Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Washingtonban kellemetlen februári hideg, köd és havazás fogadott. Björn közölte, hogy vállalkozásunkra felhívta a Rádióamatőrök Világszövetségének figyelmét. A tagok állandó összeköttetést igyekeznek majd tartani velünk. Knut és Torstein alighogy megjöttek, máris nekiláttak az e célra alkalmas nagyteljesítményű rövidhullámú leadó- és vevőkészülék elkészítésének; a készülék a második világháború idején használt titkos adók mintájára készült, megfelelő módosításokkal.
De még ezer és egyféle kisebb-nagyobb tennivaló állt előttünk, amit mind el kellett végeznünk indulásig!
És mindehhez milyen rengeteg akta, kérvény, engedély és más egyéb papíros kellett! Katonai és polgári végzések, fehér, sárga, kék meg más színű hivatalos iratok angol, spanyol, francia és norvég nyelven. Az egyszerűnek látszó kis tutajkirándulás ügyintézése egymaga felemésztette egy papírgyár legalább fél fenyőtörzsből való papírtermését. - Hiába haladt az idő, szabályok, rendeletek, törvények kötötték meg százszor is a kezünket, s valamennyi csomót magunknak kellett rendre kibogoznunk.
- Fogadni mernék, hogy levelezésünk papírhalma már eddig is legalább húsz fontot nyom - sóhajtotta Knut egyik nap az írógép mellett.
- Huszonhetet. Megmértem… - felelte Torstein mogorván.
Otthon is megérezhették, hogy drámai készülődés közepette hogyan érezhetjük magunkat. Édesanyám azt írta: "Őszintén szeretném, ha már mind a hatan biztonságban ülnétek azon a tutajon…"
Egyik nap sürgönyt kaptam Limából. Hermant fürdés közben egy erős átbukó hullám a parti sziklához vágta. Nyakcsigolyarándulást és súlyos zúzódásokat szenvedett. A limai kórházba szállították.
Torstein Raabyt repülőgépen nyomban odaküldtem Gerd Volddal, aki a háború idején a norvég ejtőernyős-szabadcsapatok londoni parancsnokságának népszerű titkárnője volt, most pedig washingtoni követségünkön bizonyult pompás segítőtársnak. Mire odaértek, Herman szerencsére már túlesett a nagyobb veszélyen. Egy nyakára kötött hevederen kellett szegénynek félórán át a levegőben lógnia, míg az orvosok helyre igazították a kiugrott nyakcsigolyát. A röntgen átvilágításnál kitűnt, hogy a csont nemcsak megrepedt, hanem el is fordult. Herman bizony csak pompás szervezetének köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. De kék-zöld zúzódásokkal tele, merevre kötözött nyakkal csakhamar mégis ott serénykedett a kikötőben, az ő irányítása mellett megkezdett tutajépítésnél. Még hetekig orvosi felügyelet alatt állt, sőt arról is szó esett, hogy nem jöhet velünk, neki azonban eszébe sem jutott, hogy a parton maradjon, hiába fogadta az óceán olyan barátságtalanul.
Azután repülőn megérkezett Panamából Erik, én is megjöttem Knuttal Washingtonból. Így hát végre valamennyien összekerültünk Limában, az indulás kitűzött helyén.
A hatalmas, csaknem egy méter vastag balsafarönkök, a quevedói erdő daliái ekkorra már a callaói hadikikötőben feküdtek egymás mellett. Látványnak is lenyűgöző volt e sok frissen vágott, hosszú, gyertyaegyenes törzs a sárga bambusznád, zöld sás, liánindák és banánlevelek halmaza közt. Ezeket a természetadta építőanyagokat komor, szürke torpedórombolók és búvárhajók sora fogta körül. A messzi északról idevetődött hat fehér és a húsz barnabőrű, az inkák vérével rokon perui tengerész versengve forgatta a szekercét meg a hosszúpengéjű machetet, a bennszülöttek éles kését. Együtt sodorták és csomózták a tisztán növényháncsból készült köteleket. Az aranysujtásos kék egyenruhájukban arra járó perui tengerésztisztek álmélkodva nézték a szokatlan tevékenységet s bizalmatlanul vizsgálták az ósdi építőanyagokat, amelyek olyan váratlan vendégként csöppentek büszke kikötőterük közepébe.
Sokszáz év óta először épült újra balsatutaj a callaói öbölben. Az inkakori legendák szerint ezeken a parti vizeken tanította meg Kon-Tiki múltbaveszett nemzetsége az indiánok őseit a vitorlás tutaj készítésére. A ma élő indiánoknak a fehér ember törvénye megtiltotta a tutajépítést, mivel a tutajjal való vitorlázás életveszélyes. Egyébként is az inkák népének utódai fölött nagyot haladt az idő. - Balsafa és bambusz mind a primitív múlthoz tartozik már. Acél és páncél a jelenkor jellemzője!
A legújabb rendszerű hadikikötő óriási segítséget nyújtott munkánk során. Bengt volt a tolmács, Herman a tervező és a kivitelezés irányítója. Rendelkezésünkre bocsátották az ács- és a vitorlagyártó-műhelyt, felszerelésünk számára az egyik raktár felét, valamint egy kis úszó mólót, ahonnan a balsafarönköket a vízbe lehetett ereszteni, mikor a tutaj összeépítése megkezdődött.
Kiválasztottunk kilencet a legvastagabb rönkök közül; ezekből kellett készülnie a tulajdonképpeni tutajnak. A kellő helyeken mélyen bevágták a szálfákat, hogy az erős indákból csavart összetartó kötélgúzsok le ne csúszhassanak róluk. A konstrukcióhoz fémszöget, csavart, vagy sodronyt egyáltalán nem használtunk. A kilenc nagy fatörzset először lazán egymás mellé hengerítettük a vízben, hogy megtalálhassák természetes egyensúlyi mélypontjukat, mielőtt szilárdan összeerősítjük őket. A leghosszabb rönk - mely 14 méter volt - természetesen középre került. Elöl, hátul egyaránt jóval nagyobb volt a többinél. A rövidebbeket kétoldalt arányosan igazítottuk melléje, hogy kívülre a legkisebbek kerüljenek. A tutaj így a szélen 9 méter hosszú lett. A három legnagyobb rönk közepén, a tutaj orránál tompa szögben nyúlt előre; a tutaj hátrészét egyenesre fűrészeltük, csak a középső három törzsre ácsoltunk egy rövid és vastag, a tutaj hossztengelyére merőlegesen álló balsafaoszlopot, amelynek felső részébe vályút faragtunk a kormányevező számára.
Miután a kilenc balsafarönköt negyedfél centiméter vastag indagúzsokkal egymáshoz erősítettük, keresztben föléjük erősítettünk méteres közökkel egy sor kisebb balsafarönköt.
A tutaj teste ezzel már készen is volt. A rönköket legalább háromszáz helyen fogtuk össze különböző hosszúságú, a lehető legszorosabban összecsomózott indagúzsokkal.
Most a fedélzet borítása került sorra. E célból hasított bambuszt kötöztünk szorosan a vázhoz, föléje pedig bambuszháncsból szőtt laza gyékényt borítottunk.
A fedélzetre, a tutaj tengelyvonalában, de a farához valamivel közelebb szintén bambuszfalú kunyhót építettünk, mely az egyik oldalán nyitott maradt. Ugyanígy készítettük el erősebb bambuszlécekből a tetővázat, amelyet egymásra boruló, zsindely módjára elrendezett, bőrszerű sötétzöld banánlevélréteggel födtünk be.
A kunyhó elülső keskenyebb fala előtt, a tutaj két szélére a mangrove vaskemény fájából árbocrudakat ácsoltunk, melyek felső vége összeért, úgy, hogy egymáshoz lehetett kötözni őket. A négyzet alakú vitorlát két összekötött bambuszból készült vitorlarúdra szereltük, hogy biztosítsuk szilárdságát.
Az alváz kilenc vastag rönkjét elöl - bennszülött szokás szerint - hegyesre faragtuk, hogy könnyebben szántsák majd a vizet; a tutaj orrára pedig a vízszint fölé kicsiny hullámtörőt erősítettünk.
Ahol az alváz rönkjei közt nagyobb rés maradt, összesen öt helyen, ott hüvelyknyi vastag, 60 centiméter széles szívós fenyőfából készült deszkákat ékeltünk be, melyek mintegy másfél méter mélyen nyúltak le a nagy rönkök alá. Ezeket is indakötelekkel rögzítettük a helyükre. Az inkák idején is ilyen lenyúló deszkákat alkalmaztak a tutajosok a mai nehéz tőgerenda helyett, hogy a lapos tutaj jobban ellenállhasson a szél és a hullámok oldalról ható nyomásának. A fedélzetet nem vettük körül semmiféle korláttal, mindössze egy-egy vékonyabb szálfát erősítettünk a szélekre, hogy a lábunk támaszt találjon munka közben.
Tutajunk - mikor így elkészült - szakasztott mása volt az ősi perui és ecuadori vízi alkalmatosságnak, melyeket a régi metszetekről, rajzokról megismertünk, csak éppen a két alacsony hullámtörő-deszkával lett megtoldva - útközben azonban ezek is teljesen fölöslegesnek bizonyultak.
Amikor mindezzel elkészültünk - gondosan ügyelve arra, hogy a tutaj egyensúlyát semmi meg ne zavarja -, a belső kiképzés és a berendezés munkája következett. Tudtuk, hogy az egész hosszú úton ez a szűk hely lesz egész birodalmunk, és hogy minden kis része hétről hétre fontosabbá válik majd életünkben. Ezért parányi fedélzetünket olyan sokoldalú módon igyekeztünk kihasználni, amennyire csak lehetett. A változatosság kedvéért nem borítottuk be bambusszal az egész fedélzetet, hanem csak a kunyhó előterét, meg a jobboldalán fekvő csíkot, amely a nyílt kunyhófal előtt vezetett el. A kabin baloldalát afféle gazdasági udvarnak szántuk. Ide erősítettük a ládákat, meg a legfontosabb eszközöket, amelyek mellett csak annyi hely maradt, hogy éppen elférhettünk. A tutaj orrán és a kunyhó háta mögött az alvázat a kilenc rönk felett semmi sem borította. Mikor tehát birodalmunkat körülsétáltuk, a fényessárga bambuszrácsozatról le kellett lépnünk hátul a szürkeszínű hengeres szálfákra, onnan fel a kormányhely bambuszléc-borításos keresztgerendáira, hogy a rakomány mellett végigmenve jussunk a tutajorrig.
Ha nem is volt hosszú ez az út, a változatosságnak megvolt az a lelki hatása, hogy némi kárpótlást nyújtott a mozgásszabadságért. A két összekötött árbocrúd végére egy antennarudat szereltünk, s ez alá egy deszkaülőkét is készítettünk, nem annyira az őrködés kedvéért, mint inkább azért, hogy útközben legyen hova felkapaszkodnunk, s így más szögből nézhessünk ki a tengerre.
Így készült el a mi tutajunk, amely valósággal kiragyogott az unalmasan szürke hadihajók közül a maga természetes, friss, fényeszöld banánlevél- és aranyosan csillogó bambuszdíszében.
A tengerészeti miniszter is személyesen eljött a megtekintésére. Mind a hatan büszkén mutattuk meg neki alkotásunkat - az ágyútornyos, fenyegető körvonalú páncélos szörnyetegek közt szerényen himbálózó csinos kis inkakori emléket -, de a miniszter úr ugyancsak megrémült, amikor meglátta. Látogatása után nyomban felhívattak a parancsnokságra. Ott egy előkészített nyilatkozatszöveget tettek elém, amelyben elismerem, hogy a perui haditengerészetet semmi felelősség sem terheli azért a járműért, amelyet mi az ő kikötőjében építettünk. A révparancsnok is aláíratott velem egy okmányt, amely szerint kijelentem, hogy társaimmal és rakományommal együtt kizárólag saját felelősségemre távozom a kikötőből.
Másnap egész sereg külországbeli tengerészeti szakember és diplomata látogatott meg bennünket a kikötőben. De annyira lesújtó volt a véleményük, hogy pár nappal később az egyik nagyhatalom nagykövete elé citáltak.
- Élnek az ön szülei? - kérdezte síri hangon, s mikor igennel válaszoltam, merőn a szemembe nézett, s vésztjósló nyomatékkal folytatta:
- Édesapja és édesanyja nagyon le lesznek sújtva, ha majd megkapják az ön halálhírét!...
Ezek után barátságos hangon kérlelt, hogy tegyek le esztelen tervünkről. Annál is inkább, mert egy tengernagy, aki megvizsgálta a tutajt, kijelentette neki, hogy ebből a kalandból nem kerülhetünk ki élve. A tutaj méretarányai ugyanis teljesen elhibázottak. Olyan kicsiny, hogy menten eltűnik majd a hullámok közt. Ugyanakkor elég hosszú ahhoz, hogy elölről az egyik, hátulról meg a másik hullám kapja fel; e kétirányú lökéstől pedig feltétlenül szétforgácsolódnak az amúgy is törékeny balsafarönkök. Egyébként is az ország legjobb balsafaszakértőjétől azt hallotta - s ez még nagyobb veszélyt rejteget magában -, hegy a lyukacsos rostú balsafatörzs már az út első negyedrészében annyira teleszívja magát vízzel, hogy menthetetlenül elsüllyed utasaival együtt.
Mindez ugyancsak sötéten hangzott, s mivel mégis kitartottunk szándékunk mellett, jóakarónk végül is - végső menedékül - egy-egy bibliát nyomott a kezünkbe.
Mindent összevéve, a szakértőktől egyetlen biztató megállapítást, egyetlen reménytkeltő szót sem hallottunk. Ha vihar, sőt úgylehet tájfun csap le ránk - mondták -, mindenestül lemos majd minket a fedélzetről, és darabokra szaggatja az elemeknek kiszolgáltatott alacsonytestű tutajt. Úgy fog körbe forogni, mint a szelek és hullámok tehetetlen játékszere. Már a szelíd hullámverésben is végigönti majd a sósvíz, lemarja lábunkról a bőrt és tönkre áztatja élelmiszerkészletünket. Végeredményben a különböző szakértők véleményéből kitűnt, hogy tutajunknak nemcsak az alapváza és szerkesztésmódja rossz, de nincs egyetlen olyan deszkája vagy kötélvége, ami együttesen vagy külön-külön ne okozná majd a halálunkat. Nagy összegekben fogadtak ránk, hogy hány napig marad egyben tutajunk a vízen. Sőt, akadt egy olyan könnyelmű katonai attasé is, aki annyi üveg whiskybe fogadott, amennyit az expedíció tagjai egész hátralevő életükben el tudnak fogyasztani, ha valóban sikerül elevenen elérniük a polinéziai szigeteket.
De még ezután jött a java. Egy norvég hajó érkezett a kikötőbe. Kapitányát és néhányat a legtapasztaltabb tengeri medvék közül meghívtunk a tutajra. Igazán vágytunk már arra, hogy valakitől biztatást is kapjunk. Annál lesújtóbb volt, mikor azt kellett tőlük hallanunk, hogy a tutaj orra túl tompa, hogy az ilyen vízi alkalmatosság nem engedelmeskedhetik a vitorlának. A kapitány még azzal is biztatott, hogyha egyáltalán vízszínen maradhatunk - akkor is egy-két évig hányódunk majd a Humboldt-áramlásban, míg valahol partot érhet a tutaj. A csónakmester megvizsgálta a liánokból sodrott köteleket és csak a fejét rázta. Szerinte semmi esetre sem hányódhatunk addig. Mert jó, ha a tutaj két hétig kitart a vízen. Addig a rönkök folytonos mozgása és súrlódása feltétlenül szétmarja a gúzskötéseket. Ha tehát nem cseréljük ki ezeket drótkötelekre, vagy acélláncokra, akkor inkább el se induljunk.
Ezeket az ellenvetéseket nem volt könnyű megemészteni. Hiszen, ha a sok kifogásból csak egy is helytálló, akkor bizony nem sok jónak nézhettünk elébe. És be kell vallanom, hogy sokszor vetődött fel bennem a kérdés: vajon tisztában vagyok-e vállalkozásunk komolyságával? Merem-e vállalni a felelősséget a többiekért, akik csak én utánam indulnak? - A kifogásokat megcáfolni nem tudtam, hiszen nem voltam sem tengerész, sem hajóépítő szakember. Csak egyetlenegy ütőkártyám volt, arra tettem föl mindent. Éspedig az a mélységes meggyőződés, hogy egy őskori műveltség Peruból származott át a polinéziai szigetekre, abban a korban, amikor ezen a partvidéken a mienkhez hasonló tutajok voltak az egyedüli tengeri járművek. - Ebből vontam le azt a következtetésemet, hogy ha a balsafa Kon-Tiki korában, vagyis időszámításunk után 500 körül úszni tudott a vízen és liánrostból sodrott kötése is kitartott, akkor bennünket sem fog cserbenhagyni, hiszen híven utánoztuk a régiek tutajépítési módját. Bengt és Herman újra meg újra a legnagyobb gonddal mélyedtek el a számításokba és a kérdések megvitatásába, s teljesen igazat adtak nekem.
Ettől kezdve már hiába huhogtak fülünkbe vésztjóslóan a szakemberek. Mi egyre nagyobb bizalommal tekintettünk a jövőbe, és a fiúk mind a legjobb kedvvel dolgoztak tovább. - Torstein volt az egyetlen, aki egyik este azzal az aggódó kérdéssel fordult hozzám, hogy vajon biztosan jó irányba visz-e majd minket az áramlás. Kevéssel előbb ugyanis moziban voltunk és Dorothy Lamourt láttuk, amint kurta fűszoknyácskában több más szép lánnyal együtt a hula-hula táncot lejtette egy csodálatosan szép, pálmás partú déltengeri szigeten.
- Én is oda akarok menni - jelentette ki. - És jaj nektek, ha esetleg máshová vetődnénk!..

*

Mikor az indulás napja közeledett, nekünk is útlevelet kellett váltanunk.
Bengt, aki a spanyol tolmács szolgálatát látta el, állt elsőnek az illetékes hivatal tisztviselője elé.
- Mi a neve? - kérdezte bizalmatlanul egy cingár hivatalnok, gyanús szemmel méregetve svédünk látványos vörös körszakállát.
- Bengt Emmerik Danielsson - hangzott az udvarias és szelíd válasz.
Az emberke hosszú űrlapot csavart írógépébe.
- Melyik hajón érkezett Peruba?
- Hát kérem - felelt Bengt a kis hivatalnok fölé hajolva -, én bizony nem hajón érkeztem Peruba, hanem kenun.
A hivatalnok rábámult, tétovázva csóválta meg a fejét, aztán csavart egyet a hengeren, és az egyik szélső rovatba begépelte: "Kenun".
- És melyik hajóval készül elhagyni Perut?
- Hát kérem - mondta Bengt, lehetőleg még illedelmesebben, mint az előbb -, én nem hajón indulok innen, hanem tutajon...
- Tegye bolonddá az öregapját! - förmedt rá dühösen az emberke. Kitépte az űrlapot gépéből és másikat tett belé. - Felszólítom, hogy tisztességesen feleljen a kérdéseimre!

*

Közvetlen az elutazásunk előtti napokban helyeztük el a tutajon az élelmiszert, az ivóvizet meg a személyes útipoggyászokat. Az élelemmennyiség hat emberre számított négyhavi tábori adag volt, csinos egyforma kartondobozokba csomagolva. Hermannak ezzel kapcsolatban pompás gondolata támadt, amiért később nagyon hálásak voltunk neki. Tanácsára ugyanis a lezárt dobozokat - hogy teljesen vízállók legyenek - olvasztott, híg aszfaltba mártottuk, majd félig száradtan behomokoztuk, hogy ne ragadjanak egymáshoz. Az így előkészített szállítmány a bambuszfedélzet alatt, az alváz és a keresztgerendák között e célból hagyott közökben kapott alkalmas helyet. Fenn, az égbenyúló hegyekben, egy kristálytiszta forrás vizéből töltettünk meg ötvenhat keskeny, hosszú bádogtartályt, így induláskor közel ezerháromszáz liter (összesen 275 gallon) ivóvizünk volt. Ezeket a tartályokat is a keresztgerendák közébe raktuk, a legmélyebb helyen, hogy oldalukat állandóan mossa a tengervíz. A behajózásra szánt egyéb rakományt - köztük néhány nagy kosár zöldséget, kókuszdiót meg friss gyümölcsöt - a bambuszfedélzeten helyeztük el.
A bambuszkunyhó egyik sarkában Knut és Torstein rádiófülkét rendeztek be. Odább, a kabin aljában, a keresztgerendák közeibe nyolc nagy ládát süllyesztettünk, amelyeket kívül-belül vízállóvá tettünk. Kettőbe a kényes mérőműszereket, a fényképezőgépeket meg fotóanyagokat raktuk - a másik haton pedig megosztoztunk. Abban egyeztünk meg, hogy ki-ki csak annyi személyes poggyászt hozhat, amennyi egy ilyen ládába fér. - Erik erre annyi rajzpapírt meg festéket hozott, hogy már a gitárja is alig fért be. A harisnyái számára már Torstein ládájában kellett helyet kérnie. Bengt dolgait négy matróz is alig bírta a tutajra cipelni. Pedig mindössze hetvenhárom társadalomtudományi meg néprajzi könyvet hozott Goethe összes művein kívül. - E ládák tetejét bambusszőnyeggel fedtük le. Erre helyezte mindenki a maga szalmazsákját.
Mikor ezzel is készen lettünk, a tutajt a hadikikötőből kivontatva körüleveztünk a nagy kikötőben, mert meg akartuk tudni, hogy eléggé egyenletesen oszlik-e meg a terhelés. Azután a Callaói Yacht Club épülete elé álltunk vele, ahol a meghívottak és érdeklődők jelenlétében készültünk megtartani az elindulás előtti napon az ünnepélyes keresztelőt.
1947. április huszonhetedikén felhúztuk az árboc végére a norvég lobogót. E köré csoportosítottuk azoknak az államoknak a zászlaját, amelyektől expedíciónk segítséget kapott. Közben a rakodópartot zsúfolásig megtöltötte a bámulók serege. Mindenki kíváncsi volt e szokatlan vízijármű keresztelőjére. Sok nézőnk arcszíne és vonásai arra vallottak, hogy őseik valaha hasonló tutajokkal járták a tengert. De ott voltak a spanyol hódítók leszármazottai is, élükön Peru kormányának és haditengerészetének képviselőivel. Megjelent az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Kína, Argentína és Kuba követe, tisztikaruk több tagjával. Jelen volt a csendes-óceáni brit gyarmatok volt kormányzója, egy svéd meg egy belga miniszter, valamint legközelebbi barátaink - a honfitársak itteni kis kolóniája - Bahr tábornok norvég konzullal az élen. És volt rengeteg újságíró meg fotóriporter - kis géppel meg nagy géppel. Szinte csak a rezesbanda meg a nagydob hiányzott. Nem csoda, hogy ekkora hűhó láttára mind a hatan arra gondoltunk, hogyha netán a kikötő hullámtörőjén túl valóban szétmállik a tutajunk, akkor inkább egy-egy fatörzsbe kapaszkodva evezünk át Polinéziába, mintsem hogy szégyenszemre visszajöjjünk Peruba.
Gerd Vold, expedíciónk irodájának önkéntes munkatársa és kontinentális összekötőtisztünk volt a keresztanya. A keresztelés - stílszerű módon - kókuszdió tejével történt. Egyrészt azért, hogy legyen valami kapcsolat a kőkorszaki és a mai cselekmények közt - másrészt pedig azért, mert az e célra szánt üveg pezsgő tévedésből Torstein ládájának legaljára került. Az ünnepség elején megmagyaráztuk hallgatóságunknak spanyolul meg angolul, hogy tutajunk az inkák nagy elődje, a "Nap Fia" nevét fogja viselni, aki másfélezer évvel ezelőtt indult el e partokról, hogy messze nyugaton szerezzen népének új hazát. Most következett a legfontosabb tevékenység, a keresztelés pillanata. Gerd Vold elkiáltotta a Kon-Tiki nevet, s eközben olyan erővel vágta a tutaj orrához az óvatosságból előre többhelyt meghasított kókuszdiót, hogy a körülállók haja meg ruhája tele lett kókusztejjel és diódarabkákkal.
A névadással egyidőben felhúztuk a vitorlát is, melynek közepén Erik mesterműve: Kon-Tiki szakállas arcképe piroslott. Hű másolata volt ez a festmény annak a vöröskőbe faragott főnek, mely Tiahuanaco romvárosban őrzi a Napkirály emlékét.
- Ó, hiszen ez Senor Danielsson! - kiáltott fel elragadtatva az egyik hajóács, mikor meglátta a vitorlán a szakállas főt. Bengtet egyébként is, mióta csak együtt dolgoztunk, állandóan Senor Kon-Tikinek szólította, mert egy alkalommal megmutattuk neki az egyik régi kőemlék fényképét. Most fogta fel végre, hogy Bengtnek Danielsson az igazi neve.

*

A legutolsó napon búcsúlátogatást tettünk Peru elnökénél.
Aztán kocsin még egyszer kirobogtunk, messze Lima városán túl, a hegyek világába, hogy szemünk és lelkünk túlontúl beteljék a szárazföldi szépségek képével és csendjével. - A tutajépítés idején ugyanis Lima egyik kertes városrészében laktunk, és onnan jártunk le Callaóba a légügyi minisztérium kocsiján, amelyet szintén Gerd Vold ügyessége eszközölt ki számunkra. - Most arra kértük a vezetőt, hogy olyan nagy kirándulásra vigyen minket, amennyi csak kitelik egy napnyi időből. És míg a régi, magános hegyi utakon bolyongtunk s az inkák idejéből származó beomlott öntözőcsatornák mentén feljutottunk negyedfélezer méternél is nagyobb magasságra a tengerszint és tutajunk fölött, nem tudtunk betelni a havas tetők és a köztük álmodozó völgyek látványának hangulatával.
Addig kanyargott kocsink a komor ormok, rozsdavörös sziklák és zöldgyepes lejtők közt, míg sikerült - vagy legalábbis majdnem sikerült - elhitetni magunkkal, hogy teljesen megelégeltük már a sok követ, földet meg gyepet, és csak egyetlen vágyunk van: az, hogy vitorlás tutajon himbálózzunk odakünn a végtelen óceánon.

IV. FEJEZET
AZ ÓCEÁNON

Drámai indulás. - Kivontatják a tutajunkat a callaói öbölből. - Első küzdelmek a hullámokkal. - A Humboldt-áramlásban. - Beszélgetés egy repülőgéppel. - A balsafa szomjasabb, mint kellene. - A rönkök és gúzsok párbaja. - Repülőhal az étlapon. - Egy szokatlan hálótárs. - A kígyóhal tévedése. - Szemek lesnek minket a vízről és a víz alól. - Vízi szörnyek. - Megbosszantjuk a föld legnagyobb halát. - Eredménytelen teknőcvadászat.

Callao kikötője nagy napra virradt: a Kon-Tiki indul! A tengerészeti miniszter rendelkezésére a Guardian Rios gőzös kapott rá parancsot, hogy a tutajt kötélre vegye és kivontassa a kikötőből, az öbölből, sőt még azon is túl a nyílt tengerre, arra a részre, amely már kívül esik a partmenti hajózás útvonalán, és ahol egykor a régi indiánok egyik jó halászterülete volt. A napilapok főhelyén, az első oldalakon piros és fekete nyomás közölte a hírt. Nem csoda hát, hogy 1947. április huszonnyolcadikán már hajnalban gyűlni kezdett a kikötőbe a nép, és végül ember ember hátán nyüzsgött azokon a rakodópartokon, ahonnan bennünket láthatott.
Nekünk hatunknak már alig volt dolgunk, így hát nem is nagyon siettettük egymást. Én magam jóval a kikötő előtt szálltam ki a kocsiból, és gyalog sétáltam le a hosszú úton, hogy még egyszer, utoljára alaposan megjártassam a lábamat. Ki tudja - gondoltam -, mikor nyílik rá újra alkalom. Mikor a mólóra értem, még csak Hermant találtam a Kon-Tikin. Leugrottam a hajnalban utolsónak behajózott banános és zöldséges kosarak közé, amelyeket még el kellett helyeznünk és alaposan le kellett kötöznünk. Herman nagy lelki nyugalommal üldögélt a sokféle cókmók közt. Egy zöld papagájjal balátkozott; egy jószívű valaki hozta búcsúajándékul.
- Kérlek, tartsd szemmel ezt a madarat - mondta -, míg kiugrom a partra és megiszom egy pohár sört. Úgy hallottam, hogy a vontatóhajóra órákig várhatunk.
De alig tűnt el barátom a nézőközönség erdejében, egyszerre csak látom, hogy a bámész tömeg mozgolódik és mutogat valamit egymásnak. Hát nem a Guardian Rios jön? Most fordul be teljes gőzzel a hullámgát túlsó oldaláról. Mivel azonban tutajunk a kikötő belsejében, a sok halászbárka és más kisebbfajta vitorlás közt volt a mólóhoz kikötve, a vontatóhajó nem férkőzhetett közelünkbe. Lebocsátotta hát nagy motorosbárkáját és azt küldte értünk. A motoros tele volt tisztekkel meg matrózokkal - de természetesen a filmriporterek sem hiányoztak róla. Parancsszavak röpködtek, filmfelvevők surrogtak, fényképezőgépek kattogtak, és szinte észre sem vettem, mikor egy vastag kötél máris odahurkolódott a tutajunk orrára.
- Un momento! - kiáltottam rájuk kétségbeesetten, egész spanyol nyelvtudásomat latbavetve. - Korán jöttek, senores! Meg kell még várnunk a többi utasokat: "los expedicionarios!" - magyaráztam kézzel-lábbal és izgatottan mutogattam ki a partra, már amennyire mozdulni tudtam a kezemben tartott papagájkalitkától.
De a hajósok közül senki sem értette meg szavaimat. A tisztek udvariasan mosolyogtak, és csak még szorosabbra húzatták a kötelet. Erre én leoldottam és visszahajítottam a motorosra és még hevesebben integettem feléjük. Közben az álnok papagáj felhasználta a nagy zűrzavart, kidugta csőrét a rács közt s addig mesterkedett, míg elérte a zárat és kinyitotta a kalitka ajtaját. Mire észrevettem, már a kunyhó fedelén tollászkodott. Meg akartam fogni, de ő spanyol szitkozódások özönét zúdította rám és átrepült előlem egy nagy banánfürtre. Egyik szememet a matrózokon kellett tartanom, akik a tutaj orrára készültek kötelet erősíteni, közben pedig izgalmas vadászatot rendeztem a madár után. Rikácsolva a kabinba menekült előlem, ahol sarokba szorítottam és elkaphattam a lábát. De mire előbújtam és a szökevényt újra börtönébe zártam, addigra a matrózok már leoldották a Kon-Tiki tartókötelét a kikötő vascövekéről, és a tutaj tehetetlen táncba fogott a hullámokon. Rémülten kaptam fel egy hosszú evezőt, hogy legalább távol tartsam a rakpart falának barátságos érintésétől, de már nem volt rá időm. Egy átbukó hullám odavágta a hullámtörő cölöpsorához. Jó, hogy közben a motoros felbúgott, megindult és a Kon-Tiki egy nagy zökkenéssel megkezdte hosszú útját.
Így indultam hát útnak egyedül, a spanyolul rikácsoló és egyre dühösebb papagáj társaságában. A tömeg pedig éljenzett, kiabált, kendőket lobogtatott. A barnaképű filmriporterek szinte a tengerbe szorították egymást nagy igyekezetükben, hogy egyetlen részletet se mulasszanak el indulásunk valóban drámai jelenetéből. Én meg közben azt lestem kétségbeesve, hogy a parton vajon mikor kerülnek majd elő elveszett társaim, de egyiküket sem láttam, így értünk ki a Guardian Rioshoz. A hajó már gőz alatt állott, és a matrózok éppen fel akarták húzni a horgonyt. Egy szerencsésen elkapott kötélhágcsón pillanat alatt felkúsztam a fedélzetre és akkora lármát csaptam, hogy menten letettek ebbéli szándékukról. Egy csónak nyomban visszaindult a kikötőbe a lekésettekért. Jódarabig odamaradt. De mikor végre visszatért, csak a szép szenyoritákból hozott magával jókora rakományt - a Kon-Tiki hiányzó emberei közül egyet se. Ez is szép - gondoltam magamban -, de mit kezdjek az úton ennyi kisasszonnyal? Így, míg a tutajon hemzsegtek az elbájoló szenyoriták, a csónaknak másodszor is vissza kellett fordulnia, hogy felkutassa a ,,los expedicionarios noruegos"-t, az eltűnt norvégeket...
Közben Erik és Bengt olvasnivalókkal és ezer aprósággal megrakodva kényelmesen andalgott a kikötőhöz vezető úton. Az oszladozó tömeg már szembejött velük. A bejáratnál rendőrök állták útjukat és egy tiszt udvariasan felvilágosította őket, hogy ne fáradjanak, mert nincs már itt látnivaló.
Bengt könnyedén kivette szájából a cigarettáját, s éppoly udvariasan azt felelte, hogy nem keresnek ők semmiféle látványosságot, csak éppen a Kon-Tikire igyekszenek.
- Mondom, hogy hiába mennek - ismételte a rendőrtiszt türelmesen. - A Kon-Tiki már egy órája elindult Peruból!
- Lehetetlen - csóválta fejét Erik és meglóbált a tiszt orra előtt egy csomagot. - Itt van a hajó lámpája. - A társam a navigációs tiszt - mutatott Erikre Bengt. - Én meg az élelmezési tiszt vagyok.
Erre már át kellett engedniök őket, ők meg futólépésben igyekeztek tovább - de a tutajnak valóban nyomát se lelték. Kétségbeesetten szaladgáltak jobbra-balra a mólón, ahol találkoztak a három másik útitárssal, akik ugyancsak feldúltan keresték az eltűnt tutajt.
Végre-valahára észrevették, hogy csónakon keresik őket. Így kerültünk hát össze mind a hatan. A tutaj körül tajtékzott a víz, miközben a Guardian Rios a nyílt tengerre vontatott bennünket.
Késő délután lett, mire végre elindulhattunk. A gőzös azt az utasítást kapta, hogy másnap reggelig ne oldjon le minket, míg ki nem kerülünk a partmenti hajóforgalom útvonalából.
Alig hagytuk magunk mögött a nagy hullámtörőgátat, máris ízelítőt kaptunk abból, hogy ennek az óceánnak csak a neve Csendes. Nem csoda hát, hogy a kíséretként mellénk szegődött csónakok rendre elmaradoztak. Csak néhány nagyobb yacht tartott velünk az öblön túlra, hogy lássa, mi lesz velünk.
A Kon-Tiki olyan dühösen ugrándozott a vontatókötél végén, akárcsak egy makrancos bakkecske. Orrát mélyen beletúrta a hullámokba, amelyek sokszor végigsöpörtek a fedélzetén. Kezdetnek ez nem volt valami biztató, hiszen az óceán aránylag nyugodt volt. Nekünk sokkal hevesebb hullámzásra is fel kellett készülnünk.
És még csak az öböl közepén jártunk, mikor a vontatókötél elszakadt! A nálunk maradt fele nyomban elmerült a tengerben, míg a másikkal a gőzös továbblejtett, anélkül, hogy a bajt észrevette volna. De egyik yacht-kísérőnk látta, hogy mi történt és előre sietett, hogy megállítsa a Guardian Riost, mi meg addig a tutaj szélén hasalva igyekeztünk kihalászni a kötél végét. Mikor a Kon-Tiki a jobb oldala felé dőlt, a tutaj szélére függeszkedve a víz felszíne felé nyújtottuk karunkat, de a megszökött kötelet csak ujjbeggyel érinthettük. Azután a tutaj visszabillent s mi vállig merültünk a sós lébe. Mosdótál nagyságú sallangos medúzák kíváncsiskodtak körülöttünk. Hol fölénk emelkedtek, hol mellettünk vagy alattunk úszkáltak, ahogy a hullám a magasba emelte vagy a mélybe süllyesztette őket. A kötelet bevonta csalános, tapadós anyaguk. A szemünk, szánk és hajunk tele lett medúza-szálakkal. Köpködtünk és káromkodtunk, de mire a gőzös visszatért, a kötél már megvolt; végeit újra visszaerősíthettük a tutaj orrára.
Amikor a kötél végét a gőzös fedélzetére akartuk éppen dobni, a hullámzás olyat lódított rajtunk, hogy a kiálló hajófar alá kerültünk. Már attól tartottunk, hogy a víznyomás a nagy hajó testéhez szorítja tutajunkat. Egymás kezéből kapkodtuk hát ki a rudat, evezőt meg egyéb szerszámot, hogy ezek segítségével messze lökjük magunkat a hajófaltól. De egyszer sem tudtunk kedvező helyzetbe jutni, mert ha hullámvölgyben voltunk, akkor a hajó fara elérhetetlenül magasan állott fölöttünk, ha meg a Guardian Rios csúszott alá a mélybe, olyankor a hajó fara teljesen a vízbe merült és ugyancsak résen kellett lennünk, hogy az örvény alája ne rántson. A gőzös fedélzetén idegesen, riadtan szaladgáltak és kiabáltak az emberek. Egyik vezényszó pattogott a másik után. Végre a hajócsavar csendesen megindult és a nagy hajó lassan, óvatosan visszahúzódott tőlünk. Éppen ideje volt, mert a következő pillanatban egészen biztosan alákerültünk volna, így is kapott tutajunk orra néhány olyan ütést, hogy kissé elferdült; ez a szépséghibája azonban később eltűnt.
- Ha egy vállalkozás ilyen rosszul indul, akkor jól kell végződnie - bizakodott Herman. - Csak ennek az átkozott vontatásnak lenne már vége. Még összetörik a tutajunkat.
A vontatás azonban éjjel is folytatódott. Szerencsére már olyan lassan és óvatosan, hogy alig éreztünk egy-két erősebb rándítást. A yachtok már régen búcsút intettek, visszafordultak, s az utolsó parti fény is sötétbe veszett mögöttünk. Beosztottuk az őrszolgálatot, hogy éjjel is állandóan figyelni tudjuk a vontatókötelet, de azért egy keveset aludhassunk is.

*

Másnap hajnalban, mikor pirkadni kezdett, sűrű köd takarta el szemünk elől Peru partjait. Előttünk azonban nyugat felé kéken ragyogott az ég. Széles, egyenletesen hömpölygő fehértarajú hullámok fodrozták az óceán hátát. Ruhánk és minden eszközünk erősen harmatos volt. A levegő hűvös, a tenger zöld vize pedig meglepően hideg, holott a déli szélesség 12°-án voltunk.
Eljutottunk tehát a Humboldt-áramlásba. Ez sodorja az Antarktisz hűvös vizét Peru partja mentén majdnem az egyenlítő vonaláig, ahonnét azután egyenesen nyugat felé fordul. E partvidéken hajózott egykor Pizarro, Zarate és a többi régi spanyol hódító, itt találkozott először az inkák nagy vitorlás tutajaival; a parttól sokszor 50-60 tengeri mérföldnyire is kimerészkedtek ezek a tutajok, és a Humboldt-áramlásban halásztak tonhalra és aranymakrélára. Napközben ugyanis a part felől fújt mindig a szél, míg este ellenkező irányú tengeri szél hajtotta hazafelé a halászok tutajait.
A hajnali fényben láttuk, hogy egészen közel úszunk a vontatóhajóhoz. Továbbra is vigyáznunk kellett hát, hogy ne legyen részünk újabb kellemetlen összejövetelben. Vízre tettük a felfújható kis gumicsónakot, amely úgy bukdácsolt a hullámok hátán, akár a labda, és Erikkel meg Bengttel előreeveztünk a gőzöshöz. A kötélhágcsón felkapaszkodtunk a fedélzetre. Bengt tolmácsolása segítségével bejegyeztettük a pontos földrajzi helyzetet térképünkre. Kitűnt, hogy máris 50 tengeri mérföldnyire jutottunk északnyugati irányba Callao kikötőjétől. A tisztek lelkünkre kötötték, hogy az első pár éjszakára húzzuk fel az árbocvégre a jelzőlámpát, mert még belénk ütközhetik egyik partvidéki hajó. Később már egyetlen hajóval sem fogunk találkozni, mert a Csendes-óceán e részén nem vezetnek járatok.
Udvarias búcsút vettünk a Guardian Rios személyzetétől. A hajó korlátai mellől nem egy szánakozó tekintet követett bennünket, mikor kis csónakunk visszaindult a Kon-Tikire. Leoldottuk a vontatókötelet, s tutajunk magára hagyva ringott tovább a hullámokon.

*

Harmincöt derék tengerész lengette felénk sapkáját a gőzös fedélzetéről, míg csak látni lehetett őket a növekvő távolságból. Hat másik ember pedig nekik intett búcsút a Kon-Tikiről, és le nem vette a szemét az egyre kisebbedő hajóról, míg csak foszladozó füstszalagja látható volt.
Akkor megráztuk a fejünket és egymásra néztünk.
- Pá! Pá! - intett a hajó irányába Torstein még egy utolsót. - No, fiúk, rajta, fűtsük mi is a kazánt!
Erre persze elnevettük magunkat, és először is a szél irányát kezdtük figyelni. Csak könnyű szellő lengedezett dél-délkeleti irányban. Felvontuk négyszögű vitorlánkat. Bizony eléggé petyhüdten lógott és valami ráncos, kedvetlen kifejezést adott Kon-Tiki ráfestett arcának.
- Úgy látszik, hogy nincs megelégedve az öreg - vélte Erik. - Bezzeg másféle szelek fújdogáltak itt akkoriban, mikor ő még fiatal volt.
- Nekem úgy tetszik, mintha ez a szél inkább visszafelé vinne bennünket, mint előre - mondta Herman és kísérletképpen a hajóorrnál egy balsafaforgácsot dobott a vízbe.
- Egy, kettő, három... harminckilenc, negyven, negyvenegy... számláltuk hangosan.
De a forgács nyugodtan, mozdulatlanul lebegett ugyanazon a helyen, ahová hajítottuk, nem közeledett a far felé.
- Átvisz ez a szél, meglátjátok! - biztatott az optimista Torstein.
- Remélhetőleg az esti szél nem hajt majd vissza minket a partra - szólt Bengt. - Nem mondom, mulatságos volt tegnap a zűrzavaros búcsú Callaótól, de nem szeretném, ha időelőtti visszaérkezésünket hasonló cécóval ünnepelnék.
A balsafaforgács eközben a tutaj végéhez ért. Megéljeneztük, majd nekiláttunk, hogy helyet csináljunk annak a sokféle hasznos dolognak, amit az utolsó pillanatban dobáltunk a fedélzetre. Bengt egy üres ládát hengerített elő, aljában felállította a primus-főzőt. Forró kakaót ittunk, kétszersültet ropogtattunk hozzá és meglékeltünk egy friss kókuszdiót. A magunkkal hozott banán még éretlen volt.
- Nem mondom, elég jól élünk - nevetett Erik, aki bő báránybőr nadrágjában, hatalmas indián szalmakalapjával és a zöld papagájjal a vállán igazi robinsoni figura volt. - Csak az aggaszt, hogy valamilyen ismeretlen keresztáramlás esetleg eltéríthet bennünket útirányunktól és valami sziklazátonyra vethet, ha sokáig egyhelyben ácsorgunk.
Gondolkoztunk, vajon ne vegyük-e kézbe az evezőt. De aztán úgy határoztunk, hogy várunk, hátha megjön a szél.
És a szél jött is. Délkelet felől fújt, kitartóan és nyugodtan. Csakhamar úgy megduzzasztotta a vitorlát, hogy Kon-Tiki képe harciasan felfúvódott, a tutaj megmozdult és mi "Westward Ho" kiáltással szorosabbra húztuk a vitorla köteleit. A kormánylapátot vízbeengedtük, majd beosztottuk az aznapi őrséget. A sebesség ellenőrzésére papírcsomócskákat és forgácsdarabokat dobtunk a tutajorról a vízbe, aztán órával a kezünkben ismét számlálni kezdtük a másodperceket:
- Egy, kettő, három... tizennyolc, tizenkilenc... Most!
A papírcsomók és a forgácsok szépen elmaradtak mögöttünk, akárcsak a sorjában elhullajtott gyöngyszemek a szőnyegen. Lassan, de biztosan haladtunk előre. A Kon-Tiki nem úgy szántotta a vizet, mint valamely vashajó éles orra. Szélesen, kényelmesen, de állhatatos kitartással csúszott hullámhátról hullámhátra. Nem sietett, de látszott rajta, hogy ha egyszer megindul, akkor rendületlenül folytatja is az útját.
Pillanatnyilag a kormányzás okozott gondot. Mert bár a tutaj legapróbb részletéig a régi spanyol hódítóknak az inkakori tutajokról készített feljegyzései szerint készült, napjainkban senki sem akadt, aki meg tudta volna magyarázni, hogyan kell kormányozni ezt a szokatlan járművet. Rengeteg szakértőt kérdeztünk meg indulás előtt, de úgyszólván eredménytelenül, ők is éppolyan keveset értettek hozzá, mint jómagunk. Amikor a délkeleti szél erősödni kezdett, úgy kellett fordítani a vitorlát, hogy a szelet hátba kapja. Ha a kelleténél jobban szélnek fordítottuk a hajó oldalát, akkor a vitorla nyomban átcsapott, és lesodrással fenyegetett minden rakományt és utast - a tutaj pedig megperdült a tengelye körül, s már nem orral, hanem farral ment előre. Nehéz munka következett. Hárman a vitorlával, hárman pedig ugyanakkor a hosszú kormányevezővel küszködtünk, hogy orral előre fordítsuk tutajunkat. És mikor végre nagynehezen sikerült, ugyancsak résen kellett lennünk, hogy a következő percben ne kezdődjék elölről a komédia.
A hat méter hosszú kormányevező könnyedén nyugodott az oszlopba ütött két tartócsap közt, a tutaj farán. Pontos mása volt annak, melyet a Palenque folyón, Ecuadorban használtak bennszülött evezőseink. Vaskemény mangrovefából készült és olyan nehéz volt, hogy menten a fenékre süllyedt volna, ha véletlenül a vízbe csúszik. Fenyődeszkából készült széles lapátrésze erős rostkötéllel volt a rúdhoz erősítve. Minden erőnkre szükség volt, hogy a rudat az erős hullámzásban a villacsapok közt tartsuk és ujjunk, karunk szinte megmerevedett abbeli igyekezetünkben, hogy a kormánylapát függőlegesen álljon. Ezen a nehézségen azonban rövidesen úgy segítettünk, hogy egy kurta, de erős keresztfát ácsoltunk fogantyúként a rúd végére, amelyet - mivel az emelő szerepét töltötte be - könnyebb volt tartani.
A szél egyre erősödött. Késő délután megéreztük, hogy bejutottunk a passzátszél övezetébe. Az óceán forrt, kavargott alattunk és köröttünk. A hullámok vadul csapkodták a tutaj farát. Most már halálosan komolyra vált találkozásunk a tengerek fejedelmével - és nem számíthattunk senkire. Egyedül a balsafarönköktől függ, hogy megússzuk-e elevenen ezt a kalandos vállalkozást. Tisztában voltunk azzal, hogy többé nem kapunk keleti irányú szelet, amivel visszatérhetnénk a tegnapi elhagyott perui partra. A passzát sodrába kerültünk és a szél minden nap beljebb visz bennünket a nagy ismeretlenbe. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, ha kifeszítjük a vitorlát, a tutaj orrát nyugat felé irányítjuk és igyekszünk versenyt futni a széllel. Éppen ez volt a célunk: a nap útját akartuk követni, mint egykor Kon-Tiki s vele a napimádók nemzetsége, amikor kiűzték őket Peruból a végtelen tengerre.
Büszke örömmel figyeltük, hogy milyen könnyedén csúszik tutajunk az egyik fenyegetően tarajoshátú hullámról a másik hátára, amelyről azt hittük előbb, hogy nyomban ránkomlik és maga alá temet. Csak a kormányos küzdött eredménytelenül a kormánnyal, hogy azt a kívánt helyzetben tartsa. Mert minden nagyobb hullám egyszerűen kiemelte a rudat tartójából, vagy akkorákat lódított rajta, hogy a kormányos is megperdült a levegőben, mint egy ügyetlen akrobata. Mikor a hullámok még magasabbak lettek, két ember ereje is kevés volt már a kormányzáshoz. Ezért a lapát tollára kötelet hurkoltunk, a kötél két végét a tutaj oldalaihoz kötöttük, a rudat pedig - némi mozgási lehetőséggel - a villák közé rögzítettük. A kormányszerkezet ily módon, legalábbis egyelőre, ellen tudott állni a szél erejének - persze, ha mi magunk is ellenállunk!
A hullámhegyek növekedése és völgyeinek mélyülése arra mutatott, hogy a Humboldt-áramlás legsebesebb szakaszába értünk. Mert ekkora tengerjárást a szél ereje egyedül nem kelthetett. A víz sötétzöld és hűvös volt. Minden kavargott és bugyborékolt körülöttünk. Peru csipkés hegyláncai már régen a távolság sűrű ködébe vesztek. Az alkony beálltával megkezdődött első párbajunk az elemekkel. Ekkor még nem ismertük a tengert. Még nem tudtuk, hogy barátként fogad-e, vagy ellenségként fog velünk szemben állni, amiért betolakodtunk fenséges magányába. Az éjszaka szuroksötétségében, amikor a tenger egyhangú zúgását váratlanul egy-egy közvetlenül mellettünk összeomló óriáshullám csattanása szakította meg, s mögöttünk óriási, árbocunk hegyével egyenlő magasságú tarajok törtek utat felénk, bizony görcsösen megkapaszkodtunk, és szorongva lestük, nem fog-e minket tutajostul összemorzsolni a víztömeg.
De ez a vészjósló, szívszorongató érzés szerencsére mindig a felszabadulás örömében olvadt fel. A Kon-Tiki nyugodtan és könnyedén kapaszkodott fel az óriáshullám habsörényes hátára, miközben a vízözön mögötte hullott le tajtékos zuhatagként. A fölkapaszkodás után simán, lágyan csúszott le a hullámvölgy teknőjébe, és megvárta, míg a következő hullám megint a hátára ülteti. Az alacsonyabbak után rendszerint két-három hatalmas hullám követte egymást. Előfordult, hogy a kettő annyira közel volt egymáshoz, hogy egyik a tutaj orrán a másik a farán tört meg. Szigorú szabállyá tettük hát, hogy annak, aki őrséget áll, feltétlenül kötelet kell kötnie a derekára. A kötél végét erősen odacsomóztuk a fedélzet keresztgerendájához, hiszen - amint már írtam - tutajunkat sehol sem kerítette korlát. Az őr feladata az volt, hogy a vitorlát mindig szélirányban tartsa.
Az egyik ládára iránytűt erősítettünk. Földrajzi helyzetünket és a tutaj menetsebességét Erik számította ki és jegyezte fel. Egyelőre azonban egészen bizonytalan volt ez a megfigyelés, mert az égboltot állandóan felhők borították, a láthatárt pedig elzárták előlünk a hullámok. Rövidesen már két embert kellett őrségre állítani, mert a hullámzás oly erőssé vált, hogy ketten is alig tudtak megküzdeni a kormánylapáttal. Közben a másik négy sebtében aludt valamicskét a kabinban.
Ha egy-egy különösen nagy hullám közeledett, a két kormányos a lapátot köteleire bízta, maga meg a kabin tetejének egyik bambuszrúdjába kapaszkodott, míg a víztömeg mennydörögve csapott le a tutajfarra, hogy innen az alváz résein át visszazuhogjon a tengerbe. Akkor a kormányosok sietve újból a kormányhoz ugrottak, nehogy a Kon-Tiki elforduljon és a szél oldalba kapja a vitorlát. Ha ugyanis a hullámok szögben érik a tutajt, akkor könnyen előfordulhatott volna, hogy kunyhónkba is becsap a víz; ha viszont a far felől jött a hullám, akkor eltűnt a víz a gerendák között és csak ritkán érte el a kabin falát. A kerek szálfák között olyan könnyen lefolyt a víz, mintha villát tartottak volna eléje. Ez a nagy előnye a tutajnak minden más vízijárművel szemben: minél több rajta a rés, annál biztosabban jár a vízen. Alulról nem kaptunk vizet soha, mindig felülről zúdult ránk az áldás.
Éjféltájban északi irányban egy hajólámpa fényét láttuk, később pedig ugyanazon a tájon még másik háromét. Kis paraffinlámpánkat lóbáltuk ugyan feléjük, és kézi villanylámpákkal is adtunk le üdvözlő fényjeleket, de nem vettek észre, s a fények lassan eltávolodtak észak felé, majd elnyelte őket az éj. Ki is gondolhatta volna e gőgös nagy hajók fedélzetén, hogy egy valóságos inkakori tutaj ringatózik a közelükben. És mi sem sejtettük akkor, hogy ez az utolsó találkozásunk az Emberrel, amíg az óceán másik felére nem érünk.
Kemény iskola volt az első pár nap a tengeren, de nem volt hiábavaló. A szárazföldi patkányokból tengerészeket nevelt. Az első huszonnégy órát kétórás őrségekre kellett felosztanunk. Minden ilyen szolgálat után háromórai pihenés következett. Az őrködést is úgy intéztük, hogy minden órában egy-egy pihent társ váltsa fel a két őr valamelyikét. Az éj sötétjében úgy tapadtunk kettesével a kormányrúdhoz, mint legyek a lépvesszőhöz. A hűvös tengervíz végigcsurgott hajunkon, testünkön, a kormányrúd meg közben akkorákat vágott hol a hátunkra, hol a mellünkre, akár a szakács a sütnivaló húsra, ha meg akarja puhítani. Kezünk szinte megmerevedett a kormányrúd görcsös szorításában.
A kormánnyal való küzdelem során minden izmunkat, minden idegszálunkat meg kellett feszítenünk. Aki a húzásban kimerült, a másik oldalra állott, ahonnan tolnia kellett a rudat. Ha a karunk és mellünk elfáradt a taszításban, a hátunkat vetettük a rúdnak, amely kékre-zöldre verte hátunkat és mellünket. Amikor elérkezett a felváltás perce, szinte beestünk a kabin ajtaján, kötelet kötöttünk a lábunkra és azonmód, vizesen vetettük magunkat az ágyra. Ám úgy éreztük, hogy alig hunytuk be szemünket, máris rándult lábunkon a jelzőmadzag: letelt a pihenés órája! És vissza kellett támolyogni a kormányhoz, felváltani az őrségen állók egyikét.
A második éjszaka még szörnyűbb volt. A hullámzás nem csendesedett, sőt egyre eszeveszettebbé vált. Már két órán át sem bírtuk ki a kormánylapáttal való küszködést; egyetlen óra munkaképtelenné csigázta az őrt. A tenger tajtékzott és forrt körülöttünk, közben a fedélzetre ömlött a víz. Ismét új beosztást kellett készíteni. Az egyórás őrséget másfélórai pihenés váltotta fel.
Első hatvan óránk szakadatlan küzdelemmel telt el. Víz volt előttünk, víz volt mögöttünk. Körös-körül hullám torlódott hullámra, alacsonyabbak, háznagyságúak, olykor még toronynál is magasabbak. Volt köztük tarajos és taraj nélküli, fodros, tajtékos, sörényes, de egyformán fenyegető és ijesztő valamennyi.
Legjobban Knut szenvedte meg a tengert. Ki is hagytuk az őrségből. Szegény folyton a kunyhó sarkában kucorgott, vagy szótlanul áldozott Neptunnak. A papagáj sem nagyon élvezte a helyzetet. Karmával és csőrével a kalitkarácsba kapaszkodott, és dühösen csapkodott a szárnyával, ha egy-egy nagyobb hullám érte a kunyhó falát, vagy a szokottnál jobban megtáncoltatta a tutajt.
Pedig a Kon-Tiki nem himbálózott túlságosan. Biztosabban járt a tengeren, mint bármilyen más kisebbfajta vízijármű, de sohasem tudhattuk előre, hogy a következő pillanatban melyik oldalára dűl, melyik sarkát emeli ki a vízből. Soha nem sikerült megtanulnunk a fedélzeten való könnyed mozgás művészetét, mert éppen annyit bukdácsolt, mint amennyit himbálózott.
A harmadik éjjelre enyhült valamelyest a hullámok haragja, de azért még mindig vadul fújt a szél. Hajnali négy óra tájban váratlanul valóságos vízhegyóriás tört ránk a sötétből, s mielőtt a kormányosok észrevették volna, hogy tulajdonképpen merről jön a baj, a ránk omló víztömeg megperdítette tutajunkat. A vitorla a bambuszkabin falát csapkodta, s félő volt, hogy a kabin és a vitorla darabokra szakad. Valamennyien a fedélzetre rohantunk, hogy helyrerántsuk a kormányt és megmentsük a rakományt. Már azt reméltük, hogy sikerül a tutajt rendes irányba állítani és a vitorlát megfordítani, de a tutaj nem engedelmeskedett többé. Sőt mindenáron farral akart előre menni, hiába húztuk a köteleket, hiába fordítottunk a lapáton. Arcunkról patakokban csörgött a keserves küzdelem verejtéke, s kettőnket majdnem a tengerbe sodort az újra meg újra átcsapó vitorla.
Mire a tenger csöndesebb lett, sajgó, merev tagjainkkal, véresre horzsolt tenyérrel, kékre-zöldre verve és az álmatlanságtól vörös szemmel annyit sem értünk, mint egy kifacsart citrom. Jobbnak látszott takarékoskodnunk az erőnkkel, hiszen ki tudja, milyen megpróbáltatásokat tartogat számunkra az időjárás. Ezért tehát levontuk és összecsavartuk a vitorlát és lekötöztünk a fedélzeten minden lekötözhetőt. Tutajunk félig eldőlt és úgy haladt, mint a vízbe dobott dugó. Mi meg mind a hatan a kabinba bújtunk, egymás mellé préselődtünk, és egy perc múlva úgy aludtunk, mint akiket agyonvertek.
Dehogy is sejtettük még akkor, hogy szerencsésen túljutottunk kalandos utazásunk legnehezebb szakaszán. Csak később, messze kint az óceánon jöttünk rá az inkakori tutajosok különösen egyszerű és szellemes kormányzásmódjára.
A nap már jócskán felkapaszkodott az égre, mikor másnap ébredezni kezdtünk kábult álmunkból. A papagáj rikoltozva ugrált rúdján. Odakint lassú és egyenletes volt a tengerjárás. A hullámok magasra ágaskodva, de nyugodt rendben követték egymást. A nap fényesen ragyogott és csillogó aranyporral hintette be tutajunk sárga bambuszborítását. Az égbolt és a tenger barátságosan, vidám-kéken mosolygott ránk. - Mit számít, ha a víz vadul forrong és tajtékzik körülöttünk, de a tutajt és a tutajosokat békében hagyja! - Mit számít, ha toronymagasra torlódik az orrunk előtt a hullám, mikor egészen bizonyos, hogy a következő pillanatban könnyedén a hátára emel és engedelmesen tűri majd, hogy a Kon-Tiki lefésülje habsörényét; azt is tudjuk, hogy a fenyegető vízhegyek csak fölemelnek és újra lesiklanak, miközben vizük zúgva, gurgulázva fut el padlónk alatt! Peru egykori hajósnépe jól értette feladatát. Tudta, hogy miért nem épít afféle öblös bárkát, amelyik egy-kettőre megtelnék vízzel. Tudta, miért építi tutaját olyan méretűre, hogy egyszerre csak egy hullám tudja a hátára venni. Parafa-könnyűségű gőzhengerrel ért fel a tutaj!
Erik délben 12 órakor megmérte a földrajzi helyzetünket. Kitűnt, hogy az indulás óta nagyot haladtunk ugyan, de az áramlás túlságosan északra sodort. Még mindig a Humboldt áramlásban voltunk, alig száz mérföldnyire a parttól. A nagy kérdés az volt, hogy nem sodródtunk-e át a Galapagos-szigetektől délre fekvő csalóka örvénylések egyikébe. Ennek végzetes következményei lehettek volna, mert onnan elsodorhat bármely irányba azoknak az erős óceáni áramlásoknak egyike, amelyek Közép-Amerika partjai felé haladnak. Viszont ha számításunk szerint mennek a dolgok, akkor a főáramlás nyugat felé sodor, át a tengeren, még mielőtt a Galapagos-szigetcsoport közelébe kerülnénk. A szél állandóan délkelet felől fújt. Felhúztuk a vitorlát, a tutaj farát a tengernek fordítottuk és folytattuk az őrszolgálatot a kormánynál.
Közben Knut is szerencsésen kigyógyult kínzó tengeribetegségéből. Torsteinnal együtt felmászott az árboc ide-oda lengő csúcsára, ahol kettesben titokzatos antennákkal kísérleteztek, amelyeket léggömb és sárkány segítségével engedtek föl. És alig kezdtek összeköttetést keresni a nagyvilággal, máris örömmel kiáltott föl egyikük a kabin rádiós-sarkából, hogy hallja Limát! Sőt, a limai tengerészeti rádióállomás éppen bennünket keresett és arról értesített, hogy most hagyta el a part vonalát az Egyesült Államok nagykövetének repülőgépe, hogy még egy utolsó búcsút intsen és lássa, miként boldogulunk a tengeren. Hamarosan közvetlen érintkezést találtunk a repülőgép rádiósával és óriási meglepetésünkre, egyszerre csak Gerd Voldnak, expedíciónk kedves és buzgó titkárnőjének a hangját hallottuk, aki szintén eljött a repülőgéppel, hogy lássa, élünk-e még. Olyan pontos helymeghatározást adtunk nekik, amilyen csak telt tőlünk, és órák hosszat szakadatlanul sugároztuk hívójelünket. A levegőn át érkező hang hol erősödött, hol gyengült, aszerint, hogy az Army-119 távolodott vagy közeledett - de mi sem a motorzúgást nem hallottuk, sem a gépet nem pillantottuk meg. - Igaz, hogy nekik sem lehetett könnyű dolog megtalálni egy parányi tutajt az óceán pillanatonként változó hullámdombjai és völgyei között, és a mi kilátásunk is igen korlátozott volt. Végül is a repülőgép abbahagyta az eredménytelen kutatást és visszafordult a szárazföld felé. Ez volt az utolsó kísérlet, hogy megtaláljanak bennünket a tengeren.
A következő napokban újra erősebb lett a hullámverés, de mivel a hullámok szabályos közökben követték egymást délkelet felől, mégis könnyebben megbirkóztunk a kormányzással. Úgy fordítottuk a vitorlát, hogy bal felől fogja a délkeleti szelet, így sikerült elkerülni, hogy a víz minduntalan nyakonöntse a kormányost, és a tutaj is így haladt a legnyugodtabban.
Aggódva állapítottuk meg azonban, hogy a délkeleti passzát és a Humboldt-áram nap nap után egyenesen abba az irányba sodorja a tutajt, amerre a Galapagos-szigetek környékének ellenáramlataitól kell tartanunk. Ráadásul oly gyorsan haladtunk északnyugat felé, hogy naponként 55-60 mérföld maradt mögöttünk, sőt egyik nap elértük a 71 mérföldes csúcsteljesítményt is.
- Vajon kellemes hely az a Galapagos? - tudakolta egyik nap az óvatos Knut, mikor a térképen utunk erősen északra hajló vonalát nézegette.
- Aligha! - válaszoltam. - Följegyezték, hogy Tupak Yupanqui inka nem sokkal Kolumbus ideje előtt Ecuadorból odavitorlázott, de sem ő, sem útitársai nem óhajtottak ott megtelepedni, mert nincs víz.
- No, akkor remélem, nem visz bennünket oda az ördög. Színét se akarom látni! - mondta Knut aggódva.
Úgy megszoktuk már a tutaj ringását és a hullámok táncát, hogy ügyet sem vetettünk rá. Mit számít az, hogy roppant mélységek fölött táncolunk, míg a víz felszínén vagyunk! A kérdés csupán az, hogy meddig tudunk a felszínen maradni. Észrevettük ugyanis, hogy a balsafa magába szívja a vizet. Különösen a hátsó keresztgerenda aggasztott; ha erősen megnyomtuk ujjunk hegyével, a víz hallhatóan szörtyögött benne. Anélkül, hogy szóltam volna valakinek, levágtam egy darabkát a teleszívódott fából és a tengerbe dobtam: lassan a felszín alá merült, majd csakhamar eltűnt a mélységben. Később észrevettem, hogy két-három társam szintén megcsinálja titokban ezt a próbát, mikor azt hiszi, hogy más nem figyel oda.
Igen töprengő arccal néztek a tengerben eltűnő forgács után. De ha kést szúrtunk a szálfába, örömmel állapíthattuk meg, hogy a nedves rész alig egy hüvelyknyi mély, s a szálfa belseje éppolyan száraz, mint induláskor volt. Kiszámítottuk azt is, hogy ha a beszívódás az eddigi ütemben folytatódik, már régen partot érünk, mire az alváz egészen a vízszint alá süllyedne. Egyébként bíztunk abban, hogy a balsafa gyantás nedve később csökkenteni fogja, sőt talán egészen meg is gátolja majd a víz felszívódását.
Indulás előtt megjelöltük ugyan a tutaj merülési vonalát, de a nyílt tengeren ezt nem lehetett ellenőrizni, mert a hullámok hol fölemelték, hol lesüllyesztették a Kon-Tikit. Az alváz rönkjei így hol magasan kiemelkedtek a vízből, hol meg jóval a vízszint alatt szántottak.
Egy másik gond is igen aggasztott bennünket az első hetekben. Éspedig a fatörzseket egymáshoz szorító gúzsok és a kötelek tartósságának kérdése. Napközben a sok munkától nem jutott időnk, hogy sokat törődjünk vele, de mikor leszállt az éj, és a kunyhónk padlójára vetett szalmazsákokra dőltünk, bezzeg volt időnk töprengeni és hallgatózni. Éreztük, hogy alattunk a rönkökkel egy ütemben emelkedik és süllyed a nádból készült padozat. Nemcsak a tutaj járta táncát a habokon, hanem az alvázat alkotó valamennyi balsafarönknek és a ráerősített kilenc keresztgerendának is megvolt a saját külön hangja és mozgása. Ha egyikük fölemelkedett, a szomszédja ugyanannyit süllyedt le. Nem volt ugyan erős és kellemetlen ez az elmozdulás, de állandó és olyan, mint valami hatalmas állat lélegzése. Legalábbis mi, akik legszívesebben a tutaj hosszában, az alaprönkök fekvésének irányában feküdtünk, a szó legszorosabb értelmében a tutaj lélegzetvételének éreztük ezeket a mozgásokat és hangokat. Első két éjszakánkat valósággal megkeserítette. De azután már olyan fáradtak voltunk, hogy végül nem is törődtünk vele. Később rájöttünk, hogy mikor a kötelek egészen teleszívták magukat vízzel, kissé megduzzadtak és erősebben fogták a kilenc szálfát.
A tutajnak egyetlen porcikája sem volt, amelyik környezetéhez viszonyítva teljes nyugalomban lett volna. Az alapvázzal együtt fel-alá mozgott minden: a fedélzet, az árboc, a kunyhó négy fala, tetőváza, sőt banánlevelekkel borított fedele is. Pedig valamennyit erős háncskötelékek tartották össze és szorították szomszédjaihoz! De mikor a hullámok az alvázat egyik irányban emelték vagy süllyesztették, a tutaj többi része az ellenállás törvénye folytán éppen ellenkező irányba törekedett. Nem volt ugyan túl erős ez a sokféle mozgás, de mégis észrevehető volt és soha egy percre sem szünetelt. Ha a kabin egyik sarka lesüllyedt, a szemközti nyomban felemelkedett; ha tetőzetének egyik felén a lécek a tutajorr felé tolódtak, a másik oldalon levőket mintha valami mágnes húzta volna a far irányába. De hát a tutajon kívül is állandóan mozgott, változott minden. Egyetlen szilárd pontot sem láttunk a közelben vagy távolban, amelyen a szem megnyugodhatott volna. Néha szinte úgy éreztük, hogy az égbolt forog körülöttünk, a hullámok pedig az eget akarják elérni.
Mivel ennek az ezerféle együttes és egyéni mozgásnak, egymáshoz súrlódásnak egész terhét a háncsgúzsok viselték, nem csoda, hogy tutajunk éjszakánként valóságos síró-rívó, sóhajtozó és nyöszörgő panaszhangversenyt rendezett. Hiszen a faalkatrészekhez hasonlóan e kötelékeknek szintén megvolt a saját egyéni hangjuk, aszerint, hogy milyen vastagok voltak és mennyire voltak megfeszítve.
Minden reggel gondosan átvizsgáltuk az egész kötélzetet. Ilyenkor a soros vizsgáló lebukott a tutaj alá, hogy meggyőződjék az alsó kötések hibátlanságáról. Odalenn szemlélődő társunkat közben mindig ketten tartottuk a két bokájánál fogva. Szerencsére sem a gúzsok anyagában, sem a csomózásban nem találtunk soha hibát, pedig a szakértők legfeljebb két hetet jósoltak nekik. Ez volt egyöntetű véleményük, mégsem láttuk semmi nyomát a kötelékek elvásódásának. Csak később, mikor már régen kinn voltunk az óceánon, találtuk meg ennek a magyarázatát. A balsafa ugyanis olyan laza szövetű, hogy a gúzsok valósággal belemaródtak a rönkökbe és kényelmes járatot koptattak maguknak, így a rönk nemcsak hogy nem nyűtte el a gúzsokat, hanem éppen ellenkezőleg, megóvta őket az elrongyolódástól.
Utunk második hetében nyugodtabb vizekre jutottunk. A víz haragoszöldje szelíd kék tükörré változott. Északnyugati irányból nyugat-északnyugati irányra íveltünk át. Ez volt az első biztos jele annak, hogy végre kikerültünk a parti áramlásból és a remélt, helyes úton haladunk a tengeren.

*

Tengerre kelésünk első pillanatától fogva láttuk, hogy sokféle hal nyüzsög körülöttünk, de a tutaj kormányozásával járó kezdeti nehézségek annyira igénybe vettek mindnyájunkat, hogy halászatra már nem maradt időnk. Pedig mindjárt másnap egy nagy szardíniarajba keveredtünk, s kevéssel utána egy két és fél méteres kékcápa jött a közelünkbe. Felfelé fordított fehér hasa szinte súrolta a fedélzet hátsó végét, ahol Herman és Bengt mezítláb álltak a kormány mellett. A cápa jó darabig ólálkodott körülöttünk, de mire előszedtük a szigonyt, eltűnt a mélyben.
A következő napon tonhalak, bonitók és delfinek tettek látogatást a tutajon. Mikor csaléteknek egy nagy repülőhalat akasztottunk ki, két nagy aranymakréla meg disznóhal került horogra: az egyik mintegy 10, a másik 16 kilós lehetett. Pár napig jól éltünk belőlük. A kormány mellett őrködve igen sok olyan halat is megfigyelhettünk, amilyent eddig még nem ismertünk. Egyik nap véget nem érő óriási makrélacsapat vonult el alattunk és mellettünk. A sok fekete hát valósággal súrolta egymást. A makrélák végigsúrolták a tutaj oldalát és bármerre néztünk, mindenütt ott nyüzsögtek körülöttünk. Felkapaszkodtunk az árbocra, de még innen se láttuk roppant menetük végét.
Minél közelebb jutottunk az egyenlítőhöz és minél jobban eltávolodtunk a dél-amerikai parttól, annál gyakrabban találkoztunk repülőhal rajokkal. Mikor aztán a parti áramlásból a nyugodt tengerre jutottunk, ahol már csendesebb, méltóságteljesebb hullámok követték egymást és a nap mélyen bevilágított a kristálytiszta felszín alá, gyakran gyönyörködtünk abban a felejthetetlen látványban, amint a repülőhalak nagy rajokban fényes nyílként pattantak ki a habokból, hogy valamivel messzebb, lendületük fogytával szikrázó cseppek gyanánt hulljanak vissza a vízbe.
Kis hajólámpánk fénye éjjelenként számos repülőhalat vonzott tutajunkra. Sokszor hallottuk koppanásukat a bambuszkunyhó tetején, vagy amint vitorlánkba ütközve tehetetlenül hulltak a fedélzetre. Nagy szemük és hosszú mellúszójuk van, különben pedig heringhez hasonlítanak. Kínosan vergődtek a fedélzeten, mert csak a víz színéről tudnak felemelkedni. Több ízben kacagtunk egyik-másik társunk hangos szitkozódásán, akinek váratlanul teljes sebességgel az arcába vágódott egy-egy hidegtestű repülőhal. Mindig orral előre érkeztek és ha valakit egyenesen arcon találtak, az ütés helye ugyancsak viszketett és égett. De hát a megtámadott fél nem haragudott sokáig; hiszen a hátrányok ellenére is valóságos tengeri paradicsomban érezhettük magunkat, ahol a pompásnál pompásabb halak úgyszólván a szánkba repültek.
Az éjszakánként tutajunkra került zsákmányt rendesen a reggelihez sütöttük meg. Nem is tudom eldönteni, vajon a hal, a szakács, vagy állandó jó étvágyunk okozta-e, hogy ízét a pisztrángéval vetekedőnek éreztük.
Reggelenként a szakács első kötelessége volt, hogy összeszedje a fedélzetre hullott repülőhalakat. Legalább féltucatot mindig találtunk, sokszor többet is; sőt, egyszer huszonhat kövér halat számoltunk össze. Egyikük Knutot egy alkalommal ugyancsak kihozta a sodrából, mert miközben a sütőserpenyővel tevékenykedett, a hal a kezébe ugrott, ahelyett, hogy egyenesen a már sercegő zsírba pottyant volna.
A tenger állatvilágának szokatlan közelségére aznap reggel eszméltünk fel, mikor Torstein párnáján egy szép nagy szardíniát láttunk ficánkolni. Kunyhónk ugyanis olyan szűk volt, hogy Torstein fejének már csak az ajtónyílásban maradt hely. Ha az éjjeli őrségről jövet vagy menet valamelyikünk véletlenül az arcára lépett, rendszerint beleharapott a tettes lábába. Torstein a farkánál fogva felemelte a halat és ékes beszédben közölte vele, milyen meleg barátságot érez egész nemzetsége iránt.
Ettől kezdve előzékenyen szűkebb helyre húzódtunk össze, hogy jusson hely a kabinban Torstein fejének is. De ekkor meg más baj történt, ami arra bírta barátunkat, hogy inkább a rádió-sarokban, a konyhaeszközök ládájának tetején keressen magának alvóhelyet.
Felhős, szuroksötét éjjel volt. Torstein a hajólámpát a feje mellé állította, hogy az őrségen álló jobban láthassa, hova lép, ha rajta keresztül megy ki, vagy jön be a kabinba. Négy óra tájt arra ébredt, hogy a lámpa felborult, és valami hosszú, hideg, nedves jószág vergődik a füle mellett. - Repülőhal - villant át a fején félálomban. Utána tapogatott, hogy kidobja a kabinból. A vergődő valami azonban jóval hosszabb volt, mint egy repülőhal és úgy tekergőzött, akár a kígyó. Torstein undorral engedte el és a lámpa után nyúlt, hogy megnézze világosságnál. De látogatója közben megszökött és átcsúszott Hermanhoz, aki rémülten riadt fel. A zajra, mocorgásra én is felébredtem. Először azt hittem, hogy nyolckarú polip került hozzánk, amely ugyancsak gyakori ezeken a vizeken.
A lámpa fénye azonban egy hosszú, vékony állatra esett, amelyik - amint Herman diadalmasan tartotta két markában - angolna módjára vergődött. Körülbelül egy méternyi és kígyókarcsú volt, bután kidülledt, nagy fekete szemmel. Hosszú orra és hosszú hegyes fogakkal teli, veszélyes állkapcsa volt; fogai olyan éles szélűek voltak, akár a kés és visszahajlíthatók voltak a szájpadlásához, hogy megkönnyítsék a zsákmány lenyelését. Herman barátságtalan szorításának hatására a ragadozó előbb egy, aztán még egy 20 cm-nél is hosszabb fehér halat adott ki a gyomrából. A kígyóalakú hal szörnyű fogazata ugyan erősen megtépte őket, de félreismerhetetlenül mélyvízi halak voltak. A dühösen vergődő kígyószerű hal vékony bőre a hátrészen kékeslila, hasán pedig acélkék volt, és a pikkelyei nyomban lefoszlottak ott, ahol hozzáértünk.
Lármánk Bengtet is felébresztette. Az orra alá tartottuk a lámpát meg a hosszú halat és megkérdeztük, hogy látott-e már effélét?
Nagy álmosan felült és ünnepélyesen kijelentette:
- Nem! Ilyen hal nincs is!
Azzal megfordult és aludt tovább.
Bengt barátunk nem is tévedett sokat. Utólag ugyanis kiderült, hogy ennek a fajnak élő példányát mi láttuk először.
A zoológusok tudtak ugyan a létezéséről, de eddig csak a csontvázát sikerült egyszer-kétszer megtalálni Dél-Amerika partján és a Galapagos-szigeteken. Gempylusnak vagy kígyómakrélának nevezték el, és úgy vélték, hogy csak a legnagyobb mélységek lakója lehet, mert élő példányát még senki sem látta. De ha valóban mélyvízi hal, akkor csak nappal tartózkodhat a mélyben, amikor a fény vakítja kidülledt, nagy szemét, úgy látszik azonban, hogy a sötét éjeken fel-fellátogat a víz felszínére, amint erről saját tapasztalatunk alapján meggyőződhettünk.
Alig egy héttel azután, hogy ez a ritka állat Torstein hálózsákjába akart bújni, a párja is meglátogatott bennünket. Hajnali négy óra lehetett, akárcsak a múltkor. Az újhold fényes sarlója már a láthatár alá csúszott, csak a gyémántfényű csillagok szikráztak még az égbolton. Én voltam őrségen, és mert a kormánnyal nem volt semmi baj, leváltásom előtt - szokásom szerint - ez alkalommal is körüljártam a tutajt, hogy meggyőződjem róla, rendben van-e minden. Lámpással a kezemben óvatosan megkerültem a tutaj orrát, és az árboc felé indultam. A biztosító kötelet, mely szabályunk szerint derekamon volt, hirtelen, nagy bosszúságomra, hátulról megrántotta valami, hogy majd hanyatt estem a nedves és csúszós fedélzeten. Dühösen megfordultam és hátravilágítottam, de egy lelket sem láttam. Most újabb erős rántást éreztem, de ezúttal azt is észrevettem, hogy valami állat vergődik a fedélzeten. Egy újabb Gempylus volt; olyan erősen harapta a kötelet, hogy több foga beletört, míg ki tudtam szabadítani a szájából. Úgy látszik, hogy mélytengeri látogatónk az utánam húzódó fehér kötelet valami kövér falatnak nézte és utána ugrott a fedélzetre. Ez a példány is a formalinos üvegben végezte életét.
A tenger sok meglepetést tartogat azoknak, akik a víz felszínével egy szinten hajóznak és lassan, csöndben férkőznek titkaihoz. A vasárnapi vadász, aki árkon-bokron keresztül törtet, igen sokszor színét sem látja a vadnak. De aki nyugodtan ülve várakozik, csakhamar óvatos surranásokat hall, innét is, onnét is apró neszek jutnak fülébe és a lombok közül csillogó szempárok követik minden mozdulatát, így van ez a tengeren is. Rendszerint úgy szántunk végig a vízen, hogy a hajó dübörgő gépei verik fel a csöndet, s a hajócsavar örvénye jelzi utunkat, az utazás végén pedig megállapítjuk, hogy künn az óceánon semmit se lehet látni.
Tutajunk csöndes, nyugodt haladása azonban nemhogy elijesztette volna az óceán félénk lakóit, hanem éppen ellenkezőleg, szokatlanságával magához vonzotta őket. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne nyüzsgött volna körülöttünk az élet. Különösen a delfinek és pilótahalak keresték barátsásunkat.
Hosszú darabon kísértek el minket és nem távoztak mellőlünk sem nappal, sem éjjel.
Mikor leszállt az éj, és csak a csillagok ragyogtak a fekete trópusi égbolton, a tengeren is foszforeszkáló fények gyúltak. A planktonban élő parányi világító állatfajok némelyike olyan megtévesztőén emlékeztetett az izzó parázsra, hogy önkéntelenül kikaptuk vízbe lógatott meztelen lábunkat, ha a tüzes fényű golyócskák közelünkbe kerültek. Pedig ha kifogtuk őket, apró rákocskáknak bizonyultak. Egyik-másik ilyen bűvös-bájos éjszakán valósággal megdöbbentünk, mikor a fehértarajos habokból váratlanul egy-egy hidegfényű szempár meresztette ránk mozdulatlan, varázserejű tekintetét. Rendesen valami nagy tintahal volt a látogató; ezek szeretnek éjjel a felszínen úszkálni, miközben ördögi, zöldes szemük ijesztően foszforeszkál a sötétben. Olykor azonban a tüzes szemek mélyvízi halakat jelentettek, amelyek csak az éj sötétjében jönnek a felszínre s lámpánk fénye tutajunkhoz vonzotta őket; meredt tekintettel feküdtek a vízen. Különösen csöndes éjeken 60-90 cm átmérőjű kerek fejekkel volt körülöttünk tele a fekete víz és mozdulatlan figyelemmel meredtek ránk a nagy, dülledt szemek. Emlékszem olyan éjszakákra, mikor kevéssel a víz színe alatt méternyi, sőt még nagyobb, opálosan csillogó gömböket is láttunk felmerülni; fényük hol kihunyt, hol megint kigyúlt, éppúgy, mint amikor az ember egymás után többször felkattintja és eloltja a villanylámpát.
Bár hamarosan megszoktuk e vízszín alatti lények társaságát, mégis mindannyiszor új izgalmat keltett bennünk, ha egy szuroksötét éjszaka kellős közepén, éjjel két órakor, mikor a tintaszínű tenger és a tintaszínű égbolt teljesen egybeolvadt, az őr mélyen a víz felszíne alatt halovány fényt látott derengeni, amely lassan valami nagytömegű állat körvonalait öltötte fel. Azt persze nem lehetett megállapítani, vajon maga az állat, vagy pedig a rátelepedett sok planktonlény világít-e, mert a derengő fényben csak határozatlan körvonalat láttunk, amely pillanatonként változtatta formáját; hol kikerekedett, hol ovális, majd háromszög alakúvá nyúlt, sőt egyszer csak kettévált, és részei egymástól teljesen függetlenül hol előre, hol hátra úszkáltak a tutaj alatt. Legvégül már három nagy világító fantom bolyongott körülöttünk szűk körökben.
Valóságos szörnyek voltak, mert csupán testük látható része meghaladta a 9 métert. Valamennyien kibújtunk kabinunkból, hogy végignézzük a kísértettáncot. Órák teltek el, és még mindig ott kerengtek mellettünk. Titokzatosan és nesztelenül követték a tutajt, de óvatosan mindig a felszín alatt, s leginkább a jobboldalon, ahol a lámpa himbálózott. Olykor a tutaj alá is le-lebuktak, hogy átússzanak a baloldalra. Folytonos alakváltozásuk ellenére is kivehettük, hogy mindegyik nagyobb egy-egy jól megtermett elefántnál. De semmi esetre sem lehettek bálnafélék, mert egyszer sem bukkantak föl a felszínre, hogy lélegzetet vegyenek. Tán óriási rájafélék voltak? A ráják látszanak a vízben más-más alakúnak, aszerint hogy a hasukkal vagy az oldalukkal fordulnak felénk. Hiába lógattuk le lámpánkat egészen a vízig, mégsem szálltak följebb, hogy közelebbről megnézhessük őket. Úgy látszik, nem óhajtottak velünk közelebbről megismerkedni. Hajnalban pedig, mikor az ég alja világosodni kezdett, kísértetekhez és lidércekhez illően visszasüllyedtek a sötétség hónába.
E három világító szörny éji látogatásáról később sem tudtunk meg többet, hacsak rokonságban nem voltak azzal a másik vízirémmel, amely másfél nappal később, vakító déli verőfényben látogatott meg minket. Május huszonnegyedike volt. A tenger lassú hömpölygéssel sodorta tutajunkat; a nyugati hosszúság 95°-án és a déli szélesség 7°-án voltunk. Az idő dél felé járt. A soros szakács ebédre két reggel fogott nagy aranymakrélát bontott fel éppen és a beleket a vízbe dobta. Én fürdővel akartam magam felüdíteni, kifeküdtem hát a tutajorra, ahol a víz pompásan körüllocsolgatott, és ahonnan - a kötélvégbe fogózkodva - mélyebbre lehetett látni a kristálytiszta tengerbe. Hirtelen egy jókora, mintegy kétméteres hal bukkant fel előttem. Tüstént visszahúzódtam és a tűző napfénytől átforrósított tutajperemre ülve lestem a halat, mikor egyszer csak a tutajfaron ülő Knut éles kiáltását hallottam:
- Cápa! - rikoltotta rémülettől elcsukló hangon. A cápákat már nagyon megszoktuk a tutaj körül, és egyik sem keltett soha ekkora izgalmat. Valami egészen különös példánynak kellett hát felbukkannia. Mondanom sem kell, hogy mind az öten társunk segítségére rohantunk.
Knut az imént a tutajfar kiálló gerendáin guggolva mosta a fehérneműjét. Amint közben felpillantott, olyan szörnyű ábrázat nézett vele szembe, amilyenről még álmodni is borzasztó. Igazi tengeri szörnyeteg volt, de olyan óriási és olyan félelmet keltő, hogy ha a mesék hétfejű sárkánya vagy a tengerészmondák óriásörege merült volna fel előttünk, akkor sem lepődtünk volna meg jobban. A feje széles és lapos volt, akárcsak a békáé, és oldalt két kis szúrós szem ült messze egymástól. Varangyéra emlékeztető állkapcsa legalább másfél méter széles lehetett, szája szögletéből hosszú rojtok lógtak alá. A bőre barnás volt, apró fehér pettyekkel. A rettenetes fej mögött roppant tömegű test következett, hosszú, vékony farokkal, melynek hegyes vége felfelé irányult. Ebből is látható volt, hogy hívatlan látogatónk nem a cetfélék közé tartozik.
E sátánfajzat egy ideig nyugodtan és lustán úszott utánunk a kormánylapát mögött. Lomhán csapkodott a farkával, közben pedig apró szemével úgy vigyorgott ránk, mint egy bulldogkutya. Hatalmas hát- és farkuszonya többnyire kiállt a vízből, és ha az állat hullámvölgybe került, széles hátáról úgy folyt le a víz, mint egy mélyen fekvő korallzátonyról. A rettenetes száj előtt egész raj zebracsíkos pilótahal úszott legyező alakú rendben, a szörny hátán pedig egész állatkert lapult a sokféle tengeri élősdiből, nem is szólva azokról a jókora remorákról vagy gályatartó halakról, amelyek szívókorongjukkal tapadtak rá, hogy vele utazzák be a tengert.
A tutaj hátsó részén, hat legerősebb horgunkra függesztve, egy 12 kilós dorádó lógott, amelyet cápacsalétekként akasztottunk ki. A pilótahalak többször is odaúsztak, megszagolták, de nem kóstoltak belé, hanem visszatértek urukhoz és parancsolójukhoz, a tenger rémkirályához. Erre a szörny maga indította meg gépezetét - mert valóban olyan volt, mint mikor egy gőzös indul meg -, és kényelmesen odaúszott az aprócska falat elé. Próbára tettük. Beljebb húztuk a halat. A szörny erre lassan, lustán egészen a tutaj mellé került, úgyhogy minden részletében pompásan megfigyelhettük. De a világért sem tátotta volna ki a száját. Mindössze egy kis rést nyitott a szája szélén és úgy szürcsölte be ezt a mi fogalmaink szerint meglehetősen nagy halat, mintha azt akarta volna kifejezni, hogy ilyen semmi zsákmányért nem érdemes kinyitni az egész kaput. Olyan közel voltunk ehhez a sátáni teremtményhez, hogy az a hátával nemcsak a tutaj oldalát, hanem szinte bennünket is súrolt, mi pedig - mintha eszünket vesztettük volna - valósággal fuldokoltunk a nevetéstől e hihetetlenül fura állat láttán. Walt Disney képzelőereje sem tudna kieszelni olyan förtelmesen ocsmány tengeri szörnyeteget, mint ez volt itt előttünk, iszonyú állkapcsával a tutaj közvetlen közelében.
A szörny úgynevezett cetcápa volt. Ez a legnagyobb cápafaj, s egyben a világ legnagyobb testű hala, amelyet ez idő szerint ismer a tudomány. Nagyon ritka állat, de néhány példányát már megfigyelték a trópusi tengerekben. Közepes hossza mintegy 15 méter, súlyát pedig zoológusok 1,5 tonnára teszik. Láttak azonban már 20 méteres példányt is. Egy megszigonyozott cetcápa-kölyökből - még pólyáskorban lehetett a kicsike - a halászok 300 kg-os májat szedtek ki, és mindkét fogsorában három-háromezer éles, hegyes fogat számláltak meg.
A mi példányunk akkora volt, hogy mikor alánk úszott, elöl a feje, hátul pedig egész farka kilátszott a tutaj alól. És olyan hihetetlen torz alakú, lomhán mozgó teremtés volt, hogy mikor bamba ábrázatára néztünk, nem tudtuk megállni kacagás nélkül, bár jól tudtuk, hogy farkának egyetlen suhantásával szétverheti tutajunkat. Az állat egyre szűkebb és szűkebb körben keringett körülöttünk, mi pedig csak vártuk, hogy mi fog történni. Valahányszor átkerült az egyik oldalról a másikra, mindannyiszor kilökte a kormányrudat villájából. Ilyenkor a széles lapát végigdörzsölte a hátát.
Szigonyainkat kézbevéve, döfésre készen álltunk, de hát akár fogpiszkálókat is elővehettünk volna, mert a mamut nagyságú szörnnyel szemben ezek a szigonyok sem értek többet. Szerencsére a szörny nem adta tanújelét semmiféle rossz szándéknak, csak éppen nem akart a közelünkből távozni. Úgy kísért bennünket, mint hű kutya a gazdáját. Ilyen vendéggel még nem voltak tapasztalataink, sőt nem is számítottunk hasonló tapasztalatra. Kalandunk a tutaj körül úszkáló tengeri monstrummal olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyszerűen nem tudtuk komolyan venni.
A cetcápa csak egy órát időzött aggasztó közelségben, de nekünk úgy tetszett, mintha már egy napja úsznék a tutaj után. Végre Erik már nem bírta türtőztetni magát, és meggondolatlan kiáltozásunk által felbátorítva, közvetlen közelről teljes erejéből beledöfte kötélrekötött, éles acélszigonyát a szörnyeteg fehérpettyes fejébe. Annak sem kellett több. A következő pillanatban a lomhának vélt test az acélizmok óriási tömegévé változott.
Hogy ezután mi történt, arról magam sem tudok pontosan számot adni. Előbb suhogó hangot hallottunk, amint a szigonykötél átperdült a tutaj peremén. Utána valóságos vízesés támadt, mikor a szörnyeteg fejjel lefelé a víz alá fúrta magát. Hárman, akik a tutaj széléhez legközelebb álltunk, szinte bukfencet vetettünk a kötél hirtelen rándulásától, a másik kettőn meg tüzes korbácsként vágott végig elszabadult vége. A kötél, amely eredetileg a tutaj oldalához volt erősítve, elég vastag lett volna egy nagyobbfajta bárka vontatására is, most mégis úgy szakadt el nagy csattanással, mintha vékony fonal lenne. Néhány másodperc múlva pedig a szigony letört nyele is fölbukkant a habok közül, tőlünk vagy 180 méternyire. Utána egy raj izgatott pilótahal surrant végig mellettünk, hiába próbálva utolérni urát és parancsolóját. Mi még sokáig lestük, vajon fölmerül-e újra a dühöngő tengeri rém, hogy bosszút álljon rajtunk a könnyelmű támadásért - de szerencsénkre nem láttuk többé.
Most már a délegyenlítői áramlás hátán haladtunk, egyenesen nyugat felé, négyszáz tengeri mérföldnyire délre a Galapagos-szigetektől. Nem kellett hát többé attól tartanunk, hogy valamelyik mellékáramlás arrafelé sodor minket. E szigetcsoportról - szárazföldi otthonából - mindössze a sok óriásteknős hozott hozzánk üdvözletet. Egyik napon egy szokatlanul nagy példányt láttunk, amint vagy tizenöt kék-zöld-arany színben csillogó dórádóval vívta élethalálharcát a felszín közelében. A küzdelem azonban teljesen egyoldalú volt; a sok dorádó a teknős behúzott feje és lába után kapdosott, láthatólag arra törekedett, hogy kifárassza és megadásra bírja; a teknős ugyanis tudvalevőleg nem tud naphosszat a teknője alá behúzott fejjel és lábbal úszni.
Alig pillantotta meg a teknős a közeledő tutajt, hirtelen a víz alá bukott, és a csillogó hátú halak rajától üldözve egyenesen felénk tartott. Látszott, hogy a fedélzetre szeretne kapaszkodni. De ahogy észrevett bennünket, letett erről a szándékáról. Ügyetlenek voltunk, mert kötelekkel könnyen elfoghattuk volna, de mire észbekaptunk, már késő volt. Így hát a gumicsónakot bocsátottuk a vízre, amelyik alig volt nagyobb a teknősnél. Herman, Bengt és Torstein indultak az üldözésére. Bengt mint élelmezési mester, már előre élvezte, hogy milyen pompás levest meg különféle módon elkészített szeleteket fog készíteni ebből a rengeteg húsból. De minél gyorsabban eveztek, annál gyorsabban menekült az állat, s amikor megközelítették, hirtelen lemerült a mélybe. - Sajnáltuk ugyan az elszalasztott pecsenyét, de a sikertelen vadászat legalább egy jócselekedethez segített bennünket.
Alig fordult meg ugyanis a kis vörösessárga gumicsónak, hogy visszatérjen, a tarkabarka dorádósereg azonnal nyomába szegődött. Most ezt az ismeretlen új teknőst igyekeztek megközelíteni. Sőt, az egyik hal olyan vakmerő volt, hogy még az evezőbe is beleharapott, amelyet nyilván a teknős lábának nézett. Remélhetőleg a derék teknősnek így valamennyi üldözőjétől sikerült végleg megszabadulnia.

V. FEJEZET
FÉLÚTON

Mindennapi munkánk és tapasztalataink. - Az ivóvíz kérdése. - Batáta és lopótök. - Rákok és kókuszdiók. - Jánosból háziállat lesz. - Halleves a tenger felszínén. - A plankton. - Ehető és világító állatok. - Találkozás a bálnákkal. - A potyautas hangyák és kacslábú rákok. - Kedvenc kísérőink. - A dorádók. - Cápafogás. - Hogy lesz a Kon-Tiki-ből tengeri szörny. - Pilótahalak és egyebek. - Repülő polipok. - Egy titokzatos látogató. - A búvárkosár. - Tonhalak és bonitók alulról nézve. - Keresünk egy vitás zátonyt. - A tutajozás titka. - Félúton.

Egyik hét telt a másik után. Sem hajóval, sem a víz által sodort tárgyakkal nem találkoztunk. Mintha rajtunk kívül egyetlen ember sem lett volna a világon, így hát a miénk, csak a miénk volt az óceán, meg körös-körül az egész látóhatár - békét és korlátlan szabadságot sugárzott ránk az ég is.
A friss sós tengeri levegő, a kristályos kék tisztaság fölöttünk és alattunk, tisztára mosta testünket és lelkünket. A civilizációban élő ember ezerféle gondja, igénye elenyészett, semmivé törpült a tutajosok előtt, mint az emberi elme megannyi természetellenes terméke. Itt az elemektől függött minden. Az elemek pedig nem sokat törődtek apró tutajunkkal. Talán elfogadták, mint ami a természethez tartozik s nem bontja meg a tenger összhangját, hanem úgy alkalmazkodik az áramlatokhoz, mint a madarak vagy a halak. Az elemek már nem támadtak ránk félelmetes ellenség gyanánt, nem akartak haragjukban pozdorjává zúzni bennünket, hanem barátaink lettek és biztosan, kitartóan segítettek célunk felé. Szél szárnya repített, hullám hullámnak adott, óceáni áramlás vitt a hátán nyugat felé.
Ha véletlenül valami más vízijármű keresztezte volna utunkat, lehet, hogy gyönyörködve nézte volna, milyen nyugodtan siklunk az egyik fehér habos hullám hátáról a másikra, míg a narancsságra vitorlánkat duzzasztó passzátszél Polinézia felé tereli tutajunkat.
E képzeletbeli idegen hajó utasai egy szakállas, de ruhátlan legényt is láthattak volna a tutaj farán, a kormányrúd mellett. Ez a legény vagy a kormánnyal és a kötéllel kínlódik, vagy pedig - ha nyugodt az idő - egy felfordított láda tetején üldögél, lábát a kormányrúdon nyugtatja kényelmesen és sütteti magát a nappal.
S ha ez a legény esetleg nem Bengt lenne, akkor őkelmét biztosan a kabinajtóban találják, amint a gyékényen hasal és a magával hozott hetvenhárom társadalomtudományi könyv egyikét lapozgatja. Van azonban más foglalkozása is. Ő az élelmezési tiszt, neki kell kimérni és kiosztani a napi fejadagot. Herman a nap bármely órájában mindenütt megtalálható. Egyik percben az árbocpadon bíbelődik valami szélmérővel vagy más meteorológiai műszerrel, a másikban meg védőszemüveggel a szemén, a tutaj alá merülve ellenőrzi, hogy rendben vannak-e az alkatrészek, vagy esetleg a gumicsónakban himbálózik valami titokzatos mérőszerkezettel. Mert Herman az expedíció technikai vezetője, azonkívül ő végzi a meteorológiai és oceanográfiai méréseket is.
Knut és Torstein naphosszat különböző száraz és nedves elemmel babrálgat. Áramot fejlesztenek, lemezeket, drótokat forrasztanak össze. Minden háborús tapasztalatukat össze kell szedniük, hogy a hullámok és a bő harmat miatt nedves légkörben, üzemben tudják tartani a vízszint felett alig két arasznyira elhelyezett kis rádióállomásunkat. Éjszakánként felváltva sugározzák az éterbe a meteorológiai megfigyeléseket és egyéb jelentéseinket, arra kérve a levegőben keresgélő amatőrök valamelyikét, hogy továbbítsák az üzenetet a washingtoni Meteorológiai Intézetbe és más illetékes helyekre.
Erik rendszerint vitorlát foltoz, kötelet sodor, vagy ha erre nincs szükség, akkor faszobrocskákat farag vagy rajzokat készít, amelyek szakállas embereket és különös halakat ábrázolnak. Délben, pontban 12 órakor pedig előveszi szextánsát, felhág a legmagasabb ládára, hogy a napállásból kiszámítsa földrajzi helyzetünket és a tegnap óta megtett utat. Jómagam a hajónaplóval és a jelentések szerkesztésével bajlódom. Azonfelül halakat és planktonlényeket gyűjtök meg preparálok, és filmfelvételeket készítek. Mindenikünknek megvan hát a saját külön munkaköre és egyéni felelőssége, így senki sem szól a másik dolgába. A nehéz szolgálatokat pedig - amilyen a kormány melletti őrködés és a szakácskodás - felváltva végezzük. Mindenki kétórás nappali és kétórás éjjeli, őrséget tart. Csak a konyhamunka szól egy egész napra. Nem állítottunk sok szabályt magunk elé, de amit állítottunk, azt pontosan megtartjuk. Ilyen szabály, hogy az éjjeli őr köteles a derekára kötelet kötni, hogy a mentőkötélnek megvan a maga szigorúan kijelölt helye; hogy étkezni csak a kabinon kívül szabad, és végül, hogy az a "bizonyos hely" a hátsó, leghosszabb gerenda végén van. Ha pedig valami fontos dologban kell döntenünk, akkor indiánus módon tanácsot ülve, együtt hozunk határozatot.
Minden napunk azzal kezdődik, hogy az utolsó éjjeli őr felveri a soros szakácsot, aki hosszú nógatás után álomkórosan tápászkodik fel, a hajnali fénytől hunyorgó szemmel lép a harmatos fedélzetre és összeszedi az éjszaka folyamán idepottyant repülőhalakat. A perui és polinéziai szokástól eltérően, mi nem élünk nyers halon, hanem megsütjük őket kis petróleumkészülékünkön, amelyet egy üres láda belsejébe, a kabinon kívül, az ajtó mellé erősítettünk. Ez ugyanis a szélmentes oldal, amely védve van a sohasem pihenő délkeleti széltől, ezért a sütésre-főzésre a legalkalmasabb hely. De ha a szokottnál gorombább a szél és erősebb a hullámverés, akkor bizony előfordul, hogy a láng belekap a faládába, sőt egyszer - mikor a szakács a reggeli készítése közben elaludt - arra riadtunk, hogy nemcsak a láda ég, de a tűz már a kabin falát nyaldossa. Szerencsére nem lett nagyobb baj. Hamar eloltottuk, mert vízért igazán nem kellett messzire menni a Kon-Tikiről.
Ha a még horkoló többi négy legényt esetleg a frissen sütött hal illata sem tudná életre kelteni, akkor a szakács a villa hegyével bökdösi meg őket, vagy ha ez a költögetés is csődöt mond, akkor zenés ébresztőt rendez a "Kész a reggeli..." melódiájára - olyan hangerővel, hogy nincs az az ember, aki huzamosabb ideig el tudná viselni a fülsiketítő, hamis hangot. Ha ilyenkor nem leselkedik cápa a közelben - vagy legalábbis nem látjuk jellegzetes hátuszonyát a tengerből kimeredni -, akkor előbb gyorsan megfürdünk az óceán vizében. Csak azután következik a reggeli, amit a tutaj oldalszegélyének gerendáján ülve fogyasztunk el.
Konyhánk ellen semmiféle kifogás sem merülhet fel. Kétféle étlap szerint táplálkozunk. Az egyiket a jelenkor szakácskönyvei sugalmazzák, a másik Kon-Tiki idejét, az V. század ízlését eleveníti fel. Torstein és Bengt az elsőnek a hívei, mert a hal és a sokféle tengeri herkentyű nincs nagyon az ínyünkre. Napi táplálkozásuk ezért ama csinos kis csomagocskákhoz igazodik, amelyeket katonáéktól kaptunk kísérleti célra. Ezt az élelmiszerkészletet az alapváz és a fedélzet közti résekben raktároztuk el. Innen szedjük ki minden héten az előreláthatólag szükséges mennyiséget, és kényelmesebben megközelíthető helyre, a kunyhó fala mellett álló ládába rakjuk. - Érdekes, hogy az aszfaltréteg, amellyel Herman tanácsára bevontuk kartondobozainkat, milyen épen őrizte meg a bennük tárolt konzerveket, míg a velük ugyanegy helyen, de szabadon tartott, bár leólmozott konzervdobozok tartalmát a tengervíz hamarosan tönkretette.
Noha Kon-Tiki annak idején nem vitt magával ilyen aszfaltréteggel védett, vagy fémdobozban tartósított élelmiszert, azért neki se lehettek nagyobb élelmezési gondjai. A tenger régi utasai - csakúgy, mint a maiak - részint abból éltek, amit a szárazföldről hoztak, részint azon, amit útközben szereztek. Föl kell tennünk, hogy mikor Kon-Tiki a Titicaca-tó melletti veresége után elhagyta Perut, két lehetőséget látott. Napimádó nép királya és a Nap megszemélyesítője lévén, nekivághatott a nyílt tengernek, abban a reményben, hogy ha magát a Napot követi, napnyugat felé egy másik, békésebb hazát fog találni. A másik lehetőség az volt számára, hogy a dél-amerikai partok mentén tutajozva igyekezzék elérni egy új hazát üldözőinek hatalmi körén kívül. Ismerve a partvidék veszedelmes szirtjeit és ellenséges érzelmű népeit, nyugodtabban bízhatta magát a Humboldt-áramlásra és a délkeleti passzátra, amelyek - mint most bennünket - nagy félkör mentén őt is napnyugat felé sodorták.
De akármit is tervezett a napimádók népe, bizonyos, hogy már induláskor jól ellátta magát útravalóval. Szárított hús és hal, valamint édesburgonya volt az akkori egyszerű táplálék legfontosabb eleme. Vizet bőven hoztak magukkal. Éspedig nem agyagkorsóban, hanem lopótökben, mert a tökedény nem törékeny és a nyomást is állja. Volt egy másik természetes víztartályuk is, amely a tutajon még a lopótöknél is jobban beválik: a bambusz belül üres, vastag szára. Ennek középső csomóit átszúrták, egyik végén kis lyukat fúrva, megtöltötték vízzel, végül pedig fadugóval vagy szurokkal, esetleg gyantával zárták el. Harminc-negyven ilyen bambuszcsövet a fedélzet alá erősítettek; itt mindig árnyék volt, és a tenger, amely az egyenlítői áramlásban átlagosan 26 C°-os hőmérsékletű, elég hűvösen tartotta a vizet. Vízkészletük kétszerese lehetett annak a vízmennyiségnek, amennyit mi vittünk magunkkal, de sokkal többet is tárolhattak volna, ha egyszerűen több bambuszt erősítenek a tutaj alá, ahol helyet sem foglalt el és súlytöbbletet sem jelentett.
Igaz, hogy két hónap múlva a vizünk kellemetlen, állott ízt kapott. Ennyi idő alatt azonban az utas az óceán első, esőben szegény területéről már esős területre ér, ahol kiadós záporok segítenek a vízhiányon. Nekünk naponként és fejenként körülbelül egy liter víz volt az adagunk, de sokszor ennyit sem fogyasztottunk el.
De még ha hajdani elődeinknek minden előkészület nélkül, sebtében kellett is menekülniük, s ezért nem vihettek magukkal nagy készletet, bizonyára akkor sem kellett volna éhezniük, mert a tengerben rengeteg a hal. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy igen sokat ne láttunk volna. Annyit foghattunk, amennyit akartunk. A repülőhalat még halászni sem kellett, magától jött tutajunkra. Az is megtörtént nemegyszer, hogy nagy bonitókat fogtunk a fedélzeten. A hullám vetette elénk ezt a kitűnő pecsenyét, a legjobb ízű halak egyikét. Amint a víz kifolyt a gerendaréseken, akár a szitán, az állat tátogva vergődött a bambusz szőnyegen. - No, itt igazán nem lehetett volna éhenhalni.
A hajdani tutajosok jól ismerhették azt a fogást is, amelyre a háború folyamán nem egy hajótörött tengerész jött rá, hogy a halak nyers húsából szomjat oltó levet lehet kiszívni, vagy kipréselni, ha a hal darabjait ruhába téve erősen kicsavarják, ha pedig nagyobb az állat, akkor még egyszerűbb a dolog: lyukakat kell vágni a testében, s ezek egy-kettőre megtelnek a nyirokmirigyek váladékával. Nem éppen jóízű ital, de olyan csekély a sótartalma, hogy csillapítja a szomjat - és mikor nincs jobb, akkor ilyen is megteszi.
Egyébként saját tapasztalatunk alapján állíthatom, hogy a test ivóvízszükségletét a mindennapi fürdő szintén csökkenti, ha utána árnyékban, nedves testtel fekszik le az ember. Mikor cápa keringett a tutajunk körül, és nem volt tanácsos megmerülni az óceánban, elég volt egyszerűen kifeküdnünk a far alsó kiálló gerendáira és megkapaszkodni egy-egy kötélvégben. Mert a tenger éppen elég fürdőkádra való kristálytiszta vízzel locsolt végig bennünket.
A forróégövi tájakon az embert kimondhatatlanul tudja gyötörni a szomjúság. Ez pedig rendszerint mértéktelen folyadékfogyasztásra vezet - minden eredmény nélkül. A trópusok sütőkemencéjében ugyanis addig ihatod a vizet, míg torkig leszel vele, és mégis szomjas maradsz. Ilyenkor valójában nem a folyadék hiányzik a testedből, hanem - bármilyen különösen is hangzik - só. A kísérleti céllal magunkkal hozott élelmiszercsomagokból ezért nem hiányoztak azok a sótabletták sem, amelyekből előírás szerint minden nap be kellett vennünk néhányat, főként a különösen meleg napokon. Az izzadás ugyanis elvonja a testből a sót. A tablettáknak különösen olyankor vettük nagy hasznát, mikor elállott a szél, és a nap könyörtelenül ontotta ránk tüzes nyilait. Ekkor akár vederrel is önthettük volna magunkba a vizet, mégsem lett volna elég a torkunknak, mely mindig többet és többet kívánt. De ha az ilyen kínzó napokon 20-40% sós, keserű tengervízzel vegyítettük ivóvizünket, csodálkozva tapasztaltuk, hogy a sós keverék mennyire oltja szomjunkat. Az íze ugyan sokáig megmaradt a szánkban, de mégsem lettünk rosszul, s egyben vízkészletünkkel is takarékoskodhattunk.
Egyik nap éppen zabkását reggeliztünk, mikor egy váratlan hullám a tálunkba csapott és kéretlenül megtanított arra hogy a zabkása jócskán elveszi a tengervíz utálatos ízét.
Az öreg polinéziaiak szájhagyományában fennmaradt elődeik egy különös szokásának emléke. Mikor hosszabb tengeri útra keltek, bizonyos növény levelét vitték magukkal, és ha ezt rágták, enyhült a szomjuk, sőt ennek fogyasztása után szükség esetén bátran ihattak a tengervizet is, az sem ártott meg nekik. Ilyen növény azonban nem terem Óceániában, ezért minden bizonnyal az őshazából hozták magukkal. Tudósaink rájöttek, hogy a szigetlakók által annyiszor emlegetett csodás hatású levél csakis a coca növényé lehetett, amely kizárólag Peruban terem . Az ősi Peruban pedig éppen a coca-cserje levelét - amely tudvalevőleg kokaint tartalmaz - rendszeresen élvezték az inkák is, de eltűnt elődeik is, amint ezt az inka kornál régibb időből származó sírleletek tanúsítják. A fáradságos, hosszú hegyi és tengeri utakra mindig vittek magukkal egy jókora köteget, és úgyszólván egész nap rágták, hogy jobban tűrjék a szomjat és a fáradságot. A coca-levélnek már aránylag rövid időn át való mindennapos használata is bizonyos mértékben közömbössé teszi az embert a tengervíz ártalmas hatása iránt.
Bár mi nem rágcsáltunk coca-levelet a Kon-Tikin, mégis felpakoltunk néhány vesszőkosárral olyan növényeket, amelyek a polinéziai szigeteken a cocánál is nagyobb jelentőségre tettek szert. E kosarakat a szélmentes oldalon kötöztük le, és amint teltek a hetek, előbb sárga csirák, majd zöld levelek nyújtóztak ki belőlük. Édesburgonya és kókuszpálma-palánták voltak, és a kosarak csakhamar úgy kizöldelltek, mintha kis trópusi kertet szállítottunk volna a tutajon.
A Csendes-óceánon hajózó első európai utazók feljegyezték, hogy a Húsvét-szigeten, a Hawaii-szigeteken és Új-Zélandban nagy édesburgonya ültetvényeket találtak. Ezt a növényt a szigetvilág más részein is termelték, de csakis a polinéziai térségben; a nyugatabbra fekvő szigetcsoportokon ismeretlen volt. A magányos polinéziai szigeteken, ahol különben a táplálkozás főleg a halászaton alapult, az édesburgonya volt az egyik legfontosabb termesztett növény; a polinéziai mondák is gyakran tesznek említést erről a növényről. A hagyományuk szerint az édesburgonyát nem kisebb személyiség, mint maga Tiki és Páni nevű felesége hozta magával az őshazából, ahol ez volt az egyik legfontosabb növényi táplálék. Az új-zélandi legendák azt is megemlítik, hogy a növényt olyan járművek szállították át a tengeren, amelyek nem csónakok, hanem "gúzsokkal összekötött fatörzsek" voltak.
Közismert tény, hogy az édesburgonya a felfedezések kora előtt a többi földrész közül csak Amerikában volt ismeretes. Az az édesburgonya, amelyet a legenda szerint Tiki honosított meg az új hazában, ugyanaz az Ipomoea batatas nevű faj, amelyet a perui indiánok a legrégibb idők óta termelnek. Polinézia tengerészei, akárcsak a régi perui bennszülöttek, szárított édesburgonyát vittek magukkal útravalóul. Csakhogy az édesburgonya tönkremegy a tengervízben. Ezért helytelen minden feltevés, mely szerint csíraképes gumói a hullámok jóvoltából vetődtek a Perutól négyezer tengeri mérföldnyire fekvő szigetvilág partjaira. Óceániában az édesburgonya csakis gondos művelés mellett terem meg. Az egész probléma valósággal kulcsa a polinéziaiak eredetének; ezért nagyfontosságú az a tény, hogy az összehasonlító nyelvészet tanúsága szerint e növénynek Polinéziában kumara a neve, - és ugyancsak kumarának nevezték az édesburgonyát a régi peruiak is. A név tehát követte a növényt a tengeren át, az új hazába.
Vittünk magunkkal egy másik igen fontos polinéziai termelt növényt is, mégpedig a lopótököt (Lagenaria vulgaris). Ezt nemcsak tápláléknak használják, hanem a héja miatt is keresett termény. A polinéziaiak tűznél jól kiszárítják a tök héját, és víztartó edényt készítenek belőle. Ez is jellegzetesen kerti növény, mely nem terjedhetett el vadon, a tengeri áramlások segítségével, mégis mind a polinéziai, mind a perui partvidéken honos. Víztartó tökedények már a perui partvidék legősibb halásznépeinek régészeti hagyatékában is előfordulnak, évszázadokkal a polinéziai szigetek benépesülése előtt. A tökedény polinéziai neve, kimi, a közép-amerikai indiánoknál is előfordul, ahová a perui indián civilizáció első gyökérszálai visszanyúlnak.
A sokféle forróégövi gyümölcs között - amit már az első hetekben siettünk elfogyasztani, hogy meg ne romoljanak - ott volt a kókuszdió is, amelynek a legnagyobb szerep jutott Polinézia gazdasági életében. Mintegy kétszáz kókuszdiót vittünk magunkkal, hogy levével felüdítsük magunkat, a húsát pedig rágcsálhassuk. Több dió úgy kicsírázott, hogy utunk tizedik hetében már egy féltucat, közel félméteresre nőtt, kilombosodott kis pálmacsemetét ápoltunk a fedélzeten. Tudjuk, hogy Kolumbus idejében ez a pálma a panama-szorostól Dél-Amerikáig el volt terjedve. A krónikaíró Oviedo feljegyezte, hogy a spanyol hódítás idején Peru partját egész hosszában kókuszpálmák szegélyezték. És éppúgy díszlenek valamennyi déltengeri szigeten is ősidők óta.
De a botanikusok eddig nem tudták teljes biztonsággal megfejteni a kókuszpálma óceániai elterjedésének irányát. A mi tanulmányutunk mindenesetre bebizonyította, hogy még a keményhéjú kókuszdió sem juthat át az óceánon emberi segítség nélkül. Azok a diók, amelyeket kosárban tartottunk a fedélzeten, egész Polinéziáig ehetők és csíraképesek maradtak. De készletünk másik fele, amelyet a kísérleti élelmiszerekkel együtt a gerendaközökben, tehát olyan helyen tároltunk, ahol a hűsítő tengervíz közvetlen közelről érhette, mind megromlott. Pedig hát nincs olyan kókuszdiója a világnak, amelyik rövidebb idő alatt kelhetne át az óceánon, mint egy vitorlás balsafalutaj, amelyet az áramláson kívül a szél ereje is hajt. A víz a kókuszdió szára helyén, az úgynevezett szemén át szivárog a gyümölcs belsejébe és szivacsossá teszi a diót. De ha a kókuszdió útközben esetleg nem is romlanék meg, akkor sem jut messzire. Mert az óceán hulladékgyűjtögető állatai gondoskodnak arról, hogy a gyümölcs ne hányódjék sokáig a habokon.
Viharmadarakat és több más olyan madárfajt, amely a hullámokon is meg tud pihenni, a partoktól többezer mérföldre is láttunk. Szélcsendes napokon olykor vízre hullott fehér madártollak mellett vitorláztunk el; ha kihalásztuk és alaposabban megvizsgáltuk, mindig találtunk rajtuk két-három potyautast, amelyek vitorlásnak használták a kék vízen úszó apró tollacskát. De alig vették észre ezek az utasok a Kon-Tikit, nyomban rájöttek, hogy akad itt az övékénél nagyobb és gyorsabb úszóalkalmatosság is. Ezért amilyen gyorsan csak tudtak oldalazó mozgással a víz tetején átjöttek tutajunkra, és hálátlanul elhagyták a madártollat. Így nem sok időbe telt és a Kon-Tiki valósággal hemzsegett az apró ingyenutasoktól. Kis tengeri rákok voltak, akkorák, mint a körmünk, bár akadt köztük néhány jóval nagyobb is. A tutaj góliátjai mindenesetre örültek, ha sikerült összefogdosniuk őket, mert finom csemegét jelentettek számukra.
Ezek az apró rákok a tenger felszínének köztisztasági őrei. Azonnal ott teremnek, ahol hulladék akad. Ha véletlenül a szakács nem vette észre a tutaj rései közé hullott repülőhalat, másnap már nyolc-tíz rák ült a zsákmányon és ollójával tépte, szaggatta a halat. Lépéseink neszére azonban riadtan menekültek; csak az egyik volt teljesen szelíd, amelyik a tutaj kormánytőkéje melletti kis odúban ütött tanyát; el is neveztük Jánosnak.
A papagájhoz, mindnyájunk dédelgetett kedvencéhez hasonlóan János is kis közösségünk tagja lett. A verőfényes, izgalommentes napokon, mikor az őrségen állónak nem okozott gondot a kormányzás és hátát a kunyhófalnak támasztva ábrándozhatott a lágyan simogató napfényben, valósággal árvának érezhette magát, ha János nem jelentkezett. Mert míg a többi rák úgy elillant előlünk, akár az ócska hajók svábbogár raja, addig János kényelmesen elterpeszkedve üldögélt továbbra is odúja ajtajában s tágra nyitott szemmel leste az őrváltás idejét. Persze sohasem feledkeztünk meg róla: minden őrszolgálatos vitt neki egy-egy süteménydarabkát vagy egy harapásnyi halat, s csak le kellett hajolnunk, hogy azonnal mellettünk teremjen, és ollóját kérőn nyújtsa felénk. Kivette ujjaink közül a csemegét, aztán visszahúzódott lakásába és küszöbére telepedve olyan élvezettel falatozott, mint egy éhes kisdiák.
A rákok különösen szerették az erjedő kókuszdiót, amelynek húsa felhasadt; úgy jártak rá, mint legyek a dögre. Emellett planktonlényekre vadásztak, melyeket a hullámok a fedélzetre sodortak. A tenger eme apró állatkáiból főzött eledel még a magunkfajta góliátok számára sem volt megvetendő falat, csak nehéz volt belőlük egy jó harapásra valót összegyűjteni.
Az bizonyos, hogy a plankton összességét alkotó, szemmel alig látható apró lények rendkívül táplálóak. A tenger egész állatvilága: minden rák, hal, madár, emlős - tekintet nélkül méreteire - a mérhetetlen mennyiségű planktonlényből él, vagy pedig olyan állatok húsát eszi, amelyeknek a plankton volt a közvetlen tápláléka. A plankton szó annak a sokezer fajta, részint szemmel, részint csak nagyítóval látható apró lénynek a gyűjtőneve, amely a tenger felszínének közelében sodródik. Részben növényi szervezetből áll (phytoplankton), részben pedig szabadon lebegő halikrából, álcából és sokezer fajta egyéb élőlényből tevődik össze (zooplankton). Az állati plankton a növényi planktonból él, a növényinek az állati plankton elhalt szervezeteiből felszabaduló ammóniák, nitrát és nitrit ad életlehetőséget. A kétfajta plankton élete egymástól szinte elválaszthatatlan, összességük pedig a tenger fejlettebb állatfajainak a táplálékát biztosítja. Mert ami a planktonlények testi nagyságából hiányzik, azt pótolja mérhetetlen tömegük.
A dús planktonterületről merített pohárnyi vízben is sokezer élőlény nyüzsög. Tudjuk, hogy sok hajótörött halt már éhen a tengeren, mert nem talált akkora halat, amelyet szigonnyal, hálóval vagy horoggal kihalászhatott volna - holott az óceánnak tán éppen olyan részén érte a szerencsétlenség, ahol a víz valósággal híg hallevesnek tekinthető. És csak merítenie, szűrnie kellett volna ebből, hogy erőtadó, tápláló ételhez jusson. Könnyen megeshet, hogy a jövő embere éppúgy begyűjti majd a tenger planktonját, mint a mai a gabonaföldek magvait. Egyetlen gabonaszem szintén semmiség, de milliárdjai sokmillió embernek adnak mindennapi kenyeret.
Dr. A. D. Bajkov, a híres tengerbiológus még indulás előtt külön felhívta figyelmünket a plankton tanulmányozására. Küldött megfelelő eszközt is: egy finom selyemszitaanyagból szőtt sűrű hálót, amelynek minden négyzethüvelyknyi területére háromezer szem jut. Ezt az alul tölcsérszerűen összeszűkülő hálót, mely egy 18 hüvelyk átmérőjű fémkarikára volt erősítve, tutajunk végére szereltük fel. A zsákmány összetételét - mint minden halászatnál - itt is az időjárás és a különböző óceáni területek természeti adottságai szabták meg. Nyugat felé, a melegebb vízben gyengébb volt a fogás; a leggazdagabb zsákmányt éjszakánként ejtettük - úgy látszik, sok planktonlény a mélységbe húzódik a napfény elől.
Ha nem tudtuk volna mivel agyonütni az időt a tutajon, érdekesebb szórakozást keresve sem találhattunk volna a planktonháló kiürítésénél. Csak az orrunkat kellett a hálóba beledugni. Nem éppen az illatáért, mert az elég kellemetlen volt, és nem is azért, mintha a szörnyű zagyvalék látványa étvágygerjesztő lett volna, hanem azért, mert mikor a háló tartalmát kiöntöttük egy tálba, még nagyító nélkül is gyönyörködhettünk a legfantasztikusabb alakú és színezetű állatkák nyüzsgésében. Legnagyobb részük apró rákféle (Copepoda) vagy szabadon úszó halikra volt, de akadt sokféle kagyló, halivadék és más apróság is. A különös kis rákok és a többi, a szivárvány minden színében játszó kis állatkák úgy evickéltek ebben a tarka sokadalomban, mintha egyenesen Walt Disney képzelete keltette volna őket életre. Láttunk ide-oda libbenő, rojtosszélű apró medúzákat, olyan kísértetszerűen átlátszó testtel, mintha celofánból vágta volna ki őket egy merész olló. Mások vörös csőrű, apró madarakra hasonlítottak, csak éppen toll helyett kemény héj borította őket. Vége-hossza nem volt zsákmányunkban a természet végtelenül változatos, extravagáns teremtőkedvéből született, csodálatosnál csodálatosabb színű, alakú és ragyogású parányi élőlényeknek - mintha csak egy szürrealista festőművész önmagát felülmúló, csodálatos képe tárult volna szemünk elé.
Az óceánnak azon a részén, ahol a hűvös Humboldt-áramlás az egyenlítőtől délre nyugat felé fordul, minden órában kilónyi planktonkását üríthettünk ki a hálóból. Sárga, barna, piros, szürke, zöld és másféle alapszínű rétegekben ülepedett egymásra - akár a tortákban a töltelék -, aszerint hogy milyen állatfajból volt több azon a területen, amelyen áthaladtunk. Az éjszaka sötétjében olykor mintha sziporkázó drágakövekkel teli zsák tartalmát szórtuk volna a fedélzetre. Közelről és egyenként tekintve a kalózok mesés kincse apró világító rákok és foszforeszkáló halivadékok tömegévé változott, és a sötétben úgy fénylett, mint ezer meg ezer eleven szikra. Mikor vödörbe borítottuk hálónk tartalmát, akkor ez a sűrű, ragyogó kásatömeg mintha menekülő szentjánosbogárkák milliójává vált volna. De amilyen elbűvölő látványt nyújtott messzebbről, olyan utálatos volt egyébként éjjeli zsákmányunk közelről nézve. A szaga is kellemetlen volt, de ha undorunkat legyőzve megkóstoltuk, igen ízletesnek találtuk. Ha a háló főként törperák-féléket hozott felszínre, akkor a plankton íze vetekedett a legfinomabb rákpástétoméval. Ha viszont sok mélytengeri halikrát tartalmazott, akkor kaviárízt, néha pedig osztrigaízt éreztünk.
Az emberi táplálkozás szempontjából élvezhetetlen növényi plankton vagy olyan egészen apró szervezetekből állott, hogy a víz kimosta a háló szemein keresztül, vagy olyan nagy volt, hogy kézzel is kiszedhettük. A különös táplálék "szemetét" kocsonyás testű, üveggömbhöz hasonló tömlősállatkák (Coelenterata) meg apró, alig egy centiméteres meduzafélék adták. Ezek olyan keserűek voltak, hogy ki kellett őket dobni a többi közül. Különben az egész planktontömeget meg lehetett enni, akár azonmód nyersen, akár levesnek vagy kásaszerű pépnek megfőzve. Az ízlések azonban különbözők. Expedíciónk két tagja szerint a plankton pompás csemege, ketten úgy vélekedtek, hogy megjárja, ketten pedig látni sem szerették. Annyi bizonyos, hogy tápérték szempontjából felér a rákfélékkel, s kellően fűszerezve és helyesen elkészítve bizonyára elsőrendű fogás lehet az olyan ember asztalán, aki szereti az efféle tengeri ínyencségeket.
Hogy ezeknek az apró planktonlényeknek mint tápanyagnak milyen magas a kalóriaértéke, azt a jelenkor legnagyobb állata, az óriási kékbálna is igazolja. E cetfaj ugyanis csak planktonból táplálkozik. Sokszor lebecsültük a selyemhálót, kezdetleges kis halászeszközünket, mikor megfigyeltük, hogy a bálna milyen kényelmesen szűri ki táplálékát a vízből. Könnyű neki, mert pompás lemezes szűrőkészüléke van - olyan, mintha a szájában szakálla lenne. Sajnos azonban egyik nap nagy veszteség ért bennünket. Kis hálónk, amelyet már korábban is annyiszor igyekeztek bekapni az éhes halak, keretestül, mindenestül eltűnt a tengerben.
- Miért nem követitek ti is a bálna példáját? - ajánlotta pimaszul Torstein és Bengt, a két planktonellenes. - Húzzatok egy jót a planktonból, és a bajuszotokon keresztül fújjátok ki a fölösleges vizet!...

*

Magam is láttam már bálnát tisztes távolságból hajóról, vagy múzeumban kikészítve, de sohasem tudtam a roppant, élő szalonnatömeg iránt úgy érezni, mint ahogy a ló, az elefánt vagy más igazi melegvérű állat iránt érez az ember. Biológiai szempontból természetesen tudomásul vettem, hogy a cet is emlős, de lényegében mégis csak afféle nagytestű halat láttam benne. Lenézésem csak akkor változott meg, mikor az első nagy bálna kezdte kerülgetni tutajunkat.
Éppen a szélső gerendán ülve ebédeltünk, olyan közel a vízhez, hogy csak kissé hátra kellett nyúlnunk és csajkánkat könnyen kiöblíthettük a tengerben. Ugyancsak megriadtunk hát, mikor közvetlenül a hátunk mögött egyszerre olyan hangot hallottunk, mint az úszó ló lélegzése. Egy nagy bálna merült fel mellettünk a vízből! Csodálkozva bámult ránk olyan közelről, hogy egyenesen beláttunk fejének párát fellövellő nyílásába, mely olyan fényes fekete volt, mintha csak most kefélte volna ragyogóra valami cipőtisztító. Annyira szokatlannak találtuk, hogy egy tengerlakó állattól ilyen valóságos, hangos szárazföldi lélegzetvételt hallunk - mikor a többi óceánbeli lakótársa csak a kopoltyúját szokta csöndben emelgetni -, hogy valami gyöngéd együttérzés fogott el bennünket az anyaföldről száműzött e távoli rokon iránt. Szívből örültünk, hogy nem az ellenszenves, hideg és varangyszájú nagy cetcápa a látogatónk, amelyiknek esze ágában sincs a levegőből szippantani, hanem egy rokonszenves emlősállat bámul az arcunkba. Volt benne valami, ami az állatkert kedélyes, jóltáplált vízilovára emlékeztetett, és már maga az a tény, hogy éppúgy lélegzik, mint mi, valósággal megható volt számunkra. Szeretettel néztük, amíg csak el nem tűnt a mélységben.
Sokszor találkoztunk cetfélékkel, legtöbbször delfinekkel és fogascetekkel, amelyek nagy csapatokban játszadoztak a tutaj mellett. Olykor azonban nagytestű fizétert és más óriásbálnákat is láttunk, többnyire magányosan, legfeljebb kis csapatokban. Néha úgy vonultak el szűk látóhatárunk peremén, mint valami hajó, szabályos időközökben páraoszlopot lövellve a levegőbe, máskor azonban egyenesen felénk tartottak. Mikor először fordult elő, hogy egy cet láttunkra irányt változtatott és céltudatosan felénk igyekezett, ugyancsak megrémültünk. Amint közelebb ért, jól hallottuk hangos fújását, nehéz és hosszú szuszogását, valahányszor kiemelte fejét a hullámokból. Az a roppant testű, vastagbőrű, esetlen szárazföldi állat, amely nehézkesen jött felénk a vízben, éppoly kevéssé volt hal, mint ahogy a denevér nem madár. Egészen odatolakodott tutajunk kormányfelőli végére. Mi is ott gyűltünk össze, a tutaj szélén, csak Knut ült az árbocpadkán; onnan kiáltott le, hogy még hét-nyolc másik bálnát lát közeledni.
Első látogatónk hatalmas fekete homloka alig egy méternyire fénylett tőlünk. Hirtelen ledugta fejét a víz alá és lassú mozdulattal tutajunk alá csúsztatta kékesfekete hátát, így maradt hosszabb ideig, mi meg lélegzetvisszafojtva lestük a szörnyűséges görbe hát legkisebb emelkedését is lábunk alatt, hiszen az állat egész tutajunknál jóval hosszabb és szélesebb volt. Végre lassan süllyedni kezdett és eltűnt a mélyben. Társai szintén egészen a közelünkben haladtak el, de szerencsére ügyet sem vetettek ránk. Azokat a ceteket, melyek gigantikus erejüket támadásra használták és egyetlen farkcsapással bárkákat süllyesztettek el, bizonyára az ember támadhatta meg előbb. Az említett cetcsorda egy egész hosszú délelőttön át fújt és szuszogott körülöttünk. Hol lemerültek, hol ismét a felszínre bukkantak, de semmiféle ellenséges szándékot nem árultak el, sőt bármennyire közel jártak hozzánk, még a kormánylapátot sem érintették. Szemmelláthatólag élvezték a meleg napsütést. De amint a nap delelőre hágott, mintha adott jelre történt volna, egyszerre mind alásüllyedtek a mélybe.
Nemcsak bálna úszott át a tutajunk alatt. Ha a kunyhónk bambuszpadozatát felemeltük, a rönkök közein át mélyen beleláthattunk a tenger kristálytiszta vizébe. Itt csak figyelni kellett. Hol egy ezüstös hát, hol egy farkuszony villant fel egy pillanatra, hol egészében figyelhettünk meg egy-egy halat. Ha ezek a rések kissé szélesebbek lettek volna, akár ágyunkban fekve is élvezhettük volna a horgászás gyönyörűségeit.
Különösen a dorádók és pilótahalak szegődtek szívesen tutajunk mellé. Attól a perctől kezdve, hogy a Callao felől kiinduló áramlásban a legelső dorádót megpillantottuk, egyetlen nap nem telt el anélkül, hogy kisebb-nagyobb raj ne cirkált volna körülöttünk. Hogy mi vonzotta őket annyira a tutajhoz, még máig sem értem. Talán az tetszett nekik, hogy egy mozgó fedél árnyékában úszhattak, vagy tán a konyhakertünk: a minden rönkről, minden deszkáról, sőt még a kormánylapátról is hosszú füzérekben alácsüngő moszat vonzotta őket. Először csak egy vékony, zöld moszatbevonat lepte el ezeket a farészeket, majd csodálatos gyorsasággal nőttek ki a tengeri füvek hosszú szálai, így hát alulról és oldalról nézve a hullámokon bukdácsoló Kon-Tiki valósággal olyan volt, mint egy zöldszakállas tengeri isten, aki a hullámok tetején lovagol. Ez a zöld moszaterdő kedvenc tartózkodási helye volt a sokféle apró halivadéknak és állandó potyautasainknak, a rákoknak is.
Volt azután idő, mikor hangyák vették át az uralmat a fedélzeten. Valami apró fekete hangyafajta, amely eredetileg az egyik rönkben tanyázhatott, rettenetesen elszaporodott. Mikor a tengervíz beszivárgott a fába, kimenekültek onnan és ki-berajzottak a hálózsákokban. Mindenütt ott voltak, ahol a legkevésbé kívántuk a jelenlétüket. Annyira csíptek és kínoztak bennünket, hogy végül már azon gondolkodtunk, miként szökhetnénk el a tutajról. Szerencsére a nedves tengeri levegő nem tett jót az egészségüknek, s lassan megfogyatkoztak. Csak néhány makacs példány kísért át bennünket a túlsó partra.
Legjobban a rákfélék, különösen a félujjnyira is megnövő kacslábú rákok szaporodtak el a tutajon. Százával lepték el a szélmentes oldal farönkjeit, s alig szedtünk össze belőlük egy fazéknyit, máris ott ültek az újabbak. Ez a rák is kitűnő eledel. Tengeri fűből készítettünk hozzá salátát - enni ehető volt ugyan, de nem nagyon ízlett. Bizonyára a dorádóknak sem - , legalábbis egyszer sem vettük észre, hogy a tutajon nőtt rétünket legelték volna, hanem inkább felfelé fordították ragyogó hasukat és minduntalan a rönkök alá úsztak.
A dorádónak vagy aranymakrélának nevezett pompázószínű forróégövi halat nem szabad összetéveszteni a delfinnel, a fogascetek egyik kisebb fajtájával. A dorádó átlagosan egy vagy másfél méter hosszú, lapos, nyomottoldalú hal, feltűnően hosszú fejjel és nyakkal. Egyszer egy száznegyvenkét centiméteres példányt fogtunk; a fejrésze több mint hatvan centiméter magas volt. A színei káprázatosak: a háta vízben fényes, kékeszöld fényű, az uszonya csillogó aranysárga. De ha a fedélzetre került, csodálatos változást vettünk észre rajta: míg döglődik, fokozatosan megváltoztatja színét és feketével pettyezett ezüstszürkévé fakul, majd lassanként teljesen ezüstfehér lesz. Ez az elváltozás azonban mindössze négy-öt percig tart, utána ismét előtűnnek a régi ragyogó színek. De a dorádó a vízben is úgy változtatja színét, akár a kaméleon. Sokszor megtörtént, hogy felfigyeltünk egy újfajta, addig ismeretlennek vélt rézvörös, vagy más fémes színű halra, amelyről azután csak közelebbi megismerkedés árán deríthettük ki, hogy régi ismerősünk.
A magas homlokcsont olyan kifejezést kölcsönöz ennek az állatnak, amit csak a lapos pofájú bulldogéhoz tudnék hasonlítani. Ha repülőhalak raja volt a közelünkben, mindig feltűnt ez a ragadozó is; torpedó módjára szelte a vizet a menekülő zsákmány után. Amikor játékos kedvében van, lapos oldalára fordulva úszik előre, majd magasra feldobja magát a levegőbe, estében pedig úgy szétterül, mint a palacsinta. Ilyenkor nagyot csobban és felcsap körülötte a víz, a játék pedig újra kezdődik. Ha azonban rossz a kedve - mint például olyankor, ha a fedélzetre rántottuk -, akkor csúnyán harap. Torsteinnak jó ideig kellett bekötött lábbal bicegnie, mert a nagyujját egy ízben próbaként a még vergődő állat szájába dugta; a hal nem is hagyta kihasználatlanul a remek alkalmat és a szokottnál is keményebben csapta össze állkapcsát. Később, expedíciónkról visszatérve hallottuk, hogy a dorádó sem olyan ártatlan, mint amilyennek mi megismertük. Ha alkalma nyílik, megtámadja és halálra marja a fürdőző embereket is. Nem egy ember balt már meg dorádók harapása következtében. Nem volt nagyon hízelgő ránk nézve, hogy mi minden nap ott úszkáltunk köztük és bizony ránk sem hederítettek. Az igaz, hogy veszedelmes ragadozók és rablók; a felbontott példányok gyomra mindig tele volt tintahalakkal, meg egészben lenyelt repülőhalakkal.
A repülőhal a dorádó kedvenc étele. Akármit dobtunk a tengerbe, azonnal ott termett valamelyik és vadul nekirontott a zsákmánynak, mert repülőhalnak vélte. Megtörtént az is, hogy hajnali szürkületben, mikor félálmosan támolyogtunk ki a fedélzetre és fogkefénket megmártottuk a tengervízben, csaknem hanyatt döntött egy-egy tizenötkilós hal, amint villámgyorsan a kefére vetette magát. Máskor meg a tutaj szélén, evés közben locsolta végig hátunkat és reggelinket a felcsapó víz, mikor a hal éppen mellettünk dobta fel magát, s hullt vissza a tengerbe.
Egyszer éppen ebédnél ültünk az alacsony szegélygerendán, mikor Torstein a legmerészebb horgászmesébe illő teljesítményt produkált. Hirtelen letette a villáját és benyúlt a vízbe. Mielőtt rájöttünk volna, hogy tulajdonképpen mit csinál, a víz tajtékozni kezdett, s barátunk máris egy nagy dorádót rántott közénk, csak úgy puszta kézzel. Azután magyarázta meg, hogy egy horgászzsineg végét látta meg a tutaj mellett, a víz színén. Kirántotta és íme, a zsineg másik végén egy ugyancsak megdöbbent dorádó lógott, amelyik pár nappal előbb elszakította és horgostul elnyelte Erik zsinegét.
Említettem már, hogy minden nap úszkált körülöttünk néhány ilyen nagy hal. Legalább hat-hét, sokszor még több követte a tutajt. Rossz napokon csak kettőt-hármat láttunk, de kárpótlásul másnap harminc-negyven kísért bennünket. Elég volt hát ebéd előtt húsz perccel szólni a szakácsnak, hogy friss halra vágyunk. Ilyenkor szakácsunk a halászzsineg horgára egy fél repülőhalat tűzött csaléteknek, és a másik percben már húzta is maga után a vizet szántó halat. A többiek kíváncsian néztek utána. A dorádó tehát könnyen horgászható, húsa pedig igazán kitűnő és különösen frissen a fogás után omlós; a lazac és a tonhal ízére emlékeztet. Nekünk két napra egy hal bőven elég volt. Nem is fogtunk egyszerre többet, hiszen ha kellett, volt elég a tengerben.
A pilótahalakkal más módon ismerkedtünk meg. Cápák kíséretében érkeztek hozzánk, és mikor a gazdájukkal végeztünk, az elhunyt hagyatékaként maradtak ránk. Cápával már az utazásunk elején találkoztunk, később meg minden nap kerülgette néhány a tutajt. Olykor a cápa éppen csak ellenőrző szemlére látogatott el hozzánk, egy-két kört írt le körülöttünk, azután tovább úszott, zsákmányt keresve. Rendszerint azonban legalább egy, de néha több is hosszasan kémkedett a kormány mögött. Onnét leste lopva, csendben jövés-menésünket, és csak nagynéha csapott egyet a farkával. Kékesszürke, érdes bőre az erős napfényben, közvetlenül a vízfelszín alatt, barnának látszott; együtt himbálózott fel és le a hullámokkal, csak a hátuszonya meredt ki a vízből fenyegetően. Mikor erős volt a tengerjárás, a cápa időnként a hullámmal együtt magasan a tutaj szintje fölé emelkedett; ilyenkor egyenesen oldalról láthattuk a bestiát, mintha csak üvegszekrényben lett volna. Méltóságteljesen úszott felénk, apró pilótahalak cikáztak fesztelenül szörnyű szája előtt. Néha már-már úgy látszott, hogy a cápa és apró, csíkostestű kísérői nyomban a fedélzetre csapódnak, de a másik pillanatban a tutaj könnyed mozdulattal billent egyet, és most mi kerültünk a következő hullám tetejére.
Mindenekelőtt őszintén be kell vallanom, hogy bizony féltünk a cápától, rossz híre és ijesztő külseje miatt. Van valami fékezhetetlen vadság a megjelenésében, gyors mozgásra termett, acélos izmú testében. A könyörtelen vérengzés vágya villog ki a széles, lapos homlok alatt mélyen ülő, zöld macskaszemekből, szörnyű fogazatú szája és kapunyira tátott torka meg éppen irtózatos. Valahányszor az őrszem nagyot kiáltott: "Cápa a kormánynál!" vagy "Cápa a széloldalon!", mind a hatan nyomban szigony után kaptunk és harci állásba helyezkedtünk a tutaj megfelelő részén. A cápa ezalatt körülúszta a tutajt; olyan közel volt, hogy hátuszonya szinte súrolta farönkjeinkét. Tekintélye még csak növekedett szemünkben, mikor azt tapasztaltuk, hogy ha a bestia dörzspapírszerűen érdes bőrébe akarunk döfni, még az acélszigony is úgy görbül el, mintha főtt makaróni lenne, kézi szúró-vágó eszközeink pedig sorra összetörnek rajta harc közben. Heves küzdelem után is csak annyit tudtunk elérni, hogy végre átütöttük a bőrét és megsebeztük az állat valamelyik porcát vagy izmát. Ilyenkor görcsösen megrándult a teste s dühében habosra csapkodta farkával a vizet. Végül azután megfordult és otthagyott bennünket. A csatára pedig csak a sebből kibuggyant, a tenger színén terjengő aprócska olajfolt emlékeztetett.
Hogy az utolsó, még ép szigonyunkat megmentsük, a legnagyobb halászhorgokból egy csomót acélsodronyra fűztünk és az egészet egy frissen fogott dorádóba rejtettük. Az acélsodrony másik végét a lehető legerősebben a gerendavázhoz erősítettük. A cápa a hal láttára lassan, kényelmesen közeledett, kitátotta éles fogakkal teli félholdalakú száját és az egész dorádót egyszerre lenyelte. A többit megtették a horgok. Szörnyű küzdelem vette kezdetét. A bestia kínjában porrá verte maga körül a vizet, de nem tudott elszabadulni. Mi meg a jól megkötözött acélsodronyt - amelyet a vontatókötél csigáján is áthúztunk - olyan jól meg tudtuk rántani, hogy a fenevadat, minden menekülési kísérlete ellenére, egészen a tutajfar mellé vonszoltuk. Itt várta nagy tátogással végzete beteljesülését. Már alig volt benne élet, de még akkor is - mintha csak ijesztgetni akarna - minduntalan ránk tátotta borzasztó száját, melyben többsorosan helyezkednek el a fűrész szélű, éles és hegyes fogak. Addig hagytuk a vízben, míg olyan magas hullám ért utol bennünket, amelynek segítségével felhúzhattuk a farrész moszattól síkos rönkjeire. Itt kötélhurkot vetettünk a farkára és tisztes távolban vártuk meg, míg elpusztult.
Első elejtett cápánk testében megtaláltuk egyik szigonyunk letört fejét. Akkor azt hittük, hogy ez a sebesülés ártott meg harckészségének és ezért ejtettük el aránylag könnyen. Később azonban még sok cápát fogtunk hasonló módon és mindig simán zajlott le a horgászat. Bár ugyancsak rángatták a sodronyvéget és sokszor igazán nehéz birkózásunk volt velük, mégis mintha elveszítették volna energiájukat, mondhatnám szinte megszelídültek és meg sem kísérelték hihetetlen erejüket teljesen felhasználni, ha egyszer már sikerült úgy megfeszítenünk a sodronyt, hogy a fenevad egy hüvelyknyit sem tudott visszahúzódni. A zsákmányul ejtett cápák átlag két-három méteresek voltak. Részint kékcápákat, részint úgynevezett barnacápákat fogtunk. A barnacápa bőre olyan vastag, hogy néha minden erőnket összeszedve sem tudtuk átszúrni hegyes, erős késünkkel, így hát ez az állat szinte csak a kopoltyúján át sebezhető meg.
Az elejtett cápák testén rendszerint találtunk néhány sötétszínű, síkosbőrű remorát. Ez a különös állat tojásdad alakú szívókorongot visel lapos fején, s olyan erősen tapad a cápa bőréhez, hogy bármilyen erősen húztuk is a farkánál fogva, mégsem voltunk képesek leválasztani. Pedig, ha akarja, egy pillanat alatt leválik, és legott lakást változtat, ha alkalmasabb útitársra akad. Nálunk is várt egy darabig, de mikor rájött, hogy a cápa elevenen már nem tér vissza a vízbe, egyszerűen otthagyta és a gerendázat résein át eltűnt a szemünk elöl, hogy másik házigazdát keressen. Ha véletlenül nincs cápa a közelben, akkor a remora ideiglenesen más hal hátán is megtelepszik. Kistermetű hal, nem hosszabb harminc centiméternél. Kipróbáltuk rajta a bennszülöttek ősi halászó módszerét, amelyet sohasem mulasztanak el, ha a véletlen egy-egy élő remorát juttat a kezükbe. Zsineget kötnek a farkára és engedik tovább úszni. A remora persze gyorsan tovább áll és rátapad az első nagy halra, amellyel találkozik, mire a bennszülött halász a farkára kötött zsinegnél fogva a nagyot is, meg a kicsit is magához húzza. Nekünk nem kedvezett a szerencse. Valahányszor az elfogott halat zsineggel a farkán elengedtük, az gyorsan elúszott ugyan, de csak az első balsafarönkig; arra rögtön leválaszthatatlanul rátapadt, mert bizonyára azt hitte, hogy valami különösen nagy cápára talált. Nem tudtuk többé lecibálni. Végül már egész remoragyűjtemény csüngött a tutajunkon, hogy velünk utazzék az óceánon át.
De a remora rút és buta állat. Nem is tudott úgy a szívünkhöz férkőzni, mint fürge kis társa, a pilótahal. Ez zebracsíkos, szivaralakú halacska; gyorsan és többedmagával úszik közvetlenül a cápa orra előtt. A régiek azt hitték, hogy ez a kicsi hal vezetgeti félig vak nagy barátját, a cápát; ezért is kapta a "pilóta" nevet. Valójában egyszerűen csak társul a cápával, mintegy a cápa védelme alá helyezi magát, de mégis önálló életet él, s a maga számára keresi az ennivalót. Biztos azonban, hogy választott ura és gazdája mellett a végsőkig kitart. Ezért a kis pilótahalak csoportja teljesen megzavarodott, mikor egy-egy cápát a sodronykötél végen kihúztunk a vízből. Ijedten keresték, fejvesztetten úszkáltak ide-oda eltűnésének helyén, újra meg újra visszatértek a tutajfar mellé, ahol utoljára látták. Mikor aztán tudomásul vették, hogy gazdájuk nem tér vissza többé, elindultak új urat keresni. - És vajon találhattak volna-e a közelben nagyobbat és hatalmasabbat a Kon-Tikinél?
Szép napos időben, mikor a tutaj oldaláról az alváz alatti kristálytiszta vízbe ereszkedtünk, szinte azt gondolhattuk volna, hogy egy tengeri szörny hasát látjuk magunk fölött, a kiálló kormánylapát pedig az állat farkának látszott. Annál is könnyebb volt ezt képzelni, mert a Kon-Tiki alatt seregestül úsztak a velünk együtt utazó, illetve hozzánk pártolt pilótahalak. Éppúgy párosával haladtak, mint a cápa előtt szoktak, és egyáltalában nem szereztek tudomást arról, ha hirtelen egy légbuborékokat fúvó emberfő tűnt fel a közelükben. Legföljebb egy-két kis kíváncsi úszott ki ilyenkor a sorból, hogy közelebbről szemügyre vegye a szokatlan ember még szokatlanabb orrát, de hamarosan elvesztette érdeklődését, és - mintha mi sem történt volna - visszaállt a sorba, kitartóan úszó testvérei közé.
Pilótahalaink két csoportban kísértek bennünket. Nagyobb részük sorokba rendeződve, az alváz rönkjeivel párhuzamosan, azok alatt és mellett úszott, a másik csoport pedig legyezőalakba fejlődve, a tutajorr előtt parádézott. Időnként innen is, onnan is kivált néhány a sorból, hogy bekapjon egy-egy jó falatot, amit odavetettünk nekik. Mikor pedig az edényeket mosogattuk a szélcsendes oldalon, úgy nyüzsögtek a hulladékok között, mintha egy doboznyi csíkos szivar hullott volna a vízbe. Nem volt olyan apró hulladék, amelyet alaposan meg ne vizsgáltak volna és azonnal be is kaptak mindent, ami nem volt növényi eredetű. Ezek a kedves kis halak olyan gyermeki bizalommal ragaszkodtak a tutajhoz, hogy a cápa módjára mi is szinte atyai védelmünkbe fogadtuk őket. Ők lettek a Kon-Tiki kedvencei és a halászatuk szigorúan tilos volt.

folytatás