az arcomon a tíz ujja nyoma!
Szavai kétségbe ejtették a királyfit, de az éles eszű miniszterfiú félrevonta, és így beszélt hozzá:
- Nem kell kétségbeesned! Óvatosságból történt a szidás. Azzal pedig, hogy kámfortól csillogó tíz ujját az öregasszony képére nyomta, neked küldött üzenetet: "Várj tíz napig, amíg a növő hold időszaka eltelik, mert ezek a holdfényes éjszakák nem alkalmasak a találkára."
A királyfi megvigasztalódott, a miniszter fia pedig eladott a piacon egy keveset a magával hozott aranyból. Az öregasszonnyal fényes lakomát készíttetett, és a két fiatalember meg a vénasszony jóízűen belakmározott. Így töltöttek el tíz napot, s ekkor a miniszterfiú megint elküldte a vénasszonyt Lótuszvirághoz, puhatolózni. Az ízes ételek és italok levették lábáról az öreget, és hogy kedvükben járjon, ismét felkereste Lótuszvirágot. Visszatérve jelentette:
- Most egy szót sem szóltam, csak megálltam előtte, de ő rám támadt, hogy biztosan megint tőletek hozok üzenetet. Három lakkfestékes körmét a mellembe vájta; itt a helye. Erre visszajöttem.
A miniszter fia kérdezés nélkül magyarázattal szolgált a királyfinak:
- Ne gondolj semmi rosszra! Három vörösre festett körme, amelyeknek nyoma ott maradt az asszony mellén, ezt jelenti: "Három éjszakán át tisztulásom ideje van rajtam."
Így magyarázta meg a miniszter fia a rejtett üzenetet, majd a három nap elteltével ismét útnak indította a vénasszonyt Lótuszvirághoz. A leány nagy tisztelettel fogadta és megvendégelte a házába érkező vendéget, egész nap itallal és játékokkal szórakoztatta. Estefelé, mikor az öregasszony éppen indulni készült, rémült kiáltozás hallatszott be az utcáról:
- Jaj, jaj, megvadult egy elefánt! Elszakította kötelékét, errefelé rohan, mindenkit agyontapos! - hangzott a járókelők jajveszékelése.
Ekkor Lótuszvirág így szólt az öregasszonyhoz:
- Semmiképpen sem mehetsz a rendes úton haza, mert az elefánt miatt veszélyes a járás. Egy székre ültetünk inkább, és ezen a nagy ablakon keresztül kötélen leeresztünk a kertbe. Lent felmászol arra a fára, átkapaszkodsz a kerítésen, egy másik fán lemászol, és onnan már baj nélkül hazamehetsz.
Úgy történt, ahogy mondta. Szolgálói egy székre ültették az öregasszonyt, és az ablakon keresztül kötélen leeresztették a kertbe. Hazament a mondott úton, és mindenről részletesen beszámolt a királyfinak és a miniszter fiának. Ekkor a miniszter fia így szólt barátjához:
- Kívánságod teljesült! Lótuszvirág így árulta el az utat. Menj el hozzá még ma, mihelyt beesteledik; ugyanezen az úton juthatsz el kedvesed hajlékába.
Tanácsára a királyfi elindult; barátja követte. A kerítésen keresztül bemásztak a kertbe, ahogy az öregasszonytól hallották. Megtalálták a kötélre erősített széket; fent szolgálólányok tartották, akik az utat lesték. A királyfi ráült a székre, a szolgálók gyorsan felhúzták, és az ablakon át besegítették kedveséhez. Amikor bemászott az ablakon, a miniszterfiú hazatért.
Odabent a királyfi megpillantotta Lótuszvirágot. Telihold tündöklésű arcáról a szépség holdsugarai ragyogtak; mintha a csillagok hűs fényű ura rejtőzött volna el az éjszakában, elközelgő fogytától félve. A leány is meglátta az ifjút, felállt, majd a hosszas várakozás utáni találkozás hevességével borult nyakába, és elárasztotta a forró szerelem minden érzelemkitörésével. A királyfi a tanúk nélküli házasság szertartásával nőül vette kedvesét. Nála maradt elrejtőzve, és élvezte vágyainak beteljesülését.
Így telt el néhány nap. Egyik éjszaka a királyfi így szólt kedveséhez:
- Velem jött barátom is, a miniszter fia. Most egyedül van dajkád házában. Meglátogatom, azután visszajövök hozzád, karcsú derekú kedvesem!
Amint az eszes Lótuszvirág meghallotta ezt a beszédet, megkérdezte a férfitól:
- Felséges férjem, szeretném tudni: te fejtetted-e meg jelbeszédemet, vagy barátod, a miniszter fia?
A királyfi kertelés nélkül válaszolt a nő kérdésére:
- Én bizony nem értettem semmit az egészből. Barátom fejtette meg, mert bölcsességét szinte emberfölöttinek mondhatom. Tőle tudtam meg jeladásod értelmét.
A szépséges hölgy elgondolkozott, majd így szólt a királyfihoz:
- Ebben az esetben igen helytelenül tetted, hogy mindeddig nem beszéltél róla. Aki a te barátod, az az én bátyám. Bétel átnyújtásával és mindenféle szolgálattal kell szüntelenül tiszteletemet nyilvánítanom előtte, jobban, mint bárki más előtt.
A királyfi éjszaka az asszony engedelmével kilopózott a házból, az ismert úton, és felkereste barátját. Beszélgetés közben megemlítette, hogy elmondta kedvesének, hogyan fejtette meg barátja a jeladást.
A miniszterfia nem helyeselte, de csak ennyit mondott:
- Rosszul tetted.
Eközben rájuk virradt. Előírás szerint elvégezték a reggeli áhítatot, és tovább beszélgettek. Ekkor váratlanul megjelent Lótuszvirág barátnője; bételt és süteményt hozott. Érdeklődött a miniszterfiú hogyléte felől, tisztelettel átnyújtotta a küldeményt, majd ravasz fogással elejét vette, hogy a királyfi is egyék belőle: látszólag mellékesen megjegyezte, hogy úrnője reggelire várja férjét. Ezután észrevétlenül távozott.
Ekkor a miniszter fia így szólt a királyfihoz:
- Figyelj, istenség; mindjárt csodát mutatok!
Ezzel a küldött süteményt odadobta egy kutyának. Ahogy a kutya megette, megdöglött.
- Hát ez meg miféle furcsa dolog? - fordult barátjához a királyfi. Barátja megmagyarázta:
- Lótuszvirág a jeladás megfejtése miatt azt gondolja, hogy veszélyesen ravasz vagyok, és mérgezett ételt küldött, hogy megöljön. Eszeveszetten szerelmes beléd, és így gondolkozik: "Ha ez a barátja elpusztul, rajtam kívül senkivel sem fog törődni a királyfi; de ha barátja befolyása alatt áll, egyszer esetleg itt hagy és hazatér vele városába." Nem szabad neheztelned rá. Mindenesetre el kell szakítanunk hozzátartozóitól; majd kigondolok valami cselt, hogy magunkkal vihessük.
- Bölcsesség Teste, valóban méltó vagy nevedre - dicsérte barátját a királyfi. Ekkor hirtelen nagy jajveszékelés hangzott fel a város utcáin:
- Ó, jaj! Királyunk kisfiát elragadta a halál!
A miniszter fiának kapóra jött a váratlan fordulat. Így szólt a királyfihoz:
- Nos, ma éjszaka keressd fel lakásán Lótuszvirágot, és addig itasd, amíg a sok részegítő italtól elveszíti eszméletét és mozdulni sem tud. Ekkor megtüzesített szigonnyal üss bélyeget a bőrére a csípője halmán, azután szedd össze minden ékszerét, és ereszkedj le kötélen az ablakon keresztül. A további teendőket bízd rám; én majd gondoskodom róla, hogy minden jóra forduljon.
Így szólt a miniszterfiú, és háromágú szigonyt készített, olyan hegyes ágakkal, mint a vadkan sörtéje. A királyfi fogta a szigonyt, amely görbe és durva volt, mint kedvese szíve, és vaskemény, mint barátja akarata. Éjszaka belopózott Lótuszvirág házába, megfogadva barátja javaslatát; mert a fejedelemnek nem kell fontolgatnia igaz lelkű emberei tanácsát. Mikor szeretője eszméletlenségig leitta magát, a királyfi a szigonnyal bélyeget ütött combja tövére, ellopta ékszereit, és visszatért barátjához. Megmutatta az ékszereket, és elmondta, hogy mit végzett.
A miniszterfiú most már biztos volt ötlete sikerében. Másnap reggel kiment a temetőbe, remeteköntöst öltött magára, a királyfit pedig tanítványának álcázta és kitanította:
- Menj el a bazárba. Vidd magaddal az ékszerek közül ezt a gyöngysort, és tégy úgy, mintha el akarnád adni. Azonban szabj érte olyan magas árat, hogy senki se vegye meg; csak kínáld jobbra-balra, hogy mindenki megnézze. Ha a városi őrök elfognak, közöld velük zavartalan nyugalommal: "Mesterem bízta rám a gyöngysort, hogy adjam el."
A királyfi követte barátja utasítását. A bazárban fel-alá járkálva mindenkinek mutogatta a gyöngysort. Miközben így sürgölődött, észrevették a városi őrök, és letartóztatták, mert az elefántcsont-faragó leánya jelentette a lopást, és már keresték is a tolvajt. Késedelem nélkül a városi főfelügyelő elé vezették. A főfelügyelő a remeteköntös láttán udvariasan kérdezte:
- Magasztos bölcs, hogyan került hozzád ez a gyöngysor? Tudd meg, hogy az éjszaka ellopták az elefántcsont-faragó leányának összes ékszerét.
A vezeklő remetének álcázott királyfi így válaszolt:
- Mesterem bízta rám; menjetek, kérdezzétek meg tőle!
A városi őrök főfelügyelője elment vele, és megkérdezte a miniszterfiút:
- Hogyan került tanítványod kezébe ez a gyöngysor, bölcs mester?
A ravasz ifjú mindenkit elküldött a közelből, majd elmondott egy koholt történetet:
- Vezeklő életet élek, erdőről erdőre zarándokolok. A Sors ide vezérelt, s miközben éjszaka a temetőben tartózkodtam, láttam, hogy boszorkánygyülekezet sereglik össze. Körbe álltak; a kör közepén az egyik boszorkány, aki magával hurcolta a király kisfiát, kitépte a fiúcska szívét, és felajánlotta Sivának. Részeg volt, s miközben én imádságaimat morzsolgattam olvasómon, szörnyű fintorokkal nekem rontott, hogy elrabolja az olvasót. Mértéktelen arcátlansága felháborított. Varázsigékkel izzóra tüzesítettem a nálam levő szigony hegyét, és combja tövébe döftem. Ezt a gyöngysort is letéptem a nyakáról. Minthogy azonban remetének nincs szüksége ilyen holmira, el akarom adni.
A városi főfelügyelő a királyhoz sietett a hírrel. A király végighallgatta a történetet, és mikor megtudta, hogy a gyöngysor az elefántcsont-faragó leányának tulajdona, elküldött egy megbízható öregasszonyt, hogy nézze meg a leányt. Amikor meghallotta az öregasszonytól, hogy a leány combján valóban látható a szigony nyoma, bizonyosra vette, hogy a leány boszorkány, és varázslattal pusztította el fiát. Felkereste a remetének öltözött miniszterfiút, és véleményét kérte, milyen büntetéssel sújtsa Lótuszvirágot. Javaslatára száműzte a városból, hiába könyörögtek érte szülei.
A leány meztelenül, száműzötten bolyongott az őserdőben, mégsem gondolt arra, hogy elvesse magától az életet, mert sejtette, hogy a miniszterfiú csele lappang a történtek mögött. A homály leszálltakor a két barát csakugyan levetette a remeteruhát, lóra szálltak, és megkeresték a kesergő leányt. Megvigasztalták, lóra ültették, és elvitték saját országukba. Ott a királyfi boldogan élt vele.
Az elefántcsont-faragó bizonyosra vette, hogy az őserdőben felfalták leányát a vadállatok, és feleségével együtt belepusztult bánatába.

Mikor a szellem a történet végére ért, kérdéssel fordult a népek urához:
- Döntsd el a kérdést, amelyet nem tudok megoldani: ki a bűnös a szülők halálában? Talán a miniszter fia, vagy inkább a királyfi? Vagy esetleg Lótuszvirág? Te vagy a bölcsek bölcse, király! Ha tudod az igazat, de nem mondod meg, százfelé hasad a fejed!
Vikrama-széna király tisztában volt az igazsággal, s mivel félt a szellem átkától, így válaszolt:
- Varázslat ura, világos a helyzet. Hármójuk közül egyik sem bűnös, csakis a király felelős a történtekért.
A szellem nem értett egyet vele:
- Miért a király? Hiszen hármójuk műve volt az egész! Ha a hattyúk kárt tesznek a rizsvetésben, talán a varjakat hibáztatod érte?
A férfiak parancsolója megmagyarázta:
- Megmondom, miért ártatlan mind a három. A miniszterfiú ura ügyét szolgálta, tehát nem hibáztatható. Lótuszvirágot és a királyfit a Szerelem nyilának égető tüze megfosztotta eszüktől, vakon törtek céljuk felé, tehát nem vonhatók felelősségre. Ám a király nem tanulta meg az államvezetés tudományát, nem nyomozta ki alattvalói körében az igazságot kémek segítségével, nem jött rá a ravasz cselfogásra, nem tudott apró jelekből következtetni - tehát reá hárul a bűn!
A démon még meghallgatta a király válaszát, aztán varázserejével egy szempillantás alatt eltűnt a férfiak urának villáról a holttesttel együtt, amelybe beleköltözött. A mahárádzsa rendíthetetlen szívvel eltökélte, hogy visszaszerzi a hullát.

2.

Vikrama-széna király tehát újra elindult a sinsapá-fa felé, hogy elhozza a hullát. Odaért a fához, körülnézett a máglyatűz megvilágította éjszakában, és meglátta földre zuhant, hörgő tetemet. A széles föld ura széles vállára vetette a testet a belebújt démonnal együtt, és szótlanul tovasietett vele, hogy elvigye a varázslónak. Eközben a szellem ismét megszólalt a király vállán:
- Férfiak ura, szokatlan helyzetbe kerültél; ugyancsak fáradságos feladatot vállaltál! Elmondok egy mesét, hogy legalább szórakoztassalak; hallgasd meg!
A Jamuná folyó partján van egy bráhman-falu; Brahmaszthala néven ismerik. A faluban élt egy Agni-szvámin, azaz Tűz Ura nevű pap; tudós volt, betéve tudta mind a négy Védát. Született egy páratlan szépségű leánya, Mandáravatí, azaz Korall-ág. Midőn a Gondviselés megalkotta e leány mérhetetlen kincset érő, soha-nem-látott szépségét, szégyenkezve fordult el saját kezének régebbi alkotásaitól: az égi tündérleányoktól. Mikor a leány eladósorba jutott, eljött érte Kanja-kubdzsa városából három ifjú bráhman; mindhárom egyformán kiváló fiatalember volt. Mindegyik megkérte az apától a leányt, s egyik sem volt hajlandó lemondani róla, még élete árán sem. Az a pap egyikőjükhöz sem akarta hozzáadni, mert félt, hogy a másik kettő halálát okozná a visszautasítással. Így aztán Korall-ág leány maradt.
A három ifjú nem bírt elmozdulni mellőle, s éjjel-nappal arcának holdvilágára függesztették tekintetüket, mint a holdsugarakkal táplálkozó csakóra madár.
A szépséges Korall-ág azonban váratlanul forrólázba esett és nemsokára eltávozott az élők sorából. A három ifjú bráhman megszomorodott szívvel végezte el érte a halotti szertartást, majd kivitték a temetőbe és elhamvasztották. Hármuk közül az egyik kunyhót épített magának a temetőben, a leány hamvaiból vetett ágyat, és ott maradt azon a helyen, könyörületes adakozók alamizsnájából élve. A másik összeszedte a leány csontjait, és elvitte a Gangá folyóra. A harmadik remete lett, és idegen földre zarándokolt.
Zarándokútja során egy Vakrólaká nevű faluba érkezett, ahol egy bráhman házában kért szállást. A bráhman tisztelettel fogadta vendégét és étellel kínálta. Mikor evéshez látott, a bráhman egyik gyereke elsírta magát. Hiába csitították, nem hallgatott el. Erre a bráhman felesége megmérgesedett, karjánál fogva felkapta a gyereket, és a lobogó tűzbe hajította. A gyerek zsenge teste porrá hamvadt a lángok között. A vendégnek még a haja szála is égnek állt a látványtól, és felkiáltott:
- Szörnyűség! Emberevő bráhmanok házába kerültem! Egy falatot sem eszem többet, mert itt még az ételt is megfertőzte a bűn!
A házigazda azonban csillapította:
- Figyelj ide, meglátod halottfeltámasztó varázserőmet! Azonnal hat, mihelyt bűvigémet elmondom.
Fogta varázskönyvét, felolvasta belőle az igét, ráolvasott egy marék porra, és a gyermek hamvaira szórta. A gyermek abban a pillanatban megelevenedett és felugrott; ugyanolyan volt, mint azelőtt. Ezek után a vendég remete megnyugodva fogyasztotta el ételét.
A házigazda felakasztotta a könyvet egy elefántagyarra, majd az étkezés befejeztével vendégével együtt nyugovóra tért. Mialatt a házigazda aludt, a remete óvatosan felkelt, és ellopta a varázskönyvet, hogy feltámassza kedvesét. Kilopózott a házból a könyvvel, és éjjel-nappal úton volt, amíg megérkezett a temetőhöz, ahol kedvesét elhamvasztották. Éppen ekkor érkezett vissza a második ifjú is, aki a csontokat a Gangá vizébe szórta. Megkeresték azt a társukat, aki kunyhót épített magának a helyszínen, és a leány hamvain feküdt. Ekkor a harmadik bráhman így szólt a másik kettőhöz:
- Bontsuk le ezt a kunyhót, hogy varázshatalmammal életre támasszam kedvesünket hamvaiból!
Határozottságával tettre bírta társait. Lerombolták a kunyhót, majd a remete bráhman kinyitotta a könyvet, és felolvasta a varázsigét. Ezután ráolvasott egy marék porra, és a hamvakra szórta. Egyszeriben életre kelt a leány, s teste - mint az arany, ha tűzben tisztítják - még ragyogóbb lett, mint az elhamvasztás előtt.
Amint a három kérő megpillantotta feltámadt leányt, ismét feltámadt bennük a szerelem keserves gyötrelme, és mindegyik csak magának akarta kedvesét. Vitába kezdtek. Az egyik így szólt:
- Az én feleségem lesz, mert én szereztem vissza varázsigémmel!
- A Gangá megszentelt vize adta vissza, az én feleségem lesz! - érvelt a második.
- Én őriztem a hamvakat, vezeklésem ereje támasztotta fel, az én feleségem lesz! - jelentette ki a harmadik.

- Nos, föld ura és parancsolója, döntsd el vitájukat: melyiküket illeti a leány? Ha tudod, de nem mondod meg, szétreped a fejed!
A szellem szavára kénytelen-kelletlen így válaszolt a király:
- Aki fáradságos zarándoklatot vállalt érte, és varázsigével feltámasztotta: atyja legyen, ne férje, mert születési szertartást végzett. Aki csontjait elvitte a Gangá vizébe: fiúi kötelességét végezte. Aki pedig hamvain feküdt és ölelte, és kedvéért a temetőben sanyargatta magát: megérdemli, hogy férje legyen; mert igaz szenvedélyéhez híven úgy cselekedett, ahogy a szerelmesnek cselekednie kell.
A démon végighallgatta Vikrama-széna király válaszát, aztán visszatért előbbi helyére, anélkül hogy a király megakadályozhatta volna. Ám a király szívében mély gyökeret vert a szándék, hogy teljesíti a szerzetes kérését, és megszerzi a hullát; mert erős lelkű férfi még akkor sem áll el feltett szándékától, ha életét kell kockára tennie.

3.

Újra indult a sinsapá-fához Vikrama-széna király, a legkiválóbb uralkodó, hogy elhozza a holttetemet. Odaért, vállára emelte a testet a benne levő démonnal, és szótlanul elindult. Néhány lépés után a démon megszólalt:
- Csodálom, király, hogy nem félsz az éjszakában jönni-menni. Időtöltésül hallgass meg ismét egy mesét!
Létezik egy Pátaliputra nevű város, híre betölti az egész földkerekséget. Valaha Vikrama-késarin, azaz Vitézség Oroszlánja nevű király uralkodott benne, akit erényekben és kincsekben egyaránt dúsgazdaggá tett a Sors akarata. Volt egy Vidagdha-csúdámani, azaz Ravaszság Boglára nevű papagáj. Átok változtatta madárrá; bölcsessége csodálatos volt, minden tudományban jártasságot szerzett. Tanácsára Magadha-föld királyának leányát, Csandra-prabhát - azaz Holdfényt - kérte feleségül fia számára az uralkodó. A királyleánynak volt egy hasonlóképpen okos és eszes seregélye, név szerint Szómiká, azaz Holdvilág. A papagájt és a seregélyt közös kalitkába zárták, s a két madár tudásával szolgálta urát és úrnőjét.
Idővel a papagáj beleszeretett a seregélybe, és így szólt hozzá:
- Közös a lakhelyünk, fekhelyünk, eledelünk, légy a feleségem, szépséges hölgy!
- Nem kívánom a férfiak ölelését, mert a férfiak gonoszak és hálátlanok - utasította vissza a seregély.
- Nem a férfiak gonoszak, hanem a kegyetlen szívű nők!
A papagáj válasza vitát támasztott. A két madár végül megegyezett, hogy a vesztes a másiknak rabszolgája, illetve felesége lesz, majd az igazságos királyfihoz fordultak, hogy döntse el vitájukat. A vita hallatára a királyfi atyja trónusára ült és felszólította a seregélyt:
- Mondd el, miért tartod hálátlanoknak a férfiakat?
- Hallgasd meg! - felelte a seregély, és állítása igazolására a következő történetet mesélte el a férfiak gonoszságáról.
- Van egy világraszóló hírű, nagy város, Kámandakí. Ebben a városban lakott egy Artha-datta - azaz Kincs-adta - nevű gazdag kereskedő. Volt egy Dhana-datta - azaz Vagyon-adta - nevű fia. Atyja halála után a fiú kicsapongó életre adta magát. Játékházakban a csalók összefogtak ellene és mindenéből kiforgatták; mert a szerencsétlenség fájának gyökere a rossz társaság. Hamarosan minden vagyona elfogyott. Szégyellte szegénységét, és elköltözött szülőföldjéről, idegen országba indult vándorútra.
Útja során elérkezett Csandana-pura városába, és bement egy kereskedő házába, hogy eledelt kérjen. A kereskedő szemügyre vette a jóvágású fiatalembert, és érdeklődni kezdett származása és családja felől. Mikor megtudta, hogy jó családból származik, illendően megvendégelte, sőt fiává fogadta, mert a Sors kezét látta a dologban. Feleségül adta hozzá leányát, Ratnávalít - azaz Gyöngyfüzért -, és bőséges hozományt adott vele. Az ifjú férj apósa házában maradt.
Ahogy teltek a napok, a jólét kitörölte elméjéből a szerencsétlenség emlékét. Elhatározta, hogy hazatér szülőföldjére, mert most, hogy vagyonhoz jutott, újra feltámadt tájékszenvedélye. Ravasz hízelgéssel kicsikarta apósa beleegyezését, aki csak nagy nehezen engedett, mert a leány egyetlen gyermeke volt. Magával vitte az asszonyt és minden ékszerét. Egyetlen öreg szolgáló kísérte Gyöngyfüzért, így indultak el hármasban. Útjuk egy félreeső erdőségen vezetett keresztül. Itt a férfi azzal az ürüggyel, hogy rablók veszélyeztetik a környéket, magához vette felesége minden ékszerét. Bizony, a játéktermek és bordélyházak hitvány szórakozásain csüggő férfiak szíve olyan kemény, mint a kard pengéje.
Ekkor az a gyalázatos férfi egy szakadékba taszította hűséges feleségét és a kísérő öregasszonyt, hogy elpusztuljanak és ő megkaparinthassa a kincseket. Otthagyta őket a szakadékban, és távozott. Az öregasszony csakugyan halálra zúzta magát, de felesége fennakadt egy folyondár fonadékán, és életben maradt. Fűcsomókba és bokrokba kapaszkodva, nagy nehezen kimászott a szakadékból, mert még nem járt le életének kiszabott ideje. Összetört testtel, keservesen zokogva indult visszafelé. Lépten-nyomon kérdezősködött, míg nagy keservesen hazaérkezett apja házába. Szülei rémülten faggatták, hogyan került ilyen állapotba. A hű feleség felzokogott, és ezt a választ adta:
- Útközben rablók támadtak ránk, mindenünkből kifosztottak, férjemet megkötözték és magukkal hurcolták. Az öregasszony meghalt, én azonban életben maradtam, bár engem is egy szakadékba taszítottak. Később arra ment egy könyörületes szívű vándor, és kihúzott a szakadékból. A Sors kegyelméből hazaérkeztem.
Amikor befejezte elbeszélését, a szülők megvigasztalták leányukat, és a hűséges Gyöngyfüzér ott maradt a szülői házban, szívében szüntelenül férjére gondolva.
Férje visszatért szülőföldjére, és kockajátékban hamarosan elverte a feleségétől rabolt kincset. Ekkor újabb ötlete támadt:
- Apósomtól szerzek még pénzt! Elmegyek hozzá, elhitetem vele, hogy leánya velem van házamban, és pénzre van szükségünk.
Ezzel az elhatározással szívében elindult, hogy felkeresse apósát otthonában. Amikor a házhoz közeledett, felesége messziről észrevette. Elébe futott és lábai elé borult férjének, aki oly gonoszul bánt vele! Mert a hű feleség érzései nem változnak, bármilyen rossz is hozzá a férje. Gyöngyfüzér részletesen elbeszélte megrettent férjének, hogyan vezette félre atyját a rablók támadásáról kitalált történettel. A férj megnyugodva lépett be apósa hajlékába, felesége társaságában. Az asszony szülei nagy örömmel üdvözölték, amint megpillantották.
- Kegyes hozzánk a Sors, hogy vőm épségben megszabadult a rablók kezéből! - kiáltott fel apósa, összehívta egész rokonságát, és nagy ünnepséget csapott. Ettől fogva Vagyon-adta, a vő, megint apósa vagyonán élősködött, kényelemben élve hitvese oldalán.
Egy éjszaka ez a gyalázatos szörnyeteg - borzalom kimondani, hogy mit művelt! A történet igazságáért mégis el kell mondanom: karjában fekvő feleségét álmában meggyilkolta, elrabolta minden ékszerét, és megszökött.
- Ilyen gonoszak a férfiak! - fejezte be elbeszélését a seregély.
Ekkora királyfi a papagájhoz fordult:
- Most a tiéd a szó!
A papagáj megszólalt:
- Fenség, a nők gonoszak, paráznák, szemtelenségük elviselhetetlen. Hallgass meg egy történetet!
- Van egy Harsavatí nevű város; lakott ott egy dúsgazdag kereskedő, név szerint Dharma-datta, azaz Törvény-adta, a helybeli kereskedők feje. Volt a kereskedőnek egy leánya, a páratlan szépségű Vaszu-datta, azaz Szerencse-adta, akit atyja önnön életénél is jobban szeretett. Feleségül adta egy derék kereskedőfiúhoz, Szamudra-dattához (neve ezt jelenti: Tenger-adta), aki a lakosainak becsületességéről híres Támralipti városában lakott. Az ifjút vagyon és fiatalság ékesítette, s a leggyönyörűbb nők pillantásai oly mohón itták szépségét, mint a csakóra madár a hold sugarait.
Egyszer, mialatt a férj szülővárosában, Támraliptiben járt, az asszony pedig atyja házában tartózkodott, a ledér nőszemély meglátott messziről egy jóképű férfit. A gonoszság eszét vette. Barátnőjével üzenetet küldött a fiatalembernek, titokban magához hívatta és szeretőjévé lett. Ettől fogva minden éjszakáját vele töltötte buja gyönyörben, és egész lelkével rajta csüngött.
Egyszer azonban megjött szülővárosából az ifjú férj. Apósa és anyósa olyan nagy örömmel fogadta, mintha a testet öltött Boldogság érkezett volna házukba. A nappal ünnepséggel telt el; mikor az éjszaka leszállt, anyja felékesítette leányát ékszerekkel, és beküldte férjéhez. Az asszony lefeküdt férje mellé, de nem közeledett hozzá. Amikor a férfi kérte, alvást színlelt, mert szíve más férfié volt. Végül a férj is álomba merült, mert fáradt volt az úttól és részeg a sok italtól. Mialatt a nagy evés-ivás után az egész háznép mélyen aludt, egy tolvaj észrevétlenül megásta a falat, és a lyukon át bebújt a hálószobába. Éppen ebben a pillanatban kelt fel érje mellől a kereskedő lánya. Nem vette észre a tolvajt, és halkan kilopózott a házból, mert szeretőjével találkát beszélt meg. A tolvaj azonban meglátta a nőt, akinek távozása keresztülhúzta számítását. Erre latolgatni kezdte:
- Ez a nő magára vett minden ékszert, amelyekért idejöttem, és éjszaka idején távozik a házból! Megnézem, hova mehet ilyenkor.
Így is tett. Kiment a házból, és nyomon követte a kereskedő lányát. Rajta tartotta a szemét, de vigyázott, hogy a nő ne vegye észre.
Az asszony - kezében virágcsokorral - kiment a városból, és egy közeli parkba tartott. Barátnője - aki be volt avatva a titokba, követte. A megbeszélt helyen meglátta szeretőjét - egy fán függve. Az történt ugyanis, hogy miközben a találkára igyekezett, a városi őrök elkapták, tolvajnak nézték, hurkot kötöttek a nyakára és felakasztották. Már nem volt benne élet.
Az asszony felsikoltott:
- Végem van!
Fájdalmában szinte eszét vesztve lerogyott, s keservesen zokogva vonaglott a földön. Majd levette a fáról kedvese holttestét, ülő helyzetbe támasztotta, illatszerekkel és virágokkal ékesítette. A szenvedély és a bánat egészen elvette az eszét; megölelte a holttestet, felemelte a fejét, és kétségbeesetten csókolgatta a száját. Ahogy csókolgatta, halott kedvese - akinek testét egy hulladémon szállta meg - leharapta az orrát. Az asszony meghökkent és elszaladt, nem értve, hogy mi történt. Hirtelen eszébe jutott:
"Hátha még él?"
Visszament, hogy jobban megnézze. Közben a hulladémon elhagyta a tetemet, és a halott újra mozdulatlanul hevert. Az asszony leverten, zokogva, lassú léptekkel távozott.
A tolvaj mindezt végignézte rejtekhelyéről.
"Mit művelt ez a becstelen nőszemély? - töprengett magában. - Ó, bizony így van ez: az asszonyi lélek ijesztően fekete, mint a felhő, és mély, mint egy kiszáradt kút; aki beleesik, nem bír kikászolódni belőle. Vajon mit fog most kitalálni ez a némber?"
Így gondolkozott a tolvaj, és kíváncsiságból ismét az asszony nyomába szegődött.
Az asszony meg csak ment, s mihelyt belépett a házba, ahol férje még mindig aludt, hangos zokogással felkiáltott:
- Védjetek meg! Ez a kegyetlen gyilkos, aki férjemnek vallja magát, leharapta az orromat, pedig semmit sem vétettem ellene!
Hangos kiáltozásával mindenkit felvert. Tanácstalan rémülettel ugrott talpra férje, atyja és az egész háza népe. Mikor atyja meglátta vértől csepegő, leharapott orra helyét, haragra gerjedt, és "Feleséggyilkos!" felkiáltással megkötöztette a férjet. A férfi némán tűrte, hogy megkötözzék: látta, hogy apósa és egész rokonsága ellene van.
A tolvaj most már eleget látott, és szép csöndesen elsompolygott. A sok veszekedés közben az éjszaka is eltelt. Az ifjú kereskedőt apósa, az öreg kereskedő, a király elé hurcolta, s magával vitte a leharapott orrú asszonyt is. Jelentést tettek a királynak:
- Ez az ember saját feleségét akarta elpusztítani.
A király nem adott hitelt a férj védekezésének, és elrendelte kivégzését. Miközben dobszóval a vesztőhelyre vezették, odament a tolvaj, és megszólította a király embereit:
- Ez az ember ártatlan, nem szabad kivégezni! Én tudom az igazságot. Vezessetek a király elé, előtte majd mindent elmondok.
Ekkor az őrök a király színe elé vezették a tolvajt. Ígéretet nyert, hogy nem éri büntetés, és erre elejétől fogva mindent elbeszélt, ami az éjszaka történt. Végül hozzátette:
- Istenség, ha nem hiszel a szavamnak, tekintsétek meg, ott van-e az asszony orra a hulla szájában.
Az uralkodó elküldte szolgáit, hogy nézzenek utána a dolognak. Azok igaznak találták, amit a tolvaj mondott, s ekkor a király felmentette az ifjú kereskedőt. A rossz asszonynak ráadásul a fülét is levágatta, és száműzte az országból, az apósnak egész vagyonát elkoboztatta, a tolvajt pedig megelégedése jeléül a város főfelügyelőjévé nevezte ki az uralkodó.
Ilyen csalfák az asszonyok, és természetüknél fogva gonosz erkölcsűek - fejezte be a papagáj.
Abban a pillanatban, amikor elhangzott a papagáj elbeszélése, véget ért Indra isten kiszabott átka, és a madár visszanyerte eredeti alakját, majd felemelkedett az égbe: ő volt Csitra-ratha, a szellemzenészek királya. Ugyanakkor a seregély is feloldódott az átok alól: égi tündérré változott és felszállt a mennybe. Ő volt Tilóttamá tündérasszony.
Így a trónteremben eldöntetlen maradt a két madár vitája.

A démon befejezte a mesét, és ismét Vikrama-széna királyhoz fordult:
- Ezek szerint felségedre maradt a döntés: a férfiak gonoszak-e, vagy a nők? Ha tudod és elhallgatod, darabokra törik a fejed!
A föld őrizője így felelt a szellem kérdésére:
- Jóga ura! Az asszonyok gonoszak. Itt-ott és olykor-olykor, akadnak ugyan ilyen rosszindulatú férfiak, de a nők mindenütt és mindenkor ilyenek.
Amint a király befejezte válaszát, a holttest megint eltűnt a válláról. A király kezdhette elölről.

4.

Vikrama-széna mahárádzsa visszatért az éjszakában a temetőben álló sinsapá-fához. A férfi tetemébe bújt démon gúnyosan felkacagott, de a fejedelem rendíthetetlen nyugalommal vetette vállára a testet, és szótlanul útnak indult. Útközben ismét megszólalt a démon:
- Király, érdemes ennyit bajlódnod egy koszos kolduló szerzetes kedvéért? Úgy látom, nem veszed észre, mennyire fölösleges a fáradozásod. Hallgass hát meg legalább szórakoztatásul egy mesét!
Van egy város, Sóbhávatí a neve, és méltán rászolgál e névre, amelynek jelentése: "Tündöklő." Valaha az utolérhetetlen vitézségű Súdraka király uralkodott a városban. A csatákban győztes király bátorságának tüzét az ellenség rabul ejtett asszonyai legyezőjének szele szította, és a föld, amely uralma alatt az igazság háborítatlan jólétében virult, megfeledkezett a régi nagy királyokról.
A népek őrizője híres volt arról, hogy szerette a vitéz férfiakat. Egyszer szolgálatra jelentkezett udvarában egy Víra-vara - azaz átrak Hőse - nevű nemes. Vele volt felesége, Dharmavatí - Igazlelkű -, valamint fia, Szatja-vara - Igazság Hőse - és leánya, Víravatí - Bátorlelkű. Ők hárman alkották családját, és ugyancsak hárman szolgálták: oldalán a tőr, egyik kezében a kard, másikban a pajzs. Noha ennyi volt minden kísérete, mégis ötszáz dénár tartáspénzt kért a királytól minden napra. Súdraka király végigmérte, délceg kiállásáról látta vitézségét, és megadta a kért fizetést.
"Háza népe csekély számú; vajon mire kell neki ennyi arany? Talán valami titkos szenvedélye van? Vagy nemes célra költi?" - találgatta a király, s kíváncsiságból titokban kémeket küldött utána, hogy nyomozzák ki életmódját. Kiderült, hogy Bátrak Hőse reggelenként jelentkezik a föld uránál, és napközben kivont karddal áll palotája kapujában. Ezután hazamegy, az ellátásra kapott pénzből száz dénárt felesége kezébe ad élelemre, százért ruhát, keneteket és bételt vásárol, százat - miután megtisztálkodott - Visnu és Siva tiszteletére ajánl fel, százat-százat pedig a papok és koldusok között oszt szét. Így költi el mindennap az ötszáz dénárt. Ezután elvégezi az áldozati szertartásokat, eszik, majd visszatér a palotához, és kezében karddal őrködik a kapuban, egyedül, egész éjjel. Súdraka király elégedetten vette tudomásul kémeitől, hogy Bátrak Hőse ezt a nemes életmódot folytatja, ernyedetlen buzgalommal. Kémeinek meghagyta, hogy ne kövessék tovább útján, magában pedig megállapította róla, hogy ritkaságszámba menő, kiváló vitéz, és különös megbecsülést érdemel.
Így teltek a napok. Bátrak Hőse rendületlenül állta a nyári hőségben a nap perzselő sugarait. Elmúlt a nyár, jött az esős évszak, paskoló záporral és bömbölő mennydörgéssel, s villámkardjával mintha Bátrak Hősét akarta volna fenyegetni. Ő azonban rendíthetetlenül állt a palota kapujában, miközben a kövér felhőkből éjjel-nappal szakadt a kegyetlen eső. Súdraka király napközben figyelte palotája tetejéről, hogy őrködik-e a vitéz. Éjjel ismét felment a tetőre, hogy kipuhatolja: helyén áll-e még. Lekiáltott:
- Hej, van-e valaki a palota kapujában?
- Itt vagyok - felelte Bátrak Hőse, mihelyt meghallotta a föld urának hangját.
- Rettenthetetlen vitéz ez a Bátrak Hőse, és aligha akad odaadóbb hívem - állapította meg az uralkodó. - Mindenképpen valami magas méltóságra kell emelnem.
Ezután Súdraka király leszállt palotája tetejéről, és aludni tért hálótermében.
Másnap is szörnyű zápor zuhogott a fellegekből. Mikor estére kelve elnyelte a palotát a sötétség fekete torka, a férfiak ura ismét felment a tetőre, hogy meggyőződjék vitézének kitartásáról.
- Áll-e valaki a palota kapujában? - kiáltott bele a magános éjszakába.
- Itt állok - hallatszott tüstént Bátrak Hősének válasza. A föld ura csodálattal vette tudomásul ezt a hősi kitartást, ám ekkor váratlanul asszonyi sírás hangzott fel a távolban. Valaki a kétségbeesés szívbe markoló hangján siránkozott.
"Birodalmamban senki sem görnyed elnyomás alatt, nincs egyetlen szegény vagy szenvedő sem; ki lehet ez az asszony, aki magánosan sír az éjszakában?"
Így gondolkozott a király, szánalomra gerjedt, és Bátrak Hősét szólította, aki egyedül őrködött odalent:
- Hej, Bátrak Hőse, figyelj! Egy asszony sír valahol messze. Vajon ki lehet, és miért sír? Eredj oda, és tudd meg az okát!
Bátrak Hőse igennel válaszolt, és oldalán tőrrel, kezében karddal, elindult. A zivatarfelhőktől sötét éj olyan fenyegetőn tornyosult előtte cikázó villámszemeivel és kőzáporként hulló esőfüggönyével, mint valami emberevő ráksasza. A föld ura csodálattal vegyes szánalommal nézte, milyen bátran vág neki vitéze magánosan a szörnyű éjszakának. Leszállt a palota tetejéről, és egyedül, észrevétlenül, kivont karddal elindult utána.
Bátrak Hőse ment, amerre a sírás hangja vezette. A városon kívül elérkezett egy tóhoz, s a víz közepén megpillantotta az asszonyt, aki egyre siránkozott:
- Jaj, vitéz! Jaj, könyörületes szívű úr! Jaj, minden hívságot elvető férfi! Hogy éljek nélküled?
- Ki vagy? Miért sírsz ilyen keservesen? - kérdezte elámulva Bátrak Hőse, akit a király titkon követett. Az asszonytól a következő választ kapta:
- Gyermekem, Bátrak Hőse! Tudd meg, hogy én vagyok a Föld; hites uram ma még Súdraka király, de mához három napra meg fog halni. Soha többé nem lesz ilyen uram! Őt is gyászolom, és magamat is siratom vele.
Bátrak Hőse megremegett a hírre. Így szólt az asszonyhoz:
- Istennő, meg lehet-e menteni a királyt, a világ őriző talizmánját?
A kincses méhű Föld így válaszolt:
- Egyetlen lehetőség van, s csupán te teheted meg.
Bátrak Hőse sürgetőleg szólt:
- Áruld el tüstént, istennő, hogy minél hamarabb megtehessem! Mit érne életem, ha nem tenném meg?
A Föld felelt:
- Nincs még egy vitéz, aki olyan hűséggel ragaszkodna urához, mint te. Halld hát meg, milyen lehetőség van még a király megmentésére! Az uralkodó a királyi palotával szemben templomot emeltetett Kálí istennőnek, amelyet az istennő kegyes jelenlétével tüntet ki. Ha ott feláldozod fiadat Kálínak, akkor a király nem hal meg, sőt, még száz esztendeig él. Ha még ma megteszed, az uralkodó megmenekül; különben három nap leforgása múlva nem lesz benne élet.
- Megyek, istennő, azonnal cselekszem - felelte a vitéz a Föld szavaira.
- Járj sikerrel! - szólt a kincses Föld és eltűnt.
A király mindent hallott rejtekhelyéről. Kíváncsi volt, hogy mi történik ezután. Észrevétlenül követte Bátrak Hősét, aki az éjszaka homályában hazasietett. Felébresztette feleségét, és elmondta, hogy a Föld fiuk feláldozását javasolta a király életének megmentésére. Felesége végighallgatta, majd így szólt:
- Uram, királyunk üdve mindennél fontosabb. Keltsük fel fiunkat, és beszélj vele!
Felébresztették álmából kisfiúkat, Igazság Hősét, és Bátrak Hőse elmondta, mi történt.
- Így tehát, fiam, ha feláldozlak Kálí istennőnek, a király életben marad; ha nem, harmadnapra meghal - fejezte be szavait.
A fiú bebizonyította, hogy méltó nevére. Bátor lélekkel szólt atyjához:
- Boldog vagyok, apám, ha életem árán a király megmenekül a haláltól. Az ő kenyerét ettük, most fizetni tudok érte! Miért késlekedsz? Vezess a szentélybe és áldozz fel az istennőnek! Hadd szolgáljam urunk javát!
Bátrak Hőse örömmel hallgatta Igazság Hőse szavait:
- Jól van! Valóban az én fiam vagy!
A király odakint mindezt hallotta, és így szólt magában:
"Ó, mindannyian egyformán nemeslelkűek!"
Ekkor Bátrak Hőse hátára vette fiát, felesége pedig leányukat, és mindketten elindultak az éjszakában a gyermekekkel Kálí istennő templomába. Súdraka király észrevétlenül haladt hátuk mögött. Az istennő képmása előtt Bátrak Hőse letette hátáról fiát; a gyermek, az önfeláldozás sziklaszála, meghajolt az istennő előtt, és így könyörgött hozzá:
- Fejem feláldozása nyújtsa meg Súdraka király életét száz esztendővel, s kormányozza a birodalmát békességben!
- Jól van, jól van - dicsérte meg fiát e beszédért Bátrak Hőse. Kirántotta kardját, levágta gyermeke fejét, és ilyen szavak kíséretében ajánlotta fel Kálí istennőnek:
- Gyermekem feláldozása jutalmául maradjon életben a király!
Ebben a pillanatban láthatatlan hang szólalt meg a levegőben:
- Jól van, Bátrak Hőse! Nincs senki, aki nálad hűségesebben szolgálná urát! Nem kímélted egyetlen fiadnak, jó gyermekednek életét, hogy visszaadhassad vele a királynak életét és királyságát!
A föld ura rejtekhelyéről mindezt látta és hallotta. Ekkor átrak Hősének leánya, Bátorlelkű, ölébe vette halott öccse fejét, a szörnyű bánattól vakra sírta szemét, szíve meghasadt és meghalt.
Ekkor az anya, Igazlelkű, így szólt férjéhez:
- A király megmenekült a veszélytől; most mondani akarok valamit, hallgass meg! Ha kisleányunk gyermeki ártatlanságában belahalt testvére halála miatti fájdalmába, miért éljek én tovább gyermekeink elvesztése után? Nekem kellett volna felajánlanom fejemet az istennőnek váltságul a király életéért; ezt balgaságomban elmulasztottam. Most arra kérlek, engedd meg, hogy gyermekeim holttestét átölelve máglyára léphessek.
Bátrak Hőse engedett felesége állhatatos kérésének:
- Tégy úgy, kedvesem! Valóban, mi örömöd lehetne az életben, amely gyermekeid elvesztése után csak bánatot tartogat számodra. Ne bánkódj azonban azért, hogy nem ajánlottad fel saját életedet; hát talán én nem adtam volna oda az életemet, ha ezzel megválthattam volna a fiamat? Várj egy keveset, amíg máglyát rakok ebből a fából, amit kerítés építésére hordtak ide az istennő szentélye köré.
Ezután Bátrak Hőse máglyát rakott a fából, reáhelyezte két gyermeke holttestét, és a szentély mécsesével meggyújtotta máglyát. Felesége, az erényes Igazlelkű, ura lábához borult, majd meghajolt Kálí istennő előtt, és így imádkozott hozzá:
- Következő születésemben is mostani uram legyen a férjem! Uram gazdája, a király, gyarapodjék szerencséjében életem feláldozása jutalmául!
Így könyörgött az igaz lelkű asszony, majd a máglyába vetette magát, amelynek lángnyelvei úgy csaptak a magasba, mintha a tűz hajfürtjei libbentek volna fel.
A vitéz Bátrak Hőse gondolkodóba esett:
"A király ügyének eleget tettem, ahogy az égi hang megerősítette. Ellátásomért leróttam uram iránti tartozásomat. Magamra maradtam. Miért ragaszkodjam az élethez? Rangombeli embernek szégyenére válik, ha szeretett családját nem tudja megőrizni, de saját életének megtartására gondja van. Nem helyesebb-e, ha életemet mutatom be áldozatul Kálí tiszteletére?"
Ezzel a meggondolással az istennő elé járult és dicsérő énekkel magasztalta:

Üdv! A te lábad elé borul
jámborul
híved áhítatos serege.
Üdv! Aki el sose tántorul
botorul,
várja örökre kegyelmed ege!

Üdv! Tovaűzöd a felleget!
Fél eget
töltve be, Nap-szemed ont meleget!
Menny diadalszava emleget:
szent kezed
porba lesújtja a szörnysereget!

Üdv neked, üdv, egek asszonya,
jó Anya!
Vedd kegyesen fejem áldozatát!
Kálí, tehozzád esd, ím, a
hő ima:
tartsd meg a földnek a népek urát!

Midőn Bátrak Hőse befejezte magasztaló szavait, hirtelen kardcsapással leszelte saját fejét.
Súdraka király ezt a végső lépést is látta rejtekhelyéről, és zavar, bánat, csodálkozás kavargott lelkében:
"Ó, jaj! Soha nem látott, soha nem hallott szörnyű tettre vállalkozott értem ez az igaz lelkű férfi és családja. Sok minden előfordul ezen a világon, de hol van még egy olyan önfeláldozó ember, aki ura javáért dicsekvés nélkül, szem elől elrejtőzve, lemondana életéről? Ha szolgálatát nem viszonzom hasonló tettel, mit ér uralkodásom? Mennyivel több akkor életem, mint a baromé?"
Így gondolkozott a férfiak ura, a vitéz Súdraka, s kirántotta hüvelyéből kardját, az istennő szobra elé lépett, és így imádkozott:
- Magasztos istennő, fogadd kegyesen életem feláldozását, és hallgasd meg odaadó híved esedezését! Támadjon fel családjával együtt Bátrak Hőse, a nevéhez méltó vitéz, aki értem áldozta életét!
Könyörgése végeztével a mahárádzsa le akarta vágni fejét kardjával, de ekkor égi hang szólalt meg:
- Ne kövess el meggondolatlan tettet! Igazlelkűségeddel kivívtad megelégedésemet. Támadjon életre feleségével és gyermekeivel együtt Bátrak Hőse!
A hang elhallgatott. Bátrak Hőse elevenen és sértetlenül felemelkedett a földről, s vele együtt feltámadt fia, leánya, felesége. E csoda láttán a király újból visszavonult rejtekhelyére, s örömkönnyekkel telt szeme nem győzött betelni hívei látásával.
Bátrak Hőse mintha álomból ébredt volna. Mikor feleségét, gyermekeit és önmagát életben látta, teljesen megzavarodott. Sorra nevükön szólította az asszonyt és a két gyermeket, s megkérdezte:
- Miután elhamvadtatok, hogyan keltetek ismét életre? Én is levágtam saját fejemet, s most mégis élek; mi történt? Káprázat ez, vagy az istennő kegyének megnyilvánulása?
- Az istennő kifürkészhetetlen kegyelmének ajándéka, hogy újra élünk - válaszolták felesége és gyermekei.
A férfi is így gondolta. Fejet hajtott az istennő előtt, majd hitvesével és gyermekeivel együtt hazatért, hiszen célját már elérte.
Otthonában hagyta fiát, leányát, feleségét, ő maga pedig még azon az éjszakán visszament a királyi palotához, és őrt állt a kapuban, mint azelőtt. Súdraka király titokban mindezt végignézte, azután felment palotája tetejére, mint azelőtt. Lekiáltott:
- Ki áll a palota kapujában?
Bátrak Hőse tüstént válaszolt:
- Én állok itt, uram! Felséged parancsára elmentem megkeresni azt az asszonyt; ő azonban eltűnt a szemem elől, mint valami ráksaszí.
A király végtelenül elcsodálkozott ezen a válaszon, hiszen szemtanúja volt a történteknek.
"Valóban, a nemes lelkű férfiak elméje mély és rendíthetetlen, mint az óceán vize; ha páratlan hőstettet visznek végbe, nem beszélnek róla."
Ilyen gondolatokon töprengett a király, miközben leszállt a palota tetejéről és hálótermébe vonult, ahol az éj hátralevő részét töltötte.
Reggel, amikor a mahárádzsa trónra ült, Bátrak Hőse megjelent a szokásos tisztelgésre. A boldog uralkodó mindent elmondott minisztereinek, ami azon az éjszakán történt. Mindannyian a csodálkozástól megnémulva hallgatták. Ezután, megelégedése jeléül, Láta- és Karnáta-föld királyságát ruházta Bátrak Hősére és fiára a föld ura. Azontúl egymást szüntelenül támogatva uralkodott zavartalan nyugalomban a két egyforma hatalmú fejedelem, Bátrak Hőse és Súdraka király.

A csodálatos történet befejeztével a démon ismét kérdést intézett Vikrama-széna királyhoz:
- Mondd meg, király, ki volt a legnagyobb hős közöttük? Ha tudod és elhallgatod, száll reád az átok!
Erre a föld őrizője így válaszolt a szellemnek:
- Valamennyiük közül Súdraka király a legnagyobb hős.
A szellem faggatni kezdte:
- Hogyan, hát nem nagyobb dolog Bátrak Hősének tette, amelyhez foghatót nem ismer a széles föld? Vagy nem nagyobb dolog felesége viselkedése, aki anya létére beleegyezett, hogy szeme láttára mészárolják le fiát, mint valami áldozati állatot? És nem nagyobb dolgot művelt-e fiuk, aki gyermek létére ilyen nagylelkűségről tett bizonyságot? Miért mondod nagyobbnak éppen Súdraka királyt, mahárádzsa?
A férfiak parancsolója készen állt a felelettel:
- Nem úgy van! Bátrak Hőse származásánál fogva nemes lelkű férfi volt, és családja hagyományaihoz híven előbbrevalónak kellett tartania ura megvédelmezését saját életénél, fiánál, feleségénél. Asszonya is jó családból származott, a hűséges feleségnek férje volt az istene; így nem különösebb érdem, hogy eleget tett kötelességének, és követte férje útját. Kettőjük sarja és hasonmása volt Igazság Hőse, a fiú: amilyen a fonál, olyan szövet készül belőle. Mindnyájuknál nagyobb volt Súdraka király, mert szolgái kedvéért hajlandó lett volna megválni testétől, holott a királyok szolgáik élete árán szokták őrizni lelküket.
Mikor a király befejezte válaszát, a démon, varázserejével, ismét eltűnt a föld támaszának válláról, és visszatért előbbi helyére. A népek őrizője újra elindult a fához, hogy a temetőn át elhozza a tetemet még azon az éjszakán.

5.

Vikrama-széna király odaért a sinsapá-fa alá, helyén találta az ágon himbálózó hullát a belebújt szellemmel; egy kis huzakodás után leakasztotta a kötélről, s megint elindult vele. Miközben szótlanul haladt keresztül a zord halottégető temetőn, ugyanazon az úton, amelyen jött, a szellem megszólalt a hátán:
- Király, keserves vállalkozásba fogtál; én pedig első látásra megkedveltelek. Engedd meg, hogy elméd gyönyörködtetésére újabb mesével szolgáljak. Hallgasd meg!
Uddzsajiní városában élt egy Hari-szvámin, azaz Visnu Szolgája nevű bráhman, Punja-széna király derék alattvalója és kedvenc minisztere. Hozzá méltó hitvesétől fia született, aki minden jó tulajdonságában atyjára ütött. Az apa a Déva-szvámin - Isten Szolgája - nevet adta fiának. Később leányuk is született, Szóma-prabhá. Tündöklő szépségével egyetlen lány sem mérkőzhetett, és méltó volt nevére, amely ezt jelenti: "Holdsugár." Mikor a szépségéről messze földön híres leány eladósorba jutott, ezt üzente atyjának és bátyjának:
- Vitézség, tudás vagy varázserő ékesítse azt a férfit, akihez hozzá akartok adni; máshoz nem megyek, még ha életembe kerül is.
Apja aztán törhette a fejét, hogy hol találjon olyan kérőt, aki megfelel valamelyik követelménynek. Közben úgy esett, hogy királya szerződés kötésére követségbe küldte a dekkháni uralkodóhoz, aki haddal készült országára támadni. Küldetése sikeres lebonyolítása után összetalálkozott egy érdemes bráhmannal, aki halott leánya hasonlíthatatlan szépségéről, és megkérte a leány kezét az anyjától.
- Vitézség, tudás vagy varázserő birtoklása nélkül nem fogad el senkit a leányom; áruld el, melyik van meg neked e három közül?
- Ismerem a varázslás tudományát - felelte a leánykérő bráhman.
- Lássuk hát, mit tudsz? - szólt az apa.
Erre ő varázslattal levegőben járó kosit teremtett. Felültette az apát a varázserővel irányított kocsira, és felvitte az égbe, hogy megmutassa neki a mennyei tájakat. Miután kivívta megelégedését, visszavitte a dekkháni uralkodó székvárosába, ahol követségben járt. Az apa a varázslathoz értő bráhmannak ígérte leányát, és hetednapra tűzte ki az esküvőt.
Eközben azonban odahaza, Uddzsajiní városában, egy másik bráhman a bátyjától kérte meg a leány kezét.
- Vitézséget, tudást vagy varázserőt szabott feltételül, enélkül nem megy férjhez - közölte a bátya a kérővel, mire ő vitéznek vallotta magát, és bemutatta jártasságát a kardforgatásban és nyíllövésben. A fiatalember odaígérte húgát a vitéznek, és a csillagjósok tanácsa alapján hetednapra állapodtak meg az esküvőben, anélkül hogy az anyát értesítették volna.
Az anyától is ugyanezen a napon kérte meg a leány kezét egy harmadik kérő.
- Vitéz, tudós vagy varázsló legyen a férj; ehhez a feltételhez ragaszkodik leányunk - közölte a kérővel az anya, mire ő kijelentette:
- Anyám, én tudós vagyok.
Az asszony múltról és eljövendőről tett fel kérdéseket, s tudásáról meggyőződve, ő is hetednapra tűzte ki az esküvőt.
Másnap hazaérkezett az apa, és elmondta feleségének és fiának, hogy milyen férjet talált leányuknak. Ekkor ők is külön-külön beszámoltak róla, hogy másnak ígérték a leányt. Az apa zavarba jött; nem tudta, mitévő legyen a három kérővel.
Mikor elérkezett az esküvő napja, megérkezett a házba a három kérő: a vitéz, a tudós és a varázsló. Közben váratlan fordulat történt: Holdsugár, a menyasszony, rejtélyes módon eltűnt. Mindenütt keresték, de nem találták. Apja kétségbeesetten fordult a tudóshoz:
- Tudós, most szólj! Mondd meg tüstént, hova tűnt a leányom?
A tudós azonnal válaszolt:
- Egy ráksasza rabolta el; magával hurcolta tanyájára, a Vindhja-hegység rengetegébe.
A tudós válasza lesújtotta az atyát:
- Szörnyűség! Hogyan szerezzük vissza, hogyan tartsunk esküvőt?
Ekkor megszólalt a varázsló:
- Nyugodj meg! Egy szempillantás alatt eljuttatlak benneteket oda, ahová a tudós mondta.
Elővarázsolta a fegyverekkel megrakott légi kocsit, felültette az apát, a tudóst és a vitézt, és egy perc múlva a Vindhja-hegység őserdejében szállt le velük, ahol a tudós kijelentése szerint a szörnyeteg lakott. A ráksasza észrevette őket, és szörnyű haraggal rontott rájuk. Az apa gyorsan előretolta a vitézt, aki felvette a harcot a ráksaszával. Vérfagyasztó tusa lángolt fel az ember és a szörnyeteg között. Úgy küzdöttek a leányért varázsfegyvereikkel, mint egykor Ráma királyfi harcolt hitveséért Rávana démonkirállyal. Végül a vitéz egy félholdhegyű nyílvesszővel levágta a keményen küzdő ráksasza fejét. A ráksasza elpusztult, ők pedig kiszabadították a leányt a szörny odújából, és a varázsló kocsiján mindnyájan hazatértek.
Megérkeztek az apának, Visnu Szolgájának hajlékába. A csillagok állása szerint most volt az a pillanat, amelyben az esküvőnek meg kellett volna történnie. Ekkor a tudós, a vitéz és a varázsló parázs vitába kezdett. A tudós így szólt:
- Ha nem találtam volna rá a leányra, hogyan szereztétek volna vissza a ráksasza barlangjából? Engem illet a leány!
A varázsló ellenkezett.
- Ha nem varázsoltam volna levegőben járó kocsit, hogyan tudtatok volna odamenni és visszatérni egy nap alatt, mint az istenek? Aztán meg gyalogszerrel hogyan küzdöttetek volna meg a kocsijáról harcoló ráksaszával? Engem illet a leány, mert az én segítségemmel hoztuk vissza kedvező csillagállás idejére.
A vitéz sem hagyta annyiban:
- Ha nem győzöm le csatában a szörnyeteget, ugyan melyikőtök tudta volna ügyeskedésével visszaszerezni a leányt? Egyedül engem illet!
Míg ők ezen vitatkoztak, az apa tanácstalanul hallgatott.

- Nos, király, melyiket illeti a leány? Döntsön felséged! Ha tudod, és nem árulod el, szétpukkad a fejed!
A szellem kérdése arra kényszerítette a királyt, hogy megtörje hallgatását. A széles föld ura így döntött:
- A vitézt illeti a leány, aki kockára tette életét, párbajban legyőzte a szörnyeteget, s karja vitézségével visszaszerezte a leányt. A tudóst és a varázslót az ő szolgálatára rendelte a Teremtő; hiszen a számoló meg az ácsmester mindig csak eszköz valaki másnak a kezében.
Ahogy a mahárádzsa szavai elhangzottak, a démon egy pillanatig sem maradt tovább a vállán. Visszatért előbbi helyére, a király pedig a bosszúság legcsekélyebb jele nélkül indult érte.

6.

A föld ura ismét leakasztotta a sinsapá-fáról a tetemet, vállára vetette, és szótlanul elindult az úton. Sietve haladt előre, de a démon újra csak megszólította:
- Király, megkedveltelek, mert bölcs vagy és kitartó. Mesével szórakoztatlak, és kérdést is akarok intézni hozzád. Hallgasd meg figyelmesen!
Volt egy király, Jasah-kríta - Dicsőség-szerző -, akinek nevét messze földön jól ismerték. Királyi székvárosának neve Sóbhávatí, azaz Tündöklő volt. Városában egy fényes templom állt Kálí istennő tiszteletére. A templomtól délre volt egy "Kálí fürdője" nevű tó. Minden évben nyár elején, holdtöltekor, nagy tömeg sereglett össze, hogy megfürödjék a tó vizében.
Egy alkalommal egy Dhavala - azaz Fehér - nevezetű fiatal ruhafestő érkezett a fürdőhelyre Brahma-szthala faluból. Meglátta bizonyos Suddha-pata - azaz Tiszta Kelme - nevű férfi lányát, Madana-szundarít - Szerelem Szépét -, aki szintén azért jött, hogy megmerítkezzék a szent tó vizében. A telihold szépségét megszégyenítő leány bája rabul ejtette az ifjú szívét. Megtudakolta a leány nevét és származását, majd szereltem tüzétől gyötrődve tért vissza otthonába. A leány nélkül nem volt kedve ételhez nyúlni, nem tudott éjszaka aludni. Anyja kérdezősködésére elmondta, hogy mi gyötri szívét. Az anya közölte férjével fiuk kívánságát. Az apa odament fiához, s állapotát látva, így szólt:
- Miért esel kétségbe, mikor vágyaidnak tárgyát könnyűszerrel elérheted? Ha Tiszta Kelmétől megkérem leánya kezét, hozzád fogja adni feleségül. Származásban, vagyonban és mesterségben egyenlők vagyunk, jól ismerjük egymást, semmi akadálya sincs a házasságnak.
A fiú megvigasztalódott; táplálékot vett magához, és másnap apjával együtt elment Tiszta Kelme városába. Az a pap megkérte fia számára a leány kezét, és Tiszta Kelme örömmel hozzáadta leányát a fiúhoz. Kiszámították a szerencsés csillagállást, és másnap az ifjú Fehér nőül vette a leányt, a hozzá minden tekintetben méltó Szerelem Szépét. A menyecske első pillantásra beleszeretett urába, és az esküvő után a fiatalember boldogan tért meg atyja házába ifjú feleségével.
Hosszú ideig boldogan éltek egymással. Egy napon az após fia, Szerelem Szépének bátyja érkezett hozzájuk látogatóba. Mindnyájan udvariasan fogadták; húga öleléssel üdvözölte, rokonai hogyléte felől érdeklődtek. Amikor kipihente az út fáradalmait, így beszélt:
- Atyám küldött, hogy meghívjam húgomat és sógoromat, mert nagy ünnepség lesz nálunk Kálí istennő tiszteletére.
Szavait örömmel hallgatták, és étellel-itallal vendégelték meg az ifjút, ahogy illik.
Másnap reggel a fiatal ruhafestő - felesége és sógora társaságában - elindult apósához. Megérkezett Sóbhávatí városába, és egyenesen Kálí istennő hatalmas temploma felé tartott. Hivő lélekkel hívta feleségét és sógorát:
- Jöjjetek, tekintsük meg a magasságos istennőt!
Sógora ellenvetést tett:
- Nem volna illendő, hogy mindannyian üres kézzel járuljunk az istennő elé.
- Jól van, akkor egyedül megyek; ti addig várjatok idekint - felelte az ifjú ruhafestő, és belépett a szentélybe, hogy lássa az istennőt.
A szentélyben tisztelettudóan meghajolt Kálí előtt, majd elmélkedett a tizennyolc karú istennő hatalmán, aki démonokat morzsolt szét, és lótusztalpa alá tiporta Mahisa szörnyet. Szent elragadtatás töltötte el lelkét, és így gondolkozott:
"Az emberek élő áldozattal tisztelik ezt az istennőt: legüdvösségesebb cselekedet az lesz, ha saját magam feláldozásával örvendeztetem meg Kálít."
Így határozott, és a templom néptelen belső fülkéjéből előhozott egy kardot, amelyet valaha zarándokok akasztottak fel fogadalmi emléktárgyul. Hajánál fogva a harangkötélhez kötötte fejét, és levágta a karddal. A fejetlen test leroskadt a földre.
Mikor az ifjú Fehér hosszú ideig nem tért vissza, sógora utána ment, hogy megkeresse a templomban. Amikor meglátta húga férjének fejetlen holttestét, kétségbeesésében ő is levágta a fejét ugyanazzal a karddal.
Mikor ő sem tért vissza, Szerelem Szépe rosszat sejtett, s utánuk ment az istennő szentélyébe. Odabent meglátta szerencsétlenül járt férjét és bátyját, és jajveszékelve roskadt a földre:
- Jaj, mi történt? Végem van!
Lassan összeszedte magát, felállt, és két halottját gyászolva, így gondolkozott:
"Most már mi értelme maradt életemnek?"
Elszánta magát, hogy elveti az életét, és így imádkozott az istennőhöz:
- Istennő, üdvnek-tisztaságnak-jámborságnak legmagasztosabb őre, férjednek, Sivának fél teste! Te vagy minden asszony oltalmazója, szomorúság eloszlatója; miért raboltad el tőlem egyszerre férjemet és bátyámat? Nem ezt érdemeltem tőled, hiszen szüntelenül odaadó híved voltam. Hozzád esdek segedelemért, hallgasd meg síró szavamat: megválok e testtől, amelyet a szerencsétlenség összezúzott, de bárhol születek újjá, következő életemben is ez a két férfi legyen bátyám és férjem!
Így imádkozott az istennőhöz, és újra meghajolt előtte. Ezután iszalagból hurkot font, és megerősítette egy fa ágán. Miközben nyakát bele akarta dugni a hurokba, hang zendült meg a levegő magasából:

- Ne kövess el elhamarkodott cselekedetet, leányom! Elégedett vagyok veled, aki ifjú nő létedre ily nemes elhatározásra jutottál. Hagyd azt a hurkot! Illeszd férjed és bátyád törzséhez fejüket, s kegyelmemből életre támad mindkettő!
Az isteni ige hallatára Szerelem Szépe félrelökte a hurkot, boldogan odasietett a holttestekhez, és nagy örömében gondolkozás nélkül felkapta az egyik fejet, s bátyja testéhez illesztette - férje fejét, majd férje testéhez bátyja fejét. Így rendezte a Sors. Mindketten sértetlen testtel, épen-elevenen felálltak, de a fejcsere miatt nem tudtak eligazodni testükön. Mindegyik beszámolt a másik kettőnek, hogy mi történt vele, hálásan hajoltak meg Kálí istennő előtt, és folytatták útjukat. Szerelem Szépe csak ekkor vette észre, hogy mit tett: elcserélte a fejeket! Kétségbeesetten töprengett, hogy mitévő legyen.

- Nos, döntsd el, király, hogy a két megcserélt férfi közül melyik legyen a nő férje? Ha tudod, és elhallgatod, átok sújt!
Vikrama-széna király így oldotta meg a démon találós kérdését:
- Amelyik testen a férj feje van, az legyen a férje; mert a testrészek közül legfőbb a fej, a felismerés is a fej alapján történik.
Mihelyt a király befejezte válaszát, a démon a testtel ismét eltűnt válláról, s az uralkodó indulhatott érte újra.

7.

Vikrama-széna király megtalálta a sinsapá-fát és rajta a holttestet. Vállára emelte, és elindult vele. Útközben a szellem megszólalt:
- Király, elmondok egy mesét, hogy eltereljem figyelmedet fáradtságodról. Hallgasd meg!
A keleti óceán partján van egy város, Támralipti. A város uralkodója egykor Csanda-szinha - Vad Oroszlán - volt. A király mások feleségének mindig hátat fordított, a csatatérnek soha; megtépázta ellenfelei hatalmát, de nem bántotta mások vagyonát.
Egyszer egy Szattva-síla - azaz Igazság Erénye - nevű derék nemesember ékezett a Dekkhán vidékéről a király udvarába. Bejelentette magát az uralkodónál, és szegénysége jeléül megszaggatta ruháját a vele jött többi nemessel együtt. Ettől fogva mint "a király rongyosa" hosszú éveket töltött el az uralkodó szolgálatában, de nem kapott érte semmit a föld urától.
"Királyi nemzetségből származom, miért vagyok mégis ilyen szegény? S ha egyszer szegény vagyok, miért oltott belém az Alkotó ilyen nagy becsvágyat? A király észre sem veszi, hogy szolgálata közben kíséretem lerongyolódott, engem pedig állandó éhség gyötör."
Az elszegényedett nemest nem hagyták békén ezek a gondolatok.
A király egy napon vadászatra indult. A rongyos nemes futott előtte, kezében bottal; nyomában lovasok és gyalogosok csapata haladt, így mentek a vadaktól nyüzsgő őserdőbe. Vadászat közben egy hatalmas vadkan kitört a hajtók gyűrűjéből. A király nyomába eredt, és üldözésközben egy másik, távoli erdőbe vetődött el. A rengetegben az utat fű nőtte be, lehullott falevél takarta el, és a férfiak ura szem elől veszítette a vadkant. Kifáradt az üldözésben, és ekkor eszmélt rá, hogy elveszítette az irányt. Jegyedül a rongyos nemes volt vele, aki gyalogszerrel, étlen-szomjan, életét nem kímélve követte a szélsebes lovon vágtató királyt. A férfiak urát meghatotta ez a hűség, és nyájasan szólította meg kísérőjét:
- Megjegyezted-e az utat, amelyen ide jutottunk?
A nemes összetett kézzel válaszolta uralkodójának:
- Megjegyeztem. Felséged azonban pihenjen meg egy kissé. Mert az Ég-asszony övének boglárköve, a lótuszvirágok csókos szeretője, a Nap, sziporkázó sugarak lángkoszorújával perzseli a tájat!
A király beleegyezett, de újabb feladattal bízta meg alattvalóját:
- Szerezz valahonnan ivóvizet!
- Igenis - felelte a nemes, és felmászott egy magas fára, amelynek a tetejéről megpillantott egy folyót. Lemászott a fáról, és odavezette a királyt. Ezután lenyergelte és megjártatta lovát, majd vizet és füvet adott neki, hogy a ló is megpihenjen. Amikor uralkodója megfürdött, ruhája öbléből elővett néhány ízes ámalaka gyümölcsöt, megmosta és odanyújtotta a királynak.
- Honnan vetted ezt a gyümölcsöt? - kérdezte a föld ura. Ekkor a nemes térdre ereszkedett, és tenyerén tartva a gyümölcsöt, így beszélt:
- Tíz éve ez a táplálékom, felséged kegyét szeretném megnyerni, és ezért úgy élek, mint a remeték, azzal a különbséggel, hogy nem az erdő magányában lakom.
- Rászolgáltál nevedre, Igazság Erénye - szólt a férfiak ura, s szánakozva és szégyenkezve így gondolkozott:
"Gyalázat a királyra, aki nem tud szolgái bajáról és öröméről! Gyalázat kíséretére is, amely nem tesz jelentést ilyen híveiről!"
Ezek a gondolatok jártak a fejében, aztán elfogadott két szem gyümölcsöt a nemestől, aki kitartóan kínálta királyát. Elfogyasztotta a gyümölcsöt, vizet ivott rá, majd éhségét a gyümölccsel elverve, szomját a vízzel eloltva, leült pihenni a rongyos nemes társaságában.
Ezután a nemes felszerszámozta a lovat, és a király felült rá. A nemes haladt elöl, és mutatta az utat. A király eleget unszolta, hogy üljön fel mögé a lóra, ő azonban nem volt hajlandó erre. Félúton találkoztak a hadsereg katonáival, és velük együtt tértek vissza a király városába. Ott a népek parancsolója közhírré tétette alattvalója hűségét, kincsekkel és földdel ajándékozta meg hívét, s úgy vélte, hogy még ezzel sem jutalmazta meg elegendőképpen szolgálataiért. A nemes örült, mert elérte célját. Ettől fogva szakított a rongyosok életmódjával, és a király testőre lett.
Egyszer azonban a király követségbe küldte Ceylonba, hogy megkérje a ceyloni uralkodó leányának kezét. Tengeri úton kellett mennie. Magasztaló imával kérte védő istensége kegyét, majd a király küldöttségében levő papokkal együtt hajóra szállt.
Amikor félúton járt a hajó, hirtelen - mindenki rémületére - egy hatalmas lobogó emelkedett ki a tenger közepéből. Csúcsával a fellegeket nyaldosta, szövete merő aranyból volt, és tarka színekben villózva lengett-hajladozott. Ugyanakkor sötét viharfellegek lepték el az eget, nagy zápor kerekedett, és hatalmas szélvihar támadt. Az orkán ellenállhatatlan erővel hajszolta a hajót, mint elefánthajcsár az elefántot, és hozzászorította a nagy zászló rúdjához. Ebben a pillanatban a zászló a hozzátapadt hajóval együtt süllyedni kezdett a tenger hullámaiban.
A hajón utazó papok a félelemtől eszüket vesztve kiáltozták királyuk nevét, bráhmangyilkosnak nevezve uralkodójukat. Hűséges híve, Igazság Erénye, nem bírta hallgatni ezt a vádat. Teste köré csavarta felsőruháját, és semmivel sem törődve, kivont karddal a hullámokba vetette magát a zászló irányában, hogy megakadályozza a tenger érthetetlen tombolását. Miközben a vitéz elmerült a vízben, egy hatalmas hullám felkapta és kettéroppantotta a hajót. A hajón levők a cápák torkába hullottak.
A nemes egyre süllyedt a vízben, s amint körülnézett, egyszerre csak eltűnt a víz, és egy csodálatos városban találta magát. A város csillogó aranypalotáit drágakőoszlopok támasztották, kertjeiben gyönggyel kirakott lépcső vezetett átlátszó vizű tavakhoz, közepén Kálí istennő temploma emelkedett magasra, mint a Méru hegye, drágakőfalakkal és magasan lobogó, gyöngyös zászlóval. A vitéz leborult az istennő előtt, imával magasztalta, majd leült, és azon törte a fejét, hogy miféle varázslattal van dolga.
Egyszerre csak kinyílt a templom melletti, fénysugár-kerítésű udvar ajtaja, és egy gyönyörűséges leány lépett ki rajta. Szeme mint a kék lótusz, arca mint kinyílott virág kelyhe, mosolya mint a hasadó bimbó, tagjai mint a zsenge vízililiom szárak, léptei, mint vízen a lótuszok ringatózása. Ezer leány kíséretében bement az istennő belső szentélyébe, s vele ment Igazság Erényének szíve is. Miután a leány imádkozott, távozott az istennő szentélyéből, de nem távozott Igazság Erényének szívéből. Ismét a fénysugár-kerítésű udvarba vette útját, a nemes pedig utána ment.
Amint belépett az udvarba, egy másik várost látott maga előtt, még fényesebbet, mint az előző. Mintha a világ valamennyi gyönyörűsége itt adott volna találkozót egymásnak! A leány egy igazgyöngyökkel kirakott gyaloghintóban ült. Igazság Erénye odalépett hozzá, és leült oldala mellett. Szemét a leány arcára függesztette, és olyan mozdulatlanul ült, mint egy képre festett alak. Csupán a testén végigfutó borzongás árulta el, mennyire vágyik a leány ölelésére. A leány észrevette, hogy a férfit a szerelem kerítette hatalmába, és szolgálóira pillantott. Azok elértették úrnőjük pillantását, és azonnal megszólították a nemest:
- Vendégünk vagy, idegen! Úrnőnk meg akar vendégelni téged, ne utasítsd vissza!! Kelj fel, fürödj meg, és láss étkezéshez!
E beszéd reménnyel töltötte el a férfi szívét. Felkelt, s bár nem szívesen távozott a leány mellől, követte a szolgálókat a kert egyik tavához. Lemerült a tó vizébe, és a következő pillanatban nagy csodálkozására újra Támralipti városában találta magát, ahol a király palotájának egyik fürdőmedencéjéből emelkedett ki. Végignézett magán, és érthetetlen visszaérkezésén töprengett:
"Mi történt? Hová lett a csodálatos kert? Hová lett a város? Hová tűnt a leány, akinek megpillantása édes volt, mint a halhatatlanság itala, s elveszítése keserű, mint a kígyóméreg? Nem álmodhattam, hiszen ébren vagyok, és ura vagyok érzékeimnek! Bizonyosan a pokol leányai játszottak velem ilyen káprázatot!"
Ilyen gondolatokra jutott, s közben a leány elvesztésével elvesztette józan eszét is. Összevissza kószált a palota kertjében, és jajgatott a szerelem kínjától. Testét úgy lepte be a szélben szálló sárga virágpor, mint az elválás tüzének lángja. Így találtak rá a kertészek, és sietve jelentették a királynak. A férfiak ura megdöbbent, és maga ment oda, hogy lássa a vitézt. Igyekezett lelket verni belé, aztán megkérdezte tőle:
- Mondd el, barátom, mi történt? Hová mentél? Hová kerültél? Hol voltál? Kire lőtted nyilaidat?
A nemes mindenről beszámolt a királynak, ami vele történt. Elbeszélése hallatára a népek őre gondolkozóba esett:
"Bizonyára előző életem jótetteinek jutalma, hogy ez a hívem szerelembe esett, és így viszonozhatom múltkori szolgálatát."
Így gondolkozott magában a férfiak ura, majd fennhangon megszólalt:
- Vesd el a fölösleges bánkódást! Elviszlek ugyanazon az úton a szépséges démonleányhoz!
Ezután fürdőt és frissítőket rendelt a vitéznek, hogy kipihenje fáradalmait. Másnap minisztereire bízta az ország kormányzását, maga pedig Igazság Erénye kíséretében hajóra szállt, és elindult a tengeren; a nemes mutatta az utat. Félúton lehettek, amint ismét kiemelkedett a vízből a hatalmas zászlórúd, rajta a lobogóval. Ekkor Igazság Erénye így szólt a föld urához:
- Ez az a csodálatos zászló, amely a múltkor is itt volt. Én most beugrom a tengerbe, felséged is ugorjon utánam a zászlórúd mellett!
Amikor egészen közel értek a zászlóhoz, az süllyedni kezdett. Ekkor először a nemes vetette magát a vízbe, majd a király is követte, és utána ugrott. Gyorsan süllyedtek lefelé, és hamarosan megérkeztek a csodálatos városba. A király ámulva nézett körül, majd meghajolt Kálí istennő szobra előtt, és kísérőjével együtt leült.
Rövidesen kilépett a fénysugár-kerítésű udvar ajtaján, barátnői kíséretében, a múltkori leány, szépségesen, mint a testet öltött hajnalfény.
- Ez az a gyönyörűséges nő! - mutatott rá Igazság Erénye. JA király szemügyre vette, és megállapította, hogy vitézének epekedése tökéletesen érthető. A leány is észrevette a szépség minden jegyével ékes királyt, és ő is elcsodálkozott:
- A férfiasság tökélye ez az idegen; vajon ki lehet?
Ezután a leány belépett Kálí szentélyébe, hogy hódoljon az istennő előtt. Közben a király magával hívta a vitézt, és észrevétlenül belopózott a kertbe.
A démonleány férjért imádkozott az istennőhöz. Hamarosan befejezte imádságát, és kilépett a szentélyből. Körülnézett, odaszólította egyik barátnőjét, és így beszélt hozzá:
- Barátnőm, keressd meg azt a vitéz lelkű férfiút, akit az imént még itt láttam. Ha megtalálod, kérd meg: "Tisztelj meg bennünket azzal, hogy elfogadod meghívásunkat!" Előkelő személy lehet ez a férfiú, minden tiszteletet megérdemel.
A barátnő megkereste a kertben a királyt, meghajolt előtte, átadta úrnője üzenetét. A férfiak ura meghallgatta a leányt, és tettetett közönnyel válaszolt:
- Elegendő vendégfogadás részünkre, hogy ebben a kertben lehetünk; másra nincs szükségünk.
A barátnő elmondta a választ úrnőjének. A válasz meggyőzte a démonleányt arról, hogy nemes lelkű és tiszteletet érdemlő férfival van dolga. Az isteni vendégfogadást közömbösen elhárító király szerénysége, mint kötél, húzta magához a leányt. Azt gondolta, hogy Kálí istennő jutalmazta meg áhítatáért férjjel. Ő maga kereste fel a királyt a kertben. A tarka madarak dala, a szélben ingó folyondárok hajladozása, a bólogató fák virágözöne már messziről köszöntötte úrnőjét. A király elé lépett, illendően földig hajolt, és kérlelte a népek urát, hogy fogadja el vendéglátását. A férfiak parancsolója vitézére mutatott, és így szólt:
- Ez a férfiú beszélt nekem az istennő szobráról, és eljöttem, hogy megnézzem. Kálí csodálatos zászlaja segítségével eljutottam ide, láttam az istennőt, utána téged is; lehet-e képzelni ennél megtisztelőbb vendégfogadást?
A leány így válaszolt a király szavaira:
- Akkor legalább puszta érdeklődésből tekintsétek meg másik városomat is, amely a Három Világ csodája.
A király mosolyogva felelt:
- Beszámolt ez a férfiú arról a városról is, ahol a fürdőtavat találta.
A leány mentegetőzött:
- Fenség, ne rój meg érte! Nem vagyok csalfa természetű; ilyen tiszteletre méltó urasággal szemben pedig nem is volna helye csalfaságnak. Páratlan erényetek szolgálótokká tett; nem érdemlem meg, hogy visszautasítsátok kérésemet.
Erre már igennel válaszolt a király, és vitéze társaságában követte a leányt a fénysugár-kerítésű udvarba. A leány kinyitotta a kaput, behívta a királyt, és megmutatta másik városát, amely az előzőnél is csodálatosabb volt. A fák a négy évszak gyümölcsétől és virágterhétől roskadoztak, a talaj arannyal és drágakövekkel volt kirakva, mint a Méru hegy csúcsa. A démonkirály leánya felbecsülhetetlen értékű drágakő trónusra ültette a föld urát, majd a vendégnek járó ajándékokkal hódolt előtte, és így beszélt:
- A démonok uralkodójának, a hőslelkű Kálanéminek leánya vagyok. Atyámat Indra isten fegyvere az égbe szólította. Atyai örökségként szállt reám ez a két város, amelyeket maga Visvakarman, az istenek építőművésze emelt. Itt senkit sem gyötör öregség vagy halál, s itt minden kívánság beteljesedik. Most légy te atyám helyett atyám, városommal együtt hatalmadba adom magamat!
Midőn a leány saját magát és minden vagyonát a király rendelkezésére bocsátotta, a föld ura így válaszolt:
- Ha így van, leányom, akkor atyai hatalmamnál fogva feleségül adlak ehhez a vitézhez, Igazság Erényéhez, barátomhoz és rokonomhoz, te feddhetetlen szűz!
Mintha Kálí istennő jóindulata öltött volna testet a király szavaiban, olyan tisztelettel fogadta a leány, és igenlően hajtotta meg fejét.
A király elvégezte az esküvői kézfogás szertartását, és boldog hívének ajándékozta a démonvárost:
- Két ámalaka gyümölccsel kínáltál meg. Az egyikért most leróttam tartozásomat, a másikért örökre adósod maradok.
Igazság Erénye meghajolva hallgatta ura szavait, aki ezután a démonleányhoz fordult:
- Mutasd meg az utat, amelyen hazajuthatok városomba!
A leány egy győzhetetlen karddal és egy gyümölccsel ajándékozta meg a királyt: a gyümölcs elfogyasztóján nem volt hatalma öregségnek és halálnak. A király magához vette a két ajándékot, és alámerült abban a tóban, amelyhez a leány vezette. Saját országában bukott fel a víz alól, és ettől fogva nem volt olyan kívánsága, amely ne teljesült volna. Igazság Erénye is boldogan uralkodott a démonleány városán.

- Nos, férfiak parancsolója, döntsd el: melyikőjük tanúsított nagyobb bátorságot, amikor a tengerbe ugrott? - kérdezte a szellem. Vikrama-széna király tartott az átoktól és válaszolt:
- Szerintem a nemesember volt a bátrabb, mert ő nem tudhatta, mi vár rá, amikor a vízbe ugrik. A király már ismerte a helyzetet, és tudta, minek néz elébe, amikor a hullámokba vetette magát. A démonleányt pedig csak azért nem kívánta meg, mert tisztában volt vele, hogy vággyal nem lehet megszerezni.
A király válasza végén a démon eltűnt a válláról, és visszatért helyére, a sinsapá-fa ágára. A király sietve indult érte; mert akinek helyén van a szíve, nem csügged, amíg célját el nem éri.

8.

A föld őrizője ismét leakasztotta a hullát a sinsapá-fáról, s vállára vetve elindult vele. Menet közben a démon megint beszélgetésbe kezdett:
- Király, hogy elfeledkezz fáradalmaidról, hallgass meg egy újabb találós mesét!
Anga földjén van egy nagy bráhmanfalu, Vriksa-hata. Ott élt egy tehetős áldozópap, Visnu-szvámin, azaz Visnu Szolgája. Hozzá méltó hitvesétől egymás után három fia született. Amikor a fiúk felnövekedtek, hihetetlen éles eszükkel mindenkit felülmúltak. Egyszer atyjuknak valamilyen áldozathoz teknősbékára volt szüksége, s elküldte fiait, hogy kerítsenek egyet. A három testvér elindult a tengerpartra, és sikerült is egy teknősbékát fogniuk. Ekkor a legidősebb testvér így szólt két öccséhez:
- Vigye el valamelyikőtök ezt a teknősbékát atyánknak az áldozathoz! Én undorodom hozzányúlni, mert nyálkás és mocsárszagú.
A két fiatalabb testvér így válaszolt a legidősebbnek:
- Ha te undorodol tőle, gondolod, hogy mi nem?
A legidősebbik nem engedett:
- El kell vinnetek a teknősbékát! Ha nem teszitek meg, a ti hibátokból megszakad atyánk áldozata, és akkor vele együtt ti is pokolra kerültök!
Két öccse kinevette:
- Ha ilyen jól tudod, hogy mit kell tennünk, miért nem jut eszedbe, hogy neked is ugyanaz a kötelességed?
Bátyjuk így beszélt:
- Nem tudjátok, hogy milyen kényes vagyok? Ínyenc vagyok az evésben, és képtelen vagyok hozzáérni ilyen utálatos dologhoz.
Bátyjuk felelete hallatára a középső is kész volt a válasszal:
- Én még kényesebb vagyok, mert az asszonyok élvezése terén vagyok ínyenc.
Amikor a középső így beszélt, megint a legidősebbik vette át a szót:
- Akkor vigye el a teknősbékát legfiatalabbik öcsénk!
A legkisebbik összeráncolta szemöldökét, és így szólt:
- Ostobák! Én vagyok a legkényesebb, mert én meg az ágyra vagyok kényes!
A három testvér összeveszett. Otthagyták a teknősbékát, és felfuvalkodottságukban az ország királya elé terjesztették ügyüket. Sietve felkeresték városában, és döntését kérték. Az ajtónálló bejelentette őket, majd a király színe előtt előadták vitájukat.
- Várjatok, amíg sorban próbára teszlek mindhármatokat - válaszolt a király, és ők beleegyeztek.
Délben, amikor a király étkezett, dísz-ülőhellyel kínálták meg a három testvért, és fejedelmi étkeket tálaltak eléjük, amelyek ízesek voltak mind a hat ízzel. Mindnyájan hozzáláttak, csak az ételben válogatós bráhman nem nyúlt semmihez, sőt undorodva elfintorította orrát.
- Miért nem eszel az ételből, bráhman, noha ízletes és finom illatú? - kérdezte a király.
A bráhman vontatott szóval felelt az uralkodó kérdésére:
- A rizsen halotthamvasztó máglyák füstszaga érzik; ezért nem tudok enni belőle, akármilyen ízletes is, felséges uram!
A király felszólítására a jelenlevők mindnyájan megszagolták az ételt, és kijelentették:
- Az étel a legfinomabb fehér rizsből készült, szaga is kifogástalan.
Ám a válogatós bráhman befogta az orrát, és nem nyúlt a rizshez.
A király gondolkozóba esett. Kinyomoztatta a dolgot, és kiküldött embereitől megtudta, hogy az ételt olyan rizsből készítették, amely az egyik falu halottégető temetője melletti földön termett. Az uralkodó igen elcsodálkozott, és elégedetten szólt a bráhmanhoz:
- Látom, valóban ínyenc vagy az étkezésben; egyél valami más ételt!
Mikor az étkezést befejezték, a három bráhmant kijelölt szállásukra küldte a népek parancsolója. Ezután magához hívatta a város legszebb örömleányát, felékesíttette ékszerekkel, és este elküldte a középső testvérhez, aki a nőkre volt kényes.
A gyönyörű testű leány, akinek éjféli-telihold-ragyogású arca mintha a Szerelem fáklyája lett volna, a királyi szolgák kíséretében belépett a bráhman hálóházába. Ám amint belépett, és tündökléstől szinte megvilágosult a szoba, a nőkre kényes bráhmant rosszullét fogta el. Bal kezével befogta orrát, és így szólt a király szolgáihoz:
- Tüstént vigyétek innen ezt a nőt, különben meghalok; árad róla a kecskebűz!
A király emberei az uralkodó elé vezették a megzavarodott örömleányt, és elmondták, hogy milyen jelenetnek voltak tanúi. A király előhívatta a nőkben válogatós bráhmant és igyekezett a lelkére beszélni:
- Szantálporral, kámforral, áloéval és a legnemesebb illatszerekkel illatosította be testét ez a gyönyörű nő; messzire árad róla a jó illat. Hogyan állíthatod, hogy kecskeszagú?
A kényes bráhman azonban nem engedett. Ellenkezése elgondolkoztatta a királyt. Faggatóra fogta a leányt, aki végül bevallotta, hogy kecsketejen nőtt fel, mert csecsemőkorában sem anyja, sem dajkája nem volt.
A föld ura csodálattal adózott a nőkre kényes bráhman finom érzékének, majd a fekvőhelyére kényes bráhmannak megágyaztatott úgy, ahogy a bráhman kívánta: hét derékaljat raktak egy nyoszolyára. Puha takarókkal és a legfinomabb szövetű, fehér lepedővel takarták le az ágyat. A bráhman nyugovóra tért a pompás hálóházban. Alig telt el egy fél őrségváltásnyi idő, felkelt az ágyról és derekára szorított kézzel keservesen nyögött. A király emberei odasiettek, és a derekán egy hajszál vörös nyomát fedezték fel, mélyen a bőrébe vésődve. Sietve jelentették a királynak, aki kiadta az utasítást:
- Nézzetek utána, hogy nem került-e valami a derékaljak alá!
Átvizsgáltak minden derékaljat, és a legalsó alatt egy hajszálat találtak az ágy közepén. Elvitték a királyhoz és megmutatták. Odahívták a fekvőhelyére kényes bráhmant is, és mikor a király látta, milyen mély nyomot hagyott testén a hajszál, végtelenül elcsodálkozott. Az éjszaka hátralevő részében egyre azon törte a fejét, hogy hét derékaljon keresztül hogyan vágódhatik be valakinek a bőrébe egy hajszál.
Reggel háromszázezer aranyat adott a három kényes bráhmannak, mondván, hogy bámulatra méltó az érzékek kifinomultságának ilyen foka. A három bráhman jól érezte magát és ott maradt a királynál. Tökéletesen elfeledkeztek a teknősbékáról és arról, hogy atyjuk áldozatának félbemaradása pokolra veti őket.

A szellemes történet végén a démon Vikrama-széna királyhoz fordult szokásos kérdésével:
- Király, jusson eszedbe átkom, és mondd meg: a nőkre, ételre és fekvőhelyre kényes három bráhman közül melyik a legkényesebb?
A föld bölcs ura kénytelen volt válaszolni a hátán ülő szellemnek:
- A három közül az ágyra kényes az, akinek a kényességéhez semmi kétség sem fér: mert a testén szemmel látható nyomot hagyott a hajszál, a másik kettő viszont előző tudakozódás alapján is szerezhetett értesülést arról, amit tudott.
A szellemnek elég volt ennyi; a szokásos módon eltűnt a fejedelem válláról. A király nem keseredett el, indult újra a hulláért.

9.

Vikrama-széna király megint leemelte a sinsapá-fáról a tetemet, és vállára vetve elindult vele. Mentében a szellem újra beszélgetésbe kezdett:
- Felség! Hogyan egyeztethető össze királyi méltóságoddal, hogy éjnek idején ebben a temetőben csatangolsz? Nem látod, hogy kísértetek falkái népesítik be a rémes éjszakát az elhunytak vadonában, s máglyák kormos füstje teszi még sűrűbbé a sötétséget? Kár ennyire buzgólkodnod egy koldus szerzetes kedvéért. Nos, úti szórakozásul legalább hallgasd meg következő talányos történetemet!
Avantí földjén van egy város, amelyet az istenek alapítottak a világ kezdetén. Végtelen nagy, mint Siva teste, s a kincsek és az örömök úgy ékesítik, mint az ékszerek. A három előző világkorban Padmávatí, azaz Lótuszvirágos, Bhógavatí, azaz Gyönyörökben-dús, és Hiranjavatí, azaz Aranyos volt a város neve, a jelen világkorban pedig Uddzsajiní néven ismerik. Egykor Víra-déva - Vitézek Istene -, a földőriző fejedelmek legnemesebbike volt a város királya; hitvese Padma-rati - Lótusz-gyönyör - királyné volt.
A király trónörököst szeretett volna, s ezért feleségével együtt nagy vezeklésbe fogott a Mandákiní folyó partján, hogy elnyerje Siva kegyes jóindulatát. Szorgalmasan végezte a szent fürdéseket és áldozatokat.
Hosszas vezeklése végén felhangzott az égből az elégedett isten szózata:
- Király, vitéz fiad fog születni, aki családod fenntartója lesz, és születik egy leányod is, aki páratlan szépségével az égi tündérleányokat is megszégyeníti.
A mennyei szózat hallatára a király boldogan tért vissza hitvesével együtt városába, mert elérte óhaját.
Született is hamarosan egy fia, akinek a Súra-déva - Vitézek Istene - nevet adta. Utána leányt szült Lótusz-gyönyör királyné.
- A Szerelem istenének is gyönyöre telnék e leányban - szólt atyja, és az Ananga-rati, azaz Szerelem Gyönyöre nevet adta leányának. Midőn a leány eladósorba serdült, apja elhozatta a föld összes királyainak vászonra festett arcképét, hogy hozzá illő vőlegényt válasszon leányának. Úgy látta azonban, hogy egy sincs közöttük, aki megérdemelné leánya kezét. Ekkor így szólt forrón szeretett leányához:
- Gyermekem, nem találok olyan férfit, aki méltó volna hozzád. Hívasd össze a föld valamennyi uralkodóját, és saját magad válassz férjet közülük!
Amikor a királyleány meghallotta atyja szándékát, így válaszolt:
- Édesapám, szégyellek férjválasztást tartani. Keress egy jóképű fiatalembert, aki valamely tudományban elérte a tökéletességet, és adj ahhoz feleségül; ennél többet nem kívánok.
Az uralkodó meghallgatta leánya szavát, és olyan vőlegény után nézett, aki megfelel a követelménynek. A királyleány kívánságának a híre széltében-hosszában elterjedt, és a Dekkhán-vidéken meghallotta négy daliás, nagy tudású férfi. Elmentek Uddzsajiní városába, ahol a király illő tisztelettel fogadta őket. A négy jelentkező sorjában elmondta, hogy mihez ért.
Az első ezt mondta:
- Én szolgakasztbeli vagyok. Pancsa-phuttikának, azaz Ötruhásnak hívnak. Mindennap öt rend kitűnő ruhát szövök. Az elsőt az istenségnek ajánlom fel, a másodikat a papoknak, a harmadikat megtartom magamnak, a negyediket a feleségemnek adnám, mármint ha a királyleány hozzám jönne, az ötödiket meg eladom, és az árán ételt-italt veszek, meg ami még szükséges. Ez az én tudományom; megérdemlem érte Szerelem Gyönyöre kezét!
Amikor az első befejezte, a második férfi vette át a szót:
- Bhásá-dnya, azaz Nyelvtudós a nevem, közrendbeli ember vagyok. Minden állat és madár beszédét értem; adjátok hozzám a királyleányt!
A második után a harmadik így folytatta:
- Khadga-dhara, azaz Kardhordozó a nevem, a harcosok kasztjába tartozom, erős karú vitéz vagyok. Nincs senki a földkerekségen, aki a kardforgatás tudományában megmérkőzhetnék velem. Bízd rám nyugodtan a leányodat, király!
Végül a harmadik férfi után a negyedik is megszólalt:
- Pap vagyok, Dzsíva-datta - Élet-adó - a nevem, és azzal a tudománnyal rendelkezem, hogy a halottakat újra életre tudom támasztani. Rendkívüli tehetségemért adjátok hozzám feleségül a királyleányt!
A négy férfi beszédét hallva, és egyforma daliás külsejüket látva, a király és a királylány ingadozott, mint aki hintán ül.

A szellem befejezte a történetet, és Vikrama-széna királyhoz fordult szokásos kérdésével, figyelmeztetve az elhangzott átokra:
- Nos, népek őrizője, döntsd el: a négy jelentkező közül melyik nyerje el Szerelem Gyönyöre királyleány kezét?
A szellem kérdésére Vikrama-széna király így szólt:
- Látom, csak az időt akarod húzni, azért kényszerítesz újra hallgatásom megtörésére; máskülönben hogyan tehetnél fel ilyen nevetséges kérdést, varázslat fejedelme? Királyi család sarja hogyan mehetne feleségül szolgarendű takácshoz? Közrendű férfihoz sem mehet; egyébként is, mi hasznát venné annak, hogy férje ért a vadak és madarak nyelvén? A harmadik kérő megtévedt bráhman, aki kasztja hivatásáról megfeledkezve, közönséges varázslóvá süllyedt; ilyen ember minek dicsekszik tehetségével? A negyedikhez kell adni, aki mint harcos, vele egy kasztba tartozik: Kardhordozó legyen a férje, akinek tudománya vitézségében rejlik!
Mihelyt a férfiak ura befejezte válaszát, a démon varázserejével ismét eltűnt válláról, és azon nyomban előbbi helyén termett. A föld őrizője meg elindult utána, mint már néhányszor tette; mert a bátorság páncéljával vértezett férfiszívbe nem hatolhat csüggedés.

10.

Vikrama-széna király tehát visszatért a sinsapá-fához, vállára emelte a hullát, és elindult vele. Néhány lépés után a démon megkezdte mondókáját a király hátáról:
- Király, elfáradtál! Mesém majd elűzi fáradtságodat!
Élt egy hatalmas uralkodó, Víra-báhu, azaz Vitézkarú, aki a föld valamennyi királyának fejét akarata igájába görnyesztette. Fényes székvárosában, Anangapurában élt egy Artha-datta - Vagyon-adta - nevű, dúsgazdag karavánvezető. Két gyermeke született: az idősebbik, Dhana-datta - Kincs-adta - fiú, a fiatalabb, Madana-széná - Szerelem Serege - pedig leány, sőt minden leányok között a legfényesebb gyöngyszem volt.
Egyszer, mikor a leány ott játszott barátnőivel kertjükben, megpillantotta bátyjának egyik barátja, bizonyos Dharma-datta - Törvény-adta - nevű kereskedőfiú. Mintha az Ifjúság elefántjának fürdőző tavául teremtette volna az Alkotó, szépsége áradatának özönlő zuhatagával, duzzadó keble korsajának kiemelkedő szigetével, hasán hármas ráncot vető bőrének három hullámával!
A fiatalember szívét egyszerre elárasztotta a Szerelem kábító nyílzápora.
- Jaj nekem! Vesztemre alkotta ezt a leányt az ördög, hogy szépségének sugárözöne szívemet perzselő tüzes nyílvessző legyen!
Tépelődései közepette hosszasan csodálta a leányt, és észrevétlenül elrepült fölötte a nap. Ekkor a leányzó otthonába tért, az elválás fájdalma pedig a fiatalember szívébe költözött, mintha csakraváka madár volna, amely minden este megválik párjától. A Nap vörös izzással bukott le a nyugati óceánba, mintha a tovatűnt Szerelem Serege miatti bánat égetné; lassan felszállt az égre a Hold, mintha tudta volna, hogy éjszakára már hajlékába távozott vetélytársnője, aki lótuszarca tündöklésével felülmúlja az ő ragyogását.
A fiatalember is hazatért, ágyára vetette magát, és a leányra gondolva, álmatlanul hánykolódott fekhelyén, miközben a hűs holdsugarak parázsként perzselték testét. Barátai és rokonai aggódva tudakolták, hogy mi történt vele, de ő egyetlen szót sem bírt kinyögni, mintha a Szerelem démona megfosztotta volna eszétől. Nagy sokára álomba szenderült, de álmában is kedvesét látta, kegyeiért esdekelt, s mi mindent művelt vele izzó vágyában! Reggel ébredése után azonnal hozzásietett. Egyedül találta a kertben, ahol barátnőjére várt. Elébe lépett, lábaihoz borult, s a szerelem nyájas szavaival esedezett öleléséért.
- Másnak vagyok már a jegyese; nem lehetek a tiéd. Atyám Szamudra-datta - Tenger-adta - kereskedőnek ígért, s néhány nap múlva meglesz az esküvő. Távozz észrevétlenül, mielőtt valaki meglátna, különben nagy szégyen ér! - szólt a leány.
A fiatalember azonban a válasz ellenére tovább ostromolta Szerelem Seregét:
- Bármi történjék velem, nem tudok nélküled élni!
A kereskedő leánya megrémült, hogy az ifjú erőszakhoz folyamodik, ezért így szólt:
- Várj legalább addig, amíg lezajlik az esküvő; hadd kapja meg atyám a régóta óhajtott jegyajándékot. Utána majd felkereslek, mert vonzalmad meghódította szívemet.
Az ifjú ellenkezett:
- Nem kívánom azt, akit más férfi élvezett; a méh sem száll olyan lótuszra, amelyből egy másik méh már kiszívta a mézet.
A leány engedett:
- Rendben van. Mihelyt megtörtént az esküvő, először téged kereslek fel, utána leszek csak férjemé.
Hiába beszélt a leány, az ifjú nem bocsátotta el további biztosíték nélkül. A kereskedőleány átokkal erősítette meg, hogy szavát fogja állani. Ekkor végre útjára engedte a fiatalember, és a leány felkavart lélekkel tért meg otthonába.
Amikor elérkezett a csillagokból kiolvasott szerencsés óra, és lezajlott az esküvői szertartás, a leány átment férje házába, ahol mulatozással telt el a nap. Az este leszálltakor a menyecske férjével együtt hálószobájukba vonult. Lefeküdtek a nászágyba, ám amikor az ifjú férj ölelni akarta feleségét, Szerelem Serege nem viszonozta ölelését, és elfordította tőle arcát. Mikor a férfi kérlelni kezdte, a leány könnyekre fakadt.
"Nyilván nem szeret" - gondolta férje, és így szólt:
- Ha nem szeretsz, nincs szükségem rád, szépségem. Menj ahhoz a férfihoz, akit jobban kedvelsz!
A menyecske lehajtotta a fejét, és halk hangon rebegte:
- Életemnél is jobban szeretlek, uram; de be kell vallanom valamit, hallgasd meg! Tégy ígéretet, hogy nem haragszol meg érte, és jó szívvel beleegyezel! Esküdj meg erre, nemes férjem, hogy nyugodtan beszélhessek!
A férfi nagy nehezen ráállt, és a nő szégyenkezve, aggódó habozással elmesélte:
- Egyszer házunk kertjében magamban talált bátyám barátja, egy Törvény-adta nevű ifjú. Szerelemre gerjedt, és kezet vetett rám. Megrémültem, hogy hírbe kerülök, és atyám elveszti a férjhez adásommal járó jegypénzt, ezért ígéretet tettem neki, hiszen hatalmában voltam: "Ha megtörtént az esküvő, először téged kereslek fel, csak azután leszek férjemé." Ígéretemet meg kell tartanom. Egyezz bele, uram, hogy felkeressem; azután tüstént visszatérek hozzád! Nem szeghetem meg adott szavamat; gyermekkorom óta mindig igazat mondtam.
Szavai villámcsapásként sújtottak férjére, ám ígérete őt is kötötte. Néhány pillanatig töprengett:
"Ó, jaj! Mást szeret! Természetesen el kell mennie ahhoz a férfihoz; nem kényszeríthetem szószegésre. Hadd menjen; miért is ragaszkodjam hozzá, hogy a feleségem legyen?"
Így döntött, és engedte, hogy az asszony menjen, ahová akar.
Szerelem Serege felkelt, és elhagyta férje házát.
Eközben a Felkelés Hegyének lejtőjén lassan felkúszott a hideg sugarú Hold, mintha palota tetejére sétálna fel. Sugárkezének érintésétől mosolyra derült a Keleti Égbolt tündérének arca. S bár a Sötétség még karjaiban tartotta kedveseit, a hegyüregeket, s bár a hűtlen méheket még kelyhébe zárta egy-egy idegen lótuszvirág, Szerelem Serege ment, csak ment egyedül az éjszakában. Meglátta egy tolvaj, utána futott, elkapta a ruháját.
- Ki vagy? Hová mégy? Szólj! - kiáltott rá a tolvaj, s ő remegve szólt:
- Mi közöd hozzá? Engedj! Dolgom van!
A tolvaj így szólt:
- Tolvaj vagyok, hogy engednélek?
Amikor Szerelem Serege ezt hallotta, így szólt a tolvajhoz:
- Itt vannak az ékszereim, vigyed!
A tolvaj azonban így felelt:
- Gyönyörű nő, e csecsebecsékre nincs szükségem. Itt vagy te magad, arcod tündöklő holdkövével, hajad fekete gyémántjával, derekad ezüst villámszalagjával, aranyszín testeddel, lábad szemkápráztató rubinjával - a világ legszebb ékszere vagy, dehogy eresztelek el!
Amikor a tolvaj így beszélt, a kereskedő leánya nem tudta, mitévő legyen. Szorultságában elmondta, mi történt vele, és így könyörgött a tolvajhoz:
- Várj egy keveset, amíg eleget teszek ígéretemnek. Maradj itt, s én, ahogy csak tudok, sietek vissza hozzád. Hidd el, derék ember, igazat mondok; nem fogom megszegni szavamat.
A tolvaj látta, hogy szavatartó nővel van dolga, és útjára bocsátotta. Ő maga ott maradt azon a helyen, s várta, hogy majd visszajön az asszony.
Szerelem Serege megérkezett Törvény-adta kereskedőhöz. A férfi nagyon vágyott reá, mégis, mikor látta, hogy a nő eljött hozzá a vadon erdőbe, s érdeklődő kérdésére megtudta tőle a történteket, gondolkodóba esett. Rövid tűnődés után így beszélt:
- Meg vagyok elégedve szavatartásoddal. Más férfi hitvese vagy, nem akarok hozzád nyúlni. Térj haza, ahogy jöttél, mielőtt valaki észrevenne!
- Jól van - szólt Szerelem Serege, mikor a férfi elbocsátotta, és visszament a tolvajhoz, aki az úton várakozott reá.
- Mondd el, mi történt, amikor találkoztál a férfival? - kérdezte a tolvaj, és ő híven elmesélte, hogyan bocsátotta el érintetlenül a kereskedőifjú. Erre a tolvaj így beszélt:
- Ha így van, akkor én is megelégszem azzal, hogy megtartottad szavadat; én is elbocsátalak. Térj haza minden ékszereddel!
Azután nemcsak hogy elengedte a tolvaj, hanem még el is kísérte, hogy baja ne essék az úton. Szerelem Serege boldog volt, hogy erénye sértetlen maradt. Visszatért férje házába. Észrevétlenül belopózott, ujjongva sietett férjéhez, s kérdésére mindenről beszámolt. A férfi arca felderült, amikor értesült felesége érintetlen ártatlanságáról és szerencsés véget ért szavatartásáról; örömmel üdvözölte a családja becsületét megőrző, tisztalelkű asszonyt, és ettől fogva boldogan élt vele.

Ezt a mesét mondta el a temetőben a szellem, majd ismét megkérdezte Vikrama-szénától, a kincses föld urától:
- Mondd meg: a tolvaj és a két kereskedő közül kinek a lemondása tanúskodik nagyobb nemeslelkűségről? Ha tudod és elhallgatod, rögtön százfelé megy a fejed!
Az uralkodó kénytelen volt megszólalni:
- A tolvaj lemondása nagyobb volt, mint a két kereskedőé. Érthető, hogy a férje lemondott róla, hiába volt a felesége: becsületes családból származó férfi nem élhet együtt olyan nővel, aki mást szeret. A másik pedig azért mondott le róla, mert időközben lelohadt a szenvedélye, és félt is, hogy a férj másnap jelentést tesz a királynak, hiszen tudott az ügyről. A tolvaj viszont foglalkozásánál fogva gonosz és érzéketlen, tettére nem jönnek rá; hogy mégis ékszereivel együtt kiengedte kezéből azt a drágakőnél értékesebb asszonyt - ez az igazi lemondás!
A szellemnek elég volt ennyi; már vissza is tért a király hátáról a maga fájára. A király türelmének fonala nem szakadt el; ismét érte ment.

11.

Vikrama-széna király, vállán a holttesttel, indult a sinsapá-fától. Mentében újra hallotta a halottat megszálló démon szavát:
- Király, elmondok egy szép mesét; hallgasd meg figyelemmel!
Uddzsajiní városában uralkodott valaha Dharma-dhvadzsa - Törvény-zászlajú - király. Három felesége volt, királyleány mind a három, s végtelenül szerette őket. Holdsarló, Csillagfény, Holdsugár - ez volt a három királyné neve, s karcsú testük szépségének nem volt mása a földön. A király szüntelen boldogságban enyelgett három hitvesével. Ellenség nem háborgatta, mert legyőzte minden ellenfelét.
Egyszer, a tavaszi ünnepségek idején, palotája kertjében mulatozott három szeretett feleségével a férfiak ura. A folyondárok ívbe hajoltak virágterhük súlya alatt, mintha a Szerelemisten íját utánoznák, amelyet a Tavasz sorba-fogózó méhek húrjával ajzott fel; a fák koronáján úgy búgott a kakukkhang, mintha a szívekben születő istenség gyönyörre szólító királyi parancsát hirdetné; a bor, amelyet a király és asszonyai ittak, úgy áradt szét testükben, mint a szerelem tápláléka, s a király mindegyre hölgyei után ivott a leheletüktől illatos, vörös ajkuk érintésétől csillogó italból.
Így mulatozott, mint Indra isten az égben, míg egyszerre csak Holdsarló királynénak - miközben játékosan ura fürtjeibe markolt - lecsúszott füléről egy ringó lótuszvirág, és ölébe esett. Ahogy combjára hullott, mély sebet ütött a finom testű királyné bőrén, aki egyetlen jajkiáltással elájult. A rémült király és kísérete hideg vízzel és legyezgetéssel élesztgette a királynét, aki lassan magához tért. A király bevitte palotájába, és az orvosok utasítása szerint bekötöztette a sebet.
Éjszaka, mikor meggyőződött róla, hogy hitvese jól érzi magát, második feleségével, Csillagfény királynéval felsétált palotája holdfényes teraszára. A királyné elszunnyadt az uralkodó ölében, közben az erkély ritkás rácsán keresztül a Hold hűs sugarai rásütöttek keblére, amelyről félrecsúszott a ruha. Tüstént felébredt és felsikoltott:
- Megégtem!
Felugrott nyoszolyájáról, és dörzsölni kezdte mellét. A király is felrettent, és zavartan kérdezte:
- Mi történt?
Jobban megnézte, s látta, hogy a királyné bőre felhólyagzott. Kérdésére Csillagfény királyné elmondta:
- A Hold sugarai csupasz bőrömet érték, ez okozta sérülésemet.
Így beszélt zokogva, s az együttérző király azonnal szolgálóit hívta, akik zavartan és riadtan futottak oda. Harmatos lótuszlevélből ágyat vettetett, és nedves szantálpor-kenőcsöt tétetett hölgye testére.
Közben harmadik felesége, Holdsugár királyné, hírét vette, hogy mi történt, és kisietett a háremből, hogy ott legyen ura oldalán. Odakint a csöndes éjszakában mozsárütő hangját hallotta, amint egy távoli házban rizst törtek.
- Végem van - kiáltott fel a gazellaszemű nő, és kezét rázogatva leült az útfélre, ott vonaglott fájdalmában. Szolgálói visszatámogatták hálótermébe, ahol jajgatva rogyott ágyára. Könnyes szemű udvarhölgyei jobban megvizsgálták, és észrevették, hogy két keze csupa horzsolás, mint két lótuszvirág, amelyet fekete méhek tömege lepett el. Elmentek, szóltak a királynak, aki lélekszakadva rohant oda, és megkérdezte kedvesétől, hogy mi történt vele? A királyné kezét mutatta, és nagybetegen válaszolta:
- A mozsárütő hangja felhorzsolta a kezemet!
A király csodálkozással elegy szánalommal hűsítő szantálport és egyéb fájdalomcsillapító kenőcsöket rendelt a kezére.
- Az egyiken a lehulló lótusz is sebet üt; a másikat a holdsugár is megégeti; a harmadiknak a mozsárütő hangja is felhorzsolja a bőrét! Szörnyűség! A Végzet akarata folytán három kedvesemmel egyszerre történt meg, hogy testük túlságos finomsága erényből hibára fordult.
Így tépelődött, miközben a három királyné lakosztályában bolyongott, s a három őrségváltásnyi éjszaka olyan keservesen hosszú volt a férfiak urának, mintha száz őrségváltásból állana. Reggel azután orvosa hozzáértő sebészek segítségével elvégezte a szükséges gyógykezelést, úgyhogy a királyt hamarosan újra jó egészségben boldogította háreme.

A csodálatos történet végén a szellem megkérdezte Vikrama-széna királytól:
- Mondd meg, király, melyik volt a legfinomabb alkatú a három királyné közül? Az előbb mondott átok szálljon rád, ha tudod és hallgatsz!
A király ekkor kimondta a döntést:
- Az a legfinomabb testű, akinek a mozsárütő puszta hangjától felhorzsolódott a keze, anélkül hogy hozzáért volna. A másik kettőn érintés útján okozott sebet, illetve hólyagot a lótusz és a holdsugár, így tehát ők nem mérkőzhetnek a harmadikkal.
Amint a király válasza végére ért, a démon eltűnt a hátáról, és visszatért előző helyére. A király kemény elhatározással utána indult.

12.

A sinsapá-fához érve, újra vállára dobta a testet Vikrama-széna király, s elindult vele csöndesen, ahogy eddig is tette. Háta mögött ekkor ismét megszólalt a démon:
- Király, végtelenül tetszik nekem, hogy semmi sem hoz ki a sodrodból. Hadd szórakoztassalak egy szívhez szóló mesével; figyelj hát!
Anga földön Jasah-kétu, azaz Dicsőség Zászlaja volt a király. Szép volt, mintha a Szerelemisten szállt volna a földre menedéket keresni, mielőtt Siva haragja porrá égette testét. Karjának erejével minden ellenfele felett diadalt aratott. Mikor minden tövist kihúzott országa testéből, bölcs miniszterére bízta birodalma kormányzását, aki úgy állt ura oldalán, mint Indra mellett Brihaszpati, a Bölcsesség ura, az égiek főpapja.
Ő maga lassanként egészen elmerült az élvezetekben, mert fejébe szállt ifjúsága és szépsége. Örökké háremében időzött, ahelyett, hogy tróntermében ült volna; asszonyok édes énekét hallgatta, ahelyett, hogy alattvalói panaszára figyelt volna; rácsos ablakok résén leskelődött pajkosan, ahelyett, hogy birodalma ügyei után nézett volna, pedig azokon is ugyancsak sok volt már a repedés!
Bölcs minisztere, Dírgha-darsin, azaz Messzire-látó, hordozta a birodalom kormányzásának terhét ernyedetlen buzgalommal, éjjel-nappal. Az emberek azonban egyre hangosabban suttogták:
- Messzire-látó, a miniszter, szórakozásokba akarja fullasztani urát, aki már csak névleg király, mert a királyi hatalmat minisztere élvezi helyette.
Amikor a miniszter tudomást szerzett a szóbeszédről, így szólt feleséghez, Médhávatíhoz, akinek a neve "Eszes"-t jelent:
- Kedvesem, a király elmerült az élvezetekben, és helyette én hordozom a kormányzás terhét. Mégis azzal vádol a nép, hogy én élvezem helyette a hatalmat. A szóbeszéd, habár alaptalan, meg tudja dönteni a nagyokat. Nem a szóbeszéd kényszerítette-e Ráma királyt is arra, hogy eltaszítsa feleségét? Mitévő legyek most?
Felesége, aki nemcsak nevének jelentése szerint volt eszes, így válaszolt a miniszternek:
- Kérj a királytól engedelmet a távozásra azzal az ürüggyel, hogy szent fürdőhelyekre készülsz zarándokolni. Célszerű, hogy egy ideig idegen földön maradj. A rágalom el fog hallgatni, ha látják, hogy nem ragaszkodsz a hatalomhoz. Ezenkívül, amíg távol leszel, a király kénytelen lesz saját kezébe venni az ország kormányzását. Lassanként egészen kimegy az eszéből a szórakozás, s mire visszatérsz, minden gyanúsítástól mentesen foglalhatod el újra miniszteri helyedet.
Messzire-látó helyeselte felesége elgondolását. Felkereste urát, Dicsőség Zászlaját, és beszélgetés közben szóba hozta a dolgot:
- Uralkodóm, engedje el egy időre, hogy fürdőhelyekre zarándokolhassak; eleget akarok tenni a vallás parancsának.
Mikor a király meghallotta, mire készül, tiltakozott:
- Tégy le erről! Hát nincs elég lehetőséged rá, a zarándokúton kívül is, hogy idehaza alamizsnálkodással és egyéb jámbor cselekedetekkel eleget tégy az égbe juttató törvénynek?
A miniszter azonban így válaszolt:
- Férfiak ura, alamizsnálkodás és hasonló kegyes cselekedetek csupán a vagyon segítségével való megtisztulást jelentik, ám a zarándoklat örök tisztaságot biztosít. Okos ember addig megy el a szent fürdőkre, amíg fiatalsága tart; később már teste cserbenhagyja, és nem juthat el.
Így érvelt a király pedig igyekezett lebeszélni őt. Ekkor belépett az ajtónálló, és jelentette a föld urának:
- Istenség, a sugárkoszorús Nap az ég tengerének közepén úszik. Kelj fel, elérkezett fürdésed órája; az idő gyorsan múlik!
Mihelyt a népek ura meghallotta az ajtónálló jelentését, azonnal felpattant, és indult fürdeni. A miniszter meghajolt, és azzal a szilárd elhatározással tért haza, hogy zarándokútra indul. Otthon intézkedett felesége sorsáról - akinek nem engedte meg, hogy vele tartson -, és felkészült az útra. Olyan titokban indult el, hogy még szolgái sem sejtették távozását. Sok országot bejárt, számtalan fürdőhelyet látogatott meg, s végül elérkezett Paundra országba. Az egyik tengerparti városban felkereste Siva templomát, és letelepedett a templom udvarán. A nap hevétől bágyadt, hosszú út porától szennyes vándort észrevette egy Nidhi-datta, azaz Kincs-adta nevű kereskedő, aki imádkozni jött az isten szentélyébe. Látta rajta a papi zsinórt és az előkelő származás jeleit, és fejtette, hogy nemes bráhmannal van dolga. Barátságosan meghívta házába, ahol fürdővel és válogatott ételekkel mutatta ki iránta érzett tiszteletét. Mikor a vándor kipihente fáradtságát, megkérdezte tőle:
- Ki vagy? Honnan jössz és hová mégy?
- Bráhman vagyok, Messzire-látó a nevem, Anga földről jöttem zarándokútra - válaszolta méltóságteljes tartózkodással a miniszter. Erre a gazdag kereskedő is beszámolt dolgairól:
- Aranysziget földjére készülök kereskedőútra. Maradj itt házamban, amíg visszatérek. Majd ha kipihented a zarándokút fáradalmait, tovább indulhatsz.
A miniszter így válaszolt a kereskedő beszédére:
- Itt nincs semmi keresnivalóm. Veled tartok, karavángazda, ha nincs ellenedre.
- Úgy legyen! - mondta a derék ember, és a miniszter, aki régen elszokott az ágyban alvástól, kényelmesen töltötte házában az éjszakát.
Másnap a kereskedővel együtt lement a tengerpartra, és mindketten felszálltak az áruval megrakott hajóra. Hajóztak a tengeren, nézték a félelmes-csodálatos, nagy víztömeget, s végül megérkeztek Aranyszigetre. Hogyan fér össze egy király első miniszterének méltóságával, hogy tengeri utakra keljen? De igaz emberek mindent megtesznek, hogy a rágalmat elkerüljék.
Egy darabig a szigeten időztek, és a kereskedő adás-vétellel foglalatoskodott. Mikor hazafelé hajóztak, egyszerre csak nagy hullámot vetett a tenger, és a kereskedővel tartó Messzire-látó miniszter egy csodafát látott kiemelkedni a vízből a hullám nyomán. Színarany ágán, igazgyöngyökkel kirakott nyoszolyán, csodálatos szépségű, bájos leány feküdt.
- Vajon mi ez? - csodálkozott a miniszter. Eközben a leány lantkísérettel énekbe kezdett:

Minden, amit tesz az ember,
földbe vetett mag, fája kikel,
s ennie kell a gyümölcsből.
Tetted a Sors se törölheti el.

Éneke végeztével a leány ágyastul, csodafástul hirtelen elsüllyedt a tenger habjaiban.
"Miféle szem-nem-látta tüneménynek voltam tanúja? Hogyan került a tengerbe ez a fa és a rajta éneklő csodálatos leány, aki felvillant, és újra eltűnt? Különben az óceán mindig ilyen csodákat tartogatott: a Szépség istennője, a Hold és a Korallfa szintén az óceánból született."
Így gondolkozott Messzire-látó miniszter. Csodálkozását látva a kormányos és a többi hajós megszólította:
- Ezen a helyen mindig ugyanígy feltűnik ez a csodálatos leány, és ott azonnal újra elmerül. Csak neked új ez a látvány.
A miniszternek egyre csak a csodálatos tüneményen járt az esze. Közben a hajó átkelt a tengeren, és kikötöttek a parton. Kirakták az árut, és a miniszter követte a kereskedőt házába, ahol - a szolganép nagy örömére - hatalmas lakomát csaptak. A miniszter nem maradt sokáig a kereskedőnél. Így beszélt hozzá:
- Karavángazda, kényelemben éltem házadban hosszú ideig, s kipihentem magamat. Most már vissza akarok térni hazámba. Üdv véled!
Búcsút vett a kereskedőtől, aki nem szívesen vált meg tőle. Útnak indult magánosan - egyetlen kísérője az igazság volt -, és megtéve a hazafelé vezető hosszú utat, visszaérkezett Anga földre.
Mikor a város felé közeledett, a városon kívül észrevették a király kémei, akiket uruk már régen kiküldött minisztere felkutatására. A kémek jelentették érkezését a királynak, és a férfiak parancsolója azonnal elébe sietett, messze a városon kívül, mert erősen fájlalta távollétét. A föld ura odalépett a miniszterhez, öleléssel üdvözölte, és palotájába vezette, úgy, ahogy volt, porosan és eltörődötten a hosszú úttól.
- Mi késztetett erre a kegyetlen lépésre, hogy távozásoddal összetörd lelkemet, és az út fáradalmaival összetörd testedet? Ám a Sors magasztos útjait senki sem ismeri; ki tudja, miért jutott eszedbe minden ok nélkül, hogy zarándokútra indulj a szent fürdőhelyekre? Beszéld el, milyen országokat jártál be? Milyen érdekességeket láttál?
Így beszélt miniszteréhez az uralkodó, s ekkor Messzire-látó sorjában beszámolt a királynak arról, hogy mit tapasztalt az Aranyszigetre vezető úton. Elmondta, hogy látta a vízből kiemelkedő csodálatos leányt, aki a Három Világgal felérő csodafa ágán énekel.
A beszámoló hallatára a király a Szerelemisten hatalmába esett, annyira, hogy a leány nélkül értéktelennek tűnt szemében élete és királysága. Félrehívta miniszterét, és négyszemközt így szólt hozzá:
- Mindenképpen látnom kell a leányt, nem tudok nélküle élni. Fejet hajtok a Sors előtt, és elindulok azon az úton, amelyről szóltál. Ne is próbálj lebeszélni; azt sem engedem meg, hogy velem jöjj. Egyedül, titokban akarok útra kelni, azalatt pedig te fogod őrizni birodalmamat. Életemre könyörgök, ne szegülj ellene parancsomnak!
Ezután minisztere ellenvetését meg sem hallgatva, elbocsátotta, hogy keresse fel háza népét, akik régóta sóvárogva vártak rá. Messzire-látó a fényes örömünnepségen is rosszkedvű maradt: becsületes miniszter hogyan lehetne boldog, ha ura gyógyíthatatlanul a gyönyörök rabja?
Másnap a király minisztere kezébe tette le az ország kormányzásának terhét, és éjszaka remete-öltözetben útnak indult. Útközben találkozott Kusa-nábha bölccsel, aki kioktatta az alázattal meghajló, remeteruhás királyt:
- Szállj fel Laksmí-datta, azaz Szerencse-adta kereskedő hajójára, és a tengeren megtalálod a keresett leányt. Járj szerencsével!
A király megörült a bölcs tanácsának, ismét meghajolt előtte és továbbindult. Hegyeken-folyókon-földeken kelt át, amíg megérkezett az óceánhoz. Mintha váratlan vendéget fogadna, úgy bámult rá az óceán tágra nyílt örvény-szemekkel, hullám-szemöldökű örvény-szemeinek csillogó kagyló-szembogarával. A tengerparton találkozott azzal a kereskedővel, akit a bölcs megjósolt. Éppen Aranyszigetre készülődött. Amikor megmutatta neki pecsétgyűrűjét és tenyerén a királyi származást bizonyító kerék alakú vonalakat, a kereskedő leborult előtte. A király felszállt hajójára, és útnak indult a tengeren.
Félúton felbukkant a tenger mélyéből a csodafa, ágán a leánnyal. A király bámult rá, mint csakóra madár a holdvilágra, a leány pedig dalba kezdett:

Minden, amit tesz az ember:
földbe vetett mag, fája kikel,
s ennie kell a gyümölcsből.
Tetted a Sors se törölheti el.

Amit, ahol és amikor
meg kell érned a Sors végzése szerint,
azt ott s akkor eléred,
bár akarod, bár nem, mert vonszol a Végzet.

Míg a leány dalolt, sejtelmesen célozva az elkövetkezendőkre, a király mozdulatlanul bámult rá, és szívét a Szerelem nyila sebezte meg.
- Gyöngyök tárháza, Óceán! Üdv néked, felmérhetetlen-mély szívű istenség, aki bizonyára Visnutól csaltad el hitvesét, a Szépséget, midőn e hölgyet mélyedbe rejtetted. Oltalmadba ajánlom magamat, Tenger, aki megoltalmaztad a szárnyas hegyeket, s akinek mélyére még az istenek sem hatolhatnak. Ajándékozz meg vágyam beteljesülésével!
Ilyen szavakkal magasztalta az óceánt a király, és meghajolt feléje. Közben a leány fájával együtt elsüllyedt. Erre a király a tengerbe vetette magát, mintha a szerelem tüzétől égő testét akarta volna lehűteni.
Váratlan tette láttán a derék kereskedő kétségbeesett. Azt gondolta, hogy a király elpusztult, s ezért ő is el akarta vetni magától az életet. Ekkor megszólalt egy hang a levegőből:
- Ne kövess el meggondolatlan tettet! A királynak a víz alatt sem történik baja. Dicsőség Zászlaja ezért a leányért jött ide remete-álöltözetben, mert előző életében ez a leány volt a felesége. Ismét el fogja nyerni, és utána visszatér Anga országba, és tovább uralkodik.
A karavángazda erre megnyugodva folytatta útját.
A király egyre süllyedt a tenger vizében, s egyszerre - nagy ámulatára - egy csodálatos város tűnt szeme elé. A paloták fala csillogó aranyból volt, sziporkázó drágakőoszlopok tartották a tetőket, az ablaknyílásokat gyöngysorok függönyözték, a kertekben tündöklő ékkövekkel kirakott lépcsők vezettek kristály fenekű tavakhoz, s a lugasokban minden kívánságot teljesítő csodafák sorakoztak. E dúsgazdag város azonban lakatlan volt. A király házról házra járt, de sehol sem találta kedvesét. Végül kiszemelte a legmagasabb drágakőpalotát, felment a lépcsőkön, kinyitotta a kaput és belépett.
Odabent drágaköves nyoszolyán feküdt valaki, és csak egy szál lepel fedte testét.
"Hátha ő az?" - gondolta a király, és izgatottan vonta félre arcáról a leplet. Valóban, szerelmét pillantotta meg. Mosolygó arca úgy ragyogott elő a sötét fátyol alól, mint mikor a telihold előbújik a felhő mögül. Mintha a csillagfényes Éjszaka szállt volna fényes nappal az Alvilág mélyére. A látvány úgy felüdítette a király szívét, mint sivatagi vándort nyári hőségben az útjába kerülő folyó. A leány kinyitotta szemét, s ahogy a daliás termetű, nem várt látogatót megpillantotta, meglepetésében felugrott az ágyról. Illendően üdvözölte, s amint lehajtott arccal állt előtte, lótusz-szemének lábára hulló pillantása, mint elébe dobott virágcsokor köszöntötte a királyt. A leány halk hangon kérdezte:
- Ki vagy, uram? Miért jöttél az ember-nem-lakta Alvilágba? Testeden királyi származás jeleit látom; miért fed mégis remeteköntös? Világosíts fel, dicső férfi, ha kegyet találtam szemed előtt!
A föld ura így felelt a leány kérdésére:
- Dicsőség Zászlaja a nevem, Anga föld királya vagyok, szépségem! Egy megbízható emberemtől azt hallottam, hogy téged mindennap itt lehet látni az óceán közepén. Éretted odahagytam a királyságot, remeteköntöst öltöttem, idejöttem és leszálltam nyomodban a tenger mélyére. De most áruld el te is, ki vagy?
A leány szemérem, vágy és öröm között hányódva válaszolt:
- A légi szellemek hatalmas uralkodójának neve Mrigánka-széna, azaz Holdsugarak Hada. Én az ő leánya vagyok, Mrigánkavatí - Holdsugár Fénye - a nevem. Atyám - előttem ismeretlen okból - alattvalóival együtt eltávozott ebből a városból, engem hagyva itt egyedül. Unatkozom az üres városban, ezért szoktam felmerülni a tenger színére a magától mozgó csodafán; odafent a Végzet útjairól énekelek.
A királynak eszébe jutott, amit a bölcs mondott, és gyöngéd szerelmes szavakkal addig ostromolta a leányt, amíg az a szenvedélytől erejét vesztve, megígérte a daliás férfinak, hogy feleségül megy hozzá.
Egyetlen feltételt kötött ki:
- Nemes férjem, minden hónapban van négy nap: holdtölte, újhold és a két holdnegyed, amikor nem vagyok a magam ura. Akárhová megyek ezeken a napokon, nem szabad visszatartanod, és nem szabad megkérdezned, hogy hol jártam. Megvan rá az okom.
A király belement a feltételbe, amelyet a csodaszép leány szabott, és a négyszemközt kötött házasság szertartásával feleségül vette. A szerelmi együttlét örömeit élvezték szünet nélkül, úgyhogy a szerelem újabb ékszerekkel ékesítette a leány testét: fején a lehullott koszorú helyét a hajába markoló ujjak töltötték be, ajakát a lecsókolt festék helyett harapások festették bíborszínűre, mellén az elszakadt gyöngyfüzér helyett körmök nyomának sora húzódott, s teste a ledörzsölődött kenetek helyett szorító karok ölelésétől pirosodott ki.
A férfiak ura boldogan töltötte az időt égi élvezetek közepette, míg egyik napon ifjú felesége így szólt hozzá:
- Búcsúznunk kell, nekem el kell mennem valahová, mert dolgom van. Ma van az említett újhold napja. Csak arra vigyázz, felséges férjem, hogy ne lépj be abba a kristályházba, mert ott egy medencébe esel, és visszakerülsz a felvilágra.
Ezután búcsút vett a királytól, és távozott a városból. A férfiak ura fogta kardját, és észrevétlenül utána lopózott, hogy megtudja, merre jár.
Egyszerre csak látta, hogy egy emberevő ráksasza közeledik félelmetesen, mintha maga a Pokol öltött volna testet. Kitátott szája, mint sötéten ásítozó barlang tátongott. Iszonyú üvöltéssel vetette magát Holdsugár Fényére, megragadta, szájába hajította és lenyelte. A király szörnyű haragra gerjedt a látványtól. Haragja tüzében lángolva rántotta ki hüvelyéből kardját, mint bőrét levedlő fekete mérges kígyót. Oroszlánként rontott a szörnyetegre, és levágta összeszorított szájú fejét. A ráksasza törzséből áradó vérözön eloltotta a király haragjának tüzét, de nem tudta kioltani kedvese elvesztése miatti fájdalma lángját. Miközben a férfiak ura tanácstalanul tévelygett a kétségbeesés homályában, hirtelen meghasadt a szörnyeteg felhő-fekete teste, és épen-elevenen kilépett belőle Holdsugár Fénye, mint fellegek mögül az égboltra világosságot árasztó telihold.
A király elámulva látta, hogy kedvese kiszabadult börtönéből. Odarohant hozzá, felkiáltott: - Jöjj, jöjj! - és karjaiba zárta.
- Mi ez, kedvesem? Álom vagy káprázat?
A király kérdésére a tündérleány, aki most már mindenre emlékezett, elmondta:
- Hallgasd meg, nemes férjem! Nem álmot látsz, nem is káprázat játszik veled. Atyámnak, a légi szellemek királyának átka teljesült be rajtam. Atyámnak sok fia volt, de engem még náluk is jobban szeretett; annyira, hogy amíg itt lakott, nélkülem nem nyúlt az ételhez. Én Siva isten odaadó híve voltam, és minden holdváltozáskor és holdnegyedkor ide jöttem erre az elhagyatott helyre, hogy imádkozzam hozzá.
Egyszer azonban a Sors rendelése folytán egy holdtöltekor annyira elmerültem buzgó áhítatomban, hogy észre sem vettem, s eltelt a nap, miközben én Kálí istennőhöz imádkoztam. Atyám egész nap várt rám, s bár megéhezett, nem evett és nem ivott semmit. Reám azonban nagyon megharagudott. Amikor éjszaka bűntudatosan lehajtott fejjel hazatértem, irántam érzett szeretetét elnyelte a Sors hatalma és megátkozott:
- Mivel felfuvalkodottságodban hagytad, hogy engem egész nap az éhség emésszen, ezért minden holdváltozáskor, amikor kimégy a városból Sivát imádni, fel fog falni egy Halálrettenet nevű ráksasza. Mindannyiszor fel fogod hasítani testét, és elevenen kibújsz belőle. Átkomra azonban nem fogsz emlékezni, és elnyeletésedet is mindig újra el fogod felejteni. Egyedül fogsz itt maradni!
Mikor atyám megátkozott, alázatosan könyörögni kezdtem hozzá, s ő némi gondolkozás után azt is megszabta, hogy mikor érjen véget az átok:
Akkor szabadulsz fel az átok alól, amikor Dicsőség Zászlaja, Anga ország királya feleségül vesz, és látva, hogy a ráksasza elnyel, megöli a szörnyet. A ráksasza testéből kibújva, vissza fogsz emlékezni az átokra, és régi varázstudományod is visszatér.
Így szabta meg atyám az átok végét, azután magamra hagyott. Összes alattvalóival a felvilágra költözött, és a Nisadha hegyen ütött tanyát. Én itt maradtam egyedül, és beteljesedett rajtam az átok. Most véget ért a bűvölet, és mindenre emlékszem. Elmegyek a Nisadha hegyre, felkeresem atyámat, mert nekünk égieknek az a törvényünk, hogy ha az átok letelik, visszatérünk saját helyünkre. Te itt maradhatsz, vagy hazatérhetsz birodalmadba; azt teszel, amit akarsz.
A király elszomorodva hallgatta ezt a beszédet, és kérlelni kezdte a tündért:
- Szépségem, szánj meg! Maradj még velem hét napig! Addig itt a palota kertjében mindenféle szórakozással csillapítjuk türelmetlenségedet. Azután felkeresheted atyádat lakhelyén, én is visszatérek saját hazámba.
A bájos nő igent mondott a király kérésére. Ekkor a férfiak ura hat napon át gyönyörökbe merült kedvesével a kerti tavak mellett, amelyek lótusz-szemükön csillogó vízcsöppekkel szinte megkönnyezték úrnőjük távozását, s hullámkezükkel simogatva, hattyúk rikoltásával, darvak krúgatásával marasztalták: "Ne hagyj itt!"
A hetedik napon a király ravaszul becsalta szerelmesét abba házba, amelyben a felvilágra juttató varázsmedence volt. Hirtelen átkarolta kedvese nyakát, és berántotta a medencébe. A következő pillanatban saját palotája kertjében emelkedett ki az egyik fürdőmedence vizéből a tündérrel együtt. A kert őrei örömmel látták, hogy uruk visszaérkezett egy nővel, és sietve jelentették Messzire-látónak. A miniszter odasietett, lábához borult, s látva, hogy uralkodója az óhajtott nővel tért haza, a város polgáraival együtt palotájába kísérte urát.
"Vajon hogy tudta megszerezni a király ezt az égi nőt, akit én csak egy pillanatig láttam, mint felhők között felvillanó villámot? Ám amit az Alkotó az ember homlokára írt, az elkerülhetetlenül bekövetkezik, bármily hihetetlennek tetszik."
Így gondolkozott az első miniszter, a város többi lakója pedig csodálta, és nagy ünnepséggel ünnepelte meg a tündérleány érkezését. Holdsugár Fénye látta, hogy a király saját országába tért vissza vele, s mivel a hét nap letelt, el akart repülni a légi szellemek útján. Ám hiába idézte fel a repülés tudományát, varázsereje elhagyta. Ekkor mérhetetlen kétségbeesés fogta el, mintha meglopták volna.
- Miért vagy így elcsüggedve minden ok nélkül? Beszéld el, kedvesem!
A tündér így válaszolt a király kérdésére:
- Az átok feloldása után sokáig maradtam veled, mert szeretlek; emiatt elveszítettem varázstudományomat, és elzárult előttem az ég útja.
A király boldogságának most már nem volt hiánya:
"Jól van! Végre igazán enyém a tündérleány!" - gondolta, és hatalmas ünnepséget rendezett.
Messzire-látó miniszter mindezt végignézte. Este hazatért, s éjszaka, ágyában fekve, váratlanul megszakadt a szíve és meghalt. A király sokáig gyászolta, majd maga vette kezébe a birodalom kormányzását, és hosszú időn át élt boldogságban Holdsugár Fénye oldalán.

Ezt a mesét mondta el útközben a szellem Vikrama-széna királynak, majd feltette a kérdést a férfiak őrizőjének válláról:
- Föld oltalmazója, világosíts fel: miért szakadt meg váratlanul a miniszter szíve, amikor ura elérkezett a szerencse legfelső fokára? Talán a bánat ölte meg, amiért nem az övé lett a tündérleány? Vagy szerette volna megkaparintani a trónt, és bosszantotta, hogy a király visszatért? Ha tudod az okát és elhallgatod, akkor, népek ura, a te szerencsédnek is vége, s fejed egy pillanat alatt szilánkokra pattan!
Vikrama-széna király megmagyarázta a szellemnek:
- A két említett lehetőség közül egyik sem tételezhető fel ilyen derék miniszterről. Hanem így gondolkozott: "A király közönséges földi nők kedvéért is elhanyagolta királyi teendőit; mit tesz majd most, mikor égi tündérleánnyal keveredett szerelembe? Hiába volt minden fáradozásom, csak rosszabbodott a helyzet!" Ilyen gondolatok miatt hasadt meg a miniszter szíve.
Amikor a férfiak kormányzója befejezte szavát, a varázshatalmú démon újra elfoglalta helyét a fán. A király is futott utána sebesen, mert nem hagyott fel szándékával, hogy elhozza.

13.

Vikrama-széna király ismét levetette a sinsapá-fáról a tetemet, s vállára dobva, elindult vele. Útközben a szellem megkezdte szokásos beszélgetését:
- Figyelj, király! Most egy rövid mesét mondok el!
Van egy Benáresz nevű város, Siva isten kedvenc tartózkodóhelye. Lakott a városban egy Déva-szvámin - Isten Szolgája - nevű bráhman, aki nagy kegyben állt a királynál. A dúsgazdag bráhmannak volt egy Hari-szvámin - Visnu Szolgája - nevű fia. A fiú egy Lávanjavatí - Szépség Özöne - nevű gyönyörű nőt vett feleségül. A legszebb égi tündérleányok megformálásával szerezhetett ügyességet az Alkotó, mielőtt ezt a felbecsülhetetlen szépségű hölgyet teremtette.
Egyszer az ifjú férj, a szerelmi gyönyörben kifáradva, elaludt kedvese oldalán a palotája teraszára sütő hűs holdfényben. Éppen akkor kószált arrafelé egy Madana-véga - Szerelem Ostroma - nevű fiatal légi szellem. Meglátta a férje oldalán alvó Szépség Özönét, akinek hibátlan testéről a szerelmi enyelgés közben lecsúszott a ruha, és szabadon hagyta bájait. Szépsége megfosztotta eszétől az ifjú szellemet. Szerelemtől vakon vetette rá magát a nőre, felragadta és elrepült vele.
Férje, Visnu Szolgája, hamarosan felébredt, s mikor nem találta maga mellett élete úrnőjét, rémülten ugrott fel:
- Mi történt? Hová ment? Talán megharagudott rám? Vagy talán tréfából elbújt, hogy próbára tegyen?
Kétségek tömege tódult szívébe, s bejárta az éjszakában a palota minden zugát, kedvesét keresve, teraszokon-tornyokon. Mikor a kertet is átkutatta, és sehol sem találta, bánat lángjain égve, elcsukló hangon jajveszékelte:
- Jaj, holdkorong-arcú kedvesem! Jaj, csillagfehér szépségem! Nem tűrte az Éjszaka, hogy te is úgy tündökölj, mint ő? A hold eddig szantál-hűs sugaraival üdítette testemet, mert diadalmas szépséged megfélemlítette, most, hogy eltűntél, ellenem fordul, és tüzes parázsként, mérgezett hegyű nyílvesszőként fúrja belém sugarait!
Így jajgatott az ifjú férj, s közben elmúlt a gyötrelmes éjszaka, de nem múlt el szíve gyötrelme. Reggel a nap fényes sugarai eloszlatták a homályt, de nem oszlatták el a szívére boruló vak sötétséget. Sírása százszorosára erősödött, mintha a csakraváka madarak most, hogy éjszakai elválásuk letelt, kölcsönadták volna neki panaszukat. Rokonai hiába vigasztalták, a veszteség tüzében perzselődő ifjú bráhman sehogy sem bírt erőt venni fájdalmán:
- Itt volt, itt fürdött, itt ékesítette magát, itt mulatozott! - járt-kelt sírva egyik helyről a másikra.
- De hiszen nem halt meg, miért ölöd magadat? Ha élsz, előbb-utóbb okvetlenül viszont fogod látni. Szedd össze magad, indulj feleséged felkutatására! Nincs olyan dolog, amit szilárd elhatározással el ne lehetne érni!
Így biztatták barátai és rokonai, és Visnu Szolgája néhány nap múlva valamennyire magához tért kétségbeeséséből. Erre az elhatározásra jutott:
- Szétosztom mindenemet a papok között, fürdőhelyekre zarándokolok, és lemosom bűneimet. Ha megtisztultam, bizonyosan rábukkanok vándorlásom során kedvesemre.
Így döntött a lehetőségek és körülmények figyelembevételével, majd felkelt, megfürdött, és megtette a szükséges előkészületeket. Másnap nagy áldozati ünnepséget tartott, sokféle étellel és itallal vendégelte meg a bráhmanokat, majd maradéktalanul szétosztotta közöttük egész vagyonát. Egyetlen kincse bráhman-származása maradt. Elhagyta hazáját, és útnak indult, hogy bejárja a szent fürdőhelyeket, és visszanyerje hitvesét.
Vándorlása közben rátámadt a Nyár, mint szörnyű oroszlán: szája a tűző Nap, sörénye szálai a sárga napsugarak. A száraz szél olyan forrón fújt, mintha a kedvesüktől távollevő vándorok sóhajai hevítették volna. A szikkasztó hőségben vizüket vesztett tavak úgy hevertek fehérre száradt iszapjukkal, mintha szívük szakadt volna meg. Az út menti fák a tavasz pompájának tovatűntét siratták hőségtől elfonnyadt levélajkukkal és sikoltva repedező kérgükkel.
Visnu Szolgája a hőségtől, fájdalomtól, éhségtől, szomjúságtól és a szakadatlan vándorlás fáradalmától elcsigázottan, porosan, szennyesen érkezett egy faluba. Élelmet koldulni betévedt egy Padma-nábha - Lótusz-köldökű - nevű bráhman házába, aki éppen áldozati lakomát tartott. Amint látta, hogy odabent a sok pap lakomázik, mozdulatlanul megállt az ajtóban, és szótlanul az ajtófélfához támaszkodott. A lakomát adó bráhman felesége észrevette az álldogálót; a derék asszony megszánta a vándort, és így gondolkozott:
"Keserves dolog az éhség, mindenkit megaláz. Lám, ott áll valaki az ajtóban, élelmet szeretne koldulni. Hosszú útról érkezhetett, egész testét elcsigázta az éhség. Megérdemli, hogy alamizsnát adjunk neki."
Ezzel a derék asszony fogott egy tál vajjal-cukorral készült finom ételt, odavitte, barátságosan átnyújtotta, és így beszélt:
- Vidd el és edd meg valamelyik vízmedence mellett. Itt most nem ehetsz, mert bráhmanok étkeznek.
A férfi igent mondott, fogta a tálat, és letette a földre, egy közeli vízmedence partján álló vadfügefa alatt. A medencében megmosta lábát és kezét, kiöblítette száját, s örvendezve nekilátott, hogy elfogyassza az ízletes ételt. Közben azonban az történt, hogy arra repült egy ölyv, csőrében és karmai között egy kobrakígyóval, és leszállt a vadfügefára. A döglött kígyó szájából mérges nyál csorgott, és belecsepegett a fa alá helyezett ételbe. Visnu Szolgája mindezt nem látta, s amikor visszatért a mosakodásból, megette az ételt. Éhségében az egész tál eledelt elfogyasztotta, s nyomban iszonyú fájdalom járta át testét a kígyóméregtől.
- Ha a Sors az ember ellen fordult, minden ellen fordul; ez az étel tejből, vajból, cukorból készült, mégis méreggé vált bennem!
Így jajgatott a férfi, és görcsök között elbotorkált a lakomát adó pap házába, s így szólt a pap feleségéhez:
- Megmérgeztél az étellel! Hívass gyorsan egy mérgezést gyógyító kuruzslót, különben bráhmangyilkosság bűnében esel!
A derék asszony megrémült, hogy mit tett, de közben már Visnu Szolgájának szeme fennakadt, és az élet elszállt testéből.
Ekkor az ünnepséget tartó pap haragra gerjedt, és vendéggyilkossággal vádolva ártatlan feleségét, elűzte házából. A derék asszony, jámbor cselekedete miatt, általános megvetés tárgya lett, és vezeklőhelyre zarándokolt, hogy lemossa bűnét.
Az alvilági bíró előtt vita támadt: vajon a kígyó, az ölyv és az ételt adó asszony közül melyiket terheli a bráhmangyilkosság vétke? Sehogy sem tudtak döntésre jutni.

- Nos, Vikrama-széna király, tereád maradt a döntés: ki a vétkes a bráhman halálában? Ha nem szólsz, átok sújt!
Az átok szóra bírta Vikrama-széna királyt. Így felelt a szellemnek:
- Hogy ki a vétkes? Talán a kígyó? De hát hogyan lehetne vétkes, hiszen nem volt ura akaratának, miközben ellensége falta! Vagy talán az ölyv? Az sem követett el rosszat: csak a szerzett zsákmányt hozta magával, és a táplálékául rendelt ételt fogyasztotta el éhsége csillapítására. Hibáztatható-e a házigazda és felesége, amiért ételt adtak az éhezőnek? Csupán a törvényt követték, ezért semmi bűn nem tapad cselekedetükhöz. Arra szálljon a bráhmangyilkosság bűne, aki ostoba fejjel az említettek közül bármelyiket is megvádolja vele!
Amikor a föld őrizője eldöntötte a kérdést, a démon visszatért válláról előbbi helyére, az erős akaratú király pedig indult utána.

Folytatás