Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

KÍNAI VERSESKÖNYV
NÉGY ÉVEZRED KÖLTÉSZETÉBŐL
FRANYÓ ZOLTÁN fordítása
Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1959
Elektronikus kiadás: Terebess E-Tár

TARTALOM

A LEGRÉGIBB NÉPDAL
Ha kél a nap

LEGRÉGIBB IDŐK, A CSOU-DINASZTIA KORA
(i. e. 1066-403)
Menyegző
A türelmetlen szűz fohásza
A palotahölgyek éjszakái
Mostoha vidék
Ajándék
A róka és az özvegy
A leány kérleli kedvesét
Hasztalan könyörgés
Bosszú
A hegytetőn
Hajnali párbeszéd
Fény a házban

CSAN KUO KORSZAK
(i. e. 403-221)

Csü Jüan
A mindenség istennője
A hazájukért elesett ifjak
A vén halász
A jóslat

A HÁN-KORSZAK
(i. e. 206-i. u. 220)

Méj Seng
Elhagyottan
Fájdalmaim örök virága

Hán Vu-ti
Őszi bárka-út

Vén Kün
Dal a fehér hajról

Hszi Csün
Honvágy

Pán Csie-jü
A legyező

Népdalok
Kakasszó
Elváltunk

A VEJ-, CIN-, AZ ÉSZAKI ÉS DÉLI DINASZTIÁK
(220-617)

Tao Jüan-ming
Krizantémok
"A hegyek és tengerek könyve" olvasásakor

Váng Juán-csáng
Mécsvilág

Ljáng Jüan-ti
Tavaszi dal

Váng Széng-ju
A lelkemet

A TANG KORSZAK
(618-907)

Csang Csiu-ling
Azóta

Váng Véj
Ősz a hegyek közt

Li Táj-po
A határvadász
Idegen fogadóban
Éjfél után
Magányos pihenő a King-Ting hegy lábánál
A távozó hajó
A kócsag
A zöld tavon
A gyermekkor holdja
Kóbor levente
Magányos borozgatás holdvilágnál
Harcok a mongol határon (I, II.)
Diadal a Góbi-sivatagban
Csata után
Északi hadjárat
A háború nyomorúsága
Tavaszi bordal
Éji vigalom egy barátommal a Csáng-nán hegyről
hazatérőben
Holdfény a vízen
Este, mikor hazaszállnak a hollók
Hasztalan látogatás a hegyek remetéjénél
Az otthon maradt feleség tavaszi gondolatai
Bordal
Télutó
Magányos tivornya tavasszal
Költemény 3, 5 és 7 verslábbal

Váng Csáng-ling
A víz-óra
Hervadt virágok
Őszi viharban

Tu Fu
Egy régi faluban
A csatatér felé
Ladik-dalok (I, II.)

Li I
Őszi éj az erdőn

Táo Hán
A három feleség

Liu Csáng-king
Havas éj a hegyek között

Po Csü-ji
Tung-Lin kolostor fehér lótusza
Árvíz
Kétféle lakoma
Hajnal a keleti bástyán
Dal az éjszakában
Kikelet a völgyi folyónál

Li Sáng-jin
A hold tündére

Cao Szung
Vád a császári tábornokok ellen

A SZUNG KORSZAK
(960-1276)

Váng Án-si
Átvirrasztott éj

Szu Tung-po
Az év kezdetén
Tavaszi éj a kertben
Várakozás
Egy újszülött fiúra

Li L-hán
Keserves órák
Hideg tavasz

A MANDZSU- (VAGY CSING-) DINASZTIA KORA
(1644-1911)

Jüan Ce-cáj
Elalvás előtt

Li Hung-csáng
Fohász

Csu Ping-su
Nászéj

Szing Ling
Magányos éj

A SZABADSÁGHARC ÉS A FORRADALOM KORA
(1912 óta)

Ljáng Csi-táo
Fiatal költő fogadalma

Ting Ling
Partizán a japán haditörvényszék előtt

Munkásdalok
Kulik éneke a kikötőben
Nyolc órát

Névtelen költő
Harci dal

Li Jáng
Elgondolkozom

Váng Hszü-kjáng
Az utolsó roham

Mao Ce-tung
A Csing-Káng hegység
Dá Bo Di
A hosszú hadmenet
A sárga daru tornya
A Lou-sán hágó

Kuo Mo-zso
Induló
Csatazaj
Októberi emlék
Óh, föld - anyám

Tung Si-sán
Ha bármily éhes vagy

Emi Sziao
Emlékszem
Kakas szól
Az ágyon
A csillagok
Poéta, kelj fel!

Tjen Csia-jing
Ameddig a vadludak repülnek

Duán-Mu ci-lján
Rőt felhő-bokrok

Váng Hszüe-bo
Nincs Kína kommunisták nélkül

Tjen Csien
Bevált jóslat
Most kezdődik az élet
Az én szabadságom
Óvakodjunk a tolvajoktól!
A galamb

Tjen Hán
Önkéntesek indulója

Sa Fong
A csatatér dalaiból

Jen Si
Bombák halottai

Aj Csing
Köszöntő 1953-ra

Sao Jan-szján
Utak és gépkocsik

Sa Ou
A nap felé

Ho Csi-fáng
Kitárult láthatár

Ke Csiün-ping
Mi - egy új világ erői

Jáng Cseng
Kivirult a vén fa

He Csün-hu
Repülj dalom!

JEGYZETEK


A LEGRÉGIBB NÉPDAL
Jáo császár korából (időszámításunk előtt 2357-2277)

HA KÉL A NAP...

Ha kél a nap: munkába kezdek,
Ha száll a nap: pihenni térek.

En-ásta kút vizét iszom,
A földet túrom, abból élek.

A császár nagy-nagy úr, de én
kegyétől mit reméljek?

 

LEGRÉGIBB IDŐK, A CSOU-DINASZTIA KORA
(i. e. 1066-403)

A Csou-dinasztia vége felé, Konfuciusz kora előtt, aki
i. e. 475-ben halt meg, elkészült az első népköltészeti
és népdalgyűjtemény, amelynek Si-King (Dalok könyve)
a neve. E versek és népdalok egynémelyike kétségkívül
a távoli múltból származik, talán még a hang-korszakból
(i. e. 1766-1066) vagy még régebbről.
A kínai civilizáció bölcsője a Csou-dinasztia idejében a
mai Honan és Senszi tartományok területe volt.

MENYEGZŐ
(I. rész, II. könyv, 1.)

Fészket épített a szarka,
Benne kedves gerle-pár;
Elviszik a szép menyasszonyt,
Tarka-barka
Száz szekér jön érte már.

Fészket épített a szarka,
Benne gerle-pár lakik;
Szép menyasszonyért robog ma
Tarka-barka
Száz szekér a nász-lakig.

Fészket épített a szarka,
Gerle-nőstény költ bele;
Elvitték a szép menyasszonyt,
Tarka-barka
Száz szekér robog vele.

 

A TÜRELMETLEN SZŰZ FOHÁSZA
(I. rész, II. könyv, 9.)

A szél a szilvát mind lerázza,
Nincs rajt' csak hét picinyke szem;
Óh!
Ki háztűznézni jött e házba,
Ne késsen: kérje meg kezem.
Óh!

A szél a szilvát mind lerázza,
Csak három szem maradt a fán;
Óh!
Ki értem ég epedve-fázva:
Szóljon a vőlegény szaván.
Óh!

A szél a szilvát mind lerázza,
Száz puttony és kosár tele;
Óh!
Ki házasodni jött e házba:
Ihaj, siessen most vele!
Óh!

 

A PALOTAHÖLGYEK ÉJSZAKÁI
(I. rész, II. könyv, 10.)

Sok csillag gyúl ki szerteszéjjel,
Keletről három, négy vagy öt;
A kastélyt lopva járjuk éjjel,
Hová sötétség költözött.
Bús sors ez úrnőnké mögött.

Pár mécses ég, parányi fényjel,
De kettő izzóbb tűzre kap;
A paplant fogva, szinte félsszel
Szökünk ki, mint két árva rab.
Úrnőnk szerelme boldogabb!

 

MOSTOHA VIDÉK
(I. rész, III. könyv, 16.)

Zord eső szitál a hóra,
Észak vad viharja tép;
Kéz a kézbe, int az óra:
Cimborák, gyerünk odébb!
Itt a balsors átka már,
Jaj, el innen, el hamar!

Hull a hó és hull az átok,
Minden vad vihar kikel;
Kéz a kézbe, óh, barátok,
Búcsúzzunk, mert válni kell!
Megfagy itt a szív s a láb.
Menjünk, menjünk már tovább!

Róka jár, amerre látok,
Hollók ezre ríjja: kár;
Fogjatok kezet, barátok,
Menjünk, vár egy szebb határ!
Itt e tájon vész telel,
Jaj, siessünk innen el!

 

AJÁNDÉK
(I. rész, III. könyv, 17.)

Pompás leány a kedvesem,
A kertkapunál őt lesem,
Őt várom és lám, mégse jön,
Se itt, se ott, se lenn, se fönn,
És arra sem, és erre sem.

Szép, hamvasarcú kedvesem
Piros bambuszt adott nekem;
De bárhogy csillog és ragyog:
Szebben ragyog e száj, e szem,
S a keblén boldogabb vagyok.

Virágot is hozott a lány,
Oly ritka-szép volt mindahány;
De csak azért tetszett nekem,
Mert ő tépdeste, kedvesem,
Ő szedte mind, e drága lány.

 

A RÓKA ÉS AZ ÖZVEGY
(I. rész, V. könyv, 9.)

Egy róka-úrfi - szép veres -
Kis róka-párocskát keres
A K'i folyócska partján.
Jaj, reszketek: hozzám jön-e?
E bús legénynek nincs öve...

Egy róka-úrfi oly sután
Járkál a róka-lány után
A K'i folyó szegélyén.
Szívem vad vágyban, lázban ég:
E férfinek nincs lánca még...

Egy róka árván kuncsorog,
A róka-nő körül forog
A K'i folyó vizénél.
Könnyem miatta gyöngyöz-e?
E férfinek nincs köntöse...

 

A LEÁNY KÉRLELI KEDVESÉT
(I. rész, VII. könyv, 2.)

Óh, kérlek, Csung-dze, kedvesem:
Ne leskelődj kertünk alatt,
Ne tépd a fűzfa-ágakat!
Nem bánt a fűzfa veszte sem,
Csupán szülém szavát lesem;
Rád gondolok csak, óh, Egek,
De jó szülémtől rettegek!

Óh, kérlek, Csung-dze, kedvesem:
Ne mássz a ház falára most,
Nehogy szederfánk eltaposd!
Nem bánt szederfánk veszte sem,
Csak bátyám zord szavát lesem;
Titkon szeretlek, óh, Egek,
De bátyámtól be rettegek!

Óh, kérlek, Csung-dze, kedvesem:
Ne lépjed át a kerti kört,
Nehogy a szantálfát kitörd!
Nem bánt a szantál veszte sem,
Csak szomszédunk szavát lesem;
Úgy vágyom érted, óh, Egek,
De pletykázástól rettegek!

 

HASZTALAN KÖNYÖRGÉS
(I. rész, VII. könyv, 7.)

Be messze mentem én utánad,
Hogy ujjad érinthessem én.
Ne fuss, - szerelmünk újra támad,
Óh, szét ne tépd ily könnyedén.

Nagy útra mentem én utánad,
Hogy csak kezecskéd érjem el.
Ne bánts, - gyönyörből lett e bánat,
De most emléke gyászt lehel.

 

BOSSZÚ
(I. rész, VII. könyv, 8.)

A nő
A hő
Szerelmi lázban
Felsír: "A házban
Kakas rikolt, - jak, válni kell!
Virrad. Hadd menjek tőled el!"

De míg
A víg
Legény hiába
Csitítja kába
Szavakkal: "Óh, maradj, ne félj, -
Köröttünk néma, csöndes éj!"

"Kit így
Irigy
És durva zajjal
Riaszt a hajnal,
Nincs nyugtom, félek, rettegek;
Pirkadnak már a fellegek...

Ha kong
A gong,
És búcsúzóra
Int majd az óra:
A válás fájni fog nagyon -
Üsd azt a csúf kakast agyon!"

 

A HEGYTETŐN...
(I. rész, VII. könyv, 10.)

A hegytetőn sudár fa nőtt,
A völgy ölén csak dudva, gaz...
Ce Fu-t lesem most is, csak őt -
Ki itt jön: sanda, csúf kamasz.

Fenyőfa nő a hegytetőn,
A völgyben vad bürök terem...
Ce Csungot várom, reszketőn -
E torz legényt nem szívelem.

 

HAJNALI PÁRBESZÉD
(I. rész, VIII. könyv, 1.)

"Fel, fel! Kakas rikolt az éjbe,
Már gyűl az udvar tarka népe!"
'Ej, nem kakas rikolt a fán,
A légyraj zümmögött talán.'

"Kelet felől dereng az égen,
Rád vár az udvar népe régen!"
'Nem pirkadás ez, - légy nyugodt,
A holdvilágot látjuk ott.'

'A légyraj megzavarta álmom,
Be jó karodban szundikálnom.'
"Az udvar szétszéled s morog,
Miattam szid ma száz torok."

 

FÉNY A HÁZBAN
(I. rész, VIII. könyv, 4.)

Keletről felkel már a nap:
Szobámban friss leányarc
Ragyog reám menet, jövet,
Lépten-nyomon híven követ.

Keletről felkel már a hold:
Egy bájos, szép leányarc
Mereng felém ajtóm előtt,
És mindenütt őt érzem, őt.

 

CSAN KUO KORSZAK
(i. e. 403-221)

CSÜ JÜAN
A MINDENSÉG ISTENNŐJE

Aglája-vízben, illatban fürödve,
Pazar ruhában és virulva jött le.
Az áldozó már hajnal óta várja,
Hogy láng-füzérben csillogjon fölötte.

Esdjük kegyét, az Öröklét Uráét,
Ki mint Nap és Hold, tiszta fényre lobban,
És sárkány-háton, császárnői díszben
A végtelenbe száll s mindenhol ott van.

A Szellem olykor földünkig lebeg le,
Majd felsuhan megint a fellegekbe:
Fentről vigyáz a kéklő nagy világra,
S az országra, mit négy víz árja szeg be.
Utána nézünk, sóhaj tör szívünkből,
Mert el nem érjük, - itt bánkódunk egyre.

 

CSÜ JÜAN
A HAZÁJUKÉRT ELESETT IFJAK

Lándzsával, pajzzsal harcba mennek,
Orrszarvú-bőrrel vértezetten.
A harckocsik egymásra törnek,
a kardok öldösnek szünetlen.
A két sereg két sűrű felhő,
a zászlóktól sötét a nap;
Nyilak repülnek erre, arra, -
két élcsapat egymásra csap.

Az ember-bástya már megingott,
ellent nem áll a gyors seregnek.
Jobbról sebzett lovak hörögnek,
balról megölt lovak hevernek.
A négylovas kocsik befúlnak
a sárba már, a hám feszül.
Előre! Fürge jáde-pálcám
dörgőn dobol szünetlenül.

Vihar vajúdik fönt az égben,
a nagy Szellem haragra lobban.
A végzetünk betelt, - kegyetlen
halált halunk ma itt a porban!
Ki otthonról jött: vissza nem tér,
ki elment: nem kerül haza.
Minket befalt a völgy, - utunkat
elnyelte már az éjszaka.

Kezük szorítja még a kardot,
nem ejtették el még az íjat.
Fejük levághatták, de lelkük
a hősiségről büszke hírt ad!
Mind vakmerők, kemény vitézek:
támadni bátrak, halni készek;
Bár testük elpusztult, - a lelkük
dicsőn a mennybe költözött;
Hős szellemük fönt él örökké
a halhatatlanok között.

 

CSÜ JÜAN
A VÉN HALÁSZ

Csü Jüan száműzetésben élt,
a Csiang s a Tán vidékén kóborolt,
sóhajtozva járt a lápos partszegélyen,
szemében mély-mély bánat ült,
s a teste kíntól volt aszott.
Meglátta őt egy vén halász és azt kérdezte tőle:

"Nagyúr, te nyilván kormányférfi vagy.
Ily szörnyű sorsra, mondd miképp jutottál?"
Csü Jüan ezt válaszolta:
"A lét egész világa szennyes,
csak én vagyok szeplőtelen.
Mindenki részeg,
csak én beszéltem józanul.
Ezért száműztek engem."
A vén halász imígy szólt:
"A bölcs nem látszathoz simul;
nem változik a változó világgal.
Ha minden lény piszokba fullad,
miért ne hemperegnél velük együtt
lent a sárban?
Mit ér az árral szemben úszni?
Ha már mindenki részeg itt,
miért ne ittasodnánk meg mi is
hitvány boruktól?
Miért nagy eszmékben merülni el,
miért magasra törni,
ha emiatt száműzetés a részünk?"

Csü Jüan most így felelt:
"Én ezt hallottam egyszer:
ki jól megmosta már haját,
koszos fövegjét is tisztítsa le;
ki frissen megfürdött a vízben,
poros ruháját is tisztítsa meg;
ki teste tisztaságát őrzi-óvja:
miért mocskolja lelkét
a tisztátlan világ sarával?
Hadd kóboroljak inkább lent a víznél,
s inkább halak gyomrában leljem síromat.
Mért tűrjem el, hogy fénylő tisztaságom
a föld szennyétől piszkolódjék?"

A vén halász nevetve mondta ezt;
lapátjával a vízbe vágott
s miközben elsiklott, e dalba kezdett:

"Ha tisztán csillan a folyó,
Hajtincsemet mosom meg benne;
De hogyha piszkos már a víz,
Csak talpam szélét nedvezem be".

Aztán tovább hajózott és többé egy szót se szólt.

 

CSÜ JÜAN
A JÓSLAT

Csü Jüan már három éve száműzött volt,
És tiltva volt, hogy urát viszontlássa.
Bár őt szolgálta híven, bölcsességgel,
De elgáncsolták gaz rágalmazók.
Háborgó szívvel, meggyötört kedéllyel
Nem tudta, hogy vigaszt kinél keressen.
Elment tehát a Nagy Látnok lakába,

És így szólt:
"Kétség gyötör,
Óh mester, adj te választ."

A látnok elrendezte pálcikáit,
S kirakta gyöngyház-lemezkéit is,
És így szólt:
"Nos, mondd, miről jósoljak én, uram?"
Csü Jüan ekképp felelt:
"Vajon legyek határozott, őszintén hű s igaz,
Vagy inkább alkalmazkodó, hazug?
A sűrű dudvát irtsam-e kapámmal?
Földműveléssel fárasszam magam?
Vagy tán hatalmasok körében esdjek hírnevet?
Legyek igaz-szavú, hogy bajba jussak,
Vagy gazdagoknak hízelegve mentsem életem?
Az igazságért küzdve törjek fel magasra,
Vagy csúszva-mászva, meglapulva
főrangú nők szolgájaként fecsegjek?
Szeplőtlenül, szilárdan óvjam-e
személyem tisztaságát,
Vagy símanyelvű, színlelő,
hajlongó talpnyaló legyek?
Vágtassak szédítő iramban,
mint jólfutó csikó?
Vagy poshadt tócsán hánykolódva
a pondrót lessem, mint a réce?
Mint fürge versenyló rohanjak
mindenki más elé a pályán, -
Vagy mint a réce hánykolódjam
a víz hátán, hogy épségben maradjak?
Nyakam szegüljön minden járom ellen,
Vagy tönkrenyűtt igás-gebékkel
baktassak meg-megroggyanón?
A sárga darúval versenyezve szálljak, -
Vagy pár falatkáért civódjam
falánk tyúkokkal és kacsákkal?
Mi az, ami üdvös, és mi az, ami átkos?
Most merre tartsak? - mit kerüljek el?
Egész világunk tisztátlan, homályos.
Egy lepkeszárny is görnyesztő teher,
s ezernyi mázsa könnyűnek tünik.
A színarany harangot félredobták,
míg apró csengők érdesen dörögnek.
Álnok hízelgők felmagasztosulnak, -
s a jellemes bölcs névtelen marad.
Eh, inkább hallgatok már!
Ki láthat itt az én igaz valómba?"

A látnok félrerakta pálcikáit
s kimondta jóslatát:

"Egy lábnyi hosszúság is kurta néha,
míg egy hüvelyknyi túlhosszú lehet.
Tökéletlenség van minden dologban,
és még a bölcsesség se fénylik.
A sorsnak rejtett, mély értelme van,
hogy nyitját még a szent számok sem adják,
S egy isten sem mindentudó.
Tedd azt, amit szíved parancsol!
Mert sem gyöngyház-lemezkék,
Sem jósló-pálcikáink
Nem tudnak erre megfelelni!"

 

A HÁN KORSZAK
(I. e. 206 - i. u. 220)

A Han-dinasztia folytatta rövidéletű Csin-dinasztia
birodalmi központosítását, úgy mint a Han- és a korábbi
Csou-korszak között, melyben Konfuciusz élt. Nagy gaz-
dasági és kulturális fellendülés időszaka volt ez. A
Han-birodalomból Közép-Ázsia útjain selyemszállítmá-
nyok mentek a római birodalomba. A kereskedelmi
utak mentén kalandorok és haramiák által vezetett
sokféle pásztornép sarcolta és fosztogatta a föld-
műveléssel és kereskedelemmel foglalkozó kínaiakat.
Egyes feudális bandavezéreknek ezért háborús kalan-
dokba kellett bocsátkozniok, az egyszerű embereknek
pedig mindkét oldalon a vérükkel kellett fizetniök érte.
Sok pásztortörzs nevét ismerjük, mint pl. a "Yueh csih",
mely végül nyugat felé húzódott, a "Hsziung-nu" törzs,
melynek egyik ága Európába vonult, ahol hunoknak ne-
vezték őket, továbbá a "Csiang" és "Jung" törzs,
amelyek valószínűleg beolvadtak a kínai nép nagy tö-
megébe.


MÉJ SENG
ELHAGYOTTAN

Miért süt így a hold szelíd sugára
Az ablakon be, ágyam vánkosára?

Nem alhatom, kivetnek már a gondok,
Ruhám felkapva, álmatlan bolyongok.

Hogy elment, így szólt: "Légy vidám azért!"
Vidám leszek, - de majd ha visszatért.

Kapunk elé futok ki... arra... erre...
De nincs, kinek zokogjam el, mi ver le!

Szobámba vissza hajt megint a bánat,
a könny elönti arcomat s ruhámat.

 

MÉJ SENG
FÁJDALMAIM ÖRÖK VIRÁGA

Orchideák, ha tavasszal kigyúlnak,
Még télen is pazar-buján virulnak.

Tavasztól télig, hajnaltól napestig
Szívem mélyén a régi seb kifeslik.

Szép párom mintha felhő-tornyon állna,
De kettőnk közt egész világok álma.

Jártomban árnyas ciprusok befednek,
Sóhajtva hívlak, hej, sosem feledlek!

Szívem baját nem érti senki, senki,
A lantom emléked zokogva zengi.

 

HÁN VU-TI
ŐSZI BÁRKA-ÚT

Hűs őszi szellő kél ma, hej,
Fehér felhőket űz;
Vadlúd-csapat húz délre, hej,
Sárgáll a fű s a fűz.

Be sok krizantém nyit ki, hej,
Dús szirma szétgyűrűz;
Egy drága lány emléke, hej,
Fájó szívembe tűz.

Magas hajóm kormánya, hej,
A Fen vizét szegi;
Hol zsong a hab tajtéka, hej,
Merészen vág neki.

Dobszóra búg a flóta, hej,
Dal zeng az éjbe ki,
De bennem minden kéj s öröm
Csak bánatot kavar:
Az ifjúkor be kurta, hej,
Megvénülünk hamar!

 

VÉN KÜN
DAL A FEHÉR HAJRÓL

Fehér a hó a messze hegy felett,
Fehér a hold a fellegek megett...

Mondják: uramnak más lett már a párja,
Hű asszonya miért is várja, várja?

Még színig töltöm ezt a serleget,
Aztán kifut hajóm a part megett.

Jün-ko vizén hintázom pirkadásig,
E vén folyó is két nagy ágra válik.

Nehéz a szívünk, jaj, miért zokog?
Ne sírjatok, ti szép menyasszonyok.

Óh, kapnátok csak oly jólelkű férjet,
Ki hű marad, bár tincse hófehér lett!

 

HSZI CSÜN
HONVÁGY

Atyám nőül parancsolt
egy hős, de vén
Királyhoz; óh, be messze
vetődtem én!

Vu-Szun királya vitt el
komor hegyek
Honába; rab királyné
most mit tegyek?

Haj, durva ponyvasátor
alatt lakom,
Daróc a fal, sem ajtóm,
sem ablakom.

Az ételem bölények
nyers húsa, hej!
Borom nem őszi rizsbor,
csak kanca-tej.

Úgy fáj szívem, mióta
itt tespedek,
Hazámra gondolok csak,
jaj, mit tegyek?

Óh, bár daru lehetnék,
elszállanék,
Úgy érzem, mintha házunk
rám várna még!

 

PÁN CSIE-JÜ
A LEGYEZŐ

Kerekre vágott, enyhén csillanó
Selymed fehérebb, mint a dér, a hó.

Uram szerény ajándékul kapott,
Miként a telt hold, úgy ragyog lapod.

Otthon vagy máshol, mindig légy vele,
Hűsítsd, ha enyhe szellőd kellene.

De hogyha holnap ősz borul reánk,
S hamar kialszik majd a nyári láng,

S sutba dob majd téged is, szegényt,
Kihűlt szerelmünk únt emlékjelét.

 

KAKASSZÓ
Népdal

Virrad. Elfakult az égbolt
Dús csillag-csodáival.
Fönt a fal fokán kakas szól,
Hangos ébresztőt rivall.

Már a strázsát is leváltják,
Áll a vízi-óra rég.
Egy-egy elkésett kacaj cseng,
Itt-ott álmos lámpa ég.

Hold és csillagok letünnek,
Fény dereng, reggelre jár;
Kis kapúban kulcs csikordul,
Szól a szarka: kár, be kár!

 

ELVÁLTUNK...
Népdal

Csak menni, menni szüntelenül; -
Elváltás tőlem, óh be rég.
Ezer mérföldre, mindörökre
Szakít el tőled a messzeség.

Az út meredek, az út kemény;
Viszontlátás? Ki tudja? Lehet...
A gyönge délvidéki madár,
Mihelyt fagy éri - elveszett.

A válás napja be messze már,
A köntös avitt, az öv laza.
A napra felhők fátyla borul,
Nem gondol a vándor már haza.

Soká epedtem, - nincs erőm.
Nap napra illan, az év apad;
Ej, hadd, ne is említsd soha,
Egyél, igyál és légy szabad!

 

A VEJ-, CIN-, AZ ÉSZAKI ÉS DÉLI DINASZTIÁK
(220-617)

A Han-dinasztia után - 220-tól 617-ig - a Tang-dinasztia
meglapításáig a kínai népre a szenvedések korszaka
következett. Mind északi, mind déli Kínában külön di-
nasztiák uralkodtak. Északon a Vej-tatárok udvara har-
colt a déli dinasztiák ellen, melyek a Yangcétől délre
uralkodtak és fővárosuk Nanking volt.
Természetes tehát, hogy ennek a korszaknak a költészete
a béke után sóvárog és az elmúlt boldog időket áhítja
vissza.
A dél írói megőrizték a kínai hagyományt, mely az egy-
mást követő nemzedékekben újból és újból kivirágzott.
Tao Csien, egyike a kor legnagyobb költőinek, egy
utópisztikus könyvet írt, mely szerint el lehet kerülni
a háborút és boldog békében lehet élni.
A Cin-korszak (265-419) legnagyobb költői tehetsége az
elégikus Tao Yüan-ming volt, míg a Ci-korszakban
(479-501) Váng Juán-csáng, a Ljáng-korszakban (502-
556) pedig Jüán-ti és Váng Széng-ju írt maradandó ér-
tékű verseket, melyekből nehányat a következő oldala-
kon közlünk.
A 6. században, e korszak vége felé, a Szui-császárok
egész Kínát egyesítették, központosították a hatalmat és
rövidéletű kormányzásuk után a szilárd államalkotás
hosszú periódusát vezették be, ami a Tang-dinasztia
kezdeteit jellemzi.

 

TAO JÜAN-MING
KRIZANTÉMOK

A krizantémok késő díszben égnek;
Letéptem párat ott a kert zugában,
S a harmatgyöngyös, szűz virágpihéknek
Mély illatában csendben iddogáltam.

A nap leszáll, az állatok nyugosznak;
Alvó madárraj álmát őrzi lelkem. -
Itt túl vagyok már börtönén a Rossznak
S a gondtól messze új életre leltem.

 

TAO JÜAN-MING
"A HEGYEK ÉS TENGEREK KÖNYVE" OLVASÁSAKOR

Már itt a nyár. Füvek, virágok, fák csiráznak,
Vad repkény fut körül falán a kerti háznak.
A sok vidám madár trillázva énekel,
És meghitt házikóm megint új létre kel.

A szántás és vetés már kész volt tegnap éjjel.
S én könyveim közé bújok mély szenvedéllyel.
Világ zajától, óh, be távol élek itt,
Egy-két barát akad, ki néha még benyit.

Jó bort hozok nekik, mely bódít, mint az álom,
S a kertem mézlevű gyümölcseit kínálom.
Kelet felől finom, halk zápor permetez,
S arcunkba frissítő, hűs szellőt kerget ez.

Ha olvasom, miként utaztak öt királyok,
S "A tengerek s hegyek könyvé"-re rátalálok,
Tekintetem előtt kitárul föld meg ég, -
Igaz gyönyörhöz, óh, egyéb is kell-e még?

 

VÁNG JUÁN-CSÁNG
MÉCSVILÁG

Mióta távol élsz, oltárom árnyán
Nem szállt a tömjén enyhe füstje fel;
Úgy sorvadok, miként a mécs, mely árván
Pislákol és halálszagot lehel.

 

LJÁNG JÜAN-TI
TAVASZI DAL

Vidám madárdal zeng megint
A harmatos berekben;
A bambusznád-ereszre kint
Tavasz fecskéje rebben.

Fűz-barka hull a serlegek
Zöld, gyöngyöző borába,
A díszruhákra rálebeg
A szilvafák virága.

A pejló gyöngysallangja cseng,
Szél fújdogálja enyhén,
Napfény ragyog a kósza cenk
Arannyal cifra nyergén.

Csak addig el ne múlna fönn
E nagy tündéri pompa,
Míg hű barátom visszajön
Elárvuló lakomba.

 

VÁNG SZÉNG-JU
A LELKEMET...

A lelkemet a kínok mérge marja,
Az árnyéktól is szinte restellem
Magam; csak újabb gyötrelmet terem
A régi boldogság halott avarja.

Óh, csalfa lány, add vissza nászruhámat,
Én visszaküldöm gyűrűdet, ha kell; -
Az elszakadt húr új dallamra kel,
Ha szív szakad meg, fel már úgyse támad.

 

A TANG KORSZAK
(618-907)

Kínának ez a korszaka egybeesik az európai civilizáció
általános süllyedésével, ami a Római Birodalom buká-
sát követte. Ebben az időben Kína volt a világ leg-
hatalmasabb állama. Gazdag és érett kultúrája mind
Európára, mind Ázsia többi országaira nagy befolyást
gyakorolt. Ekkor vette át Japán Kína irodalmi nyelvét és
szokásainak nagy részét.
Mégis, katonai kalandorok megkísérelték, hogy háború-
val könnyű hírnevet szerezzenek, és ezek ellen sok költő
emelte fel a szavát; minduntalan kihangsúlyozva, hogy
e kalandok költségét a nép életével és a haladással
kell megfizetni.
Miután a költők a hatalmasokat nem merték közvetlenül
támadni, költeményeik tárgyát rendszerint korábbi tör-
ténelmi időkre - pl. a Han-korszakba - helyezték vissza.
A béke kihangsúlyozása e költők műveiben igen határo-
zott. Különösen Li Táj-po, Tu Fu és Po Csü-ji hagyott
oly örökséget ránk, melyre az egész emberiség büszke lehet.

 

CSANG CSIU-LING
AZÓTA

Hogy elmentél, azóta dal se hallszik,
A kis szövőszék érintetlen alszik.

Még mint a telt hold, ég a szív reménye,
De éjről éjre gyöngül már a fénye.

 

VÁNG VÉJ
ŐSZ A HEGYEK KÖZT

A vén hegyek közt ón-eső szitál.
Köröttem őszi alkony szendereg;
A hold olyan, mint óriási tál...
A sziklarésben zúgó víz-erek.

A bambuszágon ernyedt lomb susog,
Egy lány ruhája érintette meg;
Fázón vacognak hervadt lótuszok,
A tó vizén halászladik remeg.

A szép tavasz pazar pompája, lásd,
Hamar öregszik; szív és kedv lehül!
De fent, a hegyre omló ködpalást
Alatt megbújhatsz észrevétlenül.

 

LI TÁJ-PO
A HATÁRVADÁSZ

Nem nyúl a könyvhöz és nem ír
az íj-vadász halálig;
De fürge, féktelen, ha kint
a sztyeppén nyargalászik.

Lovát az ízes őszi fű
hízlalja szép kövérre;
A patkó patkót űz, hogy így
ön-árnyékát beérje.

A hóra csap le pattogón
arany-korbácsa szíja.
Már félig részegen fütyül,
hogy sólymát visszahívja.

Holdgörbe íját ő sosem
feszíti meg hiába:
Egyetlen nyíl a darvakat
párjával eltalálja.

A tengerpart lakói őt
hunyászkodón köszöntik.
A híre száz határt bejár,
egész a Góbi-földig.

Sem doktor, sem tudós e nyers
vadásszal fel nem érhet.
Mit ér betűn rágódni, míg
sötét hajunk fehér lett?

 

LI TÁJ-PO
IDEGEN FOGADÓBAN

Az ágy előtt fehérlő fényszelet,
Ez - úgy tűnik - csak őszi dér lehet.
Szemem fölnéz: a hold felé tekintek,
Fejem lehull: hazáig révedek...

 

LI TÁJ-PO
ÉJFÉL UTÁN

A márványlépcsőn holdsugár cikáz át;
Hűs harmat hímzi már a nő ruháját;
Ő kristály-függönyét lehúzza s olvadt
Gyöngyszínben látja most az őszi holdat.

 

LI TÁJ-PO
MAGÁNYOS PIHENŐ A KING-TING HEGY LÁBÁNÁL

Minden madár a széllel ellebeg,
S velük repülnek mind a fellegek.
De én s a jó öreg king-tingi hegypást
Még ernyedetlen kedvvel nézzük egymást.

 

LI TÁJ-PO
A TÁVOZÓ HAJÓ

Kék ár felett s kék ég alatt kutat
Sebes hajód új, boldogabb utat;
Száll, mint a fecske, felhőn, árnyon át,
Fürgén repül, nem látni már nyomát.

 

LI TÁJ-PO
A KÓCSAG

Ezüst madár száll... óh, egy sáslakó csak;
Árván kering a tó fölött a kócsag.
Árván bolyongok én is itt alul,
És messze nézek, némán, szótlanul.

 

LI TÁJ-PO
A ZÖLD TAVON

A zöld tavon, hol őszi fény pezseg,
Fehérvirágú lótuszt tépdesek.
Azt súgja mind a sok-sok vízirózsa:
"Halálos-bús e kis ladik hajósa."

 

LI TÁJ-PO
A GYERMEKKOR HOLDJA

Mint kis gyerek azt hittem, hogy csiszolt
Fehér kristály-tükör a nyári hold.

Egy églakó mint vendég ült oda
Mögötte nagy fahéjfák lombsora.

A sárga nyúl füvekből oly levet
Köpült, mi halhatatlanná tehet.

Egy undok sárkány jött és mind, de mind
Felfalta, - sűrű éjjel lett megint.

Azt vártam, hogy a kilenc rém-madár
Vadásza jöjjön és lekapja már

Nyilával őket mind, s a kék egen
A szellem-várban békesség legyen.

De míg a hold elbágyadt és fogyott,
Csak ámultam, mert máris elfogott

Egy minden másnál gyötrőbb fájdalom
S úgy szúr ma is, hogy el sem mondhatom.

 

LI TÁJ-PO
KÓBOR LEVENTE

A Csau-vitéz süvegje nyűtt,
bozontos és fakó,
De görbe, fényes kardja úgy
csillámlik, mint a hó.

Ezüsttel díszitett nyereg
kerül fehér lovára,
Leszáguld, mint az üstökös
és elszáll, mint a pára.

Alig tízet lép, már levág
egy ellenséget ő,
S ezernyi mérföldig nem áll
elébe gáncsvető.

Ruhájáról az út porát
lerázza s abrakol már,
S elvágtat. Nem tudják nevét, -
sem azt, hogy merre, hol jár...

Ha ráér, Hszin-linggel boroz:
dal csendül és mese...
Csupasz pengéje térdein
pihen, mint kedvese.

És néha lakmározni jön
Csu-háj dús asztalához,
Vagy Hou-jing cimborájaként
koccintgat és danároz.

Ha három telt kupát lehajt
egy ígérethez ő,
Azt öt szent hegy ledőlhet: ám
sosem lesz hitszegő!

Ha tűzvirágok rajzanak
szemében ittas élvvel,
Kevély bizalma egyre nő
s a felhős égig ér fel.

Ha Hán-tán már-már elbukik
s vad rémületben ég,
A vaspöröllyel egyet sújt
a Csau-hős és elég.

És még ezernyi ősz után
is két ilyen vitéznek
Csodáiról Ta-lyáng körül
be sok mondát idéznek!

Tömjénnek áldoznak neki
az ősi sír falán; -
A nagyjainknak most nagyobb
dicsőség jut talán?

Mit ér - mint Jáng-hjung tette volt -
míg szívünk tönkrevásik
S hajunk megőszül, könyveken
tünődni pirkadásig?

 

LI TÁJ-PO
MAGÁNYOS BOROZGATÁS HOLDVILÁGNÁL

Viráglugasban telt kancsó ragyog, -
Iszom, iszom, csak jómagam vagyok.
A hold-komát pohárral invitálom, -
Hopp! itt az árnyék, együtt így a három.
A hold bizony nem ért e víg csudához,
De lám, az árnyék mindent jól utánoz.
A hold kísér s az árny, e vén ravasz,
Így dőzsölünk, míg tart a szép tavasz.
Ha dúdolok: a hold ütemre billeg,
Ha táncolok: az árnyék frissen illeg.
Így józanul, vidáman összeférünk,
Ha már berugtam, más-más útra térünk.
Remélem, hogy maholnap mind a hárman
Közönnyel bolygunk fent a fellegárban.

 

LI TÁJ-PO
HARCOK A MONGOL HATÁRON

I
A Tjen hegyén ötödhónapja hó van,
A fagy miatt minden rügy elhalóban.

A fuvolák a "Fűzfadal"-t zenélik,
Tavaszt te mégse látsz a völgyszegélyig.

A dob csatára hív, vadul peregve,
Álmunkban is a nyerget fogjuk egyre.

Hadd rántsak kardot Lou-lán hercegére,
Hogy rossz fejét én vágjam már felébe!

II
A Góbi-pusztán tábortűz parázslik,
Kigyúlt az égbolt Kán-csüán várfokáig.

A császár kardot húz, lihegve néz szét:
Li-kvángot küldi harcba, hős vezérét.

A fegyverzaj az ég felé süvölt,
Dobszótól reng a sárkány-lakta föld.

De hős hadunk a támadót leverte,
Az első ütközet már elseperte.

 

LI TÁJ-PO
DIADAL A GÓBI-SIVATAGBAN

Fent északon ma barbár horda portyáz,
A Göncöl is félelmesen sziporkáz.

A vészt futár jelenti, - nappal-éjjel
Szünetlenül lobog tucatnyi fényjel.

A bambusz-tigris visz reményt a hadnak;
A harckocsik dörögve elrohannak.

A fővezér a gyékényről dohogva
Felugrik és kardjához nyúl a jobbja.

Kocsin robog ki pár elszánt parancsnok.
Zászlók repülnek, gyilkos lárma csattog.

A Góbi-puszta mintha lánggal égne...
Vérgőz csapong, sikoly hasít az égbe.

Az egyik őrs a Bíbor Hegyre mászik,
A Nagy Fal alján tör ki most a másik.

Fagyos homok-vihar sikongat egyre.
a zászlók száz cafatban csüngenek le.

Kürtszó jajong a holdas éjszakán át:
Dér hímzi éber őreink ruháját...

Lou-lán fejét egy hősi kard lecsapja,
Sok alvezért döf át a nyíl s a szablya.

A barbár khánok sorra vérbefúlnak
Vagy elszaladnak, gyáván meglapulnak.

A győztes hírt a császárnak jelentik, -
Ki él, hazáig baktat el, Je-fengig.

 

LI TÁJ-PO
CSATA UTÁN

A pejt ma újra nyergelik,
szügyén sok dísz csörög.
Csupán a dermedt hold vigyáz
a harcmező fölött.
Dübörgőn szól a dob s a gong,
felrázza még a várat, -
A tokba rejtett kardokon
a friss vér meg se száradt.

 

LI TÁJ-PO
ÉSZAKI HADJÁRAT

Gyötrelmes út visz észak hegyfokáig,
Mikor hadunk a Táj-háng csúcsra mászik.

Egy keskeny ösvény kígyóz fel a tompa
Sziklára, melynek égig ér az orma.

A fáradt lábat tüske tépi orvul,
Pár nagy szekér már-már a mélybe fordul.

Yu-csau vidékén rőt homokhalom vár;
Egész sor őrtűz lángol északon már.

Vérszomjasan szikráz a kard s a dárda,
A harcosok ruháját szél cibálja.

A Hoáng folyónál dúlnak már a hordák:
Hun fegyverek Loyangot ostromolják.

Tovább! Tovább! Vajon ki tér meg épen?
Ki hátranéz, csak könnyet rejt szemében.

Gyötrődve mennek, átkos hóviharban,
A tompa kürtszó bús szívükbe harsan.

A rongyok pőre térdükig sem érnek;
Repedt a bőrük, mint eperfa-kéreg.

Vizet keresnek kőbevájt lyukakban,
Kis tűzifát, hol csak kemény agyag van.

A tigris farkával dühöngve vagdal,
Vadul vicsorgat dér-fehér fogakkal.

Se fán, se bokron itt gyümölcs nem érik;
A szomjazók harmattal is beérik.

"Be átkozott e mars!" - nyögik hörögve;
Ló és lovas megfagyva dűl a rögre...

Hol tér le görbe útjáról a császár?
A boldog ég mikor nevet reánk már?

 

LI TÁJ-PO
A HÁBORÚ NYOMORÚSÁGA

Ott dúlt a harc tavaly
Száng-kán forrása mellett,
Idén a Cung-folyónál
Csatáznak már a küzdők.
Megmossák véres kardjukat
a Tjau-csi tó vizében,
S a hótakarta Tjen hegyén
kivert lovak legelnek.
Ezer mérföldre zúg, dühöng a harc,
S már összeomlott három hadsereg.
Csak vért és üszköt vetnek el
a Hszjung-nu hordák földjeinken;
Fehér csontvázak porladoznak ott
a sárga pusztaság homokján.
A Cin-család a húnok ellen
emelte volt a Nagy Falat,
S a Han-család gyújtotta meg
a bástyák őrtüzét.
Még áll a harc, a tűz még most se húnyt ki.
Óh, hány leszúrt, megcsonkított vitéz
Esett el egymást öldöklő tusában!
Az ég felé üvölt a sok
halálra sebzett harci mén.
A hullák húsát hollók tépdesik
S a csőrük bélfoszlányokat
csavar kihalt gallyakra...
A hősök mind a szik gyepen feküsznek,
Had nélkül áll a híres hadvezér!
Óh, jaj! mindezt a kínt, nyomort
a fegyver hozta ránk!
Ezért a bölcs csak akkor nyúl a kardhoz
ha más kiútja nincs.

 

LI TÁJ-PO
TAVASZI BORDAL

Ha jó tanács kell, cimbora:
Vidítson kancsód színbora,
Óh, meg ne vesd e jó levet, -
Tavasz van, pajkos szél nevet.

A vén barackfa zöldje kint
Meghitt barátként ránk tekint,
Virágos ága szembe csüng,
S kitárja kelyheit nekünk.

A nyíló lomb között a sok
Madárka úgy csipog, csacsog,
Mint százezer szárnyas zenész, -
S a hold kupád mélyére néz.

Mindenki, - ez, az és amaz -
Ma még pirospozsgás kamasz,
De holnap meggörnyed szegény,
És vén lesz, ősz hajú legény.

Shi-hu ős csarnokán a kő
Leporlik, közte dudva nő;
Ku-szu kastélyánál ma már
Csak kósza szarvascsorda jár.

És ott, ahol régóta holt
Pazar császárok trónja volt:
Pár bucka áll ma, sárga hant,
Csak néhány vándor jár alant.

És majd ha kancsód színbora
Nem fűt, üdít már, cimbora:
Gondold meg, rég elszenderült
Sok ősöd mind hová került?

 

LI TÁJ-PO
ÉJI VIGALOM EGY BARÁTOMMAL A CSÁNG-NÁN HEGYRŐL HAZATÉRŐBEN

Az esti-kék hegyek felől jövet
A vándor hold ma tündöklőn követ.

Tekintetünk, ahogy most visszaszárnyal,
Még látja, mint csatáz a fény az árnnyal.

És kéz a kézben egy kis házhoz érünk;
A lomb közül egy ifjú lép elébünk.

Kis séta, s ott a bambusz közt a pad;
Ruhánkra gizgaz és bogáncs tapad.

E békés zugban, itt ülünk vidáman,
Nemes boroktól feltüzelt vitában.

Én zsongó fenyvek közt dalolgatok,
Amíg kihunynak mind a csillagok.

Kábult vagyok s neked kigyúl az orcád? -
S ím elfeledjük éltünk annyi gondját.

 

LI TÁJ-PO
HOLDFÉNY A VIZEN

Az agg fenyőfa karcsú árnya kéken,
Ragyogva tükröz lent az ér vizében.

A sok kis hab hideg holdfényben úszik,
Egy lágy sugár az ablakon bekúszik.

Bús, bánatos dalt dúdolok... kinézek...
Eszembe jut falum s a régi fészek.

Nem jön felénk a Ngan-Tau, hogy segítsen;
Szívem sötét, már csöpp derűje sincsen.

 

LI TÁJ-PO
ESTE, MIKOR HAZASZÁLLNAK A HOLLÓK

Sárga felhők hömpölyögnek;
hollók nyája rebben
Már a várra; gally csikordul
kint a holt berekben.

Szép arany-brokátokat sző
bent egy úri dáma;
Híg lazur-ködön keresztül
búg a gép siráma.

Csönd... az asszony álma vágyón
száll a messze házig -
Elborong... urára gondol,
arca könnyben ázik.

 

LI TÁJ-PO
HASZTALAN LÁTOGATÁS A HEGYEK REMETÉJÉNÉL

Egy kőút visz fel bíbor völgyszegélyen,
Mohás fenyőkapu mereng szerényen.

A grádicson csak néhány kis madárnyom...
Itt senki sem vár, - mért kell erre járnom?

Az ablakból a kőkorlát alatt
Csak gizgazt látok, porlepett falat.

Megyek már vissza, sóhajtozva árván,
Leszállok vén faóriások árnyán.

Mily illat felhőz fenn a csúcs körül,
Virágeső hull, minden ág örül.

Van itt örömre bőven alkalom,
De halld, be búsan rí a kék majom!

Mit ér a zajló lét örök dagálya?
Bizony, kietlen, zord e földi pálya!

 

LI TÁJ-PO
AZ OTTHON MARADT FELESÉG TAVASZI GONDOLATAI

Jen táján még ma is kopár a föld,
De Cinben az eperfák lombja zöld.

Mikor jössz vissza férjecském ide?
Jaj, megszakad cseléded kis szive!

Ajtómon át az új tavasz belebben,
De el nem oltja ezt a kínt szivemben.

 

LI TÁJ-PO
BORDAL

Ha már ezer gond átka mar,
S a bánat majdnem eltiport,
Ejhaj, sebaj! igyál hamar
Vagy háromszáz pohárnyi bort!

Bármennyi gondod van neked,
Borod pedig mégoly kevés,
Ahogy kiittad serleged,
Elszáll a bú, a szenvedés.

Majd megtudod, mily friss-üdén
Kering eredben majd a bor, -
Borús szíved az ő tüzén
Derűsre és tisztára forr.

 

LI TÁJ-PO
TÉLUTÓ

A tél havát beitta már a föld,
S kápráztatón virul a szilvafa.
A fűz finom, aranyló fátylat ölt,
Mint tejhab olvad szét a kert hava.

A sárga-hímes pillangó kikel
S a légen bársony szárnnyal villan át,
Majd egy virág kelyhébe búvik el,
Hogy ott magába szívja illatát.

Egy ember hálót vet a vízre lenn
A csónakról, mely némán, csöndben áll;
A tó tükrét szétzúzza hirtelen
És arra gondol - míg az est leszáll -

Kit, mint egy fecskét, fészkében hagyott,
S ki sírva néz a messzeségbe ki,
És vár, csak vár, csak vár naphosszat ott,
Míg fecskepárja ételt hoz neki.

 

LI TÁJ-PO
MAGÁNYOS TIVORNYA TAVASSZAL

Kelet felől csiklandó szél zizeg,
Napfényben égnek fácskák és vizek.

Zöld bokrok közt beint az új tavasz,
És millió virágszirom havaz.

A domb mögött magányos felleg áll;
Minden madár szellős fészkébe száll.

Hej, minden lénynek van tanyája, van,
Csak én bolyongok most is hontalan!

Ülök, - a hold a szirttetőn ragyog, -
S virágok közt iszom, dalolgatok.

 

LI TÁJ-PO
KÖLTEMÉNY 3, 5 ÉS 7 VERSLÁBBAL

Hűs őszi szél kereng,
Bús őszi hold mereng.

Gyűl, gyűl a lomb, ölén a holt avarnak,
Károgva jönnek már a téli varjak.

Rád gondolok s tűnődöm: óh, találkozunk-e még?
A vágy szívemben nappal-éjjel csak teérted ég.

 

VÁNG CSÁNG-LING
A VÍZ-ÓRA

Tavasz van és virágcsodái mélyen
Beillatozták már a csarnokot;
A kastélyból a holdvilágos éjen
Víg dőzsölés és nóta harsogott.

Úgy érzem, mintha roppant tenger árja
Zuhanna most a víz-órára kint,
S én álmatlan hevernék, arra várva,
Hogy csöppenkint lefolydogálna mind.

 

VÁNG CSÁNG-LING
HERVADT VIRÁGOK

A könnyű széltől borzolt fűzfa lombja
Sötéten nyúl a kert falára át,
Rigó dalol a felkelti most borongva
A női kamrák titkolt bánatát.

A rózsák árván hervadnak le sorba,
De szépségükre senki sem figyel;
Tört szirmukat hideg patak sodorja
A kastély külső vízárkáig el.

 

VÁNG CSÁNG-LING
ŐSZI VIHARBAN

Magas toronynak ormán messze fények
Lobognak fel nyugatra hirtelen.
A sárga estben árván üldögélek, -
Vihar dühöng az őszi tengeren.

És közbe-közbe halk pásztor-tilinkó
Zokogja kint "a hegy s a hold dalát".
Úgy rémlik: mátkám most aranyba-ringó
Szobája mélyén gyászba hervad át.

 

TU FU
EGY RÉGI FALUBAN

A King-Men hágón át vezet
hegy-völgy között az út;
Ott látni még, hol Ming-Fe élt,
az ősi kis falút.
A bíbor kastélyból kiszállt
s e zord pusztára lelt;
Most zöld sírjára hull az est,
mely hervadtsárga, rút,
Tavaszfuvallat-arca, hej,
sok képről ismerős,
Most ékszercsengés álma jön,
mint tűnt szél visszafútt,
Sok ezredéve már csupán
tatárul zeng a lant,
Dalából tisztán hallhatod
a honvágyat s a bút.

 

TU FU
A CSATATÉR FELÉ

"Dub-dub", kocsik robognak,
Lovak nyerítenek;
Újoncok indulnak, - nyilakkal
övükben, - nagy, komor sereg.

A marsolók mellett loholnak
apák, anyák, nők, gyermekek;
Hszien-jáng előtt a hídra sűrű,
fullasztó porfelhő lebeg.

Uruk zekéjét ráncigálják
a nők, s átfogják térdüket,
a szürke-felhős égbe tör fel
a jaj, sikoly s a rémület.

Kik szembejönnek, egyre kérdik,
hogy útjuk célja merre van?
"Mindannyiunkat harcba vetnek",
így szól a válasz untalan.

Tizenhatéves ifjak észak
határát védik évekig, -
S még negyven éven túl is egyre
nyugat parlagját művelik.

Az indulás előtt a bíró
fejszalagot ad át nekik,
S ki őszült hajjal jött a harcból,
azt más határra rendelik.

A végeken vértenger árad,
ameddig ott ellát a szem, -
S a háborús császár a harcnak
nem vetne véget még ma sem.

Mint hírlik, ott a Hán-vidéken,
Sántung körül száz lakhelyet,
Járást, falút s ezer tanyácskát
csak gaz, bogáncs és tüske fed.

Az asszonyok vették kezükbe
a veszteglő ekét, kapát,
Be rosszul áll a rizsvetés is,
mert mindenütt bedőlt a gát.

A háború gyötrelme őrli
a rongyos közlegényeket,
Mint tyúkokat, kóbor kutyákat,
úgy hajszolják szegényeket.

Ha faggatják a tisztek őket,
mi fáj neki, hogy szól a vád? -
Nincs bátorságuk, hogy bevallják
a tábor-élet sok baját.

A végeken még egyre tombol
a harc, pedig beállt a tél.
Adószedők nyúzzák a népet,
de hol lelhetni pénzt, kinél?

Kinek fiút szül nője, annak
nehéz a sorsa és rideg;
Míg hogyha lányka jön világra,
szerencsét hoz szülőinek.

A szomszéd ifjak lányainkat
már gyermekkorban elveszik, -
Míg harcban elhalt fiainkat
a messze fűbe temetik.

A "Kék tó" környékén ezernyi
csontváz hever, míg elrohad,
Mert nincs, ki elföldelje méltón
a szertemálló csontokat.

Új árnyak jajdulása hallszik,
s felnyögnek ősi szellemek,
A rémes éjben, zord esőben
mind átkot és panaszt rebeg.

 

TU FU
LADIK-DALOK

I
A nap leszáll. Be szép így csónakázni,
Szél verdesi a lágy hullámokat.
Lótusz virul, bambusz vigyáz a parton
S a zöld ligetben hűvös éj fogad.

Barátaim jeges bort iddogálnak,
Virágokat tép néhány szende szűz;
Fejünk felett sötét felhő gyülemlik -
Egy dalt hamar még! Zápor jön s elűz.

II
Hull, hull a zápor, gyékényünk megázik,
A szél befú a kormány-zsámolyig,
A nők piros szoknyája már csuromvíz,
A festék csalfa bája szétfolyik.

Elindulunk. A fűzfa összerezzen,
A függönyt csapja már a szennyes ár.
Megyünk haza. Borzongató az este,
A nyárba mintha ősz vegyülne már.

 

LI I
ŐSZI ÉJ AZ ERDŐN

Az erdő keblén fekszem, hogy lehüljek;
Az ég fehér felhői elrepülnek.

Szívem bolondul ujjong, szinte kába.
Előttem újbor, - jó lesz éjszakára.

Ősz-harmatos, hideg holdfény pereg le,
Zsibong a bambusz, forrás mormol egyre.

A szél ruhámon át szívemre libben;
De el nem mondhatom, mit érzek itt benn.

 

TÁO HÁN
A HÁROM FELESÉG

A hites feleség:

Az asztalon telt serleg int,
A tűzön hízlalt pulyka fő:
Sok százados szokás szerint
Csak egy a férfi s egy a nő.

Az első ágyas nő:

A serleg borral van tele,
A nyárson ízes jérce sül:
Mert nem volt gyermeked vele,
Hát engem vett bal hitvesül.

A második ágyas nő:

A telt pohárban bor nevet,
A tálon cukros, jó falat:
Urunk biz' ránk ügyet se vet,
Mindennap más után szalad.

A férj:

Örömpohárban bor ragyog,
De alján bús üröm terem:
Csitt, hagyjatok, jaj, hagyjatok,
Hisz' csúfot űztök énvelem!

 

LIU CSÁNG-KING
HAVAS ÉJ A HEGYEK KÖZÖTT

A nap leszáll egy messze völgysarokba;
Hófedte kunyhók bújnak el vacogva.

Üvölt a szél. Egy háznál tönkresenyvedt
Kuvasz vonyít... A vándor nem pihenhet.

 

PO CSÜ-JI
TUNG-LIN KOLOSTOR FEHÉR LÓTUSZA

Tung-lin taván az észak-déli gát
Alatta a víz fenékig látszik át.

A szűzfehér lótusz virul ki tükrén,
Háromszáz bimbó ring a víz ezüstjén.

Derűs napon kápráztatón remeg,
Friss illatával szellő incseleg.

A bimbót, melyről már levált a pajzsa,
Egy súlyos harmatcsepp mélyen lehajtja.

Én, por szülötte, itt a tó-perem
Gyémánt-csodáit nézni sem merem.

Tudom: a tó piros lótuszvirága
Hiába szent, - ha kelyhét már kitárta,

Soká virágzik, túlél egy nyarat,
S az ősznek is még illatcsókot ad

Éjjel, ha már alusznak mind a boncok,
Magányosan a tó körül bolyongok.

Mert lopni jöttem, egy kis magva kell,
Hogy Csáng-gán kertjéig vihessem el.

De félek, hogyha innen elcsenem majd,
Az emberek közt többé már ki nem hajt.

 

PO CSÜ-JI
ÁRVÍZ

Cin-jáng falánál, túl a vár-övön
Évente jön, bezúg a vízözön.

A nagy kapuk mind félig víz alatt,
Az ár ledönt sok bástyát és falat.

Szétporzik ott a szürkés-barna ár,
S az égre csap: megannyi jégmadár.

Szél-űzte kis, fehér habok csobognak,
Nap-főzte nagy, piros habok robognak.

Az ácsok bontják házaink tetőit,
Ember, barom, ló,- mind a hegyre jő itt.

Nincs mód reá, hogy felbecsüld a kárt,
Mely szántásnak s eperfalombnak árt.

Nem látni mást, csak bérelt csónakost,
Lapátjuk fürgén vág az árba most.

Nem ismervén a nép ezerszeres
Baját, - mindenki fúrót, kést keres.

Nekem nincs semmi hasznos, jó szerem,
Amit kívánsz, maholnap megterem.

Majd őszre, hogyha dér pereg le kint,
A víz kiszárad, sík a táj megint.

 

PO CSÜ-JI
KÉTFÉLE LAKOMA

Be cifra népség nyargal épp e tájra,
A nyergek dísze színarany ciráda.

Megkérdem: ott milyen csoport üget fel?
"Az udvar népe", mondják tisztelettel.

"A kormányzó az, bíborban s aranyban,
S a tábornok hasán piros szalag van."

Mind éji dáridó felé poroszkál,
Ló és lovas nyomában porgomoly száll.

A kancsók telve drága bor levével,
S jött messzi tájról ínyenc-féle étel:

Narancs a Tung-t'ing partjáról be sok van,
S az "Égi tó"-ból száz hal egy sarokban.

A társaság fal és iszik gyönyörrel,
Vigalma részeg tobzódásba tör fel.

De Kh'ü-csouban aszály fuvallt a tájra,
S a pór, mint hírlik, emberhúst zabál ma.

 

PO CSÜ-JI
HAJNAL A KELETI BÁSTYÁN

Sötét, sötét, megint sötét, sötét.
Vendég nem lépi át a vár körét.

Kelet felől a bástyán bíboros
Homály... A völgy szűk, mély a hegyszoros.

Az éji fények lassan halnak el;
Pár nagy madár hajnalban szárnyra kel.

Nem látni még: a csúcs az éghez ér-e?
S vajon kelet felé a táj fehér-e?


folytatás