Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ulrich Duchrow
Lehetséges az igazságosság?
Németből fordította: Gromon András
Forrás: http://www.bocs.hu/korg/magyar/material/d-igazs.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Európa a világrendszerben 1492-1992

Székesfehérvár, 1993

Philipp Potter 70. születésnapjára

A német kiadás címe: Europa im Weltsystem 1492-1992. Gibt es einen Weg der Gerechtigkeit nach 500 Jahren Raub, Unterdrückung und Geldver(m)ehrung? (Junge Kirche, Bremen, Germany, 1991)
Az angol kiadás címe: Europe in the World System 1492-1992. Is Justice Possible? (World Council of Churches, Geneva, Switzerland, 1992)

A német kiadásban is angol nyelvű részeket fordította, valamint a szöveget a javított angol kiadás alapján gondozta: Simonyi Gyula

Kiadta a Gaja Egyesület, az Autonómia Alapítvány Partnership Program támogatásával, amelyért ezúton is köszönetet mondunk.

TARTALOM

Előszó a magyar kiadáshoz
Bevezetés

I. Európa 1492-1992: A kapitalista világrendszer változó formája
1. A spanyol korszak a 16. században
2. A konkuráló nemzetállamok merkantilizmusa (kereskedelmi kapitalizmusa) a 17. és 18. században
3. Az ipari kapitalizmus szabadkereskedelme Anglia vezetésével a 19. században
4. Fordizmus, keynezianizmus és neoliberalizmus az amerikai 20. században
5. Visszatekintés és módszertani megfontolások a történelmi és a jelenlegi kapitalizmushoz való viszonyulásról

II. Az 1992-es kapitalista EK-belsőpiac és következményei - ha semmit sem teszünk
1. Az EK-belsőpiac és gazdasági következményei
2. A belsőpiac és a kétharmadvilág
3. Európa elszegényedő és meggazdagodó régiókra szakadása
4. A belsőpiac és az agrárpolitika áldozatai
5. A szociális kérdés a belsőpiacon
6. Környezeti politika a környezeti dömping ellen a belsőpiacon
7. Az európai biztonsági politika növekvő elfajulása
8. Visszaesés a demokrácia előtti állapotokba - vagy az EK politikájának és gazdaságának demokratizálása?

III. Létezik-e az igazságosság útja?
1. Stratégiai megfontolások
2. Teológiai megfontolások: mint európai nők és férfiak, mit kezdhetünk 500 év rablásával, elnyomásával és pénzszaporító pénzimádatával?

Jegyzetek
Irodalomjegyzék
Az EK-belsőpiac 1992 annotált bibliográfiája


Előszó a magyar kiadáshoz

A magyar olvasó megkönnyebbülten állapíthatja meg a könyv elolvasásakor, hogy az ötszáz év szörnyűségeinek tettesei közt Magyarország nem szerepel. Bár a történet indulásakor, Kolumbusz útja idején Magyarország területben, lakosságban, gazdasági és hadi potenciálban pl. Angliával közel egy súlycsoportban volt, további történetünk nem a nyugati országok világhatalommá válásához, hanem inkább éppen a leigázott többi kontinensekéhez hasonlít.
A történet azonban egy csöppet sem érdektelen az európaiságot hangsúlyozó magyarság számára. Ha ugyanis ezen az európaiságon pl. - szorgos munkát (nem pedig mások és a természet szorgos kirablását), - boldogságot (nem puszta boldogulást, s különösen nem csak a kiváltságosoknak, fenntarthatóan pedig még azoknak sem elérhető, jólétnek csúfolt dőzsölést), - keresztény erkölcsiséget, kultúráltságot (nem pedig népirtó, a szelíd keresztényeket máglyára hurcoló, rabló és tömeggyilkos konstantini vallási fanatizmust), - békés biztonságot (nem pedig az éhező milliárdoktól szorongó, atomkatasztrófával fenyegető állig fölfegyverzettséget) értünk, akkor a történetből világossá válhat, hogy ezeket az értékeket nem a nyugat-európai történelem és jelen kritikátlan imádatával, hanem éppen ellenkezőleg, alternatívák keresésével és felmutatásával lehet közelíteni.
Megtapasztalhattuk az elmúlt évtizedekben is, hogy a történelmet mindig a győztesek írják (hamisítják). Duchrow könyve sok tekintetben betekintést ad a győztesek hazugságai mögé. Például Amerika fölfedezésének cinikus mítosza mögé, amely a történelem legnagyobb népirtása volt (az Újvilág őslakosságának 90 %-a pusztult el), és a világkereskedelem álcája mögé, amelyben akkor sem volt szaga a pénznek, amikor 20 millió feketét hurcoltak Amerikába - miközben további 50 millió fekete pusztult el a rabszolgavadászatok és a szállítás során.
A történelemhamisítás törvényszerűségei az egyháztörténetre is érvényesek. Duchrow megmutatja, hogy a konstantini 'kereszténység' mögött, amely bemocskolta Jézus nevét és lejáratta az Evangéliumot, ott voltak az (idézőjel nélküli) keresztények az elnyomottak oldalán és között. A próféták és Jézus leleplezték az Isten hallgatását őket támogató beleegyezésnek hazudó hatalmakat. "A gonosz szolga azt gondolja: 'Uram késlekedik'. Üti-veri szolgatársait és dőzsöl... De az Úr megjön, amikor nem is sejti, és kegyetlenül megbünteti..." (Máté ev. 24,48-51)
A másokon való uralkodás lehetőségétől megfosztott, az irtottak és elnyomottak sorsát századokon át átélhető kis népeknek, mint a magyar is, amely ugyanakkor nem a kizsákmányoltak távoli tengerében él, hanem Európa közepén, esélyük van - ha meg tudják őrizni a lelkiismereti irtózást a mások vérén való meggazdagodástól és ha a saját, kisebb léptékű gonosztetteikről nem feledkeznek meg! -, esélyük van arra, hogy képviseljék az igazságos békét az egész Teremtés számára.
Ajánlom a könyvet az e küldetés iránt érdeklődő keresztényeknek és a konstantini 'kereszténységből' kiábrándultaknak egyaránt. Simonyi Gyula

Bevezetés

"A jelenlegi világot nem lehet megérteni mindazon mély átalakulások analizálása nélkül, amelyeket a kapitalista gazdaság a földgolyó társadalmaiban létrehozott." (Michel Beaud)
Ez a füzet egy, a lehetetlent elérni próbáló kísérlet, amely kísérlet mégis szükséges. A lehetetlenség elsősorban tisztán mennyiségi jellegű. Hogyan is lenne lehetséges Európa elmúlt 500 éves helyzetét ilyen szűk helyen csak megközelítőleg is arányosan meghatározni a világrendszerben? Paul Kennedynek 976 oldalra volt szüksége monumentális művéhez (A nagyhatalmak felemelkedése és bukása: Gazdasági válságok és katonai konfliktusok 1500-tól 2000-ig; 1989). És itt ráadásul a kérdés további aspektusait kell meghatározni: a tudományos technikai, a szociális, az ökológiai, a politikai, az egyházi, a kommunikációs, az ideológiai és a teológiai aspektusokat.
A kísérletre azonban szükség van, mert egy olyan átalakulás közepette vagyunk, melynek helyét és irányát csak akkor tudjuk meghatározni, ha azt az elmúlt évszázadok összefüggésébe helyezzük. Így tekintve Európa történelmét a világrendszerben, az különböző fázisok egysége. Ilyen irányultság nélkül a tudatunk és a cselekedeteink vakok volnának, és egyik csalódásból a másikba tántorognánk.
De akarunk mi látni? Csak homályosan és a részletek ismeretét nélkülözve tudjuk, hogy Európát a történelemben más népekkel és saját népének egyes részeivel szemben elkövetett súlyos bűn terheli. Azt is tudjuk, hogy nekünk magunknak is ilyen vagy olyan módon részünk van ebben a bűnben, annyiban mindenképpen, hogy a győztesekhez vagy a haszonélvezőkhöz tartozunk - és nálunk a többség ilyen. Ezért az emlékeink védekezésbe és elfojtásba ütköznek. Hogyan bánunk ezzel teológiailag és pszichológiailag?
Ebből adódik az itt következő meggondolások címzettjeinek kérdése. E meggondolások elsősorban a nyugati világrendszer szenvedő és ellenállást tanúsító vesztesei és áldozatai felé irányulnak, amely világrendszerben Európa központi szerepet játszik, és olyan csoportok felé, amelyek megpróbálnak velük szolidárisan küzdeni és alternatívákat keresni. A világon mindenhol alakultak ilyen csoportok. Ezeket a polgári társadalom új szociális mozgalmainak nevezzük [1]. Európában ezek különböző formációkba tömörülnek, mert az 1992-es év erre kényszerít: az emlékezés az 500 éves gyarmatosításra és ellenállásra egybeesik az EK-belsőpiac létrehozásával.
Keresztény csoportok, melyek az igazságosságért, békéért és a teremtés megőrzéséért (Justice, Peace and the Integrity of Creation) küzdő zsinati folyamatban részt vesznek, elkezdték a baseli ökumenikus gyűlésen (1989) a "Kairosz Európa - úton egy igazságos Európa felé" hálózatot kiépíteni [2]. "Kairos" a görögben ezt jelenti: "a döntő pillanat" (amelyet nem szabad elmulasztani - a ford.). Az Újszövetségben és a keresztény hit számára ezt az időt Isten közelsége határozza meg az ő megváltójában, Jézus Krisztusban, és a Szentlélek, aki folytatja Isten szerető, szabadító és igazságosságot teremtő jelenlétét. Lehetséges a megtérés, a megújulás, lehetségesek az alternatívák. Ennek jelei az igazságosságért és a békéért tevékenykedő mozgalmak [3].
Ez a füzet sok, csaknem 200 olyan csoporttal történő beszélgetés során keletkezett, amelyek részt vesznek a "Kairosz Európa" hálózatban Európa csaknem minden országából, s a közös tájékozódást szeretné szolgálni.
De a megszólítás Európa gyülekezetei és egyházai felé is irányul, ha elfogadják a döntés idejét és a mammonszolgálatban, a rabságban és az elnyomásban való részesedést készek felváltani az evangélium szenvedő Istene felé irányuló hittel és a szociális cselekvéssel. S irányul minden, bármilyen hitű ember felé, aki a nyugati kultúra romboló magatartásmódjait és struktúráit elutasítja, és az élethez akar fordulni.
A jelenlegi történelmi szituáció ehhez a szükséges kísérlethez nem előnyös. Azoknak a csoportoknak, mozgalmaknak és minden embernek, akik alapvető változásra vágynak, az utóbbi két évben mélyen csalódniuk kellett reményeikben. 1989-ben még úgy tűnt, hogy a közép- és kelet-európai polgári mozgalmak nemcsak az államkapitalista-bürokratikus rendszereket győzik le, hanem bázisdemokratikus és gazdaságilag igazságos alternatívákat hoznak létre nyugaton. De az egykori NDK-ban az átalakulás erői a peremre szorultak, és a nyugati rendszer az embereket továbbra is gazdagokra és szegényekre különíti el. A kelet-európai országok az önhibájukból származó és a világpiactól függő gazdasági sorvadásban szenvednek, s megoszlanak a nacionalizmus miatt. Az Öböl-háború világossá tette, hogy a békemozgalmak kiszélesedése és a népek az irányú növekvő vágya ellenére, hogy a források ne a fegyverkezést, hanem a fejlődést szolgálják, a kapitalista USA és szövetségesei eltökélten az imperialista-militarista politikát akarják folytatni. Hasonlóképpen a nicaraguai nép többségének és a nemzetközi szolidaritási mozgalomnak minden kemény ellenállási és építési munkája megfeneklett az USA ún. alacsonyabb intenzitású hadviselésén. Úgy tűnik, ugyanez a sors fenyegeti a dél-afrikai szabadságharcot is [4]. Csak a namíbiai felszabadítási mozgalomnak és szövetségeseinek sikerült évtizedes küzdelmekkel a politikai függetlenséget kivívniuk.
Ebben a helyzetben a reménytelenség elterjedése fenyeget. Ez a legkülönbözőbb módon nyilvánulhat meg. Egyesek alkalmazkodnak. Mások szétesnek az aktivizmusban. Vannak, akik különféle "kábítószerekben" keresnek vigaszt maguknak. Ilyenek például a vallásosság bizonyos formái. Az uralkodók kiépítik pozícióikat. Annál inkább fontos a józan analízis és az intenzív vita az ellenállás és a változtatás stratégiájáról.
Nem kell kifejezetten hangsúlyozni, hogy egy ilyen füzet nem tart igényt a tökéletességre és a kimerítő részletezésre. Csak a lehetséges keretet kell felmutatnia, és ösztönzést kell adnia az további önálló munkára.

I. fejezet
Európa 1492-1992: A kapitalista világrendszer változó formája

1. tétel

Amerika meghódításával, 1492-től kezdődik az újkor története, az Európa által meghatározott világtörténelem. Ezt annak a kapitalista rendszernek különböző formái határozzák meg, amelyekben a kereskedelem különböző alanyai a jövedelmező tőkeértékesítés alaptörvényét követik. Főszereplőkké a banki, kereskedelmi és ipari cégek lesznek, amelyek változó politikai, társadalmi érdekszövetségi partnerekkel Európán belül (később az USA-ban is és Japánban) hatalmi centrumokat hoznak létre, s ezek segítségével az egész világ növekvően átkapitalizálódik. A kapitalista világrendszer és az ezzel szembenállás történetének ismerete elengedhetetlen a mai felelősségteljes cselekvéshez.
Miért egyáltalán ez az emlékezés az ötszáz évre? Nem elég csupán a jelenlegi világrendszert analizálni, a helyünket benne meghatározni ahhoz, hogy ésszerűen cselekedni tudjunk?
Ha van valami ismertetőjegye annak a kapitalista világgazdaságnak, amelyben élünk, akkor az a flexibilitás és az átalakulási képesség, hogy a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodjék. Ha Karl Marx és az őrá épített elméletek úgy vélték is, hogy a kapitalizmus termelte krízisek mintegy a természeti törvények következetességével a kapitalizmus megszűnéséhez vezetnek, ez a feltevés legkésőbb a reálisan létező szocializmus összeroppanása óta megdőlt. A kapitalizmusnak nyilvánvalóan a mai napig megvan az a képessége, hogy túlélje a kríziseket, de hogy a természet és a világ népességének zöme ezt túléli-e, az más kérdés. A rátekintés az Európából kiinduló, jó 500 éves történelemre segíteni tud abban, hogy a kapitalizmus magját és formaváltozásait, jelenlegi alakját és fejlődési tendenciáit megértsük. Ez fontos egy olyan stratégiához, amellyel a reálisan létező kapitalizmusban és azzal szemben ökológiai és szociális célokat akarunk elérni [5].
Erre nézve éppúgy fontos azokat az ideológiai legitimációkat megismerni, amelyekkel ezt a rendszert igazolták. Ezek nagy részben máig hatékonyak. Egyúttal az egyházaknak, misszióknak, teológiáknak is jelentős szerepük van. Végül a régebbi évszázadok ellenállási alakulatainak kudarcaiból és sikereiből is tanulhatunk.

1. A spanyol korszak a 16. században

"Tehát azt mondom én ezekről az indiánokról, hogy a predesztinációjuk és megváltásuk eszközét alkották ezek a bányák, kincsek és vagyonok, mert világosan látjuk, hogy oda, ahol ilyenek vannak, az evangélium röptében és versengve jut el, viszont ott, ahol ilyenek nincsenek, csak szegények vannak; nincs vonzerő, mert mint ahogy azt a tapasztalat alaposan tanítja, soha nem jut el oda az evangélium, ahol nincs arany és ezüst; oda semmilyen katona vagy hadvezér nem akar menni, és az evangélium hirdetője sem." (Garcia de Toledo) [6]

"Az egyetlen és valódi ok, amiért a keresztények ártatlan emberek hatalmas tömegeit megölték és elpusztították, csupán az volt, hogy az aranyat a hatalmukba kaparintsák. Ugyanis azt kívánták, hogy néhány nap alatt kincsekkel meggazdagodjanak, majd páratlanul magasra felemelkedjenek, amint helyzetük és viszonyaik ezt megengedik." (Bartolomé de las Casas) [7]

"Történt egyszer, hogy a törzsfőnök minden emberét összehívta. Mindenkinek annyi aranyat kellett magával hoznia, amennyije csak volt, és mindent össze kellett gyűjteniök. És azt mondta az indiánoknak: Gyertek, barátaim, ez a keresztények istene. Táncoljunk tehát előtte, majd vigyétek a tengerhez és dobjátok bele. Ha ők aztán megtudják, hogy az istenük már nincs nálunk, akkor békén fognak minket hagyni." (Carta de franciscanos y dominicos) [8]

Egy cazique indián (a máglyán, Kubában)... megkérdezte a lelkészt, hogy a keresztények is a mennybe jutnak-e. Minden esetben, mondta a lelkész, minden jó keresztény odajut! Rögtön és további gondolkodás nélkül felelte a cazique, ő nem akar odakerülni, hanem inkább a pokolba, hogy ilyen kegyetlen embereket ne lásson többet, és ne tartózkodjék ott, ahol azok vannak (Las Casas). [9]

2. tétel

A kapitalista világrendszer első fázisában Felső-Itália és Felső-Németország tőkebirtokos házai és városállamai arra használják a spanyol és portugál királyi koronát, és később a Habsburg birodalmi koronát, hogy hatalmas vagyont halmozzanak fel. Ekkor tőkésítik a mezőgazdaságot, a fegyverkezési ipar átveszi a vezetést, a nép elszegényedik, a korona és a nemesség eladósodik a luxusfogyasztás és a háborúk miatt. A meghódított területeket kifosztják a tűzfegyverek és rabszolgaság által, elrabolják a nemesfémet és nyersanyagokat, az őslakosságot pedig a világtörténelem legnagyobb népirtásával 90 %-ban elpusztítják. VI. Sándor pápa a spanyol-portugál hódítás legnagyobb hűbéruraként működik. A rabszolgaság teológiája legitimálja a gyarmatosítók és tőkések pozícióját, a korona adórendszerét pedig az állam teológiája. A felszabadítás teológusai, mint pl. Las Casas, az őslakosok oldalán harcolnak.
Rablógyilkosság Amerika, Afrika és Ázsia népei ellen - ez az alapja Európa gazdagságának és világuralmának. Hogyan volt ez lehetséges? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához rengeteg irodalom áll rendelkezésre. Fontos az a látószög, melyből ezeket írták. A mi iskolai és tankönyveinkben általában a győztesek eurocentrikus látásával olvassuk az eseményeket, melyek így megszépítve kerülnek elénk. Ezért "Amerika felfedezéséről" beszélünk ennek a kontinensnek meghódítása és kifosztása helyett. P. Kennedy említett monumentális műve az egész "kegyetlenség"-kérdésnek három mondatot szentel, és ezek is igazolóak [10]. De vannak munkák az áldozatok és az ellenállás látószögéből is. Ezekhez kapcsolódom itt.
Különösen világosan és differenciáltan írta meg könyvét Fernando Mires. Címe: "A kereszt nevében. Az indiánok elleni népirtás a spanyol hódítás idején: teológiai és politikai következtetések." [11]. Mires bemutatja a különböző cselekvőket. Előzetes értelmezésünk azt mondja: a fő cselekvők a spanyol és a portugál királyság volt. ők azonban csak alárendelt "junior partnerek" voltak, csupán azoknak a főleg felső-itáliai és felső-németországi tőkebirtokos családoknak az eszközei, melyek az ő segítségükkel az univerzális expanzió által pénzgyarapítást végeztek. Az elrabolt dél-amerikai vagyon az ő trezorjaikba került:

"Eközben a pénz kitermelte saját specifikus kereskedőit: olyan kis spekulánsokat, akik a paloták kapui előtt forgolódtak és még a kolostorokba is benyomultak. Így nemesek és főpapok selyemruhába burkolóztak, és miután ily módon ellátták magukat, már nem tudták, hogyan fizessék ki adósságaikat. Még a korona is eladósodott, messze a lehetőségein túl. A minisztereknek sem sikerült ennek a végzetes fejlődésnek a titkát megérteniök: minél több arany áramlott be a távoli Amerikából az országba, annál szegényebb lett az ország, és annál jobban ki lett szolgáltatva a régebben annyira lenézett bankároknak, akik egyre inkább Európa valódi uralkodóiként mutatkoztak meg." [12]
Az első nagy növekedési hullámot a XII. században érték el. Akkoriban szólítottak fel a pápák adakozásra az iszlám elleni keresztes háborúkhoz, és hatalmas pénzmennyiségek áramlottak Itáliába, így Velence, Firenze, Genova és Milánó bankjaiba [13]. Ezek a pénzt azoknak a hadseregeknek a felszerelésére adták kölcsön, amelyeknek a velencei behajózás előtt el kellett magukat látniok a szükséges dolgokkal [14a]. Ezek erősítették az Indiába irányuló földközi-tengeri kereskedelmet, hogy Európát olyan luxuscikkekkel lássák el, mint a finom anyagok és fűszerek. A haszonvágy és a katonai terjeszkedés, összekapcsolódva azzal a hittel, hogy a kereszténység felsőbbrendű minden más valláshoz képest - ebből a keverékből készültek a keresztes háborúk. S pontosan ez a keverék határozta meg az európai és később nyugati világuralmat. A keresztes háborúk hatását az európai és világtörténelemre nem lehet túlbecsülni. [14b]
Ez volt a helyzet 1492 hajnalán. A nemzetközi bank- és kereskedőházak elérték, hogy a spanyol nemesség kiűzze Spanyolországból konkurenseiket, a zsidó és muzulmán kereskedőket [15], - s ez egyik oka volt annak, hogy hiányoztak az országban azok a társadalmi rétegek, amelyek a rabolt javakat produktívan tudták volna használni. Spanyolország ezen "újrameghódítása" után a bankházak látták el pénzzel a hódító háborúkat (conquista) Amerika őslakói ellen. Hamarosan voltak rabszolgákkal művelt arany- és ezüstbányák, monokulturális ültetvények a kávé és cukor luxusjavaihoz, a fogyasztás trendjei gyorsan nőttek, s azután jött a Habsburg-ház kísérlete, hogy egész Európát birodalomként alávesse magának.
Itt kiemelkedik az augsburgi Fugger-ház, amelyik V. Károly császárrá választásának szavazatait 1525-ben megvásárolta [16]. A Fuggerek, ugyanúgy, mint a Welserek, közvetlenül is birtokba vettek latin-amerikai területeket, emezek a mai Venezuelában, azok pedig Chilében [17]. Las Casas így ír ezekről a német "kereskedőkről":

"... olyan embertelenül dühöngtek közöttünk (az indiánok között - U. D.), mint az összes már megemlített barbárok (a spanyolokat értve ezen - U. D.), még állatiasabban és jobban dühöngve, mint a vérszomjas tigrisek, és a dühöngő farkasok s oroszlánok. Kapzsi és mohó módon cselekedtek, messze dühödtebben és elvakultabban, mint összes elődeik, még undorítóbb eszközöket és utakat találtak ki, hogy az aranyat és az ezüstöt kizsarolják. Minden Istentől és királytól való félelmet és emberekkel szembeni szégyenérzetet félretettek, és olyan nagy szabadságot élveztek, hogy az egész ország juriszdikcióját a markukban tartották, csaknem elfelejtve, hogy ők is halandók." [18]
Azonban teljesen hamis volna ezeket a folyamatokat morálisan elítélendő, különösen kapzsi individuumok személyesen gonosz cselekedeteinek tekinteni. Ami itt, az újkor elején történik, az egy olyan világgazdaság új struktúráinak a kifejlődése, amely mint kapitalista pénzgazdaság egyre növekvően minden életterületet érint.
Amikor cselekvőkről beszélek, akkor társadalmi csoportokra gondolok, kölcsönhatásban bizonyos struktúrákkal és intézményekkel éppúgy, mint kulturális keretfeltételekkel. Már Arisztotelész megfigyelte, hogy a pénz ama funkciója mellett, hogy az ellátási javakat termelő háztartások közötti kereskedelem csereeszköze, arra ösztönöz, hogy a vagyon növeléséhez használják a nyereséggazdaság által (nyereség a kamat és a kereskedelem által) [19]. Ebben a "duális gazdaságban" a pénzszaporító gazdaság mindenekelőtt a háborúskodásra, a távoli vidékekkel folytatott kereskedelemre és a bányászat eredményezte luxusfogyasztásra irányult (összefüggésben a nemesfém kitermelésével és a pénzveréssel). Ez azonban tovább szélesíti befolyását a mindig vitálisabb társadalmi területekre, és a keletkező európai világrendszer döntő faktorait hozza létre.
Az első terület a mezőgazdaság. Az alapvető művet erről Immanuel Wallerstein írta meg (A modern világrendszer - A kapitalista gazdaság kezdetei és az európai világgazdaság a XVI. században) (1974). A kibontakozó feudális rendszer állapotát összefoglalóan a következőképpen írja le:

"Amikor nyugat-európai feudalizmusról beszélünk, akkor apró gazdasági sejtek sorát kell elképzelnünk, amelyekben a népesség és a termelékenység lassan növekszik, s amelyekben jogi mechanizmusok kezeskednek arról, hogy a többletérték fő része olyan földesurakhoz kerüljön, akik nemesi rangúak és a bírói gépezet fölött uralkodnak. Mivel ez a többletérték főképpen természetbeni volt, nem sok profitot hozott, ha nem lehetett eladni. A városok növekedtek és elláttak olyan kézműveseket, akik aztán a többletértéket megvették, és a termékeik ellenében becserélték. Két forrásból jött létre a kereskedők osztálya: egyrészt a földbirtokosok ispánjaiból, akik olykor függetlenné váltak, és a középparasztokból, akik a földbirtokosok felé teljesített kifizetések után is elég többletértékkel rendelkeztek, melyet aztán a piacon el tudtak adni; másrészt a távolsági kereskedők (akiknek a bázisa gyakran az észak-itáliai városállamokban, és később a Hanza-városokban volt) helyi ügynökeiből, akik a rossz közlekedési és hírközlési viszonyokból, és az ezáltal a különböző területek között fennálló nagy árkülönbségekből hasznot húztak, különösen ha bizonyos területek természeti katasztrófától szenvedtek." [20]
A mezőgazdasági termelékenység középkori növekedését mindenekelőtt a technikai forradalomra kell visszavezetni. Ennek egyes elemeit leginkább a Közel- és Távol-Kelet Európán kívüli kultúráiból vették át: a szántás technikájának javítását, a háromnyomásos gazdálkodást, a vállhámot a lovak befogására és a vízimalmot. Ezek egymás közti összejátszása tekintélyesen megnövelte a mezőgazdasági többlettermelést. A középkori mezőgazdaság fellendülésének nem jelentéktelen tényezője volt a kollektív művelési mód, valamint a bencések és a ciszterciek nevelőmunkája.
Amíg ezt a mezőgazdasági többlettermelést csak részben szívta el a luxusfogyasztás és az urak háborúskodása, valamint a kereskedők pénzszaporító tevékenysége, addig Európában növekedett a jólét, ami a népesség erős növekedésében nyilvánult meg. Ámde a 14. sz. közepén mély krízisre került sor. Itt nem mehetünk bele a különböző okok értékelésének sok vitát rejtő tárgyalásába [21]. Vitathatatlanok azonban a következő tényezők [22]:

- A mezőgazdaság a növekvő monetarizálódás révén függőségbe kerül a városi tőkebirtokosokkal szemben, és szenved a keletkező territoriális államok növekvő adóitól, mely államok háborúkat vezetnek egymás ellen és a keletkezőben lévő koloniális területeken. A parasztok parasztháborúk sorával válaszolnak. Csak a Svájci Államszövetségnek sikerül függetlenül megszerveznie magát, mivel erre még a tűzfegyverek kifejlődése előtt kerül sor. Minden más parasztfelkelést véresen levernek, Németországban végérvényesen az 1525-ös parasztháborúban.
- A városokban sem mindenki nyertes. A bérmunkásokból - mindenekelőtt a textiliparban - városi proletariátus keletkezik. Többek között a súlyokkal mozgatott órák technikai felfedezése révén belekényszerítik őket egy racionálisan nyereségszámító munkafolyamatba [23]. Egyidejűleg minden függőségben dolgozónak a 16. sz. ún. árforradalmával összefüggésben (mely összekapcsolódott az inflációval) tudomásul kellett vennie a reálbérek süllyedését [24]. A firenzei textilmunkások, a ciompik felkelése itt is megmutatja, már 1378-ban, hogy a nép nem fogadja el ellenállás nélkül a tőketulajdonosok általi kizsákmányolás új formáit [25].
- Döntő az a technikai újítás, melynek mélyreható következményei lettek Európára és az egész világra nézve: a tűzfegyverek. Jelentőségüket Karl Georg Zinn izgalmas könyvben dolgozta fel (Ágyúk és pestis: A modern kor gyökerei a 14. és 15. században). Ezek révén a fegyverkezési ipar a városi technológiai fejlődés hajtóerejévé válik [26], mert ennek az iparnak a révén gyors és nagy nyereségre lehet szert tenni. Mindenekelőtt azonban ahhoz segít hozzá, hogy viszonylag kevés költséggel nagy földterületeket hódítsanak meg, és meghódoltassanak még nagy birodalmakat is, melyeknek vezetői nem rendelkeznek ezekkel a fegyverekkel. A legismertebb szomorú példák: az inka birodalom kiirtása Peruban Pizarro révén, és az aztékok leigázása Mexikóban Cortez révén, mindkét esetben néhány kalandor keze által.
- Ezzel fölvetődik az ökonómiai szemléletmódot meghaladó kérdés, miért voltak készek az európaiak arra, hogy az anonim tömegpusztítás ezen új fegyvereit példátlan brutalitással alkalmazzák. Igaz, már a Ming-kor Kínája is feltalálta a puskaport, és a 14. sz. végén tűzfegyvereket vetett be a mongolok ellen [27]. A kínaiak is nagy expedíciókat hajtottak végre Délkelet-Ázsia és Kelet-Afrika partjai mentén. [28] De ott sosem gyilkoltak és fosztogattak úgy, mint az európaiak. Zinn felhívja a figyelmet arra a szerepre [29], melyet a nagy európai pestishullámokban szerzett tapasztalatok játszhattak. Az európai népesség harmada-fele esett a "fekete halál" áldozatául, miután a genovai gályák 1347-ben behozták a fertőzést a Fekete-tengerről. Reakcióként erre az emberek nemcsak távolságot próbáltak tartani az idegenekkel szemben, hanem bűnbakot is kerestek a kisebbségek körében. A fő áldozatok a zsidók voltak, akiknek "kútmérgezést" vetettek a szemére. Közvetlenül az első pestishullámmal összefüggésben zajlottak le az első szisztematikus pogromok [30]. Összefoglalólag Zinn megállapítja:

"A 14. sz. pszichopatologikus jelenségei összefoglalóan a depriváció növekvő intenzitásának (a veszteségtől való félelem) eredményeként értelmezhetők. Az agresszivitás olyan csoportok ellen irányult, melyek már hagyományos diszkriminálásnak voltak kitéve. A pogromok és a pestiskorszak más kísérőjelenségei, valamint a keresztényietlen tömegtemetések, a megbetegedett rokonoktól és szomszédoktól való elfordulás, a kötelességeket felejtető menekülés a fertőzéstől stb. az elterjedt szubjektív bűntudathoz ('Isten büntetése') az objektív bűnösség alapjait szállították. Ezt kollektívan elfojtották és éppen ezáltal reprodukálták, amint ma tudjuk, az agresszivitást a társadalomban." [31]
Norbert Eliashoz kapcsolódva Zinn utánajár a brutalizálódás és a civilizáció összefüggéseinek [32], és "a rettenetes esztétizálódásáról" beszél. Ismerjük a német koncentrációs táborok keretlegényeit, akik otthon kedves családapák és zenerajongók. Lehet, hogy még az étkezési szokások kifinomulása is (egyéni étkészlet és teríték a közös étkezés társas alkalmain) az embertársakkal szembeni, a pestistapasztalatok által megerősített távolságtartás és agresszió jele. A megszülető boszorkányperek további jegyei a "civilizált" emberpusztításnak [33]. Tekintettel a járványokra és a háborúkra, az emberek a túlélés új stratégiáit keresték. "Ezeket abban az önzőbb, szociálisan kíméletlenebb magatartásban találták meg, amelyből később kikristályosodhatott a piaci társadalmak 'civilizált' konkurencia-viselkedése." [34] Mind Európán belül, mind mindenekelőtt a leigázott gyarmati népekkel szembeni magatartásban az újkor uralkodó elitjei a tűzfegyverek brutális erőszakával döntötték el a saját uralmukért folytatott harcot; a tűzfegyverek kezdettől fogva a tömegpusztítás eszközei voltak. Joggal mutatott rá Galtung, hogy a fasizmus rémtettei csak a más népekkel szembeni módszerek alkalmazását jelentették a saját népesség egy részére, és ennyiben "szélsőségre jutott nyugati civilizációként" értékelhetők [35].

- A fegyvertechnológia és a teremtménytársakkal szembeni, mentális gyökerű távolságtartás és brutalitás ezen aspektusai plasztikus hátteret szolgáltatnak az újkori Európa további értelmezési kísérletének: ez pedig az európaiak képtelensége arra, hogy "a másikat" a másikból kiindulva érzékeljék. Erre mutatott rá Cvetan Todorov Amerika meghódítása - A 'másik' problémája c. könyvében. Megkísérli Európa félelmetes gyarmatosító történetét úgy feldolgozni, hogy az alternatív kommunikációs struktúrák feltárásával az interkulturális dialógus lehetőségeit teremtse meg.
- Még mélyebben ragadja meg a témát Franz Hinkelammert Ábrahám hite és a nyugati Ödipusz: áldozati mítoszok a keresztény Nyugaton c. könyvében (1989). Ahelyett, hogy elutasítaná a gyermekáldozatot - mint az a történet, melyben megakadályoztatik Izsák föláldozása Ábrahám által -, a Nyugat az Ödipusz-mítoszt követi, melyben Iphigeneia önkéntesen feláldozza magát az apa törvényének. Ebben az uralom abszolutizálása fejeződik ki. A római birodalom krisztianizálása révén a keresztény szabadságot azonosítják az uralom törvényével. Canterbury Anzelm beleviszi ezt a gondolkodási sémát az Istenről szóló tanba: Isten igazságossága abban fejeződik ki, hogy - mivel az adósságot mindig meg kell fizetni - fel kell áldoznia a Fiát. Ezzel fölébe állítja a törvényt Istennek, teljesen eltérően a biblikus hagyománytól, mely Istent szerető, a konkrét életet védő hatalomnak ismeri. A Biblia szabadító üzenetének legperverzebb kicsavarása az, amikor egy rendet, egy törvényt, egy struktúrát igazolnak vele, és ezeket erőszakkal érvényre juttatják a konkrét élet ellenében - legyen az az impérium Európában vagy a gyarmatosított területeken, vagy legyen az a liberális piac, vagy a bürokratikus-szocialista tervezés, vagy éppen az egyház mint intézmény. Ebből a kicsavarásból nőttek ki a keresztes hadjáratok, meg a karddal és kereszttel végrehajtott gyarmatosítások.
- Ezzel máris az egyház és a teológia szerepénél tartunk az európai meghatározottságú világrendszer kifejlődését illetően. Amerikának és gazdagságainak "felfedezését" Spanyolországban Isten jutalmának tekintették a zsidók és a mozlimok ugyanazon 1492. évbeli elűzéséért, a reconquistáért (később aztán a protestantizmus miatt elveszített területek okozta veszteség kárpótlásának is). Kolumbusz a maga aranykeresését Jeruzsálem végleges visszahódításának anyagi fedezetforrásaként fogta fel [36]. Így Amerika meghódítása közvetlenül kapcsolódott a keresztes hadjáratok imperiális hagyományához: Feszítsétek meg a megfeszítőket! Ha azonban belemegyünk a részletekbe, legalább három különböző álláspontot lehet fölfedezni az egyházban - megfelelően azoknak a különböző szociális csoportoknak, melyeknek érdekeit legitimálják: a gyarmatosítók, az állam és az indiánok teológusainak álláspontját, ahogyan ezeket különösen Mires és Gutiérrez dolgozta ki.

Először - a gyarmatosítás korai időszakában - az indiánok elleni háborút misszionálásuk szükségességével alapozzák meg [37]. Amikor a király "kiosztotta" a letelepedő hódítóknak a földet és az indiánokat (repartimientos), és az utóbbiakat evangelizálás céljából átadta nekik (encomienda), azok kapitalista rabszolgaüzemmé alakították az adományt. [38] Mivel Spanyolországban nem létezett a rabszolgaság teológiai megalapozása, a következő érvekből fejlesztették ki azt: "Az indiók természettől fogva alacsonyabb rendűek"; "Az indiók bűneit meg kell büntetni"; "Az indiók a conquista előtt igazságtalan uralom alatt éltek"; "A conquista szükséges rossz" [39].
Továbbment aztán a hírhedt Juan Ginés de Sepulveda, Las Casas nagy ellenfele. ő a rabszolgaság és a kapitalizmus első nagy ideológusa. [40] "A népek jogát pusztán a háború jogából vezette le, és ezzel a jog forrásává avatta az erőszakot." [41] Indoklásként a bűnös természetre utal, amelyből háborúknak kell fakadniok. A keresztény erőszakmentesség csak a szív készségére érvényes, de a társadalom és a politika autonóm területeire nem - újkori fajtája ez az ún. "két birodalom tanának". A háború a természetjog alapján megengedett, a következő feltételekkel: 1. Az erőszak erőszakkal történő elhárítása. 2. Az elrabolt javak visszaszerzése. 3. A bűnösök megbüntetése. Az arisztotelészi természetjogból vezeti le az emberek egyenlőtlenségét is: "Ezért uralkodik a férfi a nőn, a felnőtt a gyermeken, az apa a gyerekein, azaz a tökéletesebb és hatalmasabb a tökéletlenebben és gyengébben." [42] Ezzel világossá válik a patriarchalizmus, a rasszizmus és a kolonializmus összefüggése. Jellemző végül, hogy az indiók "természetes" alacsonyabbrendűségének egyik "bizonyítéka" számára abban áll, hogy az indián társadalmakat nem a magántulajdon alapján szervezték meg [43]. A magántulajdon válik tehát a civilizáció és a rabszolgaság megkülönböztetésének kritériumává. Ezzel az érvvel majd John Locke-nál találkozunk ismét.
Másodszor: a természetjogilag megalapozott, háborús, rabszolgaságon nyugvó kapitalizmus e nyílt és radikális álláspontja mellett megtaláljuk az állam és a hivatalos egyház álláspontját. Ez nem azonos az előzővel, sőt kritikus azzal szemben. Mert a hódítók és gyarmatosítók (encomenderos) tendenciája, mellyel teljesen autonóm rendelkezési hatalmat igényeltek az országok és a rabszolgák fölött, ütközött a korona érdekével, hogy megtartsa a maga számára a szuverenitást és az új országok adóhatalmát. Ezért a közvetlen adórendszert részesítette előnyben, és ebből következően egyfajta "megosztott fejlődést", melyben az indiók zárt közösségekben gazdálkodtak és adóztak. Ezzel kapcsolatban az egyház és a szerzetesrendek segítették az ún. redukciókban való fejlődést. Mires ezt az álláspontot "centrista" vagy középső álláspontnak nevezi [44]. Tovább erősíti ezt a modern népjog atyja, Francisco de Vitoria [45]. Számára az indiók mint egyének és mint népek egyaránt jogalanyok. Ezért kell őket tulajdonosként is elismerni. Persze ő sem veti el radikálisan az indiók elleni háborúkat.
Harmadszor: megtaláljuk az egyházban, mindenekelőtt a szerzetesek között egy aktív kisebbség bennszülött álláspontját; ennek kiemelkedő képviselője Bartolomé de Las Casas [46]. Klerikusként maga Las Casas hitbizományos úr volt Hispaniolán (ma Haiti és Dominikai Köztársaság). 1514-ben egy dominikánus atya megtagadta tőle a feloldozást és ezzel a szentáldozást, mivel nem teljesítette az indiánokkal szembeni kötelezettségeit [47]. Pünkösdkor aztán - így számol be ő maga -, bibliai szövegeken meditált, köztük Jézus, Sirák fia 34, 18-21-en:

"Szennyes adomány a jogtalan vagyonból bemutatott égőáldozat, a gonosz ember áldozata nem tetszik Istennek. A bűnös ajándéka nem talál tetszésre az Úr előtt, hiába a sok áldozat, nem nézi el bűnét. Mint aki fiút áldoz az apja szeme láttára, olyan az, aki a szegények vagyonából áldoz. Szűkös kis kenyéren élnek a szegények, aki megtagadja tőlük, az vérszopó. Elvenni a felebarát izzadsággal megszerzett kenyerét annyi, mint megölni őt. Aki elveszi kenyerét, gyilkosa társának, vért ont, aki elvonja a munkástól a bérét."
Most látja, hogy az itt felsorolt bűncselekményeket mind elkövetik Nyugat-Indiában az arany utáni mohóságból - s ez elég indíték számára, hogy "elgondolkodjék a nyomorról és rabszolgaságról, melyet ezeknek az embereknek el kell szenvedniök". Megtér, és egész életén át az indiánok nagy védelmezője lesz. Fontos látni, hogyan teszi ezt.

- Megfogalmazza a döntő teológiai kérdést: Isten vagy az arany, az élet és a felszabadítás Istene vagy a pénz gyilkos bálványa?
- Nem korlátozódik a szenvedők karitatív megsegítésére (ez olyan áldozatbemutatás lenne, melyet Isten nem fogad el), hanem támadást indít az indiók elleni háború, és a bányák és ültetvények hitbizományosai kapitalista rabszolgarendszerének strukturális bűne ellen. Ezen a ponton Las Casas érintkezik Luther alapvető elutasításával, mellyel elvetette a keletkező kapitalista rendszert, és ennek kritikáját annak bizonyítására vezette vissza, hogy a pénzszaporítás abszolutizálása az 1. parancsolat megsértésén, azaz a Mammon bálványának szolgálatán alapul [48].
- Alternatívákat dolgoz ki az indiók önálló településeinek formájában.
- Szüntelenül küzd a politikai felelősökkel, az ő esetében a királlyal és a császárral, hogy a hitbizományosi gazdaságot megszüntessék, jóvátételt biztosítsanak és törvényeket hozzanak az indiók védelmére - éppenséggel sikerrel, amint ezt a Leyes Nuevas mutatják. Közben ügyesen kihasználja a korona és a gyarmatosítók közti említett érdekellentéteket. Érvei, ahogyan Mires és Gutiérrez kifejtették azokat, mindmáig a kapitalista-kolonialista rendszer elleni teológiai, ökonómiai és politikai ellenállási és felszabadítási harc arzenálját képezik - még ha a maga korában nem érte is el minden célját.

Ezzel befejeztük az európai meghatározottságú kapitalista világrendszerré válás kiválasztott - ökonómiai, technológiai, politikai, mentális, teológiai és egyházi - tényezőinek áttekintését. Bizonyára sok másikat lehetne csatolni hozzá. Megkíméljük magunkat attól a vitától, vajon mely tényezők voltak a legeredetibbek és legfontosabbak [49]. Minden esetben ezek összejátszása a döntő, és az a kérdés, hogy egyfelől a tőketulajdonosok keletkező uralmi osztálya hogyan hasznosította a maga számára a többi tényezőt, és másfelől milyen ellenállási stratégiákat fejlesztettek ki az érintettek.
Ha az ember így veti fel a kérdést, akkor kezében van annak megértésének a kulcsa, hogyan ment át a spanyol periódus a következő fázisba, a merkantilizmusba.
Amint mondottuk, a felső-itáliai és felső-német bank- és kereskedőházak a Habsburg császári házra tettek mint merkantilista nyereségvágyuk politikai és katonai támaszára. Ama kísérletük azonban, hogy Európát és a gyarmatokat egyetlen klasszikus birodalomban fogják össze, kudarcot vallott. Ennek két, egymással összefüggő főokát adjuk:

1) Annak katonai költségei, hogy ezt a birodalmat Európán belül és kívül kibővítsék és megvédjék, meghaladták a gazdasági kapacitásokat, kivált hogy a kölcsönző bankházak hatalmas kamatnyereségeket söpörtek be a hitelekért. Így a birodalom "túlnyújtózkodott" a saját lehetőségein - ami Kennedy elméleti feltevése szerint a nagyhatalmak hanyatlásának központi oka [50].
2) A spanyol gazdaság alapvető gyengesége eleve abban alapozódott meg, hogy a hatalmas rablott javak túlnyomórészt nemcsak a kiterjedt háborúskodásba áramlottak, hanem ezen túlmenően a nemesség és az egyházak luxusfogyasztásába. Az inkáktól ellopott arany egy része pl. még ma is megcsodálható a Santa Maria Maggiore hatalmas tetőzetén, tíz percre a római főpályaudvartól. Ezzel szemben az összegyűjtött kincseket nem fektették bele produktív gazdasági ágakba, mint pl. a mezőgazdaságba és az iparba [51].
Pontosan ezt tették viszont az északnyugat-európai városállamok és az újonnan keletkező, nemzeti, territoriális államok tőketulajdonosai, mindenekelőtt először Hollandiában és Angliában, akik ezzel megvetették az eljövendő merkantilizmus alapjait.

2. A konkuráló nemzetállamok merkantilizmusa (kereskedelmi kapitalizmusa) a 17. és 18. sz.-ban

"A birodalom kudarcával Európa burzsoáziája arra a felismerésre jutott, hogy gazdasági és szociális jövője a központosított államokhoz kapcsolódik." (I. Wallerstein)

3. tétel

A merkantilizmus kereskedelmi kapitalista fázisát a 17. és 18. században azok a monopol kereskedelmi társaságok jellemzik, melyeket politikailag és katonailag az erős, központilag megszervezett nemzetállamok - mindenekelőtt Hollandia, Anglia és Franciaország - támogatnak. Mellérendelt szerepet játszanak még az észak-európai szabad és Hanza-városok. A monopol kereskedelmi társaságok megszervezik a hírhedt háromszög-kereskedelmet: A főleg Indiából lopott technológiákkal késztermékeket állítanak elő Európában (elsősorban textíliákat). Ezeket a fegyverekkel, alkohollal és játékszerekkel együtt nyereséggel adják el Afrikában, és ezért afrikai embereket vásárolnak. Az emberi árut ugyanezeken a hajókon a Karib-szigetekre és Amerikába szállítják, és - azokat, akik túlélték a pokoli áthajózást - ismét nyereséggel adják el az ottani ültetvényekre rabszolgának. Ott a nemesfémek mellett mindenekelőtt cukrot, gyapotot és más nyersanyagot vásárolnak, amit aztán újabb nyereséggel ismét Európában adnak el, ahol - különösképpen az olyan kikötővárosokban, mint Liverpool - hatalmas mennyiségű tőke halmozódik fel, és a körforgás elölről kezdődik.

Ennek az állam által támogatott, közvetett rablással történő pénzszaporító gazdaságnak az ideológiai alapjait olyan filozófusok szállítják, mint Thomas Hobbes és John Locke, aki a nyugati államalkotmányok atyjává lesz. Ebben a fázisban a protestáns egyházak kezdenek missziós társaságokat létrehozni a kereskedelmi társaságok analógiájára. A kamatszedés tilalmának gátját teológiailag megtörik. Csak kevesen folytatják a harcot a rabszolgaság ellen.

De az alternatíváknak és az ellenállásnak is vannak példái ebben a szakaszban: a jezsuiták állama Paraguayban, a John Eliot által lelkesített indiánközösségek Új-Angliában és a rabszolgák önfelszabadító mozgalma Haitiben Toussaint Louverture vezetésével.
Max Weberhez kapcsolódva szívesen állítják, hogy a kapitalizmusnak különös affinitása van a protestantizmushoz, mindenekelőtt a predesztináció hitéhez, a munkamorálhoz, a kálvinizmus takarékosságához és racionalitásához, és ezért különösen Hollandiában és Angliában, de (az ellenreformáció miatt) tompításokkal Franciaországban is ennek a gazdasági és társadalmi formának a legintenzívebb kifejlődésére a merkantilista fázisban került sor. Valóban feltűnő Európa ideológiai-vallási szakadásának és a politikai-gazdasági hatalom Dél-Európából Észak-Európába áttevődésének ez az összetalálkozása. De már Herbert Lüthi kimutatta, túl azon, hogy Weber elmélete túlságosan szűk alapokra épül, hogy minden kapitalista elem jelen van már a kálvinizmus előtt. Csak ezeknek az elemeknek az elűzése a régi hatalmakhoz és uralkodó csoportokhoz kötődő ellenreformáció folyamán, ez vezeti össze a "modern" erőket a protestáns országokban, ahol aztán persze bizonyos protestáns nézetekkel való kölcsönhatások fölerősítik a gazdasági hatást [52].
Az európai politikai-gazdasági hatalom földrajzi áthelyeződésének magyarázatában biztosan fontosabb szerepet játszik az erős, központosított állam kialakulásának tényezője, mely állam képes megtámogatni és megvédeni a kereskedőrétegek vagyonképződését. Wallerstein alaptételként állapítja meg, hogy "egy ilyen kapitalista világgazdaság létrejötte szempontjából három dolog volt lényeges: az érintett világ földrajzi terjedelmének kiterjesztése, a munkaellenőrzési módszerek fejlődése, melyeknek a világgazdaság különböző termékeire és zónáira vonatkozóan igen változatosaknak kellett lenniök, és egy viszonylag erős államapparátus megteremtése azokon a területeken, melyek ennek a kapitalista világgazdaságnak a magvát alkotó államokká válnak majd." [53] Az expanziót részletesen megismertük az előző fejezetben, a munkaellenőrzési módszerként ebben a fázisban különösképpen a rabszolgasággal kell majd foglalkoznunk. Tekintetünket vessük először az államapparátusok kifejlődésére.
Kétségtelenül feltűnő, hogy a korábbi vezető politikai-gazdasági hatalmak nem képesek maradandóan az európai hatalom centrumába ugrani, hanem "félperifériává" süllyednek le. Ez valóban azzal a ténnyel függ össze, hogy nem voltak képesek gazdasági hatalmuk megtámasztása érdekében hatékony központi bürokráciát felépíteni - Spanyolországot, mint megmutattuk, túlterhelte a szétforgácsolódott birodalom, sem Itália, sem Németország nem teremtette meg még akkoriban azt a nemzeti egységet, mely mindenekelőtt Anglia és Franciaország mint elsők számára lehetővé tette egy hatékony közigazgatás központosítását és megerősítését.
Meg kell még magyaráznunk, miért játszhatott először Hollandia ilyen központi szerepet. [54] Politikailag nézve a németalföldi államok 1566 óta több részletben keltek föl a spanyol fennhatóság ellen, mind az egyre nyomasztóbb adóteher, mind a rekatolizálási kísérletek miatt. Ennek eredménye a protestáns északra és katolikus délre történő, vissza nem fordítható megoszlás lett 1579-ben. Az északi rész köztársaság lett a kereskedőkkel mint legerősebb osztállyal, tehát az első polgári forradalmat jelentette. A közigazgatást éppen oly módon lehetett megerősíteni, hogy a legjobban támogatta a kereskedői érdekeket anélkül, hogy ennek együtt kellett volna járnia a monarchiák túlközpontosítottságával.
Annak a fontos szerepnek, melyet Hollandia a spanyol és angol nagyhatalmak hegemóniájának kora között játszott, fő oka természetesen gazdasági volt. Egy recesszív fázis közepette Amszterdam ellenőrizte a balti államokkal folytatott gabonakereskedelmet. Ehhez jött az épületfa jelentős kereskedelme ugyanebben a régióban. Ez viszont virágzó hajóépítőipart tett lehetővé (sok más készáru termelése mellett), ami ismét megerősítette az Atlanti-óceánon zajló kereskedelemben való részesedést. Hasznot hajtók maradtak az Újvilágból jövő, nemesfémekkel megrakott spanyol teherhajók elleni kalóztámadások is. Ezenfölül Hollandia átvette a vezetést Portugáliától az ázsiai fűszerekkel történő kereskedésben. Miután Antwerpen, mely Észak-Itáliával és a Fuggerekkel együtt a Habsburg Birodalom legfontosabb pénzügyi központja volt, Dél-Flandriával egyetemben Spanyolországra szállt és így annak hanyatlásában osztoznia kellett, Amszterdam vette át a vezető szerepet az európai pénzüzletben. A háború révén Hollandia olyan jól fel volt szerelve katonailag, hogy jól tudott lavírozni a szomszédos nagyhatalmak között.
Ezek közül most Anglia és Franciaország fejlődik a késő 17. és a 18. sz. legerősebb, központilag kormányzott nemzetállamává, s ezek - mint amelyeket szigorúan merkantilista módon szerveztek meg - gazdasági és katonai konkurenciaháborúkat vívnak Európában és a gyarmati világpiacon, mígnem végül az 1815-ös waterlooi csatából - melyben Napóleont megverték - Anglia mint vitathatatlan győztes és a 19. sz. hegemoniális hatalma kerül ki.
Anglia példájára korlátozódom [55]. Felemelkedésének döntő feltételei mindenekelőtt a következők voltak.
A parasztok elszegényedésével a 15. sz. óta, vidéken mellékfoglalkozásként olyan textilmanufaktúra fejlődött ki, amely ugyan nem rendelkezett magas minőséggel, de növekvő mennyiségeket termelt, melyek arra ösztönözték Angliát, hogy intenzíven exportpiacok után nézzen [56].
Már 1530 és 1542 között a közigazgatás hatékony központosítását érte el. [57] A viszonylag hosszú belső béke révén a 16. és a kezdődő 17. sz. elején, valamint sziget voltánál fogva nem alakult ki állandó hadsereg, és így kevesebb hadikiadása volt, mint a kontinens háborúskodó hatalmainak. Azáltal, hogy VIII. Henrik a reformáció folyamán az egyházi és kolostori birtokokat állami tulajdonba vette, de aztán ismét eladta, létrejött a mezőgazdaság kapitalizálása és ennek során egy feltörekvő földbirtokos osztály a középső és alacsonyabb vidéki nemesség körében (dzsentrik és szabad kisbirtokosok), s ez az osztály a piacra és többletértéket termelt. Így a kereskedőkkel együtt a létrejövő burzsoáziát alkotta, mely végül győztesként került ki Cromwell angol forradalmának polgárháborújából a 17. sz. közepén, jóllehet külsődlegesen először a korona nyert [58].
Persze a földeknek a (textiliparnak gyapjút szállító) juhtenyésztésre történő bekerítése miatt (melynek során sok paraszt elvesztette a földjét) egyidejűleg elkezdődik a lakosság elszegényedése, ami a kóborlók csapatának kialakulásához, a városokba meneküléshez és a rosszul fizetett bérmunka tartalékainak létrejöttéhez vezet. Végül flottájának fölénye révén Spanyolországgal szemben, melynek Armadáját 1588-ban megsemmisítik, Anglia képes letaglózni a hanyatló spanyol nagybirodalmat. Angol hajók mindig is megtámadtak rablott nemesfémekkel teli spanyol hajókat, és ezzel a kalózzsákmánnyal erősen megtoldották az angol tőkét. Most azonban Cromwell meghódíthatta a karibi Jamaicát. Növekvő konkurenciában a hollandokkal megtörték a fűszerkereskedelem portugál monopóliumát is.
Magát a világpiacot az ún. háromszögkereskedelemben (jelentését ld a 3. tételben) szervezték meg. Ennek szemléletes összefoglalását nyújtja E. Meueler az általa kiadott Unterentwicklung (alulfejlettség) c. segédkönyvben [59].
Ennek a merkantilista módszernek a legnagyobb, államilag támogatott monopolkereskedelmi társaságai a hollandiai Kelet-Indiai Társaság és az East Indian Companye (az angol Kelet-Indiai Társaság) voltak. Ez utóbbi segítségével és katonai hatalmával Anglia ellopja az indusoktól a gyapot feldolgozásának rendkívül fejlett technikáját, és saját termelésében hasznosítja azt. Arra kényszeríti az indiai vászonkereskedőket, hogy drágán adják el áruikat, s ezzel lerombolja az ott honos ipart, és megszerzi a finom textíliák monopóliumát, nyomában a hollandokkal.
Mindenekelőtt ezeket a késztermékeket, valamint fegyvert, alkoholt és csecsebecséket (pl. üveggyöngyöket) hajóznak be Afrikába irányulóan a Társaságok, az egészet eladják; a nyereség egy részén rabszolgákat vásárolnak, és a Karib-szigetekre, meg Észak- és Dél-Amerikába szállítják (átlagosan az elfogottak fele belehalt a szállításba... ), s ott ismét nyereséggel adják el őket az ültetvény- és bányatulajdonosoknak, a gyarmatosító osztálynak; nemesfémeket és nyersanyagokat (gyapotot, cukrot és dohányt) rakodnak be, ezeket pedig ismét nyereséggel adják el az iparkapitalistáknak és vásárlóképes fogyasztóknak.
Capitalism and Slavery (Kapitalizmus és rabszolgaság)* c. alapvető művében E. Williams leírta ennek - az európaiak és gyarmati helytartóik tőkéjének növelését szolgáló - racionális emberkizsákmányoló gépezetnek a borzalmas részleteit [60]. Afrika legjobb embereinek mintegy 20 millió tagját tették így rabszolgává, és további 50 milliónyian pusztultak el a rabszolgavadászat és a szállítások során. Mi, rasszista európaiak szívesen emlegetjük arrogáns hangon az afrikai törzsi háborúkat, de elfelejtjük hozzátenni, hogy ezek csak annak az ösztönzésnek a folytán öltöttek gyilkos jelleget, hogy a legyőzött "hadifoglyok" révén rabszolgapénzhez jussanak.
Így vált alulfejletté Afrika [61]. Amerika és a Karib-szigetek gazdaságát pedig deformálták, és gazdag természeti környezetüket fokozódóan elpusztították az európai fogyasztás számára létrehozott monokultúrák megteremtésével.
Magában Európában a kereskedőkből, állami bürokratákból és szabadfoglalkozásúakból álló jómódú rétegek, valamint az egyházak sokszoros hasznot húztak a tőkeszaporulatból, mely immár többféle formáját ismerte az értéktöbblet lefölözésének [62]:

- Az "Áru (Á) - Pénz mint csereeszköz (P) - másik Áru (Á')" modellje szerinti, eredeti cserekereskedelem helyett most a "Pénz (P) - Áru (Á) - több Pénz (P')" modelljéről van szó. (A pénznek mint kereskedelmi tőkének a szaporítása.)
- A kamatra adott pénz kölcsönzése révén közvetlenül szaporítják a Pénzt (P) több Pénzzé (P'). (A pénznek mint finánctőkének a szaporítása.)
- A termelés közbeiktatásával ez a formula adódik: "Pénz (P) - kereskedés a nyersanyagokkal (Á) - termelés a dolgozó emberek kizsákmányolásával (T) - a késztermékek eladása (Á') - több Pénz (P')". (A pénznek mint ipari tőkének a szaporítása.) - Ezzel a formával majd részletesebben foglalkozunk az ipari kapitalizmus későbbi, 19. századi fázisának tárgyalásakor.

Ennek a korszaknak a fő ideológusai Thomas Hobbes (a merkantilizmus abszolutista fázisában) és John Locke (a konstitucionalista fázisban). Leviathan c. könyvében Hobbes megalapozza egy erős állam szükségszerűségét az alakulóban lévő kapitalista társadalomban, amelyben az ember embernek farkasa lesz, és amelyben a pénz a Leviatán (a pokol állatának) vére [63]. Fontosabb a további nyugati fejlődés szempontjából John Locke, aki Second Treatise of Government * (Második tanulmány a kormányzásról) c. művében megveti a nyugati kapitalista társadalmak antropológiájának és alkotmányelméletének az alapjait. Az 1776-os amerikai alkotmány, s a további alkotmányok a francia forradalométól a Bonni Alaptörvényig mind az ő gondolataira épülnek. [64] Elméletének több eleme különösen fontos és sok következménnyel bíró: a tulajdon az ember alapvető meghatározása, ennek a tulajdonnak a határtalan szaporítását a pénz dinamikájával alapozza meg, igazolja a tulajdon egyenlőtlenségét és a rabszolgaságot, és a jog meg az állam egyedüli értelmét a tulajdon védelmében jelöli meg.
Locke tulajdonfogalma mögött a dominium római jogi elképzelése áll. Ezt azonosítja az abszolút uralommal, és felruházza a tulajdonost azzal a joggal, hogy tulajdonával tetszése szerint rendelkezzék: "Dominium est ius utendi et abutendi re sua quaterus iuris ratio patitur." ("A tulajdon az a jog, hogy saját dolgainkat használjuk és elhasználjuk/elrongáljuk/visszaéljünk vele, amennyiben az összeegyeztethető a jog szándékával.") [65]
Most azt hihetné az ember, hogy a tulajdonnak a jogra vonatkoztatása korlátozást jelent, pl. a szociális kötelezettség értelmében. Ez azonban teljesen távol áll Locke-tól. Csupán az állam által garantált szerződési jog betartásáról van szó, miközben az állam egyedüli funkciója ismét csak a tulajdon védelme [66]. Ezenkívül Locke kifejezetten megalapozója és szószólója volt annak, hogy a pénz bevezetésével az emberek több tulajdont gyűjtöttek, mint amennyivel törődni tudtak, és amennyire alapigényeik kielégítéséhez szükségük volt [67].
Sőt, amint ezt Binswanger részletesen kifejtette, Locke látta, hogy a kapitalista gazdaság motorja a pénz, amennyiben mint növekedésre szánt termelési tényező (csereeszközként való funkciója mellett) a kamatok és árak révén "mesterséges" pénzértéket teremt [68]. John Law aztán továbbfejlesztette ezeket a megfontolásokat elméleteivel és a papírpénz bevezetésére tett praktikus javaslataival [69]. Binswanger, felhasználva Goethe Faustja II. részének sztoriját, igazolta, hogy ez az állam által garantált, a jövőre vonatkozó csekk csak akkor fedezhető, ha az egész világot folyamatosan kereskedelmi áruvá alakítják át - ami egy kapitalista gazdaságban a természet következetes elpusztításának legmélyebb oka [70]. Binswanger ezt az alkímia (egy alacsonyabb rendű anyag arannyá alakítása) más eszközökkel történő folytatásaként interpretálja, épp ahogy Mefisztó sugallja Goethe Faustjában.
Ezzel csírájában már felvetettük a merkantilizmus korára vonatkozó teológiai kérdést. Ha a spanyol fázisban az így szólt: Isten vagy az arany, akkor most így hangzik: Isten vagy a pénz (nem mint csereeszköz, hanem mint a világ pénzértéke határtalan növelésének eszköze, tekintet nélkül az emberre és a természetre háramló következményekre). De eltérően a spanyol korszaktól, melyben Las Casas és a kisebbség más képviselői küzdöttek, a merkantilista korszak teológusai között senkit sem találtam, aki ezeket a kérdéseket kortársként átlátta és tárgyalta volna. Ellenkezőleg, ennek a korszaknak a végén teljesen a kereskedelmi társaságok analógiájára tervezték meg az első protestáns missziós társaságokat, amint azok iniciátora, William Carey mutatja. [71] Richard Hakluyt már 1589-ben leírta, hogyan képzeli el a viszonyt Európa kereskedelme meg Ázsia, Afrika és Latin-Amerika misszionálása között. Európa megkapja távoli királyságok áruit és kincseit, amazok pedig "a keresztény igazság semmivel össze nem hasonlítható kincsét":

"A magam részéről ezt úgy tekintem, mint Isten további kegyelmének zálogát mind a mi, mind az ő javukra: számukra különösen is, akiknek ajtóihoz kétségtelenül épp időben jut el általunk a kereszténység és az evangélium semmivel össze nem hasonlítható kincse, miközben mi hasznosítjuk és gyakoroljuk a közös üzletet az ő kereskedőikkel." [72]
Mindazonáltal akadt néhány meggyőző erejű példája az ellenállásnak is: így a jezsuiták Paraguayban, John Eliot Észak-Amerikában és a rabszolgák önfelszabadítása Toussaint Louverture vezérletével. A jezsuiták művét Galeano így foglalja össze:

"Spanyol-Amerikában fejlődött ki a jezsuiták missziós műve a haladás jegyében. Azért jöttek, hogy az önmegtagadás és az aszkézis példájával megtisztítsák azt a katolikus egyházat, amely átadta magát a kényelemnek és a javak gátlástalan élvezetének, s amely a klérus rendelkezésére bocsátotta a 'conquistát'. A paraguayi missziók érték el a legmagasabb szintet; alig több mint másfélszáz év alatt (1603-1768) igazolták Teremtőjük képességeit és céljait. A jezsuiták a zene nyelvével közeledtek a guarani indiánokhoz, akik az őserdőben kerestek menedéket, vagy eleve ott maradtak, anélkül azonban, hogy betagozódtak volna a hűbérurak és a földbirtokosok 'civilizációs folyamatába'. Százötvenezer guarani indián találhatott vissza eredeti közösségi szervezetéhez, és kelthette új életre saját módszereit a kézművesség vagy a művészet területén. A missziókban kikapcsolták a latifundiumokat; a földet részben az egyének igényeinek kielégítésére, részben közérdekű munkák lehetővé tételére és - köztulajdont képező - munkaeszközök megszerzésére dolgozták meg. Bölcs előrelátással szervezték meg az indiánok életét; a munkahelyeken és az iskolákban muzsikusokat és kézműveseket, földműveseket, takácsokat, színészeket, festőket és építőmestereket képeztek ki. A pénz ismeretlen volt; a kereskedőknek tilos volt a belépés, és a bizonyos távolságban lévő fogadókból kellett lebonyolítaniuk üzleteiket. A korona végül engedett az őshonos hűbérurak nyomásának, és a jezsuitákat elűzték Amerikából. A földbirtokosok és a rabszolgakereskedők vad hajszát indítottak az indiánok ellen. A missziókban hullák lógtak a fákon; egész falvakat adtak el Brazília rabszolgapiacain. Sok indián ismét az őserdőben talált menedéket. A jezsuiták könyvtárait a kályhák tüzelőanyagaként vagy töltények gyártásához használták." [73].
Aki ezt a közösségi életet mint Isten országának jelét, és e jelnek az európai hatalmi és gazdasági érdekek által történt megfeszítését mélyebben át akarja érezni, az nézze meg A misszió c. filmet.
A gyarmatosító misszió további ellenpéldáját nyújtja John Eliot (1604-1690) [74]. A nonkonformista teológus, Thomas Hooker befolyására tért meg, elfordult az állam-egyháztól, és 1631-ben kivándorolt Új-Angliába. Az indiánok iránti együttérzésből kongregacionalista pap és tanító lett, lefordította a Bibliát és a ketekizmust a nyelvükre, szorgalmazta önálló indiántelepülések (Praying Indians - Imádkozó Indiánok) létrehozását, melyeket - mint a jezsuiták Paraguayban - elzárt a telepesektől. A puritán gyülekezetek e formájának jellemzői: a Bibliára alapozás (a Krisztusban való új közösség nem ismer "sem zsidókat, sem görögöket", Gal 3,26); a hit szociális megvalósítása; az indián közösségek saját politikai-gazdasági kultúrájuk szerinti megszervezése saját vezetőséggel, még keresztény közösséggé válásuk előtt.
Angliában az indián missziók támogatására megalapították a Society for the Propagation of the Gospel in New England társaságot (Társaság az Evangélium Hirdetésére Új-Angliában), mely később a New England Company (Új-Anglia Társaság) nevet kapta. Sem Eliot, sem a Társaság nem tudták megakadályozni, hogy e közösségeket is megsemmisítsék 1675-76-ban, modelljük mégis tovább élt. A herrnhutiak ezt követték a 18. században, megnyitva missziójukat a Karib-szigeteken - az ottani rabszolgaságon alapuló ültetvénygazdaság összes ellentmondásával.
Ilyen ültetvénygazdaságokon került sor eme korszak legnagyobb benyomást keltő ellenállási és alternatíva-példájára: a rabszolgák első és egyetlen olyan önfelszabadítására a világtörténelemben, amely önálló köztársaságukat eredményezte Toussaint Louverture vezetésével a francia Saint-Domingue-on, a mai Haitin, 1791 és 1798 között [75]. A rabszolga Toussaint Louverture ugyanazon a területen élt, ahol Kolumbusz létrehozta az első településeket, és ahol Las Casas kifejlesztette az indiókkal a (redukcióknak nevezett) alternatív közösségeket. Használhatta papjának könyvtárát, s ott a felszabadítás bibliai üzenetén és Las Casas hagyományán kívül katonai-stratégiai ismereteket is elsajátított. Amikor a rabszolgák nyitott füléhez eljutottak a hírek a francia forradalomról, és annak új elveiről, a "szabadságról, egyenlőségről és testvériségről", elkezdték gerillataktikájukat, és Toussaint Louverture vezetésével megverték a beavatkozó angolokat és franciákat. Napóleon, aki gazdasági és stratégiai okokból nem akarta feláldozni a gazdag cukorszigetet (onnan kiindulva akarta felgöngyölíteni Észak-Amerikát), csalással foglyul ejtette Toussaint Louverture-t, egy franciaországi börtönbe vitette, ahol nyomorultul elpusztult. A kortárs angol költő, William Wordsworth neki szentelte 1803-ban a következő költeményt [76]:

Toussaint, a legboldogtalanabb az emberek közt! Vajon hallhatod-e, hogy a füttyös paraszt vezeti ekéjét, Vagy fejedet most valami földalatti várbörtön Mély, süket odújában hajtod álomra? Ó,szerencsétlen Kapitány! Hol és mikor Találsz türelemre!? Ne halj még meg! Viseld inkább derűs homlokkal bilincseidet: Noha elestél magad, soha nem kelsz föl ismét, Élj és vigasztalódj! Erőket hagytál magad után, Melyek munkálkodnak érted; a levegő, a föld és az egek. Nincs egyetlen lélegzetvétel sem a közös szélből, Mely feledne téged. Óriási szövetségeseid vannak; Barátaid az örömujjongások, a haldoklások, A szeretet, és az emberek meghódíthatatlan szelleme.
Ez a prófécia beigazolódott. Toussaint felszabadított rabszolgáinak hadserege legyőzte Napóleon katonáit - sok évvel azelőtt, hogy azoknak ugyanezt a sorsot kellett elszenvedniök az angoloktól Waterloonál... Az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok megpróbálták elszigetelni Haitit - hasonlóan Kubához a 20. sz. második felében -, és a Vatikán vonakodott független egyházmegyét létesíteni. Haiti lakói ennek ellenére kitartottak (jóllehet nem tudták leküzdeni a franciák által számukra megteremtett exportfüggőség rákbetegségét) - míg csak az Egyesült Államok létre nem hozta századunkban a Duvalier-diktatúrát. De Las Casas és Toussaint hagyománya a történelem süllyesztőjéből ismét napvilágra került, amikor Haiti bázisközösségei és népmozgalmai teljesen egyedül (a külföld vagy egy politikai párt segítsége nélkül) képesek voltak arra, hogy a szegények papját, Aristide-et több mint 60 %-os szavazati aránnyal 1991-ben elnökké válasszák. (Mivel az Egyesült Államok éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy diktátort állítólag azért büntessen meg - 150 ezer háborús halottal -, mivel megtámadott egy szomszédos kis országot, nemigen tudta egyidejűleg visszacsinálni Haitiban a félig-meddig szabad választások eredményét a szokásos közvetlen és közvetett módszerekkel, noha régi szövetségese, a hadsereg rögtön megpróbált puccsot végrehajtani.) Ismét a Vatikánra maradt a feladat, hogy megfossza Aristide-et a papi méltóságtól...
De ezzel előreszaladtunk a 20. századba. Még szemügyre kell vennünk a 19. századot.

3. Az ipari kapitalizmus szabadkereskedelme Anglia vezetésével a 19. században

"A háromszögkereskedelem óriási szerepet játszott Britannia ipari fejlődésében. Az ebből a kereskedelemből származó profit megfertőzte az ország egész termelési rendszerét." (Eric Williams, Capitalism and Slavery, 105. o.)

4. tétel

A gyarmati és rabszolgakereskedelem révén bekövetkezett tőkefelhalmozás segítségével Anglia finanszírozza az ipari forradalmat. A szabadkereskedelem és a "Manchester-kapitalizmus" formájú bérmunka nagyobb profitot hozónak bizonyul, mint a merkantilista protekcionizmus és a rabszolgamunka. Anglia vitathatatlan vezető szerepe ellenére a világgazdaságban, a Napóleonon aratott 1815-ös győzelem után Európán belül az erők egyfajta egyensúlya áll fenn. Ez száz évnyi békével ajándékozza meg Európát. A háborúk Ázsiára, Afrikára és Latin-Amerikára korlátozódnak, hogy az olyan engedetlen országokat, mint pl. Paraguay, bekényszerítsék a "szabad piacra". Németország felemelkedése gyarmati és nagyhatalommá a birodalomalapítás után, valamint az ezáltal létrejövő konkurenciaharc az I. világháborúhoz vezet, és lezárja ezt a periódust. Nagy ideológusa Adam Smith volt, de Karl Marx-szal megjelenik a kapitalista világrendszer első nagy megkérdőjelezése is. Nem csupán az ő nyomában keletkezik a munkásmozgalom mint az ellenállás modellje magában Európában. Az egyházakon, missziókon, teológiákon belül csak elenyésző kisebbségek találhatók, melyek fölfogják és megragadják az ipari kapitalizmus strukturális problémáit az emberre és a természetre nézve.
James Watt gőzgépének feltalálását és kifejlesztését közvetlenül a Karib-szigetekkel folytatott merkantilista háromszög-kereskedelem nyereségéből finanszírozták, s ugyanebből a forrásból származtak a keletkezőben lévő nehéziparhoz felhasznált tőke egyes részei is [77]. Más tényezők is társultak ehhez, mindenekelőtt a parasztok földjének kisajátítása bekerítések révén, ami bérmunkára kényszerítette őket, az új mezőgazdasági termelési módszerek a kapitalizált nagybirtokokon, a mechanikus szövőszék feltalálása, mely Anglia textiliparát fölébe helyezte mindenki másénak, a szénbányászat fejlődése, hogy csak néhányat nevezzünk meg. Anglia a kapitalista ipari forradalom révén elhúzott minden konkurense mellett. [78] Hogyan lehet ezt megérteni?
A forradalom magva Polányi szerint [79] a gép és a piacgazdaság összekapcsolása - mely persze rá van utalva az emberek ama hitére, hogy minden emberi probléma megoldható anyagi javakkal. Polányi megállapítja, hogy "abban a pillanatban, amikor komplikált gépeket és termelési helyeket vetettek be egy kommerciális társadalom kereteiben, kényszerűen létre kellett jönnie az önmagát szabályozó piac eszméjének". [80] Mivel a kereskedő a központi figura ebben a rendszerben, az összmechanizmus minden tényezőjének eladhatónak és megvásárolhatónak kell lennie - méghozzá haszonnal. Persze, mint már föntebb említettük, többé nem késztermékek eladásáról és vásárlásáról van szó (P - Á - P). Közbe van iktatva a termelés: a pénz (P) azt vásárolja meg áruként (Á), amit termelési tényezőknek neveznek (munkaerő, nyersanyagok, esetleg további pénz mint hitel, gépek és termelőhelyek), ezeket beleviszi a termelésbe (T), és a megtermelt árut (Á') több pénzért (P') adja el [81]
Ezáltal minden gazdasági tranzakciót pénzzé változtatnak - a pénzszaporítás céljával. Goethe Faustja II. részének segítségével Binswanger bizonyította, hogyan működnek ebben a folyamatban a mágia régi fogalmai: egy kevésbé értékes anyagból arany lesz. "A 'világ' pénzértékének maximálásáról van szó." [82] Mik a feltételezései és következményei ennek a fajta piacgazdaságnak az ipari kapitalizmusban?

- Az ember úgy viselkedik, hogy maximális nyereségre tör.
- A piac az áron keresztül szabályozza a kínálatot és a keresletet.
- A pénz vásárlóerő a tulajdonosának kezében.
- A termelést az árak határozzák meg, mivel ettől függnek a profitok.
- Az elosztást az árak határozzák meg, hiszen az árak képezik azokat a bevételeket, melyek a javak elosztását szabályozzák.

Ehhez azonban súlyos következmények kapcsolódnak: a munka, a föld és a pénz fiktív áruvá redukálódik a termelési folyamatban.

- A dolgozó emberből és társadalmi kapcsolataiból csak a munkaerő marad meg.
- A természetből csak kizsákmányolandó nyersanyag marad.
- A pénz többé nem csereeszköz, hanem a pénzszaporítás eszköze.

Az elosztás szükségszerűen egyenlőtlen, amint maga A. Smith őszintén beismeri, mivel a résztvevők cselekvési hatalma különböző erősségű, és ráadásul a munkaerejükért kapott bérrel a dolgozó emberek a termékekkel kapcsolatos minden igényről lemondtak, amit a vállakozó bevételi előnyökre használ ki [83]. A piacokon (árakon) keresztül tehát

- a javak az áruk árait célozzák meg a vállalkozók számára,
- a munka a bért célozza meg a dolgozók számára,
- a föld a földjáradékot célozza meg a földbirtokosok számára,
- a pénz a kamatot célozza meg a tőketulajdonosok számára.

Tekintettel a fogyasztás területére, megváltozott motiváció adódik. Már nem az élet fenntartásáért (az alapigények kielégítéséért) termelnek, hanem a vásárlóerős fogyasztói vágyak számára (az alapigények kielégítésére csak annyiban, amennyiben itt is létezik a vásárlóerő, és ezért profitot lehet kigazdálkodni).
Polányi összefoglalólag megállapítja:

"Ha megengednék, hogy a piaci mechanizmus legyen az emberek és természetes környezetük kizárólagos irányítója, vagy akár csak a vásárlóerő terjedelmének és alkalmazásának kizárólagos irányítója is, akkor ez a társadalom összeomlásához vezetne. A 'munkaerő' nevű állítólagos árut nem lehet ide-oda tologatni, különbségtétel nélkül bevetni vagy akár csak kihasználatlanul hagyni is anélkül, hogy ezzel az egyén, ennek az árunak a hordozója kárt ne szenvedne. Ebben az esetben az a rendszer, mely egy ember munkaerejével rendelkezik, egyidejűleg a 'munkaerő' címkével ellátott 'ember' fizikai, pszichológiai és morális egészével is rendelkeznék. Azok az emberek, akiket ily módon megfosztanának a kultúraspecifikus intézmények védőpalástjától, tönkremennének a társadalmi kitaszítottságtól; az akut társadalmi bomlás áldozataiként meghalnának a terhek, a perverzió, a bűnözés és az éhség miatt. A természet elemeire redukálódnék, a szomszédság és a táj elszennyeződnék, a folyók megmérgeződnének, a katonai biztonság veszélybe kerülne és elpusztulna az élelmiszerek és nyersanyagok termelésének képessége. Végül a vásárlóerő piaci igazgatása a gazdasági vállalkozások periodikus likvidálásához vezetne, mivel a pénzhiány és a pénzfölösleg éppoly végzetes hatással lennének a gazdaságra, mint az árvizek és a szárazságok a primitív társadalmakra. A munka, a föld és a pénz piaca kétségtelenül lényeges jelentőségű a piacgazdaság számára. De még rövid ideig sem viselné el egyetlen társadalom sem a durva fikciók effajta rendszerének kihatásait, ha a társadalom emberi és természeti szubsztanciáját, valamint gazdasági struktúráját nem óvnák meg eme ördögi mechanizmus tombolásától." [84]
A modern alkimista folyamattal kapcsolatban, melyben mindent pénzértékké alakítanak át, Binswanger megjegyzi: "De eme objektivizálás révén anyagtalanítják a világot. Megvonják tőle az életet." [85] Utal Goethe Faustjának végzetére, akit megvakít a jövő kézbe kaparintásának gondja. Ásóvágásokat hall, és úgy véli, azok ama gátépítés nagy gazdasági projektjéhez tartoznak, mely a pénzértékteremtést szolgálja - pedig csak a sírját ássák. Ezért beszél F. Hinkelammert a kapitalizmus metafizikájáról úgy, mint a halál ideológiai fegyveréről [86].
A korai ipari, ún. Manchester-kapitalizmus idején Európában, és különösen Angliában a dolgozók és családjaik megtapasztalták társadalmi, és részben fizikai egzisztenciájuk szétrombolását. Ez közismert. Kevésbé ismertek ezek a kihatások a gyarmati területeken, melyeket a szabadkereskedelem révén hátrányukra még mélyebben belevontak a brit uralom alatt álló nemzetközi munkamegosztásba, mint már a merkantilizmus idején. Galeano [87] leírja ezeket a hatásokat Latin-Amerikában, ahol a 19. században Anglia a kereskedelem 90 %-át ellenőrizte. Azokat az országokat, melyek nem akartak meghajolni a drága készáruk és olcsó nyersanyagok, ill. munkaerő diktátuma előtt, fegyveres erőszakkal kényszerítették ebbe a "szabad piacba" - magától értetődően helytartók révén, és nem közvetlenül a gentlemanek fehér kesztyűivel.
A legismertebb példa Paraguay. Miközben az angol nagytőke magas diplomáciai művészettel elérte, hogy Európában az erők egyensúlya uralkodott, ami itt száz évnyi békéhez vezetett [88], egyidejűleg (1865-1870) Argentína, Brazília és Uruguay "hármas szövetségének" gyilkos háborúját finanszírozta Paraguay ellen, mely virágzó, önálló gazdasággal rendelkezett. Az eredmény:

"A legyőzött Paraguayból nemcsak a népesség tűnt el; egyidejűleg eltűntek a vámtarifák is, az öntödék kohói, a folyók gátjai a szabad kereskedelem számára, a gazdasági függetlenség és territóriumának széles zónái. Alig ért véget a háború, Paraguay még füstölgő romjaira leereszkedett történelmének első külföldi kölcsöne. Magától értetődően brit volt. Névlegesen egy millió font sterlingre rúgott, de sokkal kevesebb, mint a fele jutott el Paraguayba; az újabb finanszírozásokkal a következő években hárommillióra emelkedett az adósság. A vereség után Paraguy is garantálta a kereskedelem szabadságát. Megszüntették a gyapottermelést, és Manchester megsemmisítette a textilipart; a hazai ipar többé sosem állt talpra." [89]
De mivel a háborúzó országok kénytelenek voltak eladósodni Angliának, a háború után ők is mindhárman pénzügyi összeomlásba zuhantak, úgyhogy még jobban függővé váltak a háttérben manipuláló világhatalomtól.
Volt-e védelem azzal a piaccal szemben, melynek Adam Smith szerint állítólag - egy láthatatlan kéz által mozgatottan - mindenki jólétéhez kellett volna vezetnie? A világpiacot tekintve mindenekelőtt két feltörekvő országnak, Németországnak és az Egyesült Államoknak sikerült kivonnia magát az angol szabadkereskedelem diktátuma alól; ezek Friedrich List tanai szerint protekcionista védővámok segítségével és saját iparuk felépítése, valamint erős belső piacuk révén megerősítették saját gazdaságukat, és fokozódó mértékben kezdtek saját gyarmati politikát kialakítani [90].
Európán belül formálódott a szociáldemokrata és szocialista jellegű munkásmozgalom. [91] Megakadályozandó, hogy ezek átvegyék a politikai hatalmat, az államok szociális törvényhozással és gazdasági rendcsináló politikával reagáltak [92].
És az egyházak, missziók, teológiák? A 19. sz. korára nézve ez a kérdés két nagy témakomplexumot érint, melyeket itt utalásszerűen is alig tárgyalhatunk: a misszió és a gyarmatosítás (imperializmus), valamint az egyház és a szociális kérdés (munkásmozgalom). Közvetve idetartozik az egyház és állam, "trón és oltár" kérdése is, amennyiben az állam beavatkozik a (világ)gazdaság kérdéseibe.
Ami az ún. "szociális kérdést", azaz mindenekelőtt a dolgozók és családjaik helyzetét érinti az ipari kapitalizmusban, az egyházak nagy része egyáltalán nem vesz tudomást e kérdésről, vagy csak a szocialista, ill. szociáldemokrata munkásmozgalommal szembeni polémia formájában szólal meg, ami az egyház és a munkásság közti ismert, mély elidegenedéshez vezet. Korlátozódjunk Németországra. Evangélikus oldalon még az evangéliumi jótékonykodás megszervezését tűrték meg a leginkább, a Belső Misszió szabad egyesületeinek formájában, e misszió alapítója, Johann Heinrich Wichern (1808-1881) stílusában. [93]. Wichern politikailag konzervatív volt - a 48-as forradalom mint "bűnös" cselekedet elutasításáig menően -, és patriarchális gondoskodása mentes minden struktúrakritikától. De már egy olyan antiszociáldemokrata, antiliberális, sőt antiszemita "keresztény-szocialista", mint Adolf Stoecker (1839-1887) fellépése is arra ösztönözte a berlini Evangélikus Egyházi Főtanácsot, hogy a lelkészek számára megtiltson bármifajta szociálpolitikai tevékenységet [94]. Az Evangélikus Szociális Kongresszus megalapítása 1895-ben ismét ilyen rendelethez vezetett. Ebben a liberál-szocialista erők fogtak össze, melyek mindenekelőtt egy liberális-imperiális nemzetállam szószólói voltak, és az volt az érdekük, hogy a hit az ember belső világára és érzületére korlátozódjék, s a gazdaság és az állam életterületeit engedje át a hatalom saját törvényszerűségeinek [95]. Ennek legismertebb képviselője Friedrich Naumann (1860-1919). Csak egy magányos alak van, aki - szilárdan Jézusnak az Isten Országáról szóló üzenetében gyökerezve - foglalkozik a kapitalista társadalom strukturális kérdéseivel is, és gyakorlatilag is elköteleződik a munkások harcában: Christoph Blumhardt (1842-1919) [96]. Miután elszigetelték württembergi egyházától, befolyást gyakorolt a vallási-szociális mozgalomra, mely azonban persze a maga részéről nem nyerhetett nagy befolyást sem az egyházakra, sem a munkásságra [97]. Kissé másképp festettek a dolgok a katolikus egyházban [98]. Adam Müller már 1808-9-ben megnyitja a kritikus vitát Adam Smith-szel, és 1864-ben már egy püspök, nevezetesen Ketteler foglalkozik "A munkáskérdés és a kereszténység" témájával, és a tulajdon közhasznú alkalmazását propagálja. Jóllehet a pápák első szociális enciklikájának (XIII. Leó, Rerum novarum) antiszocialista éle volt, támogatta a munkásmozgalom kívánalmait, és olyan hivatalos katolikus-szociális gondolkodást indított el, melynek az evangélikus egyházban sokáig nem akadt párja.
Ha a misszió és gyarmatosítás témakomplexumát vesszük szemügyre, a kép ugyanaz. [99] Német területen a legszélsőségesebben Friedrich Fabri nyilatkozik, mindenekelőtt "Szüksége van-e Németországnak a gyarmatokra?" (1879) c. írásában [100]. Ajánlja a missziók "hasznosíthatóságát" "az utánuk nyomuló kereskedelmi vállalkozások vagy koloniális bekebelezések számára" [101], és pártolja a Bismarck által csak habozva megkezdett folyamatot, mely Németország gyarmati hatalommá tételére irányult, utalva a tengerentúli német telepekre is. Nézeteit a patriotista-pietista történelemfilozófia hátterében fejleszti ki, és arra a következtetésre jut, hogy a világtörténelem centruma azokban az országokban fog maradni, melyekben az Imperium Romanum fennállt. Más szavakkal: Európa országai az utolsó ítéletig "a világtörténelem és a világ sorsának hordozói maradnak". [102] Fabrinak, noha 1884-ig a Rajnai Misszió inspektora, több befolyása volt a politikára és a kereskedőkörökre, mint a misszióra. Itt intő hangok is megszólaltak, mindenekelőtt Gustav Warneck alakjában [103]. De a 19. században, főként annak az 1884-es berlini Kongó-konferencia körüli, imperialista csúcsfázisában nem ismerhetők fel olyan valódi alternatívák vagy ellenmodellek, mint a korábbi századokban Las Casas, a jezsuiták, Eliot vagy akár Toussaint Louverture esetében.
Panikkar négy pontban foglalja össze a nyugati missziótörténet fő vonulatának gyöngeségeit: 1. a morális fölény magatartása; 2. a misszió összekapcsolása aggresszív uralmi igényekkel; 3. az a babona, hogy nemcsak a kereszténység, hanem az európaiság is jobb (mint mindaz, ami a gyarmatokon található); ez a babona később a "fehér faj" fölényének őrületébe ment át; 4. a nyugati kereszténység felekezeti megosztottsága [104].
Új kezdeményezéseket csak az ökumenikus mozgalom hoz a 20. században, melyre most figyelmünket irányítjuk.

4. Fordizmus, keynezionizmus és neoliberalizmus az amerikai 20. században

4.1. Szociális jólét a központokban - a gazdasági visszamaradottság erősödése a periférián 1945-től a 70-es évekig

5. tétel

Európa imperialista kapitalizmusainak növekvő konkurenciája az első világháborúban tör ki. Az USA ebből mint legerősebb hatalom kerül ki, de mégsem veszi át a vezetést a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Nemcsak ebből az instabilitásból kifolyólag, hanem a különböző kapitalizmusok szabálytalan konkurenciájának a folytatódásából is keletkezik az 1929-es világgazdasági válság. A fasizmus által indított II. világháború után - ismét megerősödve -, az USA átveszi a vezetést a nemzetközi pénzügyi rendszerben (az aranyfedezethez kötött dollár világpénz lesz, a Nemzetközi Valutaalap garantálja a valutaárfolyamot és kölcsönöket ad a likviditási krízisekben kiegyensúlyozatlan külkereskedelmi mérlegek esetén); az általános vám- és kereskedelmi szerződés, a GATT rögzíti a terms of trade-et (a kereskedelmi szabályozókat) a "szabad" világkereskedelemben (a kétharmadvilág gyarmati helyzetből felszámolódási folyamatban levő országainak igen nagy hátrányára); katonailag nagy fegyverkezés kezdődik a SZU ellen, de háborút csak a kétharmadvilág olyan országai ellen folytatnak, melyek hajlanak a szocializmusra (Vietnam), vagy egyáltalán ki akarják vonni magukat a nyugati hatalmak neokolonializmusából. Az anyaországok termelésében a fordizmus uralkodik, magasabb bérekkel teremtve meg a tömeges vásárlóerőt és a tömegfogyasztást, a keynezianista állam foglalkoztatási és szociálpolitikával segít.

A megjavult helyzet a központi országokban a munkásmozgalom harcainak az eredménye, melynek sikeres részét mindenesetre ezen a módon integrálják a kapitalista rendszerbe, s így az többé-kevésbé lemond a nemzetközi szolidaritásról. A korábbi gyarmatok felszabadítási mozgalmai többnyire csak politikai függetlenséget érnek el, de gazdaságit nem - eltekintve a kivételektől, mint pl. Kína. Az ökumenikus mozgalomban nőnek a kapitalizmust kritizáló egyházi erők.
"Az 'új kapitalizmus', amit sokan 'imperializmusnak' neveznek, a 20. sz. elején fejlődött ki. Sok tényezőt foglalt magában, amelyek közt az alábbiak voltak elsődlegesek: a tőke koncentrációja, kartellek, trösztök és monopóliumok; az ipari tőke és banktőke térnyerése a finánctőke új valóságán belül; az állam megújult szerepe a társadalmi törvényhozás által, nagyobb szerepe az óriási közmunkákban, a területi terjeszkedésben és a militarizmusban; a tőke exportja, gyarmatosítás és a világ felosztása" - így foglalja össze M. Beaud a History of Capitalism (A kapitalizmus története) c. művében a kolonialista kapitalizmus, vagy jobban mondva a különböző nemzeti-imperialista kapitalizmusok (mindenekelőtt Anglia, Németország, Franciaország és az USA) helyzetét évszázadunk elején [105]. A kapitalizmus ezen formájának akkumulációs és szabályozásmodelljéből ellentmondások sora adódik, melyeket Beaud így rendszerez [106]:

a) A termelési viszonyok síkján a tőkét uraló burzsoázia és a kizsákmányolt bérmunkások közötti klasszikus ellentmondást enyhítik a nemzetállamok, melyek megpróbálják szociális törvényhozással megakadályozni, hogy a munkásmozgalom a kapitalista rendszert mint olyant próbálja meg forradalom révén megdönteni.
b) A lefölözött értéktöbblet, tehát a termékértékesítés realizálásának a síkján egyre erősebb konkurencia keletkezik nemcsak a nemzeti, hanem a nemzeti és a külföldi kapitalisták között is, mind a belső, mind a világpiacon.
c) Különösen a felhalmozott tőke nyereséget hozó reinvesztálásának a síkján éleződik ki a nemzeti és nemzetközi konkurencia, kiegészítve a vezető kapitalista nemzetállamok növekvő fegyverkezésével.

Ez az a (világ)gazdasági háttér, melyben kitör az I. világháború [107]. "A kapitalizmus háborút hoz, mint a viharfelhők vihart" - mondogatták [108]. És a háború 8 millió halottat hozott, és az európai hadviselő államok nagy eladósodását - csak az USA aranytartalékai négyszereződtek meg, és 1921-ben a világtartalék 40 %-át tették ki [109]. Az USA kezdett a kapitalista világgazdaság centrumává válni.
Az európai nemzeti kapitalizmusok még megpróbálták erejüket visszanyerni, ami kiélezett konkurenciához vezetett köztük a világpiacon - a dolgozó, de még inkább a munkanélküliségbe taszított népesség nagy nélkülözésének következményét vonva maga után. Természetesen az aranyon és az angol valután nyugvó pénzügyi rendszer összeomlása után hiányzott a nemzetközi fizetés szabályos formája. Ez és más tényezők ahhoz a nagy depresszióhoz vezettek, amely az 1929-es nagy világgazdasági válságként ismert, és amely a II. világháborúhoz vezetett - melyet a fasizmus, a nemzeti kapitalizmus szélsőséges fajtája szabadított el.
Ebben a fázisban vette át az USA a kapitalista világgazdaság vezetését, éspedig minden síkon. A bérmunka értéktöbbletének a magántőke által történő lefölözése alapvetően kikényszeríti a tőkeakkumulációt (értéktörvény), s a tőkeakkumuláció e bázisán realizálta az USA a fordizmus új akkumulációs modelljét. Állami irányító modellként átvette a keynezianizmust. Nemzetközi pénzügyi rendszerként kifejlesztette a Bretton Woods-rendszert (Nemzetközi Valutaalap és Világbank), nemzetközi kereskedelmi rendszerként az "Általános vám- és kereskedelmi szerződést" (GATT). Katonailag szövetségek és támaszpontok világméretű hálózatát építette fel - amit a második szuperhatalommal, a Szovjetunióval való szembenállással legitimizált, gyakorlatilag azonban az ún. harmadik világ népeinek szociális és függetlenségi törekvései ellen hozott létre. Ez az összrendszer - a nyugat-európai kapitalista államok és Japán aktív közreműködésével - a 70-es évekig működött. Azóta átalakulásban vagyunk valami új felé. Röviden fussunk át a "pax Americana" egyes elemein.
Fordizmusnak a következő termelési és akkumulációs modellt nevezzük [110]: a termelési folyamat racionalizálása (futószalag); a munkások egy részének viszonylag magas bérezése, akik ezt és a többi fegyelmezést is elfogadják - azzal a kívánt következménnyel, hogy a munkásságot megosszák és messzemenő politikai követelésektől távoltartsák; a termelés növelése. Az elért tömeges vásárlóerő a lefölözött értéktöbbletnek az árupiacon történő realizálása során megnövekedett nyereséget hoz, és a munkásság egy részét a tömegfogyasztás által a középosztályba köti.
Roosevelt elnök 1932-es New Deal-je óta, amely véget vetett a világgazdasági krízisnek, a kapitalista állam eszközöket fejlesztett ki, hogy a korábbihoz hasonló krízisek okait kézben tartsa. Ehhez tartozott Roosevelt részéről a bankokat, az ipart, a kereskedelmet és az infrastruktúrát érintő intézkedései mellett mindenekelőtt a tőketulajdonosok és a munkásság (alkalmazkodó) részei közötti történelmi kompromisszum - melyet később az angol közgazdászról, Keynesről neveztek el. Ezután az állam nemcsak a munkások védelmét és biztonságát szolgáló szociális törvényhozás által nyúl bele a termelési folyamatba, hanem - mindenekelőtt a recesszió idején - a foglalkoztatási politika által is, hogy a nyilvános invesztálások révén a munkanélküliséget megakadályozza és a gazdasági fellendülést megerősítse. Ezt szolgálja az alacsony kamatok politikája is a pénzügy területén. Ezen elemek közül jónéhány, és még más elemek is hatottak az NSZK ún. szociális piacgazdaságában - különösen a szociálliberális koalíció idején.
Viszont egyetlen effajta szociális engedményt sem tett az USA és a többi nyugati hatalom a nemzetközi pénzügyi rendszer újraformálásának 1944-es konferenciáján Bretton Woods-ban. Itt is Keynes terjesztett elő tervet. Felismerte, hogy "a nemzetközi fizetési folyamatok csak akkor tudnak súrlódásmentesen haladni, ha a hiányok és a fölöslegek nem válnak tartós állapottá". Azt javasolta, hogy "azokat a pénzeket, melyek fölöslegekből folytak be, értékteleníteni kell akkor, ha egy adott időn belül nem használták fel őket külföldi javak és szolgáltatások vásárlására. Ezzel a devizatöbbletek leépítésének közvetlen kényszere adódna az import fokozása révén." [111] Ezen javaslat praktikus fontossága azonnal világossá válik, ha az ember egy pillantást vet a 80-as évek óta fennálló, alább tárgyalandó adósságválságra. Ahelyett, hogy az erősebb hitelező és a gyengébb adós országok közötti, kiegyensúlyozatlan kereskedelmi és fizetési mérleg terhét teljes mértékben a gyengébbekre hárítanák, amint ez azóta történik, Keynes szerint az erősebbeknek szintén alá kellene vetniük magukat a "szerkezeti alkalmazkodásnak". Vagy árukat kellene importálniok a gyengébb országokból, vagy a fölöslegüket kellene elirányítaniok. De ez természetesen ellentmondott az USA, a fölöslegek országa tőkeérdekeinek. Így ehelyett az ő ún. White-tervét fogadták el.
A Bretton Woods-rendszer [112] magva a Nemzetközi Valutaalap lett. Neki kell ellenőriznie a valutaárfolyamok megállapított rögzítésének betartását, miközben a dollár átvette a világpénz funkcióját, éspedig az USA kormányának garancianyilatkozata alapján, hogy elvileg megtartja aranyra konvertálhatónak (53 USA-dollár = 1 finom uncia arany). Rövid időtartamú fizetési mérlegnehézségek esetén a Valutaalapnak kell megállapított hitelkereteket rendelkezésre bocsátania. A Valutaalap megértéséhez fontos tudni, hogy ez nem a későbbi ENSZ-hez tartozó országok demokratikus szervezete. Sokkal inkább részvénytársaság formájában szervezett, melyben a szavazati erő a betétektől függ ("egy dollár - egy szavazat"). Időközben 148 tagállam csatlakozott hozzá, de a nagy ipari országok, a "tízek klubja" (USA, NSZK, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Kanada, Hollandia, Belgium és Svédország) tartja kezében a kvótaösszeg 54 %-át (1982. XII. 31-i állás), és az USA-nak 20 % fölötti részvényével gyakorlatilag vétójoga van. Korábban ez az eszköz mindenekelőtt az ipari országok közötti kereskedelmi mérleg kiegyenlítésére szolgált. 1945-ben erre a célra a Világbankot alapították meg, mely a Nemzetközi Valutaalap keretén belül mindenekelőtt a fejlesztési tervekhez ad kölcsönt.
1948-ban a szabadkereskedelem megerősítésére létrehozták a General Agreement on Tariffs and Trade-et (GATT - Általános Vám- és Kereskedelmi Szerződés). Ebben kötelezik magukat a részt vevő országok, hogy kölcsönösen megadják egymásnak a legnagyobb vámkedvezményt (azaz nem diszkriminálnak). Ezenkívül elvileg nem kerülhet sor mennyiségi korlátozásra; e tekintetben azonban kivételek lehetnek, melyek ezt a határozatot ismét megszüntetik. Gyakorlatilag a GATT nagyon negatívan hat az ún. fejlődő országokra. Ezek nem alkalmazhatnak védővámokat az ipari országok készáruival szemben, hogy nemzeti iparukat védjék. Másfelől az USA és az EK éppen olyan területeken enged meg kivételező szabályozást, ahol a fejlődő országok erősek - mindenekelőtt a mezőgazdasági termékek vonatkozásában. Így folytatódik a kapitalista "szabad" világpiac régi trükkje: szabadságot az erőseknek, protekcionizmust a gyengékkel szemben. Miután a fejlődő országok az ENSZ gazdasági szervezetének, az UNCTAD-nak a keretében a 77-ek csoportjaként összefogtak, 1968-ban képesek voltak preferenciajogokat kiharcolni maguknak. De az ezt követő átalakulási folyamatban, amelyre még visszatérünk, az ipari országok egyre inkább meggyengítették a demokratikusan szervezett ENSZ-et, úgyhogy az UNCTAD egyre jelentéktelenebbé vált, és az ipari országok által uralt GATT-intézmények egyre erősebbé váltak.
Az USA-impérium katonai biztosítására való tekintettel csak a vietnami háborúra emlékeztetünk még. De a közvetlen beavatkozások mellett legalább olyan fontosak voltak a CIA által hatalomra juttatott diktatórikus vagy katonai kormányok azokban az országokban, ahol fennállt a veszély, hogy a közvetlen gyarmatosításból felszabaduló országok kivonják magukat a nyugati kapitalista rendszer ellenőrzése alól, és szociális - egyáltalán nem mindig szocialista - társadalmi rendet akarnak bevezetni. Emlékezzünk csak Lumumba meggyilkolására Mobutu hatalomra juttatásához Zairében, Mossadegh meggyilkolására az iráni sah hatalomra juttatásához, és végül Allende meggyilkolására Pinochet hatalomra juttatásához Chilében [113].
Bebizonyítható, hogy az USA korábbi erői kezdettől fogva tudatában voltak annak, hogy gazdagságukat csak kemény hatalmi politikával tudják megvédeni. A State Department Policy Planning Study 23-ban (Állami Politika Tervezési Tanulmányok), melyet George Kennan írt, s mely 1948. II. 24-én kelt, ez áll:

"... mi birtokoljuk a világ kincseinek kb. felét, pedig csak a világ népességének 6,3 százalékát tesszük ki ... Ebben a helyzetben nem kerülhetjük el, hogy irigység és harag tárgyai legyünk. Igazi feladatunk az elkövetkező időszakban az, hogy a kapcsolatok olyan mintáját javasoljuk, ami lehetővé teszi számunkra ennek az egyenlőtlen helyzetnek a fenntartását anélkül, hogy nemzeti biztonságunk kárt szenvedne. Ehhez mellőznünk kell minden szentimentalizmust és álmodozást: figyelmünket mindenhol a saját közvetlen nemzeti céljainkra kell koncentrálnunk. Nem szükséges azt tanácsolnunk önmagunknak, hogy ma megengedhetjük magunknak az altruizmus és világjótékonyság luxusát. ... Abba kell hagynunk az olyan bizonytalan és - a Távol-Kelet számára - nem reális célokról való beszédet, mint az emberi jogok, az életszínvonal emelése és a demokratizálódás. Nincs messze a nap, amikor nyílt hatalmi koncepciókban kell fellépnünk. Minél kevesebb idealisztikus szlogen akadályoz akkor bennünket, annál jobb." [114]
Ideológiailag nyugaton ez a szakasz az egyik oldalon a korlátlan növekedés és előrehaladás, a másikon pedig az antikommunizmus jelszavával zajlott le. A nyugati kapitalizmus központi országai számára ez a szakasz valóban óriási növekedési és jóléti lökést adott, és a szociális állam kiépítését hozta magával az akkumulált tőke egy részének segítségével. Ázsia, Afrika és Latin-Amerika politikailag fölszabadult országait a modernizáció "trickle-down-effect" (leszivárgó hatás) kifejezéssel rövidített elméletével vigasztalták, mely azt jelenti, hogy a gazdagok meggazdagodásának útján lehet a szegényeknek segíteni, s a fejlődésnek ugyanarra az útjára juthatnak, mint az ipari országok - innen a nyugati modellhez igazodó fogalom: "fejlődő országok".
Ellenállás ezzel az USA-hegemónia alatt álló nyugati rendszerrel szemben magukban a központi országokban alig akadt. Miután a munkásmozgalom mindazonáltal kicsikarta a tőkéből a fordizmus és keynezianizmus engedményeit, a szakszervezeti mozgalom formájában arra korlátozodott, hogy mindenkor kiügyeskedje részét a növekedési kuglófból. És a szociáldemokrácia fokról fokra feladta, hogy az osztályharc kérdéseiről gondolkodjék, és kormányzásra alkalmas "néppárttá" fejlődött a keynezianista kapitalizmusban.
Ellenállás volt viszont a periféria országaiban, sokféle módon - sőt részben sikeres ellenállás is. Már említettük a 77-ek csoportjának a sikerét még az intézményes világrendszer keretében is. De emlékeztetek - hogy a sok harcból csak kevés példát említsek - a Kínai Népköztársaságra, amelynek az emberi jogok szigorúan elutasítandó megsértése ellenére mégiscsak sikerült a szörnyű gyarmatosító kizsákmányolás és elnyomás után valóban önállóvá válnia és az emberiség ötödének alapszükségleteit biztosítania, többek között példamutató egészségügyi rendszer által. De Kubát is meg kellene említeni, amely az USA gazdasági blokádjai és támadásai ellen máig védekezik - minden rákényszerített és önmaga okozta nehézség mellett. Ezen a helyen - a nyugati propaganda ellenére - gondolni kell arra a segítségre is, amelyet a SZU juttatott olyan országoknak, mint Kuba, de független felszabadító mozgalmaknak is, mint amilyen az Afrikai Nemzeti Kongresszus. Ezt biztosan nem tiszta önzetlenségből tette, de annál inkább gyalázatos a Nyugat számára, hogy a függetlenséget, ahol lehetséges, a mai napig széttöri és elnyomja, ahelyett hogy támogatná. Ideológiailag az ellenállás inkább a függőség, mint a modernizáció analitikus gondolkodásmódja szerint tájékozódott, valamint inkább az önállóságra való felszabadulás, mint a fejlődés stratégiai gondolkodásmódja szerint [115].
Az egyházak álláspontját ebben a fázisban még megközelítőleg sem lehet egy-két tényezőre redukálni. A mi összefüggésünkben kétségtelenül az ökumenikus mozgalom létrejöttének jut kiemelkedő jelentőség, melyre éppen a tárgyalt időszakaszban került sor. Sajnos hiányzik fejlődésének átfogó története e század politikai ökonómiájának kontextusában. [116] Már az 1910-es edinburghi Világmissziós Konferencia - a mai ökumenikus mozgalom kiindulási helye - felvet a gyarmatosítással kapcsolatos kérdéseket, tekintettel az ázsiai és afrikai tapasztalatokra. Különösen az 1925-ös stockholmi Gyakorlati Kereszténység Konferencia és az 1928-as jeruzsálemi Világmissziós Konferencia kritizálja határozottan a kapitalista rendszer igazságtalanságait, és követeli azok világos elutasítását. Az 1937-es oxfordi konferencián ugyan további kérdéseket vetnek fel, és egyidejűleg elutasítják a tiszta kapitalizmust és a kommunizmust egyaránt, de már itt megmutatkozik, hogy észak-amerikai és brit teológusok (különösen R. Niebuhr és W. Temple) befolyására egyfajta, a keyneziánus kapitalista szociális állam értelmében vett "realizmus" veszi át a vezető szerepet. Ez aztán annál inkább vonatkozik a "felelős társadalom" fogalmára, mely az ökumenikus szociáletika normatív fogalmaként az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1948-as alakuló ülésétől 1966-ig érvényben van. Persze sokkal kevésbé megy messzire a Nyugat legtöbb nagyegyháza. Csak olyan kisebbségek tartják fenn a kapitalizmus alapvető megkérdőjelezését, mint a Vallásos Szocialisták. Hasonló kép adódnék, ha a katolikus egyházat és a katolikus szociális tanítást vizsgálnánk meg a gazdasági igazságossággal kapcsolatos álláspontja szempontjából. Itt is csak a 60-as években kerül sor új kezdeményezésekre a II. Vatikáni Zsinat hatására.

4.2. Az új liberalizmus és a monetarizmus győzelme, a novekvő társadalmi megosztottság Északon és Délen - és most már Keleten is

6. tétel

A vietnami háborút követően a háború utáni rendszer válságba került. Az USA gazdasági nagyhatalmi szerepének vége szakadt, a dollár aranyparitása megszűnik. A tőke a transznacionalizáláson keresztül megbuktatja a keynezianizmust és a fordizmust, eladósodási válságot okoz, többek között a monetarizmus bevezetésével, és növeli a megosztottságot a szegények és gazdagok között a népeken belül és a népek között, egy új akkumulációs modell és egy neoliberális ideológia segítségével. Ennek politikai kihegyezése artikulálódik a hét nagy ipari nemzet (G7) világgazdasági csúcsában. A Low ill. Mid Intensity Conflict (LIC ill. MIC - alacsony ill. közepes intenzitású háborúskodás), mint legutóbb Irak ellen, kiegészítik egymást mint a kétharmadvilág önállósodási törekvései megfékezésének eszközei. Az ún. "létező szocializmus" (államkapitalizmus) kihívásának összeomlása következtében egyetlen totális kapitalista világrendszer létezik - természetesen nem egyetlen szuperhatalom, hanem három (egymással konkuráló) központi régió vezetésével: Észak-Amerika az USA vezetésével, Nyugat-Európa az újraegyesített Németország vezetésével és Észak-Kelet-Ázsia Japán vezetésével.
A kapitalizmus még fejlődésben lévő új mutációja - mások munkájából meríteni értéktöbbletet - természetszerűleg még nem tekinthető át úgy, mint valamelyik lezárt fázisa. A legkönnyebb még a pénzügyi oldalát áttekinteni a monetarizmus fogalmának segítségével. De már a termelési folyamat új akkumulációs modelljének adott nevek is egyértelműen csak a keresés fázisát mutatják, így pl. a "posztfordizmus", a "toyotizmus", a "Global Sourcing" (globális forrásozás), a "hiperindusztrializáció" (hiperiparosodás). Tudomásom szerint az állam e fázisbeli szabályozási modelljének sincs még neve. Mert a "deregulálás" címszava csak az állam szociális és kormányzó funkcióira vonatkozik, szemben a gazdaságival. A tőke mellett sokféle módon beavatkozik. Viszont ismét könnyű fogalmat találni az ideológiai oldal kifejezésére. E tekintetben a neoliberalizmus biztosan találó kifejezés. Próbáljuk meg áttekinteni az egyes elemeket.
Forduljunk először a fordizmus és a keyneziánus jóléti állam összetörése felé. J. Hirsch azt írja erről: "Ökonómiailag döntő tényező volt, hogy az erőltetett világpiaci összefonódás és a tőke internacionalizálása egyre inkább kihúzta a talajt a nemzeti keretekre vonatkoztatott gazdaság- és szociálpolitika alól." [117] Az új világpiaci összefonódást úgy is leírták, mint "új nemzetközi munkamegosztást", melyben a transznacionális konszernek a főszereplők [118]. A finánctőke transznacionalizálására még visszatérünk a monetarizmus és az adósságválság összefüggésében.
Második elemnek Hirsch az új akkumulációs modellt nevezi, "mely - az információ-, kommunikáció-, bio- és géntechnológia és egyéb új technikák egész sorára támaszkodva - a munkaviszonyok, az osztálystruktúrák, a fogyasztási normák és a társadalmasodási formák radikális átalakulását hozta magával". [119] Mindenekelőtt a munkaviszonyok flexibilizálásáról van szó, úgymint a szilárd bérviszonyok leépítéséről a munkaerő multinacionalizálása javára, a nem védett és perifériális foglalkoztatási formák kiterjesztéséről, a kockázat áthárításáról a szállító cégekre (Just-in-Time, azaz megrendelésre termelés), mindenekelőtt a munkásság egy részének a strukturális munkanélküliségbe történő kirekesztéséről és mindezek révén a szakszervezetek elgyengítéséről [120].
Hogy a munkásság többségének e technológiai közvetítésű, növekvően hátrányos helyzetbe szorítása mögött - mellyel egyidejűleg a munkásság magasabban kvalifikált része nagyobb jövedelmekhez jut - a tőke új akkumulációs stratégiái állnak, az teljesen világossá válik a 80-as évek itt következő szemrevételezéséből. Ha a bruttó szociális termelés növekedését lineárisan emelkedő vonalnak vesszük, akkor a bérfüggő bevételek a 83-as években folytonosan e vonal alá esnek, míg a tőkevagyonból származó bevételek folytonosan növekednek - a kamatbevételek esetében éppenséggel exponenciálisan, amire még visszatérünk. Számokban kifejezve: az NSZK-ban a 80-as években a bérfüggő munka jövedelmeinek növekedése és a vagyonbirtoklásból fakadó jövedelem növekedése közti olló 1:3 arányában nyílt ki (és ezek csak a hivatalos számok). Ehhez jön, hogy a bérfüggőkön és a tőkebirtokosokon belül ismét csak ugyanez az ollómozgás figyelhető meg. A washingtoni Center on Budget and Policy Priorities (A Költségvetés és a Politikai Prioritások Központja) hivatalos számokon nyugvó tanulmánya szerint az USA-ban a következő kép adódik a 80-as évekről [121]:

"Míg az USA nagy keresői (a népesség 1 %-a) 1977 és 1988 között évi jövedelmüket több mint duplájára tudták emelni (451 ezer dollár), addig a legszegényebb 20 %-nak 10 %-os jövedelemveszteséget kellett elkönyvelnie (14 ezer dollár) ... A 20 %-os csoportokra történő felosztással a tanulmány nemcsak a lakosság alsó ötödének 10 %-os jövedelemveszteségét mutatja, hanem a középosztály jövedelmeinek stagnálását is. A népesség második ötödének 3 %-os jövedelemveszteséget kellett elfogadnia, míg a harmadik ötöd 4 %-os növekedést könyvelhetett el. A jövedelmi skála negyedik és a legfelső, ötödik ötöde 9, ill. 34 %-kal többet keresett. Az összes számokból leszámították az inflációt és az adót. E fejlődés okainak a tanulmány a következőket nevezi meg: stagnáló bérek, magasabb tőkenyereségek, a nagy keresők alacsonyabb adói és stagnáló jóléti kifizetések."
A tőke a növekvő világpiaci konkurenciával indokolja ezt az egész új trendet. S e konkurencia erőssége ténylegesen növekedett. (Japán és az USA között egyenesen gazdasági háború tombol, és az EK-belsőpiac is kizárólag abból a megfontolásból jött létre, hogy érvényesülni tudjon Japánnal és az USA-val szemben is, vagy éppenséggel az első helyre ugorjon.) Másfelől a nagy monopóliumok "stratégiai szövetségeket" kötnek. Erről Hirsch így ír: "A tőke döntő szektorai globalizálódnak, és a világpiacon operáló konszernek divergáló kapcsolatokba mennek bele az anyaországi tőke multipolárissá vált struktúráján belül." [122] Egyszerűen kifejezve ez azt jelenti: az egészen nagyok között ismét a további monopolizálódás kapott lökést.
Mi következik mindebből? "A nemzetállami akkumulációs és regulációs összefüggések dezintegrációjának tendenciája megemeli a politikai-szociális konfliktusok szintjét mind nemzeti, mind nemzetközi vonatkozásban, aláaknázza az örökölt politikai és társadalmi intézmények szabályozóképességét, és ez az uralomgyakorlás meg a szociális összeütközések nyíltan erőszakosabb formáinak erősödéséhez vezet." [123] Röviden, a "mindenki harca mindenki ellen" új fajtája jön létre.
Az emögött álló neoliberális ideológia - mely először reaganizmusként és thatcherizmusként vált ismertté - azt állítja magáról, hogy deregulál, azaz antibürokratizálja a piacot, megszabadítván az állami beavatkozásoktól. Ám ez csupán az állam jóléti irányultságú beavatkozásainak leépítésére vonatkozik! A tőke javára a posztfordista állam megnöveli beavatkozásait: technológia- és infrastruktúrapolitikailag a nemzeti székhelypolitika mellett köteleződik el, támogatja a nagy monopóliumokat, amint a Daimler Benz/MBB elleni politikán tanulmányozni lehet. A terrorizmus elleni harc ürügyén az állam növekvő mértékben válik biztonsági állammá, mely az új információs technikák segítségével az emberek hézagtalan szemmel tartására törekszik. Az EK-belsőpiac ezt csak meg fogja erősíteni, amint ez már most látható.
De nemcsak a centrum országain belül növekszik a (többé-kevésbé) elszegényedő és (többé-kevésbé) meggazdagodó emberek, az ellenőrzők és az ellenőrzöttek közti szakadék, hanem még inkább a kétharmadvilág országait tekintetbe véve. Itt a termelési és a reálgazdasági terület mellett a monetáris terület is döntő szerepet játszik, legerősebben a jéghegy csúcsán: az eladósodott periférikus országokban. Itt emlékeztethetünk a Nemzetközi Valutaalap/Világbank 1988-as berlini ülésének számos publikációjára. A leglényegesebb pontok [124]:

A létrejött adósságválság központi gazdasági tényezője volt - akárcsak a reálgazdasági területen - a tőke további sajátos transznacionalizálódása, éspedig az ún. szabad bankzónák fejlődése révén [125]. Először európai bankok kezdtek el a 60-as években közvetlenül kereskedni az amerikai dollárral (anélkül, hogy bevitték volna saját valutájukat a nemzetközi tőkepiacra) - innen az eurodollár és euromárka nevek. Ily módon a bankok nemcsak az állami ellenőrzés alól vonták ki magukat, hanem a megadóztatás alól is. Mindenekelőtt azonban a finánctőke ezeken a piacokon tisztán a profitmaximálás értéktörvénye alapján operálhatott. Ez tőkefölösleg és alacsony kamatok mellett a kétharmadvilág országainak eladósodásához vezetett; ezeknek az országoknak az elitjei - az utólagos ipari fejlődés modellje szerint - nagy megrendelésekkel látták el az ipari országok transznacionális konszernjeit abban a reményben, hogy a későbbi termelés révén vissza tudják fizetni a világpiacnak a hiteleket. Két dolog akadályozta meg ezt: Egyrészt a Terms of Trade (a kereskedelmi szabályok) rosszabbodása éppen annak révén, hogy sok "fejlődő ország" akart termelni a világpiacra, ami termékeik árának esését eredményezte. Mindenekelőtt azonban az utókeyneziánus fázis pénzpolitikájának megváltozása hatott pusztítólag a "fejlődő országokra". A tőkepiacok nyomására a Federal Reserve Bank (az amerikai jegybank) 1979-ben restriktív monetarisztikus pénzpolitikát vezetett be a hirtelen emelkedő kamatok következményével - amit ismételten megerősített Reagan fegyverkezési politikája az USA-eladósodás és a kamatfokozó tőkeszűkösség következményével. [126] A következmények ismertek. Mexikó 1982-es majdnem-bankcsődje szemmel láthatóvá tette az adósságválságot, mely a valóságban a kapitalista rendszer válsága. Új szerepében, mint a nyugati tőke fináncrendőrsége a hét nagy ipari állam (G7) politikai vezetése mellett, a Nemzetközi Valutaalap most az adósságok segítségével kisajtolja az eladósodott országokból azt, amit lehet - vagy pontosabban: ezeknek az országoknak a szegényeiből, mert ezeknek az országoknak a gazdagjai országuk adósságának kb. egyharmadát a tőke külföldre áramoltatásának formájában éppen azokban a német, svájci, japán és amerikai bankokban helyezték el profittal, melyek tönkreteszik országukat. Ennek a tönkretételnek az eszközei, az ún. struktúraalkalmazkodási intézkedések, melyeknek mérgét gyógyszer címén kényszerítik rá ezekre az országokra, ismertek: bérstop, a szociális kiadások csökkentése, az élelmiszerek állami támogatásának megszüntetése, a valuták leértékelése (azaz fogyasztás helyett export), a nyereségek levonása és ezen országok gazdaságának teljesen az ipari országok érdekeinek megfelelő átállítása [127]. Minden eddigi terv (az ún. Baker- és Brady-tervek) csak azt szolgálta, hogy az adósságok részleges elengedésével, ill. átütemezésével ne hagyják elpusztulni az aranytojást tojó tyúkot - miközben a bankok és a nyugati kormányok nyilvánvalóan azon a véleményen vannak, hogy egyes tyúkok, melyek már semmit sem hoznak a konyhára, nyugodtan megdögölhetnek. Azt az álnokságot, melyet a nemzetközi pénzintézetek mérhetetlenül megfizetett funkcionáriusainak ez a csaknem abszolút, milliók élete és halála fölötti hatalma eredményez, e funkcionáriusok egyike - aki lelkiismereti okokból kiszállt -, Davison Budhoo hatásosan írta le Enough is Enough (Ami elég, az elég) c. könyvében [128]. A lehető legkevesebb ember tudja vagy sejti, hogy az eladósodás, a kizsákmányolás és az elszegényedés-meggazdagodás ugyanezen folyamata zajlik régóta Kelet-Európában, és immár fokozódó mértékben a Szovjetunióban is.
A monetarisztikus pénzpolitika azonban az USA gazdaságára és potenciálisan az egész nyugati gazdaságra is veszélyes következményekkel járt. Ha ilyen könnyen lehet magas kamatokkal pénzt keresni - akkor minek invesztáljon még egyáltalán az ember produktívan? Ennek a szívásnak a révén a spekulatív pénzgazdaság önállósult a reális gazdasággal szemben. Sőt, kétes fináncpraktikák segítségével az USA-ban divat lett nagy cégeket kölcsönre felvásárolni és utólag letaglózással ismét nyereséggel eladni (leveraged buy out on junk bonds - spekulatív hitelekre történő ellenséges kivásárlások) [129]. Így lett a Yuppie-kultúra annak a kifejezése, amit kaszinó-társaságnak neveztek. Az utóbbi évek tőzsdecsődjei csak egyik jele volt ennek [130].
Biztonságstratégiailag az USA azt a tanulságot vonta le a vietnami háborúból, hogy az önállóságra és szociális igazságosságra törekvő népek elleni nyílt elnyomó háborúkat politikailag nem lehet megnyerni. Ezért az ún. alacsony intenzitású konfliktus-stratégia (LIC) segítségével [131] kifinomították az elnyomó és ellenőrző mechanizmusokat. Ily módon a katonaságot csak megbízottaik hátterében és többnyire azok segítségével vetik be, s inkább halálbrigádokat szerveznek és támogatnak, politikailag elszigetelik az érintett országot, destabilizálják gazdaságát, mindenekelőtt azonban szociálpszichológiailag rossz hírbe hozzák az érintett szociális érzékenységű kormányokat, dezinformációs kampányokat rendeznek stb. Egy független, szociálisan igazságosabb Nicaragua letaposása az USA által a legismertebb példa, a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak győzelmének most folyó megtörési kísérlete egy másik.
Az Öböl-háborúban kiderült, hogy ez a koncepció 1988 óta kiegészült a közepes intenzitású háborúskodás stratégiájával (MIC) [132]. Ezzel a "harmadik világ" azon felemelkedő államait akarják féken tartani, amelyek a modern technológiák segítségével úgy fejlődnek, hogy fenyegetést jelenthetnek az ipari országok világpiaci monopóliumára, mint pl. Irak az olajárak tekintetében. Hogy Németország a jövőben nyíltan részt vesz-e ebben a "beavatkozásban", melynek célja az anyaországi tőke világuralmának fenntartása, jelenleg dől el, és ennek a háttérnek a teljes tudatában kellene eldönteni, melyet pillanatnyilag oly hatásosan ködösítenek el propagandisztikusan olyan fogalmakkal, mint "békemisszió az ENSZ megbízásából" és "új világrend" [133].
Ez valójában a régi világrend, a kapitalista világrendszer, csak fontos módosításokkal: az egyik alternatíva balul sikerült kísérletének összeomlása után totálissá vált, és ezért brutálisabban érvényesíti magát, mint bármikor korábban; s három, egymással fölerősödötten konkuráló centruma van (Észak-Amerika az USA vezetésével, Nyugat-Európa az újraegyesült Németország vezetésével és Kelet-Ázsia Japán vezetésével), noha az Öböl-háborúbeli katonai hatalmi demonstráció után Bush megkísérli visszaszerezni az USA (gazdaságilag már nem fedezett) vezető szerepét. Egy új Pentagon-tanulmány [133+] világosan fölfedi az USA-kormányzat ez irányú mozgását.
Az ellenállás ebben a legújabb fázisban egyértelműen nehezebb lett. A munkásmozgalom és a keyneziánus szociáldemokrácia klasszikus eszközei (a munkásság és a többi hátrányos helyzetűek meg peremcsoportok - pl. a parasztok - megosztása és differenciálása jól keresőkre és eladósodottakra, valamint a nemzetállami szabályozási lehetőségek elgyengítése) már nem hatottak az említett okokból. Az UNCTAD-ot nemzetközileg legyengítették a gazdag ipari országok által ellenőrzött nemzetközi intézményekkel (Nemzetközi Valutaalap/GATT) szemben. Hol lehet hallani még egy új világgazdasági rend követelését a kétharmadvilág valamelyik koalíciója részéről? További nehezítő tényező, hogy megszűnik az a támogatás, melyet a reálisan létező szocializmus blokkja nyújtott (bármilyen indítékokból is) a felszabadítási mozgalmaknak.
Másfelől jellemzi ugyanezt az időszakot új szociális mozgalmak megjelenése és megerősödése szerte a világon. Ehhez éppen a posztfordista neoliberális kapitalista rendszer megerősödő ellentmondásai járultak hozzá. Ezeknek a lehetőségeit a III. részben fogjuk részletesen megvizsgálni.
Ebben a nyitásban az egyházak is részt vettek. Mindenesetre mélységesen megosztottak. Az egyik oldalon egy lényegileg az USA-ból jövő, világméretű neokonzervatív és neoliberális hullámot lehet megfigyelni. Ennek hordozója részben a kapitalizmus nyílt, álteológiai igazolása. A legismertebb a Michael Novak vezetése alatt álló washingtoni Institute for Religion and Demokracy (Intézet a Vallásért és a Demokráciáért). Fontosabb, mivel populárisan hatékonyabb a New Right (Új Jobboldal) világméretű karizmatikus mozgalma, mely különösen az elektronikus médiumokkal árasztja el a vallási piacot, és amely éppen a rendszer áldozatainak kínál a piachoz idomult vallásosságot - ópiumot Karl Marx-i értelemben [134]. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Vatikán a kapitalista rendszer alkalmi kritikája - mint újabban II. János Pál "Centesimo Anno" enciklikája - ellenére is erőteljesen hozzájárul a kapitalizmus mai, erőszakosabb akkumulációs modelljének megerősítéséhez azzal, hogy megfegyelmezi a felszabadítási teológusokat, és rágalmazóan marxistának nevezi őket, valamint hogy az összes megüresedett püspöki székeket olyan konzervatív-reakciós hivatalnokokkal tölti be, akik a jelenlegi rendszert támogatják. Ezt a nyugati titkosszolgálatok pontosan meg is értik, amint az amerikai hadsereg titkos dokumentumaiból látható [135]. De a protestáns nagyegyházak is jobbra tolódnak a fundamentalista csoportok puszta lététől.
Ezzel szemben áll az igazságosságra, a békére és a teremtés megőrzésére irányuló, komoly erők felébredése az ökumenikus mozgalomban és a római katolikus egyházakban szerte a világon. Az 1966-os genfi Church and Society (Egyház és társadalom) konferencia és a latin-amerikai püspökök 1968-as medellini konferenciája óta (mely a katolikus egyház II. Vatikáni Zsinatának nyitása alapján állt) széles bázis alakult ki a szegények melletti bibliai opció és az emberek nem csupán személyes, hanem strukturális felszabadítása számára is. A 70-es években különböző utakon növekedve, ez a mozgalom a 80-as években az igazságosságért, a békéért és a teremtés megőrzéséért indított, ún. zsinati folyamatba torkollott. Az 1990-es szöuli Ökumenikus Világösszejövetel és az Egyházak Ökumenikus Tanácsának 1991-es canberrai teljes ülése jelenti alighanem az egyetlen olyan hivatalos hangot, mely még merészeli a jelenlegi kapitalista világgazdasági rendszert mint olyat kifejezetten elutasítani, és alapvetően újat követelni [136]. Ezért a kritikus mérlegelések többnyire megrekednek az általánosságoknál és a tüneteknél. Mindazonáltal a canberrai II. szekcióbeszámolóban többek között ez olvasható:

"Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa mind a hat korábbi teljes ülésén emlékeztette tagegyházait és a széles nyilvánosságot a világgazdasági rendszer látványos ellentmondásaira és egyensúlytalanságaira. Az örökölt struktúrák továbbra is megakadályozzák a gazdasági növekedést és a szociális igazságosságot a szegény és kizsákmányolt népek és országok számára. Szükség van egy új világgazdasági rend fölépítésére." [137]
A III. részben foglalkozunk részletesen azzal, milyen cselekvési lehetőségek vannak az egyházak ökumenikus báziscsoportjai és részei, ill. az új szociális mozgalmak közti koalíció képződése kapcsán.
Nos, az iménti analízissel és értelmezéssel szemben újabban a következő ellenvetéseket szokták tenni: Az utolsó fázisban a centrum országaiban általában nemcsak gazdasági fellendülésre került sor, hanem a munkásság jövedelmeinek növekedésére is. És nemzetközi szinten a küszöbországok, különösen a "négy kistigris" Ázsiában (Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr) nem azt mutatja-e, hogy a kapitalista fejlődési modell funkcionál, ha a belső nemzeti tényezők lehetővé teszik a "fejlődést"? Ez aztán egyidejűleg állítólag azt is igazolja, hogy nem stimmel az a függőség-elmélet, mely a világpiaci feltételeket teszi felelőssé az elszegényedett országok elmaradottságáért.
Az első, a Nyugaton belüli ellenvetést már magában az analízisben megválaszoltuk: ténylegesen létezik gazdasági fellendülés. De az utóbbi fázisban szélsőségesen megerősödött a kapitalista akkumulációs modellre jellemző egyenlőtlen növekedés, úgyhogy nemcsak éles diszkriminációk keletkeztek, mint pl. a strukturális munkanélküliség, hanem a munkásság még jobban megoszlott azáltal, hogy a rendszerhez alkalmazkodó részének helyzetét javították.
A második ellenvetés valóban differenciálja a függőség-elméletet, de egyáltalán nem érvényteleníti. Így érvelve egyrészt többnyire figyelmen kívül hagyják, hogy geopolitikai, tehát globálisan meghatározott tényezők döntően hozzájárultak ahhoz, hogy éppen ezeket az ázsiai országokat juttatták előre a többiekkel szemben. Ezekbe ugyanis a Nyugat, mindenekelőtt az USA mérhetetlenül sokat invesztált, hogy ezeket a kommunizmussal szembeni bástyákat nagy gonddal feltáplálja (Észak-Koreával, a SZU-val, a Kínai Népköztársasággal és Vietnammal szemben). Másrészt éppen a kapitalizmus utóbbi fázisának fejlődésében mutatkozik meg, hogy a tőke transznacionalizálása révén az áldozatok csoportja egyre inkább megoszlik, és a centrum, periféria, félperiféria egyszerű megkülönböztetése már nem kielégítő. Megmarad ugyan a bérmunkával és a lehető legolcsóbb nyersanyaggal történő termelés alapvető értéktörvénye, valamint a piacosítás az értéktöbblet lefölözésének végcéljával, de ez a folyamat, mely mindig függőségeket és egyenlőtlen fejlődést hív létre, differenciálódott, és keresztbe-kasul különböző szociális rétegeket hasít ki a kolonializmus és a háború utáni neokolonializmus minden korábbi, áttekinthetőbb függőségi struktúrájából. Egyfelől tehát az értéktörvény magvát, és a durva és látható függőségi struktúrákat kell tekintetbe venni, másfelől pedig a kapitalizmus sajátos történelmi transzformációit [138]. Ezzel eljutunk ennek az első résznek a zárómegfontolásaihoz.

5. Visszatekintés és módszertani megfontolások a történelmi és a jelenlegi kapitalizmushoz való viszonyulásról

"Forradalmi elmélet az, amelynek kijelentései megváltoztathatóságának szemszögéből ábrázolják a társadalmat, és leleplezik a fennálló uralmi viszonyokat." [139]

7. tétel

A történelem utóbbi 500 évére való visszatekintés azt mutatja, hogy nincs olyasmi, hogy lényegi, vagy természeti szükségszerűségű kapitalizmus. Noha minden történelmi formáját bizonyos alapvető termelési viszonyok jellemzik (az értéktöbblet-termelés kényszere, a termelők elszakítása a terméktől, a megtermelt értéktöbbletben egyenlőtlenül részesülő osztályok képződése), de mind az akkumuláció módjai, mind a szabályozórendszerek változnak, azaz azok a társadalmi intézmények és szereplők, melyek túl vannak a tisztán gazdasági mozzanaton. Ezeket be kell vonni az analízisbe, ha fogódzópontokat akarunk találni a megváltoztató cselekvéshez.
A kapitalizmus mindig is megkísérelte, hogy természeti szükségszerűségnek tüntesse fel önmagát. Adam Smith a politikai gazdaságtan Newtonja akart lenni. Newton a magában a természetben rejlő törvények értelmében fogta fel a mechanikát. Max Weber az életterületek "öntörvényűségéről" beszélt, amiben konformista teológusok mind a mai napig szívesen követik. De a kapitalizmus kritikája is válhat ilyenfajta áltörvényszerűséggé. Marx történelmi materializmusát gyakran értelmezték dialektikátlanul - mintha a kapitalizmus legyőzése szinte magától bekövetkeznék, mihelyt annak krízisei eléggé előrehaladottak.
A történelem utóbbi 500 évének menete során mindkét pozíció hamisnak bizonyult. "A" kapitalizmus voltaképpen egyáltalán nem létezik, ha az általa végrehajtott, mérhetetlen alakváltozásokat nézzük; ezek az alakváltozások világossá teszik, mennyire meghatározza mindenkori formáját az, amit az érintett emberek mindenkor elfogadnak, ill. ami ellen - több-kevesebb sikerrel - harcolnak. Éppoly világos, hogy az összes krízisek, melyek a kapitalizmus új formájához vezetnek, mindeddig egyáltalán nem vezettek oda, hogy önmagától megszűnjék. Mindenesetre az utóbbi krízisek inkább önmaga fölemelkedéséhez járultak hozzá - ami persze a bibliai felfogás szerint egyszer nagyon is vezethet a ringyó Babilon bukásához (Jel 18. f.). Mindenesetre ahhoz, hogy pontosan megértsük, e helyzetre való tekintettel hogyan lehet és kell harcolni, annak pontosabb meghatározására van szükség, ami mindenkor a kapitalista rendszer lényegét jelenti.
A megtett szakaszokra történő visszatekintés azt mutatja, hogy a kapitalizmus nem ragadható meg tisztán gazdasági rendszerként. Már a termelés, tőke és munka legegyszerűbb kategóriáira vetett pillantás is megmutatja, hogy ezek mögött két embercsoport áll, a tőketulajdonosok és a munkások, melyek a különböző társadalmi helyzetekben egészen különböző állapotban lehetnek, pl. a munkások lehetnek rabszolgák, vagy egy modern konszern jól fizetett alkalmazottai. A két csoport találkozhat egy szabadkereskedelmi zónában is, vagy nemzetállami szabályozók közepette. Végül a kulturális beállítottságok is szerepet játszanak: élhetek ökológiai kommunitásban, vagy úgy, hogy teljesen megadom magam a tömegfogyasztásnak stb.
A normális közgazdaságtan nem nyújt segítséget a kapitalista gazdálkodás e beágyazottságának megértéséhez. Ellenkezőleg, megkísérli az embert homo oeconomicusként elszigetelni, és ezáltal máris ideológiaként lepleződik le és nem tudományként, amennyiben nincs tudatában kijelentéseinek hipotetikus és manipulatív jellegének. Az az iskola, mely programjává teszi, hogy a gazdaságot a társadalmi és a természetes élet összkeretében nézze, az ún. institucionális közgazdaságtan. A korábban idézett szerzők közül mindenekelőtt Polányi, Heilbronner és Hirsch tartozik ide [140]. Legújabb, Kapitalismus ohne Alternative? * (Kapitalizmus alternatíva nélkül?) (1990) c. könyvében Hirsch az elméletileg legrészletesebb és legaktuálisabb kísérletet hajtotta végre arra nézve, hogy a társadalom különböző történelmi formáinak teljes összefüggésében analizálja és értelmezze a kapitalizmust. Három alapvető kategóriát különböztet meg, melyek egymásba fonódásuk révén a kapitalizmus történelmi formáját mindenkor meghatározzák:

1. maga a kapitalista termelési viszony,
2. az akkumuláció módja,
3. a szabályozás módja.

"A 'kapitalista termelési viszony' a társadalmasodás egyik módozata, melyet lényegileg az áruk csereközvetítésű magántermelése, a termelők és a termelési eszközök elválasztása, valamint a bérmunka határoz meg. Ez megalapozza a kapitalista osztályviszonyokat, valamint az értéktöbblet-termelés konkurenciaközvetítésű kényszerét, a profitmaximálást és egy, az akkumuláció meghatározta szociális dinamikát. Ez a társadalmasodási viszony az alapja az egyének 'háta mögött' kialakuló és egyúttal cselekvésüket meghatározó 'objektív' szociális formáknak (érték, pénz, tőke)." [141] A magam részéről Binswangerrel hozzátenném, hogy a kapitalizmust nemcsak az idegen bérmunka, hanem a (lehetőleg meg nem fizetett) természet pénzértékké történő átalakítása is meghatározza. Mert csak így lehet megérteni a kapitalizmus nem csupán szociálisan, hanem ökológiailag is romboló következményeit. Soha nincs belevonva az összes élet- és társadalmi terület a kapitalizált értéktöbblet-termelésbe, de világosan felismerhető az a tendencia, hogy a történelem során mind több terület kapitalizálódik a pénzérték szaporításának céljával. A kapitalista termelési viszony ezért sosem jelenik meg tiszta formájában, hanem mindig csak történelmileg közvetített akkumulációs módjaiban.
"Akkumulációs folyamaton általánosságban a társadalmi érték termelésének, elosztásának és reallokációjának szervezeti-technológiai feltételeit értjük. Ez a folyamat felöleli az értéktöbblet-termelés módját (munkaszervezés, munkaerőminősítés, termelési technológia: a termelőerők), az invesztált tőke volumenét és elosztását üzletágakra és szektorokra, az értékesítési ciklusok tartamát, a társadalmi termék elosztását a különböző osztályok között, az egyéni és kollektív (osztályspecifikus) fogyasztási formákat és fogyasztási normákat." [142] Az akkumulációs folyamat itt általánosságban leírt tényezői azonban történelmileg sosem automatikusan vagy elvontan realizálódnak, hanem a szabályozó intézmények hálójába beágyazódva.
"A kapitalista szabályozórendszer legáltalánosabb és legelvontabb alakjában a kapitalista termelési viszony: a magántermelés, az árucsere, a tőke és a bérmunka szétválasztásának társadalmasodási formáján nyugszik. Ebből ered a pénz, a polgári jog, a kapitalisták és a bérmunkások konkurenciájának kialakulása, a polgári alanyok mint formálisan szabad piaci résztvevők és állampolgárok keletkezése, az olyan társadalmi értékelképzelések, mint szubjektivitás, szabadság, egyenlőség és haladás. Ezek alapozzák meg a szabályozó intézmények általános formáját és struktúráját: a vállalkozást mint a termelőeszközök magántulajdonának kifejeződését, a családot mint a munkaerő - a kapitalista termeléstől elválasztott - újratermelésének szociális helyét, a piacot, beleértve a munkaerőpiacot is, a szerződési szabadságot, a magán és nyilvános jog rendszerét, az egyének szabad társulását közös érdekeik megőrzésére (egyesületek, szövetségek, vállalkozói szervezetek és szakszervezetek) és az államot." [143] Ezen a szövevényen belül valósul meg a szabályozás különböző történelmi konstellációkban.
Vegyük pl. a fordista-keyneziánus akkumulációs modell esetét. Itt a munkásmozgalom kikényszeríti a magasabb béreket és az állam szociális- és foglalkoztatáspolitikai beavatkozásait. A tőke oldala pedig - a profithozó kapitalista értéktöbblet-termelés általános feltételei mellett - módszereket fejleszt ki a munkásság megfegyelmezésére, valamint arra, hogy profithoz jusson a tömegvásárlóerő és a tömegfogyasztás révén.
Fontos megérteni, hogy ezt a folyamatot egyetlen egyedi alany sem kormányozza, hanem hogy az egyének és a csoportok - akiknek és amelyeknek mindegyikét a tőkének az a tendenciája űzi, hogy növekvő átkapitalizálása révén megszaporítsa a pénzértéket - egymással kölcsönhatásban lévő viselkedése határozza meg azt a formát és mértéket, amelyben és amennyire a tőke érdekei érvényesülni tudnak, vagy sem. Ilyen előkészület után forduljunk most Európa mai helyzete felé a világrendszer keretében.

II. fejezet
A kapitalista EK-belsőpiac 1992-ben és következményei - ha semmit sem teszünk

1. Az EK-belsőpiac és gazdasági következményei

8. tétel

Az EK-belsőpiac az európai tőketulajdonosok és -kezelők kísérlete, hogy a világ legnagyobb piacának létrehozásával (320 millió ember) az USA-val és Japánnal szembeni konkurenciahelyzetben behozzák lemaradásukat, s megnöveljék saját akkumulációs és hatalomkoncentrálási esélyeiket. A hivatalos magyarázat szerint a tőke, a javak, a munka és a szolgáltatások akadálytalan cseréje a költségek csökkenése révén mindenki jólétét növelni fogja (Cecchini-beszámoló). A tőketulajdonosok számára valóban csökkenő költségek és növekvő nyereségek vannak kilátásban. Ez azonban mindenekelőtt a tőkekoncentráció meggyorsulásához fog vezetni, és ahhoz, hogy a piac még inkább hatalmi szférává válik. Ám a szociális és ökológiai költségek, azaz az emberek alapigényeinek kielégítése és a teremtés megőrzése perspektívájából nézve úgy tűnik, hogy a mindeddig teljesen elégtelen keret- és védőfeltételek negatív következményekkel és nagy veszélyekkel fognak járni. Ezek nem végzetszerűek, henem lehet és kell harcolni ellenük. Ehhez világos követelmények felállítására és kitartó képviselésére van szükség.
"Kapitalista nagyhatalom vagy a konszernek közössége?" - kérdezte prófétai módon Johan Galtung már 1973-ban [144]. Az Európai Közösség (EK) keletkezését eme alaprecept szerint írja le: "Végy öt szétesett gyarmati birodalmat, tedd hozzá a hatodikat (Nagy-Britanniát - U. D.), és csinálj mindebből egyetlen nagy neokolonialista birodalmat." [145] Tehát a II. világháború után létrejövő új Európát kezdettől fogva a globális politikai ökonómián belüli hatalmi pozíció visszaszerzésének szemszögéből kell nézni.
Így aztán semmi csodálatos sincs abban, hogy általános felfogás szerint a kibővített EK tőkeerői voltak azok, amelyek - tekintettel az USA-val és Japánnal a világpiacon fennálló konkurenciára - a belsőpiac teljes megvalósítását sürgették. E folyamatok és az EK-struktúrák, valamint már látható vagy lehetséges következményeik leírásában viszonylag rövidre foghatjuk a dolgot, minthogy időközben az egészet és részleteinek problematikáját is kitűnő könyvekben fogalmazták meg. [146] Itt csak néhány alapadatot közlünk.
Az EK tagállamai 1986-ban az ún. Egységes Európai Aktákban foglalták össze az 1958-as "Római Szerződés" óta beállott változásokat és kiegészítéseket - azzal a céllal, hogy az 1992-es év végéig teljessé tegyék az EK-belsőpiacot. Az ezzel kapcsolatos tervet az EK-bizottság 1985-ben terjesztette elő "A belsőpiac teljessé tételének fehér könyvében". A belsőpiacra irányuló "Akták" lényegi mondata így hangzik:

"A Közösség meghozza a szükséges intézkedéseket, hogy 1992. december 31-ig... fokozatosan megvalósítsa a belsőpiacot. A belsőpiac egy belső határok nélküli teret fog át, melyben biztosítják az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását e szerződés rendelkezéseinek értelmében." (Art 8a)
Ez a következőket jelenti:

- A személyek szabad áramlása: a határellenőrzések megszüntetése; a beutazási-, menedék-, fegyver- és drogtörvények harmonizálása; letelepedési- és foglalkoztatási szabadság az EK polgárai számára; a külső ellenőrzés megerősítése.
- Az áruk szabad áramlása: a határellenőrzések megszüntetése; a normák és előírások harmonizálása vagy kölcsönös elismerése; az adózás harmonizálása.
- A szolgáltatások szabad áramlása: a fináncszolgáltatások liberalizálása; a bank- és biztosítási felügyelet harmonizálása; a szállítási és telekommunikációs piacok megnyitása.
- A tőke szabad áramlása: nagyobb nagyvonalúság a pénz- és tőkemozgásokban; lépések a fináncszolgáltatások közös piacának megteremtésére; az értékpapírforgalom liberalizálása.

A belsőpiac előnyeinek kidomborítására a bizottság egy tanulmány elkészítésére adott megbízást, melynek eredményeit az ún. Cecchini-beszámolóban mutatták be. [147] A lényegi tétel így hangzik: A bürokratikus akadályok megszűnése révén csökkenni fognak a gazdaság költségei, és ez növeli majd mindenki jólétét.
Ez a neoliberális feltételezés, hogy a kibővített szabadpiac a maga kiépítettebb munkamegosztásával és megerősödött gazdasági növekedésével automatikusan mindenki jólétéhez vezet, nem más, mint Adam Smith új köntösbe öltöztetett régi babonája, melyet időközben ezerszeresen megcáfolt a történelem. A kapitalista feltételek közötti szabadpiac önmagában csak tőkekoncentrációhoz, valamint a tőkével nem rendelkezők és a természet hátrányos helyzetbe kerüléséhez vezet. Így a belsőpiac meghirdetését követő fúziós hullámok tapasztalatai alapján már most világosan megállapítható, hogy a belsőpiac első következménye a tőkekoncentráció és a nagy transznacionális konszernek hatalmának kiépítése.

"A 'költségek csökkenése - árak csökkenése - piacbővülés' lánc, és ezzel a fogyasztók jobb ellátása helyett azt kell feltételezni, hogy - eltekintve a konjunkturális ingadozásoktól - növekednek a nyereségek, és ez több üzemi átstruktúrálódáshoz, racionalizáláshoz, diverzifikáláshoz, fináncspekulációhoz és -invesztáláshoz, valamint további kiszorításokhoz és ezzel tőkekoncentrációhoz vezet... Az ICI vegyi konszern egykori elnöke, Harvey-Jones azt prognosztizálja, hogy a következő tíz évben az európai gyárak több mint felét be fogják zárni." [148]
A Cecchini-beszámoló maga bevallja, hogy pl. 16 mozdonygyárból 4, s a telekommunikáció területén 7 ajánlattevőből csak 2 marad meg, de nem reflektál erre a tényállásra és következményeire [149]. Még az is kimutatható, hogy az EK olyan saját pályázati jogot fejleszt ki, amely előmozdítja és irányítja a nagy fúziókat, s közben kiszorítja az élesebb nemzeti pályázati és kartelljogot [150]. Ismét felismerhető a belsőpiac világos célja, hogy alkalmazkodjék a kapitalista világpiac tőkekoncentrációs mozgásához. Lényegi problémaként tehát megintcsak az derül ki, hogy a politika alárendelődik a gazdaság tőkeérdekeinek.
E kezdeményezés során még magának a gazdaságnak a hosszú távú érdekeit is elsikkasztják. Mert a 70-es évek óta a kapitalista világgazdaság struktúrális túlakkumulációs válságban van. Azaz mind nehezebbé válik az elért nyereségeket haszonnal befektetni, ami a pénzbefektetés mind kétesebb praktikáihoz és válságszerű törésekhez vezetett [151].
De a Cecchini-beszámoló és - ami rosszabb - az eddigi belsőpiaci projekt módszertani főhibája az általa okozott "költségek" téves meghatározása, és az a kérdés, hogyan kell ezzel politikailag bánni. Itt kiváló segítséget nyújt a kritikához és az alternatív cselekvéshez a Heine-Kisker-Schikora kiadásában megjelent munka, "Az EK-belsőpiac fekete könyve". Az "institucionális közgazdaságtan" hagyományát követve K. William Kapp a "szociális költségek" fogalmához kapcsolódik [152].

"Szociális költségeken értjük mindazokat a közvetlen vagy közvetett terheket, hátrányokat vagy károkat, melyeket harmadik személyeknek vagy általánosságban a közösségnek a korlátlan gazdasági tevékenység vagy gazdaságpolitikai intézkedések következményeként viselnie kell. A szociális költségek sokkal többet jelentenek tartalmilag és formailag, mint a neoklasszicizmus 'külső költségei', melyeknél az értékelés alapját piaci adatok képezik." [153]
Másképp kifejezve, Cecchini csak üzemgazdaságilag számol a költségekkel a magánvállalkozásokra nézve, és nem népgazdaságilag minden emberre, a társadalomra mint egészre és a természetre nézve. Pedig voltaképpen ezekről a költségekről van szó, nem csupán módszertani-elvi okokból, hanem akkor is, ha az ember világosan fel akarja ismerni a veszélyeket, és cselekvési stratégiákat akar kifejleszteni velük szemben. Itt - hogy egészen világosan kiemeljük - nem Európa egyesülésének elvont elvetéséről van szó, hanem arról a kérdésről, milyen Európát akarunk - olyan Európát, amelyben a bankok és konszernek nyereségei minden áron növekednek, vagy olyan Európát, melyben minden ember alapvető igényeinek (táplálék, ruházat, lakás, egészség, munka, képzés, szocio-ökonomikus és politikai beleszólás) kielégítése és a természettel való kímélő bánásmód a vezérlő szempont? És ha szociálökológiai Európát akarunk, hol rejlenek a veszélyek, és melyek a lehetséges politikai fogódzópontok ahhoz, hogy tegyünk ellenük valamit? Most ezek felé a kérdések felé fordulunk.
Közben szeretnénk példaszerű, különösen sürgető cselekvési célokat megfogalmazni. Ezekkel részben már foglalkoznak az érintettek, a szakszervezetek vagy az új szociális mozgalmak. Ezek a célok részben közvetlenül vezetnek a politikai döntéshozókkal szembeni konkrét követelésekhez, részben alapul szolgálhatnak a szimbolikus 1992-es év kampányaihoz, ahogyan ezeket a III. részben majd bemutatjuk.

2. A belsőpiac és a kétharmadvilág

9. tétel

Minél gyöngébb egy szereplő a kapitalizmusban, annál rosszabbak rá nézve a tőkehatalom további erősödésének kihatásai. Az EK-belsőpiac teljessé válásának potenciálisan legnagyobb vesztesei a kétharmadvilág országainak tömegei és természeti világa, mégpedig közülük a gyöngébbek még inkább, mint az erősebbek. A belsőpiac ugyanis megerősíti az Észak és Dél közötti, most már katasztrofális egyensúlytalanságokat, és tovább fogja erősíteni az erősebb "küszöbországok" és a gyengébb "harmadik világbeli országok" eltérő fejlődését. Egyelőre mindenesetre csak a tendenciát illető kijelentéseket tehetünk, kivált hogy maga az EK és a Cecchini-beszámoló tudatosan vagy öntudatlanul hallgat ebben a kérdésben. Ami a finánctőkét illeti, egyfelől további kamatokat szed ki az eladósodott országok szegényeiből, másfelől természetének megfelelően csak oda megy, ahol nyereség van kilátásban. Az EK mint olyan csak Lengyelországgal szemben mutatta meg, hogy az eladósodás kérdésében képes önálló utakon járni - amit ezért makacsul követelni kell a kétharmadvilág országai számára is -, másfelől egyre inkább a Nemzetközi Valutaalap szegénységbe taszító feltételeihez köti fináncpolitikáját. Az iparpolitikában - az USA-val és Japánnal szembeni konkurenciaokokból - tovább erősíti a transznacionális konszernek növekedését, melyek a maguk részéről agresszív politikát fognak folytatni a világpiacon. A kereskedelmi politikában a Lomé-szabályozás gyönge különintézkedéseit fel fogják emészteni az összességükben negatív fejlemények a világkereskedelemben, melyben az erős ipari országok szabadkereskedelmet prédikálnak saját termékeik számára, de a "harmadik világ országainak" sok termékét illetően protekcionizmust űznek. Legélesebb példája ennek az EK agrárpolitikája. Mindezeken a területeken konkrét cselekvési célokat kell megfogalmazni, melyek végső soron az új világgazdasági rend követelményének megújítását akarják elérni.
Amennyire hallgat az EK a belsőpiacnak a kétharmadvilág országait illető következményeiről, annyira örvendetesen intenzíven foglalkozott a témával a kritikus irodalom és a szolidaritási mozgalom. [154] Persze még nem lehetséges pontosan megragadni és kvantifikálni a várható hatásokat. A bankok a korábbiakhoz hasonlóan folytatják a szegények kamatai behajtásának kemény kurzusát, ami 1990-ben több mint 50 md USA dollár nettó tőkeátvitelt jelentett Délről a gazdag Északra. Az EK és a kormányok az 1988-as szolidaritási kampányok óta nem zárják ki a legszegényebb országok adósságainak csökkentését, ami azonban - tekintettel a világgazdasági rendszer egyéb elszegényítő tényezőire - nem hoz alapvető változást ezen országok számára, főként hogy egyébként az az EK tendenciája, hogy az elengedést a Nemzetközi Valutaalap és a világpiac értelmében vett gazdasági és politikai "jó magaviselet" feltételeihez kösse. Az egyetlen valóban új perspektívát Lengyelország adósságainak 50 %-os elengedése nyújtja, melynek nyilvánvalóan politikai motivációja volt. Ebből következik az

1. cselekvési cél:

Tekintettel 500 év koloniális és neokoloniális rablásaira az EK tagországai engedjék el 1992-ben az eladósodott országok adósságait, hogy Susan George adósságtalanítási modellje szerint megadják ezeknek azt a lehetőséget, hogy a szegények népi szervezeteinek részvételével az önálló szocio-közgazdasági és ökológiai fejlődés útjára léphessenek [155].
Ezek az intézkedések azonban csak egyfajta tákolmányt jelentenek, ha nem változtatják meg alapvetően a világgazdasági rendszer keretfeltételeit és intézményeit. A nemzetközi fináncrendszer kereteiben elsősorban arról van szó, hogy demokratizálják a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank plutokratikusan szervezett berendezkedését, és elszámolásra kötelezetté tegyék őket mindazon országokkal szemben, melyek részt vesznek a világgazdaságban. E tekintetben az Egyházak Ökumenikus Tanácsának canberrai teljes ülése (II. szekció) joggal támasztotta azt a követelményt, hogy kapcsolják be az ENSZ-et és a Nemzetközi Bíróságot. Azáltal, hogy az amerikai dollár gyakorlatilag elveszítette a vitathatatlanul vezető, irányadó valuta erejét, és az európai ECU a jövőben egyenrangú szerepet fog játszani (akárcsak a yen), Európának megvan az az esélye, hogy revideálja az USA 1944-es Bretton Woods-i diktátumát, és igazságos nemzetközi fináncrendszert követeljen. Hogy léteznek igazságosabb alternatívák, azt már Keynes-nek a Bretton Woods-ban el nem fogadott javaslata is mutatja (ld. föntebb, a 4.1. pontban). Ebből következik a

2. cselekvési cél:

Az EK és az európai kormányok hassanak oda, hogy új nemzetközi fináncrendszert fejlesszenek ki, melyben nemcsak az adósoknak, hanem a hitelezőknek is viselniök kell az alkalmazkodás terheit. Ehhez alapvetően demokratizálni kell a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, és minden részt vevő országot egyformán elszámolási kötelezettségre kell bírni. Ennek első lépése lehet a Reform or Dismantle the Bretton Woods Institutions Now (Nyomban megreformálni vagy lebontani a Bretton Woods-intézményeket?) kampány támogatása, melyet a Latin-Amerikai és Karibi Egyházi Tanács támogat [156].
Mivel azonban a finánctőke nemzetközileg szervezett, és így folytonosan megpróbálja kivonni magát a nemzeti és nemzetközi politikai irányítás alól, ezért arról is szó van, hogy amennyire csak lehetséges, törvényekkel meg kell akadályozni, hogy a bankok hatalma a belsőpiac révén még egyszer kibővüljön, ami már most megfigyelhető. A kérdés magva az, hogy érvényre jut-e az az általános bankrendszer, amely Németországban érvényben van. Eszerint a bankok lehetnek egyidejűleg takarékossági-, hitel- és befektetési bankok. Ez odavezet, hogy a nagy üzleti bankok a felügyeleti tanácsok betöltésén keresztül gyakorlatilag saját érdekükben irányíthatják és ellenőrizhetik a reálgazdaságot.

3. cselekvési cél:

A tőke területén törvényekkel kell megakadályozni, hogy az (általános) bankok egyidejűleg ellenőrizzék a finánctőkét és az ipari tőkét. Arra kell törekedni, hogy gazdasági területen is bevezessék a hatalommegosztást és a demokratikus ellenőrzést.
Az ipari tőke területén, mint megmutattuk, az EK előmozdítja a tőkekoncentrációt, hogy javítsa konkurenciahelyzetét az USA-val és Japánnal szemben. Ezáltal közvetve az európai transznacionális konszernek támadóbb és agresszívebb termelési és piacosítási tevékenységét mozdítja elő a világpiacon, amellyel szemben a kétharmadvilág országai szinte semmilyen ellenhatalmat nem tudnak szembeállítani. Ez egyfelől abban a megnövekedett technológiai erőfeszítésben fog lecsapódni, hogy bizonyos nyersanyagokat szintetikus termékekkel pótoljanak, másfelől a transznacionális konszernek vissza fogják vonni ezekből az országokból termelőegységeiket, és Európának azokon a részein fogják letelepíteni őket, ahol olcsó a munkaerő. Így sok eladósodott ország kényszerűségből lekapcsolódik majd a világgazdaság produktív területeiről és lakosságuk surplus people (fölösleges nép) lesz - de arra talán még képes, hogy átvegye a gazdag országok szemetét [157].

4. cselekvési cél:

Jóllehet a kapitalista rendszer alapvető elfogadása esetén végső soron nem érhető el a transznacionális cégek ellenőrzése, minimális célként keményebb kartelljogot kell követelni, hogy legalább valamelyest befolyásoljuk az árak manipulálását.
A kereskedelmi tőke és a kereskedelmi intézmények területén Afrika, a Karib-szigetek és a Csendes-óceán államai képesek voltak az ún. Lomé-szerződésben külön feltételeket elérni, ahogyan ezeket az új világgazdasági rendről folytatott vita keretében a 70-es években követelték: "Loméban az EK nemcsak az ellenpreferenciák elvéről mondott le és kötelezte magát piacai megnyitására, hanem rendelkezésre bocsátott pénzügyi eszközöket is az erősebb nyersanyagár-ingadozások okozta exportárbevételi veszteségek kiegyenlítéseként (Stabex) és a bányászati vállalkozások szanálására (Sysmin)." [158] A Lomé-szerződés 4. meghosszabbításakor azonban az EK mégis kizárt a megegyezésből sok agrárterméket, valamint félkész- és készárut. Ez fokozottan érvényes a nem csatlakozott országokra, melyek számára egyszerűen a GATT-szabályok vannak érvényben. Összességében megállapítható, hogy "az EK már ma elzárja piacait olyan termékek elől, melyeket maga nem tud konkurenciaképesen előállítani, és/vagy megpróbálja megakadályozni, hogy potenciálisan új konkurensek keletkezzenek." [159]

5. cselekvési cél:

Fel kell szólítani az EK-t arra, hogy a Lomé-szabályokat egy új, tisztességes világgazdasági rendszer érdekében kiterjessze az összes országokra, és ne leépítse őket.
Az agrárpolitika az EK-politikának talán legnegatívabb területe a szociális költségek szempontjából, melyeket a belsőpiac csak tovább fog növelni. Ez azonban nemcsak a kétharmadvilágot érinti, hanem az európai parasztokat és felhasználókat is. Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, rövid pillantást kell vetnünk az EK-belsőpiac kihatásaira Európa különböző régióira.


3. Európa elszegényedő és meggazdagodó régiókra szakadása

10. tétel

A tőke nyereségre irányuló értékesítési logikája egyre kifinomultabb módon használja ki a mindenkori gyöngéket, nem csupán az egyes gazdasági szubjektumok, hanem a különböző régiók vonatkozásában is. Ez nemcsak a kétharmadvilág tekintetében, hanem magában Európában is a nyereségek és veszteségek lépcsőzetes hierarchiájához vezet - mind az országok között, mind az egyes országokon belül. Különösen elhanyagolják Dél-Európát és Írországot. A belsőpiac ki fogja élezni ezeket az egyenlőtlenségeket. Az EK eddigi struktúrapolitikája nem eléggé korrigálja ezt, ezért jelentősen meg kell erősíteni. Egészen sajátos és különösen súlyos problémát jelent Közép- és Kelet-Európa országainak fejlődése.
Ahogyan nem elégséges egyszerűen az "első" és a "harmadik világ" közti szakadásról beszélni, mivel a szakadékok a kétharmadvilág országai között és azokon belül egyre inkább differenciálódnak, úgy van Európában is. A belsőpiac ki fogja élezni a regionális különbségeket a gazdagabb és a szegényebb országok között, mind az EK-n belül, mind az EK és a többi európai ország között, de ugyanígy az egyes országokon belüli regionális egyenlőtlenségeket is. [160] Maguknak az EK-bizottság megbízásából készített empirikus tanulmányoknak is be kellett vallaniok: "Még csak nem is túlzó fogalmazással meg lehet állapítani, hogy Európa gazdag régiói egyre gazdagabbá, szegény régiói pedig egyre szegényebbé váltak." (EK-Magazin 1989/5, 5. o.] És ezt a trendet megerősíti majd a belsőpiac. Ennek az oka a bankok és a konszernek piaci hatalmának megerősödése, melyek képesek kihasználni a nemzetközi munkamegosztás előnyeit a belsőpiacon belül.

"Ezek a koncentrációs folyamatok a további internacionálás során a regionális egyensúlyhiányokat megmerevítik, amennyiben a központi üzemegységek megerősödött helyi orientációját eredményezik azokon a területeken, melyek állják a versenyt a magas komplexitású, nagybani termelés fokozódó követelményeivel. Különösképpen a gazdaságilag már vezető országok fejlett régiói tartoznak ide... A perifériális területeket akkor vonják be a nemzetközi munkamegosztás formáiba, ha ott azoknak a területeknek nagy munkaigényű résztermelése folyik, melyek a viszonylag képzetlen munkaerő teljes kimerítésére építenek és alig vannak ráutalva a térbeli környezettel való összefonódási összefüggésekre. Ezek a termelési ágak sem struktúrális javulást, sem átlagon felüli növekedési rátát nem indukálnak. Gyakran még abban a helyzetben sincsenek, hogy kompenzálják a hagyományos szektorok elvesztését." [161]
Nos, az EK már 1975 óta megpróbált reagálni erre a problémára, éspedig először a Regionális Fejlesztés Európai Alapjával, melyet később további struktúraalapokkal egészítettek ki. Az 1987-es Egységes Európai Akták aztán ezen Alap eszközeinek további megtámogatását hozták. Ennek ellenére meg kell állapítani, hogy ezek a struktúraalapok egyáltalán nem kielégítőek, és végképp nincsenek abban a helyzetben, hogy felfogják a belsőpiacnak a szakadást megerősítő hatásait. Hiszen jelenleg szemléletes oktatást kapunk arról, mi történik, amikor két egyenlőtlen erősségű gazdaságot kapcsolnak össze a "szabad" piacon: az NDK példája ez a gazdasági és valutaegyesülés után. Kiegészítő problémaként természetesen ott megvan még a tervgazdaság átállítása piacgazdaságra, de sok jelenség hasonló lesz majd, amikor megszüntetik a határokat a belsőpiacon. Ez azzal is összefügg, hogy a nemzeti kormányoknak alig van már lehetőségük az ellenirányításra.

"Végeredményben a gyönge struktúrájú territóriumok abba a veszélybe kerülnek, hogy régióspecifikus különlegességeik és fejlődési potenciáljuk figyelembe vétele nélkül, marginalizált szállítórégióként vonják be őket a nemzetközi munkamegosztásba." [162]
Persze itt sem rajzolható még befejezett kép. De már most biztonsággal lehet mondani:

6. cselekvési cél:

Az EK-nak már most döntően javítania kell regionális struktúrapolitikáján, és a mostani nemzetállamok bevonásával mindenekelőtt olyan eszközöket kell kifejlesztenie, melyek ellene hatnak az egyes országokon belüli szakadásnak is.
Érdekes lesz Svédország bevonása a belsőpiacba. A kiépített szociális állam "svéd modellje" minden valószínűség szerint el fog halni. A másik oldalon érdekes lesz látni, hogy egy eddig mind befelé, mind kifelé viszonylag szociális irányultságú ország csatlakozása képes lesz-e megerősíteni az EK szociális komponenseit.
Sajátos fajtájú és különös mértékű problémát jelent az EK-belsőpiac kihatása Közép- és Kelet-Európa, valamint a Szovjetunió országaira és gazdaságaira. Ezt nem tárgyalhatjuk itt csak úgy mellékesen, kivált hogy egy sereg ismeretlen tényező játszik szerepet. Tendenciálisan azonban alkalmazhatjuk az ipari országok és az EK viselkedési modelljét az ún. "küszöbországokkal", ha nem éppen az ún. "fejlődő országokkal" szemben, főképp hogy összehasonlítható a magas eladósodás. A kapcsolatok magva itt is a nemzetközi munkamegosztás kihasználása lenne a transznacionális konszernek és bankok által.

Egy példa: a Szovjetunió gazdag természeti kincsekben. Világpiaci feltételek mellett a nyersanyagok érdeklik a Nyugatot. Így az EK-bizottság azon van, hogy "energia-chartát" tervezzen meg a SZU nyugati országaival kötendő szerződésekhez. "A charta általános alaptételeket rögzítsen, úgymint az energiaforrásokhoz való szabad hozzájutást a befektetők számára, a befektetések védelmét, beleértve a nyereség hazavitelét kemény valutában, a technológiai ismeretek akadálytalan cseréjét a privát licencigények figyelembe vételével a szabadalmakat illetően, valamint az elektromosság, a földgáz és a kőolaj meglévő vagy jövőbeni vezetékhálózatának 'tranzitjogát'." [163] Magyarul: a SZU mint a Nyugat nyersanyagszállítója, miközben a Nyugat olajtársaságai lefölözik a szovjet energiagazdaság nyereségét azzal a csábítással, hogy a SZU így devizához juthat. Az Európa Parlament zöldjei joggal kritizálták ezt a tervet "a Szovjetunió kizsákmányolásaként, megbízások szerzéseként a nyugati atomipar számára, és a decentralizált energia- és fűtéselőteremtés esélyeinek további tönkretételeként." [164]
Azaz a gazdagodó és szegényedő régiókra történő szakadás Kelet-Európát és a Szovjetuniót illetően is alaptendencia lenne - nem beszélve az országokon belüli, nyertesekre és vesztesekre történő szakadásról. Most feléjük fordítjuk figyelmünket.

folytatás