Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VIII. Felfordult világ

Sztambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.
A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze, s onnan küldözék szét parancsaikat.
Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a hajó a szultánnal, a hercegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a parti kiöszk mellé, az ágyúk kapujánál.
Benn a szerájban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A városban körös-körül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét égtek az őrtüzek.
– Miért nem küldhetek egypár gránátot közéjök a tengerről! – sóhajta fel a kapudán. – Hogy elcsendesülnének mindjárt!
Amint a kizlár aga, Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes mosolygással dörzsölé kezeit, ami rút arcához s hasított ajkaihoz éppen nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kívánnak a zendülők, azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.
Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat egykori kegyetlen gazdája valami csíny miatt levágatta, mind oly félelmes előjelek voltak a jelenlevőkre.
Elhadzs Besir aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolc nagyvezért teremte, és ugyanannyit tett le hivatalából. Mint lehessen megtudni a zendülők kívánatát?
Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori sztambuli bírót, Szulali Hasszánt kerestetni fel, kinek nevét együtt hallá említtetni a kikiáltó által Halil Patronáéval a kapudán basa.
Szulalit nyári lakában találták, s az első hívásra megjelent a szerájban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok kívánatairól mitsem tud.
– Tehát vedd magad mellé a hasszeki agát, húsz bosztandzsival, s keressétek fel Halilt, és tudjátok meg, mit kíván! – ezt mondá a padisah.
– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán – szólt keserűen Abdi basa. – A lázadók kívánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra írva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a nagyvezért és a kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve, hanem öless meg elébb, és szájuk be lesz tömve. Jóllaknak velünk. Tudod, hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jóllakott.
A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit a kapudán beszélt, s a hasszeki agának parancsolá:
– Keresd fel Halil Patronát, és üdvözöld őt a padisah nevében.
„Üdvözöld Halil Patronát, a padisah nevében!” A szatócsot, a dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a sahok, kánok, dejek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte volna ezt három nap előtt?
– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kívánataik megadatnak, ha megígérik, hogy azután szét fognak oszlani.
A hasszeki aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utcákat elálló sűrű néptömeg között utat vertek maguknak a középmecsetig. Útközben csak kilenc bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy szerencsésen odaért a mecsetbe.
Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz kán, a zendülők vezére, Halil, és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte ülő szoftiknak, kikből teszkeredzsiket választott.
Midőn jelenték neki az őrt álló janicsárok, hogy a szultán hasszeki agája jött el, s vele szólani kíván, szárazon viszonza:
– Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor.
Kik voltak ez érdemesebb férfiak?
Az öreg Szulejmán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek padlásán elbújt. Halil most íratta számára a kinevezést, melyben őt reisz effendivé emeli.
Hail Patronán most is a közjancsár viselet volt, a kék dolimán, a térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján volt a fekete forgó kicserélve fehérrel, s oldalán függött a nagyvezér kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták a földig.
E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.
Szulejmán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette agának Halil.
Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak; Ibrahimot, egykori iskolamestert, a „bolondos” melléknévvel megtette Sztambul főbírájává, s amint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok közül, és monda:
Te fogsz lenni Anatoli fő országbírája.
Szulali meghajtá magát e kegy előtt.
– Köszönöm, Halil. Tégy belőlem, amit akarsz, hanem elébb halld a padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok: vajon te vagy-e az úr minden mozlimek felett vagy Ahmed szultán? Azért mondd meg nekem, mit kívántok a szultántól, és ha jogos és méltányos a kívánat, és ti megígéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg fog az adatni.
Halil Patrona felállt Szulali előtt, s szigorú, mozdulatlan arccal felelt:
– Kívánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak okozói, kívánjuk kiadatni. Ezek: a kul kiaja, a kapudán a mufti és a nagyvezér.
Szulali megcsóválta fejét.
– Sokat mondtál, Halil.
– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek, holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem holnapután.
Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik még mind együtt voltak.
Feszült figyelemmel várták Halil izenetét.
Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el.
– Megértém a lázadók kívánatát. Ők a kiaja bég kiadatását követelik.
A kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép.
– Oly régi hű szolgám volt – sóhajta Ahmed. – Ám lakjanak jól vele.
A kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé.
– Továbbá követelik… – szólt Szulali.
– Még többet is?
– Követelik a kapudán basát.
– Őt is! Legvitézebb bajnokomat – kiálta fel fájdalmasan Ahmed.
– Mashallah! – szólt vidáman a kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könnyezz érettem, padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve halok meg ott is. Vigyetek bennünket, bosztandzsik, ne remegjetek, fiúk! Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No, semmit se féljetek, majd megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a szultán!
Azzal kilépett a teremből, elöl menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.
– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit – monda Szulali.
A szultán ijedten kelt föl helyéből.
– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, akitől választ kértél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, s melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza, Szulali, és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kívánja e két ősz szakállt a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s száműzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a kapudánért és a kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.
Szulali újra felkereste Halilt. A kapudánt és a kiaját elő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.
Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édes vizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni, s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakálla felől.
– A nagyvezérnek meg kell halni – válaszolt. – Abdullah ám éljen, és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)
Szulali visszatért a szerájba.
Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kívánja.
Ahmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra dívánjáról, s kirántá kardját.
– Ide hát veletek, vitéz lázadók! Akiknek szolgáim fejei kellenek, jöjjön értök, és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szeráj kapuja fölé. Aki igazhívő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utcára, hirdessék, hogy a szeráj veszélyben van, s kinek Allah orcája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat, és védni fogom a szeráj kapuit.
A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek írva a történetkönyvébe.
A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé, s ottmaradt az korán reggelig.
Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Szófia templomon túl nem bírtak vergődni, s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.
A zöld zászló magányosan lengett a szeráj előtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.
A zöld zászló kitűzése a szeráj kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyúlni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét, és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére, és átok volna azon az ozmán férfin, aki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.
Ezt tudva fog rémes nagyságában feltűnni azon ijedtség, mely a szerájban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harminc piaszter felpénzt ígértek minden katonának, ki a zászló alá siet, a két piaszterel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de amennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.
Estefelé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbíró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Ahmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? Gyülekeznek-e a szent zászló alá? S a hideg veríték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a múlt éjszakán, s Szkutari felé egy őrtűz sem látszik, amiből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Sztambulba, s a zendülőkkel közös ügyet kötött.
Ahmed maga is felment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról, s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a kiaját és a kapudánt, ha nem alszanak-e. Csak a kapudán tudott aludni, a kiaját láz törte, s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.
– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? Még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe, s ne gondolj reánk. A zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre alunnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…
Ahmed megfogadta a kapudán szavát, s hajnal felé eltűnt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből.
A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent.
Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a maftiért Szulali effendi és Ispirizáde, s meghívák magukkal a reggeli imára.
Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könnyekre fakadt, és zokogva szólt hozzájuk:
– Íme, idehoztam ősz szakállomat, és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokalljátok azon néhány napot, melyet Allah még életemhez adott, íme, vegyétek el.
Erre mind felálltak az ulemák, s kezeiket fölemelve kiálták:
– Allah őrizzen meg tégedet ettől!
Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, ahol már a nagyvezér várt reájok, nemsokára jött a kiaja és a kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai bíró, Musztafa effendi és a Szegbán basa.
– Holt embert láttok magatok előtt – szólt a nagyvezér, Damad Ibrahim az érkező főurakhoz. – Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem lehetett másképp. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.
– Régen mondtam ezt – szólt a kapudán basa. – Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlóját, hanem megölni bennünket rögtön.
– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába – szólt a nagyvezér társaihoz –, én is nemsokára követlek benneteket, de meg kell várnom, míg a kizlár aga jön, és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.
A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást, s a bosztandzsik által elvezettetének.
Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból új muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai bírót választák, s fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.*
Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a kizlár agától, és vigyék át Halil Patronának.
Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.
Ahmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyíló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.
A négy tulipán olyan szépen nyílik most is.
Aldzsalisz átöleli a szultán nyakát, s homlokát megcsókolja, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.
Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a kizlár aga előtte áll, s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.
– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláírásával.
– Mi kell nekik? – kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.
– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak.
– Legyen meg nekik.
– Azonkívül kérik a kiaja bég kiadatását.
A szultán levágott egy tulipánt a késsel, s odanyújtá azt a kizlár agának.
– Nesze.
Az bámulva vette el a tulipánt, és folytatá.
– Továbbá a kapudán basát.
A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.
– Ím, fogad.
– Kérik a főmufti száműzetését.
A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt, és odaveté.
– Ezt is.
– És a nagyvezért.
Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Ahmed, s azután eltakarta arcát.
– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.
Azzal odanyújtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve, s a kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyta Ahmedet ismét.
A nagyvezér a szeráj kertjében sétált alá s fel. A kizlár aga idejött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szulejmán, az általa tett reisz effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláírt okiratot, átnyújtá azt neki.
Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyújtá azt ismét, és levonta ujjáról az ország pecsétjét, s átadta a kizlár agának.
– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, aki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.
Azzal széttekintve a nagyvezér, hogy kivel kísértesse magát odáig, midőn hirtelen odaugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény), s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.
A legénynek éppen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.
– Honnan ismersz te engem? – kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.
– Együtt harcoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.
– Mi neved?
– Manoli.
– Nem emlékezem reád.
– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból, s ápoltál, midőn sebesült voltam.
– Tehát ezért kísérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.
Mindezt azalatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, ahova Manoli bement a nagyvezérrel.
A kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, míg Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.
– Holnap holttestét fogjátok látni – mondá a kizlár aga a reisz effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.
– Inkább élve kapnánk meg őket – szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.
Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit szabadon bocsáthatják.
Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hívaték a nagyúr elé.
Ahmedet egész éjjel nyugtalanítá a kizlár aga a reisz effendi azon mondásával: „Inkább élve kapnánk meg őket!”
– Nem, nem – mondá a szultán –, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönnyezve.
– Úgy siettesd halálukat, uram, nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.
– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket. Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.
Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a kizlár aga a szultán előtt.
– Uram, itt a reggel.
– Hívasd a muftit és Szulalit.
Azok megjelentek.
– Vigyétek meg a halált azoknak, akik rá vannak szánva – szólt Ahmed.
Mindkettő térdre esett előtte.
– Miért e sietség, uram? – könyörge lábait csókolva a vén ulema.
– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.
– Úgy van – bizonyítá Elhadzs Besir, a kizlár aga –, a kiöszk előtti tér tele van már lázadókkal.
A szultán összeborzadt.
– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.
– Óh, uram – könyörge Szulali –, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Szófia imámjával lemehessek, megnézni, vajon valóban tele van-e az utca lázadókkal?
A szultán inte, hogy menjenek.
Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szeráj kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők, s körülkerülték a szerájt.
A szultán ezalatt a perceket számlálta, és nyugtalan volt, hogy mégsem jönnek.
– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő utat és vissza – monda a kizlár aga. – Bizonyosan a zendülők kezébe estek, s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.
A szultán kétségbe volt esve.
– Siess, siess – kiáltá a kizlár agának, s maga futott, menekült a belső szobáiba.
Tíz perc múlva visszaérkezett az imám, és Szulali, s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, aki a szerájt fenyegetné.
A kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénnyel beterítve. A gyékényt felemelé előttük, s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a kiaját, a kapudánt és a nagyvezért.
*
A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölébe, s andalogva ringatózik annak ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Sztambulnak s az ozmán birodalomnak ura e percben.
Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anatoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni.
Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, el mondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, amik történtek vele a szerájban, a kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyűlöletet?
A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.
De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.
Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén.
– Ki ez?
Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.
A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.
– Hát ez kicsoda?
– Ez a kiaja bég – nyögé a hölgy iszonyodva.
Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil, s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.
– Hát ez kicsoda? – kérdé Halil.
Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.
– Nem ismerem ezt.
– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arcvonásait? Ez Damud Ibrahim, a nagyvezér.
Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére, s azután sietett mondani:
– Valóban az, Damad Ibrahim. Igen, igen, senki sem más. A halál tette ismeretlenné arcát.
– Mondám neked, hogy aki szíveddel játszának, játszani fogsz az ő fejeikkel; kell-e még több?
– Óh, nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket látni.
– Tehát takard be őket virággal, s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.
– Engedd őket eltemetni, Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anatoliba, ahol senki sem tudna rólunk semmit.
– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bír lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?
– Óh, Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő, s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied.
Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kívánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terebélyes rozmarinbokor alá.
Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, ahol a szultántól jött követek várnak válaszára.
Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig, s ne legyen kénytelen az utcákon tolongó nép közt keresztülvergődni, a csatornához sietett, s a legelső kaikba beült, s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.
Útközben a hajós arcára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.
– Jó öreg – szólt Halil –, hogy hívnak téged?
– Manoli a nevem, kegyelmes úr.
– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjancsár vagyok.
– Óh, én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, akit Allah éltessen soká.
– Te is oly ismerősnek látszol előttem. Éppen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.
– Sokszor hallottam ezt, uram.
A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.
Halil sokáig nézett az öreg arcára.
– Manoli!
– Parancsolj, uram.
– Látod felkelni a napot ott a hegyek mögött?
– Igen, uram.
– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy, és több napfelkölte téged itt ne találjon.
A hajós meghajtá magát keresztbe tett karokkal, és eltávozott csónakával.
Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.
A szultán küldöttei vártak reá. Sejk Szulejmán lépett elé.
– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők.
– Kik voltak azok? – kérdé Halil sötéten.
– A kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra.
– És a másik?
– A kapudán basáé, ezt kitevék a khór-khóri szökőkút elé.
– És a harmadik?
– Damad Ibrahim a nagyvezéré; az kivetteték a szeráj előtti piacra, éppen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett. Halil Patrona éles tekintettel nézett a sejk arcába, és hidegen viszonza:
– Tehát tudd meg azt, sejk Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított, s aki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött, és nem fogja senki tudni, hová lett. Ezt mondd meg otthon azoknak, akik küldtek.

IX. Lemenő és felkelő nap

Az áldozatok holttestei már az utcákon hevertek.
Ahmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arca szomorú volt, és levert.
Mielőtt idejött volna, sorra csókolá gyermekeit, és midőn tízéves fiára, Bajazidra került a sor, s látá, hogy az könnyezik, azt kérdezte, mi baja, a gyermek így felelt: „Atyám, jó dolguk van azoknak, akik teneked ellenségeid, és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek. Mi sors vár akkor mireánk, akik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arcát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét. Özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted. – Hogy titeket mentselek meg – rebegé Ahmed, keblére ölelve őket. – Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket”.
Ezen szavak visszhangzottak Ahmed lelkében örökké. Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördívánokat, szemközt ült vele Ispirizáde, a főimám. Emellett állt Szulali.
– Íme, az áldozatok vére kifolyt – szólt Ahmed bús, ingatag hangon. – Leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?
Folyvást visszhangzott lelkében fiának mondása:
„Jó dolguk van azoknak, akik teneked ellenségeid, és szomorú azoké, akik tégedet szeretnek.”
Senki sem felelt szavaira.
– Feleljetek. Mit mondotok reá?
Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, aki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.
– Beszéljetek tehát. Én nem azért hívattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem hogy adjatok választ.
Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a fáraók sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.
– Csodálatos ez – szólt Ahmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott, és senki sem válaszolt neki. – Megnémultatok-e?
Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.
– Ahmed!
Ez volt a rövid megszólítás, mellyel a szultánt illeté.
– Halil Patrona kívánsága az, hogy lépj le a trónról, és add át azt Mahmud szultánnak…
Ahmed felegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben, s a rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisaht trónja lépcsőjén állani, amint kinyújtott kezét az imám felé tartá, és szemeit rászegezte, és ajka nyitva volt, és egy hang sem jött ki rajta.
És sokáig állt így a trónon, kinyújtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy akik látták, az iszonyattól rendültek össze, és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait, s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kívánatának szavakat adjanak, és olvassanak szívében, és teljesítsék azt, amit ő elmondani nem bír.
Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé, és sokan odacsúsztak lábaihoz, és azt könnyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:
– Óh, uram, bocsáss meg nékünk! – Egy órával előbb egyhangúlag határozták el, hogy Ahmednek le kell köszönni, és most egyhangúlag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.
A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak, s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszállt a lépcsőkön. Midőn lenn volt a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:
– Én megszűntem uralkodni. Jöjjön utánam, aki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozmán birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek, s vigye meg Halilhoz e kívánatomat.
Újabb mély hallgatás követte Ahmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket, s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.
– Gyermekeim halálát is kívánják talán? Vagy egyitek sem mer odamenni, hogy velök beszéljen?
Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, aki végre megszólalt.
– Óh, uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sívó számum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?
Ahmed sötéten, csüggedten tekinte széjjel az ulemákon, arcán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.
Szulali megszánta a szultánt.
– Én el fogok hozzájuk menni – monda biztatólag. – Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, amit kívántál.
Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást.
Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.
Szulali odalépett hozzá, s átadta a szultán izenetét.
De nem úgy adta azt át, ahogy Ahmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Ahmed tevé, hanem szigorúan, merészen, ahogy Ahmednek kellett volna tennie.
– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani – szólt az egybegyűlt népfőnököknek. – Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kímélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerájt minden benne levőkkel együtt a levegőbe röpítendi.
A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Ahmed szívében fogamzott. Az ő szelíd lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta, és mosolygott.
Ekkor a főimám arcra borula előtte, s alázatos hangon szólt hozzá:
– Ne halljad társam szavait, Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.
Halil összeráncolta szemöldeit, és haragosan kiálta rá:
– Kelj fel, ulema, és ne borulja porba a szultán nevében énelőttem. Akik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, aki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szeráj pincéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a sejk ul-izlám s a próféta utódainak virága elvesszen. Én, íme, esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Ahmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és aki ellenük felemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Ahmed felett.
Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Szófia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére.
Ahmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.
Szulali ragyogó arccal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.
– Élj sokáig, uram, s legyen szívednek gyönyörűsége gyermekeidben.
Ahmed hálateljes arccal tekinte fel, és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.
Gyermekei átölelték, örömkönnyekkel szemeikben, s Ahmed nem feledé el kezét nyújtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.
Ekkor elküldé Ahmed a kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt „a fehér herceg”, arcának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.
Fél óra múlva Elhadzs Besir kíséretében előjött Mahmud herceg, II. Musztafa fia, kinek atyja éppen így szállt le a trónról Ahmed előtt, mint most Ahmed őelőtte.
A szultán felkelt, és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.
– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.
Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt, s annak tiszteletreméltó kezét megfogva, megcsókolá.
Ekkor fiainak inte Ahmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.
Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Ahmed, elvezette őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tűzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.
– Uralkodjál, és légy boldog. Akiket szeretsz, szeressenek, akiket gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.
Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket sohasem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mindazokat, mik előtte kedvesek voltak.
A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a szilihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a kizlár agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána asszekit, és kérje meg, hogy gondoljon reá, és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…
Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Musztafával; éppen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Ahmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla, s csak az történik meg vele utódáért, ami megtörtént érte elődével.
Mahmud szultán előtt pedig arcra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.
Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet-fejet hajtott az új szultán előtt, a fő-fő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői, és hátra volt Halil Patrona.
Rögtön írott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Ahmed szultán lelépett, s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerájban hódolatukat bemutatni.
A hold régen fenn volt már az égen, s keresztülsütött a szeráj színes ablakain, midőn a főurak eltávozának, s Mahmud egyedül maradt.
Csupán a kizlár aga várt reá, sötét fekete arcával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.
Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.
És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyílnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.
Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, akik a belépő ifjú szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arca volt a szép Aldzsalisznak, aki szultána asszeki, kedvencnő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb, és a legmagasabb esett legalól.
Annyi mosolygó arc közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, akit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.
…Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, amit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett.
Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana, s hideg kezével érintené meleg kebelét.
Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a „feledség szobáinak” hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik…
*
Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a sejkek a szerájban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.
Amióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szeráj pincéi lőporral vannak megtöltve, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: „nem megyünk!”
Hallani sem akart senki a szerájban megjelenésről.
– Ez csak kelepce – monda a bölcs reisz effendi –, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.
– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra – szólt gúnyosan Orli, ki szofta létére nem restellt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.
Végre a „bolondos” Ibrahim adott tanácsot.
– Legjobb lesz így: válasszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyújtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak, s úgy küldjük be a szerájba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.
Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.
Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozottá vált, akkor felállt, és monda:
– Én magam fogok a szerájba menni.
Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.
Musszli összecsapta kezeit.
– Halil! Álmodol-e, vagy félrebeszélsz? Ezeregyéjszakai tündérhercegnek képzeled-e magadat, aki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot, s közelebb akarsz hozzá jutni?
– Nem a ti gondotok, amit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni?
– De gondold meg, Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod, s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a candiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett rézasperért, mint hogy belépj a szerájba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a levegő, még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.
– Megölhetnek! – kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve, s bátran előre lépve. – Megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de amidőn azt fogják írni a krónikákba, hogy Sztambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják írni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, aki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem, midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.
– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer, s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, amely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, ahol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva, s csak egy akkora szikra kell hozzá, amekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé, és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, pajzzsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?
– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.
– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, aki magát nyársra húzta és megsütötte.
– Azt nem fogják tenni – monda Halil leoldva kardját, mit a szerájba nem volt szabad bevinni, s átadva azt Musszlinak. – Viseld gondját, míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.
– Tehát csakugyan mégy? – kérdé Musszli. – No, ha elmégy, akkor én is megyek.
És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkísérték őt egész a szerájig, oda be ugyan nem mentek, hanem legalább körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szeráj kapuján.
Egyedül, fegyvertelenül, kíséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbe vetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.
A kihallgatási terembe érve, ott két kapu agaszi karon fogá, s úgy vezették be a kupolyterembe, ahol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.
Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon cifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszínű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngybokrétákkal. Az emelvényen álló szófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkét felől alacsony, gömbölyű íróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drágakövekkel kirakott tárca és smaragd s rubintól ragyogó íróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany és cinóber és ultramarin talik írással készült sorokat mutatva, és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhímzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolc ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velencei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.
Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, ki-ki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért gömbölyű, vagy piramis alakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.
De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisahról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngyesővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult, aki ránézett, mielőtt orcáját láthatta volna.*
Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.
E terembe lépett Halil.
A két vezető itt elbocsátá karjait, és Halil egyedül járult a padisah elé.
Arca semmivel sem volt haloványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.
Viselete most is az volt, ami eddig. Egyszerű jancsárköntös, hasított ujjú kék dolimán, minden cifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka.
Amíg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ülő főurakon, és nem talált egyet is közülük, akinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy percig, mintha ércből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arcra boruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.
– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)
És ekkor összetevé mellén kezeit, és leborult a trón előtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.
Mahmud leszállt hozzá, és saját kezével emelte fel őt.
– Szólj, mit tehetek érted? – kérdé tőle leereszkedéssel.
– Amit kívántam, az már teljesült – szólt Halil, és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetíró. – Kívánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: ím, ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatoknak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.
Mahmud indulatosan szakasztá félbe.
– Én pedig esküszöm teneked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kívánj jutalmat, és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.
Halil néhány percig gondolkozott, s szemei ezalatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arcain. Mindenki azt hívé, hogy áldozatot keres közöttük, akinek hivatalát magának kívánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arcán, s még egyszer sorba nézte őket, és azután szólt:
– Uram, dicső padisah! Minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, akié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, amiből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezeidben legyen a nép, s ne e gazdag uzsorásokéban itt!
És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.
Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szeráj körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a bennlevők, és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, akiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.
A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szeráj minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kívánatára.
Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szeráj falait, tanúsította a hatást, amit az izenet gerjeszte.
– És most állj hadsereged élére – szólt Halil –, s kövesd néped hívását az Ejub-mecsethez, ahol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.
A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra múlva az Ejub-mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.
A nép örömriadallal tódult a mecset felé, s sűrűen elfoglalta az utcákat és a háztetőket mind, melyek a szeráj és a mecset között vagynak; a Boszporusz ágyúi dörögve hirdeték a távol hegyeknek Sztambul örömét, s egy óra múlva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utcáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről, s virágokat hányt útjára. Mögötte a délceg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, ahogy közjancsárok szoktak járni.
És a háztetőkön álló nép éppoly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.
Az utósó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub-mecsetbe megérkezett.
Az Aja Szófia-mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kívánta magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa, és Halil beleegyezett. Amióta a szerájban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, ahogy Halil Patrona kívánja.
Ispirizáde már fenn állt a magas szószéken, midőn Mahmud kíséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.
A főpap arca dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé, és háromszor kiáltá Allah nevét. És amidőn harmadszor kiáltá az istent, egyszerre megnémultak ajkai, néhány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.
– Az Ahmed néma átka! – súgá körös-körül az elszörnyedt népség.*

X. A halvet-ünnep

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyence lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.
Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze vagy szerencséje emelhet a legmagasb polcra; akárhány fővezér és kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőműves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.
Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e másképp? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: „Uralkodjál szíveken és országokon!”; nem a szívet választaná-e más is?
A szép szultána asszeki kívánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, halvet-ünnepet rendelt a szultán.
Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utcán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.
Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap halvet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utcákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kíváncsiság. Az utcákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, aki házában nem tud maradni; ugyan ez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.
A halvet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor sohasem szabad az utcán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utcákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva, mikben szörbetet, violaléből, nádmézből és citromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszú szőlő nedvet, másutt cukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, ami asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak, és az árulók is mind asszonyok.
Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utca, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, citerázva megy végig az utcán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s aki látná őket így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: „Miért nem vagyok száz! Miért nincsen ezer szívem?”
Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfél ezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délceg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny, fedi, melyen még a telt karok hószíne is keresztül látszik. Úgy ül délceg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintése hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Sztambulban, kinek joga van azt mondani: „Én férjem neje vagyok!”
A tündéri csoport előtt és mellette kétfelől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kíváncsi férfi?
Táncolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Sztambul főutcáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elöl száguldó eunuchok valami kíváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utcán, s táncolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.
Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbbrendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsert árulnak számukra, s a piac közepén leterített kerek szőnyegen táncolnak az utcai bajadérek, kiket egykor Ahmed szultán összefogatott, s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadítá ki ismét.
Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon érc kösöntyűk, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a táncok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchánsnők lelkesülése is szende művészet.
Egyszerre egyike az utcai táncosnőknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő táncaik közepett.
– Nézzétek! Ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.
– Gül-Bejáze! – hangzik egyszerre mindenfelől. A bajadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s felemelik őt karjaikra, vállaikra, s úgy mutatják fel a piacon egybegyűlt asszonyoknak.
– Ez itt Halil Patrona neje! – terjed el rögtön a futó hír, a népség közt táncoló bajadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelíd volt, és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert őérte törte fel a börtönt Halil Patrona, s megszabadítá őket.
Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni, ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utcáról utcára viszik őt magukkal, s amerre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, akit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy. Azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, aki leghatalmasabb ember az országban, s kinek neje legszelídebb hölgy az ég alatt.
Egyszerre, amint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfél ezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bajadérek vezetnek.
– Helyet a szultánnőnek! – kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre. – Utat a szultána kíséretének!
E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri, s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.
– Csináljatok utat a szultána előtt! – kiált a menetet vezető khadun-kiet-kuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.
E szóra előlép a bajadérek legmerészebbike.
– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese előtt, akinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.
S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a khadun-kiet-kuda orra előtt.
Néhány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát felemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utcát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.
Ah! Nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt menádok leverték, földre gázolták az ellenállókat, s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.
A kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arccal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy perc alatt mártírhalála volt, azt széttépték, ízenkint szaggatták széjjel, s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs Besir rá akarta bírni a szultánát, hogy forduljanak vissza, s iparkodjanak a szerájt elérni.
Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.
– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.
Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, ahol a legdühödtebb menádok álltak, s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egypárt lerántottak paripájáról, letépték ruháit, s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arccal hátrafelé.
A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.
– Kicsoda azon vakmerő, aki engemet fel mer tartóztatni? – kiálta csengő, átható szózattal.
A bajadérek egyike odaállt eléje, s egyik kezét csipejére téve, másikkal Gül-Bejázéra mutatott.
– Íme, lássad! Gül-Bejáze az, aki téged megállít, és kényszerít, hogy neki utat engedj.
Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon odahoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arca előtt. Mind nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchánsnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.
– Utcák söpredéke! – kiáltá Aldzsalisz indulatosan. – Melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kívánjátok, miképp a szultána asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?
– E nő elébbvaló, mint te vagy – felelt a bajadér.
– Előbbvaló, mint én? – szólt Aldzsalisz elbámulva. – Miért elébbvaló?
– Mert szebb, mint te vagy!
Aldzsalisz arca haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázéé fehér lett, mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb!
– És hatalmasabb, mint te vagy – tetézte a bőszült bajadér a gyalázatot –, mert ő Halil Patrona neje.
Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé, és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könnyeket facsart ki szemeiből, s csak e könnyek után bírta rebegni:
– Ez Ahmed átka!
Midőn könnyeket láttak a szultána szemeiben, egy percre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá: – Aldzsalisz szultána.
– Hah! Férfi! Férfi! – ordítá egyszerre az egész tömeg felbőszülten, s egyszerre odatekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:
– Ahmed, Ahmed!
Csak Aldzsalisz nem bírta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, amint odatekinte.
Ahmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, azon Ahmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálcát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő ujjaiban; kinek elég ujjával mutatni arra, akit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehel valakire, bárminő távol legyen az, összeesik és meghal, és senki nem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy akire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.
Ispirizádé halála óta jobban félt tőle a nép, mint amíg a trónon ült.
Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.
És Ahmed kinyújtá kezét Aldzsalisz felé; akik a szultána körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.
– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! – hallatszék Ahmed reszkető szava. – Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arcodat, mert ő férjének hű társa.
Ezt mondva eltávozott az ablaktól Ahmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzúdult ismét, s most már nem arra kényszerítik a szultána kíséretét, hogy Gül-Bejáze előtt utat nyissanak, hanem hogy ők is kísérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.
Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerájba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.
Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt?
– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könnyeim folynak?
Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét, s mosolyogva monda:
– Óh, Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?

XI. Látások a jövendőbe

Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az Aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.
Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit orcájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva cifra betűk. Gül-Bejáze nem ismeri ezt az írást, ránézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa- és liliomfüzéreket s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arcára.
– Minő könyv az, melyet olvassz? – kérdi tőle Gül-Bejáze.
– Tündérregék, bűvös mondák – felel Patrona.
– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?
– Úgy van. Ebből.
– Elmondod majd, amit mostan is olvastál?
– Ha fölébredsz – szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arcára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben. Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?
Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.
E könyv a „Takimi Vekai”.
Ah, ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai, mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a könny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a „jövendőmondás könyve”, melyet harmadfél század előtt megírt Szid-Ahmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről színre látni.*
A pompás virágokkal rajzolt, arany hímmel festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:
„Takimi Vekai.” (A jövendők lapja.)
„Huszonnyolcadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Ahmed-Ben Musztafa, a szkutari Kazajek-naibja (helytartó) és hodzsa efterdár (palotai írnok), miután az abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, felmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Sztambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.
És íme, megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint amit ő parancsol látnom és hallanom.
És én leírtam azokat, amiket a próféta nekem mondott.
A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Csiragán piacon, látják a félholdat leütve, s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhívőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számláják a napokat, és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…
De Allah az isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az isten!
És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a bastopodzsik (tüzérkapitányok) meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.
És a padisah uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.*
De támad, ím, sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velencések, mint a perzsák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre, szilihdár aga, recsinbtár aga (a szultán kard-és kengyeltartói), tegyétek kötelességeiteket. Ti ferikek (vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jönnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűk sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabagó, a lestiszk, a terebint és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak ujjal mutogatják Sztambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kardot az ozmanlik ellen, és harcolni fognak, mint hősök!… Ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.
Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyegetőzve, de a díván azt mondja nekik: „olmaz!” Ez nem lehet. Az anatoli fanár és a rumili fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.
Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Sztambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! Jaj nekünk! Örökké győzhetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkígyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolc kapun a héthalom városába.
Íme, ezt fedezte fel énelőttem a próféta, az El-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.
Allah adjon üdvöt a világok urainak!”
…Ezt mondja a Takimi Vekai.
Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik, és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne cáfolni, ha erős kézzel a futó sors kerekébe lehetne kapni, s megállítani azt, és elfordítani másfelé, hogy ami a nap és hold teremtése óta a tóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.
Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, mellyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti, és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?
Az éj lassankint leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a müezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.
„Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rászul Allah!”
(Az isten felséges! Az isten hatalmas! Egy az isten és Mohammed az ő követje.)
S néhány perc múlva kiáltá ismét:
„Jöjjetek el népek az istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jöjjetek el a boldogságnak hajlékába.”*
Gül-Bejáze felébredt. Halil megmosá kezeit, s arcát a mehráb* felé fordítva, elkezde imádkozni.
De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arccal, szívében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon isten nem is él, akihez ő imádkozik, hanem amint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszüntetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon, s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal bement, felkereste Gül-Bejázét, s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott.
Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mindazokat, kikhez bizalma volt.
Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krími tatár fejedelmi család tagja, Musszli, az öreg Vunli, Mohammed dervis és Szulali.
Szulali írta, amiket Halil mondott.
– Müzülmánok! Tegnap az abdesztán előtt olvasék egy könyvet, amelynek neve a Takimi Vekai.
– Jash Allah! – kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.
– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön, és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengettyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhívők fejeivel a gyaurok fognak tekézni, és sírjaik tetejébe házakat építenek.
– Mash Allah! Legyen meg az isten akaratja – szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon –, akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hiacintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyet a tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhívő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem fogynak, meg nem asznak, el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhívőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szüzek, kiknek arcán soha ránc nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.
Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.
– Mind szép az, és mind való, amiket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megítéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől, s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: „Dáme Allah hu te ále Remaéti” (Isten legyen neki örökké kegyelmes), odajő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monker és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy tölténk be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És amidőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg az igaz hitet, a hazát a hitlenek ellen, mit fogunk felelni akkor? Boldogok, akik így felelhetnek: „Én megtettem mindent, ami rám bízatott”; az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végítéletet; de akik azt felelik: „Én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni, és nem tevém azt”; annak testét vasvesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az ítéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felírva az emberek homlokára e szót „Múmem” (hívő) vagy „Gyaur” (hitlen), midőn eljön az Aldallaja (Antikrisztus), s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből, s megöli Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hívőit, és kiisszák a folyók vizeit, s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat, és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arcokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint a kristály és minden gondolat meglátszik szíveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az ércszózat: „Láttátok-e a romlást, és segítettetek-e rajta?”; mit használand akkor elmondanod, ősz Vunli, és ti, többiek, hogy sohasem mulasztottátok el az abdesztán, güfül és tüharet mosódásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a ramazán böjtöt és a bejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a zakátot (törvény parancsolta alamizsnát) és a szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a mekkai kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dzsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? Mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de aki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk, és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirát hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhívő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhívők bűnhődnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálványimádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet, és szíveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht, és templomait meg hagytuk fertőztetni!
E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a mozlem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájok, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, mellyel Halil Patrona megkötözé szíveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:
– Parancsolj velünk, és mi tenni fogunk.
Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz
– Jaj minekünk, ha azt hisszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hisszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. Amíg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől, és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti fel fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? Midőn a halvet-ünnep estéjén egy sejk, egy utóda a próféta családjának, egy sejk, aki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utcán, ily szavakat mondott a bortól ittas hodzsagiánok (palotaurak) előtt: „Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondjam: nincsen Allah!”*
Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel, s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.
– Ki volt ez átkozott? – kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.
– Ez volt Uzun Abdi, jancsár aga – felelt Patrona –, ő mondta ezt, és a többiek nevettek rajta.
– Legyenek átkozottak valamennyien!
– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyencei, a kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága Szodoma és Gomorra sorsát hívja fel Sztambulra; ezekből lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyencre jutnak, s őt is úgy megrontják, mint az elébbit; és amíg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Sztambul falai közt, mint imádság, azért ha Sztambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják felemészteni Sztambult.
– A szultánhoz menendünk érte – szólt Mohammed dervis.
– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; aki csak egy fejel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, akik legalul vannak. Le a polcról, pénzen vett vajdák, kámok, basák, kik pénzért meg­ vettétek az ország egy részét, s pénzért eladjátok azt újra. Jöjjenek ismeretlen harcos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Sztambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyak és tallérok forognak a piacon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd, és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh, amióta baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy arannyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban célba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Irjatok egy hosszú lajstromot, s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra, s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, amennyire szüksége van.
Az összegyűltek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A kapudán helyére Dzsanüm hodzsát, a belügyminiszter helyébe Musztafa béget, a jancsár aga helyébe Musszlit tették, a mostani bírákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva hercegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték, s a Krím kánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.
Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért. És különös! Amint Halil megszorítá a kám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban. Mit jelent ez?
Ekkor eléje állt Musszli.
– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerájban, most engedd nekem azt a dicsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a díván elé. Lám, a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.
Halil Patrona érzékenyen nyújtá kezét a jancsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, ami belőle szól, hanem azért akar őhelyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.
Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind őreá, s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halilnak nem lehetett azt tőle megtagadni.
Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel előállni egyszerre nagyon kockáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen, s ha az első kérést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.
Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, ami nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.
Eleinte éppen semmit sem akart hallani Kabakulak, mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, amit mondok, majd elmegyek a szultánhoz, s elmondom annak, erre egy kissé megnyíltak a fülei, s kegyesebb lett, és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?
Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.
– Azt parancsolja neked Halil Patrona! – kiálta Kabakulak fülébe.
A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e, vagy annak értelmétől?
– Nono, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?
– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm hodzsát nevezd ki kapudán basának.
– Jól van, jól van, fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, hazamehetsz.
– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.
– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.
– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán.
– Hát minek neked ez a Dzsihán?
– Oláh fejedelemnek.
– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?
Musszli janicsár agának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.
– Csak te ne bánts engem, Kabakulak, amíg érdemesebb emberekről van szó. Kívánjuk a Krím fejedelmét levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.
– Majd megküldjük Mengligirájnak a felmentést.
– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.
Musszli olyan mozdulatokkal kísérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.
– Van-e még valami bajod? – kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kívánatokat.
– Van hát! – szólt ez, s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a rábízott lajstromot, s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.
A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett reájok.
Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.
– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.
Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.
Musszli odament hozzá, és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:
– Janakit mondtam.
– Úgy! Hallom, hallom. Azt kívánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürü- és marhahússal. Meglesz, megkapja.
– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! – monda lassan Musszli. – Nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.
Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kívánságot, s komolyan felelt:
– Nem tudod, mit kívánsz; a padisah éppen négy nap előtt adá e hivatalt Ghyka hercegnek, aki igen bölcs és előkelő ember, s szavát nem másíthatja meg.
– Bölcs és előkelő ember? – szólt csodálkozva Musszli. – Mit értsek én ez alatt? „Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?”*
– A szultán cselekvé, s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.
– No, hát eredj a szultánhoz, s másítsa meg, amit tett ő maga, különben tégy, ami tetszik, „csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd”.*
Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit nem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bízott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?
– Úgy, igaz! Eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.
– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Sztambult kirabolhassátok.
– Nagyon rosszul beszélsz, Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbújniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn éppen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kívánkozni a mennyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil.
– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.
– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!
– Itt fogsz várni?
– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te, s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a szőnyegen.
Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, aki innen meg nem mozdul, amíg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egypár csauszt, s a fickónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani, s csak azután lehetett ellenük fordulni.
A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén eléterjeszté a szultánnak Halil Patrona követeléseit.
Mahmud mindent helybenhagyott.
Már egy óra múlva kezében voltak Musszlinak a kívánt kinevezési és száműzési fermánok és hatti serifek.
Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy „ne gyújtsák meg azokat, ezáltal nevetségnek téve ki magukat a keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat, s vagdalják ki a mulatókerteket”.
És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes vizek mellett, s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták, és a szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most már csak romjai látszanak még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei tanyáztak, s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy amint egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen, és az ne legyen a földön, hanem az égben, s tanuljon küzdeni érte, aki el akarja nyerni.

XII. Ember reményei

Mikor már olyan magasra ment a csillag, hogy feljebb többé nem mehet, és mikor már tudja, hogy innen csak lefelé lehet még esni!…
…Minden úgy történt, ahogy Halil Patrona egykor álmodá. Ott állt a hatalom tetőpontján, ahonnan országokat, világokat lehet igazgatni. Vezéreket tett le és fel, hadseregeket küldött idegen tartományok ellen, fejedelmeket erősíte meg székeikben, és magas urakat látott lábainál hízelegni.
Egész napokat elült az ozmán történetírók könyveit olvasva; a híres Rasídot és a bölcs Cselebizádét, s azután a térképeket tanulmányozta, keresztül-kasul húzva azokat minden színű vonalokkal, s pontokat rakva bennök, miket csak ő értett. És e vonalok, e pontok messze-messze behatoltak Ukránia, Podolia közepébe. Ő tudta, mit akart velök.
A tervek, miket ő készített, századok számára voltak előre alkotva – pedig mi az ember élete?
Gondolataiban ezredéves erőt gyűjte a megifjult ozman birodalomnak. Újra látta azt hatalmas karjaival kiterjeszkedni keletre, nyugotra, de legkivált észak felé. Látta, mint hódolnak meg előtte a legtávolabb népek, s mint takarják el szemeiket az őrző angyalok a diadalmas kard vakító villanásai elől, s sietnek más sorokat írni a jövendők könyveibe, mint amelyek eleitől fogva meg vannak azokban írva.
Ember reményei! A szellő rájok fuvall, és elenyésznek.
De nagyobb öröm, de magasabb remény dagasztá Halil keblét, midőn a világ zajától megválva, felnyitá titkos teremének ajtaját, s belépett rajta.
Minő hangok azok, amiket oly jól esik lelkének hallani?
– Miért áll hallgatózva a szőnyeg mellett? Mit hall?
Egy gyermek csevegése az; egy csecsemő gyermeké. Gül-Bejáze néhány nap előtt fiat szült, éppen azon évnapon, melyen őt nőül vette.
E gyermek volt Halil örömeinek legtisztább fele, reményeinek legmagasabb csillaga. Ahova ő nem emelkedheték, e gyermek fog emelkedni egykor, gondolá magában; amit ő ki nem vihetett, végrehajtandja ez, a boldogabb, a dicsőbb korszakot, amit ő meg nem érhetett, ez fogja megérni, s örök hírt hágy maga után az ozmán történetekben, mint a Küprili család, mely másfél századon keresztül csupa hősöket és bölcs, erényes férfiakat adott a birodalomnak.
Gül-Bejáze azt akarta, hogy Ferhádnak vagy Szendernek nevezzék el a gyermeket, ahogy szokás szegény emberek fiait hívni; de Halil Behram nevet adott neki, amit a hősök viselnek: mert ő egykor nagy dolgokra lesz hivatva.*
Ember számításai, ember reményei! Ma tele virággal a fa, holnap tövéből kifacsarva fekszik a földön.
Ki pöröl Istennel, avagy kitől hágy az Úr magának tanácsot adni?
Halil lábhegyen lép neje ágyához, ki gyermekével játszik; nem veszi őt észre elébb, mint midőn már ott van. Mint örülnek egymásnak! A csecsemő egyik kezéből a másikéba vándorol, ölelik, csókolják; mind a ketten újra élnek benne.
Majd az ősz Janaki is belép, arca mosolyog, de azért örökké szomorú dolgokat beszél; amióta vajdának kinevezték, elmúlt minden kedve az élethez; mintha azt érezné, hogy ettől már csak a halál által fog megszabadulni. Különös kedve telik benne, örökké rossz jóslatokat mondani.
– Vajha felnövelhetnétek e fiút. De ti nem fogtok oly sokáig élni. Olyan ember, mint te, Halil, nem élhet sokáig; én pedig nem akarok tovább élni, mint te. Meglásd, ha láthatod, meghalok, amikor te meghalsz, és fiad kétszeresen árva lesz.
Ilyen szavakkal búsítja őket. Szinte jólesik nekik, midőn végre egy szegletbe leül, és bújában elalszik; amióta úgy aggódik, szüntelen álmos.
De újra nyílik az ajtó, s belép rajta a szeráj asszonyainak őre, a khadun-kiet-kuda, két rabnő kíséretében, s pompás virágos porcelánibriket hozva a betegágyas nő elé, alázattal mondja el izenetét:
– A szultána valideh üdvözöl általam, s küldi a szörbetet.
Ezt csak a szultán kegyencnőinek szokta küldeni az anyaszultánnő (valideh), midőn gyermekágyat feküsznek, s nagy megtiszteltetés volt ez Halil nejére nézve – vagy nagy megaláztatás a szultánára.
Igen, ez utóbbi volt az.
Ahmed szultán parancsára küldé a szultána szörbetet.
– Látod – szólt Halil nejéhez –, „a világ hatalmasai csókolják lábaid porát, nem mind a bazáron vannak a rabszolgák; az elsők lettek az utolsók. Örülj a jelennek, én fejedelemnőm, s ragadd meg a szerencsét röptében.”
– „A szerencse, Halil – szólt szomorú mosollyal a nő – hasonlít a Boszporusz angolnáihoz, akkor csúszik ki, midőn azt hiszed, hogy fogod azt.”*
És Halil azt hívé, hogy kezében tartja azt.
A legfőbb hivatalokat mind barátjai, szövetségesei bírták, maga a szultán lekötelezettje volt, mert hiszen ő hozta őt ki a héttoronyból a trónra.
Pedig már ekkor ásták a vermet, melybe őt elejtsék.
A szultán, ki nem tűrheté azon gondolatot, hogy egy nyomorult szatócsnak tartozzék köszönettel, a szultána, ki nem feledheté a Gül-Bejáze miatti megaláztatást, a kizlár aga, ki befolyását féltette Haliltól, a fővezér, ki kénytelen volt engedelmeskedni, rég vártak már az alkalomra, melyben őt elveszejtsék.
Egy napon a negyvenezer jancsár, húszezer szipahi és tizenhatezer topidzsi között harminc szekér pénzt osztatott ki a szultán, miután azok felajánlák magukat kibékülni a szerájjal, s a próféta zászlója alá gyűlni, a felkelt nép pedig, két föltétel alatt megígérte, hogy szét fog oszlani: hogy büntetés senkit se érjen közülök, s számukra három zászló hagyassék meg, hogy ha ellenük valamit támasztanának, ismét összegyülekezhessenek. Minden megígértetett nekik. Halil Patrona pedig a dívántanács tagjai közé számíttatott.
Huszonheten a népvezérek közül hívattak meg vele együtt a tanácskozmányokban részt veendők. Halil Patrona volt valamennyi lelke.
Ő bátorítá őket nagyszerű, világfordító merényletekre, s midőn lelkesülten beszélt előttük, hősöket támaszta maga körül a jámbor szatócsokból és halászokból, hogy úgy tetszett, mintha ők volnának a hadvezérek, és mellettük a basák és hodzsagiánok a halászok és szatócsok.
Mindenki bámulta őt, barátai, szövetségesei közül.
Csak egy nem tudott kibékülni azon gondolattal, hogy ő egy porban született szatócsnak köszönje hatalmát – a tatár kám, Kaplan Giráj.
Ez volt elárulója.
Ő tudósítá a nagyvezért Halil terveiről, ki rá akarta bírni a szultánt, hogy izenjen hadat Oroszországnak, amiért az Perzsiát fegyverrel segíti. Moldva és a Krím lennének a kiindulási pontok, honnan a fenyegető északi ellenség szárnyait meg lehet törni, s meghazudtolni a Takimi Vekai ijesztő jóslatát.
Kaplan Giráj tudatá a szándékot Kabakulakkal; Halilnak e merész eszme után nem volt szabad élni többé.
Elhatározák, hogy a nagyvezérnél tartott ülés alatt meg fogják őt gyilkoltatni.
Evégre kiválogaták a legmerészebb jancsárok közül azon tiszteket, kik leginkább bosszankodtak Halilra a hatalom bitorlása s a fölöttük gyakorlott erőszak miatt, s azokat mint a dívántanács tagjait, odavivék a gyűlésbe.
A jeladás az volt, hogy amidőn Halil el fogja mondani indítványát az oroszok ellen indítandó harcra nézve, akkor Kaplan Giráj ellenvetéseket teend, mire Halil tűzbe fog jönni, s erre a kám kardot ránt ellene, mire a jancsár tisztek egyszerre felkelnek mind, s Halil szövetségeseit mind leaprítják.
Ily jól elkészített kelepcébe lépett be Halil és társai, nem is gyanítva semmit a vészről, mely fejeik felett függ.
A nagyvezér közepén ült, mellette jobb felől Kaplan Giráj, a balfelőli hely, mint tiszteletülés, Halil Patrona számára volt fennhagyva.
Körös-körül a jancsárok és szipáhik tisztjei ültek, kardjaikat kezeikben tartva.
A terv jól ki volt főzve, egy pillanat alatt kellett megtörténni mindennek.
Megérkeztek a népküldöttek, Halil Patronán kívül huszonheten. A jancsártisztek voltak hatvanan.
Kabakulak inte Halilnak, hogy üljön baljára, a többieket pedig úgy ültették, hogy minden két jancsár közé jutott egy. Amint Kaplan Giráj jelt ád, kivonva Halil ellen kardját, rögtön rájuk fognak rohanni, s lekoncolják őket.
– Édes fiam – szól a nagyvezér Halilhoz, miután mindenki helyet foglalt –, kívánatodra, ím, összegyűjtém a tanácsot, a hadsereg vezéreit, tehát mondd el nekik, amiért hívattad őket.
Halil felállt, és az összegyűltekhez fordulva szólt:
– Müzülmánok, Mahomed hívei! Ha valamelyitek hallaná, hogy háza ég, kellene-e annak sokat magyarázni, hogy siessen azt eloltani; ha azt hallanátok, hogy valamely rabló házatokba betört, s ládáitokat fosztogatja, ha valamely kalóz gyermekeiteket fojtogatná, vagy szülőitek, feleségeitek fejét fenyegetné éles bárddal, elvárnátok-e, hogy biztasson benneteket valaki, s nem rohannátok-e önmagatoktól a rablót, a kalózt megölni? És íme, ami több, mint házaink, vagyonunk, több, mint gyermekeink, szülőink, feleségeink – a hazát, a hitet fenyegeti végromlással az ellen. Olyan ellen, melynek akarata már van, de ereje nincs még véghezvinni azt, amit kimondott. Olyan ellen, melynél apáról fiúra száll a törekvés, mely nem békül soha, mely vagy megöl, vagy megölettetik. A moszkó az, a moszkó.* Apáink keveset hallottak e névről, fiaink többet fognak hallani, és unokáink sokat fognak sírni miatta. Hitünk ugyan az, hogy meg kell nyugodnunk a sors végzéseiben, de abban csak a gyávák fognak megnyugvást keresni, hogy el kellett veszni az ozman népnek, mert az égben akként határoztatott. Ha a jóslat azt mondja, miszerint jövend idő, amidőn széthull az ottomán birodalom, mert népe gyáva lesz, nem mitőlünk függ-e, és nem utódainktól, hogy e jóslat messze-messze elmaradjon? Hisz e jóslat csak azt jelenti, hogy elveszünk, ha gyávák fogunk lenni, tehát ne legyünk gyávák soha, és nem veszünk el soha. És ha ki van jelölve az ellenség, melynek kardja legfájdalmasabb sebeket fog ejteni egykor Mahomed népein, melynek óriási léptei legvéresebb, legszégyenteljesebb lábnyomokat fognak hagyni a török földön, miért ne előzzük meg mi őt, miért várjuk el, hogy megnőjön, hogy elnyeljen bennünket, amidőn most még mi vagyunk elég erősek őt elemészteni? Az alkalom kínálkozó. A kozákok segítséget kérnek tőlünk a moszkó uralom ellen. Ha megadjuk azt nekik, szövetségeseink lesznek, ha megtagadjuk, ellenségeink. A tatár, a cserkesz, a moldován birodalmunk védbástyái, tegyük hozzá még a kozákot is, s ne várjuk el, amíg mindezekből ellenségünk számára lesz védbástya, s ő fogja azokat hozni ellenünk. Midőn Azov várát fölépítteté, megmutatta, hogy mit akar. Most mutassuk meg mi, hogy elértettük, és rontsuk le azt!
E szavakkal ismét helyére ült Halil.
Mint ki volt csinálva, Kaplan Giráj kelt fel utána.
Halil semmit sem várt inkább, mint hogy a tatár fejedelem, kinek ő terveiben a legtekintélyesebb szerepet osztá, kinek birodalmát legközelebb fenyegeté a hatalmasodó ellen, hőn fogja pártolni indítványát. Annál nagyobb volt tehát bámulása, midőn Kaplan Giráj gúnyos tekintettel fordulva hozzá, ily szavakkal válaszolt neki:
– Nagy baj az egy országra nézve, ha elöljárói tudatlanok. Én a jóakaratot tőled elvitázni nem akarom, Halil; de azt nagyon tréfás dolognak találom, hogy te egy török barát jóslata miatt hadat akarsz izenni egy szomszédunknak, ki velünk békességben él, s ki nekünk nem árt, és ellenünk nem törekszik. Te úgy beszélsz, mintha rajtunk kívül senki sem laknék Európában, mintha körös-körül nem hatalmas nemzetek volnának szomszédjaink, kik egy igazságtalanul megkezdett harc esetében ránk rohannának mindannyian; ez onnan származik, mivelhogy te a világot nem ismered Halil, hiszen csak együgyű szatócs voltál, azért hagyj te az országok dolgainak békét, s midőn regéket és költeményeket olvasgatsz, ne hidd azokat való dolgoknak.
A népküldöttek bámulva néztek a kámra, Halil keserű tekintettel mérte őt tetőtől talpig. Tudta már, hogy elárultatott. Éppen az által árultatott el, akinek egy hős szerepét szánta.
Megvető arccal fordult hozzá. Nem gondolt arra, hogy kelepcébe jutott, úgy beszélt a kámhoz, mintha csak ketten volnának a szobában.
– Valóban igazat mondtál, Kaplan Giráj, midőn szememre vetéd, hogy tudatlan vagyok. Én nem tanultam soha egyebet, mint az Alkoránt, nem volt alkalmam olvashatni azon könyveket, melyek megcáfolják azokat, amik az Alkoránban vannak írva, s csak azt tudom, hogy midőn a próféta megindítá a harcot a bálványimádók ellen, nem kérdezősködött a szomszéd népektől: tegye-e, ne tegye-e, és győzedelmeskedett; és azt is tudom, hogy amióta a díván ellenségeivel tanácskozik és szövetkezik, azóta három folyóvizen hajtották át az ozman seregeket, és fogyunk és olvadunk mindenfelől. Én tudatlan, ostoba ember vagyok; nem tanultam alattomos furfangokat, azért ne csodálkozzál rajtam, hogy Mahomed hitét karddal akarom megvédni, midőn tán más eszközzel is lehetne, amelyet én nem ismerek, s viszont én sem fogok csodálkozni rajtad, hogy te, a krími fejedelmi család ivadéka, félsz a harctól. Úrnak születtél, tudod, hogy életed becses. Szépíted az ellenség tetteit, hogy ne légy kénytelen vele összeveszni. Azt mondod: jó szomszéd, békességes szomszéd, senkit sem bánt, pedig jól tudod, hogy Kermandzsahánból moszkó ágyúk verték el timariótáinkat, s orosz területen át kerültek a perzsák Abdullah basa háta mögé. De az teelőtted mind nem ellenséges dolog, te meg vagy elégedve sorsoddal, a harc elvehetné tőled a kámi buzogányt, míg béke idején békével hordod azt; neked mindegy: akárki szolgája légy, csakhogy úr lehess, s bolondnak nevezed azt, aki nem magát szereti legelébb. Igen, Kaplan Giráj, én ostoba vagyok, mert nem féltem nyomorú éltemet, s másvilágon várom jutalmamat. Engem nem neveltek bíborban, bársonyban, de hazaszeretetben, istentiszteletben: míg te elég bölcs vagy megelégedni az élet örömeivel. De jutalmadul meg adja érned Allah, hogy aki jó barátod árulója lettél, ellenségeid szolgája lész egykor, s akit kaplannak (tigrisnek) neveztek eddig, ezután nevezni fognak szicsiánnak (egérnek)…
Ha soha előre ki nem lett volna is tervezve, Kaplan Giráj kardjának el kellett hagynia hüvelyét e vérig sértő szavakra. Dühödten ugrott fel helyéről a villogó karddal kezében.
Ah! De most a csodálkozás sora a nagyvezérre s a többi összeesküdtekre került.
A jancsárok, kik a népfőnökök mellé voltak rendelve, meg sem mozdultak helyökből, s a jeladásra egy sem húzta ki kardját.
E tétlenség annyira meglepő volt a beavatottakra, hogy maga Kaplan Giráj is bámulva állt meg Halil előtt, ki keresztbe font karokkal állt helyén, s megvetően tekinte rá. – A jancsártisztek nem követték a jeladást:
– Én nagyon jól tudom – szólt Halil Patrona hideg nyugalommal a kámhoz –, hogy e helynek minő tisztelettel tartozom, azért kivont kardodra karddal nem felelek; mert ámbátor nem ismerem olyan jól az európai szokásokat, miként te, s nem tudom, szokás-e az idegen nemzetek minisztertanácsaiban karddal végezni el a dolgokat, és akként döntetnek-e el Angliában vagy Franciaországban a tanácskozások, hogy aki levágja a másikat, annak van igaza, és az határozott, hanem annyit bizonyosan tudok, hogy az ozmán dívántanácsban verekedni nem szokás. Majd a tanácskozmány végével szállj le velem a kertbe, ott elvégezhetjük ez ügyet, s egyikünk megszabadul azon gondtól, hogy életét féltse.
Halil nyugodt, hideg viselete megnémítá, lefegyverzé elleneit.
A nagyvezér és a kám bámulva jártaták végig szemeiket a jancsártisztek felett, míg Patrona hívei főnökük körül kezdtek gyülekezni.
– Tehát nincs-e semmi válaszotok Patrona szavaira? – kérdé végtére Kabakulak.
Azok hallgattak.
– Hát semmit sem tudtok felelni?
Ekkor felálltak a jancsárok mind, és egy közülök előlépve, monda:
– Halilnak igaza van. És amiket mondott, azokat mi helybenhagyjuk.
A nagyvezérrel egyet fordult a világ. Kaplan Giráj bosszúsan taszítá kardját hüvelyébe vissza. A tisztek mind Halil részére álltak.
Lehetetlen volt akárkinek is észre nem venni a zavart, mely a tervbe avatottak arcán mutatkozott. Nem lehetett azt végrehajtani.*
Csak nagy sokára tért magához Kabakulak, hogy új eszméket támaszthasson.
– Ily fontos határozatok nem történhetnek meg a szultán tudta nélkül – mondá –, azért holnap gyűljetek mindnyájan a szerájba, ott a padisah elé terjesszétek kívánataitokat, ott légy te is, Halil, és te is, Kaplan Giráj.
– Hogy kettőnk közül melyikünk lesz ott, azt csak Allah tudja – mondja Halil.
– Nem jól mondod, fiam, rosszul beszélsz. Rút dolog két müzülmánnak egymást fogyasztani, inkább béküljetek össze, nyújtsátok egymásnak kezeiteket. Én meg nem engedem, hogy vívjatok. Mind a ketten jó szándékból beszéltetek, s az a bűnös, aki a közügyek kérdésében a magát illető sérelmeket el nem tudja felejteni. Bocsássatok meg egymásnak, és nyújtsátok kezeiteket.
S ő maga összeerőszakolá a két férfi kezét, s két kezével egymásba szorítá azokat; ámde azt nem gátolhatta meg, hogy szemeik ne találkozzanak, és ha kardjaikkal nem lehetett, pillantásaikkal vérig ne sértsék egymást.
A tanács eloszlásával egyedül maradtak Halil ellenfelei a nagyvezérnél. Kaplan Giráj fogait csikorgatá dühében.
– Mondtam, hogy ne engedjük őt szólani, mert ha beszélni kezd, mind ellenünk fordítja a kivont kardokat, s varázsló nyelvével kibeszéli az emberek szívéből a haragot.
Tehát holnapra más tervet kelle készíteni.
*
Harmadnapra volt határozva a dívánülés. Halil Patrona e két napot úgy osztá fel, mint aki sejti, hogy utolsó óráival rendelkezik. Nagyon rövid eszének kellett volna lenni, hogy át ne lássa, miként az ítélet ki van reá már mondva, csak azt nem tudják még, miként hajtsák azt rajta végbe?
Megnyugodott benne, mint igaz müzülmánhoz illik. Csak egy aggodalma volt még, amelyet el kellett hárítania: neje és fia. Az utolsó nap estéjén levezeté a Boszporuszon Gül-Bejázét, mintha sétálni vinné őt. A nő karján emelte gyermekét.
Mióta gyermeke volt a nőnek, sokkal bátrabb tekintetet nyert. A legszelídebb állat is merész lesz, ha fia van, még a galamb is megvadul, midőn fiait kikölté.
Halil egy födött csónakba ülteté nejét, melyet egyedül hajtott izmos kezével. A gyermek úgy örült a csónak hintázásainak, azt hívé: bölcsőjének ringása az. A nő szemei majd az égen, majd a szélcsendes víztükrön merengtek. Csillag mosolygott reá mindenfelől. Csendes volt az est.
– Tudod-e hová viszlek most, Gül-Bejáze? – kérdezé Halil a nőt.
– Ha tőlem kérdenéd, hová vigy, azt mondanám, vigy el engem valahová csendes, félreeső völgybe, melyet magas hegyek zárnak el körös-körül. Építs nekem ott egy kis házikót forrás partja mellett, kis kertet a házikó előtt. – Engedj engem a cédrusfák lombjai alatt andalogni, hol nem hallik egyéb hang, mint a vadgalamb búgása, engedj engem a csergő patak partján virágokat szedni, őzikéket lesni, engedj engem ott élni, ott meghalni; élni a te karjaid közt, meghalni virágos mezőben, csergő patak partján. Ha tőlem kérdenéd, én azt mondanám: vigy engem oda.
– Te mondád – szólt Halil, bevonva az evezőket, mert a támadó esti szél kifeszíté a vitorlát, s a csónak magától repült tova; azután odaült neje mellé és monda:
– Én elküldelek tégedet félreeső, rejtett völgybe, ahol a forrás partja mellett kicsiny házikó áll, melyet számodra szerezék. Ott fogsz élni gyermekemmel együtt.
– És te magad?
– A túlsó partig viszlek magam, ott nyergelt öszvérekkel atyádnak egy agg cseléde vár, aki téged nagyon szeret, az el fog vinni a csendes völgybe, és soha el nem hagyand.
– És te?
– Ezen ládikát elviszed magaddal, pénz van benne, atyádtól kaptam azt, senki átka, senki vére sincs rajta. Ez tied lesz, és gyermekemé.
– És te? – kérdezé harmadszor is Gül-Bejáze, s közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon.
– Nekem vissza kell mennem még Sztambulba. De utánatok fogok menni. Talán holnap, talán holnapután, vagy azután. Lehet, hogy mentül előbb, lehet, hogy nagyon soká. Csak ti várjatok reám. Minden este terítsetek számomra, mert nem tudjátok, mikor érkezem meg.
Gül-Bejáze könnyei elkezdtek ölében tartott gyermekére hullani.
– Miért sírsz? – szólt Halil. – Bohó vagy. Az elválás rövid, csak az óhajtás hosszú. Neked jobb dolgod van, mint nekem: mert veled ott van gyermeked, de nekem senkim sem marad, mégis én nem sírok, hiszen majd meglátlak ismét.
Eközben partot értek. A vén szolga ott várt a két felnyergelt öszvérrel. Halil segíté nejét kiszállni a csónakból.
Gül-Bejáze odaborult férje keblére, és átölelte őt.
– Ne menj vissza többet, ne hagyj el engem, ne hagyj el minket, jöszte velünk. Mit keressz te ama nagy kietlen városban többé, ha mi nem vagyunk ott? Jöszte velünk, menjünk együtt, tűnjünk el együtt. Hadd keressenek, mint az égről leesett csillagot; nem jó neked ott a magasban lenned.
Halil nem felelt semmit. Neje igazat mondott, de a büszkeség tiltá, hogy gyáván megszökjék, amidőn tudja, hogy ellene törnek; azután megnyugtató hangon monda neki:
– Ne aggódjál miattam, velem talizmán van; miért mosolyogsz? Keresztyén nő vagy, s nem hiszed a talizmánt? Az én talizmánom szívemben van. Már ebben hiszesz, ugyebár? Még eddig mindig megsegített ez engem.
És azután megcsókolta nejét és gyermekét Halil, s visszatért a csónakba. Megragadá erős kézzel a lapátokat, s eltávozott a parttól. S amint az esthomályban tovább evezett, látta, hogy még most is ott áll az elhagyott nő gyermekével keblén, s mentül messzebb távozott, annál jobban fájt érte a szíve, hogy mért nem tért vissza hozzájuk, s mért nem csókolta meg őket még egyszer.
*
Korán reggel Halil Peliván, az óriás, tizenkét bosztandzsi kíséretében megjelent a jancsárok között, s három öszvér hátáról öt kis hordócskába rakott ötezer darab aranyat önte ki a földre, és kiosztá azt a vitézek között.
– Ezt küldi nektek a nagyvezér, derék hadfiak.
A jancsárokkal csak így lehetett beszélni.
– És most én kérek tőletek valamit.
– Mondjad.
– Van-e közöttetek olyan legény, aki nem szeretett soha senkit, aki, ha parancsolják és megfizetik, képes volna megölni tulajdon édesapját,* aki sem meg nem ijed, sem nem könyörül, sem bölcs szavaktól el nem tántorul?
E felhívásra százan meg százan léptek ki a janicsár hadtestből, bizonyozva, hogy ők Peliván kívánatának meg tudnak felelni.
Peliván kiválaszta közülök harminckettőt, a legizmosabb, a legmarconább alakokat, s parancsolá, hogy kövessék őt a szerájba.
Ott felvezeté őket a porcelán terembe, leülteté a drága szőnyegekre, hozatott nekik finom ételt és italt, ciprusi borokat s hevítő muskavitot,* tartotta mákonnyal, amennyi kellett nekik.
Nemsokára odajött hozzájuk a nagyvezér, a sánta basa Topál Ozman, a ruméliai országbíró Pacsmagdzsizáde, a cipővarga fia és a tatár kám; és megveregeték vállaikat, megkóstolák ételüket, ittak poharaikból, s megdicsérve őket, ismét eltávozának.
A dívántanács az orszlánház termében volt összegyűlve.
Együtt voltak az ulemák, a vezérek, a nép küldöttei, ott volt Halil Patrona is, midőn Kabakulak, Topal Ozman, Pacsmagdzsizáde és Kaplan Giráj megérkeztek.
Első volt Halil, akihez a nagyvezér nyájas leereszkedéssel szólt:
– A padisah kegyelmét küldi általam neked, s magas jóvoltából kinevez téged Rumili beglerbégjévé.
S azzal két dülbendár előállt a beiktatási fényes kaftánnyal.
Halil Patrona egy percig elgondolkozott.
A szultán valóban kegyesen érez iránta. Utat akar neki engedni, hogy magát becsülettel megmenthesse. Magas hivatalt ád neki, mely által eltávolítsa őt a fővárosból, s egyúttal nagyravágyását is kielégítse. A szultán valóban kegyelmes szívvel bír. Jutalmat kínál annak, kire vezérei büntetést kérnek.
Csak egy percig tartott e tétovázás. Határozottan felelt azután.
– Én a kaftányt nem fogadom el. Magamnak nem kértem én semmit. Nem jöttem én ide azért, hogy adjatok hivatalt; hanem, hogy adjatok harcot.
A nagyvezér meghajtá magát előtte.
– Szavad eldöntő legyen. A padisah azt rendelé, hogy amit te fogsz mondani, és társaid, az történjék meg. A nagyúr maga a porcelán teremben vár reátok. Ott fog majd kikiáltatni a harc, és az emlékkaftányok is ott adatnak reátok.*
Ezzel az ulemák és Patrona hívei levezettetének az eriváni kiöszkbe.
– Jöjjetek legelébb a szultán kézcsókjára, kik legderekabb férfiak vagytok – szólt Kabakulak. – Te, Halil, és te, Musszli.
Halil hideg mosolygással szorítá meg Musszli kezét. Ez még most sem tudá, mi történik velök, s csak akkor kezdte magát rosszul érezni, midőn a „hideg forrás kapujánál” a szófaőrök elvették kardjaikat, mivel a szultán elé karddal járulni senkinek sem szabad.
A szófateremben, hol a díván föl volt állítva, van egy aranyrácsozatos fülke, melynek függönyein át hagyományos szokás szerint a szultánok hallgatják ki titokban vezéreik tanácskozásait, e függönyök mögött most, ha néha hátulról fölemeltetnek, egy női arc tűnik elé. Aldzsalisz az, a szultána asszeki, háta mögött Elhadzs Besir áll, a kizlár aga. Ma különös látvány lesz itt.
Az ajtók függönyei félregördülnek, s belép rajta a két férfi. A szultán trónjáig lépnek, ott leborulnak a földre, s megcsókolják palástja szegélyét.
Mahmud trónjára ül. E percben kezébe csattantva kiált Kabakulak:
– Hozzátok elő a kaftányokat!
E szóra egyszerre előrohan a mellékteremből Peliván és a harminckét janicsár kivont pallosokkal.
Mahmud eltakarja arcát, hogy ne lássa, ami történni fog.
– Halil! El vagyunk árulva! – kiálta Musszli, s magát bajtársa elé vetve, testével fogja fel a legelső csapást, melyet Peliván ellene intézett.
– Hiába írtad nevedet az enyim fölé, Patrona! – kiált az óriás, megcsóválva feje fölött görbe pallosát.
E szóra kirántja Halil övében maradt tőrét, s oly erővel hajítja azt Pelivánra, hogy az éles hegyével annak bal vállán keresztülfúródik.
De a következő pillanatban őt is lesújtá a halálos csapás.
Fél térdre bukva égre emeli szemeit, és mond:
– Allah akarta így.
Még egy csapás éri, összerogy, ott a földön fekve, végsőt sóhajtva nyög:
– Én meghalok, de megmaradt fiam.
És meghal.
Azután többi társait is egyenkint vezették be a szófaterembe az eriváni kiöszkből, hogy felkaftányozzák őket, s amint beléptek, egyenkint levágták fejeiket. Annyi ideje sem maradt egynek is, hogy szemeit behunyja a halálos csapás elől.
Huszonhatan vérzettek el.
Csak hárman maradtak meg ez nap.
Szulali, Mohammed dervis, a Mir Aalem (szent zászló őre) és a sztambuli bíró. Ezek ulemák voltak, kiket megöletni még a szultánnak sem szabad.
Mindhármat kinevezé a nagyvezér szandzsákbégeknek.
Társaik haláláról nem tudhattak semmit, s elfogadák a kinevezést. Ezáltal lemondtak az ulemai rangról.
Így ölettek meg másnap.
Harmadnap a szeráj előtt járó-kelő nép huszonkilenc levágott főt látott meg kopjákra kitűzve a középkapu fölött; mindnyájan nyitott szemekkel, haragos ajakkal látszottak e halálfők bámulni, beszélni a népre, csak Halil Patrona szemei voltak csukva, az ő ajkai lezárva.
Egyetlen nagy jajkiáltás hangzott végig a városon. A népség fegyverre kapott, s tódult az Atmeidánra, három zászlója alá.
Vezéreik közül nem voltak már senki, egyedül Janaki még. A többi elpártolt, vagy meghalt. Most őt hozták elő. Halil esetének híre nem idézett benne semmi változást elő, sejtette azt régen, s tudtával történt Gül-Bejáze eltávolítása a városból. Ő maga rendezte el számára a kis völgyi lakot a Taurus hegy menedékei között, melyet kívüle s az ottlakókon kívül kevesen ismertek, s egy postagalamb párját elhozá onnan magával, hogy ha a végzet bekövetkezik, ne legyen kénytelen embertől izenni leányának.
Midőn a zajongó nép az Atmeidánra hívta őt, egy vékony hártyára levelet írt leányának, s azt a galamb szárnya alá köté. A levélbe ez volt írva:
„Isten kegyelme rajtad. Halilt ne várd, ő meghalt. A janicsárok ölték meg. És én megmondám, hogy utána fogok halni. Te élj, és vigyázz gyermekedre. Janaki.”
Azzal felnyitá az ablakot a galamb előtt; az gyorsan emelkedék fel, szárnyait csattogtatva a magasba, s ott egy percig libegve, hirtelen nyílsebesen repült el a hegyek felé.
– Szegény Iréne! – suttogá Janaki, kivonva a kardot, mellyel ő bizonyára senkit sem fog megölni; s azzal követé a zajongókat az Atmeidánra.
Sztambulban újra felfordult világ lett. A hetedik janicsárezred, amint a harminckét jancsár véres kardjaival dicsekedve visszatért, rájuk rohant, és összeaprította őket. A jancsár agát, Muhsinzádét saját kapujában lőtték keresztül. Kabakulak egy mecsetbe vonta magát. Halil Peliván, kit kul kiájának neveztek ki, egy csatornába bújva menekült meg, s abból három napig elő nem jött, amíg zajt hallott maga fölött.
Harmadnapra elcsöndesült minden.
Egy új név állt elő, mely megbirkózott a feltámadt viharral: a hírhedett Küprili család legutolsó ivadéka, melynek minden férfia hős volt.
Küprilizáde Ahmed összegyűjté a szent zászló körül a szerájban lakó tízezer dzsebedzsit, bosztandzsit és baltadzsit, s midőn mindenki kétségbe volt már esve, megtámadta nyílt utcán a lázadókat, megverte őket piacaikon, három nap alatt hétezren hullottak el csapásai alatt,* s azután békesség lett az országban.
Janaki is elesett. Le hagyta vágni fejét anélkül, hogy ellenmondott volna.
De Pelivánt és Kabakulakot is száműzték gyávaságuk miatt. Küprilizáde Ahmed lett a nagyvezér.
III. Ahmed még azután kilenc évig élt a héttoronyban; mint a hagyomány tartja, méreg által halt meg.

XIII. Az üres hely

Minden elcsendesült már, a világ folytatja rendes futását, csak ott a távol kéklő hegyek között él még egy nő, ki semmit sem tud a külvilágról, s ki minden este felhág a magas hegyek ormaira, melyek kunyhóját körülveszik, s epedve, vágyva néz el Sztambul felé, szemeivel kísérve a hosszú kanyargó utat, mely a távolba visz el: ha nem jő-e még rajta, kire ő vár?
Minden este szomorúan tér vissza hajlokába, s midőn vacsorához ül, magával szemközt tányért, poharat tesz, úgy várja azt, aki nem jő. Éjszakára Halil vánkosát maga mellé teszi, és gyermeküket kettőjük közé, hogy ott találja azt, ha megérkezik. Így foly nap nap után.
Egy reggel megzörgetik ablakát. Örömmel ugrik föl ágyából, hogy azt felnyissa.
Nem Halil az, hanem egy galamb. Postagalamb – levelet hozott.
Gül-Bejáze fölbontja a levelet, elolvassa azt – és másodszor is elolvassa – és azután harmadszor is elolvassa; s midőn harmadszor is elolvasta, elkezd mosolyogni, és azt suttogja magában:
– Ő mindjárt itt lesz.
E perctől fogva csendes őrület fogta el a nő elméjét, egy neme a hallgatag monomániának, melyet elébb nem venni észre, mint amidőn a rögeszmére kerül a sor.
Alkonyatkor ismét kiment az útra, mely a völgyből kivezet. Öreg szolgájának megmutatá a levelet, mondva, hogy ebben az van, miszerint Halil ma érkezik meg, tehát jó vacsorát készítsen. Az nem tudott olvasni, és elhitte.
Egy óra múlva nagy örvendve jön haza a nő: szinte kipirulva a sietésben.
– Nem láttad őt? – kérdé a szolgától.
– Kit, asszonyom?
– Halilt. Ő megérkezett. Más úton került el, már idehaza van.
A szolga azt hívé, hogy tán titokban jött meg Halil, s ő is örömmel követé a szobába a nőt, hol két személy számára volt ismét terítve.
– No, látod, hogy itt van ő – szólt Gül-Bejáze, az üres helyre mutatva, s odarohant, átölelt egy láthatatlan alakot, forró csókjai hangzottak a levegőben, ittas szemei gyönyörködve nézték a semmit…
– Nézd gyermekedet – szólt felemelve fiát –, emeld karodra. Így. Ne csókold oly erősen, mert alszik. Látod: felcsókoltad. Szakálladtól felébredt, ringasd egy kissé. Szeretted őt ringatni máskor. Így, tartsd öledben. Fáradt vagy? Várj, poharadba töltök. Ugye, minő jéghideg víz? Most hoztam azt a forrásból.
Azután ételt rakott férje tányérjára, s örült, hogy az milyen jólesik neki.
Vacsora után karjába ölté karját, s nyájasan suttogva, beszélgetve kivitte őt magával a kertbe, a holdvilágos estre; a jámbor szolga könnyezve nézte őt, mint sétál végig egyes-egyedül a fák között, s aközben úgy tesz, mintha valakihez suttogna, beszélne. Kérdezősködik tőle, és feleleteket vár, regéket mond neki. Elmondja, mi történt vele amióta elváltak, megmutogatja neki apró madarait, virágait, azután odahívja a lugasba, leülteti maga mellé, kaftánját odább húzza, hogy rá ne üljön, hogy egészen odasimulhasson mellé, s akkor suttogva, epedve beszél vele, s oly boldogan, oly szemérmes örömmel tér vissza, s csak lopva vet egy-egy szerető tekintetet felé. – Kihez?
Odabenn megveti neki ágyát, vánkosát feje alá igazítja; fehér, puha karját feje alá teszi, odaszorítja kebléhez, megcsókolja, s azután gyermekét odafekteti kettőjük közé, s csendesen elalszik, még egyszer megszorítja kezét. – Kinek?
Másnap reggeltől estig ismét várja, alkonyatkor újra kimegy az útra, s midőn visszajön, ismét ott találja már őt lakában. Boldog tébolyodás!
Ez így foly napról napra.
Reggeltől estig végzi a nő szokott munkáit, szomszédjai, ismerős emberek nem vesznek rajta észre semmi változást; de amint a nap lemegy, eltávolít magától mindenkit, kerül minden társaságot, mert már akkor Halil ott várakozik reá a kis kertre nyíló szobában.
Pontosan megjelen előtte, amint a nap lemegy. Oly megszokott dolog ez ránézve. Úgy intézi minden dolgait, hogy akkorra üres ideje legyen. Néha igen jó kedve van Halilnak, másszor meg igen szomorú. A nő számtalanszor elmondja ezt öreg szolgájának; néha azt is megsúgja neki, hogy Halil nagyratörő tervekben fáradozik, de ne szóljon felőle senkinek, mert az könnyen Halil életébe kerülhetne.
Szegény Halil! Azóta régen omlatag por az ő teste, melynek a halál többé nem árt.
És így vénül meg, így hervad el a „Fehér rózsa”. Egy éjszaka sem marad el házából a kedves vendég. Évekig, hosszú évekig eljár az hozzá minden este.
S midőn fia megnő, eszebíróvá lesz, megférfiasodik, minden este hallja anyját egy láthatatlan alakkal beszélni, és minden este hallja, mint mutatja őt be e láthatlan alaknak, s készteti, hogy őt üdvözölje, mert ez neki édesatyja. És dicséri a fiút atyja előtt; milyen bátor és milyen jószívű; és összehasonlítja arcaikat. Szakasztott édesatyja; csakhogy Halil már öregszik, szakálla fehéredni kezd. Végül Halil. Különben egészen fiához hasonlítana.
És a fiú nagyon jól tudja azt, hogy az ő apját, Halil Patronát régen, régen, évek hosszú sora előtt megölték a janicsárok.