Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

4. A belsőpiac és az agrárpolitika áldozatai

11. tétel

A mezőgazdaság átkapitalizálása annak iparosításához vezetett, a transznacionális agrobusiness pedig nem csupán éhezéshez a kétharmadvilágban, hanem egyidejűleg a paraszti üzemek eladósodásához és megsemmisüléséhez (leszámítva a nagyipariakat), a talaj természetes alapjainak növekvő pusztulásához, a felhasználók egészségének veszélyeztetéséhez, és sajátosan az EK-ban az adófizetők megkopasztásához. Ez a tényállás tökéletesen ismert. Éppilyen ismertek a nyertesek: az agrobusiness, a bankok és az iparosodott nagyparasztok. Itt azonban olyan világos alternatív javaslatok vannak, mint szinte semmilyen más területen. Ezeket az Aacheni Nyilatkozat foglalja össze.
Ha létezik nyílt botrány az EK politikájában, akkor az a mezőgazdaság területén található. Mindeddig semmi sem utal arra, hogy a belsőpiac tervei ezen bármit is változtatnának. Ellenkezőleg, félő, hogy az eddigi hibás fejlődés további kiéleződésére kerül sor. [165] Vannak ennek a tényállásnak világos analízisei, mindenekelőtt azonban alternatívajavaslatok, melyeket az ún. Aacheni Nyilatkozat foglal össze. Ezért az alábbiakban ebből közlök kivonatokat saját ismertetésem helyett [166].

Aacheni Nyilatkozat, 1987. július 2.

Parasztok és felhasználók egy új agrárpolitikában
"... Az a kép uralkodik, hogy a Brüsszeli Bizottság nem birkózik meg az agrárproblémával, és mérhetetlen összegeket pocsékol el olyan szubvenciókra, melyek állítólag a parasztok zsebébe folynak. A valóságban az agrárpolitika célzatosan mozdította elő a túltermelést. A szubvenciókat lényegileg nem a parasztok kapják, hanem a köréjük telepedett területek, az élelmiszeripar, az élelmiszerkereskedelem és az exportcégek. Ezek a foglalkozási ágak tekintélyes befolyást gyakorolnak a mezőgazdaságra.
Két éve beszélnek már az agrárpolitika reformjáról. A széles nyilvánosság szinte észre sem vette, hogy olyan politikát erősítettek meg, amely néhány éven belül a paraszti mezőgazdaság megsemmisüléséhez vezet... A mostani agrárpolitika nem küszöböli ki a fennálló visszásságok okait, hanem tovább élezi a problémákat. Ezért fogtak össze Németország történetében először paraszti, környezetvédő, felhasználói és fejlesztéspolitikai szervezetek, hogy a brüsszeli politikával egy új, egy szociális, ökologikus és szolidáris agrárpolitika követelményeit állítsák szembe.

Az EK és a német kormány agrárpolitikájának kihatásai
... a mezőgazdaságra

Az EK agrárpolitikája a kis- és középparaszti egzisztenciák megsemmisüléséhez vezetett...
... a környezetre

A 'növekedés vagy meghátrálás' kényszere a mezőgazdaság egyre erősödő intenzívebbé válásához vezetett, részben drámai következményekkel a környezetre és a természetre nézve...
... a felhasználókra

Élelmiszerellátásunk fejlődésére jellemző, hogy egyre kevesebb termék éri el közvetlenül a felhasználót. Az utóbbi évtizedekben egyre erősebben csúszott be a parasztok és a felhasználók közé az élelmiszeripar és az élelmiszer-nagykereskedelem. A mezőgazdasági termékek mindinkább az ipar és a kereskedelem puszta nyersanyagaivá váltak...
... a harmadik világra

Az EK fölöslegtermelővé vált a legfontosabb agrártermékeket illetően. Az EK világviszonylatban az agrártermékek második legfontosabb exportőre és a legnagyobb importőre. Csak a - jelentős részben a harmadik világból jövő - élelmiszerek, mezőgazdasági nyersanyagok és állati tápok importja teszi lehetővé a fölöslegtermelést Nyugat-Európában. Ezen importok nélkül az EK éppen csak kielégítően tudná ellátni önmagát élelmiszerrel.
Az EK erősen szubvencionált agrárexportja világviszonylatban az árak zuhanásához vezetett. A harmadik világ szállítói tekintélyes veszteségeket szenvedtek pl. a cukorexportban. Az EK és az USA agresszív exportpolitikája miatt a harmadik világ sok államának belsőpiaca beszűkült...
Az EK ezáltal felelős azért, hogy az érintett szállítóországok agrárstruktúrája egyoldalúvá vált, hogy mindinkább kiszorult a belsőpiaci irányultságú élelmiszertermelés, hogy elpusztultak a kisparaszti termelői struktúrák, és hogy kirabolják a környezetet.
Piacrendi politikájával az EK elzárja piacait számos agrártermék és konkurenciaképes szállító elől...

Kinek használ az agrárpolitika?
A felhasználóknak azt a képet közvetítik a tömegkommunikációs eszközök, hogy a parasztok hasznot húznak a szubvenciós politikából. A parasztoknak pedig megmagyarázzák, hogy a felhasználók húznak hasznot az élelmiszerek kedvező árából. Mindkét értékelés elvonja a figyelmet a tulajdonképpeni haszonélvezőkről...
A mostani agrárpolitika a vegyiparnak, a mezőgazdasági gépgyártásnak, a bankoknak, különösképpen az élelmiszeripar nagyjainak, az élelmiszer-nagykereskedőknek, valamint az import- és exportcégeknek hoz hasznot.

Egy új agrárpolitikáért
Az EK-bizottságnak az 1985-ös 'zöld könyvben' közzétett megfontolásai, valamint az azokból fakadó árcsökkentési javaslatok közvetlenül a paraszti mezőgazdaság ellen irányulnak. Az EK agrárpolitikájának célja a paraszti struktúra teljes lerombolása, melynek helyébe az iparosított agrárgazdaságot szánják...
A világviszonylatban kielégítő és egészséges táplálék iránti igénynek ismét érvényre kell jutnia. Az emberi igényeknek több súllyal kell rendelkezniök, mint a közgazdasági kritériumoknak...

Új agrárpolitikát a parasztok számára
A jövendő agrárpolitikának lehetővé kell tennie a parasztok számára, hogy megmaradjanak a mezőgazdaságban. A mezőgazdasági üzemeket nem szabad a vállalkozásvezetés szokásos elvei (nyereségmaximálás) szerint vezetni. A mezőgazdaságnak az egész társadalom ügyének kell lennie...

(7. cselekvési cél:)
A legfontosabb előfeltétel, hogy a parasztgazdaságokban folyó munkát ismét tisztességesen megfizessék. A regionális különbségeket és az eltérő termelési költségeket figyelembe véve, a kis- és középüzemek létének biztosítása érdekében követeljük a lépcsőzetes termelői árak bevezetését. Pl. a tejet illetően mindazoknak az üzemeknek, melyek nem termelnek többet 200 000 liternél, az első 60 000 literre fizessenek pótlólagosan 10 pfenniget literenként.
A fölöslegek kiküszöbölésére és az állatok iparosított tömegtermelésének visszaszorítására követeljük, hogy állapítsák meg az állatok számának területhez kötött felső határát.

Új agrárpolitikát a természet számára
Egészséges élelmiszerek termelése mellett a mezőgazdaságnak központi jelentősége van a talaj, ill. a növény- és állatfajok sokféleségének megőrzése szempontjából ...

(8. cselekvési cél:)
A kis- és középparaszti terület növekvő struktúravesztésének megállítása, intézkedések arra, hogy a specializálódott nagyüzemek helyett megmaradjanak a kis- és középparaszti vegyes üzemek.
A fölöslegek leépítése a műtrágya- és növényvédőszer-alkalmazás korlátozásával a teljes földterületen.
Az állattartás mennyiségének területhez kötése.
Az egyértelműen környezetkárosító anyagok (pl. atracin, lindan stb.) betiltása, és a maradékok ellenőrzésének megszigorítása az élelmiszerek területén.
Elvetendők a parlagon hagyott földekre (és farmokra) vonatkozó tervek és a termőföldet alkoholtermelésre még intenzívebben kihasználó programok.
Meg kell állítani az életterek további feldarabolását és a természetközeli biotópok elszigetelését.
Erőteljesen elő kell mozdítani az ökologikus termelési módot.
Meg kell állítani a földfelület csökkentését további mértéktelen beépítésekkel.

Új agrárpolitikát a felhasználók számára
Az agrárpolitikának szavatolnia kell, hogy minőségileg nagy értékű és megfelelő árú, messzemenően természetes élelmiszerekkel lássák el a népességet. Ezért követeljük:

(9. cselekvési cél:)
A koncentrációs folyamat befagyasztását az élelmiszerfeldolgozásban és az élelmiszerkereskedelemben.
A kereskedelem decentralizálását.
A tejgazdaságok és az állatvágás decentralizálását.
A kereskedelmi osztályokra vonatkozó rendelkezések megszüntetését, melyekben a tárolhatóság és az optikai ismertetőjegyek állnak az előtérben.
Minden olyan ún. minőségi követelmény megszüntetését, mely nem az egészséget, hanem a feldolgozóipar követelményeit szolgálja.
A közvetlen piacosítás előmozdítását, különösképpen a felhasználók/termelők szövetkezetei által.
Az élelmiszer-kisipar előmozdítását.
Független ellenőrző- és tanácsadóintézmények felállítását.

Új európai agrárpolitikát a harmadik világ számára
A harmadik világbeli emberek érdekében követeljük az EK agrárkereskedelmi politikájának újrafogalmazását. Az EK agrárpolitikájának nem szabad egy világot behálózó agrárgazdasági munkamegosztásra felépülnie, melyben a harmadik világ országait mezőgazdasági nyersanyagok tetszés szerint cserélhető szállítóivá fokozzák le. Megfordítva, a harmadik világnak nem szabad az európai feldolgozott és megnemesített agrártermékek tetszőleges értékesítési piacának lennie. Az európai agrárpolitikának előjogot kell biztosítania minden ország számára, hogy táplálékalapjait önállóan előteremtse.

(10. cselekvési cél:)
Törölni kell az agrárjavak exportkiadásainak megtérítését.
Az EK fölöslegtermelését meg kell szüntetni a földfelülethez kötött paraszti termelés előmozdításával és biztosításával.
Az élelmiszersegélyt a következő évek során tisztán katasztrófasegélyre kell korlátozni, és amennyire lehetséges, a harmadik világbeli fölöslegekből kell fedezni (háromszögüzletek).
Az EK importszívását, mindenekelőtt a tápok területén, az iparosított mezőgazdasági termelés korlátozásával meg kell szüntetni. A döntően egyoldalú függőségi viszonyok eseteiben az EK-nak számolnia kell felelősségével az így keletkezett struktúradeficitekért, és kiegyenlítő kifizetéseket kell eszközölnie.
Különösképpen az EK állati tápimportját kell fokozatosan leépíteni a következő években. El kell vetni a világméretű tápkereskedelemnek a GATT-tárgyalások keretében megcélzott liberalizálását. A tápbehozatal leépítését a szállító országokkal kötött kétoldalú szerződésekkel kell szabályozni. Felelősségéből fakadóan az EK-nak kompenzációt kell fizetnie az érintett országoknak az előbbiekből fakadó struktúraproblémák miatt, hogy játékteret biztosítsanak a belsőpiac-irányultságú fejlődésnek.
Az agrárkereskedelmi cserének csak a sokféle termelési struktúra alapján lenne szabad végbemennie, valamint azon a bázison, hogy minden résztvevő számára biztosítva van az alapélelmiszerekkel való saját ellátottsága. Agrárexportra csak akkor kerülhetne sor, ha az fejlesztéspolitikailag értelmes, és (az élelmiszerekkel való magas önellátási fok mellett) javára van a mindenkori ország összgazdasági fejlődésének. Ilyen esetekben meg kell teremteni a könnyebb bejutást az EK-agrárpiacra.
Nyugat-Európa mezőgazdasága döntő fordulat előtt áll. Még reális esélye van annak, hogy feltartóztassák a legrosszabbat, a paraszti mezőgazdaság végérvényes pusztulását és az agrártermelés totális iparosítását. Ennek megakadályozására és arra, hogy egyúttal új perspektívák nyíljanak a mezőgazdaságban dolgozó nők és férfiak számára, minden tudatos ember összefogására van szükség. Ezért felszólítunk minden érintett szervezetet és személyt, hogy támogassa ezt a Nyilatkozatot, és lépjen fel közösen egy szociális, ökologikus és szolidáris mezőgazdaságért, mely egyformán szolgálja a harmadik világot, a természetet, valamint a parasztokat és a felhasználókat."

Ha ez az Aacheni Nyilatkozatban megrajzolt kép helytálló, ti. hogy a transznacionális gazdasági rendszer és sajátosan az EK hátrányos helyzetbe hozza a parasztokat (kivéve a nagyüzemekben dolgozókat), akkor az iparban dolgozók a nyertesek?

5. A szociális kérdés a belsőpiacon

12. tétel

A belsőpiac megvalósítása a neoliberális kapitalizmus fázisában azt a veszélyt rejti, hogy továbbra is leépítik a szociális állami elemeket. Ennek következményei: a tömeges munkanélküliség és a "szegénység a jólétben". A tények cáfolják a Cecchini-beszámoló (az EK részéről hivatalos) bizalmát a gazdaságnövekedés és a piac foglalkoztatási hatásait illetően. Az EK szociálpolitikájának aktív elemei - mint pl. a "Szociális charta" - abban a hibában szenvednek, hogy nem perelhetők be, és hogy csak a kereső foglalkozásúakat érintik. A struktúrális munkanélküliség problémája nem oldódik meg bennük. Különösen negatívan érinti a nőket, a fiatalokat, a vándormunkásokat és a menekülteket. Az ellennyomás létrehozása szempontjából döntő jelentőségű a szakszervezetek és a szociális mozgalmak gyors és hatékony nemzetköziesítése.
A belsőpiaci szociális kérdés szemléletekor fontos, hogy még egyszer emlékezetünkbe idézzük a jelenlegi világgazdasági keretfeltételeket. A neoliberális, monetarisztikus kapitalizmus megpróbálja a "dereguláció" és a "szabad piacgazdaság" jelszavával leépíteni a keyneziánus fázis szociális állami elemeit. Az eredmény a tömeges munkanélküliség növekedése és a "szegénység a jólétben" [167]. Milyen kihatással van a belsőpiac erre az általános trendre?
Vegyük szemügyre először a munkavállaló férfiak és nők helyzetét. [168]
Ha hihetünk a Cecchini-beszámolónak, akkor a munkanélküliség rövid távú növekedése után pozitív foglalkoztatási hatások várhatók. E feltételezés alapja az a módszertanilag kétes előfeltételezés, hogy a gazdaság növekedése munkahelyeket teremt. A 80-as évek azonban megmutatták, hogy a cégek olyan racionalizálási és fúziós intézkedésekre használják a növekedést, melyek megsemmisítik a munkahelyeket. A belsőpiacon ez a tendencia természetesen nagyobb hatással lesz a gyönge régiókban és foglalkozási ágakban, és kisebb hatással az erősekben. Ehhez jön, hogy a Cecchini-beszámoló elhanyagolja a pénzpolitikai hatásokat, mert a kamatok folyamatos eséséből indul ki, amit szintén a tények cáfolnak [169].
Marad tehát a remény az EK aktív szociálpolitikájában. A belsőpiac 1985-ös "fehér könyve" nem tartalmaz utalásokat a szociálpolitikára, éppily kevéssé a Cecchini-beszámoló. Az Egységes Akta, mely 1987-ben lépett érvénybe, mindazonáltal magában foglalta azt a lehetőséget, hogy a minisztertanácsban minősített többséggel minimális előírások hozhatók a munka környezetének területére nézve. Ez azt mutatja, hogy elegendő nyomás esetén az EK hozhat szociális javulásokat is és automatikus "szociális dömpingtől" nem kell félni.
Az EK tagállamainak állam- és kormányfői 1989-ben elfogadták "a munkavállalók szociális alapjogainak közösségi chartáját" (melyet általában "Szociális charta"-ként rövidítenek, de megkülönböztetendő az Európa Tanács "Európai Szociális Chartájától") [170]. Erről D. Beckmann összefoglalólag a következőket írja:

"A Szociális charta, melyet a brit kormány merev ellenállása miatt többszörösen át kellett írni, mindenekelőtt a szakszervezetek és az Európa Parlament várakozásainak okozott csalódást. Nem teljesítette a szakszervezetek követelését, hogy teremtsék meg a szociális alapjogok egész Európában kötelező alapzatát, mely megakadályozta volna ugyan a szociális dömpinget, de egyidejűleg lehetővé tette volna a szociális helyzet fejlődését Európában. Ez a dokumentum a kritikusok nézete szerint nem-kötelező programnézetek gyűjteménye, mely a minimális szociális normákat sem rögzíti, és a legkevésbé sem vet számot a jogi kötelezőerő követelményével. Azzal, hogy belegyökerezteti a szubszidiaritás elvébe, mely kifejezetten csak akkor fogadja el a közösségi cselekvést, ha a tényállás nemzeti síkon nem szabályozható, szinte minden passzusában visszautalja a szociálpolitikai felelősséget a tagállamok kormányaihoz. Mindenekelőtt ez a tény semmisíti meg a közös eljárás reményét az európai szociálpolitikában." [171]
A szociáldömping gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egyes tagállamok eltérő szociálpolitikája mellett a transznacionális konszernek azáltal csökkenthetik költségeiket, hogy a szociálisan legolcsóbb székhelyet választják. A Bizottság 1989-ben egy kiegészítő szociálpolitikai akcióprogramot dolgozott ki. De a 45 kezdeményezés közül itt is csak 19 tartalmazott javaslatokat kötelező EK-normákra vonatkozóan [172]. Tehát mindeddig sem a Szociális charta, sem az Akcióprogram nem elégséges ahhoz, hogy megakadályozza a szociális dömpinget.
További terület a határokat átszelő vállalkozásokban való részvételi és határozati jog. A kötelező szabályozások eddig itt is megbuktak az európai minisztertanácson és a munkaadók ellenállásán. Az ún. Szociáldialógus sem lett mindeddig kötelező. Ebből adódik a

11. cselekvési cél:

Az EK-belsőpiac szociáldömpingjének megakadályozására az Európa Parlament bekapcsolásával és az Európai Bíróság biztosítéka mellett kötelező európai közösségi jogot kell teremteni, mely rögzíti a minimális szociális jogokat, és egyidejűleg biztosítja a munkavállaló férfiak és nők részvételi jogát. Ennek nem kell az európai szociális törvényhozás teljes egységesítését jelentenie, de mindenképpen azt a keretet, "mely megakadályozza a szociális jogok és vívmányok leépítését, és egyidejűleg támogatja az európai szociális színvonal haladó fejlődését." [173]
Különös probléma rejlik abban, hogy bár a vállalkozások transznacionális szervezettségűek, a szakszervezetek azonban mindeddig csak a kezdeteknél toporognak európai kooperációjukat illetően. Még gyöngébb a világméretű kooperáció, úgyhogy a munkások világviszonylatban messzemenően kijátszhatók egymással szemben. Innen nézve az európai szociálpolitika - melyet a maga részéről be kell ágyazni a világméretű igazságosságba - fejlődése döntően a szakszervezeti mozgalom nemzetköziesítésétől függ.
A Szociális charta legnagyobb gyöngesége abban áll, hogy csak a kereső foglalkozásúakra vonatkozik [174]. De milyen kihatások várnak azokra, akik a munkanélküliség miatt vagy más okokból nem esnek a dolgozókat megillető védelem alá? Itt nemcsak a szociális segélyek és szociális programok kérdését kell fölvetni, hanem egyáltalán a strukturális munkanélküliség legitimitásának kérdését. A munkanélküliség nem természeti törvény. A munkanélküliséget csinálják. A munkanélküliségen keres az ipar, és ráadásul megfegyelmezheti vele a munkásokat. Pszichológiai hatásai az érintettekre pusztítóak, s a strukturális munkanélküliség éppígy előmozdítja a dolgozók és az egész társadalom antiszolidaritását. Az alapkérdés itt is az: hogyan osztják el a kigazdálkodott értéktöbbletet? A profitok növelése helyett át lehet csoportosítani a munkát, azaz le lehet rövidíteni a munkaidőt. Szociális segélyek fizetése helyett az állam befektethet a foglalkoztatási politikába. Munkanélküliség csak akkor létezik, ha a népesség tudomásul veszi.

12. cselekvési cél:

Az érintettek, a szakszervezetek és az új szociális mozgalmak nyilvánosság előtti munkájával világossá kell tenni a nemzeti és az európai intézmények számára, hogy az a gazdaság, mely munkanélküliséget termel, politikailag nem érvényesíthető. Ezt a követelményt törvényekkel és foglalkoztatási politikával kell konkretizálni.
Különösen a nőknek vannak továbbra is jogos félelmeik. [175] Egyfelől az EK már korán megszabott irányvonalakat a férfiak és nők egyenjogúsításához (1975-től). Ezek mind a kereső foglalkozásra vonatkoztak, és ennyiben nemcsak humanitárius, hanem gazdasági motívumokkal is bírtak: az volt a rendeltetésük, hogy megakadályozzák a versenytorzulásokat a különböző európai országokban arra az esetre, amikor egy bizonyos országban a cégek kihasználják a nők rosszabb helyzetét [176]. Egyetlen ország sem váltotta át ezeket az irányvonalakat valóban érvényes jogszabályokká - különösen Németország nem -, úgyhogy a nőknek többször az Európai Bírósághoz kellett fordulniok [177]. Tehát az EK elvben lehetne az a tér, ahol elő lehetne mozdítani az aktív európai nőpolitikát.
A gazdaságilag is motivált egyenjogúsításon túlmenően azonban ténylegesen nem létezik valóságos koncepció a nőpolitikára vonatkozóan. Még a munka területén is szenvednek a nők attól, hogy különösképpen érintik őket azok a következmények, melyek a foglalkoztatási viszonyoknak reguláris munkára, részidős, otthoni és rugalmas munkára történő felszabdalásából fakadnak. Azonkívül a részarányuknál több nő és fiatal válik a munkanélküliség áldozatává. És ez csak néhány szempont. Mindebből következik a

13. cselekvési cél:

Az EK-nak határozottan ki kell építenie aktív nőpolitikáját, és mindenekelőtt arról kell gondoskodnia, hogy annak lényegi területeit a tagállamokra kötelező erejű rendelkezések jogi formájában, és ne az irányvonalak nem-kötelező formájában rögzítsék, mivel a belsőpiac szabadságai önmaguktól arra hajlanak, hogy a leggyöngébbeket szorítsák további hátrányokba.
Az érintettek láncának leggyöngébb szemei azonban valószínűleg a vándormunkások és a menekültek - és köztük ismét a nők, a gyerekek és az öregek, noha a belsőpiac keretében természetesen a szakképzett erők, menedzserek stb. megerősödött migrációjára is sor fog kerülni, amit azonban itt figyelmen kívül hagyunk. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az itt tárgyalt különböző csoportok között: vándormunkások, menekültek és - különösen Németország esetében - Közép- és Kelet-Európából ki- és áttelepülő német származásúak. A vándormunkások és -munkásnők esetében ismét különbséget kell tenni az EK országaiból és a nem onnan származók között. [178]
A nem EK tagállamokból származók jelentik a tulajdonképpeni problematikus csoportot; a többiek viszonylag kedvező feltételeket élveznek, melyeket a belsőpiac csak meg fog erősíteni [179]. Természetesen mindnyájukat érintik a dolgozók föntebb fölvázolt szociális problémái a kapitalista piacon. Problematikus a viszonyulás az EK-n kívülről jövő külföldi munkaerőhöz; mert kétosztályos jog létezik a vándormunkától érintettek számára [180]. Ez a csoport mindenkor függ az egyes államok törvényhozásától és konjunkturális ingadozásaitól, alig van szociális biztonsága stb. A 70-es évek elején kezdődött recesszió óta egyre szigorúbbak lettek a rájuk vonatkozó korlátozások.
Ugyanez vonatkozik a menekült- és menedékpolitikára. E tekintetben jogosan alakult ki az "Európa Erődítmény" képe. A törvényhozást növekvő mértékben határozza meg az elrettentés, a kiközösítés és a diszkrimináció [181]. Ami azonban most különösen nyugtalanító: az EK menekült- és menedékpolitikáját túlnyomórészt nem annak alkotmányos szervei határozzák meg, hanem a tagállamok különböző csoportjainak - mindenekelőtt a Schengen-csoportnak (eredetileg Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Németország), a TREVI-csoportnak (mind a 12 tagállam) és a bevándorlás ad hoc-csoportjának (a Tizenkettek belügyminiszterei) - titokban dolgozó testületei [182]. Az 1985-ös Schengen-szerződésben mindenekelőtt az aláíró államok közötti szabad áru-, szolgáltatás- és személyforgalom meghatározásairól volt szó. 1990-ben azonban pótmegegyezéssel egészítették ki, mely a következő pontokat tartalmazza:

1. Intézkedések a külső határok megerősítésére
2. Közös vízumpolitika
3. Közös menekült- és menedékpolitika
4. Adatbankrendszer létrehozása, mely Schengen Információs Rendszerként ismert (SIS) [183].

Ezt az elrettentő rendszert kiegészítik a TREVI-csoportok, melyek ugyanazokat az eszközöket alkalmazzák egyfelől a kábítószerkereskedőkhöz, terroristákhoz és nemzetközi bűnözőszervezetekhez való viszonyulásban, másfelől a jogi státus nélküli bevándorlókhoz, menekültekhez és menedékjogkérőkhöz való viszonyulásban [184]. Az EK-bizottságnak egyik esetben sincs részvételi és hivatalos információs joga, nem is beszélve arról, hogy az Európa Parlamentnek törvényhozói lehetőségei lennének, és teljesen eltekintve a nyilvános-demokratikus vitától.
Egyáltalán szó sincs a migráció és a menekültnyomor okaiban való európai-nyugati felelősség szempontjairól.

"Ez nemcsak sok EK-állam koloniális örökségére és kolonialista politikájának következményeire vonatkozik, melyek a harmadik világban elszegényedéshez, polgárháborúkhoz és éhezéshez vezettek, hanem arra is, hogy ezek az államok hozzájárultak a harmadik világ államainak 'utólagos modernizálásához', ami elősegítette, hogy az emberek potenciális vagy valóságos vándormunkássá váljanak. A számos fegyverexport révén - melynek tárgyait a harmadik világban vetik be - a nyugati ipari államok legalábbis közvetve részesei a menekültáradat termelésének." [185]
Sehol sem fejeződik ki olyan világosan a nyugati rendszer analógiája az apartheid rendszerrel, mint a migrációs és menekültkérdésben. Akárcsak a fehérek Dél-Afrikában, a nyugati ipari nemzetek, és köztük Nyugat-Európa, saját érdekeik szerint osztják fel egymás között a világ nyersanyagforrásait és munkaerejét, de elzárják amazok elől a belépést a "fehér területre" és a hozzájutást a tőlük elrabolt fölösleghez. Ezért a migrációs és menekültproblémára a hosszú távú válasz a világapartheid leépítése, azaz egy új világgazdasági rendszer kifejlesztése, mely meghagyja forrásaikat a kétharmadvilág országai számára, hogy kielégíthessék népük alapigényeit. Ez vezet minket a

14. cselekvési célhoz:

Figyelembe véve a közvetlen és közvetett európai felelősséget a migráció és a menekültnyomor okaira vonatkozóan, arra kell rávenni az EK-t, hogy jogszerű szerveivel vállalja a teljes felelősséget a humánus migrációs és menedékpolitikáért. Revideálni kell a Schengen- és TREVI-csoportok ezzel kapcsolatos, antidemokratikus módon meghozott döntéseit, melyek a nem EK-országokból származó külföldiek elrettentését, kiközösítését és diszkriminálását célozzák. Azért is kell egy új világgazdasági rend kérdését az EK napirendjére tűzni, mivel csak így lehet küzdeni a migráció és a menekültnyomor okai ellen.

6. Környezeti politika a környezeti dömping ellen a belsőpiacon

13. tétel

Az európai környezetvédő szervek elkészítették a belsőpiac kritikáját és a konkrét követelmények katalógusát, melyet támogatni kell. Az ökológiai dömpinggel járó, üzemgazdasági növekedés- és nyereségkoncepcióval egy sustainable development (túlélésképes fejlődés) tervét állítják szembe. Ezt a koncepciót az energia, a közlekedés, a mezőgazdaság, a hulladék, a vegyészet, a regionális politika és a turizmus területeire vonatkozó javaslatok konkretizálják, valamint a törvényekre, az adókra és az információs kötelezettségre vonatkozó követelmények. A Nyugat-Kelet és Észak-Dél vonatkozások alapvető figyelembevétele itt is ahhoz a következtetéshez vezet, hogy sürgetően szükség van egy új, ökológiai-szociális világgazdasági rendre.
A belsőpiac által érintett területek vonatkozásában sehol sem tűnnek olyan jól szervezettnek az ellenerők, mint a környezetet illetően. Az Európai Környezeti Hivatal, az európai környezetvédő szervezetek összefogása 1991-ben átfogó "fehér könyvet" adott ki az EK ökológiai gazdaságpolitikája számára ezzel a címmel: "Az EK-belsőpiac és a környezet". [186] A szerzők annak bizonyításából indulnak ki, hogy "a belsőpiac rossz irányú fejlődést vált ki, vagy legalábbis erősít meg, amely drámaian rontja a környezet helyzetét a következő évtizedekben." [187] A belsőpiac programjának konstrukciós hibájaként a következő 6 pontot azonosítják [188]:

1. Az EK '92 projekt a töretlen növekedési és technikai optimizmusra épül. A fő cél a növekedési ráta emelése, és nem egy "túlélésképes fejlődés" bevezetése. Az eddigi politika nem elégséges ahhoz, hogy a fejlődést kevésbé energia- és nyersanyagintenzívvé tegye. Középtávon a mai trend prognózisával a következő területeken rajzolható meg tekintélyes növekedési ráta: széndioxid-kibocsátás (+48% 2010-ig), országúti közlekedés (77% 2010-ig), légi közlekedés (kb. 100% 2000-ig), különleges hulladékok, papírfelhasználás és áramfogyasztás. Ezek egy pocsékoló fejlődési ösvény jelei.

2. Ez a belsőpiac tervének üzemgazdasági filozófiájával függ össze. A belsőpiac teljessé tételére irányuló intézkedések a lehető legalacsonyabb termelési árak üzemgazdasági maximáját követik. Mindenesetre éppen a környezetvédelmet illetően kell majd csalatkoznia a súrlódásmentesen funkcionáló piacokba vetett hitnek. Indítékok és keretfeltételek nélkül a vállalkozások egy piacgazdaságon belül arra kényszerülnek, hogy a szociális és ökológiai következményes költségeket áthárítsák a népességre. Az alacsony üzemi termelési költségek maximája sok területen ellentmond a szűkös természeti források hatékony kihasználásának. Példák: a közlekedés, az energia és a hulladékok feldolgozása. A következményes költségek piacgazdasági eszközökkel, ösztönzésekkel vagy éppen tilalmakkal történő internalizálásának programját az EK jobbára halogatja.

3. Az EK-ban előjoggal bír a piacintegráció a politikai integrációval szemben. Először a különböző piacok liberalizálásának tervei készülnek el - és csak később következik a közösségi politika. Az ilyen politika mindig csak kulloghat az önmaga által teremtett környezeti problémák után. A keretfeltételek létrehozására tett intézkedések csak évekkel azután születnek meg, ha egyáltalán megszületnek, hogy a struktúraváltozás már felidézte a fenyegető közlekedésösszeomlást, a hulladék feldolgozásának szükségállapotát vagy az üvegházhatást.

4. A belsőpiaci program egyoldalúan a tömegtermelés révén bekövetkező költségcsökkenésre épít. Eközben fennáll a veszély, hogy a világméretekben operáló konszernek tömegtermelésének egységesítési tendenciái során veszendőbe megy az ökológiai és kulturális sokféleség. A regionális és helyi különbségek, a regionalizált piacok és a környezeti politika regionális különbségei innovatív potenciálját szisztematikusan figyelmen kívül hagyják az egységesítési tendenciák javára. Ez akadályként hathat a környezeti politika haladása szempontjából, minthogy az európai szabványok többnyire lemaradnak a nemzetközi szinthez képest, és megnehezül a nemzeti előretörés a termékvonatkozású környezeti politikában, de az energia- és közlekedési politikában is.

5. Az EK még mindig a nagy és kockázatos technológiákra épít. A technológiaválasztás, mely a belsőpiaccal fokozott érvényesüléssel fenyeget és amelyet politikailag masszívan támogatnak, ökológiailag nézve nem hatékony és tele van kockázattal: ez mindenekelőtt az atom- és a géntechnológiára vonatkozik.

6. A liberalizálás és a harmonizálás egybe nem esésének, a környezetpolitikai koncepció hiányosságainak és a kockázatos technológiákra történő hangsúlytevésnek központi oka az érdekek képviseletének egyoldalúságában és az EK intézményi gyengeségében rejlik. Az EK még mindig mélyen antidemokratikus. Az EK-ban a külpolitika titkos diplomáciájának hagyománya szerint folyik a politizálás, és nem a demokratikus hatalommegosztás alaptételei szerint. Az EK környezeti politikája még mindig messzemenően a nemzeti közigazgatások és az EK-bizottság, valamint az érdekelt ipari lobbik zárt köreiben zajlik. A minisztertanács gyakran önmagát fékezi, és félelemmel telve azon van, nehogy túl sok illetékességet adjon át egy demokratikusan legitimált fórumnak, amilyen az Európa Parlament.

Ezzel állítják szembe a környezetvédő szervezetek a Sustainable Development (túlélésképes fejlődés) koncepcióját. Ennek érvényesítéséhez 7 elvet fogalmaznak meg:

1. Az európai politikai integráció elsőbbsége a gazdaságival szemben.
2. A gazdasági fejlődés új kritériumai (a növekedés céljának felváltása a "túlélésképes fejlődés" céljával).
3. A környezeti politika integrációja a többi szektorba (az EK-testületek és hatóságok, valamint a nemzeti kormányok szektoraiba).
4. A szubszidiaritás elve (kettős értelemben: mint a legalsóbb síkok joga a legjobb környezeti politikára, és mint az összes politikai síkok közti új kooperáció annak érdekében, hogy bővítsék a cselekvési lehetőséget a legalsó síkok számára, és javítsák a hatékonyságot minden politikai síkon).
5. Az európai környezeti politika demokratizálása (az Európa Parlament törvényhozói hatalmának követelménye és a környezetvédelmi szervezetek részvételének begyökereztetése a politikai rendszerbe).
6. Az oksági elv (ökológiai levonások és adók; a felelősségi jog kibővítése stb.).
7. Az előretekintés elve (az - esetleg rossz - beavatkozás kockázatának, és a túl késői beavatkozás kockázatának mérlegelése).

A környezetvédő szervezetek részletes javaslatokat terjesztenek elő a törvényekre, adókra és levonásokra vonatkozóan, az információ jogára és az energia, közlekedés, mezőgazdaság, hulladékok, vegyészet, regionális politika és turizmus területén bekövetkező fordulatra vonatkozóan. Az EFTA-országok belépésétől pozitív impulzust várnak az EK-politikára nézve, Közép- és Kelet-Európa fejlődésétől inkább veszélyeket, amennyiben a fejlődés költségeit kijátsszák a környezet elsődlegességével szemben. Határozottan kell küzdeni a keleti gazdaságok gyöngeségének kihasználása ellen, mely azzal járhat, hogy ott helyezik el a nyugat-európai civilizáció szemetét. A kétharmadvilágra tekintve a GATT felelősségének áthelyezését követelik az ENSZ gazdasági szervezetére, az UNCTAD-ra a következő 5 alapkövetelménnyel:

1. A nyilvános és magánadósságok törlése,
2. a nyugati hitelpolitika ökológiai irányultságú újjáformálása,
3. új, ökológiai világgazdasági rend,
4. agrárreform és új város-vidék kapcsolatok a harmadik világ sok országában,
5. a fenyegetett őserdei népek emberi jogainak meggyökereztetése.

Ez meggyőző program. Ezért a mondottakat egyszerűen össze lehet foglalni a

15. cselekvési célban:

Az európai környezetvédő szerveknek "Az EK-belsőpiac és a környezet" c. "fehér könyvében" leírt elveit és követelményeit teljes terjedelmükben támogatni kell.

7. Az európai biztonsági politika növekvő elfajulása

14. tétel

Az (észak- és dél-)amerikai hadügyminiszterek konferenciája titkosszolgálatának nézete szerint e világrendszer végső realitása "a természeti javak és a stratégiai nyersanyagok uralmáért és elosztásáért" folytatott harc. Miután a vietnámi háborúban használhatatlannak bizonyult a nagy háború az e harcban való győzelem kivívására, az USA kifejlesztette a nyugati hatalmi előnyhelyzet biztosítására az alacsonyabb intenzitású háborúskodást (LIC). A Szovjetuniónak a nyugati pozícióval kapcsolatos irányváltoztatásával immár ismét lehetségessé vált a "közepes intenzitású" háborúskodás (MIC) Délen, ahogyan ezt az Öböl-háború szemlélteti.

Ez a háború oly villámgyorsan felerősítette azt a már régóta rejtőző tendenciát, hogy az EK-t katonai karral lássák el - hogy eldöntött dolognak látszik nyugat-európai csapatok felállítása a Dél ellen folytatandó háborúkba való beavatkozáshoz. Egyidejűleg hirtelen fellendül a fegyvergyártás és -export. Belpolitikailag - a nyilvánosság számára szinte észrevétlenül és az Európa Parlament által befolyásolhatatlanul - mérhetetlen felügyeleti rendszer fejlődik ki, melynek nemcsak az a rendeltetése, hogy megvédje a külföldiektől az Európa Erődítményt, hanem az európai nőket és férfiakat is megragadja.

Nyugat-Európa és különösen Németország most az előtt a döntés előtt áll, hogy együtt és konkurenciában az USA-val - mely a 20. században eddig nagyjában-egészében elvégezte az imperialista piszkos munkát a Nyugat számára - a világon gyakorolt európai erőszakuralom 500. évfordulóján szintén ismét nyíltan gyarmatosító nagyhatalom lesz-e, vagy a Kelet-Nyugat-konfliktus véget értével hozzá akar-e járulni az igazságosságot, a békét és a teremtés megőrzését célzó világrendhez.
A fegyverkezésnek és a háborúnak kettős értelme van a kapitalizmusban, amint már az európai világrendszer kezdetén világossá vált. Egyfelől könnyű és gyors tőkeakkumulációt tesz lehetővé a hadiipar és a szállítócégek számára az adófizető polgárok számlájára, amint már Rosa Luxemburg világosan felismerte [189]. Különösen a recessziós időszakokban reagálnak a kapitalista hatalmak háborúkkal, amint az USA második világháború utáni történetében ki lehet mutatni [190]. Másfelől a fegyverkezés és a háború része az össz-stratégiának "a természeti javak és a stratégiai nyersanyagok uralma és elosztása" körüli konfliktusban, ahogyan az amerikai hadügyminiszterek titkosszolgálata fejezte ki 1987-es titkos irataiban [191]. Ahogy föntebb megmutattuk, az össz-stratégia alacsonyabb és közepes intenzitású háborúskodásra (LIC és MIC), valamint ABC tömegpusztító fegyverekkel vívott nagy háborúra tagolódik. Ez utóbbi valószínűtlenné vált Gorbacsov békepolitikája miatt. De éppen emiatt folytathatta zavartalanul az USA alacsonyabb intenzitású háborúját, sőt az Öböl-háborúban tettekre válthatta az 1988 óta kifejlesztett közepes intenzitású stratégiát is [192]. Ez a stratégia, mint mondtuk, a kétharmadvilág felemelkedő államai ellen irányul, melyek a nyugati technológia segítségével katonailag olyan erőssé válnak, hogy stratégiai pontokon nyomást tudnak gyakorolni a Nyugat által uralt világgazdaságra.
Ennek a háborúnak a tapasztalatai csodálatos gyorsasággal meggyorsítottak és felerősítettek Európában olyan tendenciákat, melyeknek célja a közös EK-biztonsági politika az imperialista hatalomgyakorlás értelmében. Az EK biztonsági politikája mindeddig "a NATO mint Európa oszlopa" (amerikai álláspont) és az "Európai Biztonsági Unió" (mozgatóerő: Franciaország és növekvően Németország, fékezőerő: Írország, Dánia, Görögország) koncepciók közti feszültségben leledzett [193]. Az Egységes Európai Akta immár - együtt a belsőpiaccal - egyértelműen a biztonsági politikát magában foglaló politikai unió irányába állította a váltókat. A fejlődés bizonyára továbbra is két vágányon fut majd. Ez az Öböl-háború idevágó következményeivel igazolható. Egyidejűleg szó esett annak erőltetéséről, hogy beavatkozó csapatokat állítsanak föl a kétharmadvilág országai ellen részben a NATO, részben az önálló nyugat-európai biztonsági politika keretében.
Itt végső veszély leselkedik. Ha a jelenlegi trend érvényesül, akkor olyan tények keletkeznek, melyek csak a pestis és a kolera közti választást teszik lehetővé az európai férfiak és nők számára. Vagy fizetniük kell az USA által a Dél ellen vezetett zsoldoscsapatokat, vagy maguknak kell végrehajtaniok az imperialista piszkos munkát - az alacsonyabb intenzitású háborúskodás megerősödött kereteiben, ahogyan a Gladio nevű titkos NATO-egység leleplezései mutatják. Különösen Németországot akarják bevonni - alkotmánymódosításokkal - ebbe a gyarmatosító össz-koncepcióba. A nyugat-európai védelmi unión keresztül bevonnák az atomfegyverekről való döntésbe is, amit idáig törvény tiltott. Német földről ismét (imperialista) háború indulna ki. Az Öböl-háború alatti és utáni pszichológiai hadviselés és véleménymanipuláció már mutatja hatását. És mindez demokratikus legitimáció nélkül folyik, mivel az Európa Parlamentnek ebben az ügyben (még) nincsen felhatalmazása.
Nekem úgy tűnik, a német szociális és békemozgalmak sürgető feladata (együtt az egyházakkal és a szakszervezetekkel), hogy rohamot indítsanak eme demokratikusan nem legitimált militarizálás és imperializálás ellen. A német lakosság megmutatta az Öböl-háború előtt, hogy a második világháború tapasztalata alapján többségében a konfliktusok békés megoldását részesíti előnyben. A mozgalmak, szakszervezetek és egyházak erre építhetnek. A cél: a közös biztonság össz-európai rendszere egy megreformált ENSZ-békerend keretében, mely törvényen kívül helyezi a háborúkat. Ez vezet a

16. cselekvési célhoz:

Meg kell akadályozni, hogy Európa - a Dél ellen a belsőpiac érdekei biztosítására bevetendő csapatok segítségével - militarista-imperialista nagyhatalommá fejlődjék, és kooperáljon az USA ezzel kapcsolatos alacsonyabb és közepes intenzitású háborúskodásával; ehelyett a közös biztonság összeurópai rendszerét kell kialakítani, összefüggésben az ENSZ reformjával, mely világméretekben törvényen kívül helyezné a háborúkat, valamint követelni kell a globális béke rendjét. Törvényekkel kell betiltani az EK tagállamain túlra irányuló fegyverexportot.
A biztonság kérdése azonban nemcsak az EK kül-, hanem belpolitikáját is érinti. Nyugat-Európában valószínűleg senki sem venné a bátorságot, hogy olyan politikai írást készítsen, mint a 2. Santa Fé-dokumentum szerzői Bush hivatalba lépésekor, akik a demokráciát a következőképpen határozták meg [194]: A demokrácia társadalmi tartalma a vállalkozás és a tőkepiac szabadsága (mint a társadalmi szabadság lényegi kifejezése). A választott kormányokat mint demokratikus politikai intézményeket időbeli korlátozottságuk miatt temporary governments-ként (ideiglenes kormányokként) leértékelték, és a hadsereg, a civil bürokrácia meg a rendőrség és az igazságszolgáltatás "permanens kormányzati berendezkedéseit" tolták az első helyre mint a demokratikus uralkodás tulajdonképpeni kifejezésformáit. Mint mondtuk, Európában ezt biztosan nem mondanák ki nyíltan a legfelsőbb szinten. Itt szívesen beszélnek a szabadság és a demokrácia magas ideáljairól. De gyakorlatilag az európai politika ugyanígy zajlik. A lényeg a piac szabadsága. A parlament politikailag teljesen alárendelt szerepet játszik, annál nagyobb hatalommal rendelkezik a bürokrácia - és növekvő mértékben a rendőrség és az igazságszolgáltatás.
Ezzel a kérdéssel már találkoztunk az Európa Erődítménynek a külföldiekkel szembeni megvédése kapcsán. De az EK-n belüli személyforgalomnak a belsőpiaccal tervezett szabadsága is arra ösztönözte már a rendőrség és az igazságszolgáltatás hatóságait, hogy intenzív együttműködéssel terveket kovácsoljanak a belső biztonság megerősítésére, amint a 7. fejezet végén következő diagram mutatja [195].
Itt természetesen nem vitatjuk, hogy a rendőrségnek megelőző intézkedéseket kell hoznia a belsőpiac új szituációjára vonatkozóan. Mégis - a külföldiek kérdésén túlmenően - több ponton ok van nyugtalanságra és éberségre. Terrorizmusnak számít a Nagy-Britannia által megszállt Észak-Írország vagy a baszkok függetlenségi mozgalma. A korábbi NSZK-ban - és bizonyára ma is - az állambiztonsági szerveknek joguk volt - és van - megfigyelni mindazokat a személyeket, akik nem viszonyulnak pozitívan a német hadsereghez. Az 1989-es bázeli "Békét igazságosságban" ökumenikus összejövetelt a svájci titkosszolgálat tartotta megfigyelés alatt. Már említettük a Gladio nevű titkos NATO-részleg aktivitását. Ha hozzávesszük egy magasan technizált európai információs szolgálat kiépítését, akkor az a tendencia jelenik meg, amely Európa női és férfi polgárainak növekvő, demokratikusan nem ellenőrzött megfigyelésére utal.

17. cselekvési cél:

A belső biztonság rendszereinek az EK-n belüli fejlődését demokratikusan ellenőrizni és törvényekkel szabályozni kell.

Európa biztonságának és rendjének hálózata

(diagram kerül ide, szövegek a végén)

Ahogyan az EK működik

(két diagram kerül ide)

Együttműködés az EK-törvényhozásban

8. Visszaesés a demokrácia előtti állapotokba - vagy az EK politikájának és gazdaságának demokratizálása?

15. tétel

A belsőpiac szinte minden eddig vizsgált következménye és veszélye a politika és a demokrácia nagy deficitjét mutatta. A piac alakítja a valóságot a tőke javára, a politika nemcsak hogy mögötte kullog, hanem olyan eszközei sincsenek, melyek nemzeti síkon magától értetődőnek számítanának. Két lényegi probléma bontakozik ki: az Európa Parlament hiányzó törvényhozói hatalma, és az, hogy a helyileg és csoportosan érintettek - mindenekelőtt a hátrányos helyzetűek - önsegélyező és szolidaritási csoportjainak nincs lehetősége a közvetlen hatásgyakorlásra. Ebből fakadóan követelni kell az Európa Parlament reformját, a szociális mozgalmak és szervezetek együttműködési jogát a döntéshozatalban, valamint új, demokratikus kommunikációs struktúrát.
A gazdaság hiányzó politikai keretfeltételeiben, a kétharmadvilághoz való plutokratikus viszonyulásban, a belsőpiac hatásában a régiókra, a mezőgazdaságban és szociális területen, az ökológiában és végül a biztonság területén - mindenütt megmutatkozott az érvényesülni tudó demokratikus politika hiánya vagy hiányossága. A gazdaság belsőpiaca előrefut, a politika és mindenekelőtt az érintett polgárok mögötte szaladnak.
Miután a baden-württembergi kormány korábbi sajtószóvivője, Kleinert átváltott a Daimler-Benz konszernhez, hogy átvegye a szóvivő szerepét, mindkét részről faggatták a tapasztalatairól. Válasza: "A gazdaság csinálja a valóságot, a politika a retorikát."
Ez alaptendencia a kapitalizmusban. Európa esetében azonban szélsőségesen felerősödik azáltal, hogy az intézmények mindmáig még a reprezentatív demokráciáról sem gondoskodnak. Nem választott parlament hozza a törvényeket, hanem a tagállamok kormányképviselőinek minisztertanácsa. Ezt szemlélteti a 8. fejezetet megelőző oldal felső diagramja [196].

A séma az EK-ban részt vevő szervek és együttműködésük döntési folyamatát mutatja. Itt nem vettük figyelembe az Európa Tanácsot. Ebben 1975 óta évente legalább kétszer a tagállamok állam- és kormányfői jönnek össze, hogy összehangolják véleményüket a Közösség alapvető problémáiról, vagy politikai alaphatározatokat hozzanak, gyakran olyan kérdésekben is, melyekkel kapcsolatban a minisztertanácsban (mint az EK határozószervében) nem tudtak megegyezésre jutni. Az EK-szerződésekben eredetileg nem szereplő Európa Tanácsot időközben formálisan is felvették a közösség alkotmányába az "Egységes Európai Akta" 2. artikulusával.
Ha részleteiben megnézi az ember az Európa Parlament szerepét, a következő jogosítványait lehet megkülönböztetni:

- Együttműködés az EK-törvényhozásban. (Ezt a 8. fejezetet megelőző oldal alsó diagramja mutatja.)
- Ellenőrzési jogok (parlamenti interpelláció, panasztétel az Európai Bíróságnál, bizalmatlansági indítvány a Bizottsággal szemben - mindez valódi érvényesítési lehetőség nélkül, de hasznos a valamivel nagyobb átlátszóság szempontjából).
- Költségvetési jogok (tulajdonképpeni határozati illetékesség csak a 30%-nyi nem-kötelező kiadásokra nézve, a 70%-nyi kötelező kiadásokban csak változtatási jog).
- Szavazati jog a társulási és belépési egyezményekben.

A tulajdonképpeni törvényhozói hatalommal a minisztertanács rendelkezik, tehát a nemzeti végrehajtó hatalmak képviselői - szemben a hatalommegosztás klasszikusan demokratikus követelményének minden szabályával. A kormányzói hatalmat a szintén nem a parlament által választott Bizottság gyakorolja. Ezt a jövőben nem szabad elfogadni. Mert a belsőpiaccal mérhetetlen új hatalom száll az európai intézményekre, melyek a legalább reprezentatív demokráciával ellenőrzött kormányoktól mind több illetékességet vesznek el, maguknak azonban nincsen demokratikus legitimációjuk. Ezt mutatja a sürgető

18. cselekvési cél:

"Az Európa Parlamentnek minden olyan illetékességet meg kell kapnia, mellyel a Közösség nemzeti parlamentjei is rendelkeznek - tehát az EK törvényhozó szervévé kell válnia." [197]
Ez azonban nem elég. Az érintett polgárok mozgalmai és szervezetei fáradsággal, de viszonylagos sikerrel is az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése sok területén megkísérelték befolyásolni települési, regionális, valamint nemzeti politikai és társadalmi intézményeiket, hogy legalább korlátozzák a piac ember- és természetpusztító hatásait. Az európai belsőpiac létrejöttével még összetettebbek lesznek a gazdasági és politikai döntési folyamatok, és még távolabbra kerülnek az érintett emberektől. A transznacionális konszernek lényegükből fakadóan arra irányulnak és megvannak a forrásaik is ahhoz, hogy a határokat átszelve cselekedjenek és cseréljenek ki információkat. Ha nem akarjuk, hogy reménytelenül kijátsszák az embereket, akkor a reprezentatív Európa Parlament megerősítésén kívül két cselekvési célt kell megfogalmazni:

19. cselekvési cél:

Új törvényeket kell hozni a gazdasági és politikai információk nyilvánosságra hozataláról, valamint a konszernek és a bankok által uralt információs és kommunikációs struktúrák jobb nyilvános és civil ellenőrzéséről [198].

20. cselekvési cél:

Az érintettek, különösképpen a hátrányos helyzetű emberek, főként a kisebbségek (melyeknek a parlamenti többségi rendszerben nincsenek esélyeik) önszerveződő és szolidaritási csoportjai meghallgatási és részvételi jogának hatékony meggyökereztetése.
Ezzel már elértük az utolsó rész kérdésfelvetését: Hogyan reagálhatnak az európai emberek kontinensük felemás történelmére, jelenére és jövőjére, és mit tehetnek?

III. fejezet
Létezik-e az igazságosság útja?

1. Stratégiai megfontolások

16. tétel

Minden történelmi tapasztalat szerint valószínűtlen, hogy a fennálló politikai és gazdasági intézmények önmaguktól úgy megújulnak, hogy alapvetően megváltoznék, vagy legalábbis enyhíthető lenne a nyugati kapitalista rendszer egyre több emberáldozatot és természetpusztulást követelő jelenlegi tendenciája. A másik oldalon a rendszer mérhetetlen ellentmondásai növekvő lehetőséget nyújtanak az ellenállásra, az alternatívákra és ellenstratégiákra a civil társadalomban. Így aztán kettős stratégia ajánlatos:

1. Megtagadás és alternatívák kis sejtekben a bázison - a rendszer hosszú távú átalakításának perspektívájával.

2. Ellenhatalom megszervezése a régi és új szociális mozgalmak koalícióiban - a rendszer rövid- és középtávú befolyásolására.

Mindkettő új nevelési és kommunikációs módokat kíván.
Minden történelmi tapasztalatnak ellentmond, különösen a nyugati kapitalista rendszer utóbbi 500 éve folyamán, hogy a politikai és közgazdasági intézmények önmaguktól úgy reformálódhatnak vagy transzformálódhatnak, hogy a szegények és a természet joga érvényesüljön. Ezt mutatja a teológiai látás is az emberi bűnről és annak struktúrális, személyekfölötti kifejeződéséről.
A másik oldalon azonban éppígy létezik az ellenállás és az alternatívákért folytatott harc történelme. Emlékeztetek Las Casas, és vele és előtte sok szerzetes harcára az amerikai őslakosság jogaiért és alternatív életformáiért, a rabszolgák önfelszabadító harcára Toussaint Louverture vezetésével, a munkásmozgalom harcára a 19. sz. óta, valamint a népek harcára a gyarmatosítástól való megszabadulásért. Ebben az értelemben a remény jele, hogy a világon mindenütt keletkeztek szociális, ökológiai és a békéért dolgozó mozgalmak, és - ha fájdalmak és üldözések közepette is, de - növekednek. Gyakran keresztény bázisközösségekkel kapcsolódnak össze. Ezek új kifejeződései a megerősödő civil társadalomnak, mely a munkásmozgalom klasszikus szervezetein túlmenően elkezdett hatni a közgazdasági és politikai intézményekre [199]. Közös érdekbázisuk az a sok ellentmondás, melyet az egyenlőtlen akkumuláció kapitalista modellje nemcsak a Dél perifériáin és félperifériáin, hanem a centrum régióiban is előhív.
Így az EK-belsőpiac tendenciáinak és lehetséges kihatásainak szemügyre vételekor már mindenütt rábukkantunk a hátrányosan érintettek önszerveződéseire és a szolidaritási mozgalmakra - még ha ezek nem alakultak is ki teljesen, és alig kapcsolódnak hálószerűen egymásba: szakszervezetek, munkanélküliek kezdeményezései, nőszervezetek, bevándorlók és menekültek képviseletei, alternatív parasztok, környezetvédelmi szervezetek, nem kormányzati szervek (NGO-k) a kétharmadvilág harcának támogatására. Tekintettel az 500 éves elnyomásra és az 500 éves ellenállásra, Észak- és Dél-Amerikában is szövetkeztek az indián származású népek, és világos követelményeket támasztanak, mindenekelőtt földtulajdoni jogaikat és azt illetően, hogy újraírják történetüket a saját perspektívájukból, európai és észak-amerikai elnyomóik látásmódja helyett.
A népnek (a civil társadalomnak) ezek a mozgalmai - a legutóbbi időknek a bevezetőben említett csalódásai ellenére - a felszabadítás stratégiájának kiindulópontját jelentik. Tekintetbe véve a környezet veszélyeztetettségét és a Kelet-Nyugat-konfliktus vége ellenére folytatódó militarizálódást és fegyverkezést, még osztályokat átfogó érdekek is vannak. Karl Marx feltételezése, hogy csak az ipari proletariátus lehet a rendszert szétrobbantó változtatások hordozója, három irányból is meghaladott. Mert nemcsak ezt a proletariátust lehet bevonni, hanem a transzformációs folyamatban részt vehetnek egyfelől a "lumpenproletariátus", másfelől a középosztály "részleges áldozatai" is.
Éppen ez a kiindulópontja a legtöbb latin-amerikai teológus, társadalomtudós és grassroots worker (a bázis mozgalmaiban dolgozó) leggyakoribb reakciójának a Kelet-Európában és a Szovjetunióban zajló folyamatokra. Frei Betto a népi szervezeteket látja az új participatív kultúra alanyainak [200]. Xabier Gorastiaga, a nicaraguai jezsuita közgazdász kitágítja ezt a perspektívát egy nemzetközi, participatív szolidaritási mozgalom értelmében:

Arra van szükségünk, hogy újra föltaláljuk a szocializmust egy technikai forradalom környezetében, mint egy kapcsolatokkal átszőtt bolygó részét, ahol a szövetségeknek egészen más a szerepük, mint a hidegháború idején. Szövetségeket kell keresnünk a Dél és az északi új mozgalmak között - ilyen a környezetvédő mozgalom, a női mozgalom, a pacifista mozgalom és Isten Igéjének az egyházakból jövő szabadítása és emancipációja. Jelenleg egyetlen rendszerben élünk, egyetlen piaccal, amelyet meghatároz a "Hetek csoportjának" (G7) tőkéje. Ezeknek az erőknek a fényében meg kell alkotnunk azt, amit egy "harmadik világ szocializmusának" nevezünk, egy criollo avagy őshonos szocializmust. Egy a Déltől jövő szocializmusra van szükségünk, az európai szocializmustól függetlenre, mely utóbbi az én tapasztalatom szerint soha nem volt hiteles. Most lehetőség van egy új baloldal számára Latin-Amerikában - amely demokratikus, népi és résztvevő, s amely kizárja a hagyományos baloldal totalitárius és vertikális természetét. [201]
A tőke hatalma transznacionális szervezettségű. Éppen ez teszi olyan nehézzé ellenőrzését. Már a Kommunista Kiáltvány ezzel a felhívással zárult: "Világ proletárjai, egyesüljetek!" Csakhogy a transznacionális tőke kijátszhatja egymással szemben a centrum országaiban és a periféria országaiban dolgozókat, mint ez időközben kiderült. A jövő nagy kérdése ezért az, vajon elkerülhető-e ez a szociális mozgalmak fejlődése és nemzetközi összekapcsolódása során. Ez lényegileg attól függ majd, mennyire növekszik a közös érdekek belátása, tekintettel a globális összefüggésekre, azaz annak a ténynek a belátása, hogy közös ellenhatalom nélkül egyre nagyobb lesz a vesztesek száma, és egyre kisebb a nyertesek száma.
Hogyan festhet konkrétan az ilyen alulról jövő ellenhatalomképződés? Kettős stratégiából indulok ki:

1. Amennyire lehetséges, távol kell tartanunk magunkat a kapitalista gazdaságtól, és kis sejtekben alternatívákat kell megélni (hosszú távú, transzformatórikus perspektíva).
2. Szerveződnünk kell, hogy nyomást gyakoroljunk a politikai-gazdasági nagyrendszerekre (rövid távú, reformer perspektíva).

Ez hasonló kezdeményezés ahhoz, melyet az Egyházak Ökumenikus Tanácsának egy tanulmányához kapcsolódva Pascal de Pury javasolt az alternatív technológiákra vonatkozóan [202]: Egyfelől az egyszerű embereknek ("a népnek") újra föl kell fedezniök képességüket arra, hogy alternatív módon dolgozzanak és gazdálkodjanak ("to master technologies" - a technológiák mesterévé lenni). Másfelől tekintettel a komplex technológiai és politikai-gazdasági rendszerekre, meg kell tanulniok ellenőrizni azokat, akik uralják ezeket a rendszereket ("to master those who master the technological systems" - mesterévé lenni azoknak, akik a technológiai rendszerek mesterei).
Az 1. ponthoz: Naiv dolog lenne azt vélni, hogy jelenlegi világgazdasági rendünk transzformációja sikerülhetne egyedül azáltal, hogy egyesek és kis sejtek alternatív módon élnek. És mégis: egy ilyen transzformáció sosem lenne lehetséges anélkül, hogy az emberek a bázison alternatívákkal kísérleteznek, és ily módon újra felfedezik saját erejüket arra, hogy maguk határozzák meg, vagy legalább ők is meghatározzák gazdasági és politikai sorsukat.
A pennsylvaniai Emmausban létezik az "Újjászületés projekt". Erről meséli Loren Halvorson a következő történetet:

"Az Iowa állambeli Greenfield komoly gazdasági problémákba merült a vidék mezőgazdaságának depresszív helyzete miatt. Tudósok jöttek, és közölték a város lakóival, hogy 14 fő problémájuk van. Mindannak felsorolása, ami rosszul ment náluk, a tehetetlenség érzését keltette bennük, mintha ők maguk semmit sem tudnának tenni. De hallottak az 'Újjászületés projektről', és meghívtak egy csoportot Emmausból, hogy jöjjön el Greenfieldbe. Az Emmaus-team egészen másképp nyúlt hozzá a dologhoz, mint a korábbi tanácsadók. Ahelyett, hogy a problémákkal kezdték volna, a lehetőségekkel kezdték. Felszólították Greenfield lakóit, állítsák össze azoknak a dolgoknak a listáját, melyeket maguk el tudnak végezni. Több mint 100 pontig jutottak. Elkezdtek dolgozni azon, amit megtehettek, és közben felfedezték, hogy valójában már azon dolgoznak, amiről azt mondták nekik, hogy nem tudják megtenni."
Halvorson azzal a megfigyeléssel fejezi be, hogy a gazdasági probléma nyilvánvalóan lelki probléma volt. Amikor az Emmaus-team az emberek lelkét érintette, reményt adván nekik, elkezdtek kezdeményezni és cselekedni. Ennek a művészetnek a mestere Jézus volt az egyszerű emberek között végzett munkájával. Azt a bizalmat ültette beléjük, hogy Isten működik köztük és bennük a maga szellemi energiájával, és ez gyógyulást eredményezett, egyenes járást, függetlenséget a látszólag hatalmasoktól és egy új közösségi élet kezdetét - sőt készséget arra, hogy szenvedjenek az igazságért és az igazságosságért. "A hited segített neked." "Az utolsók lesznek az elsők." A gazdasági, politikai és vallási hatalom áldozataiban kezdődik emberi megújulásunk, kultúránk, gazdaságunk és politikánk megújulása.
Ebben az értelemben nagy jelentőségűek azok a kezdeményezések, amelyek az ún. informális ökonómia elemeiből alternatív, decentralizált gazdasági egységeket fejlesztenek ki, akár a szubzisztenciagazdaság elemeinek formájában, akár részben a kapitalista gazdaságból kicsatolt termelő-felhasználó kooperatívák vagy kommunitások formájában [203]. De e többnyire kis és gyönge báziskezdeményezések teljes túlterhelése lenne, ha tőlük várnánk a kapitalista nagyrendszerek legyőzését vagy ellenőrzését. Ám ők ápolják az alternatívák humusztalaját, valamint az ellenállóerő és a nagyrendszerekkel folytatott harc szellemi forrását.
A 2. ponthoz: Hogy ezekre a nagyrendszerekre hatni tudjanak, az érintetteknek szerveződniök kell. E tekintetben Németországban történelmi deficitet kell feldolgoznunk. Az intelligencia hajlott arra a feltételezésre, hogy elégséges azt gondolni és mondani, ami értelmes, s az illetékesek meg fogják hallani és tenni. Ha azok nem tették meg, akkor az intelligencia visszavonult a mindent jobban tudók duzzogásába. Az ökológiai és békemozgalmak viszont olyan magatartást indítottak el, melyhez csatlakozni kell. Ellenhatalom csak szervezés révén keletkezik.
Persze itt is óvni kell minden "messianizmustól". A "mindent vagy semmit" pozíció túlerőltetést és csalódást keltene az elkötelezettekben. Tekintettel a reális hatalmi viszonyokra, mindig arról van szó, hogy stratégiailag fontos kiindulási pontokat találjunk és válasszunk ki a politikai-gazdasági struktúrák és intézmények befolyásolására és a konkrét küzdelemre.
Tekintetbe véve az új báziskultúrából kiemelkedő ellenhatalom jellegét, fontos ezenkívül, hogy emlékeztessünk Martin Luther Kingnek Gandhi hagyományában álló mondatára: "Az út a cél." Ez azt jelenti, hogy azoknak az eszközöknek, melyekkel a harcot vívjuk, nem szabad elárulniok a célt. Nem egyszerűen a hatalmi elit kicseréléséről van szó. Ez volt a bürokratikus szocializmus végzetes illúziója. Az út a politikai célhoz, ti. hogy szociálisan és ökologikusan felelős struktúrákat és intézményeket harcoljunk ki, ha csíraszerűen is, de már elővételezi az emberlét új minőségének, valamint az ember és ember, ember és természet közti kapcsolatoknak a fejlődését. Ez az oka annak, miért jelentkezik ebben a munkában és ebben a harcban az új életminőség öröme.
Ha ezek, a kettős stratégiával kapcsolatos megfontolások helyesek, akkor a rövid- és középtávú akciók és követelések - ahogyan utaltunk rájuk a II. rész cselekvési céljaiban - összetartoznak az alapvető, hosszú távú változtatások stratégiájával. Igen, a konkrét ember és a Föld élete kedvéért össze kell kapcsolni ezt a két stratégiát [204]. Ez az oka annak, miért van értelmük éppen az 1992-es Európa még nem egészen lezárt helyzetében azoknak az intenzív erőfeszítéseknek, hogy alulról hassunk az intézményekre. Amilyen kevés várható a velük folytatott egyszerű dialógustól, olyan döntő, hogy felépítsünk egy új szociális bázist, mely elkezd alulról alternatívákat megélni, s máskéntgondolkodásával és konkrét követelményeivel bázisdemokratikus nyomást gyakorol az intézményekre. Ez azt jelenti, hogy az önmagunkon és kis csoportjainkon a hosszú távú változások perspektívájával végzett munka mellett különböző kezdeményezések megszervezéséről is szó van, hogy közösen elérhessünk rövid távú javulásokat is. Ezt csak üdvözölhetik a hivatalos intézmények olyan politikusai és politikusnői, akik maguk is érdekeltek a jelenlegi politikai-gazdasági struktúrák szociális és ökológiai változásaiban. Mert ezek alulról jövő nyomás nélkül kudarcra vannak ítélve.
Ebben a szellemben tervez a Kairos Europa - mint az európai marginalizáltak és szolidaritási csoportok közötti "igazságosság-hálózat" előmozdításának kristályosodási pontja - "alulról jövő parlamentet" ("People's Parliament") Strassburgban, 1992. június 5-10. között.

Az előkészületek jelenlegi állása szerint az első fázisban az önsegélyező és szolidaritási csoportok Európa legtöbb országából, ill. Afrika, Ázsia és Latin-Amerika különböző régióiból érkező mintegy 1000 képviselője és képviselőnője öt bizottságban fog találkozni, melyek az alapigények kielégítésének igényéből kiindulva egy alternatív Európa vízióján dolgoznak majd. Azután olyan műhelyeket tervezünk, melyek megfogalmazzák a cselekvési prioritásokat és konkrét követelményeket állítanak fel. Ezeket aztán egy nagy demonstrációban, ill. az Európa Parlament képviselőivel és képviselőnőivel folytatandó kerekasztal-beszélgetésekben a nyilvánosság és a döntéshozó fórumok elé tárjuk. Befejezésül esetleg ifjúsági delegáció megy Strassburgból Brüsszelbe, hogy közvetlenül beszéljen a Bizottsággal. Egyidejűleg több európai városban tervezünk akciókat, hogy nyilvánosan demonstráljuk a bázis növekvő jelenlétét az Európát érintő kérdésekben, és nyomást gyakoroljunk a döntéshozó szervekre.
Ez csak egyike annak a sok kezdeményezésnek, melyek a szimbolikus 1992-es évet indítéknak tekintik arra, hogy új szövetségeket bontakoztassanak ki az igazságosságért [205]. Az európai keresztény bázisközösségek már 1991 júliusában nagy találkozót tartottak Párizsban ezzel a témával kapcsolatban. A ferencesek a keresztény báziscsoportok nagy találkozóját hívják össze 1992 júniusára Assisibe. A BUKO (a fejlesztéspolitikai csoportok német szövetségi konferenciája) a G7 következő, müncheni gazdasági csúcstalálkozója alkalmából akciókat és rendezvényeket tervez 1992 júliusában. Szinte történelminek nevezhető esemény, hogy "híd-fórum" alakult a környezetvédő szervezetek, a szakszervezetek és a harmadik világ-szervezetek közötti kooperáció érdekében. Ezügyben közös felvilágosító helyeket szerveztek [206]. Ezzel létrejött annak a plattformja, hogy a régi és új szociális mozgalmak eddigi, meglehetősen feszült viszonya továbbfejlődjék. Európai síkon szintén megvan a különböző kampányok rendszeres koordinációs találkozója. Az USAs-ban "Kairos Észak-Amerika" alakult. Latin-Amerikában rengeteg kezdeményezés van, többek között a Latin-Amerikai Egyházi Tanács részéről. Sok kis és nagy szövetkezéssel megkezdődött a nemzetközi hálózat kiépülése.
Mindez kicsinek és kevésnek tűnik az európai-nyugati politikai-gazdasági rendszer hatalmi tömörülései láttán. De Dávid legyőzte Góliátot annak hatalmas fegyverzete és ereje ellenére. A halánték, ahol parittyakövével eltalálta, a mi esetünkben a rendszer képtelensége arra, hogy tökéletesen ellenőrizze az embereket. Amíg az emberek - tekintettel azokra az ellentmondásokra, melyeket a kapitalizmus szükségképpen létrehoz - képesek fájdalmat érezni, addig nem zárható le a rendszer. Bár megkísérli, hogy az információnak dezinformációvá, és az életnek fogyasztássá alakításával elkábítsa és félrevezesse az embereket, de ez sosem lehetséges tökéletesen. Az amerikai hadseregek titkosszolgálatainak igazuk van, hogy a másik, a keleti Góliát legyőzése után most a népi mozgalmaktól, a bázisközösségektől, a felszabadítás teológusaitól, a szolidaritási csoportoktól, az egyházaktól félnek, amennyiben ezek a szegényekkel dolgoznak. Mert a katonai, politikai és gazdasági hatalom biztos kezekben van, de az emberek "szíve és agya" nem. Itt rejlik a mi "tőkénk".
De ezt a "tőkét", a nem-uniformizált embereket, csak akkor lehet szaporítani, ha a nevelésben és a kommunikációban szintén ellenstratégiákat fejlesztünk ki. A brazíliai és más latin-amerikai bázisközösségek és népmozgalmak csak azért váltak lehetségessé, mivel egyidejűleg érvényesült "az elnyomottak pedagógiája" (Paulo Freire), mely az embereket saját társadalmi helyzetük analízise és saját lehetőségeik felfedezése révén életalakításuk alanyaivá teszi - ahogyan ezt Greenfield lakosai is megtapasztalták. Amire Európában szükségünk lenne, a báziscsoportok megsokszorozóinak tréning-programja, ahogyan az Sao Paolóban rendelkezésre áll. Latin-Amerikában mindenütt keletkeznek információs és dokumentációs központok is, melyek szisztematikusan fellépnek a gazdasági, politikai és katonai hatalmasok által űzött dezinformációval szemben. Nálunk is létrejött már régebben az alternatív nevelés és a kritikus elleninformáció e kultúrája. Európai vonatkozásban megkezdődött az alternatív információ csoportjait és intézményeit összekötő hálózat kiépítése. [207] Ezeket a kezdeményezéseket meg kell erősíteni.
Létezik-e az igazságosság útja Európában - 500 év rablása, elnyomása és pénzszaporító pénzimádata (a németben szójáték: Geldver/m/ehrung) után? Minden említett reményteljes jel ellenére mély kétségek fognak el minket. Ha cselekvési képességünket kizárólag a siker racionálisan várható fokától tennénk függővé, akkor valószínűleg inkább előbb, mint később, föladnánk az ügyet. Annak reális esélye, hogy pozitív választ tudunk adni a kérdéseinkre, az áttekintett időszak történelmi, s inkább bénító tapasztalatai szerint nem túl nagy. Vannak még ezen túlmenő perspektívák is? A tisztán közgazdasági-politikai látásmódot kibővítheti a teológiai.

2. Teológiai megfontolások: Mint európai nők és férfiak, mit kezdhetünk 500 év rablásával, elnyomásával és pénzszaporító pénzimádatával?

"A bibliai felfogás szerint a kairos az éjszaka utáni időpont, az az időpont, amikor az alvásból fel kell kelni (Róm 13,11-14). A kairos arra kényszerít minket, hogy önmagunk és embertársaink számára az ítélet prófétái legyünk; arra kényszerít minket, hogy legyőzzük a félelmet, és harcoljunk. De a kairos a remény pillanata is. A kairos kezdete a napnak, melynek fényében képesek vagyunk közösen megtenni a felszabaduláshoz vezető lépéseket. A kairos döntéseket kíván tőlünk mint egyénektől, de sokkal keményebb döntéseket kíván egyházi intézményeinktől." [208]

17. tétel

A történelemmel és a jelennel az emberi áldozatok és a természet perspektívájából történő foglalkozás egyik lehetséges bibliai-teológiai kerete a "világbirodalmak" kategóriája. A Biblia tanúsága szerint hatalmuk már megítéltetett és megtöretett. Isten Országa lép föl velük szemben, és a megfeszített Messiás győzelmében jogukhoz segíti a szegényeket és elnyomottakat. Lehet-e ezen a horizonton 1992 a döntés (kairos) ideje Európa számára - az ítélet ideje és az újrakezdés ideje? A keresztény bázisközösségek a sikertől független remény perspektíváját adhatnák a szociális mozgalmak harcához. Európa nagyegyházai az előtt a kérdés előtt állnak, vajon készek-e szakítani a gazdaság-, állam- és egyházteológiák hagyományaival, és prófétai egyházakká válni. Ez magában foglalja a demokrácia és a szabadság nyugati formájának új értékelését, konkrétan a világgazdaság plutokráciájának és gyilkos biztonsági rendszereinek elutasítását, valamint a kritikus-konstruktív fellépést a reálisan létező nyugati demokrácia megjavításáért - különösképpen az EK-belsőpiac folyamatban lévő helyzetében. Az egyházak bűnvallomása azonban csak akkor lenne komoly, ha lennének következményei: 1. magának az egyháznak a struktúrális létében, 2. az áldozatok önszerveződésének világos támogatásában. A velük való szoros kapcsolatban végbemenne a "hitből fakadó isteni igazságosság", mely gyakorlati igazságossághoz vezet.
Ha áttekintem a nyugat-európai meghatározottságú világrendszer 500 éves történetét, a "világbirodalmak" bibliai-teológiai kategóriája tör föl bennem. A spanyol nagybirodalom kísérlete, a Pax Britannica, a Pax Americana és ikertestvére, a Pax Sovjetica, és a most keletkezett, immár háromfejű "mélység vadállata" (vö. Jel 13) - ezek mind ugyanazon "evilági séma" (Róm 12,2) alapján épültek fel, mint a perzsa birodalom, amelyben az első apokaliptikus írások és látomások keletkeztek a birodalmak bukásáról és Isten "emberi" Országának eljöveteléről (Dániel 7). A nyugati rendszer történetileg is sokszorosan annak a római birodalomnak az örököse, mellyel szemben a Jelenések könyve (18. fejezet) meghirdeti a remény üzenetét a "ringyó Babilon" és mindazok bukásáról, akik általa meggazdagodtak [209], és amelyről Jézus azt mondja, hogy az ő országa nem olyan, mint ez, és hogy ő nem úgy adja a békét, mint a római világrendszer, nevezetesen elnyomás és kényszer által [210].
A Biblia lényegi kérdése ebben a hagyományban így hangzik: Ki a király? Mai nyelven: Kié a hatalom? Ez a Jézus és a római hatalom hordozója, a császár palesztinai helyettese, Pilátus közti dialógus témája, és ez Jézus megfeszítésének fordulópontja (Jn 19. f.). [211] Pilátus azt állítja, ő rendelkezik Jézus - és az egész emberiség - élete és halála fölötti hatalommal (10. v.). Jézus azonban azt válaszolja: "Semmi hatalommal nem rendelkeznél velem szemben, ha nem fölülről adatott volna neked." (11. v.) Azaz a hatalom önmagában véve nem valami rossz. Minden hatalom Istentől van, tehát jó. De bűn, az 1. parancs elleni vétség úgy gondolkodni, cselekedni vagy akár csak úgy berendezni a politikai-gazdasági struktúrákat, mintha létezne önmagunktól való hatalomteljesség. Ezért hamis dolog a gazdaság és a politika kérdéseit elsősorban vagy pláne kizárólagosan etikai kérdésekként kezelni. Ezek elsősorban és mindenekelőtt "teológiai" kérdések. Luther joggal tárgyalja őket a Nagy Katekizmusban mindjárt az elején mint az 1. parancs kérdéseit [212]. A "Ki a király?" kérdés azonos jelentőségű a "Ki az Isten?" kérdéssel. Így a júdeaiak azt mondják Pilátus előtt: "Nekünk nincs királyunk, hacsak nem a császár." (15. v.) Elfelejtették, hogy szent irataik már beszámolnak egy ilyen vitáról. Amikor ugyanis Izrael is királyt akar, "mint a többi népek", akkor Isten azt mondja Sámuelnek: "Nem téged vetettek el, hanem engem vetettek ki abból, hogy király legyek fölöttük." (1 Sám 8,7) Az "Isten Országa", Jézus igehirdetésének központja azt jelenti: "Isten királlyá lesz" (malkuth Jahve). Jézus az "Emberfia", akivel Isten Országa eljön (Dániel 7) - az emberek emberarcú együttélése Istennel, egymással és a természettel (ellentétben azokkal az országokkal, melyeket ragadozó vadállatok testesítenek meg).
Jézus nem ezeknek a világrendszereknek a hatalmáért harcol, hanem ő és "Országa" ezeknek a rendszereknek az ellentmondását, alternatíváját testesíti meg. ő a Messiás, azaz a felkent "király" Isten Országában. És ez a király hagyja, hogy töviskoronát helyezzenek rá, gúnyból bíborruhába öltöztessék és megkínozzák. A sikertől függetlenül és ezért a szenvedésre készen Isten igazságáról, hűségéről és igazságosságáról tanúskodik. Az Izaiás próféta által megrajzolt "Isten szolgája" vonásait hordozza (Iz 53. f.). "Íme, az ember!" - mondja Pilátus. És ez az ember, aki nem ismeri el a rendszer hatalmát, olyan fenyegető erre a hatalomra, hogy az a politikai forradalmárok büntetésével, a kereszttel sújtja ezért.

Ezért kellett El Salvador - az USA által kiképzett és pénzelt - hadseregének lelőnie Romero érseket, amikor parancsmegtagadásra szólította fel a katonákat, és megölnie (a marxista ellenségnek bélyegzett) Ellacuria körüli felszabadítási teológusokat, mivel segítettek legyőzni az emberek "szívében és gondolataiban" a rendszertől való félelmet és függőséget.
Nos, az ellen, hogy a jelenlegi helyzet értelmezéséhez fölhasználjuk a zsidó és újszövetségi apokaliptikát, ellenérvként fel szokták hozni: Mindez nem a gazdasági és politikai struktúrák démonizálása-e, mely éppen a konkrét cselekvéstől tart vissza? Ez a félreértés csak úgy jöhet létre, ha nem vesszük észre, hogy az apokaliptikus iratok a földalatti ellenállás irodalmát jelentik [213]. Az "apokalipszis", a kinyilatkoztatás nem borzasztó események ábrázolására vonatkozik, amint egy szélesen elterjedt félreértés véli; hanem a látnok azt látja és hirdeti az üldözötteknek, szenvedőknek és lemészároltaknak, hogy a hatalmasokat, akik itt abszolút hatalmat igényelnek, Isten már megítélte és megfosztotta hatalmuktól, és hogy a győzelmet az erőszakmentes Bárány, Krisztus kapja meg, és vele azok, akik most kitartanak az ellenállásban és nem hajolnak meg a ringyó Babilon és kereskedői előtt.
A rendszer által hátrányos helyzetbe taszítottak és üldözöttek számára, a keresztre feszített Messiásukkal az ellenállásban az igazság és a hűség mellett tanúságot tevő emberek számára nincs nagyobb és biztosabb, sőt megdönthetetlenebb vigasztalás és bizonyosabb remény, mint hogy elhiggyék a kinyilatkoztatásnak, hogy Isten már elítélte a hatalmasokat, hogy azok agyaglábakon állnak, és hogy a békességteremtők és az igazságosságra szomjazók győzni fognak a megfeszített Messiással, és hogy Isten már az új eget és új földet készíti elő. Aki úgy véli, lemondhat arról a perspektíváról, hogy Isten maga hajtja végre az ítéletet a fáraón, Babilonon, Rómán, Nyugat-Európán, az USA-n és Japánon, és maga építi az új földet az elnyomottakkal és üldözöttekkel, az a remény végső alapjáról mond le, és mindig kísértést érez majd arra, hogy elfojtsa a realitást a maga borzalmasságában, vagy kételkedjék a harc értelmében.

Már Ágoston egyházatya - tanulva az apokaliptikától és az észak-afrikai Tychoniustól - alapvető imperializmuskritikát gyakorolt Róma példáján. A római parcere subiectis et debellare superbos elvet (az alávetetteket védeni és a magukat alá nem vetőket háborúval alávetni) ama hatalomként leplezte le, mely Isten helyébe ül, és amely azon az alapperverzitáson nyugszik, hogy az Isten- és emberszeretet helyébe az önszeretetet rakjuk. Felfedezte ezt a harcot a két életmód és embercsoport között (Istennel a szeretetben és Isten ellen az önszeretetben) a teremtés óta tartó egész történelemben. Ágostontól meg lehet tanulni, hogy az imperializmus kritikájának mindig az összes viszonyok és kapcsolatok kritikájának (sőt az egész kozmosz kritikájának) kell lennie - attól kezdve, hogyan viszonyulnak az egyének saját életükhöz, egészen a politikai-gazdasági nagystruktúrák kritikájáig. Azaz mindig a struktúrák és személyek egyidejű megváltoztatásáról van szó [214]. Ágoston Róma bukása után, Kr. u. 410-ben írta De civitate Dei c. munkáját, miután a nyugati gótok Alarik vezetésével meghódították és elpusztították a várost. Ez valamiképpen könnyű volt, összevetve a mi feladatunkkal.
Mert az a vadállat, melynek vére a pénz (Hobbes), az a világrendszer, melytől ma az emberiség kétharmada szenved, és amely teljesen nyíltan az egoizmust hirdeti alapelvének, éppen új diadalt készül ülni. Addig fegyverkezett, míg halálba vitt egy másik birodalmat, és egy gőgös, magát alávetni nem akarót háborúval tepert le, és úgy tűnik, vitathatatlan győztesként áll itt. Az egész világ meghajol előtte. Aki nem teszi, azt vagy bolondnak nevezik, vagy elteszik láb alól.
Ebben a helyzetben nem túlbecsülhető jelentőségű, ha a bibliai üzenetből világos perspektívát és azt a bizonyosságot nyerhetjük, hogy ez a hatalom már megítéltetett, lábai szétmorzsolódnak, belső ellentmondásai gyógyíthatatlan betegségre utalnak, és hogy Isten Országának és üdvözítő működésének jelei rejtetten növekednek köztünk. Ezt az Isten ítéletének közelsége és az ő gyógyító, megmentő - Isten Messiásában kinyilatkoztatott működése szerinti tájékozódást az Újszövetség a "kairos" fogalmával jelzi. Ez a döntés időpontját jelenti, melyet nem szabad elszalasztani, de azt az Istentől adott lehetőséget is, hogy megragadjuk ezt az időpontot - hogy a halál hatalmaitól való függőségbe ágyazott önszeretettől megtérjünk az Isten szeretetéből fakadó, szabad életre igazságosságban.
Ez nemcsak a történelmi békeegyházak alapja és perspektívája, hanem számtalan keresztény bázisközösségé is szerte a Földön. Ezeknek a formái a klasszikus rendektől a báziscsoportokig terjednek, tehát egyáltalán nem mindegyiküknek azonos az intenzitása, minősége és kisugárzó ereje. Ezért nem is szabad őket idealizálni. De azt hiszem, hogy az áldozatok és szociális mozgalmaik harcához különleges módon kell hozzájárulniok [215].

1. A keresztény bázisközösségek szilárdan alapozhatnak a köztünk jelszerűen megkezdődött Isten Országa rendíthetetlen reményére. Ezzel reményük messze túlnyúlik cselekvéseik eredményén, csalódásokon, saját gyöngeségeiken és magán a halálon is. Ennek a reménynek a kifejeződése az imádságuk, szilárd belegyökerezésük abba a bibliai üzenetbe, hogy Isten maga segíti jogaikhoz a szegényeket, továbbá hogy megosztják az élet kenyerét meg a megmentés és felszabadítás kelyhét, közösségük Jézusban és Jézussal, a Messiással és az ő szegényeivel. "Az Isten Országa nem evés és ivás, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben." (Róm 14,17) Ez a Szentlélekben való remény a harc minden erőfeszítésében levegőt, nagy lélegzetet biztosít, és örömet. Ezek a közösségek - már létükben, és nem csupán cselekedeteikben - jelei Isten szeretetteljes teremtő erejének, Isten Lelke hatalmának, hogy saját énükre irányuló egyedeket átalakítson egy Istennel és egymással való új közösség embereivé. Természetesen a bázisközösségekben is vannak konfliktusok és válságok. De ezek a közösségek annak a bizonyságai, hogy a konfliktusokat és válságokat lehet másképp is megoldani, mint elnyomással és erőszakkal. ők a föld sója és a világ világossága. Tekintettel éppen az intézményes egyházakkal kapcsolatban szerzett sok csalódásra, ezek a közösségek sok keresztény nő és férfi számára a remény forrásai - azé a reményé, hogy Isten erősebb, mint bűneink és halandóságunk.

2. A keresztény bázisközösségeknek és -csoportoknak nem kell tekintettel lenniök a pénztől való függésre. Ezért képesek a tőke hatalmát - mely igényt tart arra, hogy döntsön az emberek és a természet életéről és haláláról - néven nevezni és destruktív jellegében leleplezni. Ezáltal képesek áttörni azt a tabut, amely a tőke szaporításának mechanizmusát mint valami bálványt veszi körül, és szabad tereket kiharcolni. Így képesek, mint egykor Róma keresztényei, megtagadni e birodalom "császárától" a hódolatot, ami persze a kétharmadvilágban, az Impérium perifériáján, mártíriumhoz vezethet. Nem lenne szabad alábecsülni azt a hatalmat, mely a bázisközösségeknek ezen a helyen adatott. Az 500 éves kapitalista rendszer lényege a világ átkapitalizálása a hatalom és a gazdagság növelése érdekében. Ezért e rendszer idegeit érinti, ha egy közösség tagja Írországban azt mondja: "We are trying to marginalize money" (megpróbáljuk a peremre szorítani a pénzt). A bázisközösségek talán legfontosabb feladata, hogy annyira, amennyire lehetséges, visszaszorítsák európai társadalmunkban a látszólag mindent uraló pénz hatalmát. Itt nem többről és nem kevesebbről van szó, mint hogy megfosszuk hatalmától a Mammon halálos bálványát, és teret teremtsünk Isten szeretetének és az igazságosságnak. A bázisközösségek itt a mi nyugati társadalmunk minden spirituális, valamint szociális és ökológiai problémájának gyökerét érintik és befolyásolják. Itt adják a tájékozódás és a remény jeleit minden ember, s nemcsak a keresztények számára.

3. A látszólagos alternatívanélküliség idején a keresztény bázisközösségek és -csoportok képesek alternatív életet felmutatni, el egészen a vagyonközösségig, az ökologikus gazdálkodási módig, a férfiak és nők közötti új kapcsolatokig és a bázisdemokratikus döntési formákig. Éppen a bürokratikus szocializmus gyöngeségét - hogy az emberek megújítása nélkül akart új társadalmi struktúrákat keresni - győzi le elvileg, és csírájában gyakorlatilag is egy-egy konkrét bázisközösség. Így ezek egy új kultúra sóját jelentik, és világosságot mások számára, akik e világrendszer sötétsége és félrevezető fényszórói között az igazságosság útját keresik. Minden másnál jobban szükségünk van annak példáira, hogy lehetségesek alternatívák. Természetesen sem a bibliai ígéretek, sem a realista analízis alapján nem indulhatunk ki abból, hogy minden ember bázisközösségekbe fog szerveződni. Erre csak akkor kerül sor, amikor Isten Országa a maga teljességében eljön. De az alternatívák jelei ébren tartják az alternatívák és a transzformáció keresését, és nem hagyják kihalni a reményt. Ez fontos a rendszer áldozataival és a szociális mozgalmakkal folytatott közös munkában. Ez a koalícióképződés - stratégiai megfontolásaink értelmében - központi jelentőségű abbéli szerepük szempontjából, hogy a hosszú távú társadalmi változások katalizátorai legyenek.

Az igazságosság útja, melyet a keresztény bázisközösségek keresnek, és melyet csak értetlen emberek érthetnek félre világtól való menekülésként, nagy jelentőséggel bír a "magas politika" szempontjából, mivel kivonja magát evilág birodalmainak alapelve alól, és alapvető alternatívát él meg - mint a Messiás Názáreti Jézus, aki politikai-közgazdasági analízisét és ellentervét ezekben a szavakban foglalja össze tömören:

"Tudjátok, hogy akik uralkodóknak számítanak, elnyomják népeiket, és a hatalmasok visszaélnek az emberek fölötti hatalmukkal. De köztetek ne így legyen, hanem aki közületek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok, és aki közületek első akar lenni, legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy kiszolgáltassa magát, hanem hogy szolgáljon, és odaadja életét sokakért váltságdíjként." (Mk 10,42-45)
Nos, a "kairos", az Európában és Európáért való döntési idő kérdése szempontjából itt egy nagyon súlyos probléma jelentkezik, amely még 500 évnél is távolabbra nyúlik vissza a történelembe. Ez a nagyegyházak viszonyát érinti az államhoz és a hatalomhoz az ún. konstantini fordulat óta. Akkoriban, Kr. u. 312-ben Konstantin abbahagyta a keresztényüldözést és maga is kereszténnyé lett; néhány évtizeddel később Theodosius császár államvallássá nyilvánította a kereszténységet. Nem lett ezzel kihúzva a szociáltörténeti talaj az állammal és a hatalommal szembeni őskeresztény-apokaliptikus magatartásmód alól? Nem kellett-e az egyházaknak új kiindulópontot találniok azzal az állammal és társadalommal szemben, mely önmagát elvileg nyitottnak nyilvánította a keresztény üzenet iránt? Nem lett volna-e Istennek az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése iránti szeretetének az elárulása, ha a világ iránti felelősségnek és a világformálásnak ezt az esélyét nem ragadták volna meg? [216]
A dél-afrikai Kairos-dokumentum megkísérli, hogy az "államteológia, egyházteológia és prófétai teológia" megkülönböztetésével birkózzék meg ezzel a problémával, és Louise és Willy Schottroff bemutatták azokat a bibliai hagyományokat és azok magyarázati módjait, melyek e teológiatípusok mögött állnak [217].
Az államteológia azokban a szövegekben keresi bibliai megalapozását, melyekben a fiatal izraeli királyság Saul, Dávid és Salamon idején, Kr. e. a 10. században azon fáradozik, hogy különösen a szabad parasztok ellenállásával szemben (vö. Bírák könyve 9. f.) érvényre jusson.

Ehhez felhasználják a régi Kelet királyideológiáját, mely szerint a király mint Isten fia gondoskodik a biztonságról és békéről kifelé, valamint a jogról, az igazságosságról és a jólétről befelé (vö. pl. 71. zsoltár). Jan Assmann egy hatásos monográfiában (Ma'at. Igazságosság és halhatatlanság a régi Egyiptomban, 1990) kidolgozta ennek az elképzelési komplexumnak az eredetét és struktúráját. A mi összefüggésünk szempontjából az a fontos, hogy egy létrejött osztálytársadalom helyzetében a király éppen azáltal garanciája az igazságosságnak, hogy a kicsiket és gyöngéket megvédi a mágnások (nagybirtokosok, hivatalnokok stb) túlerejével szemben. Assmann ezt az elvet "vertikális szolidaritásnak" nevezi (ma'at - igazságosság fölülről). Miután Izrael egyszer bevezette a királyságot, nyilvánvalóan ez volt az a pont, ahol össze lehetett kapcsolni Jahve jogakaratát a hagyományos elképzelésekkel, noha annak tulajdonképpen a nem-hierarchikus társadalmi struktúra felel meg (Assmann ezt a "horizontális szolidaritás" modelljének nevezi). Két olyan király van, Dávid az egész országra vonatkozóan és Jozija a déli országrészre vonatkozóan, akik a bibliai hagyományok tanúsága szerint közel kerültek az igazságosságot teremtő királyság ideáljához. A Második Törvénykönyv klasszikusan fogalmazta meg, milyennek kell lennie annak a királynak, aki Jahve számára elfogadható és Izrael alternatív társadalomtervezetével összeegyeztethető lenne: legyen a népből származó, ne tolja magát a nép fölé, ne halmozza a kiváltságokat és szigorúan igazodjék a Jahve megszabta joghoz (MTörv 17,14-20). Ezt a modellt én "a hatalom megzabolázásának" nevezem. Összességében azonban Izraelben megbukott a királyság kísérlete (véglegesen 722-ben az északi, és 586-ban a déli országrész számára). Ahelyett, hogy jogot teremtettek volna a szegények és gyöngék számára a gazdagokkal és erősekkel szemben, a királyok többségükben éppen a földarabolódó társadalom kifejezői voltak.
A 9. századtól, Illés és Elizeus korától ezért a próféták szövetkeznek a szabad parasztokkal, a szegényekkel és az elnyomottakkal a királysággal szemben, hogy panaszt emeljenek Isten jogáért és igazságosságáért a hatalommal szemben. Ámosz, Izaiás és Mikeás a legismertebb nevek. Ezért adja a Kairos-dokumentum a prófétai teológia nevet ennek a kritikus kezdeményezésnek.
Az államteológia azonban mindenekelőtt egy újszövetségi szöveget szokott felvonultatni: Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levele 13. fejezetének 1-7. versét. Itt ez áll:

"Mindenki rendelje alá magát a kiemelt (nyilvános) hatalmaknak. Mert nem létezik (nyilvános) hatalom, csak Istentől... Mert a (nyilvános) hatalom birtokosai nem a jótettől rettentenek el, hanem a rossztól... " [218].
L. Schottroff kimutatta, hogy ez a szakasz azoknak a zsidó és keresztény szövegeknek a hagyományába tartozik, melyek megpróbálnak megbirkózni Isten népének azzal a helyzetével, hogy a világbirodalmak uralma alá került az önálló államiság Kr. e. 586-os összeomlásával.

A döntő az, hogy a nép saját szövetségében megtartja annak szabadságát, hogy a Tóra, Isten akarata szerint éljen. Amíg ez lehetséges, korlátozott lojalitást lehet képviselni a világbirodalommal szemben (Jeremiás, Dániel, Jézus a Mk-evangéliumban, 12,13-17). A Róm 13-ban ehhez hozzájön, hogy a gyülekezet azt is elismerheti, ha a római világbirodalom nyilvános joga a gonosztettet megbünteti, a jótettet pedig megjutalmazza - hiszen Isten a jót akarja. Ezen a ponton tehát lehet lojalitási nyilatkozatot tenni. Ez azonban éppenséggel kevesebb, mint amennyit a Birodalom kíván. Mert az totális elismerést akar, megkívánja, hogy áldozatot mutassanak be a császárnak. Ezért kerül sor a Róm 13 értelmében vett, relatív lojalitási nyilatkozat ellenére a keresztényüldözésre, amint Jézus Pilátus előtt tett kijelentése ellenére - miszerint Isten adta Pilátusnak a hatalmat, hatalma úgyszólván Istentől jóváhagyott hatalom - a keresztre feszítésre. Így aztán a Jelenések könyvének 13. fejezete, mely ugyanazt a római birodalmat a mélység vadállataként ábrázolja, nem áll ellentmondásban a Róm 13-mal. A két szöveg közti feszültség annak a kifejeződése, hogy az a gyülekezet, amely csak relatív lojalitást gyakorol a világbirodalommal szemben - tehát nem forgat a fejében közvetlen politikai átalakítást, de az abszolút engedelmességre mondott "nem"-e és alternatív élete révén kivonja magát e birodalom struktúráiból -, megszüntethetetlen konfliktusban él a rendszerrel, és szélsőséges esetekben mártíriumot szenved.
A Róm 13,1-7-tel tehát semmiféle államteológia nem alapozható meg, sőt, közvetlen etikai útmutatások sem olvashatók ki belőle arra az esetre, ha a keresztények egyszer maguk ragadják meg a politikai hatalmat. Erre nézve az egész Újszövetségben egyetlen egy szöveg sem található, mivel ez kívül esett az őskereszténység konkrét szocio-politikai feltételein. Mi tehát a teendő, ha ez a helyzet bekövetkezik?
Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy ez egyáltalán legitim kérdés-e. Minden új történelmi helyzetet a bibliai hagyományok szelleme, és nem a betű szerint kell megítélni. A Biblia maga azt a folyamatos fáradozást tükrözi, hogy minden történelmi kihívást az Istennel kapcsolatos addigi hittapasztatatok segítségével dolgozzanak fel. És éppenséggel létezik egy kapcsolódási pont a héber Bibliában, amikor is Izraelnek, mely később északi és déli országrészre szakadt, a Kr. e. 11. és 6. sz. között azzal a ténnyel kellett szembenéznie, hogy olyan királyság volt, mint a többi népeké. Ebben a korszakban ment végbe az a - később megbukott - kísérlet, hogy a királyság politikai-közgazdasági struktúráját hozzákössék a Jahve szabta joghoz, hogy megzabolázzák a hatalmat. Amennyiben a nyugati egyházak (és teológusok) Konstantin után megkísérelték, hogy a hatalmat a joghoz kössék és egyidejűleg prófétai, kritikus-konstruktív távolságot tartsanak a hatalommal szemben, hivatkozhattak Izrael történetének egy bizonyos fázisára, még ha az kudarcba fulladt is. Igazolódott-e ez a kezdeményezés a nyugati történelemben, és tekintettel Európa jelenlegi helyzetére a világrendszerben, legitim opció-e még? Erre a kérdésre és a lehetséges válaszokra itt csak utalhatunk, és további intenzív feldolgozást igényelnek.
Először is egy csapdától kell óvni. Nem minden jog azonos egymással. A régi izraeli jog egy, a konfliktuspartnerek közti assszimmetrikus hatalmi helyzetben próbálja meg Jahve szerető, megmentő cselekvésének megfelelően a gyöngébbet óvni és támogatni. Az "ítélni, bíráskodni" héber szava, a "saphat" azt jelenti: egy zavart viszonyt helyrehozni. Ezért a "bíró" "megmentőt" is jelent, nevezetesen a szegények és gyöngék megmentőjét [219]. Ezért az igazságosságot bibliai értelemben mindig a gyöngébb felől, "alulról" kell nézni. A római jog viszont a birtok és a birtoklók védelme. Ennek figyelmen kívül hagyása vezette Luthert végzetes félreértésére és téves magatartására a parasztháborút illetően, ami - a birodalmi jog római minta szerinti reformjának minden teológiailag fontos megfontolása ellenére - a keletkezőben lévő abszolutizmus tiszta alátámasztásaként hatott [220].
Azonban a mai helyzetre való tekintettel és figyelembe véve Európa 500 éves történetét a világrendszerben, mindenekelőtt azt a problémát kell teljesen újra feldolgozni, amely csak úgy hemzseg a kétértelműségektől, és amely elködösíti az egyházak teológiai ítélőerejét, nevezetesen a demokrácia, és annak nyomán a szabadság problémáját. Úgy tűnik, a nyugati egyházaknak itt könnyű dolguk van. Mert nincs-e a demokratikus jog- és alkotmányos állam a definíciója értelmében a joghoz kötve, és ezért "a hatalom megzabolázásának" hagyományában nem eleve legitim-e teológiailag?
Itt igen részletesen meg kellene vizsgálni a jog és az alkotmányok történetét a nyugati kapitalista államokban. Természetesen vannak e területen olyan vívmányok, melyeket meg kell védeni, jobban mondva: melyekhez kapcsolódni lehet, hogy kiépítsük és továbbfejlesszük őket. Ezek közé tartozik minden bizonnyal a politikai hatalom ellenőrzése a hatalommegosztás révén, vagy az emberi jogok - különösen, ha az egyéni polgári jogokat kiegészítik a szociális és ökológiai jogokkal, amint ezt az ENSZ keretében megkísérlik. De voltak és vannak a demokrácia nyugati formájának - éppenséggel fokozódóan nagy - hiányosságai, melyeket még a demokrácia kérdése teológiai átlátásának igen tiszteletreméltó kísérletei is alig vesznek észre [221].
John Locke, a nyugati alkotmányok atyja óta a polgári állam fő feladatának a tulajdon védelmét tekintik [222]. Eközben a tulajdont nemcsak a javak és termelőeszközök tulajdonaként határozzák, hanem a saját személy, és különösen a saját munkaerő, valamint a személyes jogok tulajdonaként is. Csak azt nem kérdezik meg, melyik tulajdonos rendelkezik több hatalommal a szocio-közgazdasági harcban, a munkaerő tulajdonosa, vagy a termelőeszközök tulajdonosa. Ily módon az állam végső soron az erősebbeket védelmezi (nevezetesen a tőketulajdonosokat), ha a gyöngébbek nem harcolják ki jogaikat. Ez a tendencia megmaradt azután is, hogy megszüntették a rabszolgaságot, a nyugati demokrácia gyanús születési hibáját.
A probléma az utóbbi húsz évben annál is inkább kiéleződik, hogy a tőke transznacionalizálódott, és ily módon még jobban kivonta magát a politikai intézmények ellenőrzése alól. Az EK keretében ehhez még hozzájön, hogy a piac anélkül jött létre, hogy léteznék egy törvényhozói illetékességgel és a hatékony szociálpolitika lehetőségével rendelkező, reprezentatív parlament. Azonkívül, mint mondtuk, a tőkének sikerült a fejlődés legutóbbi fázisában megnyernie az államot a maga koncentrációs és akkumulációs érdekeinek, és ugyanakkor a munkásmozgalom által kiharcolt szociális jogokat még a centrum országaiban is egyre jobban leépítenie.
Amint láttuk, kormányaink nemcsak különösen szívesen támogatják nemzetközileg az antidemokratikus vagy látszólag demokratikus kormányokat, amennyiben azok csak a nyugati tőke számára biztosítanak szabad kezet, hanem a 7 nagy ipari nemzet (G7) gazdasági csúcsának formájában közösen viselik a teljes felelősséget is azon világgazdasági intézmények plutokráciájáért, melyek szinte diktatórikus teljhatalmat gyakorolnak a kétharmadvilág eladósodott országain. Az alacsonyabb és közepes intenzitású biztonsági stratégiák alkotják az erőszakos eszközöket annak megakadályozására, hogy szociális mozgalmak igazságosabb és demokratikusabb társadalmi rendet fejlesszenek ki. Ráadásul a 2. Santa Fé-dokumentum azt mutatja, mint mondtuk, hogy maga a demokrácia fogalma még - liberális eredetén túlmenően - a birtokhoz kötődik. E dokumentum ugyanis a demokrácia társadalmi tartalmának a szabad tőkepiacot és a szabad vállalkozást nevezi. A politikai intézmények közül a választott kormányokat "időleges kormányokként" értékeli le. Fontosabbak a hadsereg, a civil bürokrácia és a rendőrséget magában foglaló igazságszolgáltatás "permanens kormányzati formái" - mondja a dokumentum, és mindezt "demokratikus kapitalizmusnak" nevezi.
Ez azt mutatja, hogy a szabadság fogalmát is, mely a demokrácia fogalmával együtt meghatározza a nyugati ideológiát, ugyanaz a kétértelműség jellemzi. A szabadság a liberális világpiacon az erősebb hatalmát jelenti, el egészen az 500 éve alávetettek adósságszolgaságáig a függővé tett országokban. És ahol a centrum országaiban az állami szociál- és rendpolitika, valamint a szakszervezetek ellenhatalma révén viszonylag védik is a gyöngébbek szabadságát, a tőke transznacionális hatalma egyre jobban aláássa ezeket a jogokat. A "demokrácia" és a "szabadság" témáit tehát sosem szabad tisztán politikai témaként megragadni, hanem mindig politikai-közgazdasági összefüggésükben kell látni őket.
Éppen ebben a helyzetben veszélyes különösen az a teológia, melyet a dél-afrikai Kairos-dokumentum egyházteológiának nevez. Ez "kiengesztelődésről" beszél, de a hatalmasokkal való "kompromisszumra" gondol. Egy aszimmetrikus hatalmi helyzetben ez annyit jelent, mint az erősebb pártjára állni. A kiengesztelődés igazságosság és jóvátétel nélkül nem más, mint a jogtalanság folytatása. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyja, hogy az ellenségszeretet az Újszövetségben azt jelenti, hogy az ellenséget áldással, imádsággal, szeretettel és az igazság nyílt megvallásával megtérésre, egy új közösség értelmében vett megváltozásra juttatjuk el [223].
Mi következik mindebből a nagyegyházak számára, tekintettel Európa 500 éves történetére és új hatalmi koncentrációjára?

- Ha szemügyre vesszük azokat a rémtetteket, melyeket ebben az időszakban Krisztus és az egyház nevében elkövettek, akár negatív istenbizonyítékról is beszélhetünk. Krisztus képét sok esetben teljesen elhomályosították, sőt ellenkezőjére fordították, kezdve attól, amit Las Casas írt, a misszió és a gyarmatosítás sokféle tudatos vagy öntudatlan azonosításán és szövetségén keresztül odáig, hogy a német keresztények támogatták Hitlert, és Bush istenkáromló módon imádkozott az Öböl-háború kapcsán. 1992 az az év, amelyben nekünk és egyházainknak - ha azt akarjuk, hogy továbbra is megszólíthatók legyünk mint keresztények és Krisztus egyházai - megvan az az esélyünk, hogy nyilvánosan és egyértelműen szakítsunk minden a hatalommal konformis "államteológiával" és elleplező "egyházteológiával". Egyben a nyugati demokrácia fogalma és valósága is vizsgázik. A kritérium az a kérdés, hogy nemzeti és európai alkotmányainkban és intézményeinkben, valamint az ENSZ nemzetközi alkotmányaiban hol védik meg a jogot (a bibliai hagyományok értelmében a szegények jogaként!), és hol nem. Ahol nem védik meg, ott prófétailag föl kell lépnünk a gyöngébbek jogáért, és nem a többség jogáért, és ennek érdekében új, demokratikus struktúrákat is kell követelnünk, éppen egy olyan, részben még nyitott helyzetben, mint a jelenlegi helyzet Nyugat-Európában.
- Tekintettel a világgazdasági struktúrákra, teljes nyíltsággal, meg a demokrácia és a szabadság nevében részt veszünk a transznacionális tőke diktatúrájában és annak gyilkos konfliktus-stratégiákkal történő biztosításában. A nagyegyházak nem vették észre, hogy 500 év óta az abszolút engedelmességet követelő hatalom kérdése áttevődött a politikáról a gazdaságra. Ezért nekünk mint keresztényeknek és egyházaknak - tekintettel az 500 éves kizsákmányolás és népirtás áldozatainak kiáltására - alapvetően ellene kell mondanunk nemcsak az állam- és egyházteológiának, hanem a kapitalista gazdaság törvényeihez alkalmazkodott teológiának is. A gazdasági teológia a császárnak bemutatott áldozat, mai feltételek között. Itt a piacról nem mint az emberek által termelt javaknak az emberi alapigények kielégítésére történő biztosítása és elosztása eszközéről van szó. Erre igent lehet mondani, amint a Róm 13 tette a római birodalom jogi funkciójára vonatkozóan. De arra vagyunk hivatva, hogy nemet mondjunk a világgazdaság kapitalista, ún. szabad piacára, amely a mind nagyobb hatalom és gazdagság akkumulációjára rendezkedett be, és amely ma "totális piacként" kínálja magát (Hinkelammert).

Európa nagyegyházainak ez az ellenemondása a gazdasági-, állam- és egyházteológiának hogyan képzelhető el? Teológiailag nézve a bűnvallás lenne a kézenfekvő forma. Dietrich Bonhoeffer javasolt egy ilyet, amely - jóllehet a náci diktatúra zsidóüldözésének meghatározott kontextusában fogalmazta meg - az egész 500 éves korszakra vonatkozó lényeget kimondja:

"Az egyház megvallja, hogy látta a brutális erőszak önkényes alkalmazását, számtalan ártatlan testi és lelki szenvedését, az elnyomást, a gyűlöletet és a gyilkolást, anélkül hogy fölemelte volna a szavát és utakat talált volna arra, hogy segítségükre siessen. Bűnössé vált Jézus Krisztus leggyöngébb és legvédtelenebb testvérei életének pusztulásában." [224]
Ám ha az ember látja azt az aggodalmaskodást, ahogyan a német egyházak magához a Stuttgarti Bűnvallomáshoz viszonyultak [225], és hogy mennyire ki vannak téve az igazságosság, a béke és a teremtés megőrzése zsinati folyamatának az ökumenikus összejöveteleken alkotott megfogalmazásai annak a veszélynek, hogy tisztán retorikai célokat szolgáljanak, akkor habozik, hogy egyszerűen az egyházak bűnvallomásáért dolgozzék.
Ha az egyházak egyáltalán észreveszik 1992-ben azt a szellemi kötelezettséget, ill. esélyt, hogy lépéseket tegyenek a bűnbánat irányában - aminek a gyülekezetek és a nagyegyházak társadalmi helyzetében kevés jele mutatkozik -, akkor ez csak abban az esetben tekinthető komolynak, ha világos következtetéseket vonnak le a (strukturális) létre és cselekvésre nézve, az említett kettős stratégia értelmében. Ami a létet illeti, mindenekelőtt arról van szó, hogy az egyházi pénzügyi és szolgálati struktúrákat kivonják a kapitalista pénzgazdaság szövevényéből. A cselekvést illetően a megtérés magva abban állna, hogy világosan támogatják a nyugat-európai rendszer befolyásától szenvedők önsegélyező szervezeteit és a velük szolidáris mozgalmakat Európán belül és kívül. Ezek tagadásait, alternatívaépítéseit, politikai követelményeit együtthordozni azt jelentené, hogy szoros közösségbe lépnének azokkal, akik a Biblia felvilágosítása szerint az elsők Isten Országában - és így talán utolsókként maguk is részesülhetnének Isten Országában. Itt vetődik azonban fel Nikodémus kérdése: "Hogyan történhetik meg ez?" (Jn 3)
A dél-afrikai és közép-amerikai Kairos-dokumentumok és a kétharmadvilág egyik teológuscsoportja által kidolgozott Damaszkusz-dokumentum [226] ilyen bűnbánatra és megtérésre szólított fel minket. De mi, európai férfiak és nők sosem jutnánk el erre a megtérésre, ha csak a követelést hallanánk meg benne. Tudjuk, hogy ezt a követelményt sem mint egyének, sem mint egyházak nem vagyunk képesek teljesíteni. Mert ha teljesíteni akarnánk, hogyan lennénk képesek jóvátenni azt az adósságot, melyet az 500 éves kizsákmányolással és népirtással vettünk magunkra? És hogyan lennénk képesek egyszerre lerázni magunkról "a bűn" történelmileg megnőtt "struktúráit", vagy átépíteni őket az igazságosság és a jóvátétel struktúráivá, aminek megtérésünk döntő részét kellene jelentenie? A mi helyzetünkben kézzelfogható számunkra az, amit a klasszikus teológia áteredő bűnnek nevezett [227]. Ezért félünk és nem látunk kivezető utat. Számunkra, az igazságtalanok számára csak úgy kezdődhetik el az igazságosság, hogy igazságtalanságunk áldozatai kezdeményezik a mi elfogadásunkat. Ez azáltal történik, hogy felszólítanak minket, az ellenségeiket, váljunk barátaikká, és az igazságosságért folytatott harcukban álljunk az ő oldalukra. Máté evangéliumában az áll (25,31 kk.), hogy Jézus azokban rejtőzik, akik éheznek, szomjaznak, nincsen ruhájuk és házuk, és akiktől elrabolták szabadságukat. Ezt mi többnyire követelménynek halljuk. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy képesek vagyunk találkozni Istennel a szegényekben, ha szolidárissá válunk azokkal, akiknek alapigényeit a rendszer lábbal tapossa. Krisztus jelen van a szegényekben, akikben megbocsátást kínál nekünk, amennyiben előfeltételek nélkül meghív minket, hogy álljunk az ő oldalukra és ezzel Isten oldalára. Az általunk elnyomottak meghívása nélkül, anélkül, hogy mi erre a meghívásra válaszolva szoros kapcsolatba lépnénk velük, nem adathatik meg nekünk a felszabadulás öröme.

A jezsuiták paraguayi "Misszió"-járól szóló filmben van egy hatásos jelenet. Egy jezsuita meggyőzi az egyik spanyol rabszolgavadászt, hogy megszabadulhat bűnétől, ha fegyvereit elviszi az indiókhoz és bocsánatot kér. A film azt mutatja, hogyan cipeli fel a férfi a nehéz köteget a hegyre és hogyan esik térdre az indiók előtt, akik egy pillanatra felemelik a fegyvereket, hogy lelőjék a gyűlölt ellenséget. De aztán egyikük kést fog és elvágja a tartókötelet. A fegyverköteg legurul a hegyről, az ellenségek átölelhetik egymást, és a "megtért" spanyol ettől kezdve az ő oldalukon él és harcol.
Így a Kairos-dokumentumok annak jelei, hogy Isten az áldozatainkban, az általunk Megfeszítettben és az ő szegényeiben akar elfogadni minket, egy késvágással megszabadítani a múlt bűnétől és terhétől, ha készek vagyunk engedni, hogy átöleljenek minket, és készek vagyunk az ő oldalukra állni harcukban, hogy további ellenségeket nyerjünk meg barátoknak. Ezt nevezi a klasszikus teológia "Isten igazságossága hitből való elfogadásának" (Róm 3,21-22). Ez odavezet, hogy "az igazságtalanság fegyvereit" átkovácsoljuk "az igazságosság fegyvereivé" (Róm 6,13). És odavezet, hogy nem alkalmazkodunk "evilág struktúráihoz" ("skhémata tou kosmou"), és felismerjük és megtesszük a "jótevő, jó és tökéletes" Isten akaratát (Róm 12,2).


Jegyzetek

1. Vö. többek között U. Duchrow, 1990; J. de Santa Ana, 1990; A. G. Frank - M. Fuentes-Frank, 1990.
2. Vö. Junge Kirche, 1990, 556. o.
3. Vö. J. de Santa Ana, i. m.
4. Vö. U. Duchrow, G. Eisenbürger, J. Hippler, 1991.
5. Továbbiak e kezdeményezés módszeréhez ld. alább, az 5. szakaszban.
6. Idézi G. Gutiérrez, 1990, 141. o.
7. Idézi Las Casas, 1541-42 ad. Enzensberger, 13. o.
8. Idézi Gutiérrez, i. m. 197. o.; vö. Las Casas, i. m. 26. o.
9. Las Casas, i. m. 27. o.
10. 64. o.
11. F. Mires, 1989. Az európai-nyugati uralomtól szenvedő Latin-Amerika egész történetéhez ld. Galeano, 1985.
12. Uo. 13. o.
13. Vö. C. Bauer, 1965.
14a. Vö. K. G. Zinn, 1989, 62. o.
14b. Ld. Armstrong.
15. Vö. Mires, i. m. 17. kk. o.
16. Vö. G. Ogger, 1978.
17. Vö. Mires, i. m. 15. o.
18. Las Casas, i. m. 85. o.; vö. Luther a bankokról és a kereskedelmi társaságokról, s azok monopolpraktikáiról: "... Minden áru a kezükben van, és azt csinálnak vele, amit akarnak, és minden szégyen nélkül űzik a föntebb említett dolgokat; tetszésük szerint emelik és csökkentik az árakat, elnyomnak és tönkretesznek minden kiskereskedőt, amint a cápa a kis halakat a tengerben, éppen mintha Isten teremtményeinek urai lennének, akiket a hit és a szeretet egyetlen törvénye sem köt." - Von Kaufshandlung und Wucher, 1524; vö. U. Duchrow, 1987, 81. o.
19. Vö. U. Duchrow, 1988, 16-17. o.
20. Wallerstein, i. m. 30-31. o.
21. Vö. Wallerstein, i. m. 32. kk. o.
22. Vö. uo. 99. kk. o.
23. Vö. K. G. Zinn, i. m. 108. kk. o.
24. Vö. Wallerstein, i. m. 111. kk. o.
25. Vö. Zinn, i. m. 55. és 226. kk. o.
26. Vö. Zinn, i. m. 24. kk. és 55. kk. o.
27. Vö. Kennedy, i. m. 33. o.
28. Uo. 7. o.
29. Uo. 150. kk. o.
30. Uo. 170. kk. és 201. kk. o.
31. Uo. 176. o.
32. Uo. 245. kk. o.
33. Uo. 249. kk. o.
34. Uo. 252. o.
35. Vö. U. Duchrow, 1987, 149. o.
36. Vö. Todorov, i. m. 18. kk. és Mires, i. m. 36. o.
37. Vö. Mires, i. m. 42. o.
38. Uo. 82. kk. o.
39. Uo. 32. kk. o.
40. A következőkhöz vö. Mires, i. m. 67. kk. o.
41. Uo. 71. o.
42. Idézi Mires, i. m. 74. o.
43. Vö. uo. 77. o.
44. Vö. uo. 101. kk. és 125. kk. o.
45. Vö. uo. 210. kk. o.
46. Vö. uo. 120. kk. és 147. kk. o., valamint Gutiérrez, i. m.
47. E folyamatot illetően ld. Gutiérrez, i. m. 166. kk. o.
48. Vö. U. Duchrow, 1987, 42. kk. o., és uő., 1988, 17. kk. o.
49. Vö. pl. Wallerstein, i. m. 42. kk. o., és Zinn, i. m. 267. o.
50. Kennedy, i. m. 69. kk. o. és több helyen.
51. Vö. uo. 103. o.; Wallerstein, i. m. 265. kk. o., és Mires, i. m. 12. kk. o.
52. Vö. H. Lüthi, 1967
53. Wallerstein, i. m. 47. o.
54. A következőkhöz vö. Wallerstein, i. m. 271. kk., Kennedy, i. m. 85. kk., és M. Beaud, i. m. 25. kk. o.
55. Vö. az előző jegyzeten kívül Kennedy, i. m. 78. kk., M. Beaud, i. m. 27. kk., valamint C. Hill, 1966 és 1969.
56. Wallerstein, i. m. 341. kk. o.
57. Uo. 344 kk. o.
58. Az egészhez ld. uo. 346. kk. o.
59. E. Meueler, 1974, 30-31. o.
60. Vö. még G. K. Lewis, 1978 és O. Patterson, 1973.
61. Vö. W. Rodney, 1973, 103. kk. o.
62. Vö. M. Beaud, i. m. 41-42. o., kapcsolódva a marxi analízisekhez; U. Duchrow, 1988, 22. kk. o.
63. Vö. Macpherson, 1967, 21. kk. és 1987, 133. kk. o.
64. Locke-hoz általában ld. Macpherson 1967, 219. kk., Binswanger 1982a és M. Beaud, i. m. 33. kk. o. E hagyománynak az NSZK alaptörvényét illető jelentőségéről ld. Krölls, 1988.
65. Vö. Locke, i. m. 5. f., 215. kk. o., és Binswanger, 1982b, 35. o.
66. Vö. Duchrow, 1990, 12. o.
67. Vö. Binswanger 1982a, 97. kk. o.
68. Vö. uo. 102. kk. és 110. kk., valamint uő., 1982b, 35. o.
69. Vö. Binswanger, 1982a, 116. kk. o.
70. Vö. Binswanger, 1982b és 1985.
71. Vö. W. Carey, 1792, 67. kk. és 81. kk. o. Mindenesetre megállapítja, hogy a missziónak sem erőszakot alkalmaznia, sem profitra szert tennie nem szabad, tehát kifejezi jószándékát, anélkül hogy átlátná a kereskedelem és a misszió struktúrális összekapcsolódásának fatalitását.
72. Ezt a szöveget Aleida Assmann-nek köszönhetem.
73. Galeano, 1985, 218-219. o. Vö. Caraman, 1979. A Ricci vezette kínai, és a Nobili vezette indiai jezsuita misszió analóg példáit helyhiány miatt kihagyom.
74. Vö. H.-W. Gensichen, TRE IX. kötet, 504. kk., és Ch. Chaney, 1976, 9. kk. o.
75. Vö. E. Williams, 1970, 255. kk.; M. R. Trouillot, 1990, 40. o. kk., és e drámai anyag művészi kidolgozását Anna Seghers Die Hochzeit von Haiti (A haiti esküvő) c. karibi történetében, 1976.
76. Az utalást erre a költeményre Aleida Assmann-nek köszönhetem.
77. Vö. E. Williams, 1964, 132. kk. o.
78. Tömör, jó áttekintést nyújt M. Beaud, 1981, 64. kk. o.
79. A következőkhöz ld. Polányi, 1978, 67. kk. o.
80. Uo. 68. o.
81. Uo. 69. o. Ld. a kapitalista-ipari termelés és piacosítás e gyakran ábrázolt sémájának rövid összefoglalását M. Beaud, i. m. 72-73. és 125. kk. o.
82. Binswanger, 1982b, 35. o.; vö. uő., 1985.
83. Vö. Duchrow, 1990, 13. kk. o.
84. I. m. 108-109. o.
85. Binswanger, 1982b, 96. o.
86. F. Hinkelammert, 1985.
87. Galeano, 1985, 198. kk. o.; vö. M. Beaud, i. m. 115. kk. o.
88. Vö. P. Kennedy, 1987, 29. kk. o.
89. Galeano, i. m. 221. o.
90. Vö. Galeano, i. m. 205. és 228. kk. o.
91. Lemondok e gyakran tárgyalt folyamat köteteket megtöltő ábrázolásáról, és csak rövid bemutatására utalok: M. Beaud, i. m. 102. kk. o.
92. Vö. Duchrow, 1990, 17. kk., valamint Polányi, i. m. 182. kk. o.
93. E fázis áttekintését irodalommal együtt ld. K. Kupisch, 1966, 68. kk. o.
94. Vö. uo. 80. kk. o.
95. Vö. Duchrow, 1987, 1. fej.
96. Vö. K. Kupisch, i. m. 104. o.
97. Vö. uo. 105. kk. o.
98. Ld. F. Heyer áttekintését, 1963, 135. kk. o.
99. Ld. H. W. Gensichen (1962) és W. Gern (1985) áttekintő cikkeit, valamint H. Gründer (1982) történeti művét, és L. Wirth (1991) brazíliai esettanulmányát.
100. Fabrihoz ld. K.J. Bade, 1975.
101. Uo. 95. o.
102. Fabri, 1879, 101. o.; hozzá Gern, i. m. 153. o.
103. Vö. uo. 158. kk. o.
104. K. M. Panikkar, 1955, 406. kk. o.
105. 141. o.
106. 144. o.
107. Vö. még Kennedy, i. m. 301. kk. o.
108. Beaud, i. m. 146. o.
109. Beaud, i. m. 146. o.
110. Vö. Beaud, i. m. 156. o., és J. Hirsch, 1986 és 1990.
111. Vö. G. Granados - E. Gurgsdies, 1985, 160. o.
112. Uo. 165. kk. o.
113. Vö. K. Nair - M. Opperskalski, 1988.
114. N. Chomsky, Turning the Tide, South End Press, 1985. 48. oldal.
115. Ld. a rövid összefoglalást: R. H. Strahm, 1985, 195. kk., és F. Fanon, 1981.
116. Ennek előzetes munkája Karlheinz Dejung disszertációja, 1973. A gazdasági igazságosság kérdéséről tett hivatalos ökumenikus állásfoglalások áttekintését nyújtja R. van Drimmelen, 1989.
117. Hirsch, 1990. 104. o., visszautalva Hirsch - Roth, 1986, 78. kk-ra.
118. Fröbel-Heinrich-Kreye, 1977 és 1986.
119. 105. o.
120. Vö. Dohse-Jürgens-Malsch, 1989 és Jürgens-Malsch, 1984.
121. FR 1991. 7. 25-i tájékoztatójából.
122. 107. o.
123. Vö. Hirsch, i. m. 107. o.
124. Vö. Duchrow, 1990, további irodalommal.
125. Alapvetően A. Schubert, 1985.
126. Mint valami krimiregényben olvasható: W. Greider, 1987.
127. Ld. a szemléletes áttekintést: Strahm, i. m. 108. kk. o.
128. Budhoo, 1990.
129. Vö. F.F. Clairemonte, 1989.
130. A.G. Frank, 1988 a és b.
131. Ld. részletesen Duchrow-Eisenbürger-Hippler, 1991.
132. Vö. uo. 246. kk. o.
133. Ld. újabban J. Hippler, 1991.
133+. Ld. New York Times, 1992. márc. 8.
134. Vö. pl. Schäfer, 1988.
135. Vö. Duchrow-Eisenbürger-Hippler, i. m.
136. Vö. ÖRK, Seoul, 1990, 29. kk. o. és ÖRK, Canberra, 1991, 6. és 19. kk. o.
137. 19. o.
138. Vö. E. Dussel, 1990.
139. Hans-Jürgen Krahl, 1971.
140. Vö. Duchrow, 1987, 176. o.
141. 32. o.
142. 34. o.
143. 36. o.
144. Galtung, 1973.
145. 16. o.
146. Különösen kiemelendő a differenciált és kritikus "Az EK-belsőpiac fekete könyve" - M. Heine, 1991 -, továbbá F. Deppe, 1989 és W. Kessler, 1989. A kapitalista fejlődés és a belsőpiac központi összefüggését mindenekelőtt J. Klass, 1989 hangsúlyozza. Bevezetésül szolgálhat M. Elsner, 1990 tömör áttekintése. Ld. a belsőpiac annotált irodalomjegyzékét is e tanulmány végén.
147. A 16 kötetet egy "Európa '92" nevű írásban foglalták össze. A tanulmány eredetileg csak azzal a korlátozott feladattal rendelkezett, hogy kiemelje a belsőpiac meg nem valósulásának hátrányait, de újból és újból úgy hivatkoztak rá, mint e belsőpiac általános igazolására.
148. Többek között M. Heine, 1991, 21. o.; vö. M. Gück, 1990.
149. Vö. Kessler, 1989, 15. o.
150. Vö. J. Goldberg in. F. Deppe, 1989, 69 kk. o.
151. Vö. Frank, 1988 és Clairemonte, 1989.
152. Heine, 1991, 13 kk. o.; vö. Duchrow 1987, 183. kk. o.
153. Heine, 1991, 13. o.
154. Ld. a 2. szakaszt az annotált irodalmi listában, a 11. kk. tételeket, valamint M. Metzger in F. Deppe, 1989, 77. kk. o. Kiváló "didaktikus anyaggyűjteményt" állított össze J. Zimmermann, 1991.
155. Vö. Susan George, 1988, és a svájci adósságtalanítási modell.
156. Vö. D. Budhoo, 1990.
157. Vö. F. Hinkelammert, 1991.
158. M. Metzger in M. Heine, 1991, 78. o.
159. Ld. uo. 79. o.
160. Vö. különösen B. Götzmann és V. Seifert in M. Heine, 1991, 4l. kk. o.; sajátosan Németország regionális fejlődéséről ld. M. Heine, uo. 59. kk. o.
161. M. Heine, 1991, 47. o.
162. M. Heine, 1991, 55. o.
163. FR, 1991. VII. 16.
164. Uo.
165. Ld. az annotált irodalomjegyzék 5. pontját, valamint G. Nübel in M. Heine, 1991, 133. kk. o.
166. BUKO-agrokoordináció; ld. az annotált irodalomjegyzék 11-12. pontját.
167. Vö. F. Segbers, 1990.
168. Ld. az annotált irodalomjegyzék 3. szakaszát, valamint Reis-Wienand, 1990 és J. Hölscher-D. beckmann in M. Heine, 1991, 25. kk. és 115. kk. o., valamint J. Goldberg in F. Deppe, 1989, 83. kk. o.
169. Vö. különösen Hölscher, i. m.
170. In Reis-Wienand, 1990, 421. kk. o.
171. In M. Heine, 1991, 127. o.
172. Uo.
173. Uo. 130. o.
174. Vö. C. Springe, 1990.
175. Alapvetően S. Schunter-Kleemann, 1990 és uő., 1991. Vö. A. Eimermacher in F. Deppe, 1989, 148. kk. és Chr. Springe, 1990, valamint S. Born és M. Prinzler "Didaktikus anyaggyűjteménye".
176. Vö. Schunter-Kleemann, 1991, 83. o.
177. Uo. 84. kk. o.
178. A különböző csoportok, és a belsőpiacnak az ő helyzetükre gyakorolt hatásai differenciált analízisét nyújtja Imbusch, 1991.
179. Uo. 41. kk. o.
180. Uo. 14. o.
181. Uo. 26. kk. o.
182. Vö. A. Cruz, 1990.
183. Uo. 3-4. o.
184. Vö. Cruz, 1990, 5-6. o.
185. Imbusch, 1991, 8. o.
186. Ld. a 6. szakaszt az annotált irodalomjegyzékben. Vö. E. U. v. Weizsäcker, 1990, C. Hey in F. Deppe, 1989, 165. kk. és A. Kasper-A. Schikora in M. Heine, 1991, 95. kk. o.
187. 5. o.
188. 5-6. o.
189. Vö. J. Klass, 1989, 126. o.
190. Vö. A.G. Frank, 1991.
191. Vö. U. Duchrow, 1991, 65. o.
192. Vö. uo. az utószó, 247. kk. o.
193. Vö. V. Böge in F. Deppe, 1989, 236. kk. o.
194. Vö. U. Duchrow, 1991, 44-45. o.
195. In: BürgerInnen kontrollieren die Polizei és más írások, 1990, 4. o.
196. In: G. Renner, 1990, 129. o.
197. M. Heine,1991, 199. o.
198. Vö. C. Hamelink,1991, és a Limai Nyilatkozat.
199. Vö. A. M. Frank - M. Fuentes-Frank, 1990 és J. de Santa Ana, 1990.
200. F. Betto, 1990.
201. X. Gorastiaga, 1990, 7. o. (és in CCPD for Change 4, 1990 is).
202. P. de Pury, 1983. A kérdésfelvetéshez ld. W. Kessler, 1991.
203. Vö. Duchrow, 1988, 3. rész további irodalommal.
204. Vö. Santa Ana, 1990; Frank - Frank-Fuentes, 1990; Hirsch, 1990.
205. Vö. J. van de Leyden, 1991.
206. Vö. B. Unmüssig, 1991.
207. Kapcsolatfelvételi cím: Cees Hamelink, Institute for Social Studies, P.O.Box 90733, NL-2509 LS The Hague.
208. Luise és Willy Schottroff, 1988, 71. o.
209. Vö. P. Nogueira, 1991.
210. Vö. K. Wengst, 1986.
211. Ld. e szöveg szemnyitogató magyarázatát: T. Veerkamp, 1989.
212. Vö. U. Duchrow, 1988, 19-20. o.
213. Vö. P. Lampe, 1978, és ehhez U. Duchrow, 1988.
214. Vö. U. Duchrow, 1983, 181. kk. o. Ott megtalálható annak a kritikája is, ahogyan Ágoston végigvezeti a témát.
215. Vö. G. Breidenstein, 1990.
216. Az ez irányú különböző kísérleteket Ágostonon és a középkoron keresztül Lutherig, részletesen bemutattam "Christenheit und Weltverantwortung" c. művemben, 1983.
217. L. és W. Schottroff, 1988, 49. kk. o., vö. W. Dietrich, 1989.
218. Ld. részletesen U. Duchrow, 1983, 137. kk. o., és L. és W. Schottroff, 1988, 63. kk. o.
219. Vö. U. Duchrow - Liedke, 1987, 86. kk. o.
220. Vö. W. Huber, 1990.
221. Vö. W. Huber, 1990.
222. Vö. U. Duchrow, 1990, 12. kk. o. és A. Krölls, 1988.
223. Vö. L. Schottroff, i. m. 66. kk. o.
224. D. Bonhoeffer, 1963, 121. o.
225. Vö. W. Huber, 1993, 123. kk. o.
226. Vö. Kairos Dél-Afrika, 1986 (1985), Kairos Közép-Amerika, 1988 és Damaszkusz-dokumentum, 1989.
227. Vö. Eichinger, 1980 és 1988.

****

Irodalomjegyzék

Armstrong K., Holy War: The Crusades and Their Impact on Today's World, New York, Anchor Books, 1992.
Assman, J., Ma'at. Gerechtigkeit und Unsterblichkeit im Alten Agypten, Munich, C.H. Beck, 1990.
Bauer, C., "Die Epochen der Papstfinanz", in Ges. Aufsätze zur Wirtschafts- und Sozialgeschichtew, Freiburg, Herder, 1965.
Beaud, M., A History of Capitalism 1500-1980, London, Macmillan, 1981.
Binswanger, H.-Chr., Geld und Magie. Deutung und Kritik der modernen Wirtschaft anhand von Goethes Faust, Stuttgart, Weitbrecht, 1985.
Binswanger, H.-Chr., "Geld und Wirtschaft im Verständnis des Merkantilismus. Zu den Theorien von John Locke (1632-1704) und John Law (1671-1729)", in Studien zur Entwicklung der ökonomischen Theorie, II, Berlin, Duncker & Humblot, 1982.
Binswanger, H.-Chr., Faber, M. & Manstetten, R., "The Dilemma of Modern Man and Nature: An Exploration of the Faustian Imperative", in Ecological Economics, vol. 2, Amsterdam, International Society for Ecological Economics, 1990.
Boerma, C., The Poor Side of Europe: The Church and the (New) Poor of Western Europe, Geneva, WCC, 1989.
Bonhoeffer, D., Ethics, London, Collins, 1964.
Budhoo, D., Enough is Enough. Open Letter of Resignation to the Managing Director of the International Monetary Fund, New York, New Horizons Press, 1990.
Bulányi, Gy., Sch. P., Church Order, Budapest, Hungary, Bokor, 1989. (In Hungarian: Egyházrend - Erény-e az engedelmesség, Egyházfórum Könyvek vol. 3., Luzern, 1989.)
Bulányi, Gy., Sch. P., Im Dienst von Jesus, Brief an Kardinal Ratzinger, Budapest, Bokor, 1986. (In Hungarian: Karácsonyi Ajándék, vol. 126.)
Bulányi, Gy., Sch. P., Keressétek az Isten Országát, Budapest, Irotron, 1990. (1st ed. 1968.)
Bürger kontrollieren die Polizei u. a. (Hg.), Europol: Die Bullen greifen nach den Sternen. Europäische Gemeinschaft der Inneren Sicherheit, Hamburg, Redaktion Strassenmedizin, 1990.
Carey, W., An inquiry into the Obligation of Christians to Use Means for the Conversion of the Heathen, 1792.
Cecchini report, The European Challange 1992: The Benefits of a Single Market, written by John Robinson, based on the report of the research on "Coast of Non-Europe" steering committee, chairman Paolo Cecchini, Aldershot, UK, Wilwood House, 1988.
Chaney, C. L., The Birth of Missions in America, South Pasadena, CA, William Carey Library, 1976.
Chomsky, N., Turning the Tide, Boston, South End Press, 1985.
Clairemonte, F. F., "Mechanics of Finance Capital: Merger Mania and Insider Trading", CCPD Occasional Study Pamphlet, Geneva, WCC, 1989.
Commission of the European Communities, Community Charter of the Fundamental Social Rights of Workers, Luxembourg, Office for Official Publications of the European Communities, 1990.
Commission of the European Communities, Completing the Internal Market: White Paper from the Commission to the European Council, Milan, 28-29 June 1985, Brussels, European Community, 1985, COM (85), 310 final.
Commission on the Churches' Participation in Development, 1992 - Initiatives, Geneva, WCC, 1991.
Commission on the Churches' Participation in Development, "Economics: A Matter of Faith", CCPD Documents: Justice and Development, No. 11, Geneva, WCC, 1988.
Cruz, A., Grenzen in Europe - Schengen, Trevi und andere zwischenstaatliche Gremien, Brussels, Ausschuss der Kirchen für Ausländerfragen in Europa, 1990.
Deppe, F., Huffschmid, J. & Weiner, K.-P. Hg., 1992 - Projekt Europa. Politik und Ökonomie in der Europäischen Gemeinschaft, Cologne, Pahl-Rugenstein, 1989.
Drimmelen, R. van, "Christian Reflection on Economics", in Transformation, vol. 4, nos 3 and 4, Exeter, UK, Paternoster, 1987.
Duchrow, U., Christenheit und Weltverantwortung, Stuttgart, Klett-Cotta, 2nd ed. 1983.
Durchrow, U., Global Economy: A Confessional Issue for the Churches?, Geneva, WCC, 1987.
Duchrow, U., "Let's Democratise the West as Well", in Archer, K., Beyond the Death of Socialism, Occasional Papers no 19, Manchester, William Temple Foundation, 1991.
Duchrow, U., Eisenbürger, G. & Hippler, J., Total War Against the Poor. Confidential Documents of the 17th Conference of American Armies, New York, New York Circus Publications, 1990.
Duchrow, U. & Liedke, G., Shalom: Biblical Perspectives on Creation, Justice and Peace, Geneva, WCC, 1989.
Dussel, E., "Marx's Economic Manuscripts of 1861-63 and the 'concept' of Dependency", in Latin American Perspectives, vol. 17, no. 2, 1990.
Fabri, F., Bedarf Deutschland der Kolonien?, Gotha, Friedrich Andreas Perthes, 1879.
Faith in the City, report of the Archbishop of Canterbury's Commission on Urban Priority Areas, London, Church House Publishing, 1985.
Frank, A. G., "American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today", in Research in Political Economy, vol. 11, 1988.
Frank A. G. "Der Krieg der Scheinheiligen: Seid verflucht alle beide", in Blätter für deutsche und internationale Politik, no. 3., Bonn, Blätter Verlagsgesellschaft mbh, 1991.
Fröbel, F., Heinrichs, J. & Kreye, O., Die neue internationale Arbeitsteilung. Strukturelle Arbeitslosigkeit in den Industrieländern und die Industrialisierung der Entwicklungsländer, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1977.
Fröbel, F., Heinrichs J. & Kreye, O., Umbruch in der Weltwirtschaft. Die globale Strategie: Verbilligung der Arbeitskraft - Flexibilisierung der Arbeit - Neue Technologien, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1986.
Galeano, E., Die offenen Adern Lateinamerikas. Die Geschichte eines Kontinents, Wuppertal, Peter Hammer Verlag, 4th ed. 1985 (Spanish: Las venas abiertas de America Latina, Montevideo, Universidad de la República, 1971.)
Galtung, J., The European Community: A Superpower in the Making, London, Allen & Unwin, 1973.
George, S., The Debt Boomerang: How Third World Debt Harms Us All, London, Pluto Press, 1992.
Gern, W., "Kolonialismus und Mission in Deutschland zur Zeit Bismarcks", in Theologische Brosamen für Lothar Steiger, Heidelberg, University of Heidelberg, 1985.
Gorastiaga, X., "The Church of the Poor", in Latinamerica Press, vol. 22, no. 27, 1990 (also in CCPD for Change, no. 4, 1990).
Granados, G. & Gurgsdies, E., Lern- und Arbeitsbuch Ökonomie. Eine Einführung in die Probleme der westdeutschen Wirtschaftsentwicklung, Bonn, Verlag Neue Gesellschaft, 1985, 3rd ed.
Gross, B., Friendly Fascism: The New Face of Power in America, Boston, South End Press, 1980.
Gutiérrez, G. Gott oder das Gold. Der befreiende Weg des Bartholomé de Las Casas, Freiburg, Herder, 1990 (Spanish: Dios o el oro en las Indias. Siglo XVI, Lima, Instituto Bartolomé de las Casas, 1989).
Hamelink, C. "Media Magnates Are Turning Their Backs on Freedom of the Press", in Global Affairs, Amsterdam, Society for International Development / SID, 10 May 1991.
Heine, M., Kisker, K. P. & Schikora, A. Hg., Schwarzbuch EG-binnenmarkt. Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin, Sigma, 1991.
Heyer, F., Die katholische Kirche von 1648 bis 1870 (Die Kirche in ihrer Geschichte, vol. 4, section N), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1963.
Hill, C., The Century of Revolution, 1604-1714, London, Nelson, 1961.
Hill, C., Reformation to Industrial Revolution: The Pelican Economic History of Britain, vol. 2, 1530-1780, Harmondsworth, UK, Penguin Books, 2nd ed. 1969.
Hinkelammert, F. J., "Die Einsamkeit der Dritten Welt", in Lateinamerika Tage 1991, 13-23 June 1991, Berlin, FDCL, 1991.
Hinkelammert, F. J., The Ideological Weapons of Death: A Theological Critique of Capitalism, Maryknoll, NY, Orbis, 1986.
Hippler, J., The New World Order, London, Pluto Press, 1992.
Hirsch, J., Kapitalismus ohne Alternative? Materialistische Gesellschaftstheorie und Möglichkeiten einer sozialistischen Politik heute, Hamburg, VSA-Verlag, 1990.
Hirsch, J. & Roth, R., Das neue Gesicht des Kapitalismus. Vom Fordismus zum Postfordismus, Hamburg, VSA-Verlag, 1986.
Hobbes, T., Leviathan, Harmondsworth, UK, Penguin Classics (1st ed. 1651), 1986.
Huber, W. Hg., Protestanten in der Demokratie. Positionen und Profile im Nachkriegsdeutschland, Munich, Kaiser, 1990.
Imbusch, P., 1992. Die Folgen der Vollendung des EG-Binnenmarktes für europäische und aussereuropäische Migranten, Marburg, Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaften, 1991.
Kennedy, P., The Rise and Fall of the Great Powers: Exonomic Change and Military Conflict from 1500 to 2000, London, Fontana, 5th printing 1990.
Kessler, W., Europäischer Binnenmarkt - Vision oder Alptraum, Oberursel, Publik-Forum, 1989.
Kinnamon, M. ed., Signs of the Spirit, report of the WCC's seventh assemly, Canberra, 1991, Geneva, WCC, 1991.
Klass, J., EG-Binnenmarkt und Entwicklungsländer. Bausteine für Unterricht und Bildungsarbeit, 1990.
Kupisch, K., Deutschland im 19. und 20. jahrhundert (Die Kirche in ihrer Geschichte, vol. 4, section R), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1966.
Kurz, R., Der Kollaps der Modernisierung. Vom Zusammenbruch des Kasernensozialismus zur Krise der Weltökonomie, Frankfurt, Eichborn, 1991.
Lape, P., "Die Apokalyptiker - ihre Situation und ihr Handeln", in Eschatologie und Frieden, vol. II, Heidelberg, Protestant Institute for Interdisciplinary Research / FEST, 1978.
Las Casas, B. de, Bericht von der Verwüstung der westindischen Länder, ed. H. M. Enzensberger, Frankfurt, Insel, 1981.
Lewis, G. K., Slavery, Imperialism and Freedom. Studies in English Radical Thought, New York / London, Monthly Review Press, 1978.
Lima Declaration, Towards a New Communication (1990), in EPD-Entwicklungspolitik, 10/11, Frankfurt, Evang. Pressedienst / EPD, May 1991.
Locke, J., Two Treatises of Government (1690), ed. P. Laslett, Cambridge, Cambridge University Press, 1988.
Lüthi, H., "Variationen über ein Thema von Max Weber. Die Protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus", in Lüthi, H., Zur Gegenwart der Geschichte, Cologne / Berlin, Kiepenheuer & Witsch, 1967.
MacAfee Brown, R. ed., Kairos - Three Prophetic Challenges to the Church, Grand Rapids, MI, Eerdmans, 1990.
MacPherson, C. B., The Political Theory of Possessive Individualism. Hobbes to Locke, Oxford, Oxford University Press, 1962.
Malkamäki, M., Banking the Poor. Informal and Semi-formal Financial Systems Serving the Microenterprises, University of Helsinki, Institute of Development Studies, 1991.
Mayer, L., Ein System siegt sich zu Tode. Der Kapitalismus frisst seine Kinder, Frankfurt, Publik-Forum, 1992.
Meueler, E. Hg., Unterentwicklung. Arbeitsmaterialien für Schüler, Lehrer und Aktionsgruppen, vol. 1, Reinbek b. Hamburg, Rowohlt, 1974.
Mires F., Im Namen des Kreuzes. Der Genozid an den Indianern während der spanischen Eroberung: theologische und politische Diskussionen, Fribourg / Brig, Exodus, 1989.
Nair, K. & Opperskalski, M., CIA: Club der Mörder. Der US-Geheimdienst in der Dritten Welt, Göttingen, Lamuv, 1988.
Nogueira, P. A. de Souza, Der Widerstand gegen Rom in der Apokalypse des Johannes - Eine Untersuchung zur Tradition des Falls von Babylon in Apokalypse 18, Heidelberg, dissertation, manuscript, 1991.
Panikkar, K. M., Asia and the Dominion of the West, Zürich, 1955.
Patterson, O., Sociology of Slavery: An Analysis of the Origins, Development and Structure of Negro Slave Society in Jamaica, Cranbury, NJ, USA, Fairleigh Dickinson, 1970.
Polanyi, K., Origins of Our Time: The Great Transformation, London, Gollancz, 1945.
Potter, G. A., Dialogue on Debt: Alternative Analyses and Solutions, Washington, DC, Center of Concern, 1988.
Pury, Pascal de, People's Technologies and People's Participation, Geneva, WCC / CCPD, 1983.
Reis, C. & Wienand, M., Zur sozialen Dimension des EG-Binnenmarktes, Texte u. Materialien 2., Frankfurt, Eigenverlag des Deutschen Vereins für öffentl. und private Fürsorge, 1990.
Renner, G., 1000 Chancen - 1000 Risiken. Binnenmarkt '92, Bühl / Baden, 1990.
Santa Ana, J. de, Raiser, K. & Duchrow, U., The Political Economy of the Holy Spirit, Geneva, WCC, 1990.
Schottroff, L. & Schottroff, W., "Biblische Traditionen von 'Staatstheologie, Kirchentheologie und Prophetischer Theologie' nach dem Kairos-Dokument", in Schottroff, L. & Schottroff, W., Die Macht der Auferstehung, Sozialgeschichtliche Bibelauslegungen, Munich, Kaiser, 1988.
Schunter-Kleemann, S., "EG-Binnenmarkt - Markt der Möglichkeiten oder Markt der Betrogenen", in Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis, no. 29, 1991.
Schunter-Kleemann, S. Hg., "EG-Binnenmarkt - Europatriarchat oder Aufbruch der Frauen?", Schriftenreihe der wissenschaftl. Einheit Frauenstudien und Frauenforschung an der Hochschule, vol. 2, Bremen, University of Bremen, 1990.
Simonyi, Gy., "Töprengések a bérmunkáról", 2nd ed. in "Érted vagyok", vol. 2, nos 5. and 6., Székesfehérvár, Hungary, BOKOR, 1991. (1st ed. in Karácsonyi Ajándék - Hungarian Catholic underground series -, vol. 56, 1980).
Springe, Chr., "Ein soziales Europa oder ein Europa der Starken?", Bremen, Junge Kirche, 1990.
Todorov, T., Die Eroberung Amerikas. Das Problem des Anderen, Frankfurt, Suhrkamp, 1985.
Unmüssig, B., "Brückenforum in Bonn-Beuel: Auf dem Weg zu neuen Allianzen?" in Informationsbrief Weltwirtschaft und Entwicklung, Königswinter, WEED, July 1991.
Vallely, P., Bad Samaritans: First World Ethics and Third World Debt, London, Hodder & Stoughton, 1990.
Veerkamp, T., "Die Priester, der Bütter und der Narr. Auslegung von Joh. 18,28-19,16", in Texte und Kontexte, no. 41, Berlin, Lehrhaus, e. v., April 1989.
Wallerstein, I., The Modern World-System: Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century, New York, Academic Press, 1974.
Wengst, K., Pax Romana, Anspruch und Wirklichkeit. Erfahrungen und Wahrnehmungen des Friedens bei Jesus und im Urchristentum, Munich, Kaiser, 1985.
WEN (West European Network "Work, Unemployment and the Churches"), The Other Side of 1992, Manchester, William Temple Foundation, 1990.
WEN (West European Network "Work, Unemployment and the Churches"), Poverty and Polarisation: A Call to Commitment, Manchester, William Temple Foundation, 1988.
Williams, Eric, Capitalism and Slavery, London, André Deutsch, 2nd ed. 1964.
Williams, Eric, From Columbus to Castro: The History of the Caribbean 1492-1969, New York, Random, 1983.
World Council of Churches, final texts from the world convocation on "Justice, Peace and the Integrity of Creation", Seoul 1990, Geneva, WCC, 1990.
Zinn, K. G., Kanonen und Pest. Über die Ursprünge der Neuzeit im 14. und 15. Jahrhundert, Opladen, Westdeutscher Verlag, 1989.


Az EK-belsőpiac 1992 annotált bibliográfiája
A következő irodalomjegyzéket 1991 júliusában állították össze a Kairos Európa hálózat számára. Mindenekelőtt olyan anyagokat tartalmaz, melyek kritikusan vizsgálják az EK-belsőpiacot, és amellett stílusukat és árukat tekintve hozzáférhetők az emberek számára.
E válogatás szükségképpen hiányos, de a legtöbb anyag utal a továbbvezető irodalomra. Olyan publikációk, melyek alapvetően pozitívan mutatják be az EK-belsőpiacot, nagy számban találhatók a piacon, és részben ingyen is kérhetők a következő címeken: Presse- und Informationsbüro der Kommission der Europäischen Gemeinschaften, Zitelmannstr. 22, 5300 Bonn 1. - Bundesministerium für Wirtschaft, Referat Öffentlichkeitsarbeit, Postfach, 5300 Bonn. A legfontosabb érveket a belsőpiac mellett az ún. Cecchini-beszámoló tartalmazza, melynek rövidített változatát (150 oldal) 1988-ban adta ki Nomos Verlag.


1. Általános bevezetések a belsőpiachoz

1. Wolfgang Kessler: Europäischer Binnenmarkt - Vision oder Alptraum? /Európai belsőpiac - Vízió vagy lidérces álom?/ (Publik-Forum-Materialmappe) Beszerzés: Publik-Forum, Postfach 2010, 6370 Oberursel; 50 o., 1989 vége.
A szerző röviden ismerteti a belsőpiac tervét és kockázatait, és fontos anyagokat csatol. Igen alkalmas a gyors áttekintésre.
2. Monika Elsner: Europa Grenzenlos? /Határtalan Európa?/ Beszerezhető a kiadónál: Arbeitsstelle für Erwachsenenbildung in der Ev. Kirche im Rheinland, Rochusstr. 44, 4000 Düsseldorf 30; 8/1990.
A megnyerő lay-out (elrendezés) és a könnyen olvasható szöveg, mely bevezet az EK és a belsőpiac problémavilágába, hasznossá teszi ezt a brosúrát mindazok számára, akik ezekkel a kérdésekkel még alig foglalkoztak.
3. M. Heine - K. P. Kisker - A. Schikora: Schwarzbuch EG-Binnenmarkt. Die vergessenen Kosten der Integration /Az EK fekete könyve. Az integráció elfeledett költségei/; Edition Stigma, 1/1991.
A közgazdászok 11 szaktanulmányben vizsgálják kritikusan a belsőpiac következményeit. Kitűnően alkalmas tapasztalt laikusok számára, akik mélyebben bele akarják dolgozni magukat az egész problematikába.
4. Stefan Welzk - Wolfgang Weinz: Europa '92 - Flop oder Fortschritt? /Európa '92 - Kudarc vagy haladás?/; Kiepenheuer-Witsch 1990, 196 o.
A szerzőknek sikerült a belsőpiac körüli vita érveit kihegyezett és vicces dialógusban ábrázolni. Túlteng benne a szakszervezeti perspektíva anélkül, hogy más perspektívákat elfedne.
5. Stephanie Sand: 1992 - Das Europa der Konzerne /1992 A konszernek Európája/; Heyne Verlag 1990, 191 o.
A belsőpiac háttere zsurnalista esszé stílusában. Felrázó, de nem mindig rendszerezett.
6. Dietmar Bartz: Konfusion im Binnenmarkt /Konfúzió a belsőpiacon/; AV-Verlag 1990, 340 o.
A mintegy 80 cikk - mely nagyrészt 1989-ben jelent meg a "tageszeitung"-ban és az 1990. tavaszi állást aktualizálja - parasztok, foglalkozási ágak és cégek példáján világítja meg a vállalkozások szaporodó összekapcsolódását a belsőpiaccal összefüggésben.
7. F. Deppe - J. Huffschmidt - K. P. Weiner: 1992 - Projekt Europa. Politik und Ökonomie in der EG /1992 - Európa-terv. Politika és közgazdaság az EK-ban/; Pahl-Rugenstein Verlag 1989, 290 o.
Tizenkét cikkben, különböző dimenziókban tárgyalja a belsőpiac tervét és mögéje kérdez. Az ábrázolás terjengőssége néha a világosság rovására megy. Az egyik tanulmány a szociális mozgalmak befolyásolási lehetőségeivel foglalkozik.
8. Jutta Klass: Die EGmbh der Bosse & Banker. Binnenmarkt '92 /A Bosse & Banker EK-kft-je. Belsőpiac '92/; isp-Verlag Frankfurt 1989, 136 o.
A kötet 7 tanulmányt tartalmaz a belsőpiac tervével kapcsolatban, többek között az EK-USA konkurenciáról, a szociális helyzetről és a közös hadseregről, és könnyedén megírt kapitalizmuskritikával kapcsolja össze ezeket.
9. Günter Renner: 1000 Chancen - 1000 Risiken. Arbeitsbuch für Schule und Erwachsenenbildung /1000 esély - 1000 kockázat. Segédkönyv az iskolák és a felnőttképzés számára/; Konkordia Verlag 1990, 168 o.
E segédkönyv didaktikailag jól tálalva ábrázolja a belsőpiac útját, kihatásait és sajátos problémáit, és sok karikatúrát, sémát, cikket stb. tartalmaz. Az értékelésben a szerző kiegyensúlyozottságra törekszik, de közben rövidre sikerül a kritikája.
10. Informatitonen zur politischen Bildung 213: Die Europäische Gemeinschaft /Információk a politikai képzéshez 213: Az Európai Közösség/; München 1990; ingyen beszerezhető a foglalkozás megadásával: Franzis-Verlag GmbH, Postfach 150740, 8000 München 15; 40 o.
Összességében "kiegyensúlyozott" ábrázolás: sok történelmi tény, a belsőpiac esélyeinek bemutatása, kritika csak nagyon mellékesen. Mindenekelőtt az első tájékozódásra alkalmas a hivatalos nézőpontot illetően.


2. Az EK-belsőpiac és a Harmadik világ

11. BUKO: Zukunft Europas - auf wessen Kosten? EG '92 und die Dritte Welt /BUKO: Európa jövője - kinek a számlájára? EK '92 és a Harmadik világ/; BUKO-Materalien 1990; beszerzés: Bundeskongress entwicklungspolitischer Aktionsgruppen, Nernstweg 32-34, 2000 Hamburg 50, 96 o.
A német Harmadik világ-csoportok legfontosabb 1990-es összefogásának ajánlásra érdemes olvasókönyve 20 tanulmányt tartalmaz a belsőpiac kihatásairól a Harmadik világ egyes régióira, és megvilágítja a politika központi területeit.
12. BUKO-Agro-Koordination: Wer Hunger pflanzt und Überschuss erntet. Beiträge zu einer entwicklungspolitischen Kritik der EG-Agrarpolitik /BUKO-Agro-koordináció: Aki éhséget vet és fölösleget arat. Tanulmányok az EK agrárpolitikájának fejlesztéspolitikai kritikájához/; 2. kiadás 6/1988; beszerzés: BUKO, Nernstweg 32-34, 2000 Hamburg 50, 350 o.
Ennek a kiemelkedő könyvnek a tanulmányai az agrárkereskedelem komplexumát analizálják az EK-nak a Harmadik világ országaival folytatott kereskedelmi politikájának keretein belül. Az EK agrárpolitikájának kihatásait és alternatíváit a Harmadik világ- és környezetvédő mozgalmak, ill. az agrárellenzék szemszögéből mutatja be.
13. K. F. Schade: Hier Bauernnot - dort Hungertod. Auswirkungen der EG-Agrarpolitik auf die Landwirtschaft in Europa und die Dritte Welt /Itt parasztszükség - ott éhhalál. Az EK agrárpolitikájának kihatásai a mezőgazdaságra Európában és a Harmadik világban/; epd-Dritte Welt Information 5-7/88; beszerzés: epd-Entwicklungspolitik, Postfach 170361, 6000 Frankfurt 17; 36 o.
Informatív és jól olvasható bevezetés az agrárproblematikába.
14. Jutta Klass: EG-Binnenmarkt und Entwicklungländer. Bausteine für Unterricht und Bildungsarbeit /Az EK-belsőpiac és a fejlődő országok. Építőkövek az oktatáshoz és a képzési munkához/; Horlemann Verlag 1990, 49 o.
A füzet mindenekelőtt tanárnőkhöz fordul, és olyan szövegeket és rajzokat tartalmaz, melyekkel a szerzőnő a fenyegető "Európa Erődítménytől" akar óvni. Jó áttekintés.
15. Ökumenische Initiative eine Welt: 1992: Jubeljahr oder Jobeljahr /Az "egy világ" ökumenikus iniciatívája: 1992: Az ujjongás éve vagy jóbelév/; beszerzés: epd-Vertrieb, Postfach 170361, 6000 Frankfurt/M 17; 76 o.
Egy konferencia referátumai és munkaanyagai, valamint kiegészítő szövegek a belsőpiac nemzetközi kihatásairól.
16. Rainer Falk: Schlechte Zeiten oder neue Chancen? Der Umbruch in Europa und die Dritte Welt /Rossz idők vagy új esélyek? Az áttörés Európában és a Harmadik világban/; in: Blätter für deutsche und internationale Politik 3/1990, 292. kk. o.
ugyanő: EG-Binnenmarkt 1992. Festung gegen die Dritte Welt? /EK-belsőpiac 1992. Erődítmény a Harmadik világ ellen?/; beszerzés: W & E Hoheluftchaussee 167, 2000 Hamburg 20.
ugyanő: EG und Dritte Welt /Az EK és a Harmadik világ/; in: Deppe (ld. fönt Nr. 7.), 204-224. o. - Az európai integráció Harmadik világra gyakorolt hatásainak rövid, de találó analízise.


3. Kihatások a munkavállaló nőkre

17. Wirtschafts- und Socialwiss. Institut des DGB: Europa für Arbeitnehmer /A DGB Gazdasági és Szociáltudományi Intézete: Európa a munkavállalókért/; beszerzés: bund-Verlag, Postfach 900840, 5000 Köln 90; 116 o.
A szakszervezetek szemszögéből ábrázolja a tizenkét szaktanulmány a tőke és a munka viszonyának problémáit Európában általában és a belsőpiacra való tekintettel, valamint az európai szakszervezetekre ebből következő kihívásokat.
18. Gerd Siebert: Europa '92: EG-Binnenmarkt und Gewerkschaften /Európa '92: Az EK-belsőpiac és a szakszervezetek/; Nachrichten Verlag Frankfurt 1989, 111 o.
Tanulmányok a gazdasági érdekek szolgálatában álló európai integráció történetéről és az EK-belsőpiac keretein belüli szakszervezeti mozgalomról.
19. DGB-Bildungswerk: Anders arbeiten - eine Entdeckungsreise durch Genossenschaften und selbstverwaltete Betriebe in Europa oder: wie stehen europäische Gewerkschaften zur "économis social" /DGB-képzés: Másképp dolgozni - felfedezőút az európai szakszervezetekben és önkormányzatú üzemekben, avagy: hogyan viszonyulnak az európai szakszervezetek az "économic social"-hoz/; ingyen beszerezhető: DGB, Teerstegenstr. 77, 4000 Düsseldorf 30
Jó áttekintés az üzemek más szervezési formáiról, mely részben felmutatja a más EK-országokban meglévő alternatív gazdasági formák nagy jelentőségét.
20. DGB-Bildungswerk: Soziale Sicherung in der europäischen Gemeinschaft (DGB-képzés: Szociális biztosítás az EK-ban/; beszerzés ld. a 19. pontban.
A füzet összehasonlítja a szociális biztosítási rendszereket a betegség, öregség, baleset, munkanélküliség vonatkozásában, többek között az EK országaiban.
21. epd-Dokumentation 9/1989: Soziale Auswirkungen des EG-Binnenmarktes? /epd-dokumentáció 9/1989: Az EK-belsőpiac szociális kihatásai?/; egy 1989-es akadémiai ülés dokumentációja; megvilágítja a szociális partnerek pozícióját, és áttekinthető diagramokon mutatja meg a Cecchini-beszámoló kritikáját.


4. Az EK-belsőpiac és a nők

22. Susanne Schunter-Kleemann: EG-Binnenmarkt - EuroPatriarchat oder Aufbruch der Frauen /EK-belsőpiac - Europatriarchátus vagy a nők feltörése; Hochschule Bremen, 3/1990, 263 o.
Az EK-n belüli nőpolitikáról és a nők hétköznapi helyzetéről szóló, alapvető tanulmányban öt közgazdásznő tárja föl az EK ellentmondásos nőpolitikáját. Szembesülünk azzal, hogyan hat ki az EK nőpolitikája a nők jogaira és a munkavállaló nőkre a textil- és élelmiszeriparban.


5. A belsőpiac és a mezőgazdaság (ld. a 2. pontban is)

23. Arbeitsgemeinschaft bäuerliche Landwirtschaft e.V.: Binnenmarkt 1993 /A paraszti mezőgazdaság munkaközössége; Bejegyzett Egyesület: Belsőpiac 1993/; beszerzés: AGBL, Nordrheda 3, 4840 Rheda-Wiedenbrück.
E brosúra a belsőpiacnak a mezőgazdaságra gyakorolt hatásait vizsgálja, melyek az eddigi EK-szabályozás révén nem nyúlnak túl messzire, valamint tárgyalja a várható rosszabbodásokat a fogyasztók védelmének vonatkozásában.


6. Belsőpiac és ökológia

24. Europäisches Umweltbüro: EG-Binnenmarkt und Umwelt. Weissbuch der europäischen Umweltverbände für eine ökologische Wirtschhaftspolitik in der EG /Európai Környezetvédelmi Hivatal: Az EK-belsőpiac és a környezet. Az európai környezetvédő szervezetek fehér könyve az EK ökológiai gazdaságpolitikájáért/; beszerzés ingyen: Deutscher Naturschutzring, Kalkuhlstr. 24, 5300 Bonn 3; 3/1991, 36 o.
Az Európai Környezetvédelmi Hivatal mint a 20 legfontosabb európai környezetvédő szervezet összefogása leírja a belsőpiac tervezeteinek ökológiai hiányosságait, és felsorolja követeléseit az energia, közlekedés, mezőgazdaság, hulladék, vegyészet és turizmus területén.


7. A belsőpiac és a "belső biztonság"

25. Peter Imbusch: 1992. Die Folgen der Vollendung des EG-Binnenmarktes für europäische und aussereuropäische Migranten /1992. Az EK-belsőpiac teljessé válásának következményei az európai és Európán kívüli migránsokra/; beszerzés: Forschungsstelle EG am Institut für Politikwissenschaften der Philipps-Universität Marburg, Wilhelm-Röpke-Str. 6, Block G, 3550 Marburg; 1/1991
Tömör, de megalapozott tanulmány az európai integrációnak a migránsokra vonatkozó következményeiről, valamint a kormányok különböző eszközeiről arra, hogy az EK-t kifelé elzárják.
26. BürgerInnen kontrollieren die Polizei: EUROPOL - Die Bullen greifen nach den Sternen. Europäische Gemeinschaft der Inneren Sicherheit /Női polgárok ellenőrzik a rendőrséget: EUROPOL - A kopók csillagok után kapkodnak. A belső biztonság EK-ja/; beszerzés: Redaktion Strassenmedizin c/o BUU, Hohenesch 63 (Hinterhaus), 2000 Hamburg 50; 64 o.; 5/1990
A cikkgyűjtemény bemutatja az európai rendőri intézmények tendenciáit, melyek fenyegetik a személyes szabadságot, az informális önmeghatározást és a menedékjogot. A függelékben a Schengeni Egyezmény dokumentációja.

* * *

A háromszögkereskedelem

Gyapot, cukor és dohány jön hajón az amerikai ültetvényekről. Európában eladják, és a kereskedők nagy profithoz jutnak.

Európában a kereskedelemből és rablásból származó profitot szövetgyárakba és fegyvergyártásba fektetik, és munkásokat alkalmaznak.

A munkások szövik a szövetet. A ruhát és a fegyvert hajóra rakják Afrika felé.

Ruha és fegyver Afrikába

Nyugat-Afrikában a ruhát és fegyvert rabszolgákra cserélik. Rabszolgákkal telezsúfolt hajók mennek Amerikába.

Rabszolgák Amerikába

Amerikában a rabszolgákat eladják az ültetvénytulajdonosoknak. A rabszolgák fizetés nélkül robotolnak és termesztik a gyapotot, cukrot és dohányt. A rabszolgákért kapott pénzből a kereskedők gyapotot, cukrot és dohányt vásárolnak hajóikra, a maradék pénzt pedig megtartják...

Gyapot Cukor Dohány

Mindegyik kontinens a tőle telhető legjobbat adta fejlődésünkhöz: Amerika aranyat adott, India művészetet és technológiát, Afrika élő embereket.
Ki feledkezhet meg valaha is tőlünk elviselt szenvedéseikről?

Gyapot, cukor, dohány és extraprofit megy Európába


7. fej. végén diagram szövegei:

Nemzetközi szervezetek

ICPO - Interpol

Általános gyűlés (147 tag) Végrehajtó bizottság Általános titkárság

Európai regionális konferencia

Európai technikai bizottság Nemzeti Központi Hivatal NCB Európai regionális titkárság

Európai Közösség (EK)

TREVI Miniszterek Igazságügy és Belpolitika, 1975 Bevándorlási AD HOC Csoport

Vezető hivatalnokok TREVI Bizottsága Munkacsoport: polgári, katasztrófa és tűzvédelem, nukleáris szállítás

TREVI I. Terrorizmus ellen

TREVI II. Általános rendőri ügyek

TREVI III. Szervezett bűnözés, kábítószer

TREVI IV.

Tervezve: Európai Bűnözési Nyomozó Iroda, Európai Kábítószer Hatóság

Európatanács

Pompidou Csoport (1971) a kábítószer üzérkedés ellen

ENSZ

Kábítószer Bizottság

Konferenciák a bűnözésről, bűnüldözésről, kábítószer visszaélésekről, illegális kábítószer kereskedelemről, terrorizmusról (55-58)

Európai Megállapodások: a kiadatásról (1959); a kölcsönös segítségnyújtásról a bűnözési ügyekben (1957); felfüggesztett ítéletekről (1964); büntető ügyek átviteléről (1972); a terrorizmus elnyomásáról (1977); tűzfegyverekről (1978); a nézők által elkövetett erőszakos cselekményekről a sporteseményeken, különösen a labdarúgó mérkőzéseken (1985)


A kooperáció bilaterális és multilaterális formái

A terrorizmus elnyomása

Bécsi Klub (1978): D, I, F, A, CH

Berni Klub (terrorizmus, illegális technológia átvitel, kémelhárítás), tagok: 12 EK belügyminiszter + A, CH

Berlini Klub (hasonló a bernihez), tagjai ismeretlenek


A határellenőrzések lebontása / Alternatív Mértékek fejlesztése

Schengeni Megegyezés (D, F és a Benelux államok között)

A tagállamok minisztereinek és államtitkárainak találkozója

Központi tárgyaló csoport

I. Munkacsoport: Rendőrség + Biztonság

II. Munkacsoport: Közlekedés

1. Alcsoport: kábítószerek

2. Alcsoport: fegyver és lőszer

3. Alcsoport: határellenőrzés

4. Alcsoport: információcsere

Állandó Bizottság: Schengen Információs Rendszer (SIS)

Francia-német Megállapodás a rendőrségi együttműködésről (1987)

Német-osztrák Egyezmény

Kishatárforgalom: D - F, Benelux, DK, A, CH

Kábítószerek: WG Észak, D a skandináv országokkal; WG Délnyugat F-gal és WG Délkelet A-val, a balkáni államokkal és Törökországgal


8. fej. elején felső diagram szövegei:

A legfontosabb szervezetek

Küldöttség

EK 'kormány'
Végrehajtó szervezet

17 tag

országonként 2

országonként 1

kérdések
áttekintés
bizalmatlansági szavazás


előterjesztések

döntések

Gazdasági és Szociális Bizottság

Konzultáció

Bíróság

Jelentések gondnokai

Európa Parlament

Tanácsadás, kritika, megfigyelés
518 képviselő


8. fej. elején alsó diagram szövegei:

Bizottság

előterjesztés

Tanács

Parlament

első olvasás

vélemény

Tanács

közös álláspont

Parlament

második olvasás

jóváhagyás vagy nincs vélemény

Tanács

Az okirat elfogadása minősített többséggel
(azaz legalább 54 szavazat szükséges a tanács 74 szavazatából)


helyesbítések

Bizottság

javított előterjesztés

Tanács

elfogadás minősített többséggel

változtatások csak egyhangú szavazással lehetségesek


elutasítás

Tanács

Az okirat elfogadása csak egyhangú szavazással