Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VII. FEJEZET
A DÉLI-TENGER SZIGETETI FELÉ

Föld! Föld! - Puka-puka sziget a láthatáron. - Angatau szépsége. - A paradicsom küszöbén. - Az első bennszülöttek. - A Kon-Tiki vontatókötélen. - Knut veszedelmes partraszállása. - Hiábavaló fáradság. - Újra kinn a nyílt tengeren. - Veszedelmes tájak. - Takumétól Raroiáig. - Boszorkánykatlanban. - A hullámok játékává leszünk. - Hajótörés. - A koralltorlaszon. - Egy puszta szigeten.

A július harmincadikára virradó éjjelen különös, újszerű hangulat uralkodott a Kon-Tiki fedélzetén. Talán a fülsiketítő madárvijjogás okozta, amely éreztette velünk, hogy valami változás előtt állunk. A szokatlan, ezerhangú lárma izgatóan szárazföldinek hatott a kötélzet élettelen nyikorgása és a tengermorajlás három hónapos unos-untalan, monoton hangja után. A hold is nagyobbnak és kerekebbnek látszott most az árboc deszkakilátójáról, mint valaha. Lágy fénye hajladozó pálmák képét, forró déli románcok hangulatát idézte. Már nem a tenger hidegvérű halaira ezüst hálót vető, sápadt égitest volt számunkra.
Hat órakor Bengt felköltötte Hermant, átadta az őrséget és lefeküdt aludni. Helyette Herman mászott fel az ingó, nyikorgó árbocra. Éppen pirkadt. De tíz perc sem telt bele, megint odalenn volt és ujjongva rázta meg bokámat.
- Ébredj Thor! Itt a szigeted!
Felugrottam és Bengttel, aki még nem aludt el, kirohantunk a kunyhóból. Szinte egymás nyakára lépve kapaszkodtunk fel a kilátóra. Rengeteg madár volt körülöttünk. Az éjszaka utolsó emlékeként halvány kékeslila fátyol vonta be az égboltot s visszatükröződött a tenger vizén. A keleti látóhatár azonban pillanatról pillanatra jobban pirult és messze délkelet felé az ég alján a hajnal már vérvörös hátteret festett egy vékony kék ceruzavonalhoz hasonló árnyék mögé, amely a tenger szélének egy rövid szakaszán húzódott.
Föld! Sziget! Szinte elnyeltük a szemünkkel, és nyomban felvertük a többieket is, akik álomittasan támolyogtak a fedélzetre, és úgy tekintgettek jobbra-balra, mintha csak azt várták volna, hogy a tutaj orra egyenesen partra fusson. A fejünk fölött lármázó madársereg szinte hidat vont a távoli szigetről, a bíborvörösből aranyszínűvé változó égen át, az előttünk kéklő messzeségbe.
Első érzésünk az volt, hogy ez a sziget másutt van, mint ahol számításaink szerint lennie kellene. De mivel a szirtek nem mozdultak el helyükről, így csak mi kerülhettünk az éj folyamán megint egy északi irányú áramlásba. Egy pillantás a tengerre azonnal tisztázta, hogy valóban így történt: a hullámok iránya elárulta, hogy a sötétben letértünk tegnapi útvonalunkról. A szél most már nem engedte, hogy a tutajt az áramlással a sziget felé tereljük. A Tuamotu-csoport környékén sok erős helyi áramlás van az óceánban, amelyek a partról visszaverődve a legkülönbözőbb irányokba ágaznak; némelyik meg is változtatja az útját, amikor a zátonyok és lagúnák között ki-beáramló erőssodrú dagállyal összeütközik.
Megfordítottuk a kormányt, bár tudtuk, hogy hiába tesszük. Fél hét volt. A nap most bukkant ki a tengerből s a következő percben már az égbolt tetejére kapaszkodott, ahogyan azt a trópusi tájakon tenni szokta. A sziget jónéhány tengeri mérföldnyire feküdt tőlünk és olyannak látszott, mintha valami alacsony erdősáv úszna a láthatáron. Keskeny, világos homokpartja mögül sűrű lombtömeg integetett, de olyan alacsony volt, hogy minden tovagördülő hullám eltakarta szemünk elől.
Erik helyzetmeghatározása szerint Puka-puka szigetét, a Tuamotu-csoport legkeletebbre tolt előőrsét láttuk. Utánanéztünk a legújabb, 1940-es Csendes-óceáni Hajózási Kalauzban is, meg kétféle hajózási térképünkön is. Mind a három adatai ellentmondtak mind egymásnak, mind Erik méréseinek, s így négy különböző adattal rendelkeztünk a sziget fekvésére vonatkozólag. De mivel más sziget nem volt a közelben, kétségtelen volt, hogy az előttünk fekvő sziget Puka-puka.
A fedélzeten mindenki megőrizte a nyugalmát. Megigazítottuk a vitorlát és a kormánylapátot, csöndben egymás mellé húzódtunk az árbockilátón, vagy a fedélzeten álldogáltunk és fürkésző szemmel figyeltük azt a darabka földet, mely a végtelen, mindent elborító óceán közepéből egyszerre elibénk bukkant. Végre látható bizonysága volt annak, hogy a lefolyt három hónap alatt valóban haladtunk, nem pedig egyhelyben hánykolódtunk csupán ugyanannak az örökös horizontnak közepén. Most is úgy éreztük, mintha mi állnánk egyhelyben és a sziget közeledne felénk, hirtelen belépve abba az üres kék körbe, amelynek a közepén mi voltunk; mintha kelet felöl lassan beúszna birodalmunkba. Jóleső elégtételt jelentett számunkra, hogy valóban elértük Polinéziát; de pillanatnyi csalódást is éreztünk, amiért kénytelenek vagyunk tehetetlenül szemlélni a csoda módjára felbukkant szigetet, miközben folytatnunk kell hosszú utunkat tovább, nyugat felé.
Közvetlenül napkelte után sűrű, fekete füst szállott fel a sziget közepe táján a fák koronája fölé. Bizonyára most ébredeznek a bennszülöttek - gondoltuk -, s a reggelit készítik az asszonyok. Nem sejtettük, hogy őreik régóta figyelik már közeledésünket, és a lombkorona közül felszálló füstjel nekünk szól, hogy szigetükre hívjon. Hét óra tájban már a boraofával táplált tűz kellemes illata csiklandozta sós levegőhöz szokott orrunkat. Egyszeriben feltámasztotta bennem a Fatuhiva partján égő tüzek szunnyadó emlékét. Félórával később erdőillatot és a frissen döntött fa kellemes szagát hozta felénk a szél. A sziget pedig egyre kisebbedett és már mögöttünk feküdt, de a felőle jövő szellő még illatfelhőkkel volt terhes.
Mi ketten Hermannal még vagy negyedóráig fenn kuporogtunk az árboc tetején és magunkba szívtuk a buja növényzet leheletét. Igen, ez már Polinézia volt. Illatterhes szárazföldi levegő, kilencvenhárom sópárás nap után a tengeren! Bengt a hálózsákjában horkolt. Erik és Torstein hátonfekve elmélkedtek a kabinban, Knut pedig ki-bejárkált, beszívta a lombok illatát és a naplójába irkált.
Fél kilenckor Puka-puka szigete eltűnt mögöttünk a messzeség ködében, de az árbocról még délelőtt tizenegyig láthattuk egyre halványodó vonalát az ég keleti alján. Aztán az is elmerült, csak a mozdulatlanul lebegő gomolyfelhő jelezte a helyét. A madársereg is tovatűnt. Reggelenként széllel szemben száll tengerre, este pedig jóllakottságtól lustán, a szelek szárnyán viteti magát haza. A dorádók is feltűnően ritkábbak lettek, és megint csak néhány pilótahalat láttunk a tutaj alatt.
Ezen az estén Bengt kijelentette, hogy nagyon vágyik asztal és szék után, mert rettenetesen fárasztó mindig csak fekve, hol a hátára, hol a hasára fordulva olvasni. Különben nagyon örült, hogy nem köthettünk ki Puka-pukán, mert könyvei közül hármat még nem olvasott el. Torsteinnek hirtelen almára fájt a foga, én meg éjszaka hagymásrostélyos ínycsiklandozó szagára ébredtem. Nagy csalódásomra nem rostélyos volt mellettem, hanem csak egy piszkos ing...
Másnap reggel két újabb felhőt láttunk felfelé szállni a láthatáron mint két láthatatlan mozdony gőzét. A térkép alapján megállapítottuk, hogy azon a tájon két korallsziget, Fangahina és Angatau fekszik. Hozzánk az Angataut jelző felhő esett közelebb, és a szél is feléje hajtott, ezért beigazítottuk és lekötöttük a kormányt, és mert a vitorla most semmi dolgot sem adott, egészen a tengeráramlásra bíztuk magunkat, majd tétlenül élveztük a Csendes-óceán végtelen békéjét és szabadságát. Olyan gyönyörűségesen szép volt ez a nap és olyan bűvösen szép az élet a Kon-Tiki bambusszal fedett kedves fedélzetén, hogy teljesen átadtuk magunkat a hangulat varázsának, abban a meggyőződésben, hogy bármi ér is bennünket, előbb-utóbb biztosan célt érünk.
Három nap és három éjjel haladtunk Angatau felé, az álló felhő irányában. Az idő pompás maradt, kedvezőtlen tengeráramlás sem alkalmatlankodott, még csak a kormányra sem kellett vigyáznunk. A negyedik napra virradóan a négyórai őrségváltáskor Herman közölte a szolgálatot átvevő Torsteinnel. hogy alighanem egy alacsony sziget körvonalait látta a holdfényben. Éppen kelőben volt a nap, mikor Torstein bedugta a fejét a kabinajtón és bekiáltott:
- Föld van előttünk!
Egymás hegyen-hátán rohantunk ki a fedélzetre, és amit láttunk, az olyan tűzbe hozott bennünket, hogy azonnal felvontuk valamennyi zászlónkat. A tutaj végén a kormány mellé a norvég zászlót, az árboc csúcsára pedig a franciát tűztük - mert hiszen francia gyarmat felé közeledtünk. Csakhamar az amerikai, angol, perui és svéd lobogó is vidáman lengett a friss szélben, sőt még a Felfedezők Klubjának színeit is kitűztük. A Kon-Tiki teljes zászlódíszbe öltözött!
A sziget pillanatnyilag az elképzelhető legalkalmasabb irányban, éppen velünk szemben volt, kissé távolabb, mint négy napja napkeltekor Puka-puka. Mikor a nap teljesen kibukkant hátunk mögött a tengerből, élénkzöld csillogás vált láthatóvá a párába burkolt sziget fölött, magasan fönn a homályos égbolton. Az alacsony atollok gyakran igen magasra felvetítik varázslatos tájuk délibábját, a bennszülött hajósok nagy könnyebbségére, akik így napokkal előbb tájékozódhatnak hollétükről, még mielőtt a szigetet magát megpillantanák.
Tíz óra körül beigazítottuk a kormányt. Itt volt az ideje, hogy döntsünk, melyik oldalról közelítsük meg a szigetet. Már olyan közel jártunk, hogy egy-egy fát meg tudtunk különböztetni a többitől, s ki tudtuk venni a sűrű zöld háttér előtt sorakozó napsütötte fatörzseket.
Tudtuk azonban, hogy a sziget és köztünk veszedelmes vízalatti koralltorlasz húzódik, amely ugyancsak ellenségesen óvja az ártatlan szigetet a betolakodóktól. Ez a korallzátony éppen a keletről jövő mélytengeri, szabad hullámok útjába esik; amint a hatalmas víztömegek egyensúlyukat vesztik a zátony fölött, tajtékozva és mennydörögve csapnak a magasba, majd visszazuhannak az élesperemű korallszirtre. Nem egy hajót rántott már magához a Tuamotu-csoport vidékén az örvény szörnyű szívóereje, úgyhogy darabokra zúzódott a korallszirten.
A tenger felől nyomát sem láttuk ennek az alattomos csapdának. Közelebb vitorláztunk, követve a hullámok irányát, de csak az egymás nyomába rohanó széles hullámhátak sorakoztak előttünk. Ezek a széles, mozgó hullámsorok eltakarták előlünk a zátonyt és a felette tajtékzó boszorkánytáncot. De az oldalról, teljes partvonalával mutatkozó sziget északi és déli végén jól látszott, hogy néhányszáz méternyire a parttól forrongó fehér víztömeg hányja magasba a tajtékot.
A kormányt a sziget déli csúcsa felé irányítottuk úgy, hogy érintenünk kellett a boszorkánykatlan peremét. Azt reméltük, hogy ha erre haladunk, az atoll mentén kormányozva átfordulhatunk majd a szélmentes partra, vagy pedig - még mielőtt túlhaladnánk rajta - találunk egy olyan helyet, ahol sekély a víz; itt kivetjük majd az ideiglenes horgonyt s megvárjuk, míg a szél megfordul és átsegít a sziget szélmentes oldalára.
Déli tizenkettőkor messzelátóval már azt is megállapítottuk, hogy a sziget erdeje csupa fiatal kókuszpálmából áll, a magasba nyúló, egymásba ölelkező lombkoronák alatt pedig pompás dús aljnövényzet zöldell, amely lenyúlik a vízig. A part csillogó fehér homokján nagy koralltömbök hevertek. Életnek azonban semmi jele sem mutatkozott, csupán néhány kis fehér madár keringett a fák fölött.
Délután kettőre már olyan közel jutottunk, hogy megkezdhettünk felfelé hajózni a sziget mentén, éppen a rettegett zátonyövezet szélén. Egyre közelebbről hallottuk a visszacsapódó hullámok mennydörgését. Olyan volt, mint valami óriási vízesés állandó zúgása, vagy még inkább úgy hangzott, mintha egy végtelen hosszúságú gyorsvonat dübörögne velünk egyirányban, párszáz méternyire a tutaj jobb oldalától. Már láttuk is, amint néha fehér tajték freccsen a magasba a fodros, megtörő hullámhátak mögött, éppen arrafelé, ahol a "gyorsvonat" robogott tova.
A kormány mellett most már állandóan két ember állott. A kunyhó eltakarta előlük a kilátást, ezért mozdulataikat Erik, a navigátor irányította a konyhaláda tetejéről. Tervünk az volt, hogy olyan közel futunk a veszélyes zátonyhoz, amennyire az óvatosság megengedi. A kiállított őrszem állandóan a hullámtörést leste az árbocról, hátha akad olyan rés a koralltorlaszon, amelyiken a Kon-Tiki át tudna hágni. Az áramlás ezúttal nem szeszélyeskedett, hanem egyenletesen segített minket a torlasz egész hosszának mentén. A balsafarönkök közt függőlegesen lenyúló laza deszkák lehetővé tették, hogy a szélirányra mintegy 20 fokos szögben bármely oldal felé kormányozhassunk; a szél iránya pedig a zátony hosszával esett egybe.
Erik a tutaj zegzugos útvonalát irányította, és olyan közel kanyargott a zátonyhoz, amennyire csak az örvények miatt lehetséges volt. Herman és én a kötélre fogott gumicsónakban ültünk. Valahányszor a tutaj befelé fordult, a kötél rándulása lendületet adott a csónaknak, és mi ketten olyan közel jutottunk a mennydörgő hullámveréshez, hogy egy pillantást vethettünk az üvegszerű zöld vízfalra, mely alázúdult a szirtekre és láthattuk, amint a hullámok visszaszívódása közben a rozsdaszínű, vasérc-torlaszhoz hasonló zátony egy pillanatra megmutatja csupasz oldalát. De ameddig csak elláttunk a part mentén, sehol sem vettünk észre rést a koralltorlaszon. Így Erik előkészítette a vitorlát, szorosabbra vette a baloldali és meglazította a jobboldali vitorlaköteleket, a két kormányos pedig követte őt a kormánylapáttal; így a Kon-Tiki ismét kifelé fordította az orrát és eltávolodott a veszélyes zónától, hogy azután ismét befelé forduljon.
Valahányszor a Kon-Tiki a zátony felé tartott, majd ismét kifelé fordult, mi ketten a csónakban mindannyiszor a torkunkban éreztük dobogni szívünket, mert annyira közel kerültünk a zátonyhoz, hogy éreztük, a dühöngő hullámok egyre magasabbak és erősebbek. Mindig azt hittük, hogy Erik ezúttal mégis túl merész volt, és nem lehet majd a tutajt kivezetni a hullámtörésből, amely az ördögi vörös sziklákhoz fogja csapni. Erik azonban ügyes manőverrel mégis mindig átkormányozta nyugodtabb vizekre a Kon-Tikit. Egész idő alatt a part mentén haladtunk s minden részletét pontosan megfigyelhettük; de a mennyei szépségű sziget hozzáférhetetlen volt számunkra, mert közte és köztünk ott volt a tajtékzóvizű korallsánc.
Délután három órakor a parti pálmaerdő megnyílt és a széles résen át egyenesen egy lagúna szelíd kék vizére láttunk. De a szigetet környező torlasz ezen a helyen is tömören folytatódott s vérvörös fogai baljósán csillogtak a vadul szertecsapó tajték alól. Átjáró nem volt; a pálmaliget újra összezárult előttünk, miközben hátszéllel továbbhaladtunk a sziget mentén. Később a pálmaerdő ritkulni kezdett, betekinthettünk a korallsziget belsejébe. Odabenn a legtisztább, legcsendesebb néma tengerszemhez hasonló, sósvizű lagúnát gyűrűként fogták körül a csillogó fövenyű partrészek és az árnyékos kókuszpálmák. Magát a hívogatóan szép, zöld pálmákkal borított szigetet pedig egy második gyűrű szegélyezte: egy rozsdavörös kard, mely a mennyország kapuját védelmezi.
Egész áldott nap ott hajóztunk Angatau partjai mentén: a szépséges sziget ott volt a közvetlen közelünkben, szinte kabinunk ajtaja előtt. A nap megaranyozta a pálmaleveleket, a szigeten minden paradicsomi gyönyörűséget sugárzott. Mivel tutajunk manőverei lassan megszokottá lettek, Erik fejébe nyomta széleskarimájú perui szalmakalapját, elővette gitárját, és érzelgős polinéziai dalokat énekelt, mialatt Bengt kitűnő ebédet szolgált fel a tutaj szélén ülő társaságnak. Felnyitottunk egy Peruból hozott kókuszdiót és annak nedvével köszöntöttük fel a parton álló fiatal pálmák gyümölcseit. Az egész légkör - a felénk bókoló fényeslevelű pálmafák fölött lebegő nyugalom, a zöld lombok fölött szállongó fehértollú madársereg békéje, a tisztavizű lagúna és a lágy parti fövény csendje, valamint a vörös torlaszon megtörő hullámok mennydörgése - felejthetetlen hangulatba ringatott bennünket. Ilyen hangulatot örökké megőriz az emlékezet. Hiszen nincs kétség, elértük az óceán túlsó oldalát; el sem lehet képzelni valódibb óceáni szigetet. Akár sikerül partra szállnunk, akár nem, mindenképpen eljutottunk Polinéziába; az óriási tengert végleg magunk mögött hagytuk.
Véletlenül ez az ünnepi nap Angatau partja előtt utazásunk kilenvenhetedik napja volt. Különös módon éppen kilencvenhét napra becsülte New York-i tengerészbarátom azt a legkisebb időtartamot, amely alatt az elképzelhető legkedvezőbb körülmények között elérhetjük Polinézia legközelebb eső szigeteit. Öt óra tájban elhaladtunk két pálmalevéllel fedett kunyhócska előtt, amelyek a fák között, a parton álltak. Füst nem szállt fel belőlük, s más élet jelet sem vettünk észre.
Félhatkor megint a torlasz közelébe jutottunk. Végighaladtunk már az egész déli partvonal mellett és közeledtünk a sziget nyugati végéhez. Utoljára szét akartunk nézni, mielőtt feladnánk a küzdelmet, hogy ezen az oldalon nem akad-e valami bejáró. A nap már alacsonyan állott. Fényes sugarai éppen a szemünkbe tűzlek és elvakítottak. Néhányszáz méternyire túl a sziget végén, ahol a hullám megtört a szirteken, kis szivárvány volt látható.
Árnyképként terült el előttünk a sziget. Partján egy csomó mozdulatlan fekete pontot pillantottunk meg; egyszerre az egyik lassan megmozdult, a partra futott, a többi meg az erdő szélére szaladt. Emberek voltak! Olyan közel kormányoztuk tutajunkat a parthoz, amennyire csak lehetett; a szél gyengült közben, és azt hittük, hogy mindössze centiméterek választanak el már a sziget szélmentes oldalától. Láttuk, amint egy csónak elválik a parttól, két férfi beleugrik és lefelé evez a zátony belső oldalán, majd egy idő múlva kifelé fordítja a csónak orrát. Láttuk, hogy a hullámok magasra dobják a csónakot, miközben átfut a koralltorlasz egy résén, utána pedig egyenesen felénk tart.
Ott van tehát a korallzátony nyílása, amelyben reménykedtünk! Most már láttuk a pálmatörzsek között fekvő falucskát is. De az árnyak egyre hosszabbra nyúltak.
A két férfi felénk intett a csónakból. Lelkesen visszaintegettünk, mire meggyorsították iramukat. Polinéziai vendéghajós csónakban ültek, arccal menetirányba. Most kezdődnek majd a nyelvi nehézségek - gondoltam. A tutajon egyedül én emlékeztem fatuhivai tartózkodásom idejéből néhány marquisesi szóra, de északi hazámban nem gyakoroltam a polinéziai nyelvet, így pedig nehéz megtartani az emlékezetben.
Nagy megkönnyebbülést éreztünk tehát, mikor a tutaj oldalához ütődő csónakból a fedélzetre ugrott két evezős egyike széles mosollyal nyújtva barna kezét, angolul köszöntött ránk:
- Good night!
- Good night! - feleltem meglepve. - Hát tud angolul?
A bennszülött ismét csak mosolygott és bólogatott:
- Good night! Good night!
Ennyi volt az egész szókincse, amelynek birtokában fölényesen tekintett a háttérbe húzódó szerényebb, szintén mosolygó társára, aki láthatólag büszke volt földijének nagy műveltségére.
- Angatau? - kérdeztem a szigetre mutatva.
- H'angatau! - bólintott emberünk.
Erik büszkén tekintett körül. Joga is volt a büszkeségre, hiszen bebizonyult, hogy a nap állása alapján pontosan határozta meg helyzetünket.
- Maimai hee iuta - próbálkoztam tovább.
Fatuhiván szerzett nyelvtudásom szerint ez annyit jelentene: "Partra akarok szállni."
A két férfi a zátony láthatatlan átjárójára mutatott. Kellő helyzetbe fordítottuk a kormányt és elhatároztuk, hogy szerencsét próbálunk.
Ebben a pillanatban azonban feltámadt a parti szél. A lagúna fölött kis esőfelhő keletkezett. A szél azzal fenyegetett, hogy visszaszorítja a tutajt a zátony közeléből, mi pedig láttuk, hogy a Kon-Tiki nem fordítható el olyan nagy szögben, hogy be tudjon hatolni a korallzátony nyílásába. Le akartunk horgonyozni, de a horgonykötél nem volt elég hosszú. Nem tehettünk mást, mint hogy evező után nyúljunk - éspedig sietve -, mielőtt a szél belénk kapaszkodna. Villámgyorsan behúztuk hát a vitorlát, s mindnyájan evezni kezdtünk kis lapátjainkkal.
Szerettem volna a két bennszülöttnek is kezébe nyomni egy-egy lapátot. Nagy élvezettel szívták már hátunk mögött a tőlünk kapott cigarettát. Magyaráztam és mutogattam nekik, de ők csak a fejüket rázták, határozott mozdulattal újra meg újra a bejáróra mutattak és zavarodottan néztek ránk. Most kézzel-lábbal igyekeztem megértetni velük, hogy valamennyiünknek eveznünk kell, és ismételtem polinéziai szavaimat:
- Partra akarok szállni! Partra akarok szállni!
Erre az értelmesebbik lehajolt, és jobb karjával félreismerhetetlen köröket írt a levegőbe:
- Brrrrrrrrr!
Kétségtelenül azt akarta, hogy indítsuk meg a motort. Úgy látszik, azt hitték, hogy egy nagyon megterhelt, mélyen járó motorcsónak fedélzetén állnak. Hátravezettük hát őket és rábírtuk, hogy tapogassanak a gerendák alá; így saját szemükkel láthatták, hogy nincs ott se motor, se hajócsavar. Álmélkodva álltak, majd eldobták a cigarettájukat és mellénk kuporodtak a tutaj oldalára úgy, hogy most már itt is, ott is négy-négy ember húzta az evezőket. A nap szinte ugyanebben a pillanatban merült a tengerbe a sziget csúcsa mögött, a part felől jövő szél pedig erőre kapott, így egy centivel sem jutottunk előre. A két bennszülött ijedten nézett ránk, majd mindketten a csónakba ugrottak és eltűntek. Besötétedett. Mi meg magunkra hagyva, kétségbeesett erőfeszítéssel folytattuk az evezést, hogy a szél ne űzzön ki bennünket a nyílt tengerre.
Mikor már teljes sötétség borult a szigetre, váratlanul négy csónak táncolt elő a szirtsor mögül, és máris egy csapat polinéziai lepte el a fedélzetet. Mindegyikük kezet akart fogni velünk és cigarettát kért. Ekkora legénységgel, amelyik ráadásul alapos ismerője a helyi viszonyoknak, már nem fenyegetett veszély. Bizonyára nem fogják hagyni, hogy tutajunk visszasodródjék az óceánra; egészen biztosra vettük, hogy az éjszakát már a szárazföldön tölthetjük.
Gyorsan odakötöztük kötelekkel a tutaj orrát a csónakok végéhez, s a négy erős vendéghajós csónak legyezőformában a Kon-Tiki elé sorakozott, akárcsak egy kutyafogat húzó kutyái. Knut a gumicsónakba ugrott és szintén beállt a fogatba, mi többiek meg evezővel a kézben a tutaj két oldalán foglaltunk helyet. Most kellett először szembefordulnunk a keleti széllel, amely olyan hosszú időn át mindig menetirányunkba fújt.
Az éjszaka szuroksötét volt, míg elő nem bukkant a hold, a szél pedig erősödött. A bennszülöttek rőzsét gyújtottak és nagy tüzet raktak a parton, hogy a zátonysor bejáratának irányát jelezzék. A zátonytorlaszról visszaomló hullámok mennydörgése a sötétben úgy hatott, mint egy vízesés szakadatlan moraja, s percről percre erősebbé vált.
A sötétség miatt nem láthattuk ugyan előfogatunkat, de hallottuk, hogy bennszülötteink víg harci dalokat fújnak. Azt is hallottuk, hogy Knut közöttük van, mert valahányszor elnémult a polinéziai dal, nyomban hallhatóvá vált az ő magányos hangja, amint norvég népdalokat énekelt a polinéziai kórus közepén. Hogy a zenebona még teljesebb legyen, mi is rágyújtottunk a közismerten bolondos angol dalra: "Tom Brown fiacskája, csupa szeplő az orcája...", így tehát barnabőrűek és fehérek egyaránt jókedvűen énekelve húzták az evezőket.
Valósággal tombolt bennünk a fékezhetetlen jókedv. Kilencvenhét nap! Megérkeztünk Polinéziába! Este a faluban ünnepség lesz! A bennszülöttek ujjongva kiáltoztak. Angataut ugyanis évente csak egyszer érinti hajó, amikor a Tahitiból jövő kopragyűjtő vitorlás átveszi az egész éven át gyűjtött szárított kókuszdiót. Minden ok megvan hát arra, hogy ma este ünnepség legyen a parton a nagy tűz körül.
A szél azonban makacsul fújt tovább. Úgy erőlködtünk, hogy már minden izmunk belefájdult. Szilárdan tartottuk helyzetünket, de a tűz fénye csak nem közeledett, és a hullámverés zúgása sem erősödött. Az énekszó lassanként halkult, majd egészen elnémult, a bennszülöttek jobb híján veszekedni kezdtek. A parti tűzfény nem mozdult, csak fel-alá táncolt, ahogyan a hullámok dobálták a tutajt. Három óra telt el hiábavaló erőlködésben. Már kilenc felé járt. Lassanként csüggedés vett rajtunk erőt. Elfáradtunk.
Megmagyaráztuk a bennszülötteknek, hogy még több segítő kézre lenne szükségünk a partról. Válaszukból azonban megértettük, hogy ember ugyan lenne a parton bőven, de az egész szigeten csak ez a négy tengerjáró csónak van.
Most Knut alakja merült fel a sötétből. Eszébe jutott valami: átmegy a kis csónakon a szigetre és embereket hoz. Szükség esetén öt-hat bennszülött elfér egyszerre a kis csónakban.
Ez azonban túlságosan kockázatos vállalkozás lett volna. Knut nem ismerte a helyi viszonyokat, nem tudta volna megtalálni a korallzátony bejárását a pokoli sötétségben. Erre azt javasolta, hogy magával viszi a bennszülöttek vezetőjét, az majd mutatja az utat. Ezt a tervet is elleneztem; a bennszülött nem ismeri a gumicsónak természetét, nem tud vele bánni a veszélyes átjáróban. Arra kértem hát Knutot, hozza inkább a fedélzetre a vezetőt, aki elöl ülve evezett a sötétben, hadd halljuk a véleményét a helyzetről. Most már nyilvánvalónak látszott, hogy nem tudjuk tovább feltartóztatni a Kon-Tiki kisodródását a nyílt tengerre.
Knut eltűnt csónakjával a sötétben, hogy megkeresse a vezetőt. Az idő telt, de barátunk nem tért vissza. Kiáltottunk utána. Semmi válasz nem érkezett, csak a polinéziaiak fecsegő kórusát hallottuk. Knut nyomtalanul eltűnt a sötétben.
Azonnal felfogtuk, hogy mi történt. A tolongásban és zajban Knut félreértette a kapott utasítást és mégis partra evezett a vezetővel. Minden kiáltozás hiábavaló volt, mert ahol Knut akkor evezhetett, ott minden más hangot túlharsogott a zátonyhoz csapódó hullámok dörgése.
Gyorsan előkaptuk a jelzőlámpákat, egyikünk az árbocra mászott és leadta morzejellel: "Jöjj vissza! Jöjj vissza!" - de ez is hiába.
Két ember elment - egy folyton jelzéssel volt elfoglalva az árbocon, mi többiek pedig már kezdtünk teljesen kimerülni. A szél egyre kijjebb hajtott minket. A kíséretképpen vízbedobott kis forgácsdarabkáról láthattuk, hogy lassan, de biztosan távolodunk a parttól. A tűz egyre kisebbedett, a hullámtörés zaja is csendesebbé vált. És minél távolabb jutottunk a pálmaerdő szélárnyékából, annál erősebben kapaszkodott belénk az örökös keleti szél. Most ellenségünknek éreztük; csaknem olyan erős volt, mint odakint az óceán közepén. Lassanként ráébredtünk, hogy fel kell hagynunk a reménnyel: távolodtunk a szigettől. De az evezőt mégsem szabad kiengednünk a kézből; minden erővel le kell küzdeni az ellenszél hatását, amíg Knut vissza nem érkezik.
Elmúlt öt perc, tíz perc, félóra. A rőzsetűz egészen kicsinynek látszott, néha pedig teljesen eltűnt, mikor a tutaj hullámvölgybe került. A víz harsogása távoli zúgássá enyhült. Felkelt a hold; sápadt korongja átcsillant a pálmakoronák közt, de a levegő párás volt és az égboltot részben felhők fedték. A bennszülöttek vitatkozása elhalkult. Hirtelen az egyik csónak leoldotta kötelét és eltűnt. Az ott maradt háromnak az emberei elfáradtak, féltek is és nem eveztek teljes erővel. A Kon-Tiki feltartóztathatatlanul haladt kifelé, a nyílt tengerre.
Most egyszerre eloldotta vontatókötelét a három megmaradt csónak is. Oldaluk a tutajéhoz koppant. Egy bennszülött a fedélzetre lépett és fejét ingatva csendesen így szólt:
- Iuta. (A partra megyünk.)
Nyugtalanul tekintettek át a szigeti tűzrakásra, melynek a fénye már egészen összezsugorodott és csak néha-néha villant meg apró parázs gyanánt. Gyakran teljesen kisodródtunk a szélárnyékból. A hullámverés zúgása elhallgatott; csak a tenger szokásos moraját meg a Kon-Tiki köteleinek nyikorgását hallottuk.
Segítőinket megajándékoztuk cigarettával, én meg sebtében pár sort firkantottam egy papírra, hogy vigyék magukkal és adják át Knutnak, ha rátalálnak. A cédulán ez állt:
"Szállj csónakba két bennszülöttel, és a gumicsónakot vedd vontatóra. Semmi esetre se jöjj egyedül!"
Arra számítottunk, hogy a jóindulatú bennszülöttek hajlandók lesznek visszakísérni Knutot, ha ugyan egyáltalán tanácsosnak vélik tengerre szállni az éj sötétjében. Ellenkező esetben őrültség lenne, ha Knut megkockáztatná, hogy gumicsónakban egymagában evezzen a nyílt tengerre, és így próbálja meg elérni a szökevény tutajt!
A bennszülöttek átvették cédulámat, csónakjaikba ugrottak és eltűntek az éjszakában... Utoljára még hallottuk, amint legelső barátunk udvariasan bekiáltott a sötétségbe:
- Good night!
Nyelvtudományban kevésbé jártas társai elismerően mormogtak, majd minden földi hangtól mentes csönd fogott körül bennünket, mintha kétezer mérföldnyire lennénk a legközelebbi parttól.
Oktalan fáradozás lett volna kinn a nyílt tengeren, a szél teljes nyomása alatt kézbevenni az evezőt. Az árbocról küldözgetett fényjeleket azonban nem hagytuk abba. De már nem az előbbi "Jöjj vissza!" jelzést adtuk le lámpánkkal, csak éppen fel-felvillantottuk a fényt, szabályos időközökben.
Szurokfekete éjjel burkolt be bennünket. A hold csak nagynéha bukkant elő pár pillanatra a felhők közül. Valószínűleg Angatau gomolyfelhője takarta el.
Tíz órakor már feladtuk a reményt, hogy Knutot viszontlátjuk. Hallgatagon gubbasztottunk a tutaj szélén, néhány darab kétszersültet rágcsáltunk, közben pedig felváltva adtuk le a fényjeleket a csupasz, leszerelt vitorlájú árbocról.
Elhatároztuk, hogy egész éjjel folytatjuk a lámpajelzést, míg biztosat nem tudunk Knut sorsáról. Azt a gondolatot, hogy elpusztult volna a hullámok közt, eleve távoltartottuk magunktól. Knut mindig megállta a helyét, hullámverésben és viharban egyaránt. Csak az nyugtalanított, hogy tudtuk: egyedül van a bennszülöttek között a Csendes-óceán istenhátamögötti kis szigetén. Átkozott dolog! A hosszú utazás végén nem telik tőlünk több, csak annyi, hogy egy pillantást vetünk egy félreeső kis szigetre, majd otthagyjuk egyik barátunkat és továbbvitorlázunk. Alig jöttek fedélzetünkre az első mosolygó bennszülöttek, hanyatt-homlok távoztak tőlünk, mihelyt rájöttek, hogy a Kon-Tiki feltartóztathatatlanul sodródik nyugat felé. Pokoli helyzet! A kötélzet kegyetlenül csikorgott ezen az éjjelen. Egyikünknek sem volt kedve aludni térni.
Féltizenegy volt. Bengt éppen lemászott az árbocról, hogy átadja az őrséget az utána következőnek. Hirtelen mindnyájan felrezzentünk. Határozottan hangokat hallottunk a sötétből, a tengerről, mégpedig polinéziai beszédet. Amilyen hangosan tudtunk, úgy üvöltöttünk be az éjszakába. Azok visszakiáltottak, és Knut is velük kiáltott! Valósággal megőrjített bennünket az izgalom. Elmúlt minden fáradtságunk, elvonult fejünk fölül a gond sötét felhője. Mit tesz az, hogy az óceán továbbűz minket Angatau partjáról? Sok más sziget van még a tengeren! Kilenc hűséges balsafarönkünk vihet most már ahova akar, csak mind a hatan együtt maradjunk a tutaj fedélzetén!
Három vendéghajós csónak tűnt elő az éjszakából, ott táncolt a vizén előttünk és Knut volt az első, aki a jó öreg Kon-Tiki fedélzetére ugrott. Hat sötétbőrű bennszülött jött utána. Nem volt sok idő magyarázkodni. Gyorsan megajándékoztuk a szigetlakókat, hogy nyomban visszafordulhassanak. Útjük kalandosnak ígérkezett, sem a fényt, sem a földet nem lehetett látni és csillag is csak néha bukkant elő a sűrű fellegek közül. Nekik pedig szél és áramlás ellen kellett evezniük, míg meg nem látják a parti jelzőtűz fényét. Bőven megjutalmaztuk őket élelmiszerrel, cigarettával és egyéb apróságokkal. Búcsúzóul mindnyájan szívélyesen kezet fogtak velünk.
A bennszülöttek láthatólag aggódtak értünk. Nyugat felé mutogattak, jelezve, hogy egyenesen a veszélyes korallzátonyok felé tartunk. A vezetőjüknek könny csillogott szemében és gyengéden arconcsókolt. - Aztán csónakjaikba ugrottak, mi meg hatan egyedül maradtunk a tutajon.
A Kon-Tikit sorsára bíztuk, úgy hallgattuk Knut beszámolóját.
Jóhiszeműen indult el a gumicsónakon a bennszülött vezető társaságában. Kísérője kezelte az evezőket; a zátony átjárójának nyílása felé tartott. Egyszer csak nagy csodálkozására észrevette a Kon-Tiki visszahívó fényjeleit. Meg akarta értetni a bennszülöttel, hogy vissza kell fordulnia, de az nem engedelmeskedett. Knut erre maga vette át az evezőt, de a polinéziai volt az erősebb. A legvadabb hullámverés közepén értelmetlen dolog lett volna dulakodni vele. Egyenesen átcsúsztak a korallzátony nyílásán és átkerültek a sziget felőli oldalára, majd egy hullám beemelte a csónakot a sziget földjére, egy nagy koralltömbre. Egy csapat bennszülött ragadta meg a csónakot és a part egy magasabb pontjára húzta, Knut pedig ott állt egymagában a pálmák alatt, nagy sereg ismeretlen nyelven fecsegő népség között. Barnabőrű, mezítlábas férfiak, asszonyok és gyermekek állták körül és kíváncsian fogdosták, vizsgálták ruhájának anyagát; ők maguk is elnyűtt európai ruhákat viseltek, de fehér ember nem lakott a szigeten.
Knut kiszemelt néhány jóképű legényt és jelekkel próbálta megértetni velük, hogy üljenek mellé a gumicsónakba és evezzenek együtt a Kon-Tikire. Ekkor egy nagydarab kövér férfi kacsázott oda. Nyilván a sziget főnöke lehetett, mert kopott katonasapkát viselt és erélyes, tekintélyt parancsoló hangon beszélt. A tömeg szétnyílt előtte. Knut kézzel-lábbal, az angolt és a norvéget keverve, neki is elmagyarázta, hogy evezősökre volna szüksége, mert vissza kell mennie a tutajra, még mielőtt minket elsodorna a szél. A főnök sugárzó arccal bólogatott, de nem értett semmit. Végül is Knut - minden tiltakozása ellenére - kénytelen volt vele menni a faluba, az egész lármás gyülekezet kíséretében.
A falu házacskái között kutyák és disznók kóboroltak. Friss gyümölccsel megrakodott szép lányok jöttek eléje. Nyilvánvaló volt, hogy a bennszülöttek mindent előkészítettek, hogy lehetőleg kellemessé tegyék Knut számára az ott-tartózkodást, de Knutunk ettől sem lett vígabb. Szomorúan gondolt a tutajra, amelyet a szél most nélküle hajt nyugat felé. A bennszülöttek szándéka nyilvánvaló volt. Nagyon szívesen látták a vendéget, hiszen jól tudták, hogy a fehér ember hajója sokféle jót szokott hozni. Ha sikerül Knutot a szigeten tartani, akkor előbb vagy utóbb társai is visszajönnek a különös vízijárművön. Tudták, hogy egyetlen fehérember sem hagyja el útitársát egy olyan félreeső kis szigeten, mint Angatau.
Sok különös tapasztalattal gazdagodva, Knut végre elillant közülük és leszaladt a csónakhoz, amelyet bámulok serege állott körül. Nemzetközi jelbeszédével most végre sikerült megértetni velük, hogy még ma éjjel mindenképpen vissza kell térnie arra az átkozott tutajra, amelyiknek olyan sietős lett az útja, hogy egy percet sem időzhet tovább.
A bennszülöttek erre cselhez folyamodtak. Bizonygatni kezdtek, hogy a tutaj partot ért és mi többiek is partra szálltunk a sziget csúcsának másik oldalán. Knut egy pillanatra megzavarodott, de ekkor, élénk hangok hallatszottak a part felől, ahol nők és gyermekek gondozták a lobogó tüzet. A három csónak érkezett vissza és Knut megkapta papírra írt üzenetemet. Kétségbeejtő helyzetben volt. Az utasítás úgy szólt, hogy egyedül ne evezzen ki a tengerre, a bennszülöttek viszont nem hajlandók segítséget adni.
A szigetlakók között ezalatt szenvedélyes, lármás vitatkozás folyt. Az újonnan érkezettek, akik látták a tutajt, igyekeztek megmagyarázni társaiknak, hogy Knutot nem érdemes a szigeten tartani, hiszen a többiek úgysem tudnak partraszállni. A tanácskozásnak az lett a vége, hogy Knut nemzetközi nyelven megfogalmazott ígéretei és fenyegetései eredményeseknek bizonyultak: a három csónak legénysége hajlandónak mutatkozott kikísérni őt a nyílt tengerre, hogy utolérjék a közben már nagyon messzire sodródott Kon-Tikit. Knut csónakját kötélre vették és nekiindultak a koromsötét trópusi éjszakának, míg a falu reményében csalatkozott népe mozdulatlanul állt a pislákoló rőzsetűz mellett és szomorúan szemlélte hirtelen jött fehér barátjának éppoly hirtelen távozását. Valahányszor egy hullám magasba emelte a csónakot, Knut és társai láthatták a tutaj gyönge fényjeleit. A fatörzsből vájt hosszú, karcsú polinéziai csónakok, amelyek egyensúlyát külön növelték az oldalsó vendéghajók, kés módjára szelték a vizet, de Knutnak mégis úgy tetszett, hogy egy örökkévalóság telt el addig, míg a Kon-Tiki fedélzetére nem léphetett.
- Jól mulattál a parton? - kérdezte irigyen Torstein.
- De mennyire! Sajnálhatod, hogy nem láttad a hula-hula táncot lejtő szép lányokat - ugratta őt Knut.
Leeresztettük a vitorlát és kiemeltük a kormánylapátot, majd mind a hatan bebújtunk a bambuszkabinba, és olyan mozdulatlanul aludtunk, akár a fehér koralltömbök Angatau partján...

*

És újabb három napig róttuk megint az óceánt, anélkül hogy földet láttunk volna.
A szél egyenesen a hírhedt Takume- és Raroia-zátonyok felé hajtotta balsafatutajunkat. A zátonyok negyven-ötven mérföld szélességű sávon zárták el az utunkat. Kétségbeesett erőlködéssel igyekeztünk úgy kormányozni a tutajt, hogy északra kerüljünk a veszedelmes zátonyvonaltól. Egy darabig úgy látszott, hogy jól megy minden. De negyednap éjjel az őrszem izgatott hangja mindnyájunkat a fedélzetre szólított.
A szél megváltozott és egyenesen a Takume-zátonynak hajtotta a Kon-Tikit. Esett az eső, olyan sötét volt, hogy kinyújtott kezünket se láttuk, a korallzátony pedig már nem lehetett messzire, már valahol a közelben leselkedett ránk.
Az éjszaka kellős közepén haditanácsot tartottunk. Az életünkről volt most szó. A zátonyvonal északról való megkerülése már reménytelennek látszott, ehelyett tehát meg kell próbálnunk dél felől megkerülni. Fordítottunk a vitorlán meg a kormányon, és veszedelmes vitorlázásba kezdtünk, hátunkban az állhatatlan északi széllel. Ha visszatérne a keleti szél, mielőtt végigvitorlázhatnánk az ötvenmérföldnyi koralltorlasz mentén, akkor menthetetlenül ki vagyunk szolgáltatva a hullámtörésnek.
Megbeszéltük azt is, mit fogunk tenni, ha hajótörést szenvednénk. A fedélzeten kell maradnunk minden áron! Ne másszunk az árbocra, ahonnan az összeütközés ereje úgy lerázhatna, mint a szél az érett gyümölcsöt. Mindenki fogódzkodjék a kötelékbe, ha a tutajt elborítanák a hullámok! Meglazítottuk a gumicsónak kötelékeit, beletettük a vízhatlan ponyvába jól beleburkolt kisebbik rádiókészüléket, egy kevés ennivalót, ivóvizet és a gyógyszeres dobozt. Mert a könnyű gumicsónakot nélkülünk is partra sodorhatja a víz, ha mi magunk esetleg épségben, de készletünk elvesztése árán jutnánk át a zátonyon. A Kon-Tiki farára hosszú kötelet erősítettünk, parafaúszókkal felszerelve. Ennek az volt a rendeltetése, hogy a kötélnél fogva behúzhassuk a lagúnába a tutajt, ha esetleg megfenekletté kinn a zátonyon. Ezek után újra lefeküdtünk, a fedélzeten ázó őrszemre bízva a továbbiakat.
Míg az északi szél tartott, a tutaj lassan, egyenletesen siklott a láthatáron túl leselkedő zátonytorlasz homlokzata mentén. Éjfél után egy órakor elakadt a szél, majd újra feltámadt, de már keleti irányba fordult! Erik helymeghatározása szerint most már annyira délre sodródtunk, hogy ha a szerencse csak kissé is kedvez, el tudjuk érni a Raroia-zátonysor déli végét. Ha ez sikerül, akkor megkerüljük és meghúzódunk a túlsó oldal szélmentes vizén, mielőtt a szél a mögötte fekvő többi zátony közelébe sodorna. Ez volt a századik éjszakánk a tengeren.
Késő éjjel álmomból hirtelen valami nyugtalan érzés keltett fel. Valami szokatlant éreztem a hullámok mozgásában. A Kon-Tiki másképp hintázott, mint ahogy szokott. Idővel érzékennyé váltunk a rönkök ringásának ritmusában beállott változások iránt. Nyomban valami közeli part szívóhatására gondoltam. Kimentem a fedélzetre és körülnéztem az árbocról, de csak vizet láttam. Visszamentem a kunyhóba, de nem tudtam elaludni csak lestem az idő múlását.
Hajnalban, közvetlenül hat óra előtt Torstein sietve csúszott le az árboc kilátójáról. Pálmával fedett apró szigetek sorát látta a tutaj előtt. Mindenekelőtt a lehetőséghez képest dél felé fordítottuk a kormánylapátot. Azok a szigetek, amelyeket Torstein látott, bizonyára a Raroia-torlasz mögött gyöngysorként elszórt kis korallszigetek lesznek. Úgy látszik, éjjel egy északi irányú áramlásba jutottunk.
Fél nyolcra az egész nyugati látóhatárt elfoglalta az apró, pálmaborította szigetek sora. A legdélibb körülbelül egyirányban volt a tutaj orrával. És bármerre néztünk a fedélzet jobboldaláról, szigetek és pálmacsoportok látszottak mindenütt, míg apró poncokká zsugorodva el nem vesztek északon a távolban. A legközelebbi, sem lehetett messzebb négy-öt tengeri mérföldnél.
Az árbocról kitekintve megállapítottuk, hogy bár a tutaj orra egyenest a szigetsor legutolsó tagja felé mutat, oldalvást való kitérésünk olyan tetemes, hogy mégsem haladhatunk abban az irányban. A szél átlósan éppen a koralltorlasz felé hajtott bennünket. Ha a hajótő szerepét betöltő, lelógó deszkák szilárdabbak lettek volna, akkor lehetett volna még valamelyes reményünk a Kon-Tiki irányítására; de közvetlenül mögöttünk cápák úsztak, lehetetlen volt tehát a rönkök alá merülni, hogy megfeszítsük a meglazult kötéseket.
Láttuk, hogy már csak órák kérdése, mikor kell megválnunk a Kon-Tikitől. Ez alatt az idő alatt minden előkészületet meg kell tennünk, hogy ép bőrrel megússzuk a kikerülhetetlennek látszó összeütközést a zátonnyal. Mindenki tudta, mi a dolga, ha eljön a perc: mindenki ismerte a saját felelősségére bízott feladatot, így tehát nem áll fenn az a veszély, hogy fejetlenül ide-oda kapkodunk, mikor a másodpercek is számítanak.
A tutaj fel-alá bukdácsolt a hullámok hátán, miközben a szél a szárazföld felé űzte. A hullámok nyugtalanságát már kétségtelenül a zátony okozta: egyik-másik továbbjutott, mások pedig visszazúdultak a hiába ostromolt korallfalról. Teljes vitorlával haladtunk, mert még mindig nem adtuk fel a reményt, hogy sikerül elkanyarodnunk. De mind közelebb és közelebb sodródtunk a zátonytorlaszhoz, s már azt is kivehettük az árbocról, hogy a kis pálmás szigetek egész füzérét egy hosszú korallfal köti össze, amelyet néhol teljesen ellep, másutt meg elénk tár az óceán. A korallfal úgy feküdt ott, mint egy kikötő mólója, előtte fehéren tajtékzott a magasba felcsapódó víz.
A Raroia-atoll tojásdad alakú; az átmérője - nem számítva a hozzá kapcsolódó Takume-zátonyokat - mintegy huszonöt tengeri mérföld. Mi a keletre néző, leghosszabb oldal előtt hánykolódtunk. Maga a zátonysor, amely a látóhatár egyik szélétől a másikig húzódik, csak néhányszáz méter széles; mögötte a lagúna csendes vizéből idillikus apró szigetek emelkednek ki.
Vegyes érzelmekkel figyeltük, amint előttünk az egész látóhatáron szüntelen visszaverődnek, és magasba csapnak a kék óceán hullámai. Amerre tekintettünk, mindenütt forrt, tajtékzott a tenger. Tudtam, mi vár ránk. Jártam már a Tuamotu csoport szigetein, és bár biztonságban álltam a parton, mégis újra meg újra megdöbbentett a hatalmas színjáték, amint a nyílt tenger hullámai megtörnek a korallzátonyon. Déli irányban további koralltorlaszok és szigetek merültek fel lassanként a látóhatáron. Minden arra mutatott, hogy éppen a korallfal homlokzatának közepével vagyunk szemközt.
A Kon-Tikin minden előkészületet megtettünk már az utazás befejezéséhez. Becses ingóságainkat a kabinba hordtuk és erősen lekötöztük. Okmányainkat és följegyzéseinket vízálló ponyvába burkoltuk a filmekkel és mindama más kényes felszereléssel együtt, ami nem állja a tenger vizét. Az egész kabint leborítottuk ponyvával és válogatottan erős kötelekkel körülkötöttük. Mikor már egészen bizonyos lett, hogy hiába reménykedünk, felszedtük a bambuszfedélzetet, machete-késeinkkel pedig elvágtuk a merőlegesen letolt egyensúlyozó deszkák gúzsait. Nehéz munka volt felhúzni a ráktelepekkel vastagon benőtt deszkákat, de legalább tutajunk most már alul nem terjedt mélyebbre, mint amennyi a rönkök vastagsága volt, így a hullámok könnyebben átemelhetik majd a torlaszon. Az egyensúlyozó deszkák nélkül, behúzott vitorlával a tutaj már teljesen oldalt futott és egészen a szél meg az ár játékszere lelt.
A leghosszabb kötél egyik végére saját tákolmányú horgonyt kötöttünk. Ez üres víztartályokból állt, amelyeket elhasznált szárazelemekkel és más súlyos lomokkal töltöttünk meg, s amelyekből egymással szemben elhelyezett nehéz mangrovefahegyek álltak ki. A horgonykötél végét az árboc tövére csavartuk. Azt akartuk, hogy a tutaj háttal előre kerüljön a hullámverésbe, amikor a horgonyt már kidobtuk.
Az első számú rendelet, amely első és utolsó irányelvünkül szolgált, ez volt: fogóddz teljes erőddel a tutajba! Bármi történik, ne engedd magad lesodorni a fedélzetről, mert egyedül az alattunk levő balsafagerendázat tudja kiállni a torlaszhoz való ütődést. Nekünk magunknak éppen elég dolgunk lesz azzal, hogy ellenálljunk a víz erejének. Aki itt esnék le a tutajról, menthetetlenül a szívóhatás áldozata lesz, amely ide-oda dobálja az éles szirteken. A gumicsónakot felboríthatják a meredek hullámok, vagy pedig - hat utasának súlyától túlterhelten - csíkokra hasítja a zátony. A balsafát azonban előbb-utóbb át fogja sodorni a torlaszon az ár és vele együtt átvisz bennünket is - ha lesz erőnk és bátorságunk kitartani.
Majd mindnyájan cipőt húztunk - száz napja most először -, és előkészítettük mentőöveinket! Az utóbbi intézkedés tulajdonképpen felesleges volt már, hiszen a vízbehullót itt nem a megfulladás, hanem a szirteken való szétzúzódás veszélye fenyegette.
Arra is jutott még időnk, hogy útlevelünket és megmaradt néhány dollárunkat zsebre tegyük. Igaz, hogy nem az idő rövidsége aggasztott bennünket. Izgalommal és aggodalommal teljes órák teltek el; tehetetlenül sodródtunk az árban, méterről méterre közeledve a torlaszhoz. A fedélzeten mégis dicséretreméltó nyugalom uralkodott. Ki-bejártunk a kabinajtón, s némán vagy csak egy-két szót szólva végezte ki-ki a maga munkáját. Arcunk komoly volt, hiszen mindnyájan tudtuk, mi vár ránk. De nem kapkodtunk fejvesztetten, nyugodtan néztünk a ránk váró nehézségek elébe, s ez mutatta meg igazán, hogy a hosszú hónapok alatt milyen megdönthetetlen bizalom támadt bennünk a tutaj iránt. Ha baj nélkül hozott át az óceánon, akkor elevenen partra is fog juttatni.
Kunyhónk úgy tele volt tömve a különböző élelmiszerek és felszerelések jól lekötött halmazával, hogy Torstein alig tudott a rádiósarokba furakodni. A rövidhullámú leadót kezelte.
Rendszeres összeköttetést tartottunk fenn a callaói Haditengerészeti Akadémiával, amely most már négyezer tengeri mérföldnyire volt tőlünk. És még távolabb kerültünk Haltól, Franktól meg a többi észak-amerikai amatőr rádióstól. A véletlen azonban úgy akarta, hogy a fiúk éppen az előző napon találjanak kapcsolatot egy igen ügyes amatőrrel Rarotongán, a Polinéziához tartozó Cook-szigetek egyikén. Két rádiósunk ezért - a szokástól eltérően - már korán reggel készült vele külön kapcsolatra. Miközben egyre közelebb sodródtunk a koralltorlaszhoz, Torstein keze egyre a készülék gombján nyugodott és szünet nélkül hívta Rarotongát.
A Kon-Tiki hajónaplójában ezekről az órákról a következő bejegyzést találom:
"8 óra 15. Lassan és mindjobban közeledünk a szárazföldhöz. A szigetek pálmafáit már szabad szemmel is jól látjuk.
8 óra 45. A szél még kedvezőtlenebb irányt vett. Nincs semmi reményünk a zátony megkerülésére. Senki sem nyugtalan, de lázas sietséggel tesszük meg a szükséges előkészületeket. Valamit látni a közelünkben levő szirtszakaszon. Talán egy vitorlás roncsa, de az is lehet, hogy csak uszadékfa.
9 óra 45. A szél a zátony mögötti legdélibb sziget felé repít minket. Olyan közel jutottunk a torlaszhoz, hogy a részleteit is megfigyelhetjük. Olyanféle, mint egy fehér és vöröspettyes fal, amely csupaszon emelkedik ki a tengerből. Bástyaöv, mely az egész szigetcsoportot körülfogja. A torlaszról mindenütt fehér tajték csapódik az ég felé. Bengt jó meleg reggelit tálal. Az utolsót a nagy pillanat előtt.
Jól figyeltük meg. A zátonyon valóban hajóroncs fekszik. Már olyan közel vagyunk a torlaszhoz, hogy nemcsak a mögötte fekvő lagúnát, hanem a lagúna túlsó oldalán fekvő szigeteket is látjuk."
Míg e sorokat írtam, a hullámverés mennydörgésszerű robaja egyre közeledett hozzánk; a hang a zátony felől jött és megtöltötte a levegőt, mintha szünet nélküli dobpergés jelezné a Kon-Tiki utolsó, izgalmas kalandjának kezdetét.
További sorok.
"9 óra 50. Igen közel vagyunk a torlaszhoz, vele párhuzamosan sodródunk. Száz méternyire sincs tőlünk. Torstein a rarotongai rádióssal beszél. Eddig minden rendben megy. Most már meg kell fogóznom. Mindenki teljesen nyugodt. A kilátások nem kedvezőek, de bízunk, hogy sikerülni fog a partrajutás!"
Néhány perccel később kidobtuk a horgonyt. Feneket ért. A Kon-Tiki várakozásunknak megfelelően megfordult és háttal indult a hullámverésnek, így nyertünk még néhány értékes percet; Torstein tovább kalapált a leadó gombjával, mintha megbolondult volna. Most sikerült megkapnia Rarotongát. Az óceán vadul ostromolta az előttünk álló szirtfalat, a hullámok dühödten csaptak a magasba és hulltak vissza ismét. Mindenki a fedélzeten dolgozott, Torstein pedig most adta le üzenetünket. Jelentette, hogy a Raroia-zátony felé sodródunk. Arra kérte Rarotongát, hogy tartsa fenn velünk az összeköttetést és ugyanezen a hullámhosszon óránként próbáljon hívni bennünket. Ha harminchat órán túl nem jelentkeznénk, akkor Rarotonga értesítse a washingtoni norvég követséget. A leadást ezzel végezte: "Rendben. Most futjuk az utolsó ötven métert. Viszontlátásra."
Azzal kikapcsolta a rádiót. Knut lepecsételte a feljegyzéseket és azután amilyen gyorsan csak tudtak, mellénk siettek a fedélzetre, mert érezhető volt, hogy a horgony enged.
Minden hullám magasabbra csapott az előzőnél, a hullámok között mély völgyek keletkeztek, s éreztük, hogy a tutaj egyre fékevesztettebben, egyre magasabban hintázik fel-alá!
Újra elhangzott a parancs:
- Fogóddz! Ne a rakománnyal, csak az életeddel törődj!
Annyira közel voltunk már a zuhatag belsejéhez, hogy a víz állandó dörgését sem hallottuk a zátonyon. Csak az a tompa puffanás jutott el agyunkig, amivel a legközelebbi hintáztató hullám tört meg a szirten.
Mindenki készen állt, szorosan kapaszkodott a szerinte legbiztosabbnak vélt kötélbe. Csak ahhoz a két erős kötélhez nem állt senki, amelyik az árboctól a hátsó véghez futott, mert ha az árboc kidől, akkor ezek a kötelek lelógnak a fedélzetről, a zátony fölé. Csak Erik ugrott be a kabinba a legeslegutolsó pillanatban, mert eszébe jutott, hogy az előírás egy részét nem teljesítette - nem is tudja, hol a cipője!
Senki sem tartózkodott a tutaj előrefordult farészén, hiszen tudtuk, hogy az fogja kapni a legerősebb ütést. Herman, Bengt és Torstein felmászott a ládákra, amelyek a kabinfal elé voltak kötözve; Herman a tetőgerincről lecsüngő kötélbe kapaszkodott, a másik keltő pedig az árbockötelet markolta meg, amelyen a vitorlát szoktuk felhúzni. Knut és én az árboctőtől a tutajorrhoz futó vezérköteleket fogtuk, úgy számítva, hogyha az összeütközés ereje az árbocot, a kabint és minden mást lesodor is a fedélzetről, a tutajhoz erősített kötél akkor is a fedélzeten marad, hiszen szemben vagyunk a hullámokkal.
Mikor aztán éreztük, hogy teljesen a vizek hatalmába kerültünk, elvágtuk a horgony kötelét. Egy hullám azonnal felkapta a tutajt és magasra emelte a levegőbe. A nagy pillanat elérkezett! Még lélegzetvételre sem volt időnk, máris visszazuhantunk az örvénybe, miközben megremegett lábunk alatt a rozoga, minden ízében recsegő-ropogó tutaj. Vérünk forrt az izgatottságtól. Emlékszem, hogy - más lehetőség híján - a karomat lendítettem magasba és teli tüdőmből azt kiáltottam:
- Hurrá!
Értelmetlen volt ugyan, de valamelyes megkönnyebbülést szerzett ez a kiáltás, és ártani természetesen nem ártott. A fiúk nyilván azt hitték, hogy megbolondultam, de mindnek sugárzott az arca és lelkesen vigyorogtak, ördögi gyorsasággal száguldottunk előre a mögöttünk rohanó hullámok tetején. Ez volt a Kon-Tiki utolsó nagy próbája! De tudtuk, hogy jól fog menni minden, mert jól kell mennie!
Lelkesedésünk azonban csakhamar lelohadt. Hátulról egy csillogó zöld üvegfalhoz hasonló, meredek hullám rohant ránk. Éppen hullámvölgyben voltunk, mikor felénk gördült és abban a pillanatban, amikor megláttam magasan a fejünk felett, erős ütést éreztem és már el is merültem a víztömegben. Egész testemben éreztem a szívást, olyan erővel, hogy minden izmomat meg kellett feszítenem és csak egyetlen dologra tudtam gondolni: "Fogóddz! Fogóddz!" Eszembe jutott, hogy az ilyen kétségbeejtő pillanatokban karunk könnyen felmondja az engedelmességet, még mielőtt az elme mérlegelné a körülményeket. Azután éreztem, hogy a víztömeg lerohan rólam és meglazul a testemet fogva tartó szörnyű szorítás. Mikor a szörnyű vízfal továbbrohant, láttam, hogy Knut gombóccá görnyedve még mindig mellettem fogódzkodik. Hátulról nézve a nagy hullám elég laposnak, átlagosnak látszott. Mikor ránkrohant, végigsöpörte a kunyhó fedelét is, de három társam továbbra is ott kapaszkodott; a víz nyomása szorosan a kabin tetejéhez préselte őket.
Még nem süllyedtünk el.
A pillanatnyi szünetet arra használtam fel, hogy helyzetet változtassak, miközben kézzel-lábbal az erős kötél köré fontam magamat. Knut leereszkedett eddigi helyéről és tigrisugrással ott termett a többiek mellett a ládák tetején, a kabinfal védelmében. Hallottam bizakodó kiáltásukat, de ugyanakkor már láttam, hogy újabb zöld vízfal tornyosodik mögöttünk. Figyelmeztetően kiáltottam, és a kapaszkodásban szinte megmerevedni éreztem görnyedező testemet. Egy pillanat alatt újra ránk zúdult a pokoli víztorlasz, és a Kon-Tiki egészen eltűnt a víztömeg alatt. Mintha az óceán minden dühét erre a néhány, szinte batyuvá összehúzódott emberi lényre zúdította volna. Kiálltuk a második megpróbáltatást is. De most a harmadik következett.
Utána hallottam a kötéllétráról Knut diadalkiáltását:
- Állja a tutaj!
A három egymást követő hullámlökés ütése mindössze az árbocot és a kabint görnyesztette meg. Éreztük, hogy legyőzzük az elemek erejét és a győzelmi lelkesedés új erőt adott.
Ekkor megpillantottam hátulról a negyedik, az eddigieknél is hatalmasabb hullámhegyet. Ismét figyelmeztetően kiáltottam a többieknek, majd olyan magasra kapaszkodtam a kötélben, amennyit egy lendülettel el lehet érni, és minden erőmmel belefogództam. Utána eltűntem a fölöttünk tornyosuló zöld fal közepében. Éreztem, hogy nem hullunk, de tutajostul együtt zuhanunk az új hullámfal kellős közepébe. A feltornyosult hullám magasságát társaim - akik hátrább álltak és láttak engem eltűnni a víztömegben - nyolc méternél is többre becsülték, tajtékzó taraja pedig még vagy öt méter lehetett. Most a fiúkon söpört végig ez az iszonyatos víztömeg és őket is csak a lelki parancs tartotta: "Fogódzni, fogódzni!"
Ekkor vágódhattunk a torlaszhoz. Magam csak a kötél feszülésén éreztem, amely mintha görcsösen megtekeredett és visszalazult volna. De hogy az ütődés tompa hangja alulról vagy felülről jött-e, azt nem tudtam volna megmondani. Csak pillanatokra merültünk a víz alá, de ezt a néhány pillanatot csupán olyan erőfeszítés árán tudtam kibírni, amilyenre különben nem lennék képes. Az ember teste egészében több erőt tud kifejteni, mint az izmai egymagukban. Éreztem, hogyha el kell pusztulnom, akkor így, a kötél köré fonódva halok meg, de nem engedem el, nem adom meg magamat. Ez volt egyetlen gondolatom, amire emlékszem.
A hullámhegy ránkzuhant, átzúdult rajtunk, majd tovagörgött; a fedélzeten pedig szörnyű látvány maradt utána. A Kon-Tiki úgy megváltozott, mintha egy varázsló pálcája suhintott volna végig fölötte. A tutaj, amely hónapokon át olyan hűségesen szelte velünk a vizeket, szinte felismerhetetlen ronccsá vált.
Társaim közül csak egyetlenegyet láttam. Kinyújtott karral, arcraborulva feküdt keresztben a kártyavárként összeroskadt kunyhó tetején. A mozdulatlan alak Herman volt. A többiek eltűntek. Közben a vízhegy tovább verdeste a koralltorlasz falát. Az acélkemény fából készült árboc úgy összetört, mint egy gyufaszál. Felső része a kunyhó tetejére zuhant, úgy hogy az árboc és egész felszerelése a tutaj pereméről lógott a tengerbe. Hátul a kormánytőke kifordult, a keresztgerendák széthasadtak, a kormányrúd és a kormánylapát forgáccsá zúzódott. A tutaj orrán a mellvéddeszkák úgy összeroppantak, mint az eltaposott cigarettásdobozok. A fedélzet egész borítása fölszakadt és vizes papírként tapadt a kabin elülső keskeny falának roncsára. Ládák, kannák, vászongöngyölegek s mindenféle felszerelési tárgyak hevertek szanaszét. A romhalmazból itt-ott egy-egy bambuszvég vagy kötéldarab látszott ki. A fedélzet a legteljesebb káosz képét nyújtotta.
Megdermesztett a látvány. Érdemes volt megkapaszkodnom a kötélben? Hiszen egész vállalkozásom elveszti minden örömét, minden értékét, ha öt társam közül csak egyet is el kell veszítenem! Az utolsó ütés után pedig csak egyetlenegy maradt a fedélzeten!
E pillanatban Torstein összevissza vert feje jelent meg a tutaj oldalán. Az egyik árbockötélbe kapaszkodott, majomügyességgel visszatornázta magát a rönkökhöz s ott felkúszott a kabin romjaihoz. Herman is felém fordította a fejét, kényszeredetten és bátorítóan rámmosolygott, de nem mozdult. Hatalmasat kiáltottam, abban a gyenge reményben, hogy a többiek meghallják s Bengt nyugodt hangja felelt rá, jelentve, hogy mindenki a fedélzeten van. Kötelekbe kapaszkodva feküdtek amögött a zűrzavaros barikád mögött, amely a bambuszfedélzet roncsaiból halmozódott fel.
Mindez pár pillanat alatt folyt le, mialatt a visszacsapó hullám a Kon-Tikit kisodorta a boszorkányüstből. De nyomban rázúdult a következő hullám.
Most utoljára kiáltottam bele a fékevesztett tombolásba: "Fogóddz!" - megkapaszkodtam magam is és eltűntem a víztömegben, amely ránk zuhant és csak két-három végtelennek tetsző másodperc múlva hagyott maga mögött. Erőmnek már a legeslegvégén voltam. Láttam, hogy a rönkök végei éles sebhelyet szakítanak a korallzátony falába, de nem jutnak át fölötte. Azután ismét visszahúzott minket az irtózatos szívóerő. Azt is láttam, hogy két társam keresztben - hosszában fekszik a kabin tetején. De már egyikünk sem mosolygott. A bambuszbarikád mögül váratlanul egy nyugodt hangot hallottam:
- Így nem megyünk sokra!
Teljesen erőt vett rajtam a csüggedés. Mivel a letört árboc mind jobban túlhajolt a tutaj hátsó szélén, egyszer csak ott függtem egy laza kötélbe kapaszkodva a tutajon kívül, a víz fölött. Jött az újabb hullám. Mire ezen is túlestünk, halálos fáradtságot éreztem. Egy gondolatom volt csupán: felmászni a rönkökön és lefeküdni a barikád mögé. A legközelebbi hullámvisszacsapódás pillanatában először láttam az elém ereszkedő habfüggönyön át a csupasz, göröngyös, vörös bástyafalat.
Ugyanakkor észrevettem Torsteint, aki kétrét hajolva állt a csillogó vörös korallok szirtjén és két kézzel fogódzott a kezében tartott kötélvégnyalábba. Mögötte éppen Knut is ugrásra készült. Rájuk kiáltottam, hogy mindnyájan maradjunk a tutajon, mire Torstein, akit a víznyomás sepert le a fedélzetről, macskaügyességgel visszaugrott.
Még két vagy három hullám gördült át rajtunk rettenetes erővel. Aztán már csak arra emlékszem, hogy kívül-belül sistergett a víz, közben pedig éreztem, hogy a tenger átemelte a tutajt a vörös szirten, én pedig egyre lejjebb süllyedtem, a zátony csupasz fala felé. Egy pillanat múlva már csak a hullámok tarajának sós tajtéka permetezett rám, úgy hogy vissza tudtam kapaszkodni a tutajra. Mindnyájan a rönkök hátsó vége felé igyekeztünk, amely rézsútosan magasra emelkedve állt a szirten.
Ebben a pillanatban Knut nagy lendülettel a korallszirtre ugrott és megragadta azt a kötelet, melyet parafaúszókkal telerakva az árboctőre erősítettünk. Míg a visszacsapó hullám elvonult, ő a kavargó vízben átvergődött vagy harminc méternyire befelé, ahol biztonságban állhatott a kötél végét kézben tartva, amíg a következő hullám feléje tajtékzott, elhalt és visszahömpölygött a lapos szirten, mint valami széles folyam.
Majd Erik kalimpált elő az összeroskadt kunyhó alól, cipővel a lábán! Ha vele maradunk, sokkal könnyebben úsztuk volna meg a kalandos partraszállást. A kunyhót ugyanis a hullámok nem mosták le a fedélzetről, csak szép laposra összenyomták a vízhatlan vászon alatt. Erik tehát kényelmesen elnyújtózva feküdt a rakomány között és hallgatta a mennydörgő lármát a feje fölött, miközben az összeroskadt bambuszfalak lefelé görbültek. Bengt jókora ütést kapott a letört árboctól, de sikerült Erik mellé a kabin romjai alá bújnia. Valamennyien oda feküdtünk volna, ha előre tudjuk, hogy milyen szilárdan fognak állni a bambuszfalak a tutaj talpazatán a víztömegek legnagyobb nyomása alatt is.
Most már Erik is készenlétbe helyezkedett a tutaj végén, és mihelyt a tenger visszahúzódott, ő is felkúszott a szirtre. Utána Bengt, majd Herman következtek. Tutajunkon eközben minden egyes hullám lökött egyet. Mire Torsteinre és végül rám került a sor, már annyira feljutott a tutaj a zátonyra, hogy már nem is volt okunk rá, hogy elhagyjuk. Nyomban megkezdtük hát a mentés munkáját.
Mintegy húszméternyire voltunk a torlasz gonosz peremétől, pokoli szenvedésünk okozójától, amelyet egymás után következő hullámokkal ostromolt az óceán. A korallállatkák olyan magasra építették az atollt, hogy csak a hullámok tarajáról tudott átcsapni hozzánk és a halaktól nyüzsgő lagúnába a tengervíz friss árama. Itt, a torlasz belső oldalán volt a korall igazi hazája; buján tenyésztek itt a legkülönösebb alakú és legpompásabb színű korállképződmények.
Messze a korallszirt peremétől, fenn a zátonyon társaim megtalálták az odasodródott, vízzel megtelt gumicsónakot sértetlen épségben. Kiürítettük és odahúztuk a tutajroncs mellé. Beleraktuk a legfontosabb felszerelést: a rádiókészüléket, az élelmiszert és az ivóvizet. Mindezt áthúztuk a zátonyon és halomba raktuk egy magános magas koralltömbön, mely úgy feküdt ott, mint valami égből hullott meteorkő. Azután visszamentünk a roncshoz, újabb rakományért, hiszen nem tudhattuk, hogy milyen magasra emelkednek majd a hullámok a dagály idején.
A zátony mögötti sekély vízben valami csillogó tárgy feküdt. Odagázoltunk, hogy kihalásszuk. Nagy meglepetésünkre két üres konzervdobozt találtunk. Igazán nem vártuk volna, hogy ilyesmire akadunk itt. De mennyivel nagyobb lett meglepetésünk, mikor megállapítottuk, hogy mindkét doboz egészen friss nyitású, és éppen olyan betűkkel áll rajta az "Ananász" felirat, mint a mi, kipróbálás céljából magunkkal hozott konzerveinken. A két doboz a saját készletünkből való volt. A Kon-Tikin elköltött utolsó étkezés után dobtuk üresen a tengerbe. No, elég hamar utolértük őket.
Éles, hasadozott szélű korallépítményeken állottunk s az egyenetlen talajon hol bokáig, hol mellig gázoltunk a zátony felszínének árkaiban és mélyedéseiben. Az ágas-bogas korallfélék és a virágállatok olyan benyomást keltettek, mintha kaktuszokkal és sárga, vörös, zöld és fehér színű megkövült növényekkel borított mesebeli sziklakertben járnánk. Nincs olyan szín vagy forma, amely ne lett volna képviselve a korallok, algák, kagylók, tengeri csigák és a legfantasztikusabb alakú halak nyüzsgő sokaságában. A mélyebb árkokban kisebbfajta, félméteres hosszúságú cápák suhantak felénk, de elég volt a tenyerünkkel csapkodni a vizet, hogy elűzzük őket magunktól.
Azon a helyen, ahol partot értünk, csak tócsák és száraz korallfoltok voltak körülöttünk; beljebb a kékvizű, csendes lagúna feküdt. A dagály már visszavonulóban volt, s mind több és több korallszirt emelkedett ki a vízből, közben pedig a zátony külső falát szakadatlanul ostromló hullámok szintje egy fokkal alább szállott. Nem tudhattuk, mi történik a keskeny zátonyon, ha újra beáll a dagály, máshová kellett tehát vonulnunk.
A koralltorlasz úgy helyezkedett el, mint egy félig elsüllyedt, észak-déli irányú várfal. A déli végén egy pálmaerdővel borított, hosszúkás kis sziget feküdt, tőlünk északra pedig alig 6-700 méternyire - egy másik, de jóval kisebb pálmasziget emelkedett ki a lagúnákból; fehérhomokos partja a lagúna kék vizébe lejtett, a fák törzse karcsún nyúlt az ég felé Olyan volt az egész sziget, mint egy gazdagon megrakott zöld virágos kosár, vagy mint egy darabka a paradicsomból.
Ezt a szigetet választottuk.
Herman mellettem állott. Szakállas arca csak úgy ragyogott. Egy szót sem szólt, csak kinyújtotta a kezét és csendesen mosolyogva a kis szigetre mutatott.
A Kon-Tiki még most is fent feküdt a torlaszon. A hullámok taraja át-átcsapott fölötte. Roncs volt, de tiszteletreméltó roncs. A fedélzet feldúlt és letarolt, de a quevedói erdőben nőtt kilenc balsafatörzs épp olyan épnek tetszett, mint amikor ráfogtuk a fejszénket. Ezeknek a törzseknek köszönhettük az életünket! A rakományból nem sokat rabolt el a tenger; a kabin belsejében elhelyezett holmik mind megmaradtak. Magunk szereltük le a tutajról mindazt, aminek tényleges értéke lehetett számunkra, és biztonságba helyeztük a napfényben álló nagy korallszirt tetején.
Mióta leugrottam a tutajról, határozottan hiányzott, hogy nem láthatom a Kon-Tiki orra előtt úszkáló pilótahalakat. A hatalmas rönkök most már alig arasznyi vízben feküdtek a zátony szélén és barna tengeri csigák hevertek alattuk. A pilótahalak és a dorádók eltűntek. Csak egy ismeretlen, lapostestű, pávaszem-mintás, tompafarkú halfaj példányai úszkáltak köztünk nyugtalanul. Egészen új világba érkeztünk. János, a kis rák is elköltözött valahová; bizonyára más búvóhelyet talált magának.
Búcsúzóul még egyszer végigtekintettem a roncson és egy pálmacsemetén akadt meg a szemem, amely egy összenyomódott kosárból kandikált ki. Egy kókuszdió-szemből kelt ki, s már félméternél is magasabbra nőtt, alul pedig két erős gyökeret fejlesztett. Ezzel a pálmacsemetével a kezemben gázoltam át a kis szigetre. Valamivel előttem Knut haladt boldogan a part felé, hóna alatt tutajunk apró másával, amelyet annyi türelemmel és szeretettel farigcsált a hosszú út folyamán. Utánunk Bengt jött, példás konyhafőnök. Homlokán jókora daganat ékeskedett, szakállából pedig csöpögött a tengervíz, míg kétrét görnyedve egy nagy ládát tolt maga előtt, amelyet újra meg újra megtáncoltattak a lagúnába átcsapó hullámok. Büszkén emelte fel előttem a láda tetejét. A konyhaládánk volt, benne szép rendben elhelyezve a gyorsfőző és a legszükségesebb konyhaeszközök.
Sohasem fogom elfelejteni ezt az utat a zátonyon át a mennyei szépségű pálmás sziget felé, mely szemlátomást nőtt és szépült, amint közeledtünk hozzá. Mikor elértem a homokos partot, ledobtam cipőmet és belefúrtam lábamat a meleg, száraz homokba. Minden lépés külön örömöt okozott az érintetlen, puha homokparton, mely a pálmák alá vezetett. Csakhamar összeborult fejem felett a fák lombkoronája. Továbbmentem, egyenesen a kis sziget közepe felé. A fákon érett kókuszdiók csüngtek, a bokrokon pedig hófehér virágok nyíltak, melyek valósággal elszédítettek átható, édes illatukkal. Két szelíd halászka röpködött vállam körül. Olyan fehérek voltak és olyan libbenve szálltak, mint egy-egy könnyű felhő. A lábam alatt apró, csillogóhátú gyíkok cikáztak, de a sziget legtekintélyesebb lakói a vérvörös remeterákok voltak, melyek a hátukhoz tapadó, tojásnagyságú lopott csigahéjjal mászkáltak szerteszét.
Egészen lenyűgözött és meghatott ez a sok szépség. Térdre ereszkedtem és ujjaimat mélyen befúrtam a puha, meleg homokba.
Az utazás végére értünk. Mindnyájan életben maradtunk. Partra szálltunk egy kicsiny, lakatlan, óceániai szigeten. De milyen szigeten!
Torstein ért hozzám. Ledobta a hátán cipelt zsákot, hanyattvágta magát a földön és szótlan elragadtatással bámulta a pálmák zöld lombkoronáját és a könnyedén, nesztelenül szállongó fehér madarakat. Csakhamar mind a hatan ott heverésztünk. A mindig tevékeny Herman felkúszott egy fiatal pálmára és leszakított egy csomó nagy, zöld kókuszdiót. Machete-késeinkkel levágtuk a diók puha tetejét, mint a lágytojás sipkáját, és kiszáradt torkunkat a világ legüdítőbb italával, a fiatal kókuszdió édes, hideg tejével frissítettük fel. A zátony külső oldalát pedig egyhangúan döngették közben a paradicsomi szigetet őrző hullámok.
- A purgatórium egy kissé nedves volt - mondta Bengt -, de a paradicsom többé-kevésbé mégis csak olyan, amilyennek elképzeltem.
Fényűző kényelemmel nyújtóztunk el a puha homokon és felmosolyogtunk a kék égbolton suhanó fehér felhőkre, amelyeket nyugat felé hajtott a passzátszél. Nem kell már lehetetlenül követnünk a felhőket - szilárd, mozdulatlan szárazföldre értünk!
Hadd dühöngjenek hát a koralltorlaszt ostromló hullámok! Hadd dübörögjön, mennydörögjön az óceán, akár a száguldó, zakatoló gyorsvonat! Mi békés-boldogan pihentünk itt a zöld pálmák alatt.
Bengtnek igaza volt: a paradicsomba érkeztünk.

VIII. FEJEZET
BENNSZÜLÖTTEK KÖZÖTT

Robinsoni élet. - Nem kérünk segítséget. - Kínlódások a rádióval. - Egy hajóroncs. - Lakatlan szigeten. - Veszedelmes angolnák. - Nyugtalan bennszülöttek. - Kísértet van a zátonyon? - A főnök üzenete. - Kon-Tiki! Kon-Tiki! - Dagályhullámok. - A tutaj biztonságba kerül. - Átköltözünk egy faluba. Az ünnepélyes fogadtatás. - Hát mégis igaz az ősökről szóló hagyomány? Hula-hula ünnep. - Gyógyítás rádió segítségével. - Hatan mint királyi fenségek. - Veszélyben egy hajó. - A Tamara megmenti a Maoaét. - Útban Tahiti szigetére. - Megható találkozás. - Időzés egy másik paradicsomban. - Hat hajótörött egy fedélzeten.

Kis szigetünk lakatlan volt. Csakhamar megismerkedtünk minden pálmacsoporttal és a part minden részletével. Hiszen az egész sziget átmérője mindössze kétszáz méter. Legmagasabb pontja nem egészen két méternyire emelkedett a lagúna vizének szintje fölé.
Fejünk felett a pálmafákon dús koszorúkban csüngött a zöld kókuszdió; hűvös nedvüket vastag héj védte a trópusi nap hevétől. Az első hetekre tehát biztosítva volt az italunk. Bőven volt érett dió is, rengeteg remeterák mászkált körülöttünk, a lagúnában pedig hemzsegett a hal. Nélkülözéstől hát nem kellett félnünk.
A sziget északi partján homokkal félig betemetett régi, festetlen fakereszt maradványaira bukkantunk. A korallzátony mentén északabbra látható volt a hajóroncs is, amelyet közelebbről szemügyre vehettünk, mikor a zátony felé sodródtunk. Még távolabb észak felé egy másik apró sziget pálmaligetének fényeszöld lombja látszott a kékes párában. A délre fekvő, fákkal sűrűn benőtt sziget jóval közelebb esett. Emberi élet nyomát sehol sem láttuk, de egyelőre nem ez volt a legnagyobb gondunk.
Hesselberg-Robinson nagy szalmakalappal a fején, bicegve közeledett, két marka tele volt szabadulni vágyó remeterákokkal. Knut rőzsetüzet gyújtott, és egy-kettőre elkészült a rákból és kókusztejes kávéból készített lakoma.
- Ugye, fiúk, jólesik biztos talajt érezni a lábatok alatt? - kérdezte mosolyogva Knut, aki ezt a gyönyörűséget már Angatau szigetén kipróbálta. Beszéd közben azonban megbotlott, és egy fél kannányi forró vizet zúdított Bengt meztelen lábára. Az első napon valamennyien ügyetlenül botladoztunk a szárazon. A százegy napon át megszokott egyensúlyozó mozdulattal szedegettük lábunkat a fák alatt, mintha mindig a következő hullámlökésre váriunk volna.
Mikor Bengt kiosztotta a csajkákat, Erik szélesen vigyorgott. A tutajon elfogyasztott utolsó ebédünk után ugyanis én szokás szerint kihajoltam és elmostam edényemet a tengervízben; Erik akkor a torlaszra nézett és kijelentette:
- Nem hiszem, hogy ma szükség lesz mosogatásra.
A konyhaládából előkerülő evőeszközei valóban épp oly tiszták lettek, mint az enyémek...
Az étkezés és a kiadós nyújtózkodás után hozzáláttunk az átázott rádiókészülék rendbehozásához. Sietnünk kellett vele, hogy Torstein és Knut működésbe léphessen, még mielőtt rarotongai ismerősünk világgá kürtölné szomorú pusztulásunk hírét.
A sokféle kelléket már mind partra hordtuk, csak egy dobozféle úszkált még a lagúna vizében. Bengt érte nyúlt, de akkora villamosütés érte, hogy magasra ugrott ijedtében. Ezek után nem volt kétséges, hogy a doboz tartalma is a rádió tartozéka. A két szakértő nyomban hozzákezdett az alkatrészek szétszedéséhez, kiszárításához és összerakásához, mi pedig nekiláttunk a táborverésnek.
A tutajroncsról a partra hoztuk a víztől súlyos vitorlát és kifeszítettük két nagy pálmatörzs közé, a lagúnára néző kis tisztásra. A vitorla másik két sarkát bambuszrudakkal támasztottuk alá. A dúsan virágzó bokrok sűrűje leszorította a vitorla széleit, úgyhogy a sátornak teteje és három fala volt, elöl pedig pompás kilátás nyílt a lagúna kék vizére. Orrunk megtelt a szédítő virágillattal. Élvezet volt benne pihenni. Boldogan mosolygó arccal sürgölődtünk. A talajból kiálló ágas-bogas koralldarabokat letördeltük, a homokot elegyengettük és fekhelynek friss pálmaleveleket hordtunk halomra. Még alig alkonyodott, máris elkészültünk mindennel és az első álmunkat a jó öreg Kon-Tiki szakállas ábrázata őrizte. Mellét már nem dagasztotta a hátulról jövő keleti szél. Mozdulatlanul, hátonfekve nézte Polinézia egének szikrázó csillagait.
A közeli bokrokra teregettük a még víztől csepegő zászlókat és a hálózsákokat, a homokon meg szétraktuk felszerelésünk átnedvesedett darabjait. A verőfényes szigeten másnapra már teljesen száraz volt mindenünk. A két rádiós is abbahagyta a munkát és a napra bízta, hogy szárítsa ki másnapra a készülék belsejét. Mikor lefekvés előtt összeszedtük és kifordítottuk a hálózsákokat, azon vetélkedtünk, hogy kié a szárazabb. Bengt nyert, mert az övé már nem cuppogott, ha megfordult benne. Milyen mennyei élvezet volt gondtalanul aludni!
Másnap már hajnalban felébredtünk. A vitorla alacsonyra ereszkedett felettünk és telegyűlt kristálytiszta esővízzel. Bengt gondjaiba vette ezt a kincset, majd lebandukolt a lagúnához, és reggelihez partra rántott néhány különös halat, amelyeket előzőleg a homokpart csatornáiba csalogatott.
Herman az éjjel erős fájdalmat érzett a nyakán meg a hátában, ahol a Limából való indulás előtt megsérült, Eriknek pedig kiújult egy régi nyilallása. Különben azonban néhány karcolás és horzsolás árán, csodálatos szerencsével úsztuk meg a tegnapi veszedelmes hajótörést, csak Bengt kapott egy jókora ütést a homlokára a rázuhanó árboctól, úgyhogy könnyű agyrázkódást szenvedett. Jómagam igazán különös látványt nyújtottam a karomon és lábamon éktelenkedő kék foltokkal, a kötél súrlódásának nyomaival.
Egyikünk sem volt azonban annyira legyöngülve, hogy ne csábította volna a lagúna csillogó, tiszta vize egy elevenítő úszásra reggeli előtt. A reggeli szellő fodrosra hullámosította a messzenyúló hatalmas medence tiszta kék vizét. Szemünk alig tudta kivenni annak a ködös, kék szigetsornak a körvonalát, amely a túlsó oldalon az atoll görbületét jelezte. Itt a szigetek szélárnyékában a passzátszél enyhe szellővé szelídült és sejtelmesen susogott a pálmalevelek közt, a lagúna pedig olyan sima volt, mint a tükör, és bűbájosan verte vissza a bárányfelhős ég meg a zöld lombok szépségét. A keserű sósvíz olyan tiszta, átlátszó volt, mint a kristály, úgyhogy úszás közben egyre kapkodtuk a lábunkat, hogy meg ne sebezzék a közelinek látszó élénkszínű korallok - pedig hát, amint megmértük, több mint három méternyi mélységben voltak alattunk. A vízben változatosnál változatosabb halak serege nyüzsgött. Csodálatos, cseppet sem unalmas világ volt ez.
A víz kellemes hűvössége felfrissített, a levegő pedig száraz és jólesően meleg volt a napsütéstől. De aznapra csakhamar véget kellett vetnünk a fürdőzésnek. Tudtuk: ha a nap folyamán nem jelentkezünk, akkor rarotongai barátunk vészhírekkel árasztja el a világot.
A tekercsek és rádióalkatrészek koralldarabokra fektetve száradtak a trópusi napon. Torstein és Knut szorgalmasan drótozott, kapcsolt, forrasztott. De eltelt az egész nap s a hangulat egyre idegesebbé vált. Mi többiek is abbahagytunk minden munkát és a két rádiós körül ténferegtünk, hátha segíteni tudunk valamiben. Este tíz óráig okvetlenül életjelt kell adnunk magunkról! Akkor telik le a harminchat órás határidő, és a rarotongai rádiós repülőgépet és mentőexpedíciót fog kérni számunkra.
Dél régen elmúlt, sőt a délután is. A nap már leáldozóban volt. Csak engedne valami haladékot rarotongai barátunk! Hét óra, nyolc... kilenc... Az izgalom tetőfokára ért. A leadónk még mindig élettelen volt, de a vevőkészülék már éledezni kezdett és távoli zenét juttatott fülünkbe - de nem az amatőrök hullámhosszán. Az még mindig nem jelentkezett; talán az egyik tekercs belseje nem száradt ki egészen. A leadóállomás pedig hallgatott, mint a sír. Rövidzárlat és szikrák mindenütt.
Egy óránk sem volt már hátra. Semmire se mentünk. A fiúk otthagyták a rendes leadókészüléket, és egy kis készülékkel próbálkoztak, amely még a háború idejéből való volt. Napközben is kísérleteztek már vele, de hiába. Most újra kipróbálták, hátha szárazabb már. A szárazelemeink teljesen tönkrementek és kis kézi áramfejlesztővel bajlódtunk. De nehezen járt, és így négyen, akik nem értettünk a rádiószereléshez, naphosszat felváltva forgattuk az átkozott szerszámot.
Már végéhez közeledett a harminchatodik óra. Emlékszem, egyikünk suttogva mondta maga elé:
- Még hét perc... még öt perc...
Aztán már senki sem nézett az órájára többet. A leadó némább volt, mint valaha, de a felvevőnk már ott sercegett az illetékes hullámhossz táján. Egyszerre ráhibázott rarotongai barátunk frekvenciájára; tisztán hallhattuk, hogy lázas érintkezésben van Tahiti rádióállomásával. Csakhamar elcsíptük az üzenet egy foszlányát:
-... Nem! Samoán ez idő szerint nincs repülőgép. Biztosra veszem...
A további szavak elvesztek. Szinte magunkon kívül voltunk. Mire készülnek ezek odakint? Már kiküldték vajon a repülőgépet és a mentőexpedíciót? Semmi kétség, hogy a mi sorsunkra vonatkozó hírek már - minden irányba szétmentek!
A két rádiós lázas sebességgel dolgozott. Nagy cseppekben pergett arcukról a verejték, akárcsak a mienkről, akik az áramfejlesztőt forgattuk. Végre lassan energia jutott a leadó antennájába, és Torstein lelkesülten mutatott az árammérő kilendült nyilára, amely a Morse-billentyű nyomásaira lassan mozogni kezdett a skála óralapján. Működik a leadó!
Mint a veszekedettek úgy forgattuk a dinamót. Közben Torstein Rarotongát hívta. Senki sem válaszolt. Még egyszer! Ekkor a felvevőkészüléket figyeltük, de Rarotonga nem hallott bennünket. Torstein erre Halt és Frankot hívta Los Angelesből és a Haditengerészeti Akadémiát Limából, de egyikkel sem talált összeköttetést.
Most Torstein a CQ jelt sugározta, amely mindenkinek szól az egész földön, aki a mi speciális hullámhosszunkat fogni tudja.
Ennek a hívásnak mégis lett valami eredménye. Egy halk hang hívott bennünket az éterből. Válaszoltunk, közöltük, hogy egészen jól halljuk őket. Azután az éterbeli hang vette át a szót:
- Paul a nevem. Colorádóban lakom. Mi az ön neve és hol él?
Szóval amatőrállomást fogtunk. Torstein a Morse-billentyűhöz ült, mi meg az áramfejlesztő fogantyúját forgattuk.
- Itt a Kon-Tiki beszél! Partra szálltunk a Csendes-óceán egyik lakatlan szigetén...
De Paul nem hitte az üzenetet. Azt gondolta, hogy csak a szomszéd utcából ízetlenkedik vele egy lábát lógató másik amatőr és elzárta a készüléket. Mi meg a hajunkat tudtuk volna tépni kétségbeesésünkben. Partot értünk egy lakatlan szigeten, itt ülünk egészségesen a pálmák alatt a csillagfényes éjszakában, és senki sincs, aki elhinné, amit mondunk!
Torstein azonban nem nyugodott; tovább ült a billentyű mellett, és szüntelenül sugározta:
- Minden rendben! Minden rendben! Minden rendben!
Mindenáron meg kellett akadályoznunk, hogy a Csendes-óceánon át meginduljon a mentésünkre irányuló akció! Egyszerre halkan, de érthetően megszólalt a mi vevőnk:
- Ha minden rendben van, akkor mit nyugtalankodik?
S utána újra elnémult az éter...
Már ugrálni tudtunk volna mérgünkben, és kétségbeesésünkben talán leráztuk volna a fákról az összes kókuszdiót, vagy más bolondságot csinálunk, ha egyszer csak Rarotonga és ugyanakkor a jó Hal is fel nem fogta volna üzenetünket. Hal - mint mondta - könnyezett örömében, hogy a LI 2B végre hírt adott magáról. Bennünk is rögtön fölengedett a feszültség. Újra egyedül voltunk a kis sziget zavartalan magányában, és fáradtan, de megkönnyebbült lélekkel nyújtóztunk végig pálmaleveles ágyunkon.

*

A következő napot az általános lustálkodásnak szenteltük, és csak élveztük az életet. Némelyek fürödtek, mások halásztak vagy különös tengeri állatokat gyűjtöttek a szirteken, a legtevékenyebbek pedig a sátor környékét szépítgették. A szigetnek azon a csúcsán, amelyik a Kon-Tikire nézett, gödröt ástunk az erdőszélen, kibéleltük falevelekkel, és beleültettük a Peruból hozott és útközben kicsírázott kókuszdiót. Mellé koralldarabokból raktunk halmot, szemben azzal a hellyel, ahol tutajunk a zátonyra vetődött.
A Kon-Tikit az éjszaka folyamán a hullámok még magasabbra tolták a torlaszon. Már szinte egészen a szárazon állott, nagy koralltömbök közé szorulva, fenn a zátony tetején, csak kisebb-nagyobb tócsák voltak körülötte.
Miután alapos napfürdőt vettek a meleg homokban, Erik és Herman kijelentették, hogy már ők is újra kifogástalanul érzik magukat és nagyon szeretnének kirándulni a zátony mentén dél felé, remélve, hogy át tudnak jutni az ott fekvő nagyobb szigetre. Nem is annyira a cápáktól, mint inkább az angolnáktól óvtam őket, mire mindegyikük övébe tűzte machetéjét. Tudtam, hogy egy igen veszedelmes, mérges harapású angolnafajnak éppen az ilyen lagúnák a lakóhelyei; ez az állat hosszú, mérges fogaival könnyen le tudja tépni egy ember lábát. Villámgyorsan támad és rettegésben tartja a bennszülötteket is, akik egyébként a cápák közelében is nyugodtan úszkálnak.
Két társunk hosszú darabon gázolva is tudott haladni a torlaszon dél felé, de utána időről-időre mélyebb vizű árkok állták útjukat, amelyeket át kellett úszniuk. Minden baj nélkül érték el a nagy szigetet. Ez hosszan, keskenyen húzódott tovább dél felé a zátony szélárnyékos oldalán; napsütötte homokpartok szegélyezték és szép pálmaerdő díszlett rajta. Erik és Herman végigmentek a sziget legdélibb csúcsáig. A fehér tajtéktól borított korallöv innen tovább folytatódott dél felé, további szigetek irányában. Útjuk során egy nagy négyárbocos vitorláshajó roncsaira bukkantak, melyet valósággal kettészelt a korallszirt. Régi spanyol hajó volt, síneket szállított; a zátonyon rozsdás sínek hevertek szanaszét. Visszafelé a sziget másik oldalán jöttek vissza, de emberéletnek nyomát se látták.
Hazafelé vezető útjukon különös halakat láttak feljönni a víz színére. Éppen ki akartak fogni néhányat, mikor hirtelen nem kevesebb, mint nyolc nagy angolna támadt rájuk. Szerencsére a tiszta vízben korán észrevették a veszedelmet és felugrottak a korallszirtre. A bestiák alattuk ficánkoltak. Mindegyik legalábbis olyan vastag volt, mint egy férfi lábikrája; síkos bőrüket zöld és fekete pettyek borították, mint a mérgeskígyókét. Kicsiny fejük, apró, gonosz hüllőszemük volt. Fogaik elérték a harmad fél centiméter hosszúságot és olyan hegyesek voltak, mint az ár. Hermanék machetéikkal csapkodták a feléjük nyúló apró fejeket; az egyiknek sikerült is levágni a fejét, egy másikat pedig megsebesítettek. A kiömlő vér egész raj fiatal kékcápát csalt oda, ezek rárohantak az áldozatokra, a fiúk pedig közben át tudtak kapaszkodni egy másik, majd egy harmadik korallszirtre, ahonnan továbbmehettek.
Ugyanezen a napon magam is a lagúnán át gázoltam hazafelé a szigetünkre, mikor egyszerre villámgyors mozdulattal megragadta és ugyancsak szorongatni kezdte valami a bokámat. Polip volt. Nem volt nagy, de mégis rettenetesnek és undorítónak éreztem hideg karjainak tanadó ölelését és megborzongtam a kékesvörös zsáktestből kimeredő apró szemek gonosz nézésétől. Nagyot rúgtam a levegőbe, de az alig méternyi nagyságú polip nem tágított. Nagy ugrásokkal igyekeztem partra, lábamon vonszolva az utálatos dögöt. Csak akkor engedett el, mikor már kint voltam a meleg, száraz homokon. Visszahúzódott a víz szélére, de továbbra is kinyújtva tartotta karjait és a part felé meresztette szemét, mintha készen állna az újabb támadásra. Néhány korallrögöt vágtam hozzá, mire végre eltűnt a vízben.
Sokféle kalandunk mintegy fűszere volt paradicsomi életünknek a szigeten. Mivel azonban tudtuk, hogy mégsem vénülhetünk meg itt, gondolkoznunk kellett azon is, hogy miként térjünk vissza a nagyvilágba. Egy hét leforgása alatt a hullámverés egészen feltolta a Kon-Tikit a koralltorlasz tetejére, szinte beledöngölte a szárazföldbe. Vázának rönkjei simára tördelték az útjukba került kisebb koralltörzseket, de most már mozdíthatatlanul feküdt a tutaj. Egyesült erővel se tudtuk lehúzni a roncsot a lagúnába, pedig csak ott tudtuk volna összeilleszteni a törött árbocot, és rendbehozni a kötélzetet, hogy elvitorlázzunk a széllel csendes lagúnán keresztül, és megnézzük, mi van a túlsó partvidéken. Ha a szigetek lakatlanok is, a láthatár szélén keletre húzódó szigetsor mentén kell találnunk olyan pontot, ahol biztonságban átjuthatunk az atoll szélmentes oldalára.
Így teltek, múltak a napok.
Egy reggel aztán rohanva újságolta pár társam, hogy a lagúnán egy fehér vitorlát láttak. A pálmák csúcsáról valóban kivehettünk egy apró foltot, mely fehér színével különösen hatott az opálkék lagúnán. Nyilvánvalóan vitorla volt, közel a szemközti parthoz; világosan láttuk, amint irányt változtat és csakhamar egy másik is feltűnt mögötte.
A délelőtt folyamán a vitorlák közelebb értek és egyre nagyobbak lettek. Egyenest felénk tartottak. Felvontuk a francia zászlót egy pálmafa tetejére, a norvéget pedig egy rúdon lobogtattuk. Az egyik vitorla már olyan közel jutott, hogy szemügyre vehettük és megállapítottuk; polinéziai vendéghajós csónak, de már újabb típusú árboccal. Két barna férfi állott benne, felénk tekintgetve. Integettünk. Visszaintegettek és egyenesen felénk vitorláztak a sekély vízre.
- Ia-ora-na! - köszöntöttük őket polinéz nyelven.
- Ia-ora-na! - kiáltották vissza egyszerre. Egyikük kiugrott, és a vízben gázolva kötélen húzta maga után csónakjukat a homokos sekély részre.
A két barnabőrű ember a fehérek ruházatát viselte, de mezítláb volt. A fejüket sajátkészítményű széles szalmakalap védte a naptól. Bizonytalankodva közeledtek, de amint rájuk mosolyogtunk és kezet szorítottunk velük, gyöngyfehér fogsorukkal ránkvigyorogtak és ez minden szónál többet mondott.
Polinéziai nyelvű köszöntésünk éppúgy bámulatba ejtette és felbátorította őket, akárcsak bennünket nemrég angataui társuk "Good night" kiáltása. Jóideig darálták a szavaikat polinéziai nyelven, míg rájöttek, hogy ömlengéseikből egyetlen szót sem értünk. Ekkor elhallgattak, de kedvesen nevetgéltek, és a közeledő másik csónakra mutattak.
Ebben hárman ültek, és amint partra gázoltak, kiderült, hogy egyikük beszél egy keveset franciául is. Megtudtuk tőle, hogy a lagúna túlsó partjának egyik szigetén van a falujuk, ahonnan a bennszülöttek már napok óta figyelték esti tábortüzünket. Megtudtuk, hogy a Raroia-zátonyon keresztül a lagúna körül fekvő szigetekhez a külső világból csupán egyetlen hajózható út vezet. Mivel pedig ez a bejáró éppen a falun túl van, senki sem juthat el a zátonyövön belül fekvő szigetekre úgy, hogy a falu lakói ne látnák. Ebből következően a falu vénei kisütötték, hogy a zátonyon kelet felé látszó tűzfény nem lehet emberek műve, csak szellemek tanyázhatnak ott. Ezért nem nagyon kívánkoztak átvitorlázni, hogy szétnézzenek a színhelyen. De azután egy láda roncsait fedezték fel a lagúna vizén; holmi jelek is voltak ráfestve. Két bennszülött, aki volt már Tahiti szigetén, és ott megismerkedett az ábécével, kibetűzte a felírást és megállapította, hogy nagy fekete betűkkel a Tiki név áll a deszkán. Most már semmi kétségük sem volt afelől, hogy szellemek vannak a zátonyon, hiszen Tiki az ő népük ősapja volt, amint azt náluk minden gyermek tudja. De azután óndobozban kétszersültet, cigarettát, kakaót, végül pedig dobozban egy pár ócska cipőt sodort feléjük a lagúna vize. Most már megértették, hogy hajótörés történhetett a torlasz keleti oldalán, és a fejedelem kiküldte ezt a két csónakot, hogy keressék meg a hajótörötteket, akiknek tüze messzire világított a szigetről.
Társainak unszolására a franciául beszélő bennszülött végül azt is megkérdezte, hogy miért volt a hozzájuk hányódott ládadeszkán "Tiki" felirat. Megmagyaráztuk neki, hogy a járműnek, amellyel idejöttünk, Kon-Tiki a neve, s a felszerelés minden darabján is ez olvasható.
Új barátaink nem tudtak magukhoz térni a bámulattól, hogy a zátonyon fekvő lapos roncs az a jármű, amin idejöttünk, és hogy minden utasa megmenekült a hajótörésből. Nyomban csónakba akartak ültetni mindnyájunkat, hogy átvigyenek a faluba. Megköszöntük szívességüket, de visszautasítottuk, mivel ott akartunk maradni, amíg a Kon-Tikit le nem vontatjuk a zátonyról. Megdöbbenve nézegették a szegény, sokat szenvedett, lelapult alkotmányt. Hiszen csak nem gondolhattuk komolyan, hogy ezen a szétlapított vázon mégegyszer utazni akarunk. Végül a tolmács határozottan kijelentette, hogy okvetlenül vele kell mennünk, mert a fejedelem szigorúan megparancsolta, hogy ne térjen vissza a hajótöröttek nélkül.
Végül is úgy határoztunk, hogy egyikünk követként a bennszülöttekkel tart, és visszaérve hírt hoz majd nekünk a lakott sziget viszonyairól. Mi nem hagyjuk magára a tutajunkat a zátonyon, és a felszerelést sem hagyhatjuk gazdátlanul a kis szigeten. Így hát Bengt szállott a bennszülöttek csónakjába, és a két kis vitorlás kedvező hátszéllel csakhamar tovatáncolt a hullámokon.
Másnap a kis fehér vitorlák serege nyüzsgött már a nyugati láthatáron. A bennszülöttek láthatólag minden csónakjukat összeszedték a kedvünkért. A csónakflotta egyenesen felénk tartott, s mikor közelebb jutott, az első csónakban Bengt barátunkat pillantottuk meg, amint barna alakokkal körülvéve, felénk lóbálta kalapját. Csupa mosolygó arc volt körülötte. Már messziről kiáltotta, hogy maga a fejedelem jön értünk, fogadjuk hát minél ünnepélyesebben. Erre lesiettünk a kikötésre alkalmas kis öbölbe és tiszteletteljesen sorbaálltunk a parton.
Bengt ünnepélyes szertartással mind az ötünket sorra bemutatott a fejedelemnek, akinek neve - mint társunktól megtudtuk - Tepiuraiarii Teriifaatau lenne, de beéri azzal is, ha egyszerűen Tekának szólítjuk, így hát inkább a Teka név mellett döntöttünk.
Teka magas, karcsú, igen értelmes arcú bennszülött volt. Fontos és felette tekintélyes személyiség: egyenes leszármazottja Tahiti egykori királyi dinasztiájának és hatalma Raroián kívül a Takume-szigetekre is kiterjedt. Tahitin járt iskolába, beszél franciául, és tudott írni-olvasni. Úgy tudta, hogy Norvégiának Krisztiánia a fővárosa, és megkérdezte tőlem, ismerem-e Bing Crosbyt. Tőle hallottuk, hogy az utóbbi tíz évben mindössze háromszor érintette idegen hajó Raroiát, de a Tahitiból érkező bennszülött kopragyűjtő hajók évente többször is idelátogatnak, hogy átvegyék a szárított kókuszbelet és különböző árukat adjanak érte cserébe. Mivel a legközelebbi koprahajó érkezése már hetek óta esedékes volt, bármelyik nap megjöhetett.
Bengt közölte, hogy Raroia szigetén nincs sem rádió, sem iskola, sem fehér ember: a falu egész lakossága 127 lélek, ezek azonban mindent előkészítettek, hogy kellemes fogadtatásban legyen részünk.
A fejedelem mindenekelőtt azt a hajót kívánta látni, amelyik élve hozott át bennünket a zátonyon. Átgázoltunk hát vele a lagúnán a Kon-Tikiig. A bennszülöttek libasorban követtek. Amint közeledtünk, hirtelen megállottak és csodálkozva kiáltottak fel. Mindegyik egyszerre beszélt és magyarázott. Tutajunk rönkjei világosan láthatók voltak s az egyik bennszülött meglepetve kiáltott fel:
- Hiszen ez nem hajó, hanem pae-pae!
- Pae-pae - ismételték kórusban.
Rohanvást gázoltak keresztül a zátonyon, és felmásztak a tutajra. Mint az izgatott gyermekek úgy bámultak meg minden deszkát, végigtapogatták a rönköket, a bambuszborítást, a gúzsköteleket. A fejedelem maga is olyan felindult volt, mint a többiek, és érdeklődő hangsúllyal ismételgette:
- A Tiki nem hajó! A Tiki pae-pae!
A pae-pae polinéziai nyelven "tutajt" és "dobogót" jelent. A Húsvét-szigeten a bennszülöttek csónakjainak is pae-pae a neve. A fejedelem elmagyarázta, hogy az ilyen pae-pae már réges-régen kiment a divatból, de a faluk vénei beszélnek még róla. Sem ő, sem a társai nem tudtak betelni a hatalmas fatörzsek csodálatával, de az általunk font gúzskötelek láttán fintorgatták az orrukat. Azt mondták, hogy az efféle kötelet pár hónap alatt tönkreteszi a tenger sós vize és a nap. Büszkén mutogatták vendéghajós csónakjaik kötelékeit, amelyeket kókuszrostból fonnak: ezek a kötelek akár öt évig ázhatnak a vízben, akkor sem árt meg nekik a tenger.
Visszagázoltunk kicsiny szigetünkre, amelyet Fenua Kon-Tiki, azaz Kon-Tiki-sziget névre kereszteltünk. Ezt a nevet valamennyien jól tudtuk kiejteni, viszont a mi rövid norvég nevünk kiejtésével ugyancsak kínlódtak barnabőrű barátaink. El voltak ragadtatva, mikor megmondtam nekik, hogy engem Terai Mateata néven is szólíthatnak. Ezt a nevet kaptam Tahiti fejedelmétől első csendes-óceáni kalandozásaim alkalmával, amikor ünnepélyesen "fiává" fogadott.
A bennszülöttek baromfit, tojást és kenyérgyümölcsöt hoztak elő a csónakokból, mások pedig háromtagú dárdákkal nagy halakat fogtak ki a lagúnákból. Nagy lakomát rendeztünk a tábortűz mellett.
Mesélnünk kellett kalandjainkról, amelyeket a pae-paén való utazásunk során éltünk át. Az óriási cetcápával való találkozásunkat többször is el kellett mondanunk, és mikor ahhoz a részhez értünk, hogy miként döfte Erik a szörnyeteg fejébe szigonyát, újra meg újra izgatott kiáltásokban törtek ki. Megismerték és nyelvükön sorra megnevezték mindazokat a halféléket, amelyekről rajzol vagy fényképet készítettünk, csak az óriás cetcápáról meg a kigyómakréláról nem tudtak idáig.
Este bekapcsoltuk a rádiót, közönségünk óriási elragadtatására. Legszívesebben az egyházi zenét hallgatták, mígnem - meglepetésünkre - véletlenül valódi hula-hula zenét fogtunk valahonnan Amerikából. Az élénkebbek nyomban ütemesen tekergetni kezdték a fejük fölött karjukat, és rövidesen már az egész társaság felpattant és leguggolva ringatta magát a zene ütemére. Mikor pedig eljött azt éjszaka, mindnyájan körülültük a parton a tüzet. Élmény volt mindez nekik is, nekünk is.
Másnap reggel, mikor felébredtünk, már ébren találtuk őket; az imént fogott halak már a tűzön pirultak, hat friss kókuszdió pedig meglékelve, előkészítve várt ránk, hogy reggeli szomjunkat oltsuk vele.

*

A koralltorlaszt ezen a napon eddig még nem tapasztalt erővel ostromolták kívülről a hullámok. A szél is erősödött, veszett dühvel fújt és magasra fölcsapta a tenger szürke tajtékfoszlányait.
- Kon-Tiki ma bizonyára becsúszik majd a lagúnába - mondta a fejedelem, a tutajra mutatva. - A dagály igen magas lesz!
Valóban, délelőtt tizenegy óra tájban a hullámok kezdtek átcsapdosni a torlasztetőn; a lagúna úgy megtelt, mint egy hatalmas medence; a víz szintje szemlátomást emelkedett a sziget körül. Később már valóságos árvízzel kellett megküzdenünk. Az egymás után gördülő hullámok folyton magasabbak lettek, s a zátony bástyatetejének egyre nagyobb részét nyelte el az óceán. A hullámok dühösen csapkodtak szigetünk körül. Súlyos koralltömböket görgettek, nagy homokpadokat mostak el könnyedén, hogy másutt újakat építsenek helyettük. A roncs mellől bambusz-szálakat sodort felénk a víz, majd egyszerre csak azt vettük észre, hogy a Kon-Tiki megmozdult. De alig figyelhettünk rá, mert a parton heverő dolgainkat kellett a sziget belsejébe hordanunk, hogy el ne sodorja az ár. Hamarosan már csak a zátonyfal legmagasabb szirtjeit lehetett látni és a sziget felszíne is fokozatosan csökkent, mert a tenger elöntötte a lapos földdarab partjait. Hátborzongató látvány volt; mintha az egész óceán felénk nyomult volna. A Kon-Tiki lassan megfordult, lecsúszott, méltóságteljesen besiklott a lagúnába és addig úszott, míg más, beljebb fekvő korallszirtek fel nem tartóztatták.
Bennszülötteink a vízbe ugrottak és hol úszva, hol gázolva hatoltak át az örvénylő vízen, míg szirtről szirtre haladva el nem érték a tutajt. Knut és Erik velük tartottak. A kötelek már elő voltak készítve a tutaj fedélzetén és mikor a Kon-Tiki az utolsó koralltömb felett is átúszott s így teljesen elszabadult a zátonyfalról, a bennszülöttek a fedélzetre ugrottak és felénk akarták kormányozni a tutajt. Nem ismerték azonban a Kon-Tikit, s nem tudták, hogy kormányozhatatlanul kitér nyugat felé. Reménytelenül bajlódtak vele. A tutaj már sebesen úszott egyenesen a lagúna belseje felé, le-letördelve maga előtt a korallbokrokat. A csendes vízen kissé bizonytalanná vált, mintha zavarban lenne, hogy mitévő is legyen. Mielőtt azonban tovább indult volna, hogy felfedezze a lagúna kijáratát, a bennszülötteknek sikerült a végét egy pálmatörzshöz kötözni a parton, így a Kon-Tiki, mely az óceánon úgy megállta a helyét, és a korallsáncon át utat törve magának, bejutott Raroia belső lagúnájába, végül a lagúna fogja lett.
Lelkes csatakiáltások közepette, melyekhez a minduntalan visszatérő "ke-ke-te-huru-huru" adta a lelkesítő refrént, egyesült erővel sikerült a Kon-Tikit egészen a róla elnevezett sziget partja mellé húzni. A dagály elérte a tetőpontját: 132 centiméterrel emelkedett a rendes dagálymagasság fölé! Már azt hittük, hogy a kis sziget is szemünk előtt fog eltűnni a hullámokban...
A szélkorbácsolta hullámok a lagúna belsejébe is becsaptak. Felszerelésünket nem rakhattuk fel a keskeny, átnedvesedett bennszülött csónakokra. Barátainknak sietve vissza kellett térniük falujukba. Bengt és Herman pedig velük tartottak, hogy orvosi segítséget nyújtsanak egy haldokló kisfiúnak; a gyermeknek tályog volt a fején, nekünk pedig volt penicillinünk.
A következő napot négyesben töltöttük a szigeten. A keleti szél olyan erős volt, hogy a bennszülöttek nem hajózhattak át a lagúnán, mely csendes időben is sok veszélyt rejtett, éles korallképződményeivel és alattomos homokpadjaival. Majd a dagály enyhült, a víztömeg heves hullámokban visszaáradt a tengerbe.
Másnap ismét nyugodtabb lett az idő. Most már vállalkozhattunk rá, hogy a Kon-Tiki alá merülve megvizsgáljuk a kilenc rönk állapotát. Szinte hibátlanok voltak, csak alsó részükről ráspolyozott le pár centiméternyit a szirtek éle. Az összetartó gúzsok olyan mélyen marták magukat a törzsekbe, hogy a sok közül mindössze négyet vágtak el a korallszirtek.
Nekiálltunk, hogy rendet teremtsünk a fedélzeten. Büszke tutajunk mindjárt jobban festett, amint lehordtuk róla a törmeléket, egyenesre húztuk a kunyhó harmonikaszerű falait és kijavítottuk az árbocot is.
A nap előrehaladtával újra megjelentek a kis fehér vitorlák a láthatáron. Értünk és holminkért jöttek. Herman és Bengt is visszatértek velük, s elújságolták, hogy a bennszülöttek fényes ünnepséggel készülnek fogadásunkra. Arra is figyelmeztettek, hogy világért se szálljunk partra a csónakból addig, míg maga a fejedelem fel nem szólít rá.

*

A hátunkba fúvó szél valósággal átrepítette kis flottánkat a hét mérföld széles lagúnán. Elszorult a szívünk, mikor a Kon-Tiki-sziget ismerős pálmái búcsút intettek felénk, majd egyre összébb zsugorodtak, míg végül már csak egy meghatározhatatlan, apró szigetet láttunk - egyet a zátony keleti oldalán fekvő sok sziget közül. Előttünk most új, nagyobb szigetek sorakoztak. Az egyiknek a partján mólót vettünk észre, hátrább pedig az elszórt kunyhókból füst emelkedett a pálmák lombsátra fölé.
A falu kihaltnak látszott. Egyetlen lelket sem lehetett látni. Hová lettek? A kikötőhelyen, a korallszirtekből épített móló mögött két magános férfi állt. Az egyik magas és karcsú, társa hatalmas termetű és vastag, mint egy hordó. Odaérve köszöntöttük őket: Teka fejedelem volt helyettesével, Tupuhoe fejedelemmel.
Tupuhoe mindnyájunkat egycsapásra meghódított barátságos mosolyával. Teka nyíltszívű és diplomata volt. Tupuhoéban viszont a természet romlatlan gyermekét és nagyszerű fickót ismertünk meg, olyan humorérzékkel és ugyanakkor annyi férfias erővel megáldva, amelyet csak ritkán lát az ember. Hatalmas termetével és királyi magatartásával éppen olyan volt, amilyennek egy polinéziai főnököt elképzel az ember. Egyébként Tupuhoe volt a sziget tulajdonképpeni fejedelme, de Teka lassanként fölébe került, mert tudott franciául, meg írni-olvasni és számolni, úgyhogy a Tahitiből jövő kopragyűjtő hajók kereskedői már nem tudtak kifogni a falu népén.
Teka elmagyarázta, hogy együtt kell felvonulnunk a falu gyűlésháza elé. Kiszálltunk hát a parton és ünnepélyes menetben haladtunk a falu felé; elöl Herman lépkedett a szigonynyélre kötött zászlóval, utána én haladtam a két fejedelem között.
A falucska már magán viselte a Tahitival folytatott kereskedelem nyomait. A gőzössel deszka és hullámbádog került a szigetre. Némelyik kunyhó fonott falaival és pálmalevél-tetejével a festői régi stílust őrizte, mások viszont a trópusokon divatozó bungalow-k kicsiny másaiként deszkákból, vasszögekkel épültek.
Egy térség szélén, a fák alatt állt a deszkákból épült új, nagy gyűlésház. Mindhatunkat ide szállásoltak. Zászlóval a kézben vonultunk be egy keskeny hátsó ajtón át, majd az elülső oldalon kiléptünk az épület homlokzata előtti széles lépcsőzetre. A falu lakossága négyszögbe fejlődve, már ott várakozott a téren. Mindenki elősereglett, aki csak mozogni tudott. - öregek és fiatalok, asszonyok és gyermekek. Mindenki a legnagyobb komolysággal viselkedett. Még azok a barátaink is, akikkel a Kon-Tiki-szigeten már ismeretséget kötöttünk és akik eddig mindig mosolyogva tekintettek ránk, most úgy álltak társaik között, mintha sohasem láttuk volna egymást.
Mikor megjelentünk a lépcső tetején, megnyíltak az ajkak, és a tömeg elénekelte - a Marseillaise-t! Teka vezényelte az éneket és ő fújta a szöveget. Nem is ment rosszul, csak néhány vénasszony torkán élesedtek ki túlságosan a magasabb hangok. Keményen gyakorolhatták előzőleg. Azután a norvég és francia zászlót kitűztük a lépcsőfeljárat elé, s ezzel a Teka vezette hivatalos fogadás véget is ért. Teka nyugodtan a háttérbe, a közönség soraiba vonult, és a hatalmas termetű Tupuhoe vette át az ünnepség irányítását. Váratlanul jelt adott, mire a gyülekezet újabb énekre zendített. Ez határozottan jobban ment, mint az előző, hiszen a saját nyelvükön, maguk által költött dallamot énekeltek - a saját dalaikat pedig gyönyörűen tudják előadni! A dallam olyan lágy és behízelgő volt a maga megható egyszerűségében, hogy bizsergést éreztünk a bőrünkön, mintha az óceán ringató hullámai közeledtek volna felénk. Néhányan szólót énekeltek, szabályos időközökben pedig az egész kórus csatlakozott hozzájuk. A dallamban voltak változatok, a szöveg azonban mindig ugyanaz volt:
"Jó napot, Terai Mateata és ti többiek, akik pae-paen jöttetek hozzánk Raroiába, a tengeren át; igen jó napot; maradjatok sokáig nálunk, és olvadjatok emlékeinkbe, hogy gondolatban akkor is együtt maradjatok velünk, ha elmentek majd egy távoli országba. Jó napot!"
Kértük őket, hogy ismételjék meg az éneket. A gyülekezet egyre élénkebbé vált, amint lefoszlott róluk az elfogódottság érzése. Utána Tupuhoe arra kért, mondjak pár szót a falu népének arról, hogy miért is keltünk útra a pae-paen, mert mindenki ezt szeretné tudni. Franciául kellett beszélnem, Teka pedig mondatról mondatra tolmácsolta szavaimat.
Iskolázatlan, de értelmileg igen fejlett bennszülöttek serege állt előttem, szavaimra figyelve. Elmondtam nekik, hogy évekkel ezelőtt már voltam hozzájuk hasonló polinéziaiak közölt a Csendes-óceán szigetein. Akkor hallottam először Tikiről, első fejedelmükről, aki ősapáikat egy napon távoli, titokzatos földről vezette át ezekre a szigetekre. Hogy hol volt az az ősi hon, azt senki sem tudta már. De egy másik, innen igen távoli országban - folytattam - amelynek Peru a neve, valaha egy hatalmas fejedelem uralkodott, akinek szintén Tiki volt a neve. Az emberek Kon-Tikinek vagy Nap-Tikinek nevezték, mert az a hír járt róla, hogy ő a Nap fia. Tiki és népének egy része egyszer eltűnt abból az országból; nagy pae-paekon távoztak. Mi hatan arra gondoltunk, hogy ez a titokzatosan eltűnt hatalmas uralkodó ugyanaz a Tiki volt, aki ezekre a szigetekre jött. De senki sem akarta elhinni, hogy egy pae-pae átjuthasson az óceánon. Ezért mi magunk elindultunk Peruból egy pae-paen - és íme, itt vagyunk! Így bizonyítottuk be, hogy az egykori átkelés is lehetséges volt!
Alig fordította le Teka ezt az igazán rövid kis magyarázatot, Tupuhoe valósággal tűzbe jött, és lelkesedéstől lángolva a hallgatóság elé ugrott. Csak úgy ömlött belőle a szó, kezével hadonászott, hol az égre, hol meg reánk mutatott, és szavainak áradatából egyre Tiki neve hangzott ki. Olyan hévvel szónokolt, hogy lehetetlen volt követni a beszédét; a hallgatóság azonban csak úgy itta a szavait és a tömegen látható izgalom vett erőt. Teka viszont igen zavartnak látszott tolmácsolás közben.
Tupuhoe azt mondta el népének, hogy az ő apja, nagyapja és minden őse sokat emlegette Tikit. Azt tartották, hogy Tiki volt a legelső fejedelmük és most fenn van az égben. De azután jöttek a fehér emberek és azt tanították, hogy az ősökről szóló minden hagyomány hazugság. Tiki soha nem élt. Nincs és nem is lehet hát az égben, mert ott csak Jehova lehet. Tiki pogány isten, akiben nem szabad hinni. De most ide érkeztünk mi hatan egy pae-paen, az óceánon át. Mi vagyunk az elsők a fehér emberek közül, akik elhisszük, hogy az ősök igazat mondtak. Mert Tiki élt valódi ember volt, de már meghalt és most odafent van az égben.
Megrémültem. Csak nem cáfolhatom meg a hittérítők tanítását? Mi mást tehettem volna hát, újra előléptem, és megmagyaráztam, hogy Tiki valóban élt, ez egészen bizonyos, de már meghalt. De hogy az égben vagy a pokolban van-e, azt egyedül Jehova tudja, mert ő már akkor is az égben volt, amikor Tiki halandó emberként élt a földön és olyan fejedelem volt, mint Teka, Tupuhoe - vagy talán még nagyobb!
Mindez nagy megelégedést keltett a barna hallgatóság körében. Bólogatásukból és helyeslő morajukból kitűnt, hogy magyarázatom kellő hatást keltett. Tiki valóban élt - ez volt a fő. Lehet, hogy most a pokolban van, de hát az csak neki rossz, sőt - fejtegette Tupuhoe -, így még könnyebb is lesz meglátni őt.
A tömegből most három öregember furakodott elő. Kezet akartak szorítani velünk. Kétségtelenül ők tartották elevenen a nép között a Tikiről szóló hagyományt, és a fejedelemtől megtudtuk, hogy egyikük rengeteg mondát és hősi éneket tud az ősapák idejéből. Megkérdeztem az öregembert, van-e valami hivatkozás a hagyományokban arra, hogy Tiki milyen irányból jött.
Nem. az öregek egyike sem emlékezett rá, hogy valaha hallott volna ilyesmiről! De hosszas töprengés után a legidősebb elmondta, hogy Tiki egy közeli rokonának Maui volt a neve, a Mauiról szóló ősi ének pedig azt mondja, hogy Maui Purából származott; púra pedig annak az égtájnak a neve. ahol a nap fölkel. Pedig ha Maui Purából jött - okoskodott tovább az öreg - akkor Tikinek is onnan kellett érkeznie. És hogy mi hatan is a pae-paen púra felől jöttünk, ez már magában is elegendő bizonyíték.
Mondtam a bennszülötteknek, hogy egy magányos szigeten, amelynek Mangereva a neve és a Húsvét-sziget közelében fekszik, a lakosság máig sem ismeri a csónakot, hanem mindmáig nagy pae-paekkal közlekedik a tengeren. Az öreg emberek erről nem hallottak még, de azt jól tudták, hogy ősapáik szintén használtak nagy pae-paekat. A tutajozás azonban lassacskán kiment a divatból és mára már csak az emléke maradt fenn. A még régibb időben rongo-rongo volt a tutaj neve - mondta a legöregebbik - de ez a név nincs már használatban, csak a legrégibb legendák emlegetik.
Ez a név fölkeltette az érdeklődésemet. Mert Rongo - némely szigeten Lononak ejtik ezt a szót - egyike a polinéziai mondavilág leggyakrabban emlegetett hőseinek. A hagyomány különös súllyal említi a hős fehér bőrét és szőke hajszínét. Mikor Cook kapitány első ízben kötött ki Hawaii partján, a bennszülöttek tárt karokkal fogadták, mert azt hitték, hogy ama fehér ősük, Rongo tér vissza sok nemzedék után az ősök országából. A Húsvét-szigeten rongo-rongo a neve a titokzatos hieroglifszerű jeleknek, amelyek olvasási titkát az utolsó "hosszúfülű" ember vitte magával a sírba.
Az öregek szívesen beszélgettek volna még Tikiról, meg a rongo-rongóról, de a fiatalság tengeri utunk eseményeiről, meg a nagy cetcápáról szeretett volna hallani.
Közben elkészült a lakoma és Tekát is erősen kifárasztotta már a tolmácsi szerep. A falu népe tehát engedélyt kapott, hogy kezet szorítson velünk. A férfiak halk "ia-ora-na" szóval léptek hozzánk és szinte kirángatták helyéről a karunkat, a lányok viszont előretolakodtak, és kacér, de félénk bókkal köszöntöttek. Az öregasszonyok kotkodácsolva megjegyzéseket tettek szakállunkra és bőrünk színére. Jóindulat sugárzott minden arcról, így még a nyelvi zűrzavar sem volt lényeges. Ha polinéziai nyelven mondtak valamit, amit nem értettünk, mi norvégül adtuk vissza a kölcsönt. Végül is mindnyájan kitűnően mulattunk. Az első polinéziai szó amelyet megtanultunk, a "szeretni" ige volt. Ha ezzel a szóval rá is mutattunk valamire, biztosak lehettünk benne, hogy azonnal megkapjuk, így hát egyszerű volt minden. Ha a "szeretni" szó mellé az orrunkat is fintorgattuk, ez annyit jelentett: "nem szeretem". Ezen az alapon kitűnően megértettük egymást.
Mikor mind a százhuszonhét bennszülöttel sorban megismerkedtünk, egy hosszú asztalt terítettek hatunk és a két fejedelem számára. A falu leányai ízletes falatokkal telt tálakat hordtak körbe. Míg egyesek tálaltak, mások színes virágokból font koszorút akasztottak a nyakunkba, egy kisebbet pedig a fejünkre tettek. A virágok pompásan illatoztak; simogató hűvösségük jól esett a nagy melegben.
Aztán megkezdődött a lakoma, amely tulajdonképpen véget sem ért, míg hetek múlva el nem hagytuk a szigetet. Szemünk-szánk elállt a kitűnő ennivalók láttán, s a szánkban összefutott a nyál, mikor láttuk az asztalon a sültmalacot, csirkét, nyársonsült kacsát, friss homárt, polinéziai módra elkészített halakat, kenyérgyümölcsöt, papayát és kókusztejet. És amíg falatoztunk, a nép hula-hula dalokat énekelt és a fiatal lányok táncoltak az asztal körül.
Mi meg egymáson nevettünk. Pokolian gyönyörködtünk egymás látásában, hiszen egyikünk lehetetlenebbül festett, mint a másik, amint torzonborz szakállal, hajunkban virágkoszorúval úgy nyeltük a finom ételeket, mint akik az éhenhalástól menekülnek. A két fejedelem éppoly szívből élvezte az ünnepséget, mint jó magunk.
A lakomát nagy táncmulatság követte. A falu népe ősi táncaikat akarta bemutatni. Hatunknak meg a két főnöknek a zenekar mellé készítettek ülést, két ember pedig gitárhoz hasonló hangszerrel a kezében mellénk kuporodott, s valami ősi dallam pengetésébe kezdett. Most két sor táncos - férfiak és nők vegyesen - kígyózott be a nézők sorfala közt az előttünk üresen hagyott térre. Zizegő pálmalevelekből font szoknyácska volt rajtuk. A nézőkből álló énekkarnak egy elképzelhetetlenül kövér vahine volt lelkes és eleven előénekese, akinek egyik karját cápa harapta le. A táncosok eleinte kissé félszegen, elfogultan mozogtak, de amint észrevették, hogy a pae-paen érkezett fehérek nem húzzák el orrukat az ősök táncának láttára, egyre lelkesebben járták. Lassanként az öregebbek is bekapcsolódtak; kitűnő ritmusérzékük volt és eljártak olyan ősi táncokat is, amelyeket a fiatal nemzedék nyilván nem ismert már. Mikor a nap lehanyatlott az óceán hullámaiba, a pálmafák alatt egyre elevenebbé vált a tánc s a nézősereg tetszésnyilvánításai egyre kitörőbbek lettek. Elfeledték már, hogy idegenek vagyunk; most mi is közéjük tartoztunk és velük együtt örültünk.
A műsor kimeríthetetlen volt. Egyik elragadó látványosság a másikat követte. Végül egy legénycsoport állt elő; velünk szemben szorosan zárt körben leguggoltak és Tupuhoe jelére előbb lassan, majd egyre fokozódó ütemben verni kezdték tenyerükkel a földet. A ritmus még tovább gyorsult, mikor egy sárga kivájt fatörzsből készült dob átható hangja csatlakozott a tenyerek csattogásához. Mire a ritmus lázas hevességűvé vált, már az ének is bekapcsolódott a zenébe. Hirtelen egy fiatal lány ugrott a körbe. A nyakán virágfüzért, egyik fülénél pedig csokrot viselt a hajában. Mezítláb, kissé behajlított térddel, csípőjét ringatva, s a két karját feje fölé emelve táncolta a legtisztább polinéziai stílusban az ősi polinéziai hula-hula táncok egyikét. Gyönyörű mozdulatokkal táncolt, és csakhamar az egész közönség kézzel ütötte hozzá a ritmust. Most egy második leány lépett a körbe, utána pedig egy harmadik. Leírhatatlan bájjal, tökéletes ütemességgel hajlongtak, s míg egymás körül röpködtek, olyanok voltak, mint a testetlen árnyékok. Az egyhangúan földre csapódó tenyerek, az énekszó és az izgató hangú fadob fokozták az ütemét. A tánc már szédítően gyors lett, a közönség pedig kiáltásai és tapsa révén maga is beolvadt a vad ritmusba.
A déli szigetek őskorának ideje kelt itt ma életre. A csillagok szikráztak, a pálmák álmosan bólogattak. Az éjszaka enyhe volt, megtelt a virágok illatával és a rovarok ciripelésével.
Tupuhoe felém bólintott és vállamra tette a kezét.
- Maitai? Tetszik? - kérdezte.
- Igen. Maitai! - feleltem én.
- Maitai? - kérdezte sorra a többiektől is.
- Maitai! - hangzott lelkes és őszinte válaszuk.
- Maitai! - bólintott erre és magára mutatott. Ezzel jelezte, hogy ő is nagy gyönyörűséget talált a látványban.
Még Teka is meg volt elégedve az ünnepséggel. Megmondta nekünk, hogy még soha sem látta eddig fehérember Raroia táncait. A tapsolás, a dobpergés, az ének és a tánc egyre őrjítőbb gyorsaságúvá vált. Egyszerre az egyik táncoló lány abbahagyta a körben való mozgást, és egyhelyben állva, szédítő sebesen csavargatta testét, és két karját Herman felé tárta ki.
Herman zavartan babrálta a szakállát és nem tudta, mit csináljon.
- Nem rossz sport - súgtam neki -, és te jó táncos vagy!
A bennszülöttek határtalan gyönyörűségére Herman a kör közepén termett, és félig guggoló helyzetben végigcsinálta a hula-hula tánc nehéz, tekergőző mozdulatait. Óriási sikert aratott. Utána rövidesen Bengt és Torstein állt be a táncba, verejtékező arccal próbálva tartani a tempót, mely egyre gyorsabb és gyorsabb lett, őrjöngő sebességig fokozódott - míg végre a dob még egy utolsó, sokáig a levegőben rezgő hangot adott, a három lány ütemesen reszketni kezdett, majd befejezésül a földre omlott és a dobszó hirtelen elnémult.
De az ünnepségnek még nem volt vége.
Következő számként a madártánc szerepelt. Ez egyike a legősibb szertartási táncoknak Raroia szigetén. Férfiak és nők két sorban állva, ritmikus ugrándozással haladnak előre; a vonuló madarakat utánozzák, amint a vezető madarat követik. A tánc vezetőjének madárfejedelem a neve és a legkülönösebb testmozgásokat végzi, anélkül, hogy ő maga ténylegesen részt venne a táncban. A tánc végeztével megtudtam Tupohoétól, hogy ezt a tutaj tiszteletére járták, sőt szeretnék megismételni, ha elvállalnám a vezető szerepét. Mivel úgy vettem észre, hogy a madárfőnök szerepe főleg a hangos kurjongatásban, le-leguggolásban, meg néhány nyak- és csípőforgatásban merül ki, jól a fejembe húztam a koszorúmat és az arénába léptem. Míg táncolva hajlongtam és kiabáltam, két karomat a fejem fölé emelgetve, láttam, hogy az öreg Tupohoe majd ledűl a székről nevettében, sőt a zene is elhalkult, mert mindenki engem nézett, és sem az énekesek, sem a közönség nem tudott magához térni a kacagástól.
Most már mindenki táncolni akart, öreg és fiatal egyaránt. Tovább pergett a dob, a tenyerek csapkodták a földet. Mind nagyobb sebességgel egy még tüzesebb hula-hula táncba sodródtak a lányok. Később minket is egymás után bevontak a táncba, közben pedig egyre több és több férfi és nő követte az előtáncosok példáját, vadul dobogva és egyre fokozódó sebességgel kígyózva!
Csak Erik maradt ülve. A tutajozás során a szél és a nedvesség hatására kiújult régi, gyógyultnak hitt zsábája, s úgy ült ott, mereven és szakállasan, nagyokat pöfékelve, mint egy vén hajóskapitány. Egy bőszárú báránybőrnadrág volt rajta, amelyet a Humboldt-áramlat táján viselt éjszakánként, ha lehűlt a levegő. Így amint derékig meztelenül és hosszú szakállal üldögélt báránybőrnadrágjában a pálmák alatt, úgy hatott, mint Robinson Crusoe hiteles mása. Hiába csalogatták a legszebb táncoslányok a legkedvesebb incselkedéssel, ő csak komolyan pöfékelt tovább, torzonborz fején virágkoszorúval.
Most egy vaskos, izmos termetű asszonyság jelent meg a porondon. Néhány kecsesnek éppen nem mondható tánclépés után erélyesen Erikhez lépett. Barátunk riadtan tekintett rá, de az amazon megvesztegetően rámosolygott, határozott mozdulattal karon ragadta és felemelte a székről. Erik komikus nadrágja úgy volt megszerkesztve, hogy a báránybőr gyapjas oldala volt belül; hátul pedig, ahol egy darabon kifeslett a nadrág, a fehér gyapjú egy csomója kilátszott, s úgy festett, akár a nyúl farka. Erik húzódozva követte táncosnőjét; egyik kezében a pipát tartotta, a másikat a derekához szorította, ahol a legerősebben szokott belenyilallni. Ámde mihelyt perdült egyet, el kellett engednie a nadrágot, hogy a lecsúszni készülő koszorút igazítsa meg a fején, de rögtön utána - félrebillent koszorújával - ismét a nadrághoz kellett kapnia, mert az önsúlyánál fogva megindult lefelé. A hatalmas termetű dáma, aki vele ugrándozott, szintén nem mindennapi látványt nyújtott. A kacagástól már könnyeink csorogtak a szakállunkra. Csakhamar a táncolók is megálltak, mert nem lehetett azt nevetés nélkül nézni, ahogyan Hula-Erik és nehézsúlyú párja kecsesen körbe-körbe ringatóztak. Végül is le kellett állniuk, mert már az énekesek és a muzsikusok is az oldalukat fogták nevettükben.
Keleten már pirkadt mikor végre aludni térhettünk. De előbb újra kezet kellett szorítanunk mind a százhuszonhét emberrel. Amíg csak a szigeten voltunk, minden áldott reggel és este mindenkivel végig kellett kezelnünk.
A gyűlésházban sorban a fal mellett állították fel számunkra a különböző kunyhókból összeszedett hat ágyat. Úgy aludtunk ott, egymás mellett, mint a mesék hét törpéje. Fejünk felett édes illatú virágokból kötött friss koszorúk függtek.
Reggel hallottuk, hogy az a hatéves kisfiú, akinek tályog volt a fején, igen súlyos állapotban van. A láza 41 fokra szökött, a tályog pedig már férfiököl nagyságú lett és fájdalmasan lüktetett.
Teka elmondta, hogy ebben e betegségben már sok gyermek pusztult el a faluban. Ha mi nem segítünk, akkor ez a fiúcska sem él már sokáig.
Nekünk elegendő penicillinünk volt, új tablettás formában, de nem tudtuk, hogy a gyermeki szervezet milyen adagot tud elviselni. Pedig ha a fiúcska éppen a mi kezelésünk alatt hal meg, annak számunkra komoly következményei lehettek volna.
Knut és Torstein ismét a rádiót hívták segítségül. A legmagasabb pálmák közé szerelték fel az antennát. Estére sikerült is összeköttetést találni Hal és Frank barátunkkal, akik Los Angelesben, szobájukban ültek. Frank nyomban felhívott telefonon egy orvost, mi pedig távírón leadtuk a tüneteket és azt is, hogy mi van kézi gyógyszertárunkban. A doktortól Frank közvetítésével megkaptuk a kellő utasítást. Az éjszaka folyamán elmentünk a beteg kunyhójába. A kis Haumata lázasan hánykolódott, közben pedig a fél falu hangosan siránkozott, lármázott körülötte.
Herman és Knut vállalták az orvos szerepét, mi többiek pedig azon fáradoztunk, hogy a kunyhóból kitereltük a falubelieket. Az anya valóságos idegrohamot kapott, mikor forró vizet kértünk tőle és Herman kezében meglátta a csillogó kést. A fiúk leborotválták a gyermek haját, majd megnyitották a tályogot. A genny az alacsony tetőig szökött fel belőle, miközben több bennszülött dühösen a kunyhóba tolakodott, s ki kellett őket tuszkolni az ajtón. Nehéz pillanat volt. A genny kinyomkodása után a sebet fertőtlenítettük és a fejet bepólyáztuk. Két napon és két éjszakán át, míg a láz nem csökkent, a kis beteg négyóránként kapott penicillint, a tályogot pedig továbbra is nyitva tartottuk. Minden este konzultációt tartottunk a Los Angeles-i orvossal. Harmadnapra hirtelen leszállott a láz, a gennyedés megszűnt. A gyermek felmosolygott, és gyönyörködve nézegette a tőlünk kapott képeslapokat, melyek a fehér ember távoli honát ábrázolták: autót, tehenet és sokemeletes házakat láthatott rajtuk.
Egy hét múlva Haumata már vígan játszadozott társaival a tengerparton.
Pár napig még kötözgettük a fejét, de csakhamar már erre sem volt szükség.
E sikerünk után nyomban előkerültek más, szintén kezelést kérő betegek is. Legtöbbször fogfájás és gyomorrontás volt a baj, azonkívül pedig úgyszólván mindenkinek a testén voltak kelések. A betegeket dr. Hermanhoz és dr. Knuthoz küldtük, akik elsősorban diétát rendeltek és a gyógyszeresládából minden pirulát és kenőcsöt elhasználtak. Néhány beteg felgyógyult, és senki sem lett rosszabbul. Mikor a gyógyszerek elfogytak, akkor zablisztet kevertünk össze kakaóporral; ezt különösen hisztériás nőbetegeknél alkalmaztuk igen jó eredménnyel.
Alig töltöttünk így pár napot barnabőrű tisztelőink közt, máris új szertartásra került sor ünneplésünk folyamán. A falu tiszteletbeli fiainak készült fogadni bennünket, ez pedig névadással jár együtt. Én sem lehettem már Terai Mateata; ezentúl csupán Tahitiban hívhatnak így, de itt nem.
Hat széket helyeztek el a gyűlésház előtti négyszögű tér közepére. A falu népe már korán idegyűlt, mert mindenki jó helyet kívánt biztosítani magának. Teka komolyan ült közöttünk; ő ugyan igen jó fejedelem volt, de ha a régi szertartások végzéséről volt szó, mindig Tupuhoe vette át a vezetést.
Szótlan, komoly várakozás ült az arcokon, mikor a termetes Tupuhoe ünnepélyesen közeledett, kezében vastag, görcsös bottal. Arcáról látszott, hogy átérzi a pillanat komolyságát. Minden szem rászegeződött, amint mélyen elmerülve gondolataiban megállott velünk szemben. Született fejedelem volt: kitűnő szónok és színész.
A dobosok, előtáncosok és vezető énekesek felé fordult, rájuk bökött botjával és halk hangon rövid utasítást adott nekik. Majd ismét mifelénk fordult és hirtelen olyan tágra meresztette a szemét, hogy a szemgolyói fehéren csillogtak értelmes, barna arcából, akárcsak gyöngyszínű fogai. Fölemelte görcsös régi botját, és szólni kezdett. Szájából megszakítás nélkül ömlöttek az ősi szertartás szavai, melyeket már csak a falu vénei értettek, mert nyelvezetük már rég feledésbe merült.
Teka tolmácsolásával elmondta nekünk, hogy a legelső király, aki megtelepedett a szigeten, Tikaroa volt; ő volt egykor az úr itt az atollok világában, északtól délig, kelettől nyugatig - sőt fenn, magasan a szirtek fölött is az égig.
Miközben az énekkar egy Tikaroa királyról szóló ősi énekbe kezdett. Tupuhoe mellemre helyezte nagy kezét és ünnepélyesen a közönség felé fordulva kijelentette, hogy én a Varoa Tikaroa, azaz "Tikaroa lelke" nevet kapom tőle.
A zene elhallgatott. Most Herman és Bengt került sorra. A nagy barna kéz egymás után pihent meg mellükön. Herman Tupuhoe-Itetahua, Bengt pedig a Topakino nevet nyerte, így hívták a legendás ősidők két hősét, kik a Raroia-zátony bejáratánál hajdanában egy nagy tengeri szörnyet öltek meg.
Megperdültek a dobok és két vállas, csak ágyékkötőt viselő férfi ugrott elő. Mindkét kezükben egy-egy hosszú dárdát tartoltak. Futólépésben haladtak, térdüket egészen a mellükig emelve, dárdáikat magasra emelték és jobbra-balra forgatták a fejüket. A dob egy erősebb ütésére a levegőbe lendültek és tökéletes ritmusban szertartásos párviadalba kezdtek, a legtisztább balett-stílusban. Azt a párbajt játszották végig, melyet a két legendás hős vívott egykor a szörnnyel.
Ezután Torstein korült sorra: ének és szertartás kíséretében a Maroake nevet kapta, a falu egy régi uralkodójának emlékére. Erik és Knut pedig a Tane-Matarau és Tefaunui névhez jutott: e nevek eredeti viselői hajósok és tengeri hősök voltak valaha: az ő névadásukhoz kapcsolódó hosszú, egyhangú, recitáló szöveget hihetetlenül gyorsan pergő nyelvvel hadarták el, aminek nem csak emlékeztető, de egyben mulattató jellege is volt.
A szertartás véget ért. Raroiának újra lettek fehérbőrű és szakállas főnökei.
Két sor férfi- és nőtáncos jelent meg a színen. Fonott fűszoknyát, fejükön pedig laza háncskoszorút viseltek. Elénk lejtettek és fejükről a koszorút a mi fejünkre helyezték: suhogó fűszoknyát kellett a derekunkra kötnünk, majd tovább folyt az ünnepség.
Egyik éjjel virágkoszorús rádiósaink üzenetet fogtak fel Rarotongából - az ottani amatőr rádiós a csendes-óceáni francia birtokok kormányzójának Tahitiből küldött szíves üdvözletét továbbította. A kormányzó közölte velünk, hogy Párizsból kapott utasítás értelmében már értünk küldte a Tamara nevű kormányzósági hajót, hogy azzal Tahitibe menjünk, s ne kelljen Raroiában addig vesztegelnünk, míg a kopragyűjtő vitorlás ideérkezik. Tahiti a csendes-óceáni francia gyarmatok központja, és egyben az egyetlen sziget, amelynek összeköttetése van a Föld többi részével. Nekünk is oda kellett eljutnunk, ha vissza akartunk térni a nagyvilágba.
Raroia szigetén folytatódtak az ünnepségek. Egy éjjel azután szokatlan szirénabúgás hallatszott a tengerről. Az őrszemek azzal a jelentéssel kúsztak le a pálmafákról, hogy hajó áll a lagúna bejárata előtt. Átrohantunk a pálmaerdőn, a szélcsendes partoldalra, ahonnan éppen az ellenkező irányba nyílt kilátás, mint ahonnan mi jöttünk. Ezen az oldalon kisebb volt a hullámtörés, mert az egész atoll és koralltorlasz védte.
A lagúna bejárata előtt egy hajó lámpái világítottak. A csillagos, holdfényes éjszakában látni lehetett a széles, kétárbocos hajó testét. Ez lenne az értünk küldött kormányzósági hajó? De akkor miért nem jön közelebb?
A bennszülöttek egyre nyugtalanabbak lettek. Most már mi is láttuk, hogy mi történt. A hajó annyira oldalára dőlt, hogy felborulás fenyegette; egy láthatatlanul a víz színe alatt leskelődő zátonyra futott.
Torstein kézbevette jelzőlámpánkat és morse-jelekkel megkérdezte:
- Mi a hajó neve?
- Maoae! - jelezte ez vissza.
Ez volt az a koprahajó, amely a szigetek közt járt. Raroia felé tartott, hogy szárított kókuszbelet vegyen föl. Polinéziai kapitánya és legénysége volt, akik alaposan ismerték a korallzátonyokat, de a lagúnából a nyílt tengerre irányuló áramlat sötétben számukra is veszélyes volt. Az volt a szerencse, hogy a hajó a sziget szélmentes oldalán feküdt és az idő is nyugodt volt.
A Maoae egyre inkább oldalára dőlt; a legénység leeresztette a mentőcsónakokat. Kötelet hurkolt az árboc tövére, a partra eveztek, és a szigetlakók segítségével fatörzshöz erősítették a kötél végét, hogy a hajó fel ne boruljon. A legénység a zátony bejáratánál állomásozott csónakokban, további kötelekkel; azt remélték ugyanis, hogy amikor a dagály kifelé áramlik a lagúnából, le tudják majd vontatni a Maoaét a zátonyról. Közben a falu népe minden csónakját a hajó rendelkezésére bocsátotta, hogy a rakományt, 90 tonnányi értékes koprát, meg lehessen menteni. Egyik zsákot a másik után emelték ki a hajó gyomrából és hordták ki a sziget homokjára.
A dagály elérte tetőpontját, de a Maoae továbbra is a zátonyon feküdt és addig verődött a szirtekhez, míg végül is léket kapott. Napkeltekor még veszedelmesebb volt a helyzete, mint előző nap. A legénység és a falubeliek együttes ereje sem volt elég arra, hogy a 150 tonnás hajót csónakokkal levontassák a zátonyról. Pedig ha a hullámok tovább csapdossák a szirtekhez, csakhamar darabokra hull, az első vihar az örvénybe sodorja és teljesen tönkremegy a korallfalat ostromló hullámverésben.
A Maoaének nem volt rádiója, de nekünk volt. Lehetetlennek látszott azonban, hogy olyan gyorsan kapnak Tahitiből mentőhajót, hogy még segíteni lehessen a Maoaén.
De a Raroia-zátony ebben a hónapban másodszor is kénytelen volt elengedni zsákmányát.
A nyugati láthatáron ugyanis déltájban megjelent az értünk küldött Tamara. A kapitány nagyot nézett, mikor a megmentendő tutaj helyett egy nagyobbfajta kétárbocost látott a zátonyon vergődni.
A Tamara fedélzetén volt M. Fréderic Ahnne, a Tuamotu- és a Tubuai-szigetcsoportok francia ügyvivője, aki a kormányzó felkérésére személyesen jött elénk. Egy francia filmező és egy francia távírász is volt a hajón, egyébként a kapitány és a legénység polinéziaiakból állott. M. Ahnne maga is Tahitiban született francia szülőktől, és kitűnő tengerész volt. Ő vette kezébe a mentés irányítását - a bennszülött kapitány beleegyezésével, aki örült, hogy a veszélyes vízen megszabadulhat a felelősségtől. Miközben a Tamara óvatosan kerülgette a vízalatti alattomos szirtek légióját, erős horgonyláncokat feszítettek a két hajó közé és ezzel megkezdték a roppant óvatosságot és szakértelmet igénylő munkát, ugyanakkor pedig a dagály azzal fenyegetett, hogy mindkét hajót a korallpadhoz sodorja.
Végre, mikor a dagályhullámok a legmagasabbak voltak, a Maoae lecsúszott a zátonyról és a Tamara kivontatta a mélyvízre. De akkor a léken keresztül víz ömlött a hajófenékbe, ezért a leggyorsabban be kellett húzni a lagúna sekély vizébe. Három teljes napon át hiába dolgoztak a szivattyúk, a Maoae továbbra is elsüllyedéssel fenyegetett. Végül is a falu legügyesebb gyöngyhalászai a hajó alá merülve ólomlemezeket szögeztek a sérült részre, úgyhogy a Maoae már megkockáztathatta, hogy szivattyúit folyton működtetve a Tamara kíséretében a tahiti javítódokkba jusson.
Mikor a Maoae indulásra készen állott. M. Ahnne bekormányozta a Tamarát a korallzátonyok között a lagúnába és azon keresztül a Kon-Tiki-sziget partja mellé. Vontatókötélre fogta tutajunkat, majd visszafelé tartott a zátony nyílása felé. A Maoae közvetlenül mellette haladt, hogy ha a tenger ismét kitágítaná a léket, azonnal a Tamara fedélzetére menekülhessen a legénység.
Búcsúnk Raroiától több volt, mint szomorú. Az egész falu lakossága ott szorongott a kis mólón és kedves dalainkat énekelték, míg a Tamara csónakja a hajóra szállított bennünket.
Tupuhoe termetes alakja ott magaslott középen. A kis Haumatát fogta kézen. A gyermek zokogott, de nagy könnycseppek peregtek végig a hatalmas fejedelem arcán is. És nem maradt szárazon a többiek szeme sem, mégis tovább énekeltek. Daluk messze követte csónakunkat, míg csak el nem nyomott minden más hangot a hullámverés dörgése.
A sziget hűséges dalosai hat őszinte jóbarátjukat veszítették el bennünk. Mi pedig, kik némán álltunk a hajókorlát mellett, százhuszonhét barátunktól búcsúztunk. Ott álltunk, míg a móló el nem tűnt a pálmák mögött, majd míg a pálmákat is eltakarták a hullámok. Az ének szavai még akkor is a fülünkbe csengtek:
"... olvadjatok emlékeinkbe, hogy gondolatban akkor is együtt lehessünk, mikor eltávoztok egy messzi országba. Isten veletek!"

*

Négy nappal később Tahiti partja merült fel előttünk a tengerből. Nem hasonlított pálmakoszorúzta gyöngysorhoz. Itt vadul szaggatott kék hegyormok emelkedtek az égnek, csúcsuk körül felhőkoszorúval. Amint közeledtünk, a kék hegyek oldalán zöld foltok tünedeztek fel. A zöld színnek minden árnyalata pompázott itt; a Dél buja növényzete eltakarta a rozsdabarna dombokat és szakadékokat, hogy a völgyek mélyén folytatódjék a tengerig. Amint közeledett a part, karcsú pálmacsoportok tűntek fel a völgyek nyílásában és pálmasor szegélyezte az aranyszínű homokpartot is. Tahiti szigetét kialudt vulkánok alkotják; ezek a vulkánok ma már halottak, lejtőiken a sziget körül a korall-állatkák építették fel védőgátjukat s így megóvták a szigetet a hullámok pusztító erejétől.
Kora reggel volt, mikor a korallzátony egy bejáróján át Papeete kikötőjébe érkeztünk. Karcsú templomtornyok és piros háztetői rejtőztek a dús pálmakoronák és más óriásfák lombjai közi. Papeete Tahiti fővárosa és egyben Francia-Óceánia egyetlen városa. Kormányzósági székhely, üdülőhely és a Csendes-óceán keleti felén lezajló kereskedelem központja.
A város népe a kikötőbe tódult fogadásunkra. Sűrű emberfal állott a mólón. Mert a hír szélnél is sebesebben terjedt Tahitiban és mindenki látni akarta azt a pae-paet. amelyik Amerikából jött ide.
A Kon-Tiki díszhelyet kapott: a kikötő parti sétánya alatt kötöttük ki. A kiszálláskor Papeete polgármestere üdvözölt minket, egy bennszülött kislány pedig malomkerék-nagyságú vadvirágcsokrot nyújtott át a Polinéziai Társaság nevében. Majd fiatal lányok léptek elő és illatos, fehér virágokból kötött koszorút tettek a nyakunkba, köszöntvén bennünket, mint Tahitinek, a Déli-tenger gyöngyének vendégeit.
Fürkésző szemem egy arc után kutatott a tömegben, öreg tahiti fogadott apámat kerestem, Teriieroót, a hetven bennszülött fejedelem legelsőjét. Nem is maradt távol. Derűsen és élénken, mint mikor utoljára láttam, ott magaslott az ő hatalmas alakja is, és széles arcát mosoly sugározta be.
- Terai Mateata! - kiáltotta felém.
Megöregedett, de tiszteletet parancsoló fejedelmi megjelenése a régi volt.
- Sokára jöttél - mondta mosolyogva -, de jó hírrel érkezel. Ez a pae-pae valóban "kék eget", "terai mateatát" varázsol Tahiti fölé. Most már tudjuk, honnan származtak őseink.
Fogadáson vettünk részt a kormányzói palotában, majd a városházán, és a barátságos sziget minden zugából meghívások tömege érkezett felénk.
Mint a régi napokban, Teriieroo fejedelem most is nagy ünnepséget rendezett házában, a Papeno-völgyben, amelynek már minden talpalatnyi földjét jól ismertem, és ahol - hiszen Tahiti nem Raroia - új szertartások közt társaim is Tahiti nevet kaptak.
Gondtalan napokat töltöttünk ebben a verőfényes környezetben, a kék égbolt tovaúszó felhői alatt. Fürödtünk a lagúna vizében, kószáltunk a hegyek közt és hula-hulát táncoltunk a zöld füvön, a pálmák alatt. Közben múltak a napok, majd a hetek. Már attól tartottunk, hogy a hetek hónapokká fognak nyúlni, mert egyetlen hajó sem érkezett a kikötőbe, hogy hazaszállítson bennünket további feladataink színterére.
Végre Norvégiából kaptunk hírt, hogy Lars Ahristen, a nagy hajóvállalat tulajdonosa utasította 4000 tonnás, Thor I. nevű hajóját, hogy Samoa szigetéről kerüljön Tahiti felé. és vigye tovább az expedíció tagjait egy észak-amerikai kikötőbe.
Egy hajnalban a nagy norvég gőzös besiklott Papeete kikötőjébe. Egy francia hadihajó odavontatta a Kon-Tikit hatalmas honfitársa, a Thor I. mellé. A gőzösről egy nagy acélkar nyúlt ki és az apró rokont a fedélzetre emelte. A hajókürt harsogó hangja elszállt a pálmákkal borított sziget fölött. Barna és fehér arcok nyüzsögtek Papeete kikötőjének partján, s búcsúajándékokkal, virágkoszorúkkal árasztottak el bennünket. Míg a hajókorlát mellett álltunk, úgy nyújtogattuk nyakunkat, mint a zsiráfok, hogy kiszabadítsuk állunkat a nyakunkba akasztott súlyos virágkoszorúkból.
- Ha azt akarjátok, hogy még az életben visszatérjetek Tahitibe - hangzott felénk a hajó utolsó sípjele után Teriieroo főnök kiáltása -, dobjatok egy koszorút a lagúnába!
A köteleket leoldották. A hajócsavar megindult és felkavarta a vizet, a móló fala lassan távolodott. A vörös háztetőket mindinkább elnyelte a pálmák zöldje, majd a fákat magába olvasztotta a távolodó hegyek kéksége, míg végül a sziget is, mint egy árnyék, az óceán végtelenségébe merült.
A nyílt tengeren erős hullámzás fogadott; már nem füröszthettük meg kezünket a hullámokban. Fejünk fölött bárányfelhőket terelt a passzátszél; már nem szegődtünk nyomukba. Kiléptünk a Természet birodalmából - visszafelé mentünk a huszadik századba, amely olyan messze volt mögöttünk.
Megálltunk mind a hatan a fedélzeten a kilenc derék balsafarönk mellett. Ezeknek köszönhettük, hogy életben maradtunk.
Tahiti kék lagúnájában pedig hat magányos fehér virágkoszorú sodródott ide-oda a partmenti kis hullámokon.