Vámos Magda: Resid efendi (A születésnapok könyve)

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Vámbéry Ármin Ázsiában" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Vámos Magda
RESID EFENDI
A SZÜLETÉSNAPOK KÖNYVE
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

Születésnapok könyve
Emília
Mágnások, nyelvtudósok és szakácsok
Resid Efendi
Szegi szunní!
Dervisruhában
A karaván utja
Jó vastag nyaka van!
Az Ezeregyéjszaka meg a ripszkanapé
Ugor-török háború
Tengerektől tengerekig
Esély a Nemzeti Kaszinóban
Szavak és csillagok

Születésnapok könyve

Sir Henry Ponsonby, Viktória angol királynő főudvarmestere belépett a windsori várkastély egyik vendéglakosztályának ajtaján. Kezében vaskos könyvet tartott.
Az alig fél órája érkezett vendég az egyik kitárt ablakszárnynál állt. Még kockás útiruháját sem vetette le, hogy átöltözködjék a vacsorához. A kora május zsenge zöld színeiben tündöklő kert látványa szegezhette ily sokáig egy helybe. A szilfák határolta Hosszú Sétány meg a lankás tájhoz simuló tölgyerdő az út végénél . Talán ide látszik annak a roppant vén tölgynek a koronája is - gondolhatta a vendég -, amely alatt Falstaff-fal járatták bolondját a windsori víg nők . Messziről, a park déli részét lezárva, egy szép tó vize csillogott a délutáni napfényben.
A vendég kicsit bosszankodott. Ettől a látványtól fosztja most meg a belépő Sir Henri! Persze, persze, igazán kifogástalan gentleman, mi más is lehetne, de udvariaskodni egy udvarmesterrel különösen unalmas. Bosszankodásnak azonban nyoma sem látszott a vendégen. Elég erősen sántítva jött előbbre a szoba közepe felé. A botját ott hagyta az imént az egyik szék karfáján.
Sir Henry, igazán kedves öntől, hogy megnézi, jól találom-e itt magam. Bocsánat, hogy még nem öltöztem át. De van rá bőven időm, ha jól értettem az előbb, amikor felkísért. - Enyhe tétovaság bujkált Ponsonbyra vetett tekintetében. Nem bánta, ha ezzel elárulja, tűnődik azon, hogy minek is köszönheti a főudvarmester ismételt látogatását.
Ponsonby letettem az asztalra a vaskos könyvet. Tábláit ezüstkapocs fogta egybe, az aranyozott cirádák közül kivillant borítótábláján a cím : Royal Birthday Boock - a királyi udvar könyve a születésnapokról.
Vámbéry professzor - szólt Sir Henry - Windsorban az a szokás, hogy őfelsége mindegyik vendége beírja ide a nevét s születésének évét meg napját. Én aztán feljegyzem azt is, hogy meddig maradt itt. Ha kedve lenne néhány aláírást megtekinteni, úgy hiszem, érdekes névsorra bukkanna. Nemcsak koronás fők autogramjára gondolok. Nagy írók, művészek, tudósok egész serege... valóságos tejút van itt, száz meg száz csillagok. Sok személyes ismerősét is megtalálhatja közöttük.
Vámbéry nem nyúlt a könyv után. Hallgatott. Ponsonby félig lehunyt
szemhéjak alól sandított a windsori kastély alacsony vendégére. Annak kopaszodó feje búbját még az útisapka takarta ugyan, de ápolt szakállának deresedése rögtön szembeötlött. A professzor most ezt a szakállt simogatta, és még mindig nem szólt.
- Segíthetek valamiben ? - kérdezte Sir Henry. - Valami zavar van ?
- Uram, a dolog kissé szokatlan. Európában jöttem a világra, ám mégsem tudom határozottan, hogy mikor születtem. Ez most kényelmetlen, mert nem szeretnék valótlanságot írni ebbe a szép könyvbe. Minékünk, mármint annak a felekezetnek, amelyhez szüleim is tartoztak, nem volt kötelező anyakönyveket vezetni. Különben is borzalmas járvány dúlt akkoriban Magyarországon. Kevéssel születésem után apámat ugyancsak elragadta a kolera. Anyám pedig, noha egyébként igazán kiváló teremtés volt, világéletében írástudatlan maradt. A fiatalon elszenvedett csapások sorozata : a járvány iszonyata, apám elvesztése meg a nyakába zúdult temérdek baj és gond annyira megzavarta, hogy később sem tudta nekem megmondani, melyik évben születtem. Csupán arra emlékezett, hogy József napján láttam meg a napvilágot. Valami búcsút kellett volna tartani aznap, de elmaradt a kolera miatt. Kedves professzor, ez a történet, ha talán szokatlan is, nem ad semmiféle szégyenkezésre okot. Őfelsége sokkal többre tartja vendégeinek érdemeit és munkásságukat a származásuknál. De hát feltételezem, hogy van valami dátum, amit általában feltüntet születése évéül a szükséges iratokon. Jegyezze be ide ugyanazt. Vámbéry Ármin beírta a király vendégkönyvbe a nevét, és hozzáfűzte: "Születtem Szentgyörgyön (Magyarország), 1832. Március 19-én.

Vámbérynak, a nagy utazónak, politikus szakembernek, híres közírónak és nyelvtudornak a dédapja telepedett meg Magyarországon. A dédapa a észak-bajorországi Bamberg városából vándorolt délre, Pozsony közelébe. A fia már itt született, és amikor II . József elrendelte, hogy a birodalma területén élő zsidók is kötelesek vezetéknevet felvenni, a fiú apjának szülővárosát választotta nevéül.Így lett Bamberger, ami magyarul egyszerűen annyit jelent: bambergi. Két nemzedéknyi idő alatt a változatlanul német ajkú Bambergerek kiejtésében nevüknek kezdőhangja v-re lágyult, és már Wambergereknek íratták be magukat, ha éppen elkerülhetetlen szükség volt valamilyen hivatalos írásra. A maguk szűkebb világában, mit sem törődve II. Józseffel, változatlanul mellőzték a vezetéknevet, s tovább hódoltak annak az ősi szokásnak, hogy az azonos nevű gyermekeket apjuk nevénél különböztették meg, ilyenformán: Jakab fia Mózes, Izsák fia Mózes és így tovább.
Vámbéry Ármint tehát hivatalosan Wambergernek hívtak, de mivel a születéséről épp hogy hivatalosan nem vettek sehol tudomást, meglehet, közelebb jár az igazsághoz, aki azt mondja, papíron egyáltalán meg se született. Ez viszont ugyanúgy nem zavarta őt sem , aminthogy a városszéli rozzant bérlakásuk szomszédságában sátrat vert kóbor cigányok sem törődtek az ilyesmivel. Első emlékei közé sorolhatta, hogy nagyon tetszettek neki ezek a cigányok , akik csikorgó hidegben is a szabad ég alatt tanyáztak, s ha reggelente útra keltek, purdéikat a lovuk két oldalán függő párnahalomba dugdosták. A Wamberger fiúcska puszta földre vetett szalmán aludt a nővérével. Vánkosuk sem volt. A pici cigánygyerekek párnái valóságos fényűzésnek látszottak ehhez képest.
Ezek az első emlékek már nem a Pozsony vármegyében levő Szentgyörgy városkához fűződtek, hanem Dunaszerdahelyhez, amelyet Vámbéry mindvégig fogadott szülőhelyének vallott.
Huszonkét évesen elözvegyült, morvaországi származású édesanyja az apa elvesztése után hamarosan második házasságot kötött egy jószívű, de merőben élhetetlen fiatalemberrel, és a család így került Dunaszerdahelyre. Kocsmájuk rövid idő alatt tönkre ment, a csaplárosságot fel kellett váltani egy sokkal nyomorúságosabb kenyérkeresettel. Piócák begyűjtéséből tengődtek. Akkor tájt a piócát még csodatévő gyógyszernek tartották az emberek . Doktoraik a legkülönbözőbb nyavalyákra rendelték ezt a természetes vércsapolást. A piócákat az összegyűjtésükkel foglalkozó családnak nagyság szerint kellet szétválogatnia. Hosszú vászonzacskókban tartották, és az előírásoknak megfelelően minden huszonnégy órában kétszer megfürösztötték őket. A piócamosdatás a gyerekek feladata volt. Undok munkájukkal szemben érzett utálkozásukat még tetézte, hogy a piócák éjnek idején olykor-olykor kiszabadultak foszladozó vászonzacskóikból, szertemászkáltak a szobában, s a földön alvó gyerekek bőrébe akaszkodva szívni kezdték a vérüket.
Vérnek nem voltak bővében, mert sokat éheztek. Főként az idő tájt, amikor már a piócaüzlet is mind rosszabbul hozott a konyhára. Szaporodott a haladó orvosok száma, akik ellenezték ezt az ősi, vérszopó gyógymódot. A család pedig növekedett. Anyja második házasságából három féltestvére született. Vámbérynak.
Jókedvét ínség, éhezés, de még betegség sem törte meg. Fekete szeme vidáman ragyogott, arcát pirosra csípte a levegő, mert tavasztól őszig a szabadban aludt az udvaron, az eresz alatt. Mély álmából egy-egy zivatar is csak akkor ébresztette fel, amikor már csuromvizes volt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is meghűlt volna. Makkegészségesnek érezte magát, pedig hároméves korára nyomorék lett. Mindinkább nehezére esett a járás, előbb csak sántikált, utóbb már erősen sántított, és mankóra szorult. De a mankót bal hóna alá kapva, megszokta, hogy fürgén jusson előre. Neki legalábbis fürgének tűnt fel a járása, és ha játszótársai gyorsabban futottak nála, eleredt a könnye.
Az édesanyja ezt észrevette néha. Vigasztalgatta béna és legkedvesebb gyermekét: ..
- Tovább érsz te, fiam, valamennyi pajtásodnál, legyél csak kitartó, és tűrj békében !
A vigaszban maga sem hitt. Feneketlen szegénységük ellenében is megpróbálkozott a legkülönbözőbb csodadoktorokkal, csak arra nem gondolt, hogy egy valódi doktorhoz forduljon. A béna kisfiút a kuruzslók egynémely alkalommal olyan erőszakos kúráknak vetették alá, hogy kínjában elájult, de a lába nem gyógyult meg(1)
Dunaszerdahely lakosságának többsége ortodox zsidó volt. A legtöbb szülő úgy vélekedett, teljesen elegendő, ha a felekezeti iskolában megtanítják fiát a héber betűvetésre meg olvasásra, hogy megismerkedhessék Mózes öt könyvével és a próféták könyveivel. Nyolcéves koráig a kis Wamberger fiú szintén ilyen iskolába járt, de édesanyja kívánságára elsajátította a gót betűs német ábécé fortélyait is. Páratlan emlékezőtehetsége már iskolai pályafutása elején csodagyermekké léptette elő. Ízlése ugyancsak koraérett volt. A szentírásból Ézsaiás és Jeremiás prófétát szerette a legjobban, s hosszú részeket tudott könyveikből kívülről felmondani. Tanítói elkapatták. Rászokott a többiek bámulatának édes ízére. Szereplési kedvét csupán édesanyja hűtötte le imitt-amott. De ez a lehűtés is bizsergetően sarkalta, mert így hangzott:
–Nem vagy még semmi sem, nem tudsz még semmit. Vésd eszedbe, az én első uram fiának a legkülönbnek kell lennie minden más gyermek között.
A kolerajárványnak áldozatul esett első férje iránt érzett szerelem a józan értelmű, derék asszonyt olyan lépésre bírta, amely a dunaszerdahelyi ortodox hitsorsai szemében már-már megbocsáthatatlan vakmerőségnek számított. A Talmud - Tóra iskolából átíratta a fiát a református elemibe. Kis híja volt, hogy pellengérre nem állították ezért.
Mert a felvilágosultság korának és az iparosodására meg a tudományára büszke XIX. Századnak a szele a dunaszerdahelyieket még csak meg sem érintette. Vakbuzgó, hamisítatlan középkorban éltek. Annak minden szertelenségével.
A zsinagóga kapuján egy lelakatolható vaskarika lógott láncon. Az olyan zsidóknak, akik vétséget követtek el a óhitű vallás szertartási parancsai ellen, egy álló napra ebbe a karikába csukták a nyakát. A vétkest szabad, mi több, illendő volt leköpnie minden arra járó hittestvérnek. A Wamberger gyerek édesanyját ez a veszély környékezte, amikor keresztyén iskolába íratta át a fiát. Nagy lépés volt ez a fiatal lélek felszabadulásának útján. Addig - ahogy ő maga írta jó két emberöltő múltán a visszaemlékezéseiben - a rituális szőrszálhasogatásnak és szomorú babonahitnek útvesztőjében élte gyermekéveit. Most egyszerre kitágult körülötte a világ.
Senki sem érezhette meg előre, hogy korai jártassága az üres szalmacséplés, az évezredekre visszanyúló és a múló idővel elavuló aprólékos parancsok és babonás félelmek hiábavaló tudományában, mégis mily nagy előnyére szolgál élete későbbi fordulóin.
Amikor először hagyta el a gettót, amelyet akkor már nem is kerítettek körül valóságos falak vagy palánkok, hanem csak a benne élők önkéntes szándéka választotta el a külvilágtól, az alig kilencéves gyermek elálmélkodva érezte, hagy addigi rettegéseinek terhe lassan lehullik róla. Régebben majdhogynem az álláig húzta le sapkáját, olyan iszonyú volt még a gondolata is annak, hogy véletlenül födetlenül maradhatna a feje, amit halálos bűnnek tartottak környezetében. S amikor megeset vele egyszer, hogy keresztény gyermekek merő csúfondárosságból erőszakkal letépték fejéről a sapkáját, minden ízében reszketni kezdett, mintha máris maga előtt látná a gyehenna lángjait. Noha általában üresen korgott a gyomra, inkább éhen veszett volna, semhogy egyetlen falatot is elfogadjon nem kóser módra készített ételből. Most pedig a református iskolában részt vett a hittanórákon, egyszerűen azért, mert a tanítók nem engedték csellengeni közben a növendéknyáj kereszteletlen bárányát.
Ez a bárányka kivételesen értelmes volt. Az a látszólag jelentéktelen dolog, hogy hirtelen belecsöppent egy más vallású hitoktató bibliamagyarázatainak sűrűjébe, egész életére döntő lökést adott. Hamar rájött két kézenfekvő igazságra. Az egyiket úgy fogalmazta meg, ahogy számtalanszor megütötte már a fülét: " Minden cigány a maga lovát dicséri'' A másikra nemigen talált még gyermekagyában szavakat, de mind világosabban derengett előtte. A biblia textusokat lépten-nyomon idéző református meg a zsidó vallás között egyáltalán nincs akkora különbség, hogy bármiképpen indokolni lehetne azt a rengeteg gyűlölséget, ami a felekezeteket egymás ellen feszíti. Akkor hát ez a gyűlölség nem magától terem, hanem szítják. Ugyan kik ? Nyilván azok, akiknek hasznuk van belőle. Ennél tovább nem ment. Még magában sem mondta ki akkoriban, hogy némelykor azok vélik a legtöbb hasznot húzni az ilyesmiből, akiknek a vallás nem csupán hitet, hanem kenyeret is ad. De egyre jobban elidegenedett mindenféle fanatizmustól, és kezdte szívből meggyűlölni a gyűlöletet.

Az első ezüsthúszast tízéves korában kereste. Komoly pénz volt ez akkor, s ő egy neves jogtudós és ő egy neves jogtudós és történetíró nagyúrtól kapta ajándékba. Az osztályvizsgán elszavalt latin vers jutalmául. Deákul még nem tanultak, az olvasókönyv végén csak azért voltak latin versek, hogy a különösen becsvágyó gyerekek megbarátkozzanak a középiskola nyelvével. A büszkeségtől dagadozó tanító bíztatására az iskola dísze, a kis Wanberger ugyanazt a verset elmondta szép rendben a visszájáról is, az utolsó sortól az elsőig. Az előkelő vendégnek roppantul tetszett a bravúr :
–No, fiam, ha zenét komponálnál, olyan rákfúgákat, akarom mondani, tükörfúgákat csinálnál, hogy csak még! Hát így tanulj továbbra is!
A gyerek az úriember első mondatából egy kukkot sem értett. Rák! Pont elege van a piócákból is. Még hogy rák! Az egészből csupán az ezüsthúszast értett. De azt nagyon.
A család nyomorúsága akkorra érte el a netovábbját. A béna kisfiúnak alig tizenkét esztendős testvérnénje kénytelen volt cselédként elszegődni. Attól fogva életútjaik teljesen szétváltak. Ő maga, a tízéves fiú, szintén önálló kenyérkeresetre szorult, hogy valamiképpen fedezze iskoláztatását és megszerezze a legszűkösebbet. Inasnak fogadta fel egy szegény szabó, egyben pedig héber nyelvoktatónak is a fia mellé.
A tű, cérna meg a gyűszű sehogy sem állt a kezében, és az öltögetés művészetébenen nem sokra vitte. Egy év múltán a Dunaszerdahelytől kétórányira fekvő Nyék község kocsmárosának fia mellet kapott házitanítói állást, de egyúttal az egész család mindenes cselédjével is tették. Így kuporgatta össze hat hónap alatt azt a nyolc forintot, amellyel már elindulhatott szülővárosába, Szentgyörgyre, hogy felvétesse magát az ottani piarista gimnázium első osztályába.(2) Addigra betöltötte a tizenharmadik évét.
Édesanyja elkísérte. Az országúton felkéredzkedtek egy gabonás szekérre, amely a pozsonyi hetivásárra tartott. A szép Duna menti városban anya és fia két napot időzött. A fiú megrendült csodálkozással nézegette Pozsony emeletes házait, a hosszú ablaksorokat. Egész Szerdahelyen csupán egyetlen emeletes ház állt, egy keresztény földbirtokosé, akit Kondé Ignácnak hívtak. A dunaszerdahelyiek nyelvjárásában a földszintesnél magasabb épület röviden
"kondégnácos" ház volt. A fiú most Pozsony főutcáján hirtelen felkiáltott:
- Ejnye, édesanyám, nézze csak, de sok kondégnácos ház van itten!
Rögtön elhatározta, hogy ő majd, ha felnő, és édesanyja szíve vágya szerint orvos lesz, feltétlenül ilyen városban fog lakni.
Szentgyörgy viszont szegényes kis fészek volt a Kárpátok nyúlványának lábánál . Az ifjú Wanberger Ármin néhai édesapjának egy fiatalkori barátjánál kapott szállást, vagyis megengedték neki, hogy a szalmazsákját leterítse a szoba valamelyik zugában.
Egyébként " naponta evett ", tehát a hét minden napján más-más család asztalánál ebédelhetett. Reggelire édesanyja ellátta egy kis zsák rántásliszttel, amiből megfőzhette a köménymagos levest. Vacsora is jutott a legtöbb család jóvoltából egy kis kenyér. Ez bőségnek számított régi életéhez képest, nyugodt lélekkel vethette magát a tanulásra.
A kegyesrendi klastrom gimnáziumában a fő tantárgy a latin volt. A növendékeknek kéthónapi oktatás után már latinul kellett egymás között is beszélgetniük. A szabály betartását valóságos besúgó rendszerrel ellenőriztették a tanárok. Földrajzot és történelmet tanítottak még úgy-ahogy, és egész kezdetleges fokon algebrát is. De az órarend javát lefoglalta a katekizmus meg a latin nyelv és irodalom . A kálvinista elemi után most a katolikus liturgia és a katekizmus tudományát sajátíthatta el a dunaszerdahelyi zsidó fiú. Rövidesen az iskola második diákja lett. Az első helyet csupán azért nem tarthatta, mert katekizmusból nem engedhették vizsgára. Jóllehet, dicséretre halmozott, sok öröme nem tellett benne. Társtalanul és teljesen rokontalanul élt az idegen városban. Legderekabbul az osztályfőnöke, a fiatal páter Siebenlist bánt vele. Noha a neve azt jelentette, hogy " hétfortélyos", igen egyszerű, keresztényein jó lélek volt. Megsajnálta az árvábbnál is árvább, kitűnő rendű növendékét, s amikor észrevette, hogy az a kemény télidőben is szakadozott, vékony ruhában jár, megajándékozta egy nagy bolyhos kendővel, mellénnyel, és meleg nadrággal. De minél inkább elfészkelődött az idegenből jött, más vallású fiú az iskolában, annál cudarabbul ment a sora hitsorsosainak körében. Amikor apjának egykori barátja ráébredt, hogy a fiú elszakadt az ortodox világtól, kitette a szűrét, három család pedig az ebédet is lemondta. Beköszöntött a másodnapos éhezés ideje.
Rászokott, hogy segítsen iskolatársainak a házi feladatok elkészítésében, s ezért egy-két szelet kenyeret elvárhatott. Lassan-lassan itt is, ott is rádöbbentek, hogy az iskola második legjobb diákja egyre cingárabb lesz, halaványabb és szótlanabb. Mire azonban kitavaszodott, már az egész osztály felkarolta, a legbőkezűbben az a Hieronymi Károly, akiből később kereskedelmi miniszter lett.
Az elmaradt, haragvó hitsorsosok helyett pajtásainak szülei hívták meg bőkezűen mért ebédekre. Így nem kellett éheznie.
De a második osztályban sok minden előfordult. Többé nem Siebenlist volt osztályfőnöke, hanem egy zsidófaló páter, aki minden alkalmat megragadott - még akkor is, ha nem volt mit megragadnia -, hogy a legjobb diákot csúffá tegye iskolatársai előtt.
– Mózele –szerette mondogatni –, minek tanulsz? –Nem volna helyesebb, ha sakternak mennél? Az való tinéktek!
A megkínzott fiú azt tapasztalta, hogy tavalyi pajtásai közül egyesek ganéjjal és kövekkel dobálják, csúfolják, szidalmazzák. Eljött az idő, amikor már a felnőttek között is akadt olyan, akinek kapóra jött a serdületlenek divatja. A zsidó diákot néha utca hosszat különféle bántalmazások érték, vagy csak a futásra lódító "Hep! Hep!" kiáltozás úszott nyomában. De futni nem tudott. Még mindig mankón bicegett.
Nyomorúságát és megújult éhezését látván, Siebenlist páter ismét a segítségére sietett. Kijárta, hogy fogadják meg csizmatisztítónak a kolostorba. Így már hajnali szürkületkor beléphetett a folyosóra, s míg a cipőket, öltönyöket reverendákat kefélt, szépen megmelegedet a nagy hasú cserépkályha frissen lobogó tüzénél. A lángok rőt visszfényében még a leckéjét is átolvashatta. Úgy érezte, mennyei dolga van. Arcának piros színét hetek alatt visszanyerte.
Változatlanul kitűnő bizonyítvánnyal fejezte be a második gimnáziumot. Úgy határozott, nem marad tovább Szentgyörgy várasában, hanem Pozsonyba megy, ahol talán könnyebben megélhet. Azt is remélte, hogy megértőbb s jobb osztályfőnökre lel ottan.
Siebenlist páteren kívül nem soktól kellett búcsúznia Szentgyörgyön. Csak az apja sírjától. Még egyszer kiment a temetőbe ahhoz a nem létezőhöz, aki addig is az egyetlen volt, akinek elpanaszolta bánatait. A sírkövön végleg összetörte a mankóját. Eltökélte, hogy Pozsonyba bottal megy már, mert a mankó kettős bajjal járt. Kihívta a serdülő fiúk fokozott csúfolódását, és nagyon rongálta az egy szál ruháját.
Eleinte szerfelett nehezére esett minden lépés a megszokott mankó nélkül. Konok akaraterejével pár hét alatt túlesett ezen is. Igaz, erősebben sántított, mint azelőtt, ám valamiképpen szabadabbnak érezte magát és büszkébbnek. Szívósan gyakorolta, hogy még a botot is mellőzze időnként. Egy kis batyuval a vállán és a botot meg-meglóbálva kezében, mondott örökre búcsút Szentgyörgynek.

Pozsonyban sem volt rózsákkal vetve az a láda, amelyen elfekhetett annak fejében, hogy a kifőzdés Lővi úr megbukott fia mellett korrepetítorkodott. Legnagyobb kínlódás az ebédidő volt, amikor Lőviék egyetlen szobája megtelt azokkal a diákokkal meg szabólegényekkel, akik tizenöt krajcárért háromforgásos, bár nem éppen tápláló menüt kaptak. Wanbergernek ritkán akadt tizenöt krajcárja, és a könyvébe mélyedő tanító urat mímelve, korgó gyomorral szippantgathatott az ételek szagából.
A tanáraival sem volt szerencséje. Amikor a bencéseknél beiratkozott a gimnázium harmadik osztályába, Pendl igazgató úr tüstént ellenszenvvel fogadta:
– No, Harschl, hát ti meg doktor akarsz lenni?
Ennyit már fel se vett. Azzal nem törődött, hogy Szentgyörgyön "Mózele" itt meg "Harschl" , de tudta hogy ez a fogadtatás ízelítője csupán a tanárok későbbi bánásmódjának, és a vastagja még hátravan.
A három esztendő alatt, amelyet a pozsonyi gimnáziumban töltött, a papi korlátoltságnak meg a faji türelmetlenségnek bő áldásai elől kapkodhatta ugyan a fejét, de az bizony ebbe sem gárgyult bele. Latin nyelven már oly könnyűszerrel társalgott és írt, hogy jónak látta, ha új nyelvet sajátít el. Végtére is négy anyanyelvvel kezdte az életét: kicsi gyermekkorában egyformán beszélt magyarul, jiddis-németül, tótul héberül. A latint sem érzi holt tudománynak, aligha teheti erejét nehéz próbára, hogy még néhány nyelvet megtanul. A franciát választotta elsőul , mert akkortájt úgy vélekedtek az emberek , hogy senki sem mondhatja magát műveltnek, aki nem cseveg franciául. Akkora szenvedéllyel esett neki a tanulásnak, hogy Voltaire és Moliere műveiből felcsipkedett szavakkal hangos párbeszédet folytatott önmagával, s a járókelőkre franciául köszönt rá az utcán.
Műveltségének hamarosan nagy híre támadt a jámbor lelkek között. Pozsony zsidó lakosságának legegyszerűbb gyermekei: a jómódú családoknál szolgáló szakácsnők meg szobalányok hozzá folyamodtak, vezesse be őket az írás-olvasás tudományába, de addig is vesse papírra helyettük a szerelmes leveleit. Wambergernek egyszeriben fellendült a sora. Épp a legjobbkor, mert a kifőzdés Lőviék kiadták a hálóládájának felét egy vidéki fiúnak, akitől elrühesedett. Lővi úr ez alkalommal nem a ládát dobta ki, hanem a házitanítót, s meg a holmiját is visszatartotta pár krajcár adósság miatt.
A fiatal diák két éjszakát a sétatéren töltött egy padon, illetve a pad alatt, ha a rendőri őrjárat netán arrafelé vette útját.
Sivár létének kanyargós ösvényein a szerelmes szakácsnők pottyantották elébe az égi mannát. Valahányan csak voltak, mindannyiuknak megvolt a szerelmi bánata és tenger sok oka az érzelemdús levelezésre. A pelyhedző álló gimnazista nem fogyott ki sem a munkából, sem a dús ebédekből. Még inkább feltört, amikor az egyik szakácsnő megkérte egyszer, énekelné el gitárkísérettel a divatos dalt:

Schöne Minka, ich muss scheiden,
Ach, du fühlest nicht die Leiden!

Szép Minka, el kell hagyjalak,
Ah, Nem érzed, hogy szűm megszakad!

A konyhában felcsendülő kellemes legényhang kicsábította a ház asszonyát meg a leányait. Betessékelték a diákot a szobába. Kikérdezték erről-arról, és beajánlották ismerőseihez mint magyar-, francia- és latinoktatót. A fiú ettől kezdve naponta nyolc órát járt iskolába, három-négy órát tanított másokat, s éjszakánként szorgalmasan tanult tovább maga is. Alvásra alig maradt ideje. Hiszen egyébként is sok minden történt akkoriban városszerte, a egyszerre csak azon vette észre magát, hogy talán a nyelveknél is szenvedélyesebben érdekli a politika. Az iskolával már alig törődött. Majdnem, három év késéssel látott hozzá, és valahogy kinőtt belőle, mielőtt a végére érkezett volna.

Az utolsó magyar rendi országgyűlés épp 1847-48-ban tartotta legmozgalmasabb vitáit a mind sürgetőbbé vált reformokról. A rendek Pozsonyban üléseztek. A levegőt meg-megborzolták már a márciusi fuvallatok, és a forradalmak előszelére mindig fogékony ifjúság egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az országgyűlés kiváló szónokai felé. Az ifjúságnak külön karzatot tartottak fenn az ülésteremben, és a fiatal Wanberger nemegyszer még az iskolát is elkerülte, csak hogy hallhassa Kossuthot meg a reformnemzedék más nagyjait. A párizsi forradalom híre március elsejére virradóra érkezett el Pozsonyba.
Kossuth azonnal megérzi, hogy a párizsi nép felkelése nemcsak a franciaországi Bourbon-uralkodóházat söpri el, hanem az egész szövetségi rendszert is, annak értelmi szerzőjével és irányítójával : Metternich herceggel együtt. Így aztán Kossuth azon frissiben, március 3-án elmondja a pozsonyi országgyűlésen híres beszédét a királyhoz intézendő feliratról, amelynek reformköveteléseket kell " a nagy körülményekhez illő határozottsággal " tartalmaznia.
Néhányan - így Wesselényi Miklós, az árvízi hajós is - ettől a március 3-ától számították a magyar forradalom és szabadságharc kezdetét, nem pedig a pesti ifjúság március 15-i megmozdulásától. Az alsótábla lelkesedéssel fogadta a Kossuth javaslatát, de a főrendek képviselete, vagyis a felsőtábla mindaddig halogatta hozzájárulását, míg a tíz nappal később kitört bécsi forradalomról tudomást nem szerzett. Akkor azonban rendkívüli gyorsasággal perdült meg az idő. A pesti forradalommal egyidejűleg, tehát március 15-én hetvenkét főnyi országgyűlési küldöttség utazott Bécsbe, hogy V. Ferdinánd királynak megvigye a rendek felírását. A pánikba esett császári udvar első riadalmában mindent megígért, főként amikor tapasztalhatta, hogy a magyar küldöttség fejét, Kossuthot a bécsi nép nem győzi eléggé ünnepelni. A király és a császár nagy sürgősen teljhatalommal ruházta fel kedves rokonát, István főherceget, a magyar nádort, aki meghatalmazásának alapján - " tekintve a körülmények sürgős voltát " - késedelem nélkül ki is nevezte az első magyar felelős kormányt, Batthyány Lajossal az élén. Közben az udvari kamarilla máris azon törekedett, hogyan vethet gáncsot mind az új kormánynak, mind az egész magyarságnak, Csakhogy az osztrák császárvárost megjárt országgyűlési küldöttség ezt akkor tán el sem hitte volna. Egyedül a forrófejű poéta, Petőfi bizonyult a verseiben eleitől fogva hidegen s tisztán látó reálpolitikusnak.
A küldöttség azonban rózsás kedvben és diadalmasan tért meg Bécsből Pozsonyba. A város is így fogadta. A nép letódult a Duna-partra, s torkaszakadtából éljenzett, amikor a nemzeti színekkel fellobogózott újmódi gőzhajó, fedélzetén a magyar kormány tagjaival, besiklott a kikötőbe. Elsőnek Kossuth lépett a hajópallóra, nyomában Klauzál Gábor jött, majd Eötvös József báró és Batthyány, a miniszterelnök. Az ujjongó tömegben ott állt egy ágrólszakadt gimnazista is, aki ebben a pillanatban elfelejtette bántalmazásait és megcsúfoltatását. Most egynek érezte magát az örvendező emberekkel.
A küldöttség alig tudott utat törni magának az átforrósodott hangulatú sokaságban. Jó negyedórába is beletellett, amíg eljutott a Duna-soron álló Zöldfa fogadóba.
A kapu bezárult a rendi gyűlés tagjai mögött. Ám az emberek nem mozdultak el az épület elől, mert hallani akarták Kossuthot. A zajongás nőttön-nőtt. Végül kinyílt az első emeleti hosszú erkély ajtaja, és megjelentek az ünneplők szeme előtt a kormány tagjai díszmagyarban.
A fiatal diák egy életre megőrizte magában ennek a képnek emlékét, és öregségében is visszahallotta Kossuth hangját:
– Megjöttünk Bécs falai közül, hol az abszolutizmusnak századokon keresztül tartogatott rendszere összedőlt...

A többi kép villanása már az iszonyhoz tartozott. Fél évszázadnál hosszabb idő sem tudta egészen fellazítani ennek az iszonynak szorítását.
Előbb a hírhedt pogrom Pozsonyban. A német kereskedők meg iparosok attól tartottak, hogy a 48-as forradalom egyik vívmánya, a zsidó lakosság egyenjogúsítása túlságosan megnövelheti a zsidó kézművesek és kalmárok konkurenciáját. Lázadásra bírták tehát több vidéki városban a mesterlegényeket s a naplopókat, ezek pedig a burgerek fizette zsoldért szíves örömest romboltak és raboltak. Az első ilyen pogromhullám Pozsonyt öntötte el. A zavargók házakat és raktárakat törtek fel, a pincékben sok száz hordó bort meg pálinkát eresztettek ki, s mivel így nemcsak átvitt értelemben részegedtek meg saját cselekedeteiktől, ott ütötték-verték a zsidó polgárokat, ahol érték. Az üldözötteknek az országgyűlési ifjak siettek segítségükre, de a csatazaj napokig nem ült el.
Iskolák és üzletek sorra lezártak egy időre. A dunaszerdahelyi diák magánórái hirtelen megszűntek. Növendékeinek szülei vagy tönkrementek, vagy pedig kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a gyermekeiket ennyire bizonytalan napokban tanítassák. A felnőttkor küszöbéhez közeledő ötödikes gimnazistának nem maradt más választása, mint pár hónapra meghúzódni egy kisfaluban házitanítóként. Onnan leste a híreket, s követte figyelemmel, hogyan törnek be a nyár végén az udvari kamarilla szolgálatába szegődött Jellasics horvát bán csapatai a Dunántúl földjére. Ennyi izgalom közepette is volt azonban a fiatal Vámbérynak elég ereje s becsvágya ahhoz, hogy elkezdjen rokkantsága kényszerű magányában olaszul tanulni. Kivételes adottságai könnyűvé tették számára ezt a stúdiumot. Mire a horvátok súlyos vereséget szenvedtek a pákozdi csatában, és hullottak csendesen az őszi falevelek, az iskola nélkül maradt diák már Tassót olvasgatta . A "Megszabadított Jeruzsálem "- ról szóló eposz legnemesebb versei sem tudták azonban enyhíteni a felett érzett gondját, hogy saját hazájának megszabadulását egyre tornyosuló veszélyek fenyegetik.
A Dunántúlról az osztrák határ felé elvonuló Jellasics-féle vert seregek megerősítésére a Habsburg-udvar bécsi ezredeket akart Magyarországra küldeni, amire az osztrák főváros népe fellázadt. A császár a felkelés másnapján, 1848. Október 4 - én ismét elmenekült hazulról. Kossuth úgy érezte, elkövetkezett a forradalom győzelmének nagy pillanata. Míg Windischgraetz herceg ostromgyűrűbe fogta császárának székvárosát, hogy térdre kényszerítse a népet, Kossuth hatalmas beszédekben toborozta a magyar honvéd népfelkelőket, s Bécs felszabadítását adta parancsba. A Dunaszerdahellyel szomszédos Vásárút községben a fiatal, sánta diák szintén meghallgatta Kossuthnak egyik ilyen toborzó szónoklatát. Lelkesedése akkora volt, hogy legszívesebben maga is kapára - kaszára kapott volna, de hát erről szó sem lehetett.
Eljött a reményeket és lelkesültséget elfagyasztó késő őszi dér. Október utolsó napján Kossuth honvédei súlyos vereséget szenvedtek Bécs határában, Schwechatnál.
Amire ez bekövetkezett, a dunaszerdahelyi fiú már visszatért volt Pozsonyba, és a hatodik diákosztályt a német nyelvű lutheránus líceumban végezte el. De ki csodálhatná, hogy ezen a magyarságra oly keserves téren elillant minden kedve a tanulásra?
Ferdinánd, a szánalmas korlátoltságában nem is különösebben rosszindulatú császár lemondott, és helyébe a Vámbéryval szinte egyidős Ferenc József került 1848 végén trónra. Majdnem hetven évre terjedő uralkodás meg a katasztrófák hosszú sorozata állt előtte. Egyenlőre a legszófogadóbb fiú volt. Mukkanás nélkül tűrte, hogy féktelenül fanatikus, uralomvágyó édesanyja, Zsófia főhercegnő kormányozzon helyette, az ősreakciós osztrák miniszterelnök, Schwanzenberg herceg társaságában. Azok ketten pedig eltökélték a magyar forradalom és szabadságharc elpusztítását írmagostul. A Burg belső tanácsadó testületének harmadik oszlopa, Windischgraetz herceg feladata lett, hogy csapataival betörjön Magyarországra. 1848 december 15-én lépte át a határt, a Duna mentén jött lefelé, s első állomása Pozsony volt. A hazafiak kivégzését ő kezdte, hogy aztán fél év múlva a "bresciai hiéna " néven ismert Haynau egy őrült módszerességével folytassa.
A bitófák a napokig kint hagyott hullákkal a pozsonyi várdomb mögött emelkedő, úgynevezett Szamár - hegyen álltak. Ott lógott Mednyánszky báró, Lipótvár osztrák fogságba esett parancsnoka, a hadsegédével. Nemsokára melléjük került Rázga Pál evangélikus lelkész is. Neki harcba hívó magyar prédikációiért kellett vértanúságot szenvednie. Rázga beszédeit a líceumi diák is meghallatta hébe -hóba, s most engedett a kíváncsiskodás ördögi kísértésének. Megnézte a lelkész kivégzését. Rázga Pált a felesége szintén elkísérte, gyermekeikkel együtt, a börtöntől a vesztőhelyre.
A család ott térdelt az akasztófa előtt, mintha egy új Krisztus függne a feszületen. A bitó alá kivezényelt osztrák katonák is megborzadtak, a diák pedig évekig nem tudta betemetni lelkében ezt a képet. Görgey nevezetes téli hadjáratának sikerei még egyszer fellobbantották a magyar reményeket. Ám e sikerekkel egyidejűleg utolszor kelt életre a halódó Szent Szövetség, hogy ráüsse a valóság végső pecsétjét Petőfi jóslatára:

Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar,
..........................................................
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Amikor a hadiszerencse ismét a magyarok javára fordult, Ferenc József maga kereste fel Varsóban Miklós cárt, hogy bármely feltételt elfogadván, kikönyörögje az orosz intervenciót.
A császári találkozó után pár hónappal elkövetkezett egy reggel Pozsonyban, amikor néhány csallőközi magyar fiú társaságában hősünk szemtanúja volt tizenötezer orosz katona átvonulásának a városon. A katonák hegyes végű sisakot hordtak, fahéjszínű darócköpönyegüket kétfelé hajtották a térdük felett, hogy könnyebben menetelhessenek. Nem néztek se jobbra, se balra. A cssallóközi fiúk csoportjában senki sem szólt. Lehorgasztott fővel bámultak maguk elé.
Ez volt Vámbéry Ármin utolsó képe Pozsonyról. Még másnap elhagyta a várost, és nem kívánt többé visszatérni.
A nagy zűrzavarban annyi pénze és ideje sem volt, hogy kiváltsa a líceumi bizonyítványát.
Összesen hat középiskolai osztályt végzett. Ennyivel lett később világhírű egyetemi tanár.
A visszaemlékezéseiben úgy írja, hogy amikor elhagyta Pozsonyt, tizennyolc éves volt.
És ebből az derül ki, hogy talán mégsem a valóságot jegyezte be Viktória királynő születésnap - és vendégkönyvébe. S nem az áll a lexikonokban.
Feltehetően nem 1832-ben, született, hanem 1831-ben. Hiszen az utolsó előtti nagy kolerajárvány meg a nyomában kitört felvidéki parasztlázadás is abban az évben dúlt Magyarországon...

1) Noha egykorú orvosi feljegyzések nem állnak rendelkezésre, majdnem bizonyosra vehető, hogy Vámbéry sántaságának oka csípőizületi ficam volt. A fejlődési rendellenesség következtében fellépő baj orvoslásának módját a múlt század utolsó negyedéig egyáltalán nem ismerték. A csípőizületi ficam helyreillesztését először Lorenz bécsi sebész végezte, 1885-ben. Így tehát Vámbéryn akkor sem lehetett volna segíteni, ha édesanyja nem kuruzslóhoz viszi, hanem igazi orvoshoz.
2) A mi általános iskolánk ötödik osztályának felel meg

EMÍLIA

Édes fiam, ne kösse az asztalkendőt a nyakába ! Az csak gyereknél szokás. Tegye szépen az ölébe!
Tanító úr, ne vegye zokon, hogy szólok. Jobb lenne , ha nem vagdosná fel előre a húst. A kést jobb kézben tartjuk, a villát meg lehetőleg mindig a balban. Majd megtanulja ezt is könnyen.
- Ejnye röstellem, hogy megint szólok. Ugyan már, ne könyököljön az asztalra, az sem illik! És miért tartja magát oly görnyedten ? Hisz nincsen púpja.
- No de fiam, a nőket előre szoktuk engedni! Akkor is, ha még csak kis kisasszonykák!
Ez így ment Petrikovichék asztalánál és biedermeier ízléssel bútorozott, szerény fogadószobájában napról napra. Ám a fiatal tanító nemhogy unta volna, hanem mohó idomulási készséggel fogadta növendékei édesanyjának minden intelmét. Petrikovich úr kisbirtokos és polgármester volt Nyitra megyében, Zsámbokréten. Az asszony meg leánykorában egy grófnő társalkodónőjeként élt, és a sok felolvasás révén rászokott, hogy maga is olvasson. Művelt nő lett belőle. Azt akarta tehát, hogy fiai közül a legértelmesebb sok nyelvet tudjon, s majdan egyetemre menjen. Wamberger Ármint a nyelvtudása miatt fogadták házukba a nem éppen tehetős Petrikovichék, mivel a zavaros idők leülepedtéig két idősebb fiukat csak így taníttathatták. De türelmetlenül várták a közviszonyok rendeződését, hogy aztán végre nyilvános iskolába küldhessék gyermekeiket Pesten.
A postamester feszesre fűzött, jó alakú felesége itt, a magáénak vallott kicsiny udvarházban is pattanásig volt még kastélybeli élete emlékeivel, s úgy látta, hogy fiainak derék nevelője a világi dolgokban maga is alaposan rászorul a nevelésre. Valóságos megátalkodottsággal próbált arszlánt faragni az addig csak nyomorúságot ismert nyomorék házitanítóból. Neveltje már megint egy új világ titkait akarta ellesni, és csak úgy kapdosta magába az illemkódex szabályait, mintha soha másra nem is éhezett volna. Kevés hiányzott hozzá, hogy Petrikovichné idomítási csodájaként öntetszelgő majom legyen belőle; órákat bíbelődött az öltözködéssel, aprólékosan ügyelve mindarra, amire a postamester felesége oktatta. Billeget-bicegett a tükör előtt, s nézte, úgy hajlik-e meg, úgy mozgatja-e kezét, arcát, ahogy kell. Az öltözködéshez azonban ruha meg cipő, egy-két divatos holmi megkívántatott, és elég botor módon egész keresetét erre költötte. Még azt a tizenhat forintot sem tette félre, amellyel a líceumnak tartozott tandíj fejében, pedig jól tudta, nem adják ki a bizonyítványát, amíg az adósságát meg nem küldi.
Világos pillanataiban azért elgondolkozott rajta, az kábította-e el vajon hogy életében először él kényelemben és a mindennapi falat gondja nélkül, vagy pedig a vele született könnyelműség tör-e ki belőle az első adott alkalommal. A feleletet maga sem tudta. De volt valamilyen homályos érzése, hogy valamikor még javára válik, ha az egykori grófi társalkodónő jóvoltából most elsajátítja, hogyan kell köszönni, járni, álni, ülni, csevegni az "úri társaságban". Ez az érzés megnyugtatta, és egy időre elhessentette feje fölül bizonytalan holnapja gondjait.
Illemkérdésekben tetőtől talpig kiművelve, de úgyszólván egy lyukas garas nélkül érkezett meg 1851 őszén Petrikovich úrral és annak két fiával Pestre. A fiúk iskolába kerültek, ő pedig az utcára.

Pest akkoriban majdnem olyan szegény volt, mint a fiatal házitanító, aki először látta meg hazája fővárosát. Budavár másfél előtti ostrománál az osztrák ágyúk a pesti oldal házait is eléggé pocsékká lőtték. Azonkívül az utcán látható emberek közül minden harmadik besúgó vagy császári csendőr volt. Az elnyomorodott városban a fiatal tanító ide-oda hányódott. Alkalmi óraadásból élt. Klienseit az Orczy kávéházban szedte össze. Ide jártak az egyszerűbb zsidó kereskedők, vidékről is itt adtak egymásnak találkozót éppúgy, mint a vásárokra felruccanó földbérlők. A kávéház forgalmas tanítóbörze is volt, mármint a házitanítóké, akiket hivatásos ügynökök juttattak munkához. A facér nevelők úgy ültek a fal mellet egy hosszú padon, akárha rabszolgavásáron lettek volna , és lesték a "cupringer ", a közvetítő ügynök szeme járását.
A kávéház a több udvaros Orczy- ház elülső frontján állt, piszkos ablakai az Ország útra néztek.(1) A vendégek ádáz taglejtések közepette próbálták túlharsogni egymást. A helyiség úgy robajlott, mint a levantei tenger a dagály hullámtörésének idején. S ezen a viharzó kávéház-gályán kelt fel Vámbéry életében az ifjúi boldogság napja.
Itt fogadta fel egy megnyerő fiatalember öccsei és húgai melle tanítónak, s levitte magával az erdős - lankás Szavóniába, kutyevói birtokukra. Eszékig hajón utaztak. Már ez is kellemes volt, de még szebb a hosszú kocsiút a szlavón hegyvidék egyik völgyében Kutyevóba. A legszebb pedig a házikisasszony. És legeslegszebb, hogy ezt a leánykát neki volt kötelessége oktatni. Az egyetlen zavaró körülménynek az látszott, hogy Emília édesanyja tüstént rosszallóan nézte a tanító és a tanítvány között csekély korkülönbséget.
Ezt a rosszallást nem számítva, a szülők nagyon kedvesen bántak a fiatal nevelővel. Kényelmes, világos szobát adtak neki, kitűnő ellátást. Napi hat órát kellett csak tanítania, ennyit pedig játszva bírt. Az idejével mindig oly jól tudott gazdálkodni, hogy most a saját tanulmányait a legnagyobb erővel folytathatta. Előbb nekivetette magát az angol nyelvnek, és amikor abban valamelyest már ismerősnek érezte magát, bekanyarodott élete döntő fordulójába. Törökül kezdett tanulni ! Maga sem tudta, hogyan, egyszerre szenvedélyes érdeklődés fogta el a keleti tudományok iránt. Meg akarta ismerni azt a világot, ahonnan ősei végső soron eredtek. Keletet. És meg akarta ismerni azt a világot is, ahonnan a magyar nép a Duna-medence tájára került. Megint csak a Keletet!
A lelkiismeret is furdalta, hogy még mindig nem váltotta ki az iskolai bizonyítványát, és ezúttal ruhák helyett nyelvkönyvekre költi a pénzét, ahelyett, hogy, letörlesztené adósságát a líceumnak. "Te semmirekellő - szónokolt magának felemelt mutatóujjal -, ezentúl büntetésből annyit tanulsz, hogy belegebedsz! Ami pedig Emíliát illeti, mindennap csak akkor nézhetsz rá lopva, ha már legalább nyolcvan új szót bemagoltál. De inkább százat. Nyolcvan a legeslegkevesebb. Addig egy pillantást sem eshet Emíliára. Még ha tanítod is, akkor is a levegőbe nézel! Érted?!"
A szó elrepült az írás megmaradt. Nem érte be az önfegyelmezés magánprédikációival, hanem a könyveire, a szobája falaira meg a íróasztalára kartonpapíron tussal kihúzott török szövegeket ragasztott. Azért írt törökül, hogy senki a házban meg ne értse az intelmeket : "Légy férfi !" " Lusta állat dolgozzál!" "Szégyelld magad!"
Akárhova nézett a szobájában, szeme mindig megakadt egy-egy ilyen török nyelvű buzdításon. De mivel nem múlt el nap, hogy a magamagára kirótt nyolcvan-száz idegen szót meg ne tanulja és meg ne jegyezte volna, mégis Kutyevo volt az idill és az ifjúság versekbe menekülő szerelmek békéje. Télen a kandalló lobogó tüze köré gyűlt össze a család. Ki-ki kedve szerint olvasgatott vagy beszélgetett. Amint kitavaszodott megint, a fiatal tanító elvonult könyveivel egy domboldalra. Terebélyes, öreg cseresznyefa alatt ütötte fel tanyáját, és a domb lábánál tovairamló patak adta Petrarca szonettjeihez a víz meg a kövek találkozásának örök zenéjét. Jó volt Laura helyébe Emíliát képzelni, bár kimondani nem lehetett. Nem engedte a versmérték meg a mama.
Vámbéri Kutyevóban tanult meg a török mellet spanyolul, dánul és svédül. Hogy horvátul hetek alatt folyékonyan tudott, azt mondani is felesleges, hiszen horvátok között élt, és a füle néhány nap alatt rögzítette minden nyelv belső lejtését, kiejtésének dallamát. A könyvekből tanult nyelvekkel éppen az volt a baja, hogy senkitől nem hallotta ezeket beszélni, és a bonyolult, csupáncsak megközelítő fonetikai jelzések segítségével próbált rátalálni valódi hangzásukra. Mivel tudta, hogy egymagában a megközelítésen túl amúgy sem juthat, az újonnan megismert nyelvek irodalmában keresett kárpótlást. Calderón, Lope de Vega és Andersen voltak ez időben a legkedvesebb olvasmányai.
– Ide hallgass - szólt Emília éberen őrködő édesanyja egy napon a férjéhez -, nekem ez a dolog nem tetszik. Azt hiszem, hibát követtünk el, hogy felfogadtuk ezt a tanítót. Több eszem lehetett volna .
– Ugyan már - horkant fel Emília apja -, mit akarsz már megint? A gyerekek nevelője nagyon kitűnő fiú. Szorgalmas, megbízható. Amennyire megítélhetem, a gyerekek nagyszerűen tanulnak a keze alatt. Én igazán meg vagyok vele elégedve.
– Mit akarok már megint? Azt, hogy már megint nem látod, ami az orrod előtt van ! Szorgalmasnak szorgalmas ez a Wamberger, de nem normális. A faluban sokan bolondnak tartják. Ennyire én nem megyek, de kétségtelenül furcsa szerzet. Először is, nem lehet folyvást olvasni : másodszor is, kérdezlek: mi értelme van annak, hogy valaki törökül tanul? Semmi. A szobája tele van furcsa ákombákomokkal. Azt mondja török írás. De hát ez az ő dolga. Nem tartozik ránk. Hanem hogy mindig majd felfalja a szemével Emíliát, az már nagyon is ránk tartozik. Csak nem akarod Kutyevo leggazdagabb és legszebb lányát egy sánta, nincstelen, kelekótya senkihez adni felességül?!
– Az én lányomat a tanítóhoz? Elment az eszed! - Megtorpant. - Azt mondod, hogy Emília képes lenne ilyen őrültségre ? Lehetetlen. Emi az apja lánya. Helyén van az esze. Bolondságokat beszélsz.
– Egy lánynak sincs helyén az esze, kedves barátom! Szerencsénk, hogy Emília még elég fiatal és hajlítható. Szófogadó gyermek. Tudja ugyan, hogy a tanító szerelmes belé, az ilyesmit minden nő már macskakölyök korában is észreveszi, de megígérte nekem, ha ez a félnótás fiatalember a legkisebb szemtelenségre vetemedik, azon menten elmondja majd nekünk. Csak azért szóltam neked, mert kár lenne ezt bevárnunk. Miért nem mondunk fel a tanítónak rögtön ? Nem kell a tűzzel játszani.
– Én pedig nem teszem ki csak úgy vaktában. Derék fiúnak tartom, és nem visz rá a szívem. Feltéve, hogy teljesen megbízol Emíliában.
– A lányom mellet én is ott vagyok. Engem nem csaphat be.
Akinek sorsát Emília szülei ily módon eldöntötték, azalatt gyanútlanul olvasott a cseresznyefa árnyékában. Nagyon vigyázott, hogy el ne árulja magát. De másfél éves kutyevói tartózkodás után egyszer mégis elvesztette önuralmát.
Az az átkozott szépírási óra volt az oka mindennek. Emília kisasszony elég csúnyán írt. Néha meg kellett fogni a kezét, és vezetni tintafoltos ujjait a betűk kicirkalmazott megrajzolásánál. Ez a kéz hófehér volt, kövérkés, gödrös, sima bőrű, ahogy a kor női szépségideálja megkívánta. Ennyi puha gödröcskét meg nem szorítani több volt, mint amennyit a tanító abban a pillanatban elbírt.
Emília azonnal felugrott az asztaltól, és kisietett a szobából. Ment a mamához.
A szülők felmondtak a házitanító úrnak.
Vámbéry annyira kétségbeesett, hogy órákig sírt,és ringatta magát fájdalmában. Embertelenül nehezére esett elszakadnia a szlavóniai csendes völgytől, a háztól, Emíliától, a cseresznyefa alatt átolvasott órák békéjétől.
Hetvenévesen visszatekintve életére, leírta, hogy a legszebb másfél éve a Kutyevóban töltött idő volt, és a boldogságnak akkori pillanatai soha többé nem ismétlődtek meg. Az öregember számvetésében első és utolsó szerelmének nevezi Emíliát, akinek csak a kezét szorította meg egyetlenegyszer, s elvált tőle, mielőtt huszonharmadik évének küszöbét átlépte volna.

Kutyevóból Vámbéry is hazamenekült Dunaszerdahekyre a mamához. De bármekkora szeretettel is fogadta az anyja, nem hallgatta el aggodalmát és helytelenítését:
– Jobban tetted volna, fiam, ha nem adod magad az efféle kóbor, céltalan életre. Az embernek az éjszaka első felében kell rendre tennie az ágyát, hogy jól alhassék a másik felében. Te pedig mindent szétdúltál magad körül. Tisztességesen el kellett volna végezned a gimnáziumot, és aztán beiratkozni az egyetemre, hogy doktor lehessél. Az kenyér.
– Mama, kérlek, alig múltam húszéves, és tizennégy nyelven olvasok meg beszélek. Mégsem mondhatod, hogy nem vittem semmire.
– Mit kotyogsz itt össze-vissza? Jiddisül beszélsz te, meg magyarul és tótul. Az is valami? Ennyit már tudtál akkor is, amikor mezítláb csoszogtál a porban! No, jó. megtanultad az urak nyelvét is. Tudsz deákul. De mire volt az jó, ha egyszer nem mész el doktornak?
– Hiába, nem hiszel nekem, mama. Azt te is tudod, csak éppen nem mondtad, hogy megtanultam az urak másik nyelvén, franciául is. A hébert nem említetted. De figyelj rám! Ezenkívül értek, meg bizonyosan beszélek ha van kivel, olaszul, angolul, törökül, horvátul, szerbül, spanyolul, dánul, svédül, és most tanulok norvégül. Az már a magyaron kívül, összesen tizennégy nyelv! Ha rövidesen nekifogok az arabnak, egykettőre híres ember lehetek. Arabul nem annyira nehér annak megtanulnia, aki tud héberül. Az arabok is sémiták, voltaképpen unokatestvérek vagyunk.
– Te tisztára megháborodtál, fiam! Unokatestvérek?! Unokatestrvérünk a radai rosseb! - kiáltott fel egyszerre a mama somogyi színmagyarsággal, mert Szerdahelyre betelepedett Somogyból egy asztalosmester, és a mama valójában nem volt kevésbé tanulékony a fiánál. - És ugyan mire való lenne, ha tudod az arabok nyelvét? Ki beszél náluknk arabusul? Magaddal fogsz beszélgetni, mint a bolondok? Ha doktornak mentél volna, az egészen más. Attól, hogy nem egészen ép az egyik lábad, még nagyon jó doktor lehetnél. És amíg az emberek meghalnak, addig mindég szükség lesz orvosokra. No, talán nem?
– Nézd, mama, ha tudok arabusul meg törökül, talán elmehetek valamilyen követségre tolmácsnak.
– Hova? Minek akarsz te menni?
– Követségre. Minden ország tart a többi nagyobb országban megbízottakat, hogy azok mindenféléről tudomást szerezzenek ottan. Ezek a követek pedig nem értenek negyedannyi nyelven sem, mint én. - Mély lélegzetett vett, úgy folytatta: -- Nekik tehát szükségük van tolmácsokra, olyan emberekre, akik lefordítják számukra, amit abban az országban beszélnek. De a magyaroknak, sajnos, nincsenek követeik, mert mi nem vagyunk önálló ország. Csak a császármak vannak követei, és az meg Bécsből küldi ki őket. Nekem is oda kéne mennem.
– Drága gyermekem, én nem tudom, mi történt veled abban a Kutyevóban. Egészen megzavarodtál. Majd őfelsége a császár éppen téged küld, Dunaszerdahelyről a Wambergert, követnek, mi? Már azt sem tudom, mit mondjak. Doktor, az lehet zsidó. És az sem igaz, hogy a magyaroknak nem lehet követeket küldeni. Hát akik a pozsonyi diétára mentek, azok talán nem követek voltak? De hallottál te már olyat, hogy Pozsonyba, az urak közé egy Wamberger mehet a gyűlésbe? És minek oda a t… t … talmács? Megértik azok egymást maguk között. És mióta itt vannak az osztrákok, nincs is már Pozsonyba semmi. Vége lett a sok beszédnek. Zöldség a te egész gondolatod!
– Két malomba őrölünk, mamukám. Úgy látszik, mégsem értetted jól, hogy mit magyarázok. Hagyjuk az egészet. Pár nap múlva Bécsbe utazom, és meglátjuk, sikerül-e boldogulnom.

Bécsben hamarosan kiderült, hogy a mamának volt igaza. Vámbéry azt se tudta, hová és kihez kellene fordulnia; idegenül ténfergett a hivatalokban, nem ismert senkit, aki ajánlhatta volna, s nem is törődött vele senki. Gyámoltalan, suta próbálkozás maradt minden fáradozása. Hiába igyekezett magánleckékhez jutni, hiába hirdette magát az újságokban, mint egy új Mezzzofanti(2), senki sem állt köteléknek. A harmadik kerületben, a Landstrasse egyik házában bérelt ágyat egy női szabónál.
A derék ember rábeszélte, hogy hagyja ott Bécset, amíg van néhány ruhadarabja és könyve, amelynek árából futja a hazautazás költsége. A fiatalember belátta ugyan, hogy a lakás bérlőjének gondolkodása gyakorlatisabb az övénél épp akkoriban néhány izgalmasan érdekes ismeretségre tett szert. A Kärtnerstrassén, a "Vadember"-szállóban felkereste az öreg Hammer-Purgstall bárót, Ausztria legnevesebb orientalista tudósát, akinek olvasta török meg arab irodalomtörténetét és a nagy művét Kelet régészeti leleteiről. A nyolcvanéves öregúrhoz erős szívdobogással kopogtatott be. Végtére is most lesz életébem először alkalmas törökül beszélni, és próbára tenni könyvekből felszippantott tudását. A próba kitünően sikerült. A híres orientalista egyáltalán nem bánt vele lekezelően, sőt megbeszülő kiváncsisággal vizsgálgatta látogatóját.
– Lieber Herr Wamberger(3) – mondta – , nem szeretnék hamis reményeket ébreszteni magában. A követségi szolgálatból rég kikoptam, és magas korom arra kényszerített, hogy a bécsi Tudományos Akadémia elnökségéről is leköszönjek. Immár öt esztendeje nyugdíjas szemlélpje vagyok csak az eseményeknek. De még ha nem így lennem, akkor sem igen hinném, hogy be tudtam volna magát hozni külügyi szolgálatunkba. A legszerényebb hely is túl magasnak látszik… – Zavartan motyogott a vénemberek módjára, de aztán kibökte: – A származás, tudja, az minálunk legyőzhetetlen akadály. Viszont szívesen összehozom magát azzal, akit az utódomnak tekintek itt. A fiatal Schleta báróval. Ő majd összeszed magának egész csomó hasznos könyvet tanulmányai folytatására. Én azt hiszem, hogy a magyaroknak sokkal könnyebb a keleti nyelvek tudománya, mint nekünk. A török meg a magyar valamikőppen nagyon közel esik egymáshoz. Ezt tapasztaltam én Dévay Antalnál is, aki - isten nyugosztalja - itt dolgozott az udvari levéltárban, és igazán kitünő orientalista volt. Láttam, hogy nálamnál mennyivel könnyebben birkózott meg sok mindennel, ennek titka pedig feltehetően az anyanyelvében rejlett. Ezért merem remélni, hogy maga is boldogul majd, hiszen rendkívüli, amit eddig elért.
"Rendkívüli?– ágaskodott a szerény sorsú házitanítóban az öntudat. - Akkor a mamának mégsem volt igaza Dunaszerdahelyen, ha most ezt mondja a híres-nemes Hammer-Purgstall!"
Vámbéry később sem igen ébredt tudatára, hogy az a másfél óra a "Vadember"– szállóban Hammer-Purgstallnál döntöttel el sorsát. Mint nyelvtehetségnek ez volt első komoly sikere, és szt a sikert a töröktudásával aratta. De még inklább szöget ütött a fejébe, hogy az idős orientalista hosszú pályafutásának dús tapasztalataival úgy véli, a magyaroknak könnyebb a keleti nyelvtudományokban boldogulniuk, mint a többi európai nép fiainak. Fülében csegett a könnyedén és csak feltételszerűen elhangzott mondat: "A török meg a magyar valamiképpen nagyon közel esik egymáshoz." Ha ez így van –és tévedhet-e egy Hammer-Purgstall? – , akkor neki is orientalistaként kell maj fellépnie, mert csakis ettől remélhet gyors érvényesülést! Olyasmit kell csinálnia, amiben előnnyel indulhat, és erősebben állhatja a nemzetközi mezőnyön a versenyt. Lebírhatatlan szívósságával tehát elsősorban a török, a perzsa, az arab nyelvek tanulmányozására fogja vetni magát. Ezen a területen remélheti a legkönnyebben, hogy áttörhet majd az akadályokon, túlrepülhet a származása és szegénysége emelte gátakon! Felajzottan, magában dudorász lépett ki a fogadó kapuján. Körülnézett, jobbra induljon-e vagy balra, az Opera vagy a Stephansdom felé. "Merre menjek? – töprengett pár pillanatig. – Eh, átvágok a Grabenen, megnéze, a pópát. – Érdekes ember. Vagy inkább azért akarom látni, mert még latolgatom magamban az általa kínált lehetőségeket is ? Nem, nem hiszem. Inkább megbízom Hammer-Purgstall jóslatában. És valóra is váltom …"
Bécsb en ugyanis Vámbéry megismerkedett Rajevszkij pópával, az orosz követség lelkészével. Rajevszkijnak kétségtelenül jó szeme volt, mert észrevette Vámbéry kivételes tehetségét és sokoldalú használhatóságát. Így Rajevszkij lett az első azoknak hosszú sorában, akik meg akarták nyerni magyar tudóst a cári udvar külpolitikai terveinek céljaira. A követség pópája mindenképpen szerette volna megkeresztelni a császárvárosban nincstelenül ténfergő, szegény magyar házitanítócskát a görögkeleti vallásra, de dicséretére válik, hogy amikor látta, nem ér el hittérítői tevékenységével eredményt, akkor sem vonta meg pártfogását Vámbérytől, sőt nagy halom orosz könyvet ajándékozott neki, és rábeszélte, folytassa Szent-Péterváron a tanulmányait. Vámbéryt azonban hazahúzta a szíve. Viszont Rajevszkij lelkes szavai Puskinról mindenesetre rábírták, hogy még ott Bécsben nekilásson az orosz nyelv elsajátításának.
Pénztelenül, ám könyvekben és bizakodásban gazdagon tért vissza Pestre, és ismét ágyrajáró létt a Három Dob utca(4) 7. Szám alatt, egy földszintes házban, ahol csupa szegény ördög lakott.
Az ágyon is ketten osztoztak, az egyik hálótárs a fejtől, a másik lábtól feküdt. Vámbéryt azonban megkedvelte a szállásadónője, tehát egy cingár szabólegényt "utalt be" az ágy másik felére. Egyikük sem lévén dalia, agészen jól elférte, mi több, egész éjszakát átolvasta faggyúba mártott kanóc gyatra fénye melett. De olykor megesett, hogy még erre a legolcsóbb világításra sem tellett tizenhat nyelv tudójának. Ilyenkor lement a Dob utca és a Dohány utca sarkán levő Szegedi kávéházba, ahol a tulajdonos engedélyével ingyen is elüldögélhetett. Egyszer odalépett hozzá egy pöttöm ember, aki már régóta érdeklődéssel nézegette:
– Mit olvas?
– Egy spanyol könyvet. Calderón drámája. A címe: "Az élet álom".
– Ne mondja! És mér itt olvassa, mér nem otthon olvassa?
– Azért, mert itt világos van, otthon pedig sötét.
– Hát kicsoda moga?
– Nem mond az én nevem önnek semmit. Egyébként Wambergernek hívnak.
– Engem meg Falknak. Á, todja, valaha sok pénzem volt, de bedöglött az üzlet. Most könyvelő vagyok itt a szomszédban, a gyapjosoknál. Osztán, ha nem sértem meg, van-e mindig mit ennie?
– Bizony, nincs mindig.
– No, ezen könnyen segíthetünk! Majd eljár hozzánk, és magyarlecke-órát ad a két lányomnak. Mert hallom, hogy maga tod magyarul. – Törve beszél magyarul, mint a legtöbben a kávéházban. – Todja, ez olyan mesüge(5) módi most. Hogy magyarul kell tanolni. Dafke!(6) Merthogy meg kell motatni ezeknek a Bach-hoszároknak. Érti, mi? Sokat nem adok. Nekem sincs. Pár forint havonta meg valami kis koszt. Cc, csoda dolog, hogy maga ilyen jól tod magyarul! Van nekem egy fiam Bécsben. Takarékpénztárnál. Jó hely. És mégis, todja, ez a fiam kicsit lezöllötte magát. Szégyen, mi? Képzelje, írogat az ojságokba. Mindig ozt mondja, ozzal is lehet keresni. No, sokat biztos nem. Mi? Tizenöt éves kora óta ír. Az én fiam olyan okos, hogy egyetemre is járt. Firkászkodott a Spiegelbe meg a Wandererbe, mindig magyarokról írt. Őt ez érdekli. No, mit szól hozzá? Most, mióta van ez a Pesti Napló, annak ír. Magyarul! Mer ő is tod! Ő mindíg szekéroz engem a levelekben, hogy tanítassam a lányokat. Hát ha már így összetalálkoztunk, megteszem neki. Ogye, igazam van? Az én Max fiam nagyon okos fiam nagyon okos fiú. Itt Falk Miksának(7) hívják, de nem ogy írja olá a cikkeket, hanem "Sólyom". Érti? Falk, az annyi mint Falke, és a fiam ozt mondja, hogy ez itt sólyom. Szóval maga holnap jön tanítani a lányokat.
Más jövedelme hónapokig nem is volt, csak az, amit Falkéktól kapott a Hold utcában. Sokat éhezett, és naponta tíz-tizenkét órát szentelt nyelvészeti tanulmányainak. Hidegebb napokon otthona az akkor még földszintes Egyetemi Könyvtár kellemesen fűtött olvasóterme volt, ahol a déli szünet alatt is benn maradhatott, Garay Kános, a költő és egyben "könyvtártiszt" külön engedélyével. Garayt igen öregnek érezte, pedig az csak negyven körül járt, de halálos beteg volt. Hogy megkedveltesse magát az idő előtt megrokkant könyvtárossal, Vámbéry csak úgy találomra elolvasott néhányat annak rengeteg műve közül, és úgy érezte, hogy "Az obsitos" annyira közel áll hozzá, mintha szakasztott édestestvérére lelt volna. Nagyon szíve szerint való volt ez a Háry János, az obsitos vitéz, mulattatának találta kalandjait, és egyszer, nagy lélegzetet véve, meg is kérdezte a Háry alkotóját:
– Ha nem sértem meg uram urambátyámat, ugyan honnal vette a Háry János remek figuráját?
– Hogyhogy honnan? Hiszen a fődim volt. Ott élt egy obsitos katona Szekszárdon, az mesélt, mindig ilyen csosa dolgokat. Saját fülemmel hallottam nem is egyszer. Éppen csak hogy nem Hárynak hívták a valóságban. De mindegy.
A költőnek, ha már halódik, akkor is kell a dicséret. Garaynak olyan jól esett a Koránt meg a török-latin szótár vaskos köteteit tanulmányozó fiatalember elismerése, hogy legközelebb rákopogott, látván elhaladni a Pilvax kávéház előtt. Integetett neki, kerüljön beljebb. Garay az ajtó melett levő boxban ült egy élemedett úrran, aki komor képpel szívta hosszú szárú pipáját.
– No, látod, Marci – mondta a csendesen szortyogó öregnek – , ez a fiú, akiről beszéltem neked. – S azzal intett Vámbérynak, foglaljon helyet. A komor képű úr pedig a maga részéről is mebutatkozott:
– Vörösmarty Mihály vagyok.
Vámbéryval kicsit megfordult a világ. Talán Petőfinél is jobban szerette Vörösmarty verseit, s a megtiszteléstől elállt a szava. Pedig fecsegőkedve ritkán hagyta cserbe. Vörösmarty előbb figyelmesen ránézett, és nyomban rendelt neki egy nagy pohár tejeskávét. Csak azután kezdett el a turkológia tudományáról beszálgetni, s kérdezgetni, hogy mit olvasott m ár törökül Garay gyámolítottja. Vámbéry meglepődve vette tudomásul, hogy Vörösmarty a Bécsben élt Gévay munkásságáról is tákékozott. "A nagy költők tehát műveltebbek, mint gondolnók" – villant át a fiatalember agyán. A következő érzése a sajnálat volt. Szívét elszomorító, hogy ezek a nagyok milyen megviseltek, milyen elaggottak. Vörösmarty is mennyivel törődöttebbnek látszik a koránál. Lehet, hogy a szabadságharc leverése nemcsak azokkat pusztíttja el, akiket kivégeztek vagy börtönbe vetettek?…
De szomorúságban hamar felülkerekedett titkos elégedettsége. A Három Dob utca ágyrajárója itt ü most a Pilvaxban Vörösmartyval! Kár, hogy a mama Dunaszerdahelyen meg sem értené, mit jelent ez …
Rövidesen úgy fordult a sorsa, hogy más nevezetes emberekkel is megismerkedhetett. Kecskemétre került egy gazdag családhoz házitanítóként. Napi nyolc-kilenc órát oktatott. És még ez után is maradt elég ereje, hogy hat órát saját maga tanuljon. Munkaadójának legidősebb fia sűrűn fellátogatott üzleti ügyekben Bécsbe, s valahányszor csak megfordult ott, mindig elhozta Vámbérynak a tanulmányaihoz szükséges drága könyveket. A tanító pénzén persze. De így is komoly szívesség volt az, mert némelykor hosszabb utánjárással lehetett megszerezni egy ritka kötetet.
Kecskemétem került össze Vámbéry Ballagi Mórral, a híres nyelvésszel, aki abban az időben az ottani reformátu líceum s a teológiai akadémia tanára volt. Tőle kapta kölcsön első arab olvasókönyveit. És Ballagi révén ismerkedett meg a Kecskeméthez legközelebb eső város, Nagykőrös református gimnáziumának tanári karával. A függetlenségo harc vihara meg a Bacg-korszak istebverése nem mindennnapi tanári testületet kergetett be a nagykőrösi gimnázium csendes menedékhelyére. A múlt század közepén itt tanított Szász Károly, a Szász Károlyok íródinasztiájában a második menzedék feje, az akkori idők derekas képzettségű Moliere-, Shakespeare és Dante-fordítója. Itt tanított Szilágyi Sándor, a későbbi nagy történész, Bethlen Gábor, Lórántffy Zsuzsanna és Rákóczi életrajzírója, a "Török-ómagyar elméletek" című kilenckötetes kiadvány egyik szerkesztője. Itt tanított Mentovics Ferenc, atudományokat népszerűsítő író és költő, aki a szabadságharc alatt lőport meg gyutacsot gyártott. És ugyancsak Nagykőrösön oktatot matematikát az a konvédhős Salamon Ferenc, akiből egyik legnyagyobb történészünk lett s Magyarország török hódoltsági korszakának kutatója. Nagykőrös tanári karához tartozott Ács Zsigmund, a későbbi foktői lelkész, aki tizennégy nyelven olvasott és beszélt, angol meg francia klasszikusokat fordított. Écs életre szóló barátságot kötött Vámbéryval. Barátságuk azzal kezdődött, hogy megpróbálták közös erpvel héberre fordítani – Petőfit.
Azt nyilván említeni is fölösleges, hogy ki volt az, aki Nagykőrösön írta meg "A nagyidai cigányok"-at, miközben tanári székében a szokott aggályos lelkiismeretével oktatta diákjait a latin, görög és magyar nyelvre.
Amikor a Kecskeméten tanítóskodó Vámbéry először járt vendégségben Arany Jánosnál, a gazda kedvesen fagyar tréfálkodással fogadta:
– Ne vegye zokon, öcsémuram, hogy a nagykőrösi Athénban csak ilyen szerény asztattal várjuk. De amink van, azt jó szívvvel adjuk.
A kecskeméti szép napoknak is végük szakadt egy év leteltével. Vámbéry visszakerült Pestre, a Hárob dob utcába. Ballagi ajánlására Kemény Zsigmond, a Pesti Napló szerkesztője ingyen adta közzé az ifjú nyelvtanár hirdetéseit lapjában. Így került Vámbéry Monor közelébe, Csép pusztára, ahol elégedetlenkedve nézegette a lapos tájat, s visszasírta a kutyevói cseresznyefát. Itt legföljebb egy-egy szénaboglya vagy szalmakazal árnyékába heveredhetett le délunánonkét, amikor rajongásának új tárgyát, az Odüsszeiát olvasta – görögül. Ez volt a tizenhetedik nyelv, amelyet megtanult, mielőtt még huszonötödik évét elérte volna. Magában már rég megállapította, hogy minál több nyelvet tud az ember, annál könnyebb egy-két újat hozzátanulni. Mivel Hammer-Purgstall bárónál tett látogatásakor kicsírázó szándékát, hogy ugyanis orientalistának készül, nem adta fel, el is határozta, legközelebb komolyan hozzákezd a perzsa nyelvhez.
Változatlanul tartotta magát régi szokásához, hogy hangosan olvas, szaval és magol. Ezért a csévi puszta munkásai előtt ördöndös ember hírében állt. Szenvedélyesen hangos görög deklamációjával egyszer úgy ráijesztett egy jámbor juhászra, hogy az még a nyáját is otthagyta, berohant a tanyára, s már messziről torkaszakadtából kiáltozta:
– Megbolondult ám a zsidó tanító! Tessren gyünni hamarost!
Néhol Vámbéryt valami sá,ánfélének hitték, s tőle tudakolták, eső lesz-e vagy jó idő, nem üt-e a marhába vész, s ment marad-e a kergekórtól a juh.
Csévről a szomszédos puszta birtokosához került, mint Vámbéry a nyelveké. De a ház asszonya úgy vélte, elég a családban egy bolond is, s ha már a férjét el kellett tűrnie, a tanítót nem tűrte meg sokáig. Alig tovább, míg az men nem tanult perzsául olvasni. Homérosz helyett most már Szádit szavalta.
Féléves pesti tartozkodás után Vámbéry újra elszerződött nevelőnek. Ezúttal Veszprém megyébe került, a csetényi bérlőhöz. A bakonyi csendes faluban majdnem olyan jól érezte magát, mint annak idején Kutyevóban. Cak itt nem akadt senki, akit Petralca Laurának helyébe képzeljen.
Régi szokásával, hogy tudniillik török feliratokat aggasson fel szobajában, már szakított. Évek óta egy angol nyelvű könyvet vezetett a maga fegyelmezésére. A rovatokra osztott füzet címoldalán erőteljes betűkkel írta fel: "The Book of Duty" – "A kötelesség könyve". Minden szilveszter éjszakáján elvonult egymagában, és számot adva a lelkiismeret ellenőrének az eltelt év munkásságáról, pappírra vetette, majd lepecsételte a rávirradó új év tennivalóit. A következő év utolsó napján felbontotta a füzetet, és ha munkatervének egyik vagy másik pontját betöthetetlennek látta, keményen megrótta önmagát, és napokig kedvesztetten járt-kelt. Azonkívül nyílt naptárt is vezetett mindennapos tanulmányairól, és a naptárnak tárgyakra osztott rovatait lefekvés előtt mindig pontosan kitöltötte. Ha egy-egy rovat üresen marad, másnap megpróbálta helyrehozni a mulasztást. Előfordult, hogy ez nem sikerült. Ilyenkor maga mérte ki saját magára a büntetést. Mégpedig a legérzékenyebb oldalát sújtotta. Mindig pompás étvágya volt, de olyankor, ha saját tanredjét nem tartotta be, gyomorrontást vagy fejfájást színlelve elmaradt a terített asztal mellől. A szobajában kuksolva elkeseredetten hallgatta a villák, kések és tányérok koccanását, de nem engedett éhségének. Korán megtanulta, hogy az ember elsősorban önmagához legyen szigorú.
Az idő múlásával új terveket érlelt, és búcsút akart mondani az érettebb férfikorhoz már nem illő házitanítói pályának. Csak a telet szerette volna még Csetényben kihúzni.
1856. november 11-én, egy esős estéb épp visszavonulni készült úgy tíz óra tájt a családi társalgóból udvarra nyíló szobájába, de alighogy kinyitotta a pitvarajtót, vagy tucatnyi álarcos, sötét férfiakkal találta szembe magát.
– Szót se, mert lövünk! – kiáltották.
A következő percben visszalódították a szobába, és berohantak maguk is. A halálra vált család minden egyes tagját megkötözték.
– Hova tetted a pénzt?! – rivalt a bakonyi betyárok vezére a földbérlőre, aki előző napon tért haza a pesti vásárról.
A bérlő nem felelt rögtön. Erre a zsiványok egyik szobából a másikba vonszolták, míg oda nem adott kerek húszezer forintot.
Ezalatt a házitanító is a földön feküdt. Mellén térdelt az egyik betyár, s esővíztől hideg, nedve pisztolycsövet szorított áldozata homlokára. Vámbéry nem félt ugyan, de határozottan kényelmetlennek érezte helyzetét.
– Ez a húszezer pengő forint nem az egész pénzed! – szólt a bandavezér a bérlőnek, miközben puskáját a szűkölő ember szívének szegezte. – Ide az eldugott pénzeddel! De ebben a szentséges minutumban, másképp menten véged!
Vámbéry megpróbált feltápászkodni.
– Ha már ölni akarsz, lőj agyon engem – kiáltotta a főzsiványnak – , nekem nincsen családom, könnyebben halok meg!
A betyár ránézett, és Vámbéry döbbenten látta, mily értelmes a tekintete.
– Szegény ördög ne bántsa a másik szegényt – mondta csitultan a "haramia". – Szedjétek még össze az ékszereket, fiúk, aztán gyerünk! Elég lesz ennyi is.
A szobában sötét lett. A betyárok elmentek, s rázárták a családra az ajtót. Vámbéry szótlanul töprengett. Ez a betyár nem is volt betyár – gondolta. – Talán a társai sem mind azok. Politikai bújdosók lehetnek a szerencsétlenek, és az osztrák megtorlás elől kerestek menedéket a Bakony sűrűjében. Igazat mondott a vezérük. Szegény ember ne bántsa a másik szegényt…

1) Az Ország út a lebontott városfal egy részének helyén épült, és a Kecskeméti-kaputól a Felső Bástya utcáig terjedt. Mai nevén Múzeum és Tanács korút. Az Orczy-ház akkoriban a legnagyobb lakó-és üzletépület volt az egykori bástyafalon kívül eső területen. Ma a Madách-házak állnak régi telkén.
2) Giuseppe Mezzofanti (1774 - 1849) - olasz kardinális és a arab nyelv igazgatója. Nyelvtudása legendás hírre tett szert. Azt beszélték róla, hogy 50 - 60 nyelvet bírt szinte kifogástalanul
3) Kedves Wamberger úr
4) Ma egyszerűen: Dob utca
5) Bolond (jiddisül)
6) Csak azért is (jiddisül)
7) Falk Miksa híres német és magyar publicista. A döblingi elmegyógyintézetbe zárkózott Szécsenyi István egyik legbizalmasabb embere lett. Későnn é tanította magyar nyelvre Erzsébet királynét. A kiegyezés után hazajött. Átvette az akkor alapított Pester Llyod főszerkesztőo tisztét, orszéghyűlési képviselővé és Deák Ferenc ajánlatára az Akadámia tagjává választották. 1908-ban halt meg

MÁGNÁSOK, NYELVTUDÓSOK ÉS SZAKÁCSOK

A bakonyi tájtól és utolsó házitanítói állástól kerek százhúsz forinttal a zsebében búcsúzott el Vámbéry. Futotta volna megélhetésére Pesten talán egy esztendeig is ekkora summából, hiszen ennyi pénze még sohasem volt, és régóta megtanulta, hogy fogához verje a garajst. Csak becsvágy és képzelőereje ismerte a szertelenség örömeit, testi valóját változatlanul a legszigorúbb mértékletességre fogta. A százhűsz pengő forint nagy pénz volt Csetényben vagy a Három Dom utca földszintes szobájában, de Pestről Galacon át Konstatinápolyig aligha fedezte az útiköltséget. Márpedig a huszonötödik évéhez közeledő fiatalember eltökélte, hogy a török birodalom fővárosát megismeri, bármilyen akadály is emelkedjék szándéka elé. Éjjel-nappal a Boszporuszról, az Aranyszarv két partjáról, a minaretekről és a lefátyolozott muzulmán nőkről álmodozott, miközben a pesti nők pucér arcáról közönbösen siklott le a pillantása.
De nem csupán a szükséges pénz előteremtésén múlott a tervezett utazás. Nehéz dolog volt akkoriban a leigázott Magyarország állampolgárának Törökországba jutnia. A Bach-korszak nyílt és közvetlenül brutális terrorja fölött eljárt ugyan az idő, ám nem sokat változott azon, hogy a magyarok - akár tudtak róla, akár nem - rendőri felügyelet alatt álltak a saját hazájukban.
Kossuth és közvetlen környezete jó öt esztendeje elhagyta már Törökországot, de mindig jelentős magyar emigráció maradt a kisázsiai partvidéken meg a Konstantinápoly falai között, és Bécs a levert szabadságharcnak ezektől a lassan-lassan szétszakadó s a szegénységbe aláhuló menekült csoportjaitól is rettegett. Az osztrák irányítás alatt álló pesti rendőrhatóságok pedig nem egykönnyel adtak útlevelet Törökországba.
Mire volt tehát a nagy kalandra szomjas fiatalembernek pénznél is égetőbb szüksége? Arra, amit már százszor elátkoztak a világon, és százegyedszer sem tudták kiirtani. Valakinek a támogatására. Protekciókra. A legjobb helyen kereste.
Az akkori idők emberei szerették a magvas és mégis olcsó díszítő jelzőket: "A legnagyobb magyar", "A leghívebb magyar", "A legbátrabb magyar" … Az, akit Vámbéry néven ismert meg a világ, szerencsésnek mondhatta magát már az idnulásakor is, mert "a legderekabb magyar" személyében lelt pártfogóra. Ha egyszer nekilátnának valami olyasfajta különös és talán nem e világra való könyvelésnek, amely tételről tételre lajstromba venné, hogy egy-egy kimagasló magyar művész, tudós, gondolkodó vagy író a közvetlen személyi segítség útján mit és mennyit tett önzetlenül másokért, nem lenne kétséges a lista élén álló két név: Liszt Ferenc és Eötvös József. Az egyik mint zeneszerző, a másik mint politika gondolkodó és a korszerű magyar köznevelés megalapítója nemcsak művével, hanem jellemével is teremtett hagyományt. És ez a hagyomány ma is élő a "legderekabb magyarok" között. Persze sem Lisztnek, sem Eötvösnek nem kellett megküzdenie önmagával ahhoz, hogy szívvel-lélekkel és nagyvonalúan segítsen másokon. Egyik sem ismerte a hírnévre jutott emberek legalattomosabb lelki rákfenéjét: a féltékenységet, az irigységet, az acsarkodást.
Ha valaki egyszer kötetbe gyűjtené, hogy hány embernek segített Eötvös József, s ki mindenkinek egyengette az útját, ugyancsak testes könyv látna napvilágot. A Három Dob utcából kikecmergő sánta, vékonydongájú Wamberger fiúnak is Eötvös lett a pártfogója - mindhalálig.

Amikor – még a sanyarú házitanítoskodás idején – legelőször találkoztak, Eötvös már néhány esztendeje hazatért az emigrációból. Közhivatalt természetszerűen nem vállalt az idegen uralom alatt. De tudományos és szépíró munkáját lankadatlanul folytatta. Ekkoriban már befejezte volt egyik legnagyobb művét: a XIX. százat uralkodó eszméiről szóló jelentékeny elemzést, és egy regényen dolgozott. Viszonylag szerényen élt, és kint lakott a város szélén, A Neugebäude, az Újépület(1) óriási kaszárnya- és börtöntömbjéből nem messze. A dunai hordalékhomokkal borított, kietle Erzsébet térre(2) néztek lakásának ablakai. Ballabi Mór és kemény Zsigmond ajánló soraival felszerelve, itt kereste fel első ízben a fiatal Wamberger.
Már napok óta esett az eső, és az Erzsébet téri homoktengernek merő sáv volt a taraja. A báró Eötvös látogatására igyekvő fiú a kapualjban letekere a lyukastalpú, repedezett cipőjét körülbugyoláló hosszú rongydarabot. Ennek a kívül viselt kapcának belső részével áttörölte a cipőt, majd előhalászta öltönyéből a kéregpapírból mé odahaza kivágott vendégtalpat, s a helyére igazgatta. Most már nagyon bátran használta a koppantót az előszoba ajtaján, és önérzettel haladt az inas nyomában Eötvösdolgozószobája felé. De a lakás parkettáját fényesre viaszkolták, a kéregtalp pedig nem lendített valami sokat a nehézkesen sántító vendég helyzetén, mert minden lépése agyagos-sáros foltokat hagyott maga után. Az inas fensőbbségesen megkövülő arca olyan zavarba ejtette a gyámoltalan látogatót, hogy egyszeriben megtorpant, és többé tapodtat sem tett előre. A házigazda sietett oda hozzá, kedvesen rámosolygott, s már olvasta is Kemény Zsigmond levelét. Első szavait franciául intézte a fiatalemberhez, és miután hibátlanul pergő választ kapott, angolra, majd olaszra fordította a szót. A sánta fiú elemében volt. A nyelveket úgy fogta fel, mint zenei modulációkat, s beethoveni kedve telt a variációk kidolgozásában. Játékos könnyedséggel váltott egyik nyelvről a másikra, és nemcsak a hanglejtése volt mindig olyan, amilyennek lennie kellett, hanem mondatai is a nyelv szelleméhez maradtak hívek. Eötvös most már a szokott "nyájasságát" meghaladó komoly figyelemmel mustrálgatta a fiút.
– Én már kifogytam a tudományokból, kedves öcsém – szólt mosolyogva – , mert annak, hogy németül társalogjunk, nincs sok értelme, ugye? Az amúgy is az anyanyelve.
– A magyar vallom annak
– Számolni ezen a nyelven szokott?
A vendég lenézett a cipőjére, és most ő mosolygott:
– Ó, hogyha a pénzemet olvasnám meg, akkor semmilyen nyelven sem lenne szükségem sok tudományra. De h át ez nem is érdekel. Ahová én szeretnék menni, ott még ritkábban terem a pénz, mint idehaza: így csak hasznomra lesz, hogy sem a számításban, sem a számolásban nem lettem mester.
– A nehézségekkel sem számol?
– Amit Kőrösi Csoma kibírt, kibírom én is. Az ínség jó iskola. Főként annak, aki nehéz dologra vállalkozik. A magyarok eredetét szeretném kutatni, fellelni, és bejárni őshazájukat. Ezért tanultam meg jó néhány keleti nyelvet. Vagyis… ezt nem mondtam helyesen. Cak tanulom azokat. Megtanulni…, ehhez talán kevés lesz az időm, akármilyen szorgalmas legyek is. Pedig szeretnék sokáig élni. Annyi minden érdekel!
Eötvösnek tetszett ennek a toprongyos fiúnak a közvetlensége. Az, hogy értelmesen szerény és értelmesen öntudatos egyben. Levelet adott vele Hunfalvy Pálhoz, az egyik jegjelentékenyebb magyar nyelvtudóshoz, hogy kölcsönözzön Wamberger Árminnak az Akadémia tulajdonában levő könyvekből. Hunfalvy – Vámbéry későbbi szavait idézve – Eötvös jóakaratát megtoldotta a magáéval. Megismertette egy igen nagy úrra: Teleki József gróffal, az Akadémia elnökével. A pesti Úri utcai(3) palotába 1854 végén már nyugodtabban lépett be az ifjú látogató, mint néhány hónappal korábban Eötvöshoz, mert addigra megtalpaltatta volt cipőjét. Teleki, a neves törtétettudós, ugyancsak bátorította terveiben, és segítséget ígért. Hunfalvynak köszönhette a nagy utazás tervét melengető Wamberger azt is, hogy többször megfordulhatott a szibériai vándorlásaiból halálos betegen visszatért Reguly Antal házába. Reguly, a magyar nyelv finnugor eredetének eredményének első nagy meghirdetője, bizonyos értelemben ugynolyan szent mártírja volt a filológiai kutatásoknak, mint sok-sok éven át az első röntgenorvosok a maguk tudományágának. Reguly is egészségét, majd életét áldozta fel a tudomány szolgálatában.
Míg két bundába takarózva és a meleg szobában vagy a nyári kertben is dideregve, szemben ült a sápadt, sánta fiúval, akit haladó erejéhez mérten mindenben támogatott, nem sejtette, hogy tudományos hitének jövendő ellenfelét, a magyar nyelv finnugor eredetének makacs cáfolóját segíti előre az útján. De Regulyt valószjnűleg az sem zavarta volna, ha megsejti. A bizonyításának volt híve, nem a tekintélyének.
Hunfalvy Pál, az urál-altaji nyelvek tudományo rendszerű összehasonlításának úttörője, a múlt század közepe táján még azt a nézetet vallotta, hogy "a magyar nyelv közepett van a finnugor és a török nyelvek között", sőt úgy hitte, hogy tüzetesebb mérlegelésnél nagyobb súllyal esik latba a török-magyar rokonság bizonyítása a finn-magyarénál. Hunfalvy tehát a legkevésbé sem gondolt arra, hogy vlaha is kemény hadakozás üthet ki közötte meg ágrólszakadt pártfogója között a Három Dob utcából. Vámbéry sokáig hű maradt ahhoz a felfogáshoz, amelyen egykori mestere, Hunfalvy az idők során túlnőtt, s ez vált elkeseredett tudósi háborúskodásuk okává, de ilyesminek a lehetősége sem merült fel Hunfalvy agyában, amikor gyámolítottját első ízben vezette be az Akadémia ülésére. Kifundálta azt is, hogyan mutathatja be Wamberger a töröktudományát anélkül, hogy az osztrákok gyanút fognának, miféle magyarkodásról van szó, ha törökösködünk.
A Magyar Tudományos Akadémia akkori ülésein ugyanis, a testület nagynevű titkárának, Szalay László történésznek oldalán még ott ölt a császári komisszárius, és éberen leste, nem mond-e valaki olyasmit, amitől menten összedől a Burg, és szétmálik a Habsburg-monarchaia. Az osztrák uralom szentségét tabu volt érinteni, így tehát nem csupán a költők - mint Arany János, aki később Szalay László násza lett, vagy a jó Tompa Mihály - beszéltek virágnyelven, hanem a tudósok is.
Az Akadémia épülete a Lánchíd előtti téren még nem állt akkor. Az akadámikusok a Trattner-ház(4)második emeletén levő udvari helyiségben üléseztek, petróleumlámpák gyér fénye mellett. Itt ismerkedtek meg a későbbi Vámbéryval mint török fordítóval. Bemutatot néhány szemelvényt a munkájából. Szemelvényéről Toldy Ferenc, irodalomtörtének-írásunk atyja csak annyit látott jónak közölni, hogy a fiatalember hamarosan Törökországba indul "azon végre, hogy a keleti nyelvek- és tudományban, melyeknek önfeláldozással szentelte ifjúsága több éveit, magát tökéletesítse. Lesz módunk ottani haladásáról még hallani és tudósítani".
A jóslat valóbbra vált, mintsem a derék Toldy-Schedel Ferenc akkoriban gyaníthatta volna. De még mindig nem volt meg az az átkozott útlevél…
Ekkor lépett ismét elő Eötvös.

Pálffy Móric gróg, a Habsburgok érdekeit és a saját anyagi boldogulását derűs cinizmussal szolgáló magyar főnemesi kör egyik legbensőbb tagja és Ferenc József helytartója a Jellasicsik, Radetzkyek és Windischgraetzek "magyar tartományban", a budai vár tőszomsédságában, a Sándor-palota termeiben ütötte fel hivatalát. Akkortájt nem nevezték ezt a nemesen klasszicista épületet miniszterelnökségi palotának, ahogyan a kiegyezés után hívták, hiszen felelős magyar kormány sem létezett. Ami viszont akkor is létezett, az az arisztokráciának valamilyen rokoni és a többi halandótól elkülönülő összetartozása volt, még ha politikailag más-más véleményre is hajlottak a mágnásosztály egyes tagjai. Eötvös József, a politiku és az író, százszor megátalkodott rebellis lehetett, de azért Pálffy Móric számára csak "dieser Tollkerl Pepi" - ez a félnótáas pepi - marad. Az arisztokraták a maguk közé tartózót általában a becenévem emlegették, ahogyan a közeli családtagok szokták. A világ nem mind rokonok voltak. Ami visszájára fordítva, idővel azt eredményezte, hogy a világ is egy kalap alá vette őket.
"Pepit" Pálffy kedélyesen fogadta, amikor az betoppant hozzá valamilyen kis zsidócskával, és előadta, hogy ennek a nyelvzseninek feltétlenül útlevelet kell adni Törökországba, mert ott válhatik csupán a keleti nyelvek vérbeli tudósává. Hogy ez a Pepi miféle állatkertet tart magának, dos is ja lächerlich!(5) – gondolta Pálffy. De ki-ki úgy "amüzírozza"(6) magát, ahogy kedve tartja. A hivatalos formaságoknak kijáró unottsággal kérdezte meg Pepi bárótól:
– Jótállsz érte?
Ennyivel már rendbe is jöttek. A komornyík öblös, aranyszegélyű fehér csészében ízes erőlevest rakott a vendég elé. A két úr elégedetten kortyolgatta a bouillont, de Pálffy elkapta Eötvösnek egy pillantását, mert csend után megkérdezte:
– A tudósod is inna talán? - Majd utasította az inast: -- Bringen s ihm á áne!(7)
Nagyon tartott rá, hogy bécsiesen beszéljen.
Eötvössel még megtárgyalta, hogy nemsokára húznak a szalonkák. Invitálta, jöjjön a pilisi erdőbe "snepfre"(8), és e nagy fontosságú téma közben félválról vetette oda az idegen senkiházának:
– No, menjen ki a másik szobába, és töltse ki az útlevelét.
Ily simán ment ez, ha már egyszer beljebb kerülhetett valaki az ajtón…

1857 márciusának egyik reggelén indult el Wamberger Ármin első külföldi útjára. Eötvös félárú jegyet szerzett neki a Duna Gőzhajózási Társaságtól Galacig. De nem akadt teremtett lélek sem, aki elkísérje a hajóállomásra, és búcsút intsen utána. Huszonöt vagy tán huszonhat évet töltött be a földön - maga sem tudta pontosan – , és hozzátarozójának senkit sem nevezett az égvilágon.
Édesanyja pár hete halt meg. Agóniájának önkívületében is felismerte még a fiát, és kimondta annak szeretett nevét. A hajóra szálló fiú, míg egyedül álldogálva nézte az enyhén lejtős, homokos pesti part girbegurba házsorait, minden búcsúszó fájdalmán túl is tisztán érezte, hogy immár nem köti semmi. Régi életével, az addigi énjével nem kell többé azonosnak lennie. A pompás, a nagy színészekhez méltó alakítások hosszú sora állt előtte.
A hajón egész nap járt-kelt, és a legkülönbözőbb nemzetiségű utasokkal ereszkedett beszélgetésbe. Néhányan meghívták egy kis italozásra, mások ebédre, vacsorára, de mindez csak a mellékes étkezéseket jelentette: pontosabban szólva, a kimeríthetetlen étvágyú utas napjában csak egyszer evett. Reggeltől estig.
Változatlanul a legkedvesebb költeményei közé tartoztak Petralca szonettjei. Szavalásával elbűvölte a hajó olasz szakácsát. Wamberger rörzshelye az utasok meghívásainak szüneteiben a konyha ajtajában volt. Míg ő buzgón deklamált, a szakács "bravo, bravo!" "ma, chceben fatto!"(9) kiáltásokkal akott hangot elismerésének, amelyet nem mulaszthatott el megtámogatni saját művészi alkotásának legjavából egy-egy púpozott tányérral. Galacnál azonban el kellett válniuk egymástól. A fialat utas átszállt a Lloyd Triestino egyik tengerjáró gőzösére. Az antik világ Pontosz Euxeinosza: a Fekete-tenger szépsége szinte megbolondította. A matrózok engedélyével kimászott a hajó orrára, hagyta magát csapdosni a sós víztől, és viharban Voltanire Henriade-jának strófáit szavalt, versenyt üvöltve a szélzúgással.
Amikor Konstantinápoly Kalatta negyede előtt horgonyt vetett a hajó, és az utasokat szállító bárka tulajdonosának kifizette a viteldíjat, egy árva krajcár sem maradt a zsebében. Így vágott neki az emelkedőnek, hogy Perába, az euróoai városnegyedbe jusson. Nézdelődött és fütyörészett. Ha nincs pénze - hát nincs pénze.
De szép volt a tenger!

1) Az Újépület a mai Szabadság térnek majdnem egész területét elfoglalta.
2) A mai Engels tér
3) Az akkori Úri utcát később Koronaherceg utcának nevezték, ma pedig ez a Petőfi Sándor utca
4) A jól ismert Trattner nyomdászcsalád üzem– és lakóháza, amely a Petőfi Sándor utca 3. sz. alatt ma is áll. Műemléknek nyilvánították.
5) Ez egyenesen nevetséges! (bécsi dialektusban)
6) Úgy szórakozik
7) Hozzon neki is egyet!
8) Szalonkavadászatra
9) Ez aztán jól csinálja!

RESID EFENDI

Három év múltán a szultán udvarába bejáratos egyetlen olyan európai, aki nem lett sem hivatásos diplomata, sem mohamedán, elálmodozva ringatózott egy hintaszéken, vendéglátójának, a császári díván(1) főkancellári tisztságát viselő Afif bejnek kertjáben. Ha visszagondolt a pénztelen megérkezését követő első hetekre, valójában percig sem érezte, hogy valami csoda történt vele. Oly egyszerűen és természetesen alakult minden. Az otthoni előitéletek itt nem nyomták, az itteniek pedig nem vonatkoztak rá. Így visszatekintve is simának látszott az út.
A maga szempontjából szerencsésnek mondhatta, hogy a hatalmas és bomló testű oszmán birodalom fővárosa csak ekkor próbált kikászálódni a középkorból. A kóbor lovagok és vándorigricek ideje itt még nem járt le. Ugyan hol egyebütt menekülhetett volna meg az első hetek éhezésétől azzal, hogy ódon szerelmi dalokat kántál? Az éneklő orrhangon elhangzó szavalások egyik vagy másik török kávéházban, minden este megszerezték a másnapra szükséges piasztereket. Alighogy belekezdett valamelyi ótörök szerelmi regébe, a nargilék szortyogása fokozatosan elnémult, és a fejhez simuló piros fezek alól lelkes szepmárok szegeződtek az alacsony tuburetten ülő énekesre.
Ami azt illeti, a fejviseletnek elég jelentős szerepe volt annak idején az európai városnegyedbe, Perába felkaptató fiatal utasember életében. Hiszen pörge kalapjának formája és a rajta lengő háromszínű pántlika tűnt fel egy járókelőnek, jako hirtelenül vállon ragadta az idegen tömegben lődörgő újonnal érkezettet.
– Voi siete … – kezdte előbb elfulladtan olaszul, de tüstént az anyanyelvére váltott: – Uraságod magyar, ugyeb ár?
És az igenlő feleletre ott, a tarka sokaság kellős közepén felvillant agyában, hogy kit szólított meg ily váratlan hevességgel:
– Ön az a nyelvtudós talán, kinek utazásáról hírt olvastam a magyar újságokban?
Mint a magyar politikai emigránsok mindenkoron és mindenütt, ez a negyvennyolcas szabadságharcból szakáccsá vedlett Püspöky nevezetű menekült is buzgón olvasgatta az elhagyott hon hírlapjait. Valójában eleve számolt azzal, hogy a Pestről érkezjő nyelvtudóssal összeakad majd egyszer Pera utcáin. Arra viszont nem számított, hogy az oly szépen beharangozott tudósnak egy fitying sem lesz a zsebében: de ha már így esett, Püspöky azjonnal felajánlotta csupasz albérleti szobájában álló díványának felét éjszakai fekhelyül. A fiatal utazónak nem kellett az utcán aludnia koldusok és kutyák társaságában.
Püspöky rögtön el is vitte a minden rendű és nemzetiségű emigránsok kedves tanyájára, az egyik alagsorban meghúzódó Café Flamm de Vienne-be (Blamm bécsi kávéháza), ahol a törökök előtt ismeretlen tejeskávé és igazi bécsi császárzsemlye mellett lelkesedtek és szőtték terveiket a menekültek. Gyakranm ebből állt egész napi táplálékuk, de azért szívesen megkínálták egy-egy reggelivel a Pestről idecsöppent nyelvészt. Ám az alig pár hét leforgása alatt nem szorult többé arra, hogy a magyarok sovány kenyerét egye.
Amint elkezdett török kávéházakba járni, s ott magával hozott könyvekből felolvasásokat tartani, az oszmánok úgy vélték, valóságos csodára bukkantak. Legtöbbjük egyszerű ember volt, s akkortájt az irodalmi török nyelvet a népnyelvtől még áthidalhatatlannak gondolt szakadékok választották el. Írástudó pedig minden száz emberből ha egy akadt.(2)Hogy egy hitetlen írengi(3) – legyen az bár a törökök szívéhez legközelebb álló magyar – néhány napos sztambuli tartózkodás után oly jól bírta az irodalmi törököt és a perzsát, kivívta bámulatukat. De a népies költemények strófáit meg a mindennapok szavajárását hasonló otthonossággal forgatta szájában. Ugyan ki ne találta volna természetesnek, hogy az álmélodás adója kebáb (olajban sütött, kolbászka formájú vagdalt birkahús), piláf és a pasztirmának nevezett füstölt hús alakjában jelent meg a csodafrengi aztalán?
A jó falatokból néha még ő vitt haza Püspökynek. Békés egyetértésben éltek, és egyikük álmát sem zavarta a szobában fel-alá futkosó patkányok éjszakai zajongása.
Óvóintézkedésül a temérdek patkány ellen csak a csizmájukat akasztották esténként a török ablak kilincsére. Idillikus létüket egyedül az szegte hirtelen végét, hogy Püspökynek sikerült elszegődnie szakácsként az egyik francia gőzösre. Lakótársa hiába járkált új éjszakai szállás után, ingyen nem kínálkozott semmi, mjg végül a konstantinápolyi Magyar Egylet titkára felajánlotta, hogy üsse fel tanyáját az akkor már feloszlóban levő egyesület tanácskozótermében. Nem volt többé sok tanácskoznivaló, az emigránsok java része vagy elhagyta Törökországot, vagy pedig lassanként beleolvad a mohamedán életbe. Így jutott fekhelyhez egy vedlett bőrkanapén a lerongyolt ruházatú s pörge kalapját már az első napokban török fezre felcserélő magyar utazó, aki öregkorában ilyenformán emlékezett meg erről az időszakról: "… A keleties csavargóélet minden kellemetlenségével folynak napjaim".
Később házőrző kutya helyett fogadta fel egy török katonai szolgálatba lépett magyar őrnagy. Vidékre kellett ugyanis mennie hosszú hivatalos útra. Feleségével messze kint lakott a város szélén, s mivel házőrzőjüknek épp az őrnagy indulása előtt nyoma veszett, az asszony idegeskedett. Félt egyedül maradni. Vámbéry szívesen ráállt, hogy majd ő helyettesíti a kutyát. Fakírtermészete talán fel se vette volna, ha jómagát is ólba rakják, de rendes szobát kapott, reggelire meg nagy csupor kávét, kenyeret pedig, amennyit csak akart. Ugatni nem ugatott ugyan, viszont szorgosan felsöpörte a reggeli órákban a leanderes kis udvart, és vizet hozott a távoli kútról. Aztán egész délelőttjét tötök s csagatáj tanulmányaival töltötte, míg délután fel nem kerekedett, hogy lemenjen a városba igrickedni. Az őrnagyné meg volt vele elégedve. A fiatal tudós talán jó sokáig őrzi továbbra is a házat, ha a közelítő tél nem szorítja rá, hogy végre komoly kenyérkereset után nézzen.
A perai könyvesboltban – előrevetítve az amerikai reklámok stílusát – nagyhangúan önmagasztaló hirdetést függesztett ki. Nem kevesebb, mint húsz nyugati és keleti nyelv tanáraként ajánlkozott. Ez a valóba szokatlan tartalmú hirdetés kezdettől fogva számos tanítványt vonzott. Egy török előkelőség franciául akart tanulni, a levantiku-német származású sztambuli dán főkonzul dánul, hogy legalább olvastni tudja az általa képviselt ország újságait, más európaiak pedig törökül. Vámbéry pályafutásának első nagy fellendülését azonban – a maga tudásán és képességein kívül – Iszmáil vagy más néven Kjámil pasának köszönhette. Ez a tiszteletre méltó pasa nem volt más, mint a magyar szabadságharc Kmetty tábornoka.
A török Fényes Portára 1949 őszétől iszonyú nyomás nehezedett. Ezt az váltotta ki, hogy a Kossuthtal menekülő mintegy ötezer magyar harcost befogadta. Akkoriban Ausztria és Oroszország a háború határáig elment azért, hogy megkaparinthassa ezeket az emigránsokat, és bosszút állahasson rajtuk. Mindkét ország mozgósított az oszmán birodalom ellen, s Radzivil herceg, a cári követ búcsúlátogatás nélkül, fenyegető hirtelenséggel hagyta el konstantinápolyi állomáshelyét. De a Porta semmilyen fenyegetésre nem engedett. A magyarokat nem adta ki. Segítséget ebben a válságos helyzetben csak Angliától kapott, és valamennyire a távoli Amerikától. Amikor az orosz-osztrák nyomás erősödött, a szultán tanácsadói azt találták ki, hogy amennyiben egy menekült áttér mohamedánnak, még ha ezt csak névlegesen teszi is, rögtön tötök alattbalóvá lesz, kiadatását tehát egyetlen idegen állam sem követheti többé. Az emigrások zöme a aveszély óráiban sem élt ezzel a lehetőséggel, de Bemből Murád pasa lett, Kmetty és Stein tábornokból pedig Iszmáil, illetve Ferhád pasa. Bem hamarosan meghalt, Kmetty-Iszmáil pasa azonban többszörösen is kitüntette magát a krími háborúban, amelyet Törökország a szövetségeseivel, Angliával meg Franciaországgal eggyütt vívott Oroszország ellen 1854 tavaszától 1856 elejéig. Kmetty tehát viszonylag befolyásos embernek számított a török udvari körökben, és az ő ajánlására az egyik legelőkelőbb sztambuli úr, bizonyos Huszein Daim pasa örömest alkalmazta házitanítóul azt a fiatal magyar tudóst, aki ekkoriban kezdte el használni a Vámbéry nevet, noha épp ezzel egyidejúleg lett a törökök világában – Rasid efendi.

Az óriás kiterjedésű oszmán birodalom balkáni, déleurópai és észak-afrikai területei a XIX. Század harmadik évtizedétől kezdve lassan-lassan lemorzsolódnak. Ahogy Szigetvár ostroma alatt a nagy Szolimán szultánt holtan kötözik nyergéhez, és negyvenhat napnak kell eltelnie, míg halála hírét közzéteszik, úgy a roppant török birodalom is rég halott már, mikor még az a látszata, hogy nyeregben ül.
Ez a hatalmas test belülről üszkösödött el. Későn jött orvosai már nem tudhatták meggyógyítani. A rothadás egyik oka a mindenkori szultán eszeveszett féltékenysége s gyanakvása volt a számításba jövő utódaival szemben. A trónörökös szempontjából esélyes török herceget a szultánok palotájuknak valamilyen elkülönített helyén ketrecben tartották. Így remélték megakadályoznia azt, hogy az utód összeesküvést szőjön, vagy lázadást szítson. Az esetleges trónörökösök táplálásáról gondoskodtak ugyan, de a taníttatásukról vajmi kevéssé. Mindez araa mutat, hogy a hatalomféltés ösztönével szemben a "vér szava" nagyon is elhaló. A örököst legtanácsosabb ketrecbe zárni, akárcsak a csapdába ejtett vadállatot.
A francia forradalom évében került – századok óta először – egy olyan török herceg uralomra, akit elődje – okulva a saját nyegyvenhárom esztendeig húzódó trónörökösi ketrecéből – nem tartott a külvilágtól elzárva. Ez a viszonylagos szabadságban felnőtt III. Szelim szultán (1789 - 1807) némi tájékozottsággal bírt az európai társadalomról. Tudott franciául, rajongott a gall szellemért. Szerette volna, ha Törökország meggyürkőzik elmaradottságával, s behoz valamit a nyugat-európai hatalmak előnyéből. Majd húsz éven át szolgálta ezt a célt kormányzatával, míg végül a reformoktól irtózó főhivatalnokok, papok és tisztek épp ezért gyilkoltatták le szultánjukat a janicsárokkal.
A csupán másfél évszázad múltán megszületendő új Törökország képe mégis III. Szelim gondolataiban ötlött először formát. De a valóság messze a gondolat mögött kullogott. Az új kort olyannyira meghatározó ipari és tudományos fejlődésnek Törökországban az idő tájt nyoma sem volt. A köztisztviselők agyát ellepő homályon nem tört aát semmiféle fénysugár. Meglehet, hogy a "bölcs" kádik – akinek kezében nyugodott az úgynevezett igazságszolgáltatás – néhol nem nékülözték a természetes okosságot, de műveltségük feneketlen volt. Tartották magukat a mondáshoz, hogy 'ami nincs benn a Koránban, azt nem érdemes tudni", de ezt titkon még megroldották azzal, hogy ami benne van, azt sem érdemes igazán ismerrni.
A Fényes Portán lebzselő főrangúak nem beszéltek idegen nyelveken, hitetlen gyaur tolmácsokra szorultak tehát, valahányszor csak érintkezniük kellett Európával. Ki voltak szolgáltatva azoknak, akik kiszolgálták őket.
Az első könyvnyomdát is kerek háromszáz évvel később állították fel török földön, mint Európa többi országában. A tudomány és a technika vagy tíz emberöltővel maradt el a nyugati világ mögött. A török vezetőket minden frengi fortélyból egyedül a fegyvertartáa titkai érdekelték, ám az már nem derengett agyukban, hogy a hadi felkészültség egy ország egész gazdasági erejével együtt áll, vagy gazdasági gyengeségével együtt bukik. III. Szelim a lőszer- és ágyúgyártás előmozdítására eurápai szakembereket hívott be birodalmába. Szeretett volna ugyan békében élni, de a "hosszú háborút", a hagyományos háborút az osztrák császársággal meg Oroszországgal, még elődeitől örökölte. A nehézségekből csupán Bonaparte Napóleon egyiptomi kalandja rángatta ki.
Egyiptom akkor még az oszmán birodalomhoz tartozott. Amikor a korzikai olaszból francia tábornokká lett Bonaparte megpróbálta Anglia földközi-tengeri érdekeit meg a cári Oroszország földközi-tengeri reményeit keresztülhúzni, egyszeriben a törökök szövetségesévé tette mind Londont, mint Szent-Pétervárat. A napóleoni kaland- és becsvágy ezúttal került először szembe valódi nagyhatalmakkal, és csúfos végével intésül szolgálhatott volna Baonaparténak, hogy máskor kerülje az ilyen mértékű erőpróbát. De ő most is csupán előrevetítette későbbi gyászos hazaiszkolását az orosz hómezőkről, s ezúttal a piramisok alját körülvevő forró homokról illant el. Csapatait cserbenhagyva sietett vissza Párizsba, mialatt szárazföldi serege Szíriában szenvedett súlyos vereséget, flottája pedig Nelson csapása alatt pusztult el Abukirnál. Az egyesült orosz-török hajóhad akkor foglalta el a Jón-szigeteket. De a győzelmek sem segíthettek Szelim szultánon. Buknia kellett.
A kórmányzása alatt bekövetkezett legnagyobb változást a díván tanácsadói eleinte talán észre sem vették. A XIX. Század küszöbén alakult ki "az európai egyensúly" politikájának tudatos követelése Angliában. Egyik állam se legyen túl erős a kontinensen, és a szemben álló erőknek ki kell egymást egyenlíteniük, végső soron - Anglia javára. A folyvást terjeszkedő Oroszországgal szemben pedig, többek között, a török biridalom jelentette az egyensúlyt.
Szelimet, rövid és zavaros intermezzo után, egyik unokaöccse, II. Mahmud (1808 - 1939) követte a trónon. A zavargások idején Mahmud csak úgy maradhatott életben, hogy mialatt üldözőinek szemébe egy szolgálóleánya ízzó hamut szórt, ő a tetőn át nyert egérutat a gyilkosok elől.
Három évtizedes uralkodása egyetlen óriaási erőfeszítés volt, hogy korszerű államot faragjon a faragásra aligha alkalmas török birodalomból. Az egymás ellen acsarkodó meztelen érdekek először a vallás lepleibe burkózva csaptak össze. A tartományok kormányzóo s főhivatalnoka attól féltek, hogy a reformok kicsavarhatják kezükből a szinte korlátlan hatalmat, és nem harácsolhatnak többé kedvükre. Jónak látták tehát vallásos érvekkel támadni az idők parancsolta újításoklat. II. Mahmad ellenérvként egyancsak Korám-idézeteket olvasott rájuk. Az "ideológiai" harc ilyesformán döntetlenre állt, s Alemdár Musztafa pasa, a nagyvezír valójában végre is akarta hajtani a reformokat. Erre a janicsárok éjszak megostromolták a házát. Miután a nagyvezír az utolsó golyót is kilőtte puskájából, felrobbantotta a pincéjében tárolt lőszert, s házával együtt röpítette levegőbe önmagát. A janicsárok a jól végzett munka örömével vonultak tova. Éppen bajrám ünnepe volt, az európai kiképzés alatt álló új csapatok tetemes részének részének szabadságot adott a szultán. A kaszárnyában maradtak még azon az éjszakán legyilkolták ajanicsárok. Fegyveresek híján az uralkodó – mint II. József – visszavonta reformjait. De II. Mahmud konok ember volt.
Igaz, birodalma szélein hol itt lobbant fel a tűz, hol amott. A szerbiai tartomány kormányzója, Milán Obrenovics 1817-ben eléri, hogy fejedelme lehet a félig-meddig már önálló Szerbiának. A görögök Ypszilanti tábornok vezetésével felkelnek. Szabadságharcuk hat sztendőn át tart, de lankadatlan küzdelmük a londoni konferenciák kacskaringós útvesszőiben is kivívja jutalmát. 1832 májusában létrejön a független, új Görögország, melyet az oroszok, az angolok és a franciák egyaránt támogatnak. 1830-ban Algériát ragadja el Franciaország a török birodalomtól, s a második világháborút követő időkig birtokolja is. A cári kormány megszerzi az orosz flotta számára a szabad hajózás jogát a Fekete-tengeren. Azt szintén eléri, hogy a jövőben jóváhagyásától függ majd a még török fennhatóság alá tartozó Havasalföld és Moldava hoszpodárjainak kinevezése.
Jóllehet a birodalom lassú széthullása II. Mahmud idejében kezdődött, mégis nagy uralkodó volt, mert legalább megalapozta egy eljövendő, sokkalta kisebb, de egészségesebb Törökország lehetőségét. Először is a minden átalakulás kerékkötőivel végzett: a janicsárokkal. Ez a szervezet, amely valaha rohamcsapata volt a török hódításoknak, teljesen lezüllött. A szultán megfizetett lázadásukért, és 1825. Júniu 15-én a regulásri hadsereggel lemészároltatta az egész janicsárgárdát.
Moltke vezetésével porosz, később pedig francia kiképzőtisztek jönnek Törökországba. Az adószedés a janicsárok végnapjai után a központi kormány hatáskörébe megy át, vége a basáskodásnak. A nagyvezírnek meg a vezíreknek tilos a jövőben bárkit is halálra ítélni, és - ami jobban fákjt - nem kobozhatják többé el az általuuk üldözöttek vagyonát. A szultán fővárosának európai negyedében, Perába orvosi főiskolát nyit, ahol külföldiek tanítanak: egyúttal a birodalom fennállása óta először küldenek ki diákokat európai országokba. Az első török újság is II. Mahmud szultánsága alatt jelenik meg. Ő veti le a turmánt, ölti fel a fezt meg az európai szabású ruhát, s ugyanezt kívánja meg a köztisztviselőktől.
Mahmud utóda, I. Abdul Medsid 1839-től 1861-ig uralkodik. Csodálatos módon e viszonylag hosszú korszakon át sem vesz erőt rajta a hatalmi őrület: nem gyilkoltat gyanakvásból, eltűri környezetében az okos embereket, híven kitart a reformpolitika mellett, noha a fanatizmus és a kiváltságaihoz dühödten ragaszkodó hivatalnoki kaszt mindig megújuló rohamait kell visszavernie. Még Mahmud is sorozatos gyilkosságokra kényszerült: Abdul Medsid az első, ám egyben az utolsó tötök szultán, akinek sikerül terror nélkül korszerűbbé tenni az országot: az első és egyben az utolsó török uralkodó, aki nem retteg állandóan az életért, és hagyja, hogy mások is rettegés nélkül élhessenek. Külügyminiszterévé a reformkorszak legnagyobb politikusát, az addigi londoni tötök nagykövetet teszi a tanzimatnak nevezett nagy reformtervek, amelyek a szultáni jóváhagyás után "Gulhané"-rendelet cjmen tesznek közzé. A elnevezés onnan ered, hogy a szultáni palotákhoz tartozó Gulhané-parkban hirdették ki a tanzimatot. Legalábbis papíron ez a nagyszabású reformrendeletet alakjtja át Törökországnak félig feudális, félig még mindig nomád társadalmi szerkezetét. Ezentúl minden oszmán alattvaló jogegyenlőséget élvez, fajra és vallásra való tekintet nélkül. A szultán sorozási törvényt bocsát ki, nem lehet többé senkit sem életfogytilani katonaságra kényszeríteni. Az ulemák elveszítik a Koránból származtatott egyeduralmukat az oktatás fölött. Állami alap- és középfokú iskolák létesülnek. A bíráskodásra hivatott kádik tanításra külön intézményt alapítanak. Az élet, a javak és a becsület immár nem szabad préda.
Musztafa Resid pasát később három, ugyancsak pasai rangot viselő kitünő politikus követi a reformmozgalom élén: Midhat, Áli és Faud. A török társadalom belső megerősödése rokonszenvre talál ugyan Európa nagy részében, de nincs a cári Oroszország ínyére. Terveinek útjában lenne, ha Törökországnak sikerülne kilábolnia bajaiból. Ezért is nevezi el a cár 1852-ben az ottani birodalmat "Eurápa beteg emberének", s mivel Abdul Medsid szultán halála után az elüszkösödés tovább folytatódik, a cár mondása mindenütt elterjed. Viszont kevéssel a megjegyzés elhangzását követően "a beteg ember" – angol és francia segítséggel - még győzedelmeskedik a krími háborúban a cári flotta és szárazföldi haderő felett. A diadal öröméb en a szultán újból szentesíti államának reformalkotmányszerűségét: a tanzimatot.
Vámbéry kereken egy esztendővel a krími háborút lezáró párizsi b ékekötés után érkezett meg annak a Abdul Medsidnek országába, aki minden veszély ellenére oltalmat és biztos menedéket adott a magyar és a lengyel szabadságharc menekültjeinek. A véletlen vagy inkább a vele született adottság játszott abba közre, hogy a fiatal utazó igen rövid idő múltán az új Törökországot megalapító államférfiak közvetlen környezetében élt, és úgy ismerhette az oszmán politika minden csínja-bínját, mint réges-rége Bethlen Gábor, a nagy fejedelem.

Új nevét első török munkaadójától s házigazdájától, a cserkesz származású, jóravaló Huszein Daim pasától kapta. Ez a konzervatív úr parancsolta meg háza népének, hogy az ifjú magyar tan ítót Residnek kell szólítani, ami annyit jelent: derék, a becsületes férfiú. Mivel pedig Vámbéry írástudó volt, megillette az efendi címzés. A török világban ettől fogva csak ezen a néven ismerték és emlegették, noha esze ágában sem volt áttérni az iszlám hitre. De befolyásos török barátai enélkül is teljesen maguk közé valónak érezték. Jelen lehetett minden mohamedán vallási szertartáson és Allah parancsai körül forgó heves vitáiknál is. Az előkelő társaság – a társaság szó Keleten ekkor még pusztán férfiakat jelentett – számos tagja volt kíváncsi erre a furcsa idegenekre, jako jobban ismerte nyelvüket s irodalmukat, mint ők maguk.
A házi cselédség viszont féltékenységet érzett a Resid efendivé előléptetett, török ruhába bújt gyaurral szemben. A legnehezebb pedig a háremek asszonyai békéltek meg jelenlétével. A nők nagy általánosságban maradibbak és fantasztikusabbak voltak a férfiaknál. Nem értették, hogyan tűrhet meg uruk egy hitetlent a hárem közvetlen közelében.
Ezt az ellenállást azonban az élémk s minden nőnél beszédesebb magyar gyaur fokozatosan legyőzte. Huszein Daim pasa beteges öregúr volt, és háremének elbűvölő cserkesz hölgyei veszettül unatkoztak.
A szelamlikot, vagyis a férfilakosztályt a falnak egy áttört részén kerek, forgatható szekrényszerűség zárta el a háremtől. Ezt a dolábnak nevezett forgószekrényt használták az asszonyok, ha szóni kívántak idegen férfival, vagy valamilyen tárgyat kiadtak a háremből a szelamlikba. Eleinte csak bosszantásbó hívták a gyaurt a dolábhoz, esetleg azért, hogy valami vaskos gorombaságot vágjanak a fejéhez, de amikor ő erre is költői bókokkal felelt, a jég olvadozni kezdett. Fél év elmúltával a böjük hamin, azaz első asszony megengedhetőnek tartotta, hogy a hitetlen kísérjen el Perába a frengi fogorvoshoz egy eléggé vénecske odaliszkot. Vámbéry a fogorvoson kívül még egy magyar barátja házába is betért a koros háremhölggyel, aki kirándulásából visszaérkezvén lelkendezve magasztalta a magyarok vendégszeretetét. Kisvártatva egyik fiatal cserkesz nő a másik után kapott szörnyű fogfájást, úgyhogy Vámbéry alig győzte Perába kísérgetni.
Huszein Daim pasa házából a császári díván főkancellárja, Alif bej alkamazta, hogy vejét, Kjámil bejt oktassa a frengi tudományokra. A főkancellár otthona II. Mahmud szultán mauzóleumával szemben s a Fényes Kapu szomszédságában volt. A török birodalom minden híres stilisztája, művelt embere, hatalomra vágyó előkelősége itt gyülekezett össze esténként. A későbbii török alkotmány atyja, Midhat pasa ekkor még egyszerű efendiként, titkári minőségben élt a főkancellári házban. A két fiatalember szövetséget kötött egymással: Midhat franciául tanult Vámbérytól, s viszonzásul újonnan szerzett magyar barátjának török stílusgyakorlatait javítgatta. Midhat vitte el Vámbéryt a legkiválóbb medressze (vallási kollégium) tanítványai közé, ahol a szoftá: a növendék papok társaságában meghallgatta a leghíresebb oszmán hittudósok és nyelvészek előadásait. Ez roppant nagy kincsnek bizonyult később, hiszen Midhat ajánlása révén az iszlám gyakorlati ismeretébe avatták be ezen a helyen. Bár nem egy menekült tért át névlegesen és csupán érvényesülése érdekében a mohamedán hitre, a sok európai között mégis a nem iszlám hitű Vámbéry volt az első, aki medresszében kapott teljes "papi" kiképzést. Ekkor már régen meggyőződéses szabadgondolkodó volt. Szánalommal nézte le bármiféle fanatizmus rabjait. De véleményét megtartotta magának.
– Csodálatos ez, barátom – mondta neki Midhat efendi – , teljesen otthonosan mozogsz és vitázol a mi medresszémkben, mintha születésed óta ez lett volna a világod! Épp a minap dicsértek előttem a khodsák (tanítók), és azt tartják rólad, hogy te ízig-vérig muhtedi vagy, az igazság útjára vezérelt valódi megtért. Nagyon büszkék rád, s természetesen a maguk sikerére, de nekem is csodaszámba megy, hogy így feltaláltad magadat.
A "muhtedi" mosolygott:
– Az igazat megvallva jártam én már efféle iskolába. Ott szoktam meg.
– Ugyan már! Magyarországon nincs többé egyetlen medressze sem.
– De van valami olyasféle, csak más a neve. Nem azon múlik.
Midhat efendi csodálkozva ingatta a fejét. Vámbéry pedig nem sietett a magyarázattal, hogy az ortodox Talmud-Tóra iskola eléggé hasonlít a mohamedán "papi szemináriumokra". Itt is, ott is belemerülnek az érdektelen szertartási parancsolatok aprólékosságaiba – gondolta – , itt is, ott is csűrnek-csavarnak, s azt tartják a legkülönbnek, aki legtovább győzi skolasztikus okoskodással. Milyen meddő és fölösleges tudomány, s mégis mily nélkülözhetetlen lesz a hosszú úton! De szólni nem szólt semmit barátjának, Midhatnak sem.
A szultán főkancellárjának házából Rifát pasa nyugalmazott külügyminiszterhez került történelem-, földrajz- és francianyelv-tanári minőségben. A pasa mérhetetlenül gazdag ember, egyben pedig a szultán násza volt. Otthona részben az irodalmi szalon szerepét töltötte be, másrészt azonban fékevesztett tivornyák színhelyeként vált hírhedtté. Vámbéry nemigen ivott, s undorral figyelte a nagyurak részességét. Mivel a dőzsölésektől éppúgy távol maradtak a női családtagok, mint más egyébb összejövetelektől, hiszen a nők helye a hárem falai között volt, a társalgás teljesen elfajult. Ez Vámbéryt szintén elmélyítette, a tivornyákra berendelt olcsó utcai "táncosnőktől" pedig csak utálkozni tudott. Boldog volt, amikor nyaranta a pasa háztartása kiköltözött a tengerszoros fölött emelkedő Kanlidsia faluba, és ő kiszökvén a lombos fák alá, úgy érezte, hogy a földkerekség legszebb pontjáról szívja magába a Boszporusz csillagfényes, bársonyosan meleg estéinek minden gyönyörűségét.
Ekkor már a legkülönbözőbb előkelő házak állandó vendégszeretetét mondhatta magáénak. Talán tíz helyen is volt saját hálóköntöse, mindig kéznék tartott, frissen húzott vánkosa meg takarója. Sűrűn megfordult Faud és Áli pasa otthonában is. Álit, a többszörös nagyvezírt nem kedvelte, ám sokat ellesett tőle a hatalom gyakorlásának keleti módszereiből. Taszította, de annál inkább érdekelte ez a vézna, intrikus, mindent és mindenkit epésen bírálgató ember. Áli pasa kezdetben kiss bizalmatlan volt Resid-Vámbéry efendivel szemben. Tartózkodását csak akkor vetette el, amikor a magyar tudós a pasa gazdag könyvtárából, csatagály műveket kért kölcsön. Áli megnyugodott. Jámbor nyelvész ez – gondolta – , csöppet sem érdekli a nagypolitika… Alaposan melléfogott. Ha volt valami, amit Vámbéry ifjúkorától haláláig lankadatlanul szenvedélyes figyelemmel követett nyomról nyomra, az éppen a nagyhatalmi politika tekergős útja volt.
Faud pasa és Vámbéry között viszont - ellentétben Álival - őszinte rokonszerv fejlődött ki. Faud magas növésű, kiegyensúlyozott kedélyű férfi volt, teljesen európai modorú, szikrázóan szellemes. Vámbéry inkább franciának, mint töröknek érezte ezt az egyszerű katonaorvosi sorból a legfőbb állami méltóságokra méltóságokra emelkedett politikust.
A török társaságban Faud pasa számított a legnagyobb magyarbarátnak, s ez különösen kedvessé tette őt Vámbéry szemében.
Szívesen jegyezte fel Faud jó mondásait. Így, amikor egy külföldi diplomatának, aki a pasa vendégeként be akart nyitni a hárem ajtaján is, azt mondta a legpárizsiasabb franciasaággal:
– Uram, ön csak a Fényes Kapunál van akkreditálva, az ajtókra már nem terjednek ki jogai!
– Resid efendi – szerette mondogatni Faud Vámbérynak– , a tudás gyakorlati eredményének híján csakolyan, mint amikor az éhező egy pohár vizet kér. Az a betűrengeteg, amit összeolavasott, ma még holt anyag a fejében.
– Mit tenne ön az én helyemben?
– Cc – csengetett a pasa – , mit is tehetnék? Hiszen tudja, és vésse jól az eszébe: "Kúsísi bí fáide, vesme ber ábrúi kúr!" – Ami idézet volt egy perzsa versből: "Hiábavaló igyekezet felcicomázni a vak ember szemét!"
– Talán nem is vagyok annyira vak, mint gondolná - kockáztatta meg Vámbéry. Faud előtt nem kívánta pusztán a jámbor tudóst játszani, ahogy Áli pasával tette volt. Igaz, a ravasz nagyvezír rá is szolgált, hogy félrevezessékl.
– Miért nem vállal alkalmazást az udvarnál? – folytatta Faud. – Pedig fordít és tolmácskodik a külügyminisztériumban, de csak úgy ötletszerűen. Jól tudja, hogy ennél töbre vihetné. Talán egészen fel a nagykövetségig… – Gúnyos kis fíntort vágott. – Excellenciás úrnak szólítanák…
– Drága barátom…, ugye, nem haragszik, ha én meg így szólítom? Válaszul elmondanám tapasztalataimat… A múltkoriban Lord Stratford Canninggel, az angol nagykövet úrral jártam mint tolmács Nedim ppasánál, aki épp a külünyminiszter helyettesítette. Hát meglehet, hogy Nedim pasa jól fuvolázik, de földrajzból nálunk az elemiben is megbuknék. Lángolt az arcom a szégyentől Sir Stratford előtt. A készülő Szuezi-csatornáról tárgyaltak, s attól tartok, a pasa azt sem tudja, hol van Alexandria. Én szégyenlettem az ő tulajdonságát. És ilyen ember helyettese lehet a külügyminiszternek? Ezeknek szolgáljak?
– Ezek az emberek letűnnek majd - válaszolta mérgesen Faud.
– Nem akarnék visszaélni azzal, amit éppen ön mondott el nekem bizalmas pillanataiban, és igazán nagyon tisztelem a szultánt. Jó szándékú, és a külső formákban akár európai fejedelemnek is számjthatna. De mi amár túl vagyunk azon, ami önnel megtörtént, hogy amikor szerényen kifogásolta, miért veszi őfelsége számlálatlanul a pénzt az államkincstárból, s iért nyom a bankóprés néhány millióval többet, ha a szultánnak valami nagyobb költekezésre támad kedve, Abdul Medsid őfelsége ráförmedt önre: "Hát igaz oszmanida létemre nem én vagyok-e az ország ura, s nem rendelkezem-e szabadon minden jövedelmével?" Őfelsége a kihallgatásomon lekötelezően kedves volt hozzám, ezt nem is tagadhatnám, de én nem tudnék szolgálni olyan urat, aki jogosnak tartja, hogy szabadon rendelkezzék a nép jövedelmével. Bocsosson meg, Faud pasa…
"Resid efendi" vendéglátójának arca elborult. Okos ember volt, s minden baráti évődése ellenére is tudta, hogy Vámbéry nem vak, sőt nagyon értelmes. Ha nem itt akar megtelepedni, azt jelenti, nem bjzik a török birodalom jövőjében, sem az ország átalakulásának és megújulásának közeli vagy sima lehetőségében. Lehetetlen, hogy egyébként elutasítaná magától a kínálkozó fényes pályafutást. Senki sincs ilyen kiváltságos helyzetben, mint Vámbéry. Maga Canning lord is, az egyetlen külföldi diplomata, akit a szultán úgy szólít: "baba", atyám, még ez a hűvös angol sem tudja egészen elrejteni örömét, hogy kapcsolatokat épített ki Vámbéryval, és minden lehető alkalommal igénybe veszi szolgálatait. A többi külföldi diplomata meg egyensesen udvarol neki. Persze, Perában őt tartják a török udvar és a török családi élet egyetlen külföldi ismerőjének. Amiben igazuk is van. Konstantinápoly iszonyú nagy. Bár a város török szjvéte, Sztambult csak az Aranyszarv gyönyörű íve választja el Perától, Mámbéryn kívül nincs senki más, aki egyformán otthonos lenne az európai negyedben és ugyanakkor Szambululban. Az oszmánok egyedül Resid efendit fogadták be maguk közé, s a perai társaság legföljebb tőle tudhat megy egyet-mást arról, hogy voltaképnen mi történik Sztambulban. Mintha két világ lenne, s a híd közöttük ez a Resid efendi, ez a Vámbéry…
A fiatal magyar, tán azért, mert kitalálta Faud pasa némileg helytelenítő és gyanakvó gondolatmenetét, egészen másra terelte a szót:
– Mindenki közül ön iránt érzem a legnagyobb bizalmat, Faud pasa. Annak köszönheti-e, hogy annyit korhol, és tréfálkozik velem, nem tudom. Én szegénynek, hazámban üldözöttnek születtem, és kicsi koromban nyomorék lettem. Ez mind adottság, ahogy nálunk ottnon mondanák, eleve elrendelés. Itt úgy mondják: kiszmet. A sors, amit Allah az ő bölcsességében kiszab ránk. De az is kiszmet, adottság, hogy én szabadnak születtem. Soha nem lehet úr fölöttem senki. Mit érne bármilyen siker, ha valaki uralkodik fölöttem, és azt hiszi, nem hagyhatom faképnél, amikor nekem tetszik? Énfölöttem még a nyomor sem tudott sohasem uralkodni. Tudja, mennyire szeretek enni. De inkább nem ettem egy falatot sem, mint hogy állandóan olyasmire kényszerüljek, amiben nem lelem kedvem. A szabadsághoz hozzátartozik a szabad idő, barátom, s én mindig ügyeltem arra, hogy maradjon időm bármire, amivel foglalkozni akarok.
– De hát miben leli kedvlt? Talán nem él elég jól közöttünk?
Resid efendi lehajtotta fejét, aztán mosolyogva nézett Faud szemébe:
– Nagyon jól élek itt a vendéglátóim, tanítványaim, barátaim között. Túlontúl jól. Megvallom, ez kellemes, de őrizkedjünk attól, ami kellemességével ellankaszt és megpuhít. A kellemes nek nem elég. Pedig nem jutottam hozzá ifjúkoromban. A jó sem elég. Talán még a legjobb is kevés. Adottság. Kiszmet. Rajongónak születtem, és kedvemet, vagyis inkább gyönyörűségemet mindig csak a rendkívüli dolgokban leltem. A szultán követének lenni megtisztelő, nem is neveznhetném másnak, de mi van ebben rendkívüli? Excellenciáas úr…, ez szó szerint azt jelenti, hogy kiváló valaki, de ugyan mitől válik ki egy nagykövet valamilyen állomáshelyén?!
Követ meg nagykövet bőven akad a világon, de attól, hogy excellenciás, még nem kiváló.
– Az ember teszi, nem a hivatal.
– Ezt megfordíthatnám. Úgy, hogy a hivatal teszi tönkre az embert.
Faud nevetett.
– Tudom én jól – folytatta Resid-Vámbéry – , hogy maguk engem bolondnak tartanak, még talán ön is, mert nem élek a befolyásos nagyurak kegyével, s nem fordítom különösebben a javamra. Olyankor pedig egyenesen megütköznek, amikor rongyos és félmeztelen közép-ázsiai zarándokok társaságában pillantanak meg Sztanbul utcáin. Mi dolgom van velük, ugye? Nem értik, hogy miért kutatok én állandóan, miért szaglászom minden könyvtárban csagatáj írásfoszlányok után. A bűzös dervisek meg a csatatáj nyelv iránt tanúsított érdeklődésem miatt ön is lenéz, tudom.
– Hát… Allah osztogasson észt, hogy Resid efendinek is jusson belőle valami! Hiszen ismeri ezt a mondásomat…
– No igen… A jó társaság Szambulban arab és perzsa rongyokból összefoltozott nyelvbéli viselet tart szépnek. Ez az előkelő. Talán büszkék rá, hogy törökök, csak éppen a művészetükben és a nyelvükben nem akarnak igazán azok lenni. A tiszta török nyelvben: a csagatájban nem telik a kedvül, mert az olyan parasztos. Mi közük van a néphez? Mit érdekli önöket a tiszta török nyelv rokonsága Közép-Ázsia nyelvjárásaival?
– De mi a csudát érdekli magát annyira?! – robbant ki Faud. – Jó stílusa van, irodalmi törököt tud és perzsát, s akkor mindig az a csagatáj!… Ha ez nem rögeszme…
– Az! – vágta rá Resid-Vámbéry nyomatékosan. – Ön ezt kevéssé értheti, de megpróbálom világossá tenni… Közöttünk néha kényszerű szövetség volt, a mi részünkről sok gyűlölség és néhanapján rokonszerv meg segélykérés. A két nép között persze, s nem mi kettőnk között. Szegről-végről talán rokonok is vagyunk. A bújdosóinknak nyújtott menedékkel pedig egyszer-másszor, és most is, jóvátettek valamit abból, amit ellenünk elkövettek. Ne vegye, kérem, zokon, hogy ilyen nyíltan szólok. De ez itt a roppant kiterjedésű ottomán birodalom fővárosa, s hogyan is lehetne innel átérerni egy kicsiny, magányos nép sorsát vagy álmait?… Mi tudni akarjuk, hogy pontosan merről jöttünk, kik a rokonaink Ázsiában, hol volt a bölcsőnk, milyen eredetű a nyelvünk, vannak-e még Ázsiában olyanok, akik talán megértenék szavunkat… S a múltból tanulva talán inkább elizazodnánk abban, is hogy kik vagyunk most. Mi a magyar? Kicsit kallgatott, elrévedezve Faud sem szólt.
– Nálam – mondta tovább Vámbéry halkan, mintha titkot mesélne – ez a kjváncsiság, szenvedélynek is nevezhetnén, elég ifjan kezdődött. Atájt, amikor Komárom vára végül csak megadásra kényszerült. A mi ügyünk akkor már elveszett. A szabadságharcot letörték.
Messzire nézett, kis szünetet tartott. Személytelenné vált hangon folytatta azt, ami túlságosan mélyen ült benne, ahhoz, hogy másképpen tudjon szólni róla:
– Én egy nagy dunai szigeten töltöttem gyermek- és serdülőkoromat. Sok jó búza termett arra, sok fűzfa nőtt a homokos parton: szerettem alattuk üldögélne, és nézni a vizet… Futkározni a többiekkel nem tudtam. Ősz volt már, amikor Komárom utolsónak kapitulált. Mi künn voltunk egy öreg paraszt földjén, Kistejednek hívták a községet, és kukoricát sütöttünk. Velünk ült a körben a gazda is, szép magyar feje volt, hosszú haját fésűvel tűzte össze a feje búbján. A szakadozott ruhájú magyar honvédek meg ezen a nagy szigete, a Csallóközön át szállingóztak hazafelé a komáromi várból. Arról jött mifelénk az a rongyos mentéjű katona is, akinek az arcáról messzire lerítt az éhség. A körunkbe tessékeltük, kenyérrel meg kukoricával kínáltuk. Amikor megmelegedett, jól is lakott, elmondta a vár elestének történetét. Azt is, hogyan köpdösték le az osztrákok a magyar honvédeket, hogyan ütötték rugdosták Komárom hős katonáit. Az öreg gazda hallgatta, hallgatta, aztán fésűjével végigszántott a haján, s megszólalt: "Ne féljetek. Majd eljönnek Ázsiából az ősi magyarok…" Ez a mondat örökre megragadt bennem. Nem mintha hinnén, hogy vannak még valahol ősi magyarok. Ma már nem hiszem. De akkor elhittem. És nekem is vigasz volt. Annyiszor letiporták a magyar népet, és mindig bízott valamiben. Csodában, testvérekben, ősi magyarokban. Valamiben… És mert bízott, megmaradt. Talán sohasem fog ráébredni, hogy ez a csoda.
Faud hirtelen mozdulattal a vállára tette a kezét.
Vámbéry rámosolygott:
– A mi Koránunkban, a Bibliában vannak példázatok a mustármagról, amely jó talajra hull és kikel. Az én életemben Orosz Józsi bácsi, az öreg gazda szava volt az egyik mustármag. Ma már tudom. Nekem el kell mennem Közép-Ázsiába, talán Kínába és Tibetbe is, hogy megtudjam, mi van az ősi néphit alján.
A pasa sokat foglalkozott a frendi történelemmel, ami a legtöbb oszmán előtt nem volt ismeretes. Felkiáltott:
– Megőrülök?! Marco Polo volt az első és egyetlen európai, aki ezt az utat megtette. Mocsásson meg, izgalmamban túloztam. Úgy értette, Marco Polo, az apja és a nagybátyja voltak az egyedüli európaiak, akik ezen az irdatlan útvonalon átverekedték magukat. Allah isteni műve, hogy életben maradtak! – Gúnyosan megvillantak szép fogai. – No, ez is megtette a magáét, hogy gazdagok voltak! De ön, kedves barátom, miből váltaná ki az irháját, amikor éppen le akarják nyúzni? He, erre feleljen!
– Miért akarnának egy szegény ördögöt megnyúzni?
– Mert idegen. Ennél nagyobb bűn nincs. Minél vadabb és tudatlanabb egy nép, annál nehezebben bocsátja meg. Az idegent el kell pusztítani. Nem is akárhogy. Kínhalállal. Ez a parabcs. E a szent hagyomány. Ön azt sem tudja, mit beszél!
Resid efendi elzöldült, de a hangra magabiztos maradt:
– Nem fogják gynítani, hogy idegen vagyok. Úgy hiszi, másnak nézhetnek, mint igazhitű oszmánnak? Ha kell, az arcvonásaimat is el tudom változtatni.
– Bizonyos mértégig talán. De ez nem elég. És ha éjjel-nappal figyelik, nincs egyedül, hogyan tudná elváltoztatni a bőre színét? Az izzó napsütésben minden festék leolvadna amúgy is. Elég, hogy egyetlen ember fejében elfészkelődjék a gyanú: egy átkozott frengi lopakodott a társaságba, és … Nem, barátom, a terve kivihetetlen. Annak, hogy Nicolo és Matteo Polo urak először jártak Bokharában, majdnem hatszáz éve. Aztán, hogy sikerült ép bőrrel kikecmeregniük onnan, és teli bugyellárisokkal visszatérniük Velencébe, nem volt nekik elég az istenkísértésből. Másodszor is nekivágtak a Polo fivérek! De akkor már megaukkal vitték Messer Nicolo fiát is, az ifjú erő teljében levő Marco Polót. Együtt másztak fel az Amu-Darja déli medencéjéből a világ tetejére: a Pamír-fennsíkra. Aztán me le a mongol pusztákra, és iszonyú sivatagokon át valami tengernyi tóhoz, ami talán nincs is, csak Marco Polo találta ki. Hogyan taudhatnánk, hogy létezik-e, ha egyszer hatszáz év óta soha többé nem járt arrafelé senki idegen?! Polóék is kis híján odavesztek az úton. Feltételezi, hogy nincs meg annak a jó oka, ha senki sem mert vagy tudott a három Polo nyomába lépni?
– Engem nem is annyire Kína érdekel. A mongol puszták már sokkal inkább. De ha igaz is, hogy senki nem lépett a Polo család nyomába, az ő útjuknak egy részén jártak már előttük vakmerő utasok. Magyarr szerzetesek keresték az őshazát, még mielőtt a tatárok a nyakugba szakadtak volna. Én azt a vidéket szeretném megismerni, ahol a magyar Julianus barát járts az a Ferenc-rendi követ, akit a pápa küldött Batu kánhoz. Gondolom, Giovanni del Carpinról bizonyára hallott már, ha Julianus neve nem is mond önnek semmit. Pedig én az ő követője akarok lenni.
– Követője valakinek, aki, ha jól értettem, hat évszázada, senm tudom, hány évtizede halott? Térjen észhez! Miért nem akadt ily tenger sok időn át egyetlen más követője sem? Mert lehetetlenség lett volna, és az ma is!
– Remélem, hogy nekem mégsem lesz az.
– Allah világosítja meg az elméjét, barátom, mert én nem tudom. Mindene megvan itt, amit csak szeme-szája kívánhat. Úgy mondja, szegénynek született. Itt mindenben dúskálhat. Fel akarja cserélni a hátaslovát a rongyos dervisek koldusbotjával? Merő esztelenség! De látom az arcán, hogy hiába beszélek. Ha mindenáron ragaszkodik az őrületéhez, gondom lesz rá, hogy a szultán pecsétes levele oltalmazza lépéseit, ameddig csak ő szent felsége hatalma elér, s neve előtt porba hullnak az együgyű lelkek. De a turkomán rablóknak nem adhatunk önként váltságdíjat, bármily sajnálatos legyen is…
– El, barátomuram. De egyelőre nem keletnek, hanem nyugatnak fordulok. Itthon éreztem magam a szépséges Sztambulban. De van egy hely, ahol még inkább otthon érzem magam. Pest városában. Bár fénye csak mécsesnek alázatos pislákolása az Aranyszarv és a Boszporusz ékes koronájának dicső sugárözöne melllett. Mielőtt elindulok vándorutamra, hazamehetnék. Hadd kísérhesse a mi szerény tudósainknak áldása és támogatása merész vállalkozásomat.

1) A szultáni udvar, a Fényes Porta titkos tanácsa, melynek tagjai I. Szolimán (1520 - 1566) uralkodása óta üléseztek bizonyos rendszerességgel, hogy a mindenkori ottomán fejedelemnek segítségére legyenek a politikai és katonai döntések meghozatalában
2) Törökországban még a múlt század végén is a lakosságnak csak 5 százaléka tudott írni-olvasni. Ez a szám az 1930-as statistikai összeírásig mindössze 15 százalékra növekedett, és a második világháború végén sem haladta meg a 25 százalékot.
3) Európai

Folytatás