Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kis filokália (2. rész)

A Keleti Egyház
szerzetesatyáinak tanításai
az imádságról


Tartalomjegyzék

(1. rész)
Előszó

A Filokália jelentősége az orosz vallási életben
Egyiptomi nagy Makáriosz
Evagriosz Pontikosz
Photikei Diadokhosz
Remete Márk
Barszanufiusz és tanítványa, János
Ninivei Izsák
Lépcsős János
Nészükhiosz a Batosz-kolostorból


(2. rész)
Niketasz Sztethatosz
Remete Nikephorosz
Simeon, akit tévesen új teológusnak neveznek
Sinai Szent Gergely
Philadelphiai Theoleptosz
Thesszalonikai Gergely, aki Palamasz néven lett ismertté
Jegyzetek

 

Niketasz Sztethatosz (13)
(11. század)

Niketasz a konstantinápolyi Keresztelő Szent Jánosról elnevezett Studion kolostor szerzetese volt. Lelki nevelését Új Teológus Simeontól kapta, akinek az életét ő írta meg. Szenvedélyes híve volt Kaerulariosz Mihály pátriárkának, aki alatt 1054-ben Róma és Bizánc között az egyházi szakadás bekövetkezett. Kaerulariosz nézetének megfelelően írt a latinok ellen vádiratot, melyet azonban nyilvánosan és magánúton is visszavont. Az imádságról és a lelki életről írt 300 bölcs mondást, amit a Keleti Egyházban nagyra értékelnek.

A második száz bölcs mondásból

Az Isten-szeretet kezdete a látható világ megvetése. Az érzelmek és a lélek megtisztulásával növekszik az Isten-szeretet, amely megnyitja lelki szemünket, hogy felismerjük Isten bennünk rejtőző országát. Teljessége a csillapíthatatlan vágyakozás Isten mindent felülmúló ajándékai után, forró sóvárgás, hogy az Istennel közösségben és békében éljünk.

Ahol Isten szeretete uralkodik, ott átszellemül az ember, részesedik a megközelíthetetlen fényességben, minden érzéki ereje megnyugszik, lelke megtisztul és örömre talál a legszentebb Háromságban. Ezért mondja Urunk: “Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és Benne fogunk lakni.” (Jn 14, 23).

A mértékletesség, a böjt és a lelki harc fékezi a test csábításait és követeléseit. A Szentírás olvasása lehűti a lélek szenvedélyét és az érzelmek fellobbanásait. A kiapadhatatlan imádság – gyógyító olajként – alázatosságot és töredelmet terem.

Csak a tiszta és szellemi imádság tesz bennünket Isten lakótársává, és csak aki szétszórtság nélkül imádkozik, az egyesül Vele. Akinek lelkét megtisztították a bánat könnyei, azt átjárja a töredelem vígasztalása, azt megvilágosítja a Szentlélek lángja.

A hosszantartó zsoltározás igen értékes, mert megadja nekünk az állhatatosságot és a figyelmet. A zsoltárok tartalma pedig felüdíti lelkünket, és gazdag termést hoz. Aki lélekben imádkozik, az a zsoltárok éneklésekor figyelemmel kíséri a szent írások értelmét. Ezek az istenes gondolatok lelkében ugyanannyi isteni visszhangot teremtenek. A lélek ekkor elragadtatik a fény világába, s ez egészen átjárja és megtisztítja.

Rezdüléseit egészen az égig emeli és meglátja a szenteknek fenntartott javak szépségét. A sóvárgástól emésztődve, a szemek kifejezik ennek a fénynek működését, amikor a könnyek árja megindult a Szentlélek megvilágosító ereje nyomán. E javak élvezete annyira érzékelhető, hogy az ember ilyen pillanatokban még teste táplálásáról is megfeledkezik. Ennyire erős az ima hatása, amely zsoltáréneklés közben ebből a lelki magatartásból az imádkozó lelkében fakad.

Ahol látjátok a Szentlélek működését, ott megvan a helyes imádság is. És ahol megvan a zsoltár éneklése közben a helyes imádkozó magatartás, ott a hosszúság is nagyon jó. De ha semmi gyümölcsét sem látjátok, akkor a belső magatartás hiányzik; és ha ez így van, akkor a hosszú idő sem használ semmit, bár a test erőlködik. Azonban legtöbb számára ez a fáradozás haszon nélkül lesz.

Óvakodjatok az ördög csalafintaságától, ha imádkoztok, vagy az Úrnak zsoltárt énekeltek. A buzgó lelket alattomosan el akarja vonni az ének tartalmától, és elméjét meg akarja zavarni. Mindent elkövetnek, hogy az imádság gyümölcseit elrabolják tőlünk, hogy elvegyék a kedvünket és hogy éreztessék velünk az imádság hosszúságát. Mégis bátran harcoljatok ellene. Annál inkább mélyedjetek el zsoltáraitokban az elmélkedés útján, hogy a versekben az imádság gyümölcseit összegyűjtsétek, és gazdagodjatok a Szentlélek világosságánál, amely a szentek számára van fönntartva.

Ha odafigyelve éneklitek a zsoltárokat, és valami hasonló történik veletek, mint ahogy fentebb leírtam, ne engedjetek a hanyagságnak. Ne ápoljátok a test kényelmét a lélek kárára azáltal, hogy a zsoltározás hosszúságára gondoltok. Azon a helyen, ahol lelketek elkalandozik, ott álljatok meg: kezdjétek buzgón előlről, még ha ez a zsoltár végén lenne is. Tegyetek így akkor is, ha a zsoltározás folyamán több alkalommal elszórakoztok. De ha így jártok el, akkor az ördögök nem viselik el türelmeteket és erős elszántságotokat, és szégyenkezve visszavonulnak. Legyetek erősen meggyőződve arról, hogy a szüntelen imádság sem éjjel, sem nappal nem hagyhatja el lelketeket. Ez nem a kitárt karokban, sem valamilyen testtartásban, nem is a hang csengésében, hanem az értelem lelki gyakorlásában, Isten jelenlétében és az állhatatos töredelemben van.

Az állandó imádságot akkor gyakoroljuk, ha gondolatainkat nyugalomban és mértéktartásban összegyűjtve, az értelem irányítása alatt tartjuk, hogy kikutassuk az Istenség mélységeit, és megízleljük az Istenbe merülés üdítő forrását. Az tudja gyakorolni az állandó imádságot, akinek összes lelki erejét megszenteli a bölcsesség.

Nincs hely és meghatározott idő az imádság misztériumának ünneplésére. Ha órákat, pillanatokat vagy helyeket állapítotok meg az imádság számára, akkor a többi időt, bár soha ne történne meg, könnyen hiábavaló foglalatosságokra pazaroljátok el. Ha meg akarjuk határozni az imádságot, akkor azt kell mondanunk, hogy az a léleknek az Istenhez való elszakíthatatlan kötődése. Tevékenysége: a gondolkodó léleknek az istenes dolgokra irányítása. Célja, hogy az értelem elmerüljön Istenben, hogy szinte egy lélek legyen Vele, ahogyan az apostol is mondja.

Egyetlen egy császár sem tudja dicsőségét és császári méltóságát oly nagyon magasztalni, hatalmát oly magasra felemelni és annak annyira örülni, mint ahogyan egy szerzetes örül szenvedély-nélküliségének és töredelmes könnyeinek. A nagyszerű érzések az uralommal együtt eltűnnek. A boldognak mondandó szenvedély-mentesség azonban mindent felülmúl, és öröme eltart az örökkévalóságig. Ahogyan egy golyó a földet mindig felületének a legkisebb részével érinti, éspedig csak olyan mértéken, ahogyan a természet törvénye megkívánja, úgy mozog a szerzetes is a jelen földi életben. Lelkének égboltja ennek ellenére csodálatos boltozattá tágul, magában egyesítve a napkeltét és a napnyugtát. Ezen az égbolton ragyog boldogságot ígérően a gazdag jutalom az alázatosság koronájaként. Számára az Istenben való elmerülés gazdag vendégsége a bölcsesség kelyhe az itala, és maga az Isten az örök nyugalma.

 

Remete Nikephorosz (14)
(13. század)

Nikephorosz Athosz szent hegyén élt szerzetes életet. Tanítója volt Szaloniki Gergelynek, aki később a heszükhiaszták fő védelmezője lett. Nikephorosz szorgalmasan tanulmá­nyoz­ta az Atyák írásait, és összegyűjtötte belőlük a lelki józanságra, a figyelemre és az imára vonatkozó legfontosabb helyeket, és hozzáfűzte személyes tapasztalatait. Írásai nagy tekintélynek örvendenek Kelet kolostori hagyományában.

A lelki józanságról és az érzésvilág őrzéséről

Ég a vágy bennetek, hogy Megváltónknak, Jézus Krisztusnak csodálatos és isteni meg­v­ilágítását különleges fény-élményben tapasztaljátok meg. Lelkivilágotokban meg akar­játok látni azt a tüzet, amely felülmúlja az ég izzását. Azon fáradoztok, hogy Isten bocsá­natát érezhetően megtapasztaljátok. E világ minden gazdagságát elhagytátok, hogy szíve­tek szántóföldjén találjatok kincset, és az a tiétek legyen. Arra vágyakoztok, hogy a lelketekben már itt, ezen a földön meggyújtsátok az öröm fáklyáját, hiszen azért mond­ta­tok búcsút minden földi dolognak. Isten országát, amely már bennetek van, a tapasztalat segítségével kívánjátok megismerni és megtartani. Figyeljetek ide mindnyájan, megta­nít­lak benneteket erre a tudományra, vagy helyesebben mondva, az örök mennyei életre vezető útra, amely könnyen és biztosan vezet a szenvedélytelenség révébe, ha ezen jártok. Ez a nap nem ismeri a kísértés és az ördögi megpróbáltatás félelmét. Csak azt fenyegeti szerencsétlenség, akit az engedetlenség levezet erről az útról, és úgy jár, mint Ádám. Miután ő megvetette az isteni parancsot, szövetségre lépett a kígyóval, és abban biza­kodva ízlelte meg a tiltott gyümölcsöt. Így zuhant bele ő, és vele együtt utódai, a halál, a sötétség és a pusztulás torkába.

Fontoljátok ezt meg magatokban kedves testvéreim, és nagy megvetéssel utasítsátok vissza a kígyó minden sugalmát, a vele való minden bizalmaskodást, mely titkon kö­ze­ledve megkörnyékez benneteket. Csak egyetlen eszközünk van, hogy Isten bocsánatát és a Vele való bizalmas kapcsolatot megszerezzük, hogy önmagunkba szálljunk, amen­nyire csak tudunk. Továbbá fel kell adnunk a világhoz fűződő minden kapcsolatunkat, és el kell vetnünk minden hiú gondot, hogy egyedül és teljesen a bennünk levő Isten orszá­gához tartozzunk. Ha a kolostori életet a “tudományok tudományának” és a “művészetek mű­vészetének” nevezzük, akkor tevékenységeinknek már nem lehet semmi közük az evilág mulandó javaihoz. Ezek eltérítik lelkünket egy jobb világtól, és csalóka képek fáty­lát vetik ránk. Ez a tudomány csodálatos, kimondhatatlan kincseket ígér nekünk, ahogy írva van: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta.” (1Kor 2, 9). És másutt ez áll: “Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói ellen.” (Ef 6, 12). Ha tehát ez a világ sötétség, akkor meneküljünk előle gondolatainkban és érzelemvilágunk minden rez­dü­lésében. Isten ellenségeivel semmi közös ügyünk nem lehet, hiszen szent Jakab ezt mondja: “A világ barátsága ellenségeskedés az Istennel.” (Jak 4, 4). Aki pedig Isten ellen­sége lett, azon senki sem segíthet.

Utánozzuk ezért Atyáinkat, kövessük őket, és keressük a bensőnkben elrejtett kin­cset; és ha megtaláltuk, akkor minden erőnkkel tartsuk is meg, és törekedjük úgy felhasz­nálni, hogy a célt, amire kezdettől fogva meghívást nyertünk, elérjük. Ha valaki ebben a kérdésben szőrszálhasogatással foglalkozik, hogyan tudja benső világában gondolatait össze­szedni, hogy tud ott tevékenykedni és otthonra találni? Megváltónk az ellenvetéseire ugyanazt a választ adja, amit Nikodémusznak adott arra a kérdésére: “Hogyan térhet vissza az ember másodszor is anyja méhébe, hogy újra szülessék, ha már él?” (Jn 3, 4). Krisztus így válaszolt: “A lélek ott fúj, ahol akar.” (Jn 3, 8). Ha azonban már akkor kétségeink támadnak, amikor még csak törekszünk az erényes életre, akkor hogyan akarunk eljutni az Istenben való elmerülésre? Hiszen az erényekre való törekvés az Istenben való elmerülés kapuja.

Mivel a hitetlen értelmet írásos bizonyítékok nélkül nem lehet meggyőzni, ezért mindenki hasznára meg akarom magyarázni világosan a szentek életét és írásaikat. És ha ezek meggyőznek bennünket, akkor már ne kételkedjünk többé. Kezdjük Atyánkkal, Nagy Szent Antallal.

Szent Antal Atyánk életéből

Két testvér útra kelt egy este, hogy meglátogassa Szent Antal apátot. Útközben elfo­gyott a vizük. Az egyik meghalt, és a másik sem tudott továbbmenni, mert nem volt már ereje. Lefeküdt a földre és várta a halált. Antal a hegyen ült, és magához hívott két szerzetest, akik a közelében voltak, és elküldte őket: “Fogjatok egy korsó vizet és siessetek az Egyiptomba vezető útra. Két testvér indult el hozzánk. Az egyik már halott, a másik is ha­ma­rosan meg fog halni, ha nem siettek. Imádságomban tudtam meg.” A szerzetesek útra keltek, megtalálták a halottat, és eltemették. A másikba a vízzel erőt öntöttek és elvezették a mesterhez.

Most valaki megkérdezhetné, miért nem küldte korábban Antal a szerzeteseket? De fölösleges ez a kérdés, mert nem állt Antal hatalmában, hogy a halálról döntsön. Isten határozott úgy, hogy az egyik meghalt, a másik pedig életben maradt. Az ebben a csodálatos, hogy Antal lelki józanságában egy távoli eseményről Istentől kapott kinyilatkoztatást. Világosan látjátok, hogy Antal lelki józanságával érdemelte ki azt a boldogító ajándékot, hogy ilyen távoli eseményeket meglátott. Lépcsős János mondja, hogy az Isten először a léleknek mutatkozik meg, aztán az érzelemnek, hogy megtisztítsa azt, akit szeret. Később ajándékoz neki fényességet, amely a lelket tisztánlátóvá és Istenhez hasonlóvá teszi.

Agathon sivatagi atya életéből

Egy testvér megkérdezte Agathon apátot: “Atyám, mondd meg nekünk, melyik a ket­tő közül a jobb: a testi munka, vagy a benső fölötti éberség?” Agathon ezt válaszolta: “Az ember egy fához hasonlít. A testi munkák a levelek, a benső világ fölötti éberség a gyümölcs. Minden fát – ahogy írva van –, mely rossz gyümölcsöt terem, kivágnak és tűzre vetnek.” Ebből az következik, hogy fáradozásunknak gyümölcsöt kell hoznia. Ezért törekedjetek az éberség gyakorlására. Azonban a levelek kellemes árnyékára is szükség van, ezért végezzetek testi munkát. Figyeljétek meg, mit mond szentünk azokról, akik nem őrködnek lelkük fölött. Akik nem tudnak felülemelkedni a tevékeny életen, azoknak kiáltja oda: “Minden fát, amely nem hoz gyümölcsöt, azaz: aki nem vigyáz a lelkére, és amelynek csak levelei vannak, azaz: aki csak aktív életet él, azt kivágják és tűzre vetik.” Atyám, félelmetes ez a tanítás.

Új Teológus Simeon mondása

Attól a naptól fogva, amelyen az engedetlenség kizárta az embert a Paradicsomból és az Istennel való kapcsolatból, a sátánnak hatalma van arra, hogy az embert éjjel és nappal, hol kevésbé, hogy erősebben, olykor a végsőkig háborgassa lelkében. Védekezésének egyetlen eszköze Isten állandó jelenléte: Istenre gondol, ezt a kereszt ereje véste lelkébe, és ez rendíthetetlenné teszi lelkét. A lelki harc célja, hogy a keresztény ember a keresztény hit harcmezején harcoljon, mert erre kapta fegyverzetét. Ha a harc nem a hitben zajlik le, akkor értelmetlen. Ez a harc az egyetlen értelme a különböző erény-gyakorlatoknak, amelyeket Isten kedvéért magára vállal az ember. Arról van szó, hogy Isten jóságát megindítsuk, eredeti méltóságunkat visszaszerezzük, Krisztust véssük magunkba az Apostol szavai szerint: “Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek.” (Gal 4, 19).

Nikephorosznak egy másik lelki tanítása

Most megértitek kedves testvérek, hogy van a lelki életnek egy olyan útja, amely nyíl­sebesen a szenvedélytelenségre és Isten látására vezeti azt, aki arra rálép. Most meg­győződtetek arról, hogy az egész tevékeny élet az Isten előtt csak falevél, hogy minden léleknek, amelyből hiányzik a lélek ébersége, gyümölcsei is hiányoznak. Éberség nélkül mindez semmit sem használ a léleknek. Gondoskodjatok arról, hogy a halál kapujához ne gyümölcs nélkül érkezzetek, hogy ne kelljen ott szomorkodnotok terméketlen életetek miatt.

Kérdés: Atyám, fejtegetésed megmutatta nekünk azoknak a magatartását, akik tet­sze­nek Istennek. Továbbá megtanított bennünket arra, hogy van egy olyan út, amelyen a lélek gyorsan megszabadul a szenvedélyektől, és hogy erre minden kereszténynek szüksége van, aki Krisztus hadseregébe akar tartozni. Nincs több kétségünk, meggyőztél bennünket. De miben áll az éberség? Hogy lehet rá eljutnunk? Szívesen megtudnánk, mert erről csak szerény ismeretünk van.

Válasz: Urunk, Jézus Krisztus nevének segítségével tudunk arra eljutni, mert Ő mondja: “Nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5). Az Ő segítségével és együttműködésével legjobb képességeim szerint próbálom megmutatni nektek, hogy miben áll a figyelem és hogyan tudjuk megszerezni azt, Isten kegyelmével.

Bizonyos szenteknél a figyelem a lélek ébersége, néhánynál az érzékek ébersége, másoknál a józanság vagy a lélek nyugalma, és még sokan máshogyan nevezik. Ahányféle elnevezés lehetséges, az mind ugyanarról beszél, mint amikor a kenyérre gondolunk, ha fehér kenyeret vagy kenyérszeletet mondunk.

Mi a figyelem, és mik a sajátosságai? Jól figyeljetek rám. A figyelem a tökéletes bá­nat jele, a lélek önmagára találása, a világ gyűlölete és Istenhez sietés. A figyelem nem más, mint hogy elhagyjuk a bűnt, hogy felvegyük az erények öltözetét; rendíthetetlen bizonyosság a bűnök bocsánatáról, az Istenben való elmerülés kezdete, vagy jobban mondva állandó, alapvető feltétele. Emiatt hajlik le az Isten a lélek fölé, hogy kinyilatkoztassa magát neki. A figyelem a lélek nyugalma, elcsendesedése, vagyis hall­ga­tása, melyet Isten irgalmasságából kap ajándékul a lélek. A gondolatok megtisztítása az Istenre emlékeztető templom és erőforrás a megpróbáltatások elviseléséhez. A figyelem a hit, a re­mény és a szeretet hajtóereje. Hit nélkül az ember nem viseli el a kívülről jövő megpróbáltatásokat. Aki nem fogadja vidáman a megpróbáltatásokat, az nem szólhat így az Úrhoz: “Te vagy a menedékem és a védőváram!” (Zsolt 3, 4). Akinek nem a Magasságbeli a menedéke, annak a lelke mélyén nem lehet szeretet.

Ezek a magasztos hatások pedig a legtöbbnél – hogy azt ne mondjam mindenkinél – tanítás útján hangzanak fel. Nagyon ritka, hogy az ember egyedül a munka és a hit erejével, tanítómester nélkül tudja az Istent befogadni. Egy kivétel még nem teremt szabályt. Ezért jó, ha egy megbízható tanítót keres magának. Az ő útbaigazításai kioktatnak bennünket a jobbról és balról fenyegető tévedésről és a figyelem terén jelentkező túlzásokról is. Személyes tapasztalatai ilyen megpróbáltatásokban rávilágítanak értelmükre és kétségtelenül megmutatják a helyes lelki utat, amelyen aztán minden nehézség nélkül mehetünk. Ha nincs mestered, keress magadnak minden körülmények között. Ha azonban nem találsz, könyörögj Istenhez a lélek töredelméért, kérd Őt alázatos könnyek között és tedd, amit mondok neked. Először is életed legyen nyugodt, minden gondtól szabad, és élj békében mindenkivel. Aztán menj a celládba, zárkózz be, és ülj le az egyik sarokba, és pontosan kövesd, amit mondok.

Tudod, hogy a beszívott levegőt nem tudjuk a szív nélkül kilélegezni. Hiszen a szív a hordozója életünknek, és testi melegünknek. A szív végzi a belélegzést, hogy saját melegét a kilégzéskor kifelé áramoltassa. Így egy tökéletes hőcserét hoz létre. Ebben a tüdő az eszköze. A Teremtőtől finom szövetként alkotva, szünet nélkül szívja be, és széllökéshez hasonlóan bocsátja ki a levegőt. Így hoz létre a szív a hideg beszívása és a meleg kiá­ram­lása által a lélegzésben egy zavartalan tevékenységet, amit az élet egyensúlyának nevezhetünk. Ülj le – amint az előbb mondtam – és szedd össze figyelmedet; szívd be a levegőt az orrodon keresztül, mert ez az az út, amelyen át a lélegzet a szívbe jut. Kényszerítsd a lélegzetet, hogy a belélegzés pillanatában szívedhez jusson. Ha ott tartod egy ideig, meg­érzed azt az örömet, amely ebből származik. Nem fogod megbánni. Egy férj, aki távollét után hazatér, örül, hogy feleségét és gyermekeit viszontlátja. Ugyanígy van a szellemmel is, ha a lélekben otthonra talál - túlárad a gyönyörtől és a kimondhatatlan örömtől (15).

Testvérem, arra tanítsd meg értelmedet, hogy ne kifelé igyekezzen. A kezdőknél még hiányzik az ilyen elzártságra és visszavonultságra irányuló buzgalom. De ha ehhez hoz­zászokott, akkor semmiféle vágy nem csalogatja külső sétákra. Isten országa már ben­nünk van; aki tekintetét befelé irányítja, tiszta imára törekszik, annak az egész külső világ üres és utálatos lesz. Ha kezdettől fogva az értelmen keresztül leszállsz a szívbe – aho­gyan megmutattam neked –, akkor mondjunk hálát Istennek. Magasztald Őt, ujjongj és tartsd magad egyes-egyedül ehhez a gyakorlathoz. Megtanít majd arra, amit még nem tudsz. De tudd meg, hogy nem szabad tétlennek maradnod, míg értelmed a szívben lakik. Ellenkezőleg, egyetlen tevékenységed és szemlélődésed: “Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem!”. Semmilyen körülmények között ne légy tétlen. Végezd tovább ezt a gya­korlatot, akkor is, ha lelked már megszabadult a szórakozottságtól. Tedd süketté és meg­közelíthetetlenné az ellenség sugalmai számára, és törekedj naponta fölfelé a gya­kor­lat segítségével az Isten iránti szeretetben és vágyban.

Ha pedig, kedves testvér, oktatásom szerinti minden erőfeszítésed ellenére sem tudsz eljutni érzelemvilágod mélyére, akkor azt tedd, amit mondok és Isten segítségével sikerre jutsz. Tudod, hogy az emberi értelem helye keblünkben van. Ha ajkunk néma is marad, akkor is tudunk bensőnkben igazán beszélni, dönteni és felkészülni az imádságra, zsoltáréneklésre és más gyakorlatokra. Ha értelmedből minden más gondolatot kiürítettél, akkor töltsd meg ezzel az imával: “Úr Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!”. Minden más gondolatot kizárva kényszerítsd magad erre az imára. Idővel mester leszel ebben a gyakorlatban. És így magadba szállsz az érzelemvilágodba, mégpedig úgy, hogy semmi kétség nem nyugtalanít, ahogy az előbb mondtam neked. Én magamban tettem szert erre a tapasztalatra.

Ha figyelmes vagy, amire boldog sóvárgással törekedtél, akkor látni fogod, hogyan láto­gat meg téged az erények kara. Jön a szeretet, az öröm, a béke és az összes többi nagyszerű kíséretben csatlakozik hozzájuk. Általuk minden kérés meghallgatásra talál Urunk, Jézus Krisztusnál, a mi Urunknál, Akivel együtt az Atyát és a Szentlelket dicső­ség és hatalom, tisztelet és imádás illeti, most és minden időben és mindörökkön örökké. Amen.

 

Simeon, akit tévesen új teológusnak neveznek (15)

Nem tudunk pontosabb adatokat Simeonról. Úgy látszik, hogy remete Nikephorosz kortársa volt. Az írások, amelyeket neki tulajdonítanak, a lelki élet mély ismeretéről tanúskodnak. Nikephorosz a 13. században élt, és minden valószínűség szerint ugyanebben a században élt Simeon is.

Az imádság három foka

Az imádságnak és az éberségnek három foka van, amelyek a lelket felfelé irányítják vagy lesüllyesztik aszerint, hogy megfelelő vagy meg nem felelő időben, vagy helytelenül gyakoroljuk.

A lelki józanság és az imádság egy, amint a lélek és a test, és egyik sem létezik a másik nélkül. Kölcsönösen kiegészítik egymást. A lelki józanság úgy harcol a bűn ellen, mint hírszerző és előőrs. Ezután jön az imádság, amely éberség segítségével kirekeszti és megsemmisíti a rossz gondolatokat, mert az egyedül nem képes rá. Ôszintén szeretném mondani, hogy az éberség és az imádság az életre vagy a halálra vezető kapuk. Ha megtisztítjuk imádságunkat a lelki józanság segítségével, akkor előre haladunk. Ha mindkettőt alacsonyra értékeljük és rossz gondolatainkkal bepiszkítjuk, haszon és eredmény nélkül maradunk.

Az imádság első foka

Beszéljünk először az imádság első fokáról. Aki így imádkozik, az kezét és szemét az égre emeli, és ezzel együtt lelkét is. Az Istenről gondolkodik, maga elé képzeli a menny szépségét, az angyalok karait, az eget és az igazakat. Egyszóval: imádságában összefoglal mindent, amit a Szentírásból megismert és azon Isten iránti szeretettel meggyújtja lelkét, miközben akaratát megfeszítve, tekintetét az égre irányítja. Eléri, hogy folynak a könnyei, hogy benső világa fokozatosan lángralobban és fellendül. Ezeket az élményeket isteni vigaszként fogja föl, és sóvárgása csak a gyakorlatokra irányul. Azonban ezek képzeletének jelei, mert a jó, amit nem jól tettek, ezáltal nem lesz jó.

Tegyük fel, hogy ez az ember tökéletes, elvonult remeteéletet él. Szükségképpen elveszti értelmét. Tételezzük fel, hogy ez nem következik be, így lehetetlen, hogy a gyakorlat révén eljusson az erényre és a szenvedélymentességre. Ez az a figyelem, amely még mindenkit megtévesztett, aki az érzékileg észlelhető fényt megkapta, aki jó illatot észlel, hangokat hall, és efféle jelenségei vannak. Egyesek valóban ördögtől megszállva egyik helyről a másikra terelődnek, vidékről vidékre rohannak. Mások pedig, mert nem is­merték föl, hogy az ördög a világosság angyalává változik át, a tévedéstől annyira hagyták magukat rászedni, hogy egyszer s mindenkorra javíthatatlanok és hajthatatlanok lettek. Másokat a csábító öngyilkosságba kergetett, miközben hegycsúcsról a mélységbe vetették magukat, vagy kötelet ragadtak. Ki tudná leírni az ördögi csalárdság összes csavaros útját?

Itt azt lehetne mondani, hogy egy ember, akit figyelmeztettek volna, az éberség első fokából is hasznot tudott volna húzni, így azonban haszontalan volt a lelki élete. Egyeseket – véleményem szerint – a közösségi élet óvott meg ezektől a dolgoktól.

Az imádság második foka

Most beszéljünk az imádság második fokáról. A lélek kivonja magát az érzéki dol­gok alól, őrizkedik a külső benyomásoktól, kordában tartja erejét, nehogy földi dolgokkal kapcsolatos hiú gondolatokhoz ragaszkodjék. Egyszer átkutatja gondolatait, majd Istennek mondott szóbeli imádságára irányítja figyelmét. Máskor megfogja gondolatait és uralkodik rajtuk, majd pedig őt magát is elfogja a szenvedély, és erőszakra van szüksége ahhoz, hogy újra magához térjen. Aki így harcol, sohasem jut el a békére, sohasem fogják a győzelmi koszorút a homlokára fonni. Ezt az embert éjszakai harcosnak kell neveznünk. Hallja az ellenség kiáltását, felfogja ütését. Azonban alig hogy felismerte az ellenséget, már nem tudja hova tért ki előle, ahogy az együtt jár az éjszakai harc természetével és céljával. Mivel csak a fejére figyel és nem a szívére, amelyből a rossz gondolatok származnak, így nem látja azokat, mert nem ismeri szívét. Mivel a heves viharok elrabolják gondolatvilágának tiszta látását, nem tud elmenekülni az ördögök, az ellenségei elől. A szerencsétlen haszontalanul pazarolja erejét, és még elveszíti jutalmát is. Eközben anélkül hogy észrevenné, a hiú dicsőség karmaiba kerül, mert figyelme képzelődés. Büszkeségében lenézi a másikat és elítéli, magát ellenben dicséri. Elvakultságában egy testvéri közösség alkalmas pásztorának tartja magát, és azt hiszi, hogy képes másokat vezetni. Így olyan vakká lesz, aki arra vetemedik, hogy világtalanokat vezessen.

Ilyen az imádság második foka. Mindannak, aki komolyan akarja biztosítani üdvös­sé­gét, itt látnia kell azt a veszedelmet, amely a lelkét fenyegeti. Ezért gyakoroljátok az éberséget. Mégis, az imádság második foka úgy múlja felül az elsőt, mint ahogy a hold­világos éjszaka felülmúlja a sötét, csillagtalan éjszakát.

Az imádság harmaadik foka

Az imádság harmadik foka valóban csodálatos, de rendkívül nehéz megmagyarázni azoknak, akik még nem tapasztalták meg. Egyszerűen lehetetlennek tartják. Azok száma, akik ismerik, nagyon csekély. Azért vannak olyan sokan akik nem ismerik, mert vélemé­nyem szerint nem is ismerik már az engedelmességet.

Az engedelmesség, ha az ember lelkiatyjának tökéletesen teljesíti, megszabadít minden meggondolatlanságtól és mindenféle ragaszkodástól. Mindenkor rábízza az ember gond­jait a lelkiatyjára. Ekkor szétszakadnak a kötelékek, amelyek a világ örömeihez kötnek bennünket, bátor harcossá leszünk, és alkalmasak az imádság harmadik fokára. Ha biztos vezetőnk van, akkor biztos támaszra találunk. Ha átadjuk magunkat az Istennek és szilárd alapot vetettünk a lelkiatyához fűződő engedelmességben, úgy, hogy az ember már nem saját életét éli, nem a saját tulajdon akaratát követi, és így meghal minden földi csábítás számára, a tulajdon testének is, milyen gond tudná még nyugtalanítani? Milyen gondja lehetne még? Most tudunk az engedelmességben az imádság harmadik fokához eljutni. Megsemmisül és szétfoszlik minden álnokság és ravaszság, amit az ördög alkalmaz, hogy a lelket sokféle gondolati képe által átfonja. Az ilyen ember lelke most szabad, nyugalmat és békét talált az ördög minden ostroma elől, és bátran elűzi őket. Tiszta érzelemvilággal tud imádkozni az Istenhez. Mindazok, akik nem így kezdik, elpusztulnak anélkül, hogy valami hasznuk lett volna, de akik így kezdenek, egy valóban lelki életet kezdenek el.

Az imádság harmadik foka elvileg nem kívánja meg, hogy tekinteted az égre emeld, kitárd a kezed, hogy a gondolatokat a mennyből jövő segítség kérésére irányítsd. Ezek az első imagyakorlatok lényeges vonásai. Az imádság harmadik foka nem azzal kezdődik, mint a második, hogy a lélek figyelmét a külső dolgokra irányítjuk anélkül, hogy a belső ellenséget világosan szemügyre vennénk. Láttuk, hogy sokkal könnyebben fogadjuk a csapást, ha nem tudunk visszaütni. Megsebesülünk anélkül, hogy tudnánk hogyan; fogságba esünk anélkül, hogy ellene tudnánk állni azoknak, akik elhurcolják az embert.

Kedves testvér, ha üdvösségeden akarsz munkálkodni, akkor úgy fogj hozzá, ahogy fent leírtam. Semmire tekintettel nem levő engedelmesség után lelkiismereted sze­rint kell előrehaladnod. Az engedelmességen kívül azonban nincs világos lelkiismeret. Vigyázz lelkiismeretedre először az Istennel, azután a lelkiatyáddal, végül az emberekkel és a dolgokkal szemben. Az Isten előtt ne csinálj olyat, ami az ő szolgálatával ellentétben van. Lelkiatyád előtt tedd meg mindazt, amit mond neked, és még kívánságát is tedd meg anélkül, hogy valamit belőle elhagynál vagy hozzátennél. Az emberek előtt úgy viselkedj, hogy senkinek se tedd azt, amit nem akarsz, hogy neked tegyenek. Azokban a dolgokban, amelyek testedet érintik, óvakodj minden visszaéléstől – étkezésben, ivásban és öltözködésben. Egyszóval, mindent Isten szeme előtt cselekedj, hogy lelkiismereted ne tehessen szemrehányást neked.

Miután tekintetünket szabaddá tettük az igazi éberség számára, néhány rövid és oda­illő szót akarunk mondani lényeges vonásairól. Az éberség és az imádság kétségtelenül a következőkben áll: az imádságban elmerült lélek őrködik érzelemvilága fölött, és benne kimeríthetetlen pihenőhelyet talál. Belső kamráiból irányítja kérését Istenhez. Ha a lélek egy­szer megízlelte, hogy milyen édes az Úr, nem hagyja el soha többé érzelmeinek otthonát. Belekapaszkodik ebbe az Igébe: “Jó itt nekünk.” (Mt 17, 4). De éles tekintettel mindig szemmel kell tartania az érzelemvilágot és el kell űznie minden gondolati képet, amelyet az ellenség létrehoz. Mindazok számára, akik még nem gyűjtöttek ezen a területen tapasztalatot és ismeretet, ez a gyakorlat fáradságos és kemény. Biztos, hogy ez a gyakorlat nehéz és egyenesen lélegzetelállító. De akik már érzelemviláguk mélységében ezt az örömöt megízlelték és megszerezték, szent Pállal együtt felkiálthatnak: “Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8, 35).

Szent atyáink jól megértették az Úr szavát: “A szívből törnek elő a gonosz gondo­la­tok: a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás” és a másik kijelentését: “Ezek szennyezik be az embert.” (Mt 15, 19-20). Ezért figyelmeztetnek bennünket: “Előbb belül tisztítsd ki a poharat, akkor majd kívül is tiszta lesz.” (Mt 23, 26). Szerintük az erény minden más gyakorlati útjának háttérbe kell szorulnia, hogy egyedül a lélek éberségéért vívjuk harcunkat, mert meggyőződésünk, hogy vele a többi erény is könnyen gyakorolható. Egyes atyák az “érzelemvilág nyugalmának” nevezik vagy “figyelemnek”, “érzelmek őrzésének”, “lelki józanságnak” vagy a “lélek megfigyelésének”. De mindnyájan egyetértő összhangban szívük csatamezején fáradoztak, és így Isten munkáját élvezhették. Érvényes itt is, amit a prédikátor Salamon mond: “Örülj, ifjú ember, ifjúságod idején, ...menj, ahová húz a szíved.” (Préd 11, 9). Mi pedig szemrehányás nélkül és nem ítélve el szíved hajlamaitól, mondjuk: “Ha az uralkodó haragja fölgerjed ellened, ne hagyd el helyedet.” (Préd 10, 4). A “hely” szóval a szívre gondol. Urunk mondja: “Ne nyugtalankodjatok.” (Lk 12, 29). Nem kell nekünk, mint egy hulló meteornak, lelkünkkel majd ide, majd oda csapódnunk. Egy másik ige így hangzik: “Boldogok a lélekben szegények.” (Mt 5, 3). Azaz: boldogok azok, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs ezzel a világgal, akik szegények földi gondolatokban.

Amit a szent atyák az érzelemvilág éberségéről mondanak, azt mind meg fogják ismerni, akik veszik a fáradságot, hogy elolvassák őket. Mindenekelőtt három dolgot kell magadévá tenned, ha nekilátsz e magasztos feladatnak. Először tökéletes gondtalanságra törekedj a megengedett és meg nem engedett dolgok miatt. Éppen ezek számára kell halottnak lenned. Másodszor szerezz magadnak tiszta lelkiismeretet, miközben védekezel szemrehányásaival szemben. Végül, szabadulj meg mindattól a szenvedélytől, amely e jelen világhoz vagy saját testedhez húz. Aztán nincs gondolati kép, képzet, amelyet nem száműz vagy nem semmisít meg Jézus segítségül hívása. A lélek az ördög iránti gyűlöletében haraggal és nagy akaraterővel űzi el lelki ellenségeit. Te Isten segítségével a lélek éberségét fogod megtanulni, mert Jézust őrzöd bensődben. Tedd azt, amit az egyik atya mond: “Ülj le csendesen a celládban, és ez mindenre meg fog tanítani.”

Kérdés: Az első és második fok, az éberség gyakorlása miért alkalmatlan arra, hogy egy szerzetest elvezessen az igazi imádságra?

Válasz: Mert nem veszik figyelembe a helyes sorrendet. Lépcsős János állította fel ezt a sorrendet, amely egy létra fokainak felel meg. Egyesek azon fáradoznak, hogy szenvedélyeiken uralkodjanak, mások pedig zsoltárokat imádkoznak. Erre fordítják idejük nagyobb részét. Ismét mások kitartással a hosszú imát gyakorolják, mások pedig elmerülnek a legmélyebb szemlélődésbe. Aki létrát akar használni, az nem felülről lefelé megy, hanem alulról fölfelé. Először az első fokot teszi meg, aztán a következőt, és egymás után a többit. Ily módon emelkedik a föld fölé, és emelkedik az ég felé. Ha felnőtt férfi krisztusi nagykorúságra akarunk eljutni, akkor kezdjünk el gyermekek módjára a létrán felmászni. A növekedés minden fokán végig kell menniök, hogy fokozatosan eljussanak a férfi érettségre és végül az aggkorhoz.

A lelkiélet fiatalsága a szevedélyek fölötti uralkodás. Ez a kezdők feladata. A lelki­élet növekedésében a második lépés a kitartó zsoltározás. Ha egyszer a szenvedélyek legyőzettek és megnyugodtak, akkor a zsoltározás és minden szóbeli imádság édességgel árasztja el a nyelvet, és értékes lesz Isten előtt. A növekedés lépcsőjén a harmadik lépés, amely az ifjút férfiúvá érleli, a lélek imádsága. Ez az előrehaladás jele. A negyedik lépés következik a lelki növekedésben. Ez az öregség, a fehér haj díszében lévő kor. A céltuda­tos és rendületlen Istenben való elmerülés a tökéletesek tápláléka. A vándorlás elérte a célt, a létra legmagasabb fokát.

Ez az a rend, amelyet a Szentlélek alapozott meg. Semmi más eszköz nem létezik egy gyermek számára hogy férfivá érjen vagy eljusson az öregkorra, mint hogy megkezdje az első fokkal, hogy aztán tovább emelkedjék – ahogyan a sorrend megkívánja. Ez a négy fok vezet a tökéletességre.

(17) Akinek az érzelemvilága éber, az lassan eljut az öregkor bölcsességére, a tökéletesek osztályrészére. Ha az ember ezeket a fokozatokat rendezett időszakokban elérte, érzelemvilágában uralkodik a szenvedélyeken, zsoltározásnak szenteli magát, a fantáziaképek által fölkorbácsolt gondolatait és a szürke felhőket lelkének egén megerősödött szokásával elűzi, akkor tudja – ha bensőleg is vonzódik hozzá – a testi szemét a lélek szemével együtt az égre emelni. A tiszta imádságot kitartással kell végeznünk, azonban minden gyakorlatot ritkán és csak mellékesen, a levegőben leselkedő gonosz szellemek miatt. Ami tőlünk megkívántatik, az az éberség által megtisztított érzelemvilág. Ha a gyökér szent, mondja az Apostol, akkor az ágak is szentek. És mi folytathatjuk: a gyümölcs is szent lesz. De a szemet és a lelket felemelni, ahogyan egy másik helyen mondottuk, hogy a képzelet világában képeket elevenítsen fel, azaz hiú tükörképeket akarjon nézni, az olyan eljárás, amiből hiányzik a valóság iránti érzék. Ezért nem haladnak előre azok sem, akik az első vagy második módon imádkoznak, mert érzelemviláguk még nem tisztult meg.

Ha valaki házat épít, akkor először az alapokat rakja le, mert másképpen építeni le­he­tetlen. Csak az alapok után megy tovább az építkezés, amíg tető nem kerül a házra. Így kell a lelki harcban is történnie. Érzelemvilágunk fölötti éberséggel és a szenvedélyek legyőzésével rakjuk le lelki várunk alapjait. Ha a második fokkal visszautasítjuk a gonosz lelkek támadását, amelyet azok külső érzéki benyomásokkal ébresztenek, és határozottan álljuk a harcot, az alapokon a lelki vár falait építjük. Végül Istennek való tökéletes önátadásunkkal és összeszedettségünkkel felállítjuk a tetőt, s így befejezzük a lelki vár építését Jézus Krisztusban, akinek dicsőség legyen mindörökké. Amen.

 

Sinai Szent Gergely (18)
(1255 - 1346)

Gergely Kisázsiából származik, és először Ciprus szigetén lépett be egy kolostorba. Utána a Sinai félszigetre költözött, ahol szigorú aszkézisben élt. Később Athosz szent hegyére ment. Ott a szerzetesek között föllépett a lelki ima újraélesztése érdekében. Később viták miatt, melyek az imamódszerek körül keletkeztek, menekülnie kellett. Hosszú vándorútra indult, és végül Bulgáriában kötött ki, ahol egy kolostort alapított, s itt végre nyugalmat talált. Itt is halt meg. Gergely a 14. században a lelki ima megújításában kiemelkedő helyet foglal el. Sok tanítványa és követője volt, akik az ő szellemében imádkoztak.

Az Istenben való elmerülésről és az imádságról

Hogyan imádkozzunk?

Reggel vesd el a magjaidat, azaz imádkozz és ne hagyd kezedet este lehanyatlani, azaz ne szakítsd meg állandó imádat. Különben annak a veszélynek tennéd ki magad, hogy elmulasztod a meghallgatás óráját. Reggel ülj egy alacsony zsámolyra félig hajlott tartásban. Ebben a helyzetben engedd lélegzetedet mintegy szívedbe áramolni, és ott tartsd fogva. Mialatt fáradságosan görnyedve maradsz, a melledben, válladban és nyakadban lévő élénk fájdalmak ellenére is hívd lelkedben szünet nélkül az Urat: “Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!”. Később, az erőltetett tartás és talán az időtartamból származó unalom miatt, fordítsd lelkedet az ima második felének: “Isten Fia, irgalmazz nekem!”. Az ima-hívást nem szabad az önmagával mindig azonos étel és a változatlan háromszoros név miatt megváltoztatnod, hiszen akik belőlem táplálkoznak, éhezni fognak. Ismételd az ima-hívás második felét mindig újra, és ügyelj arra, hogy türelmetlenségből ne változtasd helyzetedet, mert a fák, amelyeket túl gyakran átültetnek, nem vernek gyökeret. Urald a tüdő légzését úgy, hogy ne tetszése szerint lélegezzen. A heves légzés, amely mint egy vihar vonul át a szíven, elhomályosítja a lelket, és nyugtalanítja a belsőt. Szétszórja és kiszolgáltatja őt fogolyként a feledékenységnek, vagy a legkülönbözőbb dolgokat engedi rajta végigvonulni, és érzékennyé teszi a tilosra. Ha érzed, hogy a gonosz ellenség csúnya gondolatai feltámadnak benned és fantáziaképeid sűrűsödnek, ne hagyd, hogy kihozzanak a sodrodból. Ha jó gondolataid jönnek, azoknak se tulajdoníts jelentőséget. Ameddig tudod, tartsd vissza a lélegzetedet, zárd keményen a szívedbe, és megszakítás nélkül imádkozd a Jézus-imát. Az isteni nevek által minden gondolatodat el fogod űzni, és láthatatlan ellenségeidet Lépcsős Szent János szavai szerint korbáccsal fogod verni.

A légzés fegyelmezéséről

A légzés fegyelmezésének szükségességét tanúsítja remete Izajás és vele együtt sokan mások. Ô mondja: “Urald féktelen lelkedet, azaz a lelket, amelyet a gonosz ereje összetör és szétszór, mert könnyelműsége a szent keresztség után minden rossz lelket magával hoz.” De Urunk mondja: “Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt.” (Mt 12, 45). Egy másik atya mondja: “A szerzetesnek Isten jelenlétére kell emlékeznie, ahányszor csak lélegzik”, és egy újabb ezt tanítja: “Az Isten iránti szeretet fontosabb, mint lélegzetvételünk.” Simon, az új teológus mondja: “Lélegzetedet úgy fegyelmezd, hogy az orrodon át szívd be, és ne tetszése szerint áramoljon vissza.” A szent keresztségben való megtisztulásunk után a Szentlélek zálogát kaptuk meg. A parancsok elhanyagolása által ismét visszaesünk a szenvedélybe, és ahelyett, hogy a Szentlelket lélegeznénk be, a gonosz lélek levegőjét szívjuk magunkba. Aki befogadja a Szentlelket és megtisztul általa, azt fel fogja gyújtani, beszívja az isteni életet, beszél róla, gondol rá, és az Úr szava szerint él: “A Szentlélek abban az órában megtanítja nektek, mit kell mondanotok.” (Lk 12, 12).

Az Istenben való elmerülés és a zsoltárimádkozás

Aki elfárad a munkában – mondja Lépcsős Szent János – imádkozzon. A változatosságtól ismét erőre kap, és új kedvvel lát neki ismét előző munkájának. Ez a tanács arra érvényes, aki lelke fegyelmezésére már eljutott, de nem érvényes minden további nélkül a zsoltárimádkozás számára.

A nagy Barszanufiosz, akit megkérdeztek a zsoltárimádkozás helyes módjáról, így válaszolt: “A kórusimák és himnuszok az egyházi hagyományokból származnak, és ránk vannak bízva, különös tekintettel a közösségi életre. A szkéteiszi pusztaság remetéi sem zsoltárt nem imádkoztak, sem himnuszt nem énekeltek. A kétkezi munkát és az Istenben való elmerülést gyakorolták. Ha imádkozol, mondd először a Háromszor-szent éneket, a Miatyánkot, és kérd az Istent, hogy szabadítson meg a régi embertől és a hozzá való minden ragaszkodástól. Így imádkozzon a lelked egész nap.” Barszanufiosz az Istenben való elmélyülés közben világossá teszi számunkra a remete imáját, a lélek mélyének imáját. A zsoltárimádkozás egy fokozat az ima változásában.

Különbségek a zsoltárimádkozásban

Kérdés: Hogy van az, hogy egyesek nagyon igyekeznek, hogy zsoltárt imádkozzanak, mások kevésbé, ismét mások pedig egyáltalán nem?

Válasz: A következő okai vannak: Azok, akik az erényre törekvés által fáradsággal teli évek múltán a kegyelmet mint jutalmat elnyerik, a többieket arra tanítják, amit ők maguk már kipróbáltak. Nehezen hisznek azoknak, akik a kegyelmet rövid időn belül, de jól átgondolt úton, Isten irgalmassága és élő hitük által érték el. Mint oktalanságuk és önelégültségük áldozatait, megrónak másokat, és azt gondolják, hogy minden más tapasztalat önámítás, és nem a kegyelem eredménye. Nem tudják, hogy Isten a szegényt egycsapásra gazdaggá teheti: “Mert a bölcsesség kezdete, ha azt szívesen hallgatják.” (Bölcs 4, 7).

Az apostol is megfeddi testvéreit a kegyelem felől való tudatlanságuk miatt, mondván: “Nem ismeritek föl, hogy bennetek él Jézus Krisztus? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát.” (2Kor 13, 5). A hitetlenség és az önhittség akadályozza, hogy a Szentlélek rendkívüli és különleges hatását megismerje, amiket ő egyesekben előidéz.

Ellenvetés: Atyám, röviden mondd el nekem: A böjt, az önuralom, a virrasztás, a tántoríthatatlanság, a bűnbánat véghezvitele, az ima-meghajlások és önmagunk földrevetése, a szegénység gyakorlása nem tevékeny, erényes élet?

Hogy mondhatod, mikor te magad kizárólag a zsoltárimát emlegeted, hogy lehetetlen cselekvő, erényes élet nélkül az imához jutnunk?

Válasz: Kedves testvér, figyelj csak jól ide: Mit használ a szóbeli ima, ha a lélek ide-oda kószál? Az egyik lerombolja, amit a másik fölépít. A sok külső munka magában semmi hasznot nem hoz. Aki testével dolgozik, a lélekkel is dolgoznia kell, különben csak testileg lennénk jók, míg a lélek unalommal és undorral lenne megterhelve. Az apostol megerősíti ezt: “Ha ugyanis valamely nyelven imádkozom – azaz csak a számmal – lelkem ugyan imádkozik – ti. hangom által –, de eszem meddő marad. ...imádkozzam elmémmel is... inkább öt érthető szót akarok kimondani...” (1Kor 14, 14).

Azoknak, akik keveset szoktak zsoltárt énekelni, szerintem megvan rá az okuk. Helyes beosztást követnek, és mértéktartást mutatnak, amelyek rendkívüli jelentőségét számunkra a bölcsek tanítják. Ôk nem áldozzák egész erejüket a cselekvő erényes életre, nehogy lelkük elhanyagolja az imát, és elveszítse a lelkesedést iránta.

Kevés zsoltárt énekelnek, idejük nagy részét ezért a belső imának áldozzák. Ha a lélek Jézus hosszan gyakorolt segítségül hívásában és a tekintet mozdulatlanságában kifárad, akkor megszakítást – pihenőt – talál a zsoltárimádkozásban, az Istenben való elmélyülés erős szellemi megkötöttsége közepette. Ebben igen bölcs férfiak által átgondolt rendet és jól megalapozott véleményt látok.

Végül, ami azokat illeti, akik a zsoltárimádkozást egyáltalán nem gyakorolják, jól teszik, ha az előrehaladottabbakhoz tartoznak. Nem szükséges többé zsoltárokat imádkozniuk, de gyakorolniuk kell a hallgatást, a szakadatlan imádkozást, és az Istenben való elmerülést, hiszen elérték a megvilágosodást. Ôk bensőségesen egyesülnek Istennel. A lelket többé el nem térítik, és nem engedik többé szanaszét kószálni. Aki engedelmesség alatt áll, saját akarata által bukik el, aki Istenben nyugszik, az imádság megszakítása által - mondja Lépcsős János. Ha a lélek házasságtörő cselekedetek által megválik az Isten jelenlétére való emlékezéstől, szeretetét a házasságtörés által értéktelen dolgokra fecsérli. Az természetesen nem helyénvaló, hogy mindenkinek különbség nélkül ezt az utat tanácsoljuk. Az egyszerűeknek és képzetleneknek, akik az engedelmesség vezetése alatt élnek, azért tanácsolhatnánk ezt, mert az engedelmesség, az alázatosság által, minden erényből részesül.

Azoknak viszont, akik engedelmességen kívül élnek, nem javallanánk, mert annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy tévedjenek, mert ezt a tanácsot illetően csak az együgyűek és a bölcsek kerülnek szóba. Aki a vezetést elutasítja, nem menekül meg az önhittségtől, amely – mint Ninivei Izsák mondja – mindig természetszerű velejárója a tévedésnek.

Egyesek – anélkül, hogy a veszélyes következményeket átlátnák – ezeket a gyakorlatokat tanítják a noviciusoknak, hogy lelküket iskolázzák, mint mondják, és hogy bennük az Isten jelenlétére emlékezést, az ehhez szükséges szeretetet ébresztgessék. Ezt mégis vissza kell utasítanunk, különösen, ha egyedül élő szerzetesekről van szó. Lelkük még nem tisztult meg a hanyagságtól és a büszkeségtől. A könnyek még nem tiszta forrásból törnek fel, mert lelkük még inkább hibás elképzelésekkel és gondolatokkal van teli, mint imával. Ha Jézus félelemébresztő neve megzavarja a tisztátalan lelkeket, akkor haragszanak, és elpusztítással fenyegetik azt, aki őket korbáccsal veri. Ha az egyedül élő szerzetes ezt a gyakorlatot vállalja és véghezviszi, két lehetőség közül az egyiket meg fogja tapasztalni. Vagy egész erejét beveti, csalódik és ezáltal állapotán semmit sem változtat, vagy langyos lesz, és lelki életében semmi előrehaladást nem tesz. Saját tapasztalatomban bízva még ezt fűzöm hozzá: Ha éjjel-nappal, Istenhez forduló áhítatos imában, teljes alázatban és saját gondolatok nélkül a celládban ülnél, lelked az ima-hívástól elfáradt, tested fáj, lelked a Jézus nevének megerőltető hívása ellenére sem érez meghatottságot és örömet, amely a lelki küzdőknek elszántságot és türelmet ajándékoz, akkor állj föl. Énekelj zsoltárokat egyedül vagy egy testvérrel. Szemlélődj a zsoltár egy szaván, vagy emlékeztesd magad a halálra, térj a kétkezi munkához, vagy olvass el egy lelki könyvet. Ha egyedül énekelsz zsoltárokat, akkor mondd először a Háromszor-szent éneket, az Úr imáját, és tégy róla, hogy szíveden őrködjön. Ha ennek ellenére unalom nyom el, imádkozz még két-három zsoltárt, a bűnbánatiakat, de anélkül, hogy énekelnéd. Szent Vazul mondja, hogy a zsoltárokat minden nap váltogatni kellene az elszántság felélesztésére, hogy a lélek el ne veszítse kedvét ugyanazoknak a zsoltároknak imádkozása miatt; bizonyos szabadságot adni neki, hogy harcra-készségét frissen tartsa. Ha egy hűséges tanítvánnyal együtt imádkozod a zsoltárokat, hagyd őt beszélni, te pedig egész figyelmedet a szív belső imájára irányíthatod, magad fölött őrködhetsz.

Az ima segítségével minden érzéki elképzelést, minden gondolatképet, ami lelkedben föltámad, le fogsz becsülni. Az Istenben való elmélyülés előzetes megszabadulás minden gondolattól, ami nem a Szentlélektől ered, hogy az ezen való gondolkozás által nehogy a jobbik részt veszítsük el.

A tévedésekről

Aki Istent szereti, éber kell hogy legyen. Ha imagyakorlatodnak átadod magad, és világosságot vagy tűzfényt látsz magadban vagy kívül, még ha Krisztusnak, az angyaloknak és a szenteknek képét is, ne törődj vele. Különben annak a veszélynek teszed ki magad, hogy kárt szenvedj. Tiltsd meg lelkednek, hogy tovább foglalkozzon vele. Minden ilyen kép kárt akar okozni a lelkednek. Az ima igazi következménye a lélek tüze, amely minden szenvedélyes ingert eléget, a léleknek örömet és boldogságot hoz, a lelket a biztos szeretet által és érzését kétségtelen lelki gazdagságból erősíti.

Minden érzéki és lelki benyomás, amely nem Istentől ered, kétségeket és aggályokat hoz a lélekbe, mivel azokat a gonosz ellenség idézi elő. Ez az atyák véleménye. Ha lelkedet valamiféle bizonytalan erők kifelé vagy az éghez húzzák, ne hagyd magad vonzani, hanem kényszerítsd magad rögtön egy gyakorlatra. Az isteni beleszólások ilyen kisérő-jelenségek nélkül jönnek, és nem ismered az órájukat - mondja Izsák. A belső és természetes ellenség, a zűrzavar, tetszése szeint átalakítja az egyik lelki képet másikká, és egyiket a másikba mossa.

A buzgóság leple alatt hozza lidércfényét, hogy a lelket tévútra vezesse. Öröm helyett az érzékekben kelt vágyat, síkos gyönyört a vele járó elvakultsággal és önhittséggel. Ravaszul elrejtőzik a tapasztalatlan noviciusok elől, és hagyja hogy ők csalóka játékát a kegyelem eredményének tartsák. De az idő, a tapasztalat és a lelki érzék erőt adnak őt leleplezni, és felvilágosítani azokat, akik túlságosan nagy dörzsöltsége miatt nem látták őt. A Szentírás mondja: “...úgy, mint ahogy az íny ízleli az ételt.” (Jób 34, 3). Figyeljetek arra, hogy lelki ízlelésetek hibátlanul megkülönböztesse mindezeket a jelenségeket. Ha testileg elfoglalt vagy – mondja Lépcsős Szent János –, akkor munkád egy könyv legyen, és ez az olvasmány megszabadít téged minden mástól. De nyúlj mindig azokhoz az írásokhoz is, amelyek az Istenben elmerültek életéről és az imáról szólnak. Olvasmányaid idején zárj ki minden mást. Nem mintha lenéznéd, hanem mert nem felel meg a célnak, amelyet pillanatnyilag követsz, mégpedig az olvasmányoknak. Lelked ezáltal erősödik, és szerez új erőket a belső imához. Minden más olvasmány elhomályosítja, elernyeszti, zavarossá teszi lelkedet, értelmed beteg lesz, és az ima iránti lelkesedésed veszendőbe megy.

Kell még hogy tevékenységünk nehézségeit világosan kifejtsük, és azt, hogy miként fogjanak neki ennek a tevékenységnek. Mindenki, aki hallott minket, és gyakorlatait a hallottak alapján végzi, de eredményt nem lát, szemrehányásokkal illethetne, hogy a dolgokat sem magunknak, sem másoknak nem úgy mondtuk el, ahogy valójában vannak.

A lélek munkája és a test fáradozásai együtt építik az igazi szellemi lélek-várat. Ezek a Szentlélek tevékenységét mutatják, akit te és minden más keresztény a szent keresztségben kapott ajándékul. A törvények elhanyagolása a szenvedélyek útján kivonta a tekintet látóköréből. A vezeklés, Isten kimondhatatlan irgalmasságával szorosan összekapcsolódva, ismét meg kell hogy mutassa a lelki szemnek. A szelemi lélek-vár felépítése nem fejeződhet be az építők fáradsága nélkül, hiszen írva van: “...a mennyek országa erőszakot szenved.” (Mt 11, 12). Ez az erőszak a test tartós önlegyőzése. Akik hanyagságban és langyosságban élnek, talán az a benyomásuk, hogy sok kényelmetlenséget viselnek el, de nem hoznak gyümölcsöt, mert önmaguk legmélyében nincsenek megragadva.

Tanú erre a szó: “Ha a művünket magunk előtt mégoly magasra magasztaljuk is, és hiányzik a szív töredelme, akkor hamisak maradunk és légvárakat építünk.” (Lépcsős Szent János).


Tanítások Istenben elmélyülteknek

Állhatatosság az Istenben való elmélyülésben

A kényelmetlenség ellenére maradj állhatatosan hosszabb ideig zsámolyodon ülve, és csak utána nyújtózz ki fekhelyeden, hogy kikapcsolódjál, ám ritkán, mintegy mellékesen. Türelmesen ülve ki fogsz tartani e szavak miatt: “Ők kitartottak az imádságban.” (ApCsel 1, 14). Kényelmességből vagy az érezhető fájdalom miatt, amit a lelked mélyéből szüntelenül feltörő imahívás okoz, nem szabad sietni, hogy felemelkedj. A próféta mondja: “...szorongás fogott el minket és fájdalom, mint a vajúdó asszonyt.” (Jer 6, 24). Ha szorongás és fájdalom aggaszt, gyűjtsed szellemedet lelkedbe: és ha Jézus Krisztust segítségül hívod, rögtön fel fog derülni. Annak ellenére, hogy a vállad és fejed fáj, tarts ki forró kívánságodban, hogy lelked mélyéből az Urat keresd.

Hogyan kell imádkozni?

Az atyák azt a tanácsot adják, hogy egyesek egész idejükben imádkozzanak, mások csak fele időben, ami tekintettel a lélek gyöngeségére, sokkal könnyebb. “Nem mondhatja senki: “Jézus az Úr”, hacsak a Szentlélek által nem.” (Kor 12, 3). A kisgyerek még csak dadogni tud, az egyes szavakat képezni nem. Nem helyénvaló az imahívásokat azért váltogatni, hogy a lustaságnak engedjünk, hanem az állandóság miatt. Néhány atya továbbá arra tanít minket, hogy az imahívást szóban vagy lélekben mondjuk. Én az egyiket is és a másikat is javaslom: mert egyszer a lélek, egyszer az ajkak fáradnak el. De az imahívást lassan mondd ki, izgalom nélkül, hogy ezzel se a hangot ne pazarold el, se a lélek érintettsége és figyelme ne szóródjék szét. Egy napon uralni fogod a lelkedet, lelked előrehalad és befogadja a Szentlélek erejét, hogy egész bensőségesen mélyüljön el az imában. Utána nem lesz szüksége szavakra, sőt a lélek képtelen lesz a szavakra és az lesz az öröme, hogy kizárólag és tökéletesen a lelki imát gyakorolja.

Hogyan tanuljuk meg fegyelmezni lelkünket?

Tudja meg mindenki, hogy nem képes önerejéből fegyelmezni lelkét, ha a Szentlélek előbb nem uralja, hiszen lelkünk féktelen. Nem mintha természettől fogva lenne ilyen, hanem az eredendő bűn sújtotta a fegyelmezetlenségre való hajlammal. Isten törvényének megszegése szakított el minket Tőle. Ezáltal elveszetettük finom lelki érzékünket is Isten iránt. A lélek, amely elszakadt Istentől, tévútra vezetett és most szüntelenül hagyja magát foglyul ejteni. Csak az Istennek való alávetés és a Hozzá való csatlakozás által találhat ismét nyugalmat és egyesülhet örömmel Istennel. Ha az ember állandóan és kitartóan kéri Istent, naponta beismeri Neki bűneit, akkor bocsánatot nyer. A légzés fegyelmezése, a hallgatás, a lelket csak részben neveli, mert mindig újra szétszórják. Ami váratlanul tör az imagyakorlatra, az éppen attól jön, akinek őt uralni a és őriznie kell. Előfordulhat, hogy a szellem az imára irányulva megingathatatlanul a lélekben marad, ennek ellenére a kószáló képzelőerő más dolgokkal foglalkozik. Ugyanis csak azoknak engedelmeskedik, akik a Szentlélekben megtértek a tökéletességre, és Jézus Krisztusban elérték a szenvedélytelenséget.

Hogyan lehet elűzni a gonosz gondolatokat?

Senki nem tudja egy gondolatát sem elűzni, amit előbb Isten el nem űzött. Csak erős lelkek tudnak harcolni vele, és elutasítani azt. Egyébként sem egyedül küzdenek, hanem a harcot Isten oldalán folytatják, az Ô fegyverzetét magukra öltve. Ha szétszóródó gondolatok jönnek, nagy türelemmel hívd Jézus nevét, és menekülni fognak. A gonosz lelkek nem bírják elviselni a tüzet, amelyet ez az ima gyújt a lélekben.

Hogyan énekeljünk zsoltárokat?

Tanácsolom neked, azoknak a példája szerint énekeld a zsoltárokat, akik ezt időről időre teszik. A gyakori zsoltáréneklés a küszködők dolga tapasztalatlanságuk miatt, és hogy a rájuk rótt kötelességet betöltsék. Az Istenben elmélyülők megelégszenek a lelkükből végzett, Istenhez való imával, és hogy minden gondolat elől menedéket keresnek. Ha megtapasztalod, hogy kezdetét veszi lelkedben a gátlás nélküli ima, hagyd érvényesülni, és ne kezdj el zsoltárt énekelni, hacsak Isten felszólítására nem, mert Ô az, aki ily módon az előzőt nem kívánja tovább. De ha az Ô hívása nélkül félbehagyod belső imádat, az azt jelentené, hogy Istent bensőleg elhagyod, és kívülről beszélsz Vele, vagy hogy a magasból a földre estél.

Nem akarom szóba hozni, hogy szükségtelen szétszórtságot okoznál, és lelked nyugalmát elűznéd. Hiszen ez a nyugalom a tevékenységet is magában rejti, csak ez a mély békében megy végbe. Akik még nem tapasztalták meg a belső imát, jó ha zsoltárokat énekelnek, és kitartóan ennél a kincsnél maradnak. De szakadjanak el tőle, ha elérték lelkiismeretes fáradozásuk által az Istenben való elmélyülést, és rátaláltak a belső imádságra, ami hatni kezd bennük.

Más tevékenység érvényes az Istenben elmélyültek számára, és ismét más a kolostorban élő szerzetesekre.

Csak aki hivatásához híven él, az üdvözül. De aki az imát csak saját benső hangjában bízva gyakorolja, és olvasmányaiból meríti, az tanító hiányában tönkremegy. Aki itt szőrszálhasogatásból közbeveti, hogy a szentatyák és újabb tanítók is az éjszakai és állandó zsoltárimádkozást gyakorolták, annak a Szentírás bizonyítékára támaszkodva azt válaszoljuk, hogy nem tökéletes mindenki számára, és hogy a buzgóságnak és az erőfeszítésnek határai vannak. Továbbá érvényes az ige, hogy aki a nagyok szemében kicsinek mutatkozik, azért még nem kell szükségszerűen kicsinek lennie, és aki a kicsik szemében nagynak látszik, az még nem minden további nélkül nagy. A tökéleteseknek minden könnyű. Miért nem élt mindegyik cselekvő életben, és miért nem fogja mindegyik ezt tenni? Éppen mert nem mindenki ugyanazt az utat járja. Sokan vannak, akik tevékeny élet által mégis elérték az Istenben való elmélyülést, és azután minden külső tevékenységet feladtak. Ôk a lélek szombati nyugalmát ünnepelték, egyedül az Úrban örvendeztek, isteni eledel táplálta őket, és képtelenek voltak arra, hogy zsoltárokat énekeljenek. Megtapasztalták, hogy Isten hirtelen megragadta őket, és apránként zálogul nyerték, ami nekünk is végső vágyunk. Mások meghaltak a világnak, és üdvösségüket a tevékeny életben megtalálták. Jutalmukat megkapták odaát. Mások, kiknek égi boldogságát a holttestükből áradó finom illat bizonyította, csak a halálban kapták meg a keresztségi kegyelem fölötti biztonságot, amit életükben minden megkeresztelttel megosztottak. Ám megbéklyózott lelkük, földi zarándokútjuk alatt, tudatlanságuk miatt, nem engedte, hogy Isten titkaiban részesüljenek. Másokra imájuk és zsoltáréneklésük miatt tisztelettel tekintenek, mivel gazdagok voltak egy állandó, tevékeny, minden akadálytól mentes élet kegyelmében. Ismét mások életük végéig Istenben elmélyültek maradtak. Együgyű emberek voltak, és tökéletesen elégedettek pusztán az imával, ami őket Istennel egyesíti örökre. A tökéleteseknek minden lehetséges Krisztusban, aki nekik ehhez erőt ad.

Intés a tévutaktól

Az ördögök szeretik körülvenni (szívesen teszik ezt) a noviciusokat, és az egyedül élő szerzeteseket. Ezért nem kell csodálkoznunk, hogy ezek egy része letéved a jó útról, lelkibeteg lesz, és tévedés áldozatául esik. Az ördög még mindig megtalálta áldozatait, akik a dolgokat fordítva látják, vagy butaságukban és tapasztalatlanságukban értelmetlen dolgokat locsognak. Milyen gyakran látunk embereket, akik az igazságot akarják magyarázni, de hiányos tudásuk következtében felcserélik a dolgokat, és világos önkifejezésre való képtelenségük miatt összezavarják felebarátaikat.

Támadásokat intéztek az Istenben elmélyültek ellen, de csak szemrehányást és gúnyt arattak. Ha egy novicius becsületes fáradozása ellenére téved, nem kell csodálkoznunk. Ez korábban is előfordult, és ma is megtaláljuk sok istenkeresőnél.

Az Isten jelenlétére való emlékezés és a lelki ima minden tevékenység közül a legmagasztosabb. A szeretettel együtt minden erény csúcsa. Aki bátran Istenhez akar érni, hogy Ôt teljes tisztaságában megismerje, hogy Ôt erővel is birtokolja, az könnyen az ördög áldozata lesz, ha az Isten magára hagyta őt. Az Istenben elmerülést csak azzal a fáradozással gyakorold, amellyel Istennel való egységre juthatsz. Érzéki vagy lelki képet, jöjjön az belülről vagy kívülről, legyen az akár Jézus, egy angyal, egy szent képe vagy valamilyen fény-képződmény, ne engedj lelkedbe nyomulni vagy benne kirajzolódni. A képzelőerő természettől fogva megvan a lélekben és könnyen hagyja magát befolyásolni kívánságának tárgyai által, mindenkinél, aki nem figyel, és így saját romlásába jut. Még a jó vagy rossz dolgokra való emlékezés is megérinti a lélek érzéki részét és a fantázia birodalmába viszi őt.

Óvakodj a hiszékenységtől és a túl gyors beleegyezéstől – még ha jó dologról van is szó – mielőtt tanácsot kértél egy tapasztalt embertől, és hosszan megvizsgáltad a lehetőségeket. Akkor védelmet találsz a veszedelemtől. A megpróbáltatás, amit Isten küldött, hogy növelje a jutalmat, nem egy embernél gyakran kárt okoz. Urunk szabad akaratunkat akarja megpróbálni, és látni, melyik oldalra hajlik. Aki gondolatban vagy lelki érzékében valamilyen tartalmat megállapít – még ha az Istentől jön is –, és a tapasztalt férfiak véleményének meghallgatása nélkül egyezik bele, az könnyen megtéved, mert mindennel hatékonyan egyetért. A novicius nyugodtan átadhatja magát a szív gyakorlatának, mert az nem csal meg. Mást nem kell hozzávenni, míg nem tudja, hogy eljött az óra, amelyben a szenvedélyek megnyugvása bekövetkezik. Azoktól, akik kíméletlenül ügyelnek magukra, mert félnek hogy tévednek, az Isten nem kívánja, hogy bármit magukévá tegyenek, még ha ez Tőle jön is - anélkül, hogy előbb megvizsgálnák és megfontolnák. Ez az okosság Istent dícséri.

Aki becsületesen fáradozik azon, hogy a tiszta imához eljusson, útját nyugalomban fogja járni, ha a belső megrendüléseit és nagy összeomlásait tapasztalt tanácsadó vezetése alá helyezi. Állandóan bánni fogja bűneit, örökös félelelemben fog élni az eljövendő büntetéstől, vagy aggodalomban, hogy ebben vagy az eljövendő életben el lesz szakítva Istentől.

A legbiztosabb ima a bensőséges Jézus-ima. Ez felemészti a szenvedélyeket, mint a tűz a száraz töviseket. A léleknek örömet és gyönyört hoz, és nem enged balra vagy jobbra letérni, hanem egyedül az egyenes utat ismeri. Lelkében forrás zúg, amelyet az életadó Szentlélek tölt el.

Egyetlen vágyad az kell hogy legyen: ne keress és ne birtokolj mást, mint hogy lelked állandó ébersége által minden képzelettől, gondolattól és fogalomtól tiszta maradj lelkedben. Ha az Úrhoz kiáltunk, nem szabad félnünk és szomorkodnunk. Az ok, hogy egyesek letévednek az Útról, a büszkeségben és a remeteélet elzárkózottságában van. Az alárendeltségben élő és alázatosan tanácsot kérő istenkeresőnek sosem kell ilyen szerencsétlenségtől tartania.

Az Istenben elmerülő soha ne hagyja el királyi útját. Minden túlbuzgóság önhittséget hoz létre, amit mindig tévedés követ.

Győzd le a lélek langyosságát és lazaságát. Ajkaidat az imák ideje alatt zárd be, uralkodj külsődön, ne ess a buták büszkeségébe.

A kegyelem felvillanása az imában, és a Szentlélek közlése egészen az ő képe szerint megy végbe, különböző formákban. Egyeseknél a félelem szelleme hegyeket hasított, sziklákat repesztett, azaz kemény bűntudatot hívott elő. Másoknál a lélek a testet félelemből bilincsbe veri, és holtan hagyja hátra. Ismét másoknál a Szentlélek megrázkódtatásban és örömujjongásban nyilvánul meg, teljesen testetlenül, de mint érezhető valóság a belsőben.

Az imában előrehaladottaknál a Szentlélek fényes lánglobogást hív elő, mely Ôbenne és Krisztusban meglátogatja a lelket, és titokzatosan megnyilatkozik. Ezért mondja Isten Illésnek a Hóreb hegyén, hogy nem az első és nem is a második jelenésben vonul át. Ez nyilván azt jelenti, hogy Isten gyengéd lángja még nem a kezdők egyes gyakorlataiban, hanem a tökéletesek imáiban lobog.

 

Philadelphiai Theoleptosz (19)
(Született: 1250, meghalt: 1321 vagy 1326 körül)

Theoleptoszt Philadelphia nagy fényének nevezik. Az idősebb II. Andronikosz császár (_1332), Paleologosz Mihály fia uralkodásának éveiben élt. Először szerzetes volt Athosz szent hegyén, onnan hívták meg az ókori Lydiába, a Kogamosz mellett fekvő Philadelphia püspöki székére.

Kilenc mondás az imádságról és a lelkiéletről

A lélek, amely a külvilág elől menekül és önmaga bensejében szedi össze magát, önmagához tér meg. Így egészen természetes módon mélyed el önmaga lelki igéjében és a vele való alapvető kapcsolat révén jut el az imádsághoz. Ezen imádság által emelkedik fel szeretetének teljes szilárdsága és ereje által Isten ismeretére. Eltűnnek a test vágyai, háttérbe lép a gyönyör minden csalóka képe, s a földi ingerek már nem nyújthatnak neki örömet. A lélek, amely eljutott az önmaga, a test és a testi világ fölötti uralomra, Krisztus szépségére vágyik, a tiszta tettek és tiszta gondolatok által követi őt, s ujjong a zsoltárossal: “A királyhoz vezetik. Hajadonok a kísérői, játszótársnői vezetik oda.” (Zsolt 45, 15). Krisztus mindig jelen van számára, a zsoltár szavai szerint: “Szemem előtt az Úr mindenkoron, ha Ô áll jobbomon, én meg nem ingok.” (Zsolt 16, 8). Szeretetben tartozik Krisztushoz, s beteljesedik rajta az Ige: “Uram, kívánságom előtted van nyíltan, sóhajtásom nem marad rejtve előtted.” (Zsolt 38, 10). Tiszta imádságban beszélget vele, és élvezi gyönyörűségét, mert így szólhat: “Az Úr az én örömöm .” (Zsolt 104, 34). Isten pedig, ha így szeretik, így hívják, ha így kérik segítségét, meghallgatja az imádságos hívást, és az imádkozó léleknek kimondhatatlan örömet ad. Az imádság dialógusában elmélyült lélekre érvényes az Ige: “Istenre gondolok és sóhajtozom.” (Zsolt 76, 4).

Uralkodj érzékeiden, s le fogod győzni elképzeléseid ingereit. Menekülj a gondolatok csalóka képei elől, s meg fogsz szabadulni csábításaiktól. A lélek, amely megőrzi magát a csalódásoktól, amely nem engedi be az érzéki vágy benyomásait és nem engedi meg a róluk való gondolkodást, az eljut a lélek egyszerűségére. Az érzékek és a gondolatok világa fölött járva, gondolkodása Istenhez emelkedik lelkivilágának mélységeiből. Vidám patakként, pihenés és megállás nélkül árad belőle a Jézus-ima Isten jelenlétében. A lélek kisgyermekként szakadatlanul kiáltja: “Atyám!”. Ádám Isten teremtő keze által lépett elő a földből, s Isten lehelete által lett élőlény. Így a lélek is, amelyet az erény-gyakorlat formál, isteni változtatást tapasztal meg. Az Úr állandó segítségül hívása, tiszta gondolatai, bensőséges imája által nyeri el Istenről való ismerete és az Iránta való szeretet által az igazi életet.

Ha a kitartó és tiszta imádság megszabadít bennünket minden földi ingertől, s ha mindezeket árnyéknak tekinted, s ha lelkünket tökéletesen Isten jelenlétére irányítjuk, akkor szövetségesünk támad az istenszeretetben. A könyörgő, imádságos kiáltás forrásként buzogtatja föl lelkünkben az Isten iránti szeretetet, megragadja lelkünket, hogy betekintést nyújtson neki egy titokzatos országba. A léleknek a szeretettel kötött házassága gyümölcsként a bölcsességet nyújtja, s ezáltal kimondhatatlan valóságok jelentkeznek. Ha Krisztushoz, Istenünkhöz mint az “Igéhez” szólunk bensőségesen imádságunkban, akkor Ô elveszi a lélektől saját gondolkozási tevékenységét, s helyébe magasabb ismeretet ajándékoz neki, s a hiányzót alkalmas képességekkel és új erőkkel egészíti ki. Megalapozza a lélekben a fényt adó szeretetet, s olyan extázisba ragadja, amelyben megnyugszik, minden földi vágytól szabadon. A szeretet a lélek szövetségese mindenféle értelmetlen és érzéki bonyolultságtól való megpihenésben. A most megtisztult léleknek jó hallást ad a bölcsesség igéje számára. Az értelem fölfogja a bölcsességet, örvend neki és hirdeti embertársainak áradó szókészséggel az erények titokzatos erőit és az isteni tudomány láthatatlan hatásait.

Uralkodj érzéki életeden és vesd meg a test törvényét, a lélek törvénye lesz szívedbe írva. Élj a lélek szerint, és ne teljesítsd a test kívánságait, az Apostol szavai szerint: “Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságát.” (Gal 5, 16). Így el fogod hagyni a testi világot, s lelked elnyeri az igazi bölcsességet. Ebből megsejtheted, hogy mit ajándékozott Isten Ádámnak a bűnbeesés előtt.

Az ember, ha figyel a parancsokra, a kitartó imádság paradicsomában él, előrehalad az Isten jelenlétére való állandó emlékezésben, Isten kivonja a test érzéki ingerei alól. Isten teszi, hogy meghal minden érzéki benyomásnak, a gondolati képek minden fajtájának, s meghívja az isteni életben való részvételre. Amint az alvó hasonlít a halottra, azonban mégis él, ugyanígy az, aki lélek szerint él, halott a test és a világ számára, azonban él a lélek bölcsessége által.

Ha értelemmel követed a zsoltár-imádságot, ismeret fogamzik meg benned, s ez belátást közvetít. Ebből ismét a tudatos, tökéletes tett következik, ennek a gyümölcse pedig a tapasztalati tudás, amely elvezet az Istenben való elmerüléshez. Akkor a kegyelem sugarai és a bölcsesség fénye ragyog fel a lélek egén, s olyan országot láttatnak meg vele, amely el van rejtve a be nem avatottak elől.

Először keres a lélek, s ha megtalálja a keresett dolgot, egyesül vele. Az értelem segítségével keres, a szeretettől megragadva cselekszik. Az értelem kutatása az igazság birodalmában megy végbe, az egyesülés a jó birodalmában, a szeretet által.

Uralkodj a jelenlévő dolgok iránti vágyon, vesd meg a mulandót és a földi gyönyört. Tekinteteted szegezd magasra, az erényekben való bajnoki (legmagasabb) teljesítményekre, s a tiszta boldogság iránti vágy töltse el lekedet. Aki földi örömre és a test vágyaira tekint, az nem fogja meglátni az eget, mert lelki szeme felhőben van. Aki azonban tiszta szemmel néz a magasba, az látja az eljövendő dicsőséget, amely megígértetett a szenteknek. Isten szeretete saját természete fölé emeli, a Szentlélek templomává teszi, isteni gondolatokkal tölti meg, és az istengyermekségre emeli. Isten a barátja, aki Istenhez való hasonlósággal ajándékozza meg. “Mert mindazok, akiket Isten Lelke vezérel, Isten fiai.” (Róm 3, 14).

Ha elfáradtál is, egyetlen egy napon se hagyd el az imádságot, amíg az életnek csak egy kis szikrája van is benned. Hallgass arra, aki most szól: ”Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős.” (2Kor 12, 10). Ha így haladsz előre, nagy haszonra teszel szert, s a kegyelem támogatásával el fogsz jutni az igazi imádságra; mert ahol a Szentlélek vígasztalja a lelket, ott nincs gyöngeség és nincs kedvetlenség.

 

Thesszalonikai Gergely, aki Palamasz néven lett ismertté (20)
(1296 - 1359)

Palamasz Gergely először Konstantinápolyban a császári udvarban élt, majd innen az Athosz hegy egyik kolostorába vonult vissza. Új Teológus Simeon tanítványa volt, nála ismerte meg az Istenben való elmélyedést. Az imádság e módja egészen birtokba vette; terjeszteni igyekezett, főként a szerzetesek körében. Fáradozását, tanítását erősen vitatták. Szemelvényünkben nem esik szó a vitatott pontokról.

Az Istenben való elmélyedés védelmében (21)

Kérdés: Vannak, akik azt állítják, rossz úton járunk, mivel lelkünket testünkbe kívánjuk zárni. Testünkből – mondják – feltétlenül ki kellene szabadítanunk lelkünket. Írásaikban ezért kemény ítéletet mondanak rólunk, hogy noviciusainknak azt tanácsoljuk: figyelmüket önmagukra irányozzák, lelküket pedig lélegzetükön uralkodva, önmagukba vezessék vissza. A lélek, mondják, nem válik el a bensőnktől. Hogyan vezethetünk vissza magunkba valamit, kérdik, ami nem különálló, hanem belsőleg hozzánk tartozik. Azt is hozzáfűzik, hogy némelyek közülünk állítólag azt beszélik, a kegyelem légzés útján volna befogadható. Jól tudom, hogy ez rágalom, s nem is hallottam ilyesmit soha a mi köreinkben. Alávalóság, ami nem különbözik a többitől. Aki eltorzítja a tényeket, annak nem esik nehezére újakat kitalálni.

Magyarázd meg hát, Atyám, mire való a sok fáradság, hogy lelkünket önmagunkba vezessük; s rosszul cselekszünk-e, midőn testünkbe kívánjuk zárni?

Felelet: Testünk önmagában korántsem rossz, természeténél fogva jó. Csak a hús-test vágyának lelkét, s a bűn által megszentségtelenített testet ítélhejtük el. A rossz nem a testből ered, hanem attól, aki a testben lakik. A rossz nem onnan ered, hogy a lélek a testben lakik, hanem abból, hogy tagjainkban a lélek törvényével ellentétes törvény hat. Azért küzdünk a bűn törvénye ellen, azért űzzük el a testből, hogy kiterjesszük benne a lélek hatalmát. Ettől az uralomtól reméljük, hogy a szellem minden ereje lelkünk minden képességében megszilárdul, sőt, a test tagjaiban is. Adjuk meg mindennek ami megilleti. Az érzékeknek adjuk meg a rendezett természetüket, s tevékenységük határát. A szellem törvényének ezt a működését nevezzük mérsékletnek. Belső világunk szenvedélyével nagyszerű magatartásra törekszünk: a szeretetre. S figyelembe kell még vennünk az értelem oldalát is. Ennek megnemesítésére úgy igyekszünk, hogy mindentől eltávolodunk, ami megakadályozza az értelem Istenhez emelkedését. A lelki törvénynek ezt a részét nevezzük lelki józanságnak.

Aki a mérséklet által ura testének, felindulásra való hajlamát és bírvágyát pedig a szeretet által erény-gyakorlássá alakítja, aki tehát végülis imádsága révén uralkodó lelket ajánl fel Istennek, az befogadja és önmagában szemlélheti a tiszta szíveknek ígért kegyelmet. Az Apostol ezt mondja: “A sötétségből támadjon világosság! Isten a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán felragyogjon nekünk. E kincsünket azonban cserépedényben őrizzük, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.” (2Kor 4, 5-6). Ha tehát lelkünket megtartjuk testünk bensejében, vétkezünk-e a Szentlélek emelkedett igéi ellen? Bensőnk különféle erőkkel rendelkező létező, a test pedig ennek éltető eszköze. Az a lelki erő, amelyet értelemnek nevezünk, különböző eszközök által hat.

Gondolta-e valaha is bárki, hogy a lélek székhelye a körmökben, a szempillákban, az orrban vagy az ajkakon van? Mégis mindenki tudja, hogy bennünk lakik. A felfogások csak attól kezdve mutatnak eltérést, amikor arról van szó, hogy megnevezzük a belső szervet, amelyben a lélek lakik. Némelyek azt vélik, a lélek székhelye az agy, amelyben úgy lakik, mint vár a hegytetőn. Mások a test középpontjában nyugvó szívet jelölik meg. Nekünk az a szilárd meggyőződésünk, hogy benső voltunk nem úgy lakik bennünk, mint valami edényben, hiszen testetlen, de nem is rajtunk kívül, hanem úgy egyesül a testtel, hogy a szív és a tagok számára szüntelenül jelen van.

Szívünk tehát a gondolkodó lélek székhelye. Legelőkelőbb testi eszköze. Ha éberen, feszült lelki figyelemmel szeretnénk uralkodni lelkünk felett, adódnék-e helyesebb út, mint lelkünk befelé kormányzása? Összeszedetté tesszük, hiszen külső érzéki benyomásai révén kifelé csapongana el; s befelé, a szívhez vezetjük: a gondolatok lakhelyéhez. Makáriosz is ezt az utat mutatja nekünk, midőn azt mondja, oda kell irányítani pillantásunkat, oda kell néznünk, ahová a kegyelem bevési a Szentlélek törvényét. Hova tehát? A vezető eszközhöz, a kegyelem trónjához, a szívhez, mert itt található lelkünk, és annak minden gondolata. Ebből megismerheted, hogyan kell mindannak, aki elszánta magát az éberségre és az Istenben való elmerülésre, lelkét visszavezetnie testébe, s főként teste középpontjába, amelyet szívnek nevezünk.

Ha Isten Igéje érvényes, hallgasd hát meg: “Mivel Isten fiai vagytok, Fia Lelkét árasztotta szívünkbe Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya!” (Gal 4, 6). A másik ige pedig így hangzik: “Isten Országa bennetek van.” (Lk 17, 21). Nem zárja-e ki tehát magát Isten országából az, aki tudatosan igyekezett megengedni lelkének, hogy kifelé törekedjék? Ismerd fel továbbá, hogy ha valaki harcolni akar a bűnök ellen, és el akarja érni az erényt, annak jutalmát, s a lelki értelmet, el kell vezetnie lelkét testének bensejébe, önmagába. Ha a léleknek szabad utat engedünk, nemcsak érzéki gondolatok által, hanem magával a testtel is úgy, hogy az csupán külső szemlélőként, mint színházat nézi a lélek küzdelmét, azt jelentené ez, hogy behódolunk a tévedésnek. Lelkünket azonban nemcsak a testre és a szívre irányozzuk, hanem önmagunkra is. Természetesen állíthatjuk azt is, hogy a lélek nem megosztott, hanem egységes. Akik ezt mondják, nem akarják belátni, hogy a lélek lényege és működésének módja - két különböző dolog. Azt azonban nem hisszük, hogy ilyen ostobák lennének - épp ezért nem mentesek a tudatos kétszínűségtől. Nyíltan kimondva: rágalmazók. Azt válaszolom nekik: a lélek nem cserélhető össze a szemmel, amely minden más tárgyat lát, önmagát kivéve. A lélek vele szemben – Dionysios kifejezését használva – önmagát átfogó mozdulattal viszi véghez a külső tetteket. Megragadja önmagát, önmagán keresztül műveli az aktust, mely által önmagát ismeri meg. Ez pedig az értelem legelőkelőbb, leglényegesebb aktusa, amelyben az értelem bizonyos pillanatokban túllép önmagán, hogy Istennel egyesüljön.

Szent Vazul szerint az a lélek, amely nem ömlik kifelé, önmagához jut, és biztos úton emelkedik Istenhez. A tévedés és a hazugság atyja azonban, aki nem szűnik eltántorítani az embert a helyes útról, társakat keres. Sajnos igaz, hogy vannak emberek is, akik hasonló vonásokat mutatnak, és más embereket, kiváltképp a leki élet magasabb fokán állókat, az Istenben elmerülteket, arról akarják meggyőzni, hogy jobb ha az imádság alatt a testen kívül időzik a lélek. Mindezt azonban úgy cselekszik, hogy közben megvetik Lépcsős Szent János világos tanítását. Ô azt mondja, hogy az Istenben elmerült ember olyan lény, aki igyekszik a testetlent befogadni a testbe. Lelkiatyáink, akik előttünk éltek, mind ugyanígy tanítottak.

Láthatod, kedves testvérem, hogy értelmes lelki megfontolások győznek meg bennünket róla: ha csakugyan belső emberek, igazi szerzetesek szeretnénk lenni, szükségképpen testünk bensejében összegyűjtve kell megtartanunk lelkünket. Semmiképp sem helytelen tehát figyelmeztetni a noviciusokat, hogy önmagukra ügyeljenek, s közben lélegzetükkel lelküket maguk fölé irányítsák. Melyik értelmes ember akarná lebeszélni bozonyos lelki összeszedettségre vezető gyakorlatok alkalmazásáról azt, aki még nem jutott el az önmagában való elmélyedésre? Mégis tény, hogy azoknál, akik első ízben lépnek a lelki harcmezőre, a lélek nem annyira összeszedett, mint inkább szétszórt, s óriási erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy megtörjük ellenállását. Ezért ajánlják nekik, legyenek úrrá lélegzetük fölött, azaz a belélegzett levegőt tartsák vissza egy kevéssé, s ezalatt kössék meg lelküket. Ha ezt megtartják, Isten segítségével előrehaladnak és megtisztítják lelküket, elzárják ugyanis tőle a külvilágot, és belső összeszedettségükkel birtokban tartják a lelket.

Bárki beláthatja, hogy alapvető gyakorlatról van itt szó, mégpedig annak számára, aki el akar jutni a lelke fölötti uralomra. A be- és kilégzés lassacskán elvezet a lélek önmagába téréséhez. Meg fogják tapasztalni ezt mindazok, akik gyakorolják a test nyugalmát és a lélek elmélyedését. Valóban a lélek szombati nyugalmának ünnepe lesz ez számukra. Tartózkodnak minden testi tevékenységtől, és lehetőség szerint minden mozdulatot és váltakozó cselekvést visszaszorítanak. Az emberi benső megismerő-képességei az összes érzék-tevékenységgel együtt uralkodnak rajtuk, röviden szólva: az egész testi tevékenységen, amennyiben ez akaratuktól függ. Viszont azokon, amelyek nem függnek tökéletes mértékben akaratunktól – például a légzésen – olyan mértékben uralkodnak, amilyen mértékben lehetséges. E hatások azután mintegy maguktól következnek be anélkül, hogy gondolnának rájuk azok, akik az Istenben való elmerülés gyakorlatában előrehaladtak. Így szükségképpen belső összeszedettségre jutnak lelkükben.

Kezdők esetében ez nem megy minden fáradság nélkül. Hallgassunk a szóra: “A türelem a lélek gyümölcse.” (Gal 4, 22). “A szeretet mindent elvisel.” (1Kor 13, 7). Nem azt tanítja-e az Apostol, hogy minden eszközt fel kell használnunk, ha el akarunk jutni a szeretetre? Nem így van-e a mi esetünkben? Akik tapasztalatot szereztek, mosolyognak azok ellenvetésein, akiknek e tapasztalatuk hiányzik. Mesteretek nem szavakra hivatkozik, tapasztalat indítja szóra. A tapasztalat ugyanis hasznos gyümölcsöt terem, és megcáfolja azok üres fecsegését, akik maguknak adnak igazat.

Egy nagy tanítás szerint az ősbűn óta külső minták szerint alakul a belső ember. Ne lenne hát a lelküket befelé irányítóknak nagy hasznára, ha tekintetüket mellkasukra irányoznák, ahelyett, hogy hagynák ide-oda kószálni? Ha az ember egész külső tartásában uralkodik magán, akkor lelke belső mozgását utánozza, s e testi uralom a lélek erejét a szívbe vonja: ez az erő a kívülre vetett tekintet miatt szétszóródott volna.

“Ügyelj önmagadra.” (Mt 15, 9) – mondja Mózes – azaz egész személyiségedre ügyelj, s ne csak erre vagy arra. Hogyan tegyük ezt? Azt felelem: a lélek által. Hiszen nincs más eszköze, mint az önmagára való éber figyelés. Mint pajzsos őrszemet állítsd az éberséget lelked és tested elé. Könnyűszerrel megszabadít majd a test és a lélek szenvedéseitől. Ne hagyd felügyelet nélkül lelked vagy tested egyetlen részét sem. Így kilépsz a belső kísértések területéről, és biztosan állsz meg majd Az előtt, Aki a veséket és a szíveket vizsgálja, hiszen előzőleg már megvizsgáltad te magad.

“Ha magunkat ítélnénk meg, nem vonnánk magunkra ítéletet” - mondja az Apostol (1Kor 11, 31). Neked is részed lesz a zsoltáros boldog tapasztalatában: “Az éjszaka nem sötét előtted, s a sötétség napvilág néked; mert egész bensőmet Te alkottad.” (Zsolt 138, 12-13). Azt is mondhatjuk továbbá: nemcsak bensőmet alkottad, hanem összes vágyaim a Te kezedben vannak. Ha testemben e vágyakozásnak egyetlen szikrája is bennemarad, Te visszavezetted eredetéhez, Hozzád szállt, Téged keresett. Mindenki, aki érzéki élvezetekben romlásra adja magát, tettével lelki vágyódásának minden erejét eltékozolja, teste hús-testté lesz: a Szentlélek nem lakhat benne. Aki azonban Istenhez emeli lelkét, az Isten szeretetében alapozza meg benső világát. Hús-teste a lélek felszállása által átváltozik, és az Istennel való kapcsolatban szellemi testté lesz: Isten szántóföldje, lakhelye. Védelmet lel az Istennel való ellenségeskedéstől, és nem törekszik többé a lélek ellenére.

Hol van hát az Alvilág lelkének bennünk felbukkanó sajátos lakhelye? Lelkünkben vagy testünkben? Abban a testben van, amely – az Apostol szavai szerint – semmi jót nem szül, ha nem uralja az élet törvénye. Ez épp elég ok arra, hogy sose hagyjuk őrizetlenül. Hogyan is juthatna másként birtokunkba, mint ezen éberség gyakorlása által, külső magatartásunkkal összekapcsolva? Ezzel megóvjuk az ellenség közeledéseitől, és elűzzük a gonosz lelkeket, főként akkor, amikor nincs még birtokunkban a lelki tudomány. Miért is ne tanácsolnánk tehát mindenkinek, aki a lelki harcnak szeretné szentelni magát – különösképpen, ha azt látjuk, hogy elegendő képessége van rá –, hogy e tartást haszonnal alkalmazza az imádságban, és így Isten jóindulatát esdje le ránk? Ez nemcsak azokkal történt meg, akik Krisztus földreszállása után éltek, hanem azokkal is, akik előtte. Illés, aki tökéletes volt Isten szemlélésében, térdére hajtotta fejét, lelkét erőteljesen összegyűjtötte magában, s így véget vetett a sok évig tartó szárazságnak (1Kor 18, 42).

Úgy tűnik, kedves testvérem, hogy azok az emberek, akikről te beszéltél, a farizeusok hibájában szenvednek. Megvetik a vámos imádságos testtartását, jóllehet az megigazulására szolgált. Sőt, másokat is befolyásolnak, nehogy a vámost utánozzák, aki “nem merte a szemét az égre emelni”. (Lk 18, 13). Ti ellenben csak kövessétek azoknak példáját, akik imádság közben önmagukra irányozzák tekintetüket. Akik a “köldöknéző” gúnynevet szájukra veszik, megrágalmazzák ellenfeleiket. Megvetik a kipróbált gyakorlatokat, s nem úgy viselkednek, mint akik jóvá akarnák tenni helytelen cselekedetüket. Nem az Istenben elmélyült élet, de nem is a igazság ösztönzi őket írásra, hanem a hiúság. Nincs bennük vágy, hogy a lelki józanságra jussanak, hanem inkább hogy attól eltávolodjanak. Tanácsaik révén csak azt érik el, hogy lerombolják ami életreszóló feladat, s megsemmisítik azokat, akik őszinte hittel közelednek hozzájuk.

Ismered Új Teológus Simeonnak és Remete Nikephorosz szerzetesnek életét és írásait! De miért is fordulnánk a múlt szentségeihez? Hiszen saját szájukkal tanították nekünk ugyanezt olyan férfiak, akiknek a Szentlélek megengedte a tanúságtétel lelkét: például Theoleptosz philadelphiai püspök, Athanasziosz pátriárka és mindenki, aki előtte és utána élt, arra bátorít bennünket, hogy ehhez a hagyományhoz ragaszkodjunk. A mai tanítók ellenben megvetik az Istenben való elmélyedést, arra törekszenek, hogy eltorzítsák, sőt megsemmisítsék. Mi azonban együtt élhettünk még néhánnyal a fent említett férfiak közül: ők voltak a tanítómestereink. Miért becsülnénk le hát őket, s tapasztalataikat, amelyeket a kegyelem és az imádság hozott meg számukra? Azokra hallgassunk talán, akiknek nincs egyéb jogcímük kioktatásunkra, mint egyéni büszkeségük? Az lehetetlen dolog, s nem is szabad, hogy megtörténjék.

 

Jegyzetek

1 Amint az újabb kutatás bebizonyította, a Lelki beszédeket tévesen tulajdonították Makáriosznak. A messzaliánusok különböző tévedéseit tartalmazzák, amelyek azonban szemelvényünkben nem érezhetők. A német fordítás a Migne P.G. 34. alapján készült.

2. A következő részletek G.L. Marriot Macarii Anecdota c. könyvéből valók; Cambridge, 1918.

3. Az Annales du Musée Guimet XXV-ből való, 1894; Jean Goullard válogatása nyomán, Petite Philocalie de la Prier du Coeur, Párizs, 1953.

4. A válogatás és a német fordítás a Dobrotoljubije 2. kötete nyomán készült, Moszkva, 1884. A Dobrotoljubije-ben “A száz bölcs mondás” Sinai Nilus neve alatt szerepel, azonban Evagriosznak tulajdonítják. Lásd Hausherr, Revue d’Ascétique et Mystique, Toulouse 15, 1934.

4a. Ha a szerzetesatyák szenvedélyről beszélnek, akkor mindenekelőtt a rendezetlen, nem uralt szenvedélyekre gondolnak. A szenvedélyeket mint az emberi személyiség erőit természetesen nem akarják letagadni. Sőt, a szeretet szenvedélye lobog bennük, mint a Krisztus-szeretet tüzes lángja, és ösztönzi egész életvitelüket.

5. A szemelvények szétválasztása és a német fordítás Jean Gouillard nyomán készült; lásd 3. megjegyzés; P.G. Migne 65; Weis Liebersdorf, Lipcse, 1912 (kritikai kiadás); P.E. des Places, Párizs, 1943.

6. A messzaliánusok egy fanatikus miszikus szektát alkottak a 4. század közepe táján. Szerintük a lélek egyszerre lehet a kegyelem és a bűn állapotában. Tévesen értelmezték az Úrnak ezeket a szavait: “A szívből származnak a gondolatok.” Mivel a keresztség után is támadnak rossz gondolatok a jók mellett, két forrásból származnak. A jó gondolatok forrása a Szentlélek, a rosszaké az ördög. Mindketten egyszerre laknak az ember szívében. Egy további tévedésük: szerintük a kegyelem lényeges tulajdonsága, hogy érezhető. Aki megérezte a kegyelmet, az a kegyelem állapotában van, amely többé nem vész el. Nem ismerték a keresztségben az embernek nem tudatosan adott kegyelmet. A kegyelemben élő számára a nem kegyelemben élő bűnös tetteivel való külső hasonlóság ellenére, a cselekedet tisztán objektiv természetű esemény, s ezáltal nem bűn. Ennek az eretnekségnek volt az ellenfele Photikei Diadokhosz. A messzaliánusoknak főként a szerzetesek köréből voltak követőik. A legerősebb egyházi és állami üldözés ellenére is elterjedtek Szíriában, Pamfiliában és Likaóniában. Még a későbbi századokban is tartották magukat. A bogumilek szektájában a 12. században jeletkeznek a messzaliánusok tévedései.

7. A válogatás és a német nyelvű fordítás a Dobrotoljubije 1. kötete alapján készült; Moszkva, 1883.

8. A válogatás és a német nyelvű fordítás a Dobrotoljubije 2. kötete alapján készült; Moszkva, 1884.

9. A válogatás és a német nyelvű fordítás J. Gouillard alapján készült; v.ö. 3. jegyzet; P. Sedjan, Mar Isaacus Ninivita de perfectione religiosa; Párizs - Lipcse, 1909. A.J. Wenainck, Mystic treatises by Isaac of Ninieveh, Amsterdam, 1923; Migne, P.G. 86.

9a. Ninivei Izsák a fizikai munkát itt annak az imádságnak az ellentéteként tárgyalja, amelyet az ember legmagasabb tevékenységeként jelöl meg. A fizikai munkát Kelet kolostoraiban nem vetették meg, hanem csak helyesen értékelték. Már az élet fenntartása megkívánta természetszerűleg a közösségi életben.

10. J. Gouillard alapján; v.ö. 3. jegyzet.

11. A Dobrotoljubije 2. kötete alapján, Moszkva, 1884. Itt a Batosz kolostori Hészükhioszt összetévesztik a jeruzsálemi Hészükhiosszal, aki az 5. században élt. “A száz bölcs tanítás” pedig idézi Lépcsős Jánost és Hitvalló Maximoszt, akik az 5. század után éltek.

11a. A jobb megértés miatt helyesebb leszögezni, hogy ez a kifejezés a mindennapi életből származik. Ha az ember részegítő italok hatása alatt van, akkor elhomályosodott értelme, ahogy a nép mondja. Hiányoznak a lelkierő gátlásai. Az ember elveszíti világos látását, és olyan szavakra és olyan cselekedetekre ragadtatja magát, amelyeket később megbán. Ha lelkét megragadják a szenvedély csábításai, akkor olyan állapotban van, amely a részegséghez hasonlít. A szenvedélyek feletti uralom a parancsok megtartása adta értelmes élet, a tiszta értelmi belátással együtt, a szerzetesatyák szerint a lélek tiszta égboltjának előfeltétele, amelyet egyetlen kis felhő sem homályosít el. Ezen a tiszta lelki égbolton jelenik meg a lelki imádságban az Úr Krisztus, az Igazságosság Napja. Szent Péter apostol szava: “Testvérek, józanok legyetek és virrasszatok!” - volt a keleti kolostorok számára a mértékadó.

12. Az Isten harcosa, a lelki harcos, az aszkéta szavak a szerzetes megjelöléseként gyakran szerepelnek szemelvényeinkben. Az aszkézis szó a görög nyelvhasználatban önmegtartóztató, szigorú életmódot jelent, amellyel az atléták a versenyre készültek. A keresztény élet harc, s azt mindig is így fogják fel, ahogy ezt világosan látjuk szent Pál leveleiben. A görög atléták mulandó babérkoszorúért küzdöttek, a keresztények az el nem múlóért, a mennyei boldogságért, az Istennel való egyesülésért. A szerzetesek különösen keresztény harcosoknak érezték magukat, mert ők az evangélium szellemében önkéntes lemondásban, egy tervszerűen rendezett és állhatatosan végigvitt metódus szerint a keresztény ember végső céljáért harcoltak. Ebben látták életük feladatát. Sajnos az aszkézis szó az idők folyamán sötét és negativ fogalmakkal társult. Ezek a fogalmak idegenek az eredeti jelentéstől, mert az aszkézis nem más, mint a keresztény ember hősies önátadása a legmagasabb célnak.

13. A Dobrotoljubije 5. kötete alapján; Moszkva, 1889.

14. A Dobrotoljubije 5. kötete alapján; Moszkva, 1889.

15. Nikephorosz itt egy régi keleti szemléletmódot követ. Már Kyroszi Theodorátosz, aki az 5. században élt, ezt a nézetet mondja el. P.G. 83, 589. A lélegzés feletti uralom belejátszik ebbe a szemléletbe. Ma már a lelki légzéstechnikáról szóló tanítás nem idejétmúlt többé. Ahogy az énekeseknek éveken át kell dolgozniuk, míg a légzéstechnikát el nem sajátítják, amely a hivatásos énekművészet alapja. Ma maguk az orvosok állítják a légzéstechnikát a szívbetegek gyógyításának szolgálatába. A légzés fölött való uralom Kelet ősi tanítása. A buddhisták indiai kolostoraiban máig gyakorolják. Természetes eszköz, amely önmagában véve erkölcsileg közömbös. Ha keresztény vallási cél szolgálatába lép, nem természetes, hanem erkölcsi változáson megy át, mert a különbség az, hogy egy kegyelmi állapotban élő keresztény vallási célra használja-e, vagy egy pogány természetes célra.

16. A Dobrotoljubije 5. kötete alapján; Moszkva, 1889.

17. A szemelvényekben az érzelmekről és a szívről van szó. Ezen az érzésre való képességet értjük, ellentétben a gondolkodással és az akarattal. Az érzelem a test és a lélek belső kapcsolatán alapszik, s ezért testi és lelki oldala van. Beszélünk indulatos és szelíd, szegény és gazdag, nyers és finom, komor és derűs, rossz és jó érzelemvilágról. Egyedül már ez is az emberek számára való óriási jelentőségét mutatja. Mivel ezt a szenvedélyek különösen hatásuk alatt tartják, ezért értjük meg az aszkézisnek az érzelemvilág megtisztításáról szóló mondanivalóját. Közismert az imádság meghatározása; az érzelemvilágnak az Istenhez való felemelése. Az ókori népeknél a szív a lelkiélet középpontjának számított, mert az érzelmi mozgások és a lélek indulatai a szívben mutatkoztak meg észrevehetően. Szemelvényeinkben akkor használjuk a “szív” szót, ha inkább az organikus oldalát kell kiemelni; az “érzelem” szót pedig ha az érzelmek rezgései és a szenvedélyektől való befolyásoltsága lépnek előtérbe. Ezért beszélünk az érzelemvilág imádságáról és az atyák értelmében megtisztított érzelemvilágról. Itt meg kell állapítani, hogy a szív imádságában az atyák eszközt láttak, hogy eljussanak az Istennel való egyesülésre.

18. A Dobrotoljubije 5. kötete alapján; Moszkva, 1889.

19. A Dobrotoljubije 5. kötete alapján; Moszkva, 1889.

20. A Dobrotoljubije 5. kötete alapján; Moszkva, 1889.

21. Szemelvényeinkben a “hészükhia” az Istenben való szent nyugalom alatt az Istenben való elmerülést (elmélyedést) értjük. Hisszük, hogy e fordítás tárgyi tekintetben igazolt, s tágabb körök számára könnyebben érthető. Azok a szerezetesek, akik az Istenben való elmerülést gyakorolták, hittek abban, hogy a keleti egyház hagymányát folytatják. Miként a jó és egészséges gondolatok közé becsúszhatnak túlzások, s magyarázatukba tévedések, ez történt az Istenben elmerülteknél vagy hészükhasztáknál is.