Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
AKI A SZÍVÉT A HOMLOKÁN HORDJA
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

1. fejezet – Alof-beth-gomál mollah
2. fejezet – Tefik bej és a próféta
3. fejezet – A drága hold és az olcsó hercegnő
4. fejezet – El-Kába Yehram
5. fejezet – A szultánleányok regéi
6. fejezet – A szép Gamila története
7. fejezet – A gonosz Abu Lahab legendája
8. fejezet – Amitől a férfi arca fehér lesz
9. fejezet – Amitől a férfi arca még pirosabb lesz
10. fejezet – Az a szív a homlokon
11. fejezet – Palmyra, az eldorádói hercegnő
12. fejezet – Ismét az Alof-beth-gomál mollah
13. fejezet – A paradicsomban
14. fejezet – A zöld leány tanácsa
15. fejezet – Mit talál Tefik bej el-Gázi? – otthon

1. FEJEZET • Alof-beth-gomál mollah

Akik a szíriai nyelvvel ismerősek (s ugyan ki ne ismerné?), rögtön ki fogják találni, hogy ez a név: Alof-beth-gomál mollah annyit jelent magyarul, hogy „Ábécé bácsi”. – S ez a név a lehető legnagyobb megdicsőítés halandó emberre nézve. – Mert valamiképp az Alkorán az a könyv, amelyben minden tudománya a kerek világnak bennfoglaltatik; azonképpen az ábécé az a könyv, amelyben az ember minden betűt megtalál, s ezen betűknek összerakásától függ, hogy minden kérdésre megkapja a kívánt feleletet.
Alof-beth-gomál mollah az igazhívők orákuluma.
Eredetét a régi „Koreis” törzsből származtatja. A törzs maga rég kiveszett már. Elfogyasztá a szent élet, a testi élvezetek megtagadása; ami megmaradt, elpusztíták a vahabiták; a mollah maga képviseli az egész népcsaládot, melyből maga Mohamed próféta is eredt. – Ez idő szerint terjed az életkora százhuszonhat esztendőre. „Meghalhatatlan” ember.
A lábaira már nem bír felállani, s a kezét nem bírja a szájáig emelni; de azért a legjobb testi-lelki egészségnek örvend. Aki hozzá jön tanácsot kérni, jövendőt mondatni, annak kötelessége a prófétát megetetni és megitatni. Nem nehéz kötelesség, miután az öreg növényfogyasztó.
Aki hátrafelé száz éven végiglát, az bizonyosan előre is éppen olyan messze belát a jövendőbe.
Alof-beth-gomál mollahnak a feje a mohamedánok Conversations-lexikona s a bölcsesség tárháza.
A bölcsességét semmi sem bizonyítja oly határozottan, mint az, hogy saját magáról milyen jövendőlátással tudott gondoskodni. Egy olyan törzsnek az ivadéka, melynek kiirtására volt kihúzva minden fegyver barbárok és versenytársak kezében, kénytelen volt olyan rejtekhelyet keresni magának, ahol rá nem találnak. Csakhogy ott meg elveszhet éhen vagy a puszták ragályos lázaiban.
Alof-beth-gomál kiválasztotta magának menedékül azt a völgyet Tunisz tartományában, amelyet az „egészség völgyének” neveznek, ahol az örökzöld cserfa a fenyővel és pálmával csodálatósan összekeveredve, életgerjesztő balzsamával gyógyítja meg az odamenekülő nyavalyásokat. S ahol még az ellenséges növényóriások is ki tudtak békülni, az emberek közt is aranykorbeli jóakarat az egyedüli törvény. Az arab közmondás szerint az „Ain-draham” (ezüstforrás) tartományában bátran járhat végig egy szűz leány, arany koronával a fején éjszaka – egyedül.
A hajdani karthágóiak s a római Caesarok egykori kedvenc paradicsoma most is tele van még a régi nagyságot hirdető paloták romjaival: a chemsui márványbányákból került meseszép antiksárga, rózsaszín, zöld és erezett oszlopok még tartogatják a bazilikák, amfiteátrumok árkádjait s hirdetik Nerva Traján örök dicsőségét, de Alof-beth-gomál mollah nem választá ez üres palotákat lakhelyéül; hanem bevetette magát a Szuk-eltnin-i sziklasírboltok egyik üregébe, s ott megosztotta a Flamen Martialissal a fekhelyét: a szarkofág fenekén alszik a Flamen, a tetején a mollah.
Ha a mollah most százhuszonhat esztendős, akkor nyolcvan esztendő óta kell neki abban az odúban ülni. – És mégis tudja, ami az egész világon történik. Akik tanácsot kérni jönnek oda hozzá, azok hordják azt össze neki. S eljárnak hozzá a kicsinyek és a nagyok, a gazdagok és a nyomorultak, a hatalmasok és az üldözöttek; és különösen, akik szerelmesek. És még azután, ami legkülönösebb baj: Európában alig ismeretes, de a Keleten sűrűn előfordul: a „halott szívűek”. A szerelem halottjai inkább.
Ilyen „halott szív” volt a szíriai kormányzónak, Tefik bejnek a fia, „Edrisz el-Homrah emír”.
Azért hítták „el-Homrah”-nak (veresnek), mert az arca, a keleti faj olajbarna színétől elütően, piros volt. Olyan piros, mint a rózsa. És a szíve mégis halott volt.

2. FEJEZET • Tefik bej és a próféta

Tefik bej, akinek a mellékneve volt először „gázi”, később pedig „deli”, mind a kettőt kiérdemelte: az elsőt: „a győztes”, a vahabiták és beduin törzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig: „az őrült”, azzal, hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?
Szép, erőteljes férfi volt, még ötvenéves korában is. Igazi eredeti arabs jellegű arc, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, acélizmokkal; kivált, ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.
Egy napon nem restellte a hatalmas bej felkeresni a Szuk-eltnin-i prófétát sziklaodújában.
Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.
– Áldva legyen Allah neve, aki Illés prófétát táplálta a pusztában a maga hollói által.
– Hát engem csak hollónak becsülsz?
– Nem. Te vagy a keselyű, aki a beduin törzseket megeszed, Tefik bej.
– Honnan ismertél rám?
– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, aki megmondja, hogy kicsoda. Miért jöttél hozzám?
– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.
– Miben szenved?
– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban, akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném a keresztény tudósokhoz, akik ezt a tudományt tanulták; tudnak halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi baja sincsen. Ép, erős, délceg: naphosszat megüli a vágtató paripát, neve sokszor fel van már írva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az éhséget is kibírja, ami első kötelessége a jó katonának.
– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?
– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiú a világon, akiről a többi legényeknek hímet kellene varrni. Apatisztelő, baj társmegsegítő, koldusápoló. Sohase láttál olyan fiút: mikor a harc melegében látod, egyik kezében a szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl az ellenségben, mint a párduc a tevék között, ha pedig otthon van, szegfűt olt, galambot etet.
– Hát akkor mi baja?
– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordul előle; nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény kávéházba, ahol a bajadérok táncolnak – helyettük ő takarta be az arcát. Adtam a kedvéért lakomákat, amelyen francia mustot ittak, amely ki van véve a próféta tilalma alól, a hárememből a legszebb rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából, s a csókot letörülte az arcáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti gyűlölete, hogy még a saját húgait sem akarja látni, és soha velük beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.
– Tudom. Az egyiknek a neve „Laillabeth”, a másiké „Ferinkháne”. Az első anyárul is nővére Edrisznek. Keresztény nő volt az anyjuk. Azt te egy kolostorbul raboltad el erővel.
– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztény asszony kötötte meg a fiának a szívét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.
– Mennyi a fiad életkora?
– Éppen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt raboltam el a kút mellől.
– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, amíg a nap rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön Edrisz el-Homrahnak is a maga ideje, amikor a szíve virágozni kíván.
– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harcjátékok alkalmával megnyerte a kedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására azt gondolta ki a kedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepcében vagyok. Ha a szultáni hercegasszonyt visszaküldöm, akkor „megittam a fekete kávémat”.*
– Mindennap Allah árnyékában járunk.
– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megennivalóm van itt a földön.
(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; aki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; aki takarékoskodik vele: hosszabban él.)
– Van időd a meggondolásra. A hercegleány nem fog egyenesen a te palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie, s azalatt majd mutat megváltást a sors.
– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya: elveszem magam feleségül.
– Ha te elveszed a kedive leányát, akit a fiadnak szánt, akkor az megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s akkor a fiad lesz a te apósod s az újszülött fiad lesz a fiadnak az unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét választod a halálnak.
– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a kedive hercegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem tarthat több asszonyt.
– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás ellen harcolni látszik, mégsem egymást, hanem mindig a közbeeső valamit metszi darabra.
– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.
– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, amivel a kedive haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a kedivének „gyűjtési” szenvedélye van. Voltak szultánok, akik órákat gyűjtöttek, mások drága ötvösműveket; a kedive minden színű rabnőket szed össze. Van neki már mindenféle: hófehér bőrű orosz, aranyosbarna színű örmény, hollófekete bársonybőrű bisbariba szerecsen, olajszínű maláji, rézszín bőrű indián, sárga kínai; aztán van olyan, akinek a bőre márványozott, fehér pirossal törve; azután meg hamuszínű, amilyen a kreol nőké, meg olyan, aki a csiszolt diófához hasonlít, cigányfajta. Én tudnék neki még egy új színt szerezni.
– Mifélét? Lehetetlen az!
– Zöldet.
– Valami tengeri istennőt?
– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, ami volt, van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, amelynek bőre zöld: arca, teste csupa világoszöld. Nem betegség rajtuk ez a szín; hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű kínai volt, s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy hajadon leány, aki szép. Mintha topázbul volna faragva. A hajában is egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a szerecseneké, de olyan hosszú, mint a kínaié; úgy omlik le rajta, mint egy bársonypalást. – Különös színük miatt nem volt maradásuk a szülőföldükön; se a kínai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik országbul a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzsiddába, ott húzódjanak meg a hánban, majd nemsokára értük fog menni egy nagy úr, s elviszi őket egy fejedelem udvarába.
– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt megszerzem azonnal.
– És elküldöd a kedivének, kiengesztelésül a visszautasított hercegleányáért.
– Nem! Megtartom magamnak a hercegleányt feleségül, a zöld leányt pedig rabnőül.
– Ám lássad. De ráemlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.
– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben dobogjon, mikor asszonyra gondol. De mármost szólj, tudsz-e valami segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?
– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az Alkorán: „ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd”. Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.
– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.
– Ábrahám hatvanéves volt, mikor nőül vette Sárát.
– De ott volt Hágár!
– Az történik, amit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a nagy könyv lapjait. Tele van írva a múlt és a jövendő lapja egyaránt. De én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, ami meg van felőled írva, hogy tenni fogod.
– Hallgatom.
– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy búcsújárással Mekkába a „Beit Allah”-hoz (Isten háza), amikor a napja eljön, hogy a „Kába” ajtaját felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzem kútjánál való mosakodás, az Arafáthegyi zarándoklás, a Wadi muna pusztában a kőhajigálás: hát akkor a fiad szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a „Beled el-Harám”-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most hagyj békében és meg ne köszönd, amit tőlem kaptál, mert abban nincsen semmi jó.
Mikor Tefik bej kilépett a próféta sírlakából, éppen akkor jött fel a nap a Dzsebel el-Hadzsela kopár gerince mögül, mely úgy néz ki, mintha óriási várak düledéke volna.
Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az Alof-beth-gomál mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi palotái nem mérkőzhetnek azzal.
Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva, úgy hívják a mai kor népei, hogy az „izzó szikla”. Fekete homokkő az egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy szárítókemencében. Az idehordott hullák mind múmiákká váltak a száraz hőségtől, s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.
Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő híve számára egy ölnyi tért kiszakítson a pokolból.
A sziklafal mentében húzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét. Az egész aquaeduct összedűlt; csak ez a kis darab áll fönn belőle, s most a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak éppen a próféta lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely azt eltakarja. A zuhatag medencét vájt a kőben, melynek örökké forgó örvénye behatol a próféta barlangjába s mint egy szolgálattevő dzsinn, tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton, s amint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását örök szivárványfény derengi át.

3. FEJEZET • A drága hold és az olcsó hercegnő

Egész Dzsidda népe mind a háztetőkön volt, s valamennyinek az arca mind az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.
A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megújul naplemente után 7 óra 11 elsőperc 22 másodperckor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tuniszi mozleminek az asztronómiai meghatározásokban; de a szent Hedzsasz tartomány lakóinak ez nem elég auktoritás. – Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta bölcsője és temetője képez: Dzsidda, Mekka és Medina, az újholdnak tanút kell hozni magával, aki szemmel látta az ő megjelenését az égen: egy „sohud”-ot.
Ezúttal pedig egészen be van borulva az ég. Ígéri az esőt, de nem adja alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden ciszterna kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a „vízbérlők” csak az „oádi” teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra – pénzért; forrásvizet a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak ihatják, mert drága.
Hanem azért mégis nagyobb az óhajtás egy kis derült ég után, mint maga a népszomjúság, s minden igazhívő a „fatihát” hadarja, ínyéhez száradó nyelvvel.
És Dzsiddában minden ember igazhívő mozlemin, kivéve egynéhány gyaur pálinkaboltost, aki keresztény. Rendes nevén „Kelb ibn Kelb” (Kutyafia Kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de hisz éppen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.
Látszik ugyan a keleti láthatár felé, amerre Mekka fekszik, valami kis rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki éppen ott volna, hát onnan ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a „Rokmadár” szárnyaival kellene bírni.
Márpedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban ételkérdés az, hogy fenn van-e „e mai napon” valósággal az újhold az égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt. S a bőjt a Mohamed-hitűeknél igen komoly dolog. Ezalatt egy álló egész holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy kortynak nem szabad lemenni az igazhívő torkán; csak naplemente után ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átalusszák; de a szegény embernek, akinek az utcán a dolga, aki a boltjában ül, ugyan keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is, mivel a Ramadán „hó” nem számít a rendes „hónapok”, hanem a holdjárás szerint, s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy évadját. Ez évben éppen a tavaszi monszunszelek idejére esett. Minthogy pedig a Ramadán „este” kezdődik: annálfogva az egész népségnek legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a „mai” éjszaka olyan éjszaka-e már, amikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt, hanem koplalás.
Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett, s a helytartó basa dobosai kihirdették minden utcaszegleten, dobszó mellett, hogy a hold nem lévén látható, a Ramadánböjt kezdete a mai napról holnapra tétetik át. A dzsiddai kormányzónak van arra hatalma, hogy megigazítsa az asztronómiát: egyébre úgysincs.
Erre aztán minden igazhívő letakarodott a háztetőkről, a pékek, húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot vetettek, s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy esztendőben.
A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyúlövés tehát a maga rendes kalendáriumi napjáról elmaradt.
Azonban a „Kizmet” nagy könyvében az volt megírva, hogy ezen a felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhívő alig megmagyarázható okokbul, éppen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, amely fölött az említett égnyílás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták a nyugati láthatáron éppen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját, s miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának egyszerre „sohud”-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal lóhalálában bevágtatni Mekkába s hírül adni a Nagy Serifnek, hogy ő látta a holdat.
Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó. Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Iszlámra, ha a Hedzsasz földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a böjt havát, annálfogva a nagy Serif megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más paripát s vágtasson Dzsiddába, ott is tudatni az örömhírt, hogy megvan a hold!
Dzsidda Mekkához gyors paripán is jó négy óra járás. A müezzim éppen az éjféli szurát vonyította a minaréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó basa palotája elé megérkezett.
Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát alussza.
– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Serif parancsát hozom. Keljen fel azonnal.
A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha igazán feküdt volna is: mert a Hedzsasz tartományában az igazi parancsoló úr nem a padisah, hanem a mekkai Nagy Serif; – azonban szerencsére fenn volt még s a főkádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott rakit.
A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete, az „ihrám” nem más, mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolat kendő a derekán, azon függött a meztelen kardja.
– Labbaika Allahuma, labbaika! – kiálta a belépő ifjú. (Ami annyit tesz, hogy „szolgállak, óh Allah, szolgállak” – a mekkai zarándokok folytonos üdvözlése.)
– No mi baj? – kérdé a helytartó.
– A Nagy Serif mondja: ma van a Ramadán kezdete: én láttam az újholdat. Labbaika!
– Óh, hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök sebeiből, amikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?
– Add hírül ágyúlövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! – mond a zarándok.
– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az ítélet napján! – nyögé a basa. – Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hírt elhoztad. – Mi jutalmat kérsz érte?
– Azt én egészen a te nagylelkűségedre bízom.
– No nézd ezt a csalafintát – mondá a basa a kádinak. – Rám bízza a jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyiptomi bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat. – Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki hadnagynak az albán lovasokhoz.
– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói spáhik ezredese: Edrisz bég el-Homrah.
A basa hanyatt esett ijedtében.
– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gázit, a Tefik bejt), nagyon örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen, s fogd a nargilé egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán hónapon keresztül.
Edrisz bég nem mondatta magának a kínálást másodszor; – szétterjesztgetve az összegyűrt ihrámját, s tagjait szalonképes burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecseny rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy lengeteg öltözetű rabnő megkínálta egy ezüsttálcábul aszalt fügékkel és kandírozott pisztáciákkal: amelyeket Edrisz bég sok órai fáradsága által indokolt étvággyal sietett bekebelezni.
A kormányzó basa eközben felhívatta a kavaszát, s kiadta neki a rendeletet, melynek eredményéül néhány perc múlva egy hatalmas ágyúdördülés szakítá félbe az éj csöndjét.
De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfúziót okozni annak idejében idelenn a földön, mint amennyit előidézett ez az egy ágyúlövés.
Az igazhívők mind a gyékényeiken nyújtóztak már, s az ágyúlövésre a legédesebb álmaikból ugráltak fel.
Ágyúlövés. Ramadán kezdet! Huh, hetvenezer angyal! Tehát nem holnap kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart otthon éléskamrát: minden nap a piacról veszi az ennivalót. A török asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához kölcsönkérni egy kis harapnivalót. Minden bolt, mészárszék be volt zárva. Az utcákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat. Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.
A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa is volt, s annak nem kellett utasítás. Amint ez meghallotta az ágyúlövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt töltött meg mézes mandulával, s egy nagy cápaúszószárnyat kisütött olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s ami jó és drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt felszolgálva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, amit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.
Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és tánc is, kivált miután egy olyan kitűnő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég. A núbiai zenészek és bohócok lármás játékai eléggé mulattatták a fiatal leventét: bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy pár alme, aminővel Dzsiddában egy egész városrész van tele; s elkezdé a maga érzéki mozdulatokból álló táncait lejteni, s sebes orsószerű pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég egész felháborodással takarta el az arcát az ihrám leplébe, s arra kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.
– Éva anyánk sírjára mondom! – kiálta fel a basa. – Ilyen eset még nem jött tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák tánca fölött. Talán holtszívű vagy te, ifjú bég?
– Igenis, holtszívű vagyok – monda egykedvűen Edrisz.
– Bizonyosan keresztény anya szült?
– Igenis. Keresztény volt az anyám.
– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszívűek lenni. Voltál-e már a szent Kábakő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? Áldoztál-e már eleven ürüvel az Ábrahám oltáránál?
Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.
– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a párduc vicsorgatná rám a fogait, s mikor felnyitja a száját valami leányféle, hogy nekem hízelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős kígyónyelv fog előjönni belőle. S amióta a Kába kövét érintettem, még inkább fázom tőle, mint azelőtt.
– Azt elhiszem – mondá a basa. – Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit. Csak a buta parasztoknak való az, hogy hitükben megerősödjenek, s papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, búcsújárás, mind csak babona. Megcsináljuk, hogy a nép meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem hívatom a borbélyt, s kirántatom az odvas fogat. – Bízd rám magadat, vitéz bég. Amit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én majd kiveszem a holt szívedet, s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a dicsőséges Tefik bejhez, akinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.
Edrisz bég kíváncsi volt az ilyen szívhúzásra.
A basa egy intésére az egyik bajadér a hosszú rózsaszínű selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá, s aztán elkezdett körülötte forogva keringeni, mint ahogy a planéta kering a nap körül, úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a táncosnő termetéről. Mikor aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz bég ölébe, s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot nyomott az ajkára.
Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.
De Edrisz bég el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit, s a szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa lábaihoz, s azzal felrúgva az étkezőasztalkát, kezébe kapta a meztelen kardját, mely szíjon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje fölött.
– Eltakarodj előlem, „Sejtán-Emisznézi”, vagy kettőbe hasítlak! Te pedig vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, amiért meg akartál rontani egy igazhívőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk, s ha nem nézném azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, aminek érdemetlen viselője vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacnak!
Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját, s visszaindult Mekkába.
A kormányzó basa szépe zsebre dugta a kapott címeket; volt neki már abból egész gyűjteménye, s elégült kedéllyel dörzsölé a kezeit, hogy íme ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.
De csak nagyhamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és citerázás közepette egy ágyúdördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt, s nyomban utána következett a másik.
– Ez a tengerről jön.
Azután még több lövés… egész hétig.
– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami hercegasszonyt hozott ide az – iblisz!
Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A hercegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen elnyeli azt az Allah adta véletlen jövedelmet, amit egy-egy útközben a hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.
Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát, s meghagyta a szakácsának, hogy amíg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyút használja a sütés-főzéshez.
A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka lévén, mindannyi el volt látva lámpásokkal. Előbb jött egy háromlámpásos kaik. Ez a kavasz. Azután egy négylámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul „kappanőr”nek – nem is új szó; Diószeghy találta fel az „arnica” számára.) Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét lámpással, azon jön a hercegasszony; annak a nyomában aztán több csónak, páros lámpásokkal: azok szállítják a málhákat.
– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! – sóhajta fel a kormányzó: szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért háromlámpás csakugyan egyenesen az ő palotája felé tart.
A kavasz jóval előre érkezett meg. A hercegasszonyt kísérő férfiaknak a partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, akik nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rinocéroszbőr korbáccsal kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók számára, akik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utcán szaladgált.
A kavasz felsietett a basához, s átadta neki a fetvát, amiben az utasítások voltak a számára a nagyvezértől.
A basa azt mondta rá: „péki”.
A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: „péki”, – ha nem tetszik, akkor is azt mondja, hogy „péki”. (Jól van.)
– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.
– Amiatt ne legyen gondod. A hercegnő mindent hoz magával, ami a kényelméhez megkívántató: még főzőkemencét is; neked csak a nyers halat és húst kell szolgáltatnod; azt is megfizetik; aztán meg a szenet. Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket, párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a hercegnő, hívatni fog.
Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.
Az előkelő vendég nagyszámú kíséretével elfoglalá az üres szobákat, minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát, melyet a maga és rabnői lakásául választott, földíszíték a legdrágább perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvópárnák mind gazdagon voltak hímezve ezüsttel, arannyal; asztal gyanánt szolgált a remek préselt bőrből készült vánkos, amellé voltak elhelyezve a pompás vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi ajándékul szánva a szent helyeknek. A terem közepén volt a bronzból készült kemence; valódi remekműve a keleti fémkovácsművészetnek, melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühúst. A hercegnő kívánsága az volt, hogy az ételt a szeme láttára készítsék el.
Mikor a basát maga elé hívatta, már akkor túl volt a lakomán a hercegnő: csak a feketekávét töltögették még apró arany findzsákba.
Hasztalan fáradozás volna a hercegnőt le akarni írni; mert annak az egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű fátyollal volt letakarva, s az arcát rejtve tartá valami arany álarc, mely csak a két szemének hagyott nyílást, s valami olyan lengeteg anyagból volt, hogy a lélegzete folytonosan mozgásban tartá.
– Labaika Allahuma! – üdvözlék egymást kölcsönösen. A hercegnő a meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.
Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani. Kevéssel volt az több a suttogásnál.
– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.
– Péki…
– Sok kincset viszek magammal; az azyr beduinok támadásától tartok.
– Békében fognak hagyni. A múlt hóban tizenkettőt akasztattam fel közülök.
– Annál rosszabb.
De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán kegyadományából.
– Péki…
– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy muteszelimmel.
– Péki…
– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Serifhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.
– Péki…
– Ott vár rád a férjed?
– Nem vár.
– Péki…
– Nekem nincs férjem.
– Özvegy vagy?
– Még hajadon vagyok.
– Péki…
– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.
– Ott van már a vőlegényed?
– Nincs ott.
– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.
– Miért nem?
– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.
– Miért nem?
– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy nincs-e kelyhében pók?
– Péki…
– Bizonyosan hallottad a történetét, hogy miért lett a Kába köve fekete?
– Nem hallottam.
– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, aki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, amilyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férj nélküli némbert a Kába szentélyébe.
– Péki…
A basa vállat vont; ha neked „péki”, hát nekem is „péki”.
S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a hercegasszony kissé felemelve az arany arctakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s amíg azt majszolta, addig hallgatás volt.
Megint megszólalt a hercegnő.
– Én úgy tudom, hogy az adeni szultánnak a leánya is meglátogatta a szent Kábát és be lett bocsátva.
– Az igaz.
– Hát annak lehetett?
– Mert tudta a módját.
– Mi volt a módja?
– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.
– Péki…
– Hát amikor egy ilyen magas rangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének szentélyében látogatást tenni: a Nagy Serif megteszi a kedvéért, kivételképpen, hogy férjet ád neki.
– Férjet?
– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, amit a magas hölgy a szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de jogai nincsenek; az kíséri el a hölgyet a templomba, s segít neki felmászni az első lépcsőfokon, amely olyan magas, hogy nekem a szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett gyalogol, s a sátora előtt őrt áll. Az cepeli utána a hét követ, melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik: hanem egy „kivont kard van a férj és feleség közé téve”.
– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a kard minek a jelképe?
– Éppen erről szokott gondoskodni a Nagy Serif bölcsessége. Minden alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, akiknek a szeme lezáródik az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak. Szívesen vállalkozik az rá. Amíg a színlett házasság napjai tartanak, addig jól él a fickó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Serif rendén elválasztja őket: a hercegnő újból leány lesz, a férj megkapja a napszámját, s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék neked egy olyan viceférjnek való ifjút.
– Péki…
– Derék levente, jó családból való.
– Az mindegy, akár mameluk, akár tevehajcsár, ha csak faragott kép, aki ott marad, ahová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Serifnek. Én minden szertartásnak alávetem magam.
…Másnap már útra kelt a hercegnő Mekka felé. Neki is fel kellett ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától a próféta bölcsőhelyéig.
A hercegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Serifnek küldött levéllel, s a hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem engedte lépni a városba, amíg a számára kiválasztott férjjel minden ceremónia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég el-Homrah.
„Péki!”…

4. FEJEZET • El-Kába Yehram

A színlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket (a töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra, majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hívja az urát, hogy „ember”, a férj a feleségét, hogy „asszony”. Elég ismertető név, midőn a többi férfi körülöttük csak félember, s a többi nő csak rabnő.
Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kíséretestől együtt elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mérce tönköly (a leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy Serif kegye folytán közel a nagy fürdőmedencéhez kapott a hercegnő lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve, s ahonnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, amit kertnek neveztek: egy pár kaktusz meg egy pálma nyomorgott benne.
Azután pihenőt lehetett tartani, amíg az a nap bekövetkezik, amikor a nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az igazhívőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak és bajadérnak.
Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják, hogy negyvenezer ember elfér benne. Az árkádok alatt eleven élet üt tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az Alkoránból a tanítványainak, amott népénekesek és utcai táncosnők mulattatják a közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körülötte felhalmozott patymagokat, melyekre a gazdáik áhítattal várnak. Odább a zemzemija töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó magyarázza a hadzsadzsnak a piaszter értékét; mellette ürühúst mér egy mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus kínálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve a tevebőrön, drága szőnyegeket és ércedényeket rakva maga körül csábító szemlére; zarándokcsapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyűlölt egyiptomiakkal; amott egy imám prédikál reggeltől estig, s szidja a keresztényeket, a zsidókat, az eretnekeket, a bálványimádókat; aki megunta hallgatni, dob neki egy pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, akik Mohamed-hitűek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok arcát, s el nem zárják őket, s csak egy feleséget tartanak s az északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja állja útját a zarándoknak, s tolakodó nyájassággal hízelgi körül. Az udvarban csoportok települnek le étkezni, akiket egyszerre ellep a galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden teketóriázás nélkül levetkőzik ádámpusztára egy igazhívő, s öntözteti végig a testét a szent vízzel, s valamennyi feje fölött a hét minaréhn álló templomőrök ordítják az idők óránkénti haladását.
E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze országból elhozott márványkövekből és gipszfedte homokkőből, emelkedik ki a szentül-szent „Kába” (kocka). Az annyira áhított végcélja minden igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, negyven singnyi magas s tetétül talapjáig behúzva a szent Kizvával: a sötét színű selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megújítanak: a tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: „ide, ide, igazhívők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer angyal!”
A Kába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az olyant, aki fényes ajándékot hoz, mert a Kába szentek szentjében csak a fogadalmi kincsek állnak.
Maga az imádat tárgya: a Kába fekete köve, a torony ajtaja mellé van befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.
Ezért a csókért vándorol ide évről évre százezer ember, távol Ázsiából, széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasúton, hanem teveháton vagy lovon, a nagyon buzgók, a szegények gyalog; hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon, sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum s a fagyasztó északi szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját lecsavarja fejéről, s koponyáját simára borotváltatja, s úgy halad a szent sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.
És még egy egyiptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az Alkorán. S minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a marásukat a Kába csókjáért.
Mi hát az a Kába köve? Egy formátlan fekete szikladarab.
– Senki sem tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. A harmadik szerint Ábrahám maga lakik benne. – Aki jobban ért hozzá, az a régi pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy maga Allah lakik ebben a sunda kőben.
Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhívők fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak cifrálkodó népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az igazhívő számára a paradicsomot. A Kába kövének a csókja megvált a pokol tüzeitől, s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.
Aki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja meg a követ, mert az be van falazva a Kába oldalába, s csak egy kis része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a többi zarándokoknak ott kell várni, amíg társuk elvégzi a szent kővel a szerelmeskedést, s azalatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a távolból a kő felé, s aztán a gyönyör legmagasabb önkívületével csókolják sorba a saját ujjaikat.
A Kába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt hercegasszony is, aki az édes csókját hozza.
A hercegnő az ő „embere” kíséretében jött a Kábához. A kappanőrök hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: azok között egy muzsikáló órát, amilyenből már egész gyűjteménye van a prófétának a Kába szentélyében, amelyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.
Jobbról a Kába mellett az „Ibrahim Makám”, ahonnan a hanefita imám szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van „Ábrahám lábnyoma”, mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnek az ősapja: a talpának az önlenyomata másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel mérik s pénzért osztogatják, a zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt képeznek: rangjuk apárul fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, aki ezzel a keserűsós vízzel le akarja magát inni!
A hercegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A templomudvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a fejek tetején bízvást sétálni lehetett volna.
– Ember! Csinálj nekem utat a Kábához! – szólt a hercegnő Edrisz béghez, parancsoló hangon.
Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához, s néhány szót váltott a zemzemijával, amire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá a sokaságnak:
– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, akit Allah tegyen naggyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, akik az udvaron vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.
Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről, s rohant a szent kúthoz, ekként utat engedve a hercegasszonynak a Kába kövéhez.
Azonban az udvar többi része éppen oly tömött volt zarándoknéppel, s bizonyos volt, hogy amint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az üresen hagyott tért.
Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyúlt, s telemarkolva az öklét ezüstpénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.
– Íme az igazhívők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!
A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a prédikáló imám is leszaladt a katedrából, s hosszú süvegével igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.
Ezzel a mesterséggel időt nyert az „ember” az „asszonya” számára, hogy az egész áhítattal megcsókolhassa a Kába kövét, s a kappanőrök az ajándékokkal a Kába ajtajáig hatolhassanak.
A templomőrök felnyiták a Kába ajtaját.
Hogy a hercegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje. Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A hercegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik a feje. Az „asszony” végiglépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint az ihrám meg az ümög: öv nélkül.
Amint a hercegnő a templomőrök segédkezésével feljutott a Kába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt, csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés. Féltenyerét a küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező márványlapon.
A hercegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában: „ez az én emberem valami arab zsonglőr!” Keresztény halandó még eddigelé nem látta a Kába belsejét.
Leírását a titokteljes szent odúnak csak az igazhitűek után bírjuk: azok között az afgán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktábla módra van kirakva márványkockákkal; a padmaly és falak sötétveres damasszal vannak bevonva, melyre arany betűkkel hímezvék az Alkoránból vett mondatok. Három cédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan oszlopok a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó, keverve tömjénfüsttel és ámbrával. Viaszgyertyák égnek benne éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsújárók összehordtak, amióta a vahabiták kirabolták a Kábát, s magát a szent követ is darabokra törték. Egy szoba tele van órákkal, amelyek mind összevissza mutatják az időt. Senki sem igazítja őket.
Itt egészen arcra fekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli a szurát.
Mikor már elég volt a malasztból, a hercegnő szétosztja a gazdag ajándékot, s a visszatérésre gondol.
De az most már éppen lehetetlen. A sakálok vért szagoltak!
A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán tolakodik a Kába bejárata elé, amelyből a titokteljes jóltevőnek ismét elő kell jönni.
– Csinálj nekem utat! – szólt a hercegnő hideg, kemény szóval a maga emberének.
– Péki!
Edrisz bég odalép a Kába küszöbére, s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:
– Igazhívő mozlemin! Íme a tengerentúli szultán hercegasszonya új kizvát hozott a Kába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők!
S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal kettészeli a nehéz negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny körös-körül leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a lehullott selyemnek, s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az ajtó előtt üres marad a tér.
– Asszonyom: előtted az út! – kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a hercegnő két rózsaszínű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a küszöbről, mint egy gyermeket.
Még ezt is megteszik az arab erőművészek.
Mikor a hercegnő a földön áll ismét, azt kérdi az emberétől:
– Hát te nem csókolod meg a szent követ, ember?
Arra Edrisz bég így felel:
– Már megcsókoltam egyszer: nem használt; többször nem teszem. Én is Omár kalifával tartok, aki azt mondá: „ostoba, buta kődarab vagy, aki se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a próféta is így tett”.
A hercegnő gondolá szívében: „így nem beszélnek az arab szemfényvesztők!”
Innen aztán a Zemzem kútjához mentek.
Ennek a tetejében áll oszlopokon a safeiták makámja.
A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a zemzemiják merítik bőrcsebrekkel a vizet.
Edrisz bég előre figyelmezteté rá a hercegasszonyt, hogy ne igyék belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek, s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt isszák: hozzá vannak szokva. Mikor a szultánok és kalifák roppant költséggel vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázadtak, hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta vízzel megfertőztetni, s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivóvizet a városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, akiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak legyenek!
Tehát a hercegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész vederszámra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.
A vízzel leöntözött ihrámlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég előtt a gyönyörű termet körvonalait.
Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás mezítláb a nagy el-Emszai utcán, a Szafa szobrátul a Merva szobráig, mint emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.
(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége, Sára unszolására elkergetett magátul. Hágár fia volt Izmaël, az arabok őse; Sáráé Izsák, a zsidók törzsapja; a mohamedán hit szerint Ábrahám újra felkereste Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg uraktól!)

5. FEJEZET • A szultánleányok regéi

Amint a müezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a böjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a galamboknak a papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.
Edrisz bég is megtért a maga hercegasszonyával a templomhoz ragasztott palotába.
Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk fürdőszobáiban: amire valóban nagy szüksége van a Kába látogatóinak.
Azután a felhordott lakomához ültek.
Abban aztán megint nagy a mohamedán hitalapító bölcsessége, hogy ha nappal megkínozza is a híveit böjttel és a testi sanyargatással, de éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak éppen nem kérődző és nem hasított körmű állat húsát nem szabad nekik enni és kiforrott szőlőnedvet inni.
A hercegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizzsel főtt juhhús, mócsingos tevepúp (melynek ízes voltát maga a próféta fedezé fel), szultánkenyér, befőtt pisztáciák, vajban sült pisztrángok, jeges sorbeth (melyhez a jeget tíz mérföldnyi messzeségben levő jégbarlangból szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. Amit az úri házaspár el nem fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Misem veszett kárba.
Lakoma után a hercegnő kezébe adatta a kilenchúros lantját, s szép csengő hangon énekelt valami rögtönzött románcot, témának választva a mai nap élményeit: a Kába-látogatást; a Zemzem kútjáról való rögtönzést azonban átengedte Edrisz bégnek, aki szintén értett a mandolinpengetéshez s a versdúdoláshoz.
Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leírta a hercegasszonynak a szép termetét, mely a szent vízzel áztatott ihrám alatt kitűnt; a patyolat a víztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban, hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.
A hercegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.
– Mesélj nekem valamit – monda Edrisz bégnek. – Te bizonyosan sok mesét tudsz.
– A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.
– Péki! A Sekerbuli tud tündérmeséket, a Sekerpára pedig olyanokat, amik csintalan tartalmúak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét szeretnék hallani, ami igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.
– Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?
– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt a szokást, hogy a szultánok hercegleányai színből hozzáadassanak egy férfihoz, akitől aztán elválasztja őket a kivont kard.
– Igenis, tudom ennek a történetét, s ha megengeded, elmondom előtted.
A hercegnő végigheveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy pávatoll legyezővel hűsselte az arcát, mely folyvást takarva volt az aranylepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden a lábacskáit, amiket felváltva kidugdosott az ihrám alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha regélés közben a torka kiszáradna.
Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant húrjain volt, s amíg a rímre rátalált, a húrpengetés tölté ki az időközt.
„Tehát – volt az igazi hívők földén – távol a napköltén – egy uralkodó földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos – és jóságos – volt ítéletében: – egész életében. Kardját ismerte ellenség, – a szegények meg a kincsét; – rakva voltak egész pincék, – kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? – Trónusa volt színaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak ormán – az Alkorán – minden során – ragyogott rubint, gyémánt…”
Itt egyet ivott a pohárbul Edrisz, s megpengeté a mandolint, nem találva hirtelen a rímet arra, hogy gyémánt.
„Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, komoly bölcsek – élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az élő lény – a szultánnak kedvenc lyánya, – Allahnak remek talánya: – a szépséges el-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arcát fölfedte – a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.”
– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanút keltesz bennem, hogy nem vagy igazán holt szívű.
– Hiszen csak mesét mondok.
– No hát folytasd. De ne versben.
– Harun al Rasid válogathatott az igazhívő szultánok között, hogy melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a szép el-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a legszebb gyémántot.
A hercegnő helyreigazító szót ejtett közbe.
– Én úgy „hallottam”, hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun al Rasidnak húga volt, nem leánya.
– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így „tanultam” azt a tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképpen, mert amikor a barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a nővérének is vén leánynak kellett volna lenni, s te magad ítéld meg, hogy vajon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, amelynek a húrjai le vannak lankadva?
– Neked van igazad. Folytasd.
Edrisz bég ismét elővette a lantot, s folytatá a makámapengetést.
– A nagy dicső kalifának – sok vezérei valának – bírák, bölcsek és tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arcának sugáriban melegedett, – a barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hír toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa kegyence: – olyan nem volt, egyetlen se. – Egyszer a bájos szultánlány – Bajrámünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el távol – a szent földre Medinába – és Mekkának szent honába – földön üdvöt kérni, várni, – szentek lakta helyen járni. – „Oda lyányom, lyány be nem megy: – inkább Mohamedhez a hegy; hanem elébb férjhez adlak; – ne félj, azért el nem adlak; csupán színből látszóképpen – nem múlik a vőlegényen. – Itt van Dzsafár, a jobb kezem; – kezed az övébe teszem; – megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy bízzék a szíved benne.” – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt a párhoz: – „ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon: – a délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de mégsem való – csupáncsak szemeket csaló; – ilyen a ti egyezségtek: – abban a valóság vétek.” – Dzsafár meghajolt a parancs előtt. A hercegnő türelmetlenül közbeszólt.
– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a szultánleány?
– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom! – a kincshalom, – a kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, – virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét éjszakán – dúskált a nép a lakomán; – az utcákon folyott a bor: – a gyauroktól elrabolt; – abbul itatták a tevéket, – az táncolt mind, az lett részeg: – igazhívőnek az méreg. – És ezalatt a boldog, az irigyelt, a magasztalt pár: el-Abbása és a hős Dzsafár, – ahogy kellett – egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont kard…
– Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.
– A zarándokút hosszan tart: – egy év fordult, míg a szent portul leverhették saruikat, – mely el-Hedzse földjén rájuk tapadt: – el-Abbása megtért éppen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja – látszik meg a két orcáján: – a királylyány – elmentével piros rózsa – visszatértén fehér rózsa.
– Vajon mi baja lehetett?
– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek múltán – jött a titoknak nyomára! – milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fújja – leírja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – amely csupádon tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?
– Folytasd! – biztatá a hercegasszony.
– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelíd – miként elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és kelésük, – közös poharuk és késük; – az „én uram”, „én hitvesem” – volt a nevük – de sohasem – mondhatták, hogy „én kedvesem!” – A két szájnak szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. – Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, – zarándokútra Mekkába – a szent Kába – csókja után vágyik szívem – és te hívem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost, Arafátot; – az ereklyéket újra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán többet, – mint amiket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a búcsújárás! – Egész város – volt, ahol Harun megpihent – a sivatag közepiben: – választott testőrök százan; – lovasok rengeteg számban: – egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadok serege – oda teregette ihrámjait eléje a földre – azon jött be a városba.
– No, ezt a diadalutat nem irigylem tőle – szólt közbe a hercegasszony, ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.
– De kérlek, hercegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet vissza nem talál bele.
– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben: fáj a fülem már a rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? Ami közbeesett, azt elengedem.
Edrisz bég ledobta a földre a lantot e lehűtő szavak után, s aztán rövidebbre fogta az előadást.
– Mekkában a kalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emírtől, s abban telepedett le udvari kíséretével. Mindenütt Dzsafárral együtt járták be a szent helyeket, s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd japán selyemből, majd perzsa sálból úgy, hogy nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.
– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len- vagy gyapotszövetből?
– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürüt áldoznak a szegényeknek, meg lesz nekik bocsátva.
– Mért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?
– Nem kérdezted tőlem, asszonyom.
– Holnap selyemihrámot veszek föl.
– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun al Rasid ott ünnepelt Mekkában a Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok híveiknek ajándékokat osztogatni. Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket. Harun al Rasid maga köré gyűjté az emírjeit a palotájában. Egy nagy függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félrehúzódott. Egy bársonnyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken aranyláncok. Némelyiknek arca szeméremtől égett; távol keresztény kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiú és egy leány; olyan egyforma az arcuk, hogy ugyanegy színű, szabású kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiú, melyik a leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapókövekkel. „Te választasz legelőbb”, szólt a kalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyenc zavarba jött, tétovázni kezdett. „Utánad választanak a többi emírek, ami ottmarad, az jut Mazrurnak.” Ez volt a kalifa testőrinasa. Egy rút szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt, s azért nagy becsben állt előtte. „Nekem, tudom, hogy a két poronty marad!” – szólt nevetve Mazrur. – Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. – „Nem! Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied.” S azzal odament a rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva. – „El hamdu l’Ilah” (Dicsértessék Isten!) – kiálta fel erre Harun al Rasid. „Ezek a te gyermekeid!” – Dzsafár nem bírta őket eltagadni, úgy hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói félelemnél. Ott a kalifa színe előtt térdére vette a két gyermeket, és összecsókolgatá őket. Azután arcra borult a kalifa előtt gyermekeivel együtt, annak a lábait csókolva: „Bocsáss meg, hogy nem tudtam, ahogy parancsolád, holt szívű maradni; de Abbása olyan szép volt.” – „Szebb Allah” (áldassék Isten), monda a kalifa, „előre megmondám, hogy olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, amilyeneket más búcsújáratodban nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet.” – „Aldassék Allah! s tegye a te híredet örökkétartóvá!” – sóhajta fel Dzsafár, s a két kis csemetéjét kézen fogva elvitte a saját tanyájára. – Másnap aztán útra kelt a kalifa egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az utazás hetednapján éjszakára megszállottak az el-Anbari oázisnál az el-Urur klastromban, éjjel felhívatta a kalifa magához a kegyencét. Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen szolgával.
– Hát a gyermekekkel mi történt?
– Ott maradtak az el-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzetség negyedíziglen mind a börtönben veszett el.
– S ezt a kalifát nevezték al-Rasidnak? Az igazságosnak? – szólt a hercegnő felindultan.
– Méltán tették. Mert aki a hitét megszegi, az megérdemli a halált, habár a szultán első vezére legyen is. S aki fogadást tesz, tartsa meg azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja teszi is próbára a szívét.
– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kábát meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?
– Eltaláltad.
– S ma is fennáll még Harun al-Rasid ítélete, hogy aki a látszatot valónak veszi, fejét veszítse?
– Bizonyára fennáll! És „ha” a látszatból férjhez adott hajadon panaszt tesz az „embere” ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát, bizonyára levágják ennek a nyakát. – Jó szerencse, hogy a kard és a nyak között ott van a „ha”.
– De te nem vagy arról bizonyos, hogy ott van-e ez a szó?
– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is – mondá Edrisz. – Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas „Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohamed el-Hazán” szultán leányának a történetét, aminek még alig múlt egypár esztendeje.
Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé, s aztán az álomra menők imáját morzsolgatva a fogai között, szép csendesen elszunnyadt Allah árnyékában:
A hercegnő még sokáig ébren volt, s elnézte az alvónak az arcát: vajon „ki” lehet ez az ember?

6. FEJEZET • A szép Gamila története

A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a hercegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.
Ide azonban nem vihette magával a kíséretet. A fegyveres kappanőröknek nem szabad a templom csarnokába belépni, s a rabnők vagy mint tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint „uálem”-ek, utcai táncosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a hercegnő nem vihetett mást magával, minta vezető metuáfot, aki a rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.
A hercegnő ezúttal sárga selyemihrámot öltött magára, melynek bírságául a Bab el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével a két ürü árát.
Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-Nebbin keresztül bejutottak a mecset udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat, másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már hodzsákkal és vezető metuáfokkal, akiknek mindegyikénél volt egy lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S éppen annyi volt a lampionok száma is, melyekkel az árkádok ki voltak világítva. Az ég sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.
S e fényözön mint a tengerörvény forgott egy sötét központ körül. Az volt a leleplezett Kába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent Kábát, a lámpással kezükben. Akik már odajutottak, azok sebesen futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek rajzanak ki. S miután a Kába kilenclábnyival mélyebben esik, mint a templomudvar, úgy tűnik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.
A kapubolt alatt, ahol a tömeg megrekedt, s a hercegnőnek várni kellett, feküdt egy haldokló mozlem, aki idehozatta magát ágyastól együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott nyögte halálos kínjait, mellette négy arab dervis éneklé orrhangon a paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta: a dervisek is, az almék is, még a haldokló is.
A bőkezű hercegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen érintkezésbe kívántak vele jönni, s minthogy a selyemihrám a női idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen összevissza cirógatták a kegyes úrnőt. – Ez a neme a nyájasságnak kezdett a hercegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a selyemihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a hercegasszony zavarát, s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad, akként segített rajta, hogy a saját gyapjúszövet ihrámját burkolta a hercegnő selyemleple tetejébe, így azután nem cirógatták többet. Neki magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa ájtatossága.
A hercegasszonynak az üdve megkívánta, hogy maga is hétszer körös-körül járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kábát megkerülve, míg egészen a közelébe juthat. Cudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között, melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek, hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjoncok, akik asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodtak a zarándokok mellé, kiszemelve közülök, akiknek legdíszesebb lámpásaik vannak, s szemtelen kínálkozással ajánlkoznak, akár a hercegnő, akár a férje mellé mulattatónak: legsötétebb árnyképe a keleti életnek! Utoljára valódi szabadulásnak veheté a hercegasszony, amidőn két teherhordó tolakodott eléje, akik nagy kiabálással cepeltek vállaikra emelt tragacson egy halottat, aki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét – végkívánsága szerint a hulláját hordták a Kába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott utat a zarándoksereg, s a hercegnő a halottvivők nyomában háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a Zemzem kutat, az arany csatornát, a Harun al-Rasid ezüstös köveit mind sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából s a pestises emberóceán bűzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az el-Kaskas utcára.
Nem állhatta meg, hogy megegyzést ne tegyen a maga emberének tapasztalatai fölött.
– Különösnek találom, hogy olyan szigorúan veszik a hajadonok és özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy férj kíséri őket.
– Ez a törvény.
– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon, tehetnek mindent, ami bűn.
– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő megbotránkozik afölött, amit látott, följelentheti a vétkezőket a négy mefátánál, s ha két tanút hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az ítéletet: „Etba Kebs”. (Áldozzál egy ürüt.)
– S ez a büntetés?
– Kivéve, ha a Kába szentélyében követi el valaki a szerelem bűnét. Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifjú legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de szülőik ellenezték egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kába szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka sújtá őket. Allah teljesíté az átkot, s kővé változtatta mind a két vétkezőt. Ez a két kőszobor a „Száfa” és „Merva”, melyek között kell majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a pusztában emlékeztető „Száit”, amely nélkül a Bajrámot nem ünnepelhetjük.
A hercegasszony, hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésűk segélyével eltávolítani magáról.
A lakomához ismét magához hívatta az emberét.
– Azt ígérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila hercegnő történetét.
– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A tündérszép Gamila hercegnő a nagyhatalmú Nacsir-Ed Daula-Abu-Mohamed el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El levén jegyezve Adhad el Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint előbb meg kellett tennie a nagy zarándokutat a Hedzsasz földjére. Fényes kísérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána, s amely napon a Kábát meglátogatta, tízezer dínárt szóratott ki a nép között. Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás ifjúval, akinek ma sem tudja még senki a nevét.
– Éppen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyémet.
– A búcsújárás három hónapig tartott; a Du el-Hodzsa tizedik napján, melyet az arabok Ait el-Kebirnek hínak, a szultánleány búcsút vett az ideiglenes férjétől, s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.
– Az a férj is holt szívű volt, mint te?
– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a nagy búcsújárásból, s nem tudta elfelejteni azt, akivel látszatból, időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik, hogy hű marad eskü nélkül.
– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?
– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes násznép kísérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohóc és énekes volt a lakodalmi menetben. Amint a Tigris hídjának a közepére megérkeztek, ősi szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hídról egy ékszert dobjon a vízbe, amelyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis rubintos gyűrűt húzta le az ujjáról, amelyet névtelen vőlegényétől kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utánaugrott, odaveszett. A sok nehéz aranykösöntyű lehúzta a fenékre.
Ez volt a szép Gamila hercegnő története.
Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.
A hercegasszony közelebb húzódott hozzá, s maga töltötte neki a csészéjébe a bájitalt, amit „gizr”-nek hívnak a keletiek. Magából a kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a nagy urak a gyümölcs borát isszák. Drága, mert a gyümölcslé kisajtolásánál kárba vész az éretlen mag.
Amíg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a hercegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai „dacca” muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arcát. S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arca.
Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.
– Kinek tartasz te engem? A festett képű suhancok egyikének talán? Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte a kezét.
A hercegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.
– Bocsásd meg a kíváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arcú férfit. Akiket otthon a szerájban vagy kint az utcán láttam, mind fakó, olajpej színűek, akik ha haragba jönnek, elhalványulnak, ha nevetnek, fehér fény támad az orcájuk közepén. Piros színt én csak festve láttam férfiarcon. Hát a tied mitől ilyen piros?
– Az én arcom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, amikor lángveresnek is fogod ezt az arcot látni, s akkor majd megtudod, hogy mitől lesz a férfi arca piros.
…A lakoma végeztével ismét aludni mentek.
A hercegnő rendesen megvárta előbb, amíg Edrisz elalszik. – S minthogy az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze. Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a percben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.
Akkor aztán a hercegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a fátyolát; csak éppen az arcát takaró aranylemezke maradt még álmában is a homlokkötővel megerősítve.
A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömb alakú bokályba, mely egy darab hegyi kristályból volt faragva, s arra egy fekete achátkorsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta. Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatú folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arcát. Ettől azután az aludt mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.

7. FEJEZET • A gonosz Abu Lahab legendája

A következő napon végezte a hercegasszony a nagy „Szái” futást a maga embere kíséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs mind rohanva fut az utcán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál inkább üdvezül: aki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt is tartoznak burokban járni.
A hétszeres „Szái” futás és a hétszer hét imádkozás után került napirendre a „kisebbik búcsújárás”, az el Omrah. – A gazdagok szamárháton, az úrinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog és mezítláb.
A négylábú állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a hátránya is.
Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarabb elérnek az Omrah kápolnához, s ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az „őlám” imáját; de a hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek, az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson a hívek: s holmi gyönge mellű ember, aki legalul fekszik, bizony ottfulladhat.
Edrisz bég a hátán cepelte ki a hercegasszonyát ebbül az eleven embergarmadábul, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az, hogy hajadon leányt egymagában ez istentiszteletre nem bocsátanak.
Visszatérőben azután még meg kell állaniok az elátkozott Abu Lahab és az ő felesége, a „tűzifahordó nő” sírjánál.
Egész hegy lett már ebből a sírból. Minden zarándok hajít rá egy követ, százezeren századokon keresztül. Egyszer még piramis lesz belőle.
A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az Álkoránból az „átok-szurát”.
„Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdasága, keze munkája semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a »tűzifahordó nő«. Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.”
Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a hercegnő Edrisztől:
– Ugyan mit vétettek ezek az Abu Lahabék, hogy úgy megátkoztuk őket?
Edrisz bég elmondá neki a legendát.
„Mohamed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, ahogy a próféta futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kába szentélyében a Hadzsár el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az ő fia, Izmaël helyett, akit Allah kívánságára meg kellett volna áldoznia az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett volna az, a zsidó nép törzsapja, akit Ábrahám lekéselni szándékozott Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden napjára más meg más. A legfőbb bálványok voltak az „Urotál”, a boristen és az „Alilát”, a szerelem istennője; idehozta Esmer-ben Lahia király a maga házi istenét, a „Hobál”-t, s az volt a Kába kupolájára fölállítva; azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kábába a maga külön isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, a Beni Thekifek az „El-Lát” sziklát, a koreishok a „Szád-Aruát” fát; azután az „Azáf” és „Naila” istennők jelképeit; a „Chabár” királynét. Egy perzsa sah két aranygazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztény templomokból is bevittek egy galambot, egy madonnát, s egy zsidó templomból az Ábrahám szobrát, hét nyíllal a kezében.
Mindezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mohamed ezzel a szóval: „egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten”.
Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám láthatatlan egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a bálványé. A bálvány földjét öntözte mesterségesen, az Isten földjét pedig sohasem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, aki a felhőknek az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mohamed véget akart ennek vetni. – Ekkor aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák. – Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja. Mohamed egy kis kápolnát épített a láthatatlan Isten tiszteletére: ez, amelyben ma voltunk, az el-Omrah. Odajárt a híveivel ájtatoskodni.
Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mohamednek, s mégis ilyen gonosz cselt koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon érv alatt, hogy forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a célja. Mohamedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a kútásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a kérdéssel: „elvégeztétek-e már a munkátokat?” – azt menten ragadják meg és vessék bele a kútba. Mert ez az a gonosz szellem, aki megakadályozza a föld alatti vizeket, hogy a kútba folyjanak. – Rövid idő múlva aztán majd jönni fog egy asszony egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz megterhelve. Ez azt fogja mondani: „íme, itt van a tüzelőfa a gonosz szellemnek a kútból kifüstölésére”. Akkor gyújtsák meg a rőzsecsomókat, s hányják bele a kútba egymás után, míg a füst meg a láng a kút száján ki nem csap.
Másnap aztán a gonosz lelkű Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mohamednek: „íme, lássad, az általam ásatott kútban megjelent a várva várt forrás. Te légy a legelső, aki annak a vizét megízleli; kérdezd meg a munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat?” – Mohamed nem sejtette a gonosz cselszövényt, s el hagyta magát ámítani. – Elment a kutat megtekinteni. – Útközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze működött, s mielőtt a kút vizéből innék, elébb betért az el-Omrah imaházba, s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi hálaadó dicséretét a pusztában szomjúhozónak.
A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kúthoz, s leszállva a lováról, odament a munkásokhoz, s azt kérdezé tőlük: elvégeztétek-e a munkát, amit rátok bíztam? Erre a munkások őtet ragadták meg, s a saját parancsa szerint beledobták a mély kútba. Nemsokára jött az asszony a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: „itt járt-e már a rossz szellem?” – „Már bele is dobtuk a kútba – mondák a munkások –, hallod, hogy ordít a kút fenekén?” – „Akkor füstöljétek ki a rossz szellemet ezzel a tüzelővel.” A munkások úgy is tevének, s egyik meggyújtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst és a láng a kút száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében. „Most már ki van füstölve a rossz szellem!” – Abban a pillanatban látja megelenni a háta mögött Mohamedet, a prófétát, aki az el-Omrahból tért vissza az ájtatoskodás után. – „Hát ez még él?” – kiáltá elbámulva. – „Kit dobtatok hát a kútba?” A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A „tűzifahozóné” ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét égetteté meg a kút fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté magát a lángoló mélységbe, s azóta égnek együtt mind a ketten a Morhud mélységes fenekén, a sírjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek halma.
– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot – monda a hercegnő, a legenda által egészen felvilágosítva.

8. FEJEZET • Amitől a férfi arca fehér lesz

A Du el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaszkuszi és bagdadi karavánok. Az egyiptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.
A tízezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem bírná valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban fogadnak szállást, s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.
A damaszkuszi karaván megérkezése után beállít egész kíséretestül a damaszkuszi basa (aki személyesen vezette a nagy karavánt) a hercegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, amikor már ezek a lakománál ültek.
Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz fölkelt az asztal mellől, s kiment eléje. A hercegnő a félrehúzott nehéz selyemfüggöny alul leskelődött ki utána.
A basa már azáltal is feltűnő volt, hogy nem viselte a vallás parancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az aranyhímzett kabátot, a gyémántos Nisán-renddel a mellén, s a vörös fezt a borotválatlan fején. Kövér, elhízott férfiú volt.
A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott valamit arabul.
S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás: annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak nyelvéből csak egy szót is megtanulni.
Miután tehát még egypár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az még egypárszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank nyelven:
– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a frankok nyelvén, azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk vele: – Allah keverje meg őket!
– Hát jól van, beszéljünk franciául – hagyó rá a basa.
– Kinek tiszteljelek? – kérdezé Edrisz bég.
– Én vagyok Mahmud bég: damaszkuszi basa.
– S mit kívánsz tőlem?
– Ide kívánok szállni; s azt akarom, hogy hurcolkodjál ki innen.
– Ha egyéb kívánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal előre, mert én ezt a palotát neked át nem engedem.
– De én vagyok Mahmud bég, a damaszkuszi basa.
– Ha te vagy a damaszkuszi basa, akkor a te helyed ott van a Chalaf-Ben-Chusa-palotában.
– Tudom; de az messze van énnekem a Kábához.
– Ha messze van: járj lóháton a Kábához.
– De én vagyok Mahmud bég, a damaszkuszi basa. Láthatod az egyenruhámon.
– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, amikor minden hatalmasok, akik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik fel, nem átallod az ájtatos híveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel, aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.
– S ki vagy te, hogy énvelem ilyen hangon mersz beszélni?
– Zarándok vagyok, miként te.
– Neved? Állásod?
– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Serif által velem a szent napokra összekötött hercegnőnek, s se énnekem nem szabad tudnom az ő nevét, se őneki az enyémet.
– Hadd lássam én azt a te hercegnődet!
– Egy lépést se tégy, ha a beledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő szobája szentély.
– Nekem úgy látszik, hogy te goromba vagy.
– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárcádba. Majd, ha vége lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora, mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár lóháton, karddal, pisztollyal vagy lándzsával: ahogy jobban szereted. Most pedig Allah vezéreljen békével.
– Velem így még nem beszéltek soha.
– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén enyelegtünk. Mármost üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te menj békével Allah oltalma alatt, s ne várd el, hogy én segítsek a kimeneteledben. Szálem aleikum.
– Szálem.
A basa kénytelen volt megretirálni: talán nem is először életében.
Edrisz bég pedig visszatért a hercegasszonyához.
A hercegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arca egészen fehér lett.
Hát ezt mi okozhatja vajon?

folytatás