Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pilótahalaink között egészen kicsinyek, alig egy hüvelyk hosszúságúak is akadtak, ezek bizonyára a hatszor akkorák gyermekei voltak. Mikor az emlékezetes cetcápa Erik szigonyától megsebezve, villámgyorsan elmenekült, pilótahalainak egy része hozzánk, a győzőkhöz pártolt át; ezek már jóval nagyobbak voltak. És amint egymás után arattuk győzelmeinket a cápákon, kíséretünk végül már negyven-ötven pilótahalra növekedett. Annyira megkedvelték a tutaj csendes, nyugodt haladását, meg a naponként kijáró moslékot, hogy többezer mérföldet tettek meg velünk.
De előfordult az a szomorú eset is, hogy néhányuk hűtlen lett hozzánk. Egy verőfényes napon, mikor a kormány mellett éppen én voltam a soros, észrevettem, hogy déli irányban nagy területen szinte forr a víz; egész sereg ezüstös fényű dorádó szelte ott a tengert, a kilőtt torpedó gyorsaságával. Most nem úgy vonultak, mint máskor, játékos ugrándozással, hol vidáman kergetőzve, hol kényelmesen az oldalukra dűlve, hanem erejük teljes megfeszítésével, rémülten száguldottak, szinte már nem is a vízben, hanem a levegőben; magasra csapódó, fehér tajték jelezte útjukat a kék tengeren. Hátuk mögött - mintha csak valami hatalmas motorcsónak lett volna -, cikcakkban haladó fekete tömeg közeledett. A rémült dorádók hol a víz színén, hol a felszín fölött menekültek, egyenesen a tutaj irányában. Mivel a Kon-Tiki éppen keresztezte rohanásuk irányát, két részre osztotta tömegüket: az egyik, vagy száz főnyi csoport szorosan egybeverődve, szerencsésen átvágott kelet felé, úgy hogy a tutaj mögött csillogó színekben játszott az egész tenger; a csapat másik része pedig a mélybe menekült. Most már az őket megrémítő szörny háta is kibontakozott, félig kiemelkedett a vízből, majd hirtelen lejjebb bukva, könnyű, elegáns mozdulattal suhant át tutajunk alatt, hogy a kormánylapáton túl újra felszínre vetődve rontson a dorádóraj után. Pokolian nagy, tán hat méternél is hosszabb kékcápa volt. Amikor eltűnt szemünk elől, vele tartott jónéhány pilótahalunk is. Úgy látszik, érdekesebbnek tartották a felbukkant új tengeri hős társaságát.
A zoológusok leginkább a nyolckarú poliptól (Octopus) óvtak minket, mert ez a tutajra is fel tud kapaszkodni. Washingtonban, a Földrajzi Társaság könyvtárában hiteles fényképeket mutattak róluk, melyek a Humboldt-áramlás egyik szakaszán éjjel, magnéziumfény mellett készültek, mert az óriáspolipnak itt van az igazi hazája. Éjjelenként feljön a víz színére is. Olyan minden képzeletet meghaladóan falánk állat, hogy még horogra került társát is azonmód, élve felfalja. Borzalmas karjainak szorításával meg tud ölni egy nagytestű cápát, és a szívókorongok helye rútul megbélyegzi a bálna testét is. A tapogatók között rejtőzik a saséhoz hasonló kampós, élesszélű csőre. Figyelmeztettek arra is, hogy éjjel mozdulatlanul fekszik a víz színén, szeme foszforeszkáló fénnyel világít, karjai pedig olyan hosszúak, hogy a vízből kinyúlva kényelmesen végigtapogathatják a tutaj fedélzetét, ha ugyan a polip nem veszi magának a fáradságot, hogy egyenesen a fedélzetre jöjjön. Persze csöppet sem örültünk volna, ha éjnek idején ilyen hideg karok rángatnának ki derekunknál fogva a hálózsákunkból. Ezért már jó előre elláttuk magunkat szablyához hasonló, machetének nevezett késekkel, arra az esetre, ha polipkarok simogatására ébrednénk egy éjszaka. Indulásunk óta a polippal való találkozás gondolata volt a legidegesítőbb számunkra, különösen mivel perui tengerészismerőseink is újra megemlítették, sőt a térképen is megmutatták legveszedelmesebb tanyáját, amely éppen a Humboldt-áramlás kellős közepén van.
Jóidéig nyomát sem láttuk a veszedelmes állatnak, sem a tengerben, sem a tutajon. Egyik reggel aztán figyelmeztetőt kaptunk, hogy mégis a közelünkben ólálkodik. Napkeltekor a fedélzeten találtuk egy fejletlen példányát; még kiskorú lehetett s akkora volt, mint egy macska. Az éj folyamán felkapaszkodott a fedélzetre, s most ott csüngött döglötten kunyhónk nyitott ajtajánál, egyik szívókarját egy bambuszrúd köré fonva. A kínai tushoz hasonló sűrű, fekete levet lövellt ki kínjában, ennek a tócsájában feküdt. Nyomát több helyütt is megtaláltuk a bambuszgyékényen. Hajónaplónkba aznap ezzel a szokatlan tintával írtam be az eseményeket. Végül a döglött polipot a tengerbe dobtam, a dorádók nagy gyönyörűségére.
Ezt az apró intermezzót a várható veszedelmesebb éjjeli látogatások jeleként könyveltük el. Mert ha ez a polipkölyök felkapaszkodhatott a tutajra, akkor valószínű, hogy éhes szülei is képesek erre. Úgy éreztük magunkat, mint viking őseink, mikor hajóikon az óceán félelmetes "öregemberének" birodalmában jártak. De a következő látogatás még jobban megzavarta nyugalmunkat. Pár nap múlva reggel újra polipot találtunk; az elsőnél kisebbet ugyan, de fent a kunyhónk banánleveles tetején. Megütközve néztük. Hát ez hogyan került ide? Magától nem mászhatott fel, hiszen az áruló tintalé csak körülötte a tetőn feketéllett. Sérülésnek sem láttuk rajta nyomát, s így nem gondolhattuk, hogy valami ragadozó madár csőréből pottyant ide. Utolsó gondolatunk az volt, hogy egy nagy hullám dobta a tetőzetre. De ilyen nagy hullámverésről nem tudott egyik éjszakai őrünk sem. Bárhogy is történt, ettől kezdve szinte mindennap találtunk reggel a fedélzeten egy-két kisebb octopust; a legkisebbik csak akkora volt, mint egy férfikéz nagyujja.
Lassanként megszokottá vált, hogy reggelenként a repülőhalakon kívül egy-két kis polipot is találjunk a fedélzeten - még akkor is, ha éjjel nem hullámzott a tenger. Bár mind fiatalok voltak, mégis abból a bizonyos rettegett családból sarjadtak, amelyik szívókorongokat visel nyolc karján s két, a többinél hosszabb karja kampós karomban végződik. Kifejlett octopus nem jött tutajunkra, bár a felhős, sötét éjszakákon gyakran láttuk magunk körül villogni kísértetiesfényű, merev szemüket, egyetlen alkalommal pedig megfigyelhettük, hogy hirtelen zúgni forrni kezd előttünk a tenger, miközben valami igen nagy, kerékhez hasonló állatféle emelkedik fel és pereg a levegőben, a tutajt kísérő dorádóraj szörnyű ijedelmére. Csak az volt talány a számunkra, hogy a hírhedt család öregjei miért nem látogatnak el hozzánk, holott kölykeikből titokzatos módon mindig került egy-kettő reggelre a fedélzetünkre. Csak később, két hónap tapasztalatai után derült fény erre a rejtélyre. De ekkor már szerencsésen túljártunk az octopusok rettegett hazájának határain.
A fiatal polipok továbbra is gyakoriak voltak a fedélzeten. Egy verőfényes délelőtt arra lettünk figyelmesek, hogy csillogóhátú lények szöknek ki seregestül a vízből s fényes, nagy vízcseppekként suhannak át a levegőn, míg ott, ahol kiugrottak, nagy dorádóraj haragos farkcsapásaitól tajtékzik a tenger. Először azt hittük, hogy repülőhalak, amelyeknek három faját is ismertük már. De mikor közeledtek, az üldözöttek némelyike egy vagy másfél méter magasan repült el a tutaj felett, az egyik állat éppen Bengt melléhez csapódott és a fedélzetre zuhant. Kitűnt, hogy nem hal, hanem apró polip. Nem tudtunk hová lenni a csodálkozástól. Egy vödörbe tettük, mire megkísérelte, hogy ismét a levegőbe vesse magát, de a kicsiny vödörben nem fejthetett ki elég erőt, úgy hogy csak féltestig emelkedett ki.
Tudjuk, hogy a lábasfejűek úszás közben a rakétarepülőgép elvének megfelelően mozognak. A test oldalán elhelyezkedő üreget tengervízzel szívják tele, amelyet nagy erővel, lökésszerűen lövellnek ki hátrafelé; közben hátul lecsüngő tapogatóikat fejük fölé nyalábolják s így testformájuk is áramvonalas lesz, mint a halaké. A polip testének két oldalán egy-egy kerek, húsos bőrkinövés alkot ráncot, ezeket kormány és evező gyanánt használja az állat. De a mi tapasztalatunk azt bizonyította, hogy a védtelen fiatal lábasfejűek, melyek sok nagyhal kedvenc táplálékai, veszély esetén éppúgy a levegőbe emelkednek üldözőjük elől, mint a repülőhalak. Gyakorlatilag alkalmazzák a lökhajtásos repülőgép elvét, amire az emberi elme csak nemrégen jött rá. A magukba szívott víz kilövellésével olyan sebességet tudnak elérni, hogy bizonyos szögben a tenger színe fölé emelkedhetnek s az említett bőrlebenyt vitorlaként kifeszítve addig siklanak tovább, míg kezdeti sebességük engedi. Ez a meglepő felfedezés pontosabb megfigyelésre ösztökélt bennünket. És ezentúl valóban gyakran láttuk, miként siklanak a levegőben negyvenöt-ötven méteres ívekkel, magányosan vagy kettes-hármas csoportokban. A lábasfejűek siklórepüléséről a mi megfigyelésünk előtt nem tudtak a zoológusok.
Mikor a csendes-óceáni szigeteken a bennszülöttek vendége voltam, sokszor ettem lábasfejűek, főleg tintahalak húsát. Olyan volt, mintha radírgumi és homár keverékét rágcsáltam volna. Meg lehet ugyan enni, de a Kon-Tiki változatos étlapján mégis csak a legvégső esetben szerepelt. Inkább más célra használtuk fel a polipokat, ha már így ingyen és fáradság nélkül jutott fedélzetünkre: becseréltük jobbra. Horogra tűztük és rövidesen mindig ficánkolt rajta valami ínycsiklandozóbb falat. Mert a tonhal és a bonitó nagyon szereti a fiatal polipot - mi viszont a tonhalat meg a bonitót szerettük jobban.
De más ismeretségeket is kötöttünk, miközben fekve sodortattuk magunkat a vízzel. A hajónaplóban sok ilyesfajta bejegyzést is találok:

"Május 11.: Ma valami igen nagy állat bukkant fel előttünk, egészen közel a víz színéhez. Kétszer is láttuk vacsora közben. Szörnyen paskolta a vizet, aztán eltűnt. Sejtelmünk sincs, hogy mi lehetett.
Június 6.: Herman ma egy fekete-fehér nagy halfélét látott. A háta széles, farka hegyes, uszonya tüskés volt. A széloldalon néhányszor magasra vetette magát a vízből.
Június 16.: Különös halat fedeztünk fel ma a tutajorr közelében. A hossza két méter, legnagyobb szélessége fél méter lehetett. Színe barnás, állkapcsa elkeskenyedő. Magas hátuszonya úgyszólván a nyakából nőtt ki, s volt ezenfelül egy kisebb uszonya is a háta közepén. Farkuszonya erős, sarlóalakú. Az állat közvetlenül a felszín alatt úszkált, és teste olykor éppúgy tekergőzött, mint ahogy az angolna szokott. Hermannal a gumicsónakba ugrottunk és szigonyt akartunk vetni belé, de az evezők zajára a mélybe menekült. Később - rövid időre - még egyszer felbukkant.
Június 17.: Erik az árbocról délben harminc vagy negyven ugyanolyan hosszú, karcsú, barna halat számlált meg, mint amilyen a tegnapi vendégünk volt. Igen gyors úszással jöttek velünk szembe, s a hátunk mögött mint furcsa, nagy árnyékok, visszasüllyedtek a mélybe.
Június 18.: Knut ma egy kígyószerű állatot figyelt meg a tengerben. Hossza egy méter lehetett. Igen vékony volt, és nem hason úszott, hanem szinte függőlegesen lebegett a vízben, olyan mozdulatokat téve, mint a kígyó."

Több ízben vitorláztunk át egy-egy sötétszínű, széles tömegű, kivehetetlen alakú állat fölött, amely mozdulatlanul feküdt a vízben. Akkora volt, mint egy átlagos nagyságú szoba és egészen lapos, akár a víz alá süllyedt tutaj. Valószínűleg a rosszhírű óriásrája volt, de mert nem mozdult a helyéből, mi pedig nem voltunk elég közel hozzá, alakját nem tudtuk világosan kivenni.
Az efféle szokatlan tengeri állatok társaságában valósággal repült velünk az idő. De a legizgatóbb és legérdekesebb tapasztalatokat mégis akkor szereztük, mikor az alaprönkök és kötélgúzsok szokásos ellenőrzésére le-lemerültünk a tutaj alá. Egyszer az egyik fenyődeszka, amelyet az ősi előírásnak megfelelően merőlegesen dugtunk le a rönkök hézagába, meglazult és az alváz alá csúszott, ahol fennakadt a köteleken, de úgy, hogy felülről nem tudtunk hozzáférni. Herman és Knut volt köztünk a legjobb búvár. Herman már kétszer is lemerült a tutaj alá, ahol a dorádók és pilótahalak között fekve próbálta kiszabadítani a deszkát. Éppen másodszor jött fel a felszínre lélegzetet venni, s leült a gerendák szélére, hogy pihenjen egyet, mikor hirtelen egy négy méter hosszú cápa termett a tutaj mellett.
Nem volt Hermantól még három méternyire sem, s a mélységből barátunk meztelen lábujjai felé tartott. Lehet, hogy nem volt benne rossz szándék, és mi méltatlanul bántunk el vele, de bizony szigonyt döftünk a fejébe. A cápa ezt nagyon zokon vette s dühös farkcsapásokkal továbbállt. Mindössze egy olajfolt maradt utána a víz színén. De mi sem próbálkoztunk aznap többet a deszka kiemelésével.
Később Eriknek az a jó gondolata támadt, hogy búvárkosarat készít. Bár nem állt rendelkezésünkre sokféle nyersanyag, bambusznád és kötél volt elég a fedélzeten, sőt akadt egy kiszakadt vesszőkosár is, amelyben kókuszdiót tartottunk. A kosár oldalát bambuszbotokkal felmagasítottuk, kötéllel, hánccsal körülfontuk, és amikor kész volt, váltogatva engedtük le benne egymást a tutaj alá. Cápacsábító csupasz lábunkat így a cápák és más ragadozók elől elfedte a kosár, és ha a felső, meghosszabbított rész ritkás rácsa nem is nyújthatott teljes biztonságot esetleges támadásuk ellen, mégis többet ért a semminél. Ellenséges támadás esetén lekuporodhattunk benne, és társainkkal visszahúzathattuk magunkat kosarastul a tutajra.
Búvárkosarunk nem volt tehát valami különleges alkotás, de nagyszerűen bevált, mikor a Kon-Tiki alatt nyüzsgő életet akartuk megfigyelni.
Azokon a napokon, mikor nyugodt volt a tenger, egymás után beálltunk a kosárba s addig maradtunk a víz alatt, míg lélegzetünkből tellett. Csodálatos, árnyéktalan fény világított odalent. Mihelyt szemünk a víz felszíne alá került, meglepődve tapasztaltuk, hogy a fényt nem egy meghatározott irányból látjuk - mint bárhol a föld felszínén -, hanem minden oldalról árad felénk. Nem napsütés volt ez, hanem a nap megtört fényének mindenütt való jelenléte. Ha felnéztünk a tutaj sötétnek képzelt aljára, bámulatunkra ragyogó világosság vonta be mind a kilenc alaprönköt, a keresztgerendákat, a kormánylapátot és a lelógó, tündéri zölden csillogó moszatfüzéreket. A zebracsíkos pilótahalak továbbra is szokott rendjükben haladtak a rönkök között. Alattuk néhány dorádó sürgött-forgott, táplálékot keresve. Itt-ott - ahol el nem födte a rátelepedett sok kacslábú rák kagylóteknős fehér telepe - előbukkant a rönkök közé ékelt gyantás fenyődeszkák élénkvörös színe is; nagy részüket azonban elfedték a rájuk telepedett fehér kacslábú rákok, amelyek kedélyesen himbálták kopoltyúik sárga rojtjait, hogy oxigénes friss vizet meg táplálékot hajtsanak a szájuk elé. De ha feléjük közeledtünk, azonnal becsukták vörösessárga héjukat, s mindaddig zárva tartották, míg a veszedelem el nem múlt.
Ez a vízalatti világítás csodálatosan tisztán rajzolta ki a körvonalakat, és igen megnyugtatóan hatott a trópusi nap túl erős fénye után. Ha lepillantottunk az alattunk tátongó szédítő és fénytelen mélységbe, még ennek örök sötétjét is ragyogó halványkékre színezték a megtört napsugarak. Ámulva vettük észre, hogy milyen mélyre láthatunk be a vízbe, s még jobban meglepett minket az, hogy milyen roppant mélységben úszkálnak odalenn a különböző halfajok nagy rajai. A sok bonitón kívül, amit odalent láttunk, más halfajok is lehettek, de ezek már olyan mélyen cikáztak, hogy a jó látási viszonyok ellenére sem ismertük fel őket. Olykor akkora tömegű halvonulásokat figyelhettünk meg a mélyben, hogy el kellett gondolkodnunk, vajon az egész tenger mélye ennyire hemzseg-e a halaktól, vagy pedig a lassan úszó Kon-Tiki vonzza alánk e népes kíséretet.
Legszívesebben olyankor merültünk a tutaj alá, mikor nagytestű, aranyos uszályú tonhalak raja úszkált körülöttünk. Legtöbbször párosával vagy hármasával-négyesével érkeztek, de szívesen verődtek olykor nagyobb csoportokba is. Néha ugyanaz a halpár napokig keringett körülöttünk, de horogra ritkán kaptuk őket. Felülről - a fedélzetről nézve - egyszerűen nagy, nehéztestű halaknak látszottak, amelyeken nincs semmi néznivaló, de mihelyt leszállottunk közéjük, a saját elemükbe, azonnal meg kellett változtatnunk a színükről és alakjukról alkotott véleményünket. Olyan feltűnő volt a különbség, hogy kezdetben újra és újra a felszínre vontattuk magunkat, hogy meggyőződjünk, vajon csakugyan ugyanarról a halról van-e szó, melyet imént a fedélzetről láttunk? Ezek a nagy, nyugodt mozgású állatok tudomást sem vettek rólunk. Fejedelmi méltósággal köröztek körülöttünk, de az alakjukban és mozdulataikban annyi előkelőség és könnyed elegancia volt, amennyit egyetlen más halfajnál sem láttunk. Felülről egyhangú barnának tetsző hátuk a víz alatt halványlilára alapozott meleg fémfényekben csillogott. Tökéletesen arányos, áramvonalas testük ragyogó ezüstből és acélból készült torpedóra emlékeztetett. Uszonyuk alig észrevehető meglendítése elég volt, hogy az olykor mázsás testet kilőtt nyíl gyanánt röpítse előre.
Minél közvetlenebb kapcsolatba kerültünk a tengerrel és lakóival, annál otthonosabban éreztük magunkat a tutajon. Egyre nagyobb tiszteletet éreztünk ama kezdetleges műveltségű népek iránt, amelyek hajdanában sokkal szorosabb kapcsolatban voltak a tengerrel, és ezért egészen más szemszögből ismerték meg, mint a ma embere. Igaz, hogy mi ki tudjuk számítani a tenger sótartalmát és latin neveket adunk a tonhalaknak és dorádóknak. Primitív őseink mindehhez nem értettek. Mégis meggyőződésem, hogy az a kép, amelyet ők alkottak az óceánról, hívebb lehetett a miénknél.
Errefelé szinte egyetlen szilárd pontot sem találtunk a helymeghatározáshoz. A nap és a csillagok éppen úgy eltűntek és visszatértek, mint a halak és a hullámok. Azon a 4300 tengeri mérföldnyi távolságon, ami a déli szigeteket Perutól elválasztja, nem is számítottunk arra, hogy valahol földet találunk. Nagyon meglepő volt hát, hogy a nyugati hosszúság 100°-hoz közeledve, hajózási térképünk egy zátonyt jelzett valahol a közelben. Egy apró kör jelezte a zátonyt; mivel a térkép ez évi kiadású volt, fellapoztuk a dél-amerikai Hajózási Évkönyvet is; itt olvashattuk, hogy "... első ízben 1906-ban érkezett és 1926-ban megerősített tudósítás szerint a Galapagos-szigetektől 600 tengeri mérföldnyire délnyugatra, a déli szélesség 6° 42' és a nyugati hosszúság 99° 43'-nél az erre járó hajósok zátonyt figyeltek meg. 1927-ben azonban az e pont mellett alig egy mérföldnyire elhaladó gőzös nem észlelt szirteket. 1934-ben egy másik hajó dél felől közelítette meg ugyancsak egy mérföldnyire ezt a helyet, de szintén nem látott zátonyt. A Cowrie nevű motoroshajó pedig 1935-ben a jelzett helyen mélységméréseket végzett, de 160 csomónyira a mérő még nem ért feneket."
A térkép ezt a helyet hiányosan felderítettnek mondta, amely tehát a hajózás szempontjából még jelenthet veszélyt. Persze, a mélyen merülő gőzös esetében mindenesetre nagyobb a kockázat, mint a mi könnyű tutajunk számára. Elhatároztuk hát, hogy egyenesen a térképen feltüntetett pont felé tartunk s majd meglátjuk, mit fogunk ott találni. Mivel a zátony valamivel északabbra feküdt irányunktól, fordítottunk egyet a vitorlán, hogy a szél egyenesen északnak hajtsa a tutajt, így állítottuk a kormány is. Ennek azonban az lett a következménye, hogy hálózsákjainkba még több jutott a Csendes-óceán hullámaiból, mint amennyit már megszoktunk; ez azért is kellemetlen volt, mert ugyanakkor az idő hűvösebbre fordult. Azt azonban örömmel tapasztaltuk, hogy a Kon-Tikivel biztos és gyors fordulatokat tudunk végezni, még akkor is, ha aránylag tompa szögben állunk a szél irányára. Ha azonban derékszögnél nagyobb lett a szélirány és a tutaj iránya által bezárt szög, akkor átcsapódott a vitorla, és elölről kellett kezdeni a játékot, hogy úrrá legyünk a tutaj felett.
Két nap és két éjjel hajtottuk így a tutajt észak-északnyugati irányba. A tengerjárás magas volt, a hullámzás iránya pedig kiszámíthatatlanná vált, mivel a passzátszél iránya délkelet és kelet között ingadozott. Tutajunk mégis baj nélkül emelkedett és süllyedt a hullámok hátán. Állandó őrséget tartottunk nemcsak a kormány mellett, hanem az árbocra kötözött kilátódeszkán is; látókörünk így lényegesen megnagyobbodott - különösen, ha egy-egy magasabb hullámhegy tetejéről néztünk szét. A hullámok átlag két méterrel emelkedtek a kabin teteje fölé. Ha véletlenül összecsapott két nagy hullám, küzdelmük még magasabb vízhegyeket eredményezett; a toronymagasságba szökő hullámok aztán a legkiszámíthatatlanabb irányba zuhantak le. Éjjelre ládákat raktunk a kunyhó bejárata elé, de bizony azok sem értek fabatkát sem. Ennél vizesebb éjszakánk még nem volt. Alig hunytuk le a szemünket, máris ömlött nyakunkba a víz. Keresztülfolyt a kabin falán, elöntött embert, fölszerelést és élelmiszert. Még jó, hogy Herman őrszolgálata alatt egy szép nagy dorádót is a fedélzetre dobott a hullám.
- Telefonáljatok a szerelőért! - mormogta egy álmos hang, mikor fel kellett tápászkodnunk, hogy ágyunkról lefolyhasson a víz a padló résein át. A szerelő azonban nem jött, mi pedig jó fürdőkádnyi vízben aludtunk egész éjszaka.
Másnap valamivel nyugodtabb lett a tenger. A szél is jobb belátásra tért; elhatározta, hogy hosszabb ideig keletről fog fújni, amint el is vártuk tőle. Egymást váltogattuk az árboc kilátóján, mert késő délutánra el kellett érnünk a térképen jelzett pontra. Ezen a napon még a szokottnál is több élőlényt láttunk a tengerben - vagy talán csak azért gondoltuk így, mert magasabb helyről tekinthettünk szét.
Délelőtt egy hatalmas kardhal úszott el mellettünk, egészen a felszínen. Hegyes uszonyának két vége egymástól két méternyi távolságban állott ki a vízből, fejének kardszerű szuronya majdnem olyan hosszú volt, mint az egész teste. Egészen a kormány mellé merészkedett, majd eltűnt a következő hullámban. Éppen tengervízzel sózott, elázott ebédünket fogyasztottuk, mikor egy másik magas hullám egy óriásteknőst emelt fel, közvetlen előttünk. Jól láthattuk teknője mintázatát, fejét és úszóhártyás lábait. A fejét és a lábát - éppúgy, mint a múltkor láttuk - egész sereg fényes dorádó igyekezett elkapni. Kár, hogy már a következő hullám továbbsodorta előlünk az érdekes együttest. - A repülőhalaknak valóságos esője záporozott körülöttünk. Ezek kicsiny, alig pár centiméter hosszú fajhoz tartoztak. A madárvilágot néhány magányos halfarkason kívül nagyszámú fregattmadár képviselte; az utóbbiak villás farkuk miatt fecskékre emlékeztetnek. Mivel a fregattmadár megjelenése rendszerint földközelséget jelez, tutajunk személyzetének derűlátása hatalmasan megnövekedett.
- Talán mégiscsak lehet itt valahol egy korallpad vagy homokzátony - gondoltuk. Sőt, a legbizakodóbbak így vélekedtek: - Hátha valami csinos kis zöldellő szigetre bukkanunk. Ez sincs kizárva, hiszen úgyszólván senki sem járt még erre. És akkor bennünket is beírnak majd a felfedezők sorába. Egyébként is, milyen szépen hangzanék a "Kon-Tiki-sziget" elnevezés!
Déltől kezdve Erik mind szorgalmasabban hágott a konyhaasztalnak használt láda tetejére. Titokzatosan mesterkedett a sextánssal. Délután hat óra húsz perckor közölte, hogy 6° 42' déli szélesség és 99° 42' nyugati hosszúság alatt vagyunk, így hát mindössze egy tengeri mérföldnyire álltunk keletre a térkép vitás helyétől. Leengedtük és összecsavartuk a vitorlát. A passzátszél éppen keleti irányú volt, tehát egyenesen a kívánt hely felé sodort. Keleten akkor kapaszkodott felfelé a telihold, mikor nyugaton a nap lement; körös-körül kitűnően megvilágítva tarthattunk számon minden egyes fehértarajú fekete hullámot az egész látóhatáron. A látási viszonyok az árbocra szerelt kilátóhelyről továbbra is jók voltak. Hosszú, rendezett sorokban emelkedtek és süllyedtek körülöttünk a hullámok. De olyan torlódást vagy átbukást, ami zátony vagy pad jelenlétére mutatott volna, sehol sem vettünk észre.
Mivel egyikünk sem óhajtott aludni térni, ketten-hárman állottunk egyszerre a kormánynál meg a kilátón is, és mikor a kérdéses hely közepe felé közeledtünk, mérni kezdtük a mélységet. Hogy pontosabb legyen a mérésünk, összeszedtük és egybekötöttük valamennyi fenékmérő ólmunkat, és ötvennégyszeresen csavart, 920 méteres selyemzsinórra kötve engedtük le. És ha ennek a hosszúságnak az egyötödét a tutaj ide-oda lengése miatt le is számítjuk, akkor is bátran állíthatom, hogy a vitás területnek sem a közepén, sem tőle keletre vagy nyugatra, 750 méternyire az ólom nem ért feneket! Még egyszer végigfürkésztük az egész látóhatárt, s megállapítottuk, hogy bár lelkiismeretes munkát végeztünk, a feltételezett zátonynak nyoma sincsen. Azután újra felvontuk a vitorlát, helyreigazítottuk a kormányt, hogy a korábbi útirányban vigye tovább a tutajt a szél és a tengeráramlás. Így haladt velünk a tutaj szünet nélkül a maga természetes útján. Hullámhegyek magas taréjáról hullámvölgyekbe siklottunk, s a ránkcsapódó víz - úgy, mint azelőtt - baj nélkül visszafolyt a réseken át a tengerbe. Már tudtuk a módját, hogy szárazon étkezzünk, száraz ágyneműben aludjunk még akkor is, ha vihar dúl körülöttünk. Pedig volt néhány zivataros napunk, mikor a passzátszél megint ingadozott kelet és délkelet között.
Az állítólagos zátony kedvéért tett kis kitérő során tanultuk meg, hogy a rönkök közeibe függőlegesen beállított deszkák miként látják el a tőgerenda feladatát; mikor Herman és Knut egyik nap újra a tutaj alá merült, hogy egy kötésből kicsúszott deszkát helyreigazítson, a vele való bajlódás rávezette őket a régi inkakori tutajozás titkára, amit már maga az indiánság is elfelejtett. Annyit eddig is tudtunk, hogy ezek a vizet merőlegesen szelő deszkák a hajótőke szerepét töltik be, s így lehetővé teszik, hogy a tutaj akkor is haladjon, ha iránya szöget zár be a széllel. De a régi spanyol leírások azt is hangsúlyozzák, hogy az indiánok tengeri útjaik során ügyesen kormányozták tutajaikat, mégpedig "deszkadarabok segítségével, amelyeket az alaprönkök réseibe szorítottak". - Ez a magyarázat bizony érthetetlen maradt számunkra és mindazok számára, akik foglalkoztak a kérdéssel. A deszkadarabok ugyanis be vannak szorítva a rönkök közé, nem lehet tehát jobbra vagy balra elmozdítani őket, hogy kormánylapátként szolgáljanak.
A titoknak akkor jöttünk a nyitjára, mikor a szélirány állandóvá, a tenger pedig ismét csöndesebbé vált. A Kon-Tiki már több napja olyan nyugodtan haladt, hogy hozzá sem kellett nyúlnunk a kormányrúdhoz. Mikor azonban a kiszabadított deszkát újra ledugtuk régi helyére a tutaj farán, a Kon-Tiki nyomban irányt változtatott. Több fokkal fordult az addigi nyugati irányból északnyugat felé, s éppolyan nyugodtan futott tovább, mint eddig. Ha kiemeltük a deszkát, a tutaj is szépen visszafordult a korábbi nyugati irányába. Most már kísérletezni kezdtünk. Csak félig húztuk fel a deszkát, mire tutajunk is feleannyira tért el, mint az előbb, így tudtuk meg, hogy a rönkök réseibe erősített deszkák egyszerű felhúzásával és leeresztésével tetszés szerint változtathatjuk tutajunk irányát, anélkül hogy a kormányhoz kellene nyúlni!
Ez volt hát a régiek szellemes és igen egyszerű kormányzási módja! Az egyensúly törvényén alapult. A szélnek a vitorlára gyakorolt nyomása réven az árboc lesz az emelő támaszpontja, míg a tutaj orra és fara a karoknak tekinthetők. A felhúzható és visszatolható deszkák viszont olyan súlyok gyanánt szerepelnek, amelyek - a szükségnek megfelelően - a tutajnak hol az első, hol a hátsó oldalát terhelik meg. Az erő és az emelőkar viszonyából következőleg azoknak a deszkáknak jut az egyensúlyozásban a legkisebb szerep, melyek az árbochoz legközelebb vannak. Ha a far a súlyosabb, akkor a tutajorr fordul a szél irányába, ha pedig az orr nehezebb, akkor a far veszi át a szél irányát. Csak amikor éppen hátbakapja a tutaj a szelet, akkor vesztik el az egyensúlyozó deszkák szerepüket, mert ez esetben igénybe kell venni a kormányt is. Mivel a mi Kon-Tikink valamivel hosszabb volt a kelleténél, nem tudott mindig a hullámok hosszához igazodni. A víz ezért öntötte el gyakran hátsó részét és ezért tanyáztunk mi is ösztönösen a kunyhóajtó előtt, a szélnek és az át-átcsapó hullámoknak engedve át a túlsó felet.
Miután mindezt kitapasztaltuk, most már a kormányőrséget is nyugodtan megszüntethettük volna, mert a deszkák felhúzása és letolása elvégezte volna a magáét. De már úgy megszoktuk a kormányrúddal és a kötelekkel való bajlódást, hogy nem akartunk a dolgon változtatni, így hát minden maradt a régiben.
Utazásunk most következő nagy eseménye éppoly kevéssé volt előrelátható, mint az a bizonyos zátony a tengeren. Immár a negyvenötödik napot töltöttük az óceánon. A nyugati hosszúság 78°-ról indultunk, s elértük a 108°-ot, éppen a fele úton voltunk tehát az első szigetek felé. Így kereken kétezer tengeri mérföld volt köztünk és a keletre fekvő Dél-Amerika között, és éppannyi előttünk a nyugatra elterülő Polinéziáig. A hozzánk legközelebb eső föld még mindig a Galapagos-szigetcsoport volt észak-északkeleti irányban, valamint a Húsvét-sziget egyenesen délre; mindkettő ötszáz mérföldnyire feküdt tőlük a végeláthatatlan tengeren. Egyetlen hajót sem láttunk az egész hosszú út alatt és sejtettük, hogy ezentúl sem fogunk látni, hiszen útvonalunk távol esett a rendes hajóforgalom útjától.
De mi nem éreztük ezt az egyedüllétet és a roppant távolságot. A láthatár észrevétlenül nyílt meg és zárult össze tekintetünk előtt, s nekünk változatlannak tetszett ez a világ, mely a horizont szélétől a zenitig, a mennybolt kupolatetejéig magasodott. Tutajunk volt ennek a nagy világnak a középpontja. Még a csillagok sem változtak felettünk. Velünk haladtak éjszakáról éjszakára, hogy a magasságból biztatóan ragyogjanak felénk.

VI. FEJEZET
A CSENDES-ÓCEÁNON ÁT

Egy furcsa vízijármű. - Csónakkaland. - Akadálytalanul haladunk tovább. - Dzsungelkunyhó a hullámokon. - A Húsvét-sziget hosszúsági körén. - A Húsvét-sziget titka. - A kőóriások. - A vörös kőparókák. - A "hosszúfülűek" népe. - Tiki áthidalja a távolságot. - Elgondolkoztató helynevek. - Cápafogás kézzel. - A papagáj. - Itt az LI 2B! - Tutajozás a csillagos égbolt alatt. - Viharban. - Vérfürdő a tutajon és a tutaj mellett. - Életveszélyben. - Ismét viharban. - A Kon-Tiki lazul. - Polinézia első hírnökei.

Nyugodt napokon gyakran beszálltunk a kis gumicsónakba, hogy felvételeket készítsünk a tutajról. A legelső ilyen kirándulást sohasem fogjuk elfelejteni. A tenger olyan tükörsima volt, hogy két társunknak kedve támadt a csónakázásra. Alig tettek azonban pár evezőcsapást, máris abbahagyták az evezést és kacagva ültek a csónakban. Időnként hullám került közénk, s pár pillanatra elvesztettük egymást szem elől, de valahányszor megláttak minket, kacagásuk új erővel robbant ki, s hangjuk messze felverte az óceán csendjét. Mi, a tutajon maradottak, megütközve tekintettünk egymásra, de nem láttunk sem magunkon, sem szokott környezetünkön semmiféle nevetnivalót - kivéve talán torzonborz ábrázatunkat, amelyet azonban a csónakban ülők régen megszokhattak már. Gyanakodni kezdtünk, hogy hirtelen valami bajuk támadt. Talán napszúrást kaptak? A csónakázók ugyan hamarosan visszatértek, de még mindig úgy hahotáztak, hogy alig tudtak visszamászni a tutajra. Hiába faggattuk őket, csak annyit feleltek, hogy menjünk ki mi is és lássunk a saját szemünkkel.
Ketten nyomban a táncoló kis csónakba ugrottunk. Már az első hullám ellökött a tutajtól, a következő meg a hátára emelt. De amit onnan felülről láttunk, attól menten úgy elfogott bennünket is a jókedv, hogy lecsúsztunk a csónak fenekére, s majd hogy ki nem rázott bőrünkből a kacagás. Gyorsan visszaeveztünk hát, hogy két pajtásunk se maradjon ki a látvány szívderítő élvezetéből. Hiszen máris azt hihetik, hogy mind a négyen sültbolondok lettünk.
A mi büszke járművünk, a saját mivoltunk látszott messzebbről olyan elképzelhetetlenül mulatságosnak, hogy lehetetlen volt kacagás nélkül ránézni. Eddig még nem volt alkalmunk, hogy kívülről vegyük szemügyre magunkat és tutajunkat a nyílt tengeren, így nem tudhattuk, hogy fest messziről a Kon-Tiki. A tutaj olyan alacsony volt, hogy már a legenyhébb hullámfodor is eltakarta a nézők szeme elől, legfeljebb az apró kabin fonnyadt levélkötegekkel fedett, széltől borzolt teteje volt látható. Tutajunk éppen olyan volt így, mint egy rozzant norvég szénapadlás, amelyben néhány napbarnított csavargó túrt fészket magának, a szél pedig csavargóstul, mindenestül a tengerbe sodorta. Ha valaki egy fürdőkádba ülve evezett volna utánunk a tengeren, talán csak annak a nevetséges erőlködését láthattuk volna ilyen kacagtatónak. Mert még a legkisebb hullámzás is a kabin fele magasságáig ért, és már egészen kis távolságból is úgy tetszett, mintha menten összecsapna a víz a küszöbön üldögélő, szemüket meresztgető szakállas fickók feje fölött. De azután a bolondos tutaj mégis csak épen került elő a hullámok habfodrai közül, és a torzonborz csavargók baj nélkül heverésztek tovább. Ha pedig magasabb hullám rohant a tutajra, akkor bizony az egész tutaj kunyhóstul, vitorlástul, árbocostul eltűnt a víztömeg mögött, de a következő percben ismét feltűnt a kabin, benne a csavargókkal. A látvány elképesztő volt, s egyszerre szinte érthetetlenné vált számunkra, miként folyhattak napjaink mégis oly simán e bohózatba illő fura alkotmányon.
Mikor legközelebb kieveztünk, hogy újra nevessünk egy kicsit magunkon, hajszál híján szerencsétlenül jártunk. A szél erősebb, a hullámzás pedig nagyobb volt, mint gondoltuk és a Kon-Tiki váratlan gyorsasággal rohant előre. Ilyen sebességre nem számítottunk. Erőnk kétségbeesett megfeszítésével eveztünk utána, hiszen tudtuk, hogy a tutajt nemhogy megállítani, de a futásban még lassítani sem lehet, hogy a rajtamaradottak bevárhassák késlekedő társaikat. Hiába emelték ki a kormánylapátot, hiába húzták le a vitorlát, a passzátszél olyan erővel nyomta az alacsony kabinfalat, hogy a tutaj valósággal repült nyugat felé, míg mi ketten a táncoló kis gumicsónakban kapálóztunk játékevezőinkkel. Szörnyű perceket éltünk át. Nem szabad elszakadnunk egymástól! Ez volt minden gondolatunk és ez végső erőfeszítésre ösztökélte izmainkat, míg végre mégis feljutottunk a tutajra...
Ettől a naptól kezdve szigorú szabályként mondtuk ki, hogy csónakázni csak vontatókötélen szabad. Ezért nem is eveztünk a tutajtól messzebbre, hacsak nem volt egészen kedvező az idő. De csak utunk második felében voltak ilyenek a körülmények. A Csendes-óceán sokszor napokon át barátságos volt, a kilátást nem vették el az egymásra toluló hullámok, a láthatár minden irányban kitágult előttünk. Ilyenkor nyugodtan eltávolodhattunk a lassan haladó tutajtól, hogy beevezzünk a tenger és az égbolt határtalan kékségébe.
A magány különös hangulata fogott el bennünket, valahányszor az ilyen csónakkirándulások alkalmával tutajunkat a távolból egyre inkább törpülni láttuk, s vitorlája már csak apró sötét négyszögű kendőcskének tűnt a láthatár peremén. Az ég és a víz egyetlen tündöklő kékségbe olvadt össze a láthatáron és azt az érzést keltette bennünk, mintha az űrben lebegnénk. Ebben a kéken csillogó üres világban a vállunkat égető aranyszínű trópusi nap volt az egyetlen szilárd pont. A magányos tutaj távoli vitorlája úgy vonzott vissza magához, mintha mágneses pontja lenne a horizontnak. Mikor visszaeveztünk és megkönnyebbült sóhajjal felkapaszkodtunk a fedélzetre, bármilyen kicsiny volt is, mégis az otthon, sőt szinte a lábunk alatti biztos talaj érzését ajándékozta nekünk. Kabinunk megvédett a tűző nap hevétől és árnyékában bambusz és a hervadó pálmalevelek kellemes illata lengett körül, a nyitott ajtó pedig csak annyit bocsátott be a vakító kék ragyogásból, amennyit elbírtunk. Pompásan éreztük hát magunkat itthon, míg a láthatár és az óceán tiszta csodálatos egybeolvadása újabb kirándulásra nem csábított.
Szólnom kell arról az egészen különleges lelki hatásról is, amelyet rozoga bambuszkabinunk keltett bennünk. Mindössze két és fél méter széles és négy és fél méter hosszú volt; hogy a szél túlságosan neki ne feküdhessen, igen alacsonyra építettük, ezért csak ülni és feküdni lehetett benne. Falait és fedelét bambuszrudakból készítettük és bambusz szállal szőttük át. A sárga fal és a tetőről lecsüngő levélkötegek zöld színe sokkal kellemesebb látványt nyújtott, mint valami fehérre meszelt kabinfal. Bár a szélmentes oldal felől a bambuszfal egyharmada nyitott volt, s a falak és a tető résein át a nap és a hold fénye is utat talált, ez a kezdetleges kis kaliba mégis nagyobb biztonságérzetet nyújtott nekünk, mint amennyit fehérre festett választófalak és Wertheim-zárak adhattak volna a mi körülményeink között.
Igyekeztünk megkeresni az okát ennek a jóérzésnek és ezt abban találtuk meg, hogy tudatunk számára teljesen szokatlan volt a pálmalevéllel födött bambuszkunyhó és a tengeri utazás képzeteinek egymáshoz kapcsolása. Nem is illik egymáshoz a hullámait méltóságosan hömpölygető óceán meg a hátán úszó szellős kis pálmakunyhó. Ezért vagy úgy látszott, hogy a tengernek nincs semmi keresnivalója kunyhónk falai körül, vagy pedig a kunyhónak nincs mit keresnie a hullámokon. Amíg a fedélzeten tanyáztunk, ez a dzsungelillatú bambuszházikó jelentette az egyszerű valóságot, a gerendaszélen túl tomboló tenger pedig a valószínűtlent, a káprázatot. Ha viszont távolabbról, a gumicsónakból néztük a világot, akkor a hullám és a kunyhó szerepet cserélt egymással tudatunkban.
Balsafarönkjeink egy sirály könnyedségével vitették magukat a tengerrel, s ha egy-egy hullám éppen a hátsó gerendákon tört is meg, a tutaj közepe, ahol kunyhónk állott, mindig száraz maradt. Ez a tény rendíthetetlen bizalmat keltett bennünk primitív járművünk iránt. Minél tovább tartott az út, annál védettebbnek éreztük magunkat kis házunk kényelmében, és úgy tekintettünk ki az ajtónk előtt táncoló fehérsörényes hullámokra, mintha valami izgalmas mozielőadást néznénk, amely semmi veszélyt sem jelent számunkra. Bár szellős kunyhónk fala alig másfél méter távolságra volt a tutaj szélétől, a fedélzet pedig még egy méternyire sem emelkedett a tengerszint fölé, a kunyhóban mégis úgy éreztük, mintha az óceántól sok mérföldnyire, valahol a dzsungel mélyén épített tanyánkon időznénk, távol a tenger minden veszedelmétől. Karunkat tarkónk alá fűzve heverésztünk, bámultuk a szélzörgette leveles tetőt és élvezettel szívtuk be a nyersfa, a bambusz és a hervadó pálmalevelek erdőillatát.
Néha éjjel is csónakba ültünk, hogy lássuk, milyen éjszakánként a birodalmunk. De érdemes is volt megnézni! Körülöttünk szurokfekete hullámok tornyosultak, fenn pedig a trópusi égbolt milliárdnyi szikrázó csillaga tündökölt: gyenge visszfényüket a planktonlények színes villódzása egészítette ki. Egyszerűnek tűnt így a világ: csillagok a sötétségben. Egészen közömbössé vált ilyenkor, hogy időszámításunk előtt vagy időszámításunk szerint írunk-e 1947-et. Ilyenkor ébredtünk tudatára, hogy az élet a civilizáció előtti korszakban is teljesértékű volt, sőt sok tekintetben talán teljesebb és gazdagabb a modern ember életénél. Itt megszűnt az, amit köznapi értelemben történelemnek szoktak nevezni. Csak az volt, amit körülöttünk láttunk: csillagok ragyogó serege a végtelen sötétségben.
Az éjszakában a Kon-Tiki hullámhegyről hullámhegyre szökkent; fekete víztömegek tornyosultak közöttünk. A holdfény varázslatos mesebeli környezetet teremtett a tutaj körül. Zömök alapépítményének körvonalait a rátelepedett világító planktonállatkák miriádja rajzolta ki halványan a víz fekete bársonyára. Körös-körül moszatrojtokból szövődött füzérek díszítették, négyszögletes, fekete viking-vitorlája mögül borzastetejű kunyhó kukucskált ki, s hátul az olajlámpa szelíd, sárga fénye hívogatóan integetett felénk. Nem, nem valóság ez, hanem tündérmeséből megelevenedett kép! Olykor-olykor a tutaj teljesen eltűnt a sötét vízhegyek mögött, majd újra felkapaszkodott a fehéren tajtékzó hullám tetejére, miközben körvonalai élesen kirajzolódtak az égboltra, a csillagok közé, szálfáiról pedig ezüstös vízesés omlott alá.
Míg magányos tutajunkban gyönyörködtünk, lelki szemeink előtt megelevenedett egy régi-régi kép. - Hasonló tutajok flottája szántja a tengert legyezőként táguló rendben, hogy könnyebben találjon földet a láthatáron túl. Tupak Yupanqui inka, aki a mai Peru és Ecuador területét egyesítette uralma alatt, a spanyol megszállást közvetlenül megelőző időben sokezer katonából álló ármádiát ültetett tutajokra, hogy megkeresse azokat a szigeteket messze kinn az óceánon, amelyekről a hagyomány beszélt. Találtak is két nagyobb szigetet - valószínűleg a közeli Galapagos-csoportra vitte őket a parti áramlás. Nyolc hónapig volt a sereg hazájától távol, ezután urával együtt visszaevezett Ecuadorba. Évszázadokkal korábban pedig Kon-Tiki és hívei járhatták ugyancsak legyezőszerű rajba fejlődve a tengert. De ők tovább jutottak napnyugatra, felfedezték Polinézia szigetvilágát, s már nem volt okuk a visszatérésre.
Éjjeli kirándulásainkról hazatérve gyakran körülültük a hajólámpát és a régi Peru tengerjáróiról beszélgettünk, akik tizenöt évszázaddal ezelőtt élték át azt, amit most mi. A lámpa fénye szakállas férfiak árnyékát nagyította a vitorlára; mi pedig azokra a szakállas fehér peruiakra gondoltunk, akiknek az útját a mondái hagyományok és az építészeti emlékek alapján Mexikótól Közép-Amerikáig, sőt Dél-Amerika északnyugati térségéig, Peruig lehet követni. Peruban azonban az inkák uralomra jutása előtt hirtelen úgy nyoma vész ennek a titokzatos kultúrának, mintha bűvész varázsvesszeje tüntette volna el - míg éppoly hirtelen kel életre abban a távoli, nyugati szigetvilágban, amelyik felé most mi törekszünk. - Vajon nem az Atlanti-óceánon túlról származott-e ez a titokzatos, fehérbőrű tanítónép? Valamikor a régmúlt időben, a tenger áramlását és az állandó széljárást felhasználva nem juthatott el a Kanári-szigetek vidékéről a Mexikói-öbölbe? Hiszen az Atlanti-óceán átszelése jóval rövidebb távolság legyőzését jelentette, mint a Csendes-óceáné, és ma már senki sem tulajdonít teljesen elszigetelő szerepet a tengereknek!
Több kutató igen nyomós érvek alapján úgy véli, hogy az indián magaskultúrák - a mexikói aztékoktól a perui inka kultúráig - kelet felől, a tengerentúlról érkezett kis idegen csoportok hatására jöttek létre. Az indiánok viszont kétségtelenül ázsiai halász-vadász népektől származnak, melyek legalább húszezer esztendővel azelőtt vagy még régebben jutottak át először Szibériából Amerika földjére. Feltétlenül sokat elárul az a tény, hogy a Mexikótól Peruig terjedő magaskultúrákban a fokozatos fejlődésnek nyoma sem állapítható meg. Minél korábbi rétegeket tár fel a régész, annál fejlettebb kultúra emlékeire bukkan, míg el nem ér egy pontot, ahol egyszerre, minden előzmény nélkül jelennek meg a korábbi, igen kezdetleges kultúrák helyén a régi magaskultúrák.
Érdekes, hogy ezek a magaskultúrák mind ott keletkeztek, ahol az Atlanti-óceán tengeráramlásai érintik Amerikát: Közép és- Dél-Amerika sivatagos és őserdei tájain, nem pedig a mérsékelt övezetben, ahol a fejlődésre sokkal kedvezőbbek a körülmények.
Hasonló elterjedést mutatnak a polinéziai szigetek kultúrái. A Peruhoz legközelebb fekvő Húsvét-szigeten találhatók a magaskultúra legrégibb nyomai, bár e jelentéktelen földdarabka száraz, terméketlen és a Csendes-óceán minden szigete közül a legtávolabb esik Ázsiától.
A Húsvét-sziget éppen feleúton van Peru és a többi sziget között. Útvonalunktól éppen délre esik. Ezért, ha mi csak úgy találomra nem Peru partvidékének közepét, Callaót választottuk volna utunk indulási pontjául, hogy egy átlagos tutajút lehetőségeit mérjük fel, hanem délebbről, Kon-Tiki romvárosához, Tiahuanacóhoz közelebb eső pontról indultunk volna, a passzátszél és egy gyengébb áramlás mostani földrajzi helyzetünknél délebbre, a Húsvét-sziget irányába sodort volna bennünket.
Attól kezdve, hogy a nyugati hosszúság 110°-án átjutottunk, tulajdonképpen már polinéziai területen vitorláztunk. Elértük e szigetvilág legkeletibb előőrsének és a magaskultúra legrégibb középpontjának, a Húsvét-szigetnek földrajzi hosszát; mostantól kezdve ez a sziget már közelebb esik Peruhoz, mint mi. Esténként mikor sugárzó útmutatónk, a nap, egész színpompájával együtt elmerül nyugaton a tengerben, a simogatóvá változott passzátszél életet lehelt a Húsvét-sziget különös titkairól szóló történetekbe. Az éjszaka csendje eltüntette a nagy időkülönbséget és távolságot, s mi hajnalig ott ültünk beszélgetve, mögöttünk pedig a vitorlán óriási szakállas emberfejek árnyékai imbolyogtak.
De odalenn, messze délen, a Húsvét-szigeten még hatalmasabb, kőből faragott emberfejek virrasztottak, tán szintén a századok titkain tűnődve - szakállas kőfejek, a fehér emberre emlékeztető arcvonásokkal.
Akkor is ugyanígy álltak ott, mikor az európaiak 1722-ben fölfedezték a szigetet. Sőt, így virrasztottak huszonkét emberöltővel korábban is, mikor - a bennszülöttek szájhagyományai szerint - a mai szigetlakók ősei nagy sajkáikkal váratlanul megjelentek a parton, és az ott talált régi lakosság minden férfitagját megölték. Ezek az őslakosságnál kezdetlegesebb műveltségű jövevények a nyugatabbra fekvő szigetekről érkeztek, viszont az előttük itt élt emberek, a Húsvét-sziget igazi felfedezői, a hagyomány szerint messziről, a kelő nap irányából származtak ide. Kelet felé pedig nincs más föld, csak Dél-Amerika. A szigetlakó férfiaknak és köztük az ismeretlen szobrászművészeknek hirtelen és együttes legyilkolása magyarázza meg, miért váltak a Húsvét-szigeti óriási kőfejek valósággal jelképévé az őskor megfejthetetlen rejtélyének. Most is ott állnak az egyetlen kőszálból kifaragott, három-négyemeletes ház magasságával vetekedő óriási kőalakok a fátlan hegyoldalakon. Vajon hogyan tudta kifaragni, elszállítani, és talapzatára felállítani ezeket a kolosszusokat az őskori szobrászművész? És vajon hogyan tudott e szobrok néhányának fejére még egy-egy óriási vörös követ, amolyan parókafélét is felrakni, tíz méter magasságban a földtől? Mit jelent mindez? Miféle műszaki ismeretekkel rendelkeztek ezek az eltűnt alkotók, hogy olyan feladatokat oldottak meg, amelyek még mai mérnökeink legtöbbjét is próbára tennék?
De ha összekötjük valamennyi fonalat, akkor talán a Húsvét-sziget titkai sem egészen megoldhatatlanok, feltéve, ha a Peruból származó tutajosokkal hozzuk kapcsolatba a kultúra alapjait. A régi, amerikai gyökerű kultúra olyan nyomokat hagyott ezen a szigeten, amelyeket az idő nem tudott lerombolni.
A Húsvét-sziget egy régen kialudt vulkán csúcsa. A régi magaskultúra népe által készített kövezett utak vezetnek a partszegély világosan felismerhető kikötőihez, amelyek alapján megállapítható, hogy a tenger szintje abban az időben ugyanolyan magas volt, mint ma. A sziget tehát nem valamely elsüllyedt földrész maradványa, hanem egy kicsiny, magányos földdarab, mely ugyanilyen kicsiny és magányos volt abban az időben is, mikor eleven kulturális gócpont szerepét töltötte be.
Az ék alakú sziget keleti szögletében van az egyik kialudt kráter. Itt voltak az egykori szobrászok bámulatraméltó kőbányái és faragóműhelyei. Ma is úgy hever benne szanaszéjjel minden, mint sokszáz évvel ezelőtt, amikor sietve otthagyták a szobrászok, hogy a sziget keleti partjaira rohanjanak, ahol a hagyomány szerint rettenetes csata dúlt az őslakók és a váratlanul partraszállt ellenség között. Az újonnan érkezett polinéziaiak, a mai lakosság ősei, ekkor hódították meg a szigetet, miután a régebbi népesség minden felnőtt tagját lemészárolták, a holttesteket pedig egy gödörbe hányták, és elégették.
Mivel ilyen hirtelen szakították félbe a munkát, a kráterben világos keresztmetszetét látjuk az átlagos, mindennapi munkának. A szobrászok tűzkő-keménységű kőbaltái ott hevernek a munkahelyeken, bizonyságot téve arról, hogy az igen magas kultúrszinten álló ősi nép éppolyan kevéssé ismerte a vasat, mint Kon-Tiki szobrászai az őshazában, Peruban. Az Andok fennsíkjain hasonló óriásszobrok őrzik emléküket. Mindkét területen ott találjuk a kőbányát, melyből a legendák szakállas fehér emberei tízméteres, sőt még ennél is nagyobb tömböket hasítottak ki kemény kőből készült baltáikkal. S mindkét területen az volt a szokás, hogy a többtonnányi súlyú gigászi tömböket úttalan utakon, több mérföldnyi távolságra szállították, mielőtt egyik végükre felállították volna, mint hatalmas emberalakokat, vagy egymás tetejére helyezték volna őket, hogy titokzatos rendeltetésű teraszok és gigantikus falak építésére szolgáljanak.
Sok félig kész nagy szobor ma is ott fekszik még, ahol a művész dolgozni kezdett rajta: a Húsvét-sziget kráterfalának egy-egy mélyedésében. Tisztán át lehet itt tekinteni a munka minden szakaszát. A legnagyobb - huszonkét méter magasságú - szobor már majdnem egészen készen volt, amikor a szobrászoknak menekülniük kellett. Ha befejezték és felállították volna, a kőkolosszus feje egy nyolcemeletes ház tetejével lett volna egy szinten. Minden szobrot külön, egyetlen kőtömbből faragtak, és a kráterbe vájt műhelyfülkék elárulják, hogy egy-egy figurán egyszerre csak pár ember dolgozhatott. A Húsvét-sziget e hátukon fekvő, karjukat meghajlított helyzetben tartó, kezüket hasukon nyugtató kőkolosszusai teljesen hasonlók a Dél-Amerikában találtakhoz. A Húsvét-szigeti szobrokon a legapróbb részletmunkát is a kráter kőbányájában végezték el, csak azután hozták ki őket a műhelyből s szállították a sziget különböző részein elszórt rendeltetési helyükre. A munka utolsó szakaszában a szobor már csak hátul, egy kis csap által függött össze a szálban álló kőzettel, végül ezt is elvágták, miközben az óriást kősziklákkal támasztották meg.
Sok kőkolosszust már levontattak a fülkéből a kráter aljára. A következő lépés valószínűleg a kráterfalon való átemelés, majd a lejtőn való lecsúsztatás lett volna. De sok szobrot, éspedig a legnagyobbak közül, már át is szállítottak a kráterfalon és igen nehéz terepviszonyokkal küzdve, el is szállították felállítási helyére, több mérföldnyi távolságra, ahol jó előre elkészült a magas talapzat és készen feküdt a vörös tufából faragott óriási fejfedő is, amely a szobor fejére került. Már maga a szállítás is szinte csodával határos, de kétségbe nem vonható. Az is tény, hogy a Peruból eltűnt építőművészek, akik az Andokban hasonló kőszobrokat emeltek, szintén járatosak voltak a kőkolosszusok szállításában. Igaz, hogy a Húsvét-sziget kőszobrai a legnagyobbak. Az is igaz, hogy ott maradt meg belőlük a legtöbb. A szobrászok stílusa sajátos jellegzetességekkel bővült, mégis félreismerhetetlen, hogy ugyanaz az elpusztult magaskultúra hasonló ember alakú kőszobrokat több polinéziai szigeten is létrehozott - de csak azokon, amelyek Amerikához a legközelebb esnek -, s hogy mindenütt távolról szállították a kész szobrokat rendeltetési helyükre.
A Marquises-szigeteken alkalmam volt hallani mondákat arról, hogy miként történt e kolosszusok szállítása. Mivel pedig Tongatabu-szigetén is hasonló hagyományok élnek az ottani híres, három hatalmas kőtömbből összeállított kőkapu oszlopainak szállításáról, feltehető, hogy ugyanaz a nép a Húsvét-szigeten is ugyanazt az ősi módszert alkalmazta.
A kőfejtők műhelyfülkéiben a kinagyolás és a finomabb kifaragás munkája hosszú ideig tartott, de csak pár ember végezte. A kész szobor elszállítása viszont lényegesen kevesebb időt, de annál több segítő kezet igényelt. A kis Húsvét-sziget akkoriban gazdag földnek számított: partjain sok halat fogtak, és a szigetnek úgyszólván egész területét elborították a Peruból származó édesburgonya-ültetvények. A hozzáértők ezért úgy vélik, hogy a szigeten - virágzásának korában - hét-nyolcezren is megélhettek. De már ezer ember is elegendő volt ahhoz, hogy az óriás szobrokat a meredek kráterfalon átemeljék és a lejtőn lesegítsék. A továbbszállításhoz már ötszáz ember munkája is elég lehetett.
Faháncsból, növényi rostokból eltéphetetlen, kábelszerű köteleket fontak; a szobrokat fakeretbe szorították, és a kereteket tárógyökérrel síkossá tett gerendákon és kisebb sziklákon vonszolták tovább. E régi magaskultúrák népei mesterei voltak az efféle eszközök és kötelek készítésének; ismerünk erre példát Polinéziából is, de még inkább Peruból, ahol az első európaiak százméteres hosszúságot megközelítő függőhidat találtak; férfiderék vastagságú kötelek tartották a vízesések, szakadékok és folyók fölé kifeszítve.
Mikor a kőkolosszus kijelölt helyére érkezett, újabb problémát kellett megoldani: a felállítást. Ennek megkönnyítésére fürge kezek kőből és homokból ideiglenes lejtőt is építettek. Erre húzták föl az óriás szobrot, lábával előre. Mikor túlért a lejtő tetején, az itt meredeken leszakadó magaslat csúcsán a szobor átbillent, és önsúlyánál fogva egyenesen lecsúszott, úgy hogy a lába egy előre elkészített mélyedésbe zökkent. Mivel ez az ideiglenes csúsztató éppen olyan magas volt, hogy felső végével a szobor fejének hátsó részét érte, most már nem volt más hátra, minthogy felgörgessék a főre a vörös tufahengert is. Mikor mindezzel elkészültek, a csúszdát lebontották. - Ilyen előre elkészített csúszdalejtő is több helyütt akad még a Húsvét-szigeten. Várja kőóriását, amely azonban többé már nem érkezik meg. Mindez valóban bámulatos mechanikai készségre vall, de semmi titokzatos sincs benne, ha nem becsüljük alá a régmúlt korok emberének értelmi képességeit, és ha számításba vesszük az időt, meg a nagy embertömeget, amely fölött rendelkezett.
De vajon mi célból készültek ezek a szobrok? És miért volt arra szükség, hogy a kráterbeli kőfaragóhelytől négy mérföldnyi távolságban fekvő másik kőbányát keressék fel azért a sajátságos vörös kőanyagért, amelyet a szobrok fejére helyeztek? Dél-Amerikában és a Marquises-szigeteken gyakran az egész szobor ilyen vörös kőből készült, de itt is messze földről kellett a kőanyagot beszerezni. A vörös fejdísz volt mind Polinéziában, mind Peruban a magasrangú férfiak fontos megkülönböztető jelvénye.
Először is lássuk: kit ábrázolhattak ezek a szobrok? Tudjuk, hogy az első európai utazók a Húsvét-szigeten titokzatos eredetű "fehér emberekkel" találkoztak, sőt még feltűnőbb volt, hogy a teljesen más fajtájú bennszülöttek között olyan férfiakat is láttak, akik hosszú szakállt viseltek. Ezek a fehérbőrű és szakállas emberek a hódítás előtti régibb lakosság asszonyainak és gyermekeinek késői leszármazottai voltak, akiket megkíméltek az új jövevények. Maguk a bennszülöttek azt a felvilágosítást adták, hogy őseik egy része fehér, másik része barnabőrű volt. Pontos adatokkal is meg tudták határozni, hogy a barnabőrű ősök huszonkét emberöltővel azelőtt, valamelyik nyugatra eső polinéziai szigetről, hódítók gyanánt törtek az ötvenhét nemzedékkel korábban betelepedett fehérbőrű elődökre, akik kelet felől, nagy tutajokon érkeztek és népesítették be a lakatlan szigetet. Ez időszámításunk kezdete után 400-500 évvel történhetett. A keletről érkezett fehér ősnépet "hosszúfülűek" néven emlegették, mert fülcimpájukat mesterségesen, súlyokkal olyan hosszúra nyújtották, hogy vállukig ért. Ezt a titokzatos "hosszúfülű" népet irtotta ki a későbbi hódító: a "rövidfülű". És a Húsvét-sziget kőfiguráinak kivétel nélkül hosszú, vállig érő fülcimpája van, mintha a szobrokat készítő művésznek is ilyen lett volna a füle.
A perui inka legendák szerint Kon-Tiki, a napkirály, hosszú szakállú, fehér népen uralkodott, amelyet az inkák "nagyfülűnek" neveztek, mert súlyokkal mesterségesen megnyújtott fülcimpájuk a vállukig ért. Az inkák azt is hangsúlyozzák, hogy az Andokban található óriási kőszobrokat Kon-Tiki "nagyfülű" népe emelte, mielőtt az inkák a Titicaca-tó egyik szigetén vívott csata során részben kiirtották, részben menekülésre kényszerítették őket.
Mindezt összegezve megállapítható, hogy Kon-Tiki fehér "nagyfülűi" voltak azok, akik az óriási kőszobrokat alkották és akik egy idő múlva nyomtalanul eltűntek Peruból, hogy nyugaton keressenek új hazát. Tiki fehér "hosszúfülűi" viszont keletről jöttek a Húsvét-szigetre, és teljesen hasonló művészi tevékenységbe kezdtek, mégpedig rögtön olyan tökéletességi fokon, hogy az egész szigeten a legcsekélyebb nyoma sincs fejletlenebb alkotásoknak, melyek a mesterművek felé vezető fejlődési állomások lehetnének.
Sokszor nagyobb hasonlóságot fedezünk fel a dél-amerikai és bizonyos polinéziai kőszobrok között, mint a különböző polinéziai szigetek egymással összehasonlított efféle monolitjai között. A Marquises-szigeteken és Tahitin e nagy szobrokat általában "Tiki"-nek nevezik, és azokat az ősöket ábrázolják, akik a szigetek történetében nevet szereztek maguknak, haláluk után pedig isteni rangra emelkedtek. Kétségtelenül itt rejlik a Húsvét-szigeti szobrok különös vörös kősapkájának magyarázata is. Az európai fölfedezések korában ugyanis Polinézia minden szigetén akadtak elszórtan olyan bennszülöttek, olykor egész bennszülött családok, akiknek vöröses haja és fehér bőre volt; a szigetlakók maguk úgy nyilatkoztak, hogy ezek a társaik a szigetek legrégibb, fehérbőrű népességének leszármazottai. Némelyik szigeten - vallásos ünnepek alkalmával - a résztvevők arcukat fehérre, hajukat meg vörösre festették, hogy legrégibb őseikre hasonlítsanak. A Húsvét-szigeten az évről évre megismétlődő vallási szertartások legfőbb személyisége tőből lenyíratta haját, hogy fejét vörösre mázolhassa. Ugyanitt az óriás figurák fején levő vörös kőfejfedő az itt szokásos hajviselet jellegzetes mintájára van faragva: tetején kisebb gömb van, mint ahogy a férfiak is kerek kontyba csavarták hajukat a fejük búbján.
A Húsvét-sziget szobrait ezért jellemzi tehát a hosszan lelógó fülcimpa, mert maguknak a szobrászoknak is mesterségesen meghosszabbított fülcimpájuk volt. Azért viselnek különös gonddal választott faragott vörös kopárokat, mert maguknak a szobrászoknak is vörös hajuk volt. A szobrok állán szakállt jelző vésett barázdák láthatók, mert a szobrász is szakállas volt. Arcukon felismerhető a fehér emberre jellemző egyenes és keskeny orr, az élesen metszett keskeny száj - mert hiszen a szobrász nem a szigettől nyugatra elterülő földségek indonéziai népességéhez tartozott. És ha a véső a monolitkőbe nagy fejet és rövid lábszárakat faragott, s az emberalakot rendszerint hasraszorított kézzel ábrázolta, ezt azért tette, mert a monumentális szobrászatnak ezt a hagyományos stílusát alakította ki Dél-Amerikában. A Húsvét-szigeti kőszobrok egész ruházata egyetlen deréköv; ugyanez a szimbolikus öv ruházza Kon-Tiki romokban álló régi városának megmaradt szobrait is, a Titicaca-tó mellett. Ez az öv ugyanis a Napisten legendás jelvénye és a szivárványt jelképezi. A polinéziai Mangareva szigetén ma is él egy olyan monda, amely szerint a Napisten egyszer levetette magáról a szivárványt, amelyet varázserejű öv gyanánt viselt és lebocsátotta az égboltról Mangarevának, hogy népesítse be a szigetet fehérbőrű gyermekeivel. Mindezeken a szigeteken hajdan a Napot tekintették a legrégibb, eredeti ősnek - akárcsak Peruban.
Milyen sokszor beszéltünk már a Húsvét-sziget különös történetéről a tündöklő csillagokkal telehintett égbolt alatt, míg tutajunk egyenesen Polinézia közepe felé vitt bennünket, úgyhogy semmit sem láthattunk a magányos szigetből, legfeljebb nevét a térképen. De a Húsvét-szigeten olyan számtalan keletre utaló emlék van, hogy maga a név is felköltheti a kutató figyelmét.
E kis szigetet azért ismeri "Húsvét-sziget" néven a világ, mert holland fölfedezője éppen húsvét vasárnapján szállt ki rajta. Arra a hódítók szokása szerint nem is gondolt, hogy a sziget bennszülöttei érdekes és jellemző nevet adtak már hazájuknak. A polinéziai nyelvben három neve is van a szigetnek.
Egyik neve, Te-Pito-te Henua annyit jelent, mint a "Szigetek köldöke". Ez a költői név a Húsvét-szigetnek a nyugatabbra fekvő szigetekkel való egészen különleges viszonyát jelzi; a bennszülöttek szerint ez a legrégibb elnevezés. A sziget keleti felén, ahol a hagyomány szerint a "hosszúfülűek" először léptek partra, az egykori ősi kikötőhely közelében egy gondosan megmunkált kőgömb van, amelyet "aranyköldök"-nek neveznek. A bennszülöttek ezt úgy tekintik, mint magának a szigetnek a köldökét. Amikor a költői lelkületű polinéziai ősök a sziget köldökét a keleti parton helyezték el és ugyanakkor a Peruhoz legközelebb eső szigetet tekintették a nyugatabbra elterülő sokezer sziget köldökének, ez nem minden szimbolikus értelem nélkül történt. Tudnunk kell azt is, hogy a polinéziai hagyományok minden újabb sziget felfedezését "születés"-ként emlegetik. Igen valószínű tehát, hogy a Húsvét-szigetet azért nevezték valamennyi sziget közül "köldök"-nek, mert mintegy szülőanyja a többi sziget kultúrájának, összekötő láncszem az anyaország felé.
A második név Rapa Nui, azaz Nagy Rapa. Van tudniillik egy távolabb fekvő és hasonló nagyságú Rapa Iti, vagyis Kis Rapa is; ez messze nyugatra esik a Húsvét-szigettől. Közös szokása ugyanis minden népnek, hogy első hazáját a "Nagy" jelzővel illeti, a legközelebbi pedig az "Új" vagy "Kis" melléknevet kapja, még akkor is, ha esetleg ugyanakkora területű. Kis Rapa bennszülöttei valóban meg is őrizték az emlékét annak, hogy őseik kelet felől, Nagy Rapáról, azaz az Amerikához legközelebb eső Húsvét-szigetről származtak át. - Ez a tény is bizonyítja, hogy a polinéziai szigetek kelet felöl népesedtek be.
E kulcsszerepet játszó sziget harmadik neve Mata-Kite-Rani, ami annyit jelent, mint Szem, mely az égre tekint. Első hallásra kissé különösnek tűnik ez az elnevezés, mert az aránylag alacsony Húsvét-sziget egyáltalában nem nézi közelebbről az eget, mint más magasabb szigetek, példának okául Tahiti, a Marquises-csoport vagy Hawaii. Az ég szónak azonban a polinéziaiak nyelvén kettős értelme van. Nemcsak az égboltot jelenti, de az ősök hazáját, a Napisten megszentelt földjét, Tiki elhagyott, hegyvidéki királyságát is. Igen jellemző tehát, hogy 37 óceán sokezer szigete közül éppen a legkeletebbre esőt nevezték Égre néző Szemnek. Még meglepőbb ez, ha tekintetbe vesszük, hogy az óceán túlsó partján, Peruban, éppen Kon-Tiki romokban álló fővárosa alatt, az Andok lábánál volt egy ősi hely, amely a Mata Rani nevet viselte; ez a név a polinéziai nyelvben "az ég szemét" jelenti.
A Húsvét-sziget varázsa annyira hatalmába kerített bennünket, hogy éjjelenként a csillagos égbolt alatt másról sem tudtunk beszélni. Annyira beleképzeltük magunkat a sziget történetébe, mintha az egész őskori kaland résztvevői lettünk volna, s Tiki ideje óta egyebet sem művelnénk, csak a nap és a csillagok alatt bolyonganánk, földet, új hazát keresve a tengeren.
Most már nem féltünk az óceántól és hullámaitól. Barátságot kötöttünk velük és tudtuk, mit várhatunk tőlük. Még a cápa is hozzátartozott napi életünkhöz: kiismertük szokásait és előre meg tudtuk mondani, hogy miként fog viselkedni egy újabb benyomásra. Már nem kapkodtunk ijedten szigonyaink után, ha megjelent közelünkben, sőt még csak el sem mozdultunk kényelmes helyünkről a tutajszélen. Most már azzal szórakoztunk, hogy meg-megmarkoltuk, megcibáltuk a hátuszonyát, ha elég közel jött hozzánk. Ez a mulatság végezetül újfajta sportággá lett, amit "fegyver nélküli harci játék a cápával" névvel jelölhettünk volna.
Egészen szerényen kezdtük ezt a játékot. Mikor több dorádót fogtunk, mint amennyit meg tudtunk enni, horognélküli játék-halászatot rendeztünk a dorádók és a magunk mulattatására. Egy repülőhalat zsinegre erősítettünk és a vízbe dobtuk. A dorádók csapata azonnal a víz felszínén termett és valamelyik be is kapta a halat, mire mi húzni kezdtük a zsinórt, körbe a tutaj szélén. Látványos cirkuszi felvonulást rendeztünk ily módon, mert a dorádók szabályos körben követték egymást. Mi jól szórakoztunk, a dorádók pedig végül megkapták a halat.
Ugyanezt a játékot kezdtük el azután a cápával. Halat kötöttünk egy kötél végére, vagy az ebéd maradékát kis batyuba öntöttük és horgászzsinegre erősítve a vízbe dobtuk. A cápa menten ott termett. Nem feküdt a hátára, hanem kidugta orrát a vízből és szélesre tátotta a száját, hogy zsákmányát elnyelje. Mikor már éppen össze akarta zárni az állkapcsát, meghúztuk a kötelet. A bolonddá telt bestia leírhatatlan bamba képpel úszott tovább, de nyomban visszafordult az újonnan vízre hajított csalétek láttára. Másodszor, harmadszor, tizedszer is becsaptuk, mire szorosan odaúszott a tutajunk mellé és úgy ugrándozott a csábító falat után, akár a kutya, mikor szolgál vagy kér. Úgy éreztük magunkat, mintha száját tátogató vízilovat etettünk volna az állatkertben. Egyik nap, július vége felé, mikor már három hónapja voltunk úton, a következőket írtam az útinaplómba:
"Megbarátkoztunk a cápával, amely ma követett minket. Ebéd után ételmaradékkal vendégeltük meg, amelyet egyszerűen beöntöttünk kitátott szájába. Mikor körülöttünk úszkál, olyan mint egy félig vad, félig barátságos kutya. Tagadhatatlan, hogy még a cápa is kedves állat lehet, míg az ember nem kerül a fogával közvetlen ismeretségbe. Mi legalább mulatságosnak találjuk, amikor körülöttünk úszkálnak, csak akkor nem óhajtjuk társaságukat, amikor fürdünk."
Egyik nap már felkötöztük a cápának szánt eleséges batyut egy bambuszbotra, de egy hullám leemelte a botot a fedélzetről. Jó néhányszáz méternyire maradt már mögöttünk a bot és a batyu, mikor egyszerre csak látjuk ám, hogy a bot merőlegesen felemelkedik a vízben és sebesen úszik felénk, mintha szépen vissza akarna térni a helyére. Amikor egészen mellénk ért, akkor vettük észre, hogy egy negyedfél méter hosszú cápa úszik alatta. Az állat lenyelte a batyut, de nem harapta el a kötelet, a hosszú bot azért úgy állott ki a vízből, mint egy periszkóp. Jót kacagtunk rajta, mikor elúszott mellettünk. A kalandos hosszú bot nagy sebességgel haladt előre és csakhamar eltűnt a messzeségben.
Bár lassanként megszoktuk már a cápák jelenlétét és más szemmel néztük ezeket a bestiákat, mint utunk elején, hatalmas állkapcsukban rejtőzködő és többsoros borotvaéles fogazatuk továbbra is félelemmel vegyes tiszteletet keltett bennünk.
Egyszer Knut - akarata ellenére - versenyt úszott egy cápával. Megállapodásunk értelmében a tutajtól senkinek sem volt szabad eltávolodni, részint a tutaj gyors haladása, részint a cápaveszély miatt. Egyik nap azonban igen csendes, szép időnk volt, és mivel a környéket is megszabadítottuk a nagy ragadozóktól - többet a fedélzetre húztunk már -, engedélyeztünk magunknak egy gyors frissítő tengeri fürdőt. Knut is beugrott, elég sokáig úszott, aztán megfordult, hogy visszatérjen a tutajra, mikor az árbocról észrevettük, hogy barátunk mögött valami nagy árnyék sötétlik, de mélyebben alatta, a vízben. Igyekeztünk nyugodt hangon figyelmeztetni, hogy túlságosan meg ne ijesszük. Knut hatalmas karcsapásokkal úszott a tutaj felé, de kettőjük közül tagadhatatlanul az árnyék bírta jobban az iramot. Feljebb jött és szemmel láthatólag megközelítette barátunkat. Egyszerre értek a tutajhoz. Miközben Knutot hirtelen kirántottuk, egy hét méter hosszú cápa suhant el közvetlenül alatta és megállt a tutaj mellett. Hálából, amiért megkímélte Knutot, kapott egy szép nagy dorádófejet.
A cápát nem is annyira a zsákmány látványa, mint inkább szaga ingerli támadásra. Kísérletképpen a lábunkat lógattuk a vízbe, és a bestia alig egy méternyire nyugodtan elúszott mellette. Ha azonban a vizet akárcsak pár csepp vér szennyezte - mint mindig, ha halat tisztítottunk -, akkor azonnal tele lett a tenger kiálló uszonyokkal, mert a cápák nagy távolságból mind körénk gyűltek és úgy követtek bennünket, mint a darazsak. Ha megölt cápa beleit dobtuk a vízbe, majd megőrült az egész cápahad és leírhatatlan dühvel vetette magát a könnyű zsákmányra. Mohón nyelték el tulajdon testvérük húsát, máját is. Ha egy-egy ilyen etetés után az alapváz kiálló rönkjeire álltunk, rakétaként száguldottak oda és még a gerendába is beleharaptak azon a helyen, ahol egy pillanattal előbb a lábunk állott. Nincs kiszámíthatatlanabb fenevad a cápánál. Hangulata hallatlanul változó, teljesen ki van szolgáltatva indulatainak.
Ismeretségünk végén már arra vetemedtünk, hogy meghúztuk a farkát. Az állatok farkának cibálása bizonyára mindenki szemében a sport leges-legutolsó nemének számít. De próbálja meg csak valaki a cápán, rájön, hogy bizony sport ez, mégpedig a javából.
A farkcibálás azzal kezdődött, hogy a fenevadat megkínáltuk valami jó falattal. A cápa magasra emelte fejét a csemegéért, amit a batyuba kötve lógattunk az orra elé. Mert kézből etetni csak kezdetben volt mulatságos. Mikor kutyát vagy szelídített medvét etetünk a kezünkből, az állat beleharap a húsba és addig cibálja, míg le nem szakít belőle egy darabot, vagy el nem rántja az egészet. De ha - megtartva az illő távolságot - a cápa feje fölött himbáltunk egy teljes dorádót, akkor egyszerre rárontott, összecsattintotta hatalmas állkapcsát, és anélkül hogy kezünk a legkisebb rándítást érezte volna, a dorádó fele egy pillanat alatt eltűnt, mi pedig ott ültünk egy halfarokkal a kezünkben. Nekünk kemény munkát jelentett, míg egy-egy dorádó gerincét a húsvágó bárddal elmetszettük, de a cápa a másodperc egy töredéke alatt úgy elharapta háromszögletű fogaival, mint a kolbászhúst aprító gép.
Mikor az így megetetett cápa megfordult, hogy lemerüljön a mélybe, farka egy pillanatig még kiállott a vízből. Könnyű volt hát megfogni. A bőre olyan érdes, mint az üvegpapír és egy dudor áll ki belőle, éppen a farktő közepén. Mintha csak arra lett volna teremtve, hogy kézzel megragadhassuk. Mikor aztán jól megmarkoltuk, nem volt rá eset, hogy gazdája kiszabadította, volna szorításunkból. Most még csak egy jókora rántás kellett, hogy mielőtt a cápa észretér meghökkenéséből, egyesült erővel húzzuk ki a tutaj alvázának kiálló végére.
Egy-két pillanatig úgy feküdt ott szegény, mint a gutaütött, aztán felsőtestével esetlenül csapkodni kezdett, mert teljesen tehetetlen olyankor, ha mozgásában a farkizom nem segítheti. Mellső- és hátuszonyai csak irányításra valók. Néhány meddő és kétségbeesett kísérlet után - mialatt farka nem szabadult a markunkból -, az állat egészen elbódult, mondhatnám egykedvű lett. Amikor pedig laza gyomra a fej felé kezdett süllyedni, teljesen erőtlenné vált.
Amikor a cápa már egészen elcsendesedett és érzéketlenül várta további sorsát, elérkezett az ideje, hogy a súlyos állatot a rönkvégekről a fedélzetre húzzuk. Saját erőnkből azonban rendszerint csak félig tudtuk felhúzni, a többit az újult erővel vergődő cápára bíztuk. Erőteljes lökésekkel a gerendázatra lódította a fejét. De akkor aztán ugyancsak résen kellett lennünk, hogy mentsük közeléből a lábunkat, mert korántsem tűrte már olyan jámboran sorsát, mint az imént. Ide-oda dobálta, magasra vetette magát. Farkcsapásai szapora kalapácsütésként verték a kunyhó bambuszfalát. Nem kímélte acélizmainak erejét. Szörnyű állkapcsa tátogott, belemart mindenbe, amit elért. A csata néha azzal végződött, hogy a megdühödött állat akarattal vagy akaratlanul visszazuhant a tengerbe, és nagy gyorsasággal illant el a szégyenletes kudarc színteréről; rendszerint azonban addig vergődött a gerendák szélén, míg végülis sikerült hurkot vetnünk a farka tövére s így rövidesen megdöglött a szárazon. Papagájunk valósággal megbolondult, ha egy-egy cápát a fedélzetre rántottunk. Izgatott sietséggel jött elő a kabinból és kúszott fel a bambuszfalon, míg a tetőn alkalmas kilátóhelyet nem talált a levelek közt. Ott ült fejét rázva, vagy ide-oda röppenve és eszeveszettül kiabált, mintha biztatni akarna bennünket. - Hamarosan kitűnő tengerész vált belőle. Láthatóan élvezte az utat és tele volt huncutsággal, derűvel, ő volt kis társaságunk hetedik tagja, mert egészen hozzánk hasonult, és majdnem emberszámba ment már. Úgy is beszéltünk magunkról: mi meg a zöld papagáj. Jánosnak, a tutajvégbe telepedett ráknak, kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vennie, hogy ő csak afféle hidegvérű pótháziállat. Éjjelre a papagáj visszahúzódott a kalitkájába, de napközben mindig a fedélzeten motoszkált, vagy egy akrobata ügyességével kúszott fel a kötelekre és cirkuszba illő mutatványokkal szórakoztatta a társaságot.
Utunk elején drótfeszítő csavarokat alkalmaztunk az árbocon, de ezek a fémrészek koptatták a köteleket, ezért közönséges futóhurkokkal helyettesítettük őket. Mikor aztán a kötélzet a víztől és a napsütéstől megnyúlt és meglazult, mindnyájunk közös erejére volt szükség, hogy a vitorlát kezelni tudjuk, nehogy a vasnál is súlyosabb mangrovefa szétszakítsa a köteleket. Miközben javában húztuk-vontuk a kötelet, a legkritikusabb pillanatban a papagáj rikácsolni kezdett: "Húzd, húzd, húzd! Hó-hó-hó! Ha-ha-ha!" S ha erre nevetni kezdtünk, ő is velünk nevetett, majd körbe-körbe szaltózott a vitorlakötélen jókedvében.
Kezdetben azonban a papagáj valóságos átka volt két rádiósunknak. Nyugodtan ültek az eltorlaszolt rádiószögletben, és fülükön a varázsos hallgatóval talán éppen egy oklahomai rövidhullámos jelzésére figyeltek - egyszerre azonban megszakadt a kapcsolat, hiába forgatták a kapcsolókat és csavarokat, hiába próbálgatták a vezetéket, egy hangot sem hallottak többé...
Közben ugyanis a papagáj munkába lépett és elharapta a vékony antennavezetéket. Különösen bosszantó volt az efféle megszakítás utunk elején, mikor az antennát még kis léggömb tartotta levegőben. Egy szép napon aztán a papagáj komolyan megbetegedett. Nem evett, nem ivott. Szomorúan bóbiskolt a rúdján két álló napig, ami pedig kipottyant belőle, tele volt apró, csillogó antennadrót darabkákkal. A szomorú látvány hatására rádiósaink megbánták azokat a súlyos szidalmakat, amelyeket a szegény madárra szórtak, de a papagáj is megbánta gaztetteit. Ettől a naptól kezdve Torsteint és Knutot választotta barátaiul, és a rádiósarok lett állandó tanyája. Az anyanyelve ugyan spanyol volt, de Bengt pár hét múltán megállapította, hogy a spanyolt máris norvég hangsúllyal ejti, ezután tanult heves szitkozódásait pedig már kétségkívül Torstein telivér norvég szótárából merítette. Két hónapig élveztük madarunk tréfás egyéniségét és ragyogó színeit, míg egyik nap - szívbéli szomorúságunkra - egy hullám lesodorta a fedélzetről. Mikor észrevettük eltűnését, már nem volt látható. A Kon-Tikit pedig nem lehetett megállítani vagy visszafordítani. Ami egyszer a tengerbe hullt, az visszavonhatatlanul a tenger prédájává lett, amint erről nem egy példa tett bizonyságot utunk folyamán.
A papagáj elvesztése mindannyiunkat levert. Aznap este szomorúan üldögéltünk kunyhónkban, és az járt az eszünkben, hogy ugyanez a sors várhat bármelyikünkre, ha éjszakai őrség közben a tengerbe sodorja egy hullám. Megszigorítottuk a biztonsági intézkedéseket, új, erősebb mentőkötelet szereltünk fel, és azzal ijesztgettük egymást, hogy nagyon résen kell lennünk, mert bár az első két hónapban jól mentek a dolgok, az még nem biztosíték, hogy a jövőben sem történik semmi szerencsétlenség. Egyetlen ügyetlen lépés, egy elhamarkodott mozdulat még fényes nappal is arra a sorsra juttathat minket, amely szegény zöld papagájunknak jutott osztályrészül.
Sokszor láttuk a tintahal nagy fehér tojásait, amint tengerbe került strucctojáshoz vagy kifehéredett koponyához hasonlóan úsztak a vízen. Egy alkalommal az alatta tekergőző tintahalat is megfigyelhettük. Mikor egy-egy hófehér, nagy gömb éppen a közelünkben himbálózott, sokszor azt hittük, semmiség kis csónakunkban utánaevezni és kihalászni. - Ugyanígy gondolkoztunk akkor is, amikor planktonhálónk kötele elszakadt és a lemaradt háló magányosan úszott utánunk. - Mikor aztán a biztosítókötél végére kötött kis gumicsónakkal vissza akartunk evezni, újra és újra tapasztalnunk kellett, hogy a szél és a tenger eltéríti a csónakot, a Kon-Tikihez fűző kötél pedig olyan erősen fékez, hogy sohasem tudunk visszaérni egy olyan helyre, amelyet a tutaj elhagyott. Még akkor sem, ha csak pár evezőcsapásra vagyunk tőle, mert a szél olyan következetes gyorsasággal hajtja előre a tutajt, hogy a kötél mindig éppen a cél előtt ránt vissza bennünket. "Ami egyszer vízbeesett, örökre a vízé!" - ez a jelszó lett az irányelvünk. Tudtuk, hogy ha együtt akarunk maradni, akkor ragaszkodnunk kell tutajunkhoz, amíg el nem érjük a túlsó partot.
A papagájt különösen a rádiósarok siratta meg, de a következő napok ragyogó napsütése némiképp kárpótolt a veszteségért. Sok cápát fogtunk és fölmetszett gyomrukban gyakran megtalálni véltük elveszett kedvencünk kampós fekete csőrét, az emésztetlen tonhalfejek és más furcsaságok között; az alaposabb vizsgálat azonban mindig kiderítette, hogy amit madárcsőrnek néztünk, az a tintahal csőre.
Két rádiósunknak a kunyhó zugában bizony nehéz dolga volt. A legelső napokban, mikor még a Humboldt-áramlás ringatta tutajunkat, a készülékről csak úgy csurgott a víz. Minden vízhatlan vásznunkat ráraktuk hát, hogy ne menjen tönkre a felszerelés. Az is sok fejtörést okozott, hogy miként szereljenek kellő magasságú antennát a kicsiny tutajra. Először sárkánnyal próbálkoztak, de ezt az első hevesebb szélroham a hullámok közé vágta. Elnyelte a tenger. Most a léggömb következett, ebbe azonban a trópusi napmeleg nyomban lyukat égetett, és végül ez is az óceán zsákmánya lett. A következő zavarsorozatot - mint említettem - a papagáj okozta. Ráadásul pedig két hétig kellett a Humboldt-áramlás vízén tutajoznunk, míg kikerültünk az Andok "halott" zónájából, ahol a rövidhullámú készülék olyan süket és olyan élettelen volt, mint egy üres szappanosdoboz levegője.
Egyik éjjel végre mégis megelevenedett a rövidhullám. Torstein hívójelét egy Los Angeles-i rádióamatőr fogta fel, aki éppen azon igyekezett, hogy összeköttetést találjon egy másik amatőrrel, Svédországban. A Los Angeles-i rádiós először azt kérdezte tőlünk, hogy milyen készülékkel dolgozunk, és mikor erre pontos választ kapott, tovább tudakozódott. Megkérdezte Torsteintől, hogy kicsoda és hol él. Mikor megtudta, hogy Torstein egy bambuszkunyhóban lakik az óceán közepén egy tutajon, csak különleges zörejekkel válaszolt, míg bővebb felvilágosításra nem került sor. A levegőn át szerzett ismerősünk végre magához tért ámulatából, és elmondta, hogy neki Hal a neve, feleségét pedig Annának hívják; az asszony svéd születésű, és értesíteni fogja hozzátartozóinkat hogylétünkről.
Különös gondolat volt aznap este számunkra, hogy ez idő szerint mindössze egy Hal nevű vadidegen Los Angeles-i moziműszerész az egyetlen ember a földön, aki tudja, hogy merre járunk és mi van velünk. Ettől az éjszakától kezdve Hal (teljes nevén Harold Kempel) és barátja Frank Cuevas, mindennap a késő éjszakai óráig fennmaradtak, hogy híreket foghassanak fel tutajunkról és közvetítsék az amerikai Meteorológiai Intézet igazgatójának köszönetét a Herman által kétnaponként pontosan leadott időjárásjelentésért; ennek a jelentésnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak, hiszen olyan terület viszonyairól számolt be, amelyről a meteorológusok ezidáig nagyon keveset tudtak. Később Knut és Torstein más rádióamatőrökkel is találtak összeköttetést, s ezek vállalkoztak rá, hogy egy norvég amatőr, a Notoddenban lakó Egil Berg útján közvetítik a családjainknak szóló üzeneteket.
A Csendes-óceán közepe táján pár napig megint túl sok sósvizet nyelt a rádiósarok, ezért leadónk egyáltalán nem működött. Két rádiósunk éjjel-nappal csavarokkal és forrasztóvasakkal babrált, távoli tisztelőink pedig bizonyára azt hitték már, hogy a tutaj bajba került. De egy éjszaka az LI 2B hívójel újra áttört az éteren, és kis állomásunk hirtelen úgy megelevenedett, akár egy darázsfészek, mert ekkorra már többszáz izgatottan tudakozódó amerikai amatőr kereste jelünket.
Nemcsak képletesen szólva, de szó szerint is darázsfészekben éreztük magunkat rádiós társaink birodalmának közelében. A sok ponyva alatt párás és fojtó volt a levegő. A farészekből csöpögött a víz. Bár a balsafagerendáknak azt a részét, ahol két rádiósunk trónolt, gumilappal szigeteltük, mégis villamos ütést éreztünk alulról, felülről egyaránt, ha megérintettük a készüléket. Ha egy ceruzát próbáltunk elkaparintani a két bennfentes mindennel jól felszerelt birodalmából, az elektromosságtól égnek meredt a hajunk, vagy pedig hosszú szikrák pattantak ki a ceruza végéből. Csak Torstein, Knut és a papagáj mozoghattak büntetlenül ebben a ravasz sarokban, mi a magunk számára gondolatban figyelmeztető táblát helyeztünk el a veszedelmes zóna határán.
Egyszer késő éjjel, Knut a lámpafénynél még babrált odabent valamit; egyszerre hirtelen átnyúlt hozzám, megrázta lábamat és közölte, hogy éppen most beszélt egy Christian Amundsen nevű amatőrrel, aki Oslo közelében lakik. Ez aztán igazán csúcsteljesítmény volt, hiszen kicsiny készülékünk mindössze 6 watt teljesítménnyel működött, 13 990 kilocikluson. Olyan erejű volt tehát, mint egy kézilámpa. Aznap éppen augusztus másodika volt, és a Föld kerületének már hatvan foknyi ívét hagytuk magunk mögött, Oslo tehát a földgömb túlsó felén volt. Tudtuk, hogy Haakon király másnap, harmadikán üli hetvenötödik születésnapját. Közvetlenül a tutajról küldtük neki jókívánságainkat; másnap ismét sikerült kapcsolatba jutnunk Christiannal, aki a király köszönetét és szerencsekívánatát tolmácsolta a skandináv expedíciónak.
Meg kell emlékeznem egy másik érdekes epizódról is, amely változatosságot hozott egyhangú életünkbe. Vittünk magunkkal két fényképezőgépet, és Eriknek előhívószerei is voltak. Az óriási cetcápa látogatásáról készült felvétel után Erik nem tudta türtőztetni kíváncsiságát, és az utasítás pontos megtartásával elkészítette az előhíváshoz szükséges oldatokat. De a film zselatinja csupa ránc lett és a negatívon mindössze néhány elmosódott folt sötétlett: a kép hasznavehetetlen volt. Erre rádión kértünk tanácsot a nagyvilágtól. Hívójelünket egy hollywoodi rádióamatőr fogta fel, aki telefonon nyomban átszólt egy nagy fényképészeti műterembe. Kisvártatva hallottuk hívójelét, és már közölte is, hogy az előhívó-fürdő túl meleg volt, a víznek nem szabad 20 C°nál melegebbnek lennie, mert különben a zselatinréteg újra összeráncosodik.
Megköszöntük a tanácsot, de sajnálkozva közöltük, hogy a leghidegebb hőmérséklet a közelünkben az áramlás vizében észlelhető, s ez is majdnem 27°. De hiszen Herman épen hűtőmérnök. Tréfásan kiadtam neki az utasítást, hogy szállítsa le 7°-kal a víz hőmérsékletét. Szívesen vállalta, ha használhatja a széndioxidos tartályt, amelyet a gumicsónak javítására tartogattunk. Megengedtem neki, mire néhány hókuszpókuszt csinált egy gyapjúmellénybe meg egy hálózsákba takart vödörrel, és amikor visszajött, dér lepte be borzas szakállát, a vödörben pedig egy hófehér jégdarab úszott.
Erik újabb előhívót készített és ezúttal pompás eredménnyel.
Bár a levegőn át érkező rövidhullámú szellemhangok KonTiki idejében még ismeretlenek voltak, a végtelen óceán hullámai bennünket is állhatatos kitartással sodortak nyugat felé, mint tizenöt évszázaddal korábbi elődeink balsafatutaját.
Az idő közben változékonyra fordult. Olykor-olykor zápor zúdult a nyakunkba, mióta a polinéziai szigetek felé közeledtünk. A passzátszél is megváltoztatta irányát. Eddig állandóan délkeletről fújt, de mióta eltávolodtunk az egyenlítői áramlástól, egyre inkább keletről kaptuk hátba. Legészakibb földrajzi helyzetünket 6° 19' déli szélesség alatt június 10-én értük el. Aznap olyan közel jártunk az egyenlítőhöz, hogy az volt a látszat: el fogjuk kerülni a Marquises-szigetcsoport legészakibb tagjait, és teljesen eltűnünk a tengeren, anélkül, hogy földet találnánk. De a passzát keleti irányból újra északkeletire fordult, s így tutajunkat nagy kerülővel a szigetvilág felé terelte.
Néha napokig egyenletes hullámokon és egyenletes állandó széllel haladtunk. Ilyenkor napközben akár el is feledhettük, hogy ki soros az őrségen. Éjjel természetesen más volt a helyzet, amikor csak az őr tartózkodott a fedélzeten. Ha a szél és a tenger járás egyenletes volt, a kormányt egyszerűen a kellő irányba állítottuk, és közreműködésünk nélkül is elvégezte feladatát. Ilyenkor az őr nyugodtan üldögélhetett a kunyhó küszöbén, és merenghetett a csillagfényben. Csak ha a menetirány a csillagok állásához képest megváltozott, akkor kellett felállnia, hogy utánanézzen, vajon a szél vagy a kormánylapát elmozdulása okozta-e a változást.
Szinte hihetetlen, milyen könnyű lett végül a kormányzás a csillagok állása alapján, miután heteken át figyeltük vonulásukat az ég boltozatán. Tudtuk már, hogy éjszakáról éjszakára melyik csillagkép hol fog feltűnni. Amikor az egyenlítő közelébe kanyarodtunk, a Göncölszekeret olyan világosan láttuk az ég északi alján, hogy már aggódva figyeltük, nehogy feltűnjék a Sarkcsillag is, mely azonnal mutatkozik, ha az ember átlép az egyenlítőn. De az északkeletire változott passzátszél gondoskodott arról, hogy a Göncölszekér hamarosan visszasüllyedjen látóhatárunk alá.
A régi polinéziaiak kitűnő tengerészek voltak. Nagyszerűen tájékozódtak nappal a nap, éjjel a csillagok állása szerint. Csodálatosan sokat tudtak az égitestekről. Tudták, hogy a Föld gömbölyű, és nevet adtak az olyan elvont fogalmaknak is, mint az egyenlítő vagy az északi-déli forró övezetek. Hawaiiban a bennszülöttek száraz tökhéjra karcolták fel az óceán térképét; más szigeteken pedig vesszőfonadékból készítettek részletes térképeket, amelyeken felerősített kagylóhéjak jelezték a szigeteket és vesszők az egyes tengeráramlások útját. A polinéziaiak öt bolygót ismertek. Ezeket "vándorcsillagoknak" nevezték és határozottan megkülönböztették az állócsillagoktól, melyek közül mintegy kétszáznak nevet is adtak. Minden jó polinéziai hajós pontosan tudta, hogy a különböző csillagok az égboltnak melyik részén kelnek fel, hol kell keresni őket az éjszaka más és más órájában, valamint a különböző évszakokban. Tudták, hogy melyik csillag melyik sziget fölött éri el legnagyobb magasságát és nem egy szigetet éppen a fölötte delelő csillagról neveztek el.
Azonkívül, hogy a csillagos ég, mint egy tündöklő iránytű, keletről nyugatra forogva mutatta az irányt, a polinéziai hajós az éppen a feje fölött álló csillagokból azt is le tudta olvasni, hogy mennyire jutott északra vagy délre. Mikor a polinéziaiak meghódították birodalmukat, tehát az Amerikával szomszédos egész tengert, több nemzedéken át összeköttetést tartottak fenn a különböző szigetek között. A szájhagyomány szerint Tahiti fejedelmei meglátogatták a hawaiibeliek fejedelmét, holott Hawaii több mint kétezer tengeri mérfölddel északabbra és több fokkal nyugatabbra is esik Tahitinál. A nap és a csillagok után igazodó kormányosok először egyenest észak felé vezették járművüket, míg az egyenesen a fejük felett álló csillagok nem jelezték nekik, hogy elérték Hawaii földrajzi szélességét. Ekkor derékszögben irányt változtattak és addig vitorláztak egyenesen nyugat felé, míg annyira meg nem közelítették a szigetcsoportot, hogy már a madarak röpte és a felhők járása alapján tájékozódhattak.
De vajon honnét szerezték a polinéziaiak ezt a nagy csillagászati tudásukat és csodálatosan pontos naptárismeretüket? Semmi esetre sem a tőlük nyugatra lakó melanéziai és maláj népektől, hanem ugyanazoktól a régen eltűnt, magasműveltségű "fehér szakállas emberektől", akik Amerikában az aztékokat, a mayákat és az inkák népét ajándékozták meg tudásuk csodálatos kincseivel; mindezek a népek meglepően hasonló időszámítással és csillagászati ismeretekkel rendelkeztek, amelyek lényegesen felülmúlták az akkori Európa naptárát és csillagászatát. Polinéziában, éppen úgy, mint Peruban, a naptári év olyan tökéletes volt, hogy meghatározott napon kezdődött: azon a napon, mikor a látóhatár fölött megjelent a Fiastyúk csillagképe; és mind Peru, mind Polinézia népei ezt a csillagképet tekintették a földművelés pártfogójának.
Peru partján, ahol az Andok hegylánca a legmeredekebben lejt a tenger felé, ma is áll még a sivatagban egy ősrégi csillagvizsgáló romja. Az a titokzatos nép építette ezt is, amelyik szoboróriásokat faragott, piramisokat emelt, édesburgonyát és tökfélét termesztett és az újévet a Fiastyúk csillagképének feltűnése napján ünnepelte. Kon-Tiki is ismerhette hát a csillagok járását, mikor kimerészkedett a Csendes-óceánra.
Július másodikán éjjel azonban őrszemünk nem gyönyörködhetett a csillagokban. A több napon át tartó könnyű északkeleti szellő után heves szél kerekedett és nagyon erős volt a hullámjárás. Késő éjjel a hold fényesen ragyogott fölöttünk és a szél teljes erővel fújta a vitorlánkat. A haladási sebességet most is forgácsszilánk segítségével mértük. Ezt a tutajorr mellől dobtuk a vízre és számoltuk, hogy hány másodperc alatt jut el a hátsó gerendavégig. Megállapítottuk, hogy sebességi rekordot értünk el. Míg korábbi átlagos sebességünk 12-19 "szilánk" között változott - a tutajunkon érvényes tolvajnyelven ez volt a sebesség mérésének neve -, most viszont "6 szilánk" gyorsasággal repültünk, s mögöttünk úgy örvénylett a víz, mintha nem is a kényelmes járású Kon-Tiki szelné a hullámokat. Ezen az éjszakán négy társunk a kunyhóban horkolt, Torstein a Morse-gép gombját nyomogatta, én meg a kormány mellett álltam őrségen. Éjfél előtt pár perccel egyszerre óriási hullámfal közeledését vettem észre a hátunk mögött. Olyan széles volt, hogy a teljes látóhatárt elfedte. Közvetlenül mögötte két még magasabb hullámsor nyomult előbbre habos tarajával. Ha nem éppen most haladtunk volna át minden akadály nélkül ezen a tengerrészen, akár esküt mertem volna tenni, hogy valami veszedelmes zátonyon megtörő hullámverést látok. Nagyot kiáltottam, hogy a társaimat figyelmeztessem, mert az első hullámfal már közvetlenül mögöttünk magasodott a holdfényben, majd megfelelő helyzetbe rántottam a kormányt.
Mikor az első hullámfal elért bennünket, a tutaj hátulról és oldalvást tolódott fel az éppen összeomlani készülő vízfal tetejére. Keresztülvágtattunk a harsogó, tajtékzó hullámtarajon, mely elömlött a tutaj két oldala mellett, míg maga a vízözön alattunk vágtatott el. Végül, ahogy a hullámon túljutottunk a tutajorr újra kiemelkedett és farral előre csúsztunk le egy széles hullámközbe. Még ki sem értünk, máris nyakunkon volt a második, sokkal hatalmasabb hullámfal. Ez hirtelen emelt ki, szinte a levegőbe lódított bennünket, s a roppant víztömeg átcsapott a tutaj hátsó része felett, miközben átrepültünk a taraja fölött. E második roppant lökés következtében a tutaj oldalra fordult, s nem volt az az emberi erő, amellyel elég gyorsan vissza lehetett volna téríteni.
Most ért oda a harmadik hullám! Csillogó fehér falként emelkedett ki a zúgó, örvénylő tajtékból és egyenesen ránk omlott. - Ekkor már nem tehettem mást, mint hogy minden erőmmel a kabin egyik bambuszrúdjába fogóztam, s visszafojtottam a lélegzetemet, miközben éreztem, hogy egy legyőzhetetlen erő megint az ég felé repíti a tutajt, körülöttünk pedig egyetlen örvénylő víztölcsérré változik a világ. Egy másodperc múlva azonban a Kon-Tiki újra a víz tetején volt s nyugodtan csúszott le az alatta elfutó hullámfal hátsó, szelídebb lejtőjére. Azután újra elcsendesedett a víz; a három hatalmas hullámfal már előttünk vágtatott tova, hátunk mögött csupán egy lesodort kókuszdió-füzér hánykolódott a vízen. Az utolsó, legnagyobb és legerősebb hullám akkorát lökött a tutajon, hogy Torstein bukfencet vetett a rádiósarokban. Az alvókat is felriasztotta a hullámok szörnyű morajlása, majd a bambuszfalon átcsapó hideg zuhany. A padló bambusz-szövése a kunyhónk előtti járdarészen úgy fölszakadt, mintha valami kis tűzhányó tört volna rajta keresztül, a búvárkosarat pedig palacsintává lapítva találtuk meg a tutaj orrán; különben nem történt nagyobb baj. - Mi volt a magyarázata a három váratlanul érkezett és ránktörő nagy hullámnak, nem tudhattuk bizonyosan. Valószínű, hogy a tenger mélyén történt földrengés okozta, ami nem ritka ezeken a tájakon.
Két nappal később utolért bennünket az első igazi vihar. A passzátszél egészen elállt, a fejünk fölött úszkáló fodros, fehér passzátfelhőt pedig hirtelen egy dél felől betörő vészjósló sötét felhőtömeg váltotta fel. Aztán erős szélrohamok érkeztek a legváratlanabb irányokból, úgyhogy az őr képtelen volt uralma alatt tartani a kormányt. Hiába fordítottuk a tutaj farát az új irányba, hogy a vitorla továbbra is jól kapja a szelet, a következő szélroham ismét más irányból jött, lelapította a büszkén duzzadó vitorlát és úgy megpergette, hogy a vitorlarúd körbe csapkodott, összetöréssel fenyegetve a tutajt és legénységét. De hirtelen a szél állandó irányúvá változott, egyenesen a vihar fészke felől fújt és mire a fekete felhők fölénk értek, az egyre erősödő friss szél valódi orkánná fokozódott.
Az orkán fölszántotta a tengert és hihetetlenül rövid idő alatt hatméteres hullámokat vert. De volt olyan hullám is, amelyik nyolc-kilenc méternyire magasodott fel. Mikor a hullámok völgyébe süllyedtünk, jóval túlszárnyalták az árboccsúcs magasságát. Négykézláb csúszva jártunk a fedélzeten, hogy le ne söpörjön bennünket az egyre jobban süvöltő, tomboló orkán, mely vadul tépte, cibálta a kunyhót és üvöltve rángatta a kötélzetet.
A rádiósarkot kellett a legjobban óvni. Ezért vízhatlan vásznat feszítettünk a hátsó fal meg a bejárat elé. A fedélzeten heverő ládákat és felszerelést erősen lekötöztük, a vitorlát leengedtük és erősen a rúdja köré csavartuk. Most már teljesen beborult az ég. Esti sötétség szállt le. Fekete volt a tenger is, csak fenyegetően zúgó, morajló, magasra csapó hullámainak taraja volt villogóan fehér. A szél le-leszakította róluk a tajtékot, mely hosszú csíkokban úszott a felszínen; ahol pedig a hullámtaréj megtört és lezúdult, ott sokáig zöld foltok habzottak, mint megannyi sebhely a kékesfekete tenger színén. A tajtékot sós esőként szórta szanaszéjjel az eszeveszett szélvihar. Majd megnyíltak az ég csatornái is. De nem cseppekben, hanem csaknem vízszintes sugarakban verte a trópusi eső a tengert s teljesen elzárta előlünk a kilátást. Félsós ízű víz csepegett szakállunkról és hajunkról, miközben meztelenül dideregtünk a fedélzeten, hogy ellenőrizzük, miként dacol felszerelésünk az elemek haragjával.
Mikor a vihar első előjelei feltűntek a láthatáron, majd egyre sűrűsödtek a fejünk felett, szorongással és baljós tekintettel néztünk egymásra. A rettegés kiült arcunkra. De mikor már javában dühöngött a vihar és láttuk, hogy a Kon-Tiki fürgén és könnyedén győz le minden akadályt, a mi félelmünk is egycsapásra elmúlt. Gyönyörködtünk az elemek vad erőfeszítésében, s büszkék voltunk, hogy kis balsafatákolmányunk mindig a hullámok tetején táncol, bármily erővel is forr, tombol alatta, körülötte az óceán.
Viharban sok a hasonlóság a tenger és a hegyek vad világa között. Olyan érzésünk volt, mintha orkántépte hegycsúcson lennénk. Bár a trópusi övezet szívében voltunk, a fehértarajos hullámok mégis havas hegygerincek emlékét idézték fel bennünk, és amikor lefelé siklottunk rajtuk, úgy éreztük, mintha jeges lejtőkön szánkáznánk végig.
A kormányosnak ilyen időben ugyancsak nyitva kellett tartania a szemét. Amint a meredek hullámok átgördültek a tutaj orra alatt, a far magasan kiemelkedett a vízből, de a következő pillanatban már visszazuhant, hogy ismét felkússzon a következő hullámtarajra. Az egyik hullám valósággal a másikra hágott, úgyhogy a tutaj orra még a magasban volt, amikor a fart máris végigöntötte a következő hullámhegy. A töméntelen víz ilyenkor rémületes zúgással dőlt a kormányos testére, egy pillanat múlva azonban a tutaj vége ismét felemelkedett s az áradat úgy átfolyt rajta, mint egy villa ágain.
Kiszámítottuk, hogy nyugodt hullámzás idején is, amikor átlag hét másodperc telik el két hullámhegy érkezése közt, a kormányoldal 24 óra alatt körülbelül kétszáz tonna vizet kap. De ezt a mennyiséget szinte észre se vettük, mert éppen csak körülfolyta az őr meztelen lábát és máris eltűnt a rönkök hézagai közt. Viharban azonban ugyanennyi idő alatt tízezer tonnánál is többet kapott a fedélzet hátsó vége, hiszen ilyenkor néhány gallontól két-három köbméterig terjedő, sőt sokszor még jóval több víz ömlött a fedélzetre minden öt másodpercben.
A hullám néha fülsiketítő dörejjel tört meg a fedélzet végén, és a kormányos derékig vízben állott. Erősen kellett fogózkodnia, és állandóan olyan megfeszített erővel kellett küzdenie, mintha sebesvizű folyó árjával szemben úszna. A tutaj mintha egy pillanatra reszketve megállt volna ilyenkor, de rögtön utána a hátsó részét leszorítva tartó kegyetlen súlyú víztömeg nagy zuhatagokban lefolyt a fedélzetről.
Herman a vihar egész tartama alatt künn volt a fedélzeten s anemométerrel mérte a szélrohamok erejét. Huszonnégy óráig tartott az orkán, majd fokozatosan hűvös szellővé enyhült, elszórt záporokkal. A tenger továbbra is nyugtalan maradt, miközben nyugat felé vitorláztunk az alkalmas széllel. Közben Herman, hogy pontosan le tudja mérni a szélsebességet a feltornyosuló hullámok között, mihelyt mód volt rá, kénytelen volt felmászni az ide-oda lengő árbocpadkára, ahol alig volt mibe kapaszkodnia.
Mikor a vihar csillapodni kezdett, a nagyobb halakon különös izgatottság vett erőt. A tutajt cápák, tonhalak, dorádók serege fogta körül. Néhány bolondos bonitó is meg-megjelent. A rönkök alatt és közvetlenül mellettünk csak úgy bugyborékolt, forrongott a víz a küzdők sokaságától. Élethalálharc folyt itt. A nagy haltestek háta magasra kidomborodott a hullámokból. Itt-ott röppentyűként szökött a magasba egy-egy üldözött. Körülöttünk újra meg újra vér festette pirosra a vizet. A küzdők javarésze tonhal és dorádó volt. A dorádók nagy csapatokban érkeztek és még sokkal fürgébbek voltak, mint máskor. Rendszerint a tonhal volt a támadó fél; a 80-100 kilós hatalmas testek minduntalan magasra szöktek a vízből, szájukban egy-egy véres dorádófővel. De bár némelyik dorádó elmenekült, nyomában az üldöző tonhallal, maga a dorádócsapat mégsem tágított, bár nem egy állat nyakán véres seb tátongott. A csata legvéresebb hevében feldühödött cápák rontottak a küzdő felek közé. Ezek tonhalakra vadásztak, megtámadták a legnagyobbakat is, és a tonhalak erősebb ellenfeleket ismertek meg a cápákban.
Ilyenkor bezzeg egyetlen békés pilótahalacska sem mutatkozott a közelben. Vagy elnyelték őket a megvadult tonhalak, vagy a rönkök rései közé húzódtak, vagy pedig elmenekültek a véres csata színhelyéről. Hiszen ilyenkor mi sem merészeltünk volna a víz alá merülni.
Engem így is ért egy váratlan támadás. A külső gerendavégen guggoltam, mikor hátulról hirtelen nekem ugrott egy hatalmas, legalább 80 kilós tonhal. Úgy megrémültem, mintha egy jókora cápa kapaszkodott volna belém; utána persze magam is nevettem szörnyű elképedésemen. Ugyanez a tonhal később is megpróbálta, hogy a kormány felől érkező hullámok segítségével feljusson a tutajra; kétszer is felkapaszkodott a gerendák végére, de visszavetette magát a vízbe, mielőtt Herman és Torstein elkaphatták volna síkos testét.
Egy másik hullám még aznap egy rémült bonitót hagyott a fedélzeten. Elhatároztuk, hogy ezzel, meg egy előző nap fogott tonhallal halászatot rendezünk, hogy rendet teremtsünk a Kon-Tikit körülvevő véres összevisszaságban. Naplómban így írtam erről a vállalkozásról:
"Elsőnek egy kétméteres cápát húztunk a fedélzetre. Kiszedtük belőle a horgokat, és újra kivetettük. Az eredmény közel három méter hosszú másik cápa lett. Ez is fedélzetünkön pihent meg. Újra kidobtuk a horgot, és egy harmadik kétméteres cápát fogtunk vele. Ezt is felhúztuk ugyan, de az utolsó pillanatban kiszabadult és eltűnt a mélységben. Negyediknek egy újabb háromméteres állat következett. Erős vergődésével alaposan megizzasztott bennünket. Már a tutaj széle fölött volt a feje, mikor átharapta a négyszeres acéldrótot és elmenekült.
Új horgot vettünk elő, amivel egy harmadfél méteres újabb cápát fogtunk. - Most már veszedelmes volt a tutaj síkos farán tartózkodni, mert az ott vergődő három állat föl-fölemelte a fejét, és még akkor is felénk csattogtatta rémes fogsorát, mikor már régen halottnak hittük. Ezért a farkukra kötött hurkoknál fogva áthúztuk a bestiákat a fedélzet elejére, és új halászatra indultunk. Ezúttal egy nagy tonhal akadt horogra, de ennek a felhúzása több fáradságba került, mint a három cápa együttvéve. Olyan kövér és súlyos volt, hogy egyikünk sem tudta az állat hátsó felét megemelni.
A tenger azonban még mindig teli volt körülöttünk ide-oda cikázó hátuszonyokkal. A vérengző bestiák száma nem apadt, sőt mintha még nőtt volna. Ismét fogtunk egy cápát, de abban a pillanatban, mikor a fedélzetre emeltük, visszavetette magát a tengerbe. Következő zsákmányunk egy kétméteres, azután egy ugyanakkora, végül pedig még egy nagyobb és egy kisebb cápa lett."
Most már akárhová léptünk a fedélzeten, mindenütt cápa csapkodott, hánykolódott. Tehetetlen dühükben a kunyhó falát verdestek farkukkal. Mi már a halászat előtt, a nagy vihar után is fáradtak voltunk s a vadászat teljesen kimerített mindannyiunkat. A cápák azonban még mindig éltek, görcsösen csapkodtak, ha közeledtünk hozzájuk és ránk szegezték zöld macskaszemüket, lesve minden mozdulatunkat, öt óra múlva abbahagytuk a kimerítő csatát, melynek eredményeként kilenc vérszomjas fenevad feküdt körülöttünk.
Másnap kevesebb dorádó és tonhal, de annál több cápa nyüzsgött megint a Kon-Tiki körül. Újra kezdtük a vadászatot, de csakhamar felhagytunk vele, mert észrevettük, hogy a tutajról lefolyó friss cápavér szaga egyre több bestiát vonz a közelünkbe. Tengerbe dobtuk hát az addig fogottakat és tisztára mostuk fedélzetünket a sok vértől. A bambuszgyékényeket több helyütt összeszaggatta a vergődő állatok foga és kikoptatta ide-oda dobált testük szálkás, érdes bőre. Ezért a használhatatlanokat kidobtuk, és új aranysárga gyékényeket raktunk le helyettük, hiszen több réteg volt a fedélzet elülső részéhez erősítve.
Este sokáig nem tudtunk elaludni, lelki szemeink mindenütt alvadt vért és felénk tátongó szörnyű szájakat láttak. A cápahús szaga még mindig facsarta az orrunkat. A cápahús ehető ugyan - hasonlít a tőkehal ízéhez, ha előbb huszonnégy óráig tengervízben, áztatjuk, hogy az ammóniáktól megszabaduljon -, de a bonitó és a tonhal húsával nem veheti fel a versenyt.
Ezen az estén hallottam először egyik bajtársamtól, hogy milyen jó lenne már valahol a zöld fűben, pálmák hűs árnyékában nyújtózni és valami egyebet is látni, nemcsak hideg halakat és viharos tengert.
Bár az időjárás most újra jobbra fordult, mégsem volt már többé olyan állandó, mint utunk első felében. Időről időre kiszámíthatatlan, heves szélrohamok támadtak, heves zápor kíséretében, örültünk az esőnek, mert ivóvíz-készletünk nagyrésze megposhadt és mocsárízűvé vált. Így hát, mikor legerősebben zuhogott az eső, a kunyhó tetejéről edénybe fogtuk fel a tiszta vizet, magunk meg meztelenül kiállottunk a fedélzetre, úgy élveztük azt a luxust, hogy végre édesvíz mosta ki pórusainkból a tenger sóját.
A pilótahalak ismét elfoglalták régi helyüket a tutaj alatt és éppoly vidáman, meghitten úszkáltak körülöttünk, mint azelőtt. Azt persze nem tudhattuk, hogy vajon a régiek bújtak-e elő a vérfürdő után, vagy pedig újak szegődtek hozzánk a csata hevében.
Július huszonegyedikén elállt a szél. A levegő fülledt lett, és súlyosan nehezedett ránk. Tapasztalatból tudtuk, mit jelent ez a váratlan változás. Nem is tévedtünk. Néhány hirtelen szélroham rontott nekünk keletről, nyugatról és délről, aztán erős déli szél borzolta fel a tengert és fenyegető, sötét felhőtömeggel vonta be fölöttünk az eget. Herman egész idő alatt kint járkált a fedélzeten anemométerével, és már a másodpercenként 18 méternél erősebb szelet mérte, mikor egy, az eddigieknél erősebb szélroham fölkapta Torstein hálózsákját és a vízbe röpítette.
Ami a következő pillanatokban történt, sokkal gyorsabban folyt le, mint ahogyan el lehet mondani.
Herman a hálózsák után kapott, egy óvatlan lépést tett és a tengerbe zuhant. Gyenge kiáltása éppen hogy áttört a hullámok zajgásán. Láttuk a fejét és két erősen tempózó karját - de láttunk egyebet is: egy bizonytalan, zöldes körvonalú valamit mögötte. Herman minden erejével küzdött, hogy visszajusson a tutajra, de egy hatalmas hullám eltaszította őt. Torstein a kormányrúd mellől, én meg a tutajorról vettük észre először a történteket és a rémülettől szinte megfagyott bennünk a vér. Egyszerre tört ki torkunkból a kétségbeesett ordítás: "Ember a tengerben!" - majd a kezünk ügyébe eső mentőöv után kaptunk. A kunyhóban lévők a hullámok zajától nem hallották Herman kiáltását, de most egy szempillantás alatt megelevenedett a fedélzet. Herman kitűnő úszó volt, s bár mindnyájan tisztában voltunk azzal, hogy az élete forog kockán, mégis volt rá valamelyes remény, hogy vissza tudja magát küzdeni a tutaj széléig, még mielőtt késő lenne.
Torstein, aki a legközelebb volt hozzá, lecsavarta csigájáról a csónak visszahúzására szolgáló kötelet. Utunk során most fordult elő először és utoljára, hogy a kötél megakadt. Herman feje ebben a pillanatban került a tutajfarral egyvonalba, de jó néhány méterrel oldalt a tutajtól. Utolsó reménye az volt, hogy a kormánylapáthoz úszik és arra függeszkedik. Mivel a rönkök végét már nem érte el, a kormánylapát után nyúlt de az is elsiklott mellette. Most már nagyon megijedtünk, hiszen tapasztalatból tudtuk, hogy ami a tutajról a vízbe hull, az menthetetlen. Míg Bengt meg én a gumicsónakot bocsátottuk vízre, Knut és Erik a mentőövet dobták ki, amely hosszú kötéllel a kabin tetejéhez volt erősítve. De ekkor már olyan erővel tombolt az orkán, hogy a kidobott mentőövet a szél egyszerűen visszahajította a tutajra. Most néhány újabb sikertelen próbálkozás következett, mialatt Herman még jobban elmaradt a tutaj mögött. Látszott, hogy kétségbeesett erővel küzd az életéért, közben azonban minden széllökés csak növelte a hátrányt közte és a tutaj között. Jól tudta, hogy ez a távolság egyre nőni fog. Gyengülő reménye azonban mégegyszer megerősödött, amint észrevette, hogy a hullámokra bocsátottuk a csónakot. A fékező tartókötél nélkül lehetségesnek látszott, hogy a csónak esetleg eljut hozzá, de hogy vissza tud-e térni a tutajhoz, az már egészen más kérdés. Mindazonáltal három ember egy gumicsónakban talán mégis tehet valamit; egy magános ember viszont az óceánban nem tehet semmit.
Ebben a percben láttuk, hogy Knut felpattan és a tengerbe veti magát. Egyik kezében a mentőövet tartotta, másik karjával a vizet szelte. Valahányszor Herman feje előtűnt egy hullám fölött, Knuté merült el a habokban - mikor meg Knutot láttuk, akkor Herman nem volt sehol. Végre egyszerre pillantottuk meg a két főt. Egymáshoz úsztak és mindketten a mentőövbe fogóztak. Knut felénk integetett egyik karjával, és miután közben a csónakot visszarántottuk a vízből a tutajra, most már mind a négyen húztuk a mentőöv kötelét, és küzdöttünk az életükért - szemünket arra a nagy sötét tárgyra függesztve, amely közvetlenül a két ember háta mögött úszott. A titokzatos szörnyetegből csak egy nagy feketészöld háromszög látszott, s csaknem halálra rémítette Knutot, miközben Herman felé úszott. Csak Herman tudta, hogy a háromszög nem prédaleső cápa vagy más tengeri szörnyeteg uszonya, hanem Torstein vízhatlan hálózsákjának felfúvódott csücske. De a hálózsák nem sokáig úszott a vizén; abban a percben, amikor két barátunkat sikerült épségben fölsegíteni a tutajra, el is merült. Akármilyen állat húzta le a mélybe a bajszerző hálózsákot, hálás szívvel gondoltunk rá, és magunkban megköszöntük neki, hogy lemondott érte a sokkal értékesebb zsákmányról.
- Tiszta szerencse, hogy én nem voltam benne - búcsúztatta Torstein hálózsákját, mikor újra elfoglalta őrhelyét a kormánylapát mellett.
Más tréfás megjegyzés nem is hangzott el aznap este. Sokáig borsózott hátunk az átélt veszedelem gondolatától. De idegességünkbe öröm is vegyült, amiért mind a hatan együtt maradhattunk.
Persze Knutot mind Herman, mind mi négyen ezernyi kedves, elismerő szóval halmoztuk el.
Nem maradt sok időnk, hogy elmélkedjünk a történteken. Ahogyan sötétedtek a felhők fejünk felett, úgy erősödtek a heves szélrohamok, és még be sem alkonyodott, máris nyakunkon volt az új vihar. A hosszú kötélre erősített mentőövet a tutajfarra akasztottuk, hogy legyen valami a kormány mögött, ami felé úszhatunk, ha valamelyikünket a tengerbe sodorná egy hullám. Az éjszaka szuroksötét volt. Fekete leple ráborult a vízre és beburkolta a tutajt. Vadul hánykolódtunk a sötétségben. Csupán a kötélzet között bömbölő szélvészt hallottuk és éreztük, mely úgy nekifeszült az alacsony kunyhófalnak, mintha ki akarná emelni eresztékeiből, hogy velünk együtt az óceánba hajítsa. A vízhatlan védővászon és az új kötélmegerősítés azonban állta a nyomást. Éreztük, amint a Kon-Tikit dobálja a tajtékzó tenger, a hullámok pedig úgy mozgatják fel-alá a rönköket, mint egy zongora billentyűit. Meglepődtünk, hogy a víz nem hatol fel a padló széles résein át; ezek a rések csupán szellőzőnyílásként működtek, amelyeken át ki-bejárt a párás levegő. Öt napon át tombolt fölöttünk a mindig új erőre kapó vihar. Az óceánt széles hullámvölgyek árkolták, amelyeket ellepett a szél felől ellaposodó, az ellenkező oldalon pedig hosszan előredomborodó hullámok szürkéskék tajtékja. Csak az ötödik nap végén hasadt meg a felhőkárpit, hogy kikandikáljon a kék ég pirinyó darabkája. Majd lassanként eloszlott fejünk felöl a sok baljós sötét felhő, és a mennybolt diadalmas kéken ragyogott le ránk.
Az orkán szétrepesztette a vitorlát és eltörte a kormánylapátunkat. A rönkök közé ékelt fenyődeszkák is meglazultak, és emelőrúd módjára tágították szét a rönkök közeit, mert a kötelek, amelyek a víz alatt összetartották őket a tutajjal, elkoptak. De emberben és az értékes ingóságokban szerencsére nem esett kár.
A két nagy vihar tagadhatatlanul meggyengítette a Kon-Tikit. A meredek hullámhátakra való állandó felkapaszkodás túlságosan igénybe vette a gúzsokat; a rönkök szakadatlan mozgása révén a gúzsok mélyen bevágódtak a rönkökbe. Most adtunk csak igazán hálát a gondviselésnek, amiért híven követtük az inkakori szokást, és nem használtunk sodronyokat, amelyek a viharban már régen gyufaszálakra fűrészelték volna szét az egész tutajt. Ha pedig az alvázhoz jobban úszó, teljesen kiszáradt balsafatörzseket választottunk volna, azokat átitatta volna a tengervíz, és a tutaj nyilván már régen elsüllyedt volna utasaival együtt. A friss rönkök gyantatartalma impregnáló szerként hatott, s megakadályozta a víznek a likacsos balsafába való beivódását.
De most már úgy meglazultak a gúzsok is, hogy veszedelmes volt az alváz gerendáira lépnünk, mert ha véletlenül közéjük csúszunk, lábunkat összeroncsolhatták volna a gúzsban ide-oda lötyögő törzsek. A fedélzet elülső és hátulsó részén, amely nem volt bambuszlécekkel befedve, gyakran térdre buktunk, ha terpeszállásban álltunk egyszerre két rönkre. Hátul a rönkök olyan síkosak lettek már a nedves moszatoktól, mint a banánlevél; bár szabályos ösvényt tapostunk ezen a részen, a kormány elé pedig keskeny pallót fektettünk az őr használatára, mégsem volt könnyű dolog megtartani egyensúlyunkat, ha kissé jobban hullámzott a tenger. A kilenc farönkóriás egyike, mégpedig éppen az, amelyik felett a kunyhó bejárata volt, állandóan hozzáverődött a résébe illesztett pallóhoz és éjjel-nappal szüntelenül hallottuk tompa dobogását. A két árbocfát összefogó kötélgúzs is eddig nem hallott, idegtépő nyöszörgéseket és sóhajokat küldött az égbe; nyilván amiatt kesergett, hogy két olyan póznát kellelt összetartania, amelyik két különböző rönkbe volt csappal beerősítve, és így különböző, egymástól független mozgásokat végzett.
A törött kormánylapátot a vasszerűen szívós mangróvefából hasított lécekből erősítettük meg. Erik és Bengt, a Kon-Tiki vitorlamesterei addig dolgoztak az árbocokon, míg tutajunk újra kitárhatta keblét a szélnek. A kormánylapát is megint vidáman szántotta a habokat, és a mosolygó kék égbolt alatt maga után vont hosszú barázdája egyre közeledett utunk céljához: a polinéziai szigetekhez.
Minden rendbejött hát, csak a rönkök közti deszkák nem tudták többé betölteni szerepüket. Már nem tudtak teljes erejükkel ellenállni a víz nyomásának, hanem lazán lötyögtek kötelékeikben. Hiábavaló volt az alváz alá bukva, alulról vizsgálni meg a gúzsokat, mert azokat már teljesen elborította a temérdek tengeri gizgaz. Mikor a fedélzet borítását felszedtük, megállapíthattuk, hogy a rönköket összekötő gúzsok közül csak három szakadt el; ezek úgy feküdtek, hogy görbületük éppen a rakományhoz szorult, amely elkoptatta a gúzsokat maga alatt. A rönkök tagadhatatlanul sok vizet szívtak magukba, mélyebbre süllyedésük mégsem jelentett komoly veszedelmet, mert időközben a tutaj terhe is csökkent. Élelmünk és ivóvizünk, valamint a rádiósok tevékenységéhez szükséges szárazelemek nagy része már elfogyott.
A két nagy vihar után mégis biztosra vettük, hogy sikeresen hajózhatunk tovább azon az aránylag rövid távolságon, amely elválaszt bennünket az előttünk fekvő szigetektől.
Most már azon az új kérdésen törtük leginkább a fejünket, hogy hol és miként érünk majd földet.
A Kon-Tiki nyilván feltartóztathatatlanul nyomul előre nyugat felé, amíg csak egy szirt vagy zátony meg nem akasztja. De utazásunk mindaddig nem fog véget érni, míg épen és egészségesen partot nem érünk az előttünk fekvő polinéziai szigetek egyikén.
Az utolsó vihar azonban annyira eltérített bennünket utunk kiszámított vonalától, hogy teljesen bizonytalanná vált, hova érkezik meg tutajunk. Egyforma távolságban voltunk a Marquises- és a Tuamotu-szigetcsoporttól, mégpedig olyan helyzetben, hogy könnyen megtörténhetett, hogy egyenesen átvitorlázunk a két szigetcsoport közt, anélkül hogy akár csak láthatnánk őket. A Marquises-szigetek legközelebbi tagja tőlünk északnyugatra 300 tengeri mérföldnyire, a Tuamotu-csoporté pedig ugyancsak 300 tengeri mérföldre, de délnyugat felé feküdt; a szél és az áramlás pedig nyugati ugyan, de igen változékony. Ha megmaradunk a nyugati irány mellett, akkor egyenesen a nyílt tenger felé tartunk és elcsúszunk a két szigetcsoport között.
Az északnyugat felől legközelebb eső sziget a dzsungelborította kis Fatuhiva. Pár éve ennek a partján éltem egy cölöpre épített kunyhóban. Ott hallgattam az öreg polinéziai elbeszélését Tikiról, a régi nagy idők hőséről. Ha a Kon-Tiki véletlenül itt érne partot, sok ismerősre találnék, de az öreget aligha találnám már életben. Bizonyára régen elköltözött őseihez azzal a jámbor reménnyel, hogy találkozni fog az igazi Tikivel. - De ha tutajunk északabbra, a Marquises-szigetek hegyes-völgyes világában érne partot, ahol a szigetek egymástól meglehetősen távol, szétszórtan fekszenek, akkor ugyancsak nyitva kell tartani majd a szemünket; arrafelé nagyon veszedelmes sziklás partok leselkednek tutajunkra, amelyeket csak itt-ott szakít meg a hegyek közül kivezető völgyek kikötésre alkalmas kis öble.
Ha viszont a véletlen éppen ellenkezőleg a Tuamotu-csoport korallszigetei felé visz, ott sűrűn fekvő, apró szigetekre akadunk, amelyek a tengernek nagy területét borítják.
Csakhogy ezt a szigetcsoportot "Alacsony"- vagy "Veszélyes-szigeteknek" is szokás nevezni, mert e szigetek mind korallépítmények, részben tehát csalóka, víz alá merült korallszirtek, részben pedig pálmaborította atollok, amelyek csak két-három méternyire emelkednek a víz színe fölé. Minden egyes atollt veszedelmes zátonygyűrű vesz körül. Ezek a zátonyok az egész térségben állandó veszélyt jelentenek a hajósok számára. De bár a Tuamotu-atollokat korallpolipocskák építették, a Marquises-csoport pedig kialudt vulkánok maradványaiból áll, mindkét szigetcsoportot polinéziaiak lakják, és az uralkodócsaládok mindkét területen egyaránt Tikit tisztelték isteni ősük gyanánt.
Már július harmadikán, mikor még kereken ezer tengeri mérföld választott el bennünket Polinéziától, maga a természet jelezte nekünk - akárcsak egykor régen a perui tutajosoknak -, hogy valóban szárazföld van valahol előttünk. Emlékeztünk rá, hogy indulásunk után, mikor Peru már vagy ezer mérfölddel elmaradt a hátunk mögött, itt-ott még láthattuk a fregattmadár kis csapatait. A nyugati hosszúság 100°-ától kezdve tűntek el ezek a szárazföldi hírnökök, azután legfeljebb kis viharmadarakkal találkoztunk, amelyek életük nagy részét az óceánon töltik. De ezen a napon, a nyugati hosszúság 125°-án újra megjelent a fregattmadár. Ettől kezdve gyakran láttunk kis fregattmadár-csapatokat, hol magasan az égen, vagy pedig mikor a villámnál gyorsabban csaptak le a vízre, hogy elkapjanak egy-egy fölszökkenő repülőhalat, s magukkal ragadják a levegőbe, nehogy a dorádók zsákmánya legyen. Ezek a madarak nem jöhettek a hátunk mögött fekvő Amerikából, hanem egy előttünk fekvő szárazföldön kell tanyázniuk.
Július tizenhatodikán a természet még érthetőbben nyilatkozott. Egy háromméteres cápát húztunk ki a vízből, és ennek gyomrában egy még megemésztetlen nagy tengeri csillagot találtunk annak jeléül, hogy ez a sekélyvízi állat egy közeli part mentén jutott a rabló gyomrába.
A polinéziai világ közelségének legteljesebb bizonyítékát a következő nap hozta meg.
Nagy pillanatunk volt ez: két hatalmas tengeri szulamadár húzott el magasan fölöttünk nyugat felől. Majd visszatértek és körülkeringték árbocunkat. Kiterjesztett szárnyuk két vége másfél méternyire volt egymástól. Hosszú ideig kerülgettek bennünket, majd szárnyukat összecsukva leereszkedtek a hullámokra. Néhány dorádó azonnal ott termett. Izgatottan cirkáltak a két nagy alvó madár körül, de egyik fél sem támadta meg a másikat. - Ezek a madarak voltak az első élőlények, amelyek Polinézia nevében üdvözöltek bennünket. Alkonyatkor sem szálltak el a közelünkből, a tengeren pihentek meg, és éjfél után is hallottuk még szárnycsapásaikat az árboc körül, meg messzire hangzó rekedt kiáltásukat.
Újfajta, az eddig megismerteknél nagyobb repülőhalakkal is találkoztunk ezen a tájon. Csak nekem nem voltak idegenek, mert többször láttam őket a Fatuhiva melletti tengerrészeken, ahová a bennszülöttekkel gyakran indultunk halászkirándulásokra.
Három nap és három éjjel hajtott bennünket a szél meg az áramlás egyenesen Fatuhiva felé. Akkor egyszerre erős északkeleti szél támadt és a tutajt a Tuamotu-szigetek felé űzte. Sőt az egyenlítői áramlásról is letérített és azok a kisebb mellékáramlások, amelyek sodrába belekerültünk, nem voltak már megbízhatóak. Egyik nap az egyik ringatott, másnap a másik vett a hátára, olykor meg egészen elmaradtak alólunk. Úgy viselkedtek, mintha láthatatlan, sok ágra szakadozó és medrüket szeszélyesen változtató folyók lennének a tenger színén. Ha gyors volt az áramlás, akkor rendszerint a hullámok is magasabbra dagadtak, a víz hőfoka pedig lejjebb szállt egy fokkal. Az áramlások iránya és ereje megmutatkozott abban az eltérésben, ami Erik helyzetmérése és az elméletileg kiszámított út között volt.
Úgyszólván Polinézia küszöbén egyszercsak a szél egyszerűen felmondta a szolgálatot, miután rásodort minket egy gyönge áramlásra, amely nagy rémületünkre - az Antarktisz felé tartott. Azt nem mondhatnám, hogy egyáltalában nem kaptunk szelet, hiszen egyetlen teljesen szélcsendes napunk sem volt az egész hosszú utunk folyamán; most is lengedezett valamelyes szellő, mi pedig minden rongyot kifeszítettünk, hogy gyűjtsük a szelet. Olyan szél járással végig nem találkoztunk, amelyik Amerika felé akarta volna visszaűzni a tutajt. Mikor leglassabban haladtunk, akkor is napi 9 tengeri mérföldet tettünk meg, de az egész utazás alatti átlagsebesség 42 és fél tengeri mérföld volt naponként.
De a passzátnak végül is nem volt szíve ahhoz, hogy az utolsó órában hagyjon bennünket cserben. Továbbra is gondoskodott a rábízottakról és kitartóan tolta-hajtotta rozoga tutajunkat, amely egy új és idegen világrészre készüli eljutni.
Minden nap az előbbinél nagyobb tengerimadár-sereget hozott. Szorgalmasan gyülekeztek és keringtek körülöttünk. Egyik este, amikor a nap éppen leáldozni készült, egyszerre megélénkült a madársereg. Mintha vezényszóra történnék, olyan hirtelen hagyták ott a tutaj környékét meg a hullámok hátán felbukkanó halakat és nyugat felé repültek. Az árbocpadkáról jól láthattuk, hogy pontosan egyirányban repültek, mintha valamilyen égi országúton haladnának. Láttak tán a magasból valamit, amit mi még nem vehettünk észre? Vagy csak az ösztönük után igazodtak? Annyi bizonyos, hogy röptük céltudatos volt és csak hazafelé, a legközelebbi szigeten levő költőhelyükhöz vezethetett.
Fordítottunk egyet a kormánylapáton és pontosan arrafelé irányítottuk a tutajt, amerre a madarak eltűntek. Már régen besötétedett, de még mindig hallottuk az elmaradozók szapora szárnycsattogását és vijjogó hangját a fejünk fölött, miközben pontosan abba az irányba repültek ezek is, mint amelyiket most mi követtünk. Csudaszép volt az éjszaka. A hold már harmadszor volt telőben a Kon-Tiki elindulása óta.
Másnap még több madár röpködött felettünk, de már nem kellett figyelnünk rájuk, hogy mutassák az utat, magunktól is tudtuk: jó nyomon vagyunk. Új útmutatónk akadt: egy különös alakú felhő terpeszkedett éppen előttünk a láthatár szélén. Különben csak apró, bolyhos felhők szálltak el felettünk az égbolton nyugatra, a passzátszéltől űzötten és a nyugati égbolt szélén merültek a semmibe. Ilyennek ismertem meg a sodródó passzátfelhőket Fatuhiva szigetén és ilyenek kísérték a Kon-Tikit is éjjel-nappal, elindulása óta. - Az a magányos felhő úgy állt ott, mint egy mozdulatlan fehér füstoszlop, miközben a passzátszél szárnyán utazó könnyű felhőfoszlányok elszálltak mellette. A polinéziai bennszülöttek jól tudják, hogy az ilyen felhő alatt föld van. Mikor a trópusi nap heve fölmelegíti a homokot, köveket, a magasbatörő forró levegő a hidegebb légrétegekben párává sűrűsödik és felhő alakjában lebeg a sziget fölött.
Ez a mozdulatlan felhő lett az irányjelzőnk, míg az alkony sötét leple el nem fedte szemünk elöl. A szél állandónak ígérkezett és szorosan lekötözött kormánnyal a Kon-Tiki magától is haladt. Az őrnek nem volt más feladata, mint ülni az árboc fényesre koptatott kilátódeszkáján, és figyelni a szárazföld közelségének jeleit.
A madarak egész éjjel fülsiketítő lármát csaptak a fejünk felett. A csillagos égen pedig már szinte teljesen kikerekedve világított a hold.

folytatás