Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tanyázgatott a barátaival a hodzsa, erről is esett szó, meg amarról is. Amint üldögélnek, odajön egy ismerőse a hodzsának és arra kéri:
- Hodzsa efendi, nem váltanád apróra ezt az arany pénzemet?
Nem volt pénze a hodzsának és mert restellte magát az emberek előtt, csak annyit mondott oda félvállról, hogy:
- Majd máskor.
Nem engedett ám az ember, mert szüksége volt az apróra. Kénytelen kelletlen a kezébe veszi az aranyat, forgatja, méricskéli, hogy megvan-e a kellő súlya.
- Nem válthatom apróra, - mondja végül a hodzsa, - kevesebbet nyom a kelleténél.
- Hodzsa lelkem, - kéri az ember, - nagy a szükségem az apróra, inkább vond le, ami hibádzik belőle.
Megint megforgatja az aranyat a hodzsa, megint visszaadja az embernek, hogy nagyon kopott az az arany, sok hibádzik belőle, biz ő nem váltja azt fel.
Megragadja az ember a kezét és azt mondja neki:
- Adj, amennyit akarsz; később majd visszaadom annak, akitől kaptam és te is visszakapod a pénzed. Nagy szívességet teszel vele.
Restelkedik a hodzsa, meg bosszankodik is. Megint a kezébe veszi az aranyat, jó néhányszor megforgatja, meg-megméregeti és azt mondja végül:
- Ha jó a számításom, pedig úgy látom, hogy jó, neked kell még vagy hat gurust ráfizetned, úgy elfogadom a pénzed.
*
Épp a zöldséges bolt előtt haladt volt el a hodzsa. Az ajtófélfánál állott a boltos és amint megpillantja a hodzsát, megszólítja, hogy hozza rendbe a tartozását, már jó ideje, hogy adósa vele.
- Mutassad a deftert (írást), - mondja a hodzsa; közben meg azon gondolkozik, hogy miképp juthatna ki a hínárból. Amint nézik az írásokat, azt látja a hodzsa, hogy harmincegy gurus az adóssága. Nézegeti a másik oldalán is, ott meg az imámnak látja az adósságát, huszonöt gurusra rúgott éppen. Egyet gondol a hodzsa és azt mondja az együgyű boltosnak:
- Jó barátságban vagyok az imámmal; amivel ő tartozik, mintha én tartoznék vele és amivel én tartozok, mintha neki lenne az adóssága. Huszonöttel tartozik ő, én meg harminceggyel. A különbség mindössze hat gurus. Add ide azt a hat gurust és se nekem nem lesz többé tartozásom, se az imámnak.
Még a boltos örült neki a legjobban, hogy kiegyenlítődött a két tiszteletes tartozása. Pedig amint gondolkozott rajta és próbálgatta a számolgatást, sehogy se boldogult vele.
*
Egy borjút csent el a hodzsa a szomszédjától. A hodzsa levágja, a húsát megeszi, a bőrét pedig elrejti. Észreveszi harmadnap a szomszéd, hogy ellopták a borját és kiáltozni kezd az utcán:
- Mohamedánok, elloptak egy ökrömet, nagy kár esett rajtam.
Hallja a kiáltozását a hodzsa és megbotránkozik rajta. Fogja a borjúbőrt, kihajlik vele az ablakán és azt kiáltja oda a szomszédjának:
- Szégyeld magad, vén tolvaj, hogy ökröt akarsz a borjad helyett.
*
Elpanaszkodik egy ember a hodzsának, hogy sose lát napot a háza.
- Hát a meződ lát-e napot? - kérdi tőle a hodzsa.
- Persze hogy lát, - feleli az ember.
- Akkor a mezőre cipeltesd a házad, - feleli a hodzsa.
*
Egy kevéske pénzecskéje volt a hodzsának és félt, hogy el találják tőle lopni. Elrejti a szobája egyik sarkában és amikor ki akar menni, visszafordul az ajtóból és arrafelé néz, ahová a pénzét dugta volt el.
- Más helyre kell eldugnom, - mondja a hodzsa, - mert ha tudom a helyét, hátha én lopom el?
*
A mecsetbe várták a hodzsát, hogy elimádkozza az aznapi imádságokat. Jó kedvükben voltak a hívők és meg akarták tréfálni a hodzsát.
- Ha majd beteszi ide a lábát és üdvözöl bennünket, ne köszönjünk neki vissza, - volt a közös megállapodásuk. - Vajon mit szól majd a hodzsa?
Rövidesen meg is jön a hodzsa és amint köszönti a hívőit, senki se köszön neki vissza.
Szétnéz közöttük és mintha nem is látná őket, így szól maga-magának:
- Úgy látszik, hogy senki se jött ma a templomba, egymagamra maradtam, - szólt és magukra hagyta őket.
*
Egy tó partjára fekszik le a hodzsa és úgy tesz, mintha már meghalt volna. Arrafelé jön épp egy ember és így szól magában:
- Vajon hol lehet ennek a tónak az átjárója?
Azt feleli rá a halottat játszó hodzsa:
- Amikor még életben voltam, errefelé szoktam volt átkelni. Most, hogy halott vagyok, nem igen tudom már a helyét.
*
Levest szürcsöl egy nap a hodzsa és elégeti a száját, hogy ott hagy asztalt, leveses tálat, kirohan az utcára és torkaszakadtáig kiáltozza:
- Emberek, meneküljetek, tűz ütött ki a gyomromban.
*
Barackkal volt a hodzsa zsebe teli, úgy sétálgatott az utcán. Találkozik egy barátjával és azt mondja neki:
- Ha ki tudod találni, hogy mi van a zsebemben, a legnagyobb barackot adom oda neked.
- Barack, - találja ki a leleményes ember.
Elcsodálkozik a hodzsa és azt mondja annak az embernek:
- Melyik kurafi árulhatta el neked?
*
Megharagudott a községe a hodzsára és bepanaszolják a bírónak. Hívatja a bíró a hodzsát és azt mondja neki:
- Nem akar többé a községed, másutt keress magadnak helyet.
Azt feleli rá a hodzsa:
- Tulajdonképpen én untam rá a községemre. Menjenek és más helyen telepedjenek meg. Annyi sok ember csak talál magának egy falura való helyet.
*
Egy szőlőskert volt eladó a városban és mert olcsó volt az ára, négyen-öten is meg akarták venni. Odamegy a venni szándékozók egyike a hodzsához és arra kéri, hogy alkudjon még le valamit az árból. Odasiet a hodzsa a kert gazdájához és alkuba bocsátkozik vele. Eljön másnap a vevő és kérdi a hodzsától, hogy van-e valamelyes eredménye?
- Nyélbe ütöttem a dolgot, - feleli a hodzsa, - de sok fáradságomba is került. Tele beszéltem a fejét, hogy így nem ér annyit, úgy nem ér annyit és ugyancsak lealkudtam az árából. Mit szólsz hozzá?
Nagyot hálálkodik az ember és szinte ugrálgat az örömében.
- Nem kérded, - szól a hodzsa, - hogy mennyi a hasznom belőle?
- Remélem, - feleli az ember, - neked is csak juttat valamicskét a gazdája.
- Bajos egy kissé, - feleli a hodzsa, - mert ha már annyit le tudtam belőle alkudni, inkább magamnak vettem meg a kertet. Én lettem az új gazdája.
*
- Hodzsa efendi, - kérdezik tőle egy ramazáni estnek késői idejében, - hány az óra?
- Mindössze csak egy órám van, az is a zsebemben.
- Nem azt kérdezem én, - feleli az illető, - hanem, hogy mennyi az óra?
- Száznyolcvan gurust adtam érte, annyiba van nekem, - feleli a hodzsa.
- Megint nem értettél meg, - mondják neki, - hogy állunk idő dolgában a mai estével?
- Talán vacsorára akarsz hozzám jönni? - kérdi a hodzsa. - Friss kenyerem van, friss hagymám, sárgadinnyém, ugorkám és azt hiszem, hogy piláf (rizs) is előkerül hozzá.
- Talán gúnyolódni akarsz velünk, - mondják. - Milyen időben vagyunk most?
- Épp nyár közepén, nagy melegben, - hangzik a hodzsa felelete.
- Hodzsa efendi, - kiált rá a sok ember, - nem a tréfa kedvéért kérdezzük mi. Ember, milyen ez a mostani idő?
- Mi van azon kérdezni való? - mondja végül a hodzsa. - Késői idő.
*
Azt kérdezik egyszer a hodzsától, hogy a napnak vehetni-e több hasznát, avagy a holdnak-e?
Azt feleli a bölcs hodzsa:
- Nappal kél fel a nap és így nem veszi az éjjelnek hasznát. A hold az éjszaka kél fel és világossá teszi a mindenséget. Így hát a holdnak veszik több hasznát.
*
Brusszában akadt volt dolga a hodzsának. De bármiképp jár is el a dolgában, bármennyire fáradozik, sehogy se ütődik nyélbe a dolga. Azt mondja neki egy odavalósi:
- Ha elmész a nagy dzsámiba és negyven napon át imádkozol, a negyvenedik napon elintéződik a dolgod.
Szót fogad a hodzsa, negyven napon át mindennap imádkozik és még se történik semmi, se a negyvenegyedik napon, se később. Fogja magát és a nagy dzsámi helyett a kis dzsámiban végzi el az imádságát. És íme, elintéződik a dolga. Odasiet erre a nagy dzsámi elé és azt kiáltja oda neki:
- Különb legény ám a fiad, a kis dzsámi, mert túltett rajtad.
*
Azzal állít be egy paraszt a hodzsához, hogy rühes lett a kecskéje.
- Hodzsa efendi, - mondja a paraszt, - azt javallják a szomszédaim, hogy kátránnyal kenjem be a kecskémet. Ha megtennéd, hogy ráolvasnál, attól hamarabb gyógyulna meg.
Azt feleli neki a hodzsa:
- Szívesen megteszem a te kedvedért, ráolvasok a betegedre. De ha azt akarod, hogy egészen kigyógyuljon a kecskéd, a ráolvasás előtt még egy kis kátránnyal is kend be.
*
Társaságban volt a hodzsa és nagyon sokat beszélt az egyik szomszédja. Egy percig se volt nyugta a szájának. Egy sarokba húzódott vissza a hodzsa és nagyokat kezdett ásítani.
- Efendim, - mondja a végén az a sokat beszélő ember, - te meg a szádat se nyitod ki.
- Ugyan testvér, mit nem mondsz, - feleli a hodzsa, - sőt annyiszor kitátottam a számat, hogy kicsi híja, hogy szét nem szakadt.
*
Kóniában sétálgatott egy alkalommal a hodzsa és egy nagy konak (palota) előtt állott meg nagy csodálkozva. Elbámészkodott rajta és szájtátva nézte a nagy épületet. Egy szolga állott a kapuja előtt és kérdezi a hodzsától:
- Mit bámulsz olyan nagyon?
- Miféle épület ez a nagy ház? - kérdezi a hodzsa.
Dicsekedni akart az a szolga, meg az embert is meg akarta tréfálni, hát azt felelte:
- Malom.
- Vajon, - kérdi erre a hodzsa, - ebben a malomban dolgozó állatok szintén olyan nagyok-e?
*
Szivri-Hiszárba érkezett egy nap a hodzsa. Felhők kergetődztek az égen, a nap is lemenőfélben. Egyszerre csak azt veszi észre, hogy rohan kifelé a sok ember a kávéházból, szájukban a hosszúszárú csibuk; az asszonyok a háztetőkön, a gyerekek az utcákon és úgy bámészkodnak az ég felé.
- Hát ezekbe vajon mi ütött? - csodálkozik a hodzsa. Épp egy boltocska mellett haladt volt el, egy öreg hádzsi üldögélt benne és pergelgette a jószagú jemeni kávét.
- Hádzsi baba, - szólítja meg a hodzsa az öreget, - mért bomlanak az emberek? Mi lelte őket, hogy hanyatt-homlok rohannak és az ég felé meredeznek?
Eközben sötétedni kezdett, a müezzin is belekezdett az imádságába és ünnepi csend ülte meg a falut.
- Jer, - szólal meg az öreg hádzsi, - nézzünk ki az utcára és nézz az ég felé te is.
Kimennek és látja a hodzsa, hogy az új hold emelkedik felfelé, akár egy ezüst sarlócska.
- Íme, az új holdat nézik az emberek, - magyarázza a hodzsának a hádzsi.
Elmosolyodik a hodzsa és így szól a hádzsihoz:
- Különös egy falu népe ez a tiétek. Egy darabocska még csak a holdatok és már is annyi a bámulója. Bezzeg minálunk még akkor se vetnek rá ügyet, amikor akkora nagy, akár egy taliga kereke. Ahány ház, annyi szokás.
*
Farkas-vadászatra ment a hodzsa, a szomszédja is vele tartott. Hatalmas egy farkast pillantottak meg a réten és utána a bestiának. A farkas az odújába menekült, a szomszédja utána. Vagy egy óra hosszáig várakozott rá a hodzsa, és végül a lábánál fogva húzza ki a szomszédját. Hát nagy Allah, csak a feje hibádzott neki. Siet a hodzsa hazafelé, egyenesen a szomszédja házába és azt kérdezi az asszonytól:
- Emlékszel-e asszony, hogy amikor elindult hazulról az urad, rajta volt-é a feje, vagy nem?
*
Lakodalmat ültek egy házban. Egy ócska kaftánját ölti magára a hodzsa és úgy tér be a vigadozók közé.
- Nincs itt semmi keresni valód, - kiáltja feléje a sok ember és kituszkolják a házból. Majd hogy ki nem röpítették.
- Hm, - esik a hodzsa gondolkozóba, - szegény ember mit is keres a lakodalmasok közt.
Siet haza a kunyhójába, kinyitja a nagy ládáját, kiveszi belőle díszes hímes kaftánját, fejére teszi selyemmel bélelt nagy turbánját és úgy tér vissza a lakodalmas házba. Csak úgy ámuldozott a sok ember, mind odasiet a hodzsához. Odaültetik a főhelyre, párnát raknak a feje mögé és csak úgy lesik a parancsszavát.
- Hamar a kávét, hamar az ételeket, hamar a serbetet, - kiáltozza a sok ember és lót-fut a cselédség, mindegyik első akar lenni.
A hodzsa szép nyugodtan leül, előtte a sok étel, a pirosra sütött pecsenyék, a piláf, a johurt, a mézzel leöntött sok édes tészta és hol az ételre néz, hol a kínálgató emberekre.
- Kezdj hozzá, hodzsa efendi, - biztatják a szomszédjai, - áldás a kezeden.
A hodzsa megmozdul, leveti a díszes hímes kaftánját, selyemmel bélelt nagy turbánját és így szólal meg a szava:
- Na te kaftánom, na te turbánom, titeket kínálgatnak az emberek, ti lássatok hozzá az evéshez. Mert csoda erő lakozik ám bennetek.
Figyel a sok ember és hol a hodzsát nézik, hol a kaftánt meg a turbánt.
- Az imént, - folytatja a hodzsa, - nélkületek léptem be e házba. Hát nem kidobtak? Hát nem kirúgtak? De máskép történt ám a ti fogadtatástok. Nesztek kaftánom, nesztek turbánom, egyetek, igyatok, titeket illet ez a nagy megtiszteltetés.
Elhallgattak a lakodalmasok, nagyon elrestellték magukat.
*
Egy mandulát tört fel egy nap a hodzsa és hogy-hogynem, elgurult a magva.
- Csodálatos dolog, - sóhajt egyet a hodzsa, - hogy nemcsak az élő teremtmények, de még az élettelenek is hogy futnak a haláluk elől.
*
Cipeli a hodzsa a zsák búzáját a malomba.
- Be jó lenne, - gondolja magában a hodzsa, - ha ez a sok búza arannyá változnék át.
Addig-addig gondolta, míg végül el is hitte, hogy csupa arany a zsákja. Belenyúl nagy boldogan a zsákba, de bizony csak búzát talált benne, nem pedig aranyat. Az ég felé fordítja a tekintetét és szemrehányó hangon mondja:
- Óh, nagy Allah, mért csaltad meg szegény szolgádat?
*
Egy ebédelő társaság mellett haladt volt el a hodzsa. Ily szókkal köszönti őket az éhes hodzsa:
- Béke veletek, ti fösvény lelkűek.
- Alláhra mondom, - felelik neki vissza, - nem vagyunk mi fösvény lelkűek.
- Óh, nagy Allah, - fohászkodik a hodzsa, - add, hogy ne ők hazudtak légyen; add, hogy én hazudtam légyen.
*
Olyan egy mély pocsolyába talált egyszer a hodzsa lépni, hogy sehogy se tudott belőle kikecmeregni. Így tűnődött el a hodzsa:
- Sose jutok ki ebből a pocsolyából, hacsak hajon nem ragadom magam és így ki nem húzom magam.
*
Egy jó ismerősével találkozik egyszer a hodzsa, akit már jó ideje, hogy nem látott.
- Hogy megy a sorod, hodzsa efendi? - kérdi tőle az ember.
- Jól, - feleli a hodzsa. - Az összes pénzem gabonában fekszik. Ami gabonám van, az meg lisztben fekszik. Ami lisztem van, az kenyérben fekszik és ami kenyerem van, az a gyomromban fekszik.
*
Egy faluba téved egyszer a hodzsa és betér egy ismerőséhez. Déltől egész estig üldögélt a házban, de nem kínálták a hodzsát se étellel, se italfélével. Ásítani kezd el egyszerre a hodzsa és se vége se hossza az ásítgatásának.
- Miért ásítozol annyit? - kérdi a ház gazdája.
- Kettős oka van az ásítgatásnak, - feleli a hodzsa. - Az egyik az éhség, a másik pedig az álmosság, Álmosnak éppen nem vagyok álmos.
*
A mezőn sétálgatott a hodzsa és nagyon meg talált éhezni. Egy paraszt üldögélt a tanyája előtt és javában falatozgatott. Abban a hiszemben, hogy őt is meginvitálja, odamegy hozzá a hodzsa. A paraszt azonban nem kínálja meg és csak azt kérdezi tőle:
- Hová való vagy, testvér?
- A te faludbéli, - feleli a hodzsa.
- Jó híreket várok tőled, - mondja a paraszt.
- Kaphatsz, amennyit csak akarsz, - feleli a hodzsa.
- Láttad a feleségemet?
- Sudár a termete, akár a pálmáé.
- Hát a fiam mit csinál?
- Játszik a pajtásaival.
- Hát a tevém?
- Úgy meg van hízva, akár pukkadásig.
- Hát a kutyám?
- Vigyáz a házadra.
- A házam?
- Erős, akár egy várkastély.
Elhallgat aztán a török, tovább eszik. eszébe se jut, hogy megkínálja a hodzsát. Elindul erre a hodzsa, amire megint megszólal a paraszt:
- Hová testvér?
- Megyek vissza a faluba. Amióta megdöglött a kutyád, se szeri se száma a tolvajoknak.
- Hát megdöglött a kutyám?
- Meg a.
- Mitől? Hogyan?
- Sokat talált zabálni a tevéd húsából.
- A tevém is kimúlt?
- Ki a.
- Mitől? Hogyan?
- A feleséged sírjánál botlott el, ott lehelte ki a páráját.
- Meghalt a feleségem?
- Meg a.
- Mitől? Hogyan?
- Bánatában a fia halála miatt.
- Meghalt a fiam?
- Meg a.
- Mitől? Hogyan?
- Amikor összedőlt a házad és agyonnyomta a fiadat.
Nagyot ugrik a paraszt s eszeveszetten rohan a falujába. Étel se kellett már neki. A hodzsa meg nyugodtan leült és mindent megevett, amit a paraszt otthagyott volt.
*
Csodálatos egy álmot látott a hodzsa, siet is vele másnap a kádihoz.
- Mi mondani valód van? - kérdi tőle a kádi.
- Csodálatos álmot láttam az éjjel, - feleli a hodzsa.
- Hadd hallom, - mondja a bíró.
- Azt álmodtam, - kezdi el a hodzsa, - hogy mi ketten házat cseréltünk egymással és ráadásul száz akcsát (ezüst pénzt) fizettem ki neked. Miután pedig a megfordítottja igaz az álmunknak, a te házad neked marad, az én házam pedig nekem. Azért jöttem, hogy add vissza a száz akcsámat.
*
Benyit a hodzsához a szomszédja és ugyancsak korholja, hogy mért hagyja, hogy a kutyája egész éjszaka ugasson?
- Be se hunyhattuk a szemeinket, se én, se a családom.
Mosolyog a hodzsa és így válaszol a szomszédjának:
- Tán azt kívánnád, hogy én ugassak?
*
A szószéken állott a hodzsa, hogy oktassa a híveit. Feláll az egyik hívője és egy kérdést intéz a hodzsához, várván rá a kellő feleletet. Vakarja a hodzsa a füleit, sehogy se tud a kérdésre megfelelni.
- Ha ilyen kevés a tudásod, - mondja neki a hívő, - mi ott fent a keresni valód?
Azt feleli neki a hodzsa:
- A tudásomhoz mérten ilyen magas hely illet meg engem. De ha a nem-tudásomat nézném, akár a magas egekig is felszállhatnék.
*
Elfogyott a hodzsáék tüzelője, pedig nagymosás előtt állottak. Veszi a hodzsa a fejszéjét és siet vele a cserjésbe. Sötét este lett, amikorára odaérkezett és hogy-hogynem, elvesztette a fejszéjét.
- Teremtő Allah, - kiált fel nagy kétségbeesésében, - ha megtaláltatod velem a fejszémet, egy zsák rizzsel fogom meghálálni.
Hát nem ott hever a fejsze a lábai előtt? Felkapja és így kiált fel nagy örömében:
- Köszönöm, nagy Allah, köszönöm. De mert látom, hogy könnyen teljesíted a hívőid kérését, arra kérnélek, hogy a zsák rizst is találtasd meg velem. Úgy is neked ajánlottam fel.
*
Ahányszor csak nagymosás volt a hodzsáéknál, mindig megeredt az eső. Amint megy egyszer a csársiba, hogy mosószappant vásároljon, megint kezd az eső csepegni. Belép a hodzsa egy szappanosnak a boltjába és azt mondja neki:
- Adj ide egy okka sajtot.
- Szappan az, nem pedig sajt, - mondja sértődötten a kereskedő.
- Jól tudom én azt, - feleli a hodzsa, - de ha szappannak mondom, attól félek, hogy megered az eső.
*
Földre tett volt szert a hodzsa. Amint hozzákezd a megműveléséhez, feltekint az égre, rámutat a földjére és így fohászkodik az egek urához:
- Uram, ez itt az én földem, a te alázatos szolgádé. Öntözgessed esővel, hogy meghozza a termését.
Azzal szép nyugodtan elmegy és egyéb dolga után lát. Zivatarosan esett egy éjjel az eső és örvendez a hodzsa, hogy akkora lesz a kalász a földjén, akár jómaga. Kisiet másnap a földjére, de sehogy se tud ráakadni. Egy patak mellett feküdt ugyanis a földje és a nagy esőtől úgy meg talált duzzadni, hogy kiöntött és víz alá került. Égnek emeli a hodzsa a szemeit, a két kezét és bűnbánóan így sóhajt fel:
- Nem tebenned a hiba, óh Uram, hanem énbennem, hogy ostoba fejjel megmutattam neked a földemet.
*
Tatarozgatta hodzsa a házát és egy jókora nagy földrakás gyűlt össze az udvarában. Kérdi tőle a szomszédja, hogy hova takarítja el azt a sok földet.
- Gödröt ások, - feleli a hodzsa, - abba hordom felé. - Az ám - mondják neki, - de mi lesz azzal a földdel, amit ki fogsz ásni?
- Hogy mi történik majd a messze jövőben, azzal egyelőre nem sokat törődöm, - hangzik a hodzsa válasza.
*
Borbély előtt ült egy nap a hodzsa. Ügyetlen volt a mester nagyon és nem egy vágást ejtett a hodzsa arcán meg a fején. Szegénynek csak úgy peregtek a könnyei és fel-felszisszent fájdalmában. Közben pedig lárma üti meg a fülét és kérdi a borbélytól, hogy mi történik az utcán?
- Kovácsmester lakik a közelünkben, - feleli a borbély, - lovakat patkol, onnan a nagy hűhó.
- Én pedig az hittem, - mondja a hodzsa, - hogy beretválnak valakit.
*
Egyre tanítgatta a hodzsa a tanítványait, hogy öregekkel szemben miképp viselkedjenek.
- Ha például tüsszent egyet egy öreg, tapsoljátok meg és kedves egészségére kívánjátok.
Hallgattak a szóra a tanítványai.
Egy napon, amint gyomlálgat a hodzsa a kertjében, valahogy félre talált lépni és zsupsz bele a kútba. Segítségért kiáltozgat szegény. Rohan a sok tanítványa a kúthoz, kötelet eresztenek le és húzzák a hodzsát felfelé. A bőrig ázott hodzsa eltüsszenti magát, megfázott a hideg vízben. Eleresztik a tanítványai a kötelet, összeverik a tenyerüket és kedves egészségére kívánják a hodzsának. Másodszor is lepottyant a hodzsa a kútba.

 

Naszreddin hodzsa mókái és évődései a feleségivel

Felesége is volt a hodzsának, már illendőség okából is. Nem egyszer bosszantotta meg a feleségét, de a felesége is ki akart rajta fogni. Forró levest tálal egy nap az asztalra, hadd haragudjék az ura. Hogy, hogy nem, megfeledkezett róla az asszony és amint lenyel a levesből egy kanállal, úgy megégeti a torkát, hogy könnybe lábad a két szeme.
- Mi lelt? - kérdi a hodzsa. - Tán forró a leves?
- Dehogy, - feleli az asszony, - csak az jutott az eszembe, hogy szegény megboldogult apám mennyire szerette a levest. Attól eredtek meg a könnyeim.
Elhiszi neki a hodzsa és amint ő is lenyel egy kanállal a levesből, úgy megégeti a torkát, hogy csak úgy potyognak a könnyei.
- Mi lelt? - kérdi a kárörvendő asszony, - tán forró volt a leves?
- Dehogy, - feleli a hodzsa, - azért eredt meg a könnyem, hogy apád anyád meghalt, te pedig életben maradtál.
*
Éjszaka volt, veszekedett a hodzsa a feleségével. A nagy huza-vonában olyat talált rajta rúgni az asszony, hogy hanyatt vágódott a hodzsa és csak úgy gurult lefelé a lépcsőkön. Megneszelték a szomszédok a nagy lármát és reggelre kelve faggatóra veszik a hodzsát. Azt feleli nekik, hogy egy kis összezörrenése volt a feleségével.
- De csetepatét is hallottunk ám, meg mintha gurult volna valami a lépcsőkön, - mondják a szomszédai.
- Hja, az a kaftánom volt, - feleli a hodzsa, - abba rúgott bele az asszony és az gurulgatott lefelé.
- Van is olyan lármája a kaftánnak, - mondják az emberek.
- Ugyan mit firtatjátok, - szól a hodzsa, - benne találtam lenni a kaftánban én is.
*
Tolvaj lopózkodik be a hodzsa házába.
- Efendim, - súgja oda a felesége, - tolvaj van a házunkban.
- Csitt, meg ne moccanj valahogy, - rivall rá a hodzsa, - hátha talál valamit nálunk. Legalább lesz, amit elvegyek tőle.
*
Ággyá esett a hodzsa felesége, nagy beteg lett szegény. - Mihez kezdesz, ha meg találok halni? - kérdi tőle a felesége.
- Mihez kezdek, ha életben találsz maradni? - sopánkodik a hodzsa.
*
Olyan asszonyt vett el egyszer a hodzsa, akinek hat ura volt már a föld alatt. Baja támad egyszer a hodzsának és amint siránkozik mellette az asszony, hogy kire marad majd szegény feje, ha meg talál az ura halni, így szól hozzá a hodzsa:
- Kire maradnál? A nyolcadik uradra.
*
Megsúgják egy nap a hodzsának, hogy emennek a házába is eljár a felesége, amannak a házába is; jó lenne, ha szemmel tartaná.
- Ha mindenfelé eljárogat, - feleli a hodzsa, - majd csak énhozzám is el talál egyszer tévedni, - vigasztalódott a hodzsa.
*
Nem épp a legszebb emberek közzé tartozott a hodzsa. Csúfolódtak is vele az emberek sokat, de meg szánakoztak is rajta. Egy jó barátja volt a hodzsának, az meg így sóhajtozott előtte:
- Hodzsa, én a feleségedet sajnálom legjobban.
- Ha a feleségemet látnád, akkor engem sajnálnál inkább, - hangzott a hodzsa válasza.
*
Két felesége van a hodzsának. Azzal állítanak be egy nap a hodzsához:
- Melyikőnket szeretsz jobban?
- Ugye engem? - kérdi az egyik.
- Ugye engem? - kérdi a másik.
Vakarja a hodzsa a füle tövét és mondja az egyiknek, hogy: téged is szeretlek; mondja a másiknak, hogy: téged is szeretlek.
Ám nem éri be szóval a két asszony. Hozzá lép az egyik, a fiatalabbik és azt mondja neki:
- Efendim, ha például csónakba ülnénk mi ketten, a te két feleséged, a csónak felborulna, beleesnénk a vízbe, te pedig ott állanál a parton, vajon melyikünket húznál ki elébb a vízből?
Megint vakar egyet a hodzsa a fülén, ránéz az egyikre, a fiatalabbikra, aztán ránéz a másikra, az öregebbikre és azt kérdezi tőle:
- Izé, ugye te tudsz valamennyire úszni?
*
Nagymosás volt a hodzsáéknál és viszik a sok szennyest a tó mellé. Kirakják a sok fehérneműt, a sok tarka ruhát és a szappant is odakészítik hozzá. Már éppen neki akarnak látni a munkának, amikor egyszerre csak lecsap egy holló, megragadja a szappant és elrepül vele.
- Hodzsa, - sipítoz az asszony, - fuss az után a holló után, elragadta a szappanunkat, kerítsd valahogy vissza.
- Sose lármázz annyit, - csitítja az ura, - piszkosabb az a holló, mint a mi ruhánk, csak hadd mosakodjék azzal a szappannal.
*
Már mondtuk volt egyszer, hogy két asszony boldogította hodzsát. Egy-egy kék gyönggyel ajándékozta meg őket a hodzsa külön-külön, hogy se az egyik ne tudjon róla, se a másik.
- Az én nagy szeretetemnek a jele ez az ajándék, - mondja külön az egyiknek és külön a másiknak.
Rátámad egy nap a két asszony, de nem külön ám, hanem egyszerre, hogy:
- Kit szeretsz közöttünk jobban? Kihez húz jobban a szíved?
- Ahhoz, - feleli a hodzsa, - akinél ott a kék gyöngyöm.
Úgy tesz a két asszony, mintha megsértődtek volna és csak titokban örvendeztek, hogy:
- Engem szeret az uram, - gondolja az egyik.
- Engem szeret az uram, - gondolja a másik.
*
Vásárra viszi a szamarát a hodzsa és átadja a tellálnak (a kikiáltónak), hogy veresse fel az árát. Veszi a tellál a szamarat, körülsétáltatja a vásáron és úgy agyba-főbe dicséri, hogy ugyancsak felszökött az ára. Amint hallja a szép szókat a hodzsa, neki is kedve támad a szamárhoz, még többet ígér érte és a jó drága áron meg is kapja végül.
Közben pedig az történik, hogy tejfelért megy az asszony a boltba. Amint mérik neki a tejfelt, suttyomba lecsúsztatja a karjáról a kösöntyűjét, odadugja a mérőre, hogy többet mutasson a rendesnél.
Amint eldicsekszik vele az urának, ilyen szókra fakad a hodzsa, vakargatván a füleit:
- Ha még továbbra is így gazdálkodunk, majd csak zöld ágra vergődünk.
*
Sokat bántotta a hodzsát, hogy annyi abrakot fogyaszt a szamara és azt szerette volna, hogy a feleségének legyen rá gondja. Nem állt ám kötélnek az asszony és végül is abban egyeztek meg, hogy aki elsőnek szólal meg, az eteti ezentúl a szamarat. Egy sarokban húzódik meg a hodzsa és se hall se lát, csak a füstöt eregeti a csibukjából.
Elfogja az asszonyt a a nagy unalom, fátyolt tesz az arcára és átsiet a szomszédba, a többi asszonyok közé. Elüldögél az asszony, eltereferélik az időt és még az estebédhez se megy haza, hanem ott főzi meg a levest és onnan küldi haza a hodzsának.
Egy tolvaj oson be a hodzsa házába és egyik szobából a másikba, míg a hodzsa szobájába is benyit. Nagyot rémül a tolvaj, de amikor látja, hogy ügyet se vet rá a gazda, összeszedeget mindent, sőt a turbánt is leszedi a hodzsáról és illa berek nádak erek.
A szomszéd fia pedig ihol a levessel és nyújtja oda a hodzsának. Jegyet füttyent a hodzsa, hármat kanyarít a karjával és mutatja a tarfejét. Azt akarta vele mondani, hogy meglopták őket, hogy összeszedték a sok holmit és hogy még a turbánját is elvitték. A fiú ám másként értette a magyarázatát. Úgy, hogy forduljon vagy hármat és a feje felé emelje a tálat. Meg is cselekszi a gyerek és amint odatartja a tálat, végigönti vele a hodzsát, szemét, száját, arcát, szakállát. Még csak meg se mukkant a hodzsa, hogy oda ne vesszen a fogadása. Lélekszakadva rohan vissza a gyerek a hodzsa feleségéhez és mondja a nagy szomorúságot, hogy kirabolták a házukat és hogy eszét vesztette a hodzsa. Siet az asszony, ahogy csak az ereje bírja és azzal nyit be szegény urához:
- Allah szerelmére, mi történt veled?
Nyugodtan szólal meg a bölcs hodzsa:
- Menj és etesd meg a szamarat, mert íme te veszítetted el a fogadást, te szólaltál meg elsőnek.
*
Arra kéri a hodzsa a feleségét:
- Menj csak át a szomszéd boltba és hozz egy kevés sajtot, hogy erőre kapjon a gyomrom és hogy javuljon az étvágyam.
Elment az asszony és azzal jön vissza, hogy elfogyott a sajtja. Azzal vigasztalódik meg a hodzsa:
- Annál jobb, legalább nem gyengül le a gyomrom és az étvágyam se romlik meg.
- Most már melyik igaz a kettő közül? - kérdi a felesége.
- Ha van sajt, akkor az első; ha pedig nincs, akkor a második mondásom az igazi, - feleli megfontoltan a hodzsa.
*
Meghalt a hodzsa felesége és egy másikat vesz el, egy özvegy asszonyt. Itt-ott eszébe jut a hodzsának az elhunyt és dicsérgeti a jó tulajdonságait. Erre a felesége is elkezdi, hogy milyen egy ember volt az ő első ura, a hodzsa akár el is bújhatik mellette.
Egy éjszaka, amint megint dicséri a felesége a volt urát, dühbe gurul a hodzsa és olyat rúg az asszonyon, hogy legurult az ágyról. A karját is megütötte, a lába is megsérült az asszonynak.
Beállít másnap az asszony apja, az új házasokhoz jött látogatóba. Panasszal áll elő a lánya, hogy épp a minap éjjel is mit cselekedett meg vele. Óvatos ember volt az öreg, oda megy a hodzsához és kérdi tőle, hogy hogyan esett meg az a dolog.
Így magyarázza ki magát a hodzsa:
- Már elmondom neked, úgy ahogy van, hogy belássad az igazamat. Én a lányod ura: egy; a megboldogult feleségem: kettő; a lányod, vagyis a mostani feleségem: három; a lányod, vagyis a feleségem első ura: négy. Már bocsáss meg, de egy magamfajta szegény hodzsának az ágyában négy embernek jut-e hely? Persze, hogy nem. A legszélén feküdt a feleségem, a te lányod és legurult. Hát tehetek én róla? Ugye, hogy nem?
*
A folyó mellett volt a hodzsa, a felesége ott sulykolta a fehérneműjét. A falu bírája, a kádi épp arra felé sétálgatott és meglátja az asszonyt. Nézegeti őt is meg a többi sulykoló asszonyt.
- Mit bámulsz? - rivall rá a hodzsa felesége. -Mi keresni valód az asszonyok közelében?
Egy-kettőre elzavarta onnan.
Hivatja másnap a bíró a hodzsát és meghagyja neki, hogy küldje el hozzá a feleségét.
- Mi dolgod vele? - kérdi a hodzsa.
- Mondani akarnék neki valamit, - feleli a kádi.
- Te csak mondd meg nekem, - mondja a hodzsa, - és én majd visszamondom neki.
*
Megházasodott a hodzsa, Isten tudja, hogy hanyadszor. Alig hogy három hónap elmúlt, azon veszi magát észre, hogy lebetegedőfélben az asszony.
- Asszony, - kiált rá a hodzsa, - én eddig úgy tudtam, hogy az asszonyféle csak kilenc hónap után betegedik le, nem pedig három hónapra.
Még az asszonynak állt feljebb.
- Hány hónapja, hogy elvettél? - kérdi az urától.
- Éppen három, - feleli a hodzsa.
- Hány hónapja, hogy nőül mentem hozzád? - kérdezi megint.
- Az is három, - feleli a hodzsa.
- Három hónapja meg, hogy más állapotban vagyok, ugye? - mondja az asszony. - Háromszor három épp kiteszi a kilenc hónapot. Hát mit akarsz?
Elgondolkozik a hodzsa és aztán így szólal meg:
- Igazad van, jobban tudsz számolni, mint én.
*
Azt kérdezi a hodzsa a feleségétől:
- Miről ismerni fel a meghalt embert?
- Arról, - mondja az asszony, - hogy legelőbb is a keze-lába hól ki.
Fogja másnap a hodzsa a szamarát és kimegy az erdőbe, hogy ágakat, gallyakat szedegessen, mert beállt a tél hidege. Amint szedegeti a tüzelni valókat, azon veszi magát észre, hogy hideggé fagyott a keze, lába.
- Meghaltam, - kiált fel a hodzsa és leterül egy fa alá, hogy ott alussza át az igazak álmát. Közben egy-két farkas merészkedik elé és látván a fekvő hodzsát, neki a hodzsa szamarának és egy-kettőre felfalják.
- Nagy a szerencsétek, - szól oda a hodzsa a farkasok felé, - hogy épp egy olyan szamárra bukkantatok, akinek halott a gazdája.
*
Felriad a hodzsa az álmából és sietvést mondja a feleségének:
- Gyorsan elő a szemüvegemet, mielőtt még fel találnék ébredni.
Az asszony odaadja a szemüveget és kérdi az urától, hogy miért az a nagy kapkodás, meg a sietség?
- Olyan szép egy álmot látok, - feleli a hodzsa, - csak itt-ott nem látom eléggé tisztán. Arra kell a szemüveg.
*
Egy kancsal lányba szeretett bele a hodzsa, el is vette feleségül. Másnap ebédre tejfelt hoz a hodzsa, egy tányérnyit és leteszi az asztalra. Leülnek, hogy felkanalazzák, amikor egyszerre csak megszólal a kancsi:
- Elég lett volna egy tányérral is, miért vettél kettőt?
- Pompás dolog, - örvendez a hodzsa, - hogy az asztalra kerülő ételeket duplának látod. Kincs egy ilyen asszony a házban.
Épp hozzá akarnak fogni a kanalazáshoz, amint ránéz az asszony az urára és megbotránkozva kiáltja el magát:
- Nagyon tévedsz ám te ember, ha te azt hiszed, hogy én egy afféle perszóna vagyok. Ki az a másik hodzsa ott melletted?
Észbekap a hodzsa és azt mondja az asszonynak:
- Nézd asszony, semmi kifogásom az ellen, ha kettőnek, vagy többnek is látsz mindent. Ám az uradat csak egynek, mert különben...
*
A falubeliek álltak egyszer össze, hogy megházasítják a hodzsát. Kikeresik az arravalót és jól elfátyolozottan eljegyeztetik és megkötik a házasságot. Csak másnap veszi észre a hodzsa, a nappali világosságban, hogy milyen egy csúfság a felesége. Ott illegeti magát az egynapos asszony és kérdi az urától, hogy kinek mutassa be elébb magát, a férfi rokonoknak-e, avagy a nő rokonainak-e?
- Én felőlem - feleli kelletlenül a hodzsa, - akár az egész község előtt mutathatod magad, csak én előttem ne.
*
Amint pihenget a hodzsa a feleségével, azt mondja neki az asszony, hogy:
- Odébb mehetnél ám, hodzsa.
Feltápászkodik a hodzsa, lábára rántja a papucsait és megy egy nap egy éjszaka, megy két nap két éjszaka, hol előre nézve, hol hátra felé pislogatva. Épp egy falubélije jön vele szembe. Megállítja az embert és azt mondja neki:
- Menj és kérdezd meg a feleségemtől, hogy menjek-e még odébb, vagy pedig megelégelte-é már?
*
Kéri a hodzsát a felesége, hogy hozzon neki egy ital friss vizet. Siet a hodzsa a kúthoz és merít belőle egy edénnyel. Mielőtt azonban átnyújtaná neki, megvizsgálja gondosan a vizet és miután ivott belőle az asszony, megint csak vizsgálgatja.
Kérdi a felesége, hogy minek nézi még azután is, amikor már kiürítette a felét.
- Azért tettem, - feleli az ura, - mert amikor átnyújtottam neked a vizet, három kis féreg úszkálgatott benne. Kíváncsi voltam, hogy mi sorsra jutottak szegények és íme már csak egy férget találtam benne.
Nem is kért többé az urától vizet.
*
Düledezőben a hodzsa háza, főképpen a nádfedeles teteje. Pénze nem igen volt, hát maga látott hozzá, hogy javítson egyet-mást rajta. Nem nagyon értett hozzá a hodzsa és amint csúsz-mász a háztetőn, egyszerre csak elhibázza és lepottyan róla. De úgy ám, hogy eszméletlenül terült el a földön. Nagy óvatosan beviszik és ágyba fektetik szegényt.
Amint kinyitja a két szemét és tapogatja a fájó tagjait, odainti a feleségét és azt mondja neki:
- Ha majd jönnek az emberek beteglátni, az legyen hozzájuk az első kérdésed, hogy pottyantak-é le valaha egy háztetőről? Ha nemmel felelnek, be ne engedd őket valahogy; de aki igenlőleg felel, azt azonnal engedd be.
- Hát ez meg már mire való? - kérdi tőle a felesége.
- Csak azt tedd, amit megmondtam, - feleli a hodzsa.
Persze, hogy jön a sok látogató, a sok jó ismerős és ugyancsak megütődnek rajta, amint hallják az asszony kérdését. Biz ők nem potyogtak le háztetőkről. Nem is engedték be őket a beteghez. Addig-addig, míg be nem állít egy ember. Félig-meddig idegen volt, de mert ismerte a hodzsát és mert megtörtént egyszer vele a baj, hogy legurult a padlásról, hát menten bemehetett a hodzsához.
Részvéttel néz rá a hodzsára, el-elbeszélgetnek egymással és amint már távozóban volt a beteg mellől, jócska egy összegecskét dug a beteg párnája alá. Alighogy kitette a lábát, előkotorássza a pénzt a hodzsa és így szól a feleségéhez:
- Látod asszony, hogy mire volt jó a meghagyásom? Ha a többieket is bebocsátottad volna, azok a fejemet beszélték volna tele, sajnálkoztak volna rajtam, maguk között meg azt mondták volna: úgy kell annak a bolondnak, mit mászkálgat a háztetőn? Lám, mi másképp cselekedett ez az én emberem. Mert csak az tudja, hogy mije fáj neki, aki már lepottyant egyszer a háztetőről.
*
Peres atyafiak állottak egymással szemben; az egyik is ismerőse volt a hodzsának, a másik is. Meglátogatja az egyik a hodzsát, az ítélethozót, és elmondja neki, hogy min vesztek össze azzal az emberrel.
- Hát nincs-e igazam? - kérdi a hodzsától.
- Igazad van testvér, igazad van, - feleli a hodzsa és nyugodt lélekkel távozik az ember.
Másnap a másik állít be a hodzsához, az is elmondja neki, hogy min kaptak össze egymással.
- Hodzsa efendi, - mondja végül, - hát nincs-e nekem igazam?
- Persze, hogy igazad van, testvér, persze, hogy igazad van, - mondja ennek is a hodzsa és boldogan távozik el az ember. Már előre örült, hogy ő lesz a pernyertes és a másik a vesztes.
Kíváncsi természetű a hodzsa felesége, ott hallgatódzott az ajtónál és végigleste a két ember beszédjét, meg az ura szavait is. Méltatlankodik az asszony, beront az urához és így szól hozzá:
- Efendim, egy ember járt tegnap nálad, elmondta neked a perét és te igazat adtál neki. Ma a párja jött el, az is előadta a perét, annak is igazat adtál. Ha te bírónak vallod magad, én is vagyok valaki, én is értek egy kissé a dologhoz, mert a feleséged, a bíró felesége vagyok. Azt kérdezem most már tőled, hogy egyazon perben hogyan lehet igaza az egyiknek is, a másiknak is? Nyugodtan feleli a hodzsa:
- Asszony, teneked is igazad van.
*
Kóniában járt egyszer a hodzsa, dolga akadt a városban. Megtudták valahogy a szomorú hírt, hogy csak nemrégiben halt meg a felesége és részvéttel mondják neki:
- Hodzsa, azt hallottuk, hogy meghalt otthon a feleséged.
Nyugodtan feleli vissza a hodzsa:
- Nem nagy baj, úgy is el akartam tőle válni.
*
Azt mondják a szomszédjai a hodzsának:
- Elvesztette a feleséged az eszét.
Rájuk néz a hodzsa és gondolkozóba esik.
- Min gondolkozol annyira? - kérdezik tőle.
- Azon, - feleli a hodzsa, - hogy esze tulajdonképpen nincs is a feleségemnek. Vajon mi egyebe veszhetett el?
*
A ruhaszárítón volt a hodzsának az inge. Szél támad nagyhírtelen, amolyan forgószél féle és lesodródik a hodzsa inge, le a földre. Látja a dolgot a hodzsa és ijedt arccal mormolja magának:
- Bárányt kell, hogy áldozzak.
- Miért? - kérdezi a felesége.
- Azért, - feleli a hodzsa, - mert Allah kegyelméből nem volt rajtam az az ing, vagyis, hogy nem voltam bent az ingben.
*
Kólika fogja el a hodzsa feleségét, de erősen ám.
- Hamar egy orvosért, - kiáltja oda az urának, - mert nem bírom tovább.
Fogja a hodzsa a papucsát, a lábára rántja és siet a házból kifelé, hogy orvosért szaladjon. Amint kiért a kapun, kihajlik a felesége az ablakon és azt kiáltja le az urának:
- Hála Istennek, elmúlt a kólikám, nem kell már az az orvos.
Odasiet a hodzsa az orvoshoz és azt mondja neki:
- Kólikás lett a feleségem, téged akartalak hozzá hívni. Hanem amint siettem a házból kifelé, kihajolt a feleségem az ablakból és azt mondja, hogy hála Istennek, elmúlt a kólikája, nincs többé orvosra szüksége. Azért jöttem, hogy megkíméljelek és hogy ne fáraszd magad hozzánk.
*
Válni akart a hodzsa a feleségétől és a törvény elé járul. Kérdi a bíró a hodzsától:
- Hogy hívják a feleségedet, meg az apját?
- Nem tudom, - feleli a hodzsa.
- Hány esztendeje, hogy a feleséged? - kérdi megint a kádi.
- Van egy pár esztendeje, - feleli a hodzsa.
- Ember, - rivall rá a bíró, - annyi ideig élsz a feleségeddel és még csak a nevét se tudod?
- Nem volt szándékomban, - feleli a hodzsa, - hogy együtt éljek vele, biz én még csak meg se kérdeztem a nevét.
*
Tüzet rak a hodzsa, vacsorát kell főznie. Élesztgetné a tüzet és bármily erőseket fúj is, nem akaródzik meggyulladni. Besiet a szobába, magára kapja a felesége főkötőjét és amint megint kezdi a fúvást, hát lángra kap a szilánk.
- Feleségemnek gondoltál ugye? - mondja a kályhának, - megijedtél tőle és legott lángra lobbantál ugye?
*
Tűz ütött ki a hodzsa házában. Szalad az egyik szomszéd, hogy felkeresse a hodzsát, aki épp akkor nem volt otthon. Megtalálja és azt mondja neki:
- Hodzsa, egy lángban a házad. Kopogtattam az ajtókon, egy lélek sincs a házban. Siess az Istenért haza.
Egész nyugodtan feleli neki a hodzsa:
- A ház ügyeit mi kettéválasztottuk. Én a külső dolgokat látom el, megkeresem a mindennapra valót és viszem haza. A belső ügyeket a feleségem látja el, nekem semmi közöm hozzá. Őt keressd fel, neki add tudtul a tüzet. Én nem avatkozom az ő dolgába. Punktum.
*
Amint heverész egyszer a hodzsa, nagy zajt hall a kapuja előtt. Odaszól a feleségének, hogy keljen fel és gyújtson gyertyát, mert szét akarna odakint nézni. Kelletlenül szól rá az asszony, hogy sose törődjék vele. Nem fogad ám szót a hodzsa, magára teríti a paplanját és amint kisiet vele az utcára, egyszerre csak feléje rohan valaki, lekapja róla a paplant és elnyargal vele.
Dideregve tér vissza a hodzsa és amikor kérdi a felesége, hogy mi volt az a lárma az utcán, azt feleli az ura:
- Úgy látszik, hogy a paplanomon vesztek odakint össze. Alig hogy lekapták rólam, meg is szűnt a lárma.
*
Fehér ruhát mosott volt a hodzsa felesége, közte volt a kaftán is és kiakasztotta kertre, hogy száradjon. Éjféltájt kimegy a hodzsa és úgy látja, hogy mozog valami a kerten. Szalad a házba az íjáért meg a nyiláért. A felesége odaadja neki, a hodzsa keresztüllövi vele a kaftánt, aztán bezárja az ajtót és lefekszik.
Reggelre kelve, amint kisétál a kertjébe, azt látja, hogy a kaftánját lőtte át a nyíllal.
- Hála neked óh irgalmas Allah, - rebegi a hodzsa, - hogy nem volt rajtam a kaftán. Mert ha benne lettem volt, engem is átjárt volna a nyíl.
*
Több ízben történt, hogy tejet vásárolt a hodzsa és hazavitte, hogy megfőzesse a feleségével. Mással etette meg az asszony a tejet, az urának pedig valami hamuban sültet tálalt fel. Azt mondja egy ilyen alkalommal a feleségének:
- Asszony, nem egyszer vettem tejet, de sohase került az asztalra. Mi történt vele?
- A macska ette meg, - feleli az asszony.
Fogja erre a hodzsa, előveszi a baltáját és bezárja a ládába.
- Ki elől rejtegeted a baltát? - kérdi a felesége.
- A macska elől, - feleli a hodzsa.
- Minek a macskának a balta?
- Asszony, - feleli a hodzsa, - ha a két parát érő tejet el tudta csenni, hogyne csenné el a baltát, mely a negyven parát is megéri.
*
Vagy három font húst vásárolt a hodzsa, hogy majd megsüti otthon a felesége. Az asszony megsüti, megfőzi és azon mód meg is eszi. Jön estefelé a hodzsa haza és mondja az asszonynak, hogy tálalja elő azt a húst. Azzal hozakodik elő az asszony, hogy mind felfalta a macska. Veszi a hodzsa a macskát, megméri, hát csak három fontot nyom az állatja, se többet, se kevesebbet.
- Hazudtál asszony, - förmed rá a feleségére. - Ha ez itt a macska, hol a hús? Ha pedig ez itt a hús, hol a macska?
*
Lebetegedőben volt a hodzsa felesége. Mikor megjött a kellő ideje, hívatják a bábát, hogy meglegyen a kellő segítség. Éjszaka volt, senki idegen a házban.
- Hamar, hamar egy gyertyát, - kiáltja a bába a hodzsának, - megjött az ideje.
Gyertyát gyújt a hodzsa, a gyermek megszületik és amikor indul a hodzsa kifelé a szobából, a gyertyát is el akarja oltani.
- Ne siess úgy avval a gyertyával, - mondja a bába, - egy másik gyerek van útban.
- Ejha, - gondolja magában a hodzsa, - ikreket szül a feleségem.
Visszajön a gyertyával, meggyújtja, világra jön a második gyerek is és megint veszi a hodzsa a gyertyát, hogy kimenjen a szobából.
- Maradj, - kiált rá a bába, - egy harmadik gyereked is közeledőben.
Erre a szóra aztán eloltja a gyertyát.
- Mért hagysz a sötétben? - kiált rá a bába.
- Mert ha világosságot látnak, még sorjában találnak előjönni, akárcsak az éjjeli bogarak, - feleli a hodzsa. - Épp elég belőlük.
*
Fut a felesége a hodzsa haragja elől. A hodzsa utána és azt kiáltozza nagy dühösen:
- Most már megelégeltem a dolgot. Úgy elverlek, hogy harminc esztendő bosszúját töltöm ki rajtad. Mehetsz aztán panaszra, ahová akarsz.
Amint hadonászik a hodzsa a botjával és egyre a nyomában a feleségének, segítségért kiáltoz az asszony:
- Segíts Muhammed, ments meg ettől az őrült embertől.
Egy lakodalmas ház elé értek és meghallják bentről a nagy veszekedést. Kiszaladnak az utcára, megfogják az asszonyt, bevezetik a házba, az utána futó urának meg azt mondják:
- Hodzsa efendi, ne bántsd azt a szegény asszonyt. Rövid az asszonyfélének az esze, mindannyian úgy vagyunk vele. Te írástudó ember is volnál, jó példát kellene mutatnod.
A házigazda is kijön eközben és így szól a hodzsához.
- Hodzsa efendi, hibát követtem el, hogy meg nem hívtalak a lakodalmunkra. Inkább a fiatalokra gondoltam és attól féltem, hogy unatkozni találsz nálunk. Tisztelj meg bennünket és lépj be a házunkba.
Mintha lecsendesedett volna egy kissé a hodzsa, de még toporzékolt egy kissé, amikor betért a házba. Asztalhoz ültetik és kínálgatják a sok jóféle édességgel. Mohón nekilát a falatozásnak és amikor már jóllakott egy kissé, elkezdi:
- Szerencséje van annak az asszonynak. Ide tért be hozzátok és megmenekült előlem. Ha a két kezem közé került volna, kitapostam volna a lelkét.
Aztán folytatja az evést és addig tömködte magába a sok ételt, amíg csak bírta a gyomra. Mosolyog a sok ember, hogy még haragjában is megnevetteti az embert a hodzsa. Mikor már vége volt az evésnek és amikor a fekete kávékat is kiürítették, így szólal meg a hodzsa:
- Emberek, lakodalmat csap a mi házigazdánk, és még csak meg se hívott engem. Megtudtam, hogy baklava (rétes) is készült, az én legkedvesebb tésztám és tanakodtunk a feleségemmel, hogy mitévők legyünk. Abban állapodtunk meg, hogy hajba kapunk és végigkergetem az utcán. Most pedig menjetek és szóljatok a feleségemnek. Szépecskén haza megyünk, ti akár itt is maradhattok még.
*
Legmélyebb álmából ébreszti fel a hodzsát a felesége.
- Már egy órája, hogy ordítoz a gyerek, - mondja az asszony. - Ringasd egy kissé a bölcsőt, hisz a gyereknek tiéd a fele.
- Csak hadd sírjon tovább az a fele, amelyik az enyém, - feleli a hodzsa, - te pedig ringasd azt a felét, amelyik a tiéd.
Ezzel a fal felé fordult és folytatta a horkolását.
*
Betegen feküdt a hodzsa, egy-két asszony jött hozzá látogatóba.
- Mi módon sirassunk meg, - kérdi az egyik asszony, - ha meg találsz halni?
- Tán csak még nem halok meg, - vigasztalta magát a hodzsa.
- De mégis, - szólal meg egy másik asszony. - Hátha csakugyan meg találnál halni, mondd, hogy mi módon sirassunk el?
Megadással feleli neki a hodzsa:
- Ha már csakugyan meg kell majd halnom, úgy sirassatok el, mint aki teljes világéletében csak ostoba kérdéseket hallott az asszonyoktól.
*
- Mi jót tudnál nekem kívánni? - kérdi a hodzsát a felesége.
- Ha beteg találnál lenni, - feleli a hodzsa, - azt kívánnám Alláhtól, hogy helyetted rám szálljon a betegséged. De ha eljön az idő, hogy meg kellene halnom, arra kérném Alláht, hogy én helyettem te halj meg.
*
Éjfél volt, egy tolvaj lopódzkodott be a hodzsa házába. A padláson mászkált, onnan akart a szobába jutni. Észreveszi a hodzsa és így szól a feleségéhez, hogy a tolvaj is meghallhassa:
- Asszony, amikor a minap a padláson voltam, elmondtam az aznapi imádságomat, amire belekapaszkodhattam a hold sugarába és ezen ereszkedtem le a házba.
Kapott a kioktatáson a tolvaj. Elmondja ő is az imádságot, beleragad a hold ezüstös sugarába és zsupsz be a házba. Kiugrik a hodzsa az ágyából, torkon ragadja a tolvajt és kiáltja a feleségének, hogy világosságot csináljon.
- Légy nyugodt hodzsa, - szólal meg a tolvaj, - hála a te imádságodnak és az én együgyűségemnek, íme a kezeid közé kerültem. Mit akarsz még többet?
*
Megszökött volt a hodzsa rabszolgája. Keresteti, kutatja a hodzsa, de még a nyomára se tudnak ráakadni.
- Hodzsa, - kérdi a felesége, - vajon hova szökhetett el ez a mi rabszolgánk?
Azt felelte rá Naszreddin:
- Sose törődöm én vele, hogy hol van és merre veszi az útját. Mindenképpen az én rabszolgám ő. Ha nem szökött volna meg, szabaddá tettem volna. Csak magának ártott a szerencsétlen.
*
Panasszal állít be a felesége a hodzsához. Egy embert vonszol be magával és így rikoltozik a bíró-ura előtt:
- Hodzsa efendi, az ördög bújt bele ebbe az emberbe és meg merészelt engem csókolni. Az igazamat keresem, tetőled várom az ítéletet.
Így ítélkezett a hodzsa:
- Visszaadod neki a csókot és ki lesz a dolog egyenlítve.
*
Abban állapodott meg a hodzsa a feleségével, hogy csak péntek esténként fognak egymással bizalmaskodni.
- Hátha elfelejtkezek róla, a sok dolgom közepette? - aggodalmaskodik a hodzsa.
- A turbánodat majd ráteszem a nagy szekrényünkre, - feleli az asszony, - arról majd eszedbe fog jutni.
Történt, hogy este, amint hazaérkezik a hodzsa, ott a turbánja a szekrényen. Pedig nem is péntek volt aznap.
- Asszony, - mondja a hodzsa, - nem péntek a mai nap.
- De bizony az, - erősködik az asszony.
Fejét rázza a hodzsa és így szól az asszonyhoz:
- Nincs rendjén a dolog. Vagy a péntek vár én rám, vagy én várok a péntekre.
*
Egy prédikációt hallgatott végig a hodzsa felesége. Amikor visszajött, kérdi tőle az ura, hogy mit prédikáltak a dzsámiban?
- Azt, - feleli az asszony, - hogy amelyik férfi megszórakoztatja a feleségét, annak a magasságos Allah egy kösköt (kioszkot) épít a mennyországban.
- Nohát építtessünk magunknak egy kösköt, - mondja a hodzsa és szórakozik a feleségével.
- Neked már megvan a kösköd, - mondja kisvártatva az asszony, - most nekem is építtess egyet.
- Ahogy téged ismerlek, - feleli a hodzsa, - nem érnéd be azzal a második köskkel, hanem sorba építtetnél anyádnak, apádnak, testvéreidnek, meg az összes rokonaidnak is. Végezetül az építőmesternek vonnánk magunkra a haragját. Elég lesz mi kettőnknek az az egy kösk is.
*
Szőlővesszőket ültet el egy nap a hodzsa. Épp egy ember haladt volt el arrafelé és meg szerette volna tréfálni a hodzsát.
- Mit csinálsz, hodzsa?
- Venyigéket ültetek el, - válaszol a hodzsa.
- Mikor terem meg rajta a szőlő?
- Három esztendő múlva, insallah (ha Allah úgy akarja).
- Te oktondi, - mondja az ember, - hát mért ülteted már most el, miért nem a harmadik esztendőben?
Elgondolkozik a hodzsa, abbahagyja a munkáját, fogja az ásóját, kapáját és ballag szépen hazafelé.
- Hát téged mi lelt? Mért hagytad abba a munkát? - kérdi tőle a felesége.
- Okos egy emberrel találkoztam, - feleli a hodzsa, - az nyitotta ki a két szemem. Avagy nem bolondul cselekedtem volna, hogyha most ültetem el a venyigéket és három hosszú esztendeig várok a gyümölcsére? Majd csak akkor cselekszem meg, a harmadik évben.
*
Sokaknak tartozott volt a hodzsa és azzal biztatta őket, hogy vasárnapra majd kifizeti őket. Kíváncsiak voltak a hitelezők, odamennek a hodzsa feleségéhez és kérdezik tőle, hogy miből fizeti ki a hodzsa a sok adósságát?
Azt feleli nekik az asszony:
- Bogáncsot gyűjtött a minap az uram, jó sokat ám. Elülteti őket a mezőn és ha kinő az a még több bogáncs, akkor az utcákon fogja majd szétszórni, amerre a gyapjúkat szállítják. Annyi ragad oda belőle a sok bogáncsra, hogy eladja és annak az árából fizet majd ki titeket.
Úgy elkacagta magát az a sok ember, hogy könnyek potyogtak a szemeikből.
- Ugye most nevettek? - mondja szemrehányó hangon az asszony. - Mert biztosak vagytok benne, hogy megkapjátok a pénzeteket.
*
Megesett a hodzsával, hogy egy éjjel, hogy hogy nem összerondította magát. Amint felébred másnap és látja a nagy szégyenét, elrestelkedik és így szól a feleségének:
- Asszony, olyan félelmeteset álmodtam az éjjel, hogy még most is vacog belé a fogam.
- Hadd hallom, - biztatja az asszony.
- Három mináre állott tótágast, egymás tetején volt mind a három torony. A harmadiknak a legcsúcsán egy tű, a tűn egy asztal, az asztalon meg én gubbasztottam. Úgy mozgott velem az asztal, hogy nagy rémültömben kiáltozni kezdtem. Mert ha eldől az asztal és lezuhanok róla, dirib-darabbá törtem volna a csontjaimat.
- Ha én álmodtam volna ezt az álmot, - mondja az asszony, - ijedtemben aligha oda nem rondítottam volna.
- Épp, hogy velem is megesett ez a dolog, - nyögi a hodzsa, - csak arra kérlek, hogy köztünk maradjon a dolog és ne add tovább a szomszédoknak.
*
Meghalt volt a hodzsának a felesége. Lusta lehetett az asszony, meg rossz természetű, nem nagyon ette a hodzsát a bánat. Hozzálát a hodzsa, hogy elföldelje és amikor vinni akarják a temető felé, előáll az imám és azt kérdi az egybegyűltektől, - amint ez már szokás erre felé, - hogy:
- Jó emberek, mi jót tudtok a megboldogultról?
Egyet ugrik erre a hodzsa, arcul teremti az imámot és ilyen szókkal förmed rá:
- Ne ezektől az emberektől kérdezd, hanem éntőlem.
*
Meghalt a hodzsa felesége. Nem nagyon bánkódott az özvegy, mintha mi sem történt volna. Rövid idő multán meg a szamara adta ki a páráját. Jaj de bánkódott a hodzsa, de sajnálta a szamarát. Mondja neki az egyik ismerőse:
- A feleséged halt meg, nem bánkódtál utána. Most meg a szamarad múlt ki, hát egész odáig vagy miatta. Mi van veled, hodzsa?
Azt feleli rá a hodzsa:
- Mikor a feleségem halt meg, egyre jöttek a szomszédságbeli asszonyok, hogy ne búsuljak, hogy még különb asszonyt is találnak ők én nekem. Meg is vigasztalódtam a szavukon. De amikor a szamaram hullt el, bezzeg senki se jött hozzám, hogy egy különb szamarat szereznek majd. Hát csak van okom a búsulásra, ugye jó ember?

 

Naszreddin hodzsa és az ő hol jámbor, hol csökönyös szamara

Felül a hodzsa a szamarára és megyen rajta a kertjébe. Útközben le kellett hogy szálljon és miközben odább ment egy pár lépéssel, levetette kaftánját és ráteríti a nyeregre. Odalopózkodik ezalatt egy tolvaj és lecseni a szamárról a kaftánt. Fogja magát dühében a hodzsa, leoldja a szamárról a nyerget, ráköti a maga hátára és azt kiáltja oda a fülesének:
- Ha megkeríted a kaftánomat, visszakapod a nyerget.
*
Fogja a hodzsa a szamarát, elmegy vele a piacra és zöldségfélét vásárol össze. Belerakja a zöldséget a zsákjába, aztán ráveti a vállára és úgy ül fel a szamarára. Kérdezik tőle az úton, hogy miért nem a szamárra teszi a zsákját?
- Csak nem terhelem meg a szegény állatkámat, - hangzik a hodzsa gyöngéd válasza.
*
Az erdőre ment egyszer a hodzsa, hogy fát vágjon télire. Összevagdosott vagy egy kis ölnyit és amint rárakta a szamarára, nekicsökönyösödik a füles és egy lépést se előre. Azt ajánlja neki egy szomszédja, hogy szalmiákot dörzsöljön az állatjára, attól majd megindul. Szót fogad a hodzsa és amint megkeni vele az állatját, úgy nekiiramodik a szamár, hogy alig bírja utolérni.
Kíváncsi természetű a hodzsa, fogja és magát is megkeni a szalmiákkal. Megteszi a szer a hatását, nekiiramodik ő is, ahogy csak a lábai bírják és amint odaér a háza elé, bekiáltja a feleségének:
- Ha utol akarsz érni, fogd a szalmiákot és dörzsöld be magad vele.
*
Elveszett volt a hodzsa szamara, eltévedt valamerre. Nekiindul, hogy megkeresse és ugyancsak hálálkodik a Mindenhatónak.
- Miért hálálkodsz? - kérdik az emberek, - hisz nem került még meg a szamarad.
- Azért, - feleli a hodzsa, - hogy nem ültem rajta a szamáron. Mert ha rajta lettem volna, én is odavesztem volna.
*
Eladja a hodzsa a szamarát és egy sólymot vesz rajta.
- Minek neked az a sólyom? - kérdezik a szomszédjai.
- Eddig én lovagoltam máson, most már más lovagoljon én rajtam, - volt a hodzsa válasza.
*
Rá akar ülni a hodzsa a szamarára és jobb lábal lép be a kengyelbe. Amint fent volt a szamáron, hát persze, hogy háttal ült a fejének.
- Visszájára ültél fel hodzsa, - mondják neki a körülötte állók.
- Én jól ültem fel, - válaszolja nekik, - csak a szamaram áll visszájára.
*
Odaveszett volt a hodzsa szamara és kérdi egy ismerősétől, hogy nem látta-e valamerre?
- De bizony, hogy láttam, - feleli az ember, - itt a közelben tanyázik valamerre, bírónak választották meg.
- Igazad lehet, - mondja a hodzsa, - mert amikor tanítottam a tanítványaimat, egyre hegyezte a fülét, úgy figyelt a szavamra.
*
Amint vezeti a hodzsa a szamarát, utána oson két legény, hogy elcsenjék valahogy tőle. A szamár mögé sompolyog az egyik, lecsúsztatja róla a kötőféket és a maga fejére illeszti rá. A másik meg veszi a szamarat én inal vele elfelé a vásárra. Hátra talál eközben nézni a hodzsa, hát csak elképed, amikor azt látja, hogy ember van a szamara helyén.
- Hát te ki vagy, hát a szamaram hol van? kérdezi a hodzsa.
- Én vagyok az a te szamarad - feleli a legény. - Ember fia voltam valaha én is, de szülőim megharagudtak rám, elátkoztak és szamárrá változtam át. Előbb egy pékhez kerültem volt, azután egy kertész vett meg, végül pedig a te kezeid közzé kerültem. Az úton, ahogy vezetgettél a kötőfékemnél fogva, rám ismertek a szüleim, akik itt mellettünk haladtak el, megsajnáltak és addig imádkoztak, míg ismét emberré nem lettem.
Gondolkodóba esik a hodzsa, végig simogat a szakállán s így szól a legényhez:
- Nem lehetetlen az, amit mondasz; csak azt az egyet sajnálom, hogy épp velem esett meg ez a dolog. Na, de menj Allah hírével, meg ne bosszantsd többé a szüleidet.
Azzal a legény jobbra, a hodzsa meg balra a vásár felé, hogy egy másik szamarat vegyen magának. Alig hogy odaér a vásárra, hát nem az ő szamara iázik előtte? Odalép hozzá, a füléhez hajlik és azt súgja oda neki:
- Na te cudar legény, ugye megint megbosszantottad a szüleidet, s megint szamárrá lettél?
*
A vásárra viszi a hodzsa a szamarát, hogy túladjon rajta. Eső esett aznap és olyan nagy lett a sár, hogy besározódott a szamara farka. Veszi erre a hodzsa a kését, lenyisszantja a szamár sáros farkát és az iszákjába helyezi el. Már vevő is akadt volna a szamárra, ha észre nem veszi a hiányzó farkot.
- Hisz farka sincs ennek a szamárnak, - mondja csodálkozva a vevő.
- Sose okozzon neked gondot, - feleli a hodzsa, - benn van a farok az iszákomba.
*
Egy ismerőse jön a hodzsához és kölcsönkéri a szamarát.
- Nincs idehaza, - mondja a hodzsa.
Közben pedig elordítja magát a szamár.
- No látod, hogy itthon van? - mondja feddő hangon az ember.
- Óh te együgyű ember, - rivall rá a hodzsa, - hát több hitelt adsz a szamaramnak, mint nekem?
*
Nyargal a hodzsa a szamarán és hogy hogynem, egyszerre csak lebukfencezett róla. Látják a gyerekek az utcán és kiabálgatják, hogy:
- Leesett a hodzsa a szamaráról, leesett a hodzsa a szamaráról.
- Sose kiabáljatok, - szól rájuk a hodzsa, - úgy is le akartam róla szállni.
*
Dolga akadt valahol a hodzsának. Ráül a szamarára, hogy azon tegye meg az útját. Útközben azonban elszunyókált és amint felébred az álmából, azon veszi magát észre, hogy más irányba terelődött az állatja.
- Hová mész, hodzsa? - kérdi tőle egy ember.
- Azt a szamaramtól kérdezd, ne éntőlem, - mondja neki a hodzsa.
*
A szamarat kérik a hodzsától kölcsön.
- Várj egy kissé, - mondja a hodzsa, - oda megyek a szamaramhoz és megbeszélem vele. Ha nem lesz ellene kifogása, akkor el is viheted.
Kifordul a hodzsa és egy kis idő múlva azzal tér vissza:
- Tudni se akar róla a szamaram. Ha idegen kézbe adsz, - így szólt hozzám a szamár, - a füleim közé csapnak és még le is szólják a gazdámat.
*
Vásárra vitte a szamarát a hodzsa és odaadja a tellálnak, hogy kiáltsa ki az árát. Jön az egyik vevő, jól szemügyre veszi a fülest és amint a fogát is meg akarja vizsgálni, a kezébe harap a szamár. Ott hagyja a vevő és egy másik után néz. Jön egy másik vevő, az is vizsgálgatja a szamarat és amint a farkát is megemelinti az állatnak, egy jókorát rúg bele a szamár.
Fogja erre a tellál és visszaadja a hodzsának, hogy nem adhatni azon túl, mert aki elől nézi meg, azt megharapja, aki pedig hátul, azt gyomron rúgja.
- Nem is azért hoztam én, hogy eladjam, - mondja nagy komolyan a hodzsa.
- Hát mi az Isten csodájáért? - kérdi a tellál.
- Csak azért, hogy ország világ lássa, és ország világ megsajnáljon, hogy mennyit kell ettől a szamár állattól szenvednem, - hangzott a hodzsa válasza.
*
Ugorkával kezdett el kereskedni a hodzsa. Egy másik ugorkakereskedőnek vette meg a kosarait, az egész portékáját, de még a szamarát is. Megszokta volt a szamár, hogy amikor reggelenként felkelnek és viszik az ugorkákat a vevők ajtaja elé és kezdi a gazdája, hogy itt az ugorka, ő is elordítja magát.
Felkel az első reggel a hodzsa, veszi az ugorkákat, megtölti vele a kosarakat, hogy túladjon a portékáján. Amint odaér az első ház elé és kiáltja befelé, hogy itt a friss ugorka, egyszerre csak a szamár is elkezdi az éktelen ordítozását. Megbosszankodik a hodzsa és ráordít a szamarára:
- Testvér, ki árulja tulajdonképpen az ugorkát, én-e, avagy pedig te?
*
Amint ráül a hodzsa a szamarára és izeg-mozog a nyergében, egyszerre csak megbillen és lefordul az állatjáról. Körülötte a sok gyerek, jót nevetnek a hodzsa ügyetlenségén.
- Min nevettek, ti apró szamarak? - kérdezi tőlük. - A földről szálltam fel a szamaramra, most megint csak a földön vagyok. Hát mi van ezen nevetni való?
*
Lakomára hívták egy nap a hodzsát. Azzal állít be hozzá a vendéglátó szolgája:
- Tiszteltet a gazdám, hogy ülj rá a szamaradra és jöjj el hozzánk vendégnek.
- Értem, értem, - mondja a hodzsa, - hogy a szamarammal együtt állítsak be hozzátok. Csak azt nem mondta meg a gazdád, hogy mit akar tulajdonképpen a szamarammal, hogy fát akar-e vele hordatni, avagy vizet akar-e vele cipeltetni. Tiszteltetem egyébként a gazdádat.
*
Nagy volt a forróság, csak úgy izzadt a hodzsa a szamarán. Úton volt egy falu felé és amint megpillant egy nagy diófát, leszáll a szamaráról, hogy pihenjen egyet az árnyékosban. A szamarát a fa ágához köti, jómaga pedig leveti a turbánt a fejéről, a kaftánját leteríti, ráhátal és úgy heveri ki a fáradságot, meg a nagy meleget. Hatalmas, nagy sütőtökök érlelődtek a réten, közel a hodzsa pihenőjéhez. Nézi a hodzsa a földön heverő tököket és nézi a nagy diófát és a diófán levő diócskákat. Elgondolkozik a látottakon és mintha magamagával beszélne, így szólal meg:
- Óh teremtő uram, íme a vékonyka fűszálak közt milyen hatalmasak a borjúfej nagyságú tökök és milyen kicsinyek ezzel szemben az égig nyúló fának aprócseprő gyümölcskéi. Hát nem inkább megfordítva teremtetted volna meg őket? Hogy a nagy tökök erre a nagy fára kerültek volna, a diócskák pedig a vékonyka füvek közé.
Épp egy varjú szállt rá a diófára. Hozzákezd egy dióhoz és amint vájkál benne a csőrével, kipattan a dió a zöld héjából, neki a hodzsa fejének és olyan egyet koppan rajta, hogy megdagadt a helye és szikrát szórt a hodzsa szeme. Felkiált nagy kínjában, felugrik nagy megijedtében és két kézzel kap a fejéhez. Ráteszi a fejére a turbánt és látván a lehullott diót, így szól szíve nagy töredelmességében:
- Bocsáss meg óh teremtő Allah, nem avatkozom többé a dolgaidba. Amit megteremtettél, azt bölcsen teremtetted meg, dehogy kell azon változtatni. Hiszen ha az én eszem szerint a dió a földön, a tök meg azon a nagy fán termett volna és az hullott volna a fejemre, hol lennék én most, ha nem a másvilágon.
*
Elveszett volt a hodzsának a szamara és amint keresi, kutatja, nótákat énekelget hozzá.
- Aki a szamarát odaveszíti, - mondják neki, - annak inkább sírni kellene, semmint jókedvűen nótázgatni.
- Abban reménykedek, - feleli a hodzsa, - hogy a túlsó oldalán a hegynek mégis csak rátalálok a szamaramra. Ha nem talál előkerülni ott sem, akkor fogjátok csak látni és hallani, hogy milyen sírás-rívásokat tudok én csapni.
*
Szamarán ült a hodzsa, a kertje felé igyekezett. Egy paraszttal találkozik az úton és kettesben igyekeznek tovább. Jó kedvében volt a paraszt és így szól a hodzsához:
- Hová igyekeztek ti ketten, te meg a szamarad?
Rá se néz a hodzsa a parasztra, hanem odafordul a szamarához és azt mondja neki:
- Te csak ballagj ezzel az emberrel, mint testvér a testvérrel, nekem egy kis elintézni valóm van erre felé. A többit majd aztán igazítjuk el.
*
Tőzeget rakott a hodzsa a szamárra, hogy legyen majd mivel tüzelniük.
- Vajon elég száraz-e ez a tőzeg? - kétségeskedik a hodzsa, - vajon füzet fog-e gyorsan?
Fogja és ki akarja próbálni. Ahogy meggyújtja egy darabkáját, lobbot vet a tőzeg és mert szeles is volt az idő, úgy fellángolt az egész, hogy a szamárba is belekapott. Ugrik nagyokat a szegény állat, ordítoz retteneteseket és amint jobbra-balra rúgkapál és iramodik, ugrik utána a hodzsa, hogy segítsen a baján. Látja, hogy sehogy se érheti utol. Torka szakadtából kiáltozza utána:
- Ha van eszed, amarra a tó a közeledben, ugorj bele és megmented az életedet.
*
Csökönyös egy szamárra ült fel egyszer a hodzsa. Bárhogy rángatta is a gyeplőt, nem áll kötélnek a szamár. Arra jár egy barátja, megáll és kérdezi a hodzsától:
- Merre felé igyekeztél, hodzsa?
- Amerre a szamaram akarja, - hangzott el a válasz.
*
Felmászik egyszer a hodzsa egy fára és épp azt az ágat csapdossa a fejszéjével, amelyiken állott. Meglátja lentről egy ember és felkiált hozzá:
- Hé atyafi, mit csinálsz? Hisz lepottyansz a fáról; nem látod?
Oda se hallgat a hodzsa és amint tovább baltázza az ágat, egyszerre csak nagyot reccsen és lepotyog róla a hodzsa. Kapja magát, talpra ugrik és utána iramodik annak az embernek. Galléron ragadja és azt mondja neki:
- Látom, hogy messzibe látó egy ember vagy. Ha előre tudtad, hogy leesek a fáról, bizonyára azt is tudod, hogy mikor üt a halálom órája.
Hogy megszabaduljon tőle az ember és hogy tovább folytathassa az útját, így jövendöl a hodzsának:
- Rakj fel vagy egy öl fát a szamaradra és indulj neki a hegynek. Ha majd útközben elordítja magát a szamarad, a fél lelked száll ki belőled, amikor pedig egy másodikat is ordít, akkor meg a másik fele is kiszáll.
Úgy cselekszik a hodzsa és útra kél a szamarával. Alig egy forduló és elordítja magát a szamara.
- Jaj, a fele lelkem, - kiáltja el magát a hodzsa és mintha megcsappant volna az ereje, vagy csak képzelte valahogy. Egy másodikat is ordít a szamara és sóhaj száll ki a hodzsából.
- Jaj nekem, - kiáltozza, - ütött az órám, meghaltam- és elterül a földön, mintha igazában is kimúlt volna.
Jó ideig heverészhetett a földön, amíg csak rá nem akadtak a közel falubéliek. Hamar egy koporsót tákolnak össze és belefektetik a hodzsát. Amint viszik a község felé, hogy annak rendje-módja szerint el is földeljék, egy ingovány elé jutnak. Kétfelé ágazódott az ország útja és tanakodnak az emberek, hogy merről kevesebb a sár, merrefelé haladjanak tovább. Amint jó egy ideig tanakodnak, tanácskoznak, felemeli a hodzsa a fejét, kihajol a koporsójából és így szól oda az embereknek:
- Mikor még életben voltam, a baloldali utat használtam. Egyébként pedig a ti dolgotok.
*
Ellopták a hodzsa szamaráról a kötőféket. Fülön fogja a szamarát és úgy vezeti haza. Két nap után ott látja a kötőféket egy nagy egyiptomi szamárnak a fején. Ránéz a hodzsa a szamárra, először a fejére, azután a testére és szemmeresztve mondja:
- A feje az én szamaramnak a feje, de hogyan jutott ehhez a nagy testhez?
*
Szűkös egy tele akadt a hodzsának, nem igen volt mit aprítania a tejbe.
- A szamaramnak is leszállítom az árpa-porcióját - mondja egy nap és kevesebbet juttat neki az abrakból. Látja, hogy nem ártott meg a fülesének, épp úgy rugkapálódzott, mint annak előtte. Másnap megint egy marokkal juttat neki kevesebbet, megint csak régi szamár a szamár. Addig, addig, míg a feléig jutott el az abrakolásnak. Megcsappant egy kissé az állat, borzosabbá lett egy kissé a szőre, de csak szamárnak maradt a szamár.
Napok telnek, hetek múlnak, már csak negyedrész abrakot, ha juttatott neki. Nagyot csappant az állat, búsan lógatta a fejét, sokat feküdt és még az eledelt se nagyon kívánta. Pedig csak egy marékkal, ha jutott neki. Felkél egy reggel a hodzsa, benyit az istállóba, hát bizony volt szamár, nincs szamár, meggebedt szegény feje.
- Ejnye, ejnye, - sopánkodik a hodzsa - épp a legjobb úton volt szegényke. Ha idő előtt el nem pusztul, egész elszokott volna az árpától.
*
Elvégezte volt a hodzsa a leckéjét és indul a tanítványaival hazafelé. Ráül a hodzsa a szamarára, de háttal az állat fejének.
- Efendim, - mondják a tanítványai, - mért ülsz fel visszájára?
- Ha előttem haladtok, - magyarázza nekik a hodzsa, - hátat fordíttok nekem. Ha pedig utánam jöttök, én fordítok nektek hátat. Így legalább szemtől-szembe leszünk egymással.
*
Az erdőben akadt volt dolga a hodzsának. Fát döntögetett le, télire valót és rárakja a szamarára. Leveti a kaftánját, ráteríti a szamarára és azt súgja a fülébe:
- Én a hegyi útra térek, te csak a völgyön át igyekezz haza.
Már jó rég, hogy otthon volt a hodzsa, de a szamár még mindig nem érkezett meg. Azt mondja a feleségének:
- Mégis csak én jöttem előbb haza.
Vár egy darabig, vár, csak nem jön meg a szamara.
- Már csak utána nézek, - mondja.
Visszafelé indul az erdőnek és amint felér a hegyre, hát ott heverészget az állatja és rágja a száraz kórókat. De se a balta a hátán, se a kaftánja. Lerakja a szamárról a sok fát, leszedi róla a nyerget és így szól a füleséhez.
- Hajde, míg elő nem keríted a baltát, meg a kaftánt, nem kapod vissza a nyerged.
*
Ellopták egyszer a hodzsa szamarát. Elpanaszolja másnap a baját és kéri a híveit, hogy legyenek valamiképp segítségére. Végighallgatják a kárvallottat és azt mondja az egyik:
- Hodzsa efendi, miért nincs lakatja az istállód kapujának?
Egy másik meg így szólal meg:
- Mit ér a lakat, ha deszkából van az ajtó?
A harmadiknak az a kifogása:
- Miért nem magasabb a házad fala?
Azzal áll elő a negyedik:
- Merre jártál te tulajdonképpen, amikor kivezették a szamarad az ajtón?
- Én, - mondja az ötödik, - amikor lefekszem, bereteszelem az ajtókat és a kulcsokat a párnám alá teszem.
Elfogy a sok szóra a hodzsa türelme és azt feleli nekik:
- Sorba mondtátok el a hibáimat és igaz is a szavatok. Mulasztást azonban csak én követtem el? Hát a tolvaj, az nem vétett semmit?
*
Fát rakott volt a hodzsa a szamarára, aztán maga is ráült. Lábait azonban nem tette rá a kengyelvasra, hanem szabadon hagyta lógatni. A község gyerekei megpillantják a hodzsát, köréje gyülekeznek és ugyancsak nevetnek rajta. Megszólal az egyik:
- Hodzsa efendi, miért nem ülsz rá rendesen, miért lógatod le a lábad?
Azt feleli nekik a hodzsa:
- Könyörületességből, gyerekek, könyörületességből. Nem elég, hogy a sok fa nyomja az állatot, még én is ránehézkedjek?
*
Vézna egy szamara volt a hodzsának.
- Mért nem adsz a szamaradnak több árpát? - kérdezik tőle.
- Hiszen tíz mérőnyit kap, ennyi jár ki neki naponként, - feleli a hodzsa.
- Hát akkor mért oly hitvány? - kérdezik tőle.
- Tán azért, - feleli a hodzsa, - mert vagy egy hónapra valóval tartozásban vagyok neki.
*
Ráül a hodzsa a szamarára és úgy csatlakozik egy előtte bandukoló karavánhoz. Másnapra történt, hogy megijedt valamitől a szamara, megbokrosodott és úgy dobta le magáról a szegény hodzsát, hogy négykézláb terült el a földön.
Feltápászkodik a hodzsa és így kiáltoz nagy dühében: - Kössétek meg azt a szamarat, hogy kedvem szerint bunkózhassam.
- Hodzsa, - mondják neki az emberek, - nem félsz Alláhtól, hogy egy állaton akarsz bosszút állani?
-Ha egy embertársamon bosszút állhatok, - feleli a hodzsa, - mért ne állhatnék egy állaton is bosszút?
*
Megint a szamarán ült egy nap a hodzsa. Leszállhatnékja támadt az úton és addig is, míg megint rá nem ül, leveti a kaftánját és ráteríti a füles jószágára. Meglátja ezt a dolgát egy ember, odalopódzkodik a szamárhoz és lecseni róla a kaftánt. És épp e pillanatban ordítozni kezd a szamár.
- Hiába ordítasz, - szól messziről a hodzsa, - nem érsz célt vele.
A tolvaj azt hitte, hogy neki szól a hodzsa szava és úgy megijedt, hogy a kaftánt visszadobta a szamárra és úgy inalt elfelé, ahogy csak tudott.
*
Háza előtt üldögélt a hodzsa és szívta a csibukját. Odalép hozzá a szomszédja és a szokásos üdvözlések után azt kérdezi a pipázótól:
- Mért üvölt úgy a szamarad, hodzsa?
- Mért kérded éntőlem? - feleli nyugodtan a hodzsa. -Mért nem kérded a szamártól?
*
Odaveszett egy parasztnak a szamara, siet a hodzsához és arra kéri, hogy tegye közhírré a dzsámiban az esetét. Betér a hodzsa a dzsámiba és elvégeztével az imádságnak, így szól a híveihez:
- Müszülmánok, van-e olyan ember köztetek, aki világéletében se kávét, se szeszes italt nem ivott, aki sohase dohányzott, nem kártyázott és senkivel nem barátkozott? Álljon elő ez az ember.
A jelenlevők persze mind azt hitték, hogy aligha akad efféle ember a községükben. De íme, egyszerre csak odalép egy ember a hodzsa elé és így szól hozzá:
- Én teljes világéletemben se kávét nem ittam, se szeszes italt, nem dohányoztam, nem kártyáztam és nem is barátkoztam egy fia lélekkel sem.
Végighallgatja a hodzsa és így szólal meg:
- Hol az az ember, akinek odaveszett a szamara? Ide jöjjön és ezt az embert vegye a helyébe. Ennél nagyobb szamarat úgyse fog találhatni.
*
Nyolc szamara volt egyidőben a hodzsának. Felül egy nap az egyikre és amint olvassa össze őket, hát csak hétre rúgott a számuk. Amelyiken ült, még csak eszébe se jutott. Leszáll, megint összeolvassa őket, hát ott a nyolc darab előtte. Odakiáltja a szomszédjának:
- Elébb még csak hét szamaram volt, most mind a nyolc megvan.
- Igen, mert rajta ültél a nyolcadikon és nem vetted számításba, - világosítja fel a szomszédja.
- Hogyan láthassam én azt, ami a hátuljam alatt van, - mondja az elképedt hodzsa.

 

Ami az áldott emlékezetű hodzsával öregebb korában és halála után esett meg

Idegenben utazott egyszer egy kereskedő és egy karaván-szerájban száll meg egy este. A vendéglős egy tyúkot, két tojást és egy fél cipót ad neki vacsorára, a lovának is egy abrakra való szénát. Korán kel másnap a kereskedő és mert sietős az útja nagyon, azt mondja a csorbadzsinak (vendéglősnek):
- Majd visszajövet számolunk össze, - és útra kél a kereskedő.
Három hónap multán jön csak megint vissza és ugyanazt kapja vacsorára, egy tyúkot, két tojást, egy fél cipót, a lova pedig szénát. Másnap, amint ismét elutazóban van, kérdezi a vendéglőstől, hogy mennyivel tartozik neki?
- Allahra mondom, - feleli a csorbadzsi, - kissé hosszadalmas az elszámolásunk. De ha eggyel-öttel nem törődöl, könnyen megegyezhetünk. Hajde, adj ide vagy kétszáz akcsát és menj Isten hírével. De máskor is útba ejts aztán, különben többet kértem volna.
Elrémül a kereskedő, hogy annyi pénzt kérnek tőle.
- Csorbadzsi, - kiáltja el magát, - tán megzavarodott az eszed, avagy a szándékod gonosz, hogy két tyúkért, négy tojásért, két fel cipóért, meg két porció szénáért annyi pénzt mersz kérni?
Azt feleli rá a vendéglős:
- Megmondtam volt, ugye, hogy kissé hosszadalmas az elszámolás. De ha úgy kívánod, egyenként is elszámolhatom, hogy kiderüljön az igazam és hogy rossz szándékkal ne vádolhass meg. Ide figyelj hát és számolj. Az a tyúk, amit három hónappal ezelőtt fogyasztottál el, ha minden nap csak egy-egy tojást tojt volna, ennyi meg ennyi tojást tenne ki, ugye? Ha mindazokat a tojásokat kiköltettem volna és az a sok csirke idővel egyenként és naponként tojást tojt volna, megint ennyi tojást meg csirkét tett volna ki, ugye? Ha meg aztán hozzászámítjuk, hogy jövet is ugyanannyit fogyasztottál, hány csirkét, meg tojást tett volna ki az is, ugye? Én pedig mindössze csak kétszáz akcsát számítottam és te még ezt az összeget is sokallod?
Sokallta bizony a kereskedő, törvény elé is vitte a dolgot. Azt kérdi a bíró a kereskedőtől:
- Megalkudtál-e a vendéglőssel, hogy mennyibe kerül a tyúk, meg a tojás, meg a kenyér?
- Nem tartottam szükségesnek, - feleli a kereskedő, - hisz egy pár gurust ha ér mindössze az az egy tyúk, meg az a két tojás és gondoltam magamban, hogy visszajövet egyszerre fizetem ki neki.
- Hát visszajövet, megkérdezted-e előre az árát? - kérdi megint a bíró, akinek már értésére adta volt a vendéglős, hogy idegen ember a panasztévő és hogy pénze is van bőven.
- Nem kérdeztem, - feleli az ember.
- Két tyúkból, négy tojásból, - kérdi megint a bíró - ezernyi tyúk, meg ezernyi tojás, idő teltén, idő multán, növekedhetik-e?
- Kétségkívül, - feleli a kereskedő.
Elhangzott a bíró ítélete, hogy igenis jár a vendéglősnek a kétszáz akcsa; még örülhet, hogy többet nem kértek tőle.
Sehogy se nyugodott ám meg a kereskedő. A hodzsát, az öreg Naszreddint emlegetik előtte, hogy az tudna csak igazságot tenni. Fogja, elindul a hodzsa városa felé és elmondja neki a panaszát. Megfellebbezhetőnek mondta a hodzsa az ítéletet és harmadnapra rendelte oda magához a peres atyafiakat. Beállítottak a kellő időre, de nem volt ott a hodzsa. Elmúlik egy óra, elmúlik két óra, elmúlik három óra, csak nem jelenik meg a hodzsa. Embert küldenek érte és elhozza a hodzsát. Ráförmed a minapi bíró:
- Mért nem jöttél idejében? Mért várakoztattál meg bennünket?
- Sose pattogj, kádi efendi, - feleli a hodzsa nyugodtan. - Épp indulóban voltam, amikor elém toppan a társam. Én hívattam volt magamhoz, mert hallottam, hogy learatni készül a búzát. Kisiettem vele a búzaföldre, leforráztam a búzámat és úgy vetettem megint el. Innen a késés.
- Hallottátok-e jó emberek? - mondja a bíró az ott levőknek, - leforrázott búzát vet el ez az ember. Hát kelhet-e ki az ilyen búza? Hát lehet-e adni az ilyen embernek a szavára?
Azzal válaszol rá a hodzsa:
- Hát egy megsütött tyúkból, hát egy megfőtt tojásból tyúk kelhet-e ki, tojás tojatható-e? Hogy két ilyen sült tyúkért, négy ilyen kifőtt tojásért kétszáz akcsát fizettethetsz-e?
Elámultak az emberek a hallottakon és a hodzsa szaváé lett az igazság.
*
Elsétál egy nap a vénülő hodzsa kertjébe, gyümölcsöt akart szedegetni. Amint mendegél az úton, egyszerre csak azt látja, hogy ugyancsak marakodik két gyerek és hol az egyik kezében egy holló, hol meg a másikéban. Azon veszekednek, hogy kié legyen az a madár. Odamegy hozzájuk a hodzsa és azt mondja nekik:
- Szégyelljétek magatokat, ti naplopók. Lármát csaptok és azt a szegény hollót elkínozzátok.
- Éppen kapóra jöttél, hodzsa efendi, - mondja a két gyerek, - te tégy köztünk igazságot.
És elkezdi az egyik:
- Ezt a hollót itt ezen a fán pillantottuk meg. Én kétrét hajoltam, ez a másik itt a hátamra hágott és elcsípte a hollót. Most meg azt mondja, hogy az övé a holló, mert ő fogta meg. Hisz ha az én hátamra nem lép rá, nem is mászhatott volna fel a fára.
Elkapja előle a szót a másik:
- Más a gyümölcsszedés és megint más a madárfogás. A gyümölcs a helyén marad, a madár pedig prr... és elrepül. Megláttam a hollót és akár egy kígyó, lassan, óvatosan feléje kúsztam, ágról-ágra léptem és úgy ragadtam meg a madarat.
A hodzsa elnézi a két gyereket, elmosolyodik és így szól hozzájuk:
- Mindenek előtt ne ráncigáljátok úgy azt a szegény madarat. Adjátok ide az én kezembe és én majd igazságot teszek köztetek. Hisz ha nem veszlek benneteket észre, se a tied nem lett volna, se a másiké, szétszaggattátok volna. Nekem van szükségem erre a hollóra. Két gurust kaptok érte, megosztozkodhattok rajta.
Jobban megörült a két gyerek a pénznek, mint a hollónak és szaladnak vele a csársiba, hogy túladjanak rajta. A hodzsa pedig fogja a hollót és szélnek ereszti szegénykét. Félig elalélva repdes eleinte a hollócska és mert ereje se volt, hogy messzebb repüljön, hát nem egy bivalynak száll le a két szarva közé? Ott heverészett a fekete állat, ahhoz volt legközelebb a holló. Egyet kiált nagy örömében a hodzsa és így örvendez magában:
- Óh én vitéz kis sólymocskám, be derék egy vadat vadásztál nekem.
Aztán az egyik kezében a holló, a másik kezében egy bot, azzal tereli a bivalyt, egyenesen haza az istállójába. Keresi eközben a gazdája és járja a vidéket, hogy hova tévedhetett a drága állatja. A hodzsa szomszédjai megsúgják neki és beállít érte a hodzsához.
- Mit akarsz? - kérdi tőle a hodzsa.
- Azt magad is nagyon jól tudod, - feleli az ember. - Mi jogon terelted el a bivalyomat? Mi jogon tartod magadnál?
- Nem a hegyek közt lakunk, - feleli a hodzsa, - bíró van a községünkben, ítélkezik is. Ha valami követelni valód van rajtam, eredj és panaszolj be. Mindenfelé szabad a vadászás, senkinek sincs eltiltva. Egy hollót vettem a minap a gyerekektől, vadra eresztettem és Allahnak a síkságán egy bivalyt fogott el nekem. Te meg azzal állítasz be hozzám, hogy az a vadászzsákmány a tied. Takarodj előlem.
Panaszra megy az ember a bíró elé és hívatják másnap a hodzsát. Ravasz volt ám a hodzsa, nagyon is értésére adta valahogy a bírónak, hogy bivalyzsírt küld neki egy fazékkal. A hodzsa javára ítélt a bíró. Ott másnap a házában a nagy fazék bivalyzsír. Hozzálát lassacskán a bíró és mert egy másvalakitől meg tojásokat kapott ajándékba, reggel-este zsírba főtt tojás a tápláléka. Ürülni kezd lassanként a fazék és amint belenyúl egy nap a bíró, hát bivalyganajos a keze. Rém a felfortyanása a bírónak és egy törvényszolgát küld a hodzsáért, hogy törik-szakad, még aznap állítsa elő. Legott megjelenik a hodzsa.
- Te hodzsa, - förmed rá a bíró, - honnan a vakmerőséged, hogy bivaly ganaját akartál velem etetni, velem, a bíróval?
Egykedvűen válaszol neki a hodzsa:
- Efendim, nem ma haraptál abba először, hanem jó ideje már, hogy kóstolgatod. Avagy egy-két parát is alig érő holló foghat-e egy több száz gurust érő bivalyt? Én csak tréfából fogtam azt a bivalyt, te pedig igaziban is nekem ítélted. Miért? Ganéjba mártott zsírjáért, egészségedre váljék.
*
Fürdőbe viszik a gyerekek a vén hodzsát, meg akarják egy kissé tréfálni. Egy-egy tojást rejtegetnek a markukban, hogy meg ne lássa valahogy a hodzsa. Amint üldögélnek az izzasztón, a köldök-kőnek nevezett kőlapon, megszólal az egyik, hogy tyúkosdit kellene játszani.
- Milyen az a játék? - kérdi tőlük a hodzsa.
- Tojásokat tojunk, - feleli az egyik, - s aki meg nem cselekszi, az viseli a fürdés költségeit.
Sorba kezdik el a kotkodácsolást és egy-egy tojást raknak le a kőre. Azt hitték, hogy nem veszi észre a hodzsa. Jegyet mosolyog az öreg és egyszerre csak neki egyenesedik és úgy elkezd kukorékolni, hogy a kakas se különben.
- Hát téged mi lelt? - kérdik a gyerekek.
- Ahol ennyi a tyúk, - mondja nekik a hodzsa, - ott csak elkél egy kakas. Kukkuriku.... kukkuriku...
*
Egy faluba volt az útja az öreg hodzsának, a fiát is elvitte magával. Ráülteti a fiát a szamarára, ő pedig gyalogszerrel kullog mellette.
- Hej, ilyenek a mai fiatalok, - mondogatja a sok járókelő. - Édesapját, az öregembert gyalog kullogtatja, ő maga pedig a szamár hátán kényelmeskedik.
Hallja a korholó szókat a fiú és azt mondja az apjának:
- Ugye mondtam apám, te ülj inkább a szamárra. Íme, most megszólnak érte az emberek. Most ülj is ám rá hamarosan és ne ellenkezz tovább.
Ráült a hodzsa a szamárra és folytatják az útjukat. Megint akad az úton egy-két ember és amint meglátják a hodzsáékat, így förmednek rá az apára:
- Minek fárasztod azt a gyenge csemetédet? A te csontod már úgyse roppanhat meg, annál inkább a gyermekedé. Ki látott már ilyet?
Fogja a hodzsa és maga mellé ülteti a fiát. Ám alig haladnak egy pár lépést, amint megint megszólalnak az emberek:
- Óh a lelketlenek, az irgalmatlanok. Ketten ülnek rá arra az egy gyenge állatra. És még hodzsának is vallja magát. Szégyellje inkább magát.
Bosszankodik a hodzsa és leszállanak a szamárról, ő is, meg a fia is. Mennek, mendegélnek, hát megint hogy meg nem szólják őket? Azt kiáltozzák feléjük:
- Óh az ostobák, az ügyefogyottak. Vígan ugrándoz a szamaruk, ők meg a nagy porban meg a nagy melegben csak úgy loholnak utána. De sok bolond ember is van ezen a világon.
- Azt szeretném én látni, - tör ki a szó a hodzsából, - hogy van-e ember a világon, akit meg ne tudnának szólni?
*
Beteglátogatóba megy el egyszer a vén hodzsa. Odaül a beteg ágya mellé, csitítgatja a lelkét és oly módon vigasztalja a családbelieket is, mintha már meghalt volna a beteg. Pedig még csak esze ágába se volt. Mondja neki az atyafiság:
- Hisz él még szegény feje, minek búcsúztatod el a világtól?
- Öreg ember vagyok én már, - feleli a hodzsa, - ki tudja, ha eljöhetek-e még egyszer hozzátok. Legokosabb lesz, ha most végzek vele.
*
Halálos betegnek hitte magát az öreg hodzsa és egyszerre csak azt képzelte, hogy íme meg is halt már. Kint esett meg ez a vélt halála a város szélén és amint végigterült a földön, egyre csak azt lesi, várja, hogy mikor jönnek már a holttestéért. Közben pedig elfogta a nagy éhség. Feltápászkodik a halottaiból, hazamegy és magyarázza a feleségének, hogy mikor, mi módon és melyik helyen halt meg. Elébb azonban jóllakott és csak azután tért vissza a város szélire, ahol kiadta volt a lelkét.
Tépi a haját a felesége, tördeli a kezét, véres könnyeket hullat az uráért és fut a szomszédjaihoz, hogy meghalt a réten az ura, ott fekszik a teste a város szélén. Szomorkodnak az emberek nagyon és kérdik a feleségétől:
- Mikor halt meg? Hol halt meg? Ki hozta a halála hírét?
Nagy búsan feleli az asszony:
- Senkije sincs a szegény hodzsának, hát maga magának halt meg és tulajdon maga jött el, hogy hírt adjon a haláláról és megint csak maga ment oda vissza, ahol kilehelte volt a lelkét.
*
Így szólnak egy nap az öreg hodzsához:
- Nagynak mondják a te tudományodat, megfelelhetnél a kérdésünkre.
- Mi hát a kérdésetek? - kérdezi a hodzsa.
- Az, - felelik neki, - hogy hány rőf a világ?
Épp egy halottas menet vonult el előttük, legelsőnek a hodzsa vette észre. Legott kész volt a felelettel:
- Ez tudja a legjobban, akit itt visznek mellettünk ni. Ő tőle kérdezzétek meg, most méri az útját a túlsó világig.
*
Tudvalevő dolog, hogy elefántok is voltak a harcban, Timurlenknek híres táborában. Angorába is elefántokkal együtt vonult volt be. Egyes falvakba kerültek aztán ezek az elefántok, hogy etessék, itassák őket. Így jutott a hodzsa falujába egy ilyen elefánt. Volt is vele baj bőven, mert ami vetés, mind széttaposta a lábával. Megbeszélik egy na, hogy panasszal mennek Timur elé és hogy az öreg hodzsa lesz az ő szószólójuk. El is indulnak, úton is vannak, de nagy félszükben hol itt maradoz el egy ember, hol ott. Amikorára megérkeznek, azon veszi magát észre a hodzsa, hogy egymagára maradt, mind kereket oldott a többi.
- Nagy várjatok, - gondolja magában a hodzsa. - majd ellátom én a dolgokat.
Megjelenik a nagy zsarnok előtt a hodzsa.
- Mi jónak jöttél? - kérdi tőle a nagy kán.
- Vendégnek küldtél egy elefántodat a falunkba, - kezdi a hodzsa, - hálásan is köszönjük a nagy jóságodat. De nőstény a szegény állat, nincsen neki párja és tépik a szívünket a sóhajtásai. Egy a kérése az összes falubélieknek, hogy szánakozz az állatodon és küldd hozzá a párját.
Tetszett a padisának a kérés, a hodzsát pénzzel, meg kaftánnal ajándékozza meg és legott kiadja a rendeletet, hogy úgy legyen, ahogy a falubéliek kívánják.
Vígan tér vissza a hodzsa, és szívszorongva várja a falu. Eléje sietnek, tisztelettel megköszöntik és már messziről kiáltozzák feléje:
- Mi jó hírt hoztál, hodzsa? Elkerül innen az a kártévő állat?
- Jó hírt hozok az elefántnak, - feleli a hodzsa, - még egy-két nap és itt lesz a párja.
*
Vásárra ment egy nap az öreg hodzsa és kancsót, tányért, meg pohárféléket vásárolt össze. Egy kosárba rakta aztán őket és odaadja egy hamálnak (teherhordónak), hogy vigyázvást vigye haza. A hátára veszi a hamál a kosarat és úgy cipeli a hodzsa után.
Hogy ne kelljen fizetnie semmit, azt kérdi a hodzsa a hamáltól:
- Atyafi, fizetséget akarsz-e a fáradozásodért, avagy három bölcs tanácsommal éred-é be inkább?
Úgy gondolkozik a hamál, hogy pénzt úgy se kap sokat attól a fösvény hodzsától, inkább a tanácsait hallgatja meg.
- Hodzsa efendi, - mondja, - had hallom a tanácsaidat. Elő az elsővel.
- Atyafi, - mondja neki a hodzsa, - ha valaki azt találná neked mondani, hogy jobb egy üres szekér, mint egy teli, valahogy el ne hidd neki.
Nem sokat okult belőle az ember, egyet hümmög és cipeli a kosarat tovább.
- Hát a második tanácsod? - kérdi kis idő multán.
- Ha új kaftán van rajtad, ne nyúlj zsíros ujjal a szakálladhoz, mert bepiszkíthatja az új ruhád.
Egyet nyel a hamál, kettőt hümmög utána és csak halad a kosarával előrébb. Mikor odaértek a hodzsaháza elé, megáll az ember és a harmadik tanácsot kéri a hodzsától.
- Ha azt találná valaki mondani - szólal meg a hodzsa, - hogy ostobább ember is van náladnál ebben a községben, valahogy el ne hidd neki.
Észbe kap az ember, hogy csúfot űz belőle a hodzsa. Haragra lobban és a kosarat, tálastul poharastul, neki csapja egy nagy kőnek. Ahány edény, mind dirib-darabbá tört össze.
- Hodzsa efendi, - mondja a hamál, - ha azt találná valaki mondani, hogy maradt egy ép darab a kosárba, valahogy el ne hidd neki.
*
Egy idegen városba tévedt egyszer az öreg hodzsa. Körülveszik az emberek és kérdezik tőle, hogy mi a mestersége?
- Allah engedelmével, - feleli a hodzsa, - új életre keltem a már meghaltakat.
Elhiszik neki és nagy tisztelettel veszik körül. Rövidesen még meg is házasítják, ételéről, italáról és gondoskodnak és éli ily módon a világát. Allah eközben úgy akarta, hogy meghalt a községben egy ember. Odasietnek a hodzsához és kérik, hogy támassza fel a meghaltat.
- Mi volt a mestersége? - kérdi az emberektől.
- Pamutverő, - felelik neki.
- Nagy baj, - mondja a hodzsa, - hogy épp pamutverő volt szegény feje.
- Miért? - kérdezik tőle.
- Azért, - feleli a hodzsa, - mert a pamutverő már életében is úgy folytatja a mesterségét, hogy gödörben a két lába; az lett neki a sorsa, hogy követni kell a lábait.
*
Jó kedvében volt egyszer az öreg hodzsa és beszéli a szomszédjainak, hogy amikor Sztambulban járt és a padisa kertjében sétálgatott, akkora méheket látott, akár egy-egy birka.
- Milyen nagy lehetett akkor egy méhkas? - kérdi az egyik szomszédja.
- Olyan, mint mifelénk, - feleli a hodzsa.
- Hogyan fértek el benne a méhek? Hogyan jártak ki és be?
- Épp akkor jártam arra, - feleli a hodzsa, - amikor be akartak repülni. De amikor észrevettek, úgy megijedtek, hogy ahány, mind elrepült. Ezért nem tudok a kérdésedre megfelelni.
*
Kérdezik a szomszédjai a hodzsától:
- Megfizetted az adósságaidat, öreg?
- Megfizetni ugyan nem fizettem meg, de könnyítettem rajtuk, - feleli a hodzsa.
- Mi módon? - kérdezik az emberek.
- Úgy, - feleli a hodzsa, - hogy elévültettem őket.
*
Nagy beteg volt az egyik hívője, meglátogatja egy nap a vén hodzsa. Elkezdi a beteg a panaszkodását:
- Nagyon rosszul vagyok hodzsa efendi, nem tűri meg a gyomrom az ételt. Az erőm napról-napra fogyóban, a szemeim is egyre homályosodnak. A térdeim inognak, nincs álltányi erőm. Álom se jön a szemeimre, csak vergődök az ágyamban. Egy láz a testem, csak úgy gyötör a szomjúság. Hodzsa efendi, ha kérdezősködnek felőlem, mondd el az összes bajaimat.
Azt feleli neki a hodzsa:
- Bocsáss meg testvér, de ennyi mindent aligha bír meg az emlékezetem. Ha majd kérdezősködnek felőled, rövidesen csak annyit mondok nekik, hogy meghaltál. Úgy is ez a veleje a dolognak.
*
Fogja magát egynehány községbeli és a hodzsával egyetemben egy szomszéd helységbe igyekeznek. Egy tó mellett haladnak el, leülnek, megebédelnek, utána pedig keze mosnak a vízben. Velük tartott a falu imámja is és amint mossa a kezét, véletlenül elcsúszik és hanyatt-homlok be a vízbe. Sietnek az emberek a segítségére, övig mennek be utána a vízbe és torkuk szakadtáig kiáltozzák:
- Add a kezed, imám; nyújtsd a kezed, imám.
Rájok se hederít az imám és csapkod a két kezével, rúgkapál a két lábával, mintha a maga emberségével akarna kievickélni a vízből. Pedig már szusszal is alig győzi. Az öreg hodzsa lép erre elő és azt mondja az embereknek:
- Menjetek csak félre, nem tudjátok ti a módját. Íme már fuldoklik is az imám, még se hallgat a szavatokra, nem nyújtja felétek a kezét. Azért, mert az imám-félék nincsenek az adáshoz szokva. Nézzétek, én hogy bánok el vele.
Azzal odaoldalog a küszködő imám felé és azt kiáltja oda neki:
- Imám efendi, nesze itt a kezem, fogd meg jól.
- Testvérem, - kiáltja el magát az imám, - Allahnak áldása legyen rajtad, - s azzal belekapaszkodik a hodzsába, megfogja a kezét, aztán meg a derekát és kiszabadul a tóból.
*
Nagy volt a községében a hodzsának a tisztelete. Úgy megbecsülték a tudását meg a szépen szóló szavát, hogy a gyermekeik oktatásával is megbízták.
- A hodzsa legyen a mi gyerekeink tanító mestere, - mondták és ahány gyerek a községben, mind a mecsetben gyülekezett össze, mert a mecset a tanítás helye. Egy előkelő embere volt a községnek, annak is a hodzsa tanította fiát. Bemegy egy nap a mecsetbe, hogy lásson-halljon miegymást és amint ül az öreg a tanítványaival, amint kérdezi és felelteti őket, szinte áhítatossá lett az emberünk gyönyörűsége. Nagy boldogan hazamegy és másnapra rétest küldet a hodzsának, tetésig volt megrakva a tepsi. Javában folyt a tanítás, amint megjött a rétes és az volt a hodzsa legelső gondja, hogy mi legyen a rétesével, hogy meg ne környékezze valahogy az a sok vásott gyerek. Épp egy halottat is kellett utolsó útjára kísérnie és mielőtt elmenne, azt mondja vagy két-három növendékének, a legidősebbeknek, meg a legokosabbaknak:
- A polcra helyezem én el ezt a rétes teli tepsit. Eszetekbe ne jusson ám valahogy, hogy bele merjetek kóstolni. Nem tudom, hogy ki, miféle volt a küldője és hogy milyen a szándéka. Szinte bizonyosnak látom, hogy valami méregfélét kevert bele, hogy elpusztítson a föld színéről. Jól vigyázzatok hát magatokra, mert ha baj talál lenni, nem én leszek az oka.
Azzal eltávozik a hodzsa. Egy öccse volt abban az iskolában a hodzsának, vérének a vére, eszének az esze. Átlátott a legényke a szitán és minek a sok szó, leszedi a tepsit a polcról és összecsődíti a sok gyereket, a legjobb pajtásait. Ám félnek a gyerekek a megmérgezett ételtől. Dehogyis nyúlnak ők hozzá. Kivesz egy rétest a hodzsa-fi, megeszi, kivesz egy másodikat, azt is azonmód, és így szól a pajtásaihoz:
- Ismerem én a hodzsa eszejárását, a mi eszünkön akart ezúttal túljárni. Inkább mi járjunk az övén túl és fogyasszuk el a rétesét.
- De mit szól majd a hodzsa, ha megtudja a dolgot és mit szólunk majd mi? - kérdi az óvatosabbja.
- Annak is én leszek a megfelelője, - mondja a hodzsa-ivadék, - ti csak lássatok hozzá, nem a ti fejetek fájdul meg érte.
Kétszer se kellett őket biztatni, háromszor se kellett őket kínálni és alig hogy hozzá kezdtek, már hűlt helye a sok rétesnek. Ám hallatszanak a hodzsa nehézkes léptei, közeledőben a mecset felé. Siet a legényke a szószékre, a hodzsa ülőkéje felé, előveszi a hodzsa tollkését, darabokra töri és otthagyja a helyén. Belép a hodzsa a terembe, fel a szószékébe és ott a széttöredezett tollkése. Harag szikrázik a szemében és kitör belőle a kérdező szó:
- Ki a tettese ennek a gonoszságnak?
Megijed a sok gyerek és mind az öccsére mutat rá.
- Úgy töröm szét a csontjaidat, - rivall rá a hodzsa a gyerekre, - mint ahogy a késemet széttörted.
Könnyet erőltet a két szemébe a gyerek és így siránkozza a keserűségét:
- Hodzsa efendi, a tollszáram tört el, a késeddel akartam megfaragni. Amint faragom és faragcsálom, a késed is széttört. Hogyan kerüljek most már a színed elé? Hogyan nézhessek a szemed közé? Ha meglátja, a csontjaimat töri ketté és jaj lesz az életemnek. Inkább a halált választom, gondoltam magamban és törtem rajta a fejem, hogy mi módon pusztítsam el magam. Először a kútra gondoltam, hogy abba emésztem bele magam. Aztán egyszerre csak az ötlött az eszembe, hogy íme itt a megmérgezett rétes a polcon, az had okozza a halálomat. Levettem a tepsit a polcról és mindenekelőtt Allahra gondolván, elébb a pajtásaimtól búcsúzkodtam el, aztán meg szívemben anyámtól, apámtól és testvéreimtől, elrebegtem a biszmillát (Allah nevében), behunytam a két szemem és egymás után nyeldestem a réteseket, nyeldestem, de... de... sajna nem haltam meg, sehogy se tudtam meghalni.
Ránéz a hodzsa a fiúra, az ő testvére gyermekére és bárhogy fájlalta is a réteseket, bárhogy sajnálta is a tollkését, mintha büszkeség lángja villant volna meg a szemében.
- Fiam, - mondja, - az én fajtámból való vagy, én se cselekedtem volna másképp.
*
Timurlenk udvarába tér be egy nap a hodzsa. Egy jókora nagy lóra ültetik és vadászatra indulnak. Nagy hírtelenjébe zápor kerekedik és fedél alá igyekszik mindenki. Csökönyös egy lovat adtak volt az öreg hodzsa alá s hogy bőrig ne ázzon ő se, leveti a ruháit, maga alá gyűri a nyergére és nagy nehezen vissza vackolódik vele. Meglepődik az uralkodó, hogy nem ázott el a hodzsa, pedig ép őt szerette volna megtréfálni. Kérdi a hodzsától, hogy hogy történt meg az eset.
- Akinek ilyen pompás a lova, - feleli a hodzsa, - hogy madár módjára repül, dehogy is ázhatik az meg.
Elcsodálkozik az uralkodó és szemmel tartatja a lovat. Sor kerül a vadászásra megint, ezúttal ő ül rá arra a lóra. Hogy, hogy nem, megint megeredt az eső és bőrig ázott biz ő rajta, ezúttal is csökönyösködött a ló. Hivatja másnap a hodzsát és bosszankodva veti a szemére, hogy felültette avval a lóval és csurom víz lett rajta.
- Miért haragszol? - feleli a hodzsa. - Ha te is levetetted volna a ruhád és magad alá gyűrted volna a nyergedre, te se áztál volna meg.
*
Imádkoznak a hívők a mecsetben és szószékre lép az öreg hodzsa, hogy elmondja a prédikálni valóját.
- Vajon miről beszél ma a hodzsa? - kíváncsiskodnak az emberek és lesik a szót az ajkáról.
Megáll a hodzsa a szószéken és ne Adjisten, egy árva szócska se jut az eszébe. Lesi a szavát a sok ember, még nagyobb a zavara a hodzsának. Most meg éppenséggel nem jut eszébe semmi.
- Híveim, - nyögi ki nagy nehezen, - ugye jól tudjátok, hogy nem szoktam a szóban akadékoskodni, ugye? Holott ezúttal, amint láthatjátok is, semmi se jut az eszembe.
Kópé egy fiacskája volt a hodzsának, ott üldögélt a szószék közelében. Látván a látandókat és nem hallván a hallandókat, talpra áll és így szól az apjához:
- Hodzsa apám, ha már semmi se jut az eszedbe, annyi legalább mégis juthatna, hogy leszállanál a szószékről.
Ezzel a szavával az apját is kimentette a zavarából, de meg arról is tett némi tanúságot, hogy méltó fia az apjának.
*
Egy tudós nagy szofta állít be a hodzsa falujába.
- Ki a ti községeteknek a legbölcsebbje? - kérdi az emberektől.
- Naszreddin, a mi öreg hodzsánk, - felelik neki.
Felkeresi a hodzsát és azt mondja neki:
- Hodzsa efendi, negyven kérdésem volna hozzád, meg tudnál-e rá felelni, de csak egy felelettel?
- Hadd hallom a kérdésedet, - mondja neki a hodzsa.
Elkezdi a szofta és egymás után hadarja elő a negyven kérdését.
- Egy felelettel felelj meg rá, - figyelmezteti a szofta.
- Nem tudom, - hangzik a hodzsának az egy felelete.
*
Nagy a híre az öreg hodzsa bölcsességének.
- Mutasd ki a hatalmadat, - mondják neki, - saját szemünkkel hadd lássuk.
- Követ, fát ha idehívok, mind szót fogad nekem, - dicsekedik a hodzsa.
- Itt egy ciprus, - mondják neki, - szólítsd hát magad elé.
Komolyra ráncolja a hodzsa a homlokát, a szemeit behunyja, két kezét az égnek emeli és háromszor ejti ki a nagy szót, hogy:
- Jer te áldott, jer te áldott, jer te áldott.
Még csak a levelét se mozgatja meg a nagy fa. Felkel a hodzsa a helyéről és méltósággal lépdel oda a fához.
- Mért nem az a ciprusfa jön hozzád? - kérdik tőle az emberek.
Azt feleli rá a hodzsa:
- Az én alárendeltjeimnek nem lehet ám csak úgy parancsolgatni. Mert meg vagyon írva, hogy ha a hegy nem jön a prófétához, a próféta megy a hegyhez.
*
Elindul hazulról az öreg hodzsa és miután jól kisétálta magát, visszafordul, de nem talál rá a házára. Egy emberrel találkozik az utcán.
- Testvér, - szólítja meg, - nem láttad valamerre a házam?
- Dehogy nem, - feleli az ember, - egy dervis vitte el a helyéről. Tarts velem, majd ráakadunk valahogy.
Elhitte neki a hodzsa és Baba-Szultán felé indulnak, a dervis klastromába. Ott sétálgat a dervis az udvarban, a hodzsa odamegy hozzá és kérdezi tőle:
- Apó, nem láttad az én házamat?
- Az imént hozták ide - feleli a dervis, - de már visszaküldtem neked.
Vissza akart fordulni a hodzsa, de ott tartják a dervisek.
- Maradj itt vagy reggelig, - mondják neki, - majd holnap mész haza.
Ott marad éjszakára a hodzsa. Jól megvacsorálnak és amint lefekszik a hodzsa és elalszik, fogják a dervisek és lenyírják a haját meg a szakállát.
Felkél másnap a hodzsa, nem vesz észre semmit és amint ballag hazafelé, belenéz a folyóba és nem ismer rá magára. Idegen arcot mutatott a víz tükre.
- Óh azok a zsiványok, - mondja magában a hodzsa, - egy dervissel cseréltek össze és azt fektették az ágyukba.
- Asszony! - szól a feleségéhez, amint megérkezett haza, - egy dervissel tévesztettek össze. Rólam nem hallottál semmit? - Még ezer a szerencse, - folytatta a hodzsa, - hogy legalább a házamat hozták vissza.
*
Lakodalomra hívták volt meg az öreg hodzsát. Amint belép a kapun, látja, hogy senki, aki fogadja, senki, aki papucsait átvenné. Mert az a szokás járja az izláméknál, hogy ha vendégnek állít be valaki egy házba, átveszik a papucsait és vigyáznak rá, míg ismét el nem távozik.
Leveti a hodzsa a papucsait és hogy el ne tűnjék valahogy, előveszi a zsebkendőjét, rágöngyölíti a lábbelijére és a hónalja alá dugja. Bemegy aztán a szobába és hellyel kínálják meg az asztalnál. Észreveszi a szomszédja, hogy rejteget valamit a hodzsa és a kendő csücske is kilátszott valahogy.
- Tán valami könyv van a hónod alatt? kérdezi tőle.
- Az, - feleli nyugodtan a hodzsa.
- Miről szól? - kérdi megint a szomszédja.
- A vigyázatosságról, - feleli a hodzsa.
- Száháftól (könyvkereskedőtől) vásároltad?
- Nem, - feleli a hodzsa. - Száváftól (susztertől.)
*
Csúfságos volt a megjelenése Timurnak, a nagy hódítónak. Félszemére vak volt, féllába meg vasból való. A fogadó termében üldögélt egy nap és az öreg hodzsa mondásaiban gyönyörködött. Közben a borbélyát hívatja, megberetváltatja magát és amint már szokás ilyenkor, megnézi magát a tükörben. Olyan rútat mutat az arca, hogy sírásra fakad az uralkodó. Persze a hodzsa is elsírja magát és valamennyien könnyeznek körülötte. Lassan-lassan lecsillapodnak, Timurt megvigasztalják és vége szakad a sírás-rívásnak. Csak a hodzsa bőg szakadatlanul, csak úgy hullatja a könnyeit. Azt mondja neki Timur:
- Én, a hatalmas padisa, annyi sok rabszolgának az ura, joggal kesereghetek a csúfságomon, az arcom, meg a termetem rútságán. De miért sírsz te, hodzsa? Mért könnyezel oly szakadatlanul?
- Te csak egyszer néztél bele a tükörbe, - feleli a hodzsa, és ez az egy tekintet is elég volt arra, hogy sírásra fakasszon téged. Hogyne sírnékén sokkal tovább, sokkal erősebben, aki minden nap és órákon át látom az arcodat?
Olyan jót nevetett Timur, hogy a könnye is kicsordult belé.
*
Egy asszony jön a menyével az öreg hodzsához. Elpanaszolja neki, hogy nincs a fiatal asszonynak gyereke.
- Óh efendim, - sóhajtozik az asszony, - ahogy felkelnek reggel, ott ül a fiam és egyfelől szomorkodik, a menyem meg másfelől, hogy szinte rossz nézni őket. Nincsen gyerek, aki gagyogna. Olyan a házunk, mint egy víz nélkül maradt malom. Hodzsa efendi, Allah szerelmére kérlek, csinálj valami füstölőt, mond valami imádságot és segíts valahogy a bajunkon.
Gondolkozóba esik a hodzsa, odafordul a fiatalasszonyhoz és azt kérdi tőle:
- Vajon nem örökölted-é ezt a gyermektelenséget? Anyádnak se volt soha gyermeke?
*
Együgyű egy paraszttal találkozik egy nap az öreg hodzsa. - Jó, hogy rád találtam, - szólítja meg a paraszt, - nagy bajban van a fejem.
- Add elő a bajodat, - mondja a hodzsa, - hátha segíthetek rajta.
- Egy tó van a falum közelében, abban szoktam a naponkénti öt namázt (imádságot) elvégezni, mert amellett egy-egy halat is kifoghatok a tóból.
- Rendben a dolog, - feleli a hodzsa.
- Éppen hogy nincs rendben, - sopánkodik az ember.
- Miért? - kérdi a hodzsa.
- Azért, mert ahogy ott állok a vízben, megzavarodok és nem tudom, hogy merre felé van Mekka és hogy merre forduljak az imádságommal.
- Nagy baj, - feleli a hodzsa.
- De még nagyobb baj ért a minap, - panaszkodik az ember.
- Ugyan miféle baj? - kérdi a hodzsa.
- Amint álldogálok a vízben és el-eltűnődöm, hogy merre is forduljak Allah szent helye felé, azon veszem magam észre, hogy oda a ruhaneműm. Ellopta valaki a tó partjáról.
Ühmget egyet a hodzsa, kettőt simít a szakállán és ezzel a tanáccsal látja el az embert:
- Ha majd megint beállasz a vízbe és hozzá kezdesz az imádkozáshoz, mindig csak arra felé fordulj, ahová a ruhádat helyezted el. Sose fogják többé ellopni.
Szólt és ment az egyik jobbra, a másik meg balra.
*
Öreg ember volt már a hodzsa, nagy beteg is volt szegény feje, amikor így szól a feleségéhez:
- Asszony, vedd fel a legszebb, a legdíszesebb ruhádat, a hajadat meg a fejedet szedd szépen rendbe, az arcodat csinosítsd ki, pirosítsad, fehérítsed, s úgy mutatkozz megint előttem.
- Efendim, - kiált fel az asszony, - hogyan hagyjalak itt magadra és cifrázzam ki magam, amikor te olyan beteg vagy és szükséged van az én ápolásomra. Mért kívánod ezt tőlem? Annyira lelkiismeretlennek tudsz, annyira hiúságosnak, hogy még csak a feltevésedet se restelled?
- Nem asszony, - feleli a hodzsa, - egészen más az én szándékom.
- Ugyan micsoda? - kérdezi a felesége.
- Utolsó órám van közeledőben, - feleli a hodzsa,- Azrail a halál angyala, egyre itt ólálkodik mellettem. Abban reménykedek, hogy ha itt lát meg téged mellettem, kicsinosodva, kiszemrevalózva, talán téged visz el, nem pedig engem.
*
Vénülőben volt már a hodzsa, de még mindig csak tréfán járt az esze. Dicsekedik egy nap a falujába, hogy még öreg korára is maradt annyi ereje, mint amennyi a fiatalságában volt neki.
- Mivel tudod bebizonyítani? kérdezik tőle.
- Gyerek koromba se tudtam egy nagy malomkövet megmozdítani, - feleli az öreg hodzsa, - és íme vén napjaimban se tudom.
*
Minél öregebb lett a hodzsa, annál többet volt a csibuk a szájában. Sőt még áfijomos port is hintegetett már rá. A háza előtt üldögélt egyszer az öreg és úgy el-elszítta az ifjomos dohányát, hogy egészen belebódult, és csak jósokára vette észre, hogy elaludt a pipája.
Egy Szentjános-bogárka repkedett volt előtte, annak a fényén akadt meg a szeme.
- Hej bekcsi apó (éjjeli őr), - kiált rá a bekcsinek nézett bogárkára, - nyújtsd ide a lámpácskádat, had gyújtom meg a pipámat.
*
Hívatja az agg hodzsa a községbeli öregeket, hogy ággyá esett és hogy várja Azrailt, a halál angyalát. Oda igyekeznek az emberek az ágya mellé és mosolyogva kérdezik tőle:
- Hanyadszorra akarsz most meghalni?
- Igazatok van, - feleli az aggastyán, - annyiszor feküdtem már neki a halálnak, hogy még ha igazzá válna, se hinnétek el. De amíg ti mosolyogtatok rajta, Azrail megneheztelt érte. Nem érti a tréfát ő se, nem érdemes tovább élni.
Azzal a falnak fordult és kileheli a lelkét.
*
Egy-két századdal történt a hodzsa halála után, hogy pénteki imádságra gyülekeztek egybe a hívők. Rég el volt már földelve a hodzsa és ott állott a türbéje Ak-sehirben, mosolyt fakasztva még a halála után is. A türbe-dár (sírkert-őr) vigyázott volt rá, egy tréfakedvelő öreg. Épp készülődnek az imádsághoz, amikor megjelenik a dzsámi előtt az öreg türbe-dár és hangos szóval kezdi el:
- Óh igazhívők, csodálatos egy dolgot adok tudtotokra. Épp végeztem az ábdeszttel (ima előtti mosakodással) és a dzsámi felé igyekeztem. Amikor belakatoltam a türbét, egyszerre csak megjelenik előttem a hodzsa. Az ő arca volt, az ő mosolygós ábrázata, az ő sajátos mozdulata és az ő kaftánja meg a turbánja. Ott ült a koporsóján akár egy lovas a lován és úgy nézegetett körül. Így szólalt meg az ajka:
- A nagy dzsámiba hívjad össze a hívőket, ide az én közelembe; aki el nem jön, az élete ellen követ el vétket.
Siet erre a sok ember a nagy dzsámi felé, de bizony sehol, semerre a hodzsa. Összenéz a sok ember, egymásra mosolyognak és mondogatják egymás közt:
- Hej az öreg kópé, még halála után is megtréfál itt-ott bennünket. Hogy meg ne feledkezzünk valahogy róla.
Leborulnak a türbéje előtt, fatihát (halotti imát) imádkoznak és nevetgélve térnek vissza a másik dzsámiba és nagy csodálkozással látják, hogy nincs a kupolája a helyén. Még jobban elfogta őket az áhítat és szájról-szájra jár a hodzsa neve, boldogságos emlékezete.
*
A hodzsa világraszóló sírját már századok előtt is látogatták. A költő padisáról, Murad szultánról, több helyütt jegyezték fel a történetírók, hogy egy hadjárata alkalmával a hodzsa sírja előtt hosszasabban időzött volt és egy költeménye megírására is ott nyert ihletet. Történetírók is említik, akik nemcsak néphagyományok alapján ismerhették a hodzsát, hanem történeti eseményekkel is, főleg Timurlenkkel kapcsolatban. ég a hodzsa ivadékairól is történik itt-ott némelyes emlékezés.
A tizenhatodik században történt, hogy egy udvari hivatalt ígértek volt a hodzsa egyik késői leszármazottjának, aki a vidékről jött fel Sztambulba, egyenesen a nagyvezéri palotába, hogy naszreddini voltát bizonyítsa és hogy egyúttal az útiköltségeit is megtéríttesse. Ettől tették függővé az alkalmaztatását.
A palota előtt leszáll a lováról, melyet egy nagy dobhoz köt oda, a palotaőrség dobjához. Mialatt bent járt az emberünk a palotában, meg találja rántani a lova a dobot, melynek őrületes pergése annyira megijeszti és vadítja, hogy futásnak ered a ló dobostul, szerszámostul. s minél élesebben pereg a dob, annál vadabbá válik a ló vágtatása és minél vadabbul vágtat, annál élesebbé a dob pergése. Ahány öszvér az utcákon, mind megvadította a nagy riadalom. Nagy nehezen lecsendesítik őket és amikor a nagyvezérnek is hírül adják a kavarodást, legott maga elé hívatja az anatóliait, és hodzsa-ivadékot és az megkapja a hivatalát.
- Nincs szükségem több bizonyítékra, - mondja a nagyvezér; - valóban, te csak Naszreddin ivadéka lehetsz.
*
A legújabb időkben történt, amikor az egyiptomi Ibráhim pasa kisázsiában járt, hogy seregével a Kónia-vidéki lázongásokat elfojtsa. Útjuk a temető mellett vezetett el és amint egy-egy pillantást vetettek a katonák a hodzsa türbéjére, egyik se tudta nevetés nélkül megállani. A pasa megállt és kihirdettette, hogy aki úgy tud a türbe mellett elhaladni, hogy el nem neveti magát, azt jutalomban fogja részesíteni. Sokan visszafojtott nevetéssel, ki is állották valahogy.
Egy albán katonára került a sor, aki minden áron meg akarta tartani a komolyságát. Ahogy megpillantotta a különös türbét, olyan nevethetnékje támadt, hogy amint ajkát és fogait összeszorítja, szemeit pedig jó erősen behunyja, a megtartóztatás kínjában, biz ő elszellentette magát.
- Olyan ember ez a hodzsa, - vallotta be később, - hogy ha már felülről nem tudja, alulról nevetteti meg az embert.

 

Kúnos Ignác emlékezete

A tudománytörténet máig adós Kúnos Ignác életének és műveinek feldolgozásával és értékelésével. E sorok írója egyik unokája, aki már nem találkozhatott nagyapjával, nem orientalista, nem adhat szakszerű méltatást, nem elemezheti az életmű nyelvészeti, néprajzi, turkológiai jelentőségét, jóllehet a leszármazottak közül mindeddig egyedül követte Kúnos Ignácot a nyelvészet, az irodalom, a filológia határvidékein. Azzal próbálkozik csupán, hogy portrét állít össze a családi emlékezet mozaikjaiból és a fennmaradt írások, emlékezések életrajzi töredékeiből.

(A pálya) Kúnos Ignác 1860-ban született Hajdúsámsonban. Debrecenben nőtt fel, a Református Kollégiumban érettségizett, az egyetemet Budapesten, a bölcsészettudományi karon végezte. Diákkorában a nyelvtudomány aktuális kérdései, a magyar nyelv történetének és eredetének még tisztázatlan fejezetei foglalkoztatták, kutatóutat tett a moldvai csángóknál, behatóan tanulmányozta a mordvin nyelvet, és dolgozataival - melyek közül néhányat Munkácsi Bernáttal közösen készített - kivívta a legkiválóbb magyar nyelvészek elismerését. Érdeklődése hamarosan az akkor rokonnak tekintett török nyelv felé fordult, s diplomája megszerzése után tudós tanárai és pártfogói, elsősorban Budenz József, Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác bíztatására hosszú tanulmányútra indult, melynek anyagi fedezetét a Magyar Tudományos Akadémia és a Pesti Izraelita Hitközség teremtette elő. Bejárta a Balkán-félsziget legnagyobb részét, Görögországot, Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és főként Törökországot, ahol öt teljes évet töltött. Rövid idő alatt a turkológia európai hírű tudósa lett, harminchárom éves korában levelező tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia, nyelvészeti és néprajzi munkái, török, görög és japán meséskönyvei Londontól Szentpétervárig, Lipcsétől Isztambulig sok nyelven megjelentek. Ötven éven át tanított török nyelvet és irodalmat a pesti Bölcsészettudományi karon, és igazgatója volt a Keleti Kereskedelmi Akadémiának. 1945 januárjában halt meg Budapesten.

(A tudós) Munkái több mint negyven kötetben jelentek meg életében, s tudományos eredményeit a nyelvészet, a néprajz és az irodalomtudomány egyaránt számon tartja. Kivételes nyelvtehetsége volt. A családi emlékezet szerint tizenhat nyelven beszélt, a nagy európai nyelveken kívül jól ismerte a török, a görög, az arab, a perzsa nyelv sokféle nyelvjárási változatát is. Nyelvészeti munkái között egyaránt van nyelvtörténeti, leíró nyelvészeti és nyelvjárásokkal foglalkozó dialektológiai tanulmány, de van hagyományos nyelvkönyv és szótár is. Nevét azonban igazán a török népmesekincs összegyűjtésével tette híressé. Azoknak a romantikus lelkű, "kincskereső" tudósoknak, történészeknek, művészeknek a táborába tartozott, ahová Körösi Csoma Sándort, a Grimm testvéreket vagy Bartók Bélát is sorolhatjuk, akik a népnyelv, a népköltészet, a népzene lejegyzésével a történelmi múlt kivesző értékeit mentették meg az enyészettől, és lehetővé tették, hogy ezek az értékek beépüljenek a modern civilizációba is, és nemes anyagokat szolgáltassanak a mindenkori megújuláshoz. Kúnos Ignác a legelsők közé tartozott, aki felkutatta és tudományos pontossággal lejegyezte a török népköltészet, népi színjátszás és népmesekincs legjavát. Egy középkoriasan elzárt, szigorúan őrzött világ képzeletkincsét térképezte fel szinte az utolsó történelmi pillanatban, amikor ez a világ még egységes volt, s nem kezdte felbomlasztani a modern civilizáció. A törökök általában nem ismerték fel benne a külföldit, török ruhában, fezben, kaftánban, a helyi életszokásokat követve, sokszor szamárháton lovagolva járta be Törökországot, s egyaránt megnyíltak előtte a főúri paloták és az egyszerű családi otthonok, a szultán fényes szerája és az útmenti viskók.

(Rideg téli éjszakáknak derült enyhe költészete) Egyik első török mesegyűjteményét, melyet a Kisfaludy-Társaság adott ki 1899-ben, Vámbéry Ármin e szavakkal vezette be: "Akár az utcára szórt gyöngyök, gyémántok és egyéb drágakövek, úgy hevernek szanaszét a török népköltészet kincsei, anélkül, hogy összegyűjtőjük akadt volna, anélkül, hogy az őket megillető figyelmet felébresztették volna. Igen érdemes munkára vállalkozott tehát Kúnos Ignác, amidőn figyelmét az eddig teljesen elhanyagolt irodalmi kincsre fordította, és e szerteszét heverő drágaságokat összeszedegetve, gyönyörű népmesék díszes koszorújával ajándékozta meg az európai olvasóközönséget. E mesék jobbára népmesélők ajkairól vannak ellesve, akik gőzölgő mokkanedv és szörtyögő nargilé mellet heverészve, kávéházi kényelemben töltik idejüket, és a boldog nyugalmat kifejező kejf élvezetébe merülnek. Legnagyobb részük azonban a hárem derült és kedélyes lakónőitől származik, akik estéken át a tandir köré guggolva örömest kalandozzák be képzeletükkel a földöntúli világ tündérek lakta levegőjét. Rideg téli éjszakáknak derült enyhe költészete. Egy részük ismét a keleti képzelődés ama gazdag forrásából eredeztek, melyek főleg a hosszú ramazáni éjjeleken szoktak felbugyogni, amidőn a szigorú böjtöt vidám lakmározás váltja föl."

(Naszreddin) A mesével rokon, az adoma, az anekdota, a vicc, a csattanóra végződő, rövid elbeszélés műfaji csoportjába tartozó tréfákat nagyrészt 1886 nyarán jegyezte le Kúnos Ignác. Ekkor barátkozott össze egy kisázsiai, ájdini születésű török szoftával - afféle teológussal -, bizonyos Juszuf Számihhal, aki százával ismerte az egykori hodzsa szájról-szájra járó tréfáit, és aki abban az évben az egyiptomi Tantában kapott tanítói állást. A fiatal magyar nyelvész Budenz segítségével hajójegyet szerzett, elkísérte Juszufot, és részben a hajón, részben pedig az Egyiptomban töltött hónap alatt, a török földről, Kónia vidékéről ide telepedett emberek körében jegyezte le, ájdini török nyelvjárásban, Naszreddin tréfáit, melyek először 1894-ben a Magyar Tudományos akadémia kiadásában jelentek meg. A tréfák később többször is megjelentek magyarul. A jelen kiadás a Kner-nyomda díszes, 1926-ban kiadott gyűjteményén alapszik.

(A hagyaték) 1930-ban, Mosolygó napkelet címmel Kúnos Ignác versbe szedve jelentette meg utoljára Naszreddin tréfáinak újabb válogatását. Könnyen verselt, a mesegyűjteményeket is legtöbbször rímes, ritmusos prózában adta ki, de tudta, hogy nem költő, hogy az "anyag", a talált kincs szólal meg benne versben:

Költőnek én nem indultam,
Nóták földjén nincsen utam,
Síráz berkét sem óhajtom,
Gázelt se szól száraz lantom;
Ép hogy múló évek multán,
Ifjúságom elvirultán,
Meglestem a hodzsa szavát
S versbe szedtem színe-javát.
Naszreddin gül-kertjeiből,
Bülbül-szavú berkeiből,
Csali szókat, tréfásakat,
Se keveset, se túlsokat,
Szedek össze öreg szívvel,
Szövök össze rímet rímmel;
S csillaghímes ezüst mennyből,
Holdas estén halkan csendül
Müezzin-szó haló hangja:
Mohammed reszul-ullah.

"A mi hodzsánk", írta róla bevezetőjében Palágyi Lajos, "azt hiszem, sok okon felül azért is vállalkozott a török mókák megéneklésére, mert a hodzsa szellemének némely vonásával belső rokonságot tart. Az ő lelkében is van valami abból a derűből, a sors megpróbáltatásain mosolygó vagy fatalista módon megnyugvó s csendes humorral napirendre térő kedvből, amely alakját jellemzi." Valóban, ha a gazdag hagyatékban, túl a tudomány köteles részén, van valami, ami nemcsak a család tagjainak, az unokáknak és dédunokáknak, hanem minden olvasónak az élmény és az öröm állandó forrása lehet, akkor az nem más, mint a mindent átitató, bölcs és szelíd humor. Az a humor, ami több, mint tréfa. Az a humor, ami világszemlélet, a megismerés, a megértés, az ellenállás, az elviselés és a megbocsátás eszköze. És a bizalomé és az életszereteté, ami Kúnos Ignácot halála napjáig elkísérte. Mert arkhimédeszi halált halt: a köreit rajzolgatta, meséket írt szinte élete utolsó percéig, amikor Budapest ostroma közben már bombák hullottak körülötte. Meséket írt, őrizte a múlt emlékeit. Est meminisse voluptas - ez volt a jelmondata. Emlékezni gyönyörűség. Immár őt magát is az emlékezet érzi.

Kúnos László