Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

9. FEJEZET • Amitől a férfi arca még pirosabb lesz

A Du el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát hegyi búcsújárás ünnepe. Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása. Mohamed paradicsomába nem jut senki, aki az Arafát hegyén nem volt.
Korán reggel összesereglenek a tízezrekre menő karavánok a Mekka előtti homoksíkságon az „üdvözlet kapuja” előtt, s onnan indul meg a búcsújárat, jó szerencse, ha alkonyat felé.
Megkezdi a menetet a „mehámel”, a szent teve, mely a próféta zászlaját szállítja.
A törökök azt állítják, hogy náluk van Sztambulban a próféta igazi zászlója, s azt csak az országot és a Mohamed-hitet fenyegető nagy katasztrófáknál szokták kibontani. A szíriaiak azonban szintén abban erősködnek, hogy ők bírják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.
Efelett szokás minden búcsújáráson összeveszni.
Aztán „aki bírja, az marja”.
Ezúttal a szíriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképpen az egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal bírni, mert ő vitte púpján a prófétai zászló mellett még az új „keszvát” is, melyet ezúttal a kedive ajándékozott a Kába beburkolására. Hanem hát a bagdadi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az ő mehámelje ment legelöl, az egyiptomiaké hátramaradt.
A hívek, nemzetek szerint, kísérték a maguk szent tevéit, külön a szíriaiak, külön a törökök meg az egyiptomiak.
Edrisz bég az utóbbiak között volt.
Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint (az arabok kancákon lovagolnak), az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve), oldalán kard, kezében kelevéz.
Ott lovagolt a hercegnő mellett, aki két dromedárra kötött palankinban himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék fejei veres strucctollal, bokrétával és ezüst félholdakkal díszítve.
A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, aki csak mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is cepelt magával, akiket a búcsújárás idejére, pro forma elvett – illendő honoráriumért. Egész sereg volt a szamárlovas. S a búcsújáró nép két oldalán rajzott a beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, akiknek az egész búcsújárás „kismiska”. Ezek a mohamedanizmus protestánsai, akik tagadják a szent köveknek, az áldozatoknak, a búcsújárásoknak minden sikerét; nem hisznek a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a zemzemvízből; nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták) még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a búcsút az ájtatos hadzsadzsokkal; abbul a kegyes szándékbul, hogy hátha el lehet tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni – aztán meg, hogy az egész búcsújárás alatt csúfolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért, hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy ígéretüket meg is tartsák.
Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet egymástól megkülönböztetni; az arcuk egyformán beburkolva, s a meztelen karjaik egyformán ráncosak, soványak, feketék.
Így vonul végig a táborsokaság a ciprussal beültetett temetők, az alacsony házak között, a nagy vízmedence és a Nagy Serif palotái mellett (van neki húsz); az El-Moabida város szétszórt épületei között, melyek ez alkalommal megszaporodtak „gerábákkal” és „kemliszekkel”: (zöld gallyakból készült sátrak), ahol a beduin asszonyok kenyeret, vajat árulnak.
S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak egymás mellett áthaladni, s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek kénytelenek maguk alá húzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk a papucsaik sarkát.
Ezalatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok meggyújtják a szurokfáklyákat, s a sötét sziklavölgyben világítanak a zarándokok elé.
Hajnalra vergődik ki a búcsújárók serege a mély sziklavölgyből, s akkor pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.
Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, amelyen még csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a kövek között, mely az élő világot képviselné.
Ez az igazhívő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.
A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A zarándokok nemzeteik szerint elkülönítve ütötték fel a sátraikat, mindenféle színű szőnyegekből rendezett utcákat képezve; a mekkaiak előreküldték a fabódéikat, s azokban kirakták a vásárra hozott portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.
Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Ádám apánk az elvesztett Éváját-százharminc esztendei távollét után. – De sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!
Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy prédikációt a kő szószéken a kalef; aki egyúttal a mekkai bíró. Könnyű neki prédikálni: nagy könyvből olvassa, s csak a szemeit kell törülgetnie magának a zsebkendőjével a sűrű könnyhullatástól.
A harmincezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros utcáin, melynek közepétől magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Serif zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket rongyos beduinok őriznek.
A legjobb helyet a szíriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén négyszöget alkot a török katonák barakktömege, s annak az elején van felütve a damaszkuszi basa aranyozott kupolás sátora.
Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, ami jó. Még pálinkát is. Vannak sátorok a hasisevők számára, akik előlegezik maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról megismerhetők. Éneklő almék, táncoló bajadérok gyönyörködtetik a híveket, s az indus kígyótáncoltatóknak, a perzsa kardfaló bűvészeknek ma nagy kelete van.
Holnap általános bűnbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, amennyit csak lehet – ez a legtökéletesebb logika. Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, aki szélrül marad, mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit meg a lovait, hogy a portyázó beduinok vagy a hitetlen vahabiták el ne lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikációt hallgatni jönnek, hanem azért, hogy könnyűszerrel zsákmányt ejthessenek. – A török katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaszkuszi basa parancsolja; az pedig, amíg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a helyéből.
Az ünnep harmadik napján, amint a nagy prédikáció véget ért, minden zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a sátorbontás. Ilyenkor van nagy zűrzavar.
Ezt az időt szokták a martalócok leginkább felhasználni.
Egyszer csak felzendül a rémkiáltás: „itt vannak a fekete turbánosok!”
Ezek a legkegyetlenebb skizmatikusai a próféta vallásának. A kábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A legharciasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt viselnek (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak, s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.
A hegyszakadék közül jöttek elő, fürgönc sovány lovaikon, hosszú dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a szélrül maradt zarándoksereget.
Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek közeledését, s könnyen tehetett volna róla, a spáhik lóra ültetésével. De akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai: valami mayerbeeri finálét: azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak tartani. – No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.
Edrisz bég, amint a martalócokat közeledni látta a sátraik felé, nem könyörgött senki fiának segítségért, hanem maga felkapott a lovára, baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele brazíliai vasfábul volt, mely a vízben alásüllyed, s a kardja a legjobb damaszkuszi acél. Az ihrámot is ledobta a vállárul, hogy ne akadályozza a küzdelemben.
A hercegnő bámulva nézett utána sátora hasadékábul. Vajon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy egész sereggel?
Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előreszegezve. Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, aki kivált a többi közül a turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.
Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva, egyet pördített rajta, s mint a rokka pörgettyűje a gyermekek rátartott szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportbul a veres kócsagos vezért. Egypár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta oldalba, hogy elsomfordáltak.
A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.
Hárman rúgtattak egyszerre Edrisz bég ellen: a vezér meg két beduin; amaz szemközt támadt reá, ezek kétoldalt fogták elő. Ordított fenevadak módjára mind a három.
Edrisz bég a bal oldalán támadó beduinnak a dárdáját félrecsapva a lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az hanyatt esett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen kikerülte a dereka félrehajlításával, s amint az keze ügyébe került, visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.
A vezér ezalatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje fölé. Ő maga pikkelypáncélt viselt, s a turbánja hegyes végű ezüstsisak körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.
De Edrisz bégnek a paripája is együtt harcol az urával; a nemes mén egyszerre felágaskodott, s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta patával, amire annak a lova is a két hátulsó lábára állt, s úgy marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva volt az ilyen harchoz; ő huszárosan ülte meg a lovat; térdei szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpú kengyelhez volt szokva, s amint az ágaskodó lova hátravetette a fejét, hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe kapaszkodott, s eközben kiejté a kardot a kezéből.
Edrisz bég, amint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében, maga is a kézcsuklójára ereszté a szíjnál fogva a szablyáját, s azzal megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántó a nyeregből, le a földre. Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát, vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emírt a hercegnő sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék láncra; aztán megint visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje fölött.
Azok nem vették tréfára a dolgot: az is megijesztheté őket, hogy most már a török lovasság is felcihelődött, s megindult ellenük; hirtelen visszafordultak, s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze elkergette őket, s talán mert nem akart e szent napon több embervért ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemeseknek a fegyvere hegyére, csak a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.
Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.
Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.
– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna őket.
– Mért nem jöttél hamarább, amíg itt voltak?
– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.
– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztani, fogj magadnak beduint. Én az enyimet már a hercegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza Arafát hegyi vásárfiának. Szálem aleikum.
Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.
A hercegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arca lángveressé.

10. FEJEZET • Az a szív a homlokon

Amíg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost mind felszedték a sátorkarókról, s tódult a tenger sokaság a Masumin sziklaszoros felé, mely a Merian völgybe vezet. Az éjszakát bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el a pusztát.
A hercegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál viaszgyertyával. A Musalifa mecsethez érve megszálltak ismét, és sátort ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy böjt ünnepének. A következő nap már az „Ais el Kebir” az arabnak, a „Kurbán Bajram” a töröknek. Csak még egy prédikáció van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi (mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét), akkor aztán mindenki összeölelkezik ez örömszavakkal: „Aitek embarek”. Száz ember másik százzal s aztán még egy mennydörgő nagy „Labik” kiáltás. „Itt vagyok, uram!” s azontúl aztán „nem vagyok itt!”
Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a táskájába, s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.
Az ördögnek is van emlék emelve: „dzsemra el-kál” (az első parázs): egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az elhozott huszonegy követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az oszlopot körös-körül állja, s a hajigálást nem minden ember tudja úgy kiszámítani, hogy azzal éppen a szobrot találja el, annálfogva a repülő kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli, s az nagyon jól eshetik-az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Aldassék az ő neve.
A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah – hanem ördögnek háromnak kell lenni: ez is szent szám. Az első ördögszobor után következik a második, a „dzsemra el-uszt” (a középső szén). Tudniillik, hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kísérő átokmondat által egyszerre égő parázzsá változik, amely lyukat éget az ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáció a „dzsemra el-aksa” (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.
Ez annak az emlékezetére történik, hogy éppen itt, ebben a völgyben szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaëlt megáldozni, amidőn az angyal azt kiáltá neki: „Etba Kebzs!” (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, aki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett – tehát mindazok, akik nem gyalog és mezítláb, hanem lovon, teve- és szamárháton jöttek, vagy a papucsviselés luxusát megengedték maguknak, de még inkább azok, akik drága szövetekbül készült ihrámot viseltek – tartozik a Menáa völgyében egy ürüt vásárolni, s azt görbe késével személyesen leölni. Annak a húsából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, akik mezítláb és gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb ceremónia az egészben. A jó mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a völgybe összeterelve, amelyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes hadzsadzsoknak.
Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerűleg megáldozni. Egyet azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyút viselt a lábán; kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a hercegasszony nevében késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, aminővel a mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy nézett ki, mint egy mészároslegény.
Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges mocskot a nagy „hamam”-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.
Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdíszesebb ruháit. Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaszkuszi basának; Nisán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású prózai öltözetet sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett gallérjával, s azt a megfordított üstöt, ami a török katonák fején dísztelenkedik; hanem felöltötte az „ihlal”-t, a festői török jelmezt: a hímzett dolmányt, ezüstvirágos ingelővel; a bő ráncos salavárit; derekát átkötötte gazdagon arannyal áttört perzsa sállal; abba dugta türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő láncú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a hercegasszony háremébe.
A hercegnő is egész tündéri pompában volt ez este felöltözve. Se ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni, miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztények büntetésére kitalált halcsontok és acéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka – kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott alá a hátára s végigterült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló paradicsommadár-tollat is aláhúzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva: egyet a két szem számára, másikat a szájnak.
„A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme és szája él és elevenít.”
(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláírom, hogy „vidi”.)
Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja – utolsó éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak fényesebben? Hátha boldogabban is?
A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a lakomához, egymással szemben.
A hercegnő szemei az aranyfátyol nyílásán át kedvtelve nézték a délceg ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb cukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a narancsot.
A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.
Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a hercegnő mindig leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is eltűnt.
A hercegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját, s rákezdett egy új románcra, amelyet maga készített, a dallamával együtt.
A románc tárgya volt: a „piros arcú ifjú”.
„A sírászi rózsa elsárgulhat mellette,
A hajnali fény halovánnyá lehet,
Korallok, rubintok fényüket veszthetik,
Mikor a piros arcú ifjú közöttük megjelen.
Jaj a rózsának, hajnalnak, drágakőnek,
Ha a piros arcú ifjú velük szembe kerül!”
Edrisz bég elismerte, hogy a hercegnő hangja igen csengő, és szavaiban sok költői szépség van.
A hercegnő eldalolta a második verset.
„De akkor lásd a piros arcú ifjút,
Mikor ellenséggel kerül szemtül szembe:
Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas?
Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás.
Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arca.
Jaj minden férfinek, ki fegyverrel jön felé,
Ha a piros arcú ifjú még lángolóbbá lesz.”
Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá címzett magasztalást.
„Hajh, de mikor egyszer a piros arcú ifjú
Szép nők, deli lyányokkal ül szembe,
Szomorú az arca, eltűnik a fénye,
Olyan, mintha egy halott ki volna festve.
Mintha egy angyal volna, akinek nincs neme.
Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül,
Midőn a piros arcú ifjú – olyan halavány lesz.”
A románc nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.
Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.
A hercegnő leoldta fejéről a fátyolát, s ahogy szoká, beletette a kókuszdió alakú szelencébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s karjairól és lábairól lerakta a kösöntyűket. Dúsgazdag hajával beteríté magát körös-körűl.
És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje elaludni, s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arcát; hanem maga készült előbb a lepihenéshez.
A rabnők sürgölődve készíték el a nászszoba menyegzői pompáját. Meggyújták a kerevet körül álló nehéz ezüsttartókban a viaszgyertyákat, melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartózsinórjait, s közben a hercegnő románcának a végsorait dúdolták utána.
Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a hercegasszony oldalára.
A hercegasszony megfogta két kézzel a szablyát, s ajkaihoz emelve, háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.
Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.
Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten, a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak a szemeire; majdan szétnyíltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.
A rabnők egyszerre eltűntek mind a szobából.
És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.
Ez a szívdobbanás azt mondta: „ez a nő még ma az enyém!”
Merészen nyúlt hozzá a kezével, s feltakarta az arcáról azt a soha le nem tett arany fátyolkát.
Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze soha. Ez orcák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve. És amint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szív alakú rózsaszín anyajegy.
De ebben a percben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt arccal, s felcsattanó hangon kiálta:
– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arcomat.
– Napba néztem… megvakultam – rebegé az ifjú.
– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!
– Hát ha az Alsiráth hídja maga volna közöttünk?!
– Halott voltál!
– Föltámadtam…
S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arcát, ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.
A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s alányúlva a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt fátyolát, s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjúnak az arcára.
Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés, s aztán eszméletlenül rogyott le a földre.

11. FEJEZET • Palmyra, az eldorádói hercegnő

Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narkotikus álmából, s széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép hercegasszony, se odaliszkok, se aranyedényekkel terített asztal, se duzzadó kerevet, se szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az éjjel a szögletekben hálót kötni.
Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra, az istállóajtók nyitva voltak: egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át betekintett a nagy mosé udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kába bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.
Senki sem felelt a hívására, csak a kongó nagytermek visszhangja.
Amint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva. Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon kívül semmi emlék, ami az eltűnt menyasszony után maradt volna. – Csak midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat, valami edző neddvel felírva:
„Amit a bolondság elveszített, azt az ész nem találja meg többé.”
Hátha mégis?
Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária Terézia-tallérokkal, s felkereste a palotájában a Nagy Serifet.
– Allah veled, vitéz Edrisz bég el-Homrah; váljék egészségedre a Kurbán-Bajrám ünnep!
– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.
– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonnyal. Tudod, hogy szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.
– Tudom, Nagy Serif.
– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogyha egy teve egymás után kilencszer ellik üszőborjút, akkor ez a teve felszabadíttatik minden további teherviselés alól, és szabadon bocsáttatik.
– Hát én nem törődöm a ti szabadon bocsátott tevéitekkel, Serif.
– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonnyal mondhatom neked, hogy ha tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüsttallérokkal, mégsem adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára felülj.
– Nem is szándékozom azt követelni.
– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat, s a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét Szádi, a nagy költő a „sivatag hajójának” nevezi a maga Gulisztánjában.
– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott maradjanak, ahol akarnak.
– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy búcsújárás alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját, hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért mégsem szent állat. A szultán Indiákról hozatott egyet, s nagy költséggel küldte el Mekkába. Ezer teve cipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen ne vesszen, és az édesvizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, amidőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát hegy lábáig, ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy lépést sem tett előre, hanem összerogyott, és meghalt.
– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Serif; benne van Mekka város történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled értesítést venni; hanem, íme, látod ezt az erszény pénzt? Tele van Mária Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, amely a gyauroktól jön. Ezt én teneked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a hercegnő, akivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.
– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Óh, én tudom jól, hogy mit mondanak e tárgyrul a költők, a halhatatlan Omájja a Taif vidékről: „ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi”, és a dicső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, aki azt mondta, hogy „ne temessétek el a föld alá a leányokat, akiket a kedveseik sírva keresnek”. Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a történetét, amelyet a „bahyrá”-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy Mohamed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét keresni, akiről megtudta, hogy az Damaszkuszban lakik. És már elérte a várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.) Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal, s így kiáltott a fülébe: „Óh, Mohamed, inkább kívánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni, s a hurik öleléseiben örökké élni?” Erre Mohamed újra fölült a tevére: a fél lábának a nyoma most is ott látható a Damaszkusz kapuja alatti sziklába benyomva.
Edrisz bég türelmetlenül kiáltá:
– De miután én nem akarok próféta lenni, se énnekem Gábor angyal semmit sem mondott…
– Nem engedted végigmondanom! – vágott a szavába a Nagy Serif. – Jól tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az özvegy asszonysághoz, Kadidzsához; s ámbátor ő még ifjú legény volt, Kadidzsa asszony pedig negyven esztendős, mégis abba lett szerelmes; az asszonynak az atyját, aki nem akarta a leányát a prófétához adni, leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis őtőlük származott a prófétának egész nemzetsége, akik mindnyájan zöld turbánt viselnek.
– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek, beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat – azért csak légy kegyes, Nagy Serif, megmondani az én hercegnőmnek a nevét, ha ismeretes előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!
– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy ki volt az „Isten oroszlánja”? Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el „Amr-ibn-Luhájj” a dzsiddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem tudom-e, hova rejtőzött el „Othman-ibn-Affán” a próféta legszebb leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, amelyben szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött? … Nem tudom-e …
– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már Allah és a próféta nevében, ki volt az én hercegasszonyom, akivel én összeházasodtam, s aki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?
– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a próféta szakállára és a saját apádnak a szakállára, hogy el nem árulod senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.
– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy magamban fogom tartani.
– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt „Palmyra, az eldorádói szultán hercegasszonya!”
Edrisz bég dühösen toporzékolt:
– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a nyakamba kötni, Nagy Serif!? Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem városnak a neve; Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő paradicsomuk, amelybe eljutni kívánkoznak, amit megítélhetsz a következő versből, mely a keresztények alkoránjában olvasható:
„Kövér disznók utcán járnak,
Szalonnájukkal kínálnak:
Kés van dugva a hátukba,
Úgy hordozzák a házakba,
Amely asszony tett egy metszést,
Visszadugja megint a kést.”
Eszerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, amely fölött igazhívők szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a holdban vagyon.
A Nagy Serif a hasát fogta nevettében.
– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házrul házra, s az asszonyok szalonnát vágnak belőlök? Allah zavarja meg őket! No, édes fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, amit még eddig nem tudtam. Azért nemhogy én venném el a te tallérjaidat, de még én teszek hozzá egy tallért azért a tudományért, amellyel megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a hercegnő felől, mint hogy ő Eldorádóból jött ide.
Edrisz bég a fejéhez vágta a Nagy Serifnek az ajándéktallért.
– Allah hosszabbítsa meg a füleidet, hogy máskor többet hallj!
Azzal elrohant nagy dühösködve.
De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt felelték neki, hogy az ő hercegasszonya Palmyra, eldorádói hercegnő. Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.
Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják megmondani a hercegnő nevét, majd megtudja azt Dzsiddában.
Nem időzött tovább: lóra ült, elutazott Dzsiddába.
Újból fölkereste a helytartó basát.
Az ismét igen szívesen látta; megvendégelte; nargilét hozatott neki.
Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat körülkerülgetni.
Kezdte az ajándékozáson.
– Hoztam neked vásárfiát az Arafát hegyi búcsúból, vitéz mohafiz!
– Allah fizesse meg, hogy ott is rám gondoltál. Mi lehet ez az ajándék?
– Egy szép arab kanca, szerszámostul, csojtárostul.
– Nemes ajándék. Mind tehozzád, mind énhozzám legméltóbb. Nem maradok el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza annak, amelyen te a kancát vetted.
– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak a fekete turbánosnak, akitől azt a lovat elvettem.
– Tehát vitézi harcban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól. No akkor tízszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.
– Valóban, tartoztam vele, hogy terólad megemlékezzem, dicső mohafiz. Mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy rövid időre színről színre láthatám.
– Ah, tehát meg voltál elégedve a hercegasszonyoddal?
– Úgy, mint a próféta a maga Aisahjával.
– No, ennek ugyan örülök.
– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisahja számára.
– Annyira megszeretted? Eszerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a csókolgatása meg a Zemzem kútvizének az iszogatása. Megszűntél holt szívű lenni?
– De egy egész lángba borult világot hordok most a szívemben.
– És mármost hova szaladsz vele? Tudod, hogy hová lett a hercegnőd?
– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Seriftől, aki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ adott, amivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott férfiú vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Teneked tudnod kell a hercegasszony nevét és az ország nevét, mely őt szülte – mert tenálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzsiddába érkezett.
– Igenis, Edrisz bég, tudom a hercegnő nevét is; azt is, hogy hol lakik. De azt én meg nem mondhatom.
– Énnekem nem mondhatod meg? Aki férje voltam.
– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan cenknek tartasz te engem, aki a rámbízott államtitkokat elárulja? Nem, Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok: kincseket ígértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kancádat, fiam; én a fejemmel játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te szívedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról!

12. FEJEZET • Ismét az Alof-beth-gomál mollah

A Szuk-el-tnin-i sírodú lakója még mindig számlálja a napok jöttét és lementét. A vízesésen keresztültörő szivárvány reggel bevilágítja a barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt, s nap nem múlik el anélkül, hogy igazhívő ne jönne hozzá, aki a szájához vigye az ételt és italt. Bölcs tanácsot kap érte cserében.
Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölte a századok tanúját.
– Allah hozott, ifjú dalia.
– Ismersz engem?
– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el-Homrah. Vártalak erre a napra.
– Hogy álmodtad azt meg?
– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán-Bajrám ünnep? Hány nap kell annak, aki a felkelő napot üldözi futvást, amíg lemegy? Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, amit keres.
– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az apámnak, hogy „küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg a Kába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a »Beled el-Harám«-ból”.
– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előrebocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a szívét érzéketlenné teremté: ne akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd, s elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?
– Él, mint az oroszlán, akit barlangjából kizavartak.
– Találtál nőt, akit szeretsz?
– Nem nő az, hanem tündér.
– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok, de azoknak nincsen nemük. Vannak dzsinnek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a lábszáraik helyett kígyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te hölgyed?
– Nem! Ő legtökéletesebb szépség, aki volt valaha a földön.
– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából. Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, akit ő megszeretett. Ha mást fogsz megszeretni: akkor az lesz a legszebb.
– De én sohasem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a világot, keresve azt, aki előlem eltűnt: senki sem tud a nyomába igazítani.
– S mit tennél, ha rátalálnál?
– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő, özveggyé tenném, elragadnám.
– Bolond vagy te, édes fiam, Edrisz bég.
– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.
– Hát akkor eredj innen, mert nálam bolondság nem kapható.
– Nem távozom el addig, amíg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg azt, akit elvesztettem.
– Édes fiam. Ha éjszaka idejössz hozzám, mikor tele van az ég csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ez itt a Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy csillag lefut az égről, s azt kérdezed, hogy kinek hítták? azt nem tudom megmondani.
– De az fenn ragyog az égen, csak keressed.
– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről, annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani, hogy melyik volt a tied, amit elejtettél.
– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül felismerhetővé teszi.
– Mi az a jel?
– A homlokán egy piros, szív alakú anyajegy.
Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult bámulatában.
– Te láttad azt?
– Én láttam.
– Önként mutatta meg?
– Nem. Mikor aludt, álmában feltakartam az arcárul az aranyfátyolt.
– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az arcát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.
– Te tudod, hogy ki ő?
– Mért volna Alof-beth-gomál mollah a nevem, ha még azt sem tudnám?
– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem, hogy hol találom őt meg!
– Édes fiam, Edrisz bég el-Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az apádnak is, Tefik bejnek, a Gázinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne kívánja őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?
– Nem tudok róla semmit.
– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát behódítani; akik megtagadták a próféta hitét, s beálltak gyaur nemzetnek: Egyiptom legfélelmesebb ellenségével harcol. És te nem vagy őmellette.
– Nem vagyok mellette.
– S nem ég szégyentől az orcád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után szaladsz?
– A próféta zászlaja is asszonyi kötény volt: Aisha köténye.
– De szent jelvény lett belőle! Fordulj vissza, és keresd fel az apádat!
– Kerestem már: de üresen találtam a palotáját.
– És nem találtál senkit, aki megmondta volna, hogy az apád egy nagy tartomány kormányzójává lett emelve, s oda költözött?
– Azalatt történhetett ez, amíg én Mekkában voltam.
– Ahány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé. Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?
– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, aki magával vitte. Te tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?
– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog támadni.
– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, akit szeretek!
– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy vizeskorsó meg egy pálmahéj kosár datolyákkal; palotám egy sírüreg! Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat fölszedhessem, s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam.
– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből fogom azt kivágni ezzel a késsel.
S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.
Az öreg mollah pedig nyugodt hangon beszélt hozzá.
– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sírboltban oly messze idők óta, amikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy napot hozzáadott a többihez, s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám a maga angyalát, aki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahhal nem vitatkozom. Küldheti őt sívó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, aki hozzám küldetett, hogy őeléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odábbmegy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, aki szájamhoz emelje az ételt és italt, amire már az én két kezem képtelen. Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, aminek mégis felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sívó oroszlánnak. Azt kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, aki engem megszabadít e szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik, s belép a homályból egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim. Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában jelenjen meg előttem, s amit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes éles vas járja át testemet, azt mondom: „Allah akbár! Ő az egyedüli Isten! S úgy történik minden, ahogy ő rendelte”. Végezd be, ifjú levente, amire küldve vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt mellettem.
Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt, s térdre esve az agg próféta előtt, összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.
– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, amit mondtam.
– Pedig jobb szeretném, ha kezed tenné meg, amit mondtál: mert akkor hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.
– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e hegyesre köszörült vassal.
Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.
– Ha nem felelsz, ez a vas keresztüljárja a szívemet.
– Megállj! őrjöngő ifjú! – kiálta a mollah. – Hagyj fel öngyilkos szándékoddal! Legyen neked a te kívánságod szerint. Dugd hüvelyébe a tőrödet!
Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz, s átkarolta annak a térdeit.
Alof-beth-gomál mollah nyugodt hangon szólt hozzá.
– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, amit Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a próféták a veszedelmet; akinek abba bele kell menni: belemegy, ha mindjárt eléje tartanák is azt a tükröt, amelyből a jövendőt megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a hölgyet, aki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.
– Légy áldva e szóért!
– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a „Kizmet” könyvében. Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait fogod élvezni; s a mámor éjszakáit átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.
– Haljak meg: csak őt ölelhessem újra.
– Megrontod fundamentumában a házadat.
– Szakadjon rám az egész ház, csak vele együtt legyek eltemetve!
– Elveszted miatta a paradicsomot.
– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom évezredei. Nem kívánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet Mohamed itt ezen a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a tűz ne emésszen tovább.
– Úgy beszélsz, mint akit az iblisz megszállott. Én útra bocsátalak, mint ahogy elbocsátja Allah az üstököscsillagot, mely vérontást, földindulást, döghalált, éhínséget visz a földnek és az ő népeinek. Eredj az utadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy Adrufa várost.
– Jártam benne:
– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, aminek neve zengő liget: azért, mert tele van énekesmadarakkal.
– Bolyongtam ottan.
– Ennek a mélyén van egy fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a pálmák és ciprusok közül.
– Láttam én azt.
– És elfutottál mellette.
– Körös-körül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő lelket, akitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.
– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor hosszú időre eltávolodik hazulról, nem bízza a maga féltő kincseit senki becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyílást. A bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, ami szájnak és gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se hozzájuk be nem mehet senki. Ott lakik a te hölgyed, aki a homlokán hordja a szívét.
– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körüljártam a házat? Nekem játék lesz vala a kerítésen áthágni.
– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres kappanőrök, hanem két nagy núbiai oroszlán: egy hím meg egy nőstény. Ha ember volna, aki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se köszöni, hogy jól tartottad.
– Te a szájamhoz értetted a kelyhet, s akkor húzod vissza.
– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű ablakot. Odaállsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat, s eldanolod a húr pengése mellett azt a dalt, amit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán-Bajrám éjszakán, s elzengett előtted. A piros arcú ifjúról szól a dal, akinek az arca még pirosabb lesz, ha ellenséggel harcol; de fehér lesz, ha szép hölggyel ül szemben.
– Hát te azt is ismered?
– Mért volna Alof-beth-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a három szakaszát elénekelted, akkor abból a toronyablakból egy mesterséges messzenyúló vaslécezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol; s aztán, ha van bátorságod a lécezeten végiglépkedni, s nem szédül a fejed, nem esel az oroszlánok közé – akkor –, akkor megtalálod azt a hölgyet, akit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak a dalnak.

13. FEJEZET • A paradicsomban

Edrisz bég úgy tett, ahogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy tegye meg.
Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, amelyben a körül befalazott palota volt rejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a titkát. Angol gőzössel utazott. Egyszer módjában lett volna szépen elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos, matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának, s annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsüllyedt, hanem az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeköttetésből, s ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.
Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.
A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.
Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az utat a pálmaerdőhöz.
Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztülbolyongott, egy őrülttel találkozott, akinek hiányzott a fél keze, a fél szeme meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte a testét egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.
Ez az őrült útját állta.
– Hej, piros arcú fiatalember! Ne járj ezen a félreúton, ahol a kígyók laknak: a szerelem kígyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam: elvesztettem a szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem: lásd magadat! – majd mikor visszafogsz térni.
Edrisz bég lerázta az őrültet magáról, s ment tovább az erdő felé.
A pálmaerdő körös-körül be volt kerítve vastag, tövises kaktuszsövénnyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál. Azonban mégis lehetett e sövényen rést találnia, amelyen egy ember keresztülfúrhatta magát. – Amint egy résen átfurakodott a bég, egy lövés dördült el, s a golyó feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagátul elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.
De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.
Amint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül. A pálmák alatt sötét lett.
Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, ahonnan a gömbölyű ablakra látni, elővette a kobozát, s elkezdé azt a dalt, amit ama tüneményes éjszakán tanult az imádott hölgyétől.
Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyíltak. Az utolsó strófánál az ablaknyílásból elő kezdett nyomulni az a tolórács, mely hasonlít ahhoz a játékszerhez, amellyel a gyermekek a három királyok csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez acélból volt. A rács elérte a végével a magas kőfal párkányát, amely kifelé meredő szegekkel volt körös-körül kiverve.
Azután egy nyíl süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához hullott alá. A nyíl szárnyát egy csonkított sastoll képezte. („Ha merész vagy, jöhetsz!”) A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.
A bég felcsavarta a zsineget a nyílvesszőre, s az majdan egy kötélhágcsót húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.
Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan kikerülve a hegyes szegek sövényét.
Most azután előtte állt a keskeny híd: az acélrácsozat. Olyan keskeny, hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. Akik az ablakból előretolták e kapcsos lécláncolatot, amint annak a túlsó végét beleakasztották a kőfal szegeibe, az onnan végénél fogva erősen meghúzták az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltáncolók sodronya; mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, aki lebukás nélkül megkísérelhesse az átmenetelt.
A két oroszlán, amint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő az odújából, s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, ahol Edrisz béget megjelenni látta.
Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.
Ha olyan gyakorlott atléta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony a halálával végződött lesz.
Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak megcsúszott: a szegek engedtek, amikbe bele volt akasztva, s erre az egész kifeszített acéllécezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből, s azzal az egész vasrács, vitézével együtt, alázuhanjon az udvarba.
Edrisz bég leveté magát a lécbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta keresztben.
„Kapaszkodjál a kezeiden!” – kiálta neki egy női hang a gömbölyű ablakból.
No az éppen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette: a térdhajlásaival kapaszkodott a lécrácsozatba, s fejével fordult alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.
A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarcot vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.
Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beírva.
Edrisz a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a lécrácson az ablakig, s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem ejté ki a kezéből.
Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult aggyal szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.
Az egy rabnő volt: fekete arcú és néma.
Mégis tudott hozzá beszélni.
Az alfabetnek csak harminchat betűje van, de az emberi kezeknek és ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér, megtagad, elutasít, hívogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int, esküszik, ígér, kigúnyol, hízeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet vall, szégyent takar, haragot szorít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak minden gondolatot el tudnak mondani, ami az emberi szívben megszületik anélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.
Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.
A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy sötét, ablaktalan terembe.
Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.
Az egyik hang azt mondá:
– „Hol vagy piros arcú ifjú?”
A másik hang így szólt:
– „Én álmodtam a piros arcú ifjúval.”
A harmadik így mondta:
– „Én öleltem ébren a piros arcú ifjút.”
A fekete rabnő eltűnt a még feketébb sötétségben.
Edrisz bég egyedül maradt.
Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.
Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, ahonnan a hang jött.
„Én öleltem ébren a piros arcú ifjút!”
Az a mondás egyre-másra ismétlődött.
Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyújtott karjával el kellett érnie annak a kimondóját. Feléje nyúlt. Akkor aztán jól megharapta valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás támadt körülötte.
Ekkor egy eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban eltűnve, s a szomszéd csarnokból tündéries zöld színű világosság tört át a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.
Ez az utolsó volt, amely megharapta.
Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután harapjon.
A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje. Leánykacaj.
Amint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.
Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal: amint egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az elenyésző homályosságig.
S amint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta egyszerre a végtelen folyosóbul százszorozott alakban előlépni. Úgy tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni pedig tán csak tíz volt: éppen annyi, ahány a leány.
Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok mind; ahány, annyiféle öltözetben.
Őrajta nevettek.
Volt is okuk rá.
Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után, eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete szakadozott volt, csak az aranypaszománt tartotta össze, s a selyem még rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli nevetséges rongy.
A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt, összecsapzott elöl-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára. Semmivel sem volt különb annál a másik őrültnél, akivel a bozótban összekerült.
A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha a kardjával akarna hegedülni.
A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a veszedelmes léchídon a vendég, fejjel aláfelé fordulva, s hogy ugráltak utána fel az oroszlánok. Azon kacagtak olyan nagyon.
Hanem amint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett egyszerre minden nevetésnek.
A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság, s amint egy ráncos képű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé, megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból okádta alá egy réz dzsinnfej a meleg vizet egy medencébe. Ott megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették pompás, arannyal és gyöngyökkel hímzett ruhákba, a feje körül kínai szövetből csavartak turbánt, amelybe gyémántforgós kócsagtoll bokréta lett tűzve, s akkor a két legszebb leány, kétoldalt karonfogva, felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsaszőnyegekkel volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy japáni medencékbe ültetett pálmák ékesíték.
Itt egy veresrézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a falba. Itt a leányok és a vénasszony meghajtották magukat a bég előtt, s hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt a megnyílt ajtón át, mely azonnal visszasüllyedt a helyére, amint a küszöböt átlépték.
Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva. A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő. Körös-körül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel, másiké óriási gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke gránátalmának; a karcsú jáspis- és malachitpilléreken kúszónövények kapaszkodnak fel, tele minden színű virágcsillagokkal: s azokat tarka szárnyú lepkesereg dongja körül.
A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek széthulló üstöke színes üveggolyókkal labdázik.
A medence vizében csodaalakú halak úszkálnak, távol tengerek hajdani lakói, s pompázó tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medence vizének tehát a tengerből kell idekerülni mesterséges vízvezetéken át.
S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek gerezdjei lazúrkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a legújabb korban történik, amikor már minden bűvészet valósággá válik.)
Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.
S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt világításra, s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást ágról ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a seregélyek emberszavakat mímelnek.
S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.
Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán, s sorba olvasá le a falak párkányzatairól az Alkorán verseit, melyek arannyal voltak felírva arab betűkben.
Ki lehet az, akinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga körül?
Ki lehet az, aki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ új találmányát?
Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért gyújtották fel.
Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, akit ilyen pompával fogadnak?
A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő, sekrestyeszerű boltíve felé vezette Edriszt.
Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárga rózsával, melyeknek olyan illata van, mint az őszibaracknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az eleven függönyt, s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.
Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant hegyikristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyusztprémmel van kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománcú madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy gömbölyű, láb nélküli asztal, vert ezüstből.
S ennek a grottának a teremből átderengő pitymallaton kívül egy szárnyas fülű idomtalan dzsinn ad világot, melynek két szeme tűzfényt lövell a magasból alá.
Itt eltűnt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.
Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész, mint az Abul Hasszán története az Ezeregyéjszakából.
Majd valami misztikus zene szólalt meg fölötte. Az is újabb kori varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mímel, de később női hang vegyül közéje.
Visszatért ismét a virágos terembe.
Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy csoportban, kék és rózsaszín lengeteg ruhákba öltözve; lantot, fuvolát tartottak a kezükben, s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, amit a rejtett aeolodicon játszik.
Egyszer aztán a hátsó falat takaró, csillagokkal hímzett, nehéz selyemfüggönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három hölgyalak.
Három tündér a mesevilágból.
Az egyik szőke, haja mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan, langosan omlik végig a termetén; öltözete mint a görög istennőszobroké, lágy, testhez tapadó; arca fehér-piros, hosszúkás, ajkai vékonyak, finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása olyan, mint a sellőé.
A másik keleti jellegű arc, aranyzománcú barna szín, félhold szemöldökkel, korallpiros ajkkal; acélfényű haja göndör csigákba csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyílva, s e gyilkos mosoly közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz, nyugtalan orrcimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a hímzett dolmánkát s az átlátszó aranyhímzésű inget, melyet piros selyemöv szorít párduc derekához; a selyembugyogó suhog a lépteinél.
De a harmadik, aki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja csodaszépségével. Úgy jön elé, mint Anadyomene a gráciáitól körülvéve.
Ez egy királynő!
Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy szikrázó magányos gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott ékességül.
Ő az: a hölgy, aki szívét a homlokán hordja.
Edrisz bég, amint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.
Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté magát eléje, és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.
A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedencéig, s életre locsolták.
– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtül?
Kinevették érte.
– Hisz a gyönyör az élet.
Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.
– Milyen régen kereslek!
– Aki szeret, az megtalálja azt, akit keres.
– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?
– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.
– Kegyetlen voltál.
– Légy te kegyetlenebb.
Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.
Így szeretnek – nem a tündérek –, hanem az oroszlánok.
A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi szem látja őket.
Az ezüstasztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes gyümölcsökkel, kristálypoharak, palackok, ezüstcsebrekbe hűtött drága italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közben édes csók. Ez a valódi paradicsom.
Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél a tündérkirályné maga volt az ölében.
Kacagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.
Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy bölcset, Alof-beth-gomál mollaht; aki megmondta, de nem tanácsolta neki, hogy idejöjjön.
– Sokáig élj még, okos ember, aki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.
Őrült mondás volt.
S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat, s hosszú életet kívántak a Szuk-el-tnin-i prófétának, hogy még sok szerelmes bolondot összeboronálhasson.
Alof-beth-gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a mekkai Kába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat. Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-beth-gomál, múltat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve kitalálta a másikét. Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.
A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele azóta, hogy Kurban-Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.
A szőke leány könnyezett, a barna kacagott a történteken. Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Hasszán története, aki az anyja kunyhójában felébredve „Tochfa” nevét kiabálja s a testőreit keresi? Hogy rontott fel a Nagy Serifhez az eltűnt hitves után tudakozódni? – Az azt felelte neki, hogy jegyesét „Palmyrá”-nak hívják: Eldorádó fejedelemnőjének.
Mind a három hölgy kacagott, s azontúl Palmyra lett a neve a fejedelemnőnek, s palotájának a neve Eldorádó.
Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzsiddai kormányzóhoz, s az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, amit nem szabad elárulni.
Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha kettévágták volna a jókedvüket.
Palmyra az ajkára tevé a mutatóujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.
– De maradt egy bűvszerem! – kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. – Ez a te gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hívogatsz; mert ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az ujjamról.
Erre a hercegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a talizmángyűrű tetejébe, amely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.
A viszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó kiürített pohárral a kezében.
Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt. Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete. Hízelegtek neki. Az egyik azt mondta: „én megeszem a fejedet!” a másik azt mondta: „én megeszem a szívedet”, a harmadik azt mondta: „én megeszem a lelkedet”. S a nyelveikkel nyalogatták az arcát meg a kezeit.
Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.
Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Hasszán gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.
Együtt vannak mind a négyen.
Feje most is Palmyra ölében nyugszik, a tündér-fejedelemnő a hattyúprémes díványon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.
A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.
A vén duena, a Kadun-kiet-khuda bejön a félretolt rózsaindákon keresztül, s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.
– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy énekelnek a pacsirták?
Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma erős jel! „A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy szerelmet!”
Ébren pedig a búcsúvételt csókok és ölelések jelzik.
A három hölgyet a kert termén át kísérik el a rabnők, míg Edrisz béget a vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra bedörzsölik kelet-indiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet hoznak a számára; felcicomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát száz alakban megláthassa; aztán lekísérik egy vas csigalépcsőn a menyegzői terembe.
Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A világoszöld teremben a fehér alakok és arcok mind rózsaszínűeknek látszanak.
A hercegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak. Edrisz bég Kaukázus vidéki cserkeszjelmezben. Aztán színjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz egyházi szertartás szerint. A vénasszony ősz szakállas archimandritának álcázza magát, s végigmímeli az egész ortodox esketést, a két ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők kórusban éneklik utána a „gospodi pomiluj”-t és a „kyrie eleyzon”-t.
Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!
Megsértik e színjátszással egyszerre Jézust is és Mohamedet is, s gúnyt űznek Jehova és Allah nevéből!
Látszik, hogy őrültek valamennyien, s pert indítottak az égiek ellen.
Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az óegyiptomi szokás szerint Serapis misztériumait játsszák el a menyegzővel, harmadnap a mozaita rítus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást paródiázzák ki; azután a Brahmahitet: egy oltár sem marad kicsúfolatlanul.
S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges automatok jönnek elő, amik a hangszereken játszanak, sakkoznak – a géppróféta, aki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított kajdacsok játszanak színdarabot; összefeleselve, akárcsak a legügyesebb színészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést végző Láma!
Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros táncot lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét csak a lengeteg moraszövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart; úgy tesznek, mintha csak egymásnak táncolnának, mintha csak egymást akarnák elbűvölni.
Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres szalamandereket harcoltatnak egymással; betanított sáskákat, ellenséges „árion” csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kígyókat táncoltatnak dobszóra.
S mindezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő-személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, amiből ez mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, akinek milliói vannak, amikről senkinek sem ad számot.
Ki lehet ilyen nagy úr?
S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?
Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a paradicsomnak?
Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.
Talán egy száműzött szultánleány ez a hercegnő?
Vagy valamely kelet-indiai nábob özvegye?
Tán jegyese valami sahnak?
Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre tartotta lekötve.
Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a háremnevelésen túl is, részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor találmányairól, s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképezőkészülékei is voltak, amikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok készítettek fényképet az idilli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég volt a főalak a képeken, a hercegnővel és a leányokkal. Egész albumot készítettek belőle.
Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, aki az oroszlánokra bízta kincsei megőrzését!
De hát arról senki sem beszélt.
Némelykor a három hölgy végigvezette Edrisz béget a palota termein, amelyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott falak, aranyozott oszlopfők, zománcos arabeszkek, alkoráni mondatok arab írásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az Alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbé egy arckép. Az igazhívő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a paradicsomnak a titkára.
Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, amelyeket a mozlem „bálványoknak” nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből, elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kínai, japáni pagódlik, régi Baál- és Saturnus-baliták Mohamed előtti időkből.
Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus bálványalakok némelyikétől, ami megdöbbentette volna; talán szemébe ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy „hol”? De most már nem látott semmit, csak Palmyra arcát, s ha attól el akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna kísérő nők bájain: kőből, ércből faragott istenség le nem kötötte a figyelmét.
A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával. Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszakokra felhalmozott élelmiszerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök, juhok, a vágóhíd számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté volt átalakítva, francia művészettel: ott díszlettek a gyümölcs- és virágkertészet minden remekei; az utak kavics helyett csupa kaurikagylókkal és tarka cypraeákkal terítve, melyek a szerecsen államokban pénzszámba vétetnek; közepén egy halastó, tele pisztránggal, potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövellő artézi kút adja a friss vizet. A langyos estéket e tóparton labdázás, launteniszjáték töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s aztán megint kiszálltak a labdázást folytatni. – Ez volt a tökéletesített paradicsom: „egy” Ádám és „három” Éva.

14. FEJEZET • A zöld leány tanácsa

Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.
Minden nap új meg új élvezet várt reá.
Minden nap újrakezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.
A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom, a három hölgy magára hagyta a tündéri glottában, hogy pihenje ki magát.
Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík vagy béka mászna végig az arcán.
Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.
Egy leányt látott maga előtt, aminőt még soha emlegetni sem hallott. Szép, karcsú termetű, szabályos arcú volt; de olyan zöld volt a színe, mint a félérett citromé.
– Mit akarsz? – kérdezé tőle.
– Jót akarok veled. – Engem sohasem láttál. Énnekem ott van a lakásom mind éjjel, mind nappal abban a toronyban, amelyen te bejöttél. Én nem jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél, azért, hogy ilyen színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen színük van, mint nekem. Ok sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak. Elátkozott faj vagyunk, aminek el kell múlni; mint annak a fának, aminek veres a levele.
Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arcát.
– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.
– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért hallgasd meg, amit mondok, mert jót akarok veled.
– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.
– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, amit etióp őseinktől tanultunk. Minden írásjegy egy állatnak a hangja. A jaguár nyávogása az „alph”, a kecskemekegés a „beth”, a repülő kutya visítása a „geml”, a puma hörgése a „hoi”, a bölény bőgése a „mái”, a hokkó kiáltása a „nahasz”, a vadgalamb turbékolása a „res”, a kajmán sírása a „jamán”, a vad páva hurrogása a „kaf”, a szelíd páva kiáltása a „tjavi”, a kakukk hangja a „zappa”, és így végig mind a húsz betűjegyen, amit az írástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenként izenetet váltani. Én a bátyáimmal, akik a pálmaerdőben laknak, ők meg énvelem.
– Azok lehettek, akik engemet meg akartak lőni, mikor a sövényen áttörtem.
– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, akié ez a palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve, hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a keskeny acélhídon keresztül, amelyen idejöttél.
– És ha nem szököm el?
– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, akikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen szívűek. Irgalmat nem ismernek. Amely órákban meghallják, hogy a kerítésfalon döng a kőművesek csákánya, ebből megtudják, hogy a hatalmas úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy néhány csepp bendzsit öntenek a poharadba, amitől mélyen elalszol, s akkor lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.
Edrisz bég azt mondá a zöld színű leánynak:
– Csak azért is itt maradok!
A rabnő visszavonult.
Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma szerecsennő.
Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott neki, hogy fusson e helyről.
Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől, s tovább bolyongott. Alkonyat után, amint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.
– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen! Nézd ezt a nyílvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy cédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy, hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kíséretével megjön, s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss!
– Nem futok – mondá Edrisz bég. – Hadd jöjjön! Szembeállok vele. Szemébe fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem kötött össze vele a mekkai Nagy Serif. Én voltam a társa a Kábánál, az Arafát hegyén. Engem szeret ő, és én őtet. Enyim ő és senki másé: Ha meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és lóháton. Ez szóm és mondásom.
– Legalább a nevét olvasd el annak, akihez így akarsz szólni – rimánkodott a duena.
– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szemben leszünk! – mondá büszkén Edrisz bég, s a nyílra akasztott levélkét leszakítva, bedugta a turbánjának a tekercse közé.
S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.
Meglepte az öltözet, amelyben a három hölgyet találta.
A hercegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe. Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.
Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörűsége. Semmi ruhában sem olyan bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.
– Aki gyászol, annak kell a vigasztalás, s legjobb vigasztalás a csók!
S ha valakinek azt mondják, hogy „holnap meg kell halnod” no hát annak százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!
A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.
Éjfélre járt már-az idő. A lakomának és gyönyörnek mégsem szakadt vége.
Kezdték a sörbeten, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátravolt még a nagy porcelánmedencében lánggal lobogó puncs.
A hercegnő töltögette a medencébe a bűvös-bájos italnak az alkatrészeit: mindenfele alakú palackokból.
Egyik szűk nyakú fekete fiolában volt a „bendzsi”.
Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a pohárban is lángolt kékeszöld lobogvánnyal.
– Ejh! – mondá Edrisz bég – amíg a pohárban a láng elalszik; még nem kérdeztük meg egymástul a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak – én is, ti is.
– Tudod-e a szemek alfabetjét? – kérdezé tőle a szőke leány.
– Kitalálom.
Hát a szemek alfabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a szempilláival, ahányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a kettő, Gomál a három.
Edrisz bég figyelt és számolt.
Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.
„Lail-labeth!”
Ejh! – gondolá magában Edrisz bég –, ezt a nevet én sokszor hallottam. – De hát két egyforma név hány van a világon.
– Hát te, gyönyörű, ki vagy?
A barna azt mondá:
– Hát a kézszorítások alfabetjét ismered-e?
– Azt is könnyen megtanulom.
A barna leány kezébe vette Edrisz bég kezét, s a sebesen egymás után következő szorításokkal adta ki a neve betűit, amíg kijött. „Ferinkháné”.
Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de hisz az messze van innen! Távol Alexandriában. Az ezüstfüstölő börböncéből bűbájos illatú kelet-indiai fűszerek kékes füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban felfokozta.
Künn hangzott a kapunyílásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég nem ügyelt azokra a szíve dobogásától.
Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak enni. – Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. – Edrisz bég nem látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a múltra, nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahhal és a prófétával: csak a véghetetlen szerelmével.
– Igyál hát az én szerelmemre! – unszolá őt a szerelmese.
– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik szájából.
– Hát én itassalak meg? – kérdezé a hölgy.
– De akkor sem mondhatok rád áldomást, amíg a nevedet nem tudom.
– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?
– Igenis.
– Találd ki hát!
Tizenhárom csók: – „Mim.” – M.
Egy hosszú csók: – „Alof.” – A.
Öt szapora csók: – „He.” – H.
Megint egy forró csók: „Alof.” – A.
Kettő egymás után, aztán meg pihenés: – „Beth.” – B.
Tíz csók egymás után és szünet: – „Jud.” – I.
Tizenkettő és megint tizenkettő: – Kétszer „Lomad.” – LL.
Végül egy fojtogató harapcsók: „Alof.” – A.
Hatvanhét csók – s kijön ez a név: „Mahabilla”.
Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből, álmodók hangján hebegte.
– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné?
Kik vagytok ti? Kinek a palotája ez itt?
Ekkor eszébe jutott az a cédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át neki: a nyílvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe dugva. Hirtelen elővette, és kibontá.
Ez volt beleírva etióp írásjegyekkel:
„Holnap megérkezik urunk, Tefik bej, kormányzó.”
– „Tefik bej!” – hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. – Ez itt Tefik bej háza? – Te vagy Mahabilla, Tefik bej neje; ti Laillabeth, Ferinkháné; Tefik bej leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a hárman! – Én vagyok Edrisz bég el-Homrah!
S már akkor a handzsár villogott a kezében.

15. FEJEZET • Mit talál Tefik bej el-Gázi? – otthon

Tefik bej nagy diadallal tért vissza abesszíniai hadjáratából.
Megtörte az ellenséget: várát elfoglalta, kincseit elhozta.
Egész karavánt tett ki a rabszolgák és teherszállító állatok száma, akik a prédát utánaszállíták.
Diadalai egy új tartományt csatoltak uralkodója országához.
Annyi volt a dicsősége, hogy már csömörlött tőle.
A fővárosából eléje vonuló küldöttségeket, akik síppal, dobbal, utcai táncosnőkkel jöttek az üdvözlésére, seriffeket, mollákat, imámokat otthagyta az alvezérének, hadd szedje az a babérokat. Maga félretért a diadalútból, ahol a pálmaerdőhöz értek, s egyedül, egy csatlós kíséretében ügetett a palotája felé.
A kapunyílás már akkor ki volt bontva.
Meglepte, hogy ott is várja egy küldöttség. A város főkádija van ott, egy csoport fegyveres csausszal.
– No csak röviden beszélj, kádi – kiálta kevély lenézéssel a bej, leugorva a lováról, s odavetve a mén kantárát a lovásznak. – Nem érek rá hosszú beszédet hallgatni!
– Rövid szó lesz, Tefik bej – mondá a főkádi. – Feleséged meghalt.
– Kicsoda? Mahabilla?
– És a két leányod is halott.
– Laillabeth! Ferinkháné!
Tefik bej lélekszakadva rohant be a palotába, fel a márványlépcsőkön, ezt a három nevet kiabálva. Emberhang nem felelt a kiáltására. Csak a három kajdács fecsegett egymás közt az előtornácban. „Hol vagy piros arcú ifjú?” – „Én láttam – én szerettem a piros arcút.”
A rabnők mind eltűntek. Egy párt közülök futás közben széttéptek az oroszlánok; azok most jóllakottan hűseltek bozótjukban.
– Kedveseim? Hol vagytok? – lihegett a bej, a kerti terembe rohanva.
Egy sor véres lábnyom mutatta neki, hogy hol keresse őket. A vérnyomok a tündérgrottához vezettek.
Tefik bej letépte az eleven rózsafüggönyt, s a grotta közepén ott látta az ezüstasztalra téve a három szép fejet. Középen a Mahabilláé, a csodaszép fő, a piros szívvel a homlokán; az arc sárga már, de a szív most is piros; kétfelül mellette a Ferinkháné és a Laillabeth. A réziblisz tűzszemei világítottak rájuk.
– Ki tette ezt? Ki volt az átkozott? – ordítá embertelen dühében a szíven sújtott hős vezér.
– Egy ismeretlen ifjú gonosztevő. Már elvette büntetését.
Nézz oda!
S azzal kitárva a teremnek festett üvegű ablaktábláit, melyek a belső kertre nyíltak, odamutatott egy szép magas, félrehajló borassus pálmára.
Azon függött felakasztva Edrisz bég – most már nem – el-Homrah.

Ettül a pillanattul kezdve lett Tefik bej el-Gázi (a győztes) neve „Tefik bej el-Deli” (az őrült).

Ekként olvasható az 1886-iki napok krónikáiban.