Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Bevezetés
Ami Naszreddin hodzsával gyermek és legény korában esett meg
Ami Naszreddin hodzsával férfi és meglett korában esett meg
Naszreddin hodzsa mókái és évődései a feleségeivel
Naszreddin hodzsa és az ő hol jámbor, hol csökönyös szamara
Ami az áldott emlékezetű hodzsával öregebb korában és halála után esett meg
Kúnos Ignác emlékezete

 

Bevezetés

Naszreddin hodzsának hívták a törökök híres tréfamesterét. Alig is van városa, de meg országa is a széles nagy Keletnek, ahol a mókaszavú hodzsának ne ismernék a bohóságait, meg a furcsánál furcsább kedvteléseit.
Hodzsa, vagyis afféle egyházfi volt a mi Naszreddinünk; amolyan tanító, bíró, meg papféle, községének a legtöbbet tudó és legokosabban beszélő embere. Nevéhez a tréfás eseményeknek és vidám szómondásoknak egész láncolata fűződik, melyek még ma is közszájon forognak és nemzedékről nemzedékre, mesélőről mesélőre szállanak.
Bajazid korában élt a hodzsa, Szivri-hiszár a születése helye. Abban a tizennegyedik századbeli Kisázsiában, melyet a tatár Timurlenk szállott meg és amely századokon át bejségekre, vagyis fejedelemségekre volt tagozódva. A hodzsának legendássá lett az alakja és legendássá lett az élete folyása. Lataif néven ismert tréfái nemcsak a török irodalomban, hanem a nép emlékezetében is úgyszólván megkristályosodtak, aminthogy az a műfaj is, melyet főképp az ő sajátos egyénisége teremtett meg, irodalmi termékké, egyben pedig a keleti népek közkincsévé finomodott. Mondásai a folklor szavaivá lettek, alakja pedig egy legendakör hősévé emelkedett. Innen érthető az a széles népszerűség, mely nevét már hosszú évszázadok óta glóriázza és a nevével kapcsolatos tréfákat közismertté, a török népnek legsajátabbjává tette.
A naszreddini tréfák humora elsősorban török humor. Hisz a hodzsában is főképp a török szólal meg, aminthogy nemzetiesen török és törökösen mohamedán a hodzsa minden egyes tréfájának nyers, szókimondó és nem egyszer még darabos volta is. Mintha csak a maga eszejárását, a maga gondolkodása módját látná benne az a paraszti sorban élő iszlám, akinek derűsködő szólás-mondása még mai nap is egyezik a hodzsáéval. És ez a humor hol póriasan furfangos, hol nevettetően együgyű. Különösen akkor, ha kérdések és feleletek alakjában nyeri megnyilatkozását. Ebben a hol szántszándékos, hol meg tettetett naivságban mutatkozik leginkább nemcsak a hodzsa, hanem általában az összes keleti népek humora. Érzi a kérdésnek naivul nevetséges voltát és feleletével még csak fokozza és tetőzi. Hallgatóiról azonban felteszi, hogy szavai megértésre találtak, ha mindjárt a saját maga megalázkodása árán is.
Hány meg hány tréfa esik meg a hodzsa rovására, hányszor vall az ő színlelt tudatlanságával és pórias bárdolatlanságával csúfosnál csúfosabb kudarcot. Mintha csak az volna a szándéka, hogy minél nevettetőbbé és minél mulattatóbbá váljék az alakja. Mert nagy mestere ő a színlelésnek és virtuóza a találékony bárgyúságoknak. Annyira a nép szelleméből valók e tréfák és annyira összeforrottak nemcsak az ő személyével, hanem a népi élettel is, hogy formailag is főképp a nép nyelvén fejezhetők ki, a nép mesterkéletlen szavainak a közvetítésével. Hisz a hodzsa tréfáinak egész fogalomköre és gondolatvilága aligha terjed túl a népén.
Nem egyforma keletűek ezek a naszreddini adomák. És aminthogy régibb időkbeli tréfákat is az ő nevével szokás egybekapcsolni, azonmód akadunk újabb keletű, sőt nyugoti utakon átszivárgott tréfákra is, melyeket a hodzsa nevével kapcsolnak össze. Lehet, hogy legtöbbje a népszellem rokonságának ugyanegyféle megnyilatkozásai, de lehetséges az is, hogy tréfavándorlásoknak, vagy puszta átvételeknek az eredménye. Hisz még mai nap is szokásos, hogy az újabban keletkezett tréfákat úgy adják tovább, mintha csak a hodzsával, vagy legalább is a hodzsa idejében estek volna meg. Ily módon még jobban megmosolyogják őket és még jobban el is hiszik neki. Egyébként pedig annyira egyéniek, annyira sajátosak ezek az apróbb átélések, hogy az újabb idők és másfajtabéliek humorosságával nem egykönnyen téveszthetők össze. Főleg pedig azok a tréfák, melyek a hodzsa korabeli társadalmi, közigazgatási és valláserkölcsi szokásokra s a mainál jóval kezdetlegesebb életmódokra vonatkoznak. És e régi megszokásokkal és e régi életfelfogásokkal oly bensően függnek a hodzsa cselekedetei össze, hogy csakis az ő korában és az ő egyéniségével kapcsolatban nyerhették a belső kialakulásukat.
Ha messze idegenből kerül valaki a községébe, a hodzsa van megbízva a kellő fogadtatásával. Ha idegenbe kell valakit küldeni, megint csak a hodzsára vár a feladat, hogy helytálljon a leleményességével. Hogy nem egyszer nem éppen úgy viselkedik, ahogy a kiválasztottsága és hodzsai méltósága megkívánná, azt ismét csak az ő mindent kiegyenlítő humorával lehet megtenni és megbocsátani. Szókimondó és néha nagyon is vaskos tréfái az idejebeli közízlésnek a mutatói és az efféle eszmekörbe tartozó felfogásokból és gondolkozásokból nem egy érdekes tanulságot vonhatunk le a tizennegyedik század társadalmi és erkölcsi világnézeteire. Hiszen nagyjában még effélék az állapotok a mai Kisázsiában is.
A hodzsa nevéhez fűződő tréfa-hagyományok a lehető legkülönfélébb fogalmi körökre terjednek. Nagy a tér benne a vendéglátáshoz fűződő átéléseknek és az idegenből jöttek megvendégelésének. Főleg az iszlámhitű népeknél, hol a karaván-szeráji intézmény mellett minden egyes háznak is dívik a vendéglátás etikai kötelezettsége. Nem egy vendégnek kellett a hodzsa házában is megfordulnia, akinek azonfelül még a híre-neve is vonzotta a jámbor útonlevőket. De ki is fogott azokon az istenadtákon, akik a vendéglátás szokásaival vissza akartak volna élni. Lett légyen benne szándékosság, avagy bárgyúságból eredő.
Az erkölcsi háttérnek sincsenek az ő tréfái híjával. És az efféle oktatásoknak és megleckéztetéseknek, mint bírája és tanítója a községének, bőségesen nyílt meg az alkalma. A hodzsai tréfák egyik forrása épp az ítélkezéseiben és tanácsaiban rejlik, melyek hol póriasan furfangosak, hol nevettetően együgyűek, de mindig találók és jellemzetesek. Messze földről jönnek hozzá az emberek, hogy igazságot vagy tanácsot kérjenek tőle, vagyhogy legalább is vitába bocsátkozhassanak vele. Néha meg csak azért, hogy hátha tréfáló kedvében találják. Kérdéseket intéznek hozzá, hogy zavarba hozzák és a kérdezőket rendszerint ő hozza zavarba, hol csípős és furfangos, hol meg bántó és gúnyolódóan körmönfont feleleteivel. És ha rejtett ravaszság lappang is a hozzá intézett kérdésekben, még mélyebb a csalafintaság a feleleteiben.
Ugyancsak így vagyunk vele, a szószék hodzsájával is. Oktatja ugyan a híveit, de nem annyira az erkölcs, mint inkább a gúnyolódás és a nevetség pengéjével okozza az érzékeny sebeket. Olyankor is prédikál, amikor látszatra legalább, nincs is mit mondania, hacsak néma ajkaival nem. Mint községe hodzsájának, a tanítás is a kötelességei közé tartozott. Köréje gyülekeznek a tudományért égők, a szofták és bizonyára több életbölcsességet és furfangot tanultak el a mesterüktől, mint szent könyvekre vonatkozó magyarázatokat. Még a tanítványok is nem egyszer tréfálják meg a mestert. És szinte látjuk, amint ott ül a hodzsa a szőnyegén, félkörben a tanítványai és nevetteti a növendékeit hol elcsűrt-csavart magyarázataival, hol ismert kiszólásaival.
Még a családi élete se szűkölködik az ő humora nélkül. Főképp a feleségével, illetve a feleségeivel van a legtöbb évődése. Változtatja őket, akár a kaftánját meg a turbánját és az a legboldogabb napja, ha túljárhat az eszükön, vagy ha kudarcot vallat velük.
Már a foglalkozása is némi kiváltságos helyzetet biztosított neki. Az iszlám hierárkiában előkelő helye van a hodzsának, az egyházi és világi ügyekben egyaránt ítélkező törvénytudónak. És nem egy hagyomány tesz róla tanúságot, hogy amikor a hódító despoták sorra foglalgatták a kisázsiai tartományokat, mindig a furfangos leleményesség hírében álló hodzsa volt a kiszemelt, aki helysége képviseletében az uralkodó fényességes színe elé járulhatott. Az ő idejében kezdődött a tatár betörés és Timurlenk győzelmeinek fényesnél fényesebb sorozata. Nagy lehetett az egyes vidékek rémülete, amint a kegyetlen hódító közeledtének neszét vették. Ellenállás nélkül hódoltak meg a török bejségek és még szerencsésnek vallhatta magát az a város, melyet a föld porával nem tett egyenlővé. Előre rettegték a jöttét és követeket menesztettek eléje, hogy kérlelhetetlen haragját csak némiképp is enyhítsék.
A hodzsa községét is utolérte a sorsa. Mint írástudó bölcset, a hodzsát állítja a hagyomány sorompóba és ő volt azzal a nem könnyű feladattal megbízva, hogy ismert furfangjával és ékesszólása fegyverével útját állja a veszedelemnek. Nem is egy tréfában van megörökítve az a bizarrszerűen különös viszony, melyben a szókimondó hodzsa a tréfakedvelő, de tréfálkozásiban is szigorú kényúrral állott. Mintha csak rá lettek volna egymásra utalva. Főleg Timur sáh a hodzsára, akinek talpraesett feleleteiből sose hiányzott az őszinteség és aki olyankor is meg mert szólalni, amikor másvalaki a fejével játszott volna. Tréfás történetkéivel, olykor-olykor trágár szólásaival mulattatta és talpraesett feleleteivel, amelyek nem mindig voltak mélyebb értelem és burkolt célzások híjával, szórakoztatta. Ha itt-ott túl talált menni az illendőség és bizalmaskodás határán, ami többször is megeshetett, szigorú megfeddésben, sőt érzékeny büntetésekben is volt része.
És midőn sok-sok évvel ezelőtt a hodzsa hajdani székhelyén, kisázsiai vidékeken jártam, közvetlen a nép ajkáról leshettem el a tréfákat és azzal a közvetlenséggel jegyezhettem is le őket, ahogyan talán századok előtt, a hodzsa száján hangzottak el. Magáról az élete körülményeiről alig tudunk valamit. Egyetlen emléke mai nap is meglevő síremléke (türbe), melyet a hagyomány szerint még életében állított fel magának, hogy a késő utódokat is megnevettesse vele. Nyitott csarnokban van ez a türbe, falak helyett csak oszlopok tartják. Az egyikfal helyét egy nagy ajtó foglalja el, melyet irdatlan nagy vaslakat tart zárva, hogy a nyitott sírhely megközelíthetetlen voltát úgyszólván parodizálja. És jelképe lett e sírbolt a kipusztíthatatlan tréfának és a soha ki nem haló humornak.
Budapest, 1926. évi október havában.

KÚNOS IGNÁC

Ami Naszreddin hodzsával gyermek és legény korában esett meg

 

Apró legényke volt még Naszreddin, a későbbi hodzsa, amikor megszólítja az uccán egy koldus és alamizsnát kér tőle.

- Sok jóban van otthon részed, - mondja a koldus, - nekem is juttathatnál belőle.

- Szíves örömest, - feleli a gyerek. - Estétől reggelig anyám veri az apámat, reggeltől estig pedig engem náspángol a tanítóm. Akár az egészet átengedjük neked.

*

Ugyancsak gyerekkorában történt vele. Amint sétálgat az uccán az apjával, egy halottas menettel találkoznak. Nem látott volt még effélét a gyerek.

- Mit visznek abban a ládában? - kérdezi a gyerek Naszreddin az apját.

- Embert, - feleli az apa.

- Hová viszik? - kérdi megint a legényke.

- Olyan egy helyre, - magyarázza neki az apja, - ahol se ennivaló nincsen, se innivaló; ahol se kenyér a házban, se víz, se fa, se tűz, se arany, se ezüst.

- Tudom már, tudom, - kiáltja el magát a gyerek, - a mi házunkba hozzák azt az embert.

*

Egy szegény kopogtat be Naszreddinékhez. Kérdezi a gyereket, hogy merre az apja vagy az anyja.

- Mit akarsz tőlük? - kérdi a szegénytől.

- Éhes vagyok, egy darabka kenyeret kérnék tőlük.

- Megmondom, ha adsz egy darab kenyeret, - válaszolja a leendő hodzsa.

*

Négy-öt éves korában történt, hogy Ak-sehirbe vitték a szülői. Várost még nem látott volt, se nagyobbacska mecsetet, minárét (mecsettornyát) meg éppen nem.

Amint sétál az apjával a városban, egyszerre csak azt látja, hogy a mecset mináréjáról énekel a müezzin (imára hívó), de jó erős hangon ám. Azt hiszi a gyerek Naszreddin, hogy bajban van odafent az az ember és azt kiáltja fel hozzá:

- Se ága, se gallya ennek a különös fának. Nem kapaszkodhatok fel rá, hogy a segítségedre lehessek.

*

Egy lyukas üstöt vitt a kis Naszreddin a vásárra.

- Hisz lyukas ez az üst, - mondják neki, - minden kifolyik belőle. Egy parát sem ér az egész.

- Dehogy folyik, - feleli Naszreddin. - Anyám gyapjút tartogatott benne, sose folyt ki belőle.

*

Azt kérdezi valaki a gyerek Naszreddintől:

- Te vagy-e az idősebbik, vagy pedig a testvéred? - Azt feleli rá a gyerek:

- Tavaly azt mondta az anyám, hogy a testvérem épp egy évvel idősebb nálamnál. Ha igaz ez a számítás, akkor az idén épp egyidős vagyok a testvéremmel.

*

Éjfélkor kel fel a gyerek Naszreddin, kisiet a háza elé és kukorékolni kezd el. A szomszédok mind felriadnak az álmukból, kisietnek a ház elé és elámulnak a látottakon.

- Mi lelt, gyerek? - kérdik tőle.

- Sok ma a dolgom, - feleli nekik, - és azt szeretném, hogy korábban kezdődjék a nappal.

*

Egy aranyat talált egyszer a kis Naszreddin. Észreveszi a molla és el szeretné tőle kaparintani.

- Fiacskám! - szólítja meg a molla, - add nekem azt a sárga rézpénzt, egy ezüst akcsát (pénzdarabot) kapsz érte.

- Van nekem ezüst akcsám elég, - feleli a gyerek. - De ha a szamárordítást tudod, akkor odaadom a sárga rézpénzt.

Az imám nekikezd és úgy ordítozgat, akár egy valódi szamár. Mikor elvégezte, nyújtja a tenyerét a pénz után.

- Jó ember, - mondja neki a leendő hodzsa, - ha egy olyan magadféle szamár is ismeri az aranypénzt, hát én ember létemre hogyne ismerném?

*

Egy koldus állít be a hodzsáékhoz és egy darabka kenyeret kér tőlük. Szalad a gyerek az anyjához és kenyeret kér tőle.

- Fiam, - mondja az anyja, - mondjad a koldusnak, hogy nincs itthon az anyád és add ki neki az útját.

- Anyám, - feleli a gyermek, - nem téged akar az a koldus, hanem egy darabka kenyér az ő kívánsága.

*

Egy gurust ad oda az apja a kis Naszreddinnek, hogy menjen a csársiba (piacra) és barnára sütött ürüfejet vásároljon rajta. A fiú elmegy és megveszi az ürüfejet. Amint hozza hazafelé, megvásik rá a foga és lassan lecsipegeti róla a húsát. Csak a csontja marad meg.

- Miféle fejet hoztál? - kérdezi az apja. - Hol vannak a fülei?

- Süket volt szegény feje, füle nélkül jött a világra.

- Hol vannak a szemei?

- Vak volt az Istenadta.

- Hát a bőre?

- Lehámlott róla, a rüh ette meg.

- Hát akkor mért vetted meg?

- Mert íme épek a fogai.

*

Iskolába járó gyerek volt a hodzsa. Amint jön egyszer haza az iskolából, anyja, a fösvény lelkű, egy tojást főzet ki neki és azt adja ebédre.

- Anyám, nem elég ez az egy tojás, - mondja a fiú.

- Fiam, - tanácsolja neki az anyja, - ha Allah nevével kezded meg az evést, akkor az ördög elmenekül, te meg jóllaksz a tojással.

- Anyám, - mondja erre a hodzsa-fi, - akkor inkább két tojást főzess ki, hogy az ördögnek is jusson, meg nekem is.

*

Amikor iskolába ment egyszer a gyerek, egy-két fügét tett a tarsolyába. Észrevette valahogy a tanítója, elcsente tőle és odadugta a turbánja alá. Lecke közben épp a fügéről talált szó esni, ahogy a szent könyvben van leírva. Kérdi aztán a tanítója, hogy mondja el a füge dolgát, ahogy az imént hallotta volt. A fiú, mintha oda se figyelt volna, az olajról kezd beszélni, meg a Sináj-hegyéről.

- Hát a fügével mi van? - kérdi a tanítója.

- A füge? Az ott van a turbánod alatt, - feleli a gyerek.

*

Épp az iskola felé igyekezett a kis Naszreddin. Az nap volt, amikor a padisa is járt-kelt a városban, hogy lásson-halljon egyet-mást. Szembekerült az iskolás gyerekkel.

- Hová igyekszel? - kérdi tőle a padisa.

- Az iskolába.

- Nesze, itt egy arany, cukrot vehetsz magadnak rajta.

- Meg találja látni az apám, - mondja a gyerek, - és kérdőre talál vonni, hogy honnan való ez az arany. Még verést is kaphatok miatta.

- Ha kérdi az apád, mondd meg neki, hogy a padisától kaptad.

- De nem hiszi ám el.

- Mért ne hinné? - kérdi a padisa.

- Azért, - feleli a gyerek, - mert egy darab aranyat csak nem ad egy padisa. Igen, ha arannyal töltenéd tele a táskámat, akkor tán elhinné.

Jót nevetett a padisa az okos gyermek szaván és színig töltötte a táskáját arannyal.

*

Mesterségre adta a kis Naszreddint az apja, egy szabóhoz került inasnak. Munkába fogták szegényt és hol verést kapott többet, hol evést kevesebbet. Délfelé járt egy nap az idő és egy tál mézet hoznak be a májsztramnak, meg egy okka (font) kenyeret hozzá. Épp hozzá akart a mester fogni, amikor beszólnak hozzá és elhívják valamerre.

- Fiú, - mondja az inasának, - méreg van ebben a tálban, hozzá ne találj valahogy nyúlni.

Alig hogy kiteszi a lábát a gazdája, veszi az inas a mézet meg a kenyeret és felfalatozza egykettőre. Még a tálat is kinyalta utána. Épp akkor tért vissza a gazda, amikor se méz nem volt a tálban, se egy harapás kenyér mellette.

- Hol a mézem, meg a kenyerem? - rivall rá a szabó.

- Egy kutya kapta el a kenyeret, - szepegi ijedt arccal a gyerek, - és annyira szívemre vettem vigyázatlanságomat, hogy lenyeltem a sok mérget. A halálomat várom. Allah nyugtasson meg, óh mester.

*

Nagy mihaszna volt a kis gyerek Naszreddin. Ha valamit ráparancsoltak, épp az ellenkezőjét cselekedte meg.

- Ülj le, - szólt rá az apja, hát nem elfutott?

- Takarodj, - kiáltottak rá, hát nem ott maradt?

Meleg nyári nap volt, búzát vittek a malomba. Naszreddin apja egy kis zsákot a hátára kapott, egy nehezebbet meg a szamarára rakott rá, úgy indultak a malom felé. Útközben egy folyóhoz értek. A folyón egy-két deszkából álló híd vezetett át.

- Vigyázz, balfelé hajtsd a szamarat, mert az én zsákom jobbfelé terheli meg a hidat, - mondja az apja a fiának.

Szándékosan mondta az apja a baloldalt, mert tudta, hogy a fia épp ellenkezőleg, jobbfelé fog indítani. Ám megértette a fiú az apja szándékát, hamisat hunyorít a szemével és így szól az apjához:

- Apám uram, sokat vétettem ellened, bevallom a sok bűnömet és szánom bánom őket. Sose fogok többé ellenkezni, parancs lesz a kívánságod.

Azzal balfelé irányítja a szamarat és mindahányan zsupsz be a vízbe, szamarastul, zsákostul, mindenestül. Jót nevetett magában a gyerek, amint kikecmeregtek a vízből.

*

Indulóban volt egy paraszt a város felé. Amint megérkezik, épp egy pár gyerek hancúrozgat a fűben, a kis Naszreddin is ott volt közöttük. Odalép hozzája a gyerek és kérdezi tőle, hogy mi járatban van errefelé?

- A városba igyekeznék - feleli a paraszt. - De mondssza csak gyerek, mit vehetnék én a városban, hogy jól is lakhassak vele, meg hogy a pénzemen se adjak túl.

Azt tanácsolja neki a kis Naszreddin:

- Menj a vágóhídra és marhabelet vásárolj. Ami benne van, azt megeszed, a beleket aztán kimosod és eladod. Jól is fogsz lakni és a pénzed is megtérül.

Ránéz a paraszt a gyerekre, megcsóválja a fejét és ekképpen gondolkozik:

- Nem nekem való hely ez a város. Ha már a gyerekek is ilyen okosak benne, milyenek lehetnek a felnőttjei.

Azzal megfordul és visszatér a falujába.

*

Kútba esett volt a leendő hodzsa. Odarohan az apja a kúthoz és lelkendezve kiáltoz le hozzája.

- Te csak maradj veszteg, - kiáltja a kútból a gyerek, - és el ne mozdulj a helyedről. Szaladok a kötélért, lehúzlak vele, hogy kimenthess a veszedelemből.

*

Nem volt még olyan idős a gyerek, hogy ne mutatkozhattak volna előtte az asszonyok. Jártak a szomszédból az anyjához és eltereferéltek egymást közt.

- Hány éves is vagy te? - kérdezi az anyjától egy másik asszony.

- Tizenhét múltam, - feleli az anyja, pedig a fia is volt már vagy tizennégy esztendős.

Ránéz a kis Naszreddin az anyjára és azt mondja neki:

- Anyácskám, még vagy három évig várhatnál, akkor aztán közösben öregedhetnénk meg. Épp egyidősek leszünk akkorára.

*

Gyerekember volt még a hodzsa, de már legényedő félben, amikor egy este, jó későre járhatott az idő, ott settenkedik az apja rabnője körül.

Felriad az álmából a fekete bőrű fehérszemély és ijedt hangon kérdi, hogy ki az itt körülötte?

- Csitt, - suttogja oda a leendő hodzsa, - én vagyok, az apám.

*

Azt mondta egy paraszt a fiának, hogy házasodjék meg, mert itt már az ideje.

- Nem bánom, - feleli a fia, - választhatok bennük. Lány is van a falunkban, özvegy asszony is van, de meg egy elvált asszony is. Csak azt mondd meg, hogy melyiket vegyem el.

- Én bizony nem tudom, - mondja az apja, - de van egy jó emberem a városban, attól kérdezd meg.

Megy a legény a városba, felkeresi az apja emberét és előadja neki a dolgát.

- Én se adhatok tanácsot, - mondja neki az ember, - de ha Naszreddint keresed fel, az majd megmondja a tennivalódat.

Keresi a legény Naszreddint, keresi, de sehogy se akad a nyomára. Addig, addig, míg egy csomó gyerekemberrel nem találkozik. Odamegy az egyikhez és kérdezi tőle, hogy hol találhatna rá Naszreddinre.

- Én vagyok Naszreddin, - feleli a legényke.

Előadja neki a legény a dolgát, hogy melyiket válassza a három közül?

- Ha a lányt választod, - mondja neki a kis Naszreddin, - akkor te fogod tudni, de ha az özvegyet választod, akkor ő fogja tudni.

Szóba hozza a legény az elvált asszonyt is, amire az ifjú Naszreddin végigvág rajta az ostorával és ott hagyja a faképnél.

A legény bosszankodik, odamegy az apja jóemberéhez és így szól hozzá:

- Nem azért küldött az én apám hozzád, hogy gyerekemberekhez utasíts, hanem hogy te adj tanácsot.

És legott elmondja neki, hogy mit végzett az ifjú Naszreddinnel.

Azt feleli az ember:

- Okosan beszélt az a gyerekember. Mert ha a lányt választod, akkor te fogsz neki parancsolni és ha az özvegyet választod, akkor ő fog neked parancsolni. Hogy pedig az ostorával is végigvágott rajtad, az meg azt jelenti, hogy az elvált asszony elől pedig fuss, akár csak az ördögtől.

*

Mikor még szofta-növendék volt a hodzsa, a közeli falvakban kellett légátuskodnia. Egymásután jár-kél a falvakban, de mindenütt csak azzal fogadják, hogy:

- Isten hozott hodzsa efendi, van már nekünk imámunk.

Vagy öt-hat falut jár be hiába, míg eljut végül a hetedikbe is. Egy róka garázdálkodott volt abban a faluban. Ahány tyúk, liba meg pulyka, mind elpusztította már, de még a bőrből való lábbeliket sem kímélte, azokat is szétrágcsálta. Addig-addig, míg egyszer csak tőrbecsalták és nagynehezen hurokra került végre. Összegyülekeznek a falubéliek és azon tanácskoznak, hogy mi módon pusztítsák el ezt a fene állatot. Épp akkor vetődött oda a fiatal hodzsa és megkérdezik tőle:

- Hodzsa efendi, sok kárt okozott nekünk ez a beste állat, agyon szeretnénk valahogy kínozni. Mi lenne a legjobb módja?

- Bízzátok csak rám, - feleli a fiatal hodzsa, - ellátom én a dolgát.

Megbíznak a hodzsában, félrehúzódnak és odaadják neki a hurokra került vadat. Fogja a hodzsa, leveti magáról a kaftánt meg az övet, ráadja a rókára és övvel is átköti a derekát. Aztán meg a turbánját veszi le, azt is ráadja a rókára és vesd el magad, szabadon ereszti.

Nagy szemet mereszt a sok ember és rátámadnak a hodzsára:

- Mit műveltél, te szerencsétlen? - és már lótnak-futnak, hogy megint kézrekerítsék a rókát.

A hodzsa azonban útjukat állja és így szól hozzájuk:

- Ide figyeljetek, emberek. Olyan egy dolgot cselekedtem most a rókával, hogy ha még negyven kopasz kerülne is össze, azok se csinálhatnák ravaszabbul. Járhat-kelhet most már az a turbános meg kaftános róka, nincs falu, aki befogadná, aki még csak szóba is állana vele.

*

Még molla korában történt a hodzsával, hogy azt mondja neki az anyja:

- Fiam, Naszreddin molla, sétára megyek a szomszédbeli asszonyokkal, vigyázz a ház ajtajára, meg ne válj valahogy tőle. - Odaül a hodzsa a küszöbje mellé és amint csámcsogja a száraz barackokat, megjön a sógora, a szomszéd falubéli és azt mondja a házajtó őrzőnek:

- Molla fiam, jön mindjárt a feleségem is, menj és add hírül az anyádnak, hogy vendég állít be a házhoz, - s azzal visszafelé indul a felesége felé.

Kapja a hodzsa az ajtót, kifeszíti a helyéből, a vállára veszi és úgy siet az anyja után. Meglátja az anyja és kérdezi nagy álmélkodva, hogy mi lelte azzal az ajtóval?

- A lelkemre kötötted volt, - feleli a molla, - hogy vigyázzak az ajtóra és hogy meg ne váljak tőle. Épp ott üldögéltem mellette, amikor jön a sógor és mondja, hogy vendégek állítanak be hozzánk és hogy adjam neked hírül. Az ajtót nem hagyhattam ott, hát a vállamra vettem és neked is szót fogadtam vele, meg a sógornak is: meghoztam az izenetjét.

*

Az iszlám népeknél is szokásos, hogy ünnepnapokon, főkép pedig a nagy ramazán idejében, légációkba mennek a hodzsa-növendékek. A fiatal hodzsának is kijutott belőle a része. Épp tartja igével a híveit, fent a fiatal hodzsa a szószéken, lent pedig az ájtatoskodók és arról prédikál a többek közt, hogy Jézus Ő Prófétasága miképp jutott fel a mennyég negyedik rétegébe. Amint távoznak aztán a mecsetből, egy öregasszony lép oda a hodzsa elé és azt kérdezi tőle:

- Lelkem hodzsa efendi, hallottam az igédet; azt is megtudtam belőle, hogy Jézus Ő szentsége a negyedik mennyégig jutott el. Vajjon milyen ott az ő eledele, milyen az ő étele és milyen az ő itala?

Mérgeset tekint a hodzsa az asszonyra és ilyen szókkal förmed rá:

- Óh te szerencsétlen asszonyi teremtés. Épp egy kerek hónapja, hogy itt tartózkodom a falutokban és még csak eszedbe se jutott, nem is kérdezted egyszer se, hogy vajjon ennek a ti légátusotoknak van-e enni meg inni valója.

*

Gyerekember volt még a hodzsa, amikor egy paptársa így hazudozott előtte:

- Amikor a múltkoriban Sztambulban voltam, olyan egy káposztafejet láttam egy kertben, hogy akár háromszáz ember is elbújhatott volna benne.

Azt feleli erre a gyerek Naszreddin:

- Mind semmi ahhoz képest, amit én láttam a minap.

- Mi az, amit láttál?

- Olyan egy nagy üstöt, amit háromszáz ember kovácsolt egyszerre és ez a sok ember olyan messze dolgozott egymástól, hogy nem hallhatták egymás szavát.

- Mire kellett ez a nagy üst? - kérdi a másik.

- Óh, te együgyű, - kiált fel a hodzsajelölt, - hogy azt a nagy káposztafejet, amit Sztambulban láttál, meg is főzhessék benne.

*

Még legényember volt a hodzsa, amikor Kóniába indult el egy nap, hogy ott is tanuljon egyet-mást. Utitársa is volt neki, egy fiatal molla (egyházfi).

Amint megérkeznek a városba és megpillantják az első nagy minárét, csak elámul a másik, a fiatalabbik molla. Eddigelé még nem látott volt ilyen tornyot, nem minden faluban épül az ilyesmi.

- Vajjon hogyan készül egy ilyen mináre? - kérdezi Naszreddintől.

- Mi sem könnyebb annál - feleli a leendő hodzsa. - Egy mély kutat vesznek elő és a belsejét kifelé fordítják.

*

Egy kaftánt ad oda a szomszédja a leendő hodzsának, hogy vigye a csársiba (a vásárra) és adja el valakinek. Lopott holmi volt ez a kaftán, a hodzsa is tudott róla. Amint viszi a hodzsa a kaftánt, hogy hogynem, el találták tőle lopni, szőrén-szálán tűnt el a kezéből.

Visszafordul a hodzsa és amint kérdezi a szomszédja, hogy mennyiért kelt el a kaftán, így válaszol neki a hodzsa:

- Se nem nyertél rajta, se nem veszítettél. Annyiért adtam túl rajta, amennyibe magadnak került.

*

Három nagy halat fogott egyszer a fiatal hodzsa és viszi az anyjának, hogy süsse meg őket. Estebéd van és feltálalja az asszony a halat. De csak egyet, mert kettőt az asztal alá dugott, hogy észre ne vegye a fia. Ám megneszeli a hodzsa a dolgot, előveszi azt az egy asztalon levőt, lehajlik és úgy tesz, mintha odasúgna valamit a fülébe.

- Mit csinálsz azzal a hallal? - kérdi tőle az anyja.

- Csak azt kérdeztem meg tőle, - feleli a hodzsa, - hogy mikor lesz a világ vége.

- Mit szólt a hal? - kérdi az asszony.

- Azt, hogy ő legkisebbik, hát nem tudhatja pontosan. De ott a két nagyobbik az asztal alatt, azok biztos, hogy tudják, - válaszolta a leendő hodzsa.

*

- Értesz-é a számoláshoz? - kérdi egy ember a fiatal hodzsától.

- Hogyne értenék, - feleli félig sértődötten Naszreddin.

- Mondd meg hát akkor nekem, hogy négy gurust három ember között hogy osztanál szét? De igazságosan ám.

- Úgy, - feleli Naszreddin, - hogy kettőnek közülük két-két gurust adnék oda. A harmadiknak pedig várnia kellene mindaddig, míg újabb két gurushoz nem jutok és akkor a harmadikat is kielégítem.

*

Házat építtet a fiatal hodzsa és tanácsokat osztogat az ácsnak:

- A padló deszkáit a mennyezetre szegezd, - mondja az ácsnak, - a mennyezet deszkáit pedig a padlóra.

Elcsodálkozik az ácsmester és kérdi a dolog jelentőségét.

- Tudod, - magyarázza neki a hodzsa, - rövidesen meg akarok én nősülni. Már pedig, ha asszony kerül a házba, úgy is felforgat az mindent, és ami fent volt, az lekerül, ami pedig lent, az felkerül. Én előre megcsinálom, hogy költséget kíméljek vele.

*

Meg is nősült rövidesen a hodzsa. És mit szóltok hozzá jó emberek, ötödnapra már egy gyermek is megszületett. Fogja a hodzsa, elszalad egy boltba és ábécés könyvet, irkát, meg tentát, tollat vásárol össze, hazahozza és odarakja szépen a pólyás gyerek mellé.

- Hát ez meg mire való? - kérdik az ott levő asszonyok.

- Aki kilenc hónapi utat öt nap alatt tudott megtenni, - feleli a hodzsa, - az rövidesen akár az iskolázást is megkezdheti. Épp megvolt a rávaló pénzem, hát megvettem a hozzávalókat.

*

Lakodalmát üli a fiatal hodzsa és eszem-iszomra hívja a szomszédait. Hozzálátnak a falatozáshoz és még csak eszökbe se jut, hogy maguk közé invitálják a vőlegényt. Annyira megbosszankodik ezen a hodzsa, hogy a faképnél hagyja őket.

Étkezés után keresik aztán a hodzsát, de sehol semmi nyoma. Mikor aztán ráakadnak és küldik a menyasszonyához, nagymérgesen rájuk mordul, hogy az menjen a menyasszony szobájába, aki az étele-italával jóllakott.

*

Odalép az ifjú hodzsához egy nagyothalló és szerencsét kíván neki.

- Mihez? - kérdezi a hodzsa.

- Ahhoz, - feleli a siket, - hogy hallomásom szerint megházasodtál tegnap.

- Süket létedre, hogy hallhattad meg? - álmélkodik a hodzsa.

 

Ami Naszreddin hodzsával férfi és meglett korában esett meg

 

Mikor hodzsává lett Naszreddin és szószékre kellett lépnie, így kezdi beszédjét:

- Tudjátok-é óh igazhívők, hogy mit leszek most nektek mondandó?

- Honnan tudnánk? Bizony nem tudjuk mi, - válaszolják a hívők.

- Ha nem tudjátok, akkor hiába mondanám én is. - Szól és leszáll a szószékről.

A rákövetkező pénteken megint felmegy a szószékre és megint csak azt kérdezi híveitől, hogy tudják-e, mit akar nekik mondani.

- Tudjuk, tudjuk, - felelik furfanggal vissza.

- Na ha tudjátok, akkor minek mondjam én el? - Szól és megint leszáll a szószékről.

Összenéznek a hívők és megbeszélik egymással, hogy hogyan fognak majd ki a hodzsán.

Harmadik volt a péntek, amikor megint elkezdi a szószékről:

- Tudjátok-é, óh igazhívők, hogy mit leszek most nektek mondandó?

Egymásra mosolyognak a hívők és egy részük azt feleli, hogy: tudjuk; a többi pedig azt, hogy: nem tudjuk.

- Be jó, - feleli a hodzsa, - ilyen módon majd elmondják akik tudják, azoknak, akik még nem tudják.

Szól és leszáll a szószékről.

*

Azt álmodta egyszer a hodzsa, hogy kilenc parát (fillért) kapott valakitől ajándékba.

- Tízet adhatnál legalább, - zsémbelődik álmában és amint veszekedés közben felriad, látja, hogy üres a marka. Nagy gyorsan megint lehunyja a szemét, a markát kitárja és így szól az álombelihez.

- Na nem bánom, add ide hát azt a kilenc parát.

*

Egy tó mellett haladt volt el a hodzsa, csak úgy úszkált a tóban a sok kacsa. Meg akart volna vagy egy-kettőt fogni, de sehogyse sikerült neki. Fogja, egy darab kenyeret vesz elő, leül a víz mellé, belemártogatja a kenyerét a tóba és harapdál belőle.

- Mit eszel? - kérdi tőle egy arra menő.

- Kacsalevest, - feleli neki a hodzsa.

*

Mindentudó három szerzetes járta be egyszer a világot és Ala-Eddin birodalmát is útba ejtvén, vitatkozni kezdenek a bölcsekkel. A kán az igaz hitre szeretné őket téríteni, de a szerzetesek csak úgy hajlandók rá, ha meg tudnak a kérdéseikre felelni. Összehívatja a kán a bölcseit, hogy majd ők adják meg a feleletet; de megannyian azt vallják, hogy csak egy ember tudna a kérdésekre megfelelni, Naszreddin, a hodzsa. Legott üzennek a hodzsának, hogy jelenjék meg a kán előtt. Díszes kaftánjában jelenik meg a hodzsa, üdvözli az uralkodóját és kérdi tőle, hogy mi a parancsa. Ott ül a három szerzetes a kán előtt és mondják a hodzsának, hogy ha meg tud felelni a kérdéseikre, térdet-fejet hajtanak nemcsak neki, de a hitének is.

- Mi az első kérdésetek? - kérdi tőlük a hodzsa.

Előáll az egyik és azt kérdi a hodzsától.

- Hol a világ közepe?

Odalép a hodzsa a szamarához, rámutat a botjával az elülső két lába egyikére és azt feleli, hogy itt a világ közepe ni.

- Hátha nem hiszem el? - kérdi a szerzetes.

- Ha nem hiszed el, - feleli a hodzsa, - láss hozzá és mérd meg. Ha nem úgy lesz, akkor is megfelelek rá.

Előáll a második szerzetes és azt kérdi a hodzsától, hogy hány csillag van ebben az ő városukban? Azt feleli rá a hodzsa, hogy ép annyi, ahány szőrszál a szamáron.

- Hátha nem hiszem el? - kérdi a szerzetes.

- Ha nem hiszed el, - feleli a hodzsa, - számláld össze s ha nem úgy lesz, akkor is megfelelek rá.

Most a harmadik áll elő és így szól:

- Ha az én kérdésemre is meg tudsz felelni, a te vallásod lesz a mi vallásunk.

- Kérdezz! - mondja neki a hodzsa.

- Hány szőrszál van az én szakállamon?

- Annyi, ahány a szamaram farkán - feleli a hodzsa.

- Hátha nem hiszem el?

- Ha nem hiszed el, számláld meg. Szálanként tépjük ki a te szakálladat is, a szamaram farkát is, kisül az igazság.

A szerzetesek belátták, hogy túljártak az eszükön és hodzsákká lettek ők is, a kán udvarában, a hodzsa szolgálatában.

*

Fürdőbe ment egyszer a hodzsa, de alig hogy ügyet vetnek rá. Törülközőt piszkosat adnak neki, fürdőruhát meg rongyosat. Nem szól a hodzsa egy szót se, hanem amint kilép a fürdőből, öt darab ezüstöt tesz rá a tükör lapjára. Így szokás a fürdőben fizetni. Ennyi sok pénzt még gazdagok is alig hogy adnak. Csodálkoznak is a fürdőszolgák, de nagyon.

Egy hét múlva megint eljött a hodzsa. Meg is becsülik ezúttal, alig találják a helyét. A hodzsa megint nem szól semmit, hanem amint kilép a fürdőből, egy rézpénzt tesz rá a tükörre. Csodálkoznak a kiszolgálók és szóbahozzák a rézpénzt, a semmi borravalót. Azt felelte nekik a hodzsa:

- A mai rézpénz a múlt heti fürdőért jár, a múltkori öt ezüst pedig a mai fürdőzésért.

*

Májat vásárolt a hodzsa és amint viszi hazafelé, kérdezi a szomszédja, hogy tudja-é, hogyan kell megfőzni? Azt feleli rá a hodzsa, hogy csak úgy, mint rendesen. Magyarázgatni kezdi erre a szomszéd, hogy hogyan készítheti el finomabb módra. A hodzsa felíratja vele egy papiros lapra, hogy el ne felejtse valahogy. Azzal siet be a házába, hogy hozzálásson a főzéshez.

Ám egyszerre csak lerepül egy sas, kikapja kezéből a májat és elrepül vele. Utána ugrik a hodzsa és azt kiáltozza a sas felé:

- Hiába viszed a májat, úgy se tudod megfőzni, nálam a papirosa. - És mutogatja neki a magyarázatos írást.

*

- Mitévő legyek, hodzsa, úgy fájnak a szemeim, - panaszkodik neki a szomszédja.

- Tavaly, amikor énnekem a fogam fájt, hát kihúzattam, - feleli neki a bölcs tanácsadó.

*

Kedveskedni akart a hodzsa a város bejének és kérdi a feleségét, hogy mit vigyen a bejnek, fügét-e, vagy birsalmát. Felesége a birsalmát ajánlja, mert formásabb is, nagyobb a fügénél. A hodzsa azonban a saját esze után indul és a fügében állapodik meg. Viszi az ajándékot a bejnek és térdet-fejet hajtva, úgy nyújtja át az ajándékát. A bejnek sehogyse volt ínyére ez a csekélyke ajándék és oly sértőnek találta ezt a kedveskedést, hogy elővette a fügéket és a hodzsa fejéhez csapdosta őket.

- Áldassék Allah! - kiáltott fel a hodzsa, ahányszor csak a füge fültövön, vagy fejebúbján érte.

Kérdi a bej, hogy mire való ez a nagy hálálkodás?

- Azért áldassék Allah, - feleli a hodzsa, - hogy szót nem fogadtam a feleségemnek. Ha az ő szavára hallgatok s füge helyett birsalmát hozok, rég betörted volna a fejem.

Jót nevetett a bej és elengedte a többit, sőt még jutalmat is adott neki.

*

Panaszkodik a szomszéd a hodzsának, hogy nem birja ki tovább a feleségével.

- Hagyd ott, - tanácsolja neki a hodzsa, - ha nem birod ki tovább.

- Negyven esztendeje lesz idestova, hogy egy párnán nyugszik a fejünk. Hogy hagyhassam oda?

- Hát hagyd ott a párnát, - feleli a hodzsa.

*

Egy háza volt a hodzsának, fele a szomszédjáé volt és túl akart rajta adni.

- Mért adod el a házrészedet? - kérdezik tőle.

- Sok a bajom a szomszédommal, - feleli a hodzsa. - Az egyik felét, a tulajdonomban levőt eladom s a pénzen a másik felét veszem meg, hogy az egész az enyém legyen.

*

Ugorkával kedveskedett a hodzsa a bejnek, a város urának. Jó szívvel fogadták az ajándékát és tíz darab arannyal jutalmazták meg érte. Vérszemet kap erre a hodzsa és alig egy pár nap, egy szekérre valóval viszi megint az ugorkát. Megsokallja a bej a dolgot és hogy kedvét szegje a kapzsi hodzsának, annyi botütést méret rá a talpára, ahány ugorka a szekéren. Megolvassák, hát ötszáz darab volt rajta.

Mikor már ráverték a felét a talpára, engedelmet kér a hodzsa a bejtől, hogy a másik felét, a kétszázötvenet, a főajtónállónak ajánlhassa oda.

- Milyen jusson? - kérdik tőle.

- Abba egyeztünk volt meg, - magyarázza a hodzsa, - hogy az ugorkákért kijáró jutalmon megosztozkodunk.

Rá is verték az ajtónállóra a másik kétszázötvenet.

*

Ellopták egy nap a hodzsa pénzét. Így fohászkodik a hodzsa:

- Óh teremtő Allah, minek lopattad el a pénzem? Mért fosztottál meg a vagyonomtól?

Siet aztán a mecsetbe és egész nap, egész éjjel csak a pénzét siratja és kéri vissza Allahtól. Időközben történt, hogy vihar dúlt a tengeren és veszedelembe került egy hajó. Így kiált fel a hajó gazdája:

- Ha megszabadulok a nagy veszedelemből és partra menekülhetek, pénzzel ajándékozom meg a hodzsát.

Allah segítségével el is ült a vihar, a hajó révbe került és a hodzsa is megkapta a pénzét.

- Hála neked óh Allah, - fohászkodik ismét a hodzsa, - meghallgattad a könyörgésemet és visszajuttattad a pénzem, még pedig tetésen.

*

Gólyát fogott egy nap a hodzsa. Haza viszi, a csőréből leszabdal egy darabot, a lábából lenyisszant egy darabot, ráülteti a kémény tetejére és így szól hozzá:

- Na öcskös, most legalább madárhoz kezdesz valamennyire hasonlítani.

*

Vizet merít egy nap a hodzsa és amint bepillant a kútba, a holdvilágot látja meg benne.

- A kútba esett a hold, - kezdi a kiáltozást. Horgot, kötelet keres elő és leengedi a vízbe. Addig erőlködik, addig tesz-vesz, míg beleakad a horog egy nagy kőbe, a kötél kettészakad, ő pedig elvágódik a földön.

De íme, ahogy az égre esik a pillantása, meglátja a holdat az égen.

- Áldassék Allah, - kiált fel örömében, - sokat erőlködtem, sokat bajlódtam, de helyére is került ám a hold.

*

Tejet árult egyszer a hodzsa és amint rója az uccákat, behívják egy házba, hogy mérjen ki egy okkányit. Belenéznek a köcsögjébe, hát víz van benne.

- Ejnye, ejnye - restelkedik a hodzsa, - elfelejtettem hozzáönteni a tejet.

*

Így szónokol a hodzsa egy faluban:

- Tudjátok meg óh igazhívők, hogy az én városom levegője ezzel a ti falutokéval egy és ugyanaz.

- Honnan tudod? - kérdezi a kiváncsibbja.

- Onnan, - feleli a hodzsa, - mert épp olyan csillagok vannak itt is, akárcsak az én városomban, Ak-sehirben.

*

A turbánját akarja a hodzsa megkötni, de sehogyse találja a végét. Elfogy a türelme és fogja, viszi a vásárra, hogy túladjon rajta. Amint odajön egy ember és meg akarja venni, odasúgja neki a hodzsa.

- Ember, meg ne vedd valahogy ezt a turbánt, nem találod meg a végét.

*

A folyó partján üldögélt egyszer a hodzsa. Tíz világtalan ember közeledik feléje és megegyeznek a hodzsával, hogy egy-egy gurusért átviszi őket a vízen. Amint átkelőben van velük, egyet közülök elragad a víz és belefúl a folyóba. Nagy siránkozásba meg jajveszékelésbe törnek ki a vakok, amire így szól hozzájuk a hodzsa:

- Miért siránkoztok annyira? Adtok egy gurussal kevesebbet.

*

Azt kérdik egyszer a hodzsától, hogy vajjon hány hülye lakhatik a községében?

- Nem igen tudom, - feleli a hodzsa. - De ha azt akarnátok megtudni, hogy hány a községemben az okos ember, egy-kettőre előszámlálhatom.

*

Egy ismeretlen látogatta meg egyszer a hodzsát. El-eltanyázgatnak, el-elkávézgatnak és jócska idő elteltével kászolódik a vendég.

- Kihez lett légyen szerencsém? - kérdi tőle a hodzsa. - Nem emlékszem rá, hogy láttalak volna valaha.

- Ha pedig nem láttál, - kérdezi a vendég, - mért, hogy ismerősödként fogadtál?

- Úgy hasonlít a turbánod az én turbánomhoz, - feleli a hodzsa, - a kaftánod meg az én kaftánomhoz, hogy ennenmagammal tévesztettelek össze.

*

Libát sütöttek a hodzsáéknál és azon mód siet vele a kánhoz, hogy kedveskedjék vele neki. Útközben megjön az étvágya, fogja és megeszik egy libacombot. A többivel aztán siet a kán elé s átnyújtja neki a sültet.

- Hol ennek a libának a féllába? - kérdi a kán.

- Mifelénk csak féllába van a libának, - feleli. - Ha nem hiszed, megnézheted őket a forrás mellett.

Csapatostul állott a sok liba a forrásnál, féllábon állott volt valamennyije.

Hívatja a kán a dobosát és vereti vele a dobját. Megijed a sok liba és két lábon menekülnek odébb.

- No látod, - mondja a kán, - ugye kettő a lábuk?

- Persze, - feleli a hodzsa, - ha a te füledbe vernék azt a dobot, menten négy lábúvá lennél tőle.

*

Egy költő barátja volt a hodzsának és az a rossz szokása volt neki, hogy egyre szavalgatta a sok rossz versét. Nem is tetszettek a versei senkinek. Annyira megharagudott ezen a versfaragó, hogy éktelen nagy szitkozódásokba tört ki.

- Inkább csak szavaljon, - mondja egy ilyen alkalommal a hodzsa, - a verse mégis csak jobb a prózájánál.

*

Ajándékot hozott egy paraszt a hodzsának, egy nyulat. A hodzsa megköszöni, meg is vendégeli és levessel kínálja meg. Alig egy-két nap, megint meglátogatja a paraszt, megint megvendégeli a hodzsa. Alig egy hét és vagy három paraszt köszönt be hozzá.

- Kifélék vagytok? - kérdi tőlük a hodzsa.

- Annak az embernek volnánk mi a szomszédjai, aki a nyulat hozta volt neked, - felelik.

Megvendégeli őket a hodzsa, levest főzet neki.

Megint alig egy hét, megint beállít hozzá három ember.

- Hát ti kifélék vagytok? - kérdi tőlük a hodzsa.

- Annak a három embernek volnánk mi a szomszédjai, akik meg annak a szomszédjai, aki a nyulat hozta volt neked, - felelik nagy illedelmesen.

Köszönti őket a hodzsa, helyet mutat nekik és kis idő multán vizet tálaltat eléjük, egy jókora nagy bográcsban.

- Mi ez itt a bográcsban? - kérdi a három ember.

- A leve annak a levesnek, - feleli a hodzsa, - mely annak a nyúlnak a leveséből készült.

*

Vagy három-négy mollával találkozik egyszer a hodzsa; meginvitálja őket, hogy tiszteljék meg a látogatásukkal. Legott el is indulnak és amint megérkeznek, elébb a hodzsa lép be a házába, a mollák pedig várnak, hogy aztán ő előttük is kinyíljék az ajtó. Azt mondja a hodzsa a feleségének, hogy zavarja el azokat az embereket a háza elől. Az asszony kimegy a ház elé és kérdi a molláktól, hogy kire-mire várnak?

- A hodzsára, - felelik a mollák.

- Még nem jött meg a hodzsa, - feleli az asszony.

- Együtt jöttünk idáig, - erősítgetik az emberek. - Az imént lépett be az ajtón.

Szóváltásba kerülnek egymással és már-már nekitüzesedik a nyelvük, amikor egyszerre csak ott a hodzsa az ablaknál, kidugja rajta a fejét és azt kiáltja oda az embereknek:

- Hátha kettős az ajtaja ennek a háznak? Az elülsőn bejöhetett, a hátulsón meg szépen ki is sétálhatott az a ti hodzsátok.

*

Másnak a kertjébe tévedt valahogy a hodzsa, a kertjéből meg a barackfájára is. Jó étvággyal lát hozzá a hodzsa, ha már egyszer a fán van. Addig-addig, míg észreveszi a kertész és rákiált a fán kuksolóra, hogy mi ott a keresni valója, azon a barackfán.

- Fülemüle vagyok, hát énekelgetek, - szól le a hodzsa a fáról, s olyan hangokat hallat, hogy Allah őrizze meg tőle, még akár a varjakat is.

- Hisz nem tudsz te énekelni, te miféle madár, - kiáltja feléje a kertész.

- Még csak kezdő fülemüle vagyok, - feleli a hodzsa, - csak ezután fogok beletanulni.

*

Elveszítette volt a hodzsa az iszákját. Közhírré doboltatja a községében, hogy vagy előteremtik az iszákját, vagy pedig majd tudni fogja, hogy mi a teendője. Megszeppentek egy kissé a községbeliek és tűvé tesznek az iszákért mindent. Végre ráakadnak és boldogan viszik oda a hodzsához. Fúrta ám az oldalukat a kíváncsiság és kérdezik a hodzsától, hogy mi az, amit megcselekedett volna, ha meg nem kerül az iszákja.

- Hát másikat csináltattam volna helyibe, - volt a hodzsa nyugodt válasza.

*

Üzentet a bej a hodzsáért, hogy futtatás lesz, vegyen részt benne ő is. Egyebe se volt a hodzsának, mint egy ökre. Fogja, úgy ahogy megnyergeli és úgy jelenik meg vele a versengő téren. Elneveti magát a sok ember, amint látják a hodzsát meg az ökrét és azt mondják neki:

- Tán csak nem akarsz az ökröddel futtatni?

- Miért ne? - feleli a hodzsa. - Ha borjú korában futott, mért ne futhatna most is, meglett korában.

*

Ott üldögélt a hodzsa az emeletbeli ablakánál, amikor kopogtatnak a kapuján.

- Ki kopog? - kérdi a hodzsa.

- Jőjj le egy kissé, - mondja az idegen, - valami mondani valóm volna.

Leszáll a hodzsa az emeletről, kilép a kapuján és kérdi az embertől, hogy mi az a mondani valója.

- Szegény ember vagyok, alamizsnát kérnék tőled, - mondja az ember.

Nem szól a hodzsa egy szót se, felmegy a szobájába és onnan szól le az embernek, hogy jöjjön fel ő is. Felmegy az ember és amint nyújtja a markát, azt mondja neki a hodzsa:

- Allah adjon, én nem adhatok neked semmit.

*

Épp az uccán járt-kelt a hodzsa, amikor figyelmezteti valaki, hogy:

- Ni hodzsa, hogyan fut az a liba.

- Mi közöm hozzá? - feleli a hodzsa.

- Igen ám, - mondja az ember, - de épp a te házad felé fut ám.

- Mi közöd hozzá? - feleli meg.

*

Azt kérdezi Timurlenk a hodzsától, hogy meddig tart még az emberek szaporodása?

- Ameddig a pokol meg a menyország meg nem telik, - hangzik a hodzsa válasza.

*

Egy gyűrűje volt a hodzsának, eltévedt valahogy a szobájában. Keresi, keresi, sehogy se tud ráakadni. Fogja magát, kimegy a szobájából és a háza előtt, az uccán kezd keresgélni. Kérdezi a szomszédja, hogy mi után kutat olyan nagyon.

- Elveszítettem bent a gyűrűmet, azt keresem, - feleli a hodzsa.

- Ha bent veszítetted el, mért keresed idekint? - kérdi a szomszédja.

- Azért, mert odabent a szobában már sötét van, - válaszolt a hodzsa.

*

Éjfél volt már és még mindig ott lődörgött a hodzsa az ország útján.

- Mi itt a keresni valód éjnek évadján? - vonja kérdőre a rend őre.

- Az álmom tünt el, azt keresem, - válaszolt a hodzsa.

*

Egy tojást rejteget egy ember a kezében és így szól a hodzsához:

- Ha ki tudod találni, hogy mi ez itt a markomban, akkor rántottát csinálok belőle és megtraktállak vele.

- Előbb azt mondd meg, - feleli az óvatos hodzsa, hogy milyen a mivolta, hogy könnyebben kitalálhassam.

- Kívülről fehér, belülről meg sárga, - mondja neki az ember.

- Tudom már, tudom, - örvendez a hodzsa, - egy fehér répát fúrtak meg és egy sárga répát dugtak bele, az van a markodban.

*

Kérdezi a hodzsától egy ismerőse, amint épp ott járkált a vásáron, hogy hányadik napja van ma a hónapnak?

- Honnan tudhassam én azt? - feleli a hodzsa. - Hónapokat se eladni nem szoktam, se nem vásárolni.

*

Kilenc tojást vásárol egy reggel a hodzsa. Két gurust ad a kilencért, egyet még hozzá vásárol, hogy tíz legyen. Odébb megy vele és ugyancsak két gurusért kínálgatja mind a tíz tojást.

- Mért árulod ennyi pénzért, - kérdezik tőle, - amikor te kilencet vettél ugyanannyiért.

- Tisztára azért, - feleli a hodzsa, - hogy lássa a világ az igyekezetemet és más is kedvet kapjon a szatócskodáshoz.

*

Így fohászkodik fel egyszer a hodzsa:

- Óh könyörületes Allah, ezer darab aranyhoz juttass engem valahogy, egy darabbal se kevesebbhez. El se fogadnám, még ha kilencszázkilenvenkilenc lenne is.

Egy jahudi (zsidó) szomszédja volt a hodzsának, meghallotta a fohászkodását. Előszed egy pénzes zacskót, beleteszi a kilencszázkilencvenkilenc aranyat és a kéményen át épp a hodzsa szobájába dobja.

- Meghallgatta Allah a kérésemet, - örvendezett a hodzsa és amint megolvassa az aranyakat, hát egy a híja az ezernek.

- Ha ennyit adhatott Allah, azt az egyet is megkapom majd tőle, - vigasztalódik a hodzsa.

Nem úgy ám a jahudi. Megneszeli az esetet, odasiet a hodzsához és kéri vissza a pénzét, mert ő dobta volt oda neki, hogy kipróbálja az állhatatosságát.

- Tán elment az eszed, te jahudi, - förmed rá a hodzsa. - Én Alláhtól kértem és Allah megadta.

Hiába minden, hogy csak tréfa volt, hogy így meg úgy. Alláhval hozakodik elő a hodzsa.

- Gyerünk a bíróhoz - mondja a jahudi, - az hadd tegyen igazságot.

- De gyalog nem megyek ám, nem én egy tapodtat se, - ellenkezik a hodzsa.

Kénytelen kelletlen öszvért hozat a jahudi.

- Prémes bunda nélkül se megyek ám, - akadékoskodik a hodzsa, - már az illendőség okából sem.

Bundát hozat át a jahudi, prémeset, úgy mennek a bíró elé; a hodzsa öszvéren, a másik meg gyalogszerrel.

Előadja a jahudi a panaszát, hogy ennyi meg ennyi aranyat adott a hodzsának és nem akarja neki visszaadni. Ránéz a bíró a hodzsára.

- Kádi efendi (bíró úr), - mondja a hodzsa, - ezer aranyért imádkoztam Alláhhoz és egy híján megadta. Amilyen álnok ember ez a jahudi, még arra is képesnek tartom, hogy ezt a bundámat, ami rajtam van és az öszvéremet, amelyiken idejöttem, még azt is a magáénak vallja.

Felpattan a jahudi és magából kikelten kiáltozza:

- Persze hogy a bunda is az enyém, persze hogy az öszvér is az enyém.

Haragra lobban a bíró, összeszidja a jahudit és kikergeti a házából. A hodzsa pedig ráül nagy büszkén az öszvérére, illegeti a bundáját és úgy indul el hazafelé.

*

Azzal lepi meg a hodzsát egy ismerőse, hogy jó hírt hoz neki és várja érte a szokásos jutalmat.

- Mi jó hírt hoztál? - kérdi a hodzsa.

- Fiad született, - mondja az ismerőse.

- Hát neked mi közöd hozzá, hogy énnekem fiam született? - kérdi a hodzsa és ott hagyta faképnél a hírhozót.

*

Ketten jelennek meg egyszerre a hodzsa előtt, perben állottak egymással. Az egyik váltig erősítette a másikról, hogy a fülébe harapott bele. A másik meg azt bizonygatta, hogy nem ő, hanem saját maga harapta meg a fülét. A hodzsa elküldi őket, hogy valamivel később kerüljenek vissza. Amikor egymagára maradt a hodzsa, fültövön kapja magát és próbálgatja, hogy beleharaphat-é. Addig húzogatja a fülét s addig ráncigálja a szája felé, míg egyszerre csak hanyattvágódik s ugyancsak megüti a tarkóját.

A perlekedők eközben visszakerülnek s várják a hodzsa itélő szavát.

- Szó se lehet itt fülbe való harapásról, - mondja a hodzsa, - ha csak hanyatt nem vágódsz és meg nem ütöd a tarkódat.

*

- Ezer a szerencsétek, - prédikálja egyízben a hodzsa a hívőinek, - hogy a tevéket szárnyasoknak nem teremtette Allah.

- Miért? - kérdik az igazhívők.

- Azért, - feleli a hodzsa, - mert ha szárnyaik lennének és ha a házatok fedelére szállanának, rég agyon nyomtak volna benneteket.

*

Egy kazánra volt szüksége a hodzsának, oda megy a szomszédjához és kölcsön kéri tőle. Másnap, amikor már nem kellett neki, egy kicsinyke kis kazánt helyez bele a nagyba és úgy viszi vissza. Kérdi a szomszédja, hogy mit keres benne az a kis kazán?

- A nagy kazán szülte meg, - feleli a hodzsa.

Nagyot kap rajta a szomszéd, megörült a zsákmánynak.

Megint kellett a nagy kazán a hodzsának. Elmegy érte, megkapja és eltelik egy hét, eltelik két hét, nem jön a hodzsa a kazánnal. Elmegy a szomszéd a hodzsához és kéri a kazánját.

- Hosszú legyen a te életed, - feleli szokásosan a hodzsa, - de a kazánod bizony, az kimúlt.

- Hogyan múlhat ki egy kazán? - kérdi csudálattal a szomszéd.

- Ha szülni tud egy kazán, akkor bizony meg is halhat, - feleli a hodzsa.

*

Vendég állított be a házhoz, éjszakai vendégnek is ott maradt. Úgy éjféltájt felébred az ember és így szól a hodzsához:

- Ott a gyertya a jobbod mellett, add ide, hadd gyújtom meg.

- Tán elment az eszed, - feleli neki a hodzsa, - hogy láthatom én a sötétben, hogy merre van a jobbom.

*

Összeszedi a tyúkjait meg a kakasát a hodzsa, belehelyezi őket egy kasornyába és viszi Szivri-hiszárba, hogy túladjon rajtuk. Útközben, hogy meg ne fulladjanak valahogy, kiereszti őket a szabadba. Ahány, ennyifelé futott szét. Fogja a hodzsa a botját, űzőbe veszi őket és azt kiáltja oda a kakasnak:

- Éjfél után tudod, hogy hol hasad a hajnal ugye? Fényes nappal meg az egyenes útat se tudod? - És űzi a kakasát irgalmatlanul.

*

Két lánya volt a hodzsának, látogatóba jönnek hozzá.

- Hogy megy a sorotok? - kérdi tőlük az apjuk.

Az egyik, akinek téglavető volt az ura, azt feleli neki:

- Ha eső nem esik, akkor dolgozhatik az uram és ruhát kapok tőle.

A másik pedig, akinek földműves az ura, így szól:

- Sok árpát vetett el az uram és ha lesz eső bővében, ruhára valót kapok.

- Hm, - hümmög a hodzsa, - a rövidebbet húzza majd valamelyikőtök, de hogy melyikőtök, azt bizony magam se tudom még.

*

Borbélynál ült a hodzsa, tarra borotváltatja a fejét. Ügyetlen volt ám a mester és ahová csak odaért a borotvájával, egy-egy vágás maradt a helyén. Veszi a pamutot és ráragasztja a sebre. Megsokallja végül a hodzsa és így szól a borbélyhoz:

- Elég pamutot vetettél már a fél fejembe, a másik felébe majd csak kendert ültess inkább.

*

A malomba tér egyszer a hodzsa, kenyérre való kellene otthon. Megnyit suttyomban egy zsákot és méri ki belőle a búzát, a maga zsákjába ám. Észreveszi a dolgot a molnár, torkon ragadja a hodzsát és számon kéri a tettét.

- Bocsáss meg, - kérleli a hodzsa, - de nagy az én együgyűségem.

- Ha olyan nagy a te együgyűséged, mért nem a magad zsákjából töltesz a máséba? - kérdi a molnár.

- Ha úgy tennék, mint ahogy te mondod - feleli a hodzsa, - dupla volna az együgyűségem. Annyira bolond mégse volnék tán.

*

Egy báránykája volt a hodzsának, úgy vigyázott volt rá, akár a szemefényére. Látogatóba jön egyszer hozzá egy-két barátja és azt mondják neki, hogy másnapra úgyis itt a végítélet napja, vágja le azt a báránykát. Egy jót egyenek legalább utoljára. Nem hiszi el a hodzsa, de megint jön egy-két jó embere és ugyanazt mondják ők is. Most már valónak veszi a dolgot, fogja a báránykáját és levágja. Kiviszik aztán a mezőre, tüzet raknak ropogósat és pörkölgetik a húsát, a báránykáét.

Meleg volt aznap, leveti a sok jó ember a ruháját, hogy megfürödnek a közeli folyóban. Csak a hodzsa maradt a tűz mellett, ő vigyázott a húsra, no meg az emberek ruháira is. Egyet gondol a hodzsa, kapja a sok ruhát és be velök a tűzbe. Bezzeg nagyot nézett a sok jó ember, amint visszatértek a víztől.

- Ki cselekedte meg ezt az őrültséget? - kérdik elrémülten a hodzsától.

- Hát én, - nyugtatja meg őket a hodzsa. - Itt az ítélet napja előttünk, ruhafélére úgyse lesz többé szükségetek.

*

Kérdik egyszer a hodzsától, hogy mi történik a régi holddal, ha megjön az új.

- Apróra darabolják és csillagokat szabnak belőle, - feleli nagybölcsen a hodzsa.

*

Vizet merít egyszer a hodzsa és amint épp tölti tele a korsóját, egyszerre csak elejti és lemerül a korsó a tóba. A hodzsa meg letelepedik a víz mellé és várakozik, várakozik.

- Mire vársz? - kérdi a szomszédja, aki szintén vízért jött a tóhoz.

- Lemerült a korsóm, - feleli a hodzsa, - arra várok, hogy megteljék és hogy a víz színére kerüljön.

*

Beront a szomszédja a hodzsához, hogy:

- Lelkem hodzsa efendi, olyan patáliát csap otthon a két asszony, a feleségem meg a sógorasszonyom, hogy szinte ölik egymást. Csak te segíthetsz rajtam, csak te csitíthatod le őket.

- A koruk miatt veszekednek az asszonyok? - kérdi tőle a hodzsa, - hogy ki az idősebbik, ki a fiatalabbik?

- Nem emiatt, - feleli az ember.

- Akkor csak térj nyugodtan haza, - mondja a hodzsa. - Bizonyára meg is békültek már azóta.

*

Azt álmodta egyszer a hodzsa, hogy bővében volt a sok süteménynek, csak úgy válogathatott benne. Még másnap is eszében volt a szép álom és elmondja egy ismerősének.

- Ha adsz vagy tíz parát, - mondja az ismerőse, - megfejtem az álmodat.

- Hisz ha tíz parám lett volna, - feleli a hodzsa, - nem is álmodtam volna én sütemény-miegymásról.

*

Azt hazudta egy molla a hodzsának, hogy befagyott volt valamikor a fehér tenger és csak jeges hallal táplálkoztak az emberek.

- Én meg arra emlékszem, - válaszolt a hodzsa, - hogy tüzet fogott valamikor az a nagy fehér tenger és csak sült halat ehetett az egész világ.

*

Létrát veszen elő a hodzsa, hátha hasznát veheti valamiképpen. Egy kert faláig jut el vele, neki támasztja, felmászik rajta és be egy nagy gyümölcsösbe. Észreveszi a szándékát a kertész és kérdőre vonja a hodzsát.

- Miért másztál be a kertbe? - kérdezi tőle.

Rámutat a hodzsa a létrájára, mert azt is magával cipelte és azt feleli a kertésznek:

- Létrát árulgatok, létrát.

- Itt akarsz létrát árulni, a más kertjében? - szól rá szigorúan a kertész.

- Óh te együgyű ember, - feleli a hodzsa, - ahol a létra, ott akár el is adhatják.

Persze, hogy kiebrudalták a kertből.

*

A temetőbe téved egyszer a hodzsa és egy régi, nagy sírkövön akad meg a szeme. Egyet gondol, hogy beáll biz ő halottnak, hogy vajjon eljönnek-e érte a kérdező angyalok és hogy milyen is odaát a világ? Alig hogy elterül, megszólal valamerről egy kolomp.

- Itt az utolsó ítélet, - kiáltja el magát és fut, ahogy csak a lábai bírják.

Egy karaván haladt volt el arra felé, lehetett vagy húsz öszvér benne. Olyan veszettül futott a hodzsa, hogy megijed a sok öszvér; ki erre menekül, ki arra, alig hogy összeterelhették őket.

- Ki miféle vagy te ember formájú - kiált rá a hodzsára a karaván vezetője, - hogy úgy ránk ijesztettél.

- Halott vagyok, - feleli a hodzsa, - sétaútra indultam el.

- No majd megsétáltatlak én, - mondja az ember, - hogy elmegy tőle a kedved.

Előveszi a botját, a hajcsárjainak is odanyom egyet-egyet és úgy elagyabugyálják a hodzsát, hogy kéket látott zöld helyett.

Nagynehezen elmenekül a hodzsa és úgy ahogy csak eltámolyog hazáig.

- Hát téged mi lelt? - kérdi a felesége. - Merre jártál?

- Meghaltam volt, a temetőbeli síromban pihentem meg, - feleli nagynehezen az ember.

- Mi van a másvilágon? - kiváncsiskodik az asszony.

- Semmi különös, - feleli a hodzsa, - csak meg ne ijeszd valahogy a karaván öszvéreit.

*

Egy asszony állít be a hodzsához, valami írásfélét nyújt oda neki és kéri, hogy olvassa el a benne levőjét. Nem igen értett ám a hodzsa az olvasáshoz, de restellte bevallani, hát csak úgy találomra olvassa, hogy:

- Szeretlek kedves asszonyom, - és így tovább, ahogy szokásos egy levélnek a megkezdése.

Odafigyel az asszony, néz egyet, aztán pedig megszólal:

- Hodzsa efendi, nem levél az, amit odaadtam, hanem egy adócédula.

- Mért nem mondtad elébb, - mondja a hodzsa, - hogy aszerint olvastam volna el.

*

Hazafelé ballag a hodzsa, est idő volt közeledőben. Egy-két molla vetődik az útjába, köszöntik egymást és egy-egy tál vendéglevesre hívja meg őket a hodzsa. Megköszönik a mollák és betérnek a hodzsa házába.

- Vendégeket hoztam, - mondja a feleségének, - hozzad a leveses bográcsot.

- Majd csak akkor, - ripakodik rá az asszony, - ha a hozzávalókat is el fogod hozni.

Veszi a hodzsa a leveses bográcsot, odamegy vele a vendégeihez és így szól hozzájuk:

- Ha rizsem meg zsírom lett volna, ebben az edényben főztem volna meg nektek a levest.

*

Szivri-hiszárba ment egyszer a hodzsa, a bíróságnál volt valamelyes dolga. Amint megérkezik, elcsodálkozik a sok emberen. Mind ott állt egy rakáson és úgy lesik a holdat. Az újholdat várták, azt lesték oly nagy figyelemmel.

- Különös egy város ez a Szivri-hiszár, - gondolja el a hodzsa, - különösek még az emberek is. Minálunk még csak ügyet se vetnek a holdra, ha akkora is, mint egy malomkerék; itt pedig ugyancsak megbámulják, pedig egy fogpiszkálónál se nagyobb.

*

Tolvaj lopózkodik be a hodzsa házába. Éjszaka volt, mindenki aludta az álmát. Miközben keres, kutat a tolvaj, felriad a hodzsa az álmából és észreveszi a szándékot.

- Sose fáradj jó ember, - mondja a tolvajnak, - mert hiábavaló a szándékod. Te azt keresed a sötétben, amit én fényes nappal se találok meg.

*

Még imám korában történt, hogy baja támadt a kádival (bíróval) és annyi sokat perlekedtek, hogy szóba se álltak többé egymással. Hodzsává lett időközben az imám, a kádi meg továbbra is kádinak maradt. Történt pedig egy napon, elhalálozott a kádi és készülődnek a temetésére, ahogy kijár egy kádinak. Egy embert szalasztanak a hodzsáért, hogy siessen a halott mellé és imádkozzék a lelkéért.

- Mást hívjatok, ne engem, - üzeni vissza a hodzsa. - Én perben állok vele és nekem úgy se fogad szót.

*

Májat vásárol egy nap a hodzsa és amint viszi hazafelé, neki repül egy karvaly, kiragadja a kezéből és repül vele elfelé. Nekimered a hodzsa két szeme, de hiába minden, oda a mája.

Egy magaslat emelkedett a közelében, arra sietett fel a hodzsa. Épp egy ember haladt el lentről, máj volt a kezében annak is. Észreveszi a hodzsa, leiramodik hozzá, kikapja a kezéből a májat és egy kőrakásra mászik vele fel.

- Mi ütött beléd hodzsa, - kérdezi az ember, - hogy kikapod a kezemből a májat?

- Karvalynak csaptam fel, - feleli a hodzsa, - annak folytatom a mesterségét.

*

Egy ismerősével találkozik a hodzsa, aki épp abban fáradozott, hogy túladjon a házán.

- Miért adod el a házad? - kérdi tőle a hodzsa.

- Mit csináljak? - sóhajt egy nagyot a másik. - Négy ízben kötöttem volt házasságot és mind a négy feleségemet itt veszítettem el ebben a házban.

- Allah szerelmére! - kiáltja el magát a hodzsa, - ha már mindenképpen el akarod adni, legalább egy jó barátodnak add el.

*

Beteg lett a hodzsa egyik barátja, látogatóba megy el hozzá. Kérdezi a búját-baját, meg a teste-lelke állapotját.

- Nagy az én bajom, - sóhajtozik az ember. - Három a feleségem és a gyomrom sincs egészen rendben. Mihez kezdjek, hogy el ne pusztuljak?

Ránéz a hodzsa a barátjára és azt mondja neki:

- Három feleség, három elválás és meg vagy mentve.

*

Szivri-hiszárból, mert odavaló volt, Ak-sehirbe ment egyszer a hodzsa. Amint meglátja a nagy tavat, sose látott még ekkora nagy vizet, azt kiáltja oda a tó mellett elhaladóknak:

- Milyen pompás legelője van a juhaitoknak. Kár, hogy vizet öntöttek rá.

*

Egy jó barátja látogatja meg egyszer a hodzsát és vagy öt-hat gurust kér tőle kölcsön. Rövid terminusra kell, mondja, visszafizeti rövidesen. Azt feleli neki a hodzsa:

- Pénzt azt bizony nem adhatok, egy fagurust se. De mert jó emberem vagy és bizalommal vagyok hozzád, terminust azt adhatok, amennyit csak akarsz.

*

Útban volt a hodzsa és amint eljut a faluba, belép az imám házába. Fogadja a fáradt és éhes hodzsát a falu imámja és azt kérdezi tőle:

- Álmos vagy-e inkább, vagy szomjas vagy-e inkább?

Azt válaszolja neki az éhes hodzsa:

- Mielőtt a faludba értem volna, jót pihentem egy forrás vize mellett.

*

Egy dzsámiba (templomba) tér be a hodzsa, hogy leimádkozza az ötszöri imádságok egyikét. Amint sorjával imádkoznak és térdet-fejet hajtanak Allahnak, miért, miért nem, a megette imádkozók egyike megcsípi hátulról a hodzsát.

Szót se szól a hodzsa, hanem fogja és ő meg az előtte imádkozón csíp egyet.

- Mit művelsz, hodzsa? - rivall rá az előtte imádkozó.

- Ha tudni akarod, - válaszolja a hodzsa, - kérdezd meg a megettem levőtől.

*

Háborúban is volt része a hodzsának. Az volt akkoriban a szokás, hogy az ellenfélnek lenyiszálta a fejét a legyőzője és a lándzsájára tűzte rá. Ilyen egy csetepatéban történt, hogy a hodzsa is előkerül valamerről. Lándzsát lobogtat a kezében és egy fejnélküli ember a hegyén.

- Te ölted meg azt az embert? - kérdezik tőle.

- Tulajdon magam, - feleli nagybüszkén a hodzsa.

- Mért nem a fejét tűzted a lándzsára? - kérdezik meg tőle.

- Mert mielőtt agyonszúrtam volna, más valaki nyiszálta volt le, - hangzott a vitézi válasz.

*

Jó étvággyal fogyasztotta a hodzsa az ételt, csak úgy tömködte a száját.

- Mért sietsz úgy, - kérdi a mellette levő, - és mért használod hozzá mind az öt ujjadat?

- Azért, - feleli a hodzsa, - mert nincs hozzá egy hatodik.

*

Ak-sehir felé volt közeledőben Timurlenk, a félelmetes és a rettenetes. Halálra ijedeztek a városbéliek és a hodzsához fordul a kérő szavuk, hogy a szó fegyverével álljon ellent és azzal nyerje meg a félelmetes kán jóindulatát. Hajlott a hodzsa a kérő szóra és nekilát a nagy munkának. Egy óriási nagy turbánt vesz elő, ráilleszti a fejére, kimegy vele a város végére, meztelenre vetkeződik, úgy várja a nagy hódítót.

Megérkezik Timur és megpillantja a hodzsát, a különös öltözékűt. Kérdi az embereitől, hogy kimiféle az a ruhátlan, az a nagy turbánú. Ráismertek a hodzsára, mert nagy volt az ő híre-neve és adják tudtára a kánnak, hogy Naszreddin az az útszéli, a szépen szóló, a mézédes szavú, a furfangos hodzsa. Leszáll az uralkodó a lováról, odamegy a hodzsához és azt kérdi tőle:

- Kinek meg minek teremtett téged az Isten?

- Én ennenmagamat teremtettem, - feleli a hodzsa, - mert én is Isten vagyok és azért ülök itten, hogy megteremtsek még egyetmást.

Mosolyog a kán a szavain, odaint egy apró szemű embert, és ráparancsol a hodzsára, hogy ha csakugyan megvan a teremtő ereje és képessége, nagyobbítsa meg ennek az embernek a szeme nyílását. Szabadkozik a hodzsa és azzal áll elő, hogy ő a föld istene és hogy ennélfogva csak a köldökig ér el a hatalma.

- Azon felül, - mondja a hodzsa, - nem tehetek semmit, de a köldökön alul még javíthatok egyetmást.

*

Azt kérdik egyszer a hodzsától, hogy milyen csillagzat alatt született?

- A kosbárány csillagzat alatt, - feleli.

- Hisz ilyen nevű nincs is, - mondják neki. - Tán a kost gondolod, ugye?

- Óh ti balgák, - feddi őket a hodzsa, - kerek ötven esztendeje, hogy a világra jöttem. Akkor még csak bárány volt ez a mai kos.

*

Mosakodik a hodzsa, végzi az abdesztet, a vallási mosakodást, hogy aztán imádkozhassék is utána. Moszlim (igazhívő) embernek ugyanis csak akkor szabad imádkoznia és pedig naponként ötször, ha elébb az arcát és kezét lábát is megmosta. Ezúttal azonban nem tudja a víz és mosdatlan a hodzsa féllába. Úgy segít magán a furfangos, hogy a féllábát felemeli és úgy kezd hozzá a namázhoz (imádsághoz).

- Mit művelsz, hodzsa? - kérdi a többi áhítatoskodó. - Mit csinálsz a féllábaddal?

- Annak nincs meg az abdesztje - feleli a hodzsa, - nem is szabad imádkoznia.

*

Zarándokúton volt egyszer a hodzsa. Útközben, amint járja a városokat meg a falvakat, egy gazdag embernek vetődik a házába és útravalót meg szadakát (kegyes ajándékot) kér a ház urától. A gazda egy imádságot mondat el a hodzsával, aztán le is írat vele valamit. Amint végez a hodzsa, a gazda is elmondja azt az imádságot és ő is leírja azt az írást.

- Íme, - mondja a hodzsának, - te is imádkoztál, én is imádkoztam, te is írtál valamit, én is leírtam; nem tartozunk egymásnak semmivel.

- Hát az a sok gyaloglás, a három napi, amíg idáig eljuthattam? - kérdi a hodzsa. - Ha te is megteszed ezt a három napi gyalogutat, ugyanazt, amit én megtettem, akkor aztán nem követelhetek tőled semmit.

*

Egy idegennek az ökre téved be a hodzsa földjére. Botot ragad a hodzsa, de az ökör is elmenekül ám előle. Vagy egy héttel utána történt, amikor ráismer a hodzsa az ökörre; egy parasztnak volt befogva a szekerébe. Botot ragad a hodzsa megint és ráhúz vagy egynehányat.

- Mit akarsz az ökrömtől, te barom? - rivall rá a gazda.

- Tudatlan eb, - förmed vissza a hodzsa, - tudja azt a te ökröd, hogy mit vétett a múltkoriban.

*

Egy fa alatt tanyázott a sok gyerek és folyik a játék meg a mulatozás. Egyszerre csak megpillantják a hodzsát. Legott összebeszélnek, hogy felmászatják a fára, a papucsait meg azalatt elcsenik. Amint odaér a hodzsa, mondják neki, hogy megpróbálkoztak vele, de egyikőjük se tud arra a fára felmászni.

- Én felmászok rá, - mondja a hodzsa.

Azzal fogja a kaftánját és a széleit az övébe dugja, leveti a papucsát és a hónalja alá csapja.

- Minek odafent az a papucs? Miért cipeled a fára? - kérdezik a legénykék.

- Jobb, ha velem van, - feleli nagy hamisan a hodzsa, - tán valami útra bukkanok odafent és tovább mehetek majd rajta.

*

Halad a maga útján a hodzsa és sírásók akadnak eléje. Halottat akartak épp elföldelni.

- Béke veletek, - köszönti őket.

Rátámadnak a sírásók, jó nagyokat húznak végig rajta, hogy nem úgy kell ám ilyenkor köszönni. A két kezét kellett volna égnek emelnie és imádkozni a halott nyugalmáért. Megjegyzi magának a hodzsa és tovább folytatja az útját. Egyszerre csak ott ugrándoz előtte vagy tíz-húsz ember, táncolnak, dalolnak és jó nagyokat kurjongatnak hozzá. Égnek emeli a kezeit a hodzsa és egy halotti imádságba kezd bele. Nekitámad a sok ember, jó nagyokat húznak végig rajta, hogy nem úgy kell ám ilyenkor viselkednie, mikor lakodalmasokkal van dolga.

- Táncolj egyet, - mondják neki, - ugrasd a kaftánodat, hogy te is kivedd az örömünkből a részed.

Ezt is megjegyzi magának a hodzsa és megint csak folytatja az útját. Most egy vadász jön vele szembe, épp egy nyulacskát hajszolt. Egyet ugrik előtte a hodzsa, táncolgat, dalolgat és jó nagyokat kurjongat hozzá. Bezzeg, hogy elriasztotta a nyulat. Egyéb se kellett a vadásznak. Úgy elagyabugyálja a puskatussal, hogy menten elment a hodzsa nagy kedve.

- Lábujjhegyen kellett volna lépkedned, hol lehajolvást, hol felemelkedvést, hogy észre ne vett volna a nyúl.

Ismét megjegyzi magának a hodzsa ezt is és tovább folytatja az útját. Egyszerre csak odakerül egy nagy juhnyáj elé, épp hazafelé terelgették őket. Fogja a hodzsa, lábujjhegyre áll és hol lekuporodik, hol felemelkedik. Persze, hogy megrémül a sok juh és ahány, annyifelé futott. Hogy mit műveltek a pásztorok a hodzsával, azt se én nem mondom el, se te ne kérdezd.

*

Brusszában volt dolga a hodzsának, vásárolni akart egyetmást. Betér a csársiba és egy salvárnak (nadrágnak) valót vásárol. Megalkusznak az árában, összehajtogattatja és már-már ki is akarná fizetni az árát, amikor eszébe jut, hogy mégis inkább egy kaftánra való kellene neki.

- A te dolgod, - mondja a kereskedő, és egy kaftánra valót mutat neki. Megtetszik a szövetje a hodzsának, összehajtogattatja és indul a boltból kifelé.

- Hodzsa efendi, - mondja a boltos, - nem fizetted még ki az árát.

- Furcsa, - feleli a hodzsa, - hát nem a salvárnak valót adtam érte vissza?

- De hisz annak se fizetted ki az árát, - magyarázza neki a boltos.

- De különös egy ember vagy, - feleli a hodzsa, - hát megvettem-e a salvárnak valót?

*

Megállnak az uccán az emberek és úgy nézik a hodzsát, hogy megbolondult-e, avagy valami rosszban töri-e a fejét. Azt cselekszi ugyanis a hodzsa, hogy a nappali imádságot énekli és amellett úgy nyargalászik az uccán, hogy ember legyen, aki utoléri.

- Hova olyan nyargalvást és miért énekelsz hozzá? - kérdik tőle a helységbeliek.

- Azt akarom megtudni, - feleli nekik foghegyről a hodzsa, - hogy milyen messzire hallatszik el a hangom.

*

Tíz libát bíztak volt rá a hodzsára, hogy vigyázzon rájuk a réten. Hogy, hogy nem, eltűnt az egyik liba, vagy tán a hodzsa sütötte meg magának. Jönnek másnap a libákért és kérdik a hodzsától:

- Hát a tizedikkel mi lett?

Számlálja a hodzsa a libákat és azt mondja az embernek.

- Mind a tíz itt van, nem hiányzik belőle egy se.

Megint megszámlálják, bizony csak kilenc volt ott.

Disputál egymással a két ember, ki kilencet mond, ki tízet, míg megunja végül a hodzsa és így szól:

- Hívjunk ide tíz embert, fogjanak meg egy-egy libát és kitűnik majd akkor, hogy kinek van igaza.

Rááll a másik és tíz embert szólítanak elő a szomszédságból. Mindegyikkel fogatnak egy libát, a tizediknek persze nem jutott.

- Látod, - mondja a hodzsának az a tizedik ember, - nekem nem jutott liba. Most mitévők leszünk?

- Te együgyű, - kiált rá a hodzsa, - ha idejében kaptál volna utána, neked is jutott volna belőle.

*

Úton volt egyszer a hodzsa. Elfogyott idő multán az elemózsiája és már alig bírta a járást, amint eljutott egy városkába. Kérdezik tőle az uccán, hogy mi a mestersége?

- Orvos vagyok, - feleli a hodzsa.

- Épp kapóra jöttél, - felelik neki. - Nagy beteg a bej fia, segítened kell rajta.

Odaviszik a hodzsát a bej elé, megmutatják neki a beteget és kérdezik tőle, hogy milyen legyen az orvossága?

- Van-e kenyér, vaj, meg méz a háznál? - kérdi.

- Van, - felelik nagy készséggel.

Hozzák a kenyeret, vajat, mézet és átadják neki. Veszi a hodzsa a vajat és mézet, összegyúrja, kenyérre keni és hogy kipróbálja, hozzálát a falatozáshoz. Még jól se lakott a hodzsa, amikor lélekszakadva rohan egy szolga a háremből és kiáltozza a hodzsa felé:

- Mit művelsz, orvos? Meghalt a gyerek.

Egész nyugodtan feleli a hodzsa:

- Két halál lett volna, ha nem eszem az ételetekből.

*

Úgy elszaporodott a hodzsáéknál a bolha, hogy odahagyta a házát és máshová ment lakni. Egyszerre csak hírül hozzák neki, hogy leégett a háza, még csak a falai se maradtak meg.

- Hála neked nagy Allah, - fohászkodik a hodzsa, - megszabadultam a bolháktól. Most akár visszamehetek a házamba.

*

Egy kis faluban járt a hodzsa, egy agának (gazdának) volt a vendége.

- Hodzsa, - kérdi tőle az aga, - ki a nagyobb úr, a padisa-e, vagy pedig a szántóvető-e?

- Persze, hogy a szántóvető, - feleli a hodzsa, - mert ha búzája meg rozsa nem nőne a gazdának, akár éhen is halhat a padisa.

*

Egy abesszíniai tanítványa is volt a hodzsának, feketebőrű az istenadta, akár a szurok. Épp tanított egyszer a hodzsa, amikor úgy talált a kezével hadonászgatni, hogy felborította a tentatartót és a kezére ömlött a tenta. Megy aztán hazafelé és amint látják az ismerősei a kezét, mind azt kérdi tőle, hogy mért feketedett meg úgy a keze.

- A tanítványom, az abesszíniai, - feleli a hodzsa, - elkésett a leckéről. Siettében úgy neki izzadt, hogy rámcsepegtette a verítékét. Attól ilyen fekete a kezem.

*

Ellopták egy nap a hodzsa sajtját. Fut a hodzsa és egy forrás csapja mellé telepszik meg.

- Hodzsa, - kérdezik tőle, - miért jöttél ide oly nagy sietve és miért állasz itt?

- Ha megsózott sajtot eszik az ember, - feleli a hodzsa, - megkívánja a vizet, ugye? Ellopták a sajtomat és ide várom a tolvajt, hogy vizet igyék utána. Így akarom a tolvajt megfogni.

*

Azt kérdezi a szomszédja a hodzsától:

- Igaz-e, hodzsa, hogy a kányának az a természete, hogy egy éven hímnemű, a rákövetkező esztendőben pedig nősténnyé válik?

- Óh jó ember, - feleli a hodzsa, - ha feleletet akarsz rá, akkor olyasvalakitől kérdezd meg, aki két éven keresztül volt már kánya.

*

Üldögél a hodzsa a barátaival és sok mindenféléről esik szó közöttük. Kivel ez esett meg, kivel az; mindenki tudott egyetmást elmondani, cifrábbnál cifrább eseményeket. Szinte már unta a mi bölcsünk.

- Hát te hodzsa, - kérdezik tőle, - történt-e valami különös dolog veled?

- Hogyne, - feleli a hodzsa, - de történt ám, még pedig nagyon csodálatos egy eset.

És így kezdi el a hodzsa:

- Halálos veszedelembe kerültem egyszer, kicsibe múlt, hogy bele nem pusztultam.

- Hogy-hogy? - kérdi a sok bámész ember.

- Úgy, - feleli a hodzsa, - hogy hajón volt dolgom, tengeren kellett járnom. Ám fergeteg támad egy nap és a nagy vihar úgy csapkodta a hajónkat, hogy beszakadt a bordája és akik csak a hajón voltak, mind belesüllyedtek a vízbe. Egy fialélek se menekült meg.

- Hát te hogy kerültél ki élve? - kérdezik tőle.

- Nagyon véletlen módon, - feleli a hodzsa, - úgy, hogy nem voltam rajta a hajón.

*

Meghalt a hodzsa községében egy ember és eljön hozzá a rokonság, hogy ő mossa meg a holttestet. Épp a szennyesét mosogatta volt a hodzsa.

- Meghalt az atyafink, - mondják neki, - jer át mihozzánk és mosd le a halottunkat.

Azt mondja nekik a hodzsa:

- Láthatjátok, hogy épp a magam dolgával vagyok most elfoglalva. De hogy kárba ne menjen ez a sok meleg víz, hozzátok a holttestet ide, lemosom és aztán vihetitek is vissza, hogy elföldeljétek.

Elmennek az emberek és hozzák a halottat a hodzsa házába.

- Egy óra multán eljöhettek majd érte, - mondja nekik a hodzsa és kituszkolja őket a házából.

Gondolkodóba esik a bölcs török, hogy minek pocsékolja el azt a meleg vizet, amikor úgy is kevés a szennyesének. Egy patak folydogált volt a hodzsáék háza mellett. Fogja a tetemet, kicipeli a patakhoz és beledobja. Ám erős folyása volt a víznek és elsodorta a holttestet.

Jönnek érte az emberek és amikor meglátja őket a hodzsa, így szól hozzájuk:

- Milyen egy ember volt ez a halott?

- Nagy mihaszna volt biz őkelme, nem sok jót tett világéletében, de meg jobb is szerette az édes másét, - feleli az atyafiság.

- Nem értem a dolgot, - mondja nagy csodálkozva a hodzsa. - Mégis csak jó embernek kellett valahogy lennie. Mert amikor elkészültem a leöblítésével, egyszerre csak kinyitja a szemeit és felegyenesedik előttem. Az égből meg egy ezüst lánc ereszkedik alá, azon húzta egy angyal felfelé.

- Masallah, - csudálkoztak el az együgyűek és fejcsóválva távoztak haza.

Harmadnapra meg az történt, hogy kivetette a víz a testet, odaakadt egy fa törzsökébe és ott találtak rá a falubéliek. Szaladnak nagy sebbel-lobbal a hodzsához és azt mondják neki:

- Hodzsa efendi, azt mondtad a minap, hogy az égbe húzta fel egy angyal, pedig itt akadtunk rá a patak mellett, egy fa törzsökénél.

- Mi csodálkozni való van rajta? - feleli nekik a hodzsa. - Nem ti mondtátok a minap, hogy nagy mihaszna volt őkelme és nem sok jót tett világéletében, de meg jobb is szerette az édes másét? Valami rosszat tehetett odafent is és fogták, megint visszadobták a földre. Fogjátok és földeljétek el, de gyorsan, hogy ne folytathassa a gonoszságait.

- Masallah, - rökönyödnek meg a hívők; elsietnek, veszik a holttestet, elföldelik, de jó mélyre ám.

*

Beállít egyszer a hodzsához a szomszédja és egy kötelet kér tőle kölcsön. Mosás volt a szomszédéknál, nem volt mire ráteregetni a fehérneműt, arra kellett volna az a kötél.

- Sajnálom, - feleli a hodzsa, - szívesen odaadtam volna, de lisztet szórtam rá, arra kell a kötél.

- Hogyhogy? - kérdezi az ember. - Minek a kötélre a liszt?

- Hja, - feleli a hodzsa, - ha nem akaródzik, hogy kötelet kölcsönözzek oda, hát lisztet teregetek rá.

*

Nagyon szerette a hodzsa a helvát, az volt az ő legkedvesebb édes tésztája. Kóniában járt-kelt egyszer a hodzsa és egy helvás boltja előtt vezetett el az útja. Épp a szomszédékhoz nézett át a helvás és amint látja a hodzsa az üres boltot, benne meg a méztől csepegő helvát, se szó, se beszéd, egykettőre neki lát és ugyancsak pofázza befelé.

Javában csámcsog a hodzsa, amikor egyszerre csak betoppan a helvás és rajtakapja a hodzsát. Botot ragad a kezébe és jó nagyokat húz vele a hodzsán. Nyugodtan folytatja a hodzsa, eszi a jóféle helvát, miközben azt mondja oda a boltosnak:

- Sose fáradj, jó ember, anélkül is végzek én a helvával, nem kell a biztatásod.

Elbámészkodik a boltos, furcsállja a hodzsa szavát és abbahagyja az ütlegelést. Azt hitte, hogy valami dilinóssal van dolga, de meg hodzsaféle is az Istenadta. A helva elfogy, még egy pohár vizet is kér utána a hodzsa, aztán elköszön és odébb áll egy házzal.

Egy pár nap mulva megérkezik a községébe, Ak-sehirbe és amikor azt kérdik tőle, hogy mi mindent látott és tapasztalt az útján, azt feleli nekik a hodzsa:

- Kóniában tapasztaltam a legszebbet, az igazándi vendégszeretetet. Még bottal is kényszerítik az embert, hogy csak fogyassza a drága jó helvát.

*

Ak-sehir városában lakott volt, szegény is volt az az egyszeri ember, akivel ez az eset megesett volt. Veszi egy reggel a száraz kenyerét és indul vele a csársi felé, hátha szerezhetne hozzá valami kis harapnivaló félét. Hogy, hogy nem, egy kifőző mellett vezetett el az útja. Jaj, az a rotyogósra sülő pecsenye, jaj, az az ambrára emlékeztető illatja. Odakuporodik szegény feje a serpenyő mellé, úgy habzsolja az illatját.

Egyet szagol és a kenyerét eszi hozzá, egyet nyel s illatot nyeldekel hozzá. Nézi egy darabig a szakács, nézi és amikor elfogyasztja a szegény a kenyerét, galléron ragadja az embert és kéri az illat árát, amit elfogyasztott volt a szegény. Dehogy ad ő pénzt érte, mikor még csak egy gurus sincs a zsebében.

- Nem addig a, - mondja a szakács és bíró elé viszi a dolgot. A hodzsa volt a bíró, neki kellett ítélkeznie. Odarendeli másnap a szakácsot is, a szegényt is, hogy ítéletet tegyen közöttük.

- Hegyezd csak a füled, - szól a szakácsnak. Odalendíti a szakács a fülét, a hodzsa pedig kihúzza a zsebéből a pénzes zacskóját és megcsörgeti előtte.

- Itt a pénz hangja,- mondja a szakácsnak, - téged illet meg a csengése.

Nem érti a szakács és kérdi a hodzsától, hogy mit jelent az ő szava.

- Azt, - feleli a hodzsa, - hogy aki ételillatot árul, csak a pénz csengését kapja meg érte.

*

Szél süvített a mezőn, csak úgy fütyörészett a hangja. Teve hátán a hodzsa és amint baktat az útján, valami porhanyós édességféle az iszákjában, azt akarná elcsemegézni. Fürgébb volt ám a szél úrfi és amint a markában a hodzsának a helva és irányítaná a szája felé, mind kifútta a kezéből. Nem jutott a torkába még csak egy csipetnyivel sem.

- Mit csámcsogsz, hodzsa efendi? - kérdi egy útitársa.

- Ha még tovább is így tart, akkor bizony semmit, - feleli nagy bosszúsan a hodzsa.

*

Kérdi a szomszédja a hodzsától:

- Hodzsa efendi, van-e vagy negyven éves eceted?

- Van, - feleli a hodzsa.

- Adj egy keveset belőle - kéri a szomszédja.

- Nem adhatok, - feleli a hodzsa.

- Miért nem?

- Mert ha emennek is adtam volna, meg amannak is, nem érhette volna el a negyvenedik évét.

*

Kérdezik egyszer a hodzsától:

- Hány éves vagy, hodzsa?

- Negyven, - feleli.

Vagy tíz év múlhatott el azóta, amikor, csak úgy véletlenül, megint azt kérdezik tőle és épp ugyanaz az ember, hogy:

- Hány éves vagy, hodzsa?

Ezúttal is ugyanazt feleli, hogy: negyven.

- Tíz év előtt is negyvenet mondtál, most ugyanazt mondod, - figyelmezteti az ember.

- Ura a szavának a férfi, - feleli a hodzsa, - aztán meg egy a szó és egy Allah is. Ha húsz év múlva kérdezel megint, akkor se beszélek másképp.

*

A csársiba megy egy nap a hodzsa és azt ismételgeti magának:

- Vigyázz hodzsa, meg ne lopjanak valahogy.

Tököket rak egy zsákba, a hátára veszi, hogy túladjon rajtuk. Amint kisvártatva megérkezik a csársiba, egy embert pillant meg maga előtt, aki szintén tököket cipelt a hátán. Megáll a hodzsa és azt kérdi önnönmagától:

- Ha ez az ember itt, aki előttem halad, nem én vagyok, ki lehet akkor tulajdonképpen? Igazán, megáll az ember esze.

*

Együtt mentek a fürdőbe, Timurlenk és a hodzsa.

- Ha én közönséges rabszolga lennék, - kérdi a kán a hodzsától, - hány gurust érnék?

- Ötven gurust, - feleli a hodzsa.

- Ejnye te szemérmetlen, - szól rá a kán. - Hisz a fürdőruha, ami rajtam van, az maga megéri az ötven gurust.

- Én is úgy számítottam, - feleli közömbös hangon a hodzsa.

*

A helység határában sétálgat a hodzsa, amikor egyszerre csak azt látja, hogy lovasok vágtatnak feléje. Nagyot ijed a hodzsa, rémületében lehányja magáról a ruháit és fele derekáig egy sírverembe búvik. A lovasok megpillantják és azt kérdezik tőle:

- Hé ember, mit keresel abban a sírveremben?

- Halott vagyok, - feleli a hodzsa, - épp egy kis sétára készülődök.

*

Tarkón vágja valaki a hodzsát. Hátranéz a hodzsa, hát egy vadidegen áll előtte.

- Óh bocsáss meg, - szól az ember, - egy jó barátommal tévesztettelek össze, annak szólt a tréfám.

Ám nem ismer tréfát a hodzsa, nyakon ragadja az embert és viszi a bíróhoz, törvény elé. Jó barátja volt az idegen a bírónak, valahogy el akarná simítani a dolgot.

- Add vissza neki azt a nyaklevest, - mondja a bíró a hodzsának, - és szent köztetek a béke.

Nem áll kötélnek a hodzsa, nagyobb büntetést akar.

- Akkor, - mondja a bíró, - egy ezüst gurus illeti meg a hodzsát. Elő azzal a pénzzel, had adjuk oda a hodzsának.

Közben pedig int a barátjának, hogy álljon odább egy házzal. Legott kereket oldott az ember.

Órákig várakozik a hodzsa, de se ember előtte, se ezüst gurus a zsebében. Észbe kap végül, odalép a bíró elé és egy hatalmasat legyint oda az arcára, csak úgy szikrázott tőle a szeme.

- Kádi efendi, - mondja, - nem várhatok tovább, sok még ma a dolgom. A pofon rajtad van, te hajtsd be érte azt az ezüst akcsát.

*

A ramazáni ünnep volt közeledőben, a harmincnapos böjtök hónapja. Eltűnődik magában a hodzsa és így szól:

- Minek is böjtölök én, mint minden más halandó? Előveszek egy edényt és mindennap egy-egy kavicsot dobok belé. Ha meglesz a harminc darab, akkor látok hozzá az ünnephez.

Elő is vett egy edényt és kezdi a kavicsokat beledobálgatni, mindennap egyet. Egy lánykája volt a hodzsának és amint látja az apja dolgát, fogja és teli marokkal szórja a kavicsokat, mind bele az edénybe. Azt kérdezik egy nap a hodzsától:

- Hányadik napja van ma a Ramazán havának?

- Mindjárt megnézem, - feleli a hodzsa.

Hazamegy, kiüríti az edényt, megolvassa, hát százhúsz kavics volt benne.

Elgondolkozik a hodzsa és így szól magában:

- Ha megmondom az egészet, hogy hanyadika van a kavicsok szerint, még bolondnak fognak hinni.

Visszatér az ismerőséhez és azt mondja neki:

- Negyvenötödik a napja a ramazáni hónapnak.

- Hodzsa efendi, - feleli neki az ember, - hisz az egész hónapnak nincs harminc napjánál többje.

- Pedig én még elnézéssel voltam, - mondja a hodzsa. - Hogyha a kavicsok után indultam volna, százharmincadika lenne a Ramazánnak.

*

Azt mondja a hodzsa a jó barátjának:

- Ha majd meghaltam, a régi temetőbe temessetek el, ne az újba.

- Miért? - csodálkozik el a barátja.

- Azért, - feleli a hodzsa, - mert ha jönnek majd a kérdező angyalok és vallatóra vesznek, azt felelhessem nekik, hogy engem már kikérdeztek egyszer. Avagy nem látjátok, hogy a régi temetőben nyugszom? Így majd meg is szabadulok tőlük.

*

Gyászruhát ölt egy nap a hodzsa, abban lát a mindennapi dolga után.

- Kit gyászolsz, hodzsa effendi? - kérdezik tőle az emberek.

- A fiam apja halt meg, - feleli a hodzsa, - annak viselem a gyászát.

*

Úton volt egy molla és útközben egyebet se tett, mint hogy ügyes-bajos kérdésekkel zaklatta az írni-olvasni nem tudókat. Azt mondja neki egy ember:

- Csak egy embert tudok, aki megfelelhet a kérdéseidre.

- Ki az az ember? - kérdi a molla.

- Ki más, - feleli az illető, - mint Naszreddin apó, az ak-sehiri hodzsa.

Arrafelé irányítja a molla az útját és amint közeledőben van Ak-sehir felé, egy szántóvető embert pillant meg a tarlón. A hátán egy nagy guba, a lábán amolyan falusi saru, a fején meg egy nagy turbán. A hodzsa volt ez a szántóvető ember, a molla persze nem is sejtette. Odamegy a hodzsához és szelám-alejkummal (béke veled) üdvözli. Szóba állanak egymással és megint a kérdéseivel hozakodik elő a molla. Észreveszi a hodzsa, hogy szép nagy gránátalmák vannak a mollánál és azt mondja neki:

- Ha adsz a gránátodból, megfelelek a kérdésedre.

Szórja a molla a kérdéseit és egy-egy alma fejében meg is kapja a feleletét. Addig-addig, míg elfogyott az alma.

- Még egy fogós kérdésem volna, - mondja a molla, - had látom, hogy meg tudsz-e rá felelni?

Így válaszol neki a hodzsa:

- Ne sokat prézsmitálj, jó ember. Mit akarsz még, hisz elfogyott már a gránátalmád.

Azzal otthagyja a faképnél és lát a dolga után.

Megvakarja a molla a fületövét és így sóhajt fel:

- Ha a paraszt is ilyen okos errefelé, hát még a hodzsa, az milyen lehet?

*

Egy halottat kísértek az útjára, ott volt közöttük a hodzsa is.

- Hodzsa efendi, - kérdezik tőle, - előtte kell-e mennünk a koporsónak, vagy pedig utána?

- Ha benne nem vagytok, nem mindegy-e nektek, hogy előtte mentek-e, vagy pedig utána?

*

Nyár volt, nagy útról volt hazatérőben a hodzsa. Csak úgy izzadt szegény feje és a szomjúság is kikezdte. Nagy nehezen eljut egy forrásig, egy fadarab volt a csapjába beleillesztve. Amint inni akar a hodzsa és kirántja a fadarabot a csapból, oly nagy erővel buggyan ki a sok víz, hogy csurom vízlett tőle a hodzsa. Nagy haragra lobban a hodzsánk és így förmed rá a forrásra:

- Azért dughatták beléd azt a karót, mert bolondmód a folyásod.

*

Tolvaj lopózkodott be a hodzsa házába. Neszét vette a hodzsa és egy szekrényben rejtőzködött el. A tolvaj eközben felforgatta az egész házat, de nem talált benne lopnivalót.

- Vajjon van-e valami a szekrényben? - gondol egyet a tolvaj és amint kinyitja, hát ott kuporog benne a hodzsa.

- Mit csinálsz itt? - kérdi ijedten a tolvaj.

- Szégyeltem magam, hogy nem találsz semmit a házamban, hát itt rejtőzködtem el, - feleli a hodzsa.

*

Javítgatni való akadt a hodzsa házán. Amint ásogat a falánál és belenéz a nyílásba, hát egy istállót pillant meg, benne meg ökröt, tehenet is. A szomszédjáé volt az az istálló. Lelkendezve rohan a hodzsa és mondja nagy boldogan a feleségének:

- Egy ősvilágbeli istállóra bukkantam, még benne a sok ökör meg a tehén. Mit szólsz ehhez a jó hírhez, meg a szerencsémhez?

*

Kérdezik egyszer a hodzsától:

- Miért van az, hogy amint kihajnalodik és útjukra kelnek az emberek, egy része jobbfelé, más része meg balfelé igazodik?

Azt feleli rá a hodzsa:

- Ha mindenki csak egy irányban haladna, vagy csak jobb, vagy pedig csak balfelé, odalenne az egyensúly és felbillenne a világ.

*

Egy teherhordót fogadott egyszer a hodzsa, rárak a hátára egy csomó holmit és együtt indulnak el vele. Hogy, hogy nem, el találtak egymástól tévedni, nem találja a teherhordóját. Tíz nap is elmúlt már, nem került elő az ember. Amint sétál a hodzsa egy pár barátjával, egyszerre csak felkiált az egyik:

- Itt megy az embered, ez cipelte a holmidat.

Se szó, se beszéd, úgy elinal a hodzsa, mintha ott se lett volna. Másnap megint találkozik a barátaival és mondja neki a minapi egyik:

- Hát a tegnapi embert, a teherhordódat, mért nem ragadtad nyakon? Mért futottál előle?

- Hogyne futottam volna el, - feleli a hodzsa, - hisz már tíz napja is elmúlt, hogy elveszett mellőlem. Még rám talált volna ismerni és azzal állt volna elém, hogy tíz napja cipeli a holmimat és tízszeresen kérte volna a napszámot. Hát van énnekem annyi pénzem?

*

Bármit kértek a hodzsától, akár szívességet, akár más egyebet, mindig az volt rá a felelete, hogy majd másnap. De meg is cselekedte másnap. Kérdezik egyszer tőle, hogy mi az efféle tettének az oka?

- Semmi más, - feleli a hodzsa, - mint hogy lássák az emberek, hogy nem csekélység volt a kérésük.

*

Hamis tanúzásra beszélik rá a hodzsát. Odamennek a törvény elé és amikor megtörténik a panasztevés, búzáról esik benne a szó. Beszólítják a hodzsát és a búza helyett árpát talál mondani.

- Tévedsz hodzsa, - mondja a felbujtója, - tán búzát akartál mondani.

- Óh te együgyű, - feleli a hodzsa, - minthogy így is megy úgyis hazug a mondásom, nem mindegy neked, hogy búzát mondok-e, avagy árpát?

*

Szakadt odakünt az eső, a hodzsa pedig ül a szobájában és az ablakán át nézi a nagy esőt. Egyszerre csak látja, hogy az egyik szomszédja ugyancsak igyekszik az eső elől, hogy meg ne ázzon valahogy.

- Mért oly szaladvást? - kérdi a szomszédjától.

- Hogy át ne áztasson az áldás, - feleli a szomszédja. A vidéken ugyanis áldásnak nevezik az esőt.

- Sajnállak, - mondja a hodzsa, - hogy ily istentelen a beszéded. Nem szégyelled magad, hogy még futsz Isten áldása elől?

Elresteli magát az ember és lépést igyekszik hazafelé. Persze, hogy bőrig ázott eközben, nagy nevethetnékjére a hodzsának.

Elkövetkezett egy másik nap, azon is szakadt az eső. Most meg a szomszédbeli ült az ablaknál és amint nézi a nagy esőt, az áldást, egyszerre csak azt látja, hogy lohol a hodzsa hazafelé és nagyokat ugrik siettében, még a kaftánja szélét is feltűrte.

- Hodzsa, - kiált az ablakon át a szomszédja, - hát már elfelejtetted a minapi korholásodat? Hogy szégyen az Isten áldása elől futni?

Csak egy pillanatnyi a hodzsa megzavarodása.

- Fiam, - mondja, - én azért futok, hogy lábommal ne tapossam Istennek az áldását, nem pedig, hogy el ne ázzak.

*

Egy nagy tó volt Ak-sehir mellett, abban szokott volt a hodzsa halászgatni. Veszi egy nap a kosarát meg a hálóját és összefogdos vagy tíz halat. - Épp elég, - gondolja magában és boldogan készül vele hazafelé. Arra járt egy pár gyerek, odaférkőznek a hodzsa mellé és egymásután lopkodják ki a halakat, csak egy marad a hodzsa kosarában. Már menőfélben volt a hodzsa és amint hátára veti a kosarat, nagy megrökönyödésére azt látja, hogy csak egy darab vickándozik benne. Nagy haragra lobban a hodzsa, odafordul a tó felé és így fakad ki rá:

- Látod, hogy mit követtél el velem? Hal nélkül jöttem, hal nélkül térek is vissza. Nesze ez az egy hal, nesze még a kosár is, - és beledobja a tóba.

*

Egy barátja jön egyszer a hodzsához és arra kéri, hogy egy rokona van Bagdádban, annak szeretne egy levelet íratni.

- Allah szerelmére kérlek, - feleli a hodzsa, - hagyd most azt az írást. Nincs rá érkezésem, hogy most Bagdádba menjek.

A barátjának azonban úgy látszik, hogy szívén feküdt a dolog, de nem is értette meg egészen a dolgot.

- Hodzsa, - mondja, - a levél megírásának micsoda köze van a Bagdádba való menéshez?

Azt feleli rá a hodzsa:

- Tudod, nekem nagyon rossz az írásom, más valaki nem is tudja azt olvasni. Ha meg is írom a leveled, magamnak kellene odamenni, hogy el is olvassam az illetőnek. Most már érted?

*

Összegyülekeztek egyszer a hodzsák, közös volt a megbeszélni valójuk. Néhány arab hodzsa is volt köztük, fekete bőrűek, nagy Arábiából valók.

- Milyen a világ arra felé? - kérdezi tőlük a hodzsa,

- Olyan nagy ott a forróság, - mondják, - hogy mezítelenül járnak kelnek az emberek.

- Csodálatos dolog. Ha nincs rajtuk ruha, honnan tudjátok, hogy melyik az ember és melyik az asszony? - kérdezi nagy bölcsen a hodzsa.

*

Ötvenhárom gurussal tartozott a hodzsa a fűszeresnek. Régóta tartozott már vele. A csársiban üldögélt egy nap a hodzsa, csupa ismerős volt körülötte, amikor egyszerre csak eléje toppan a fűszeres. A kezével int egyet a hodzsának, hogy ha ki nem fizeti az adósságát, itt a barátai előtt szégyeníti meg. Félrefordítja a hodzsa a fejét, mintha nem neki szólna az az integetés. Ám eléje kerül a fűszeres és megint oda integet neki. Kifogy a hodzsa a türelméből, maga elé szólítja a fűszerest és azt kérdi tőle:

- Boltos, hány gurussal tartozom neked?

- Ötvenhárommal, - feleli a fűszeres.

- Ötvenhárom... - ismétli a hodzsa. - Jól van, holnap gyere el érte és huszonnyolc gurust kifizetek belőle. A többi húszat pedig holnap után fizetem ki, vagyis összesen negyvennyolc gurust. Mennyivel tartozom még aztán?

- Összesen öt gurussal, - feleli a fűszeres.

- Neveletlen paraszt, - kiált rá a hodzsa, - hát nem szégyelled magad, hogy ezért a hitvány öt gurusért itt alkalmatlankodsz körülöttem. Takarodj a szemem elől, ne is lássalak többé.

*

A szőllőjében volt a hodzsa, szőlőt akart haza vinni. Vagy két puttonyt teletölt, ráteszi a szamarára és indul vele hazafelé. Útközben egy pár gyerekemberrel találkozik. Rávásik a foguk a szőllőre és kérik a hodzsát, hogy kóstoltassa meg velük a szőllőjét. A hodzsa végignéz rajtuk, látja hogy többecskén vannak és csak egy-egy szemet juttat nekik belőle.

- Efendim, - mondják a legénykék, - nem kevéske ez az egy-egy szem?

- Gyermekeim, - feleli nekik a hodzsa, - mindnek egy az íze. Ha végig is kóstolnátok akár mindkét puttonyt, ugyanazt találnátok benne. Mert, és ezt meg is jegyezhetitek magatoknak, a sok és kevés étel közt semmi a különbség.

*

Szivri-hiszárban akadt dolga a hodzsának, odautazott egy nap. Pénz nélkül érkezett meg, az ennivalója is elfogyott már. Amint elhalad a csársi előtt, hát épp egy pék rakosgatja a friss cipóit. Csak úgy terjengett az étvágykeltő illatuk. Odaszól a péknek a hodzsa:

- Pék apó, tiéd ez a sok cipó?

- Hát ki másé lenne? - feleli a pék.

- Lelkem pék apó, - kezdi újra a hodzsa, - igazán mind a tied? Egytől egyig a tied?

- De különös vagy, - feleli a pék, - persze, hogy mind az enyém.

- Akkor hát mért nem látsz hozzá? - mondja mohón a hodzsa, - mért nem harapsz belé?

*

Perlekedők kerültek a hodzsa elé. Az egyik így adja elő az esetét:

- Efendim, fát rakott volt ez az ember a hátára és amint vitte hazafelé, elcsúszott és hanyatt vágódott. Az a sok fadarab a hátán, mind szerteszét gurult, ahány annyifelé. Épp arrafelé jártam s arra kért, hogy segítsem rá a hátára fákat.

- Mit adsz, ha megsegítelek? - kérdeztem tőle.

- Semmit, - volt a felelete.

- Jól van, - mondtam, beleegyeztem, rásegítettem a vállára a sok fát és azt mondtam aztán neki:

- Add hát azt a semmit, amit megígértél.

- Nem adta. Követelem azt a semmit, azért jöttem eléd.

Nyugodtan hallgatja végig a hodzsa:

- Igazad van; ha megígérte, meg is kell, hogy adja. Egyébként pedig ülj le ide mellém, erre a kerevetre ni. Előbb ám vedd le róla azt a pokrócot. Mi van alatta?

- Semmi, - feleli az ember.

- No hát fogd azt a semmit és kotródj el vele, de rögtön ám. Vedd az igazad és menj a dolgodra.

*

Beszélget egyszer a hodzsa a szomszédjaival és szóbeszéd közben egy édesség félét emlegetnek, mandolaolajjal készült helvát.

- Jó egynehány esztendeje, - beszéli a hodzsa, - hogy megkívánta a feleségem ezt a helvát. De bármennyire is igyekeztem, nem tudtam elkészíteni.

- Mi van azon nem tudni való? - mondja az egyik ember. - Hisz könnyű annak a módja. Mért nem csináltad meg?

Kénytelen volt vele a szegény hodzsa, hát bevallotta, hogy:

- Ha liszt volt, akkor olaj nem akadt; ha pedig olaj akadt volna, akkor meg liszt nem volt.

Megint azt mondja neki az iménti:

- Hodzsa, itt-ott mégis csak lett volna rá módod; liszt is adódott volna, meg olaj is.

- Szó sincs róla, - feleli a hodzsa, - volt ugyan olyan idő, hogy liszt is került elő, meg olaj is; csakhogy épp itt a bökkenő, ilyenkor meg én nem kerültem elő.

*

Datolyát vesz egyszer a hodzsa, egy egész okkányit és eszegeti magvastul, mindenestül. Látják az emberek és kérdik tőle, hogy minek nyeli le azt a sok magvat.

- Magvastul vettem, magvastul mérték, magvastul eszem is meg, - feleli a hodzsa.

*

Tyúkpecsenyét eszik a réten a hodzsa. Épp arra vetődik egy ember, megpillantja a falatozó hodzsát és így szól hozzá:

- De jó ízű lehet az a tyúkhús, adhatnál egy falatkát belőle.

- Testvér, - feleli a hodzsa, - nem adhatok, mert nem az enyém, hanem a feleségemé.

- De hiszen te falatozod, - mondja csodálkozással az ember.

- Mit csináljak? - feleli a hodzsa. - Azt mondta a feleségem, hogy egyem meg. Hát megeszem.

*

Egy zöldséges kertbe téved egyszer a hodzsa és ami cékla, répa meg retekféle a kezeügyébe akad, mind bedugja az iszákjába. Rajtacsípi ám a kertész és ráförmed a hodzsára, hogy mi itt a keresni valója, a más kertjében? Zavarba jön a hodzsa és zavarában azt böki ki nagy gyorsan, hogy a minapi vihar kergette ide.

- Hát ezeket itt ki húzogálta ki? - kérdi a kertész, rámutatva a kitépett veteményekre.

- Ide-oda dobált a vihar, - mondja a hodzsa - és amibe csak belefogózkodtam, mind a kezembe maradt.

- Hát az iszákodba hogy jutottak bele? - kérdi a kertész.

- Épp azon gondolkozom én is, - hangzott a hodzsa válasza.

*

Egy tolvaj lopózkodik be egyszer a hodzsához, összeszed ami csak összeszedhető és odébb áll vele. Észreveszi ám a hodzsa, kapja magát, összeszed egyet-mást ő is és utána a tolvajnak. Egyszerre érnek oda egy házhoz, ahol a tolvaj lakott volt.

- Mi itt a keresni valód? - kiált rá a tolvaj a hodzsára.

- Hiszen hurcolkodunk, - feleli a hodzsa, - itt lesz ezentúl a lakásom.

*

Azt mondja a hodzsa a barátainak:

- Egy nyári délután három téli nappal ér fel.

- Hogy-hogy? - kérdezik tőle.

- Úgy, - feleli a hodzsa, - hogy egy téli napon kimostam volt a kaftánomat. Három napig tartott, míg meg tudott száradni. Aztán egy nyári délután mostam ki és még az nap megszáradt.

*

Megbetegedett volt valaki a hodzsa házában. Jönnek hozzá a szomszédjai és tudakozódnak a beteg után.

- Eleinte meggyógyult, - feleli nekik a hodzsa, - de később aztán meghalt.

*

Épp látogatóban volt a hodzsa a kádinál, amikor beállít hozzájuk két panaszkodó ember.

- Kádi efendi, - kezdi el az egyik, - olyan közel esik egymáshoz a két házunk, hogy összeérnek egymással. A házunk közé rondított egy kutya. Kinek kell eltakarítania?

- Neked, - mondja az egyik.

- Neked, - mondja a másik.

Odafordul a kádi a hodzsához és a tréfa okából azt mondja neki, hogy ő tegyen köztük igazságot.

Ránéz a két emberre a hodzsa és kérdezi az egyiktől:

- A te házad előtt az a rondaság?

- Nem, - feleli az ember.

- Talán a te házad előtt? - kérdezi a másiktól.

- Nem, - feleli az is.

- Hát hol az igazság? - kérdi tőlük a hodzsa.

- Éppen a két házunk között, a középen - felelik mind a ketten.

- Ha így áll a dolog, - mondja a hodzsa, - akkor a kádinak kell eltakarítania, mert az ő gondja a tisztaság.

*

Jó kedvében volt Timurlenk, együtt tanyáztak a hodzsával, évődtek egymással.

- Hodzsa, - mondja neki az uralkodó, - milyen hangszert szeretsz a legjobban, cimbalmot, sípot avagy hegedűt-e?

- Egyiket sem igen kedvelem, - mondja a hodzsa.

- Pedig meg akarnálak eggyel ajándékozni. Milyet akarnál leginkább?

- Rézüsttel ajándékozz akkor meg, egy jókora nagy rézüsttel.

- Rézüsttel? - csodálkozik Timurlenk, - hiszen azon nem lehet muzsikálni.

- Hogyne lehetne, - feleli a hodzsa. - Bőrt feszítek ki rajta és dob lesz belőle. De emellett még azért is szeretem legjobban, mert főzhetni is benne.

*

Olyan nagy ökre volt a hodzsának, és olyan nagy volt annak az ökörnek a két szarva, hogy akár egy ember is elférhetett volna közte. Kedve szottyant egyszer a hodzsának, hogy ő biz odaül egyszer a két szarva közé.

Épp ott kérődzött egy este a nagy állat, ott heverészgetett a fűben, amikor fogja magát a hodzsa és odaül az ökör két szarva közé. Egy darabig csak elüldögélnek valahogy, a hodzsa is, meg az ökör is. Ám felpattan egyszerre az ökör, talpra ugrik és úgy leveti magáról a hodzsát, hogy a lélegzete is elállott szegénynek.

Odarohan az asszony a hodzsához és nagyokat sikolt nagy rémültében. Biztosra vette, hogy belepusztult az ura. Hallgatja a hodzsa a felesége zokogását, feleszmélkedik és így szólal meg:

- Sose sírj jó asszony. Fájnak ugyan a tagjaim nagyon, de legalább elértem, amiután olyannyira vágyódtam.

*

Egy árva fillérje se volt egy nap a hodzsának, búsan ődöngött a városban. Eszébe jut a rézüstje, amit Timurlenktől kapott, bőrt feszít ki rajta és kiállt vele az uccára, hogy túladjon rajta. Közben pedig jó nagyokat dobol vele, hogy ország-világ hallja. Az uralkodó is hallja a nagy dobolást, hírt adat magának és maga elé parancsolja a hodzsát.

- Mit dobolgatsz az uccán? - kérdi tőle Timurlenk; - minek veregeted úgy azt a rézüstöt?

- Padisah ura, - feleli a hodzsa, - túl akarnék rajta adni.

- Az üstön? A dobon? - csodálkozik az uralkodó. - Hisz azt kedvelted a legjobban, hisz azért kérted, hogy dobolni is lehessen rajta, meg főzni is lehessen benne. Tán bizony ráuntál?

- Nem éppen, - feleli tettetett zavarral a hodzsa, - de se kedvem a muzsikáláshoz, se hozzávalóm a főzéshez.

- Értem, - mosolyog a padisa, - na majd segítünk rajta valahogy.

Elgondolkozik egy kissé a hódító és azt kérdi a hodzsától:

- Hodzsa efendi, módodban van a választás. Mit akarsz inkább? Egy zacskó aranyat-e? Egy pompás szamarat-e? Egy nagy juh-falkát-e? Avagy egy gyümölcsös kertet?

Legott kész volt a hodzsa a felelettel:

- Tán inkább az aranyat add, hogy összeszedjem magam. Aztán a pompás szamarat, hogy ráülhessek és hogy könnyebben terelhessem vele a juh-falkát és hogy kényelmesebben ügessek a gyümölcsös kertbe, amit oly kegyesen nekem ígértél. A gyümölcsösben pedig a te dicsőségedért, a te hatalmadért, a te testi meg lelki üdvösségedért fogok az egy igaz Alláhhoz imádkozni.

Jót nevetett a szavain az uralkodó és mind megkapta, amit kívánt volt a hodzsa.

*

Szerette a hodzsa az itókát. Mondogatják is neki a hívői, hogy hagyja abba az italozást, nem való az egy hodzsához.

- Tudom, hogy nem való, - feleli a hodzsa, - de mit tegyek, amikor már második természetemmé, meg szokásommá is vált.

- Csak negyven napon át légy állhatatos, - tanácsolják neki - és majd a nem ivás lesz a második természeted, meg a szokásod.

Azt feleli nekik a hodzsa:

- Ti csak három napig legyetek állhatatosak s igyatok és majd meglátjuk, hogy nem válik-e szokásotokká.

*

Egy módos embernél volt éppen a hodzsa, járta az evés, ivás, meg a sok évődés. Tréfás kedvében volt a hodzsa és egymásután adogatta elő a bohókásnál bohókásabb történetkéit. Jókat nevetett rajtuk a gazda és jókedvében azt az ígéretet tette a hodzsának, hogy ezer gurussal jutalmazza meg másnap.

Beállít másnap a hodzsa és kéri az odaígért ezer guruskát.

- Ugyan hodzsa, - mondja a gazda, - jó kedvem volt a minap, csak afféle fecsegés volt az ígérgetésem.

- Nem a minapi ígéret volt az az afféle fecsegés, - vitatkozik vele a hodzsa, - hanem most fecsegsz-locsogsz össze-vissza. Elő azzal az ezer gurussal.

*

Nagy volt az egyszeri faluban az éhínség. Épp arra felé járt-kelt a hodzsa, és mert üres volt az ő tarisznyája is, összecsődíti a falu véneit és így szól hozzájuk:

- Vagy elláttok kellő ennivalóval, vagy azt cselekszem meg a ti falutokkal is, amit a minap tettem meg egy másikkal.

Megijed a sok öreg és annyi ennivalót hordanak neki össze, amennyi csak tellett tőlük. Hozzálát a hodzsa és amikor már jól teletömte magát, kérdezik tőle az öregek, hogy mit is cselekedett meg azzal a másik faluval.

Azt feleli nekik a hodzsa:

- Amint betértem a minap hozzájuk, a szomszéd falutokba, harapnivalót kértem tőlük. Nem adtak semmit, hát kaptam magam és otthagytam őket. Ha ti se adtatok volna semmit, a ti falutokat is úgy hagytam volna oda.

*

Egy lakodalmas házba tért volt be a hodzsa, hogy kedvére ehessék, ihassék.

- Van-e jó étvágyad, hodzsa? - kérdezik tőle az emberek.

- Hát mije lehet egy szegény hodzsának, - feleli a bölcs Naszreddin, - ha nem az étvágya.

*

Egy fürdőbe állít be egy nap a hodzsa. Úgy esett, hogy senki se volt épp az nap a fürdőben és egyedül való unalmában énekelgetni kezdett a hodzsa. Megtetszett neki a maga hangja, pedig inkább rikácsolás féle volt az éneklő szava.

- Nem is tudtam, hogy ilyen kellemes a hangom, - mondja; - kimegyek és felmászok a minárébe, hogy a községem is gyönyörködjék müezzini hangomban.

Gyorsan megfürdik, kisiet a hamámból, felmegy egy dzsáminak a mináréjára és hozzá kezd az ezán énekléséhez. Megáll a sok ember a dzsámi előtt, hallják a hodzsa rikácsolását, bosszankodnak rajta és így kiáltanak fel hozzá:

- Ember, mit zavarsz bennünket állati hanghoz hasonló kiáltozásoddal?

Leszáll a mináréről a hodzsa és így szól az emberekhez:

- Ha egy fürdő lenne a mináre tetején és abban kezdenék el énekelni, akkor látnátok csak, hogy milyen szép a hangom.

*

Italos volt egy nap a hodzsa. Annyit talált a garatra önteni, hogy a lábán is alig bírt megállani és csak úgy forgott vele a világ. Neki támaszkodik az uccán egy falnak és úgy vigyázza a világot. Arra vezetett a bekcsi (éjjeli őr) útja, megpillantja a hodzsát és azt kérdezi tőle:

- Mi itt a keresni valód, hodzsa? Mért nem mész már haza?

Így hangzik a hodzsa felelete:

- Hát nem látod, hogy forog velünk a világ? Várok a házamra, míg elibém kerül és akkor nyitok be az udvaromba.

*

Egy kis pénzecskéje gyűlt össze a hodzsának. Fogja és amikor nem látta senki, elásta egy helyre. Mikor aztán indul kifelé a házából, egyet gondol és azt mondja magában:

- Ha tolvaj lennék, biz én rátalálnék arra a pénzre. - Visszafordul, kiássa a pénzét és egy másik helyre ássa el. Ez se volt ínyére, megint kiásta és megint más helyre dugdosta el. Ebbe se tudott belenyugodni a hodzsa, itt is féltette a pénzét.

Egy domb állott a hodzsa háza előtt. Egy rudat vág ki a kertjéből, a pénzét belecsavarja egy kendőbe, ráköti a rúd hegyére, a rudat pedig a domb tetejére tűzi, hogy senki se érheti el kézzel. Amint felnéz aztán a rúdra, megnyugszik a lelke:

- Csak a madár, ha elérhet odáig, - gondolja magában és nyugodtan lát a dolga után.

Híres egy haramia járt a környéken, végignézte a hodzsa dolgát. Odalopózkodik egy este a házhoz, felmegy a dombra, lerántja a rudat, a pénzt zsebre teszi, a helyét pedig ganajjal kenegeti be.

Épp másnap történt, hogy pénzre volt szüksége a hodzsának. Odasiet a dombhoz, hát hűlt helye a pénznek, csak épp hogy ganaj van a helyén. Nagyon elcsodálkozik a hodzsa és így szólal meg ő elrökönyödésében.:

- Abban a hiedelemben voltam, hogy még ember se érhet el odáig. Pedig íme, még egy tehén is hozzá tudott férkőzni. Szubhán-allah, Szubhán-allah.

*

Mezítláb fogott hozzá a hodzsa a szántáshoz. Amint hajtja az ökrét és szántja a földjét, egyszerre csak nagyot kiált fájdalmában. Az történt vele, hogy egy nagy tövis szúródott be a talpába. Odasiet a vízhez, jól kimossa a lábát, vászonnal átgöngyölgeti és így fohászkodik fel végül:

- Ezer a szerencsém, hogy nem volt a lábamon az új cipőm, még csak a minap vettem őket.

*

Éhínség idejében történt, hogy egy faluba tért volt be a hodzsa. Szinte megütődik rajta, amint látja, hogy apraja-nagyja bővében az ételnek, italnak. Még őt is megkínálják és alig győzi a sok rétest, meg az egyébféle édességeket.

- Pompás egy hely ez a ti községetek, - mondja a vendéglátójának, - bővében az ennivalótok. Holott minálunk, meg minden egyébütt is, szinte halnak az éhségtől.

- Tán megbolondultál hodzsa, - ütődnek meg a szavain. - Avagy azt se tudod, hogy bajrám ünnepe van ma? Hogy étel-italról még a legszegényebbje is gondoskodik?

Elgondolkozik a hodzsa és így fohászkodik magában:

- Rendelj el, óh Allah, minden napra bajrámot és vége lesz annak az áldatlan éhínségnek.

*

Vendégnek állított be egy házba a hodzsa. Nagy volt aznap a forróság és jeges hosáfot (gyümölcslét) tálalnak az asztalra. A merő kanalat a házi gazda veszi a kezébe, a hodzsának egy apró kis kanálkát juttatnak oda. Egymásután kanalazza a gazda a jóféle hűsítőt és olyan nagy tőle a gyönyörűsége, hogy minden egyes kanál után behunyt szemmel hajtogatja, hogy:

- Oh, meghaltam, meghaltam.

A hodzsa is merítene a kanalával, de alig egy pár csepp, hogy elfér benne. Egyet gondol a hodzsa és azt mondja a házigazdának:

- Add egy kissé a kanaladat, én is meg szeretnék vagy egyszer-kétszer halni.

*

Kérdezik egyszer a hodzsától, hogy lehet-e egy száz esztendős embernek gyereke?

- Miért ne? - feleli a hodzsa, főleg ha húsz vagy harminc esztendős szomszédjai vannak.

*

Részeges egy bírája volt Szivri-hiszárnak, a hodzsa akkori községének. A kertjében tartózkodott egy nap a bíró és tökrészegre itta magát. A föld porában fetrengett, a kaftánja az egyik oldalán, a turbánja meg a másik oldalánál. Arrafelé sétált volt a hodzsa, mellette a tanítványa, az Ummád nevezetű. Amint megpillantja a bírót a hodzsa, veszi a földről a kaftánt meg a turbánt, magára ölti és odébb áll vele.

Másnap, amint felocsúdott a bíró és nem lelte a két ruhadarabját, ráparancsol a szolgálattevőjére:

- Jól nézz szét a községben. Akin meglátod a ruhámat, csípd nyakon és úgy hozzad elém.

Járja az ember a várost és megpillantja a hodzsát, rajta a kaftánt meg a bíró turbánját. Nyakon ragadja a hodzsát és viszi a törvényszékre, a bíró színe elé.

- Kádi efendi, - kezdi elsőnek a hodzsa, - Ummáddal, a tanítványommal sétáltam volt tegnap. Amint elsétálok egy kert előtt, hát egy részeg ember fetrengett benne, majd hogy a ruháját is be nem rondította. Elkaptam előle a kaftánt meg a turbánt és magamra vettem, tanúm rá a tanítványom. Nyomozd ki a ruha gazdáját, hogy visszaszolgáltassam neki.

Persze, hogy nem vallott színt a bíró, persze, hogy a hodzsán száradt a ruha.

*

Elzárt kis edénykét ad át egy ember a hodzsának.

- Rád bízom, míg vissza nem jövök érte, - mondta neki az ember.

Egy-két nap elmúlik és senki se jön az edényért.

- Vajjon mi lehet benne? - kíváncsiskodik a hodzsa és se szó se beszéd, biz ő kinyitja. Hét csurgatott mézzel van tele. Meg nem állhatta a hodzsa, nyalt egy-kettőt belőle. De finom volt az íze, de pompás az illatozása. Minden nap csak egy-egy keveset, egy-egy csipetnyit és azon veszi magát a hodzsa észre, hogy vége felé jár az edénykének. Jön egy szép napon az edény gazdája és kéri az edénykéjét. Szó nélkül nyújtja oda neki a hodzsa. Nagyon megkönnyebbedhetett az edény, mert sokat emelgeti a gazdája. Kinyitja, belenéz, hát nem lát benne semmit, de még egy csipetnyit se. Ránéz az ember a hodzsára és kérdezi tőle:

- Efendim, hol ebből a méz?

- Hiába kérdezed, - feleli a hodzsa, - úgyse érnéd be a felelettel.

*

Vidéken járt-kelt a hodzsa és megtudta, hogy nagy a vendégség egy házban. Egy papiros darabot vesz elő, összehajtja, borítékba teszi és beállít vele a házba.

- Mit akarsz? - kérdezik tőle, amint bekopogtat a házba.

- Levelet hoztam a gazdának, - feleli.

Beengedik a házba, odamegy a lakmározók közé, átadja a levelet a gazdának és letelepszik az ételes tálak mellé. Felbontja a gazda a levelet, belenéz és azt mondja a hodzsának:

- Hisz egy sor írás sincs ebben a levélben. Minek hoztad?

- Efendim, - feleli a hodzsa, - sietvést kellett elhoznom, nem volt idő a megírására.

*

Panasszal állítottak be a bíráskodó hodzsához.

- Efendim, - mondja a panasztévő, - kint a csordán egy tehén, alighanem a te tehened, az én tehenembe döfte bele a szarvát és elvérzett az állatom.

- Mi köze ehhez a tehén gazdájának? - feleli a hodzsa. - Egy tehenet csak nem lehet felelősségre vonni.

- Bocsáss meg, - mondja a panasztévő, - egy kis tévedés volt a szómban. Nem a te tehened ölte meg az enyémet, hanem az én tehenem a tiédet.

- Hja, - mondja a hodzsa, - akkor egész másként áll a dolog. Vedd le csak a polcról azt a fekete táblás könyvet, hadd keressem ki belőle az igazságot.

*

Vidékre került egyszer a hodzsa és megszólítja egy gazdaember:

- Hodzsa efendi, tiszteld meg a házamat, kóstold meg a sómat, meg a kenyeremet, aztán meg eltereferéljük az időt.

Keveset evett aznap a hodzsa, örült a meghívásnak. Amint helyet foglalnak az asztal körül, hát csakugyan só meg kenyér kerül rá, semmi egyéb. Éhes volt a hodzsa, ennyivel is be kellett érnie. Kopogtatnak eközben az ajtón és hallják, hogy ételért rimánkodik egy koldus. Kihajlik a nagy fösvény az ablakon és rámordul a koldusra:

- Pusztulj el innen, mert kettétöröm a derekadat.

A koldus továbbra is ott áll és könyörög egy kis ennivalóért. Feláll erre a hodzsa, kihajlik az ablakon és azt mondja a koldusnak:

- Nem olyan ám ez a mi gazdánk, mint a többi sok ember. Nem ismeri ő a tréfát. Amit egyszer kimondott, annak ura is marad, ha törik, ha szakad.

*

Egy korsót nyújt oda a hodzsa a lányának és jól arcul üti vagy kétszer. Azt pótolván hozzá, hogy:

- El ne törd valahogy ezt a korsót.

Meglátták a szomszédok és kérdik a hodzsától:

- Efendim, miért bántod a lányod, hisz ártatlan a szegény.

Azt feleli rá a hodzsa:

- Addig kell rá figyelmeztetni és meg is büntetni, míg el nem törik a korsó. Mert ha már eltört, akkor úgyis mindegy.

*

Tanyázgatott a barátaival a hodzsa, erről is esett szó, meg amarról is. Amint üldögélnek, odajön egy ismerőse a hodzsának és arra kéri:

- Hodzsa efendi, nem váltanád apróra ezt az arany pénzemet?

Nem volt pénze a hodzsának és mert restelte magát az emberek előtt, csak annyit mondott oda félvállról, hogy:

- Majd máskor.

Nem engedett ám az ember, mert szüksége volt az apróra. Kénytelen kelletlen a kezébe veszi az aranyat, forgatja, méricskéli, hogy megvan-e a kellő súlya.

- Nem válthatom apróra, - mondja végül a hodzsa, - kevesebbet nyom a kelleténél.

- Hodzsa lelkem, - kéri az ember, - nagy a szükségem az apróra, inkább vond le, ami hibádzik belőle.

Megint megforgatja az aranyat a hodzsa, megint visszaadja az embernek, hogy nagyon kopott az az arany, sok hibádzik belőle, biz ő nem váltja azt fel.

Megragadja az ember a kezét és azt mondja neki:

- Adj, amennyit akarsz; később majd visszaadom annak, akitől kaptam és te is visszakapod a pénzed. Nagy szívességet teszel vele.

Restelkedik a hodzsa, meg bosszankodik is. Megint a kezébe veszi az aranyat, jó néhányszor megforgatja, meg-megméregeti és azt mondja végül:

- Ha jó a számításom, pedig úgy látom, hogy jó, neked kell még vagy hat gurust ráfizetned, úgy elfogadom a pénzed.

*

Ép a zöldséges bolt előtt haladt volt el a hodzsa. Az ajtófélfánál állott a boltos és amint megpillantja a hodzsát, megszólítja, hogy hozza rendbe a tartozását, már jó ideje, hogy adósa vele.

- Mutassad a deftert (írást), - mondja a hodzsa; közben meg azon gondolkozik, hogy miképp juthatna ki a hínárból. Amint nézik az írásokat, azt látja a hodzsa, hogy harmincegy gurus az adóssága. Nézegeti a másik oldalán is, ott meg az imámnak látja az adósságát, huszonöt gurusra rúgott éppen. Egyet gondol a hodzsa és azt mondja az együgyű boltosnak:

- Jó barátságban vagyok az imámmal; amivel ő tartozik, mintha én tartoznék vele és amivel én tartozok, mintha neki lenne az adóssága. Huszonöttel tartozik ő, én meg harminceggyel. A különbség mindössze hat gurus. Add ide azt a hat gurust és se nekem nem lesz többé tartozásom, se az imámnak.

Még a boltos örült neki a legjobban, hogy kiegyenlítődött a két tiszteletes tartozása. Pedig amint gondolkozott rajta és próbálgatta a számolgatást, sehogyse boldogult vele.

*

Egy borjút csent el a hodzsa a szomszédjától. A hodzsa levágja, a húsát megeszi, a bőrét pedig elrejti. Észreveszi harmadnap a szomszéd, hogy ellopták a borját és kiáltozni kezd az uccán:

- Mohamedánok, elloptak egy ökrömet, nagy kár esett rajtam.

Hallja a kiáltozását a hodzsa és megbotránkozik rajta. Fogja a borjúbőrt, kihajlik vele az ablakán és azt kiáltja oda a szomszédjának:

- Szégyeld magad, vén tolvaj, hogy ökröt akarsz a borjad helyett.

*

Fürjekre vadászott egyszer a hodzsa, fogott is egynehányat. Megsütötte őket, beletette egy nagy edénybe és egy fedőt borított rá. Siet aztán egy-két barátjához, estebédre hívja őket, hogy lássák az ő vadászi voltát. Közben pedig egy másik ismerőse tér be hozzá, aki nem volt hivatalos a vacsorára, kiszedi az edényből a sültet, eleven fürjeket tesz le a helyére s inal aztán elfelé.

Jön a hodzsa a barátaival, lekuporodnak az asztal mellé, az edény az asztalra kerül és amint emeli le nagy büszkén a fedőt, hát repül a sok fürj az edényből és ki az ablakon át. Úgy elálmélkodott a hodzsa, hogy jó darabig csak tátott szájjal állott. Végül megszólal és így fohászkodik az ég felé:

- Teremtő Allah, ha már életre is keltetted azokat a madárkákat és visszaadtad nekik a szabadságukat, mi lesz én velem, az olajommal, a sómmal, a borsommal, a tűzrevalóval, meg a pénzemmel? Ki téríti azt nekem vissza?

*

Elpanaszkodik egy ember a hodzsának, hogy sose lát napot a háza.

- Hát a meződ lát-e napot? - kérdi tőle a hodzsa.

- Persze hogy lát, - feleli az ember.

- Akkor a mezőre cipeltesd a házad, - feleli a hodzsa.

*

Egy kevéske pénzecskéje volt a hodzsának és félt, hogy el találják tőle lopni. Elrejti a szobája egyik sarkában és amikor ki akar menni, visszafordul az ajtóból és arrafelé néz, ahová a pénzét dugta volt el.

- Más helyre kell eldugnom, - mondja a hodzsa, - mert ha tudom a helyét, hátha én lopom el?

*

Egy tó partjára fekszik le a hodzsa és úgy tesz, mintha már meghalt volna. Arrafelé jön épp egy ember és így szól magában:

- Vajjon hol lehet ennek a tónak az átjárója?

Azt feleli rá a halottat játszó hodzsa:

- Amikor még életben voltam, errefelé szoktam volt átkelni. Most, hogy halott vagyok, nem igen tudom már a helyét.

*

A mecsetbe várták a hodzsát, hogy elimádkozza az aznapi imádságokat. Jó kedvükben voltak a hívők és meg akarták tréfálni a hodzsát.

- Ha majd beteszi ide a lábát és üdvözöl bennünket, ne köszönjünk neki vissza, - volt a közös megállapodásuk. - Vajjon mit szól majd a hodzsa?

Rövidesen meg is jön a hodzsa és amint köszönti a hívőit, senki se köszön neki vissza.

Szétnéz közöttük és mintha nem is látná őket, így szól maga-magának:

- Úgy látszik, hogy senki se jött ma a templomba, egymagamra maradtam, - szólt és magukra hagyta őket.

*

Levest szürcsöl egy nap a hodzsa és elégeti a száját, hogy ott hagy asztalt, leveses tálat, kirohan az uccára és torkaszakadtáig kiáltozza:

- Emberek, meneküljetek, tűz ütött ki a gyomromban.

*

Barackkal volt a hodzsa zsebe teli, úgy sétálgatott az uccán. Találkozik egy barátjával és azt mondja neki:

- Ha ki tudod találni, hogy mi van a zsebemben, a legnagyobb barackot adom oda neked.

- Barack, - találja ki a leleményes ember.

Elcsodálkozik a hodzsa és azt mondja annak az embernek:

- Melyik kurafi árulhatta el neked?

*

Egy szőlőskert volt eladó a városban és mert olcsó volt az ára, négyen-öten is meg akarták venni. Odamegy a venni szándékozók egyike a hodzsához és arra kéri, hogy alkudjon még le valamit az árból. Odasiet a hodzsa a kert gazdájához és alkuba bocsátkozik vele. Eljön másnap a vevő és kérdi a hodzsától, hogy van-e valamelyes eredménye?

- Nyélbe ütöttem a dolgot, - feleli a hodzsa, - de sok fáradságomba is került. Tele beszéltem a fejét, hogy így nem ér annyit, úgy nem ér annyit és ugyancsak lealkudtam az árából. Mit szólsz hozzá?

Nagyot hálálkodik az ember és szinte ugrálgat az örömében.

- Nem kérded, - szól a hodzsa, - hogy mennyi a hasznom belőle?

- Remélem, - feleli az ember, - neked is csak juttat valamicskét a gazdája.

- Bajos egy kissé, - feleli a hodzsa, - mert ha már annyit le tudtam belőle alkudni, inkább magamnak vettem meg a kertet. Én lettem az új gazdája.

*

- Hodzsa efendi, - kérdezik tőle egy ramazáni estnek késői idejében, - hány az óra?

- Mindössze csak egy órám van, az is a zsebemben.

- Nem azt kérdezem én, - feleli az illető, - hanem, hogy mennyi az óra?

- Száznyolcvan gurust adtam érte, annyiba van nekem, - feleli a hodzsa.

- Megint nem értettél meg, - mondják neki, - hogy állunk idő dolgában a mai estével?

- Talán vacsorára akarsz hozzám jönni? - kérdi a hodzsa. - Friss kenyerem van, friss hagymám, sárgadinnyém, ugorkám és azt hiszem, hogy piláf (rizs) is előkerül hozzá.

- Talán gúnyolódni akarsz velünk, - mondják. - Milyen időben vagyunk most?

- Épp nyár közepén, nagy melegben, - hangzik a hodzsa felelete.

- Hodzsa efendi, - kiált rá a sok ember, - nem a tréfa kedvéért kérdezzük mi. Ember, milyen ez a mostani idő?

- Mi van azon kérdezni való? - mondja végül a hodzsa. - Késői idő.

*

Azt kérdezik egyszer a hodzsától, hogy a napnak vehetni-e több hasznát, avagy a holdnak-e?

Azt feleli a bölcs hodzsa:

- Nappal kél fel a nap és így nem veszi az éjjelnek hasznát. A hold az éjszaka kél fel és világossá teszi a mindenséget. Így hát a holdnak veszik több hasznát.

*

Brusszában akadt volt dolga a hodzsának. De bármiképp jár is el a dolgában, bármennyire fáradozik, sehogy se ütődik nyélbe a dolga. Azt mondja neki egy odavalósi:

- Ha elmész a nagy dzsámiba és negyven napon át imádkozol, a negyvenedik napon elintéződik a dolgod.

Szót fogad a hodzsa, negyven napon át mindennap imádkozik és még se történik semmi, se a negyvenegyedik napon, se később. Fogja magát és a nagy dzsámi helyett a kis dzsámiban végzi el az imádságát. És íme, elintéződik a dolga. Odasiet erre a nagy dzsámi elé és azt kiáltja oda neki:

- Különb legény ám a fiad, a kis dzsámi, mert túltett rajtad.

*

Azzal állít be egy paraszt a hodzsához, hogy rühes lett a kecskéje.

- Hodzsa efendi, - mondja a paraszt, - azt javallják a szomszédaim, hogy kátránnyal kenjem be a kecskémet. Ha megtennéd, hogy ráolvasnál, attól hamarabb gyógyulna meg.

Azt feleli neki a hodzsa:

- Szívesen megteszem a te kedvedért, ráolvasok a betegedre. De ha azt akarod, hogy egészen kigyógyuljon a kecskéd, a ráolvasás előtt még egy kis kátránnyal is kend be.

*

Megharagudott a községe a hodzsára és bepanaszolják a bírónak. Hívatja a bíró a hodzsát és azt mondja neki:

- Nem akar többé a községed, másutt keress magadnak helyet.

Azt feleli rá a hodzsa:

- Tulajdonképpen én untam rá a községemre. Menjenek és más helyen telepedjenek meg. Annyi sok ember csak talál magának egy falura való helyet.

*

Társaságban volt a hodzsa és nagyon sokat beszélt az egyik szomszédja. Egy percig se volt nyugta a szájának. Egy sarokba húzódott vissza a hodzsa és nagyokat kezdett ásítani.

- Efendim, - mondja a végén az a sokat beszélő ember, - te meg a szádat se nyitod ki.

- Ugyan testvér, mit nem mondsz, - feleli a hodzsa, - sőt annyiszor kitátottam a számat, hogy kicsi híja, hogy szét nem szakadt.

*

Kóniában sétálgatott egy alkalommal a hodzsa és egy nagy konak (palota) előtt állott meg nagy csodálkozva. Elbámészkodott rajta és szájtátva nézte a nagy épületet. Egy szolga állott a kapuja előtt és kérdezi a hodzsától:

- Mit bámulsz olyan nagyon?

- Miféle épület ez a nagy ház? - kérdezi a hodzsa.

Dicsekedni akart az a szolga, meg az embert is meg akarta tréfálni, hát azt felelte:

- Malom.

- Vajjon, - kérdi erre a hodzsa, - ebben a malomban dolgozó állatok szintén olyan nagyok-e?

*

Farkasvadászatra ment a hodzsa, a szomszédja is vele tartott. Hatalmas egy farkast pillantottak meg a réten és utána a bestiának. A farkas az odújába menekült, a szomszédja utána. Vagy egy óra hosszáig várakozott rá a hodzsa, és végül a lábánál fogva húzza ki a szomszédját. Hát nagy Allah, csak a feje hibádzott neki. Siet a hodzsa hazafelé, egyenesen a szomszédja házába és azt kérdezi az asszonytól:

- Emlékszel-e asszony, hogy amikor elindult hazulról az urad, rajta volt-é a feje, vagy nem?

*

Lakodalmat ültek egy házban. Egy ócska kaftánját ölti magára a hodzsa és úgy tér be a vigadozók közé.

- Nincs itt semmi keresni valód, - kiáltja feléje a sok ember és kituszkolják a házból. Majd hogy ki nem röpítették.

- Hm, - esik a hodzsa gondolkozóba, - szegény ember mit is keres a lakodalmasok közt.

Siet haza a kunyhójába, kinyitja a nagy ládáját, kiveszi belőle díszes hímes kaftánját, fejére teszi selyemmel bélelt nagy turbánját és úgy tér vissza a lakodalmas házba. Csak úgy ámuldozott a sok ember, mind odasiet a hodzsához. Odaültetik a főhelyre, párnát raknak a feje mögé és csak úgy lesik a parancsszavát.

- Hamar a kávét, hamar az ételeket, hamar a serbetet, - kiáltozza a sok ember és lót-fut a cselédség, mindegyik első akar lenni.

A hodzsa szép nyugodtan leül, előtte a sok étel, a pirosra sütött pecsenyék, a piláf, a johurt, a mézzel leöntött sok édes tészta és hol az ételre néz, hol a kínálgató emberekre.

- Kezdj hozzá, hodzsa efendi, - biztatják a szomszédjai, - áldás a kezeden.

A hodzsa megmozdul, leveti a díszes hímes kaftánját, selyemmel bélelt nagy turbánját és így szólal meg a szava:

- Na te kaftánom, na te turbánom, titeket kínálgatnak az emberek, ti lássatok hozzá az evéshez. Mert csoda erő lakozik ám bennetek.

Figyel a sok ember és hol a hodzsát nézik, hol a kaftánt meg a turbánt.

- Az imént, - folytatja a hodzsa, - nélkületek léptem be e házba. Hát nem kidobtak? Hát nem kirúgtak? De máskép történt ám a ti fogadtatástok. Nesztek kaftánom, nesztek turbánom, egyetek, igyatok, titeket illet ez a nagy megtiszteltetés.

Elhallgattak a lakodalmasok, nagyon elrestelték magukat.

*

Egy mandulát tört fel egy nap a hodzsa és hogy-hogynem, elgurult a magva.

- Csodálatos dolog, - sóhajt egyet a hodzsa, - hogy nemcsak az élő teremtmények, de még az élettelenek is hogy futnak a haláluk elől.

*

Szivri-Hiszárba érkezett egy nap a hodzsa. Felhők kergetődztek az égen, a nap is lemenőfélben. Egyszerre csak azt veszi észre, hogy rohan kifelé a sok ember a kávéházból, szájukban a hosszúszárú csibuk; az asszonyok a háztetőkön, a gyerekek az uccákon és úgy bámészkodnak az ég felé.

- Hát ezekbe vajjon mi ütött? - csodálkozik a hodzsa. Épp egy boltocska mellett haladt volt el, egy öreg hádzsi üldögélt benne és pergelgette a jószagú jemeni kávét.

- Hádzsi baba, - szólítja meg a hodzsa az öreget, - mért bomlanak az emberek? Mi lelte őket, hogy hanyatt-homlok rohannak és az ég felé meredeznek?

Eközben sötétedni kezdett, a müezzin is belekezdett az imádságába és ünnepi csend ülte meg a falut.

- Jer, - szólal meg az öreg hádzsi, - nézzünk ki az uccára és nézz az ég felé te is.

Kimennek és látja a hodzsa, hogy az új hold emelkedik felfelé, akár egy ezüst sarlócska.

- Íme, az új holdat nézik az emberek, - magyarázza a hodzsának a hádzsi.

Elmosolyodik a hodzsa és így szól a hádzsihoz:

- Különös egy falu népe ez a tiétek. Egy darabocska még csak a holdatok és már is annyi a bámulója. Bezzeg minálunk még akkor se vetnek rá ügyet, amikor akkora nagy, akár egy taliga kereke. Ahány ház, annyi szokás.

*

Cipeli a hodzsa a zsák búzáját a malomba.

- Be jó lenne, - gondolja magában a hodzsa, - ha ez a sok búza arannyá változnék át.

Addig-addig gondolta, míg végül el is hitte, hogy csupa arany a zsákja. Belenyúl nagy boldogan a zsákba, de bizony csak búzát talált benne, nem pedig aranyat. Az ég felé fordítja a tekintetét és szemrehányó hangon mondja:

- Óh, nagy Allah, mért csaltad meg szegény szolgádat?

*

Egy ebédelő társaság mellett haladt volt el a hodzsa. Ily szókkal köszönti őket az éhes hodzsa:

- Béke veletek, ti fösvény lelkűek.

- Alláhra mondom, - felelik neki vissza, - nem vagyunk mi fösvény lelkűek.

- Óh, nagy Allah, - fohászkodik a hodzsa, - add, hogy ne ők hazudtak légyen; add, hogy én hazudtam légyen.

*

Olyan egy mély pocsolyába talált egyszer a hodzsa lépni, hogy sehogy se tudott belőle kikecmeregni. Így tűnődött el a hodzsa:

- Sose jutok ki ebből a pocsolyából, hacsak hajon nem ragadom magam és így ki nem húzom magam.

*

Egy jó ismerősével találkozik egyszer a hodzsa, akit már jó ideje, hogy nem látott.

- Hogy megy a sorod, hodzsa efendi? - kérdi tőle az ember.

- Jól, - feleli a hodzsa. - Az összes pénzem gabonában fekszik. Ami gabonám van, az meg lisztben fekszik. Ami lisztem van, az kenyérben fekszik és ami kenyerem van, az a gyomromban fekszik.

*

Egy faluba téved egyszer a hodzsa és betér egy ismerőséhez. Déltől egész estig üldögélt a házban, de nem kínálták a hodzsát se étellel, se italfélével. Ásítani kezd el egyszerre a hodzsa és se vége se hossza az ásítgatásának.

- Miért ásítozol annyit? - kérdi a ház gazdája.

- Kettős oka van az ásítgatásnak, - feleli a hodzsa. - Az egyik az éhség, a másik pedig az álmosság, Álmosnak éppen nem vagyok álmos.

*

A mezőn sétálgatott a hodzsa és nagyon meg talált éhezni. Egy paraszt üldögélt a tanyája előtt és javában falatozgatott. Abban a hiszemben, hogy őt is meginvitálja, odamegy hozzá a hodzsa. A paraszt azonban nem kínálja meg és csak azt kérdezi tőle:

- Hová való vagy, testvér?

- A te faludbéli, - feleli a hodzsa.

- Jó híreket várok tőled, - mondja a paraszt.

- Kaphatsz, amennyit csak akarsz, - feleli a hodzsa.

- Láttad a feleségemet?

- Sudár a termete, akár a pálmáé.

- Hát a fiam mit csinál?

- Játszik a pajtásaival.

- Hát a tevém?

- Úgy meg van hízva, akár pukkadásig.

- Hát a kutyám?

- Vigyáz a házadra.

- A házam?

- Erős, akár egy várkastély.

Elhallgat aztán a török, tovább eszik. Eszébe se jut, hogy megkínálja a hodzsát. Elindul erre a hodzsa, amire megint megszólal a paraszt:

- Hová testvér?

- Megyek vissza a faluba. Amióta megdöglött a kutyád, se szeri se száma a tolvajoknak.

- Hát megdöglött a kutyám?

- Meg a.

- Mitől? Hogyan?

- Sokat talált zabálni a tevéd húsából.

- A tevém is kimúlt?

- Ki a.

- Mitől? Hogyan?

- A feleséged sírjánál botlott el, ott lehelte ki a páráját.

- Meghalt a feleségem?

- Meg a.

- Mitől? Hogyan?

- Bánatában a fia halála miatt.

- Meghalt a fiam?

- Meg a.

- Mitől? Hogyan?

- Amikor összedőlt a házad és agyonnyomta a fiadat.

Nagyot ugrik a paraszt s eszeveszetten rohan a falujába. Étel se kellett már neki. A hodzsa meg nyugodtan leült és mindent megevett, amit a paraszt otthagyott volt.

*

Csodálatos egy álmot látott a hodzsa, siet is vele másnap a kádihoz.

- Mi mondani valód van? - kérdi tőle a kádi.

- Csodálatos álmot láttam az éjjel, - feleli a hodzsa.

- Hadd hallom, - mondja a bíró.

- Azt álmodtam, - kezdi el a hodzsa, - hogy mi ketten házat cseréltünk egymással és ráadásul száz akcsát (ezüst pénzt) fizettem ki neked. Miután pedig a megfordítottja igaz az álmunknak, a te házad neked marad, az én házam pedig nekem. Azért jöttem, hogy add vissza a száz akcsámat.

*

Benyit a hodzsához a szomszédja és ugyancsak korholja, hogy mért hagyja, hogy a kutyája egész éjszaka ugasson?

- Be se hunyhattuk a szemeinket, se én, se a családom.

Mosolyog a hodzsa és így válaszol a szomszédjának:

- Tán azt kívánnád, hogy én ugassak?

*

A szószéken állott a hodzsa, hogy oktassa a híveit. Feláll az egyik hívője és egy kérdést intéz a hodzsához, várván rá a kellő feleletet. Vakarja a hodzsa a füleit, sehogy se tud a kérdésre megfelelni.

- Ha ilyen kevés a tudásod, - mondja neki a hívő, - mi ott fent a keresni valód?

Azt feleli neki a hodzsa:

- A tudásomhoz mérten ilyen magas hely illet meg engem. De ha a nem-tudásomat nézném, akár a magas egekig is felszállhatnék.

*

Elfogyott a hodzsáék tüzelője, pedig nagymosás előtt állottak. Veszi a hodzsa a fejszéjét és siet vele a cserjésbe. Sötét este lett, amikorára odaérkezett és hogy-hogynem, elvesztette a fejszéjét.

- Teremtő Allah, - kiált fel nagy kétségbeesésében, - ha megtaláltatod velem a fejszémet, egy zsák rizzsel fogom meghálálni.

Hát nem ott hever a fejsze a lábai előtt? Felkapja és így kiált fel nagy örömében:

- Köszönöm, nagy Allah, köszönöm. De mert látom, hogy könnyen teljesíted a hívőid kérését, arra kérnélek, hogy a zsák rizst is találtasd meg velem. Úgy is neked ajánlottam fel.

*

Ahányszor csak nagymosás volt a hodzsáéknál, mindig megeredt az eső. Amint megy egyszer a csársiba, hogy mosószappant vásároljon, megint kezd az eső csepegni. Belép a hodzsa egy szappanosnak a boltjába és azt mondja neki:

- Adj ide egy okka sajtot.

- Szappan az, nem pedig sajt, - mondja sértődötten a kereskedő.

- Jól tudom én azt, - feleli a hodzsa, - de ha szappannak mondom, attól félek, hogy megered az eső.

*

Tatarozgatta hodzsa a házát és egy jókora nagy földrakás gyűlt össze az udvarában. Kérdi tőle a szomszédja, hogy hova takarítja el azt a sok földet.

- Gödröt ások, - feleli a hodzsa, - abba hordom felé.

- Az ám - mondják neki, - de mi lesz azzal a földdel, amit ki fogsz ásni?

- Hogy mi történik majd a messze jövőben, azzal egyelőre nem sokat törődöm, - hangzik a hodzsa válasza.

*

Borbély előtt ült egy nap a hodzsa. Ügyetlen volt a mester nagyon és nem egy vágást ejtett a hodzsa arcán meg a fején. Szegénynek csak úgy peregtek a könnyei és fel-felszisszent fájdalmában. Közben pedig lárma üti meg a fülét és kérdi a borbélytól, hogy mi történik az uccán?

- Kovácsmester lakik a közelünkben, - feleli a borbély, - lovakat patkol, onnan a nagy hűhó.

- Én pedig az hittem, - mondja a hodzsa, - hogy beretválnak valakit.

*

Egyre tanítgatta a hodzsa a tanítványait, hogy öregekkel szemben mikép viselkedjenek.

- Ha például tüsszent egyet egy öreg, tapsoljátok meg és kedves egészségére kívánjátok.

Hallgattak a szóra a tanítványai.

Egy napon, amint gyomlálgat a hodzsa a kertjében, valahogy félre talált lépni és zsupsz bele a kútba. Segítségért kiáltozgat szegény. Rohan a sok tanítványa a kúthoz, kötelet eresztenek le és húzzák a hodzsát felfelé. A bőrig ázott hodzsa eltüsszenti magát, megfázott a hideg vízben. Eleresztik a tanítványai a kötelet, összeverik a tenyerüket és kedves egészségére kívánják a hodzsának. Másodszor is lepottyant a hodzsa a kútba.

*

Földre tett volt szert a hodzsa. Amint hozzákezd a megműveléséhez, feltekint az égre, rámutat a földjére és így fohászkodik az egek urához:

- Uram, ez itt az én földem, a te alázatos szolgádé. Öntözgessed esővel, hogy meghozza a termését.

Azzal szép nyugodtan elmegy és egyéb dolga után lát. Zivatarosan esett egy éjjel az eső és örvendez a hodzsa, hogy akkora lesz a kalász a földjén, akár jómaga. Kisiet másnap a földjére, de sehogy se tud ráakadni. Egy patak mellett feküdt ugyanis a földje és a nagy esőtől úgy meg talált duzzadni, hogy kiöntött és víz alá került. Égnek emeli a hodzsa a szemeit, a két kezét és bűnbánóan így sóhajt fel:

- Nem tebenned a hiba, óh Uram, hanem énbennem, hogy ostoba fejjel megmutattam neked a földemet.

Folytatás