Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Jókai Mór
A FEHÉR RÓZSA (1854)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

I. A zsibárus

Régidők, száz meg száz év óta foly a harc a síiták és szunniták között.
Perzsia, India, Teherán a síiták földje, Törökország, Arábia, Egyiptom és a berber ország a szunna híveié.
Sok vér, sok pénz és sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és mégsem derült ki, hogy a síitáknak van-e igazuk, vagy a szunnitáknak. Az a kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán. A síiták azt állítják, hogy csak Ali volt az, a szunniták pedig azt hiszik, hogy mind a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a síiták, hogy inkább engedik magukat ezrével leapríttatni, minthogy megengednék, hogy isten neki, legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.
A főmufti már három fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi hadsereg rohant a vitéz szunnita fajokból az eretnek síiták tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad Ibrahim már elfoglalta tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Sztambulban alig beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, amiket már arról is meg lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal élénkebben érezteti harcias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még békésebb szultánnal, aki egyébiránt nem sokat törődik sem velük, sem a szunnával, sem Damad Ibrahim győzelmeivel, nagyon meg levén elégedve szüntelen viruló tulipánjaival és szeráji hölgyeivel, kik még szebbek és szebben virítnak a tulipánoknál.
Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Sztambul minaréjire. A héthalmok városa nagyszerű megható képül tűnik fel az alkonyfényben, alant a sugáros égtől lángoló Boszporusz, melyben a szeráj s a Pera és Galata külvárosok házsorai s a tarkára festett pillangószínű tündérpaloták tükrözik magukat, melyek hosszú, tekervényes, keskeny utcákat képezve vonulnak fel egyik halomrul a másikra, és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugati városok, kikövezve, kiseperve csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld, a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt gránátalmák, ciprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az ablakba ültettek egy szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak kétszáznyolcvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az örökzöld közül, majd minden utca végén ott van a temető, benőve mind buja fűvel és sűrű ciprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy ott szomorú nyugalom helye van, s ami a kép hatását növeli, az egészen uralgó Aja Szófia-mecset roppant kúpozata, mely valamennyi palotán keresztül tekint le a Boszporusz aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára érctükörré válik, a nap eltűnik, s a sötétkék égtől ércragyogványt kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöszkök, a bezesztán elsötétülnek, a rumili hisszár és anatoli hisszár tömör alakjai rajzolódnak még a csillagos égen, s az idegen kereskedők hánjain s a közminareteken itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész roppant város.
A müezzin a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból, mindenki siet hazajutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok csengős öszvéreiket kétoldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk utcákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben elfoglalva az utcát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész csordástól jönnek elő a temetőkről, s marakodnak a piacon hagyott hulladékok felett. Minden igazhívő iparkodik minél hamarább biztos zár és födél alatt lenni, s nagy istenkísértésnek tartaná a müezzin reggeli énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez időben az Etmeidán piacon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel vagy nagy tudatlansággal kellene bírnia, miután e piacra három kapu nyílik a jenicserik kaszárnyájából, akik pedig, ha jókedvükben vannak, nemigen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhivő müzülmán megőrzi az ő lábait, kötelessége levén ismerni a koránnak azt a versét, miszerint „bolond az, aki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet”.
Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra vezető utcák egyikén két férfi találkozik.
Az egyik oláh gúnyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel oldalán, mintegy negyvenévesnek látszik, s amennyiben arcvonásait és termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen elhízott arccal, melyen e percben nem csekély nyomai látszanak a félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.
A másik tisztességes müzülmán mintegy harminc év körül, sűrű szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arcvonalokkal, miknek jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, ami még dacosabbá teszi tekintetét.
Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándokkal.
– Kérnélek, ha meg nem haragudnál, emberséges muzulmán, nem mondanád meg nekem, merre van az Etmeidán-piac?
A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre szegezve, haragos hangon felelt:
– Csak eredj előre, mindjárt ott fogsz lenni.
E szóra megrogytak a kérdező inai.
– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek. Idegen vagyok ezen városban, s féltemben éppen oda közelítek, ahova nem akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a hánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre, elhálok az udvarodon vagy a pitvarodon, csakhogy az utcán ne maradjak az éjszaka, mert félek nagyon.
A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik kezében, azt most felnyitotta, s egy pillantást vetett bele, mintha magában tanakodnék rajta, hogy vajon az estebédre bevásált hal és hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott fejével.
– Tehát jer, és kövess!
Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.
– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember vagyok.
– Ah, én is igen szegény vagyok, nagyon szegény – sietett felelni a jövevény, a görög fajnak azon ravasz alázatosságával.
– Az én nevem Janaki, mészáros vagyok Jassiban. A legényemet minden marháival együtt elfogták a kavaszok: azért jöttem Sztambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.
– No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.
Azzal maga elöl menve, elkezdé vezetni a török vendégét azon kiismerhetlen tekervényes zegzugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utcák oly keskenyek, hogy két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak, s természetes mennyezetet alkotnak, s többnyire csak gyalog emberek által járhatók.
Egyszer, midőn éppen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.
– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű jancsár lehet? – rebegé megijedt hangon a jövevény.
– Bizonyosan az. Békességszerető ember nem ordíthat így.
– Nem jó volna, ha visszafordulnánk?
– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza ne fordulj, mert másfelől szerencsétlenségbe lépsz.
Eközben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn annak alakja is.
A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi férfi volt az, vállig felgyűrt ujjakkal, dolimánjának zavart állapotja s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.
– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) – danolt tele torokbul a janicsár, az utca egyik oldalától a másikhoz tántorogva, s kivont handzsárjával hadazva maga körül.
– Jaj nekem. Derék müzülmán – szabódott szepegve az oláh mészáros –, nem lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam, s azt hiszi, hogy verekedni akarok vele.
A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.
– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.
– Örülök, ha békességben lehetek.
– No, hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal, és rá se nézz, mikor elmegyünk mellette.
Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá, s amint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni, egyszerre útját állta, s iszonyú markával megragadá gallérát, és odarántá magához.
– Khair evetlesszin domusz! (Ne siess, disznó!) Gyere ide csak egy szóra, most vettem egy jatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbálom meg rajta, éles-e.
Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől, s egész készséggel kezdé a nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.
A vezető dacosan veté magát közbe.
– Gel! (Menj!) Részeg filkó! Hogy merészled vendégemre tenni kezedet? Nem tudod, hogy átkozott az, aki az igazhivő vendégét megsérti?
– Ninini! – szól kacagva és csúfolódva a janicsár. – Elment az eszed jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni!
– Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.
– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! Mi bajod tenéked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? Foghatsz helyette tízet mást az utcán.
A török látva, hogy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni, közelebb lépett hozzá, s megfogta azt a kezét, amelyben a jatagán volt.
– Mit akarsz te? – kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.
– Gel! Eredj utadra.
– Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil!
– Az enyim is Halil.
– Halil Peliván az enyim. (A birkózó.)
– Az enyim meg Halil Patrona.
A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.
– Te féreg, te pokrócon ülő szatócs, te madzagkereskedő! Ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel.
– Én pedig, ha el nem bocsátod vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le.
– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss, te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom!
S mutogatta dacos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága.
Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arcát elborította a vér.
Peliván elordítá magát az ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egypár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De ekkor tűnt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét kezével megragadá az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy az kis idő múlva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, amikor aztán Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett szakállából, amennyi elég volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor- és vereségtől elgyalázva ott aludt el az utcán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát elérni.
Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva, és azután még mindenféle kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért Halil Patrona.
Ha utcaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen, miután ott, ahol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett semmiféle utca; hanem mintegy másfélezer faház úgy volt egymás hegyére-hátára építve, hogy ki-ki a szomszédja folyosóján, udvarán és tornácán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni, minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pincék is egymásba nyílnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy perc alatt a háztetőkön, a szobákon, a pincéken keresztül úgy eltűnhessen, hogy senki észre ne vegye.
Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha éppen válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely szinte be volt nőve szőlőlugassal. A bútorzat benne nem volt valami éppen nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad a szögletben, néhány fatányér és fatál egy korsóval valami fapolcon s egypár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A szoba tetejéről csüggött alá egy cserépmécses, azt Patrona ősi tűzkővel és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége számára megmosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról, s azután elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, odaülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.
Nem volt ugyan egyebe, mint egypár apró hala és néhány szép rózsapiros hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és hogyan fogják? Mi módon sütik? Miféle porcogókat lehet találni bennök, amik a legkedvesebbek? S hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? Több van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! Az egész alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával, és ezeket Patrona mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sóvárogtak egy csepp vízért, s Allah könyörült rajtok, és elvezette őket az oáz forrásaihoz – hogy vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül, és jól esett neki étel és ital, és megelégedve kelt föl a gyékényről.
Ahmed szultán – szegény – aligha kelt föl ily elégedetten szörbettel és cukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz odaliszk táncolt és énekelt!
– Már most eredj alunni – monda Patrona vendégének –, tudom, hogy az álom a legnagyobb öröm, mellyel Allah megajándékozta az embereket, mert az ébrenlét más embereké, csak az álom a mienk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.
Janaki megköszönt mindent, s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:
– Emberséges csorbadzsim (házigazdám), te felhoztad nekem szőnyegedet és vánkosodat. Hát te magad min alszol?
– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és másik vánkosomat, s alszom azon.
Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába, s látta, hogy miután Halil erősen megmosdott, s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé, s kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.
Másnap reggel, midőn Janaki felébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.
– Íme, fogjad e pénzt, derék csorbadzsi, és ha megengeded, hogy még ma is hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.
Halil sietett a pénzzel a piacra, bevásárolt mindenféle ennivalót, és lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török eledel, rizs juhhússal főve), hozott neki a sütőktől és cukorral bánó mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztáciákat, édes paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy ennél Ahmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne igen emlegesse a szultánt, és ne kiabáljon olyan nagyon.
Azon éjjel ismét felfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a múlt éjjel az nagyon sokat forgolódott fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett kaftánját.
Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.
– Hozz nekem íróeszközöket, mert levelet akarok írni valakinek, és ma azután isten hírével elhagyom házadat, és tovább megyek.
Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi volt a kalem (írótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét) ára. A többit visszaadta Janakinak.
Ez felment a tetőre ismét, ott írt, a levelet lepecsételte, letette a szőnyegre, és azután véve ismét a botját, és megkérte nagy háládatos köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, ahonnan aztán majd eligazodik.
Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikísérte őt egész a járható utcáig. Amint Janaki megpillantá a Boszporuszt, látva, hogy már onnan majd eligazodik, hirtelen felkiálta:
– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet írtam, ott feledém nálad a tetőn, a szőnyegre téve, mellette egy erszény pénzt, melyet a levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá visszatérni, kérlek, szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el annak, akinek címezve van. Azután áldjon meg az isten.
Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.
– De aztán átadd ám annak, akinek szól a pénz! – monda a görög.
– Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.
– És ígérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt, akinek a levél címezve van, hogy a pénzt elfogadja.
– Ki nem jövök addig a házából, amíg keze írását nem adja, hogy átvette, amidőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.
– Isten veled, jámbor müzülmán.
– Szalám alek.
Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy azalatt el nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, anélkül hogy sokat nézegetné, futott vele a bazárra, ahol egy ismerőse volt pénzváltó, aki egész Sztambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol lakhatik azon ember, akihez a levél írva van, melyet az idegen bízott rá.
Evégett odanyújtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást, anélkül hogy maga sokat nézegetne rajta.
A pénzváltó megnézé a levél címét, s csodálkozva monda:
– Halil Patrona, farsangjuk van-e most a gyauroknak, hogy magadból bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?
– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, akinek ez a levél szól.
– Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.
Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta.
– Akkor az bolond, aki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.
– Íme, arra is a te neved van írva.
– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, aki ezeket rám bízta.
– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és elolvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá.
Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.
A levélben pedig ez volt írva:
„Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, sőt inkább isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen leányomat, aki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél, s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam, s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejébe ezt a kis erszényt, melyben vagyon ötezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád, Janaki.”
– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! – kiálta fel a levelet elolvasva Halil. – Csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?
Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, aki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, aki nem akarja azt elvenni?
Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult felkeresni azt az embert, aki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, aki ugyanannyi pénzét ellopta.
A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, ahol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, ami az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utca közepén, s a mellette levő ház falára volt írva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a jancsár, saját vérébe mártott ujjával írta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.
– Ez így nem jól van – mondá magában Halil –, te voltál alul, nem én. – S kapván egy veres tégladarabot, felül írta vele a nevét.
Késő estig lótott-futott, nem találta Janakit sehol, s úgy telezavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor estefelé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.
Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És amiatt egész éjjel nem tudott aludni.
Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, ahova tegnap a nevét fölírta. Íme, Peliván neve megint az övé tetejébe volt írva.
– Már ezen segíteni kell – monda Halil, s odaírva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá írta a maga nevét, ahova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s amint végigmegy az épülőfélben levő Csiragán palota előtt és találkozik a padisáhval, s amint III. Ahmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a kiaja bég és a kapudán basa és a főimám, Ispirizade kíséretében elvonul előtte, s ő alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szívébe: „Lesz idő, amidőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus előttetek, országok, világok urai!”
Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arcát fel nem emeli, amíg a nap urának kísérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne, s nemigen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?

II. Gül-Bejáze (Fehér Rózsa)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nemigen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárokat árult. Áfiont (mákony) nemigen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb cikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s amit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival efelett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre, és az nem egyéb, mint a dzsinnek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni, és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, tehát sohase áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban ami kevés haszna származott, az neki untig elég is volt, és sohasem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, ami nincs.
Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? Amit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni.
Boltja éppen azon részére nyílt a bazárnak, hol egy rostéllyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi árucikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.
Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak írni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szüzeket, kiknek arcuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könnybe lábad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hányt-vetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges arcú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, aki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.
A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végigkiabált az utcán:
– Emberséges müzülmánok! Íme, egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehelete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud táncolni és énekelni s mindenféle női munkákat. Aki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már ígértek érte, jöjjetek ide, és nézzétek meg, ki ád többet érte!?
– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk – mondának az okos kalmárok. – Az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját. – S bölcsen visszahúzódtak boltjaikba. Nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni. Jobb volna annak, aki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falára írni vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint felvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.
A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.
Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt, és ez volt Halil Patrona. Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a könny.
– Jer, hozd be őt boltomba – szólt Halil a kikiáltóhoz –, ne leplezd le az utca közepén.
– Nem lehet – szólt a kikiáltó –, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, ahol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arcáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.
– Nem tudod, mit vétett ezen odaliszk, amiért ilyen csúfosan eladatik?
– Halil Patrona – szólt a kikiáltó –, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, amit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom, mit tud, mire alkalmas, nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg, és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad, s az történik velünk, ami régóta elvégeztetett.
E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.
– A prófétára! Ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arc! Jól nevezték őt Gül-Bejázénak. A fehér rózsához hasonlók arcai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? Minő ez arc, midőn elpirul? Minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!
Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.
– Ne vidd őt tovább – szólt a kikiáltónak –, és ne mutasd meg senkinek, úgysem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, aminőt más sem adna, ötezer piasztert.
– Legyen úgy – szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt –, ám te lássad, hozd a pénzt, és vigyed a lyánt.
Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét, és otthagyta azt nála.
Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva, s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.
A leány nem szólt az egész úton.
Hazaérkezve, Halil leülteté a lyánt tűzhelye mellé, s nyájos, szelíd hangon monda neki:
– Íme, ez itt az én házam; amit látsz benne, az enyim és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon, és senki nem néz utánad. Íme, itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.
A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.
Gül-Bejáze ezalatt vacsorát készíte számára, ami két piaszterből kitelt, Halil tányérát odatevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.
– Nem ott, itt mellettem ülj – monda Halil, s megfogá az odaliszk remegő kezét, s odaülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból, és kínálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, odafordula Halilhoz, és alig hallható hangon rebegé:
– Hatod napja, hogy nem ettem.
Halil csodálkozva kiálta fel:
– Hatod napja! Irtózatos! S ki volt, aki ennyire kínzott?
– Magam akartam úgy, meg akartam halni.
Halil fejét csóválta.
– Ilyen ifjú és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?
– Szemeiddel látod.
Halil nagyon megszereté a lyánt; sohasem volt neki senkije, akit szerethetett volna, s amint ott ült vele szemközt a lyán nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arcára, azon méla hallgatag ajkakkal, azt hivé, tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.
Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szíve dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.
Ah, bizonyára jól énekli a költő: „két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szívében”.
Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arcát, bűbájos szemeit, húri termetét; az mind mind olyan szép volt.
S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja, és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh, akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!
És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg. Sohasem volt még rabnője, nem tudta, mit mondjon neki. Az ő nyelve nem volt édes hízelgéshez szokva, nem tudá, mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek.
– Gül-Bejáze… – rebegé halkan.
– Parancsolj, uram.
– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.
– Parancsolj, Halil.
– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.
A leány odaült mellé. Egészen hozzá közel.
És most még kevésbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki? A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.
– Mondjad nekem, Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?
A leány feltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.
– Azt majd te is meg fogod tudni, Halil – felelt neki suttogva. És Halil mindinkább hevülni érzé szívét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megragadá a leány kezét, és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze. Vajon a kebel, az ajk is oly hideg-e?
Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt, és amint keblére voná, és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:
– Szűz Mária…
És a leány hosszú fekete haja leomlott arcára, s amint Halil félresimítá azt a szép arcból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől, íme, az még fehérebb volt. Eltűnt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…
Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, amit akart. Egy holttest feküdt keblén.
A forró szenvedélylángra egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szívét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:
– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.
A könnyű kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta, s félelmesen nézte a szép hullaarcot.
A leány egy perc múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerték az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arca a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.
Felkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány perc múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem bírt magához térni:
– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? Amint engem férfi ölelése érint, azon percben holt vagyok, és holt maradok, amíg ismét el nem bocsát, és ajkai megfagynak rajtam, és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).

III. Ahmed szultán

A nap a szeráj ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, éppen most távozott el, s a kapu agaszi és az anaktár oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, ahol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a khasz-oda basi (főöltöztető), a csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a dülbendár, aki a sált köti a derekára, a berber basi, aki fejét megborotválja, az ibrikdár aga, aki megmossa a kezeit, a peskirdzsi basi, aki megtörülgeti, a serbedzsi basi, aki italát tartja készen, és a tirnakdzsi basi, aki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orcáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.
Egyszerű hatszegletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva ametiszttal, miknek jácintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és dalmatinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt-, rubin- és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arca illik ennyi fény közé. Szelíd, nyájas, tündökletes arc, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy, mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arcán, szép sima homlokán semmi ránc nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.
Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, amiken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, ami örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mind a kettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint „ragyogó” Szolimán alatt, s hogy szerája nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harmincegy gyermeknek lett boldog édesatyja.
Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána asszeki (kedvencnő), a felülmúlhatlan szépségű Aldzsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berber basi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orcáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berber basinak.
– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berber basi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?
Úgy látszik, hogy a berber basik Sztambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kísérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.
– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy amit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt mennyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, ami legújabban történt Sztambulban.
A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.
– Megparancsolád, legnagyobb kegyelmű padisah – szólt a berber basi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről –, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett. Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy amit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és ahová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki kerülje, és rá ne merjen arra gázolni. Íme, azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.
– Mi neve e férfinak?
– Halil Patrona.
– Mi történt tovább?
– Az ember hazavitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, aki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerájban és a kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herceg háremében. Valóban gyönyörűség látni e leányzót, és könnyen eszét vesztheti miatta, aki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom húrijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, amint férfi keze érinti őt, és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arca, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána asszeki korbácsütései, sem a fehér herceg könyörgése nem bírta őt felébreszteni.
– És utánajártál, hogy mi történt ezen leánnyal tovább?
– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, óh, nagy padisah! Igenis, utánajártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét odaadhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta, és íme, a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhívőt a próféta; azon szent asszonynak neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik, s nevét kiáltják, midőn az igazhívőkkel harcolni szállnak.
– Haragos volt-e a vevő?
– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, akiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgyhogy azok között, akik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának, s maga lett annak rabszolgája.
– Ez valóban nevezetes eset – monda a padisah –, tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak! A teszkeredsi basi (titkár) jegyezzen fel mindent, amit elmondasz, örök emlékezetre.
A berber basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos működését, s azután jött az ibrikdár aga, megmosá annak kezét, a peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a tirnakdzsi basi elvagdalá körmeit, a dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot s derekára a hosszú keleti sált, a csohodár ráadá a turquoise-októl nehéz biniszt (felső gúnya), a szilihdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a khasz-oda basi és a kapu agaszi maradtak mellette.
A khasz-oda basi jelenté, hogy a szeráj előcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah, a főmufti és Damad Ibrahim, a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kívánnak szót terjeszteni a nagyúr elé.
A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a kizlár aga (eunuch főnök), tisztességes fekete, hasított ajkú nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be, és abban neki semmi öröme nincsen.
– Mit kívánsz, hű szolgám, kizlár aga? – szólt eléje menve Ahmed, s felemelve őt a földről, hová előtte leborult.
– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána asszeki óhajtja látni orcádat.
E szókra még szelídebb, még mosolygóbb lett Ahmed arca; inte a khasz-oda basinak és a kapu agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a kizlár agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána asszekit.
Gyönyörű damaszkuszi hölgy volt Aldzsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont, és simább, mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orcájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feselő rózsát, s ha e szemekkel Ahmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sújtva érzé szívét, s ha e bűvös-bájos ajkak megszólaltak, ki volna az, aki ellent tudjon neki mondani? Ahmed bizonyára nem. Óh, nem. „Kérjed országom felét.” Ez a legkisebbike azon hízelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha őt ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Sztambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.
A kedvenc szultána azon csábító mosollyal járult Ahmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.
Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?
A szultán kezénél fogva vezeti őt bíbor ottománjáig, s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein, s felvetve arcára szemeit, szól:
– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges kán, mintha az ő arcát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arcod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s mégsincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arcodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyílpiacon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszín, harmadik naftazöld; ezekben ültek a hercegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyű selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által felékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak, és amelyek az istifán (diadém), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyűrű, az öv, a karperec és a kösöntyű.* Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az emírek, defterdárok, reisz effendik, muderriszek és sejkek nagy serege foglalt el. És a szeráj előtt három magas pálmafa volt felállítva, melyet elefántok húztak nagy kerekeken, és három kert, melyben minden virág cukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a kiaja, a menyasszonyt pedig a kizlár aga képviselte, és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölccsel megrakva, egy elefánt arannyal, drágakövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükrököt hozott, pompásan felnyergelt lovakat a miri ahorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagyvezér kísérői, és dzsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven kentaurt játszattak, és az egyiptomi kard- és abroncstáncosok, az indu szemfényvesztők és kígyótáncoltatók, akik után következett a főmufti, s orcádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott fel, és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arzenálból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát húztak nagy hengereken, és utánuk a topidzsik (tüzérek), kik szinte hengereken egy várat szállítottak elé, ágyúkkal megrakva, és azokból lövöldöztek. Ismét erre az egyiptomi ópiumevők tánca következett, amely igen csodálatos, akik után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a céhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe; amidőn azok a szeráj kapujáig vitettek a cukorkertekkel együtt, és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyíló tulipán között, úgyhogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyúi mennydörögtek közben, s a Boszporusz egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime, ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemahir 12. (jún. 15.) hajnalán, amely szerencsés nap az ozmanlik előtt.
Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végighallgatni, de Ahmed gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták, és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltűnő ragyogó pompával, aminőt még elődei nem ismertek. Aldzsalisz azáltal lett kegyencévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a „pálmák ünnepélye” ismét új eszme volt, és a „cukorkerteké” szinte. Ahmed elragadtatással ölelé keblére a kedvenc szultánát, s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá őt vissza a hárembe.
A kizlár aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elöl lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim, a fővezér, mindkettő hófehér, rengő ősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arcok.
Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét, s leborulva maradtak előtte, míg fel nem emelé őket.
– Mi hoz benneteket a szerájba, derék országnagyok?
Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.
– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, amidőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s aki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Perzsia törvényes fejedelmét, Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett. A fejedelem anyja rongyokba öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az „erényes” Küprili utóda, Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Perzsiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime, azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel, s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkreveri Esref kánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozmán birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére, Szafikuli kán nagy hadsereggel közeleg Küprilizáde ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti. Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyűjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Boszporusz partján minden percben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség, s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harcosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozmán hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd fel derekadat Mahomed kardjával, és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják arcod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka, és aludni nem bír.
Ahmed szelíden tekinte le a beszélőre, mintha azalatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék, s egy szót sem hallana azokból, amik hozzá mondattak.
– Hű szolgáim – szólt nyájasan mosolyogva. – E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Isztambul utcáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az „édes vizek” körüli kiöszkök udvarain, s mozgó pálmafák és cukorból készült kertek vitettek körül a piacokon, az utcákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Egy álom oly szép, hogy valósulásra vár.
A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.
– Allah akbár! Allah kérim! Az isten hatalmas. Legyen úgy, ahogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugoton, ha úgy kívánod.
Azzal a főpap visszavonult, és elhallgatott.
De előlépett az agg fővezér, Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörölve könnyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.
– Óh, uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Sztambul legszebb része, a hodzsa basa mellett, alig néhány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herceg születésére. Kallipoliszban a villám a lőpormalomba sújtott, s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadkhane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyúkat elragadta, s íme, nézzed: legújabban Szantorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön-nőtt, és amíg megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Óh, uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallgatni, böjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Sztambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon körös-körül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Prut vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzelmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra, és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Isztambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva, s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!
Ahmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.
– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, akit Omárnak hívnak, aki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, aki már hároméves, Emine. Él az én lelkem, hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, amíg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint ahogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy azáltal fel vannak oldva alóla. Igaz hívőhöz ez nem illik. Én megígértem ez ünnepélyt, s akarom, hogy ez pompás legyen.
Ibrahim felsóhajtott, s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanúbizonyságát. Ráért volna ugyan ez későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak hároméves.
– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! – szólt Damad Ibrahim, s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten.
A szeráj kapujában borúsan monda a főmufti a nagyvezérnek:
– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.
Ahmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kíséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.

IV. A rabnő rabja

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron nem is nevezték másképp, mint a rabnő rabjának; ami egyébiránt éppen nem ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, aki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.
Patrona szomszédjában lakott Musszli, egy veterán janicsár, ki időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.
Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, ahol Gül-Bejáze aludt, s ott kétlépésnyire leülve tőle, elmélázni, órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte, bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arcot, és gyakran közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arcától alig voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét, és ha olykor fel talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább, nem háborítja senki.
Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arca ugyan még valamivel halványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtül szembe mert volna vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint valaha.
Egy napon szinte ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy valamennyi feje fölött ellásson, amidőn valaki, aki egészen csendesen lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:
– Kedves csorbadzsim!
Patrona odatekintett, s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes vendégét.
– Ah, te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No, de jól van, már most nem kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.
– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?
– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megígérned: először, hogy semmiféle ravaszságot el nem követsz avégett, hogy nekem valamit megfizess, amit ingyen adok; másodszor, hogy nem kívánsz nálam maradni éjszakára, hanem átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, aki szinte magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tiszteletre méltó férfi.
– És miért nem hálhatok te nálad?
– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy rabnő.
– Hát nem tesz az semmit, Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed a rabnődet magadhoz.
– Az nem lehet, Janaki, az nem lehet.
– Miért nem lehet?
– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett, inkább aludnám a hyppopotamus fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok és krokodilusok őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pincében, mely tele van skorpióval és skolopendrummal, avagy a szúremi toronyban, melyet a dzsinnek látogatnak, s jobb volna az eleven baziliszkusszal ülnöm szemtül szembe, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy szobában.
– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett, és azt szolgálja.
– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mindennek a te ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább terólad. Megtaláltad-e már leányodat?
Most Janakin volt a sor felsóhajtani.
– Kerestem mindenütt, nem találtam sehol.
– Hogyan vesztetted el?
– Egy szombat napon több társnéival a Márvány-tengerre ment egy vitorlás ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok odacsaltak egy török kalózt, s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat, s oly titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már az kell hinnem, hogy a szultán szerájába vitetett.
– No, onnan ugyan pedig sohasem kapod ki.
Janaki nagyot sóhajtott, s fejét búsan megcsóválva kérdezé:
– Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?
– Ha-ne-ha egyszer a janicsárok vagy a dzsebedzsik vagy a bosztandzsik egyet gondolnak, s a szultánt leteszik.
– Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?
– Bizony én mernék, ha az én leányom volna ott a háremben, az én akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog, Janaki. Te nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a szerájból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a vitézség.
– Kérlek, ne beszélj olyan fennhangon. Szomszédaid valamelyike meg találja hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal, s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám egy öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked megmondom, hogy azon tömlők félig arannyal vannak töltve, s csak azon fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl hozzá, ugyebár?
– Bátran otthagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.
Ezalatt bezárta boltját Patrona, s elvitte vendégét magához; útközben beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, aki papucsokat foldoz. Musszli szívesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízű piláfra s néhány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes jancsár még szívesebben ajánlkozott.
Azzal beléptek Halil házába.
Gül-Bejáze éppen a tűzhely mellett állt, és Halil vacsoráját főzve, amint ez vendégével együtt bejött az ajtón, s hallva a lépéseket, visszafordítá arcát.
Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény, s hosszú süvegét magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz, és térdre borulva előtte, kezeit, karjait, azután halovány orcáját össze-vissza csókolá, és a leány odaomlott vállára, és átölelte a férfi nyakát, és sírt mind a kettő, és egyik rebegte e szót: „leányom!” a másik: „atyám!”
Halil csak bámult, és nézett reájuk.
Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit, és hálákat adott istennek, hogy lábait ide vezérlé.
– Allah akbár! Áldott legyen az úr – szólt Patrona is, odalépve hozzájuk. – Íme, akit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod. Magasztald istenedet, mert illetlenül nyered őt vissza tőlem.
– Nem jól mondád, Halil – szólt az apa örömtől ragyogó arccal. – Nem fogod őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki, hogy őt kiválthassam, és mint szabad nőt adjam át neked.
Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira, és egy csókot kért azokról.
Janaki megfogá leánya kezét, és az ő kezébe tevé azt.
Halil már kezében tartá a forró sima kezecskét, érzé annak biztató szorítását, látta a lányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyújtani, és még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy amidőn ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és hideg, csak amidőn végre ajka ajkihoz forrott, és keble keblén dobogott, és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hívé csak el boldogságát, és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát ajkaihoz szorítva, és boldogabb volt, mint akik a paradicsomban vannak.
És azután leültették maguk közé a lyánt, egyfelől az apa, másfelől a férj, kezükbe vették kezeit és hízelgének neki és ölelték. A leány csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt, és arca nem volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre Thisbe vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt soha.
Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az emberséges berber basi.
Még javában élvezék örömeik mámorát, amidőn bedugja fejét az ajtón a sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli, s meglátva ezt a jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil, s nagy vígan rákiálta:
– Gyere be, gyere! Jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan vagyunk.
A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár, s nagyon szépen vette ott ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.
Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében, s magát Halilt örömtől sugárzó arccal, összecsapá a kezeit, és elkezdett csodálkozni, mindjárt gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.
Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök, és Gül-Bejázét megcsókolta, és monda:
– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentúl szeretni fog engem, és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiú pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket, s azután egyél és igyál velünk.
Musszli odalépett Janakihoz, és megcsókolá annak vállát; azután Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette, s leült Janaki mellé az eléhozott vánkosokra, és lakmározott velök.
Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli átszaladt házához, és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet nagyon jól tudott verni, és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni, s így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil nászestéje.
A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes berber basi, s alig bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól, sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben tevé, sőt arca pirosabb, mint a hajnal.
Végre nem állhatá tovább a kíváncsiságot, az ajtóra került, s belépett a mulatozók közé.
Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle, s nagy alázatosan mutatta be magát:
– Allah kérim! Szalám aleikum! Az isten adjon áldást a ti mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg megengeditek, s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülmán olyan szépen ért, s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri zengedező ajkai mesélnek.
Musszli ittas volt a bortul, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek sem volt semmi kifogása az idegen szavaiban, csak Janaki nem élt sem borral, sem szerelemmel, ő volt józan, s fülébe súgá Halilnak:
– Vajon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?
– Hogy gondolsz arra? – mondá négyszemközt Halil – Hiszen látod, hogy milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán, és tarts velünk.
A berber basi szót fogadott. Evett és ivott, mint aki három nap óta éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által, s felnyitott szájal hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól, s akkorát kacagott rajta, mint aki sohasem hallotta még ezt.
– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike – szólt a hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet ivott az eléje nyújtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek, és mondott regét:
– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol, Pérában vagy Galatában vagy Damaszkuszban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi szükség. Egyetlenegy leánya volt ennek, akit igen nagyon szeretett, akinek minden kívánságát teljesíté, s még a szellőtől is megőrizte.
– Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? – kérdezé a berber basi.
– De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.
Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni, mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság volna idegen emberek jelenlétében.
– Iréne egy napon ifjú barátnéival a tengerre ment csónakázni; énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger sima; midőn egyszerre a sima tengeren kalózvitorla jelen meg, s egyenesen a csónakázó leányok felé csap, s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja, és rabul magával viszi.
Szegény Iréne! Még csak istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának; elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele, s mindig messzebb látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják – várják! Atyja kinn áll az ajtóban, s minden érkezőt megkérdez, ha nem jön-e még leánya. Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára, s végignézi a sima, fényes víztükröt szemeivel, és kérdi a haboktól: leányom hol van, ki tud felőle?
(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könnyel.)
– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese! Halljátok tovább. Az elrabolt lányt Sztambulba hozta a rabló, s egyenesen a kizlár agához vitte, aki a padisah háreme számára szokta a rabnőket összevásárlani. Az alku rövid volt; a kizlár aga kifizette, amit a kalóz kért, s azzal átadá Irénét a szeráj rabnőinek, kik őt rögtön illatos fürdőkbe vitték, s csodálkozva magasztalták arcát, termetét, szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt. Tehát isten azért adott neki bájokat, hogy azok miatt áldozatul vesszen el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének született volna, ha arca ragyás volna, mint a jégeső verte víz, és teste bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, aki látja, oh! Mert jobban undorodott ő magától így.
Ekkor cifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak, derekát drága sállal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket csatoltak, s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán alatt, akit atyáink sem ismertek.
Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek boltozatja drágakövekkel volt kirakva, és a padozat csupa merő gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna összetörve, s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok és madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt szabad a padozatra rakni, s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek, s azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.
– Ej, ej – szólt aggódva Janaki –, oly elevenen írod le a szeráj belsejét, hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz, mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot, s annak jobb volna előre meghalni.
– Hiszen csak mese ez, és képzelt terem, amelyről beszélek. A terem közepén volt egy nagy szökőkút, és abból illatos rózsavíz szökellt magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velencei tükrök, mikben gyönyörű odaliszkok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben, s tündéri világítást adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni, az ámbra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú argilákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg Irénét a szultána asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges termetű hölgy ült a terem végén emelt dívánon, termete derékban karcsú, de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igazgyöngy füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész világot.
– Ejnye, ejnye – szólt közbe Janaki –, olyan elevenen írod le, hogy szinte félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az arca előtt.
– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a szultána asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis kedvenc törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, táncoltak és füstölőt hintének, fölötte egy nagy cukorból készült gyümölcsfa volt, melyen mindenféle alakú és színű cukorgyümölcsök függtek, s mikből gyakran szaggatott le a szultána, s megkóstolá egy kevéssé, ami megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajka fel van hasítva, hogy úgy fogai kilátszanak.
– Éppen mint a mostani kizlár agának! – kiálta fel kacagva Musszli. – Mintha csak őt látnám magam előtt.
– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arcra a szultána előtt. Iréne leborult, és amíg ott arccal a földön feküdt a szultána előtt, e szavakat mondá magában: „Boldogságos szent szűz! Isten anyja, szüzek védője, láss meg engemet ezen helyen, és midőn hívlak, szabadíts meg engem.” A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le Iréne hajfürteit, s amidőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte állt, meghagyá, hogy fessék ki orcáját pirosra, mert nagyon halovány volt, szemöldeit feketére, és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és karjaira pedig fűzzenek igazgyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni vele, amidőn a kizlár aga odalépett hozzá, s biztató hangon e szavakat mondá neki: „Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma tégedet. A bejrám ünnep egy hét múlva leend, s a kedvenc szultána téged választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon. Azért örülj.” Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból, s megengedé neki, hogy folyvást ott lehessen mellette, s a kis törpét ölében tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelíd, nyájas arca iránt önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvenc nővel töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak veté a kendőt, és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta többé a leányt, s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsúgá, hogy az a múlt éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli sikoltásokat a szeráj titkos erkélyén, s utána mintha valami nehéz hullana a vízbe, és másnap rendesen egy-egy ismerős arc hiányzott a szerájból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem bírták elrejteni a szultán kegyei felett, s emiatt a vízbe hányattak. Senki sem kérdezősködött felőlük többet.
Janaki összeborzadva szólt közbe:
– Ugyan jó, hogy mindez csak rege.
– Eljött végre a bejrám ünnepe – folytatá Gül-Bejáze a regét. – Egész nap dörögtek az ágyúk a Boszporuszon. Este kifáradva érkezett a padisah háremébe, amidőn a szultána asszeki kézen fogá Irénét, és odavezeté a nagyúrhoz, s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, arannyal kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az, mint az oroszlány kalitkájába vetett őz, reszketett előtte, és midőn a szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: „Szűz Mária…” És íme, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak, és holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben, az idehozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható szeszeket töltöttek arcára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind hasztalan! A leány nem ébredett fel, és holt maradt másnap reggelig; ahová letették, ottmaradt.
Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah; elébb hízelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal, kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító illatokkal, megfüröszték hevítő ámbra és nárdus fürdőben, vérlázító italt adtak neki inni. Mindhiába. A Szűz Mária nevére ismét megszűnt minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt, és föl nem ébredett semmi mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána asszeki dühre gerjedett ellene, s azt mondá, hogy ez nem isten műve e leányon, hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak, s rögtön parancsolá, hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután veres hangyákat kerestettek elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem szisszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdaltak körmei alá, és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az asszeki, s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de lelket még sem tudott bele verni.
– Allahra mondom! – kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra ütve. – Azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva a Boszporuszba vettessék.
– Hisz ez csak mese – szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona állát, és folytatá. – A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öccsének, ki a szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifjú volt a herceg, mint rendesen szoktak lenni azok, akiket az asszonyok nagyon szeretnek. A szeráj külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme megvolt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerájt sohasem volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét, gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az ifjú szép szemei. A halvány herceg el volt ragadtatva a leány látásától, hízelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél, s mintha hullát csókolna, aki ajkát érinté. A herceg ráborult, sírva kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az, és nem felelt. Végre maga is megszánta őt a szép szultána asszeki, a könny, a rimánkodás, mely nem hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány hercegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel, és elkezdé vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit, s a herceg megvigasztalódott, és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.
– Üm – mormogá magában a berber basi –, ezt is jó volt megtudni.
– Másnap oda ajándékozá a halvány herceg Irénét a fővezérnek. A fővezér is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pincéjébe, megmutogatá a három nagy kádat, mely tele van arannyal és drágakövekkel, s azt mondá, hogy ez mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart, és azokat ineki ígérte, kínálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért egy palotát.
– Tüzet ezen palotákba! – kiálta fel hevesen Halil.
– Nono, fiam, legyen eszed – szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy ez alighanem több mesénél. A berber basi is szörnyen fülelt a nagyvezér által eldugott kincsek emlegetésére.
– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem hallgatá el, midőn férfi arca közeledék arcához, és az mindig csodákat tett.
– Én azt hiszem – szólt Halil –, hogy azok nem csodák voltak, hanem e hölgyben volt erős az akarat, és holtnak tetteté magát minden kínozásra.
– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a bazárra, a nyilvános rabszolgák közé, és eladni a többet ígérőnek. És ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, aki mindenét érte adta; egy hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő, és a leány, kit sem kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem hódított, megszerette a szegény szatócsot, és többé nem rogy össze holtan, midőn forró ajk érinti arcát.
Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze, s megcsókolá, és szemébe mosolygott azokkal a nagy ragyogó szemekkel.
– Ez ugyan szép történet volt – monda Musszli nyelvével csettentve –, kár, hogy tovább nem tart.
– Óh, ne búsulj, jámbor müzülmán – szólt felállva helyéből a berber basi. – Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám. A padisah eladatván a leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő berber basijára, hogy látna utána, mi történt ez odaliszkkal tovább? És a berber basi megtudta, hogy a leány csak tetteté magát, midőn elájult, és a berber basi visszavitte őt a szerájba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok Ali Kermesz! És te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak tetteti magát.
Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a berber basi előtt, s átölelte lábszárait, s úgy könyörgött neki, hogy tegye mind azt hallatlanná, amit leánya most beszélt.
– Elvesztünk! – rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a mámorból, mint a bor és szerelem idézett szívébe. Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét, s arra gondolt, hogy elébb le hagyja vágni kezét, mint őt eleressze. Janaki roppant kincseket, pénzt ígért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el a történteket, s engedje leányát férjénél maradni.
– Leányodat is elviszem, s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai vagytok mind, akik itt e házban lélegzetet vesztek, mert azon titkoknak hallása, miket e rabnő kifecsegett, elég arra, hogy háromszor meghaljon valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod, és kövess, ti pedig itt maradjatok, míg a dzsebedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.
Ezzel elrúgta magától Janakit, s odalépett a delnőhöz, és megfogta annak kezét. Halil folyvást tartá őt átölelve.
– Jöszte velem.
– Szűz Mára, szűz Mária! – rebegé a hölgy reszketve.
– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett. Jöszte velem.
Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon.
– Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.
– Hallgass eb! Egy óra múlva függsz kapud előtt.
– Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.
Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítani a férje keblére borult nőt, s másik karját Halilnak feszíté.
Erre Halil olyat sújtott öklével a berber basi fejelágyára, hogy az egy árva szó nélkül menten összerogyott.
– Mit cselekedtél! – kiálta Janaki ijedten. – Megölted a szultán berber basiját!
– Úgy hiszem, hogy megöltem – felelt Halil nyugodtan. Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta, s a tűz felé fordítá.
– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye, Halil, ez szép ütés volt tőled. A prófétára! Ilyen ütést nem mindennap látni. Puszta kézzel, csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el, sem halt volna meg tökéletesebben.
– De mit tegyünk most? – aggódék Janaki. – A szultán kerestetni fogja elveszett berber basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset kitudódik.
– Ne féljetek semmit – biztatá őket Musszli. – Könnyű itt a tanács. Mielőtt kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé. Ott keressen azután bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly történt, hogy a lázadó Dzsefir kán, kit még a külső országokon is halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy beálljon janicsárnak, és itt Sztambulban biztosabb volt az élete a selyemzsinór ellen, mint mikor Rodoszba menekült. Beálljunk mindnyájan janicsárnak, én is, te is, Janaki is.
Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.
– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedoszba, s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem, a másikat osszátok ki a janicsárok között, hogy szívesebben fogadjanak.
Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a búcsúzásra; a dzsebedzsik, kik a berber basit kísérték, már nyugtalankodni kezdének gazdájok kimaradásán, s hallatszott kopogásuk a ház körül.
– Hirtelen, hirtelen! Ne sokat csókolózzatok – sürgeté őket Musszli, hátára véve az egyik tömlőt.
Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszkető ajkára.
– Allahra mondom, nemsokára látjuk egymást.
S már most ki jobbra, ki balra!
Musszli elvezeté Janakit egyfelől a házak alatti pincéken keresztül, Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed múlva egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.

V. A tábor

Minő zaj, minő élénkség ez Sztambul utcáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szeráj előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utcáról utcára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhívőknek, hogy III. Ahmed szultán megizente a hadat Tamasip sah ellen.
Mindenütt lelkesült arcok, harcias kiáltások.
Olykor egy-egy csoport jancsár vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az utcán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Szkutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve.
Végre-valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelíd ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az ígért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Szkutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.
Az egész Boszporusz egy eleven erdő, mely rengő árbocokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszínen, ágyúik dörgése bömbölő visszhangot költ a Boszporuszra néző paloták homlokán.
A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színű sátorokkal, fehér a főmufti számára, világoszöld a vezéreké, skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a fő országbírák, emírek, a mekkai, medinai és sztambuli bírák, a defterdár és nisandzsi sátrai, lilaszín az ulemáké, világoskék a muderriszeké, lazúrkék a csausz agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié,* melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bíbor függönyökkel s bejárása elé letűzött kettős és hármas lófarkakkal.
Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték a sátrakat, s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész. A síkságot elfoglalták a szpáhik, a sereg legszebb, legdélcegebb lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyezett ágyúikkal, vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrül volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg színe javát, a büszke jancsárokat.
S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfellebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.
Az egész sereg harcvágytól van lelkesülve, s ha olykor tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja tetszése örömét.
Ahmed szultán ezalatt reggeli imáját végzi, mint ahogy azt napról napra pontosan megszoká.
Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a dívánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül, és mégis, midőn imatereméből kilépett, a kizlár aga már ott várt reá, s egy pecsétnyomó gyűrűt nyújtott át a szultánnak.
– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána asszeki, és szerencsekívánatát a harchoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába, s azon órában, melyben te a szerájt elhagyod, beveszi a mérget, melyet pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.
A szultán nagyon elkomorodott.
– Miért búsítasz engem ily szavakkal?
– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha te most a harcba mégy, sohasem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rabnője lenni, aki utánad a trónra lép.
– Miért búsítasz engem e szavakkal?
– Nyelvem átkozza meg ajkamat, és fogaim harapjanak nyelvembe, amiért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.
– Menj vissza hozzá, és mondjad neki, hogy jöjjön ide.
– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.
A szultán elgondolkozott, s azután mélázva kérdezé:
– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tüzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?
– Bizonyára az oltás ráér, és a kedves megszabadítandó.
– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?
– A tábor üdvlövései.
– A szerájba is lehallanak-e?
– Elnémítja azokat ott a dal.
– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre, és mondjad, hogy sietek hozzá.
A kizlár aga eltávozott. Ahmed magában suttogá:
– Csak egy percig, csak egy pillanatig, csak ameddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.
Azzal háremébe sietett.
Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, hímzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedűvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak, és körmeikkel tépték orcáikat s kebleik havát.
A padisah odajárult hozzá, s gyöngéden keblére ölelte.
– Miért akarsz énelőttem meghalni, világok világa?
A szultána eltakará arcát kezeivel.
– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?
– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.
– Óh, Ahmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifjú vagy-e, szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az! Az én csillagom a te orcádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.
– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arcomat?
– Óh, Ahmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Ahmed, aki velem beszél. Ez csak Ahmed teste. Lelke másutt jár, véres harcmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény, elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.
Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szeráj előtt.
– Hallod, mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, amerre ők mutatják az utat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? Gyönge, erőtlen hang. Eredj! Ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen téged, megszabadítá azt testétől.
– Óh, ne mondd ezt, óh, ne mondd ezt – rebegé a szelíd szultán, magához ölelve az édes-kedves termetet, s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.
Döröghettek már az ágyúk künn a Boszporuszon, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Szkutari síkjain, Ahmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.
Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Sztambul utcáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatizmussal ordított harcot, háborút a támadó síiták ellen.
Az első jancsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a jancsárság, midőn harcot vagy harácsot követelt, midőn gyűlöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta, s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorult vezérek és padisáh rendesen arannyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.
Egy csoport nyugtalan jancsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten jancsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezítelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde, s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvencévé tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtárssal, s a jancsár aga sátora előtt nem restell kiabálni fennhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bújjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.
A janicsár aga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora előtt őrt álló jancsárok is kacagnak rajta, s hallatlanná teszi az egészet.
Ezalatt egy csoport lovas csausz közelít az első jancsárezred bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah felvitte a dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.
Az óriás megáll a janicsárok között, s dörgő hangon kérdi:
– Melyiteket hívják itt a közjancsárok közül Halil Patronának?
Patrona előlép.
– Úgy hiszem, Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőtetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.
– Hol van a te társad, Musszli?
– Nagyságolj engem, csauszkutya! – ordít Musszli. – Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? Amíg te jancsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begtas virágos kertjébe?
– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.
– Nézzétek, barátim – szólt Musszli társaihoz –, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyat mondani, hogy két jancsár, Begtas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?
– Nekem parancsom van a kapu kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.
– Ne úgy mondd, izmidi farkas! Ő jöjjön mielénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a kapu kiaja kötelessége volna itt lenni a harcmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni őnála. Nincs-e igazam? Ő jöjjön ide.
Ötletét általános ordítás helyeslé. Jöjjön ide, ha egy jancsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy jancsárt a táborból kiszólítottak volna?
Peliván alig fékezhette haragját.
– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán berber basiját.
Általános kacaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leírva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, ami a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.
Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.
– Nincs több berber egész Sztambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?
– Minő káromlás ez? Két jancsárt kérni egy borbélyért!
– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban kapu kiajáddal együtt a borotválkozásnál.
Végre előlépett Patrona, s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.
– Hallod-e, Peliván. Te énnekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, ami magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a jancsárok közé, és itt állok, ahol, ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok, és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért ő övezze fel derekát az érdemes kiaja és mindazon urak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat, és jöjjenek közénk valahára! Én és társaim mind, az egész jancsár sereg, készek vagyunk egytül egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de egyetlenegy sincs a jancsárok között, aki térdét meghajtsa a hóhér előtt.
A csengő érchangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szinte egypár izenetet csatolni Patronáéhoz.
– És mondd meg uraidnak, a te kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú muftinak, hogy ha a próféta zászlóját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.
Peliván eközben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.
– Ne félj, Patrona – szólt hozzá gúnyosan –, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerájba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöcébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtott, hogy ne rontsák a muzulmán erkölcsöt; ott van ő is.
Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába, s kacagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a jancsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.
– Hah, ez bennünket gúnyol! – kiáltá Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utol nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, ahogy tudták megtöltötték, s utánasütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejök felett süvöltött el, s azután messze éppen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat, s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeredve be, s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket.
Peliván itt kapta meg a golyót, s elvitte azt magával a kiajához, s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.
Peliván azt várta a kiajától, hogy az nagy haragra fog gerjedni, e dolgokat hallva legalábbis megtizedelteti a vétkes jancsárezredet; azonban a kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta, s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vívén a tizenkétfontos golyót.
Ibrahim megérté a mondottakat, s a golyót bársonnyal bevont ládába zárva, elvitte a szerájba, és ott előhívatva a kizlár agát, kezébe adta azt, és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.
– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak.
Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha az egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.
A kizlár aga nem tudta, mi van a szekrényben, s bevitte azt a gyönyörűség termeibe, s az izenettel együtt átadá Ahmednek. A szultán az asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt, s íme, meglátta benne a nehéz ágyúgolyót, s most értette Ibrahim izenetét.
Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelíd volt mindenkihez, sohasem iparkodott senkinek bánatot okozni, s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit, s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.
Megölelé, megcsókolá a szép szultánát, s könnyel szemében rebegé:
– Halj meg tehát, szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.
A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Ahmed térdeit, s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd múljanak el, miket a múlt éjjel látott.
Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy percig tétovázott még csak, egy percig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében, s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégiscsak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.
– Csak te halj meg, szép virágszál – suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett.
Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át felkeresé a halvány herceget, és vigasztalást talált nála.
– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre – monda a fehér hercegnek, ki őt ölébe vette. – Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmúlt, s következel utána te.
– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a kizlár agától, hogy el ne mulassza a Korán-szúrást.
– Helyesen szóltál – monda Aldzsalisz, s menten elküldé a tanácsszobába a kizlár agát.
A nagyvezér, a kapudán basa, a kiaja, a főmufti és az Aja Szófia seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki éppen rendeletet adott a szilihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.
– Legnagyobb padisah – szólt arcra borulva a kizlár aga, a szultána asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid veték előtted, valahányszor béke és harc közt választának.
– Helyesen mondád – szólt Ahmed, s parancsolá a főmuftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba, s amely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jó tanácsadásnak.*
A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti, s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást.
Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik háromnegyedet mutatott már tizenkettőre, és a szertartás annyi időt elvett.
A szultán kinyitá a könyvet ott, ahol a tű megállt, és íme, az átszúrt sor ezt mondá:
„Aki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.”
– La Illah, il Allah! Egy az Isten! – szólt fejét meghajtva Ahmed, s megcsókolá az Alkorán sorát. – Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.
A kizlár aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herceghez.
A korán-szúrás is tervök ellen sikerült.
– Figyelmeztesd a szultánt – szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a kizlár agát –, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.
A kizlár aga még a tanácsteremben találta Ahmedet, s figyelmeztette a Szúremre.
Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.
Az idő rövidsége miatt most az Aja Szófia helyett csak a szeráj kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, éppen akkor ütötte valamennyi óra a szerájban a tizenkettőt.
Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készen álló hajóra, mely őt a hercegekkel együtt Szkutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szeráj külső udvara előtt, ahol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a kizlár aga, s levetve magát előtte a földre, és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:
– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! A déli óra elmúlt, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, amire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmúlt. Íme, holttestemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, aki veszedelmedben meg nem állított.
III. Ahmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvággyá fajult, s elgyöngíté szívét.
A kizlár aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy gondolkodva tette a rikiabdár térdén, s elhatározottan mondá:
– Holnap megyünk.
Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Néhány szót súgott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán felmenjen a lépcsőn, lovára veté magát, és elnyargalt Szkutariba.
Azalatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a dívánteremben tartani.
Háromnegyed óra múlva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.
– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll, és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az isten, hogy a sereg nem marad Szkutariban – hanem bejön Sztambulba!
Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Sztambulba!
És III. Ahmed jól érté, mit jelent az. Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Sztambulba. „Ha halott volnál is, holtan idejöhetnél két nap alatt!” És ami erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.
– Mashallah! Isten akaratja legyen meg – monda Ahmed, megcsókolva Mahomed kardját, s egy óranegyed múlva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.
A szerájban az órák sorba mind egyet ütöttek, amidőn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával, együtt megindult a táborba.
És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.

VI. A vihar kitörése

A Boszporuszon kedvezőtlen szél fútt, úgyhogy a szultán csak estefelé érkezett meg Szkutariba, s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a hercegek és Ispirizáde.
Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.
A nagyvezér többször küldött futárokat a jancsár agához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja, miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.
Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, akik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott néhányat, akik keze ügyébe estek, a többiek azért mégsem hallgattak, s a zaj kezdett már terjedezni Sztambul felé is.
Éjfél tájon érkezett egy csausz a kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebriz felől futamodó katonák jőnek, akik azt beszélik, hogy Küprilizáde serege Tamasip sah által szétveretett, s ők annak maradványaiból menekültek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.
A kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.
– Az nem lehet – kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, néhány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, amíg a deréksereg, megérkezik.
– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna, s azóta Hamadán, Kermandzsahán veszve van?
– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni, és aludjál.
Ugyanez órában három szofta költé fel a főmuftit és Ispirizádet, s egy pergamenre írott levelet hoztak eléjük, melyet a középmecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna írva, alig volt olvasható.
Felhívás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, aki nem más, mint a szultán miniszterei.
– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék – szólt Ispirizáde, s a tűzbe veté azt, és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.
Másnap csütörtöki nap volt, szeptember huszonnyolcadika.
Egy év előtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s általános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.
Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a jancsár aga kiöszkjébe távozott, a kapudán basa a csatornán át Csengelkőiben fekvő jószágára evezett, éppen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A reisz effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbúcsúzni odaliszkjaitól, s a kiaja Sztambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.
De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.
Korán reggel napfeljöttekor tizenhét jancsár állt meg a Bajazid-mecset előtt, élükön Halil Patrona.
Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Musszli állt, a félhodas zászlót emelve.
A népség helyet adott nekik, s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az egész kalán piacon végighangzott.
– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz, eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandzsahan ellenség földe ismét. És ez mind azalatt történik, míg a nagyvezér és a főmufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Sztambul utcáin, s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni, s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért, aki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat, és jöjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra!
A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra, s keresztülvitték a bezesztán boltozatos vásárpiacán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az állóvizet felkavarják, mindenféle nyugvó csoda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utcákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál anélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltűnésével, midőn valamely rázkódás a felszínre juttatja.
Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.
És most éppen a jancsár aga háza elé jutottak.
– Hasszán! – szólt rövid címzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. – Társainkat, azért mer zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket!
Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Boszporuszra, ott egy rossz csónakra ült, s a táborba menekült.
A jancsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára, s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy perc alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a kulkiaja üstjét, s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harcára.
– Nyissátok fel a börtönöket – ordítá Halil –, bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyújtogatók kezébe kanócot. Menjenek ölni, gyújtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.
És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztevők csordái rohantak elő az utcákra, és aki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá, s erővel ki nem húzta.
– Ne búsulj, muszafir! Fogj kardot, és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!
Halil ezalatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek, s ide zártak.
Kinyiták a kapukat, s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, akinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orcával járnak a nép között, akik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?
Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő lelkének tiszta bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.
Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű ablak a tetőn vet gyér világot.
– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! – suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé húzódva. Odalép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arcát. Szelíden elvonja kezeit arcáról, és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.
Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt, és nem nézett rá, csak arcát férje keblébe rejté, és zokogott.
– Ne sírj, ne sírj – hörgé Halil. – Akik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Allahra! És akik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, aki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! Ezt én mondom, Patrona Halil, kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!
Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:
– Ime, müzülmánok, ez az én nőm. Kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, aki férj: kegyelmezne-e annak, aki így bánna nejével?…
– Halál fejére! – ordítá a bőszült tömeg, s perc múlva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott. – Kinek a palotája ez? – kérdezé Halil a néptől.
– Damad Ibrahimé! – kiálták néhányan a tömeg közül.
– Kinek a palotája ez? – kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét.
Többen elérték a kérdést, s felkiáltának rá:
– A tied, Halil Patrona!
– Úgy van, a tied! – ordítá rá a tömeg, s azzal megrohanták a palotát, kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s felkeresve a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak arcra úrnőjük előtt, s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig tiszteletőröket állított.
Künn harci lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart egy megtört beteg nő gyönge lélegzete szítja…

VII. Tulipánbimbók és emberfők

Szeptember közepén nyíló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog. Amin a leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre sikerült a kapudán basának rájönni.
Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán, s rászedni a tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el virágozni?
Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, ami a Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott cédrusfák leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és növényélesztő, hogy ahol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve – égett és porrá tört fekete márvány, melyet csak a Holdhegyek (Aegyptus) között találni, hevertetett össze, amiből egy puha, porhanyó és mégis nedves melegágy támadt, s ebbe ültette el a kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva, s morzsánként hintve rá a földet.
Ekkor havat hozatott a Kaukázus hegy tetőiről, ahol az nyáron át is áll, egész hajókkal a Fekete-tengeren keresztül, s hóval takargatá be az elültetett tulipánokat, s ha az olvadt, ismét új havat tett rá; ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s amint azután augusztus végével egészen el hagyták rajta olvadni a havat, azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült ágyból sárgászöld csíráját.
A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt, melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városok és csatahelyekről volt elnevezve. Ekkor azonban a kapudán basának tengerre kelle szállani, hogy a hajóhadat vezényelje, s éppen a legérdekesebb ponton volt kénytelen odahagyni tulipánjait.
Éppen azon estén, midőn a szultán megérkezett Szkutariba, jött hozzá egyik kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli, Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyílni.
Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni kinyílásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egypár napig visszatartóztatná a hajóhadat.
Amit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a másnapra határozott pihenőnap megengedé a kapudán basának, hogy Csengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, ahol csoda tulipánjai nyílnak ősz kezdetén.
Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyílva.
A Belgrád halványsárga volt, világoszöld csíkokkal, és ami csíkok alul haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s amik felül világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.
A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdúlt haragos vörös szirmai, sárga szegéllyel, tán azon ezerötszáz velenceit képviselhették, akik ott elhullottak.
A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládészín, melyen zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át, és a rózsaszín májszínűbe, s minden csíkon ismét egy-egy világossárga vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a pirosak.
De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahán. A tibeti dalai láma kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.
A kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyörűség által. Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb tartomány, tán Aegyptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé, hogy hozzanak pompás kínai porcelánedényeket, mikbe e virágokat átültesse, saját kezeivel jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat meg találja sérteni.*
Amint éppen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá, s nem várja, hogy odaérjen, már messziről kiált felé:
– Uram, kelj fel gyorsan, mert Sztambul fellázadt.
– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! Nem látod, hogy majd, ráhágtál egyre?
– Óh, uram, a tulipán minden évben kivirul egyszer, de ha az emberre ráhágtak, jass Allah, nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók felfordítják ezalatt a várost!
A kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt virágot a porcelánedénybe, s körül megnyomogatá a földet, hogy ne inogjon benne.
– Mit beszélsz, fiam?
– A sztambuli nép fellázadt.
– Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők?
– Igen, uram, ezek mind fellázadtak.
– Majd mindjárt odamegyek és lecsendesítem.
– Óh, uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénnyel ott elolthatnád a meggyulladt várost. Ám te lássad.
A kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a csatornán keresztül vigyék azt Szkutariba, a szultán palotájába, ő maga pedig lovat nyergeltetett, s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve, belovagolt Sztambulba, ahol akkor éppen halált kiáltottak fejére.
Szemközt találkozott a kiajával, aki egy rongyos kétkerekű kibitkába bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez rákiáltott a kapudán basára, hogy be ne menjen Sztambulba, mert ott halál várakozik reá. A kapudán vállat vonított rá. Az minden fogalmán kívül esett, hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még biztatta a kiaját is, hogy térjen vissza, s megjelenésükkel állítsák vissza a rendet, amit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségiért meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele sebesen Szkutari felé.
A kapudán megígérte, hogy ő is nemsokára ott lesz, sőt minthogy a kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Sztambulon keresztül megy; hihetőleg hamarább odaér, mint amaz.
– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba – gondolá magában a kiaja, és elvágtatott. A kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.
Messziről szemébe tűnt a reisz effendi palotája, melynek oldalára nagy messziről olvasható betűkkel volt felírva:
„Halál a főmuftira!
Halál a nagyvezérre!
Halál a kapudán basára!
Halál a kiaja bégre!”
– Hm – gondolá magában a kapudán. Ezt bizonyosan valami szofta írhatta, mert a csizmadiák nem tudnak írni. Szép írása van, szeretném megfogadni teszkeredzsimnek.
Amint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az előtt összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török kürtöknek, amik minden sztambuli lázadásnál használtatni szoktak.
A kürtszóra összecsődült népnek ilyen szavakat hirdete a kikiáltó:
– Isztambul lakosai, igazhívő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil Patrona, jancsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli bíró nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhívő müzülmán zárja be boltját, tegye le kézi munkáját, és gyülekezzék a piacokra; akik pedig kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják boltjaikat, hanem nyitva tartsák, mert aki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánnyá fog tétetni. Akik pedig hitetlen gyaurok laknak Sztambulban, azok maradjanak házaikban békén, és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és Szulali Hasszán nevében.
A kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a kikiáltóhoz, s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy szintúgy döngött, s akkor dörgő szóval kiáltá az egybegyűlt néphez:
– Semmirekellő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó kecsegefogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő áfionevők, ti aspergyűjtögető, singgel mérő kupecek! Ti csomótaszigálók, ti ringy-rongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok, Abdi, kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely gyaur magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy, illendő káromkodásokkal, ahogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs mit enni-inni? Meguntátok a békét, s háború kellene? Háború, ugyebár? De ti magatok nem mennétek oda? Ti csak itthon szerettek hadakozni asszonyok és szüzek ellen, s ostromot futni nem várak, hanem boltok ellen? Takarodjatok haza, ahonnan eljöttetek, mert akit egy óra múlva az utcán találok, annak feje az igazság sátora* elé fog gördíttetni!
Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa, s a legsűrűbb néptömegen keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte, s a kapudán büszke önérzettel látta, mint bújnak az emberek előle házaikba, s tisztulnak el az utcákról és háztetőkről.
Ellenállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utcaszegletben megfútta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt népnek válogatott mondásokat, mely azokat mindenütt szétoszlatá.
Majd a bezesztánra jutott, ahol minden bolt be volt zárva.
– Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! – ordítá Abdi a csoportozó kereskedőkre. – Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert aki zárva hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel! A kalmárok megszeppenve engedelmeskedtek.
Innen lovagolt ki az Atmeidánra.*
Tömve dugva volt az egész húspiac népséggel; veszett ordítástól nem lehetett hallani a szót, amit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek, kit a szökőkút oszlopára felállítottak.
Azonban a kapudán által megfútt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az ordítást, s minden arcot arra fordított, ahol ő állt. Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:
– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltatok egy csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon? Hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak, s temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká, s ne tudnátok egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk, és takarodjatok haza, és egy kiáltás ne jöjjön utcáitokról, mert ha megmoccantok, Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Sztambult, és senki abban többet nem lakik, mint a kígyók és deneveérek és a ti elátkozott lelkeitek, kutyák!
És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebújtak előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott, majd tudott volna neki felelni.
Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi, s fölkeresé végre az Etmeidánt.
Most már nemcsak az első, hanem az ötödik jancsárezred bográcsa is fel volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport jancsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.
Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették észre, midőn hirtelen rájuk ordított:
– Letegyétek a fegyvereket!
Ijedten tekintének mind a kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki. Patrona itt sem volt jelen.
A piac közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen odalovagolt. A jancsárok csak néztek rá elbámulva.
Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli, s megelőzve a kapudánt, magához ragadja a lobogót.
Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá:
– Nyújtsd nekem e zászlót, fiam.
Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével inte, hogy „nem”.
– Nyújtsd e zászlót, jancsár! – szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.
Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül tekergeté.
– A zászlót add ide! – ordítá harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját rántotta ki.
Erre Muszli kopjás végét fordítva a zászlónak, mellyel a földbe volt tűzve, monda:
– Tisztellek, Abdi basa, és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném, ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb jössz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csúnyábbik végét.
E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak, s körülállták a vitéz Musszlit kardjaikat kivonva.
– Sajnállak benneteket, derék jancsárok.
– Mi is sajnálunk téged, dicső kapudán basa – monda Musszli.
A kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte mindenütt a tömeg, ahol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.
Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában, s keresztülnyargalt a városon anélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.
*
Künn a táborban ezalatt nagytanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a megmenekült kiaja és a jancsár aga rémszínekkel festettek le, a szultán összehívatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a sejkeket és a hodzsagiánokat part melletti palotájába.
Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.
A jó tanács drága volt itt.
A fővezér azt kívánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész hadsereget indítsák rögtön Tebriz felé, az ellenségre. Ha még Abdullah basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Sztambult magára, csináljanak a lázadók, amit akarnak, ha az ellenség meg lesz verve, akkor majd rájok kerül a sor.
A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Sztambultól, nehogy a lázadás szelleme átragadjon.
A kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s úgy csendesíteni le őket.
A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt tanácsolá.
Csakhogy a kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt kiaja béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kívánnák, a többit is odaengedi. S ez nagy különbség! A szultán a kiaja tanácsát találta legjobbnak.
E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a kapudán.
Mindenki bámulva tekinte rá. A kiaja előadása szerint ennek már ezer darabra kell tépve lenni.
Bejött ugyanazon hidegvérrel, mellyel az egész fellázadt városon keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem.
– Vajon hol maradhattak? Én azóta egész Sztambult megjártam.
Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek között.
Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme jár közöttük.
– Te Sztambulban voltál? – kérdé tőle végre a nagyvezér.
– Ez órában jövök onnan.
– Mi kívánsága van a népnek? – kérdé a padisah.
– Ehetnék és ihatnék.
– De vért ihatnék – suttogá a főmufti magában.
– És mi panasza van?
– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.
– Ilyen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi? Mint gondolod elcsendesíthetni e zajt?
– Nagyon egyszerű az. A sztambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök felesége, gyermeke van. Akik forralják őket, azok a táborbeli jancsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Sztambulban izgatják a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hívatni ezredenkint, s minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.
A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni?
– Én így tennék – szólt Abdi röviden, s aztán elhallgatott.
A szultán vevé fel a szót:
– Mielőtt megérkeztél volna, a kiaja bég tanácslatára elhatározók, miszerint a próféta zászlajával és a hercegekkel együtt visszamenjünk Sztambulba.
– Az is jó – szólt Abdi –, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tűzesd ki a próféta zászlaját a szeráj kapuja fölé, a főmufti és Ispirizáde nyissák meg az Aja Szófia és az Ahmedie mecseteket, s hívják imára a népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a lázadók megzabolázására siethessen. A kiaja bég gyűjtse össze a szerájt őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat, s tisztítsa ki általuk az utcákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől engedelmességre fogják őket tanítani.
Ahmed szultán megcsóválta fejét.
– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad éntőlem elmaradnotok. Velem fog jönni a nagyvezér, a főmufti, a kapudán basa és a kiaja.
És amíg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek közül a padisah.
E négy férfi neve volt az utcaszegletekre felírva. E négy férfi fejét kérte a nép és Halil Patrona.
Mit vétettek a népnek?… Ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… Ők okozták Gül-Bejáze szenvedéseit…
A vezérek meghajták fejeiket.
E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Odahozák azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé, hogy vigyék el Sztambulba a szultána asszekinek, jelentve, hogy ő is nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait, és könnyekkel szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.
A kapudán megcsókolá a szultán köntösét, s azután hátul maradt Ibrahimmal, Abdullahval és a kiajával, s nagy szelíden mosolyogva monda nekik:
– Abdullah, derék Ibrahim és te, kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez órán túl egy fületlen gombot.
Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét, s csüggedten sóhajta: – Szegény – szegény szultán!
Azzal követték Ahmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak bizonyosabbak, mint arról, hogy Ahmed mindnyájokat fel fogja áldozni, s azután maga is utánuk bukik.

Folytatás