Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vámbéry Ármin
HOGYAN HATÁROZTAM EL, HOGY EURÓPÁBA UTAZOM
ÉS MIÉRT ÍRTAM MEG AZ EMLÉKIRATAIMAT [+]

Nyugat, 1915. 12. szám
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

A kurban-ünnep éppen hogy elmúlt, s a hőség Khivában szinte elviselhetetlenné vált. Különösen fojtott a meleg a magas, de szűk cellákban, a Medemin-kollégiumban, hol épp akkor hallgattam, mint másodéves növendék, Szadik mollah előadásait a hidajetről. Nem lévén képes figyelemmel kísérni a mosakodásokról szóló törvény szőrszálhasogató magyarázatait - mert az volt éppen napirenden - felálltam, hogy valamiképpen felüdüljek a friss levegőn.
Mikor a kollégium udvarára értem, azt mondotta egy barátom, hogy néhány órával azelőtt a Görgen-melléki jomutok földjéről való, csupa hadsiból álló sajátságos karaván érkezett Khivába, s hogy ezek a nemzetiségükre nézve bokharai, khokandi és kasgári zarándokok, a szent Mekkából hazatérve, csak néhány napos pihenőt tartanak városunkban. Minthogy hallottam, hogy a Tösebaz kolostorban szálltak meg, mindjárt odasiettem, s nem kis mértékben lepődtem meg, mikor a kolostor előtt levő vízmedence szélén egy valóban nagyon sajátszerű társaságot pillantottam meg. Fiatalok és öregek, nagyok és kicsinyek tarka összevisszaságban ültek ott, s ámbár a hosszas út óriási fáradalmának minden képzelhető nyoma meglátszott vonásaikon és ruhájukon, mégis öröm és kellemes érzés sugárzott arcukról; öröm, hogy annyi sok szent helyet láttak és túlestek annyi sok veszedelmen.
A nem közönséges látványtól elragadtatva, pillantásom különösen megakadt egy harminc évesnek látszó, vézna külsejű hadsi alakján, ki ruházatával, de még inkább arcának vonásaival elütött útitársaitól, s már azért is szemembe tűnt, mert mélyen elmerülve olvasott egy könyvet s alig vetett ügyet társaira. Csöndesen közeledtem hozzá, s ahogy a szokott formák szerint köszöntöttük egymást, mindjárt meggyőzött arról, hogy nem közönséges idegennel van dolgom.
- Mely ország gyermeke vagy? - szólítottam meg üzbég nyelven.
- Rúmban születtem és Szamarkandba megyek - felelte kérdésemre.
Rúmban született! Hát azért különbözik a külsejére nézve oly nagyon a többi hadsitól. Most már értem a dolgot. Érdeklődésem e férfiú személyét illetőleg nőttön nőtt, s mikor beszélgetésünk során megtudtam még azt is, hogy Resid efendi - így hívták a különös idegent - már otthon is nagy utakat tett meg és sok idegen országot, várost és embert látott, sőt hogy még nagyobb utakra is készül: felújult bennem a régóta szunnyadó vágy, hogy megismerkedhessem idegen országokkal - s valamint már gyermekkoromban különösen elragadtak a Moszkvából és Mekériából (Nizsnij Novgorod) hazatérő földijeim elbeszélései, azonképpen most is lélegzetemet visszafojtva hallgattam a nyugati jövevény beszédét. S az elbeszélések iránt való érdeklődésemmel mind nagyobbra nőtt érdeklődésem az elbeszélő iránt.
Resid efendivel való első találkozásom majdnem egy óra hosszáig tartott. Mikor azután visszatértem a kollégiumba s újra hozzá akartam látni tanulmányaimhoz, úgy éreztem, mintha kicseréltek volna. Hiába szegeztem pillantásomat a nyelvtanra és a Korán-magyarázatokra, hiába igyekeztem elmélyedni az okfejtések finomságaiba: gondolataim mindegyre csak a Rúmból való hadsinál és különböző országokban átélt nevezetes kalandjainál időztek. A belsőmben felszított láng mihamarább felemésztette régebbi elhatározásaim egész alkotmányát, a türelemnek a tanuláshoz kellető fonala elszakadt, nem maradhattam többé egyfolytában egy óra hosszáig sem a cellában s naponta négyszer vagy ötször is elsiettem a hadsik társaságába, hogy találkozzam Resid efendivel s gyönyörködhessem elbeszéléseiben. Ennek következtében mi sem volt természetesebb, mint az, hogy amily mértékben nőtt vonzalmam a Rúmból jött idegen iránt, abban a mértékben fordult el érdeklődésem a tanulástól, s hogy szűknek éreztem a kollégium csendes és máskor oly kedves helyiségeit. Ez nem kerülhette el sokáig tanítóim és tanulótársaim figyelmét. Halk megjegyzéseiket lassan-lassan nyílt rosszallásuk és szemrehányásaik követték, egymáshoz való viszonyunk kötelékei mihamarább felbomlottak, s a kollégiumból én nemsokára átköltöztem a Tösebaz-kolostorba, hol a hadsik társasága tárt karokkal fogadott. Szorosabb barátságot e férfiak közt, természetesen, csak Resid efendivel köthettem, avégből, hogy társaságában Rúmba és mindenekelőtt a szent helyekre juthassak; mert első sorban a zarándok-út, a könnyen hívők vándorkedvének ez a szent ürügye volt a szemem előtt - s az Oxustól a messze Arábiáig való utazás tarka képe, mellyel a hazatért zarándokok el szokták bűvölni náluknál kevésbé szerencsés földijeik szemét, már gyermeki képzelőerőmre is észrevehető igézettel hatott színeinek gazdagságával.
El Mekkába és Medinába! El Sztambulba és Damaszkuszba! - ez volt terveim vezérlő gondolata. Kedvezőbb alkalmat, mint amely Resid efendivel való ismeretségem révén kínálkozott, soha sem találhattam. Tehát az volt a fődolog, hogy megszerezzen e férfi jóindulatát és barátságát. Ez nem volt éppen nehéz feladat, mert a Rúmból jött idegen, kinek hova-hamarább el kellett szakadnia a még jobban keletnek tartó útitársaitól, szerencsére maga is szívesen látott új társat lelt bennem s - mert Resid efendi ép oly nyájas és megközelíthető férfiú volt, mint ahogy én magam is mindig arra törekedtem, hogy alkalmazkodással és bizalommal biztosítsam számomra felebarátaim szeretetét. Nem, mi ketten nagyon illettünk egymáshoz. Útitársamat nagyobb koráért és világlátottságáért mindig szellemi föllebbvalómnak tekintettem, s úgy is viselkedtem vele szemben. Ő viszont szinte úgy bánt velem, mintha testvéröccse volnék, és semmiben se éreztette velem fölényét. Egyébként Resid efendi maga is leírta ezt a különös barátságunkat iratainak egyikében, tehát fölösleges, hogy én is foglalkozzam itt vele. Annak a nevezetes esetnek a részleteit is - tudniillik, hogy miként esett meg az, hogy Mekka és Medina, sőt egyáltalán a zarándoklás helyett hogyan jutottam mind ennek legszélsőbb ellenkezőjéhez, vagyis ahhoz, hogy a Nyugatot és a kereszténységet keressem fel - megtalálja az olvasó abban a már említett dolgozatban. Csak azt jegyezném meg, hogy Resid efendi tévedett, amikor azt hitte, hogy az elhagyottság érzetén kívül az bírt e meglepő elhatározásra, hogy szorongó félelemmel gondoltam arra, hogy most egyedül kell visszatérnem Khivába. Oh nem! Éppen a fékezhetetlen vándorkedv és a kalandok olthatatlan vágya vitt engem a jámbor utazások ösvényéről az európai látogatás bűnös útjára. Mikor Meshedben, Teheránban, Tebrizben és Trebizondban megtudtam, hogy a frengik (európaiak) nem bántják a máshitűeket, hogy senkit sem illetnek gyanúval, ami pedig nálunk Közép-Ázsiában, sajnos, bevett szokás - s hogy a mozlim ember nincs kitéve náluk, mint Oroszországban, semmiféle zaklatásnak: könnyű volt számomra ez az elhatározás; könnyű volt már ezért is, mert csak lépésről-lépésre haladtam kifelé Ázsia világából, úgyszólván szakaszonként mentem át útitársam vezetésével az egymással homlokegyenest ellenkező két kultúrvilág egymásba kapcsolódó fokozatain s mindenképpen készülve voltam a változásokra.
Csakis így volt lehetséges, megérteni azokat a jelentékeny, sőt gyakran óriási különbségeket, melyek a kelet kultúráját elválasztják a nyugati műveltségtől. Az ámulatnak és csodálkozásnak kezdetben elkerülhetetlen érzete lassan-lassan alábbhagyott, s amikor Törökországon át Magyarországba jutottam, onnan pedig az európai szárazföldön át Angliába utaztam, úgy tűnt fel nekem, mintha létrán mentem volna fel, hol minden egyes lépcsőfok után emelkedik a helyzet és tágul a szemhatár, elannyira, hogy a létra tetejére érve, méltán elmondhattam volna: "Feljutottam a legfőbb magasságra, pillantásom korlátlanul csapong szerte mind a két kultúrvilágon - s e látvány mindent lebíró érzetében megértettem és tisztán láttam az átalakulás szabályait és törvényeit." Ez utazásaimon, melyek több esztendeig tartottak, nem értem be azzal, hogy hetekig és hónapokig időztem a különböző országokban és városokban, hanem mindig arra törekedtem, hogy szoros érintkezésbe jussak a népek minden rétegével. Ruházkodásom, vonásaim és beszédem idegenszerűsége egyformán reámterelte a gazdagok és szegények, az alacsonysorsúak és előkelők, a műveltek és műveletlenek figyelmét, s az ily módon szerzett tapasztalások dúsan kárpótoltak az örökös megbámultatás kellemetlenségeiért. Ennek következtében nemcsak hogy én voltam az első tatár, aki megismerkedett Európa országaival és lakóival, hanem egyúttal az első voltam a mozlimok között, ki szerencsés véletlen folytán és szerencsésen megőrzött inkognitóm kedvezésével abba a helyzetbe jutottam, hogy összevethettem egymással a keleti és nyugati műveltség képeit.
E vándorlásaim és megfigyeléseim eredményeinek közlésében egyes-egyedül az a cél vezet, hogy híven és becsületesen írjam le Ázsia világában élő honfitársaimnak és hitsorsosaimnak az általuk joggal csodált és rettegett Európát. Távol attól a szándéktól, hogy szatírát írjak, minőt a megboldogult Hadsi baba írt az angol Morier tollával, vagy mint Montesquieu, a francia molla próbálkozott meg vele úgynevezett Perzsa leveleiben - mindig csak azt a célt követtem az itt következő lapokon, hogy felvilágosítsam honfitársaimat annak a nyugati műveltségnek előnyeiről és fogyatékosságairól, melynek hatalmas befolyása szétárad a föld egész kerekségén, mely gyökerestől kitép mindent, ami régi, s mindenben óriási átalakulásokat idéz elő - felvilágosítsam őket oly módon, hogy megismerkedjenek e hatalmas forradalom okaival és következéseivel s ez ismeretükben talán boldogulásukat leljék. Azt is gondoltam magamban: ha az én efendim ama húsz év óta, hogy hazatért Ázsiából, megszakítás nélkül foglalkozik írásaiban amaz országok életével, amelyeket beutazott, ha kíméletlenül és teljes meztelenségükben tárja fel a mi társadalmunk hibáit és fogyatkozásait, a mi politikai és vallási viszonyaink árnyékoldalait: miért ne tenném meg ugyanazt én is Európát illetőleg? Nem megtorlással akarok élni s még kevésbé akarok bosszút állni; de úgy vettem észre, hogy Európa, a földkerekség minden más lakóin ellenállhatatlanul gyakorolt túlhatalma ellenére is jelentékeny hibákban szenved, s hogy a keresztény műveltség napjának, minden vakítóan ragyogó fénye ellenére, megvannak a foltjai is. Ezek a foltok semmi esetre se oly elszomorítóak és baljóslatúak, mint egy modern oszmán író mondotta, ki abban a túlbuzgó igyekeztében, hogy szépítse a mi világunk romjait, betegesnek és sínylődőnek írja le, az életerőtől duzzadó Európát s tompának és törékenynek akarja feltüntetni azt a fényes és hatalmas fegyvert, mely - sajnos - annyi mély sebet ütött rajtunk. Nem! Így csak különc és felhevült fő gondolkozhatik. Európa hibái mindenesetre oly hibák, melyek egyaránt undorítják az embert és a gondolkozót; rendellenességgel azok, melyek a hatalmas fatörzs bütykeihez és forradásaihoz hasonlatosban torzítanak, de nem ártanak s nem akadályozzák meg a törzs fejlődését; minthogy pedig a legkevésbé sem hasonlíthatók össze ami elaggott világunk züllöttségével, sajnos, nem egyéb hiú önámításnál, ujjongani rajtuk és a pestises daganat kezdő stádiumát látni a bőrnek vérmességből eredő hólyagocskáiban.
Munkámnak a jelszava tehát ez: "Teljes tárgyilagosság és szigorú valóság" - mert illúzióval és önámítással bizonyára sohasem érem el azt, amit célul tűztem: tudniillik, hogy hasznára legyek honfitársaimnak. Már ez okból is mindig arra törekedtem, hogy írásom egyszerű és őszinte legyen; azért is, mert egy tatár egyszerű és mesterkéletlen tolla másképp nem is szólhatna, de meg azért is, mert ezen a nyelven annál könnyebben és annál jobban értethetem meg magam. Már pedig nekem az a legforróbb óhajtásom, hogy megértsenek. Tárgyilagosságommal mindenesetre kiteszem magamat annak a gyanúsításnak, hogy elvakítottak Európa kiválóságai és túlhatalma, s hogy otthon csak hibákat, az idegen földön pedig csak erényeket láttam volna meg. Mert hát, sajnos, nagyon is jól tudom, hogy honfitársaim, megtévesztve a bosszú érzelmeitől, saját hibáikat mindig csak szépíteni akarják, Európa kiválóságait pedig mindig csak letagadnák. Ez ellen a gyanú ellen akarok védekezni már most előre is, s biztosítani akarom kedves testvéreimet és hitsorsosaimat, hogy a gazdag, hatalmas és viruló Európában csak annál nagyobb melegséggel és ragaszkodással gondoltam mindig az én oxusparti drága hazámra s vallási világunk sok-sok megszentelt helyére. A körülöttem látott fény és dicsőség sohasem volt képes arra, hogy közömbössé tegyen a mozlim világ szegény és mélyre süllyedett társadalmának sorsa iránt. Ellenkezőleg; lelkemet örökösen emésztő fájdalommal vontam mindig párhuzamot a két kultúrvilág között, s vérzett a szívem, mikor felvetettem magamban a kérdést: Hát nem vagyunk-e mi is az Isten képmására teremtett emberek, nem vagyunk-e ugyanazokból az elemekből alkotva, nem születtünk-e ugyanazokkal a jogokkal és igényekkel, mint az európaiak, hogy csak a zsarnokság nyomása, hogy csak romok és örök nyomorúság terhe alatt kell senyvednünk, holott a nyugat világában élő felebarátunk létének örülve, szabadságban, hatalomban és tekintélyben magasan fölénk emelkedhetik?
Ha érdemesnek találjátok ez emlékirataimat arra, hogy figyelmesen olvassátok el, tudjátok meg mindenekelőtt, hogy nem önhittség és elfogultság, nem is gyűlölet és jogosulatlan szeretet vezérelt engem, hanem az, hogy felajánljam nektek az én magamra nézve alapjában véve fájdalmakkal és kínokkal teljes utazásomnak fáradsággal szerzett gyümölcseit. Távolról sem hivalkodhatom szellemi fölényemmel, nem is akarok hivalkodni vele, mert a kemény üzbég koponya gyarlóságai és tökéletlenségei nem lesznek másmilyenné sem Ázsiában, sem Európában. Csak azért mertem hosszas utazásom igénytelen tapasztalásait a tatár fogalmazás szegényes köntösében is elétek terjeszteni, mert ti ismeritek ezt a közmondást: "nem az mondhatja el magáról, hogy látott valamit, aki sokat élt, hanem az, aki sokat utazott." Allah a legbölcsebb, csak nála van a tudás!

[+] Vámbéry Ármin hátrahagyott írásából, melyben egy Európába vetődött tatár képében figyeli meg a nyugati világot. A mű címe: "Egy tatár emlékiratai", s az itt közölt rész az első fejezete.