Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

2. Jézus, Mária fia

Az emberiség történelmének egyik legvitatottabb problémája Jézus-kérdése. Teljesen Isten volt, vagy csak ember, vagy egy sémi-félisten volt, vagy sémi-félember, vagy egyszerre mindkettő? Igazi volt vagy csak egy csaló? Közönséges úton született, apától és anyától, mint minden gyerek? Télen született vagy nyáron? Sok ehhez hasonló kérdést tesznek fel a keresztények és a nem-keresztények egyaránt. Az ezzel kapcsolatos viták Jézus idejétől kezdve egészen napjainkig tartanak. A keresztény felekezetek között több eltérő vélemény létezik, gyakran igen fontos aspektusokban, ezeket a kérdéseket illetően is. Ezt ugyanúgy tudják a keresztények, mint a nem-keresztények. De mit mond az iszlám? Fel tud mutatni az iszlám valamilyen forrást erre a kérdésre válaszul? (*)

(*) Nincs megegyezés Jézus életének fontos motívumaiban: hogyan, mikor, és hol született, élt, kapta meg a küldetését, meghalt, el lett temetve; valóban követett-e el csodákat és miket; mikor, hol, egyáltalán feltámadt-e a halálból. A kritikához hozzásegít Quazi Muhammad Barakatullah, Jézus Mária fia, csalódás, vagy tény című könyve (Philadelphia, Dowance Company).

Mielőtt bármit mondanánk három dolgot tisztázni kell. Először a muszlimok egész könnyű helyzetben vannak, már ami az iszlám véleményét illeti Jézussal kapcsolatban; a muszlimok elméje nyugodt, lelkiismereük tiszta, hitük erős. Másodszor, a muszlimok Isten-fogalma, a vallás, prófétaság kinyilatkoztatás és emberiség-fogalma lehetővé teszi számunkra, hogy Jézust nem csak történelmi tényként fogadják el, hanem Isten egyik magasrendű prófétájának tartsák. Meg kell jegyeznünk, hogy Jézus elfogadása az iszlám egyik alapvető hittétele, és a muszlimok sohasem gondolnak Jézusra negatívan. A muszlimok tiltják Jézus vagy bármely más próféta becsmérlését. Harmadszor, meg kell említeni a Korán tanítását. Bár az iszlám hite Jézussal kapcsolatban, nagyon népszerűtlen a keresztények körében, mégis el kell mondani, hogy semmilyen módon nem csökkenti Jézus szerepének fontosságát, nem becsüli alá jellemét és nem alacsonyítja le nagyszerű személyiségét.

Ellenkezőleg, az iszlám hit Jézust a legtiszteletreméltóbb módon festi le, és olyan magasra helyezi, amilyen helyet Isten maga adott neki. Valójában, a muszlimok jobban tisztelik Jézust, mint sok keresztény. De az iszlám véleményét nem szabad félreérteni. Nem szabad lecsillapításnak, hízelgésnek, kompromisszumnak venni. Ezt igaznak kell venni, amiben a muszlimok rendíthetetlenül hisznek, és hinni is fognak.

Ez a tegnap, a ma, és a holnap igazsága. A körülmény, amelyben Jézus született és felnőtt figyelmet igényel. Sajátságos emberekhez lett küldve, különös jellemzőik a következők voltak: (1) közbeszúrtak dolgokat és elferdítették a Szentírásukat, a jelentésre és szavakra vonatkozóan. (2) Elutasították a prófétákat köztük Jézust is, néhányat meg is öltek közülük; és (3) nyíltan, felelőtlenek voltak a vagyonukkal szemben.

Így szól a Korán: „Ti zsidók, vajon valahányszor egy próféta olyasvalamit hozott nektek, ami nem volt ínyetekre, akkor felfuvalkodtatok, s egyeseket hazugsággal vádoltatok, másokat pedig megöltetek?” (Korán 2:87)

Allah bizony meghallotta azoknak a szavát, akik azt mondták: „Allah szegény, ám mi gazdagok vagyunk.” Le fogjuk írni a végső számadáshoz, amit mondtak, s azt, hogy megölték jogtalanul a prófétákat, s azt mondjuk majd nekik: „Izleljétek meg a Pokol tüzének kínját!” (Korán 3:181)

„És mivel megszegték az egyezségüket, megátkoztuk őket és megkeményítettük a szívüket. Az Írás szavait kiforgatják a helyükről és elfelejtették egy részét annak, ami intés gyanánt leküldetett nekik.” (Korán 5:13-14)

Ez volt a második természetük azoknak az embereknek, akikhez Jézus küldetett. A születési dátumát a kertesztények egyik évszakra sem tudják tenni. „A csillagászok még mindig nem találtak tudományos magyarázátot a Betlehemi csillagra ... Sem a születési év, sem a hónap nem ismert, amikor a csillag feltűnt...

A történészek úgy tartják, hogy legkorábban időszámításunk előtt 11-ben, a legkésőbb időszámításunk utáu 4-ben lehetett ...
Azt sem tudják biztosan, hogy az év mely időszakában született, de valószínűbb, hogy tavasszal inkább mint decemberben ...” (Mrs. Simone Daro Gossner, az USA Hadi Vizsgálatai c. cikkében írta az Edmonton Journal c. lapban, 1960. december 23-án.)

Akárhogy is van, a muszlimok fontosabbnak tartják azt a kérdést, hogy hogyan született. Jézus idejéig három teremtményt hozott létre Isten bölcsességének, hatalmának tiszta erejéből. Először egy embert teremtett fizikai beavatkozás nélkül, apa és anya nélkül, ez volt Ádám. Másodszor, volt egy emberi létező, akit apa és anya létezése nélkül teremtett ez volt Éva. Őt előzte meg Ádám, aki az emberiség szimbólikus vagy figuratív atyja. Harmadszor, emberek millióit teremtette meg az anya és apa normális intim érintkezésének útján.

A különös , kíváncsi és igényes elme meggondolja annak a negyedik-féle teremtménynek a lehetőségét, aki emberi apa nélkül jön létre. Úgy látszik, Isten meg is valósította ezt Jézus megteremtésével, talán azért, hogy mind a négyféle teremtmény létrejöjjön (apa-anya nélkül; apa nélkül; anya nélkül; és apa-anya érintkezésén keresztül; A fordító.), a Teremtő hatalmát illusztrálva minden lehetséges formában.

Jézus születése a Becsületes Máriának csoda volt, Isten akaratának beteljesülése. Az effajta teremtmény létrejöttének lehetősége abban az időben talán érthetőbb volt, mint érdekes. Úgy tűnik, az orvoslás egész népszerű volt ilyen-olyan módon, ilyen-olyan régiókban. Jézus kortársai letértek Isten útjáról és makacsok voltak. Isten megmutatta nekik hatalmát, egy újfajta teremtmény létrehozásával. Megmutatta nekik, hogy hatalma végtelen és hogy csak üdvözülhetnek, ha alávetik magukat nagy akaratának és hisznek benne. Jézus teremtésével élő illusztrációt kaptak. Ez talán előre vetítette a későbbi csodát, ahogyan Isten segített Jézuson, a csodát, ami többé-kevésbé orvosi természetű volt. Le kell szögeznünk, hogy Jézus születésének ez a feltételézett módja nem a Koránra, vagy Muhammad hagyományaira alapul. Ez a négy logikus változata a teremtésnek és hogy Jézus a negyedik-féle teremtmény, ez csupán az író személyes nézete és saját hipotézise. Ez a személyes nézet pedig nem a Korán vagy a Hagyományok útmutatása. Akár érvényes ez a négyféle teremtményről szóló nézet, akár nem, semmiképpen sem okoz gondot a muszlimok a Korán igazába vetett hitében, és nem mond ellent Jézus csodás létének és Isten szolgálatának. Mindenképpen jobb a teljes pontot figyelembe venni. Na már most, ha bárki Isten fiának, vagy Istennek kívánja nevezni Jézust, azért mert emberi apa nélkül teremtetett, akkor ugyanezt kell tennie Ádámmal is akinek sem apja sem anyja nem volt. És ha Isten atyasága felmerült figuratív értelemben, akkor az egész emberiségre vonatkoztatható, különösen azokra, akik életüket Isten szolgálatára tették fel. (*)

(*) A Jézus korabeli szóhasználatban szószerint ezt jelentette az Isten fia – kifejezés. – A fordító.

Az emberi létezők Isten kiemelkedő teremtményei, ebben az értelemben az Ő gyermekei. Akár szószerint, akár figuratív értelemben merül fel Isten atyasága, semmiképp nem lehet csak Jézusra vonatkoztatni, kihagyni a legelsőt, Ádámot, és a másodikat az egész emberiséget. A Korán a következőképp beszéli el Jézus születését:

És emlékezzél meg az írásban Máriáról! Emlékezz arra amikor visszavonult a hozzátartozóitól egy keleti helyre! És elfüggönyözte magát tőlük. És elküldték hozzá lelkünket. És az tökéletes ember képében mutatkozott meg előtte. Mária azt mondta: „Menedékért fohászkodom az Irgalmashoz tetőled! Ha Istenfélő vagy, nem közeledsz hozzám!”

„Én csakugyan a te Urad Küldötte vagyok” – mondta az – „és az a küldetésem, hogy tiszta fiúgyermeket ajándékozzak neked.”

Mária azt mondta: „Honnan lenne nékem fiam, holott nem illetett engem ember és nem vagyok céda!”

„Eképpen lesz” – mondta – „a te Urad azt mondta:

Könnyű ez nekem. És neked ajándékozzuk, hogy csodás jellé tegyük őt az embereknek és irgalmunkat tanúsítsuk szolgáinknak. Eldöntött dolog ez!”

Akkor várandós lett vele. És visszavonult terhével egy távoli helyre. És a szülési fájdalmak arra késztették, hogy egy pálmafa tövébe menjen. Azt mondta: „Bárcsak még ezelőtt meghaltam volna és lennék feledéssel feledve!”

Ám fölkiáltott hozzá alulról a gyermek Jézus: „Ne légy szomorú! Az Urad máris csermelyt fakasztott alattad! És rázd meg magadhoz húzva a pálma törzsét hadd hullasson rád friss érett datolyát! És egyél és igyál és örvendezz!”

És ha meglátsz egy embert, akkor mondjad: „Böjtölést fogadtam az Irgalmasnak, azért nem fogok ma senki emberhez szólni.”

Elment akkor Mária véle az ő népéhez karjain víve őt. Azok azt mondták: „Mária, hallatlan dolgot cselekedtél! Áron leánytestvére! Pedig a te atyád nem volt rossz ember s az anyád sem volt céda!”

Mária ekkor a gyermek Jézusra mutatott. Azok azt mondták: „Hogyan beszélhetnénk egy kisgyermekkel, aki még bölcsőben fekszik?”

A gyermek azt mondta: „Allah szolgája vagyok! Odaadta nékem az Írást és prófétává tett. És áldottá tett engem legyek bárhol is, és elrendelte nekem az imádkozást és az alamizsnálkodást, amíg csak élek és hogy anyám iránt jámbor legyek. És nem tett engem hatalmaskodóvá és szerencsétlenné. És békesség legyen velem azon a napon, amikor megszülettem, és azon a napon, amikor meghalok, és azon a napon, amikor új életre támadok föl.”

Ez Jézus, Mária fia, az igazság szava szerint, amelyne ők még egyre kételkedtek. Nem illik Allahhoz az, hogy fiat nemzzen. Magasztaltassék! Ha döntést hoz egy dologban csupán azt mondja annak: „Legyél!” – és az van. Bizony Allah az én Uram és a ti Uratok. Szolgáljátok hát Őt. Ez az egyenes út. (Korán 19:16-36). (Ld. még Korán 3:42-64; 4:171-172; 5:17; 5:72-75; 25:2; 43:57-65)

A misszió, amit Isten Jézusra bízott, nem a megváltás volt, teljes bűnhődés és véráldozat által, hanem megváltás a jó erénye, a helyes irányadás, az önfegyelem, az ellustult elmék felfrissítése, és a megkeményedett lelkek meglágyulása által. A küldetése az volt, hogy bevezesse Isten igaz vallását és helyreállítsa kinyilatkoztatását, amelyet elferdítettek és összezavartak. Hogy felfrissítse az ellustult elméket, és hogy a kemény lelkeket meglágyítsa, Jézus nem csak prédikálta Isten szavát hanem csodás jeleket és „csodákat” tett küldetése alatt. Logikus és lelki bizonyságok léteznek, éppúgy, mint „természetfölöttiek is, amiket Isten helyezett Jézus kezébe, hogy megmutathassa Isten útját a keményszívűeknek. Erről így beszél a Korán:

Emlékezzetek arra, amikor az angyalok azt mondták: „Ó, Mária! Allah hívül ad néked egy igét, amely Tőle ered, a neve Jézus, a messiás, Mária fia. Nagy becsben fog állani az evilágon és a túlvilágon s azokhoz fog tartozni, akik közel állnak Allahhoz. Már a bölcsőben szólni fog az emberekhez, majd érett fővel is, s az igazak közé fog tartozni.

„Uram!” – mondta Mária. ”Honnan lenne nékem fiam, holott nem illetett engem ember?”

„Eképpen lesz” – mondta. Allah azt teremt amit akar. Ha egy dolgot elhatározott, akkor csupán azt mondja annak: „Legyél!” – és az van.

És Allah megtanítja néki az Írást, a bölcsességet, a Tórát, és az Evangéliumot. És Allah elküldi őt küldött gyanánt Izrael fiaihoz, akikhez eképpen szól: –Jellel jöttem hozzátok a ti Uratoktól: Teremtek nektek agyagból valamit, ami úgy fest, mint a madár. Életet lehelek belé, s – Allah engedelmével – igazi madár lesz. Meggyógyítom – Allah engedelmével – azt, aki születésétől fogva vak, s meggyógyítom a leprást és feltámasztom a halottakat. Hírül adom nektek, hogy mit esztek és mit tároltok házaitokban. Mindebben jel van számotokra, ha különben hívők vagytok. És eljöttem megerősítendő azt, ami a Tórából előttem volt, s hogy megengedettnek nyilvánítsak nektek egyet s mást, amit törvényetek megtiltott számotokra. Csodás jellel jöttem el hozzátok a ti Uratoktól. Féljétek hát Allahot és engedelmeskedjetek nekem! Allah az én Uram és a ti Uratok. Szolgáljátok Őt. Ez az egyenes út.” (Korán 3:45-51)

Azután Isten így szólt: Jézus, Mária fia! Emlékezz a kegyelemre, amelyet irántad és szülőanyád iránt tanúsítottam! Megerősítettelek a Szentlélekkel úgy, hogy mint gyermek a bölcsőben szóltál az emberekhez, és később mint felnőtt. És emlékezz arra, amikor megtanítottam néked az Írást és a bölcsességet, a Tórát és az Evangéliumot! És emlékezz arra amikor az én engedelmemmel agyagból teremtettél valamit, ami úgy fest, mint a madár, és életet leheltél belé, s az én engedelmemmel igazi madár lett. És emlékezz arra, amikor az én engedelmemmel meggyógyítottad azt, aki születésétől fogva vak volt, és a leprást, és emlékezz arra, amikor az én engedelmemmel föltámasztottad a halottat a sírjából, és emlékezz arra, amikor távol tartottam tőled Izrael fiait és nem bántottak, amikor nyilvánvaló bizonyítékokkal felkerested őket, s amikor azok, akik hitetlenek azt mondták: „Ez nyilvánvaló varázslat!” ...

És emlékezzetek arra, amikor Allah azt mondta: „Jézus, Mária fia! Mondtad-e vajon te az embereknek azt, hogy vegyetek engem és anyámat Allah mellé két Istennek?” Jézus pedig azt mondta: „Magasztaltassál! Hogy jönnék én ahhoz, hogy olyasmit mondjak, amihez nincsen jogom. Csak azt mondtam nékik, amit Te parancsoltál nekem, hogy: Szolgáljátok Allahot, az én Uramat és a ti Uratokat. És tanú voltam velük szemben ameddig közöttük tartózkodtam. Miután pedig magadhoz szólítottál engem, Te lettél az Őrző fellettük. Te vagy minden dolog tanúja.” (Korán 5:110-117)

Ez a vers csupán megjelenítője a számos verseknek, amelyek a Koránban erről szólnak.

Mind azt bizonyítják, hogy Jézus sohasem állította magáról, hogy Isten fia, vagy hogy isten, mindig úgy beszélt magáról, hogy ő az Isten szolgája, apostola, éppen úgy mint az előttevalók. A Korán így beszél erről a tényről: És az ő nyomukba küldtük Jézust, Mária fiát, bizonyságául annak, ami a Tórából előtte volt. És adtuk néki az Evangéliumot – útmutatással és fényességgel benne –, hogy bebizonyítsa azt, ami a Tórából előtte volt útmutatásként és intésként az istenfélőknek.

Hitetlenek azok, akik azt mondják: „Allah: a Messiás, Mária fia.” De maga a Messiás azt mondta: „Izrael fiai! Szolgáljátok Allahot az én Uramat és a ti Uratokat!” Aki Allah mellé társít, annak Allah megtíltja a Paradicsomot. Annak lakhelye a Pokol tüze lesz. A vétkeseknek nincsenek segítőik! Hitetlenek azok, akik azt mondják: „Allah a három közül a harmadik.” (*)

(*) Ez a Szentháromságra vonatkozik. – A fordító.

De nincs más Isten csak egyetlen Isten!

Ha nem hagyják abba azt, amit mondanak – bizony a hitetleneket közülük fájdalmas büntetés fogja súlytani. Vajon nem akarnak inkább megbánással fordulni Allahhoz és az Ő megbocsátását kérni? Allah Megbocsátó és Könyörületes. A Messiás, Mária fia csupán egy küldött. Már előtte is eltávoztak a küldöttek az élők sorából. Az ő anyja az igazak közül való. Mindketten a közönséges halandókhoz hasonlóan enni szoktak. Nézd meg, hogyan magyarázzuk el nekik világosan a jeleket, aztán nézd meg, hogyan fordulnak el azoktól. Mondd: „Ti, Írás birtokosai! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban, és ne mondjatok Allahról mást, csak igazságot!”

És ne kövessétek olyan emberek kényét, akik már korábban eltévelyedtek, sokakat vittek tévedésbe és ők maguk eltévelyedtek az igaz úttól! (Korán 5:72-75); (Ld. még 4:171-172)

Jézus kezdete vitatott volt. Ugyanúgy a vége is. A köztes időben pedig állhatatosan végezte küldetését megerősödve Isten könyve által, a bölcsesség világos jelek és a Szentlélek által. Mégis nagyon kevesen fogadták el őt teljes szívvel. Bár toleráns és béketűrő volt, mégsem tolerálta Izrael gyermekeinek odadó áhítatát a törvény betűi iránt, a törvény szellemének hátrányára.

Elutasították, támadták őt, és kitervelték erőszakos halálát. Szokásos volt prófétáikat elutasítani, és néhányat közülük megölni. Jézus sem volt kivétel e szabály alól. Majdnem megölték a kereszten. Valójában úgy hitték, hogy keresztrefeszítették őt. A történet emelkedett és drámai, és a gyász szent lett a keresztények számára, de nem úgy a zsidóknak.

A terv az volt, hogy keresztrefeszítik Jézust. Valóban beteljesítették; de valaki más volt, akit helyette megfeszítettek.

Jézust magát Isten megsegítette és megmentette őt az ellenségtől. Isten azzal koronázta küldetését, hogy megmentette őt az erőszakos haláltól és felemelte az égbe.

Akár a magasságossá válás értelmében lett felemelve, akár élő testtel és lélekkel, vagy természetes halála után lett felemelve, a muszlimoknak ez nem változtatja meg hitük lényegét. Ez nem alapvető hittétel, mert ami fontos a muszlimok számára az az, amit Isten mond; és Isten azt mondta, hogy Jézus nem volt keresztrefeszítve, hanem felemelkedett Hozzá.

Így mondja el a Korán Jézus végét: „Az Írás birtokosai azt kívánják tőled (Muhammad), hogy küldetésed bizonyságául küldess le nekik egy írást az égből. Mózestől hajdan ennél nagyobbat kívántak, amikor azt mondták neki: „Mutasd meg nekünk Allahot szemmel láthatóan!” És istentelenségükért mennykő súlytotta őket. Azután elővették az aranyborjút – miután nyilvánvaló bizonyítékokat kaptak. Ám mi elnéztük ezt és nyilvánvaló hatalmat adtunk Mózesnek. És fölemeltük feléjük a Sínai hegyet a velük kötött egyezség zálogául, és azt mondtuk nekik: „Lépjetek be a kapun és boruljatok a földre!” És azt mondtuk nekik: „Ne hágjátok át a Sabbatra vonatkozó parancsomat!” És erős egyezséget kötöttünk velük. És mivel megszegték az egyezségünket, nem hittek Allah jeleiben, jogtalanul megölték prófétáikat és azt mondták: „A szívünk körülmetéletlen!” – de nem, Allah lepecsételte azt nekik a hitetlenségükért, és ezért hisznek oly kevéssé – és mivel hitetlenek és Máriát szörnyű gyalázkodással illették, és mivel azt mondták: „Megöltük Jézust, a messiást, Mária fiát, Allah küldöttét” – holott valójában nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, hanem valaki más tétetett nekik Jézushoz hasonlóvá és azt ölték meg. Akik Jézust illetően összekülönböztek, azok kétségben vannak felőle. Nincs tudomásuk róla, csupán vélekedésüket követik. Bizonyosan nem ölték meg őt, ellenkezőleg, Allah magához emelte őt. Allah hatalmas és bölcs.” (Korán 4:153-158); (Ld. még 3:52-59)

Az iszlám elutasítja Jézus keresztrefeszítését ellenségei által és ennek a tannak az alaptételét is. Azon az alapon utasítják el, amit Isten mond a Koránban. Azonkívül mélyen elutasítja a bűnök megbocsátásáért elkövetett véráldozatot és megbűnhődést. Az iszlám azt tanítja, hogy Ádám első bűne bocsánatra talált, miután ő maga vezekelt érte; és hogy minden bűnös, ha Isten nem bocsát meg neki, maga fog felelni bűneiért; és senki sem felelhet mások bűneiért. Ez nem hagy helyet a véráldozatnak vagy a mások bűneiért való bűnhődésnek. Bárhogy, néhány korai keresztény nem hitt Jézus kereszt halálában. Egyesek abban hittek, hogy valaki más volt helyette keresztrefeszítve. Mások azt tartották, hogy Jézusnak sohasem volt valóságos fizikai, vagy természetes teste, csak egy látszólagos teste, tehát a keresztrefeszítése is látszólagos volt.

Egy el nem fogadott evangélium tagadta Jézus születését, és úgy tartotta, hogy egyszerűen csak időként jelent meg emberi alakban. Szent Barnabás evangéliuma – amely angol fordításban megtalálható a Bécsi Állami Könyvtárban, és arab változatban is létezik az arab világban – alátámasztja azt, hogy a kereszten más függött, nem Jézus. A muszlimok magabiztosan és nyugodtak Jézus kezdetével és végével kapcsolatban. A muszlimok hiszik, hogy Jézust nem feszítették keresztre, nem ölték meg, hanem Isten felemelte őt tiszteletben és áldásban. A muszlimok elméje tiszta az egész ügyre vonatkozóan. A Korán elhallgattatta a vitákat egyszer s mindenkorra. Az a hit, hogy Jézust keresztrefeszítették, több elkerülhetetlen kérdést vet fel. Ezek közül a következők:

Jézus keresztrefeszítése, ahogyan a keresztények gondolják, összeegyeztethető Isten igazságával, kegyelmével, hatalmával és bölcsességével?

Csak Isten tehet ilyen, vagy más is, hogy valakit megbüntessen mások bűneiért, olyan bűnökért, amelyeket az a valaki el sem követett?

Ez következetes dolog, Isten kegyelmére és bölcsességére való tekintettel, hogy hisznek Jézus megalázásában és meggyilkolásában olyan módon, ahogyan ők mondják?

Ez lenne Isten ígéretének beteljesítése (hogy megvédi szövetségeseit és megóvja szeretteit), hogy Jézust így elhagyatva engedte könnyű prédává válni ellenségei számára? Ez lenne a kötelesség beteljesítése vagy az elhangzott ígéret tisztelete?

Igazságos feltételezni azt, hogy Isten, a megbocsátó, képtelen volt megbocsátani Ádámnak és gyerekeinek az eredeti bűnt, és bizonytalanságban és rémületben hagyta őket mindaddig, amíg Jézus le nem vezekelte azt a bűnt vérének kiontásával?

Megjelenik vajon a véráldozat hite bármilyen vallásban, a pogány görögök korai hitén kívül, és a rómaiak, perzsák, indiaiak szertartásain kívül?

Van valami párhuzamos Jézus és a kitalált figurák között, úgymint Bafhusz, Apolló, Adonisz, Hórusz és más szűztől született istenek között?

Nem ad más megvilágítást Bakhusz szavainak összehasonlítása Jézus szavaival, aki szintén azt mondta, hogy ő az alfa és az omega,(*) és vére által fogja megmenteni az emberiséget? E szavak hasonlósága, amiket Jézusnak tulajdonítottak a későbbi években, nem buzdít a teljes igazság felkutatására?

(*) A kezdet és a vég. A görög ABC első betűje az alfa, az utolsó az omega. – A fordító.

Mi volt a rómaiak birtokában Jézus ellen? Ő nem támadta a rómaiak fennhatóságát. Valójában sok szívességet tett a vezetőségnek és az udvartartásuknak. Azt tanította a követőinek, hogy adják meg a császárnak, ami a császáré, és adják meg Istennek, ami az Istenné. Békés szónok volt és nagyszerűen segített a római helytartónak a rend fenntartásában. Miért feszítettek volna keresztre egy ilyen törvénytisztelő állampolgárt?

Mennyit tudunk a római helytartó, Pilátus jelleméről? Jó kapcsolatban volt a zsidókkal, akik rómához folyamodtak ellene? Törvénye nem fejezte ki talán a gyűlöletét és megvetését? Talán megvesztegették? Miért teljesítette volna különben a zsidók akaratát, vagy miért teljesítette volna törvényüket? Miért nem fogadta el inkább Jézus gazdag imádójának megvesztegetését, Armateai Józsefét? Ez a József, Lukács szerint, nagyon gazdag volt és nagyon érdekelte Jézus. Ő egy tanácsos volt, de nem egyezett bele, hogy Jézust keresztrefeszítsék. Nem próbálhatta megvesztegetni a korrumptálható helytartót, hogy megmentse Jézust a keresztrefeszítéstől?

Hány tanítvány tanúsítja a keresztrefeszítést, és mi volt a reakciójuk? Igaz lehet, amit Máté mondott (Máté 26:56), hogy minden tanítvány megijedt, és elhagyták Jézust? Ez lenne a nagyszerű tanítványok kritériuma a nagyszerű tanítóval szemben? Egyedül a szeretett Jánosról van megírva, hogy ott volt a helyszínen. De vajon meddig volt ott, és mennyi idő alatt halt meg akkoriban egy halálraítélt a kereszten?
Néhány történelmi forrás szerint (Hivatalos Enciklopédia, 1950) néhány nap alatt következett be a halál a kereszten, általában. De miért volt ez Jézus estében csak néhány óra, a szokásos néhány nap helyett? És miért „halt” meg a kereszten, amíg két társa túlélte őt? És mi a helyzet a sötétséggel, ami beárnyékolta az egész földet három órára, a keresztrefeszítés idejére? (Máté 27:45; Márk 15:33; Lukács 23:44) Ki tudták cserélni az embert a lila palást alatt a sötétség és zavarodottság ideje alatt?

Milyen közel voltak Jézushoz azok a római katonák, akik a keresztre tették őt? Honnan tudták biztosra, hogy ő az? Tényleg felismerték, amikor elmentek elfogni őt? Volt valami érdekük Jézus azonosításában, amikor éppen abban az időben nyílvános népi ünnep volt és attól féltek, hogy nyílvános lázadásba fog torkollni?

El tudja azt egy hívő képzelni, hogy Jézus (aki az öt legdöntőbb és legállhatatosabb próféták egyike volt) a keresztről úgy beszélt volna Istenhez, mint ahogy mondják, szemrehányóan, de legjobb esetben is aggodalmasan? Helyes egy ilyen magasrendű prófétának a megprobáltatás idején így szólni Istenhez, hogy Uram, mért hagytál el engem? Így kell talán példát mutatni, ez a helyes viselkedés a megprobáltatások idején?

Isten, a legkönyörületesebb, a legmegbocsátóbb és a leghatalmasabb képtelen lett volna megbocsátani az embernek, kivéve ezt a megalázást és kegyetlenséget, a keresztrefeszítést, amit nem csak ártatlan emberen követtek el, hanem egy Isten szolgálatára küldött prófétán?

Ez lenne tehát Isten irgalma és megbocsátása, vagy így tükröződik az Ő igazsága és szeretete?

A körülmények tanulmányozása a földi megbízottak viselkedése, a nép, a nyilvánosság reakciója, Isten fogalmuk, az ember státusza, a vallás és az élet célja. Ha ezeket tanulmányozzuk, akkor hasonló provokáló gondolatok jutnak eszünkbe, mint azok, amelyeket én említettem. Amíg ezekre a kérdésekre nincs kielégítő válasz, addig a hívő nem könnyebbülhet meg és nem élvezheti az elme igaz békéjét. Tehát ajánlatos lenne minden félnek alaposan tanulmányozni a problémát, és elmélyülni a kutatásban.

Bár, a muszlimokban ilyen igényű kérdések fel sem merülnek, mert az iszlám határozottan kitart amellett, hogy Jézust nem ölték meg, nem feszítették keresztre, hanem Isten megsegítette és felemelte őt. A kersztény irodalomban feljegyezték, hogy Jézus, a keresztrefeszítés után, megjelent néhány tanítványának. Megjelenése nem ellenkezik az iszlám hittel. Ha megjelent, akkor a muszlimok hite szerint nem a kereszthalála után jelent meg, hanem a megmenekülés után, ami Isten tervének egyik lépése volt, megmenteni őt és ellensúlyozni a gonosz ellenség összeesküvését.

Ahelyett, hogy megalázás és keresztrefeszítés lett volna Jézus osztályrésze, ahogyan ellenségei tervezték, felmagasztaltatott és tiszteletreméltó lett, Isten terve szerint. Jézus nagyszerű és szerpének kitűnősége, a muszlimok szerint nem a keresztények által hitt hidegvérű gyilkolásból és keresztrefeszítésből fakad; nem abból a hitük szerinti véráldozatból, amivel Jézus „megváltotta az emberiséget bűneitől.”

Ha ez a népszerű hit érvényes, akkor azt hihetjük, hogy az áldozat teljesen hiábavaló volt, mert hiszen a bűnök nem szüntek meg. És valaki azt is mondhatja, hogy nagyszerű hősök ezrével haltak meg, úgy mint Jézus, ügyük előrejutásáért. Ilyen hősök mindenütt találhatók, a németek között, a szövetségesek között, a kommunisták között, az ENSZ hivatalos tisztjei között, a vallási harcosok között és a szabadságharcosok között stb.

Tehát ha ez az ártatlan halál isteníti a halottat, akkor az emberiségnek megszámlálhatatlanul sok istene, istensége van, és nagy hiba volna az istenséget egyedül Jézusnak adományozni, hiszen a többi hős is ugyanilyen körülmények között halt meg.

Mégegyszer, a muszlimok nem szembesülnek ilyenfajta paradoxonnal. A muszlimok hisznek Jézus nagyszerűségében, hiszik, hogy Jézus egy kiválasztott személy volt; hogy Isten kinyilatkoztatásának átadásával volt megbízva, és az Ő üzenetének tanításával; hogy a jellem és a személyiség prófétája volt; hogy őszinte volt kívül, belül; küzdött az istenkáromlás és a képmutatás ellen; hogy magasztos volt a születése idején, és a végén, a mennybemenetele idején; és hogy jele volt Isten irgalmának az emberek felé. Béke legyen vele és az összes prófétával.

Ennek a kis tanulmánynak a természete nem engedi meg, hogy végigvezessük a Korán kijelentéseit Jézus missziójával kapcsolatban. Amit itt elmondtunk, az csupán a fontosabb része. Mélyebb tanulmányozásra és kutatásra az olvasónak magához a Koránhoz kell fordulnia.

Álljon itt egy táblázat a Korán idevágó fejezeteivel és verseivel.

Fejezet (Szúra)

Vers (Ája)

    2

  87, 136, 253

    3

  42-59, 84

    4

  156-159, 171-172

    5

  17, 46, 72, 75, 78, 110-118

    6

  85

    9

  30-31

  19

  1-40

  23

  50

  33

  7

  42

  13

  43

  57-65

  57

  27

  61

  6, 14

3. A Poligámia (Többnejűség)

Az igazat megvallva, a poligámia több társat jelent. Jellegzetesebben, ha egy férfinak egynél több felesége van egy időben, azt poligámiának nevezik. De míg az átlag olvasó nem tesz különbséget a két kifejezés között, mi felcserélve fogjuk itt használni őket. Azt mondjuk, poligámia, de a helyes kifejezés a poligínia. Ha viszont egy nőnek van több férje, az a poliandria. Ha férfiak és nők keveréke él együtt házasságban, az kommunális házasság. Ez a három alaptípusa a többes házasságnak többé-kevésbé használatos volt különböző társadalmakban, különböző korokban, különböző körülmények között. A legközönségesebb változat a poligínia, bár ez még mindig korlátozva van a lakosság kisebb részére, különböző okok miatt. Ez az egyetlen változat létezik az iszlámban. A másik kettő, a több férjűség (poliandria) és a csoportos házasság abszolút tilos az iszlámban.

Az nem igaz, hogy a judaizmus és a kereszténység mindig monogán volt, és kategórikusan elutasították a poligíniát; néhány zsidó tudóstól tudjuk, hogy a többnejű zsidó bevándorlóknak komoly problémákat okozott a lakásügyi elhelyezése Izraelben. A keresztény mormonok helyzete ismert. Ugyanez az afro-ázsiai püspökök véleménye, előnyben részesítik a többnejűséget, a hitetlenséggel szemben, a paráználkodással és a társ cserével szemben. Csak az Egyesült Államokban, a társ cserélgetők több százezren vannak. Érdemes megvizsgálni a kölcsönös viszonyt a formális monogámia, és a prostitúció, homoszexualitás, titkolt kapcsolatok, a hitetlenség és az általános erkölcsi feslettség között. A görög-római és a zsidó-keresztény történelem (*) jobban bemutatja ezt a helyzetet, mint bármilyen családi szocológiai történet.

(*) S. D. Goitein: Zsidók és arabok: A kapcsolataik a korokon keresztül. (New York: Schoken Books) 1964; L. T. Hobhouse: Erkölcs és evolúció: Összhasonlító etika (London, 1951) E. A. Westermark: A házasság rövid története. (New York 1926)

Az iszlám esetéhez fordulva, a nyugati világban sok olyan embert találhatunk, aki úgy gondolja, hogy a muszlim egy olyan ember, aki rendelkezik fizikai vágyakkal, és ő maga rendelkezhet korlátlan, vagy korlátolt számú feleséggel. Ezek az emberek nagyon csodálkoznak, amikor látnak egy olyan muszlimot, akinek egy felesége van, vagy nem házas. Azt hiszik, hogy a muszlimok teljes szabadságot élveznek a feleség, vagy feleségek elvételében, és váltogathatják őket, mint ahogy más a ruháit váltogatja. E bosszantó vélemény indítéka részint a fantasztikus filmekben és irományokban, részint néhány felelőtlen muszlim viselkedésében keresendő. Ennek a helyzetnek elkerülhetetlen eredménye az, hogy állandó akadály vágja el sok-sok ember lehetőségét arra, hogy meglássa az iszlám brilliáns fényét és szociális filozófiáját. És ezeknek az embereknek mondjuk most el a kérdés tárgyalását a muszlim nézőpontból, utána aztán mindenki maga vonhatja le a következtetéseit.

A poligámia, mint olyan, az emberiség történelmén át gyakorlatban volt. Gyakorolták a próféták is, mint Ábrahám, Jákob, Dávid, Salamon, stb. gyakorolták királyok, vezetők; átlagos keleti és nyugati emberek az ókorban és napjainkban. Ma is éppen úgy gyakorlott a muszlimok és nem-muszlimok között, keleten és nyugaton különféle formában; néhány forma legális, néhány tilos, néhány képmutató; néhány titkos, néhány nyilvános. Nem kell hozzá különösebb kutatás, hogy rájöjjön valaki, hol és milyen nagy számban tartanak fenn házas emberek „kisasszonyokat” vagy hányan tartanak raktáron szívbéli szeretőket, vagy milyen gyakran látogatják meg szerelmüket, vagy egyszerűen elmennek más nőkhöz, a törvény által védve. Akár tetszik a moralistáknak, akár nem, a poligámia gyakorlatban van mindenütt a világon, és a történelem minden idejében fellelhető volt.

A Biblia kinyilatkoztatásának idején a poligámia elfogadott és gyakorlott dolog volt. Vallásilag, szociálisan, erkölcsileg egyaránt elfogadott volt; talán a Biblia azért nem is említette ezt a dolgot, mert tény volt a poligámia. A Biblia nem tiltja meg, nem szabályozza, nem utasítja el. Néhányan úgy tartják, hogy a tíz szűz-sztori azt jelenti, hogy egy férfinak tíz felesége lehet. A Bibliai próféták történetei, a királyok, pátriárkák történetei ezzel kapcsolatban hihetetlenek.

Amikor az iszlám újra megjelent Muhammad által, akkor a többnejűség közönséges dolog volt és mélyen begyökerezett a társadalmi életbe. A Korán nem mellőzte ezt a kérdést, nem is vetette el, és nem engedte ugyanakkor ellenőrzés nélkül folytatni. A Korán nem lehetett közömbös a kérdés iránt, nem tolerálhatta a káoszt ami uralkodott, és felelőtlenül összekapcsolódott, a poligámiával. Mint ahogy más társadalmi szokásokkal is tette, a Korán ezt is megszervezte, megtisztította a bűnös hagyományoktól, és biztosította előnyeit. A Korán beleavatkozott, mert reálisnak kell lennie és nem engedhette, hogy a családokban káosz uralkodjon, ami a társadalom alapja, A Korán a következő módon szabályozta a többnejűséget:

A poligámia megengedett bizonyos feltételek között, bizonyos körülmények között. Ez egy feltételes engedmény, és nem egy hittétel, vagy egy szükséges dolog.

Az engedmény maximum négy feleségre érvényes. Az iszlám előtt nem volt erre vonatkozólag semmiféle korlátozás, vagy bármilyen biztosítás.

Mindegyik feleség, ugyanolyan jogokkal, privilégiumokkal rendelkezik. A feleségekkel való egyenlő bánásmód, gondoskodás, kedevesség, előfeltétele a többnejűségnek és egy olyan feltétel ez, amit mindenkinek be kell tartani, aki egynél több feleséget tart. Ez a feltétel nagyban függ az egyén belső lelkiismeretétől.

Ez az engedmény egy kivételes engedmény, különleges körülmények között. Ez egy végső megoldás, utolsó kísérlet a szociális és erkölcsi gondok leküzdésére, és a nehézségek elkerülésére.

A Korán így beszél erről a tárgyról: „Ha féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a női árvákkal (akiket feleségül vesztek, vagy akiknek anyját veszitek feleségül) akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, akkor vegyetek feleségül csak egyet, vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt jobbotok birtokol. Ezzel tudjátok leginkább elkerülni, hogy igazságtalanul cselekedjetek.” (Korán 4:3)

Ez a Korán fejezet az uhud-csata után nyilatkoztatott ki, amikor is rengeteg muszlim halt meg, és árvák, özvegyek sora maradt egyedül, akikről a muszlim túlélőknek kellett gondoskodni. A házasság egy módja volt az árvák és özvegyekről való gondoskodásnak. A Korán azért adta ezt a lehetőségét, hogy így védje az árvák jogait és megakadályozza az igazságtalan bánásmódot velük szemben. Ennek a hátterében megjelenik, hogy az iszlám nem „találta fel” a poligámiát, és az elmondott szabályok még nem jelentik azt, hogy a poligámia egy szabály. Nem törölte el, mert ha eltörölte volna, akkor az csupán teóriában léteztett volna. Az emberek ugyanúgy gyakorolták volna a többnejűséget, mint manapság azok az emberek, akiknek társadalma nem fogadja el a poligámiát; de az iszlám nem csupán teória. Az iszlámot élni, gyakorolni kell.

Az iszlám realisztikus, és az életet gyakorlati oldaláról is figyelembeveszi. És ezért engedélyezi a poligámiát bizonyos feltételek mellett; mert ha az emberiség egészének az lenne az érdeke, hogy e nélkül éljen, akkor meg is tiltaná. De ki tudhatja mindezt jobban, mint Ő? Többféle oka is van annak, hogy az iszlám engedi a poligámiát. El sem lehet képzelni, micsoda okok léteznek erre vonatkozólag. Valódi okok ezek, és a világ minden részén láthatóak, minden nap. Vizsgáljuk meg némelyiket ezek közül:

Néhány társadalomban a nők többségben vannak a férfiakkal szemben. Ez különösen igaz az ipari és kereskedelmi régiókra, és a háború súlytotta országokra. Nos, ha az iszlám társadalom jutna ilyen helyzetbe, és az iszlám tiltaná a poligámiát és a legális házasságot csak egy feleséget engedne meg, akkor mit csinálnának azok, akiknek nincs férjük? Hol találnák meg természetes vágyaikra a gyógyírt? Hol, és hogyan találnának együttérzést, megértést, gondoskodást és biztonságot? Ez a probléma nem csupán fizikai jellegű; erköcsi, érzelmi, szociális, emócionális és természetes jellegű is. Minden normális nő – akár üzleti, akár intellektuális osztályhoz tartozik – vágyik az otthonra, a saját családra. Szüksége van valakire, aki vigyáz rá, gondoskodik róla, és akire ő vigyáz, és akiről ő gondoskodik. Vágyik a szociális és családi függésre.

Ha fizikális szempontból nézzük, akkor is nagyon komoly a dolog, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül; különben pszihológiai komplexusokat, idegrendszeri problémákat, társadalmi undort és mentális instabilitást okoz a probléma eltusolása. Ennek a klinikai bizonyítékai nagyon nyomasztóak. Ezeket a természetes vágyakat és érzelmi indítékokat meg kell valósítani. A gondoskodás vágyát és a védelmezettség vágyát ki kell elégíteni valamilyen módon. A nők, akik ilyen helyzetben vannak, általában nem tudják megváltoztatni a természetüket, és nem élnek valami angyali életet. Úgy érzik, minden joguk megvan arra, hogy élvezzék az életet és kivegyék a részüket a boldogságból. Ha nem tudják ezt legális úton megtenni, akkor találnak más utakat, bár az általában kockázatos és csak időleges. Nagyon kevés nő tud létezni állandó és biztos párkapcsolat nélkül. A házasságon kívül élő nők, az ilyen társadalmakban, megtalálják a férfihez vezető útjukat. Partikat rendeznek, társadalmi összejöveteleket szerveznek, üzleti találkozókat, szórakozó helyekre mennek stb.

Ennek erdménye nem mindig erkölcsös, és nem mindig helyes. Bizonyos házas férfiak megtetszenek ezeknek a nőknek, és mindent elkövetnek, hogy megnyerjék őket legálisan, vagy titkosan. És némelyik nő olyan férfit talál vonzónak, aki erkölcstelen vagy elnyomott ilyen-olyan okból. Az ilyen férfi szívesen próbálkozik intim kapcsolattal titokban, vagy nyilvánosan, helyes vagy helytelen módon, legálisan vagy törvénytelenül. Ez pedig komoly hatással van a családjára, és a társadalom erkölcseire. A feleségek el vannak hanyagolva; a gyerekek elhagyatottan, az otthonok kettészakadnak stb. Azok a nők, akik ilyen férfiakkal vannak kapcsolatban, egyáltalán nem kapnak biztonságot, jogokat, tiszteletet. A férfi kapcsolatából, vagy mondhatjuk úgy is, hogy a szeretője jóvoltából ajándékokat, romantikát kaphat esetleg. De miféle biztonságot kap? Hogyan tarthatja vissza a férfit, hogy ne lépjen túl rajta, ne hagyja őt magára azokban az időkben, amikor a legnagyobb szüksége volna rá, és a jelenléte a legkívánatosabb lenne? Mi akadályozza meg abban, hogy felmondja ezt a titkos románcot? Erköcs? Lelkiismeret? Törvény? Semmi sem segít; az erköcs akkor lett eltemetve, amikor ez az intim kapcsolat elkezdődött; a lelkiismerete lebénult, amikor Isten és ember szabályait felrúgva belekezdett egy ilyen kapcsolatba; a törvény pedig nem ismeri el az ilyen kapcsolatot, kivéve a férfi egyetlen feleségével kötött házasságát. Tehát, a férfi élvezheti ezt a könnyű kapcsolatot ameddig csak akarja, és ha érzelmei kihűlnek, vagy ha találkozik egy másik nővel, akkor ugyanezt a drámát lejátszhatja minden felelősség nélkül, és minden kötelesség nélkül, az ő részéről.

A nő, akinek ilyen tapasztalata volt, még lehet vonzó, tetszetős, és kivánatos. Nézhet megint egy ilyen férfi után, tehet még egy próbát. De ad neki ez biztonságot, tisztességet, vagy jogokat? Ebben az ördögi körben fog futni vadászva, vagy remélve, hogy valaki vadászni fog rá. A teher egyre nehezebb lesz a válán, különösen, ha gyermeke is van. A végén feledve lesz. Ez nem méltó az emberi tisztességhez, vagy a női gyengédséghez. Bármilyen nő, aki ebben a helyzetben van, idegileg tönkre megy, vagy erköcsileg romboló, bosszúálló lázadó lesz.

Másrészt, senki sem állíthatja, hogy minden házas férfi boldog lenne, sikeres és kielégítő házasságban él. Akár az ő hibája, akár a feleségéé, a boldogtalan férfi más kapcsolat után néz és mástól várja a megértést. Ez persze könnyű neki, ha a nők többségben vannak. Ha becsületes úton nem megy, akkor a becstelen, erkölcstelen úthoz folyamodik, ami maga után vonja az illegalitást, abortuszt, és a többi végtelen problémát. Ezek talán csúnya dolgok, de valódi és visszatérő problémák. Meg kell tehát oldani őket úgy, hogy a nő és a férfi biztonságban legyen, és a társadalom által védve legyen.

Az iszlám által felkínált megoldás a boldogtalan és elégedetlen férfi számára az, hogy második feleséget vehet, és nyíltan élhet vele, felelősségteljes módon egyenlően bánva, egyenlő kötelességekkel tartozva az első és a második feleségének. Ugyanúgy segít a házasságon kívüli nőknek szükségleteik kielégítésében, természetes vágyaik beteljesítésében. Engedi őket kapcsolatba lépni a férfival házasság útján, és élvezni mindazokat a jogokat és elsőbbségeket, amelyet a feleség élvez.

Ezzel az iszlám nem próbál szemethúnyni a probléma fölött. Az iszlám őszinte, egyenes, és gyakorlatias. A megoldás, amit az iszlám kínál helyes, becsületes és helyénvaló. Az iszlám azért ajánlja ezt a megoldást, ami legális, mert nem tűri a képmutatást az emberi kapcsolatokban. Nem fogadja el azt a viselkedést, amikor egy embernek egy törvényes felesége van, de korlátlan számú intim kapcsolatot és titkos kapcsolatokat tart fent. Másrészt a házasságtörés megbocsáthatatlan. A házasságtörő férfi és nő büntetése a halálig kövezés, és a paráználkodás büntetése száz korbácsütés mindkét elkövetőnek. A képmutatás, hitetlenség, házasságtörés tiltása miatt nem marad más alternatíva, mint a többnejűség engedménye. És az iszlám így tett, a fent említett szabályok felállításával.

Ha néhány ember úgy gondolja, hogy ez elfogadhatatlan, akkor valamelyik másik alternatívához kell folyamodnia, amit az iszlám nem fogad el, vagy nem kedveli különösebben. És ha más emberek teljes önfegyelmet tudnak gyakorolni az élet minden aspektusában, akkor nincs szükségük poligámiára. Az iszlámban az a legfontosabb, hogy megtartsuk a tisztességünket, biztonságban legyen egyéniségünk, a társadalom becsülete és erkölcse.

Most mindenki megkérdezheti önmagától, hogy mi a jobb a társadalomnak. Ajánlatos káoszt és felelőtlen viselkedést engedni a társadalom alapjában (család), vagy jobb az iszlám megoldásához folyamodni? Érdekében áll az a társadalomnak hogy szemethúnyjon efféle visszatérő problémák fölött, tolerálja a képmutatást; erkölcstelenséget, házasságtörést és tilos kapcsolatokat? Egészséges dolog elnyomni a nők és férfiak természetes vágyát a kapcsolatra? Ezt a vágyat valójában nem lehet egészen elnyomni, és előbb-utóbb illegális és helytelen dolgok műveléséhez folyamodnak.

Bármilyen szemszögből nézzük is a kérdést, akár szociális, akár erkölcsi, emberi, szellemi szemszögből; mindenféleképpen rájövünk, hogy sokkal jobb, ha a társadalom engedélyezi egyéneinek kapcsolatait legális, felelősségteljes módon létrehozni, a törvény által védve és ellenőrizve.

Ha a nők szempontjából nézzük a dolgot, világossá válik, hogy ezzel a megoldással a nők megkapják a nekik járó tiszteletet, jogot, biztonságot, vágyuk teljesül a kapcsolatra vonatkozóan, helyet kapnak a társadalomban amelybe tartoznak, alkalmuk van gondoskodni egy számukra kedves személyről és róluk is gondoskodik valaki. Ez talán kellemetlenül hangzik azok számára, akiknek már van férjük, és rossz szemmel nézik a többi nőt, akik esetleg kapcsolatba léphetnek férjükkel, vagy akikkel osztozniuk kell férjük társaságában és kedvességében. De mit érez az a nő, akinek nincs férje vagy lehetősége kapcsoltara? Ne vegyünk tudomást a létezésükről és vegyük úgy, hogy nekik nincs joguk biztonságra és boldogságra, kielégülésre? És ha nem veszünk róluk tudomást, akkor ez tényleg megoldja a problémájukat vagy elégedetté teszi őket? Hogy érezne az a valóságos feleség, és hogyan reagálna vajon ha ő lenne abban a helyzetben mint az egyedülálló nő? Nem vágyna tartozni valakihez, tiszteletet kapni valakitől? Nem fogadna el egy „fél-férjet”, ha már egész-férj nem jutna neki? Nem lenne boldogabb egy biztonságos, gondoskodó kapcsolatban, a megfosztottság érzése helyett? Mi történik vele és a gyerekeivel, ha drága férje megtetszik egy ilyen „maradék” nőnek (akinek nem jutott férj) egy koktél-partin vagy táncos összejövetelen? Mi történik vele, ha férje elhagyja családját, vagy elhanyagolja felelőségeit velük szemben az új kapcsolat miatt? És mit érez akkor, ha kiderül, hogy életének egyetlen férfija afférba keveredett más nőkkel, és titokban más nőket is fenntart, vagy jó pár szerelme van? Az ilyen férfi nem csak veszteség, hanem veszélyes is. Hitvány és bűnös. Parancsoljon! De ez az átok, segít bárkin, akit belekevert az ügybe? A nő az – a legális feleség éppen úgy, mint az illegális kapcsolata – aki megszenvedi az egészet. Nem lenne jobb mindkét nőnek, ha megosztoznának a férfi gondoskodásában, segítségében, és mindketten hozzáférnének társaságához, egyenlő mértékben védve a törvény által?

Az ilyen ember valójában már nem egy feleség férje. Hitvány képmutató, de a bajt megcsinálta, és a lelkeket összetörte. Mindegyik fél megóvására, a tisztátalanság leküzdésére, az efféle ártalmak megakadályozására, a lelkek megmentésére, az iszlám jóakaratúan megengedi a házas embereknek, hogy újra házasodjanak, ha jó okuk van rá.

Néhány esetben a feleség nem képes gyereket szülni, ilyen vagy olyan okból. A családi élet alapja, a szó teljes értelmében, és az emberi faj fenntartásának alapja a gyerek. Azonkívül, ez az egyik legnagyobb célja a házasságnak, és a férfi természetéből fakadóan vágyik a gyermekre, aki majd megőrzi a nevét, és erősíti a családi köteléket. Ilyen helyzetben a férfinek három lehetősége van:

Elfelejteni és elnyomni természetes vágyát a gyermek iránt.

Elválni gyermektelen feleségétől, teljes válással, házasságtöréssel, vagy bármilyen módon.

Gyereket örökbe fogadni és a nevét adni neki.

Az iszlám életfelfogásával egyik alternatíva sem egyezik meg. Az iszlám nem ajánlja a természetes vágyak elnyomását. Inkább segít megvalósítani ezeket a vágyakat és törekvéseket a törvényes és helyes módon, mert az elfojtás, ebben az esetben nem helyes.

A válás ilyen körülmények között nem igazságos, mert nem a feleség hibája, hogy nem lehet gyereke. Emellett, a válás a legutálatosabb dolog Isten előtt és csak akkor megengedett, ha nincs más lehetőség. Másrészt lehet, hogy a feleségnek szüksége van támaszra, vágyik férje társaságára. Kegyetlenség volna elküldeni őt, amikor kétségbeesett, amikor senki sem érdeklődik iránta, tudván, hogy nem képes gyermeket szülni. Az örökbefogadás is kiesik, mert az iszlám kimondja, hogy minden gyermeknek valódi apja nevét kell használnia, és ha a név ismeretlen, akkor hittestvérnek kell elnevezni. (Ld. Korán 33:4-5)

Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyermek, akinek nincs ismert apja vagy gyámja, az megfosztottságban, törődés nélkül nő fel. Nem. Ez csupán azt jelenti, hogy az örökbefogadás, ahogy ma gyakorolják, nem megfelelő mód a gyermek biztonságos és boldog életéhez. Senki sem tudja igazán helyettesíteni az igazi apát és anyát. A mindennapos esetek, a komplikált procedúrák, a családi viták, azt bizonyítják, hogy az örökbefogadás nem oldja meg a problémát. Hány olyan eset van, amikor az igazi szülők követelik gyermekük visszatérését, akiket idegen család fogadott örökbe, különböző körülmények közé vezetve őket? Mennyi ideig nézheti a szülő tehetetlenül gyermekeit idegen otthonban élve? Mennyire bízhat meg a nevelőszülők helyes nevelésében és gondoskodásában? És maga a gyermek, hogy érzi majd magát, ha felnő és megtudja, hogy valódi szülei odaadták őt és csupán nevelőszülei vannak? Mit fog érezni, ha megtudja, hogy igazi szülei ismeretlenek, vagy hogy édesanyja odaadta őt félelem, szegénység, szégyen vagy bizonytalanság miatt?

Hogyan szeretik az örökbefogadott gyermeket az örökbefogadó család tagjai? Örülnek, hogy egy idegen gyerek viseli a nevüket és örökli majd a tulajdont, ami egyébként az övék lehetne? Hogy fognak érezni a nevelőszülők, ha esetleg a valódi szülők visszakövetelik gyermeküket, vagy maguk a gyermekek döntenek úgy, hogy a valódi szülőkkel akarnak élni? Sok bonyodalom származik ebből. Ez a módszer kétségtelenül egészségtelen, és ártalmas a gyermekre, valódi szülőkre, nevelőszülőkre nézve egyaránt, sőt, maga a társadalom is megsínyli. Az örökbefogadás az egyik bátorító tényezője a felelőtlen tevékenységeknek és intim kapcsolatoknak. Mára kereskedelemmé vált. Vannak emberek, akik áruba bocsátják gyermekeiket. Nem afrikai vagy ázsiai dzsungelekben, hanem Kanadában és Amerikában. Mindezek miatt, az iszlám nem fogadja el az örökbefogadást, és nem tolerálja a gyakorlatát a muszlimok között. (Ld. Korán 33:4-6)

E három alternatíva helyett az iszlám saját megoldását kínálja. Ilyen helyzetben megengedi a férfinak, hogy újra házasodjon, megvalósítsa ezzel természetes vágyát, ugyanakkor megtartsa gyermektelen feleségét, akinek valószínűleg nagyobb szüksége van férjére, mint bármikor. Ez ismét egy engedmény a boldogtalan férfi számára, ahelyett, hogy örökbe fogadna, elválna, vagy természetellenes módon elnyomná vágyait. Ez egy olyan helyzet, amikor az újraházasodás a legjobb megoldás, egy út, amellyel a nehéz helyzetben lévő emberek a normális és biztonságos élethez találnak.

Vannak esetek, amikor a feleségek képtelenek házassági kötelességüket teljesíteni. Talán nem tud olyan kedves társ lenni amilyennek lennie kéne, vagy amilyen szeretne lenni. Lehet olyan helyzetben is, amikor nem tud férjének annyi szeretetet nyújtani, amennyire férje vágyik. Ilyesmi előfordulhat, és elő is fordul, valóban. Ez nem mindig a feleség hibája; lehet természetből fakadó is. Lehet egy hosszú betegség miatt, vagy gyemekágyasság miatt, vagy más szabályos periódusok alatt. Itt, megint, nem minden férfi képes önkontrollra, vagy angyali viselkedésre. Néhány férfi ilyenkor erkölcstelenséget követ el, helytelen dolgot művel, képmutató és hitetlen lesz.

Vannak esetek, amikor néhány férj szenvedélyes szerelemre lobban sógornője, a bébi-szitter, a házvezetőnő iránt, aki a családról gondoskodik a feleség betegsége alatt, vagy a gyermekágyasság idején. Az már sokszor megtörtént, hogy amíg a feleség súlyos operáción esett át, addig férje friss románcon esett át egy másik nővel. A beteg nő testvére (húga vagy nővére), vagy a barátnője a leggyakoribb szereplője az efféle történeteknek. Talán nemeslelkűen segíteni jön beteg testvérén vagy kedves barátnőjén, és gondoskodik a gyerekekről, vagy csak időszakosan a házimunkát végzi el, és innentől kezdve már bonyolódik a cselekmény. A férj, mialatt felesége beteg, vagy kórházban van, nagyon magányos. A másik nő – akár testvér, barátnő vagy bárki – a segítség részeként együttérzést és megértést mutat a férjnek, ami talán őszinte és becsületes, vagy más.

Néhány férfi és nő kihasználja ezt a kezdeti szimpátiát és a végéig használja. Ennek eredménye az összetört szívek halmaza, itt is, ott is, és valószínűleg az otthon is széthullik. Ezek a problémák nem képzeletbeliek és egyáltalán nem ritkák. Gyakran előfordulnak. Az újságok időről-időre foglalkoznak ezzel a jelenséggel. A bíróság is szolgálhat tényekkel. A férfiről elmondhatjuk, hogy hitvány, erkölcstelen, bűnös, gonosz, stb. De segít ez valamit? Változtat a helyzeten vagy átalakítja talán az emberiséget? A dolog megtörtént, a baj megismétlődött, a visszatérő probléma pedig megoldásért kiált.

A törvényhozók megelégedhetnek annyival, hogy elítélik a férfit és a cselekedetét? Hagyhagyják, hogy kivetkőzzön tisztességéből és a társadalom alaperkölcsét lerombolja? Megengedheti a képmutatást és erkölcstelenséget, a becsület és hűség helyett? Az azonnali ítélkezések nem állítják meg az ilyen férfiakat, és nem ébresztik fel lelkiismeretüket. Ellenkezőleg, képmutatóvá válnak, titokban hitetlenek és felelőtlenek, ami ellen a törvény és a törvényhozó nem tehet semmit. Na már most, az iszlám nem lehet tehetetlen. Nem köthet kompromisszumot az erkölcstelenséggel, nem tolerálhatja a képmutatást és hitetlenséget. Nem csaphatja be önmagát és a férfit hamis és megjátszott elégedettséggel. És nem is tagadhatja az iszlám a probléma létezését, vagy egyszerűen nem ítélheti el, mert az még nem csökkenti ártalmasságát. Hogy az ilyen férfiakat megmentse önmaguktól; hogy megvédje a nőket – akár feleség az illető, akár titkos barátnő –, hogy elkerülje a fölösleges bonyodalmakat; hogy a társadalom erkölcsét megtartsa; hogy lecsökkentse a bűnt; az iszlám megengedte a többnejűséget az említett helyzetekben.

Ez egy szükségintézkedés, és bizonyára egészségesebb, mint a névleges monogámia és a felelőtlen kapcsolatok a férfiak és a nők között. A férfiak és a nők, akik ilyen helyzetben találják magukat, folyamodhatnak ehhez a megoldáshoz. De: ha az igazságtalanság félelme van a férfiben, akkor maradnia kell a monogámiánál.

A természet maga sajátságos dolgokat vár el a férfitől. A férfi az, aki gyakran megy üzleti utakra és különböző periódusokat távol tölt el otthonától, rövid és hosszú utazásai alkalmával, akár saját országában, akár külföldön. Senki sem vállalja a felelősséget, hogy biztosan állítsa: minden férfi hűséges és tiszta marad ilyen körülmények között. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb férfi elbukik, és erkölcstelenségeket követ el idegen nőkkel az idő alatt, amíg otthonától távol van, ami esetenként több hónap vagy év is lehet. Néhány ember gyenge, és nem tudja legyőzni még a könnyen ellenálható vágyait sem. Ennek az az erédménye, hogy bűnbe esik, és esetleg emiatt családja is széthullik. Van másik eset is, amikor a korlátozott poligámia alkalmazható. Sokkal jobb a férfinek, ha van egy második otthona, második feleséggel, mintha szabadon követhet el bűnös és felelőtlen sértéseket. És ez jobb a feleségnek is; ha tudja, hogy férje legális kötelék keretében tart fenn intim kapcsolatot, mintha ugyanazt a kapcsolatot másképp élvezné.

Természetesen nem örül, hogy férjén osztoznia kell valakivel. De ha szembesül egy olyan helyzettel, amiben a férj választhat, hogy az erkölcsös és felelősségteljes kötelékben vagy erkölcstelen, illegális kapcsolatban akar lenni egy másik nővel, akkor minden bizonnyal, a feleség az első alternatívát választja és elfogadja a helyzetet. Hiszen, ha bántalom éri, vagy jogait sértik, akkor hivatkozhat a törvényre vagy elválhat, ha érdekei ezt diktálják.

Az iszlám szerinti poligámia alkalmazásával ebben az esetben, a második nő tisztessége és a társadalom erkölcsi értéke, biztonságban van. Nem kell bonyolítani a helyzetet. Ez a mindennapi élet része. Talán rendkívüli, de a muszlimok között gyakorolt poligámia rendkívülibb. Azok a muszlimok, akik poligámiához folyamodnak, értékesebbek, mint azok a hitetlen férjek és feleségek, akik monogám társadalomban élnek. Amint korábban magyaráztuk, a poligámia sokkal jobb, mint az elhanyagolás, a hitetlenség, bizonytalanság, erkölcstelenség és a bűnös életmód. Segít a férfinek és a nőnek a realitás és felelősség alapján megoldani a problémáikat. Lecsökkenti a pszichológiai, természeti és érzelmi komplikációkat az ember életében. Ez egy elővigyázatos intézkedés mindkét fél érdekében. Ez ugyan nem hittétel és nem parancs: ez csupán egy engedmény Istentől, az emberi kapcsolatok legnehezebb problémáinak megoldására. A muszlimok úgy tartják, hogy a legális és feltételes poligámia jobb, mint az, amit a mai emberek csinálnak, nevezetesen a névleges házasságot és a felszínes monogámiát.

A muszlim álláspontja ez: normális körülmények között a monogámia nem csak helyesebb, hanem az a szabályos. Másrészt a poligámia alkalmazható, ha szükséges.

E fejezet befejezéséül vizsgáljuk meg Muhammad próféta házasságait. Ezek a házasságok nem jelentenek problémát a muszlimnak, aki megérti a Próféta karakterét és a körülményeket, amelyekben ezek a házasságok köttettek. De gyakran jelentenek akadályt a Próféta személyiségének megértésében, a nem-muszlimok számára, felelőtlen következtetéseket vonnak le belőle, amelyek nem illenek az iszlámhoz, vagy a Prófétához. Mi nem akarjuk itt levonni a saját következtetéseinket, vagy mások következtetéseit elítélni. Csupán a tényeket mondjuk el, aztán az olvasóra bízzuk a dolgot.

A házasság intézménye nagyon magas státuszt élvez az iszlámban. Ez egy ajánlott dolog, és szükséges a társadalom életben maradásához.

Muhammad soha nem mondta, hogy ő hallhatatlan, vagy isteni lény. Újra és újra elmondta azt a tényt, hogy ő csak egy kiválasztott halandó, akit Isten arra választott ki, hogy átadja az Ő üzenetét az emberiségnek. Bármennyire különleges volt is az élete, mégis úgy élt és úgy halt meg, mint egy ember. A házasság tehát természetes volt számára, nem volt eretnekség vagy átok.

Szörnyen meleg klímában élt, ahol a fizikai vágyak felfokozva jelentkeznek az emberben, ahol az emberek egész korán fejlettek fizkailag, és ahol a könnyű elégedettség megszerzése közönséges dolog volt az emberek között. Muhammad azonban soha nem éritett meg nőt, egészen huszonöt éves koráig, amikor először házasodott meg. Egész Arábiában ismert volt megtámadhatatlan jelleméről, és Al-Amin-nak nevezték, ami a legmagasabb szint megjelölése az erkölcsi életben.

Első házassága, ebben a szokatlanul késői stádiumában, Khadidzsával köttetett, egy idős, kétszéres özvegyasszonnyal, aki tizenöt évvel volt idősebb nála. Ő kezdeményezte a dolgot, és Muhammad elfogadta a javaslatot függetlenül attól, hogy jóval idősebb volt nála, és kétszeres özvegy volt. Ebben az időben könnyen találhatott volna sok csinos lányt, és sokkal fiatalabb feleséget, ha akart volna, vagy a fizikai dolgokra sokat adott volna.

Ezzel a hölggyel együtt élt egészen 50 éves koráig, és gyermekeit ő szülte, kivéve Ibrahimot. Khadidzsa egészen hatvanöt éves koráig élt Muhammaddal, és egyetlen felesége volt. Amíg ő élt, nem volt más házassága, vagy bármiféle intim kapcsolata más nőkkel.

Most tehát kihírdette Isten üzenetét, 50 éves volt, felesége pedig hatvanöt. Őt és követőit üldözték, életük veszélyben volt. A problémák közepette még felesége is meghalt. Aztán ott volt Szudah, aki férjével együtt Abesszinába emigrált az üldöztetés korai évében. Az úton visszafelé férje meghalt és ő védelmet, menedéket keresett. A természetes reakció az volt, hogy a Prófétához fordult, akiért férje meghalt. A Próféta védelmet nyújtott neki és feleségül vette. Nem volt különösebben fiatal, csinos vagy kedves. Egyszerű özvegy volt. Később, ugyanebben az évben megkérte egy hét éves lány kezét, ő volt Aisa drága társának, Abu Bakr-nak leánya. A házasság nem lett elhálva, csak valamivel a Medinába való költözés után. E két házasság motívációja érthető; nem fizikai vágy vagy efféle kedvtelés volt az oka. Két feleséggel élt öt vagy hat évig ötvenhat éves koráig anélkül, hogy más feleséget vett volna.

Ötvenhat éves korától hatvan éves koráig a Próféta kilenc házasságot kötött gyors egymásutánban. Életének utolsó három évében már egyáltalán nem házasodott. A legtöbb házasságát missziójának legnehezebb időszakában (ami kb. öt év periódusa volt) kötötte. Abban az időben amikor a muszlimok csatáztak, és nem jutottak ki a problémák ördögi köréből. Azokban az időkben amikor az iszlám törvények éppen megalkotódtak, amikor az iszlám társadalom alapjait lefektették. Az a tény, hogy Muhammad volt a legdominánsabb alak ebben az eseményben, ő állt a középpontban, és a legtöbb házasságát éppen ebben az időszakban kötötte, ez rendkívül érdekes jelenség. Ezzel komolyan kell foglalkozniuk a történészeknek, szociológusoknak, törvényhozóknak, pszichológusoknak stb. Ezt nem lehet fizikai vonzalommal vagy vágyakkal megmagyarázni.

Muhammad nagyon egyszerű mérsékletes, szerény életet élt. Napközben nagyon elfoglalt volt, hiszen ő volt az államfő, az igazságszolgáltatás elnöke, a tanító, stb. mindez egy személyben. Éjszaka ő volt a legodaadóbb férfi. Az éjszaka kétharmadát áhítatos imádsággal és meditációval töltötte. (Ld. Korán 73:20) Bútorzata néhány szőnyeg, kancsó, takaró, és pár egyszerű holmi volt, pedig ő volt Arábia királya. Élete olyan szerény, egyszerű volt, hogy feleségei egyszer megpróbáltak nyomást gyakorolni rá egy kis kényelem érdekében, de sohasem kapták meg. (Ld. Korán 33:48) Nyilvánvalóan, ez nem egy kéjelgő, szenvedélyes ember élete.

Feleségei mind özvegyek voltak, vagy elváltak, kivéve a fiatal lányt Aisa-t. Egyik özvegy vagy elvált asszorny sem volt híres szépségéről, vagy bájáról. Néhányan közülük idősebbek voltak tőle, és gyakorlatilag mindannyian rászorultak segítő kezére, vagy ajándékba kapta őket, de ő legális feleséggé tette őket.

Ez a Próféta házasságainak általános háttere, és igazán nem kelt olyan benyomást, mintha fizikai szükségletei vagy biológiai vágyai hajtották volna őt. Elképzelhetetlen, hogy azért tartott ilyen sok feleséget, mert személyes szándék vezette, vagy fizikai vágy. Bárki, aki kételkedik Muhammad erkölcsi tisztességében, vagy szellemi nagyságában a házasságai miatt, annak a következő kérdéseket kell feltenni, és bizonyára megtalálja a kielégítő választ.

Miért házasodott először 25 éves korában, miután egyetlen nővel sem volt kapcsolata? Miért választott éppen egy nála 15 évvel idősebb, kétszeresen özvegy hölgyet? Miért maradt egyedül vele egészen a hölgy haláláig, amikor ő (Muhammad) ötven éves volt? Miért fogadott el minden özvegy és elvált nőt, aki gyámoltalan volt és segítségre szorult, de semmiféle különleges tulajdonsággal nem rendelkezett? Miért élt ilyen szerény és kemény életet, amikor élhetett volna kényelmesen és könnyebben is? Miért kötötte legtöbb házasságát éppen életének legelfoglaltabb 5 évében, amikor küldetése forgott kockán? Hogy sikerült azzá válnia, amivé lett, ha a hárem-életmód és a szenvedélyek vezették őt? Sok olyan kérdés van, ami felmerül az emberben. A probléma egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy magyarázhatnánk szerelemmel, vagy vágyakkal a női nem iránt. Ez komoly megfontolást igényel. Hogy egyénileg újra átgondoljuk Muhammad házasságait, figyelembe kell vennünk a háttérben meghúzódó okokat.

A Próféta példaképpnek jött a világra az emberiség számára, és valóban példakép volt az élet minden területén. A házasság különösen jó illusztráció. A legkedvesebb férj, a legszeretőbb és legdédelgetőbb partner, ő volt. Minden lépcsőfokot és erkölcsi szintet meg kellett tapasztalnia. Élt egy feleséggel, és többel, öreggel és fiatallal, özveggyel és elválttal, kedvessel és harciassal, híressel és szegénnyel, de minden esetben példamutatóan kedves volt és vigasztaló. Meg kellett tapasztalnia mindezt, hogy megmutassa, hogyan kell az embernek viselkednie ezekben az aspektusokban. Számára ez nem fizikai élvezet volt; ez egy erkölcsi próbatétel volt, éppen úgy, mint emberi kötelesség, és elég nehéz dolog volt.

A Próféta azért jött, hogy megalapozza az erkölcsiséget és biztosítsa minden muszlimnak a biztonságot, védelmet, erkölcsi tisztességet és a helyes életmódot. A küldetése az volt, hogy életében is megvalósítsa misszióját, ne maradjon csupán teória formában. Mint általában, a legnehezebb részt vállalta fel a legnagyobb kényelmetlenségek árán. A háború és az üldöztetés sok árvát, özvegyet és elvált nőt hagyott hátra. Gondoskodást és eltartást csak a túlélő muszlim férfiak biztosíthattak számukra. Muhammad gyakorlata az volt, hogy házassággal segített ezeknek a nőknek, hogy társaságához csatlakozzanak. Némelyik nőt elutasította a társaság, (*) némelyik pedig egyenesen a Próféta segítségét és védelmét kérte. Tekintve az özvegyek, elváltak helyzetét, s az áldozatot, amit az iszlámért hoztak, tennie kellett értük valamit. Az egyik lehetősége a segítségre az volt, hogy ő maga feleségül vette őket, vállalva a nehézségeket. Tehát olyan időben tartott egynél több feleséget, amikor az egyáltalán nem volt könnyű, vicces dolog. Ki kellett vennie a részét az árvák, özvegyek, elváltak segítéséből, mert különben nem kérhette a társaságát olyan dolgok megtételére, amit ő maga nem tett meg, vagy nem vett részt benne. Ezek a nők a muszlimokra voltak bízva és el kellett őket tartani. Amit tett tehát, az a felelőség megosztása volt, és ő mindig a nagyobbik részt vállalta és a legnehezebbet. Ezért volt egynél több felesége. És ezért volt több felesége, mint bárkinek, a társaságából.

(*) Muhammad társasága: a muszlim közösség. – A fordító.

Sok foglyott ejtettek a muszlimok és ezek védelemre, biztonságra vágytak. Nem ölték meg s nem bántották őket, nem bántak velük jogtalanul, sem lelkileg, sem fizikálisan. Ellenkezőleg, segítették őket a letelepedésben legális házasságkötések által, ahelyett, hogy ágyasokká vagy közös „kisasszonyokkᔠtették volna őket. Ez megint egy erkölcsi kötelezettség volt a muszlimok számára. És itt megint csak Muhammad volt az, aki a legnagyobb részt vállalta a közös felelősségből, és hét foglyot feleségül vett.

A Próféta néhány házassága szociopolitikai okból köttetett. Legfőbb érdeke az iszlám jövője volt. A muszlimokat szoros kötelékekkel akarta megerősíteni. Ezért vette feleségül első utódjának, Abu Bakr-nak a lányát, és ezért vette feleségül második utódjának, Omárnak a lányát. Dzswairiah-val kötött házassága által nyerte meg az iszlám számára a Beni al-Musztaliq-klán és az általuk vezetett törzsek támogatását. A Szafija-val kötött házassága által sikerült az arábiai-zsidók ellenségeskedését hatástalanítania. A kopt Máriát feleségül fogadva politikai szövetségre lépett egy hatalmas királlyal. Szintén egy baráti gesztus volt, amikor egy szomszédos király leányát, Zeinab-ot vette feleségül, aki annak a néger Abesszín királynak volt a lánya, aki annak idején menedékjogot adott a korai muszlimoknak.

Ezekkel a házasságkötésekkel a Próféta meg akarta szüntetni a kaszt-rendszert, a faji és nemzeti megkülönböztetést, és a vallási elnyomást, üldöztetést. A legalacsonyabb származású és a legszegényebb nőket is feleségül vette. Feleségül vett egy kopt lányt Egyiptomból, egy zsidó lányt, aki más valláshoz és nemzetiséghez tartozott, és egy néger lányt Abesszínából. Nem elégedett meg azzal, hogy tanította a testvériséget és egyenlőséget, hanem tanítását a gyakorlatba is példamutatóan átültette.

A Próféta néhány házassága a törvényhozás szándékával köttetett, és egyes korupt tradíciók eltörlését jelezték. Ilyen házasság volt az, amit Zainab-bal kötött, a felszabadított rabszolgának, Zaidnak elvált feleségével. Az iszlám előtt az arabok nem engedték az elváltakat újraházasodni. Zaidot Muhammad örökbefogadta, és valóban a fiának nevezték őt, ami az iszlám előtti arabok szokása volt. De az iszlám érvénytelenítette ezt a szokást és helytelenítette ezt a gyakorlatot. Muhammad volt az első ember, aki a gyakorlatban kifejezte ezt az érvénytelenítést. Feleségül vette „fogadott” fiának elvált feleségét, mutatva ezzel, hogy az örökbe fogadás nem teszi az örökbe fogadott gyermeket igazi fiává az adoptáló apának. És azt is megmutatta ezzel, hogy az újraházasodás megengedett az elváltaknak. Mellesleg, ez a Zeinab Muhammad unokatestvére volt, és ajánlották neki, hogy vegye feleségül, még mielőtt Zaid feleségül vette volna őt. És akkor Muhammad elutasította, de miután elvált, akkor elfogadta feleségéül, két célból: az elváltak szabad házasodása, és a fogadott gyermek valódi státuszának bemutatása miatt. Zeinab története néhány emberben képtelen gondolatokat ébreszt Muhammad erkölcsiségével kapcsolatban. De ezekről most nem beszélünk itt. (Ld. Korán 33:36-37-40)
Ezek a körülmények kísérték a Próféta házasságait. A muszlimoknak nincsenek kétségeik afelől, hogy Muhammad volt a legmagasabb erkölcsű ember, és tökéletes modell volt az emberiség számára minden helyzetben. A nem-muszlimoknak pedig azt ajánljuk, hogy komolyan gondolják át a problémát. Azután fognak tudni helyes következtetéseket levonni.

4. Házasság és válás (*)

(*) Ezzel kapcsolatban lásd a családi életről szóló részt, előbb.

Az iszlámban az egyik legfélreértettebb fogalom a válás valódi jelentése. Hozzáfűzve ehhez a már korábban elhangzott kijelentéshez, néhány dolgot meg kell jegyeznünk: a házasság az iszlámban nem üzleti tárgyalás útján jön létre, s nem anyagi haszonra való törekvés vezeti a két felet. Ez valami egészen komoly, valami szent, és nagy hibát követnénk el, ha pusztán fizikai vagy anyagi és világi dolognak definálnánk. Az erkölcsi jótékonyság, lelki emelkedettség, társadalmi becsületesség, emberi magabiztosság, a béke és a megbocsátás, a házasság elemei. Ez egy olyan megegyezés, amihez Isten maga az első tanú és az első személy; az Ő nevében teljesedik be, iránta való engedelmességünkből, és az Ő parancsai szerint. Ez egy helyes emberi kapcsolat, Isten felhatalmazásával és ellenőrzésével. Ez Isten áldásának jele és az ő könyörületességét fejezni ki irántunk, amint a Koránban mondja. (Ld. Korán 30:21)

Magától értetődő tehát, hogy a házasság az iszlámban nem csupán a férfi és a nő közötti tartós kapcsolatot és folytonos harmóniát jelenti, hanem a házastársak és Isten közötti harmónikus kapcsolatot is. Ez egy helyes emberi kapcsolat, Isten felhatalmazásával és ellenőrzésével. Ez Isten áldásának jele és az ő könyörületességét fejezni ki irántunk, amit a Koránban mondja. (Ld. Korán 30:21)

Magától értetődő tehát, hogy a házasság az iszlámban nem csupán a férfi és a nő közötti tartós kapcsolatot és folytonos harmóniát jelenti, hanem a házastársak és Isten közötti harmónikus kapcsolatot is. Az is világos, hogy amikor két muszlim házasságot köt, akkor szándékukban áll boldogulni egymással jóban rosszban. Hogy ezt az eredményt biztosítsa, az iszlám bizonyos szabályokat fektetett le, hogy mindenképpen biztosítsa a házasság céljának betöltését. Többek között a következő szabályokat írta elő:

A két félnek ismernie kell egymást, olyan módon, amely nem sérti az erkölcsöt és a helyes viselkedést.

A férfi figyelmeztetést kapott, hogy parinerét tartós értékek alapján válassza meg, pl. vallásosság, erkölcs, jellem stb. és ne a vagyon, családi helyzet vagy csupán a fizikai adottságai alapján.

A nőnek joga van meggyőződni arról, hogy az a bizonyos férfi illik-e hozzá, méltó-e a tiszteletre és szeretetre és, hogy képes-e őt boldoggá tenni. Ezen az alapon elutasíthatja a férfit, ha az igényelt szinten alulinak találja, vagy úgy gondolja, hogy nem való hozzá, mert ez megakadályozná feleségi kötelességeinek teljesítésében és esetleg tönkretenné a házasságát.

A nőnek joga van jegyajándékot kérni a kérőjétől, az általa megszabott mérték szerint, és a kérő szándéka szerint. Ha nem szándékszik ajándékot kérni, vagy csak valami csekélységet kér, akkor teheti azt is. A férfinek azért van előírva az ajándék adás, mert ezzel biztosítja a nőt arról, hogy komoly szándékai vannak vele kapcsolatban és, hogy a férfi felkészült a felelősségre anyagilag és minden más módon. A jegyajándék egy szimbólikus gesztus, amivel a férfi mintegy jelzi, hogy a nő biztonságban lesz és, hogy nem anyagi nyerésvágy motíválja a házasságra lépésben. Meghúzza a vonalat azok között a dolgok között, amit a személyek elvárhatnak a másiktól, és amit nem várhatnak el.

Az esküvőt nyilvánosan kell megtartani, és örömteli módon kell megünnepelni. A szabad akarat mindkét részről elengedhetetlen, különben a házasság nem érvényes.

Minden házassághoz két felnőtt tanú szükséges, és hivatalosan is be kell jegyezni a megfelelő dokumentumba.

A feleség teljes eltartása a férj kötelessége, a feleségnek erre joga van. Ha bármilyen vagyonnal rendelkezik, az az övé marad a házasság előtt és utána; a férj nem jogosult a feleség vagyonának egy részére sem. Ez a házasságot a nemes céljaira korlátozza, és távoltartja a helytelen dolgoktól a férjet.

Ezekkel a szabályokkal, amint látjuk, az iszlám minden lehető biztosítást megad ahhoz, hogy a házasság boldog kapcsolat és a folytonos harmónia és tartós béke alapja legyen. De tudatában annak a ténynek, hogy az emberi viselkedés változhat, néha meg nem jósolható módon, az iszlám reálisan nézi az életet, számol a váratlan eseményekkel is. A házasságnak, ahogyan már mondtuk, tisztességes és nemes céljai vannak, amelyeknek eleget kell tenni. Az iszlám nem fogadja el az olyan házasságot, amelyik nem ténylegesen funkcionál. Nem lehet egy házasság névleges vagy semmittevő. Sikeresen működő házasság lehet csupán, vagy pedig egyáltalán nem is házasság. Tehát, ha nem szolgálja a céljait, vagy nem működik megfelelően, akkor válással végződhet, mindkét fél jogainak betartásával. Azért, mert nincs értelme egy névleges vagy céltalan házasságot fenntartani, és ugyancsak értelmetlen olyan eskünek elkötelezni az embert, amit nem tartanak be. Amikor az iszlám házasság, amely a felsorolt szabályokon alapszik, nem működik a megfelelő módon, akkor már nagyon komoly akadályok vannak, olyanok, amiket már leküzdeni nem lehet kibéküléssel. Ilyen helyzetben el lehet válni. De akárhogy is van, ez az utolsó megoldás, mert a Próféta úgy emlegette a válást, mint a legízléstelenebb megengedett dolgot, Isten szemében. De mielőtt ezt az utolsó, elszánt lépést megteszi valaki, néhány kísérletet kell tennie:

A két félnek meg kell próbálnia a vitákat lecsillapítani és megprobálni a problémát kettejük között megoldani.

Ha nem sikerül, két döntőbírát kell választani (egyet a férj, egyet a feleség rokonai közül) akik megprobálják a kettejük közötti próblémát megoldani.

Ha nem sikerül, akkor lehet válni. A válás, ami nagyon nehéz helyzet, az iszlám törvény szerint mindkét fél jogait megtartva, közös megegyezéssel történhet. A válás mindkét fél joga: a nőé és a férfié.

Ha valamelyik fél, akár nő, akár férfi, nem érzi magát biztonságban, vagy nem érzi magát boldognak a másikkal, aki elutasítja a válást, és a válás igénye igazságosnak találtatik, akkor a törvényszéknek kell beavatkoznia, meg kell győznie a téves félt a válás elérésére. A törvény képviselőjének a kötelessége utána nézni, hogy a jogok be vannak-e tartva és, hogy senkit ne érjen bántódás.

Válás után van egy várakozási idő – háromtól tizenkét hónapig – amíg az elvált nőt teljes mértékben támogatja és eltartja a volt férje. A nő nem mehet férjhez egy másik férfihez ez idő alatt. A várakozási idő egy újabb lehetőség arra, hogy mégegyszer komolyan megbeszéljék a gondjaikat és megfontolják a válást. Ha ez idő alatt úgy érzik, hogy szeretnének újra együtt élni, akkor megtehetik. Valójában bátorítva vannak az újra egyesülésre, mert a szeparáció ilyen módon általában segít megbecsülni a másikat. Ha lejár a várakozási idő, az elvált nő újra házasodhat. Többé nincsenek kötelességeik egymás iránt. Ha újra egyesül az elvált nő és a volt férj, az olyan, mintha új házasságot kötnének. Ha kapcsulatuk nem működik, akkor ismételten váláshoz folyamodhatnak, és ha megint újra akarnak házasodni, akkor megtehetik. De ha a második újraegyesítés sem sikeres, akkor végleg el kell válni.

A válás megengedése elsősorban arra mutat, hogy az iszlám nem tolerálja a boldogtalan, hideg, mozdulatlan házasságot, amely többet árt a válásnál is. A kétszeri válás az újraegyesülés lehetőségével, minden lehetőséget megad a házasság tényleges céljainak beteljesítésére. Az iszlám ezzel megpróbál mindenféle problémát leküzdeni és megbirkózni a nehéz helyzetekkel. A válás megengedése nem kockáztatja a házasságot. Ellenkezőleg, éppen, hogy biztosítja a házasságot, hiszen a hibás partner tudja, hogy a szenvedő másik fél bármikor megszabadulhat a házasság igazságtalanságaitól és a szenvedéstől, válással. Ha tudomásul veszik, hogy a házasság csak addig kötelék, amíg valóban sikeres és működő kapcsolat, akkor mindkét fél mindent meg fog tenni, hogy beteljesítse a házasság céljait, mielőtt bármit tenne, ami a házasságot megszakítja. Ez óvatossá teszi a feleket a társválasztásban, és később is jobban meggondolják majd, hogy hogyan bánjanak választott társukkal.

Amikor az iszlám a válás lehetőségét megengedi, közös megegyezéssel, vagy a szenvedő fél kezdeményezésére, akkor az erkölcsöt és az emberi méltóságot védi. Nem kényszerít senkit sem arra, hogy a hűtlen partner igazságtalanságait és bántalmait tűrje. Nem vezeti az embereket erkölcstelenségre és helytelen viselkedésre. Azt mondja nekik: akár boldogan éltek együtt, akár nem, tisztességel kell elválniuk. Ami erkölcsileg és emberileg a legfontosabb ezzel kapcsolatban, az az, hogy senkinek sem kell a saját méltóságát lealacsonyítani, vagy erkölcsiségét lecsökkenteni, csak azért, hogy a válást elérje. A muszlimoknak nem szükséges „különváltan” élni évekig ahhoz, hogy a válást kimondják. A válás kimondása nem a házasságtörésen múlik csupán. A „különélés” sok-sok erkölcstelenséget von maga után, bár sok jogi rendszer ehhez kapcsolja a válás kimondását. A „különélés” alatt az ilyen személy a jogait betarthatja, de a kötelességeinek már nem tesz eleget a házasságban. Hivatalosan még házas az illető, de mennyire élvezi vajon a házaséletet? Le van kötve, amennyire csak lehet, ugyanakkor szabadon van engedve, semmilyen megkötés nem korlátozza őt. Ezek olyan dolgok, amelyek mindennaposak, és nem igényelnek magyarázatot. A „különélés” talán hozzásegítheti a feleket a váláshoz, de az erkölcs nagyon megsínyli ezt, és a társadalom hatalmas árát fizeti ezért.

Ez olyasvalami, amit az iszlám nem fogad el, mert ez sérti az iszlám erkölcsi rendszerét és erkölcsi értékét.

A házasságtörés néhány rendszer szerint a válás alapja. Erről csak annyit mondhatunk, hogy nagyon megalázza az emberi méltóságot, nagyon sérti az erkölcsöt a házasságtörés elkövetése, vagy a házasságtörés állítása, pusztán a válás kimondásának érdekében. A házasságtöréssel kapcsolatban már említettük az iszlám véleményét. A legtöbb esetben ez történik: az emberek nem válnak el a házasságtörés elkövetése miatt, vagy a házasságtörés állítása miatt, de ugyanakkor elkövetik és állítják is, a válás okaként említve, és a válást gyakran mégsem mondják ki. Micsoda emberi kapcsolatok!

Ez az iszlám álláspontja erről a problémáról: ha a válás szükségszerű, mint végső megoldás, akkor tisztességesen kell véghez vinni. Amikor a házasság az iszlám szerint működik, akkor nem fog előfordulni „különélés” vagy „házasságtörés” a válás alapjaként. És nem fordulhat elő az a Hollywood-tipusú válás sem, ami a szörnyű merevségre való túlzott reakcióból ered. Az emberi természet alapján, minden jogi rendszernek reálisnak és mérsékletesnek kell lennie, minden körülményt figyelembe kell venni, és minden lehetőségre fel kell készülni. Különben a jog és a törvénykezés romboló és alaptalan lenne, ami ellenkezik az iszlámmal. (Ld. Korán 2:224-232; 4:127-130)

Egy utolsó megjegyzést kell fűznünk ehhez a fejezethez. Tulajdonképpen, minden ismert társadalomban és ismert vallásban létezik út a házasság befejezéséhez. (*) A fejlett ipari országokban a válások aránya ijesztően emelkedik, és a válásra vonatkozó törvények nagyon szabadok. Az iszlámban a válás erkölcsi cselekedeteket hagy maga után.

(*) A kereszténységben egyáltalán nem létezik válás. – A fordító.

A házastársaknak Isten kedvességet, türelmet parancsol. Mindenkinek szeretnie kell társát, hiszen Isten sok jót teremtett belé. Isten segítségéről biztosítja őket, ha együtt maradnak és jót akarnak egymásnak. De ha el kell válniuk, akkor igazságosan kell eljárniuk és nem eshet bántódása egyiküknek sem. Ha helyesen járnak el, Isten meggazdagítja őket a leggazdagabb jutalommal. Az egész házassági kapcsolat, elejétől a végéig, az Istenhiten alapul.

A válásról szóló Korán-versek nem csupán száraz szabályzatból állnak; erkölcsi intelmekkel kezdődnek, és azzal fejeződnek be. A felek erkölcsi kötelességei a válás dátumát jóval meghaladják. Valóban, a kérdés teljességgel a magas erkölcsi rendszerben gyökerezik; a válást főként erkölcsi cselekedetként említik.

5. A nő helyzete az Iszlámban

A nő helyzete az iszlámban nem jelent problémát. A Korán állásfoglalása és a korai muszlimok tanúsítják azt a tényt, hogy a nő legalább olyan létfontosságú személy, mint a férfi és, hogy nincs a férfinek alárendelve, és nem alacsonyabbrendű teremtmény. Ha nem volna a külföldi kultúrák és az idegen befolyások hatása, akkor ez a kérdés soha fel sem merült volna a muszlimok között. A nő státusza egyenlő a férfiével. Ez egy elismert tény volt mindig, és senkinek sem jelentett problémát.

Hogy megértsük, mit állapított meg az iszlám a nők részére, nem szükséges sajnálkozni a nők iszlám előtti helyzetén, vagy a modern világban elfoglalt helyén. Az iszlám olyan jogokkal és privilégiumokkal ruházta fel a nőt, amilyeneket egyik vallásban és rendszerben sem élvezett. Ezt akkor érthetjük meg, ha tanulmányozzuk a kérdést összehasonlításos módon. A jogok és a felelősségek egyenlőek a férfiak jogaival és felelősségeivel, de nem szükségszerűen azonosak. Az egyenlőség és az azonosság két különböző dolog. Ez a különbség érthető, mert a férfi és a nő nem azonos, de egyenlő teremtmény. Ezzel a megkülönböztetéssel nincs is probléma. Majdnem lehetetlen két azonos férfit vagy nőt találni.

Az egyenlőség és az azonosság közötti különbség nagyon fontos. Az egyenlőség kivánatos, pontos és igazságos; de az azonosság nem az. Az emberek nem azonosnak vannak teremtve, hanem egyenlőnek. Ezzel a megkülönböztető felfogással nincs helye az olyan elképzelésnek, hogy a nő a férfi alárendeltje. Nincs alapja az olyan feltételezésnek, hogy a nő kevésbé fontos, mint a férfi csak azért, mert jogai nem azonosak a férfi jogaival. Ha a nő státusza azonos volna a férfi státuszával, akkor a nő egyszerűen a férfi másolata lenne, ami nem igaz. Az a tény, hogy az iszlám egyenlő jogokat ad a nőnek – de nem azonosakat – megmutatja, hogy alaposan megfontolta a nő helyzetét, elismeri és méltányolja, és független személyiségnek tartja őt.

Az nem iszlámi felfogás, hogy a nő a gonosz teremtménye, vagy a gonoszság magja. A Korán nem helyezte a férfit uralkodóvá a nő fölé, akinek egyetlen lehetősége meghajolni a férfi akarata előtt. Az iszlám nem kérdőjelezi meg, hogy a nőnek van-e lelke. Az iszlám történetében soha senki nem vonta kétségbe a nő emberi státuszát, vagy lelkiségét, vagy más kifinomult szellemi tulajdonságát. Ellentétben a többi népszerű hittel, az iszlám nem hibáztatja egyedül Évát az első bűn elkövetéséért. A Korán világosan kimondja, hogy Ádám és Éva egyaránt bűnös volt; és Isten mindkettejüknek megbocsátott miután megbánták tettüket. (Ld. Korán 2:35-36; 7:19,27; 20:117-123)

Valójában, a Korán azt a benyomást kelti, hogy Ádám hibásabb volt az első bűn elkövetésében, ami miatt a nőket igazságtalanul vádolták és gyanakodtak rájuk. De az iszlám nem tartja igazságosnak az ilyen üldöztetést és elnyomást, mert Ádám és Éva egyaránt bűnös volt, egyenlő vétkes volt, és ha Évát hibáztatjuk, akkor legalább annyira kell hibáztatnunk Ádámot is, vagy még jobban. (*)

(*) Ezzel kapcsolatban lásd a Bűn fogalmát, előbb.

A nő helyzete az iszlámban valami páratlan, valami újszerű, valami olyan, amilyenhez nincs hasonlítható más rendszerben. Ha a keleti kommunizmus világát nézzük, vagy a demokratikus országokat, azt találjuk, hogy a nő nem igazán boldog. A helyzete nem írígylésre méltó. Keményen kell dolgoznia, hogy megéljen, és néha ugyanazt a munkát végzi, mint a férfiak, de kevesebb bérért. Olyasfajta szabadságot élvez, amely néhány esetben szabadsághoz vezet. Hogy odáig eljusson, ahol manapság van, a nő évszázadokon át küzdött. Hogy elérje jogát a tanuláshoz, a szabadságát a munkához és pénzkereséshez, fájdalmas áldozatokat kellett hoznia és sok természetes kiváltságát feladnia. A lélekkel megáldott emberi lény státuszáért rengetegett fizetett. De ezzel a rengeteg fizetséggel és áldozatvállalással sem érte el azt, amit az iszlám megállapított az Isteni kinyilatkoztatás által, a muszlim nő számára.

A modern világban a nők jogai nem önként, vagy a férfiak kedvességéből kifolyólag vannak betartva. A modern nő erőszakkal harcolta ki magának pozícióját, nem természetes folyamaton keresztül, vagy közös jóváhagyással, vagy Isteni tanítás által. Ki kellett erőszakolnia ezt a poziciót, és különböző körülmények játszottak közre segítségére. A férfiak erejének csökkenése a háborúk alatt, a gazdasági szükségletek növekvő nyomása, és az iparosodás rákényszerítette a nőt, hogy elhagyva otthonát dolgozni menjen, tanuljon, küzdjön meg a megélhetésért, és egyenlő legyen a férfival, s az életben fusson versenyt vele. A körülmények tehát kényszerítették a nőt, de ő is kényszerítette saját magát, hogy elérje új státuszát. Hogy minden nő örült-e ennek az új helyzetnek vagy, hogy minden nő boldog-e, és elégedett-e ezzel a folyamattal, az más kérdés. Az viszont tény, hogy azok a jogok, amiket a modern nők élveznek, jóval kevesebbek, mint amit muszlim nőtársaikat illeti. Az, amit az iszlám állapított meg a nők számára, egyezik a női természettel, biztonságot és védelmet nyújt számára a kellemetlen körülmények és bizonytalanság ellen. Nem szükséges részleteznünk a modern nők helyzetét, a kockázatos versenyfutást a létfenntartásért és az önfenntartásért. És nem szükséges feltárnunk a sok szenvedést és kudarcot, amik körülveszik őt, az úgynevezett női jogok alapján. Nem is áll szándékunkban a boldogtalan otthonok helyzetét megeleveníteni, amelyek a túlzott „szabadság” és „jogok” miatt hullottak szét, amire a modern nők olyan büszkék. A mai nők a szabadságot a függetlenséggel, a munkával és pénzkereséssel élik meg, úgy tesznek, mintha egyenlőek lennének a férfiakkal, de sajnos, ennek árát drágán megfizeti a család. Ez mind köztudott dolog. Nem köztudott ellenben a nő helyzete az iszlámban. A következő részben tehát megpróbáljuk összefoglalni az iszlám véleményét a nőkkel kapcsolatban.

Az iszlám a nőt, a férfi egyenlő társának tekinti az emberiség létrehozásában. A férfi az apa; a nő az anya, és mindketten szükségesek az élethez. A nő szerepe nem csekélyebb jelentőségű a férfiénál. Ebben a párkapcsolatban a nő mindenből egyenlő mértékben részesedik; egyenlő jogai vannak; egyenlő felelősségei, és ugyanolyan értékes tulajdonságai vannak, mint partnerének. Erről a párkapcsolatról ezt mondja Isten:
„Ti emberek! Férfitől és nőtől teremtettünk benneteket s szövetségekké és törzsekké tettünk beneteket, hogy ismerjétek meg egymást...” (Korán 49:13) (Ld. még 4:1)

Személyes és közös felelőségeik vállalásában egyenlő mértékben osztozik a férfivel, tetteiért ugyanúgy felel, mint a férfi. A nő független személyiség, jó tulajdonságokkal és lelki törekvésekkel van megáldva. Emberi természete nem alsóbbrendű, s nem is különbözik a férfiétől. Egymástól származnak ők ketten. Isten így szólt:
„És meghallgatta őket az Uruk felelvén nékik: „Én nem hagyom veszendőbe menni egyetlen munkálkodó művét sem, lett légyen ő férfi, avagy nő – hiszen egyesek közületek a többiektől vannak.”” (Korán 3:195) (Ld. még 33:35-36; 66:19-21)

Egyenlő a férfivel a műveltségre és a tudásra való törekvésben. Amikor az iszlám előírja a muszlimoknak a tudásra való törekvést, akkor nem tesz különbséget nő és férfi között. Majdnem tizennégy évszázaddal ezelőtt, Muhammad kijelentette, hogy a tudásra való törekvés muszlim nőknek és férfiaknak egyaránt kötelező. Ez a kijelentés világosan érthető volt, és meg is valósult a történelem folyamán.

Véleményét szabadon kinyilváníthatja, akár a férfi. Véleményét, hozzászolását meg kell fontolni, és nem lehet elvetni csak azért, mert történetesen nő az illető. A Koránból megtudhatjuk, hogy a történelemben többször előfordult, hogy nők nem csak a véleményüket nyilvánították ki, de komoly vitába szálltak a Prófétával magával, épp úgy, mint más muszlim vezetőkkel. (Ld. Korán 58:1-4; 60:10-12)
Másrészt, előfordultak olyan alkalmak is, amikor a muszlim nők véleménye közérdeki problémákkal kapcsolatban, ellenkezett a kalifa véleményével, és a kalifa elfogadta a nők hozzászólását. Ilyenre volt példa Omar Ibn al-Khattab kalifaságának idején.

A történelem feljegyzései tanusítják, hogy a nők résztvettek a közéletben a korai muszlimokkal, különösen veszély esetén. A nők csatlakoztak a muszlim hadsereghez, ápolták a sebesülteket, élelmet készítettek, segítették a katonákat stb. Nem voltak korlátok közé szorítva, vagy értéktelen, lelketlen teremtménynek kikiáltva.

Az iszlám garantálja a nőknek az egyenlő jogot szerződéskötésre, vállalkozásra, és független birtoklásra. A nő élete, tulajdona, tisztelete, éppen olyan szent, mint a férfié. Ha bármit elkövet, a büntetése vagy jutalma ugyanolyan, mint a férfié hasonló esetben. Ha bármi ártalom éri, ugyanolyan kártérítés illeti, mint a férfit illeti abban a helyzetben. (Ld. Korán 2:178; 4:45; 92-93)

Az iszlám nem egyszerűen kijelenti ezt, és azután fátylat borít a dolgokra, hanem mindent megtesz, hogy be is tartassa a gyakorlatban, mint a hit egyik alaptételét. Az iszlám sohasem tolerálja azokat, akik elnyomják a nőket, vagy különbséget tesznek a férfiak és a nők között. Többször meginti a Korán azokat, akik a nőket alacsonyabb rendűnek tartják a férfiaktól. (Ld. Korán 16:57-59,62; 42:47-50; 43:15-19; 53:21-23)

Azonkívül, hogy a nőt független emberi lénynek ismeri el, mint az emberiség életbenmaradásához szükséges fontos tényezőt, az iszlám örökösödési részt is adott neki. Az iszlám előtt nem csak az örökléstől fosztották meg a nőt, hanem ő maga örökölhető tulajdon volt. Ezt az átruházható, örökölhető lényt tette az iszlám öröklő emberi lénnyé, elismerve emberi tulajdonságait. Akár feleség vagy anya, nővér vagy leánytestvér, mindenképpen részt kap a tulajdonból, ami az elhunythoz fűződő rokonsági foktól függ, és az örökösök számától. Ez a rész az övé, senki sem veheti el tőle, senki sem tagadhatja meg tőle. Még ha az elhunyt akarná kizárni őt az örökségből bármilyen okból, akkorsem teheti, mert a törvény nem engedi. Minden tulajdonos érvényesítheti akaratát a korlátokon belül maradva, tulajdonának egyharmadával, tehát nem kell megtámadnia az örökösök jogait, akár férfiak, akár nők azok. Az örökség esetében, az egyenlőség és azonosság kérdése teljeséggel alkalmazható. Általában, a nő és a férfi egyenlő mértékben örököl az elhunyt rokon vagyonából, de a rész különbözhet. Néhány esetben a férfi két részt örököl, a nő csak egyet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férfi felsőbbrendű lenne.
Az ok, amiért a férfi többet örököl bizonyos esetekben, a következő: Először is, a férfi az a személy, aki felelős felesége, családja, és a többi rászoruló rokona eltartásáért. Törvény szerinti kötelessége magára vállani a financiális felelősséget és megfelelően eltartani hozzátartozóit. Minden pénzügyi teher őt terheli. Másodszor, a nőnek nincsen pénzügyi felelőssége, esetleg személyes kiadásait fedezheti, amennyiben luxuscikkekre vágyik. Anyagilag biztonságban van. Amennyiben feleség, férje az eltartója; ha anya, akkor a fia; ha még lány, akkor az apja; ha nővér, akkor a testvérbátyja, stb.
Ha nincs semmiféle hozzátartozója aki eltartaná, akkor nincs örökösödési kérdés sem, hiszen nincs kitől örökölnie. Ettől függetlenül, nem lesz magára hagyva, nem fog éhezni; az állam, illetve a társadalom felelős eltartásáért. Segélyt, vagy munkát kell neki adni, hogy legyen miből megélnie, és bármennyi pénzt sikerül megkeresnie, az az övé lesz. Senki másnak az eltartásáért nem felel, csakis saját magáért. Ha azonban egy férfi volna a helyében, akkor annak a családjáról és rászoruló rokonairól is gondoskodnia kellene. Tehát, a legnehezebb helyzetben a nő felelőssége korlátozott, míg a férfi felelőssége korlátlan. Harmadszor, amikor a nő kevesebbet kap, mint a férfi, nincs megfosztva olyasvalamitől, amiért megdolgozott. Az öröklött vagyon nem munkájának, vagy erőfeszítésének eredménye. Ez egy extra „jövevény”-vagyon, amiért gyakorlatilag nem tettek semmit. Ez egy olyasvalami, amiért sem a nő, sem a férfi nem tett erőfeszítést. Ez egyfajta segély, és minden segély összege igazodik a rászoruló szükségleteihez és eltartottainak számához, különösen egy Isten törvényei szerint megállapított segély.
Nos, itt van a férfi örökös, akit mindenféle anyagi felelősség és kötelesség terhel. A másik oldalon, ott van a női örökös, akit viszont nem terhel anyagi felelősség, vagy csak nagyon kevés. Ugyanakkor itt van valamennyi vagyon és segély, amit ki lehet osztani örökségként. Ha teljesen megfosztanánk a nőt örökségétől, akkor igazságtalanul járnánk el, mert az elhunytnak ő is rokona. Ha viszont egyenlő részt kapnak mindketten, akkor az a férfivel szemben nem lenne igazságos. Így, ahelyett hogy bármelyikükkel igazságtalanságot követne el, az iszlám a férfinek adja a nagyobbik részt az örökölhető vagyonból, hogy ezzel segítsen neki családjának szükségleteit kielégíteni és társadalmi felelősségének eleget tenni. Ugyanakkor az iszlám nem feledkezik meg a női örökösökről sem, de annyi részt ad neki, amivel személyes vágyait kielégítheti. Valójában az iszlám inkább a nőnek kedvez, mint a férfinak. Itt elmondhatjuk, hogy a nők jogait összességében egyenlőnek vesszük a férfiak jogaival, bár nem azonosak szükségszerűen. (Ld. Korán 4:11-14,176)

Néhány esetben a tanúskodáshoz, polgári szerződések, megegyezések bizonyításához két férfi tanú szükséges, vagy egy férfi és két nő. Ez ismét nem azt jelenti, hogy a nő alacsonyabbrendű a férfinál. Ez a szerződést kötő felek biztonságát szolgálja, mert a nő általában nem annyira tapasztalt a gyakorlati életben, mint a férfi. Ez a kevesebb tapasztalat veszteséget okozhat valamelyik szerződő félnek. Ezért a törvény kimondja, hogy két nő tanúskodása szükséges egy férfi helyett. Ha az egyik tanúskodó nő elfelejtene valamit, a másik majd emlékezteti rá. Vagy ha egyikük hibát követ el tapasztalatlanságból, akkor a másik segíthet neki hibája helyrehozásában. Valójában, a nőnek szerepet ad a civil életben és segít neki, hogy igazságos legyen. Mindenesetre, a kevesebb tapasztalat a civil életben, még nem jelenti azt, hogy a nő alacsonyabbrendű a férfinál. Minden ember híján van valaminek, mégsem kérdőjelezi meg senki emberi státuszukat. (Ld. Korán 2:282) (*)

(*) Érdekes, hogy a nők tanúbizonysága bizonyos esetekben kizárólagos, véleményük döntő. Egyetlen férfi tanúskodása sem elfogadott, és nincs szükség egynél több nőre. Ráadásul, a tanúskodás üzleti ügyekben és szerződés kötésben nem privilégium, hanem kötelesség. (Ld. Korán 2:282-283)

A nő bizonyos kiváltságokat élvez, amelyektől a férfi meg van fosztva. Fel van mentve bizonyos vallási kötelezettségek alól, pl. az imádság és a böjt alól a havi periódusa alatt és gyerekágyassága idején. Fel van mentve a pénteki közösségi istentiszteleten való megjelenés alól. Fel van mentve minden anyagi kötelezettség alól. Mint anya, több figyelmet és magasabb tiszteletet élvez Isten szemében. (Ld. Korán 31:14-15; 46:15)
A Próféta elismerte ezt a tiszteletet, amikor azt a kijelentést tette, hogy a Paradicsom az anyák lába alatt van. Az anyát illeti a gyermek szeretetének háromnegyede, és csupán egynegyed marad az apának. Mint feleség, kérhet a leendő férjétől jegyajándékot, ami csak az övé lesz. Teljes gondoskodás és eltartás illeti férje részéről. Nem kell dolgoznia, nem kell férjével megosztania a családi kiadásokat. Megőrizheti házassága után mindazt, amit házasság előtt birtokolt, és férjének nincs joga ahhoz, ami az övé. Mint leány vagy nővér, biztonság és gondoskodás illeti az apa és a fivér részéről. Ez az ő privilégiuma. Ha dolgozni akar, vagy önfenntartó.
Ha a nő kötelessége a felére csökken, akkor azt nem nevezhetjük jogainak megtagadásának, ez egy szívesség, vagy egy kiváltság akar lenni, vagy részt akar vállalni a család eltartásában, akkor teljesen szabadon teheti azt, megtartva tiszztességét és biztonságát.

Az, hogy a nő a férfi mögött állva imádkozik, semmi esetre sem jelent alárendeltséget. A nő, mint már említettük, fel van mentve a közösségi istentisztelet alól, amelyek a férfinak kötelezőek. De ha jelen van, akkor külön sorban áll, amely csak nőknek van fenntartva, éppúgy, mint ahogy a kiskorú gyermekek elszeparált sorban imádkoznak a férfiak mögött. Ez a szabályzat az imádság fegyelmezettségét szolgálja, nem fontossági sorrend. A férfiak sorában az államfő váll a válltól áll a szegény mellett. A legmagasabb rangú férfiak egymás mellett imádkoznak a legalacsonyabb rangú férfiakkal. A sorok rendje segíteni akar mindenkinek, hogy el tudjon mélyülni meditációjában. Ez nagyon fontos, mert a muszlim imádság nem egyszerű kántálás, vagy daléneklés. Hozzátartoznak a cselekedetek, mozdulatok, az állás, meghajlás, leborulás stb. Így tehát, ha a nők együtt imádkoznak a férfiakkal kevert sorokban, akkor lehetséges, hogy valami zavaró dolog vagy figyelemelterelő jelenség jönne létre közöttük. Akkor az elmét az imától idegen dolgok foglalják le, és máris megszakad a tiszta meditáció. Az eredmény az lenne, hogy az ima elvesztené célját, azonkívül házasságtöréshez (*) hasonló dolog történne, szemmel, mert a szem – tilos dolgokra való nézés által – bűnös lehet házasságtörésben, éppúgy mint a szív.

(*) Az iszlám a házasságtörést tágabb értelemben ismeri. Házasságtörés már a puszta gondolat, a vágy, a tekintet ha nem a megfelelő helyre irányul. – A fordító.

Sőt, a muszlim férfiak és nők ima közben nem érintkeznek ellenkező neműekkel. Ha viszont férfiak és nők közösen imádkoznának egymás mellett, akkor nem kerülhetnék el egymás érintését. Sőt, amikor a nő imádkozik a férfivel szemben, a férfi előtt, vagy éppen mellette, nagyon valószínű, hogy egyes testrészei elővillannak a ruhái alól bizonyos mozdulatokra, a meghajlásra, felállásra, leborulásra.
A férfi szeme történetesen odatekinthet, s a nő elővillanó testrésze akarva, akaratlanul, bűnös gondolatokat ébreszthet benne, a nő pedig zavarba jöhet. Tehát, hogy minden zavart elkerüljön, segítsen a meditációra való koncentrálásban, tisztává tegye a gondolatokat, megtartsa az imádkozók közötti harmóniát, hogy az ima igazi céljait beteljesítse, az iszlám előírta a sorok elrendezését úgy, hogy a férfiak állnak elől, a gyermekek mögöttük, és a nők a gyermekek mögött. Bárki, aki valamennyire ismeri a muszlim ima célját, könnyedén megértheti a sorok elrendezésének bölcsességét, ezen a módon.

A muszlim nő fogalmával társul egy régi tradíció, a „fátyol”. Az egy iszlámi dolog, hogy a nőnek tisztelet, méltóság, szüzesség, tisztaság és becsület fátylával kell szépítenie magát. Tartózkodnia kell az olyan mozdulatoktól és gesztusoktól, amelyek felkorbácsolják az emberek vágyát, kivéve férjüket; vagy erkölcstelenné válnak. Arra van intve, hogy ne mutassa báját, vagy ne fedje fel fizikai szépségét idegenek előtt. A fátyol, amit fel kell vennie, megőrzi lelkét a gyengeségtől, elméjét az engedékenységtől, szemeit a kéjes nézéstől, személyiségét az erkölcstelenségtől. Az iszlám nagy figyelmet fordít a nő tisztességére, erkölcsiségére, jellemének és személyiségének megőrzésére. (Ld. Korán 24:30-31)

Most már világos, hogy a nő státusza az iszlámban példátlanul magas, és pontosan illik a női természethez. Jogai és kötelességei egyenlőek a férfiéval, de nem szükségszerűen vagy abszolút azonosak. Ha valamitől meg van fosztva az egyik területen, akkor bőségesen kárpótolva van sok más aspektusban. Az a tény, hogy a férfi nemhez tartozik, nem jelenti azt, hogy emberi státuszán vagy függetlenségén esik csorba, és ez nem lehet elnyomásának alapja, vagy személyével szembeni igazságtalanságok alapja. Az iszlám annyit ad a nőnek, amennyire szüksége van. Jogai szépen illenek kötelességeihez. A jogok és a kötelességek egyensúlyban vannak, egyik sem súlyosabb a másiknál. A nő státusza világosan meg van adva a Koránban, amit úgy lehetne fordítani:
„Az asszonyokat ugyanaz a jogszerinti bánásmód illeti meg, mint amivel ők tartoznak; a férfiak azonban egy fokkal fölöttük állnak.” (Korán 2:228)
Ez az egy fok nem felsőbbrendűségre utal, és nem is hatalmaz fel a nők feletti uralomra. Ez a férfi extra felelősségeivel van egyensúlyban, és így kárpótolja a férfit korlátlan kötelezettségeiért. A fent említett Korán verset mindig egy másik vers fényében kell értelmezni. (Ld. Korán 4:34) (*)

(*) Hasonlítsuk össze a „Családi élet” c. résszel! – A fordító.

A férfi magasfokú felelősségei azok, amelyek ezt az egy fokot adják a férfinek a nő fölött, néhány gazdasági vonatkozású dologban. Nem emberségben, vagy jellemben magasabbak egy fokkal. Nem is uralkodásra vagy alárendeltségre utal ez az egy fok. Ez Isten bőségének megosztása, a természet szükségleteinek megfelelően, aminek Isten a teremtője. És Ő tudja leginkább, hogy mi a jó a férfinak, és mi a jó a nőnek. Isten így szól:
„Ti, emberek! Féljétek Uratokat, aki egyetlen személyből teremtett benneteket, akiből megteremtette a párját a kettejükből számos férfit és nőt sokasított.” (Korán 4:1)


Függelék I.

A Korán és bölcsessége

A Korán, Isten legnagyobb ajándéka az emberiségnek, és bölcsessége páratlan. Mint már korábban kijelentettük, a könyv célja az előző kinyilatkoztatások megőrzése, Isten eredeti igazságának helyreállítása; az emberiség vezetése a helyes útra, az emberek lelkének megerősítése, az emberiég lelkiismeretének felébresztése, és az emberi elme megkönnyítése. A Korán Isten szava, amit Muhammadnek nyilatkoztatott ki Gábriel szent lélek által, és felülmúlja az emberiség képzeletét.

Muhammadnak kortársai, közfelkiáltással, az arab nyelv legnagyobb mesterei voltak, és kényszert éreztek rá, hogy megpróbáljanak valami olyat létrehozni, amely vetekedhet a Korán részeivel. De nem tudtak olyasmit alkotni, mint a Korán, sem stílusban, sem tartalomban. Muhammadnak semmilyen iskolázottsága nem volt, és nem is csinált ebből titkot. A legnagyobb hitele az volt, tanulatlan emberek közül emelkedett ki, ő maga is tanulatlan, írástudatlan ember volt, és az egész emberiség tanítója lett, tanult és tanulatlan embereket tanított, Isten igazi üzenetére. Ez az első tény, ami a Koránról bizonyítja, Isten szava. A második tény, ezzel a páratlan könyvvel kapcsolatban, tartalmának hitelessége, amely olyan tulajdonság, amivel egyetlen könyv sem rendelkezik.

A Korán hihetősége, hitelessége kétségtelen, mert a szöveg tisztasága, eredetisége és teljessége nyilvánvaló. Komoly tudósok, muszlimok és nem-muszlimok, arra következtettek, hogy a Korán, amit ma használunk, pontosan ugyanaz a könyv, amit Muhammad kapott, amit Muhammad tanított, amely szerint élt, és amelyet örökségül hagyott az emberiségnek majdnem tizennégy évszázáddal ezelőtt. Néhány vizsgálat szemléltetheti a Korán példátlan hitelességét:

A Korán részenként, szakaszonként nyilatkoztatott ki, de sohasem szabály vagy elrendezés nélkül. A Korán neve jelzi, hogy ez volt az eredeti könyv. (Ld. Korán 2:2; 41:41-42)
A Korán rendszere és a fokozatos kinyilatkoztatás Isten terve és akarata volt, amihez Muhammad és a társasága ragaszkodott. (Ld. Korán 25:32; 75:17)

Az arabok híresek voltak rendkívülien finom irodalmi ízlésükről, amely képessé tette őket a jó irodalmi művek élvezetére. A Koránt, közfelkiáltással a legkiválóbb irodalmi mesterműnek tartották. Meghatotta őket megérintő hangvétele, különleges szépsége. A legnagyobb megelégedettséggel hallgatták, a legmélyebb élvezetet találták meg benne, és elkezdték a könyvet kívülről megtanulni. A Korán sok-sok muszlim és nem-muszlim csodálatának tárgya volt, és óvják, idézik mind a mai napig.

Minden muszlimnak kötelező, férfinek és nőnek egyaránt, a Korán részeinek recitálása, mindennapi imádságukban, és az éjszakai virrasztáskor. A Korán recitálása magasszintű imádság és mindennapos gyakorlat.

Az arabok általában írástudatlanok voltak, és teljesen memóriájukra volt bízva az általuk legkedveltebb versek és részletek megtanulása. Különösen éles memóriájuk volt, amelyben irodalmi örökségüket őrizték. A Korán elismerten utánozhatatlan volt. Tehát igyekeztek pontosan minden szavát megjegyezni, a legfigyelmesebb és a legtiszteletteljesebb módon.

Muhammad idejében voltak írástudók, akiket kijelöltek a kinyilatkoztatás feljegyzésére. Amikor kapott egy verset, vagy sura-t, akkor azonnal átadta azt írástudóinak, hogy jegyezzék le felügyelete alatt. Maga a Próféta ellenőrzött és hitelesített mindent, amit leírtak. Minden szót átvizsgált, és mindent rendszerezett.

A kinyilatkoztatás befejezésekor a muszlimok sok Korán feljegyzést birtokoltak. Ezeket gyakorta recitálták, memorizálták, tanulmányozták és használták a mindennapokban. Ha bármilyen nézeteltérés támadt, akár a szöveggel, vagy a jelentéssel, vagy a kiejtéssel kapcsolatban, egyenesen a Prófétához fordultak útmutatásért.

Muhammad halála után, a Koránt már sok muszlim tudta kívülről, és számos feljegyzett, leírt Korán létezett. De ez nem elégítette ki az első kalifát, Abu Bakr-t, aki attól félt, hogy a memorizálók halála után zavar keletkezhet a Koránnal kapcsolatban. Konzultált a szaktekintélyekkel, és azután megbízta Zayd Abu Tabit-ot, Muhammad fő írástudóját (aki a kinyilatkoztatást lejegyezte), hogy állítson össze egy irányadó és teljes másolatot arról a könyvről, amelyet Muhammad maga hitelesített. Mindezt a Próféta társaságának ellenőrzésével és segítségével tette. A végső és teljes verziót ellenőrizte minden muszlim, aki Muhammadtől hallotta a Koránt, és emlékezetében és szívében őrizte azt. Ezt Muharnmad halála után kb. két évvel tették. A kinyilatkoztatás ekkor még frissen, elevenen élt az írástudók, és a Próféta társaságának emlékezetében.

Othmán kalifasága alatt, kb. tizenöt évvel Muhammad halála után, a Korán összeállított kópiái elterjedtek az új területeken, amelyek kapcsolatba kerültek az iszlámmal. A legtöbb ember nem ismerte Muhammadot, és nem is hallotta őt. A különböző földrajzi területeken a Koránt különböző kiejtéssel olvasták. A recitációban és az intonációban lévő különbségek vitákat keltettek a muszlimok között. Othmán meg akarta oldani a helyzetet. A hatóságokkal való közös tárgyalások után, megalakított egy négy emberből álló bizottságot, a kinyilatkoztatás írástudóiként. Minden másolatot amely használatban volt, összegyűjtöttek, és helyettük egy irányadó másolatot adtak ki, amely a Quraysok akcentusát és dialektusát jelentette meg, amely Muhammad dialektusa és akcentusa volt. Ezt a dialektust fogadták el, mert ez volt a legjobb és ez volt az a dialektus, amellyel a Korán kinyilatkoztatott. Ezután a Koránt mégegyszer ellenőrizték azok az emberek, akik megkapták. És ettől kezdve ugyanezt a mértékadó verziót használták, a legcsekélyebb változtatás nélkül, szóban sorrendben, vagy az írásjelek használatában. Ezek a vizsgálatok meggyőzték a tudósokat arról, hogy a Korán éppen úgy maradt fenn, ahogyan lejött, és mindig úgy fog maradni. Semmit sem adtak hozzá; semmit nem vettek el belőle; és semmiféle korrupció nem érte. Története olyan világos, mint a napfény; hitelessége megkérdőjelezhetetlen; teljessége kétségtelen. A Korán példátlan bölcsességekkel van tele, tekintettel az eredetére, karakterére, és dimenziójára. A Korán bölcsessége szerzőjének bölcsességéből ered, aki nem lehetett más csak Isten maga. És a könyv lenyűgöző hatalmából ered, amely utánozhatatlan, és amely a tudós és a betű embereinek kihívást jelent. A Korán reális megközelítése a praktikus megoldások, amelyeket ajánl az emberi problémákra, és a nemes cél, amiért kiáll; mindezek a Korán bölcsességét jelzik, mint különleges természetének jellemzői.

Dinamizmus

Az egyik legjellemzőbb bölcsessége a Koránnak, hogy nem statikus, és nem száraz a stílusa. Ez olyanfajta dinamikus bölcsesség, ami provokálja az elmét és felélénkíti a szívet. Ebben a bölcsességben felpezsdítő dinamizmus, és mozgatóerő van, bizonyítják ezt a történelmi tények és maga a Korán. Amikor Muhammad először elindította Isten útjára való hívását, egyetlen hatalma a Korán volt, és bölcsessége a Korán bölcsesség volt. A Korán átható dinamizmusa óriási és ellenállhatatlan. Sok példával lehetne bizonyítani azt, hogy a legdinamikusabb személyiségek, vagy a legdöntőbb bizonyítékok sem érik el a Korán dinamikus bölcsességének világát. Isten úgy beszél a Koránról, mint lélekről, életről, vagy fényről, amely segít Isten szolgáinak az egyenes út megtalálásában. (Ld. Korán 42:52)

Ismétlem ezt mondja Isten: „Ha ezt a Koránt egy hegyre küldtük volna le, akkor látnád, hogy Allah iránti félelemből alázatosan meghajlik és kettéhasad. Ezek azok a példabeszédek, amelyeket az embereknek mondunk. Talán elgondolkodnak.” (Korán 59:21)

A kulcsszó itt a Ruoh és a Szad’, ami azt jelenti, hogy a Korán eredete az élet, felélénkíti a lelket, az útmutató fényt sugározza, és láthatóan megmozgatja a mozdulatlan objektumokat. Ez az a lelki dimamizmus, amelyről a Korán beszél.

Gyakorlatiasság

Egy másik hangsúlyozandó jellemzője a Koránnak a praktikussága. Tanítása nem követel lehetetlent, nem az elérhetetlen ideálok megvalósulását igényli. A Korán olyannak fogadja el az embert, amilyen, és arra buzdítja, hogy azzá váljon, akivé válhat. Nem bélyegzi az embert gyámoltalan, reménytelen teremtménynek, születésétől halálra kárhozottnak, és nem fojtja bűnbe az anyaméhtől kezdve a sírjáig, hanem nemes, tiszteletreméltó magasztos lénynek festi le. A Korán tanításainak praktikusságát Muhammad és a muszlimok példája bizonyítja, évszázadok óta. A Korán megkülönböztető megközelítése abban áll, hogy parancsai az emberiség általános jólétét szolgálják, és az emberiség lehetőségein alapulnak.

Mérsékletesség

A harmadik jellemző a mérsékletesség, vagy az Isten és ember közötti harmónia, a szellem és az anyag, az egyén és a közösség közötti egyensúly, stb. A Korán különös figyelmet szentel az élet minden tényének, az ember minden szükségletének, és olyan útra vezeti őt, ahol megvalósíthatja életének nemes célját. Ezért a mérsékletes megközelítését nevezi a Korán a muszlimokat „középen álló közösségnek” (Ld. Korán 2:143) és ezzel a „közepességgel” válnak a legjobb emberekké; amiért cselekszik a jót, kerülik a rosszat, és hisznek Istenben. (Ld. Korán 3:110)

A Korán bölcsessége három dimenzióban működik: belsőleg, külsőleg és felülre. Belsőség, átitatja a szív legmélyebb zugait, megérinti az elme legmélyebb rétegeit. Célja az, hogy az ember belső életét egészségessé tegye. Ez a belső érintés különbözik minden más törvényes vagy etikai rendszertől, és sokkal mélyebb is azoknál, mert a Korán Isten nevében beszél és minden dologban Rá hivatkozik. A külső funkciója a Koránnak magába foglalja az élet minden területét, és az emberi kapcsolatok végtelen mezejét beteríti, a legszemélyesebb kontaktusoktól kezdve, a nemzetközi kapcsolatokig. A Korán olyan térségekbe hatol be, amelyet nem ismer egyetlen jogi rendszer vagy etikai szabályzat, és hozzáférhetetlen minden más vallási doktrina számára. Ami jellemző a Koránra ebben a tekintetben az az, hogy úgy irányítja az emberi kapcsolatokat, hogy isteni tulajdonságokat ad nekik, és erkölcsi érintést. Így minden kapcsolatban Isten jelenléte érezhető, és felismerhető Ő, mint az első irányadó forrás, és minden kapcsolat végső célja. Ez az ember lelki vezetője, törvényrendszere, etikai szabályzata, és mindezek fölött az ember életmódja.

A Korán felső-funkciójának középpontjában a magasságos Isten áll. Mindent, ami volt, vagy van, vagy lesz, ezen a fókuszon keresztül kell nézni, Isten jelenlétén át, az univerzumban. Az ember csupán egy megbízottja Istennek, és teremtésének célja Isten imádása. Ez nem ürügy az élettől való elvonulásra, vagy passzív elfordulásra. Ez egy nyílt felhívás arra, hogy az ember legyen Isten magasságos tulajdonságainak megtestesítője itt a földön. Mikor a Korán figyelme Istenre összpontosul, akkor az ember előtt a gondolat új horizontjait nyitja meg, példátlan erkölcsi magaslatra vezeti őt, és megismerteti a jóság és a béke végtelen forrásával. Felismerni Istent, mint az ember végső célját, már ömnagában véve forradalmi, a népszerű emberi gondolkodással és a vallási tanokkal szemben; egy forradalom aminek a célja az, hogy megszabadítsa az emberi elmét a kétségektől, megszabadítsa a lelket a bűntől, a lelkiismeretet a leigázástól. A Korán bölcsessége minden dimenziójában döntő. Nem ítéli el s nem kínozza a testet nem hanyagolja el a lelket. Nem „humanizálja” Istent, és nem isteníti az embert. Mindent pontosan a helyére tesz, oda, ahová a teremtő helyezte. A tettek és a jutalmak arányban állnak egymással. A Korán bölcsessége nem közömbös. Követel dolgokat, de követelése érthető, és szívesen fogadja minden áldott ember. A Korán bölcsessége a gondolkodás igazságára, a tettek tisztességére, a szándék egységére és a jóakaratra szólít fel. „Ez az írás, amelyhez nem férhet kétség: útmutatás az istenfélők számára...” (Korán 2:2)

„Írás ez, amit leküldtünk neked, hogy kihozd az embereket a sötétségből, a fényre...” (Korán 14:1)


Függelék II.

Muhammad, az utolsó próféta

A muszlimok hitét, mely szerint Muhammad Isten utolsó prófétája, sok ember félreérti, ezért magyarázatot igényel. Ez a hit egyáltalán nem jelenti, hogy Isten az irgalmasság ajtaját bezárta volna vagy hogy visszavonult. Nem korlátozza a nagyszerű vallásos vezetők felbukkanását, nem gátolja meg a jámbor emberek fejlődését. Nem jelenti azt, hogy Isten befejezte az arabokról való gondoskodást azzal, hogy Muhammadot közülük választotta. Utolsó szívessége minden embernek szól. Isten nem részesít előnyben egyetlen nemzetet, egyetlen kort vagy generációt sem, és irgalmának ajtaja mindig nyitva áll és mindenki számára hozzaférhető, aki Őt keresi. Háromféle módon beszél az emberhez:

Inspiráció által, amely történhet sugalmazás formájában, vagy gondolatok formájában, amelyeket Isten a jámbor emberek szívébe és elméjébe helyez;

Homály mögül, ami megjelenhet látomás, vagy vízió képében, amikor a feltételezett ember éppen alszik, vagy transz-szerű állapotban van;

És az isteni küldött, Gábrielen keresztül, aki konkrét isteni szavakkal jön a kiválasztott prófétákhoz. (Ld. Korán 42:51)

Ez a legutolsó és legmagasabb forma, amellyel Muhammad a Koránt kapta. Ez csak a próféták esetében történik meg, amelyek közül Muhammad volt az utolsó, a próféták pecsétje.

Azért, mert Muhammaddal lezárult a próféták sora, Isten még nem veszítette el kapcsolatát az emberrel, és érdeklődése sem szűnt meg irántunk, és az ember elé nem gördít akadályokat, ha Őt kutatja. Ellenkezőleg azzal hogy, a prófétaság Muhammaddal érte el a csúcspontját, és a Koránnal beteljesedett a kinyilatkoztatás, Isten a legmegfelelőbb közeget alakította ki Önmaga és az ember közötti kommunikációra, és felállította az örökké sugárzó jelzőfényt, amely az ember számára a helyes utat világítja meg. Ezeken az általános vizsgálatokon kívül vannak más jellegzetes pontok is, amelyek arra utalnak, hogy Muhammad volt Isten utolsó prófétája. Ezek közül néhányat meg kell említeni:

A Korán egyértelműen kijelenti, hogy Muhammad az egész emberiséghez lett küldve, mint Isten apostola, Istené, Aki az egek és a föld Ura. (Ld. Korán 7:158)
Azt is kijelenti, hogy Muhammad csupán Isten irgalmasságából kifolyólag lett küldve, minden teremtmény számára, az emberi és nem emberi létezők számára egyaránt (Ld. Korán 21:107) és ő Isten küldötte és a próféták pecsétje. (Ld. Korán 33:40)
A Korán Isten szava, és minden, amit mond, az Isten igazsága, amihez minden muszlim hűséges, és minden ember elgondolkodik. Muhammad küldetése nem egyszerűen egy nemzeti megújulás, faji monopólium vagy átmeneti felszabadulás, az elnyomás és a köteléklek alól. Nem egy hirtelen változás, vagy történelem elferdítése. Muhammad küldetése nemzeti megújulás volt, (és az, mind a mai napig) egy közös áldás, nemzetek feletti örökség, örökkévaló szellemi átadás. Ez a megelőző küldetések evolúciós folyamata, és minden előző küldetés kiegyensúlyozott egyesítése. Felülemelkedik a faji különbségeken, az évek számán, a bőrszínen, a területi sajátságokon.
Minden idők emberéhez szól és pontosan ez az, amire az embernek szüksége van. Így, a muszlimok hiszik, hogy Muhammad volt az Utolsó Próféta, mert a Korán tanúsítja ezt, mert Muhammad küldetése az egyetemes és végső hit legmagasabb foka.

Muhammad maga kijelentette, hogy ő Isten utolsó prófétája. Egy muszlim, vagy akárki más, nem kérdőjelezheti meg ezt a kijelentést. Muhammad egész életén keresztül igazságosságáról, becsületéről, mérsékletességről volt ismert. Tisztesessége és igazságossága kétségen felüli volt, nem csak a muszlimok, hanem a legádázabb ellenségeinek szemében is. Karaktere, lelki műveltsége, világi reformjai páratlanok az emberiség történelmében nem esett meg hasonló. És láthatjuk a mai napig, hogy tud-e a történelem olyat produkálni, mint amit Muhammad. Azért mondta, hogy ő az utolsó próféta, mert ez Isten igazsága volt, nem pedig azért, mert egyéni dicsőségre vágyott, vagy személyes haszonra akart szert tenni. A győzelem nem rontotta meg őt, a győzelem nem gyengítette meg magasztos erényeit, és a hatalom nem rontotta meg jellemét. Megronthatatlan volt, következetes, bármilyen személyes érdek vagy haszonszerzés nem vezette. Szavai az igazság és bölcsesség fényét sugározták.

Muhammad volt az egyetlen próféta, aki életében befejezte és beteljesítette küldetését és munkáját. Mielőtt meghalt, a Korán kijelentette, hogy Isten vallását tökéletesítette, Isten kegyelme a hívők felé beteljesedett, a kinyilatkoztatás igazsága biztonságban van. (Ld. Korán 5:3 és 10:9)
Amikor meghalt, az iszlám vallás be volt fejezve, és a muszlim közösség meg volt alapítva. A Koránt feljegyezték még életében, eredeti és teljes verziójában. Mindez azt jelenti, hogy Isten vallása beteljesedett Muhammad által, elvben és gyakorlatban is, és Isten országa megalkult itt a földön. Muhammad missziója, példája és teljesítménye bizonyítja, hogy Isten országa nem elérhetetlen ideál, vagy másvilág, hanem ezen a földön is megvalósítható, és meg is valósult Muhammad életében és létezhet bármely korban, ahol komoly hívők, és a hit emberei élnek. Így, ha bárki esetében tetőpontra hághat a prófétaság, akkor az ki lehet más, mint Muhammad? És ha valamelyik könyv beteljesítette a kinyilatkoztatást, akkor az melyik lehet, ha nem a Korán? Muhammad missziójának beteljesítése és a Korán teljes lejegyzése, még életében, nem hagy kétséget affelől, hogy ő volt az utolsó próféta.

Isten határozata, mely szerint Muhammad az utolsó próféta, a Korán tisztaságán és valódiságán, Muhammad döntő és teljes teljesítményén, az iszlám egyetemességén, a Korán tanításának használhatóságán, (amely minden helyzetre, minden időre, és minden emberre tartalmaz elirányítást) alapszik. Ez az a vallás, amely áthág a határokon, nemzeti akadályokon, a bőrszín különbségeken, a koron, a vagyoni helyzeten. Ez az a vallás amely biztosítja az embernek, minden embernek, az egyenlőséget és testvériséget, a szabadságot és méltóságot, a békét és tiszteletet, az útmutatást és az üdvözülést. Ez Isten vallásának a lényege, és az a fajta segítség, amit Isten nyújtott az emberiségnek a történelem kezdete óta.
Muhammaddal és a Koránnal a vallási evolúció a csúcspontjára érkezett. Ez még nem jelenti a történelem végét, vagy azt, hogy az embernek nincs többé szüksége isteni útmutatásra. Ez csupán egy új megközelítés kezdete, egy új korszak bevezetése, ahol az ember megfelelő mértékben el van látva isteni útmutatással, és gyakorlati példákkal, amire szüksége van. Ezt az isteni útmutatást a Korán tartalmazza, a leghitelesebb és legtisztább isteni kinyilatkoztatás, és a gyakorlati példák Muhammad személyiségében találhatók. Ha még egy új próféta jönne, vagy egy új kinyilatkoztatott könyv, mit tudna az hozzáadni a prófétaság minőségéhez, vagy a Korán igazságához? Ha Isten szavát kell megjeleníteni, vagy a kinyilatkoztatás igazságát, hát ez már megtörtént a Koránon keresztül. Ha Isten törvényét kell megmutatnia, amely a történelemben megvalósult, vagy ha azt akarja bebizonyítani, hogy Isten országa a földön is megalapítható, bizony mindezt már Muhammaddal megtette. És ha arra szolgál, hogy az embert Istenhez vezesse, és megmutassa az élet helyes útját, ez már szintén megtörtént a Korán és Muhammad által. Az emberiségnek nincs már szüksége új kinyilatkoztatásra, vagy új prófétára. Amire szüksége van, az az, hogy felébredjen, szívét és elméjét kitárja. Arra van szüksége, hogy használja az érvényes kinyilatkoztatást, használja létező eszköztárát, aknázza ki az iszlám kimeríthetetlen kincseit, amely egyesítette, megjelenítette és tökéletesítette az előző kinyilatkoztatások tisztaságát.

Isten úgy határozott, hogy Muhammad lesz az utolsó próféta, és ezért ő az. Muhammad előtt egyetlen próféta sem fejezte be úgy művét, s nem hagyott ennyi örökséget mint ő. És utána sem tett senki hasonlót ahhoz, amit ő tett, az állítólagos „próféták” közül. Mindamellett, ez az isteni határozat a későbbi történelmi események előrevetítése volt. Jó hírt hozott az embernek, azt, hogy az intellektuális fejlettség és a lelki magaslat új állomására érkezett, és hogy ezentúl új próféták és új kinyilatkoztatás nélkül kell mindezt megtennie, egyedül, segítségére lesz azonban a prófétaság és a kinyilatkoztatás gazdag öröksége, amit Muhammadban és elődeiben talál meg. Előre látta azt a tényt, hogy a világ kultúrái, nemzetei és régiói közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz és hogy amelyben Isten elfoglalja megfelelő helyét és az ember megismerheti önmagát. Tanúsítja azt a nagyszerű szerepet, amelyet a tudás és a komoly értelem vállal, hogy Istenhez közelebb vigye az embert. És az igaz, hogyha az ember kombinálja a tudását és értelmi képességeit, a Korán szellemi és erkölcsi tanításával, akkor mindenképpen felfedezi Isten létezését és átadja magát Isten törvényének. A prófétaság történelmi pályája tehát Muhammaddal ért véget és tanúbizonyságot adott az embernek, hogy elég érett ahhoz, hogy önmaga kezdeményezzen és alkalmat adott a tudománynak, hogy megfelelően funkcionáljon és felfedezze Isten óriási hatalmát és lehetőséget adott az elmének az elmélkedésre és a megértésre.
Az iszlám természete olyan, hogy sok hajlékonyság, rugalmasság és gyakorlatiasság van benne. A Korán természete pedig egyetemes és örökkévaló, útmutatása biztos, kétségtelen. Muhammad küldetésének természete pedig az egész emberiséghez szóló és minden generációra érvényes. Muhammad nem csupán nemzeti vezető, vagy nemzeti hős. Ő a történelem embere és az istenkereső ember legjobb modellje volt és a mai napig az, benne tanulnivalót és a jóság és becsület követendő példáját találja meg minden ember, és minden generáció megtalálja benne az elveszett reményt.


Függelék III.

Az iszlám naptára

A muszlim korszak a Hidzsra nagy eseményével kezdődött, Muhammad próféta emigrációjával, Mekkából Medinába, társaival együtt. A muszlim korszak kezdetetét Omar Abu al-Khattab kalifaságának idején fogadták el ezt az eseményt, aki Muhammad után a második kalifa volt. Most Hidzsra 1415. évében vagyunk.

A muszlim naptár Holdnaptár és a hónapjait a Hold változásai határozzák meg. Minden évben tizenkét hónap van, és minden hónap harminc, vagy huszonkilenc napos, a Hold pozíciójától függően. A hónapok a következők: Muharram, Szafar, Rabia al-Awal, Rabia al-Tani, Dzsumada al-Awal, Dzsumada al-Tani, Radzsab, Saaban, Ramadan, Sawal, Zul-Qaada, Zul Hidzsa.

Minden héten van egy speciális nap, a megemlékezés és ünnep napja. Ez a péntek; és a hangsúlyossága a déli közösségi imából származik, amelyet minden muszlimnak kötelező megtartani, aki képes rá. Vannak más hangsúlyos alkalmak, amlyekről meg kell emlékezni különleges figyelemmel:

Íd al-Fitr, (A Ramadan havi böjt megszakításának ünnepe) amely a Sawal első napjára esik.

Íd al-Adha (Áldozati Ünnep), amely a Zul-Hizzsa tizedik napjára esik. (*)

(*) Az iszlám vallás szerint csak ezt a kettőt lehet ünnepelni. Ugyanis csak erre a van bizonyíték a Próféta hagyományaiban. – A lektor.

Ramadan, a böjt hónapja, amely hónapban a Korán kinyilváníttatott.

A Qadr éjszakája, amelyet a Ramadan huszonegy, huszonharmadik, huszonötödik, huszonhetedik, vagy huszonkilencedik napjának előestéjén lehet ünnepelni.