Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ami érdekes még ebben az interjúban, hogy a férfi családja méginkább empatikus volt és érzelmileg erősebben kötődtek az üvegnyi anyaföldhöz. Egyáltalán nem lene meglepő, ha néhány év múlva az ilyen emberek egyre többen lennének és e „földi kincs” szent dologgá válna életünkben.

Még érzékletesebb a következő riport, amit az Associated Press (Egyesült Sajtó) jelentetett meg 1973. október 14-én:

„Az izraeliek utolsó erődje, a Szuezi-csatorna keleti partja, megadta magát... és 37 fáradt, meggyötört izraeli evezett át csónakokban a vizi úton a fogság felé... Néhány egyiptomi, akiket örömmel töltött el az utolsó erőd felszabadítása (a Barlev határ) egy-egy marék homokot vett a kezébe és a szájába tette. Mások megcsókolták a földet.” (Hírfigyelő; 2. oldal)

Mostanában ugyanez a hírügynökség közölte a szíriai fogságból hazatérők esetét:

„Az első ember, aki kiszállt a repülőből, egyenesen a hordágyra ült a leamputált lába helyén lévő csonkra, és ezt kiáltotta: „A láb semmit nem számít! Készek vagyunk a lelkünket is odaadni!” Azután ragaszkodott hozzá, hogy leemeljék a hordágyról, letegyék a földre, hogy megcsókolhassa azt leborulva.” (Hírfigyelő; 1974. június 2.; 3. oldal)

Ebből a szemszögből kell nézni, a fekete kő történetét. Ebben a különös megvilágításban valóban érthető, a speciális körülményeket tekintetbe véve. (*)

(*) Az iszlám teljes mértékben megveti ezeket a dolgokat, csak azért lettek ide írva példaként, hogy jobban megértessük a kába kő jelentőségét az olvasóval. – A lektor.

Következtetés

Muhammad próféta mecsetének meglátogatása Medinában, nem tartozik a zarándoklat elvégzéséhez. De mindig tanácsos – és ez egy szigorú utasítás –, meglátogatni a Próféta mecsetjét, ha valaki Medinában van és tiszteletét tenni az emberiség legnagyobb tanítójának, aki valaha létezett.

Emlékezni kell arra, hogy a Hadzs tetőpontja egy áldozat bemutatása, amit Istennek ajánlanak, ünneplik az áhítat beteljesítését és etetik a szegényeket, hogy ők is érezzék az Íd egyetemes boldogságát. Ez a kötelesség nem csak a zarándokokra vonatkozik, hanem minden muszlimnak a föld minden részén. Néhány muszlim felvetette azt a komoly kérdést, hogy mi lesz a rengeteg levágott állat húsával, amit áldozatul vágnak le; ez pazarlás. A meleg, a hűtés hiánya, elégtelen transzportálás következtében a hús néhány nap múlva használhatatlan. Ez új helyzet, új problémákkal. A lelkiismeretes muszlim tudni akarja, mit kell ebben az esetben tennie. Nem szükséges vitázni a különböző vallástudósok véleményével, mindegyik klasszikus és egykorú. De emlékezzünk arra, hogy az iszlám nem tolerálja a pazarlás egyetlen formáját sem, semmilyen szinten, hogy a legnagyobb szükségekre reagál és a legkevesebb rosszat sem engedi elkövetni, hogy az elsőbbség elve szerint működik, a legfontosabb dologtól a kevésbé fontos dolgokig, és legutolsótól a legkívánatosabbig, és hogy egyaránt segélyforrás és hasznos.

A megoldás az iszlám szelleméből ered, még ha szó szerint nem is jelent meg irodalmi tolmácsolásban. A megoldás különböző szinteken jelentkezik. Először is a muszlimoknak mindent el kell követni, hogy valahogy lefagyasszák a fölösleges húst, hogy a szegények fel tudják használni egész évben a szent helyeken, és azokon kívül.

Másodszor, meg kell mindent próbálni, hogy transzport segítségével eljusson ez a hús a szűkölködő muszlimokhoz, bárhol a világon. Az áldozati állatokat levághatják Mekkában, és utána lefagyasztva vagy konzerválva transzportálhatják a világ bármelyik részére, ahol a muszlimok rászorulnak.

Harmadszor, a fönnmaradt húst eladhatják és a pénzt felhasználhatják jótékony célokra helyben, vagy nemzeti, nemzetközi keretek között. Ezek praktikus megfontolások és a muszlimoknak úgy kell cselekedni.

Ki kell választania a megfelelő időt, helyet, hogy mindenféle pazarlást elkerüljön. Van még egy jellemzője az áldozati állat vágásnak, szimbolizál még valamit.

Amint már kijelentettük az Ídek tárgyalásánál, nem a hús vagy a vér az, ami Istennek kedves. Az Istennek szóló hála kifejezése ez, az Istenbe vetett hit megerősítése; az a történelmi esemény elevenedik meg, amikor Ábrahám próféta (Ibrahim) azt az utasítást kapta, hogy áldozza fel fiát, és az apa és fiú egyaránt kész volt végrehajtani ezt a parancsot. De a fiú élete megkíméltetett, és egy kos váltotta meg őt.

Az áldozat egy évenkénti ünneppé vált, megemlékezés erről az eseményről és hálaadás Isten kegyelméért. Kétféle verzió létezik arról, hogy Ábrahám melyik fiát kellet volna feláldoznia, Izsákot, vagy Iszmáelt.

A muszlimok hite szerint Iszmáel volt az, akit fel kellett volna áldoznia. De csak akkor váltotta meg életét a kos, amikor ő és apja hajlandó volt végrehajtani Isten parancsát. Legalább húsz bizonyíték támasztja alá ezt a hitet. Egyik sem csökkenti Izrael gyermekeinek szerepét a történelemben, vagy a világosságot és bölcsességet, amit Mózes prófétán kereszrül kaptak. Ezzel kapcsolatban a következőket találjuk a Koránban. (2:40; 2:47; 7:137; 17:2; 40:53; 45:16)

Ezek közül a bizonyítékok közül valók a következőek:

Az egész esemény leírása, a Korán szerint, nem hagy kétséget afelől, hogy a feláldozandó fiú Iszmael volt. (37:101-103)

Az Ótestamentum (Genesis, Teremtés k. 21:5) elmondja, hogy Izsák akkor született, amikor apja, Ábrahám 100 évesb volt, de Iszmael akkor született, amikor apja 86 éves volt. (Teremtés 21:16) Tizennégy éven át Iszmael volt apjának egyetlen fia. Izsák viszont sohasem volt ebben a helyzetben. Az Ótestamentum elmondja azt is, hogy a parancs így szólt: „Fogd most a fiadat, egyetlen egy fiadat, Izsákot... vidd őt Moria földjére és áldozd fel őt...” Izsák nevének megjelenése magától értetődő beszúrásnak tűnik. És nem világos, hol volt Moria földje, ha csak nem Marwa hegye volt az Mekkában, ahogyan az iszlám szerinti verzió említi.

Az egész eset Mekka környékén történt. És tudjuk, hogy Iszmael és anyja volt az, aki elkísérte Ábrahámot Mekkába; ott maradtak vele és segítettek neki a Kába felépítésében, a szent szentély építésében. (Ld. Korán 2:124-130; 14:35-40)

Talán a legfontosabb bizonyítéka az iszlám verziójának ez: a zsidó-keresztény változat kellemtlen következtetéshez vezet.

megkülönbözteti a testvéreket azon az alapon, hogy egyikük anyja rabszolga volt, a másiké pedig szabad

megkülönbözteti az embereket rassz, fajta szerint,

szellemi felsőbbrendűséget hirdet az ősök nevében,

tagadja a gyermek jogát, akinek anyja rabszolga volt.

Ezek a következtetések és következmények ellenkeznek az iszlám szellemével. Mindent ami ilyenekhez vezet, a muszlimnak el kell utasítani. Az ősők helyzete, az anya előkelősége vagy csekélysége, és a szociális eredet vagy a bőrszín nem befolyásolja a spirituális minőségét az embereknek, különösen Isten szemében.


Negyedik fejezet

Az iszlám alkalmazása a mindennapi életben

A muszlimok helyesen tartják, hogy az iszlám egyszerűen egy absztrakt ideál, névleges imádat. Az iszlám az élet törvénykönyve, egy élő erő, ami az emberi élet minden területén megnyilvánul. A muszlimok azt is tartják, hogy az egyén a vonzás központjában áll és egy elindítandó eszköz, amit vagy az iszlám, vagy bármilyen más rendszer bocsát vízre, a teljes cselekvésre. Ezért van az, hogy az iszlám mindig az egyénnel kezdi és változatlanul előnyben részesíti a minőséget a mennyiséggel szemben.

Kezdjük ott ahol az iszlám kezdi, az egyénnel. Vizsgáljuk meg az egyén természetét és találjuk ki, hogyan tekinti az iszlám ezt a természetet. Próbáljuk meg tisztán látni a dolgokat anélkül, hogy filozófiai vitákba keverednénk, definiáljuk az embert úgy, mint akinek két összetett természete van, amelyek nagyon szorosan összekapcsolódnak és folyamatosan hatást fejtenek ki egymásra. Ez a belső és külső természet. Valaki azt mondhatja, hogy az embernek egy természete van, két összetevővel, amik pontosan elhatárolódnak egymástól. Az egyik a belső, a másik külső. A belső a Ruh-ra vonatkozik (lélek, én, vagy szív), és Agl (elme vagy értelem és intelligencia).

A belső természet illusztrálásához két területtel kell foglalkoznunk:

a szellemi vagy erkölcsi aspektussal és

az intellektuális aspektussal.

A legtöbb emberi cselekedet külső természetből fakad. Mindezeken túl, már köztudott tény, hogy az ember nem csak kenyéren él.


A belső természet

A lelki élet

Az iszlám úgy szervezi az ember lelki és erkölcsi életét, hogy ellássa őt minden lelki segítséggel a tisztességhez, a jósághoz, biztonsághoz és a békéhez. Az iszlám előírásai az ember lelki életére vonatkozóan garantálják, hogy ha betartják őket, akkor maximális pozitív eredmény fog születni olyan mértékben, amennyire az ember lelkileg érett.

A legföbb iszlám előírások a következők:

Ima (Salat).

Zakat vagy alamizsna.

Böjt (Szaum).

Zarándoklat (Hadzs).

Isten és az Ő prófétájának szeretete, szeretet az igazság, emberiség iránt, Isten kedvéért.

Istenbe vetett remény és bizalom minden időben.

Isten kedvéért áldozatot hozni az önzetlenség erénye által.

Különböző aspektusokban már tárgyaltuk ezeket, itt már csak hozzá kell fűznünk néhány dolgot, amelyek nélkül nincs igaz hit, már ami az iszlám hitre vonatkozik. Az olvasónak azt tanácsolom, hogy az előző fejezeteket is nézze át.


Az intellektuális élet

Az ember intellektuális természetét amint már említettük, az elme vagy intelligencia, az értelem képezi. Az iszlám különös figyelmet szentel ennek az oldalnak és az ember intellektuális struktúráját erős alapokra építi, amit a következő képpen közölhetünk:

Tiszta bizonyságon alapuló igaz tudás és tapasztalat által szerzett tanúbizonyság, vagy próba útján szerzett bizonyság. Ezzel kapcsolatban el kell mondanunk a biztonság kedvéért, kétségeket megelőzve, hogy a Korán az első forrás, ami utasít a tudás lelkes keresésére „tapasztalaton” és próbákon keresztül, meditáció és megfigyelés segítségével. Valóban, ez egy isteni utasítás minden muszlim számára, nőnek és férfinak egyaránt, kutatni a tudást a legtágabb értelemben, és keresni az igazságot. A természet és az egész univerzum nyitva áll előttünk és felfedi a tudás és igazság kincsét, és a Korán volt az első könyv, ami rámutatott a tudás eme gazdag forrásaira. Az öröklött „igazságok” vagy az állítólagos tények nem elfogadhatóak, ha nincs mögöttük bizonyíték vagy bizonyosság ami megalapozza őket.

Amennyire tudhatjuk a Korán volt az első szenírás, ami intelligens „miért”-re ösztönözte az embereket és bizonyítékok igényére nevelt bármilyen szokást vagy állitást illetően. (Ld. Korán 2:211; 21:24)

A Korán maga egy rendkívüli intellektuális kihívás; az emberi értelem hívja ki, hogy megvitassa a Korán igazságait, vagy hogy produkáljon valamit, ami a Koránhoz hasonló. Nyissuk fel bármelyik fejezetét a Koránnak, és ott találjuk a meleg felhívást a tudás kutatására a természet végtelen forrásán keresztül. Az igaz tudást áhítozó ember, az iszlám szerint, Istent áhítozza.

Ennek a pontnak a második része az Istenbe vetett hit, a tudás forrásának kinyilvánítása és lelki bepillantás a gondolat számos mezejére. Az Istenbe vetett hit az iszlámban egy fontos alapköve a vallás struktúrájának. De az Istenhit csak akkor érvényes az iszlám szerint, ha rendíthetetlen bizonyosságra és meggyőződésre épült. Ezek pedig nem léteznek az értelem teljes bevezetése nélkül. Tespedt vagy közönyös elme, vagy bármilyen korlátolt vízió, nem foghatja fel a legmagasabb igazságot, vagy Istent, és nem érheti el az igazi hit mélységét sem. Az iszlám nem veszi figyelembe a vak utánzásból származó hitet, amikor a hitet elfogadja valaki vakon, minden kérdés nélkül. Ez a tény nagyon fontos, már ami az ember intellektuális életét illeti.

Az iszlám igényli az Istenbe vetett hitet; és a Korán számos helyen hitre szólít fel. De ezen kijelentések hangsúlyosságát nem lehet a polcra feltenni, vagy elraktározni valahogy az agyunkban. Ezeknek a fontossága abban rejlik, hogy melegen hív minket, és ösztönzi értelmünket, hogy keljen fel, ébredjen és gondolkodjon, elmélkedjen, meditáljon. Az való igaz, hogy a Korán alapvető igazságot fed fel és tényeket tár fel Istenről, de nem akarja, hogy az ember úgy videlkedjen, mint egy lusta örökös, aki semmit sem szerez meg önerejéből. Azt akarja, hogy az ember gazdagítsa intellektuális vagyonát komoly igyekezet és becsületes keresés által, hogy intellektuálisan biztonságban legyen. „Könnyen jött, könnyen megy”, és az iszlám nem szereti a könnyen jött hitet, ami könnyen el is megy. Az iszlám tényleges, és maradandó Istenhitet akar, ami beragyogja az ember szívének minden sarkát és életének minden területén jelen van. A könnyen jött hit nem tud ilyent tenni, az iszlám viszont ennél kevesebbel nem éri be. Amikor az iszlám a tudásra és kutatásra alapozott Istenhitet követeli, akkor a gondolat mezejét szélesre tárja az értelem előtt, hogy áthatoljon rajta, ameddig csak tud. Nincs korlát, ami a szabad gondolkodót akadályozná, aki tudásra törekszik, és látóképességének szélesítésére és elméjének csiszolására. Arra ösztönzi, hogy a tudás minden metódusához folyamodjon, legyen az tisztán racionális vagy kísérleti. Az értelemnek ezzel a felhívásával az iszlám megmutatja az ember értelmi képességének fontosságát és hogy meg akarja szabadítani az emberi elmét a korlátoktól. Fel akarja emelni az egyént és öntudattal akarja erősíteni, és mennyei felhatalmazást ad neki, hogy elméjének hatalmát terjessze ki a gondolat minden mezejére: fizikai és metafizikai, tudományos és filozófiai, intnuitív és kísérleti oldalon egyaránt.

Így segíti az Istenbe vetett hit az értelem, és így teszi az intellektuális életet sikeressé és alkotóvá. Amikor az ember szellemi és intellektuális aktivitása az iszlám tanítása szerint van szervezve, ahogyan említettük előbb, akkor az ember belső természete ép és erőteljes lesz. És amikor az ember belsőleg biztos és ép, akkor a külső élete is ugyanilyen természetű lesz.


A külső természet

Az ember külső természete összetett, olyan szövevényes és széleskörű, mint a belső élete. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy az előbbi épsége nagyban függ az utóbbitól, és viszont, mert az ember teljes természete e kettő összetétele. (*)

(*) Ép testben, ép lélek – A fordító.

Hogy érthető legyen, mégegyszer fel kell osztanunk az ember külső természetét osztályokra és alosztályokra. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember rendszerének bármilyen egyensúlyzavara problémát okoz és végzetes lehet. A tény az, hogy mindkettő, a külső és belső természet értemesen működik, és hogy az iszlám kiterjeszti az isteni érintést az élet minden területére.


A személyes élet

Az iszlám úgy vezeti az ember életét, hogy biztosítja a tisztaságát; egézséges étkezést és megfelelő öltözködést ír elő számára; helyes viselkedést, udvariasságot, időtöltést biztosít.

1. Tisztaság

Ez egy iszlám utasítás, hogy a muszlimnak mosakodnia kell ima előtt, hacsak nem korábban mosakodott és érvényességét még nem veszítette el. Ez a kötelező mosakodás néha részleges, néha teljes, az állapottól függően. Namármost, ha emlékszünk arra, hogy a muszlimnak naponta legkevesebb öt imát kell elvégeznie tiszta szívvel és elmével, tiszta testtel és ruhával, tiszta földön, akkor jól megértjük az élő valóságát és hasznos eredményét ennek az egyszerű cselekedetnek. (Ld. Korán 4:43; 5:7)

2. Étkezés

A tiszta szív, ép elme és lélek és a tiszta test érdekében különös gondot kell fordítani az étkezésre. És pontosan ezt csinálja az iszlám.

Néhány felületes vagy önámító ember azt képzelheti, hogy az ételnek és italnak nincs jelentősége az általános állapotot illetően, mindegy, hogy az ember mivel tölti meg a gyomrát.

De ez nem az iszlám nézőpontja, figyelembe véve ezt: Minden, ami tiszta és jó az embernek, az megengedett, megfelelő mennyiségben. Erre az általános alapra alapozva vannak bizonyos ételek és italok, amelyeket Isten tilalmasnak nyilvánított. Ezek közül a döglött állatok és madarak húsa, a sertés húsa és az olyan állaté, amelyet nem Isten nevében vágtak le. (Ld. Korán 2:173; 5:4)

Az italok, amiket az iszlám ártalmasnak ítél az emberi lélekre és erkölcsre, éppúgy, mint a fizikumra és hangulatra, a következő Korán versben vannak tilosnak nyilvánítva:

„Ti hívők! A bor, a szerencsejáték (maysir), az áldozati kövek (ansab), a nyílakkal történő sorshúzás (azlam) a Sátán förtelmes műve. Kerüljétek azt! Talán boldogultok.” (Korán 5:90)

Ezeknek az ételeknek és italoknak a tilalma (minden toxikáló italra értendő) nem valami önkényes dolog, vagy Isten diktatórikus rendelkezése. Ez elsősorban és főként, egy Isteni beavatkozás, ami az ember érdekeit szolgálja és csakis az ő kedvéért jött létre. Amikor a Korán ezeket a tilos dolgokat úgy említi, hogy rossz, tisztátalan és ártalmas, akkor a vigyázó szemek az ember erkölcsén, bölcsességén, egészségén és vagyonán, becsületén és viselkedésén vannak – mindazon, ami az iszlám szerint fontos. Az Isteni beavatkozás mögött számos ok van. Intellektuális, szellemi, erkölcsi, mentális, fizikai és gazdasági okok. A célja az, hogy megmutassa az embernek, hogyan élhet egészséges egységben a családdal, a társadalommal és végül az emberiséggel. Az orvosok és szociológusok igazolhatnák ennek az iszlámi törvénynek a hasznát.

Az iszlám ortodox, és nem köt kompromisszumot az ember szellemi épségével és értelmi érettségével kapcsolatos minőségben.

Megvilágítja ezt az a tény, hogy néhány fajta étel tilos, néha pedig azt figyelhetjük meg, hogy a túlzott szinten fogyasztása tilos egyes dolgoknak. A megengedett dolgokat mértékkel, mérsékletesen kell a muszlimnak fogyasztania.(Ld. Korán 7:31)

Miután a muszlim elkerülte a tilalmas dolgokat fajtában és mennyiségben, Isten meghívja őt az Ő kegyes gondoskodására, hogy megtapasztalja a kegyes Teremtő háláját. (Ld. Korán 2:168; 2:172; 5:93; 5:94)

3. Öltözet és az ékszerek

Az ember öltözködésére és ékességére az iszlám különös figyelmet fordít, az illem, szerénység, tisztaság (erkölcsi értelemben) és a férfiasság jegyében.

Bármilyen öltözék vagy dísz vásárlása, ami nem megszerezhető a keresetből, az tilos az iszlámban.

A ruházat és öltözködés, ami arroganciára, büszkélkedésre vagy hiúságra ösztönöz, tiltott az iszlámban. Ugyanez vonatkozik a hivalkodó ékszerekre is, amelyek az ember erkölcsét gyengíthetik és férfiasságát aláássák. A férfi tartsa magát férfias természetéhez, amit Isten választott ki számára és tartsa magát távol az olyan dolgoktól, amelyek gyengíthetik vagy veszélyeztetik karakterét. Ez az oka annak, hogy az iszlám tiltja a férfiaknak bizonyos anyagok viselését pl. selyem és bizonyos drágaköveket, vagy pl. az arany, ékszer céljára. Ezek a dolgok csak a női természethez állnak jól. A férfit nem ezek a dolgok csinosítják, hanem a magasfokú erkölcs, kedvesség és a kellemes viselkedés.

Amikor az iszlám megengedi a nőknek, hogy viseljék azokat a dolgokat, amik a férfiaknak tilos, amik csak a női természethez állnak jól, akkor az iszlám nem engedi a nőt lazán vagy korlátlanul. Megengedi a nőnek, hogy viselje a hozzá illő dolgokat és ugyanakkor, figyelmezteti, hogy ne éljen vissza ezzel a természettel és ne zavarja meg. Hogy a nő hogyan öltözködjön, szépítkezzen, járjon vagy akár nézzen, ez egy nagyon kényes kérdés, aminek az iszlám különös figyelmet szentel. Az iszlám nézőpontja ebben a tekintetben a nő általános jólétét veszi alapul. Az iszlám a férfinak és a nőnek egyaránt szolgál tanáccsal arra vonatkozóan, hogy hogyan segíthet a nőnek megtartani és fejleszteni magasztosságát és erkölcsi tisztaságát, hogy ne legyen pletyka, ártalmas híresztelés vagy gyanús gondolat tárgya. A tanács a következő Korán versben hangzik el:

„Mondd a hívő férfiaknak, hogy süssék le a tekintetüket és ügyeljenek a szemérmükre! Ez illendőbb nekik! Allahnak tudomása van arról, amit cselekesztek. És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le tekintetüket és ügyeljenek a szemérmükre és ne mutassák a díszeiket, kivéve férjüknek, atyjuknak, apósuknak, fiaiknak, férjük fiainak, fivéreiknek, fivéreik és leánytestvéreik fiainak, asszonyaiknak, a rabszolganőknek, akiket jobbjuk birtokol, férfi szolgáiknak, akikben már nincs nemi vágy, és a gyermekeknek, akik még nem tudnak semmit a nők szemérméről. És nem szabad a lábukkal dobogni, nehogy kitudódjék az elrejtett díszük.” (Korán 24:30-31)

Az iszlám nagyon érzékeny az öltözködéssel és ékszerezéssel, díszekkel kapcsolatosan. Kristálytisztán megmondja, hogy a férfinek és nőnek tartani kell magát a saját természetéhez, hogy mindkettő megőrizze természetes ösztöneit és mérsékletességgel, erkölccsel ruházza föl azokat. Muhammad prófétától tudjuk, hogy Isten mélységesen elítéli azokat a férfiakat, akik nőiesen viselkednek; és azokat a nőket, akik férfimódon cselekszenek vagy viselkednek. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy az iszlám nem korlátozza az ártalmatlan vagy helyénvaló öltözködést, ruhákat, vagy a díszeket, ékszereket. Ezeket a dolgokat a Korán Isten gyönyörű ajándékainak nevezi és azoknak szemrehányást tesz, akik ezt helytelenítik. (Ld. Korán 7:32-33)

4. Az időtöltés és szórakozás

Meg kell itt jegyeznünk, a legtöbb iszlámi imádat forma pl. ima, böjt, zarándoklat, mutat bizonyos szórakoztató, időtöltő jegyeket, bár igazában szellemi célokat szolgál. De ki tagadja az ember fizikuma és erkölcse közötti kapcsolatot? Ez még nem minden amit az iszlám tud mondani a sport, időtöltés és szórakozás tárgyában. Bármi ami felfrissíti a gondolkodást, erősíti az elmét, élénkíti a testet, hozzájárul az ember egészségének megtartásához, szívesen látott dolog az iszlámban, midaddig, amíg nem visz bűnbe, nem árt és nem ellenkezik kötelességeinkkel. Az általános irányadó ezzel kapcsolatban a Próféta kijelentése, mely szerint: Isten minden hívőjének jó hajlamai vannak, de az erős jobb, mint a gyenge. És hogy helyesli az építő időtöltést, ami az erkölcsöt megszilárdítja. Sajnálatos hiba sportnak és szórakozásnak nevezni olyan dolgokat, amelyek nem is sportosak és nem is szórakoztatóak. Néhány ember a szerencsejátékot és ivást, szórakoztató időtöltésnek nevezi, de ez nem az iszlám nézőpontja. Az életet értékesen kell élni és céltudatosan. Senki sem élhet vissza az életével, nem gyalázhatja meg és veszejtheti el, nem teheti a szerencse és véletlen függvényévé. Tehét nem sérti az ember személyes jogait, amikor az iszlám igényli az élet szervezését Isten érintésével még a személyes területeken is.

Mert az élet az ember legnagyobb kincse és nemes célokra kell azt fordítnia az iszlám megmutatta az embereknek azt a módot, hogyan lehet helyesen és boldogan élni. Egyebek között erre szolgál a szerencsejáték tiltása is, ami inkább a feszültségeket növeli, ahelyett hogy csökkentené az izgalmakat. Az életet szerencse tárgyává tenni gyalázat. Az nem normális életvitel, amikor valakinek a sorsát a szerencsejáték őrült kormánya irányítja és képességeit a megjósolhatatlan eredményekbe invesztálja. Hogy az embert megmentse ezektől a fölösleges mentális megerőltetéstől, az idegösszeroppanástól, és hogy segítsen neki természetes életvitelt biztosítani az elejétől a végéig, ezért az iszlám megtiltotta a szerencsejáték minden formáját és fajtáját.

Hasonlóképpen, ez egy szégyenletes meghátrálás a valóság elől és felelőtlenül sérti az ember legjobb képességeit, pl. elméjét, megfeneklik az alkohol vonzásában, zátonyra fut. Az alkohol veszélyét és tragédiáját nem is kell magyarázni, az magától értetődő. Sok élet vész el naponta az alkohol miatt. Sok-sok család hullik szét ennek okán. Sok billió (!) dollár úszik el az italok áradatában. Sok ajtó kinyílik a nyomor és boldogtalanság előtt az ivászat szokása miatt. Az egészség támadása, az agy lenyomorítása, a lélek eltompítása, a vagyon elszívása, a családok elszakítása, az emberi nagyság megtagadása, az erkölcs szabotázsa, a tulajdon megalázása mellett; minden úgynevezett társasági ivó potencialis alkoholista. Az iszlám nem tolerálja ezt a veszélyt, nem engedi az ember életét ekkora tragédiának kitenni. Ezért nem tartja az iszlám jó időtöltésnek sportnak és frissítő szórakozásnak a szerencsejátékot és az ivást, hanem ehelyett egyszer és mindenkorra megtiltja. Hogy megértsük az iszlám nézőpontját, elég ha megnézzük a híreket, elolvasunk egy orvosi, egészségügyi riportot, meglátogatunk egy szociális ügynökséget, vagy megnézzük mit eredményez. Minden haldokló szociális probléma legnagyobbika az alkoholizmus. Minden évben több mint másfél millió amerikai válik alkoholistává.

Minden tizedik ember, aki az első pohár italát megissza, alkoholista lesz. Ezek a fájdalmas tragédiák és valóságos veszteségek hangosabban beszélnek, mint bármely teológiai vagy üzleti viták.


A családi élet (*)

(*) A fejezet mező kivonata az író „A család felépítése az iszlámban” című művének, ami hamarosan megjelenik az American Trust publikációjában. kapcsolat, mint a vér szerinti kapcsolat és nincs szebb példája a szexuális intimitásnak, mint az az egy, amiben az erkölcs és boldogság egyaránt élvezhető.

Sokféleképpen meg lehet fogalmazni a család deftnícióját. Mi a következő egyszerűsített definíciót szándékozunk használni. A család egy emberi szociális csoport, aminek a tagjai összetartoznak vér szerinti és / vagy házassági kapcsolat révén. A családi kötelék velejárója a vallási jogok és kötelességek megtartása az előírt módon, minden tag számára. Eszerint a családtagok megosztják a közös feladatokat. Ez az azonosságra és gondolkodásra, örökségre és tanácskozásra, szeretetre a fiatalok iránt és az öregekről való gondoskodásra vonatkozik, és a családi béke biztosítására. Amint a korábbiakból kitűnik, az iszlámban a család vér szerinti és / vagy házassági kapcsolatra alapozódik. Örökbe fogadás, szövetség, intim szexuális kapcsolat létesítése közös megegyezésből, és „szokásjog vagy próbaházasság” nem szabad az iszlámban. Az iszlám erős alapokra helyezi a családot ami képes fenntartani a folytonosságot, igazi biztonságot, és a megfontolt érett házasságot. A család alapjának olyan szilárdnak és természetesnek kell lennie, mint a nevelés és gondoskodás őszinte kölcsönös viszonya, és az erkölcsi megelégedettség. Az iszlám szemlélete szerint nincs természetesebb.

Az iszlám figyelembe veszi a vallásos erényt, társadalmi szükséget, és a házasság erkölcsi hasznát. A muszlim normális viselkedése a család – orientáció, családközpontúság, és a saját családra való törekvés. A Korán sok fejezete, és a Próféta sok kijelentése utal arra, hogy amikor a muszlim családot alapít félig tökéletesítette a vallásosságát; hadd legyen istenfélő és óvatos a másik felében. A muszlim tanítók úgy tolmácsolják a Korán jelentését, hogy a házasság vallási kötelezettség, erkölcsi védelem, és szociális feladat. Mint vallási kötelességet, be kell teljesíteni; de mint minden más kötelesség az iszlámban, ez is csak azok számára kötelező, akik képesek felelősséget vállani.

1. A házasság jelentése

Bármilyen jelentést adnak is az emberek a házasságnak, az iszlám szoros köteléknek (mithaqin ghaliz) és kihívásnak tekinti, a szó legteljesebb értelmében. Ez az élet, a társadalom a magasztosság feladata és az emberi faj fennmaradását biztosítja. Ez egy olyan kötelesség, ami házastársaknak egymással szembeni kötelessége, és Istennel szembeni kötelessége is. Ez egy olyan fajta kötelesség, amiben megtalálják a kiteljesedést és az önmegvalósulást, szeretetet és békét, könyörületet és tisztaságot, kényelmet és a reményt. Mindezt azért, mert a házasság az iszlámban egy vallásos cselekedet, egy felelősségteljes áhítat.

A szexuális kontroll erkölcsi győzelem lehet, a társadalmi szükség és szolgálat, az elme egészségének biztonsága. A házasság értéke és célja különös jelentést kap Isten gondolatára kivetítve; ha vallásos kötelezetségként és Isteni áldásként fogjuk fel. Úgy tűnik, ez a fókuszpontja a házasságnak az iszlámban.

„Ti emberek! Féljétek Uratokat, aki egyetlen személyből teremtett benneteket, akiből megteremtette a párját s kettőjükből számos férfit és nőt sokasított. Féljétek Allahot, akinek a nevében szoktátok egymást megkérni valamire...”(Korán 4:1)

„Ő az, aki egyetlen személyből teremtett bemreteket és akiből létrehozta a párját, hogy nála lakozzék.” (Korán 7:189)

„És a jelei közé tartozik az, hogy porból teremtett benneteket. Aztán íme, emberek lettetek... És a jelei közé tartozik az, hogy saját magatokból feleséget teremtett nektek, hogy velük lakozzatok. És szeretetet és irgalmat rendelt el közöttetek. Bizony, jelek vannak ebben azok számára, akik elgondolkodnak.” (Korán 30:20-21)

Még a házasélet legmegpróbáltatóbb idejében is a veszekedés és pereskedés idején is Isten törvényét kell követni; kedvesnek kell lenni egymáshoz, igazán jónak kell lenni egymáshoz, és mindenek fölött kötelességtudónak kell lenni Isten felé. Azt tudnunk kell, hogy az iszlám rendelkezései a házasságot illetően, egyaránt vonatkoznak férfira és nőre. Például, ha a cölibátus (*) nem megengedett a férfiaknak, akkor a nőknek sem. Ez azzal a ténnyel magyarázható, hogy a nők vágyai, szükségletei teljesen jogosak, és elég komolyak ahhoz, hogy figyelembe vegyék őket. Az iszlám a házasságot tartja a normális természetes életmódnak férfiak és nők számára is. A nőknek méginkább fontos a házasság, mert biztonságot ad nekik, többek között gazdasági biztonságot. De a hangsúly nem a gazdasági kapcsolaton van. Valójában, a házasság legkevésbé fontos aspektusa a gazdasági faktor, bármennyire is jelentős legyen. A Próféta azt mondta, hogy a legtöbben úgy keresnek feleséget, hogy vagyonos legyen, szép legyen, vagy vallásos; de az áldottak és szerencsések és a becsületesség alapján választanak társat. A Korán azt mondja, hogy házasodni lehet a jámbor, magányos nőkkel akkor is, ha szegények, vagy rabszolgák. (Ld. Korán 24:32)

(*) cölibátus: nőtlenségi fogadalom szerzeteseknél. – A fordító.

Másrészt, bármilyen hozományt (házassági ajándékot) ad a felségnek a férj, az csakis az övé (a feleségé); és bármilyen tulajdont szerez a házasság előtt a nő, vagy a házasság után, az szintén az övé. Nem szükséges a férj és feleség között a vagyonközösség. Azonkívül a férfi az, aki felelős a család anyagi biztonságáért. El kell tartania a feleségét minden szükséges dologgal, megadni neki mindent, amit házassága előtt megszokott.

2. A házasság tartósága

Mivel az iszlám komoly kötelességnek tartja a házasságot, pontos mértékkel szolgál segítségül, hogy hogyan teheti az emberies határokon belül minnél tartósabbá a házassági köteléket az ember. A házasságnak lehetőleg a megfelelő állapotban, a megfelelő korban kell létre jönnie; általános összeférhetőség, értelmes ajándék, jó akarat, szabad választás, önzetlen gyámság, komoly tisztelettudó szándék, és józan diszkréció esetén. Amikor a felek belépnek a házasság kötelékébe, akkor a tartósságra vonatkozó szándékot tisztán érthetően ki kell jelenteni, nem lehet időleges. Ennél fogva a próbaházasság, időleges házasság, és minden házasság ami kísérleti jelenséggel bír, az alkalmi és időszakos házasság tilos az iszlámban. (*)

(*) Tudatában vagyunk hogy néhány siíta muszlim köt ún. mutaa-házasságot. Nem célunk most tárgyalni ezt a problémát. Az érdeklődők megtalálják az erről szóló tárgyalást a közeljövőben megjelenő „Család felépítése az iszlámban” c. könyvemben.

Az egyik legfélreérthetetőbb kijelentésében a Próféta kijelentette, hogy:

„A férfi és a nő arra van kárhoztatva, hogy kedve teljék a partnerek gyakori váltogatásában, mint ilyenek, csak rövid ideig lelnek örömöt egy partnerben, utána átváltják egy másodikra, harmadikra, stb.”

Mégis a házasság tartóságához való ragaszkodás nem jelenti azt, hogy felbonthatatlan lenne. A muszlimokat a Korán mint „közép nemzetet” jeleníti még, és az iszlám az arany középút vallása, az egyensúly és a kiegyensúlyozottság rendszere. Ez teljesen világosan meglátszik a házasság esetében, amit az iszlám sem szentnek nem tart, sem egyszerű civil szerződésnek. A házasság az iszlámban egy páratlan dolog, a szentség és a szerződés különleges jellemvonásaival. Az teljesen igaz, hogy az alkalmi, időleges házasság helyett nem választható a másik véglet, a felbonthatatlan házasság. Az iszlám egy elfogadható reális megoldást kínál. A házassági szerződés komoly tartós köteléknek tekintendő. De ha valamilyen érvényes oknál fogva nem működik, akkor tisztelettudóan be kell fejezni, egyetértéssel és békével.

3. A feleség és a férj viszonya

A becsülettel ami a párválasztás alapja és a megfelelő állapottal kötött házasságban a felek a boldog és teljes házasélet útjára léphetnek. Az iszlám azonban belemélyed a férj és feleség viselkedésének szabályaiba. A Korán és a Szunna sok kijelentése előírja a kedvességet, megértést, irgalmat és szeretetet, rokonszenvet és tapintatosságot, türelmet és jó akaratot a házas felek között.

A Próféta olyan messzire ment, hogy kijelentette: A legjobb muszlim az, aki a legjobb a családjához és a legnagyszerűbb, legáldottabb öröm egy jó becsületes feleség.

A házasság tökéletessége új szerepet teremt a feleknek. Mindegyik szerep méltányos, jogok és kötelességek egyenlő arányban vannak. A férj szerepe azon erkölcsi tételen alapul, hogy Isten iránti kötelessége a feleségével kedvesen, tisztelettel és türelmesen bánni; tisztelettel megtartani vagy elengedni őt a házasság kötelékéből; és nem okozni neki ártalmat vagy bánatot. (Ld. Korán 2:229-232, 4:19)

A nő szerepe ebben a versben van összegezve: „...az asszonyokat ugyanaz a jog szerinti bánásmód illeti meg (férjük részéről) mint amivel ők tartoznak férjüknek. A férfiak azonban egy fokkal felettük állnak.” (Korán 2:228)

Ez az egy fok, ahogyan a muszlim tanítók gyakran tolmácsolják, egy másik részben van kifejtve: „A férfak fölötte állnak a nőknek, mivel Allah előnyben részesített egyeseket közülük másokkal szemben, s amiatt, amit javaikból a nőkre költenek.” (Korán 4:34)

Ez az egy fok talán olyasvalami, amit a szociológusok „hasznos vezetésnek” hívnak, vagy külső tekintély a háztartás és a munka a szerepek megoszlása miatt. Ez nem jelent semmiféle kategórikus különbséget, vagy egyik felsőbbrendűségét a másikkal szemben. (*)

(*) Ezt az alárendeltség-kérdést sok muszlim és nem muszlim félreérti. Ezzel a témával többet foglalkozunk a „Család felépítése az iszlámban” c. könyvben. Figyelembe kell venni, hogy a vers nem állít olyasmit, hogy a férfi jobb a nőnél. Egyszerűen fogadjuk el, hogy a férfi férfi, a nő pedig nő.

(A) A feleség jogai: A férj kötelességei

Viselkedési szabályokra lefordítva, ezek az etikai alaptételek a feleségnek bizonyos jogokat és kötelességeket szabnak meg, amik kapcsolatosak is egymással. Mivel a Korán és a Szunna kedvességet ír elő a nővel szemben, ezért a férj kötelessége kedvesen és megértően bánni a feleségével. Ennek az isteni parancsnak az egyik jellegzetes következménye az, hogy a nő teljes eltartásáért a férfi felelős, ez egy olyan kötelesség, amit vidáman be kell tartani, szemrehányás nélkül, sérelem nélkül, leereszkedés nélkül.

Az eltartás összetevői

Az eltartásból következik, hogy a feleségnek vitathatatlan joga van a lakáshoz, öltözködéshez, ápoláshoz, és általános jóléthez. A feleség lakásának megfelelőnek kell lennie olyannyira, hogy biztosítsa számára a megfelelő szintű magánéletet, kényelmet és függetlenséget. A legelső a feleség kényelme és a házasság stabilitása. Ami a lakásra igaz, az ugyanúgy vonatkozik a ruházkodásra, élelemre és általános gondoskodásra. A felseégnek joga van a ruházkodásra, élelemre és gondoskodásra a férj által, vagyona szerint és a feleség életstílusa szerint. Ezeket a jogokat szertelenség, túlzás és fukarság nélkül kell gyakorolni.

Nem-anyagi jogok

A feleség biztonságát és védelmét nem anyagi jogai szolgálják egyedül. Vannak erkölcsi természeti jogai is; kötelezőek és sajátságosak is egyaránt. A férjnek Isten azt parancsolja, hogy feleségével bánjon méltányosan, tisztelje érzéseit, együttérzést és jóságot tanusítson iránta. A férj nem mutathat irtózást felesége irányában, nem tarthatja őt bizonytalanságban. Ebből a szabályból következik, hogy nem okozhat neki fájdalmat, nem árthat neki és nem gátolhatja meg szabadságában. Ha a férjben nincs rokonszenv vagy szeretet felesége iránt, akkor kiléphet a házassági kötelékből és senki sem állhatja útját egy új élet felé.

(B) A feleség kötelességei: A férj jogai

Mint a házassági kapcsolatban lévő egyik partnernek, a feleség fő kötelessége hozzájárulni a házasság sikerességéhez és áldásosságához, amennyire csak lehetséges. Figyelmesnek kell lennie társa kényelmével és jólétével kapcsolatban. Nem bánthatja őt és nem sértheti meg érzéseit. Talán semmi sem illusztrálja jobban ezt a pontot, mint a Korán kijelentése, amely úgy magyarázza a becsületes embert, mint aki így imádkozik:

„Urunk! add, hogy örömet találjunk a feleségeinkben és utódainkban és tégy minket példaképpé az Istenfélők számára!” (Korán 25:74)

Ez az alapja a feleség minden kötelességének. Hogy ennek az alapvető kötelességnek eleget tegyen, a feleségnek hűségesnek, megbízhatónak és becsületesnek kell lennie. Még közelebbről, nem szabad becsapni a férjét azzal, hogy szándékosan kerüli a fogamzást, nehogy megfossza őt jogos utódjától. Nem szabad bárkinek olyat engedni, ami csak a férj joga ti. a szexuális érintkezés bármely formája. Ebből következik hogy nem szabad fogadnia idegen férfiakat otthonában. Ajándékaikat sem fogadhatja el csak férje jóváhagyásával. Ezzel megelőzheti a féltékenységet, gyanút, pletykát stb. és megtartja becsületességét minden tekintetben. Férje tulajdona rá van bízva. Ha hozzáférhet egy részéhez, vagy rá van bízva valamennyi tőke, akkor kötelességét bölcsen kell teljesítenie. Semmit nem adhat kölcsön és nem adhat el férje vagyonából az ő engedélye nélkül. Az intimitásra való tekintettel a feleségnek kívánatossá kell tennie magát; vonzónak, készségesnek és együttműködőnek kell lennie. A feleség nem tagadhatja meg magát férjének, hiszen a Korán úgy beszél a házas felekről mint egymás örömforrásai. Figyelembe véve, természetesen, az egészséget és az illendőséget. Sőt, a feleség nem egyezhet bele olyan dologba, ami a kapcsolatát kevésbé kívánatossá vagy kevésbé kielégítővé teszi. Ha ilyesmit tesz, vagy elhanyagolja magát, akkor a férjnek joga van beavatkozni a helyzet javítására. A teljes önbeteljesítés biztosítására (mindkét félnek) a férj nem tehet semmi olyat, erre vonatkozólag, ami a feleség örömszerzését gátolná.

4. A szülő-gyermek kapcsolat

(A) A gyermek jogai: A szülő kötelessége

Az iszlám általános követelménye a gyermekkel szemben néhány alaptételbe összegezhető. Előszőr: ez egy Isteni parancs, hogy a gyerek nem lehet szülei bánatának okozója. (Ld. Korán 2:233)

Másodszor, a szülők sem árthatnak gyermekeiknek. A Korán negyon világosan szemlélteti hogy a szülő sem mindig mentes a túlzott gondoskodástól, vagy az elhanyagolástól. Erre alapozva, harmadszor, bizonyos irányadók léptek életbe a gyermekek érdekében. Ezek leszögezik, hogy a gyermekek az élet örömei, éppúgy, mint a büszkeség forrásai, a hiúság csírái és a hamis biztonságérzet magvai, a veszély és kísértés forrásai. De hangsúlyozni kell, hogy a lélek legnagyszerűbb boldogsága és a szülők óvatossága megelőzheti a túlzott magabiztosságot, hamis büszkeséget és a gyermekek miatt elkövetett bűnöket. A vallásos alaptétel, ami erre a helyzetre vonatkozik az az, hogy minden egyén, szülő vagy gyermek Istenhez tartozik egyenesen, és felelősséggel tartozik tetteiért. Egyetlen gyerek sem mentheti fel szüleit az ítélet napján és egyetlen szülő sem védheti meg gyermekét.

Végül, az iszlám nagyon érzékeny a gyemek szüleitől való függőségére. Döntő szerepük van a szülőknek gyermekük személyiségének kialakulásában, az iszlám észrevétele szerint. Ez egy nagyon fontos kijelentése a Prófétának, hogy minden gyermek az igaz tiszta természetben születik meg, a Fitra természetében (ti. az iszlám tiszta, természetes állapota) a szülei teszik később zsidóvá, kereszténnyé, vagy pogánnyá. Az útmutatás szerint, méginkább a gyermek (most alienable) legelidegeníthetetlenebb joga, az élethez való jog és az élet lehetőségére való jog.

A gyermek életének megtartása a harmadik parancs az iszlámban. (Ld. Korán 6:15; 17:23)

Egy másik elidegeníthetetlen joga a legitimitás,(*) amiből következik, hogy minden gyermeknek kell hogy apja legyen, és csak egy apja.

(*) Legitimitás: törvényes születés, öröklési jog. – A fordító.

A harmadik joga a szocializáció, felnevelkedés és általános gondoskodás. A gyermekekről való jó gondoskodás az iszlám egyik legszigorúbban előírt cselekedete. A Próféta szerette a gyermekeket és ezt a szokását átadta a muszlim közösségnek is, hogy ez legyen a jelzés, ami megkülömbözteti a muszlim közösséget más közösségtől: a gyermekek szeretete. Ez egy magasabb rendű parancs jótékonysága, hogy figyelmet kell fordítanunk lelki jólétükre, nevelési, tanulási szükségleteikre, és általános jólétükre. Elsőrendű kérdés a gyermekek jólétéért való felelőség. A Próféta szerint, a hetedik napon egy jó, kedves nevet kell adni a gyermeknek és a haját le kell borotválni, minden higiéniai mértéket szem előtt tartva, ami az egészséges fejlődéshez kell. Ez egy ünnepi alkalom, amit örömmel és jótékonysággal kell megünnepelni.

A gyermek iránti felelősség és könyörületesség egy vallási fontosságú és társadalmi vonatkozású dolog. De ha nincsenek rokonok, akkor a gyermekről való gondoskodás a muszlim közösségre hárul, hivatalos és nem hivatalos értelemben egyaránt. Akár élnek a szülők, akár nem, jelen vannak vagy nem, ismertek vagy ismeretlenek, a gyermeknek mindenképpen a maximális gondoskodást kell nyújtani. Ha vannak közeli családtagok, vagy rokonok, akkor őket terheli a felelősség a gyermek jólétéért, és ezt a kötelességüket be is kell tartani.

(B) A gyermek kötelessége: A szülő joga

A gyermek-szülő viszony összetett. A szülő és a gyermek kötelességekkel tartozik egymásnak és kölcsönös kötelezettségekkel. De néha a korkülönbség olyan nagy, hogy idővel a szülők legyengülnek fizikálisan, és mentálisan elfáradnak. Ez gyakran türelmetlenséggel, energia hiánnyal, fokozott érzékenységgel, és talán téves ítélettel párosul. Ez eredményezheti a szülői hatalommal való visszaélést vagy a generációk közötti elidegenedést, nehézséget okoz, valami olyasmit, amit ma „generációs rés”-nek neveznek. Bizonyára ebből a megfontolásból hozott tudomásunkra az iszlám bizonyos tényeket, és ezért fektetett le tételeket, amelyek a szülő-gyermek kapcsolatára vonatkoznak. Az a tény, hogy a szülők korban és tapasztalatban előbbre járnak, még nem teszi véleményüket mindenkor érvényessé és álláspontjukat helyessé.

Ugyanúgy, a fiatalok sem mindig az energia szökőárjai, idealisták vagy bölcsek. A Korán beszámol olyan esetről, amikor a szülőkről bebizonyosodott, hogy hibásak gyermekeikkel szemben, és olyan esetekről is, amikor a gyermek tévesen ítélte meg szüleit. (Ld. Korán 6:74; 11:42-46; 19:42-48)

Még hangsúlyosabb talán, hogy a szokások, népszokások, tradíciók, vagy a szülők értékrendszerei és állásfoglalásai önmagukban nem alkotják a teljes igazságot. A Korán különböző részeiben szemrehányást tesz azoknak, akik elutasítják az igazságot csak azért, mert az új nekik, ellenkezik családi szokásaikkal vagy nem egyezik a szülők értékrendszerével. Sőt, kijelenti, hogy ha a szülőknek való engedelmesség elidegenítené a gyermeket Istentől, akkor Isten oldalán kell állnia. Az igaz, hogy a szülő megértést, szeretetet, irgalmat és hálát érdemel.

De ha átlépnek egy bizonyos határt, ha betolakodnak olyan területekre, amelyek Istenre tartoznak, akkor a határvonalat élesen meg kell húzni és meg kell tartani. A Korán összegzi az IHSZAN fogalmának kérdését, ami pontosan jelöli mindazt, ami helyes, jó, és szép. Az Ihszan fogalmának gyakorlati jelentése a szülők viszonyában: az együttérzés, türelem, hála és irgalom, tisztelet irántuk és imádság a lelkeikért, tisztelni őket, amiért nevelnek bennünket és őszintén beszélni velük. Az Ihszan a beleegyezés problémájára is kiterjed.

A szülőknek joguk van engedelmességet várni gyermekeiktől, cserébe azért a sok mindenért, amit tettek értük. De ha a szülők rosszat kérnek, vagy helytelent követelnek, akkor az engedetlenség igazságos és szükségszerű. Engedelmeskedik vagy nem, a gyermek viselkedése a szülőkkel nem lehet kategorikus engedelmesség, de értelmetlen ellenkezés sem.

Az Ihszan utolsó lényeges részét meg kell itt említeni: a gyerekek felelősek a szülők eltartásáért. Ez egy abszolút vallási kötelesség, hogy a szülőt szükség esetén ellássák gyermekei és életét olyan kényelmessé tegyék, ahogyan csak lehet.

5. A családi élet más területei

Szorosan kapcsolódik a családi élethez a „szolgákkal”, más családtagokkal, rokonsággal és szomszédokkal való bánásmód. Azok számára, akik állandó szolgálót tartanak, Muhammad próféta azt a tanácsot és rendre utasítást adta: „a „gazdák” úgy bánjanak szolgálóikkal, mint a testvéreikkel, nem mint rabszolgákkal, mert bárki, aki jól bánik szolgálójával, annak megkönyíti Isten a halálát, azt a momentumot, ami egyébként fájdalmakkal járó nehézség. A szolgáknak igazság, kedvesség, hála, étel, ruházkodás, szállás, és egyéb személyes javak járnak.”

A Próféta még tovább megy; azt mondja, hogy a szólgálónak ugyanolyan jól kell étkeznie és ruházkodnia, mint gazdája, mert ez a gazda szolgájával szembeni kötelessége. Ez nem zaklatás vagy a munka túlfizetése. Ez a kikötés annak bemutatása, hogy az iszlám mennyire magasztalja az embert, és hogy mennyire tiszteli a munkát, osztályharc nélkül, és a proletariátus kizsákmányolása nélkül. Ha valaki szolga, vagy munkás, az semmivel sem csökkenti magasztosságát vagy jogait, mint emberi léterő. És nem is kell, hogy az utópisztikus proletariátus ópiumának szenvedélyére adja magát. Az igazi muszlim társadalom minden egyes polgára egyenlő lábakon áll, mert az iszlám nem fogad el semmiféle kaszt-rendszert, vagy másodosztályú polgárság-elvet. Az egyetlen fajta felsőbbrendűség a becsület, jó cselekedetek és Isten szolgálatának útján szerezhető meg. (Ld. Korán 9:105; 4-9:13)

Az ember azt az utasítást kapta Istentől, hogy minden segítséget és kedvességet meg kell adnia családtagjainak, rokonainak, és igaz szeretetet és gondoskodást kell tanúsítania irántuk.

Érdekes megjegyezni, hogy a „rokonság” szó arabul a könyörület, irgalom szótőből fakad. (Rahim és Rahma) A rokonokhoz való kedvesség rövid út a Paradicsomba, amire nem léphetnek azok, akik erre vonatkozó kötelességeiket elhanyagolják. Hogy mit jelent a rokonokkal való jó bánásmód azt a Próféta úgy magyarázta, mint Isten áldását az egész életen át. A jó bánásmód a rokonokkal szemben egy szent kötelesség, még akkor is, ha nem viszonozzák ugyanazzal.

Ezt a kötelességet Isten rendelte el, és be kell tartani Isten kedvéért, figyelembe nem véve a rokonok velünk szembeni bánásmódját. (Ld. Korán 2:177; 4:36; 16:90; 17:23)

A szomszédok helyzete nagyon magas az iszlámban. A szomszédok sok-sok privilégiumot élveznek. A Korán erre vonatkozó tanításának alapján Muhammad próféta azt mondta, hogy senki sem igazi hívő addig, amíg szomszédai nem érzik magukat biztonságban és védelemben felőle. És senki sem igazhívő addig, amíg szomszédja éhesen tölti az éjszakát, míg ő jóllakottan alszik. Aki a legjobb a szomszédjához, mondja a Próféta, az fogja Isten szomszédságát élvezni a feltámadás napján. Ajándékok, örömök és bánatok megoszthatók a szomszédok között.

Egy másik kijelentésében így szólt a Próféta: „Tudjátok, mi a szomszéd joga? Segítsetek neki, ha segítséget kér; könnyítsétek meg, ha könnyítést kér; adjatok neki kölcsön, ha kölcsönre van szüksége; törődjetek vele, ha le van súlytva; ápoljátok, amikor beteg; menjetek el a temetésére, ha meghal; gratuláljatok neki, ha valami jó éri; mutassatok részvétet irányában, ha szerencsétlenség éri; ne vegyétek el levegőjét úgy, hogy magas házat építtettek az ő beleegyezése nélkül; ne zaklassátok; ha gyümölcsöt vesztek, adjatok neki belőle egy részt, és ha nem adtok neki, csendben vigyétek azt házatokba és ne engedjétek, hogy gyermekeitek kivigye azokat a szomszéd gyerekeinek izgatására.” Sőt, a Próféta azt mondta, hogy Gabriel angyal annyira hangsúlyozta a szomszéd jogait, hogy azt gondolta, talán a szomszédnak még örökösödési joga is van! (Ld. az előbb említett Korán verseket.)


A társadalmi élet

Az igazi muszlim társadalmi élete fontos szabályokon alapszik, és biztosítja a jólét által elért boldogságot az egyén, és a társadalom számára.

Osztály ellentét, társadalmi kasztok, az egyén hatalma a társadalom fölött, ezek a dolgok idegenek az iszlám társadalom számára. Sehol a Koránban, vagy Muhammad próféta hagyományában nem fordul elő az osztály, származás, vagy vagyon miatti felsőbbrendűség. Ellenkezőleg, a Korán sok verse és Muhammad sok mondása emlékezteti az embert az élet alapvető dolgaira, amelyek egyben a társadalom építőelemei az iszlám életében. Ezek közül az egyik, hogy az emberiség egy család, ugyanazon apától és anyától származnak, és ugyanazokra a célokra törekszenek mind. Az emberiség egysége a közös szülők (Ádám és Éva) fényében fogant. Minden emberi létező egy nagy, univerzális családtagja, amelynek megalapítója az Első Apa és az Első Anya, ezért közös előnyöket élvez minden ember, és közös felelősséggel tartozik. Amikor az emberek felfogják, hogy mindnyájan Ádám és Éva leszármazottjai és, hogy ők Isten teremtményei, akkor nem lesz többé fajüldözés, vagy társadalmi igazságtalanság, vagy „másodrendű” állampolgárság. Az emberek egységet fognak alkotni a társadalomban, úgy mint ahogy egységben vannak a közös szülők kötelékében.

A Koránban és Muhammad hagyományaiban van egy állandó emlékeztető, ami erre a tényre emlékeztet; ez arra szolgál, hogy megszüntesse a faji, a nemzeti és etnikai felsőbbrendűség hitét, és hogy egyengesse a valódi testvériség útját. (Ld. Korán 4:1; 7:189; 49:10-13)

Az emberiség egysége nem csak a származásban nyilvánul meg, hanem az alapvető céljaikban. Az iszlám szerint, az emberiség végső célja Isten. Tőle jöttünk, érte élünk, és hozzá fogunk visszatérni. A teremtés célja, ahogyan a Korán magyarázza, Isten imádata, az Ő ügyének szolgálata, az igazság, a szeretet, az irgalom, a testvériség és erkölcs szolgálata. (Ld. Korán 51:56-58)

A származás és a közös törekvések egysége az iszlám szociális egységének háttere, erre épül az egyén és a társadalom kapcsolata. Az egyén szerepe hasonló a társadalom szerepéhez.

A kettő között van a társadalmi összetartás, és a kölcsönös felelősség. Az egyén felelős a közös jólétért és a társadalom céljaiért. Nem csupán a társadalomnak tartozik felelősséggel, hanem Istennek is. Így az egyén erős szociális tudattal dolgozik és nem szökik el a felelősség elől. Ez az egyén szerepe; legjavát nyújtani a társadalomnak, és megteremteni a közös jólétet. Másfelől, a társadalom is felelősséggel tartozik Istennek az egyén jólétéért. Ha az egyén képes, akkor ő az adományozó, és a társadalomé a jutalom. Joga van biztonságra és gondoskodásra, hogy ne legyen erre képtelen. Ebben az estben viszont a társadalom az adakozó, és az egyén a haszonélvező. Tehát a kötelességek harmónikus kapcsolatban vannak. A felelősség és az érdek közös. Nincs állam, ami az egyénen uralkodna, vagy személyes jogait hatályon kívül helyezné. Ilyen módon nincs egyén, vagy osztály, amely kihasználná a társadalmat, vagy államellenes tevékenységet folytatna. Harmónikus, békés, biztonságos a helyzet. Építő kapcsolat van az egyén és a társadalom között.

Az emberiség eredetében és céljaiban jelen lévő egységen kívül, a közös felelősségen és közös érdekeken túl, az iszlám társadalom életére a jóság és a becsület jellemző. Az egyén elismerésén, az élethez való szent jogának tiszteletén alapszik. Jellemzi még az egyén erkölcsisége és etikája. Az iszlám társadalomban az egyén nem lehet közömbös. Aktívan részt kell vennie a szociális erkölcs fentartásában úgy, hogy hívnia kell a jóra és harcolnia kell a rossz ellen minden törvényes eszközzel. Így téve, nem csupán elkerülni a rosszat és cselekszi a jót, hanem másokat is segít, hogy így tudjon élni. Az az egyén, aki közömbös a társadalommal szemben, az bűnös és önző; erkölcsileg problémás, lelkiismerete hibás, és hite hiányosan táplált.

Az iszlám társadalom életének építménye nagyon magas, szilárd és széleskörű. Építő elemei többek között az őszinte szeretet az embertársak iránt, irgalom a fiatalok iránt, az öregek tisztelete, kényelem és vígasz az elkeseredetteknek, a betegek látogatása, könnyítés a szomorúakon, őszinte testvériség érzés és szociális összetartás; az emberek élethez való jogának tisztelete, a társadalom és az egyén közös felelőssége. Amint a prófétai kijelentés mondja: „Aki megvígasztal egy szomorú embert, azt Isten is megvígasztalja az ítélet napján. Bárki, aki nincs irgalommal a fiatalok iránt, az nem közülünk, muszlimok közül való.”

Senki sem igazhívő az iszlámban addig, amíg nem szereti felebarátjának ugyanazt, amit magának szeret.

Aki hív a jóra, az olyan, mintha ő maga tenné a jót, és eszerint lesz megjutalmazva, és aki rosszra ösztökél, az olyan, mintha ő maga cselekedne rosszat, és eszerint lesz megbüntetve. A Koránban számos ilyen isteni rendelkezést találunk: „Ti hívők! Féljétek Allahot igaz félelemmel és ne haljatok meg, csak ha már muszlimok lettetek! És ragaszkodjatok erősen Allah kötéséhez mindannyian és ne szóródjatok szét külömböző csoportokra! És emlékezzetek Allah kegyére, amelyet irántatok tanusított. Emlékezzetek arra, amikor egymás ellenségei voltatok, és egyetértést teremtett szíveitek között úgy, hogy – kegye révén – testvérek lettetek. És amikor tűzszakadék szélén voltatok és ő megmentett benneteket attól.” (Korán: 3;102)

Eképpen magyarázza meg Allah az ő jeleit / verseit. „Talán az igaz úton vezéreltettek: És olyan közösség váljék belőletek, amely felhív a jóra, megparancsolja, ami helyénvaló, és megtiltja, ami elvetendő. Ők azok, akiknek jól megy majd a soruk.” (Korán 3:103-104)

„Ti hívők! Teljesítsétek a kötelezettségeket!” (Korán 5:1)

„Ám segítsétek egymást a jámborságban és az istenfélelemben, de ne legyetek egymás segítőtársai a túlkapásban és a bűnben. Féljétek Allahot! Allah büntetése rettenetes.” (Korán 5:3)

Hozzáfűzve az elmondottakhoz, mégegyszer meg kell nézni az iszlám társadalom mintáját Muhammad próféta utolsó beszédének alapján amit a zarándoklat elvégzése közben mondott. A zarándoklóknak címezve ezeket mondta:

„Emberek! Figyeljetek szavaimra mert nem tudom, meg van-e engedve nekem, hogy akár egy év múlva köztetek találjam magam ezen a helyen. Életetek és tulajdonotok szent, és sérthetetlen mindaddig, amíg az Úr színe elé nem járultok, mint ahogy szent ennek a hónapnak ez a napja mindenek között. És emlékezzetek, hogy az Úr színe elé kell járulnotok, aki összes cselekedeteitek alapján ítél meg benneteket. Emberek! Vannak jogaitok feleségeitekkel szemben, és feleségeiteknek jogai vannak veletek szemben. Bánjatok feleségeitekkel szeretettel és kedvességgel. Úgy kell vennetek őket, mintha Isten bízta volna rátok őket, és Isten szavaival kell személyüket törvényessé tennetek számotokra. Mindig legyetek hűek ahhoz, amit Isten bízott rátok, és kerüljétek a bűnt. Ezentúl a vérbosszú, amit a tudatlanság és pogányság idején gyakoroltatok, tilos. És minden ellenségeskedés el van törölve. És a szolgáitok! Etessétek őket úgy, ahogyan ti esztek, ruházzátok őket a ti ruháitokkal; ha olyan hibát követnek el, amit ti nem vagytok hajlandóak megbocsátani, akkor bocsássátok őket el. Mert Isten szolgái ők, s ne legyen részük durva bánásmódban.
Emberek! Halgassátok meg szavaimat és értsétek meg! Tudjátok meg, hogy minden muszlim egymás fivére és nővére. Testvérek vagytok. Ami egyikőtöké, az tilos a testvére számára, hacsak oda nem adja azt jóakaratból. Tartsátok magatokat távol az igazságtalanságtól!
Mint ahogy ezen a helyen, e hónapnak ez a napja szent és sérthetetlen, éppúgy az életeteket szentté és sérthetetlenné tette Isten addig, amíg nem találkoztok az Úrral.
Hagyjátok, aki jelen van, és mondjátok el annak, aki nincs itt. Talán jobban fog rá emlékezni, mint az, aki hallotta. Valóban, teljesítettem a küldetésemet. Rátok hagyom ezeket, a világos utasításokat, Isten könyvét, a nyilvánvaló szabályokat, amelyek betartásával sohasem lesztek eltévelyedve.”


A gazdasági élet

Az iszlám gazdasági élete is erőteljes szabályokra és isteni utasításokra alapszik. Az ember életének fenntartására munkával keresi meg a szükséges anyagi alapot, és nem csak kötelesség, hanem egy nagyszerű erény is ugyanakkor. Egy munkaképes személy bűnt követ el, ha valaki mástól függ anyagilag, ez egy szociális megbélyegzés és hálátlanság az emberiség iránt.

A muszlimnak önfenntartónak kell lennie és távol kell tartania magát attól, hogy valaki más tartsa el. Az iszlám mindenféle pénzkeresési formát elismer, ha az nem helytelen, vagy nem bűn útján történik.

Tiszta lelkiismerettel dolgozhat a muszlim, hogy el tudja tartani önmagát és eltartottait. Muhammad próféta azt mondta, hogy jobb az embernek fogni egy fejszét, fát vágni, és eladni azt, mint másoktól koldulni akár adnak neki, akár nem. Az iszlám szerint a megélhetés érdekében végzett munkával soha nem alacsonyítja le magát az ember. A munkásoknak korlátlan lehetőségeik vannak, helyzetük javítására és állapotuk magasítására. Egyforma lehetőség áll rendelkezésükre és szabadon vállalkozhatnak is.

Amit az egyén létrehoz vagy megkeres tisztességes munkával, az az ő vagyona, amire sem az állam, sem más nem tarthat igényt. Csupán kötelességeit kell betartani a társadalommal szemben. Ezért a tulajdonjogért cserébe csupán teljesíteni kell kötelességeit a társadalommal szemben és bizonyos adókat kell fizetnie az államnak. Ha ezt megteszi, akkor minden jogát védi az állam, és bátran, biztonságosan vállakozhat.

Az iszlám rendszerében nem fenyeget a kapitalizmus vagy a kommunizmus veszélye. A vállalkozó egyén felelős a társadalom jólétéért, és a társadalom felelős az egyén biztonságáért.

Az osztályok között harmónia uralkodik; a félelem és gyanú általános biztonság mellet megszűnik.

Az iszlám gazdasági rendszerét nem matematikai számadatok vagy a termelés kapacitása határozza meg, hanem erkölcsi szisztémán és alapokon rajzolódik a rendszer körvonala. Az, aki egy másik emberért dolgozik, vagy egy cégért, vállalatért, vagy Isten szolgálatáért, annak becsületesen és lelkiismeretesen kell dolgoznia. A Próféta azt mondta, hogy: „Ha bárki közületek munkát vállal, akkor Isten azt szereti látni, hogy becsületesen és ténylegesen dolgozik”. Ha a munka el van végezve, akkor rendes fizetést kell fizetni érte. Ha a munkaadó nem fizeti meg a jogos fizetést, vagy le akar vonni belőle, vagy habozik megadni azt, akkor büntetendő dolgot követ el, Isten törvénye szerint.

Az iszlám különös figyelemt szentel az üzleti tevékenységekre. A becsületes kereskedelmen Isten áldása van. A kereskedelemben részt vehetnek egyének, cégek, ügynökségek és hasonlók. De minden üzletet becsületesen és őszinteséggel kell megkötni. A becsapás, az áruk hibáinak elhallgatása, a vásárló szükségének kihasználása, az árukészlet monopóliuma, csak azért hogy az árak mind magasabbak legyenek, – ezek mind bűnös cselekedetek és büntetendők az iszlám törvénye szerint. Ha valaki tisztességes életet akar élni, akkor a becsület útján kell járnia és kemény erőfeszítéseket kell tennie. Másfelől, könnyen jött, könnyen megy, de nem csak ez, hanem amint a Próféta mondta, bárki aki bűnösen élt, az tüzelője lesz a pokol tüzének az ítélet napján. A szándékos becsapást és kihasználást tiltva, az iszlám becsületet követel az üzletben, figyelmezeteti a csalókat, tisztességes munkára serkent és megtiltja az uzsora kamatot, a kölcsönadott pénzre egyáltalán kamatot számítani tilos. Ezzel megmutatja az embernek, hogy jogosan csak arra tarthat igényt, amiért megdolgozott és hogy a mások szükségét kihasználni tilos és ellenkezik a vallással, embertelen és erkölcstelen dolog.

A Koránban így szól Isten: „Azok, akik javaikból éjjel vagy nappal, titokban vagy nyíltan adakoznak, azoknak a fizetsége Uruknál van; s az utolsó ítélet miatt nem kell félniük s nem fognak szomorkodni. Akik uzsorát habzsolnak, úgy támadnak fel majdan, mint az, akit a Sátán földre sújtott érintésével. Ez lesz a büntetésük azért, mert azt mondják: „Az adás-vétel ugyanolyan, mint az uzsora.” Allah azonban megengedte az adás-vételt, ám megtiltotta az uzsorát. Aki intést kap Urától és véget vet annak, ami megtiltatott neki, annak maradjon meg az, ami a tiltás előtt történt. A végső döntés felőle Allah kezében van. Akik azonban a tilalom után visszatérnek az uzsora habzsolásához, azoknak a tűz lesz az osztályrészük és benne égnek örökké. Megfosztja Allah áldásától az uzsorát a feltámadás napján, ám kamatoztatja majd az alamizsnát. Allah nem szeret egyetlen istentagadót és bűnöst sem.” (Korán 2:274-276)

„Ő emelte föl az eget. És Ő helyezte el a mérleget, hogy ne szedjetek rá a mérleggel és állítsátok fel igazságosan a súlyt, s ne rövidítsétek a mértéket.” (Korán 55:7-9)

Ez az igazságos, egyenes üzlet útját mutatja az embereknek. A csalók jövője a mocsok, ítéletük szörnyű lesz. A Korán így tekinti e promlémát: Jaj a hamisan mérőknek, akik ha mással méretnek maguknak, teljes mértéket kérnek, ám ha ők szabnak mértéket vagy mérnek, akkor károsítanak. Nem gondolkodnak-e ők arra, hogy föltámadtak egy hatalmas napra, akkor, amikor az emberek a teremtmények Ura előtt állnak? (Korán 83:1-6)

Ezenkívül számos helyen előfordul Muhammad próféta hagyományában a csalók, kizsákmányolók, kisajátítók, a becstelenül üzletelők kizárása a muszlimok közül. Bármilyen üzlet, amely igazságtalan, becsapásra vagy kihasználásra alapul, szigorúan tiltott és elítélendő az iszlám törvénye szerint, még akkor is, ha már nem gyakorol ilyesmit az illető. A gazdasági élet és a kereskedelem szabályozásának fő célja az egyén jogainak védelme és a társadalom szolidaritásának megtartása, az üzleti világnak bemutatni egy magas erkölcsiséget és megerősíteni a vállalkozásokban Isten törvényét. Ez logikus, hogy az iszlám erre az aspektusra is vonatkozik, mert ez nem egyszerűen spirituális formula, hanem az élet teljes rendszere, amely minden területre kiterjed. A tulajdonosokat mindig emlékeztetni kell arra a tényre, hogy csupán Isten kijelölt ügynökei, a dolguk pedig a rábízottak igazgatása. Az iszlámban semmi sem tartja vissza a muszlimokat a vagyonszerzéstől és az anyagi javakra való törekvéstől; törvényes úton, tisztességes munkával. De azt nem szabad feledni, hogy az ember puszta üres kézzel jön a világra, és ugyanúgy hagyja el a világot. A valódi és igazi tulajdonos Isten egyedül, akihez képest minden tulajdonos csak kijelölt ügynök, egyszerű megbízott. Ez nem csak az élet ténye, hanem az emberi viselkedésben is hangsúlyozott tényező. Így a tulajdonos bármikor kész Isten szolgálatára költeni és jótékony célokat támogatni. Felelőssé teszi a társadalom szükségleteit és fontos szerepet ad neki, egy szent missziót, amit teljesítenie kell. Megszabaditja az önzőségtől, kapzsiságtól és igazságtalanságtól. Ez a tulajdonos igazi fogalma az iszlámban, és a tulajdonosok valóságos státusza is ez. A Korán a vagyont egy próbatételnek nevezi, ami nem erény, nem nemesség és nem felsőbbrendúség.

Isten így szól: „Ő az, aki korábbi nemzedékek utódaiként a földre helyezett benneteket. És egyeseket közüleket magasabb rangra emelt másoknál, hogy eképpen tegyen próbára titeket abban, amit adott nektek. A te Urad gyors a büntetésben, de megbocsátó és könyörületes is.” (Korán 6:165)

Sőt, érdekes társalgásról ad számot a Korán, ami Mózes és népe között zajlott. Mózes pedig azt mondta a népének:

„Kérjetek Allahtól segítséget és legyetek állhatatosak! A föld Allahé! Annak adja örökül szolgái közül, akinek akarja. A végső kimenetel az istenfélők javára dől majd el.” Ők azt mondták: „Mi zaklatást szenvedtünk el mielőtt eljöttünk hozzád, és azután is hogy hozzánk érkeztél.” Mózes pedig mondta: „Lehet, hogy Allah elpusztítja az ellenségeteket és benneteket tesz meg azok utódjává a földön, hogy meglássa miként cselekesztek.”(Korán 7:128-129)

Ebben a társalgásban szó sincs bármiféle privilégiumról, ami származásra, vagy etikai tudatra alapozódna. Azt sem jelenti, hogy a Korán esetleg ezzel bizonyította volna azt a tézist, hogy Mózes követőinek kell vezető szerephez jufni a későbbi századokban. A szöveg a kételkedőknek szól, nekik prédikál; és azt a tényt bizonyítja, hogy a világon minden Istené, aki kiosztja tulajdonát szolgái között és rájuk bízza azt. Ez a pont több helyen előfordul a Koránban. Például: „Övé az országlás égen és földön. Allahhoz térnek vissza a dolgok. És az ő parancsára váltja föl az éjszakát a nappal, s az éjszaka a nappalt. Tudomása van szívetek legtitkosabb gondolatairól is. Higgyetek Allahban és a küldöttében és adjatok hozzájárulást abból, aminek birtokában korábbi nemzedékek utódjává tett titeket. Akik hisznek közületek és hozzájárulást adnak, azoknak nagy fizetség lesz az osztályrészük.” (Korán 57:5-7)

„Mi van veletek, hogy nem akartok Allah útján, holott Allahé az egek és a föld öröksége? Nem egyenlőek közöttetek a többiekkel azok, akik még a győzelem előtt hozzájárulást adtak és harcoltak. Ők rangosabbak azoknál, akik csak utána adtak hozzájárulást és harcoltak. Allah azonban mindenkinek megígéri a legjobbat. Allahnak tudomása van mindarról amit cselekszetek.” (Korán 57:10)

Ez nem olyan mint a kommunizmus. Az iszlám a kommunista állam teljes felsőbbségének helyébe Isten jótékony hatalmasságát helyezi; és a kommunista osztályharcokat erőteljes erkölccsel, közös felelősség tudattal, összetartással cseréli fel. Másrészt bebiztosít a kapitalista kizsákmányolás ellen és a tulajdonosok kihasználó magatartása ellen. Az iszlám gazdasági rendszere teljes mértékben figyelembe veszi az egyén függetlenségét, és természetes törekvését a munkára és javakra. De nem fogja fel az embert Istentől és az univerzumtól független lénynek. Nem tagadja meg az embert sem a tőkéjét, sem a proletariátust, és szabad vállalkozást biztosít mindenki számára. Úgy fogadja el az embert, ahogyan teremtették, és eszerint bánik vele, vágyainak eleget téve a korlátolt hatalmának megfelelően. Az ember csak egy ember, és eszerint kell bánni vele. Az ember nem egy isten, vagy egy sémi-isten, aki magának abszolút hatalmat és tévedhetetlenséget tulajdonít. De nem is jelentéktelen vagy hangsúlytalan személy.

Az ember olyasvalaki, akit észre kell venni, figyelni kell rá, de a valódi helyzetében, és nem túlozni, se nem lekicsinyelni természetét. Nincs az univerzum felett, és nem is lóg ki belőle, hanem egy része ő az egész rendszernek, az miverzum alapjának egyik eleme. Az ember munkára van hivatva, szabadon vállakozhat, kereshet pénzt, és javakat gyűjthet, az a tény, hogy ő egy megbízott, arra serkenti, hogy helyesen bánjon a reá bízott javakkal. Felhatalmazása van növelni a vagyont, tehát pénzt keresni, befektetni és elkölteni. De ezekre a dolgokra is vannak szabályok, amelyek nem engedik, hogy helytelen útra tévelyedjen. Egy példával jól lehet illusztrálni ezt a pontot. Egy tulajdonos nem költheti vagyonát és nem kereskedhet vele fenntartások nélkül. A pénzkiadásnak bizonyos szabályai vannak. A Korán szavaival, Isten előírja a tulajdonosnak, hogy pénzügyi kötelességeit tartsa be embertársaival szemben, és magán jellegű költekezésében legyen mérsékletes. Mindig emlékeznie kell arra, hogy a valódi tulajdonos Isten.

Íme a Korán kijelentése: „És add meg a rokonnak ami megilleti őt, és a szegénynek és annak, aki úton van! De nyakló nélkül ne pazarolj! Akik pazarolnak, azok a Sátán fivérei. Bizony, ő nagyon hálátlan Ura iránt. És ne hagyd a kezed megbilincselve a nyakadon, ám ne is terjeszd ki túl bőkezűen a markodat, nehogy ott maradjál gyalázatban, nincstelenül! A te Urad bőkezűen gondoskodik arról, akiről akar, és szűkmarkúan mér máskor. Bizony, Ő ismeri és átlátja a szolgáit.” (Korán 17:26-29)


A politikai élet

Mint a szociális és gazdasági élet, az iszlám politikai élete is szigorú lelki és erkölcsi alapokon nyugszik, és irányadója az isteni utasítás. Az iszlám politikai rendszere egyedülálló a felépítésében, működésében és szándékában, céljaiban. Ez nem pragmatikus vagy kísérleti. Ez nem teokrácia,(*) amikor egy bizonyos osztály isteni jogokkal rendelkezik, örökletesen vagy máshogyan, a többi ember felé emelik magukat, felelősség nélkül.

(*) Teokrácia = papi uralom. – A fordító.

És nem proletariátus, ahol néhány bosszúálló munkás veszi át a hatalmat. És nem is demokrácia, a szó népszerű értelmében. Különbözik mindegyiktől. Hogy megismerje valaki az iszlám politikai nézőpontját, ezeket az alapszabályokat kell ismernie:

A muszlim egyén vagy csoport minden tettét Isten törvényének kell inspirálnia, és a Koránnak, amit Isten az ő igaz szolgáinak alkotott.
Ha valaki nem aszerint ítélkezik amit Allah leküldött, az vétkes. (Ld. Korán, 5:47-50)
Ez a Korán oda vezet el, ami az egyenesebb út és hírül adja a hívőknek, – akik jótetteket cselekszenek – hogy óriási fizetség lesz az osztályrészük. (Ld. Korán 17:9)

Az iszlám államban a hatalom nem a vezetőé, és nem is a népé. A hatalom Istené, és a nép feladata Isten törvényeinek betartása és eleget tenni az Ő akaratának. A vezető, bármilyen vezető, csupán egy nép által választott „végrehajtó”, aki Isten törvénye szerint szolgálja őket. Ez az iszlám állam alapja, és ez megegyezik az iszlám nézeteivel a világegyetemről, amelyet Isten teremtett, amiben Ővé az egyedüli hatalom.
A Koránban van egy ilyen kijelentés: „Áldott legyen az, akinek kezében van az országlás. Ő mindennek fölött hatalmas.” (Korán 67:1)
vagy: „Allah megparancsolja nektek, hogy a határidő elteltével adjátok vissza a rátok bízott letéteket a tulajdonosuknak, s hogy ha a dontőbírák gyanánt döntötök az emberek között, akkor igazságosan döntsetek! Milyen csodálatos is az intés, amiben Allah részesít benneteket: Allah mindent hall és átlát!” (Korán 4:58)
vagy: „És Allahé mindaz, ami az egekben és a földön van és mindaz, ami a kettő között van. És hozzá jut el végül minden.” (Korán 5:18)

Az iszlám állam célja igazságosan igazgatni, megteremteni a biztonságot és védeni az összes állampolgárt, függetlenül a bőrszíntől, rassztól, vagy fajtól, összhangban Isten rendelkezéseivel, a Korán utasításaival. A vallási és nemzeti kisebbségek problémája még fel sem vetődött, amikor már a törvény megjelent.
Így szól a Korán: „Ti hívők! Ha Allah előtt tanúként léptek föl, legyetek sziklaszilárdak a méltányosságban, akkoris ha önmagatok ellen vagy a szüleitek és a közeli rokonaitok ellen (tanúskodtok), és legyen (az, akinek a tanúi vagytok) gazdag avagy szegény – hiszen Allah közelebb áll mindkettőjükhöz (mint ti). És ne kövessétek (a tanúságtételben) (személyes) hajlandóságotokat, nehogy eltérjetek az igazságtól.” (Korán 4:135), (ld. Korán 5:8)
„Allah megvédelmezi azokat, akik hisznek... és azokat akik, hogy ha hatalmat adunk nekik a földön, akkor elvégzik az istentiszteletet, odaadják a zakatot, megparancsolják, ami helyénvaló és megtiltják azt ami elvetendő. Allahra tartozik a dolgok kimenetele.” (Korán 22:38 és 41)

A fennt említett célokra Isten tövényének betartására nem alkalmas semmilyen politikai párt az állam ellenőrzésére, semmilyen nem-iszlám forma, és semmilyen idegen hatalom. Függetlennek kell lennie, hogy Isten felhatalmazása által betartassa a kötelességet és szolgálja Isten ügyét. Ennek az elvnek az az alapja, hogy minden muszlim egyedül Istennek hódol, az Ő törvényét tartja be, mint ahogy ajánlott az együttműködés azok között, akik betartják kötelességeiket.
Az összeegyeztethetetlen az iszlámmal, hogy valaki támogat bátmilyen politikai pártot vagy nem-iszlám formát, vagy egy nem-iszlám kormányt, vagy annak céljait. „Allah nem ad majd utat a győzelemre a hitetleneknek a hívők ellen.” (Korán 4:141)
Amikor a hívők szólíttatnak Allahhoz és a küldöttéhez, hogy ítéljen közöttük, akkor ők csupán azt mondják: „Hallunk és engedelmeskedünk.” &132;Allah megígérte azoknak, akik hisznek közöttetek és jótetteket cselekszenek, hogy őket teszi meg utódjának a földön.” (Korán 24:55)
Isten kinyilatkoztatta: „Bizony győzni fogok, én és a küldötteim! Nem találsz olyan népet, amely – ha hisz Allahban és a Végső Napban – szeretettel viseltetne olyanok iránt, akik szembeszegülnek Allahhal és a küldöttével, még ahhoz sem, ha azok atyáik, fiaik, fivéreik vagy a nemzetségük tagjai lennének. Allah beleírta a hitet a szívükbe és az Ő szellemével erősítette meg őket.” (Korán 58:21-22)

A vezető, bármilyen vezető, nem uralkodik a nép fölött. Ő a nép által választott vezér, aki Isten törvényének betartatására választottak ki, amely törvény összeköti a vezért és a népet egy nagyon komoly kötelékkel, ami Isten a hatalmas. A politikai megegyezés nem csupán a vezér és a nép között létezik az iszlámban. A vezér és a nép között lévő kapcsolaton túl az Isten és vezér, Isten és nép közötti kapcsolat is számottevő, és erkölcsi értéket képvisel mindaddig, míg az emberek betartják Isten iránti kötelezettségeiket. A vezéreket, akiket a nép választott Isten szavának betartatására, támogatni kell nyilvánosan, mivel Isten szavát tartják be. Ha az emberek, a nép, vagy akárcsak egyik tagja a társadalomnak nem támogatja, és nem működik együtt az ilyen vezetővel, az értelmetlenül támadja meg a közigazgatást, és tulajdonképpen Istent magát. Ugyanúgy, ha a közigazgatás nem Isten törvényeit tartja érvényben és letér Isten útjáról, akkor nemcsak támadni kell ilyen módon, hanem nincs is joga a nép támogatására és együttműködésére.
A Korán ezt mondja: „Ti hívők! Engedelmeskedjetek Allahnak és engedelmeskedjetek a küldöttnek, és azoknak, akik jogosultak közületek a parancsolásra! És ha valamiben összekülönböztök, vigyétek azt Allah és a küldött elé, ha hisztek Allahban és a Végső Napban. Ez jobb és illendőbb értelmezés, mint a tiétek.” (Korán 4:59)
Engedelmeskedni a felhatalmazottaknak azzal a feltétellel kell, ha a felhatalmazott maga engedelmeskedik Isten törvényeinek és prófétája Hagyományainak. Egy nagyon fontos kijelentésében azt mondta Muhammad, hogy: nem kell engedelmeskedni az olyan embernek, vezérnek vagy másnak, aki nem tartja be Isten Törvényét és nem engedelmeskedik Istennek. Muhammad korai utódai nagyon világosan értették ezt a törvényt, és valóban, első politikai nyilatkozatukban kijelentették, hogy csakis addig várják el a nép támogatását, ameddig ők maguk engedelmeskednek Istennek, és hogy nem követelnének engedelmességet a néptől, ha ők letérnének Isten útjáról.

A vezéreket a legjobb állampolgárok közül kell választani az érvényességük, rátermettségük, alkalmasságuk és szakértelmük alapján. Fajtabeli származás vagy családi helyzet és pénzügyi helyzet önmagában nem lehet döntő abban, hogy milyen az állampolgár, alkalmas-e magas hivatalok betöltésére. Ezek a dolgok nem határozzák meg az egyén nagyságát vagy kicsinységét. Minden jelölt a saját érdemei alapján mérettessen meg, családi helyzete, vagyona, fajtája és kora nem fontos tényezők. A jelölteket országos választásokon kell választani, vagy válogathatják vezetők, akik ezzel vannak megbízva a társadalom különböző szekciói által. Az iszlám Államnak annyi tanácsa és törvényhatósági hivatala lehet, amennyit csak akar. A választás jogát és a vezetést Isten törvénye irányítja és a társadalom érdekeit kell szolgálnia.
Muhammad próféta mondta: „Ha valaki olyasvalakit bíz meg közhivatal betöltésével, akinél akad a társadalomban jobban megfelelő erre a megbízatásra, az elárulja Isten bizalmát, a küldöttét és a muszlimokat.”
Politikai értelemben ez azt jelenti, hogy a választó nem lehet (erkölcsileg nem teheti) közömbös a közügyekhez való viszonyában, bármikor szavazás van, alapos vizsgálódás után kell meghoznia a felelősségteljes döntést. Így az iszlám állam a lehető legnagyobb biztonságot és a legfelelőssebb állampolgárságot mondhatja magáénak, amit sok demokratikus állam hiányol.

Miután a nép választásokon keresztül megválasztotta a vezetőjét, minden állampolgár felülbírálhatja a vezetés és a nyilvánosság ügyeit, ha hibát talál benne (a vezetőben). Ha a vezető elárulja Isten bizalmát és a közbizalmat, akkor nincs joga tovább a hivatalához. Mást kell a helyére tenni, és ez minden állmpolgár felelőssége, figyelemmel kísérni a közügyek érdekeit, és utánanézni, hogy valóban leváltották-e a vezetőséget. Ezért az iszlámban nincs örökölhető vagy egész életre szóló állami pozíció.

Bár a vezetőt az emberek választották, elsősorban mégis Istennek tartozik felelősséggel, csak azután az embereknek. A hivatala nem csak szimbólikus, szerepű nem egyszerűen absztrakt. Nem egy gyámoltalan bábu, akinek csak az a funkciója, hogy papírokat írjon alá, vagy hogy teljesítse a nyilvánosság akaratát, akár helyes, akár nem, válogatás nélkül. Valódi hatalmat kell gyakorolnia népének legjobb érdekeit nézve, az isteni törvények szerint, mert kettős felelősség terheli. Először is számadással tartozik Istennek a vezetéséért, másodszor, felelősséggel tartozik népének, akik belé helyezték a bizalmukat. Teljes számadást kell majd adnia Istennek, hogy hogyan bánt az emberekkel. De mind a vezető, mind a nép teljes számadást fog adni Istennek arról, hogy hogyan követték a Koránt, hogyan tartották szem előtt Isten törvényét, amelyet összekötő kapocsnak adott. A vezető emberek iránti felelőssége, hogy ügyeiket a legjobban kezelje, és Isten iránti felelőssége, hogy mindezt Isten törvénye szerint tegye. Az iszlám politikai rendszere különbözik minden más politikai rendszertől, doktrinától, amit az emberiség ismert valaha, és a vezetők nem irányíthatják a népet saját akaratuk szerint. A vezetőnek a közös törvény szerint kell szolgálnia népét, betartatni velük a hatalmas Úr iránti kötelességeiket, az állami szabályokat, és az igazgatás nemességével erős erkölcsiséget kell megteremtenie.

Bár a Korán az iszlám állam alkotmánya, a muszlimok Isten utasítása szerint a közügyeket konzultálással intézik. Így léteznek törvényhozó bizottságok, konzultatív tanácsok, helyi, nemzeti, és nemzetközi szinten. Az iszlám állam minden polgárának kötelessége a lehető legjobb tanáccsal szolgálni közös ügyekben. Hogy eleget tehessen kötelességének a gyakorlatban használatos módon, a vezetőnek törekednie kell arra, hogy a tanult és tapasztalt emberek véleménye eljusson hozzá. De ez nem tagadja az átlag állampolgárok vélemény nyílvánítási jogát alkalom adtán. Így minden állampolgárnak vannak kötelességei az iszlám államban, vannak lehetőségeik, hogy valamilyen módon részt vegyenek a közéletben. Az iszlám históriákban sok olyan hiteles történet előfordul, amikor a vezetők, vagy a kalifák az egyszerű emberek által lettek figyelmeztetve hibáikra, nők és férfiak által egyaránt. A közös tanácskozás egy nagyon fontos alaptétele az iszlám államnak nem csak szóban mondhatja el valaki a véleményét, hanem tettekkel is szolgálnia kell a társadalom érdekeit. A politikában és bármilyen más területen érvényesülő tanácskozás nem csupán a kormány demokratikus formulája, hanem vallási előírás és erkölcsi kötelessége a vezetőnek, éppúgy, mint a népnek.
Azontúl, hogy állandóan gyakorolni kell ezt az alaptételt, a Próféta azt mondta, hogy vallási kötelesség jótanácsot adni. Az ilyen jótanács célja az, hogy biztosítsa isten törvényének betartását, és hogy az állampolgárok jogai tiszteletben, és kötelességeik be legyenek tartva. A hivatásos politika fellendülésének megakadályozására és a földalatti mozgalmak megalkuvó formájának ellensúlyozására a Próféta azt mondta, Isten felhatalmazásából kifolyólag: „bárki, aki beszél – akár tanácsot ad, akár mást – csak jót mondhat és helyes dolgokat, vagy pedig ha nem, akkor jobb ha csendben marad.” Ez megóvja a tanácsadókat az önző hajlamoktól és az egoista kísértésektől. Ez garantálja, hogy a tanácsot őszinte intenció és valóban a közösség érdeke vezérelte, mert Isten felhatalmazásából született. A tanács, a vezető és a nép oldaláról nézve, nem önkéntes vagy szabadon választott dolog. Tanácsot adni a hit egyik alaptétele, egy vallási kötelesség. Muhammad maga, aki bölcs volt csalatkozni nem szokott, és önzetlen volt, mégsem vonta ki magát ez alól a tétel alól, és nem volt kivétel. Isten így rendelkezett: „Allah irgalmától indíttatva enyhültél meg irányukba. Ha durva és keményszívű lettél volna, akkor ők szétszóródtak volta körülötted. Bocsáss meg hát nékik, kérd Allah bocsánatát számukra és tanácskozzál velül a dologról. Ha pedig elhatároztad magad valamire akkor hagyatkozzál Allahra!” (Korán 3:159)
A hívők jellemét a Korán meghatározta pontosan; s a tanácskozást a hit fontos alaptételeként említi. „...akik hisznek és Urukra hagyatkoznak, akik elkerülik a súlyos vétkeket és a hitvány cselekedeteket és amikor megharagszanak, akkor megbocsátanak; és akik Urukra halgatnak, elvégzik az istentiszteletet és akik megtanácskozzák maguk között ügyeiket, és adakoznak abból, amivel elláttuk őket, és akik segítenek magukon, ha erőszak éri őket.” (Korán 42:36-39)

Az iszlám politikai rendszere alatt minden állampolgár élvezi a szabad hitet, lelkiismeretet, a gondolkodás és a vélemény kimondás szabadságát. Szabadon használhatja fel tehetségét és vagyonra tehet szert, dolgozhat és versenyezhet, pénzt kereshet és birtokolhat, helyeselhet vagy helyteleníthet dolgokat, a legbecsületesebb módon. De ez a szabadság nem abszolút, és nem is lehet az; káoszt és anarchiát eredrnényezne. Isten törvénye kezeskedik az iszlám államért, és ugyanez a törvény vezérli a kormányt. Ameddig ezt a törvényt betartják, addig minden állampolgár joga elsőbbséget élvez; de ha megszegik a törvényt, vagy nem veszik figyelembe a közös érdekeket, akkor ezzel Isten törvényét sértik ezért ellenőrzésre szorulnak. Az egyén a világegyetem része, tehét tartania kell magát Isten törvényéhez és Isten parancsaihoz, ahhoz a törvényhez, amelynek az egész viláegyetem engedelmeskedik. Másrészt, ő a társadalom vagy a nemzet tagja, tehát jogainak és érdekeinek alkalmazkodnia kell a többiekéhez, kölcsönösen előnyös módon. Ha az egyérnnek független álláspontja van egy bizonyos közügyi kérdéssel kapcsolatosan, és úgy talájla, hogy a többség másképp vélekedik, akkor végül a többség mellé kell állnia és velük együtt kell működnie, feltéve, hogy a többség akarata nem mond ellent az isteni törvénynek. De a véleményét nyíltan kimondhatja és megpróbálhatja a többieket meggyőzni véleményének helyességéről, háborgatás és erőszak nélkül. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a többség más véleményen van, akkor csatlakoznia kell hozzájuk, mert a probléma megválaszolása nem egyéni megfontolásokon alapszik, hanem a közös kivitelezésen. (Ld. Korán 3:102-105, 8:46)

Az iszlám állam kormánya népi megbízott, az igazgatás Isten szavai szerint történik, minthogy az emberek ezzel bízták meg. Mivel Isten az állam egyedüli hatalmassága, aki Őt megjeleníti a magas hivatalokban, annak hűségesnek kell lennie a bizalmas meghatalmazáshoz, istenhívőnek kell lennie. És mivel a nép többsége muszlim, aki e magas posztot ellátja, (akár az elnökséget, akár a kalifaságot) igaz muszlimnak kell lennie. Ezek a feltételek a közös érdekeket és az állam kötelességeinek betartását szolgálják Isten felé, és a nép felé. Ugyanakkor biztosítja az úgynevezett vallási vagy nemzetiségi kisebbségek jogainak betartását. Az emberiség szerencsétlenségére, az iszlám törvényeket szörnyen félreértették és elferdítették. A probléma az, hogy ezek a törvények nem közönyösek a kisebbségekkel szemben, hanem éppen védi őket és jogaikat. Ha bárki állampolgára kíván lenni az iszlám államnak, azt szívesen fogadják, megoszthatja a többiekkel kötelességeit, és állampolgársági felelősségét. Ha éppenséggel nem muszlim az illető, az nem alacsonyítja le státuszát, nem teszi őt másodrendű állampolgárrá, mindaddig, amíg betartja az állam törvényeit és betartja jogait felelősségteljesen. Ha akarja például, fizetheti a zakatot, és más állami adókat, mint a muszlim állampolgárok, hogy részt vegyen az állam fenntartásában, és hogy cserébe az állam biztonságot nyújtson neki, és védelembe részesitse, adót kell fizetnie (dzsizját).
Tehát valójában választási lehetőséget élvez, amit maguk a muszlimok nem élveznek. Ezért cserébe az állam gondoskodik védelméről hivatalosan és a társadalom által. Ugyanúgy, ha egy ilyen állampolgár úgy akar házasodni, válni, étkezni, örökölni stb. mint ahogyan az iszlám törvény előírja, akkor figyelembe kell venni kívánságát. De ha a saját vallása szerint akarja ügyeit intézni, akkor abszolút szabadon teheti, és senki sem tagadhatja meg jogait ebben az értelemben. Tehát személyes vagy szentimentális okokból dönthet, hogy a saját vallását, vagy a nyilvános törvényeket tekinti irányadónak. De a közügyek és a nyilvánosság érdekében ragaszkodnia kell az állam törvényeihez, Isten törvényéhez. Nem probléma, hogy mit választ, semmiképpen nem élvez kevesebb védelmet és biztonságot, mint bármelyik más állampolgár. Ez nem az eljövendő, Isten országának álma. Ez a Korán tanítása, Muhammad gyakorlata és az iszlám történelem igazolása. Fel van jegyezve például, hogy Omar Ibn Al-Khattab, a második kalifa Muhammad után. Egyszer egy öreg zsidót látott szánalmas állapotban egy helyen, amerre járt. Omar kérdezősködött az ember felől, és megtudta, milyen helyzetben van. Sajnálkozó hangon így szólt az emberhez: „Begyűjtöttük tőled az adókat, amikor még munkaképes voltál. Most pedig elhagyatva és elhanyagoltan élsz. Milyen igazságtalan volt hozzád Omar!” Miután megjegyzését befejezte, megállapított egy szabályos nyugdíjat részére amit valóban azonnal kézhez kapott. Omar és más vezetők Muhammad politikáját követték, aki végül is Isten tanítványa volt.
Ez a tanítás így van feljegyezve a Koránban: „Allah nem tiltja meg nektek, hogy jó indulattal és méltányosan bánjatok azokkal, akik a vallás miatt nem harcoltak ellenetek és nem űztek el lakhelyeitekről. Allah szereti azokat, akik méltányosan járnak el. Allah csak azt tiltja meg nektek, hogy azokkal kössetek testvérbarátságot, akik a vallás miatt harcoltak ellenetek, elűztek benneteket a lakhelyeitekről, és segítettek abban, hogy elűzzenek titeket. Aki testvérbarátságot köt velük az a vétkes.” (Korán 60:8-9)
Végezetül, nagy hiba összehasonlítani az iszlám államot és a szükséges muszlim vezért, a világi állammal, ahol elméletileg elképzelhető, hogy a vezér egy kisebbségi csoporthoz tartozzon. Az összehasonlítás félrevezető és csalóka, több okból. Először is, ez magába foglalja az államosítást, ami bármennyire felszínes, mégis erősebben érvényesül, mint az iszlám ideológiája. Az ilyen államosítás elég követelőző. Másodszor, az államfő kötelessége az iszlámban egészen más, mint a világi törvények szerinti államfő esetében, ahogyan leírtuk az előbbiekben.
Harmadszor, a modern világi szellem törlesztő, védekező, mentegetőző, ez olyanfajta szellem, amelyet az iszlám nem fogad el. Sőt: a világi állam feje, ha lehetséges egyáltalán igazi államfő, alkalomadtán tartozhat nemzeti, etnikai vagy vallási kisebbséghez. De majdnem mindig csatlakoznia kell egy kisebbségi párthoz. Ez valójában annyit tesz, hogy a politikai kisebbséget helyettesíti egy vallási kisebbség, ami a kisebbségi helyzet kihasználása. Sőt, a világi köztudatban az él, hogy az államfőség adományozható az egyénnek, vagy megtagadható az egyéntől. Az iszlám nézőpontja teljesen más. Az iszlámban az államfőség elsősorban egy kötelezettség, egy próbatétel, egy félelmetes felelősség. Nem lenne tehát méltányos ha az iszlám ilyen felelősséget helyezne egy nem-muszlim vállára.


A nemzetközi élet

A nemzetközi élet az iszlámban kapcsolat az iszlám állam vagy nemzet és más államok és nemzetek között. Mint az iszlám élet más területein, ez is isteni útmutatás szerint működik és Isten módszerét követi. A következő alaptételeken nyugszik:

Rendíthetetlen hit az emberiség egységében származás, emberi státusz és törekvések szerint. (Ld. Korán 4:1, 7:189, 49:13)

Tiszteletben tartani a többi ember élethez való jogát és érdekeit mindaddig, amíg ők nem sértik a muszlimok jogait. Ez azért van, mert a bitorlás és a határok áthágása és bármiféle helytelen dolgok művelése szigorúan tilos. (Ld. Korán 190-193; 42:42)

Békés kapcsolatok, jóakaratú missziókkal egymás között, és kölcsönös becsületes szándék az emberiségért, amelyhez minden nép egyformán tartozik. (Ld. Korán 8:61)

A lekenyerezést és a betolakodást, megvesztegetést nem tűri a nemzetközi kapcsolatokban. Ha valaki hajlamos lenne megsérteni az iszlám állam jogrendszerét, vagy zavarná a békéjét, vagy veszélyeztetné a biztonságát vagy támadná annak békés politikáját, akkor az államnak sűrgősen meg kell védenie magát és elhallgattatnia, elnyomnia az ilyen természetű hajlamokat. Ilyen körülmények között az iszlám indokoltnak tartja a háborút. De még ekkor is léteznek erkölcsi szabályok, amelyek minimumra korlátozzák a kiterjedését, és a lefolyását irányítják olyannyira, amennyire szükséges. A béke és a háború törvénye az iszlámban magas erkölcsű, páratlan és széleskörű, ép és egészséges. Megérdemel egy speciális tanulmányozást a jogászok és moralisták részéről; ez olyasmi, amit ez a munka nem tud itt teljesen kitárgyalni. De azt meg kell jegyezni, hogy az iszlám sosem tart helyesnek egy agresszív háborút, nem pusztítja a termést, állatokat, otthonokat stb. egy esetleges háborúban nem engedi meg a nem-harcoló nők, a gyermekek és öregek gyilkolását, és nem tolerálja a háborús foglyok kínzását, és a legyőzöttekre nem szabad ráeröltetni az iszlám tanítását. Ez csak egy védekező háború,(*) az iszlám gyakorlati kitételei által indokolt esetben, addig meg nem változik az ellenség helytelen magatartása, mindaddig amíg igazságtalanság és aggresszió létezik a világon. (Ld. Korán 2:190-195, 216:218, 22:39-41, és ld. a dzsihád tárgyalását később)

(*) Az elnyomás megakadályozására támadó is lehet. – A lektor.

Az iszlám államnak be kell tartania a magára vállalt kötelezettséget és tisztelni kell a béke szerződést, ami az iszlám állam és más államok között létrejött. Ez csak akkor kötelező, ha a másik fél is hű a kötelességeihez és tiszteli a szerződésben foglaltakat. Másképp érvénytelen a szerződés, és a kötelességek is értelmetlenek. (Ld. Korán 5:1, 8:55-56, 58, 9:3-4)

Megtartani az eredeti békét és biztonságot, törekedni az emberi megértésre és nemzetközi szintű egyetemes testvériségre. Ezek inspirálják az iszlám állam nemzetközi életét.

Az iszlám állam nem csak önmagáért és önös érdekeiért él. Széles körben kiterjed és fontos missziót végez a nemzetközi életben. Az iszlám utasítása szerint mindent meg kell tennie állampolgárai jólétéért és hálaadásáért, az élet minden területén, és ugyanezen utasítás szerint értékesen közre kell működnie az emberiség boldogulásához. Ez barátságos kapcsolatokat igényel, a világ legszélesebb értelmében, barátságos emberekkel és barátságos államokkal. Arra hívja fel az iszlám államot, hogy élő szerepet játsszon az emberiség érdekében, a tanítás nemzetközi szintjén, a gazdasági, ipari, politikai életben stb.

Ezt a szerepet Muhammad maga indította el követőivel együtt sikeres generációkon keresztül. Mielőtt befejeznénk ezt a fejezetet le kell szögeznünk, hogy amit itt elmondtunk, az mind szilárd alapokon áll, az iszlám hittételein, a Korán kijelentésein, Muhammad hagyományain alapszik. Ez az iszlám, amit Muhammad és az ő hűséges követői gyakoroltak a legmagasabb szinten. Ez nem valamiféle sajátságos teológiai, vagy valamilyen különös jogi rendszer, hanem ez az iszlám, az író hite szerint ez az iszlám valójában és ezt jelenti az embernek.

Nem szabad feledni, hogy az iszlám rendszere egyedülálló és nem hasonlít egyik más rendszerhez sem, vagy más ideológiához. Ha valaki spirituális vagy morális szemszögből nézi, intellektuális vagy kultúrális, politikai vagy gazdasági szemszögből, bármilyen szemszögből nézi is láthatja, hogy milyen páratlanul előkelő jellemzői vannak. Ennek illusztrálására megemlíthetünk néhány példát:

Az iszlám ideológiája más, mint a többi. Ezt nem ember hozta létre. Ezt nem politikusok vagy gazdasági szakemberek hozták létre. Nem is moralisták vagy önző iparosok munkája. Ez isten munkája, a végtelené, az emberiség legjobb érdekében teremtette az iszlámot. És természeténél fogva lekötelez mindenkit és tiszteli minden hívő. Érthető minden egészséges elme számára, szabad minden rejtvényes titoktól, minden fenntartástól és gőgös kiváltságtól.

Az iszlám ideológia szándékában is eltér a többitől. Nem törekszik világuralomra vagy területi kiterjeszkedésre. Hanem arra törekszik, hogy a világ teljesítse Isten akaratát, és Isten törvényét tartsa be. Ez elsősorban Istennek kedvére lenne, és az embernek segítene a teremtő törvényét betartani és az Úr hűséges alattvalójává válni. Hogy ezt elérhesse az élet minden területére útmutatással szolgál; szándéka az ember elmélyét megtisztítani, lelkét tisztává tenni, élővé tenni lelkiismeretét, egészségessé a testét, és felelősségteljessé tenni. Egy ember, aki ilyen tulajdonságokkal rendelkezik, bizonyosan engedelmeskedik istennek és életét a legteljesebben éli. Az iszlám ideológia tárgya, tehát nem emberi és nem világi célpont csupán.

Az iszlám ideológia minden olyan elemmel rendelkezik, amely széleskörben alkalmazhatóvá és gyakorolhatóvá, józanná és rugalmassá teszi. Az isteni eredete csak az alapvető és sérthetetlen tételeket nyilvánítja ki, az emberiség itelligenciájára hagyva ezzel a részletek kimunkálását és a szükséges alkalmazást. Bárhogyan nézzük is, látható, hogy az iszlám ideilógiája széleskörű, praktikus és leleményes alaptételekből áll, amelyek segítik az embert. Széleskörű, mert az iszlám az élet minden területére szolgál útmutatással, praktikus, mert valóban alkalmazva van a gyakorlati életben és a valós életre vonatkozik, időről-időre; mérsékletes, mert sem a tőkéseket, sem a munkásokat nem részesíti előnyben; nem kizárólagosan a világi dolgokkal törődik, s nem csupán a lelkiekkel; nem csak az evilágot, vagy csak a másvilágot tartja szem előtt. Az arany középutat tartja meg, minden túlzást kerülve, egy mérsékletes, szilárd utat mutat be. Ezenkívül egy nagy segítséget ad minden korban, és minden helyen, mert ez Isten munkája és ebben, mint az Ő összes munkájában, egy hatalmas segítség, menedék van az emberi elme és az emberi megpróbáltatás számára.


Ötödik fejezet

Téves nézetek az iszlámról

Ez a fejezet az iszlám olyan területeivel kíván faglalkozni, amelyeket néhány muszlim elfelejtett és elferdítette a gyakorlatát. Megpróbáljuk nagy erőlködéssel a helyes megvilágításban megmutatni ezeket a területeket és valamelyest kitisztítani a homályos képet. Nem kísérlünk meg bocsánatot kérni; az iszlámnak nincs szüksége bocsánatra. Lekenyerezni, ítélkezni vagy hízelegni nem akarunk, mert azt az iszlám nem tolerálja, de egyenes tanítást parancsol. A célunk tehét az, hogy megtaláljuk ezeknek a területeknek az igazságát, megjelenítsük a nem-muszlimok előtt, és hagyjuk, hogy mindenki maga döntsön, lévén intelligens, felelős, józan lény.

A nyugati világban élő muszlimok vagy azok, akik gyakran olvasnak nyugati irodalmat, sokszor találkoznak meglepő sőt sokkoló jellemzéssel pár nyugati író művében. A „Szent Háború”-kérdéssel kapcsolatosan, az „Anti-Krisztus Iszlám”, a „Poligámia”, a „Válás”, a „Nők helyzete az Iszlámban”, stb., hogy csak a leggyakoribbakat említsük. Ezzel az igazságot szeretnénk szolgálni, a becsületes emberekért tesszük, azokért akik tudatlanok, félreinformáltak, értük szeretnénk ezeket a kérdéseket mélyen, de tömören megvizsgálni.

1. A szent háború (Dzsihád)

Az iszlám kard által terjedt? Volt valaha a muszlimok emblémája a „Korán és a kard”? Voltak valaha a muszlimok imperialisták, és utána világi hatalmak és kizsákmányolók? Az emberek közül néhányan szeretnek igenlően gondolkodni erről; néhányan negatívan gondolkodnak, és mások határozatlanul, zavartan, vonakodnak a válaszadástól. De hol áll a Korán? Mit mutat ezzel kapcsolatban Muhammad története? Minden becsületes embernek kötelessége megtalálni a választ, azoknak, akik tisztelik az igazságot, az emberi méltóságot, és ha megtalálták a választ, másoknak is fel kell fedniük azt. A Korán világosan megmondja, hogy ha akarjuk, ha nem, a háború szükséges a létezéshez, a háború az élet egyik ténye, mindaddig, amíg a világon létezik igazságtalanság, elnyomás, önkényes hajlamok, önhatalmú célok. Ez tálán furcsán hangzik. De nem igazolja ezt a történelem azzal, hogy az emberiség – a korai történelemtől kezdve mostanáig – mindvégig szenvedett területi, civil és világháborúktól? És az nem tény, hogy a diadalmas szövetségesek haragja elmúlt a nyereség láttán, és a legyőzött ellenség láttán?

Manapság is állandó félelemben él az emberiség a háborúk kirobbanásának veszélye miatt, minden háborús övezetben. Tudott volna Isten nem venni tudomást ezekről a tényekről? Vagy elmulaszthatta volna a Korán az erre vonatkozó utasításokat megadni reális módon? Biztos, hogy nem! Ezért van az, hogy az iszlám a háborút jogosnak és igazságos dolognak tartja, ha az önvédelemből, az igazság helyreállításáért, szabadságért és békéért folyik.

A Korán így szól: „Előíratott nektek a harc, holott az ellenetekre van. Lehet, hogy valami ellenetekre van noha az jó nektek, és lehet, hogy szerettek valamit, noha az rossz nektek. Allahnak tudása van ti azonban nem tudtok.” (Korán 2:216)

„Ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket, egyeseket mások által, akkor bizony a földet elborította volna a romlás. Allah azonban kegyes az Ő teremtménnyei iránt.” (Korán 2:251)

„És ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – egyeseket mások által –, akkor áldozatul estek volna a rombolásnak szerzetescellák, templomok, zsinagógák és kultuszhelyek amelyekben Allah neve gyakorta elhangzik.” (Korán 22:40)

Mint ahogyan ezekből az idézetekből kiderül, az iszlám nem tolerálja az agressziót a saját oldaláról sem és más oldalról sem, nem látja szívesen az agresszív háborúkat, vagy az agresszív háborúkba való beavatkozást. A muszlimoknak azt parancsolta, hogy ne kezdeményezzenek ellenségeskedést, ne kezdjenek agressziót, és ne sértsék meg mások jogait. Hozzáfűzve az előző fejezetekben elhangzottakhoz, néhány idevágó Korán verset érdemes idézni.

Isten így szólt: „Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak! Ám ne hágjátok át Allah parancsait! Allah nem szereti azokat, akik áthágják a parancsait. Öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek, és űzzétek ki onnan őket, ahonnan kiűztek benneteket! A megkísértés rosszabb, mint az ölés. Ne harcoljatok azonban ellenük a Szent Mecsetnél, amíg ők nem harcolnak ellenetek ott. Ám hogyha harcolnak ellenetek, akkor öljétek meg őket! Ez lesz a hitetlenek fizetsége. Ha azonban felhagynak istentelen magatartásukkal és megtérnek, úgy Allah megbocsátó és könyörületes. Harcoljatok ellenük amíg nem lesz többé megkísértés, s amíg a hitvallás csupán Allahé lesz! Ha azonban fölhagynak és megtérnek, szűnjön meg az ellenségeskedés – kivéve az istentelenek ellen!” (Korán 2:190-193)

A háború nem célja az iszlámnak, és a muszlimoknak nem ez a normális lefolyás. Ez csak a legutolsó vessző végső megoldás, és csakis különleges körülmények között lehetséges, amikor már semmi más nem látszik megoldásnak. Ez a háború valódi státusza az iszlámban. Az iszlám a béke vallása, az iszlám jelentése béke; az Isten egyik neve a béke; a muszlimok mindennapi köszöntése és az angyalok köszöntése béke, a Paradicsom a béke otthona, a muszlim elnevezés pedig békést jelent. A béke az iszlám természete, a jelentése, az emblémája, és a célja. Minden létezőnek joga van az iszlám békéjét élvezni, és a békés muszlimok jóságát élvezni, függetlenül a vallásától, földrajzi és fajtabeli hovatartozásától, mindaddig amíg nem támadja az iszlámot vagy a muszlimokat. Ha a nem-muszlimok békések a muszlimokkal vagy akár közömbösek az iszlámmal szemben, akkor nincs helye a háborúnak ellenük. Nincs olyan vallási háború, amely az iszlámot ráerőszakolná nem-muszlimokra, mert ha az iszlám nem mély meggyőződésből fakad, ha nem belülről jön, akkor Isten nem fogadja el, és nem segíti azt, aki muszlimnak állítja magát. Ha létezik olyan vallás, vagy alkotmány, amely teljes vallási szabadságot garantál és megtiltja a vallási erőszakot, akkor az az iszlám, az iszlám egyedül.

A Korán így szól erről: „Nincs kényszer a vallásban! Immár látván látszik az igaz út különbsége a tévelygéstől. Aki megtagadja a bálványokat és hisz Allahban, az szilárd fogantyúban kapaszkodik, amely nem szakad el. Allah mindent hall és mindent tud.” (Korán 2:256)

Még a vallás terjesztésében is tilos bármiféle erőszakot alkalmazni, csakis békés módszereket szabad használni. Isten ezt mondja Muhammadnek: Hívjál a te Urad útjára bölcsességgel, és szép buzdítással! És szállj perbe velük úgy, ahogyan az a legjobb. Bizony Allah a legjobb tudója annak, aki eltévelyeg az Ő útjáról és Ő a legjobb tudója azoknak, akik az igaz útra vezéreltettek. (Korán 16:125)

És ne szállj perbe az írás népével csak úgy, ahogy az a legjobb – kivéve azokkal, akik vétkesek közöttük! És mondjátok: Hiszünk abban ami leküldetett hozzánk és hozzátok! A mi istenünk és a ti istenetek egy. És mi alávetjük magunkat neki. (*) (Korán 29:46)

(*) Írás népe = Akik Szent Írást kaptak: keresztények és a zsidók. – A fordító.

Na már most, ha az iszlám ennyire törekszik a békére, ha a muszlimok ennyire békések és ha a Korán ennyire kedveli a békét, akkor Muhammad miért indított háborúkat és miért vezetett csatákat? Miért mondja azt a Korán hogy „öljétek meg őket”, „harcoljatok ellenük”? Hogy ezt a látszólag ártatlan kérdést megvizsgálhassuk, meg kell említenünk néhány történelmi tényt, amik megelőzték és kísérték a muszlimok háborúit.

Miután Muhammad megkapta Istentől a megbizatást, összehívott egy nyilvános találkozót és elmondta a gyülekezetnek, hogy mit kapott, felszólította őket, hogy hagyják el a bálványimádást és higgyenek az egy igaz Istenben. Az első békés felszólítása nem csak ellenállásra, de gúnyolódásra, hahotázásra talált. Folyamatosan próbálta az embereinek átadni az áldott felhívást, de csak nagyon kevés sikert ért el. Mivel szabadon nem propagálhatta az iszlámot, ezért néhány éven át titokban prédikált, hogy kevés követőjének életét ne tegye ki veszélynek és ne okozzon nekik nehézségeket. Amikor azt a parancsot kapta Istentől, hogy nyíltan prédikáljon, üldöztetés, kínszenvedés és brutalitás volt a muszlimok osztályrésze. De az üldöztetés növelte a muszlimok számát. A hitetlenek mindent megpróbáltak, hogy elhallgattassák Isten hívását. De minnél inkább próbálkoztak a hitetlenek, Muhammad annál szilárdabban állt a muszlimokkal együtt. Amikor a hitetlenek nem tudták a hívők hitét megrendíteni bántással, elnyomással, a tulajdonuk elkobzásával, stb. akkor szigorú kiközösítésbe és heves száműzetési kampányba kezdtek a muszlimok ellen.

Néhány évig a muszlimok szörnyű körülmények között voltak, nem volt szabad prédikálniuk, eladniuk, vásárolniuk, házasodniuk, vagy bármelyik mekkai barátjukkal kapcsolatba lépniük. De ez sem rendítette meg a muszlimok hitét. A bojkott olyan sokáig tartott, hogy maguk a hitetlenek belefáradtak és fel kellett adniuk az egészet. De a bojkott megszűnése még nem jelentette a béke vagy a nyugalom előérzetét a hitetlenek oldaláról. Ellenkezőleg, az üldöztetés és az elnyomás tovább folytatódótt, de mindez hiábavaló volt, már ami a muszlimokat illeti. Végül, a hitetlenek tanácskozást tartottak, hogy mit tegyenek az iszlám megállítására és hogyan szabaduljanak meg Muhammadtól egyszer s mindenkorra. Egy határozat született mely szerint egy erős embert kell választani minden törzsből Muhammad meggyilkolására, az ágyában. Muhammad küldetése azonban nem erre a végre volt ítélve. Így Isten utasította, hogy hagyja el Mekkát, drága szülőotthonát, és költözzön Medinába újra egyesíteni a muszlim népet és a korai emigránsokat, akik már előbb elhagyták Mekkát. (Ld. Korán 8:30; 9:40) Ez volt a Hidzsra (*) vagy az emigráció nagy eseménye, amivel a muszlim naptár időszámítása kezdetét vette.

(*) Időszámításunk szerint 622-ben. – A fordító.

Mekkát elhagyva, a muszlimok gyakorlatilag mindent elhagytak: javaikat, vagyontárgyaikat, még családjukat is. Amint letelepedtek Medinában Muhammad békés prédikálásba kezdett, és előadta nyájas, szívélyes hívását az iszlámra. Néhányan szívesen fogadták Isten hívását, és a Muszlim közösség új tagjaivá váltak. Mások nem támadták ugyan az iszlámot, de maradtak hagyományos vallásuknál. És mivel Muhammad magasztos békére és refotmra volt hivatva, ezért békeszerződést kötött a nem-muszlimokkal, szabadságot és biztonságot biztosított nekik, és elsőként teremtette meg szívükben a szocio-nacionális lelkiismeretet, a szűk látókörű törzsi ellentétek helyett.

Amíg Muhammad bevezette ezeket a reformokat, próbálta a muszlim közösséget Medinában megszervezni, és megalapozni egy stabil, békés társadalmat, ahol muszlimok és nem-muszlimok egymás mellett élhettek volna, addig Mekkában az ellenségei nem pihentek. A muszlimok elleni gyűlöletük lángolt, és az iszlámot el akarták törölni.

Különböző terveket szőttek, és amint előállt egy új terv, azonnal hozzáfogtak a megvalósításához. Elhatározták, hogy egyszerre támadják meg Muhammadot kívülről és belülről. Megtervezték, hogy Medinát lerohanják, kirabolják, kifosztják, azutám visszamennek Mekkába annyi zsákmánnyal, amennyi csak a kezükben elfér. A nem-muszlimok Medinában szörnyen íriggyé váltak, amikor az iszlám népszerűségét látták, és azt a soha nem tapasztalt testvériséget, ami a muszlimok között volt. Tehát a mekkai ellenség ki akarta használni ezt, és egy belülről jövő támadást akart intézni a muszlimok ellen. Az irígy medinaiakra gyorsan hatott a mekkaiak buzdítása, és hamarosan problémák sorozata indult el egész Medinában.

Most már a muszlimokat folyamatos támadások érték a medinaiak részéről, és a mekkaiak szervezett fosztogatásait is elszenvedték. Eljutottak arra a pontra, amikor már nem tudták tovább állni az üldöztetést, és a támadásokat. Családjaikat erőszakkal elszakították tőlük. Tulajdonukat elkobozták. Ontották a vérüket. Erőszakkal távol tartották őket drága otthonuktól, szülővárosuktól; három menekülés-hullám vonult végig: kettö Abesszinába, egy pedig Medinába. Több mint tizenhárom évig állták ezeket a kinokat. A mekkai ellenség új taktikájával, már nem volt más lehetősége a muszlimoknak, mint várni a teljes megsemmisülést a sorozatos gyilkosságok által, vagy pedig megvédeni magukat az elnyomástól és az üldöztetéstől.

Ez elég paradox. Az iszlám azért jött, hogy biztosítsa nekünk a méltóságot, egyenességet, szabadságot, biztonságot és hogy Istennel, a Hatalmassal szövetségessé tegye őket, a Jóság Forrásával, a Segítség, Erő és Béke Forrásával. És mégis gyámoltalanok voltak és nyugtalanok, fenyegettettek és megfélemlíttettek. Az iszlám a béke megtartására hívta fel őket, megparancsolta nekik a jót és megtiltotta a rosszat, az elnyomottak segítségét, a leigázottak megszabadítását, és megtanította nekik, hogy Isten segíti az Ő szolgáit. De hogyan tudták volna ezeket a dolgokat megvalósítani, ha ők maguk voltak elnyomottak, ők maguk voltak leigázva, ők maguk voltak gyámoltalanok?

Ami leginkább megzavarta őket, az az volt, hogy a Korán hallgatott a problémáról, nem adott nekik utasítást arra nézve, hogy mit tegyenek. A zavarodottságuk nem tartott sokáig, és Isten könnyített a fájdalmukon, megoldást kínált problémáikra, és mindazokéra, akik hasonló problémákkal küzdenek.

Így hangzik Isten határozata: Allah megvédelmezi azokat, akik hisznek. Allah nem szeret senkit, aki áruló és hálátlan. Akik harcolnak, azok engedélyt kaptak arra, mivel jogtalanság érte őket – Allahnak meg van a hatalma arra, hogy megsegítse őket – akiket jogtalanul elűztek lakhelyeikről, csak azért, mert azt mondták: „A mi Urunk Allah”. És ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – egyeseket mások által –, akkor áldozatul estek volna a rombolásnak szerzetescellák, templomok, zsinagógák és egyéb kultuszhelyek amelyekben Allah neve gyakorta elhangzik. Allah nagyon is megsegíti azokat, akik segítik Őt. Allah erős és hatalmas, megsegíti azokat, akik, hogyha hatalmat adunk nekik a földön, akkor elvégzik az istentiszteletet, odaadják a zakatot, megparancsolják ami helyén való és megtiltják azt, ami elvetendő. Allahra tartozik a dolgok kimenetele. (Korán 22:38-41)

Ezzel az engedéllyel már nem kellet a muszlimoknak tűrni az üldöztetést és elnyomást. Részükről az volt a követelés, hogy álljon vissza nyugalom, legyenek újra békében és szabadságban, egyesülhessenek újra családjaikkal és kapják vissza javaikat. Csatáztak és háborúztak alattomos ellenségeikkel, akik megtagadták a muszlimok békéjét és szabadságát. De a muszlimok soha nem voltak agresszívak, nem rombolták le az otthonokat, terményt és jószágot, nem gyilkoltak nem harcoló gyereket, nőket és öregeket, vagy betegeket. (*)

(*) Nem támadtak, hanem védekeztek. – A fordító.

A muszlimok betartották ezeket a szabályokat és az Isten által előírt korlátok között maradtak. Ez olyasvalami volt, amit még nem tapasztaltak soha, sem azelőtt, sem azután. A kényszerítő körülmények miatt harcolniuk kellett, és betartva az alapelveket Isten felhívására harcoltak, ezért győzedelmeskedtek végül.

Olyan sok mindent elmondtak már, vagy leírtak a „könyörtelen” muszlimokról, akik egyszer csak előbukkantak a sötét Arábia égető és száraz sivatagjaiból, hogy elfoglalják a bizánci és perzsa területeket, és még Európába is bemerészkedtek. Sokan úgy gondolják, hogy azok a muszlimok vallási motívációtól indíttatva erőszakkal terjeszteni akarták az iszlámot, amennyire csak tudták. De sokan butának és naívnak tartják ezt a felfogást, mert az iszlám – természeténél fogva – nem lehet erőszakolt; és ha még állítólag ráerőszakolták is a legyőzött népekre, nem tartott sokáig, és a nem-muszlim népeket likvidálták az elfoglalt területeken. A történelem tanúsítja, hogy ahová elért az iszlám ott meg is maradt – kivéve Spanyolországot – ahol bizonyos okok játszottak közre –, és hogy bárhová mentek a muszlim hódítók, mindenhol együtt éltek a nem-muszlimokkal egymás mellett.

Sőt, abban is egyetértenek a történészek, hogy a muszlimok által elfoglalt területek „új-muszlimjai” igaz, őszinte, becsületes hívők lettek, ez pedig nem lehetséges, ha valakire ráerőszakolták az iszlámot.

Többre van szükség, mint erőszakos kényszerítésre, ahhoz, hogy egy ellenséges ember ilyen jó muszlimmá fejlődjön, és több kell ahhoz, hogy valaki fenntartsa és ápolja a „ráerőszakolt” vallást. Egy másik gondolkodásmód is létezik, amelyet azok mondanak magukénak, akik szeretik magukat intellektuális lényeknek vagy felvilágosult kritikusoknak nevezni. Ők nem elégednek meg ezzel a buta és naív véleménnyel az iszlám erőszakos terjesztéséről. Ők annak tulajdonítják az iszlám terjesztését és a muszlimok agresszív háborúit, – akiket fullasztott a forró és száraz Arábia –, hogy egyszerűen gazdasági szükségleteik és körülményeik kielégítetlenek voltak. Ezek a háborúk és kalandozások nem vallási vagy lelki okokból indultak el, hanem szükségleteik következményei csupán. Ez arra utalhat, hogy az arabok nem voltak önfeláldozók és áhítatosak, vagy hogy Muhammad halála után a követői már nem törődtek a vallással, hanem egyéni érdekeiket tették első helyre. És arra is utalhat, hogy az iszlám képtelen heves buzgalmat kelteni ezekben a muszlim arab katonákban. Ez több mindenre rámutat, és az „intellektuálisok” ebben bizonytalanok, nem tudják, melyiket válasszák a sok közül.

Van még egy változat, amely pár ember gondolata. Ők azzal magyarázzák a háborúkat, hogya Muszlimok szenvedélyesen vágytak a fosztogatásra és rablásra. Nem látnak más okot csak a vérontás vágyát, és a zsákmányra való törekvést. Nem akarnak semmiféle erényt látni az iszlámban, és nem tudnak elképzelni a muszlimoknak valamilyen magasabbrendű motivációt. A különböző változatot hírdetők között komoly vita folyik és néha akadémiai vitaként jelenik meg. De legyen, ahogy van. A probléma csak az, hogy egyik kritikus sem kísérelte meg komolyan megérteni a teljes kérdést, és nem is próbálta meg megjeleníteni az igazságot becsületes módon. Egyiknek sincs helyes rálátása, és erkölcsi bátorsága előállni az eset valódi igazságával. Milyen nehéz terhük lesz, ha egy napon rájönnek, hogy emberek millióit vezették félre! És micsoda felelősségük lesz, amikor egyszer megtudják, hogy mit követtek el az igazság, a muszlimok, és saját követőik ellen! Képtelenség itt most megjeleníteni az iszlám nézőpontját részletezve minden háború és csatára vonatkozólag. De van néhány fontos pont amelyek megvilágítják majd a probléma egészét.

Emlékeznünk kell arra, hogy Muhammad, akit Isten könyörülettel bízott meg, megpróbált tárgyalni a szomszédos területek vezetőivel, felhívta őket az iszlám felvételére és Isten kegyelmében való osztozásban. Arról is tudnunk kell, hogy ők nem csak elutasították ezt az áldott felhívást, hanem nyílt háborút indítottak a muszlimok ellen. Muhammad életében a bizánci és perzsa katonák több alkalommal megsértették a határvonalat, és többször betörtek muszlim területekre. Tehát a halála idején is harcban álltak szomszédaikkal. Az afférok tovább folytatódtak, és bármi történt is a későbbi generációk idején, azt ezeknek az incidenseknek a fényében kell vizsgálni. Ez azt jelentette, hogy a Keresztény Birodalom, beleértve Spanyolországot és Franciaországot háborúban állt a felbukkant iszlám világgal. A muszlimok európai kalandjait is ebben a megvalósításban kell nézni. Az a tény, hogy a Keresztény Birodalom egyetlen hatalomként működött, az a római pápa keresztények fölötti abszolút hatalmával magyarázható. Az is bizonyítja, hogy a kereszténység általánosan mozgósítható volt az iszlám elleni keresztes hadjáratok idején a középkorban, és még a huszadik század első negyedében is. Tehát, amikor Róma szentesítette az iszlám elleni háborút, akkor a muszlimoknak tagadhatatlan joga volt visszaütni bármelyik harcmezőn, – akár Palesztinában vagy a Termékeny Félholdon, Olaszországban, vagy Magyarországon. Ez vitte őket Spanyolországba és Dél-Franciaországba. Nem engedhették, hogy bekerítse őket a hatalmas erejű Perzsia és Bizánc. Azt sem várhatták meg, hogy lesöpörjék őket a föld színéről. Bizánc megparancsolta Muhammad meggyilkolását, és levágott fejének bemutatását a királyi udvarnak – ez olyan pogány szokás, amit a keresztényekkel követtek el az első keresztények idején. Akárhogy is, be kell ismernünk, hogy a későbbi századokban volt néhány háború, amelynek semmi köze nem volt az iszlámhoz, noha muszlimok harcolták. Nem az iszlám terjesztése volt az oka, hanem területi érdekek, és talán személyes okok is közrejátszottak. Az agresszió az agresszió, akár muszlimoktól jön, akár ellenük, és az iszlám viselkedése az agresszióval szemben ismert, és változatlan. Tehát, ha agresszió volt ezekben a későbbi háborúkban, akkor az igazságtalan volt az iszlám szerint, és Isten nem fogadta el.

Egyik kritikus sem próbálta megérteni azoknak a korai századoknak a körülményeit és természetét. A tömegkommunikációs média ismeretlen volt. Nem volt újság, rádió, televízió, vagy akár postai szolgálat. Nem volt lehetőség nyilvános információra vagy prédikációra, csak személyes kontaktus lévén. Nem volt tisztelete az életnek, vagy az egyéni vagyonnak, javaknak, vagy a gyenge nemzetnek.
Nem volt szabad a vélemény kimondás, vagy a biztonság. Ha valaki kiállt valami nemes dologért, vagy valami népszerűtlen hittel állt elő, akkor veszélyben volt. Ezt bizonyítja Szokratész, a görög filozófus története, vagy a korai kereszténység története, vagy éppen a korai muszlimok története. Sok küldött próbált már különös üzenetet átadni vezetőknek, de sohasem tértek vissza életben. Hidegvérrel meggyilkolták őket, vagy nagyszerű vendéglátóik elfogták őket. Ennyi nehézséggel kellett Arábia muszlimjainak szembesülni, és ilyen körülmények között kellet dolgozniuk. Volt egy üzenetük az emberiség részére, egy tettük az emberiségért, egy formulájuk, amely üdvösségre visz, ha betartják.
A Korán azt mondja: „hívjál a te Urad útjára bölcsességgel, szép buzdítással, és szállj velük perbe úgy, ahogy a legjobb.” (Korán 16:125) De ki volt arra felkészülve, hogy Isten békés felhívását meghallgassa? Az tény, hogy a hitetlenek gyakran elkerülték a Prófétát, nehogy megérintse őket prédikálása. Ellenszegültek az iszlám békés hívásának. A korai arábiai tapasztalatok megtanították a muszlimokat arra, hogy a legjobb békésnek és ugyanakkor elővigyázatosnak lenni; akkor lehet valaki békés, ha elég erős ahhoz, hogy megőrizze a békéjét. Jobban visszhangzik a béke hangja abból a szájból, amelynek tulajdonosa képes lenne elnyomásra és leigázásra. Na már most, Isten parancsára meg kellett ismertetniük az iszlámot, az egész földkerekséggel, de nem volt telekommunikációs rendszer, újság, vagy bármilyen más tömegkommunikációs eszköz. Csak egyetlen mód volt, nevezetesen a személyes és direkt kontaktus, amihez viszont át kellett hágniuk a határokat. De ezt nem tehették kis, fegyevertelen csoportokban. Tehát, olyan nagy, felszerelt csoportokkal kellett mozogniuk, mint egy hadsereg, ami valójában persze nem hadsereg volt. Különböző irányokból különböző alkalmakkor lépték át a határokat, amit figyelembe kell venni. Néhány országban nagy szeretettel fogadta őket a nép, amely nép hosszú ideje volt a bizánciak vagy a perzsák elnyomása alatt. Néhány más területen először azoknak ajánlották az iszlámot, akik készek voltak a befogadására, és sok ilyen ember volt. Akik nem vették fel az iszlámot, azoknak adót kellett fizetniük, amely a Zakattal (Az iszlám-adó) egyenlő mértékű volt.

Az adó fizettetésnek több oka volt:

hogy biztosak legyenek abban, hogy az adófizető tudja, mit tett, hogy az iszlámot bemutatták neki de ő elutasította;

vállalták ezzel az adófizető védelmét és garantálták a biztonságot és a szabadságát ugyanúgy, mint a muszlimoknak; mert bármilyen veszély éri őt az a muszlim honfitársára is veszélyes, és hogy megvédje a muszlimokat ahhoz a nem-muszlimokat is meg kellet védeniük;

hogy az új állam eltartása védve legyen minden szektorban muszlim és nem-muszlim oldalról: a Zakat formájában, adófizetés formájában, amely mind a nép érdekében volt felhasználva.

hogy biztosak legyenek abban, hogy nem ellenségesek velük, és új testvéreikkel szemben, vagy hogy nem fognak bajt okozni muszlim honfitársaiknak.

Azok, akik elutasították az iszlámot, és nem akartak adót sem fizetni és nem akartak együttműködni más körzettel, azok megnehezítették saját dolgukat. Ellenségeskedést szültek kezdetben, és egyre több problémát teremtettek, nem is annyira honfitársaiknak, az adófizetőiknek. Nemzeti értelemben, ez a viselkedés hűtlenség, árulás volt; emberi értelemben is; társadalmi értelemben gondatlanság; katonai értelemben provokatív. De a gyakorlatban az ilyen viselkedést el kellett nyomni, nem is annyira az újonnan jöttek érdekében, amelyben ezek a hitszegők éltek. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor erőszakra kerülhetett sor, hogy ezek az emberek belássák, mik a kötelességeik: akár muszlimként, az iszlámot szabad akaratból felvéve, akár lojális adófizető állampolgárként, együtt kell élniük honfitársaikkal és egyenlő jogokban és kötelességekben kell osztozniuk.

Bölcsen tennék ezek a kritikusok, ha tanulmányoznák a Koránt őszinte, becsületes érdeklődéssel, a háborúra és a békére vonatkozólag. És még az is bölcsebb lenne, ha tanulmányoznák a „meghódított” népek helyzetét és életvitelét azelőtt, hogy kapcsolatba kerültek a muszlimokkal, és azután. Mit fognak mondani, ha rájönnek, hogy a bizánciak és a perzsák által elfoglalt területek népei könyörögtek a muszlimoknak, hogy jöjjenek és szabadítsák fel őket az elnyomás alól? Mit fognak gondolni, ha történetesen felfedezik, hogy a muszlim „hódítók” szívélyes fogadtatásban részesültek az átlagemberek és a vallási pátriárkák részéről, akik vágytak a muszlimok védelmére és a muszlimok igazságos vezetésére?
Hogyan magyarázzák azt a jelenséget, hogy az „elfoglalt” népek gyakran harcoltak a támadó muszlimok oldalán az elnyomóikkal szemben? Hogyan fogják fel a „megtámadott” területek jólétét, szabadságát, fejlődését az iszlám alatt, összehasonlítva, mi volt látható ott azelőtt? Mi nem akarunk megállapítani semmit, és elhamarkodott következtetést sem akarunk levonni. Mi egyszerűen hisszük, hogy a kérdés több figyelmet igényel és komoly kutatást kíván. A válasz bizonyára nagyon érdekes lesz. Talán nyugati ésszel könnyebb úgy felfogni, ha az egész problémát a mai világra vetítve festjük le. A nyugati szövetségesek mély kapcsolata Berlinen túl, az elnyomottak könyörgése mindenhol, a dél-koreaiak aggodalma, a laosiak félelme, a NATO ügyek, a SEATO-esetek, a kommunista bázis instabilitása, mind segíthet a nyugati észnek a múlt századok megértésében és a mai aktuális muszlim politika megértésében is.

Az az ötlet, miszerint a muszlimok külviági háborúinak gazdasági okai voltak, szintén több vizsgálatot igényel. Bár látszólag biztosnak tűnik, ez a feltételezés, valójában az ötlet kitalálói nem tanulmányozták komolyan az esetet. Igazán azt hiszik, hogy a gazdasági szükségletek miatt lépték át a muszlimok sürgősen az arábiai határt? Milyen alapon feltételezik, hogy Arábia – az ókori üzleti központjaival, völgyeivel és oázisaival – nem volt képes tovább produkálni annyit, amennyi elég lett volna a muszlimoknak? Van tudomásuk arról, hogy mennyi hasznuk volt ebből a „támadó” muszlimoknak maguknak, és hogy mennyit osztottak ki ebből az általuk igazgatott népnek, és hogy mennyit küldtek vissza a központi igazgatásnak, Medinába, vagy Damaszkuszba, vagy Bagdadba, vagy Kairóba? Összehasonlították az „elfoglalt” területek bevételét az iszlám előtt és után, és úgy találták, hogy a „támadók” egyszerűen önérdekű üzleti kalandorok voltak? Van valami okuk azt hinni, hogy azok a muszlimok többet vettek el, vagy többet nyertek, mint amennyit belefektettek? Találtak valami olyanra utaló dolgot, hogy a központi vezetés Arábiában adókat kapott az „elfoglalt” területekről, amely a kormányzóság fejlesztéséhez szükségeltetett, és ha így volt, akkor mennyi adót kapott, és hogy annyiért érdemes volt-e kalandozni az ismeretlen világban? Összegyűjtöttek talán valós információkat arról, hogy Arábia elsőbbséget élvezett a ráfordított költségekben, vagy a fejlesztési programban előnyben részesült az „elfoglalt” területekkel szemben? Végül, volt Arábiában hirtelen „népesség robbanás”, amely kényszerítette őket a háború vagy gazdasági felderítésre? A muszlimok és nem-muszlimok kapcsolatát a gazdasági szükségletek terminusában, egy regényben lehetne inkább bemutatni, és bizonyára rokonszenves lenne, de nem tartalmaznak igazán komoly igazságot. A legkisebb gond az, hogy ez a kísérlet egyáltalán nem kielégítő és nem teljes. Sokat kell még tenni a kutatásban, elemzésben, összehasonlításban. Amíg ezt nem teszik meg, addig egyik kritikusnak sincs erkölcsi joga ahhoz, hogy a maga teóriáját tévedhetetlennek, vagy érvényesnek kiáltsa ki. Az iszlám áldott felhívást intéz a kritikusokhoz, hogy komolyan kíséreljék meg az igazság felkutatását.

Nem szükséges komolyan figyelembe venni azt a véleményt, hogy a muszlimok háborúi zsákmányért folytak. Mi lehet ennél sablonosabb, mint ez az állítás? Egy kis tanulmányozással már is rájövünk, hogy csöppet sem értelmes és erkölcsös, ez a magyarázat, és hogy semmi köze nincs az igazsághoz. Ugyanazokat a kérdéseket lehetne feltenni, mint a 3. és 4. pontban, hogy megtudjuk, mennyit zsákmányoltak a muszlimok a kalandozásaik során, mennyit küldtek vissza Arábiába, és hány emberük ment haza teli haszonnal, zsákmánnyal. Ne is említsük a „kifosztott” területek virágzását, újjászületését, jólétét, a „kifosztók” uralma alatt. Azt meg sem említjük, hogy mennyi bántalom, üldöztetés érte a muszlimokat, a hatalmas veszteségeken túl emberéletben, és javakban egyaránt. Egyszerűen csak jobban utána kell nézni a dolgoknak, és több felelősséggel kell a következtetést levonni. Azt mindenképp meg kell jegyezni, hogy bármilyen javakat is gyűjtöttek össze a muszlimok, az semmiképpen sem hasonlítható össze azzal, amit elveszítettek elkobzás, bitorlás, üldöztetés, és más provokatív akciók által, amelyek a rosszindulatú ellenség részéről érték a muszlimokat. Akár figyelembe veszik a kritikusok ezt a megvilágítást, akár nem, a tény akkor is az, hogy az iszlám a béke vallása a szó legtágabb értelmében; és az igazságtalan háborúzás mindig tiltva volt az iszlám tanítása által; hogy az agressziót sohasem fogadta el; és hogy erőszakolni senkire sem lehet; és hogy az iszlám terjesztése sohasem történhetett elnyomással vagy kényszerítéssel; és hogy a sikkasztást Isten sohasem bocsájtja meg, és az iszlám nem tartja elfogadhatónak. Ha bárki is eltorzítja vagy elferdíti az iszlám tanítását, az saját magának árt, mert ez Isten vallása, és ez az út egyenesen Hozzá vezet, életben maradt a legnehezebb körülmények között, és mindig is meg fog maradni a boldog végzethez vezető hídként. Ha ebben kételkednének ezek a kritikusok, akkor bölcsen tennék, ha tanulmányoznák az iszlámot, újra elolvasnák a Koránt, és felfrissítenék a történelem tudásukat. Az a tény, hogy gazdasági fellendülés és gazdasági újjászületés követte az iszlám terjeszkedését az „elfoglalt” területeken, még nem jelenti azt, hogy a muszlimok gazdasági nyereségben vagy katonai zsákmányban részsültek. Még ha ezek az állítólagos zsákmányok ösztönzőek voltak is az iszlám későbbi periódusaiban, akkor sem kedveli jobban az iszlám a háborút a békénél, és a muszlimok zsákmányolási étvágyát.
Jobb magyarázatai vannak ennek. Tisztán érthető lesz azok számára, akik közeli kapcsolatban állnak a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme közötti kapcsolattal, ahol a protestantizmus, más tényezőkkel együtt, a kapitalizmus felemelkedéséhez vezetett. Ettől függetlenül senki sem gondolja komolyan, hogy a protestánsok gazdaságilag előnyőssé fejlesztették etikájukat, vagy hogy a modern kapitalizmus a mai napig a protestáns etikától függ.

folytatás