Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dhammapada - atthakathá
(Magyarázó történetek a Dhammapadához)

3. Haragtartás

"Ő megsértett".
Ezt az üdvös oktatást a Mester Dzsétavanában, a tiszteletreméltó Tisszával kapcsolatban adta elő.
Ez a tiszteletreméltó Tissza a Magasztos apai nagynénjének
a fia volt. Idős korában állt be a szerzetesrendbe. A Buddháknak kijáró tiszteletet és adományokat élvezte, és igen elhízott. Rendszerint a kolostor közepén, a gyülekezeti teremben üldögélt, szépen kisimított köntösben.
Egyszer a Beérkezettet felkereső szerzetesek őt látva, azt gondolták, hogy valamely igen tiszteletreméltó személy lehet a Vének közül. Elébe járultak, kérték, hogy szolgálatára állhassanak, lábát megmoshassák, és így tovább. Beleegyezőleg hallgatott. Ekkor az egyik fiatal szerzetes megkérdezte:
- Hány éve szerzetes kegyed?
- Nincs egy éve; idős koromban vonultam el a világtól.
- Szerzetes testvér, neveletlen öreg, túlbecsülöd magadat! Itt látod magad előtt ezeket a tiszteletreméltó régi szerzeteseket, és a legkisebb tiszteletet sem tanúsítod irántuk. Mikor kérdezték, hogy szolgálatodra álljanak-e, hallgattál, és még csak nem is szégyenkezel miatta - szólt, és pattintott az ujjával.
Tissza sejtette, hogy nemes kasztból származó egyén gőgösségével áll szemben.
- Kihez jöttetek? - kérdezte.
- A Mesterhez.
- Rólam pedig így beszéltek: "Ez meg miféle?" Kiirtom az egész fajtátokat!
Sírva, búsan, elkeseredetten a Mester elé járult.
- Tissza, miért jössz könnyes arccal, sírva, búsan, elkeseredetten? - kérdezte a Mester. Azonban a szerzetesek is vele mentek, gondolván, hogy ha odamegy, valami kavarodást fog okozni. Köszöntötték a Mestert, és leültek féloldalt előtte.32 Tissza a Mester kérdésére így válaszolt:
- Szentség, ezek a szerzetesek megsértettek.
- Te hol tartózkodtál?
- A kolostor közepén, a gyülekezeti teremben, szentség.
- Láttad, hogy jönnek ezek a szerzetesek?
- Igen, láttam, szentség.
- Felálltál és elébük mentél?
- Nem tettem, szentség.
- Átvetted tőlük úti felszerelésüket?
- Nem vettem át, szentség.
- Ajánlottad szolgálatodat és ivóvizet?
- Nem ajánlottam, szentség.
- Ülőhelyet hoztál-e nekik, üdvözölted-e őket, megmostad-e a lábukat?
- Nem tettem, szentség.
- Tissza, mindezekkel a szolgálatokkal tartoztál volna a szerzetesrend régebbi tagjainak. Aki e szolgálatokat nem teljesíti, nem méltó rá, hogy a kolostor közepén üljön. Te vagy a hibás. Kérj bocsánatot ezektől a szerzetesektől!
- Ők engem megsértettek, szentség, nem kérek bocsánatot tőlük.
- Tissza, ne viselkedjél így! Te vagy a hibás, kérj bocsánatot tőlük!
- Nem kérek bocsánatot, szentség.
- Goromba ez az ember, szentség - szóltak a szerzetesek.
- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy gorombán viselkedik. Már előző életében is goromba volt - mondta a Mester.
- Szentség, jelenlegi gorombaságát tapasztaltuk; a múltban mit cselekedett?
- Nos, hallgassátok meg, szerzetesek - szólt, és elmondta a múltbeli történetet.

Egykor régen, amikor Benáreszben egy benáreszi király uralkodott, egy Dévila nevű remete nyolc hónapig a Himálajában tartózkodott, majd hogy sóhoz és ecethez jusson, az esős évszak négy hónapját a város közelében készült eltölteni. Leszállt a Himálajából, és a város kapujában megpillantott néhány gyermeket. Megkérdezte tőlük:
- A városba érkező remeték hol szállnak meg?
- A fazekas műhelyében, uram.
A remete elment a fazekas műhelyébe, és megállt az ajtóban:
- Ha nincs ellenedre, egy éjszakát a műhelyedben szeretnék eltölteni.
- Éjszaka nem dolgozom a műhelyben, a műhely tágas, helyezd magadat kényelembe, uram - bocsájtotta rendelkezésére a műhelyt a fazekas.
Belépett és elhelyezkedett. Ekkor egy Nárada nevű másik remete is érkezett a Himálajából, és egy éjszakára szállást kért
a fazekastól.
- Nem tudom, hogy az elsőnek érkező hajlandó-e ezzel együtt tölteni az éjszakát; én elhárítom magamról a felelősséget - gondolta a fazekas, és így felelt:
- Uram, ha az elsőnek érkező beleegyezik, az ő beleegyezésével éjszakázzál itt.
Ő odalépett a másikhoz, és megkérte:
- Mester, ha nincs ellenedre, én is itt töltenék el egy éjszakát.
- A műhely tágas; jöjj, tanyázz le az egyik oldalon.
Belépett, az elsőnek érkező Dévilával szemközti oldalon letelepedett. Barátságos szavakat váltottak egymással, majd mindketten lefeküdtek. Lefekvéskor Nárada megjegyezte magának, hogy hol fekszik Dévila, és hol van az ajtó, és ő is lefeküdt. Azonban lefekvés után Dévila elhagyta eredeti fekhelyét, és az ajtó irányában keresztbe feküdt. Nárada éjszaka kiment, és közben Dévila hajfonatára lépett.
- Ki lépett rám? - szólalt meg.
- Mester, én voltam.
- Te ál-remete, idejössz az erdőből és a hajamra lépsz!
Kiment, miközben amaz tovább jajveszékelt.
- Ez megint rám fog lépni, amikor visszajön - gondolta, megfordult és most fejjel feküdt a lába helyére. Nárada visszatért.
- Az elébb megsértettem a mestert, most a lába felőli oldalon megyek be - gondolta, s belépve, a nyakára hágott.
- Ki az?
- Én vagyok, mester.
- Te ál-remete, először a hajamra léptél, most a nyakamra lépsz! Megátkozlak!
- Mester, nem vagyok vétkes; nem tudtam, hogy most így fekszel. Gondoltam: az elébb megsértettelek, most a lábad felőli oldalon jövök be, ezért jöttem erre. Bocsáss meg!
- Te ál-remete, megátkozlak!
- Ne tedd ezt, mester!
Ő azonban nem törődött vele, és megátkozta:

Homályt elűző, száz lángú, ezer égő sugarú Nap!
Mikor reggel a Nap felkel, fejed hasadjon hétfelé!

Nárada megismételte:
- Mester, mondtam, hogy nem vagyok vétkes, mégis megátkoztál. Annak a feje hasadjon szét, aki vétkes, ne az ártatlané!
Ő is megátkozta:

Homályt elűző, száz lángú, ezer égő sugarú Nap!
Mikor reggel a Nap felkel, fejed hasadjon hétfelé!

Azonban Náradának természetfölötti tudása volt, és vissza tudott emlékezni a múltból negyven világkorra, a jövőből is negyven világkort látott előre, összesen nyolcvanat. Megvizsgálta:
- Kire fog az átok sújtani?
Meglátta: a mesterre. Megsajnálta, és varázserejével megakadályozta, hogy megvirradjon. Amikor a Nap nem kelt fel, a városlakók a királyi palota kapujához sereglettek, és jajgattak:
- Felség, miközben te uralkodol, a Nap nem kel fel! Hozd fel nekünk a Napot!
A király átvizsgálta saját tetteit és gonodolatait, de nem talált magában semmi hibát.
- Mi lehet az oka? - töprengett. Gyanúja támadt, hogy remeték között törhetett ki viszály. Megérdeklődte:
- Vannak-e a városban remeték?
- Felség, tegnap este a fazekas műhelyébe érkeztek.
A király fáklyafény mellett azonnal odasietett, köszöntötte Náradát, leült oldalt előtte, és szólt:

Dzsambudvípa33 egész földjén megállt a munka, Nárada.
Kérdezem: mi okozta, hogy a földre sötétség borult?

Nárada elbeszélte az egész esetet:
- Ilyen és ilyen okból ő engem megátkozott, és viszont így szóltam: "Én nem vagyok vétkes, az átok a vétkesre sújtson", és viszontátkoztam. Átkom után azonban megvizsgáltam: kire fog az átok sújtani? Megláttam: napkelte után a mester feje hétfelé fog hasadni. Megsajnáltam, és nem engedem a Napot felkelni.
- Hogyan menekülhet meg ettől a csapástól, uram?
- Ha bocsánatot kér tőlem, megmenekül.
- Kérj bocsánatot!
- Mahárádzsa, ez az ember rálépett a hajamra meg a nyakamra. Nem kérek bocsánatot ettől az ál-remetétől.
- Kérj bocsánatot, uram; ne viselkedjél így!
- Nem kérek bocsánatot!
- Hétfelé fog hasadni a fejed - szólt a király, de ő akkor sem kért bocsánatot.
- Látom, magadtól nem vagy hajlandó bocsánatot kérni - mondta a király, és megparancsolta, hogy ragadják meg kezénél, lábánál, hasánál, nyakánál fogva, és kényszerítsék Nárada lábához hajolni.
- Állj fel, mester, megbocsájtok - szólt Nárada, majd így folytatta:
- Mahárádzsa, ő nem volt hajlandó önként bocsánatot kérni. A város közelében van egy tó, abban merítsétek a vízbe nyakig, és helyezzetek a fejére egy agyagdarabot.
A király úgy tett. Nárada Dévilához fordult:
- Mester, amikor varázserőmmel előhívom a napsugarakat, bukj le a víz alá, másik helyen bújj elő a vízből, és menj utadra!
Amikor a Nap sugarai az agyagdarabot érintették, az hétfelé hasadt. Ő lebukott a víz alá, másik helyen bújt elő, és elmenekült.
A Mester az üdvös oktatás elhangzása után kinyilatkoztatta:
- Szerzetesek, az akkori király Ánanda volt, Dévila Tissza volt, Nárada én voltam. Ő akkor is ilyen gorombán viselkedett.
Majd a tiszteletreméltó Tisszához fordult:
- Tissza, ha egy szerzetes így gondolkozik: "Ez és ez az ember megsértett, ez és ez megütött, ez és ez legyőzött, ez és ez megrabolt", akkor nem szűnik meg benne a gyűlölet. Ám aki nem gondolkozik így, abban kihúny a gyűlölet.
És ezt a két verset mondta:

"Ő megsértett, ő megbántott, ő megütött, ő megrabolt."
Aki folyton ezen töpreng, abban örök a gyűlölet.

"Ő megsértett, ő megbántott, ő megütött, ő megrabolt."
Akit e gondolat nem bánt, abban kihúny a gyűlölet.

 


5. Megbocsájtás

"Mert gyűlöletet".
Ezt az üdvös oktatást a Mester Dzsétavanában egy bizonyos meddő asszonnyal kapcsolatban adta elő.
Egy házigazdának a fia atyja halála után maga végzett minden teendőt a ház körül és a földeken, és anyjának is gondját viselte. Egyszer az asszony így szólt:
- Kedves fiam, keresek neked feleséget.
- Anyám, ne beszélj így. Amíg élek, gondodat fogom viselni.
- Kedves fiam, magad végzel minden teendőt a ház körül és a földeken, ezt nem tudom nyugodt lélekkel nézni. Feleséget kerítek neked.
A fia egy darabig ellenkezett, végül elhallgatott. Az asszony elindult, hogy felkeressen egy bizonyos családot. Fia megkérdezte:
- Melyik családhoz készülsz?
- Ehhez és ehhez a családhoz.
Fia lebeszélte róla, és egy másik családot javasolt, amelyik rokonszenvesebb volt neki. Az asszony elment oda, választott egy lányt, kitűzték az esküvő napját, elhozták a menyasszonyt, a fiú megházasodott.
Az asszony azonban meddőnek bizonyult. Ekkor az anyja így beszélt:
- Fiam, te a saját választásod szerint hoztál feleséget, de az asszony meddőnek bizonyult. Fiú nélkül a család kihal, a nemzetség nem folytatódik. Másik feleséget hozok neked.
- Hagyd, anyám!
Hiába beszélt, az anyja egyre mondta a magáét. A meddő aszszony hallotta a beszélgetést, és így gondolkozott:
- A fiak nem szeghetik meg atyjuk és anyjuk szavát. Most másik feleséget fog hozni magának, aki fiat szül neki, és engem csak rabszolgának fog tartani. Jobb lesz, ha én választok neki másik feleséget.
Felkeresett egy ismerős családot, és az egyik leányt feleségül kérte a férjének. A család tiltakozott:
- Mit beszélsz, te asszony?
- Meddő vagyok. Fiú nélkül a család kihal. Ha a leányotoknak fia vagy lánya fog születni, lányotok lesz a ház úrnője. Adjátok hozzá férjemhez - kérte őket. Végül beleegyeztek, elhozta a leányt, bevezette férje házába.
Ekkor azonban ez a gondolata támadt:
- Ha fia vagy lánya születik, ő lesz a ház úrnője. Úgy kell intézkednem, hogy ne legyen gyermeke.
Így beszélt a fiatalasszonyhoz:
- Kedvesem, ha teherbe esel, szólj nekem!
- Rendben van - ígérte meg, és amikor teherbe esett, szólt az asszonynak. Az asszony a második feleségnek minden nap sajátkezűleg főzött rizslét. Most magzatelhajtó szert tett bele, úgy adta át az étellel együtt. A fiatalasszony elvetélt. Amikor újra teherbe esett, megint szólt a meddő asszonynak. Az másodszorra is ugyanígy elhajtotta a magzatot. A szomszédasszonyok megkérdezték:
- Vajon nem a vetélytársnőd akadályozza meg a szülést?
Ő beszámolt nekik a helyzetről.
- Te ostoba, hogy tehettél ilyet? Ő attól tart, hogy te leszel az úr a házban, ezért magzatelhajtó szert készített, és beadta neked, emiatt vetéltél el. Legközelebb ne szólj neki!
Harmadszorra nem szólt. De az asszony észrevette a hasáról.
- Miért nem szóltál, hogy állapotos vagy?
- Idehoztál és becsaptál. Kétszer elhajtottad a magzatomat, miért szóltam volna?
- Végem van! - gondolta amaz, és leste az alkalmat, hogyan kerülje ki vetélytársnője figyelmét. Mikor már előrehaladott állapotban volt a terhessége, egyszer alkalom adódott. Elkészítette a szert, és becsempészte az ételébe. Azonban a magzat már annyira kifejlődött, hogy nem lehetett elhajtani, és keresztbe feküdt a méhében. Iszonyú fájdalom gyötörte az anyát, halálát érezte közeledni. Kimondta a Nagy Kívánságot:
- Te vagy a gyilkosom! Te voltál az, aki idehoztál, te voltál az, aki meggyilkoltad három gyermekemet, most nekem is végem van. Következő életemben nősténydémonként szülessem újra, és támadjon lehetőségem rá, hogy felfaljam a gyemekeidet!
Kiszenvedett, és ugyanabban a házban macskaként született újra. A férj megragadta a másik asszonyt:
- Kipusztítottad a családomat! - és kézzel, könyökkel, térddel kegyetlenül elverte. Az asszony belehalt a verésbe, és ugyanott tyúkként született újra.
A tyúk nemsokára megtojt. Jött a macska, megette a tojást. Másodszorra is, harmadszorra is megette. A tyúk kimondta a Nagy Kívánságot:
- Háromszor megetted a tojásaimat, most biztosan engem is fel fogsz falni. Következő életemben támadjon lehetőségem rá, hogy ivadékaiddal együtt felfalhassalak!
Következő életében az erdőben párducként született újra.
A másik asszony őzként született. Amikor az őz megellett, jött
a párduc, és háromszor felfalta a gidákat. Az őz halála előtt kimondta a Nagy Kívánságot:
- Ez a párduc háromszor felfalta a gidáimat, most engem is fel fog falni. Következő életemben támadjon lehetőségem rá, hogy ivadékaival együtt felfalhassam!
Következő életében démonként született újra. A párduc Szávatthiban egy jómódú család lányaként született. Amikor férjhez adták, férjének a város melletti falucskában álló házába költözött. Hamarosan fia született. A démon-asszony barátnője alakját öltötte magára, és felkereste.
- Hol van a barátnőm?
- A belső szobában; éppen most szült.
- Fia született, vagy lánya? Megyek, megnézem.
Belépett a belső szobába, s úgy tett, mintha meg akarná nézni a csecsemőt. Felvette, felfalta, és eltűnt. Ugyanígy felfalta a másodikat is. Amikor az asszony harmadszorra is teherbe esett, szólt a férjének:
- Uram, ebben a házban egy démon két gyermekemet felfalta és eltűnt. Most szüleim házába megyek, ott fogok szülni.
Elment a szüleihez, ott szült.
Eközben a démon-asszony éppen vízért járt az Anótatta tónál. (Tudniillik a Kuvéra isten kíséretéhez tartozó szellemek négy-öt havonként az Anótatta tóból merítenek vizet, ettől megkönnyebbülnek, enélkül megbetegednek és elpusztulnak.) Miután vizet merített magának, sietett ahhoz a házhoz, és érdeklődött, hogy hol van a barátnője.
- Hogy hol találsz rá? Ebben a házban, valahányszor fia született, jött egy nőstény démon és felfalta őket. Ezért szülei házába ment.
- Ha ide, ha oda ment, tőlem nem szabadul.
Gyűlölet-fűtötte indulattal abba a városba sietett. A másik aszszony a névadási napon megfürösztötte a csecsemőt, nevet adott neki, és szólt a férjének:
- Uram, most már visszatérhetünk saját házunkba.
Fogta a fiát, és férje társaságában útnak indult. Útjuk egy kolostor kertjén át vezetett. Itt átadta a gyermeket férjének, és megfürdött a kolostor tavában. Fürdése végeztével férje is megfürdött, s ő ezalatt megszoptatta a csecsemőt. Észrevette a közelgő démont, ráismert. Felsikoltott:
- Uram, gyere gyorsan, itt van a démon, gyere gyorsan, itt van a démon!
Nem győzte kivárni a férjét, megfordult és berohant a kolostorba.
Ebben az időben a Mester a gyülekezet közepén a Tant adta elő. Az asszony a Beérkezett lábához rakta a csecsemőt, mondván:
- Neked ajándékozom ezt a gyermeket, mentsd meg az életét!
A kolostor kapuját őrző Szumana istenség nem engedte be a démont. A Mester magához szólította a tiszteletreméltó Ánandát:
- Eredj, Ánanda, hívd be azt a démont!
A szerzetes behívta.
- Szentség, jön a démon! - kiáltott az asszony.
- Hadd jöjjön; ne szólj semmit! - szólt a Mester, majd mikor bejött és megállt előtte, rászólt:
- Miért tetted ezt? Ha történetesen nem kerültetek volna hozzám hasonló Buddhák színe elé, világkorokon át tartó gyűlölködésben éltetek volna, mint a kígyók és a monguzok, mint a varjak és a baglyok. Miért viszonozzátok a gyűlöletet gyűlölettel? A gyűlölet nem oltható ki gyűlölséggel, csak a gyűlölet feladásával.
És ezt a verset mondta:

Mert gyűlöletet sohasem szüntet meg másik gyűlölet.
Örök törvény: ha nem gyűlölsz, úgy szűnik meg a gyűlölet.

A vers elhangzása után a démon-asszony elnyerte a sodrásba belépés gyümölcsét.34 A jelenlévő gyülekezet is okult az üdvös oktatásból.
A Mester felszólította az anyát:
- Add oda neki a gyermekedet!
- Nem merem, szentség.
- Ne félj! Nem kell tartanod tőle.
Átadta a gyermeket. Ő megcsókolta, karjába szorította, viszszaadta az anyának, és sírva fakadt. A Mester megkérdezte:
- Miért sírsz?
- Szentség, eddig így vagy amúgy tengettem az életemet, de a gyomromat sohasem tudtam igazán megtölteni. Ezután hogyan fogok megélni?
- Ne aggódjál - nyugtatta meg a Mester, és az anyához fordult:
- Vedd magad mellé, fogadd be a házadba, lakasd jól a legfinomabb rizs-ételekkel.
Maga mellé vette, a ház tetőgerendáján helyezte el, és a legfinomabb rizs-ételekkel táplálta. De amikor a rizs csépelték, úgy érezte, mintha a cséphadaró az ő fejét ütné. Barátnőjéhez fordult:
- Képtelen vagyok itt maradni; helyezz valahová máshová!
Ezután először a csűrben, majd a vízmedence partján, végül a sütőházban, a fészerben, a szemétdombon, a városkapun helyezte el, de valamennyi hellyel elégedetlen volt:
- Itt mintha a mozsárütő a fejemet hasogatná, itt a gyerekek a mosdóvizet öntik ki, itt kutyák hevernek, itt a gyerekek végzik szükségletüket, ide a szemetet szórják, itt a falusi gyerekek dobálnak célba.
Végül a falun kívül, magános helyen szállásolta el, oda hordta neki a legfinomabb rizs-ételeket. A démon-asszony elgondolkozott:
- Ez a barátnőm igazi jótevőm lett. Illendő volna nekem is viszonoznom valamivel.
Figyelmeztette a barátnőjét:
- Idén sok eső fog esni; száraz helyre vesd a vetést. Jövőre szárazság lesz, mélyen fekvő helyre vesd a vetést.
A többi ember vetése vagy a túlságos nedvességtől, vagy az aszálytól tönkrement, az övé igen bő termést hozott. A többiek kérdezgették:
- Kedvesünk, a te vetésed sem a nedvességtől, sem az aszálytól nem pusztult el. Előre tudod, hogy sok eső lesz, vagy szárazság? Hogy értsük ezt?
- Van egy barátnőm, démon-asszony, ő jelzi előre, hogy sok eső lesz-e, vagy szárazság. Én az ő tanácsa szerint vetem hol száraz helyre, hol mélyen fekvő földre a vetést; ezért hoz bő termést. Nem vettétek észre, hogy házunkból minden nap rizs-ételeket hordunk valahova? Neki hordjuk. Hordjatok neki ti is finomabbnál finomabb rizs-ételeket, akkor a ti munkátokat is figyelemmel fogja kísérni.
Ettől fogva az összes városlakó kellő tiszteletben részesítette. Viszonzásul ő is figyelemmel kísérte mindannyiójuk munkáját, és mindenkor bőséges adományokban részesült, megbecsülésnek örvendett.

 

13. Nanda esküvője

"Mint a rosszul fedett házat".
Ezt az üdvös oktatást a Mester Dzsétavanában a tiszteletreméltó Nandával kapcsolatban adta elő.
Ugyanis miután a Mester megforgatta a legnemesebb Tan kerekét,35 Rádzsagahába ment, és itt Véluvanában tartózkodott. Atyja, Szuddhódana mahárádzsa, tíz követet küldött érte, mindegyikhez ezer embert adva kíséretül.
- Hozzátok ide fiamat, látni akarom!
Egymás után elindultak, de kilencen elérték nála a szentség fokát,36 és nem tértek vissza. Az utolsónak menő Káludáji szerzetes tisztában volt vele, hogy itt az ideje a látogatásnak, és ecsetelte az út előnyét. Ekkor húszezer szerzetes élén Kapilavatthuba vonult. Ott rokonságának a lótuszlevélről lepergő víz hasonlatával élve előadta a Vesszantara-dzsátakát.37 Másnap a városba indult alamizsnáért. Ott a "Serkenj fel" verssel38 elindította atyját a megtérés útján, majd "Az igaz ösvény útján járj" verssel39 nevelőanyját, Mahápadzsápatit részesítette a sodrásba belépés gyümölcsében, atyját pedig az egyszer visszatérők sorába juttatta ez a vers.
Harmadnapra féltestvére, Nanda királyfi felkenése, házszentelése és esküvője ünnepségére került sor. A Mester belépett hozzá alamizsnáért, szilkéjét Nanda királyfi kezébe adta, áldást mondott, majd felállt ülőhelyéről és távozott, anélkül, hogy viszszavette volna alamizsnagyűjtő szilkéjét Nanda királyfi kezéből. Nanda a Beérkezett iránti tiszteletből nem mert szólni: "Vedd át a szilkét, uram!" Azt gondolta, hogy majd a lépcső előtt átveszi. A Mester ott sem vette át. Gondolta, hogy majd a palota udvarán átveszi. A Mester ott sem vette át. A királyfi szeretett volna viszszafordulni, nem szívesen ment tovább, de a Mester iránt érzett tiszteletből nem mert szólni, hogy vegye át a szilkét. "Majd itt átveszi, majd ott átveszi" - gondolta, és követte.
Néhány asszony szemmel kísérte a történteket, és értesítették menyasszonyát, Dzanapada-kaljánít, "Ország Szépét":
- Úrnőnk, a Magasztos távozott, és magával vitte Nanda királyfit. Téged megfoszt tőle!
Ő könnyben úszó arccal, félig kibomlott hajjal utánuk rohant:
- Nemes uram, fordulj vissza azonnal!
Szava Nandának a szívébe markolt, de a Mester továbbra sem vette át a szilkét Nanda kezéből, és a kolostorig vezette. Ott megkérdezte:
- Be akarsz lépni a szerzetbe, Nanda?
Buddha iránti tiszteletből nem merte azt mondani, hogy "nem akarok", hanem ezt mondta: "Igen, akarok".
- Akkor avassátok szerzetessé Nandát - szólt a Mester.
A Mester Kapilavatthuba érkezte utáni harmadik napon szerzetessé avatta Nandát.
A hetedik napon Ráhula anyja felékesítette ékszerekkel a kisfiút, és elküldte a Magasztoshoz:
- Nézd, gyermekem, ezt a húszezer szerzetes élén álló, aranyszínű, Brahmához hasonlatos szerzetest! Ő a te atyád. Valaha hatalmas vagyon ura volt. Mióta remeteségbe vonult, nem láttuk. Eredj, kérd ki tőle az örökségedet e szavakkal. "Atyám, én királyfi vagyok. Ha majd királlyá kennek, világbíró uralkodó leszek. Kincsre lesz szükségem, kincset kérek tőled. Mert a fiút illeti, ami az atyjáé volt."
A fiú a Magasztos színe elé járult. Felébredt benne az atyja iránti szeretet, és örvendező szívvel szólt:
- Boldogságos a te árnyékod, szerzetes!
Még sok egyéb, hozzá méltó szót szólt. A Magasztos befejezte étkezését, áldást mondott, felkelt ültéből és távozott. A fiú nyomon követte.
- Szerzetes, add ki örökségemet! Szerzetes, add ki örökségemet!
A Magasztos nem küldte vissza a fiút, és kísérői sem merték visszatérésre felszólítani a Magasztos nyomában haladót. Így ő a Magasztossal együtt belépett a szerzetesek tartózkodóhelyéül szolgáló parkba. Ekkor a Magasztos ezt gondolta:
- Az atyjától reászálló kincs, amelyet tőlem kér, újraszületést eredményez, csapások forrása. Inkább azt a hétféle nemes kincset ajándékozom neki, amelyet én a bódhi-fa alatt nyertem. Evilág fölötti örökség urává teszem.
A Magasztos magához intette a tiszteletreméltó Száriputtát:
- Száriputta, vedd fel a szerzetbe Ráhula királyfit!
A szerzetes felvette a fiút. A fiú felvétele mérhetetlen fájdalommal töltötte el a mahárádzsát. Fájdalmán nem bírt úrrá lenni, és üzenetet küldött a Magasztosnak, kéréssel fordulva hozzá:
- Szentség, arra kérlek, hogy atyja és anyja engedelme nélkül ne vegyenek fel gyermeket a szerzetbe!
A Magasztos megígérte kérése teljesítését. [...]
Miközben a Mester Dzsétavanában tartózkodott, a tiszteletreméltó Nanda megelégelte a szerzetesi életet, és így beszélt a szerzetesekhez:
- Testvérek, nincs kedvemre ez a megtartóztató élet, nem tudom elviselni ezt az önmegtartóztatást. Feladom a szerzetesi szabályokat, visszatérek a világi életbe.
A Magasztos értesült az esetről, magához hívatta Nandát, és így beszélt hozzá:
- Igaz-e, Nanda, hogy számos szerzetes előtt ezt a kijelentést tetted: "Testvérek, nincs kedvemre ez a megtartóztató élet, nem tudom elviselni ezt az önmegtartóztatást. Feladom a szerzetesi szabályokat, visszatérek a világi életbe"?
- Úgy van, szentség.
- De mondd, Nanda, mi az oka annak, hogy nincs kedvedre ez a megtartóztató élet, nem tudod elviselni ezt az önmegtartóztatás, feladod a szerzetesi szabályokat, visszatérsz a világi életbe?
- Szentség, amikor otthonomból távoztam, hitvesem, Ország Szépe, félig kibomlott hajjal esedezett: "Nemes uram, fordulj viszsza azonnal!" Nos, uram, ő jár eszemben, ezért nincs kedvemre ez a megtartóztató élet, nem tudom elviselni ezt az önmegtartóztatást, feladom a szerzetesi szabályokat, visszatérek a világi életbe.
Ekkor a Magasztos karon fogta Nandát, és varázserejével a harminchárom isten egébe vitte magával. Útközben felhívta figyelmét egy felperzselt mezőben, elszenesedett fatönkön ülő, leégett fülű-orrú-farkú nőstény majomra. A harminchárom isten palotájában ötszáz rózsaszín lábú tündérlányt mutatott neki, akik Indra istenkirály szolgálatára jelentek meg. Mikor ezekre is rámutatott, megkérdezte:
- Mi a véleményed, Nanda? Ki a szebb, szemrevalóbb, bájosabb, a te hitvesed, Ország Szépe, vagy ez az ötszáz rózsaszín lábú tündérlány?
- Szentség, ahogy az a leégett fülű-orrú-farkú nőstény majom hitvesemmel, Ország Szépével összehasonlítva, ugyanúgy ő ezzel az ötszáz tündérlánnyal összehasonlítva számba se jöhet, tizenhatod részükkel sem ér fel, tizenhatod részük töredékével sem ér fel. Ez az ötszáz tündérlány szebb, szemrevalóbb, bájosabb.
- Állj meg, Nanda, állj meg, Nanda! Megígérem, hogy hozzájuttatlak ötszáz ilyen rózsaszín lábú tündérlányhoz.
- Magasztos, ha hozzájuttatsz ötszáz ilyen rózsaszín lábú tündérlányhoz, akkor örömmel vállalom nálad a megtartóztatást.
Ekkor a Magasztos a tiszteletreméltó Nandával együtt eltűnt az égből, és megjelent Dzsétavanában. A szerzetesek között híre ment:
- A tiszteletreméltó Nanda, a Magasztos féltestvére, nagynénjének a fia, tündérlányok kedvéért folytatja a megtartóztatást. A Magasztos megígérte neki, hogy hozzájuttatja ötszáz rózsaszín lábú tündérlányhoz.
Emiatt szerzetestársai kezdték haszonlesőnek, megvesztegethetőnek bélyegezni Nandát:
- Haszonleső a tiszteletreméltó Nanda, megvesztegethető a tiszteletreméltó Nanda, mert tündérlányok kedvéért folytatja
a megtartóztatást. A Magasztos ugyanis megígérte neki, hogy hozzájuttatja ötszáz rózsaszín lábú tündérlányhoz.
Azonban a tiszteletreméltó Nanda, noha szerzetestársai haszonlesőnek, megvesztegethetőnek gúnyolták, becsmérelték, megvetették, elvonultan, magányosan, ernyedetlenül, buzgón, hittel, igazságban felismerte, magáévá tette, elérte a megtartóztatás felülmúlhatatlan célját, amelyért előkelő családok sarjai otthonukból otthontalanságba vonulnak. Meggyőződött: "A megtartóztatásnak eleget tettem, a cselekvést befejeztem, az ittlét nem folytatódik tovább, vége a születéseknek." Így a tiszteletreméltó Nandával is gyarapodott a szentek sora. […]
Egyik hajnalban a tiszteletreméltó Nanda felkereste a Magasztost, köszöntötte, és így beszélt:
- Szentség, kegyesen megígérted, hogy hozzájuttatsz ötszáz rózsaszín lábú tündérlányhoz. Most feloldozom a Magasztost az ígérete alól.
- Nanda, én is átláttam elmémmel elmédet, és tudtam, hogy minden indulat megsemmisítésével, hittel, igazságban felismerted, magadévá tetted, elérted elméd és értelmed indulatmentes felszabadítását. Mivel pedig lemondtál a dolgokhoz ragaszkodásról, és elméd felszabadult az indulatoktól, ezáltal én is felszabadultam ígéretem alól. […]
És ezt a két verset mondta:

Mint a rosszul fedett házat elárasztja a zivatar,
a fegyelmezetlen lelket elárasztja a szenvedély.

Mint a jól befedett házat zivatar nem árasztja el,
a jól fegyelmezett lelket nem önti el a szenvedély.

A szerzetesek a gyülekezeti csarnokban megtárgyalták az esetet:
- Testvérek, csodálatosak a Buddhák! A tiszteletreméltó Nanda Ország Szépe miatt megelégelte a szerzetesi életet, de a Mester égi tündérek csábjával engedelmességre térítette.
Odaérkezett a Mester, és megkérdezte:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
Megmondták, hogy mire.
- Szerzetesek, ez nem most történt első ízben. Már előző életében is úgy térítettem engedelmességre, hogy a női nemmel csábítottam.
És elmondta a múltbeli történetet.

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, élt Benáreszben egy Kappata nevű kereskedő. Volt egy szamara, amellyel fazekas-árut szállított. Naponként hét mérföld utat tettek meg. Egy alkalommal Takkaszilába ment a szamárral és a rakománnyal. Amíg ott áruját árusította, szabadon engedte a szamarat. Miközben a szamár egy árok széléhez csatangolt, megpillantott egy szamárkancát, és odament hozzá. Összeismerkedtek, és a kanca megkérdezte:
- Honnét jöttél?
- Benáreszből.
- Milyen ügyben?
- Üzleti ügyben.
- Milyen terhet szállítasz?
- Fazekas rakományt.
- Ezzel a teherrel hány mérföldet teszel meg?
- Hét mérföldet.
- Amikor egyik vagy másik helyre érkezel, van-e valaki, aki megmasszírozza a lábadat, megmasszírozza a hátadat?
- Nincs senki.
- Ha ez így van, igen keserves a sorsod.
(Persze valóságban az állatoknak senki sem szokta a lábát és egyebét masszírozni, pusztán szerelmi kapcsolat létrehozása kedvéért beszélt így a kanca.)
A kanca beszéde elégedetlenségre tüzelte a szamarat. Mikor
a kereskedő eladta az áruját, megkereste a szamarat, és rászólt:
- Gyere, komám, induljunk!
- Indulj magad, én nem megyek.
Egy darabig könyörgött neki, majd úgy gondolta, ha megfenyegeti, akkor elindul. Verset mondott:

Tizenhat ujjnyi tüskéjű ösztökét készítek neked,
azzal széjjelhasogatom egész tested, tudd meg, szamár.

- Akkor én is tudni fogom, mit tegyek veled - szólt a szamár, és ő is verset mondott:

Ha nekem tizenhat ujjnyi tüskéjű ösztökét csinálsz,
két első lábam megvetem, a két hátulsóval rúgok,
kirúgom minden fogadat, ezt meg te tudd meg, Kappata.

- Vajon miért beszél így? - töprengett a kereskedő. Nézett jobbra, nézett balra, észrevette a szamárkancát.
- Biztosan ez tanította ki! A női nemmel fogom csábítani, akkor elindul. Megígérem, hogy szerzek neki egy ugyanilyen szamárkancát.
Ezt a verset mondta:

Gyöngyház-szín szájú, négylábú, pompázatos-szép termetű
nőstényt fogsz kapni majd tőlem feleségül, tudd meg, szamár.

Ennek hallatán a szamár elégedetten válaszolt:

Ha gyöngyház-szájú, négylábú, pompázatos-szép termetű
nőstényt fogok tőled kapni feleségemül, Kappata,
napi tizennégy mérföldet fogok megtenni ezután.
- No, akkor gyerünk! - és visszavezette a szamarat a szekérhez.
Néhány nap múlva a szamár rákérdezett:
- Nem azt ígérted, hogy feleséget szerzel nekem?
- Igen, azt ígértem, és nem szegem meg szavamat. Feleséget szerzek neked. Abrakot azonban csak egynek szólót adok. Hogy az elég lesz-e kettőtöknek, vagy sem, az a te dolgod. Aztán ha együtt éltek, ivadékaitok fognak születni; hogy mindnyájatoknak elég lesz-e, vagy sem, az a te dolgod.
Ettől a beszédtől a szamárnak elment a kedve a dologtól.
A Mester az üdvös oktatás elhangzása után kinyilatkoztatta:
- Szerzetesek, az akkori szamárkanca Ország Szépe volt, a szamárcsődör Nanda volt, a kereskedő én voltam. Már előző életében is úgy térítettem engedelmességre, hogy a női nemmel csábítottam.

 


25. Hasznos varázsmondás

Történt egyszer, hogy egy Benáreszben lakó ifjú elment Takkaszilába tudományt tanulni. Beállt tanulónak egy országos hírű tanítóhoz, és ötszáz tanulótársa közül ő bizonyult legszolgálatkészebbnek a mester kiszolgálásában. Lábmosástól kezdve minden teendőt szorgalmasan végzett, azonban olyan buta volt, hogy semmit sem volt képes megtanulni.
- Ez az ifjú nagyon szolgálatkész, megtanítom valamire - gondolta a tanító, de minden erőfeszítése dacára sem tudta megtanítani semmire. Mikor a fiatalember hosszú idő múltán sem tudott megjegyezni egyetlen verset sem, elkedvetlenedett, és búcsút vett tanítójától:
- Távozom.
- Ez az ifjú buzgón kiszolgált - gondolta a mester -, szeretném, ha tanult emberré tehetném, de nem megy. Mindenesetre valahogy viszonoznom kell a szolgálatát. Szerzek számára egy varázsmondást, megtanítom rá.
Ezt a mondást szerezte: "Ütöd, ütöd, miért ütöd? Én is tudom, én is tudom." Kivitte magával az erdőbe, betanultatta vele a mondást, néhány százszor elismételtette, megkérdezte:
- Tudod-e már?
- Igen, tudom.
- Ha egy buta ember nagy erőfeszítéssel megtanul valamit, az nem megy ki a fejéből - gondolt a tanító, útiköltséget adott neki, és útra bocsájtotta:
- Eredj, ennek a varázsmondásnak a segítségével meg tudsz élni. De hogy el ne felejtsd, állandóan ismételgesd.
Benáreszbe visszatértekor atyja nagy ünnepséget csapott tiszteletére.
- Megérkezett a fiam, tudományt tanult!
Ekkortájt történt, hogy Benáresz királya önvizsgálatot tartott:
- Elkövettem-e valami hibát tettekben, gondolatokban vagy egyébként?
Nem talált magában semmi elítélendő tettet, s ekkor így határozott:
- Minthogy az ember saját hibáit nem, csak másokét veszi észre, a városlakók véleményét fogom kipuhatolni. Amikor az emberek elköltötték estebédjüket és összeülnek, olyankor mindenféléről beszélgetnek. Ha igazságtalanul uralkodom, azt mondják, hogy ennek a gonosz, igazságtalan királynak az adói és büntetései megnyomorítanak bennünket. Ha igazságosan uralkodom, érdemeimet fogják felemlegetni, hozzátéve: "Sokáig éljen királyunk!"
Este álruhát öltött, nekiindult, és a házak mellett falmentén sétálgatott. Ezzel egy időben néhány betörő megásta a föld alatt két ház között a falat, hogy egy alagúton két házba tudjanak bejutni. A király észrevette, megállt a ház árnyékában. Kiásták az alagutat, behatoltak az egyik házba, és értéktárgyak után kutattak. Ugyanakkor a fiatalember felébredt, és kezdte ismételgetni a mondást: "Ütöd, ütöd, miért ütöd? Én is tudom, én is tudom".
- Észrevett bennünket, végünk van!
A rajtuk lévő ruhát is elhányták, és menekültek, ki merre látott. A király látta a menekülést, és hallotta a fiatalember hangját, amint a mondást ismételgette. Megjegyezte magának a házakat, befejezte szemléjét a városban, és hazatért palotájába. Amikor megvirradt, korán reggel magához hívatta egyik emberét:
- Eredj, kedvesem, ebben és ebben az utcában megásták egyik háznak a falát. Abban lakik egy fiatalember, aki most tért vissza Takkaszilából, ahol tudományt tanult. Hívd ide!
- A király hívat - közölte a küldönc a fiatalemberrel, és magával vitte.
- Kedvesem, ugye te vagy az az ifjú, aki Takkaszilában tudományt tanult, és most visszatért? - kérdezte a király.
- Igen, felség.
- Engem is taníts meg arra a tudományra!
- Rendben van, felség. Ülj mellém, és vedd át!
A király úgy tett, és átvette az igét, majd ezer pénzt adott neki tanítási díj fejében.
Ezidőtájt a fővezére megszólította a király borbélyát:
- Mikor fogod a királyt borotválni?
- Holnap vagy holnapután.
- Megbízásom van számodra - mondta, és ezer pénzt adott neki.
- Mi, uram?
- Amikor úgy teszel, mintha borotválni készülnél a királyt, fend a borotvát nagyon élesre, és vágd át a torkát. Téged fővezérré teszlek, én leszek a király.
- Rendben van - ígérte meg. A borotválás napján a király szakállát megnedvesítette illatos vízzel, kifente a borotvát, a király halántékához illesztette, de úgy találta, hogy a borotva még kissé tompa, márpedig egyetlen vágással kell átvágnia a király torkát. Félrelépett, és fenni kezdte a borotvát. Eközben a királynak eszébe jutott az ige, és ismételgetni kezdte: "Ütöd, ütöd, miért ütöd? Én is tudom, én is tudom."
A borbély homlokát kiverte a veríték. Megrémült:
- A király tudja, mire készülök!
Leejtette a földre a borotvát, egész testével földre borult a király előtt. Ám a királyok szemfülesek, ezért ráförmedt:
- Hej, te hitvány borbély! Azt gondoltad, hogy a király nem tudja, mire készülsz?
- Kegyelmezz, felség!
- Legyen. Ne félj, beszélj!
- Felség, a fővezér ezer pénzt adott nekem, és ezt mondta: "Amikor úgy teszel, mintha borotválni készülnél a királyt, vágd át a torkát. Én leszek a király, téged fővezérré teszlek."
- Tanítóm jóvoltából menekült meg az életem - gondolta ezek hallatára a király. Magához rendelte fővezérét:
- Ej, fővezér, van valami, amit nem kaptál meg tőlem? Többé látni sem bírlak. Takarodj országomból!
Száműzte országából, és hivatta tanítóját:
- Mester, a te jóvoltodból menekült meg az életem.
Nagy kitüntetésben részesítette, és reá ruházta a fővezéri méltóságot.

 


37. Elkószáló gondolatok

Egyszer Szávattiban egy jómódú családból származó ifjú a Mester üdvös oktatása hallatára elvonult a világtól, felavatást nyert a szerzetesrendbe, és tiszteletreméltó Szangharakkhita ("Rend-őrizte") néven néhány nap elmúltával elérte a szentséget. Amikor legfiatalabb húgának fia született, a gyermeket róla nevezték el, és a Szangharakkhita Öccse név ragadt rá. Amikor a gyermek elérte a megfelelő kort, nagybátyja oldalán belépett a szerzetesrendbe, és felavatás nyert. Az esős évszak idejére egy másik faluban lévő kolostorba vonult. Kapott két, esős évszakra való köntöst; egyik hét rőf, másik nyolc rőf hosszúságú volt. Úgy határozott, hogy a nyolc rőföst nagybátyjának, mint tanítójának adja, a hét rőföst megtartja magának. Az esőzés elmúltával elindult felkeresni tanítóját, alamizsnakérőként haladva útján. Megérkezésekor tanítója még nem jött meg. Belépett a kolostorba, kisöpörte mestere nappali tartózkodó helyét, lábmosó vizet készített elő, leterítette ülőhelyét, és leült, figyelve az utat, amelyen érkeznie kellett. Mikor észrevette, hogy közeledik, elébe ment, átvette alamizsnás szilkéjét és felsőruháját, ülőhelyet mutatott neki:
- Foglaljon helyet, uram!
Leültette, fogott egy pálmalevél-legyezőt és legyezte, inni adott neki, megmosta lábát, majd elővette a köntöst, és lába elé helyezte:
- Uram, viselje ezt a köntöst! - majd folytatta a legyezést.
- Szangharakkhita, nekem elég ruhám van, ezt viseld te - válaszolt a szerzetes.
- Uram, attól a perctől fogva, amikor megkaptam, kegyednek szántam, használja kegyed!
- Jól van Szangharakkhita, de nekem elég ruhám van, viseld te!
- Uram, ne tegye ezt velem! Ha elfogadja, nagy érdemet szerzek vele magamnak - mondta, de hiába ismételte meg néhányszor, a szerzetes nem volt hajlandó elfogadni.
Ekkor, miközben legyezte, elgondolkozott:
- Amíg tanítóm otthonában tartózkodott, én unokaöccse voltam. Mióta szerzetes lett, én szerzetestársa vagyok. Mindezek után sem hajlandó osztozni velem tanítóm. Ha még ő sem akarja megosztani velem dolgainkat, minek legyek tovább szerzetes? Visszatérek a világi életbe - határozta el, de közben eszébe jutott:
- Nem könnyű a házigazda dolga; miből fogok megélni?
Ez az ötlete támadt:
- Eladom a nyolc rőfös köntöst, az árából veszek egy kecskét. A kecskék sűrűn ellenek, a gidákat sorra eladom, tőkét gyűjtök. Ha a tőke felhalmozódott, asszonyt hozok a házhoz. Az asszonynak fia fog születni, azt nagybátyámról fogom elnevezni. Kis kocsiba ültetem, és fiammal meg feleségemmel együtt elindulok tiszteletemet tenni nagybátyámnál. Útközben odaszólok a feleségemnek: "Add ide a gyereket, én akarom vinni." " Ugyan, mit akarsz te a gyerekkel? Inkább told a kocsit! - mondja ő, és fogja a gyereket: " Én viszem". De nem bírja el, a kerekek elé ejti.
A kerék átmegy rajta. Erre én az ostorral rávágok az asszony hátára: "Saját gyermekemet nem adtad ide nekem, te meg nem bírtad el. Tönkretettél!"
Amikor idáig ért gondolataiban, legyezés közben rácsapott tanítója fejére a legyezővel. A szerzetes meghökkent:
- Vajon miért vágott fejbe Szangharakkhita?
Gondolkozott, gondolkozott, és mindenre rájött.
- Szangharakkhita, az asszonyt nem tudtad megütni, de ezért miért egy agg szerzetes a hibás?
- Végem van! Látom, tanítóm minden gondolatomat nyomon követte! Hogyan maradhatnék tovább szerzetes?
Elhajította a legyezőt, és futásnak eredt. De a szerzetesnövendékek és a jelöltek üldözőbe vették. Elfogták és a Mester elé vezették. A Mester megkérdezte a szerzetesektől:
- Miért jöttetek, szerzetesek? Elfogtatok egy szerzetest?
- Igen, urunk. Ez az ifjú kedvét veszítette és elfutott. Elfogtuk és hozzád jöttünk vele.
- Igaz ez, szerzetes?
- Igen, uram.
- Miért követtél el ilyen súlyos ballépést, szerzetes? Nemde egy erős akaratú Megvilágosodottnak a fia lettél? S ha egy hozzám hasonlatos Buddha követőjévé váltál, de nem volt erőd hozzá, hogy önuralommal vagy a Sodrásba Belépő, vagy az Egyszer Visszatérő, vagy a Vissza Nem Térő vagy a Szent fokozatát elérd, miért követtél el ilyen súlyos ballépést?
- Kedvemet veszítettem, uram.
- Miért veszítetted kedvedet?
Mindent elbeszélt, az esős évszakra való köntös ajándékozásának napjától kezdve tanítója fejbevágásáig a legyezővel:
- Ezért futottam el, uram.
- Hagyd, szerzetes, ne bánkódjál! A gondolat hajlamos arra, hogy távollévő dolgokba is belekapaszkodjék. Törekedni kell kiszabadítani a szenvedély, gyűlölet, tévedés kötelékéből.
És ezt a verset mondta:

A szívben rejlő, testetlen, magános, szálló gondolat
megkötése a Kísértő hálójából kiszabadít.

 


43. Asszonnyá vált férfi

Egyszer egy kereskedő céhmester fia, név szerint Szórejja, egyik barátja társaságában hintóba ült, és nagy kísérettel kikocsikázott a városból fürödni. Ezidőben a tiszteletreméltó Mahákaccsájana Szórejja városa felé tartott alamizsnáért, és mielőtt a városba ért volna, magára öltötte felsőruháját. Szórejja kereskedőfiú elnézte a szerzetes aranyszínű testét, és ez a kívánsága támadt:
- Óh, bár ez a szerzetes lenne a feleségem, vagy pedig a feleségem teste lenne olyan színű, mint az övé!
Alig hogy ezt gondolta, elveszítette férfi termetét, és női teste támadt helyette. Szégyenében leugrott a hintóról és elmenekült. Kísérete nem ismerte fel, és nem értették, hogy mi történt. Ő Takkaszilá felé vette útját. Kísérői mindenfelé keresték, de nem akadtak nyomára. Megfürödtek és hazatértek. Mikor kérdezték tőlük, hogy hová lett a kereskedőfiú, azt felelték, hogy fürdés után bizonyára hazament. Atyja és anyja mindenütt kutatta, nem találták. Sírtak-ríttak: "Biztosan meghalt", és halotti áldozatot mutattak be érte.
Szórejja megpillantott egy Takkaszilá felé tartó karavánvezetőt, nyomába szegődött, ment a szekere mögött. Az emberek felfigyeltek rá:
- Ez a nő a szekerünk mögött jön velünk, de nem tudjuk, kinek a lánya.
- Csak hajtsátok a szekereteket, én gyalog megyek - szólt, de egy idő után egy gyűrűt adott egyiküknek, és felkérezkedett a szekerére. Az emberek kigondolták:
- Takkaszilá városban a kereskedő céhmester fia nőtlen. Bemutatjuk neki, nagy jutalmat kapunk érte.
Hazaérve, szóltak neki:
- Uram, asszonyok gyöngyét hoztuk számodra.
A hírre magához kérette az asszonyt, s úgy találta, hogy korban illik hozzá, igen szép, rokonszenves. Beleszeretett, házába vezette.
(Tudnivaló, hogy nincs olyan férfi, aki valamelyik születésében ne lett volna asszony, és nincs olyan asszony, aki ne lett volna valaha férfi. Mert ha egy férfi más feleségével vétkezik, halála után százezer évig a pokolban fő, majd újabb emberi születése után száz életen át asszony lesz belőle. Még a tiszteletreméltó Ánandával is megtörtént - aki pedig százezer világkoron át elérte a tökéletességet, és nemes tanítvány volt -, hogy születésről születésre vándorolva, egyik létében egy kovács családjában öltött testet, és más feleségével vétkezett. Megszenvedett érte a pokolban, majd maradék büntetésként tizennégy születésében egy férfi felesége lett, hét születésben magtalan maradt. Viszont ha asszonyok adakoztak és egyéb erényes cselekedeteket végeztek és nem kívántak tovább asszonyok maradni, hanem eltökélték azt az óhajukat, hogy érdemeik jutalmául férfiként szülessenek, elhunytuk után férfi lett belőlük. Férjükhöz hűséges asszonyok is elnyerik a férfiként születés lehetőségét jó viselkedésük jutalmául.)
Az említett kereskedőfiú viszont már ebben az életében aszszonnyá változott, mivel illetlen kívánsággal gondolt egy szerzetesre. Takkaszilában az ottani kereskedőfiúval való együttélése során magzatot fogant, és tíz holdhónap elteltével fia született. Mikor a gyermek már járni tudott, még egy fia született. Így a méhéből született két fia, előzőleg városában is nemzett két fiat, összesen négy fia volt.
Ezidőtájt egykori kísérőtársa, egy kereskedőfiú, Szórejja városából Takkaszilába érkezett ötszáz kocsirakománnyal. Ott hintóba ült, és behajtatott a városba. Az asszony éppen a palota legfelső emeletén állt a nyitott ablakban, és lenézett az utcára. Észrevette a barátját, ráismert, leküldte egyik szolgálóját, felhívatta magához, a nagy teremben leültette, és fényes fogadásban részesítette.
- Kedves asszonyom, ezelőtt sohasem láttalak, mégis ilyen fényes fogadásban részesítesz. Te talán ismersz? - kérdezte.
- Igen, uram, ismerlek. Ugyebár Szórejja városában laksz?
- Igen, kedves asszonyom.
Ekkor atyja, anyja, felesége és fiai hogyléte felől érdeklődött.
- Jól vannak, kedvesem. Ismered őket?
- Igen, uram, ismerem. Van egy fiuk is. Ő hol van?
- Kedvesem, róla ne beszélj. Egy napon vele együtt hintóba ültem, fürödni indultunk, de eltűnt, nem tudni, hová. Mindenfelé kerestük, de nem akadtunk nyomára. Beszámoltunk a szüleinek, ők sírtak-ríttak, bemutatták érte a halotti áldozatot.
- Uram, én vagyok az!
- Ugyan, eredj, kedvesem, hogy mondhatsz ilyet? A barátom férfi volt, szép, mint egy istenfiú.
- Igaz, uram, de én vagyok az.
- Hogyan lehetséges ez?
- Láttad aznap a tiszteletreméltó Mahákaccsájana szerzetest?
- Igen, láttam.
- Miközben elnéztem a tiszteletreméltó szerzetest, ez a kívánságom támadt: "Óh, bár ez a szerzetes lenne a feleségem, vagy pedig a feleségem teste lenne olyan színű, mint az övé!" Alig hogy ezt elgondoltam, elveszítettem férfi termetemet, és női testem támadt helyette. Szégyenemben nem mertem senkinek semmit sem szólni, elmenekültem onnan, és ide kerültem.
- Jaj, súlyos ballépést követtél el! Miért nem szóltál róla nekem? Hát a szerzetestől bocsánatot kértél-e?
- Nem kértem bocsánatot, uram, De tudod-e, hogy most hol tartózkodik a szerzetes?
- Éppen ennek a városnak a közelében tartózkodik.
- Ha alamizsnakérő útja során erre vetődne, szerzeteshez illő fogásokkal megvendégelném.
- Akkor készíts gyorsan lakomát, én kiengesztelem a tiszteletreméltó urat.
Felkereste tartózkodóhelyén a szerzetest, tisztelettudóan üdvözölte, leült oldalt előtte:
- Tiszteletreméltó uram, fogadd el holnapra tőlem a vendéglátást!
- Kereskedőfiú, nemde jövevény vagy itt?
- Uram, ne kérdezd, hogy jövevény vagyok-e. Holnapra fogadd el tőlem a vendéglátást!
A szerzetes beleegyezett. A házban pompás lakomát készítettek tiszteletére. Másnap a szerzetes megállt a ház kapujában. Behívták, hellyel kínálták, válogatott ételeket szolgáltak fel neki. Ekkor a kereskedőfiú maga mellé vette az asszonyt, felszólította, hogy boruljon a szerzetes lába elé, és szólt:
- Tiszteletreméltó uram, bocsásson meg a barátomnak!
- Mit jelent ez?
- Uram, ő valaha kedves barátom volt, de egyszer kegyedet meglátva ilyen és ilyen gondolata támadt, mire elveszítette férfi termetét, és női teste támadt helyette. Bocsásson meg neki, uram!
- Jól van, kelj fel! Megbocsájtok.
Abban a pillanatban, amikor a szerzetes kiejtette a "megbocsájtok" szót, elveszítette női testét, férfi termete támadt helyette. Amikor visszaváltozott férfivá, a takkaszilái kereskedő így szólt:
- Kedves barátom, ez a két gyermek a te méhedben fogant, és én nemzettem őket. Így mindkettőnk gyermekei. Továbbra is együtt lakhatunk itt, ne nyugtalanítson semmi.
- Barátom, én egyetlen életen belül először férfi voltam, azután asszony lettem, végül megint férfivá változtam. Először mint férfi két gyermeket nemzettem, utána mint asszony két gyermeket szültem. Ha egyetlen életben ennyi változáson mentem keresztül, ne gondold, hogy kedvem marad továbbra is házadban élni. Szerzetes leszek tanítómesterem oldalán. Ez a két gyermek a te gondjaidra marad, törődjél velük!
Megcsókolta a gyermekek fejét, megsimogatta, ölébe vette őket, majd átadta atyjuknak, és távozott. Megkérte a szerzetest, hogy fogadja maga mellé. A szerzetes felvette a rendbe, felavatta, elindult vele, és alamizsnakérő útjukon idővel Szávatthiba érkeztek. Itt a tiszteletreméltó Szórejja szerzetes néven vált ismertté.
A környék lakói értesültek a történtekről, és ez igen felkavarta, kíváncsivá tette őket. Felkeresték és megkérdezték tőle:
- Igaz mindez, tiszteletreméltó úr?
- Igen, kedveseim.
- Urunk, ez a kérdés merült fel: te mint asszony két gyermeket szültél, mint férfi kettőt nemzettél. Melyik kettőt szereted jobban?
- Akiket szültem, kedveseim.
A jövő-menő emberek mindegyre feltették neki ugyanezt a kérdést, és a szerzetes mindannyiszor azt felelte, hogy azokat szereti jobban, akiket szült. Végül már restellte, és magányba vonult; ültében, álltában egyedül volt. Magános elmélkedésében átgondolta, hogy az élet sora öregség és halál, és elérte a szentség fokát a dolgok tökéletes ismeretével.
A jövő-menő emberek ekkor is megkérdezték tőle:
- Tiszteletreméltó úr, valóban így történt?
- Igen, kedveseim.
- Melyiket szereted jobban?
- Nem szeretem egyiket sem.
- Valótlant állít - mondták a szerzetesek. - Régebben azt mondta, hogy jobban szereti azokat, akiket szült, most azt mondja, hogy egyiket sem szereti. Nem mond igazat.
- Nem, szerzetesek - mondta a Mester. - Az én gyermekem nem állít valótlant. Mióta gyermekem elméje megvilágosult, és rátalált az útra, azóta nem érez szeretetet senki iránt. Sem az anya, sem az atya nem képes olyan boldogságot nyújtani az élőknek, mint az, hogy befelé fordult, és gondolatait a helyes útra tudta terelni.
És ezt a verset mondta:

Sem apánk, sem szülő anyánk, sem barátunk, sem rokonunk
nem adhat annyi jót, mint a jó úton járó gondolat.

 


46. Buborék az élet

Egyszer egy szerzetes elmélkedésre szolgáló témát kapott a Mestertől. Elvonult az erdőbe, hogy remeteként folytassa elmélkedését, de minden törekvése, erőfeszítése dacára nem sikerült a szentség fokát elérnie.
- Megfelelőbb elmélkedési témát fogok kérni - határozta el, és a Mesterhez indult. Útközben délibábot látott, és elgondolkozott a délibábon, mintha elmélkedési téma volna:
- Ahogy ez a nyári hőségben megjelenő délibáb távolból olybá tűnik, mintha anyagi valóság volna, de közelebb kerülve eltűnik, ugyanúgy ez az emberi lét is keletkezik és elmúlik.
Útja közben elfáradt, és megfürdött az Acsiravatí folyóban. Utána megpihent egy fa árnyékában az örvénylő folyó partján. A víz sodrától felverődő, kavargó tajték buborékainak szétpattanása további gondolatokra indította:
- Ez az emberi lét is ugyanilyen: alig hogy támadt, máris szertefoszlik.
A Mester az Illatos Csarnokban e szavakkal fogadta a szerzetest:
- Úgy van, szerzetes. Az emberi lét is ugyanilyen. Mint a buborék és mint a délibáb, létrejövésből és szertefoszlásból áll.
És ezt a verset mondta:

Ha ráébred, hogy buborék a teste,
csak délibáb, szétfoszló, üres árnyék,
szétszórja Mára virág-nyilait mind,
s Halálkirálynak szeme nem talál rá.

 


50. Az irigy aszkéta

Egykor Szávatthiban egy háziasszony bizonyos Pávejja nevű ádzsívakának, azaz ruhátlan aszkétának a követője volt, és úgy gondoskodott róla, mintha édes fia volna. A szomszédos házakban lakó emberek viszont a Mester tanítását hallgatták, és hazaérve, egyre-másra Buddha érdemeit ecsetelték:
- Óh, milyen csodálatos a Buddhák tanítása!
Az asszony a Buddhák érdemeiről szóló beszámolók hallatán szintén el akart menni a kolostorba, hogy a Tant hallgassa, és közölte az aszkétával:
- Tiszteletreméltó uram, felkeresem a Buddhát.
- Ne menj! - tiltotta meg az aszkéta. Az asszony ismételten kérlelte, de ő eltiltotta tőle.
- Ha tanítóm nem engedi meg, hogy elmenjek a kolostorba
a Tant hallgatni, meghívom magamhoz a Mestert, hogy idehaza hallgassam a Tant - határozta el az asszony. Este magához szólította fiát, üzenetet küldött vele:
- Eredj, fiam, hívd meg holnapra a Mestert!
A fiú elindult, de először az aszkétát kereste fel. Köszöntötte és leült.
- Hová készülsz? - kérdezte az.
- Megyek anyám nevében meghívni a Mestert.
- Ne menj oda!
- Igen, uram, de félek anyámtól, mennem kell.
- Ne menj! A számára készített lakomát majd mi ketten fogyasztjuk el.
- Igen, uram, de anyám megszid.
- Akkor menj, de ha odaérve, köszöntötted, ne közöld vele, hogy házatok itt és itt, ebben és ebben az utcában van, ilyen és ilyen úton lehet odajutni, hanem tégy úgy, mintha a szomszédban laknátok, és mintha másik úton indulnál, fuss ide!
A fiú hallgatott az aszkéta szavára. Felkereste a Mestert, köszöntötte, az aszkéta utasításának megfelelően végzett el mindent, és visszatért hozzá. Az megkérdezte, hogy mit végzett.
- Mindent úgy intéztem, uram.
- Okosan csináltad. A neki szánt ételt mi ketten fogjuk megenni.
Másnap az aszkéta korán reggel elment a házukba. Fogadták, és a hátsó szobában ültették le. A szomszédok a ház földjét felkenték friss tehéntrágyával, behintették ötféle virággal, értékes széket készítettek elő, hogy a Mester arra üljön.
(Tudnivaló, hogy azok az emberek, akik nem ismerik közelebbről a Megvilágosultak szokásait, nem tudják, milyen ülőhelyet kell előkészíteni részükre. Továbbá a Megvilágosultaknak nincs szükségük útbaigazításra. Mert azon a napon, amikor a bódhi-fa tövén ülve tízezer világot megrengető felismerés lett osztályrészük, kitárult előttük minden út: "Ez az út a pokolra visz, ez állatok méhébe, ez kísértetként születésbe, ez emberi világba, ez az istenek honába, ez a halált nem ismerő Nirvánába." Nincs szükségük arra, hogy a falvakba, vásárhelyekre vezető utat elmagyarázzák nekik.)
Így a Mester reggel magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnás szilkéjét, és az őt tisztelő asszony kapuja elé állt. Az asszony kilépett a házból, földre borulva tett tiszteletet a Mester előtt, bevezette a házba, leültette, kézmosáshoz vizet hozott, és válogatott ételekkel, italokkal szolgálta ki. Az étkezés befejeztével az asszony átvette a Mester alamizsnás szilkéjét, áldását várva.
A Mester édes hangon áldást mondott, és oktató szavakkal buzdította. Az asszony egyetértéssel hallgatta a Tant: "Üdvös! Üdvös!"
A hátsó szobában ülő aszkéta hallotta az asszony hangját, amint egyetértőleg hallgatta a tanítást. Nem bírt uralkodni magán. Előjött a szobából:
- Ez az asszony többé nem az én hívem! Vessz el, te nyomorult, amiért ezt így megvendégelted!
Az asszonyra is, a Mesterre is mindenféle szidalmat szórt, majd elfutott. Az asszonyt annyira zavarba hozták szavai, hogy gondolatai összekuszálódtak, nem tudta figyelmét a tanításra összpontosítani.
- Asszony, nem tudod figyelemmel kísérni a tanítást? - kérdezte a Mester.
- Uram, ennek az aszkétának a szavai összekuszálták a gondolataimat.
- Az ilyen zavaros fejű emberek beszédét nem kell figyelembe venni, nem szabad törődni vele. Mindenkinek saját maga tetteit vagy mulasztásait kell vizsgálnia.
És ezt a verset mondta:

Ne más hibáit fürkéssze, hogy mit tett s mit nem tett amaz:
vizsgálja inkább önmaga mulasztását és tetteit.

 


60. Paszénadi király és a szegény ember neje

Kószala ország királya, Paszénadi, egy ünnepség alkalmával felékesített, hófehér elefánt hátán, fényes udvari kíséret élén körbejárta a várost. A tolongó tömeget göröngyökkel és botokkal verték szét, az emberek elfutottak, de nyakukat hátrafelé fordítva figyelték, mi történik.
Egy szegény ember felesége egy hétemeletes palota legfelső emeletén a nyitott ablakban állva nézte a királyt, azután hátrahúzódott. Ez úgy hatott a királyra, mintha a telihold felhőkbe burkolózott volna. Olyan erős szerelemre lobbant iránta, hogy kis híján leesett az elefánt hátáról. Gyorsan befejezte körútját a városban, hazatért palotájába, és egyik bizalmas tanácsadójától megkérdezte:
- Láttad-e, hogy ezen és ezen a helyen felfigyeltem egy palotára?
- Igen, felség.
- Ott láttál-e egy asszonyt?
- Láttam, felség.
- Eredj, tudakold meg, hogy férjnél van-e, vagy férjezetlen.
Odament, megtudta, hogy férjnél van, és jelentette a királynak, hogy férjezett.
- Akkor rendeld ide a férjét!
Odament, szólt neki:
- Eredj, hivat a király!
- Bizonyosan a feleségem miatt kerültem bajba - sejtette, de a király parancsának nem mert ellentmondani. Ment, meghajolt a király előtt, és várakozott.
- A mai naptól testőrségembe fogadlak - szólt a király.
- Ne kívánd ezt, felség. Én megfizetem neked az adómat a saját munkám után. Engedd meg, hogy továbbra is házamban keressem a megélhetésemet.
- Nincs szükségem az adódra; mától fogva a testőrségemben fogsz szolgálni.
Pajzsot és fegyvert adatott neki, ezzel a hátsó gondolattal:
- Valami vétséget fogok ráfogni, kivégeztetem, és elveszem a feleségét.
A férfi halálos félelemben, legnagyobb pontossággal végezte szolgálatát. A király semmi hibát sem talált benne, ám szenvedélye egyre fokozódott.
- Valamilyen hiba elkövetésére fogom kényszeríteni, és elmarasztalom felségsértésben - határozta el. Magához hívatta:
- Szolgám, menj el erre és erre a helyre a folyó partján egy mérföldre innét. Esti fürdésem idejére hozz onnan fehér és kék lótuszt és vörös agyagot. Ha a mondott időre nem érkezel vissza, elmarasztallak felségsértésben.
- Mennem kell - gondolta a férfi -, de a fehér és kék lótusz és vörös agyag csak a kígyószellemek hajlékában található egy helyen.40 Hogyan juthatok hozzá?
Hazasietett halálos félelemben, és megkérdezte feleségétől:
- Kedvesem, van-e készen étel számomra?
- Most fő a tűzön, uram.
Nem tudta kivárni, amíg megfő. A hígjából merített egy kanállal, hirtelenében meghintette fűszerrel, a csepegő rizst kosárba gyömöszölte, és indult a mérföldnyi útra. Mire odaért, az étel megszikkadt. Egy kis adag rizst érintetlenül félretett, és evéshez látott. Ekkor megpillantott egy közeledő vándort.
- Uram, egy kis adag rizst érintetlenül félretettem. Fogadd el, fogyaszd el!
Elfogadta, elfogyasztotta. Amikor ő is befejezte az evést, egy marék rizst a vízbe dobott, kiöblítette a száját, és teli torokból elkiáltotta magát:
- Hallják meg szavamat a folyóban lakó kígyók, szárnyas szellemek, istenségek! A király vétségben akar elmarasztalni, ezért rám parancsolt, hogy hozzak ugyanarról a helyről fehér és kék lótuszt és vörös agyagot. Én egy vándornak ételt adtam: ezzel száz érdemet szereztem. A vízben a halaknak enni adtam: ezzel száz érdemet szereztem. A gyümölcsét átruházom rátok, hozzatok érte fehér és kék lótuszt és azzal együtt vörös agyagot!
Háromszor kiáltotta ezt. Meghallotta hangját a vízben lakó kígyókirály. Öreg ember alakjában odament, és megkérdezte:
- Mit mondtál?
Megismételte.
- Ruházd át rám érdemedet!
- Átruházom.
Újra kérte:
- Ruházd át!
- Átruházom, uram.
Háromszor megismételte az átruházást. Ekkor a kígyó átadta neki a fehér és kék lótuszt a vörös agyaggal.
Közben a király ezt gondolta magában:
- Az emberek ravaszok. Ha valamilyen úton-módon mégis hozzájut, kárba vész az ötletem.
Ezért idő előtt bezáratta a városkaput, és a pecsétet a kapuőrtől magához vette. Az ember a király fürdésének idejére visszaérkezett, de a kaput zárva találta. Hivatta a kapuőrt:
- Nyisd ki a kaput!
- Nem lehet kinyitni. A király idő előtt lebélyegeztette, és magához vette a bélyegzőt.
- Én a király követe vagyok. Nyisd ki a kaput! - mondta, de hiába töprengett, majd az agyagot a kapu szemöldökfájára hajította, a virágokat a kapura akasztotta, és háromszor fennszóval kiáltott:
- Halljátok meg, városlakók! Tudja meg mindenki, hogy a király parancsát végrehajtottam és megjöttem, a király ok nélkül akar elpusztítani!
- Most hová menjek? - töprengett. - A szerzetesek lágy szívűek, elmegyek a kolostorba, ott éjszakázom - döntött. Mert bizony az emberek, ha jól megy dolguk, azt sem tudják, hogy szerzetesek léteznek, de ha bajba kerülnek, eszükbe jut a kolostor. Így ő is látta: " Másutt nincs számomra hely", és a kolostorba ment, egy nyugalmas sarokban lefeküdt.
A király szemére nem jött álom, az asszonyra gondolt egész éjszaka. A szerelem tüze égette.
- Ha megvirrad, a férfit kivégeztetem, és elhozom a feleségét - gondolta.
Ekkor azonban az történt, hogy négy ember, akik a pokolban hatvan mérföldes vasüstbe kerültek és abban fetrengtek, mint a serpenyőben pörkölődő rizsszemek, és harmincezer évig az üst fenekén főttek, a következő harmincezer év alatt az üst szélére kerültek. Kidugták a fejüket, egymásra néztek, és mindegyikük egy verssort akart elmondani, de nem bírtak megszólalni. Egy-egy szótagot nyögtek csak ki, megfordultak, visszazuhantak az üstbe. Az álmatlanul fekvő király meghallotta a hangokat, megdermedt, rémület fogta el:
- Vagy az életemnek lesz vége, vagy az első királyné életének, vagy pedig pusztulás fenyegeti országomat.
Egész éjszaka nem bírta lehunyni a szemét. Hajnalban házi papját hivatta:
- Mester, közvetlenül éjfél után hangos jajszót hallottam. Nem tudom, hogy az országot, első királynémat, vagy az én életemet fenyegeti pusztulás. Ezért hívattalak.
- Mahárádzsa, milyen hangot hallottál?
- Mester, ezt a négy hangot hallottam: du, sza, na, szó. Fejtsd meg, mit jelentenek!
A papnak fogalma sem volt róla, mint aki vak sötétben botorkál. De attól tartott, ha bevallja, hogy nem tudja, elesik tisztségétől és jövedelmétől. Ezért így szólt:
- Nagy csapás fenyeget, mahárádzsa.
- Mi az, mester?
- Életed végét jelenti.
A király rémülete megkettőződött:
- Mester, elhárítható-e valami módon?
- Igen, mahárádzsa, ne félj. Én ismerem a három Védát.
- Mi a teendő?
- Ha teljes százas áldozatot mutatsz be, életben maradsz, felség.
- Mit kell áldozatul bemutatnom?
- Száz elefántot, száz lovat, száz bikát, száz tehenet, száz kecskét, száz juhot, száz kakast, száz vaddisznót, száz fiút, száz lányt.
A pap minden élőlényből felsorolt százat-százat, arra gondolva, hogy ha csak vadállatokat említ, azt fogják mondani, hogy vadhúsra fáj a foga; ezért követelt elefántokat, lovakat, embereket is.
- Nekem saját életem a legfontosabb - gondolta a király, és elrendelte, hogy sürgősen állítsák elő az összes mondott élőlényt.
A nép hangos zúgolódásban tört ki. Mindenki siratta fiát, lányát, rokonát. Mintha a széles föld hasadt volna meg, olyan zaj támadt. A zaj hallatára Malliká királyné a királyhoz sietett:
- Mahárádzsa, talán a józan eszed megbénult, megbetegedett?
- Mit akarsz, Malliká? Te nem tudhatod, hogy milyen mérges kígyó bújt bele a fülembe.
- Mit jelent ez, felség?
- Éjjel ilyen és ilyen hangot hallottam, reggel tanácsot kértem a házi paptól, és megtudtam tőle, hogy halálomat jelenti, de ha teljes százas áldozatot mutatok be, életben maradok. Nekem a saját életem a legfontosabb, ezért állították elő ezeket az élőlényeket.
- Ostoba vagy, mahárádzsa. Enni tudsz mohón, vödörszámra fogyasztod a fűszeres, illatos, ízletes ételeket, hét országon uralkodol, de eszed nincs.
- Miért mondod ezt, királyném?
- Hol láttál olyat, hogy másnak a halála árán valaki megmentheti az életét? Hallgattál egy ostoba bráhman fecsegésére, és gyászba borítod az egész népet. A szomszédos kolostorban időzik az emberek és istenek világának legkiválóbb bajnoka, a múltat, jelent és jövőt korlátlanul ismerő Mester. Őt kérdezd meg, az ő tanácsát fogadd meg!
A király Malliká társaságában hintón a kolostorba hajtatott, de halálfélelemtől magán kívül volt, és egy szót sem bírt kiejteni. Meghajolt a Mester előtt, és oldalt leült. Így először a Mester szólalt meg:
- Mahárádzsa, miért jöttél ide kora reggel?
A király némán ült. Malliká számolt be a Magasztosnak:
- Szentség, a király közvetlenül éjfél után hangot hallott. Közölte a házi pappal. A pap ezt mondta: "Életed végét jelenti. Ennek elhárítására állíttass elő minden élőlényből százat-százat, azok torkának vérével mutass be áldozatot. akkor életben maradsz." A király előállíttatta az élőlényeket. Ezért hoztam őt ide.
- Valóban így van, mahárádzsa?
- Így van, szentség.
- Milyen hangot hallottál?
Elmondta, ahogy hallotta. A Beérkezett elgondolkozott, majd megszólalt:
- Ne félj, mahárádzsa; nem a te halálodat jelenti. Bűnös lények gyötrelmüket akarták kikiáltani ezekkel a szavakkal.
- Mit követtek el, szentség?
-Hallgasd meg, mahárádzsa - szólt a Magasztos, és elmondta a múltbeli történetet, hogy ismertesse vétkeiket.
Egykor régen, amikor az emberek még húszezer évig éltek, a magasztos Kasszapa született a világra. Húszezer, szenvedélyektől megszabadult szerzetes társaságában járt alamizsnáért, és elérkezett Benaresz városához. Benáresz lakói kettes, hármas vagy nagyobb létszámú csoportokban összeálltak, és alamizsnával látták el az érkezőket.
Ebben az időben Benáreszben barátságban élt egymással négy kereskedőfiú. Mindegyikőjüknek negyven millió vagyona volt. Megtanácskozták:
- Házunkban nagy vagyon van felhalmozva; mit tegyünk vele?
Egyikőjük sem javasolta azt, hogy alamizsnát adjanak ennek a fenséges Buddhának, kinyilvánítsák tiszteletüket, erényes cselekedeteket hajtsanak végre. Az egyik felvetette:
- Igyunk erős italokat, együnk ízletes pecsenyéket, éljünk jól, ez az élet értelme.
- Fogyasszunk minden nap három éves, illatos rizsből főtt ételt mindenféle fűszerrel ízesítve - ajánlotta a másik.
- Süttessünk különféle süteményeket, édességeket, éljünk azon - mondta a harmadik.
- Barátaim, a következőket javaslom - szólt a negyedik. - Nincs olyan asszony, aki visszautasítaná, ha pénzt kínálunk neki. Tehát pénzzel csábítsuk el mások feleségét, paráználkodjunk velük.
Ettől fogva pénzt küldtek a szép asszonyoknak, és húszezer évig paráználkodtak mások feleségével. Haláluk után az Avícsi pokolba kerültek. Két Buddha közötti időszakban a pokolban főttek, majd ott is meghaltak, és hátralevő büntetésként hatvanmérföldes vasüstben születtek újra. Harmincezer évig az üst fenekén főttek, a következő harmincezer év alatt az üst szélére kerültek. Mindegyikőjük egy verssort akart elmondani, de nem bírtak megszólalni. Egy-egy szótagot nyögtek csak ki, megfordultak, visszazuhantak az üstbe. Mondd, mahárádzsa, mi volt az első hang, amelyet hallottál?
- Du, szentség.
A Mester okulás céljából kiegészítette a csonkán mondott verset:

Durva, galád volt életünk; nem adtunk, noha volt miből.
Nem vettünk menedéket, bár lett volna rá pénzünk elég.

Miután kifejtette a királynak a vers értelmét, megkérdezte:
- Mahárádzsa, mi volt a második hang, a harmadik hang, a negyedik hang, amelyet hallottál?
Megmondta, hogy mi volt. Ekkor a többit is kiegészítette:
Szakadatlanul szenvedünk hatvanezer esztendeje,
pokolbeli üstben fövünk; vajon mikor lesz vége már?
Nagyot vétkeztünk mindnyájan egykori életünk során,
és szenvedésünknek véget vetni nem fog semmi soha.
Szómmal fogadom, ha innét emberi létbe juthatok,
erényes, bőkezű leszek, jótettekben bővelkedő.

Miután sorra végigmondta a verseket, és kifejtette értelmüket, megismételte:
- Mahárádzsa, az a négy ember ezt a négy verset akarta elmondani, de nem bírtak megszólalni. Egy-egy szótagot nyögtek csak ki, és visszazuhantak az üstbe.
A királyt a tanítás nagyon megrendítette:
- Valóban súlyos bűn más feleségének elcsábítása. Ezek két Buddha közötti időszakban a pokolban főttek, majd onnét tovább kerülve hatvan mérföldes üstben születtek újra. Abban hatvanezer éve főnek, és még most sincs vége a szenvedésüknek. Én is beleszerettem más férfi feleségébe, és egész éjszaka nem jött álom a szememre. Ezentúl gondolni sem fogok más ember feleségére - gondolta, és így szólt a Beérkezetthez:
- Szentség, ma megtapasztaltam, milyen hosszú az éjszaka.
Az a férfi is ott ült a közelben, végighallgatta a beszélgetést, és erős bizalmat merített belőle. Így szólt a Mesterhez:
- Szentség, a király ma megtapasztalta, milyen hosszú az éjszaka, én pedig tegnap megtapasztaltam, milyen hosszú egy mérföld.
A Mester mindkettőjük megállapítását összefoglalta.
- Egyik embernek az éjszaka hosszú, másik embernek egy mérföld hosszú, a balgatag embernek újraszületései sora lesz hosszú.
És okulásul ezt a verset mondta:

Álmatlannak hosszú az éj, a fáradtnak hosszú az út,
hosszú lét sújtja azt, aki az Igaz Tant nem ismeri.

A király elköszönt a Mestertől, távozott, és szabadon bocsátotta azokat az élőlényeket. A kötelékeiktől megszabadult férfiak és asszonyok megmosták fejüket és hazatértek. Malliká érdemét magasztalták:
- Sokáig éljen úrnőnk, Malliká királyné! Az ő jóvoltából maradtunk életben.
Este a szerzetesek a gyülekezeti teremben megbeszélték az esetet.
- Óh, milyen okos asszony ez a Malliká! Az ő bölcsessége mentette meg ennyi ember életét!
A Mester az Illatos Csarnokban ülve, meghallotta a szerzetesek beszédét. Előjött az Illatos Csarnokból, a gyülekezeti terembe ment, helyet foglalt a számára fenntartott ülőhelyen, és megkérdezte:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
- Erre és erre.
- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy Malliká bölcsessége sok ember életét megmentette; már a múltban is megmentette - szól a Mester, és az eset megvilágítására elmondta a múltbeli történetet.

Egykor Benáreszben egy királyfi odament egy vadfügefához, és kéréssel fordult a fában lakó istenséghez:
- Isteni uram, ebben az Indiában száz király és száz első királyné van. Ha atyám elhunyta után én nyerem el a királyságot, ezeknek a torka vérével mutatok be neked áldozatot.
Atyja halála után reá szállott a királyság.
- Ennek az istenségnek a segedelmével nyertem el a királyságot, bemutatom neki az áldozatot - szólt, és hatalmas hadsereggel hódító útra indult. Először az egyik királyt hódoltatta meg, majd annak a segítségével sorra egymás után meghódoltatta az összes többi királyt. A királyokkal és az első királynékkal a fához vonult. Azonban a legfiatalabb királynak, Uggaszénának a felesége, Dhammadinná, állapotos volt, ezért őt hátrahagyta. A fa tövében megtisztíttatta a talajt.
- Valamennyiőjükkel mérgezett italt fogok itatni, így ölöm meg őket.
A fa védőistene megdöbbent:
- Ez a király azt hiszi, hogy az én segítségemmel ejtette rabul ezt a sok királyt, és a torkuk vérével akar nekem áldozatot bemutatni. De ha kivégezteti őket, Indiában kihalnak a királyi nemzetségek, és az én fám töve is tisztátalanná válik. Vajon képes leszek-e visszatartani?
Átgondolta, és úgy látta, hogy nem lesz rá képes, ezért felkeresett egy másik istenséget. Ismertette vele az ügyet, és megkérdezte, hogy ő képes lenne-e rá? Ő is tagadólag válaszolt. Sorra járta a környék összes védő istenségét, de valamennyien nemet mondtak. A négy fő istent is megkérdezte, de azok is nemleges választ adtak:
- Mi nem vagyunk rá képesek, de királyunk tudásban is, érdemekben is fölöttünk áll; érdeklődjél tőle!
Felkereste Indrát, és ismertette vele az ügyet:
- Istenség, ha közönyös maradsz az ügyben, kihalnak az uralkodói nemzetségek. Ezt el kell hárítanod!
- Én sem vagyok képes megfékezni a királyt, de tanácsot tudok neked adni. Eredj, ölts magadra vörös köntöst, és a király szeme láttára lépj ki a fából, és tégy úgy, mintha távozni készülnél. "Az istenség távozni készül, vissza kell tartanom" - gondolja majd a király, és minden erővel igyekezni fog lebeszélni. Ekkor mondd ezt: "Megígérted, hogy száz királyt első feleségükkel együtt ide hozol, és torkuk vérével mutatsz be nekem áldozatot, azonban Uggaszéna király első feleségét hátrahagytad. Ilyen szószegő király áldozatát nem fogadom el." Beszédedre a király őt is oda fogja vitetni. Ő az igaz tanra fogja oktatni a királyt, és megmenti az összes ember életét.
Ezzel a tanáccsal segítette ki Indra a fa istenségét. Az istenség követte az utasítást. A király odavitette a királynét. A királyné a királyok között leghátul ülő férjét köszöntötte leborulva.
- Itt vagyok én, valamennyi király között a leghatalmasabb, ő mégis a legjelentéktelenebbet, a férjét köszönti - mérgelődött
a király. Ő azonban így szólt:
- Neked mivel vagyok lekötelezve? Ő az én uram, tőle nyerem méltóságomat, miért köszöntenélek téged helyette?
- Úgy van, kedvesem, úgy van, kedvesem! - helyeselte a fa istensége, és az összes jelenlévő szeme láttára egy csokor virággal jutalmazta. A király azonban folytatta:
- Ha engem nem köszöntöttél, miért nem köszöntötted ezt a nagy hatalmú istenséget, akitől királyi hatalmamat nyertem?
- Mahárádzsa, te a saját erődből győzted le a királyokat, nem az istenség győzte le és adta kezedbe őket.
- Úgy van, kedvesem, úgy van, kedvesem! - helyeselte ismét az istenség, és ugyanúgy jutalmazta. Az asszony a királyhoz fordult:
- Ha úgy gondolod, hogy az összes királyt ez az istenség győzte le és adta kezedbe, akkor nézd: az istenséged feje fölött a fa baloldalát tűz perzselte le. Miért nem tudta kivédeni a tüzet, ha olyan hatalmas?
- Úgy van, kedvesem, úgy van, kedvesem! - helyeselte ismét az istenség, és ugyanúgy jutalmazta.
A királyné beszéd közben elsírta magát, majd felnevetett.
- Megbolondultál? - kérdezte a király.
- Miért mondja ezt felséged? Az én állapotomban lévő nők nem szoktak megbolondulni.
- Akkor miért sírsz és nevetsz egyszerre?
- Hallgasd meg, mahárádzsa. Én egyszer a régmúltban előkelő családban születtem. Amikor férjem házában éltem, férjemhez egyik barátja jött látogatóba. Ebédet akartam főzni neki, és pénzt adtam a szolgálónak, hogy hozzon húst. Nem kapott húst, anélkül tért haza, és jelentette, hogy nincs hús. A ház mögötti akolban egy anyajuh feküdt. Én levágtam a fejét, húsából megfőztem az ebédet. Egyetlen anyajuh fejének a levágása miatt először a pokolban főttem, majd hátralévő büntetésként annyiszor vágták le a fejemet, ahány szál szőre volt a juhnak. Ha ennyi sok embert megöletsz, mikor lesz vége a szenvedésednek? A te szenvedéseidre gondoltam, azért sírtam.
És ezt a verset mondta:

Egyetlen nyakat vágtam le, s bűnhődtem, ahány szőre volt.
Te sok nyakat készülsz vágni; mi lesz érte a büntetés?

- És miért nevettél?
- Boldog vagyok, mert már megszabadultam ettől a szenvedéstől, mahárádzsa.
- Úgy van, kedvesem, úgy van, kedvesem! - helyeselte ismét az istenség, és egy csokor virággal jutalmazta.
- Óh, szörnyű bűnt követtem el! Ez az asszony egyetlen anyajuh megölése miatt pokolra került, majd hátralévő büntetésként annyiszor vágták le a fejét, ahány szál szőre volt a juhnak. Ha én ennyi sok embert megölök, mikor fog véget érni a büntetésem?
Az összes királyt szabadon engedte. A nála idősebbek előtt leborult, a nála fiatalabbak előtt összetett kézzel főt hajtott, mindenkitől bocsánatot kért, és hazaküldte őket saját országukba.
Amikor a Mester befejezte a tanulságos történetet, mondván: "Így tehát, szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy Malliká királyné bölcsessége sok ember életét megmentette; már a múltban is megmentette", utána a kapcsolatot is feltárta a múltbeli történettel:
- Akkor Paszénadi, Kószala királya volt a benáreszi király, Malliká királyné volt Dhammadinná, a fa védőistene én voltam.

 


62. Hiába gyűjtött vagyon

Élt egykor Szávatthiban egy Ánanda nevű nagykereskedő. Vagyona negyven millióra rúgott, de hihetetlenül fösvény volt. Minden hónapban kétszer összehívta rokonságát, és fiának, Múlaszirinek, három dolgot kötött a lelkére:
- Ne gondold azt, hogy ez a negyven millió sok. A meglévő vagyonból ne költs. Vagyonodat állandóan gyarapítsad. Ha akár egyetlen fillért elvesztegetsz, előbb-utóbb el fog fogyni vagyonod. Mert

Nézd: a kenetek elfogynak, a hangya viszont összehord,
a méh mézet gyűjt szorgosan; így gyarapítson az okos.

Idő múltával, anélkül, hogy fiának elárulta volna, hová rejtette el öt halom kincsét, távozott az élők sorából, görcsösen ragaszkodva vagyonához, fösvénység szennyétől szennyesen. Ugyanannak a városnak kapuján kívüli csandála-telepen ezer csandála-család41 lakott. Ő az egyik csandála-nő méhében öltött újra testet. Amikor a király értesült elhunytáról, magához hívatta fiát, Múlaszirit, és kinevezte a kereskedők céhmesterévé.

Az ezer csandála-család együttesen bérmunkából élt, de az asszony teherbe esésének pillanatától kezdve nem jutottak keresethez. A betevő falatjuk sem volt meg a puszta létfenntartáshoz.
- Hiába dolgozunk, a betevő falatot sem keressük meg. Valaki van közöttünk, aki balszerencsét hoz ránk.
Két csoportba álltak fel, és mikor így az anya és az apa külön került egymástól, megállapították, hogy ebben a családban van a vészthozó, és kivetették maguk közül az anyát.
Az asszony teherbe esésétől kezdve csak nagy nehézségekkel tudta mindennapi élelmét megszerezni. Megszülte fiát. Annak keze, lába, szeme, füle, orra, szája nem a maga helyén volt. Ezzel a nyomorék testével olyan visszataszító volt, mint valami torz démon. Anyja ennek ellenére nem taszította el, mert erős az anyai szeretet a méhében hordott magzat iránt. Keservesen tudta eltartani. Ha magával vitte, egész nap semmit sem kapott. Csak úgy tudott valami keresethez jutni, hogy otthon hagyta, és egyedül ment. Amikor olyan idős lett a fiú, hogy koldulással maga is el tudta tartani magát, a kezébe nyomott egy törött cserépedényt, és útnak indította:
- Gyermekem, nagy nyomorúságra jutottam miattad. Tovább nem bírlak eltartani. Ebben a városban koldusoknak és vándoroknak enni adnak, ott koldulásból meg tudsz élni.
Ő házról házra járva eljutott ahhoz a házhoz, amelyben Ánanda kereskedőként valaha élt. Visszaemlékezett előző születésére, és belépett egykori házába. Három szobán végigment, senkivel sem találkozott. A negyedik szobában Múlasziri gyermekei megpillantották, megijedtek tőle, és sírva fakadtak. A kereskedő szolgái megverték, kitaszigálták, kilökték a szemétdombra:
- Takarodj, vészthozó!
A Mester a tiszteletreméltó Ánanda szerzetes kíséretében arra vetődött alamizsnakérő útja során. Figyelmeztető pillantást vetett a szerzetesre, és kérdésére elmondta az egész történetet, majd Múlaszirit hivatta. Nagy tömeg sereglett össze. A Mester Múlaszirihez fordult:
- Ismered ezt az embert?
- Nem ismerem.
- Ez a te atyád, Ánanda nagykereskedő.
Nem akarta elhinni.
- Ánanda nagykereskedő, mutasd meg fiadnak, hová rejtetted el öt halom kincsedet!
Megmutatta, és ezzel meggyőzte fiát. Múlasziri a Mester oltalmába ajánlotta magát. A Mester a Tanra oktatta, és ezt a verset mondta:

A balga így pöffeszkedik: "Van vagyonom és van fiam".
De saját énünk sem miénk, nemhogy a vagyon és fiú.

 


66. A Tan a legfőbb kincs

Egy alkalommal egy Szuppabuddha nevű bélpoklos a gyülekezeten kívül ülve hallgatta a Tan kifejtését a Magasztostól, és elnyerte a sodrásba belépés gyümölcsét. A nyert üdvről szeretett volna beszámolni a Mesternek, de nem mert a gyülekezethez közeledni. Amikor a hallgatóság tisztelettudóan búcsút vett a Mestertől és egy darabon elkísérték, majd távoztak, ő elindult
a Mester nyomában a kolostor felé.
Ekkor azonban Indra, az istenek királya ezt gondolta:
- Ez a bélpoklos Szuppabuddha készül beszámolni a Mesternek a tanításából nyert üdvről. Próbára teszem.
Odament, megállt a levegőben, és így beszélt:
- Szuppabuddha, te nyomorgó vagy az emberek között, te kitaszított vagy az emberek között. Hatalmas vagyonnal ajándékozlak meg, ha kijelented: "A Buddha nem Buddha, a Tan nem Tan, a Gyülekezet nem Gyülekezet. Elegem van a Buddhából, elegem van a Tanból, elegem van a Gyülekezetből".
- Ki vagy te?
- Indra vagyok.
- Ostoba, vak személy vagy, nem érdemled meg, hogy szóba álljak veled. Azt mondtad rólam, hogy szerencsétlen, szegény, nyomorult vagyok. Nem, én nem vagyok szerencsétlen, nem vagyok szegény, nem vagyok nyomorult. Boldog vagyok, nagy kincs birtokosa vagyok.

A hit kincse, erény kincse, szerénység s tisztesség kincse,
a Tan s a lemondás kincse, s hetedikül a bölcsesség,
aki e hét kincset bírja, legyen az nő vagy férfiú,
azt szegénynek nem nevezik; élete nem hiába volt.

Én birtokában vagyok ennek a hét kincsnek. Aki e hét kincset magáénak mondhatja, azt a Buddhák vagy a Paccsékabuddhák42 nem nevezik szegénynek.
Szavai hallatára Indra otthagyta félúton, a Mesterhez sietett, beszámolt neki a mondottakról és a válaszról.
- Indra, százszoros vagy ezerszeres hasonló ígéretekkel sem tudnád Szuppabuddhát arra a kijelentésre bírni, hogy a Buddha nem Buddha, a Tan nem Tan, a Gyülekezet nem Gyülekezet.
Ezek után Szuppabuddha, a bélpoklos, szintén megérkezett a Mesterhez. A Mester barátságosan fogadta. Boldogan beszámolt neki a nyert üdvről, majd felállt ültéből és távozott.
Még nem jutott messzire, amikor egy fiatal üsző felöklelte és kioltotta az életét. Mert ez az üsző démon-asszony volt, aki sok száz születésben üszőként jött a világra, és mindannyiszor kioltotta az életét négy férfinak: a gazdag családból származó Pukkaszátinak, Báhija kéreghántolónak, Tambadáthika rablógyilkosnak, valamint a bélpoklos Szuppabuddhának. Tudniillik ezek négyen előző életükben nagykereskedők fiai voltak, és egyszer egy város-szépe örömleányt magukkal vittek egy parkba. Egész napon át kedvüket töltötték vele, majd este összebeszéltek:
- Nincs senki a közelben. Elvesszük tőle azt az ezer pénzt, amit tőlünk kapott, elvesszük összes ékszerét, aztán megöljük és távozunk.
A nő kihallgatta beszélgetésüket:
- Ezek a szégyentelenek először kéjelegtek velem, utána most meg akarnak ölni. Nem felejtem el, hogy viszonzásul mivel tartozom nekik - mondta magában, és miközben meggyilkolták, kimondta a Nagy Kívánságot:
- Legyek nőstény-démon, és ahogy ők most megölnek, nekem is adassék meg, hogy én is megölhessem őket!
Ennek a kívánságának a folyományaképpen ölte meg őket.
Néhány szerzetes beszámolt a Magasztosnak a bélpoklos elhunytáról, és megkérdezték:
- Mi lesz a sorsa következő születésében? És mi okból lett bélpoklos?
A Mester tudomásukra hozta:
- Belépett a sodrásba. Ennek gyümölcseként a harminchárom isten egében született újjá. Előző születésében egyszer találkozott Tagaraszikhi Paccsékabuddhával, és tiszteletlenül viselkedett vele szemben: leköpte. Hosszú ideig a pokolban főtt emiatt, és hátralévő büntetését jelenleg bélpoklosságával tudta le. Szerzetesek, minden élőlény saját tetteinek keserű gyümölcsét kénytelen elfogyasztani.
És az események kapcsolatát kifejtve, a Tanra oktatva a következő verset mondta:

Önmaguk ellenségei az ostobák, tudatlanok.
Vétket vétekre halmoznak, s tettük gyümölcse keserű.



72. A bőbeszédű házi pap

Élt egykor Benáreszben egy nyomorék ember, aki a kőhajítás mestere volt. A város kapujában egy vadfügefa tövében szokott üldögélni, és kavicsdobásokkal kilyuggatta a fa leveleit. A falusi gyerekek kérlelték:
- Csinálj most elefánt-alakot, csinálj most ló-alakot!
Ő a kívánt alakra lyuggatta a faleveleket, és élelmet, miegymást kapott érte a gyerekektől.
Egy napon a király a város melletti parkba tartott, és arra ment el. A gyermekek elrejtették a nyomorékot a fa léggyökerei mögé, és elfutottak. Éppen dél volt. A király a fa árnyékába húzódott, s ott a testére vetődött a formára vágott, átlyuggatott levelek árnyéka.
- Mi lehet ez? - kérdezte magában. Feltekintett, és a falevelek között megpillantotta az elefántok és más állatok figuráit.
- Kinek a kezeműve ez? - érdeklődött. Megtudta, hogy a nyomoréké. Magához hívatta:
- A házi papom rendkívül bőbeszédű. Bármilyen rövid megjegyzésre szóáradatban tör ki, és fecsegésével untat. Tudnál-e a szájába hajítani egy marok kecskeganét?
- Igen, felség. Hozass kecskeganét, ülj a pap társaságában egy függöny elé. Én tudni fogom a dolgomat.
A király úgy is tett. A nyomorék egy olló hegyével lyukat fúrt a függönybe, s miközben a pap a királlyal társalgott, valahányszor kitátotta a száját, belehajított egy-egy kecskebogyót. A pap sorra lenyelte a szájába került bogyókat. Amikor a bogyók elfogytak, a nyomorék meglengette a függönyt. A király a jelzésről észrevette, hogy elfogyott a kecskegané.
- Mester, amikor veled beszélgetek, sohasem tudom végigmondani a mondandómat. Te annyira bőbeszédű vagy, hogy egy marok kecskebogyó lenyelése közben sem voltál képes egy pillanatra elhallgatni.
A pap ettől kezdve ki sem merte nyitni a száját, nem mert szóba elegyedni a királlyal. A király nem felejtkezett meg a kőhajító mesterről. Magához hívatta:
- Te adtad vissza a nyugalmamat - mondta elégedetten. Nyolcféle értékes holmival megajándékozta, és a várostól a négy égtáj irányában fekvő négy falut adományozott neki.

 


99. Csábítás

Egyszer egy szerzetes, aki az alamizsnás szilkéjébe tett élelmen kívül semmit sem fogadott el, elmélkedésre szolgáló témát kapott a Mestertől, és elvonult egy elhagyatott parkba, ott tartózkodott révületbe merülten. Egy örömleány éppen ott beszélt meg találkát egy férfival:
- Erre és erre a helyre megyek, gyere oda utánam!
A férfi azonban nem jelent meg. A nő az utat leste, amelyen jönnie kellett, de nem látta. Elunta magát, sétált jobbra-balra, és a parkban járkálva észrevette a szerzetest, aki keresztbe tett lábbal üldögélt.
Nézett erre-arra, de más férfit nem látott a közelben.
- Ez is férfi, elcsavarom a fejét.
Elébe állt, felső ruháját hol levette, hol újra felvette, a haját kibontotta, majd újra felkötötte, tenyerét összeütötte és kacagott. A szerzetes nyugtalan lett, egész teste remegett.
- Mi történhetett velem? - töprengett. Ám közben a Mester őrá gondolt:
- Elmélkedésre szolgáló témával távozott tőlem ez a szerzetes, hogy elvonultságban összpontosítsa gondolatait. Vajon milyen állapotban van most?
Meglátta a nőt, és megfigyelte a nő illetlen viselkedését és a szerzetes nyugtalanságát. Az Illatos Csarnokban ülve, megszólította a szerzetest a távolban:
- Szerzetes, az a hely, amelyet a szerelmi szenvedély rabjai kietlennek találnak, a szenvedélyektől szabadultaknak gyönyörűséges.
Saját alakjának mását sugározta oda a szerzetesnek, és a Tanra oktatva, ezt a verset mondta:

Örömet ad az erdőség, bár a világ nem élvezi.
A szenvtelenek kedvelik, nem a szenvedély rabjai.

 


100. A hóhér

Egykor négyszázkilencvenkilenc rabló abból élt, hogy betört a városban a házakba. Felkereste őket egy sárga, foltos bőrű, rézszín fogú ember:
- Közöttetek akarok élni.
Odavezették a rablóvezérhez:
- Ez az ember is csatlakozni kíván hozzánk.
A rablóvezér szemügyre vette:
- Ez az ember iszonyúan kegyetlen. Képes volna anyja mellét levágni és megenni, apja torkát átvágni és vérét meginni. Nincs helye közöttünk.
Elutasította. Ő azonban elutasítása után a rablóvezér egyik segédjének szolgálatába szegődött, és elnyerte rokonszenvét. Az maga mellé vette, és vele együtt újra felkereste a rablóvezért:
- Uram, ez jóravaló ember, szolgálatunkra áll, vedd fel!
Kérésére a rablóvezér befogadta.
Ezután egy napon a város lakói összefogtak a király embereivel, elfogták a rablókat, és az ítélkezési főtanácsosok elé szállították őket. A tanácsosok elrendelték, hogy bárddal nyakazzák le őket. Ekkor keresni kezdtek valakit, aki a kivégzést végrehajtsa, de senkit sem találtak, aki hajlandó lett volna vállalkozni a kivégzésre. Ekkor a bandavezért szólították fel:
- Ha kivégzed a többieket, megkíméljük az életedet, és jutalmat is kapsz. Öld meg őket!
Ő azonban nem volt hajlandó megölni társait, akik vele együtt töltötték életüket. Sorra ugyanígy megkérdezték mind a négyszázkilencvenkilencet, de egyikük sem vállalta. Legutoljára azt a sárga, foltos bőrű, rézszín fogú embert kérdezték. Ő igent mondott, kivégezte a többieket, megmaradt az élete, és jutalomban részesült.
Majd a várostól délre eső vidéken is elfogtak ötszáz rablót, a bíró elé állították őket, azok elrendelték lefejezésüket. A rablóvezéren kezdve mindegyiket megkérdezték, s mikor egyikük sem volt hajlandó a kivégzésre, eszükbe jutott:
- Múltkor egy ember kivégzett ötszáz rablót. Hol van az illető?
- Itt és itt láttuk - mondták az emberek. Előhívták:
- Végezd ki ezeket, megjutalmazunk.
Igent mondott, valamennyit kivégezte, jutalmat kapott. A polgárok megtanácskozták:
- Használható ember, megtesszük állandó hóhérnak.
Kinevezték erre a feladatra, és díjazták érte. Később a nyugati vidéken és az északi vidéken is elfogtak ötszáz-ötszáz rablót, és ő valamennyit kivégezte. Így négy világtájról begyűjtött kétezer embert küldött halálba, s ettől fogva a naponta előállított egy vagy két személyen hajtotta végre az ítéletet. Ötvenöt éven át folytatta a hóhér mesterségét. Ám amikor megvénült, nem tudta egyetlen csapással leütni a fejet, és két-három sújtással kínozta az elítélteket.
- Akad másik hóhér is, ez túlságosan kínozza az elítélteket, nem tudjuk használni - döntöttek a polgárok, és leváltották megbízatásáról. Amíg a hóhér mesterségét végezte, négy dolgot kapott: új ruhát viselhetett, friss vajjal kevert tejes rizslét ihatott, jázminkoszorúval ékesíthette magát, kenetekkel illatosíthatta magát. Tovább nem kapta meg mindezt. Azon a napon, amikor leváltották, ezt kérte:
- Főzzetek nekem tejes rizslét! - azzal új ruhát, jázminkoszorút és keneteket vett magához, lement a folyóhoz, megfürdött, magára öltötte az új ruhát, nyakába akasztotta a jázminkoszorút, kenetekkel illatosította magát, hazament és leült. Elébe tették a friss vajjal kevert tejes rizslét, és vizet hoztak kézmosáshoz.
Ebben a pillanatban tért magához elmélyüléséből a tiszteletreméltó Száriputta. Magánban végigtekintette alamizsnakérő körútját:
- Ma hová menjek?
Meglátta a hóhér házában a tejes rizslét. Fontolóra vette:
- Vajon barátságosan fog fogadni ez az ember?
Felismerte:
- Ahogy észre vesz, barátságosan fog fogadni, és fogadása jutalmául nagy érdemet fog szerezni ez a derék ember.
Magára öltötte felsőruháját, fogta alamizsnagyűjtő szilkéjét, és megjelent a ház ajtaja előtt. A szerzetes láttán az ember lelkét áhítat töltötte el, és így gondolkozott:
- Hosszú ideig hóhér mesterséget folytattam, sok embert kivégeztem. Most tejes rizslét készítettek nekem házamban. Ideérkezett a tiszteletreméltó szerzetes, és házam ajtajában áll. Kötelességem a szentséget adományban részesíteni.
Félretolta az elébe tett rizslét, a szerzetes elé járult, tisztelettudóan üdvözölte, a házban hellyel kínálta, szilkéjébe tejes rizslét öntött, friss vajjal elegyítette, és legyezni kezdte a szerzetest. Azonban mivel ő maga is régóta nem ízlelt rizslét, erősen megkívánta. A szerzetes tisztában volt kívánságával, és bíztatta:
- Világi hívő, idd meg a magad rizslevét!
Ő egy másik ember kezébe nyomta a legyezőt, és megitta a rizslét. A szerzetes felszólította a legyező embert:
- Eredj, legyezd a házigazdát!
Miközben legyezték, ivott a rizsléből, amennyi belefért, majd visszatért és tovább legyezte a szerzetest. Amikor az befejezte az étkezést, átnyújtotta neki alamizsnás szilkéjét. A szerzetes áldást mondott. Ő azonban képtelen volt figyelmét a szerzetes oktató szavaira összpontosítani. A szerzetes észrevette:
- Világi hívő, miért nem tudsz az oktatásra figyelni?
- Uram, hosszú ideig kegyetlen mesterséget folytattam, sok embert halálba küldtem. Viselt dolgaimra emlékezve nem tudom figyelmemet szentséged oktató szavaira összpontosítani.
- Fogással fogok élni - gondolta a szerzetes, és rákérdezett:
- Mondd, saját akaratodból cselekedtél, vagy más parancsára?
- A király parancsolt rám, uram.
- Ebben az esetben téged terhel-e a bűn, világi hívő?
Az egyszerű lelkű ember a szerzetes szava hallatára erre a meggyőződésre jutott:
- Valóban, én nem követtem el bűnt. Uram, folytasd az oktatást!
Ezután összpontosítani tudta a figyelmét a szerzetes áldó szavaira, meghallgatta a Tant, elindult a sodrásba belépők útján, igaz nyugalom szállt szívére. A szerzetes az áldás befejeztével távozott.
A hívő egy darabig kísérte a szerzetest, majd visszatért. Visszafelé egy démon tehén alakjában megtámadta, mellen taszította és megölte. Halála után a Tusita-égben született újjá.
A szerzetesek a gyülekezeti teremben megtárgyalták:
- Ez a hóhér ötvenöt évig kegyetlen mesterséget folytatott, ma leváltották, ma alamizsnát adott egy szerzetesnek, ma távozott az élők sorából. Vajon hol született újjá?
Jött a Mester, megkérdezte:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
Megmondták.
- Szerzetesek, a Tusita-égben született újjá.
- Mit mondasz, urunk? Ilyen hosszú időn át ilyen sok embert küldött a halálba, és mégis a Tusita-égben született újjá?
- Igen, szerzetesek. Kiváló lelki útmutatóra tett szert: Száriputtától hallotta a Tant, felfogta, helyes tudásra tett szert, és távozta után a Tusita-égbe jutott.
És ezt a verset mondta:

Az Igaz Tant meghallgatta a hóhér áhítatosan.
nyugalom szállt a szívére, és most az eget élvezi.

- Urunk, az áldásmondó igékben nem rejlik nagy erő, ő viszont nagy bűnt követett el. Hogyan részesülhetett ilyen kitüntetésben?
- Szerzetesek, ne mérlegeljétek tanításaimat, hogy mi bennük a nagy, mi bennük a kicsi. Egyetlen hasznos szó is üdvös belőle.
És ehhez kapcsolódva, a Tanra oktatva, ezt a verset mondta:

Ezer fölösleges szónál, amelyből hasznot nem merít,
egy hasznos szó is többet ér, ha hallása nyugalmat ad.

 


111. Megtérő rablóbanda

Egyszer egy Kondannya nevű szerzetes elmélkedésre szolgáló gondolatot kapott a Mestertől, elvonult az erdőbe, és elérte a szentség fokát.
- Beszámolok a Mesternek - gondolta, és útnak indult. Útközben elfáradt, letért az útról, leült egy fennsíkon, és révületbe merült. Eközben egy ötszáz főből álló rablóbanda kirabolt egy falut, a rablók a zsákmányt akkora kötegekbe kötözték, amekkorákat elbírtak, a fejükre rakták és indultak. Messzire haladtak, elfáradtak.
- Nagy utat tettünk meg, ezen a fennsíkon megpihenhetünk.
Letértek az útról a fennsíkra, s ott megpillantották a szerzetest. Fatönknek nézték, és egyik rabló a szerzetes fejére dobta a csomagját, a másik mellé rakta. Így az ötszáz rabló ötszáz köteggel rakta körül a szerzetest. Letelepedtek, elaludtak. Pirkadatkor felébredtek, mindegyik fogta a maga csomagját, s mikor észrevették a szerzetest, kísértetnek gondolták és futásnak eredtek.
- Világi hívők, ne féljetek! Remete vagyok - szólt utánuk a szerzetes. Lába elé borultak, bocsánatáért esedeztek:
- Bocsáss meg, urunk! Fatönknek néztünk.
Majd a rablóvezér szólt:
- Szentséged oldalán be akarok lépni a szerzetbe.
- Mi is be akarunk lépni - vették át a szót a többiek.
Így mindannyian közös akarattal felvételüket kérték a szerzetestől a rendbe. A szerzetes mindnyájukat felvette. Ettől fogva a Khánu-Kondannya "Fatörzs-Kondannya" név ragadt rá.
Az új szerzetesekkel együtt a Mester elé járult. A Mester rákérdezett:
- Mi az, Kondannya, tanítványokra tettél szert?
Beszámolt a történtekről.
- Így áll a helyzet, szerzetesek?
- Igen, urunk. Sohasem tapasztaltunk mástól ilyen varázserőt, ezért léptünk be a szerzetbe.
- Szerzetesek, egykori balgatag tettek között eltöltött életetek száz événél többet ér mostani, bölcsességre ébredt életetek egyetlen napja - szólt a Mester, és ehhez kapcsolódva, a Tanra oktatva, ezt a verset mondta:

Élhet valaki száz évig ostobán és gondatlanul,
egy napi élet többet ér okosan és gondolkodón.

 


113. Csapások sorozata

Patácsárá egy szávatthibeli nagykereskedő gyönyörű szép lánya volt. Apja vagyona negyven millióra rúgott. Mikor tizenhatodik éve felé közeledett, egy hétemeletes palota legfelső emeletére költöztették, ott őriztették. Ennek ellenére vétkezett az egyik őrével.
Szülei eljegyezték egy hasonló rangú családból származó fiatalemberrel, és kitűzték az esküvő napját. A kitűzött nap közeledtével szólt az őrének:
- Feleségül szánnak ebbe és ebbe a családba. Ha férjem házába kerültem, oda akkor sem tudsz bejutni, ha ajándékhozás ürügyén keresel fel. Ha szeretsz, tüstént meneküljünk el együtt valamilyen úton-módon.
- Jól van, kedvesem. Holnap korán reggel várni foglak a városkapuban ezen és ezen a helyen. Valamilyen ürüggyel hagyd el
a házat, és gyere oda.
Másnap a megbeszélt helyen várta. A nő reggel rongyos ruhába öltözött, a haját szétborzolta, testét bekente vörös szantálporral, vizeskancsót fogott a kezébe, és a szolgálólányok közé elegyedve kijutott a házból, a találkahelyre sietett. A férfi vele együtt távoli vidékre távozott, és letelepedett egy faluban. Ott az erdőben szántóföldet hasított, fát és leveleket gyűjtött. A nő kannában vizet hozott, saját kezével hántolta a rizst, főzött, így aratta le vétke gyümölcsét.
Idő múltán az asszony teherbe esett. Mikor beteltek terhessége napjai, megkérte férjét:
- Itt nincs senki, aki segítségemre legyen. A szülők szíve gyermekükkel szemben lágy. Vigyél el hozzájuk, ott fogok szülni.
- Mit beszélsz, kedvesem? Ha szüleid engem meglátnak, kegyetlenül felelősségre vonnak; nem mehetek veled.
Újra meg újra kérlelte, de nem tudta rábeszélni az útra. Ezért egyszer, amikor férje kiment az erdőbe, szólt a szomszédoknak:
- Ha a férjem hazatér és nem talál itthon, s megkérdezi, hová mentem, mondjátok meg neki, hogy szülőházamba látogattam.
Bezárta a ház ajtaját, és útnak indult. Férje hazaérkezett, nem találta a feleségét. Érdeklődött a szomszédoktól, és értesült a történtekről.
- Hazahívom - határozta el. Utána indult, utolérte, mindenképpen könyörgött neki, de nem tudta rábírni a visszatérésre. Közben egyik helyen megkezdődtek a szülési fájdalmak. Közölte férjével, hogy rájöttek a szülési fájdalmak, félrevonult a bokrok közé, lefeküdt a földre, s ott kínlódva-henteregve megszülte a fiát.
- Amiért a szülői házba akartam hazatérni, az már megtörtént.
Férjével együtt visszatért házukba, továbbra is ott lakott.
Következő alkalommal ismét teherbe esett. Mikor beteltek terhessége napjai, ugyanúgy kérlelte férjét, de nem nyerte el hozzájárulását. Ekkor ölébe vette kisfiát, és ugyanúgy útnak indult. Férje ugyanúgy utána ment, kérte, álljon meg, de ő nem volt hajlandó visszafordulni. Miközben haladtak, váratlanul beborult az ég, a napot felhők takarták el, villámlott és mennydörgött, a szünet nélküli felhőszakadás mintha az eget hasította volna meg. Közben beálltak a szülési görcsök. Szólt a férjének.
- Uram, kezdődnek a szülési görcsök, nem bírom elviselni. Készíts valami esőtől védett fedezéket!
Férje fejszével a kezében erre-arra keresgélt, és észrevett egy hangyafészekből kisarjadt bokrot. Nekilátott kivágni. A hangyafészekből előkúszott egy halálos mérgű kígyó, és megmarta. Egy szempillantás alatt egész teste megkékült, s mintha belülről perzselő tűzlángok égetnék, holtan esett össze. Közben felesége keserves kínok között várta vissza, de hiába. Megszülte második fiát. A két csöppség a szél és eső rohamától szenvedve, keservesen sírt. Anyjuk két térdére és két könyökére ereszkedett a földön, mellére szorította a gyermekeket, így töltötte az egész éjszakát. Teste olyan lett, mint a hervadt falevél, mintha minden vér kifolyt volna belőle. Virradatkor ölébe vette újszülöttjét
- színe olyan volt, mintha egy darab nyers hús volna -, a másikat ujjánál fogva vezette, és elindult velük a férje nyomán:
- Gyere, kisfiam, erre ment apád.
Rátalált a hangyafészekben, holtan, földön heverve, megkékülve, megmerevedve.
- Miattam halt meg a férjem - sírt fel, és zokogva folytatta útját. Megérkezett az Acsiravatí folyóhoz, amelynek vize az egész éjszakán át zuhogó záportól hol térdig, hol derékig ért. Annyira elgyengült, hogy nem tudott két gyermekkel átkelni a vízen. Nagyobbik gyermekét letette az innenső parton, a másikkal átkelt a túlpartra, letört egy gallyat, a földre terítette, ráhelyezte a csecsemőt, otthagyta, és elindult a másikért. Alig tudott átkelni, újra meg újra visszafordult, megnézte a kicsit, és nekiindult. Amikor a folyó közepéig ért, egy ölyv észrevette a csecsemőt, húsdarabnak nézte, és lecsapott rá a levegőből. Az anya látta, hogy gyermekére készül lecsapni, két kézzel hadonászott, és háromszor is teli torokból kiáltott: "Hess, hess!", de az ölyv a távolság miatt meg sem hallotta, felragadta a csecsemőt, felröppent a levegőbe, tovatűnt.
Az innenső parton hagyott gyermek látta, hogy anyja a folyó közepén két kézzel hadonászik és kiabál, s azt hitte, hogy őt hívja. Beugrott a vízbe. Így a kisebbik gyermeket egy ölyv ragadta el, a nagyobbikat a víz sodorta el.
Az anya sírt-rítt: "Egyik gyermekemet az ölyv ragadta el, a másikat a víz sodorta el, férjem az úton pusztult el!" Ahogy az úton haladt, szembejött vele egy Szávatthi felől közeledő férfi. Megkérdezte tőle:
- Hová való vagy, uram?
- Szávatthiban lakom, asszonyom.
- Szávatthiban ebben és ebben az utcában lakik egy ilyen és ilyen nevű család, ismered őket?
- Ismerem, asszonyom, de róluk ne érdeklődjél. Ha vannak más ismerőseid, azokról kérdezősködjél.
- Mások nem érdekelnek, róluk kérdezlek, uram.
- Látom, asszonyom, nem hagyod, hogy hallgassak róluk. Ugye az elmúlt éjszaka tapasztaltad, hogy egész éjjel zuhogott
a zápor?
- Tapasztaltam, uram, engem vert egész éjszaka, nem mást. Később elmondom, hogy mi történt velem, de most arról beszélj, hogy mi történt annak a kereskedőnek a családjával.
- Asszonyom, múlt éjszaka összeomlott a ház, rázuhant a kereskedőre, a feleségére, a fiára. Mindhármukat közös máglyán hamvasztják; látod azt a füstöt?
Az asszony ebben a pillanatban eszét vesztette. Nem vette észre, hogy ruhája lehullott testéről, és anyaszült mezítelenül maradt. Jajgatott, siránkozott:

Meghalt mind a két gyermekem, útközben elpusztult uram,
anyám, apám és testvérem teste egy máglyán hamvad el!

Így jajveszékelt, szanaszét kóborolva. "Őrült, őrült!" kiabálták, akik látták, és mindenféle szemetet, port markolva, a fejére szórták, kövekkel dobálták.
Ebben az időben a Mester a dzsétavanai nagy kolostorban ült nyolc gyülekezet körében, és a Tant oktatta. (…) Messziről megpillantotta a közeledő Patácsárát.
- Rajtam kívül senki sem segíthet rajta - gondolta, és megigézte, hogy a kolostorba jöjjön. Amikor a gyülekezet meglátta, felkiáltottak:
- Ne engedjétek, hogy ez az őrült ide jöjjön!
- Hagyjátok, ne tartóztassátok fel!
Amikor közelebb ért, kimondta a szót:
- Húgom, nyerd vissza emlékező tehetségedet!
Buddha hatalmából abban a pillanatban visszanyerte emlékező tehetségét. De ugyanakkor azt is észrevette, hogy minden ruhát ledobott magáról, és szégyentől-bűntől félve, összegubbaszkodva roskadt le a földre. Egyik jelenlévő odadobta neki felsőruháját. Magára borította, a Mester elé járult, és egész testével földre borulva aranyszínű lábai előtt, megszólalt:
- Uram, te légy segítőm, te légy oltalmazóm! Egyik fiamat ölyv ragadta el, a másikat a víz sodorta el, férjem útközben meghalt, szüleimre és bátyámra ráomlott a ház, és most együtt hamvadnak a máglyán.
- Patácsára, ne bánkódjál! - szólt a Mester. Ahhoz érkeztél, akinek hatalmában áll, hogy oltalmat, menedéket, segítséget nyújtson neked. Mert ahogy jelen életedben egyik fiadat ölyv ragadta el, a másikat víz sodorta el, férjed útközben meghalt, szüleidre ráomlott a ház, ugyanúgy az újjászületések forgatagában gyermekeid és a többiek elhunyta miatt öntött könnyeid özöne több volt, mint a négy óceán vize.
És ezt a verset mondta:

Négy óceánnak vize ahhoz semmiség,
amennyi könnyet szomorúság, fájdalom,
bánat kisajtolt e világon mindenütt.
Asszony, ne hidd, hogy egyedül tiéd a gyász.

Így emlékeztetett a Mester az újjászületések kezdet és vég nélküli láncolatára, és az asszony testét átjáró fájdalom csillapodott a tanítástól. (…)
Ezután a Mester, ehhez kapcsolódva, a Tanra oktatva, ezt a verset mondta:

Élhet valaki száz évig, nem látva: születünk s halunk;
egy napi élet többet ér, látva, hogy születünk s halunk.

 


114. A mustármag (Kiszágótamí története)

(Egy Kiszágótamí nevű asszonynak fia született, de amikor a gyermek akkora volt, hogy éppen járni kezdett, váratlanul elhunyt.)
Kiszágótamí még sohasem találkozott a halállal, s amikor jöttek hamvasztani vinni a halottat, nem engedte.
- Orvosságot fogok keresni a fiamnak - szólt, ölébe vette a holttestet, és házról házra járt vele, érdeklődve:
- Ismertek-e valami orvosságot a fiamnak?
- Asszony, elment az eszed, hogy halott gyermekednek orvosságot keresel? - mondták az emberek.
- Bizonyosan fogok valakit találni, aki orvosságot ismer fiam részére - állította ő, és ment tovább.
Látta ezt egy bölcs ember, és így gondolkozott:
- Ennek a leányomnak nyilván ez volt az első gyermeke, még sohasem találkozott a halállal. Segítenem kell rajta.
Szólt neki:
- Asszony, én nem ismerek ugyan orvosságot, de ismerek valakit, aki orvosságot ismer.
- Ki az, aki ismer, uram?
- A Mester ismer; menj, asszony, érdeklődjél tőle.
- Megyek, uram, érdeklődöm, uram.
Felkereste a Mestert, tisztelettel üdvözölte, oldalt megállt előtte, és megkérdezte:
- Tiszteletreméltó úr, ismersz orvosságot fiamnak?
- Igen, ismerek.
- Mit kell szereznem hozzá?
- Egy csipetnyi mustármagot kell kerítened.
- Megszerzem, uram. Kinek a házából hozhatom?
- Akinek házában még sohasem halt meg sem fiú, sem leány.
- Rendben van, uram.
Elköszönt a Mestertől, és ölében a halott gyermekkel elindult a faluba. Megállt az első ház ajtajában:
- Van-e ebben a házban mustármag? Gyermekemnek ez az orvossága.
- Van - mondták.
- Akkor adjatok belőle.
Amikor hozták a mustármagot és átnyújtották, megkérdezte:
- Ebben a házban még nem halt meg soha sem fiú, sem leány?
- Mit beszélsz, asszony? Élő csak kevés van, halott annál több.
- Akkor vegyétek vissza a mustármagot, ez nem felel meg orvosságnak a gyermekemnek - adta vissza. Kérdezősködve így járta sorra az összes házat egymás után, de egyetlen házban sem kapott olyan mustármagot, amit keresett. Estére kelve elgondolkozott:
- Jaj, nehéz feladat. Azt hittem, hogy egyedül nekem halt meg a gyermekem, de az egész faluban több a halott, mint az élő.
Anyai szeretettől lágy szíve megkeményedett ettől a gondolattól. A gyermeket letette az erdőben, a Mesterhez járult, tisztelettel üdvözölte, és oldalt megállt előtte.
- Szereztél-e egy csipetnyi mustármagot?
- Nem tudtam szerezni, uram. Az egész faluban több a halott, mint az élő.
- Azt képzelted, hogy csak a te fiad halt meg - mondta a Mester. - Pedig ez minden élőlény örök törvénye. A Halálkirály minden élőt elragad, ellenállhatatlan áradatként sodorja őket a pusztulás tengerébe, mielőtt vágyaik beteljesültek volna.
És a Tanra oktatva, ezt a verset mondta:

A vágyódót, utódokért és jószágért bolondulót
a halál elsodorja, mint alvó falut az áradás.

A vers elhangzása után Kiszágótamí elnyerte a sodrásba belépés gyümölcsét.

 


125. A vadász és kutyái

Egyszer egy Kóka nevű vadász korán reggel fogta nyilát, és kutyafalkájával az erdőbe indult. Útközben megpillantott egy szerzetest, aki alamizsnáért indult a faluba. Megmérgelődött:
- Rossz előjelet láttam, ma semmit sem fogok elejteni.
A szerzetes befejezte körútját, elfogyasztotta az ételt, és elindult vissza a kolostorba. A vadász az erdőben csatangolt, de semmit sem tudott elejteni. Hazatérőben újra találkozott a szerzetessel.
- Ma reggel találkoztam vele, és balszerencsét hozott rám. Hiába jártam az erdőt, nem akadt zsákmányom. Most megint szembejön velem. Ráuszítom a kutyáimat, tépjék szét - gondolta, és ráeresztette a kutyákat.
- Jámbor ember, ne tégy így! - kérlelte a szerzetes.
- Ma nem akadt semmi zsákmányom, mert beléd botlottam, most megint beléd botlottam, széttépetlek - szólt, és ráuszította a kutyákat. A szerzetes sietve felmászott egy fára, és embermagasságban leült egy ágra. A kutyák körülvették a fát.
- Hiába másztál fel a fára, nem menekülsz - mondta a vadász, és egy nyilat eresztett a talpába.
- Ne tégy így - kérlelte továbbra is a szerzetes. Ő azonban nem hallgatott a kérésre, és megint rálőtt. Amikor az egyik talpát megsebezte, a szerzetes felhúzta azt a lábát, és a másikat eresztette le. Amikor azt is megsebezte, azt is felhúzta. Így mindkét talpát megsebezte, nem törődve könyörgésével. A szerzetes testét tűz járta át. Kínjában gondolkozni sem tudott, és azt sem vette észre, hogy közben felsőruhája lecsúszott. A leeső lepel a vadászt tetőtől talpig beborította. A kutyák azt hitték, hogy a szerzetes esett le a fáról, bebújtak a lepel alá, nekiestek saját gazdájuknak, és felfalták, hogy csak a csontja maradt. Eztán a kutyák kibújtak a lepel alól, és várakoztak.
A szerzetes letört egy száraz ágat, és rájuk dobta. A kutyák észrevették a szerzetest, és rájöttek, hogy a gazdájukat marcangolták szét. Elrohantak az erdőbe. A szerzetesnek lelkiismeretfurdalása támadt:
- Az okozta pusztulását, hogy az én felsőruhám került rá. Vajon nem szenvedett-e csorbát a becsületem?
Leszállt a fáról, a Mester elé járult, és elejétől kezdve beszámolt az egész történetről:
- Uram, az én köntösöm miatt pusztult el az a jámbor ember. Vajon nem szenvedett-e csorbát a becsületem, vajon nem veszítettem el szerzetesi mivoltomat?
- Szerzetes, a becsületed csorbítatlan, szerzetesi mivoltodat nem veszítetted el. Ő ártatlant bántalmazott, ezért kellett pusztulnia. Nem most történt első ízben; előző születésében is ártatlant bántalmazott, és pusztulnia kellett - válaszolta a Mester, és a dolog megvilágítására elmondta a múltbeli történetet:

Egyszer egy orvos bejárta az egyik falut, hogy gyógytudományával keresetre találjon, de semmi munkája sem akadt. Éhesen távozott a faluból, és a falu kapujában megpillantott egy sereg játszadozó gyereket.
- Megmaratom őket egy kígyóval, azután meggyógyítom, így keresethez jutok.
Rámutatott egy faodúban rejtőző kígyóra, amelyik elődugta
a fejét az odú száján:
- Nézzétek, gyerekek! Itt egy madárfióka! Fogjátok meg!
Az egyik gyerek jól megszorította a kígyó nyakát, és kihúzta az odúból. De mikor észrevette, hogy kígyó, felsikoltott, és a közelben álló orvos fejére hajította. A kígyó az orvos válla köré tekerőzött, és keményen belemart. Az orvos abban a helyben kimúlt. Tehát ez a Kóka nevű vadász a múltban is ártatlant bántalmazott, és pusztulnia kellett.
A Mester a Múltbeli történet elmondása és a kapcsolat feltárása után ezt a verset mondta:

Aki ártatlan, tiszta szívű, jámbor,
senkit se bántó, igaz embert megsért,
arra a gazra visszahull a bűne,
mint széllel szemben levegőbe szórt por.

 


127. A bűn visszaüt

Amikor a Mester Dzsétavanában tartózkodott, nagyszámú szerzetes útra kelt, hogy találkozzék a Mesterrel. Alamizsnáért betértek egy faluba. A falusiak fogadták az érkezőket, elhelyezték őket a pihenőcsarnokban, ételt és rizslét készítettek nekik, és amíg az étel elkészültére vártak, leültek eléjük a Tant hallgatni. Eközben az egyik rizst főző asszony üstje alól, mialatt a mártást készítette, kicsapott a láng, és belekapott a tetőbe. Egy száraz fűcsomó levált a tetőről, és lángolva felszállt a levegőbe. Éppen ekkor arra repült a levegőben egy varjú, a nyaka beleakadt a csóvába, összeégve zuhant a falu közepére.
- Jaj, keserves dolog! Nézzétek, testvérek, milyen szerencsétlenség érte ezt a varjút! A Mesteren kívül senki sem tudja, mit követhetett el előző életében. Kérdezzük meg a Mestertől, mit vétett - szóltak a szerzetesek, akik szemtanúi voltak a látványnak, és útnak indultak.
A szerzetesek egy másik csoportja hajóra szállt, hogy találkozzék a Mesterrel. A hajó egyszerre mozdulatlanul megállt a tengeren.
- Valaki bajt hozó van közöttünk - mondták az emberek, és sorsot vetettek. A hajóskapitány felesége kedves, szép fiatalasszony volt, és a sors őrá esett.
- Vessetek újra sorsot - szóltak, sőt harmadszor is sorsot vetettek, de harmadszor is őrá esett. Az emberek a kapitány szemébe néztek:
- Nos, uram?
- Egy miatt nem veszhetnek el sokan. Vessétek a vízbe!
Megragadták és készültek a vízbe vetni. Halálfélelmében felsikoltott.
- Nem volna értelme, hogy ékszerei is pusztulásba menjenek. Szedjétek le róla minden ékszerét, őt csavarjátok egy lepelbe, úgy dobjátok be. De én nem bírom elviselni, hogy a hullámok hátán vergődni lássam. Kössetek a nyakára egy homokkal teli vizes edényt, úgy vessétek a tengerbe - szólt a kapitány.
Úgy is tettek. Mihelyst a vízbe zuhant, a halak és a teknősbékák szétmarcangolták.
A történtek láttán a szerzetesek így beszéltek:
- A Mester kivételével senki sem tudhatja, mit követhetett el előző életében ez az asszony. Kérdezzük meg a Mestertől, mit vétett!
Amikor megérkeztek a kívánt helyre, kiszálltak a hajóból, és útnak indultak.
Másik hét szerzetes is útra kelt, hogy találkozzék a Mesterrel. Estére kelve egy kolostorhoz érkeztek, bementek, szállást kértek. Az egyik hegyüregbe vájt cellában hét fekvőhely volt, ezt bocsájtották rendelkezésükre. Elhelyezkedtek benne. Éjszaka egy háznagyságú szikla legördült a hegyről, és elzárta a barlangcella bejáratát.
- Mi ajánlottuk fel ezt a cellát a vendég szerzeteseknek, most ez a hatalmas szikla elzárta a barlang bejáratát. Távolítsuk el! - szóltak a kolostorbeli szerzetesek, hét falu embereit összehívták, de minden erőfeszítésükkel sem bírták megmozdítani a sziklát. Belülről a bezárt szerzetesek is erőlködtek, de így sem bírták elmozdítani a sziklát hét napig. A jövevény szerzetesek hét napig koplaltak és nagyon szenvedtek. A hetedik napon a szikla magától megmozdult és elgurult. A szerzetesek előjöttek.
- Ezt a ránk zúdult csapást a Mesteren kívül senki sem tudja megmagyarázni. Kérdezzük meg a Mestert - szóltak, és útnak indultak. Útközben összetalálkoztak az előbbiekkel, és együtt érkeztek a Mester színe elé. Tisztelettel köszöntötték, oldalt leültek. A Mester barátságosan fogadta őket, és ők sorban érdeklődtek tőle a látottak és átéltek felől. A Mester sorra elmagyarázta:
- Szerzetesek, az a varjú ugyanazt szenvedte el, amit egykor ő okozott. Egykor régen Benáreszben egy földműves be akarta törni igába az ökrét, de nem sikerült. Az ökör egy darabig ment, azután lefeküdt. Ütötte, akkor felállt, ment egy darabig, azután újra lefeküdt. Hiába erőlködött, nem boldogult vele. Megmérgelődött:
- No, ezután nyugodtan fekhetsz - mondta, s mintha szalmakazlat rakna, beborította a nyakát szalmával, és meggyújtotta. Az ökör összeégett és elpusztult. Az a bizonyos varjú annak idején ezt a bűnt követte el, szerzetesek. Büntetésül sokáig főtt a pokolban, majd hátralévő büntetéseként hétszer varjúként született, ugyanígy megégett a levegőben és elpusztult.
Szerzetesek, az az asszony is ugyanazt szenvedte el, amit egykor ő okozott. Egykor régen Benáreszben egy házigazda felesége volt. Sajátkezűleg végzett minden házi munkát, vízhordást, rizshántolást, főzést. Volt egy kutyája, s miközben végezte a ház körüli teendőket, a kutya leült és nézte. Amikor az asszony kiment a szántóföldre rizst aratni, vagy az erdőbe fát és levelet gyűjteni, mindig vele ment. Fiatalok látták ezt, és gúnyolni kezdték:
- Nézzétek, jön a vadász a kutyájával! Ma húst fogunk enni.
Az asszonyt bosszantotta ez a beszéd, és a kutyát bottal, göröngyökkel elkergette, de a kutya újra visszatért és hozzá szegődött.
(Tudniillik a kutya a megelőző harmadik életében az asszony férje volt, ezért nem tudott a ragaszkodástól megszabadulni. Mert senki sincs, aki az újjászületések végtelen fogatagában ne lett volna valakinek a felesége vagy férje, és akik közeli születésükben voltak rokonok, azok vonzódása különösen erős. Ezért nem tudott az a kutya megválni az asszonytól.)
Az asszony megmérgelődött. Amikor kiment a szántóföldre, hogy rizst hozzon, rizslét főzni a férjének, egy kötelet dugott a ruhája alatt a keblébe. A kutya ment utána. Miután ellátta a férjét rizslével, fogott egy üres vizesedényt, elindult vízért, az edényt megtöltötte homokkal. A kutya a közelben állt és nézte. Magához hívta a kutyát.
- Hosszú idő óta ma hallok először kedves szót - örvendezett a kutya, és farkcsóválva odafutott. Az asszony nyakon csípte, szorosan fogta, a kötél egyik végére a vizesedényt kötötte, a másik végét a kutya nyakára erősítette, és az edényt legördítette a vízbe. Az edény a kutyát magával rántotta, a vízbe zuhant, megfulladt. Az asszony tette büntetéséül sokáig főtt a pokolban, majd hátralévő büntetésként száz születésben homokkal telt edényt kötöttek a nyakába, vízbe vetették, ott fulladt meg.
Szerzetesek, ti is ugyanazt szenvedtétek el, amit egykor ti okoztatok. Egykor régen Benáreszben élt hét pásztorfiú. Hetednaponként egy erdőbe hajtották a teheneket. Egy napon a legeltetés befejeztével hazatérőben megpillantottak egy nagy gyíkot, nyomába eredtek. A menekülő gyík egy hangyafészekbe bújt.
A hangyafészeknek hét nyílása volt.
- Ma már nem érünk rá megfogni, holnap visszajövünk és megfogjuk - mondták a fiúk, és mindegyikőjük fogott egy marok letört gallyat, heten a hét nyílást betömték, és távoztak. Másnapra megfeledkeztek a gyíkról, másfelé hajtották a csordát. Hetednap megint oda mentek legeltetni, és a hangyafészekről eszükbe jutott a gyík.
- Vajon mi történt vele? - és mindegyik kibontotta a lyukat, amelyet betömött. A gyík azt sem tudta, él-e, hal-e, csonttá-bőrré soványodva, remegve mászott elő. Megsajnálták:
- Ne öljük meg! Hét napig éhezett.
Megsimogatták a hátát, és eleresztették:
- Eredj békével!
Mivel nem ölték meg, nem kerültek a pokolba, de heten együtt maradtak, és tizennégy születésen át hét-hét napig éheztek. Szerzetesek, ti voltatok az a hét pásztorfiú, akik ezt elkövettétek.
Így válaszolt a Mester valamennyi kérdésre.
Az egyik szerzetes megkérdezte:
- Uram, tehát ha valaki bűnt követett el, nem kerülheti el a büntetést, akár a levegőbe repül, akár a tenger mélyére süllyed, akár hegyi barlangba búvik?
- Úgy van, szerzetesek. Nincs egyetlen hely sem akár a levegőben, akár máshol, ahol bárki elkerülhetné a büntetést elkövetett bűnéért - szólt a Mester, és a kapcsolat feltárása után, a Tanra oktatva, ezt a verset mondta:

Sem fent az égben, sem a tenger mélyén,
sem hegyi barlang sötét üregében
nincsen olyan hely az egész világon,
hol elbújhatna bűnétől a bűnös.

 


133. Viszálykeltő istennő

Valaha, a Kasszapa Buddha idejében, élt két szerzetes, akik olyan szoros jóbarátságban álltak, mintha egyugyanazon anya méhéből születtek volna. Majd később, a Dígháju Buddha idejében, a szerzetesek szokásává vált, hogy évenként vagy félévenként böjtnapra összegyűljenek. Ők is elindultak tartózkodóhelyükről a gyülekezeti terembe.
Egy istennő a harminchárom isten egéből felfigyelt rájuk:
- Ez a két szerzetes igen szoros barátságban áll. Vajon sikerülne-e összeveszíteni őket? - gondolta balgaságában, s ahogy elgondolta, már indult is oda. Éppen ekkor szólt az egyik szerzetes a barátjának:
- Testvér, várj egy pillanatig; testi szükségletemet kell végeznem.
Az istennő emberi testet öltött, és amikor a bokrok közé félrevonuló szerzetes előjött, női alakban nyomába szegődött, és egyik kezével a haját igazgatta, másikkal az alsóruháját hozta rendbe. A szerzetes számára láthatatlan volt, de amikor a reá váró másik szerzetes megfordult és szembe került vele, megpillantotta a nőt az említett mozdulatokkal. Amikor a nő látta, hogy észrevették, eltűnt. Mihelyt a szerzetes odaért a társához, az rászólt:
- Testvérem, vétettél az erény ellen.
- Nem, testvér, semmi ilyesmit nem tettem.
- Ugyan, éppen most láttam, hogy mögötted jött egy fiatal nő, aki ezt és ezt csinálta, te mégis azt mondod, hogy semmi ilyesmit nem tettél.
Mintha a mennykő csapott volna a fejére:
- Ne tégy tönkre, testvér, nem tettem semmi ilyesmit.
- A saját szememmel láttam; azt gondolod, hogy hiszek neked? - és a szerzetes szakított barátjával, mint egy kettétört bot.
A gyülekezeti teremben leült a szerzetes és kijelentette:
- Nem vagyok hajlandó az ő társaságában megülni az ünnepet.
- Testvérek, egy porszemnyi folt sincs a tisztaságomon - mondta a másiktársainak. Barátja azonban erősködött:
- Saját szememmel láttam.
Amikor az istennő látta, hogy a szerzetes nem hajlandó az ünnepet a másik társaságában megülni, megbánta tettét:
- Súlyos vétket követtem el. - és szólt a másiknak:
- Uram, a tiszteletreméltó szerzetes nem vétett velem az erény ellen. Pusztán azért műveltem ezt, hogy próbára tegyem a barátságotokat. Üld meg az ünnepet az ő társaságában.
Mindezt a levegőben állva mondta el. A szerzetes hitt neki, és megülte az ünnepet. Azonban többé nem volt olyan jó szívvel társa iránt, mint azelőtt.
Az istennő az Avícsi pokolban született újjá.

 


137. Moggallána halála

Egyszer a tévtanokat hirdető szekta tagjai összegyűltek és tanácskoztak:
- Testvérek, tudjátok-e, hogy mi az oka annak, hogy a Gótama szerzetesnek nyújtott adományok és ajándékok folytonosan gyarapodnak?
- Nem tudjuk. Ti tudjátok?
- Igen, tudjuk. Mindez egyedül a nagy Moggallánának köszönhető. Ő ugyanis felrepül az égbe, megtudakolja az istenektől, milyen cselekedetük jutalmául jutottak az égbe, majd visszatér, és elmondja az embereknek, hogy ilyen és ilyen cselekedetek jutalmául ilyen és ilyen boldogság lesz osztályrészük. A pokolba kerültektől is megtudakolja, milyen cselekedetük büntetéséül jutottak a pokolba, majd visszatér, és elmondja az embereknek, hogy ilyen és ilyen cselekedetük büntetéséül ilyen és ilyen szenvedés lesz osztályrészük. Amikor az emberek ezt hallják, bőkezűen ellátják adományokkal és ajándékokkal. Ha őt sikerülne elpusztítanunk, ezeket az adományokat és ajándékokat mi kapnánk meg.
- Módot kell találni rá - állapodtak meg mindnyájan közös akarattal - hogy valamilyen úton-módon elpusztítsuk.
Ezer pénzt gyűjtöttek össze tisztelőiktől, megtervezték a gyilkosságot, kóborló rablókat hívtak magukhoz, és markukba nyomták az ezer pénzt:
- Kálaszilában lakik a nagy Moggallána szerzetes. Menjetek oda, gyilkoljátok meg!
A pénzsóvár rablók beleegyeztek:
- Megöljük a szerzetest.
Mentek, körbevették tartózkodóhelyét. A szerzetes észrevette, hogy körül van fogva, és a kulcslyukon keresztül elmenekült. A rablók aznap nem látták a szerzetest, ezért néhány nap múlva újra odamentek és bekerítették. A szerzetes észrevette, meghasította a ház mennyezetét, és a levegőbe emelkedett. Így az első hónapban és a következő hónapban nem tudták elfogni. Az utolsó hónapban azonban a szerzetes rájött, hogy elkövetett vétkeinek súlya húzza, és nem távozott. Jöttek a rablók, elfogták a szerzetest, testét szétszaggatták, csontjait rizsporrá zúzták. Megnyugodtak, hogy meghalt, maradványait egy bokor tövébe hajították, és távoztak.
- Felkeresem a Mestert, utána a Nirvánába távozom - határozta el a szerzetes, egyéniségét révületbe burkolta, mint egy ruhába, szilárd alakba öltöztette, és a levegőben a Mesterhez repült. Tisztelettel üdvözölte, és közölte:
- Uram, a Nirvánába távozom.
- A Nirvánába távozol, Moggallána?
- Igen, uram.
- Hová mégy előtte?
- Kálaszilába, uram.
- Nos, Moggallána, előzőleg hirdesd az én tanításomat. Hozzád hasonló tanítványt a mostani létben nem találok.
- Úgy teszek, uram - szólt, elköszönt a Mestertől, a levegőbe emelkedett, sok csodát tett, mint annakidején Száriputta a Nirvánába távozása napján, hirdette a Tant, a kálaszilai erdőségbe vonult, és a Nirvánába távozott.
Egész Indiában elterjedt a híre, hogy a rablók meggyilkolták
a szerzetest. Adzsátaszattu király kémeket küldött szét, hogy felderítsék a rablók kilétét. Miközben a rablók egy kocsmában részegítő italt ittak, egyikük úgy hátba vágta a társát, hogy az elterült a földön. Az ráripakodott:
- Te szemtelen, miért vágtál hátba?
- Te rablók szégyene, azt állítod, hogy te ütöttél először Moggallána szerzetesre. Nem láttad, hogy én ütöttem először?
- Én ütöttem! Én ütöttem! - civakodtak egymással. A kémek meghallották a beszélgetést, elfogták az összes rablót, és jelentést tettek a királynak. A király maga elé rendelte a rablókat, és rákérdezett:
- Ti öltétek meg a szerzetest?
- Igen, felség.
- Ki bérelt fel titeket?
- A ruhátlan szerzetes szektája, felség.
A király letartóztatott ötszáz ruhátlan szerzetest, és az ötszáz rablóval együtt derékig földbe ásatta őket a palota udvarában, beboríttatta szalmával, és rájuk gyújtatta. Mikor összeégtek, vas ekékkel beszántatta és darabokra hasogattatta valamennyit.
A szerzetes a gyülekezeti csarnokban beszélgetni kezdtek:
- A nagy Moggallána szerzetes hozzá méltatlan halállal múlt ki.
Jött a Mester, megkérdezte:
- Milyen kérdés megbeszélésére ültetek össze, szerzetesek?
Elmondták.
- Szerzetesek, Moggallána jelenlegi létéhez méltatlan halállal múlt ugyan ki, de előző életében elkövetett tettéhez méltó halál érte.
- Mit követett el előző életében?
A Mester feltárta előttük:

Egykor régen élt Benáreszben egy tisztes családból származó fiatal ember. Sajátkezűleg végzett minden teendőt, rizshántolást, főzést, és gondoskodott szüleiről.
- Gyermekünk, te egymagad fáradsz minden munkával a ház körül és az erdőben. Feleséget szerzünk neked - mondták szülei.
- Anyám, apám, nincs rá szükségem. Amíg éltek, saját kezemmel gondoskodom rólatok - hárította el. De ők újra meg újra erőltették, és végül feleséget szereztek neki. Az asszony néhány napig ellátta a szülőket, de hamarosan látni sem bírta őket.
- Nem bírok anyáddal és apáddal egy házban lakni - zsörtölődött, de a férfi nem hallgatott rá. Erre egy alkalommal férje távollétében fakéreg-darabokat összekevert rizslé habjával, és szétszórta a földön. Megjött a férje, kérdezte, hogy mi az?
- Ez a két vak vénség csinált oda. Ide-oda csúszkálva az egész házat bemocskolják. Nem bírok velük egy fedél alatt lakni.
Addig-addig mondta a magáét, hogy végül még egy olyan jámbor ember is, mint a férje, meghasonlott a szüleivel.
- Rendben van, kitalálok valamit, hogy elintézzem őket - mondta.
Egyszer, amikor szülei befejezték az étkezést, szólt nekik:
- Anyám, apám, itt és itt rokonaitok laknak, szeretnének veletek találkozni. Keressük fel őket!
Felültette őket a szekérre, elindultak, s mikor egy erdő közepébe értek, szólt:
- Apám, tartsd a gyeplőt, az ökrök az ostorpattintásra menni fognak. Ezen a tájon rablók tanyáznak, én leszállok a szekérről.
Atyja kezébe nyomta a gyeplőt, leszállt, távolabb ment, és elváltoztatott hangon rablók kiabálását utánozta. Szülei a hang hallatára azt hitték, hogy rablók közelednek.
- Fiam, mi már öregek vagyunk, saját magadat mentsd! - kiáltották. Bár szülei így beszéltek, ő továbbra is a rablók kiabálását utánozva agyonverte őket, az erdőbe dobta testüket, és hazatért.
Amikor a Mester ismertette előző életében elkövetett bűnét, és feltárta a kapcsolatot a történések között, hozzáfűzte:
- Szerzetesek, Moggallána ezért a tettéért sok százezer évig főtt a pokolban, majd hátralévő büntetésként száz születésen át ugyanígy agyonütötték, összetörték, így kellett meghalnia. Tehát Moggallána elkövetett tettéhez méltó halállal múlt ki. Az ötszáz tévtanokat hirdető szerzetes az ötszáz rablóval együtt szintén olyan halállal halt meg, amilyet megérdemelt. Mert aki ártatlanokat bántalmaz, tízféle csapás és balsors sújt rá.
És a Tanra oktatva, ezeket a verseket mondta:

Ki fegyvertelen, ártatlan emberekre botot emel,
egyik e tíz csapás közül visszaüt rá hamarosan:
Kínzó fájdalmak, sorvadás, vagy gyötrő testi sérülés,
gyógyíthatatlan, súlyos kór, vagy elveszíti az eszét,
lesújt rá a király dühe, vagy rettenetes rágalom,
egész családja elpusztul, megsemmisül a vagyona,
tűzvész hamvasztja el házát, s midőn a teste felbomol,
pokolban születik újjá az ilyen esztelen gonosz.

 


141. Kicsoda isteni jellegű?

Egykor régen a Bódhiszattva a benáreszi király első felesége méhében öltött testet. Névadása napján a Mahinsza-kumára, azaz Bivalyborjú nevet kapta. Testvéröccsének neve Csanda-kumára, azaz Holdfiú volt. Amikor anyjuk elhunyt, a király egy másik feleségét tette meg első feleségének. Neki is fia született, a Szúrija-kumára, azaz a Napfiú nevet nyerte. E legutóbbi fiú láttán
a király örömében egy kívánsága teljesítését ígérte az anyának.
- Felség, majd amikor jónak látom, akkor fogok élni a lehetőséggel.
Amikor az ifjú felserdült, anyja a királyhoz fordult:
- Felséged gyermekem születésekor egy kérésem teljesítését ígérte. Most ruházza át a királyságot a fiamra.
- Két idősebb fiam úgy tündöklik, mint a tűzláng. Nem ruházhatom a legkisebbikre a királyságot - vetette ellene a király, de az asszony kitartott kívánsága mellett.
- Ez az asszony képes lesz valamit elkövetni fiaim ellen - gondolta a király, magához hívatta a fiait, és ezt a tanácsot adta nekik:
- Fiaim, amikor Napfiú született, anyjának egy kívánsága teljesítését ígértem. Most a fia számára követeli a királyságot. Én nem akarom reá ruházni, de anyja képes lesz valamit elkövetni ellenetek. Most inkább távozzatok, éljetek az erdőben, halálom után térjetek vissza, és vegyétek át a királyságot.
Meghajoltak atyjuk előtt, és elhagyták a palotát. Napfiú a palota udvarán játszadozott, észrevette őket, és értesülve a történtekről, velük tartott. Amikor elérték a Himálaját, a Bódhiszattva letért az útról, leült egy távolabb eső fa tövében, és szólt Napfiúnak:
- Kedves öcsém, amott van egy tó. Eredj, fürödj meg benne, igyál és nekünk is hozz vizet egy lótuszlevélben.
Azt a tavat azonban Kuvéra isten egy víziördögnek ajándékozta, ezzel az utasítással:
- Aki belép ebbe a tóba, azt felfalhatod, kivéve, ha tudja, hogy kicsoda isteni jellegű.
Ettől fogva mindenkitől, aki a tóba lépett, megkérdezte, kicsoda isteni jellegű, s mivel nem tudták, felfalta őket. Napfiú is gyanútlanul belépett a tóba. Megkérdezte tőle, tudja-e, kicsoda isteni jellegű?
- A Hold és a Nap - válaszolta.
- Nem tudod, mi az isteni jelleg - szólt a víziördög, és berántotta a vízbe, lakhelyére hurcolta. A Bódhiszattva látta, hogy késik, és Holdfiút küldte utána. A "Tudod-e, kicsoda isteni jellegű" kérdésre így felelt:
- A négy égtáj.
A víziördög azt is berántotta a vízbe, és ugyanoda hurcolta. Amikor ő is késett, a Bódhiszattva sejtette, hogy valami bajuk történt, és maga indult utánuk. Észrevette a tóhoz vezető lábnyomokat, és rájött, hogy víziördög szállta meg a tavat. Felövezte kardját, kezébe szorította íját, és megállt a parton. A víziördög látta, hogy nem lép be a vízbe. Favágó alakját öltötte magára, és odalépett hozzá:
- Ember, elfáradtál az úttól. Miért nem lépsz be ebbe a tóba? Megfürödhetnél, ihatnál, lótusz-szárakat ehetnél, virágokkal ékesíthetnéd magadat.
A Bódhiszattva megnézte, és sejtette, hogy víziszellem.
- Te fogtad el az öcséimet? - kérdezte.
- Igen, én fogtam el őket.
- Miért?
- Aki ebbe a tóba belép, azt elfogom.
- Mindenkit?
- Mindenkit, kivéve azt, aki tudja, hogy kicsoda isteni jellegű?
- Valóban szükséged van rá, hogy tudd, kicsoda isteni jellegű?
- Igen, valóban.
- Én megmondhatom.
- Nos, mondd!
- Piszkos testtel nem mondhatom meg.
A szellem megfürösztötte a Bódhiszattvát, inni adott neki, ékszerekkel felékesítette, fényes csarnok közepén kerevetre ültette, ő letelepedett a lábához.
- Hallgasd figyelmesen!
És ezt a verset mondta:

Tiszta lelkű, igénytelen, a bűntől visszarettenő,
igaz ember érdemli az "isteni jellegű" nevet.

A víziszellem e tanítás hallatára elégedetten szólt:
- Tudós férfi, elégedett vagyok veled. Egyik testvéredet viszszaadom. Melyiket hozzam?
- Hozd a fiatalabbikat!
- Tudós férfi, te pusztán ismered az isteni jelleget, de te magad nem aszerint élsz.
- Miért mondod ezt?
- Mert mellőzöd az idősebbiket, és a fiatalabbikat hozatod vissza. Nem teszel eleget az idősebbet illető tiszteletnek.
- Szellem, én egyrészt ismerem az isteni jelleget, másrészt aszerint élek. Mi a fiatalabbik miatt kerültünk ebbe az erdőbe. Az ő részére kérte anyja a királyságot atyánktól, ám atyánk nem akarta a kérést teljesíteni, és a mi biztonságunk érdekében javasolta, hogy vonuljunk el az erdőbe. Ez a fiú követett bennünket, velünk jött. Ha azt mondjuk, hogy az erdőben egy ördög felfalta, senki sem hisz nekünk. Ettől a vádtól tartok, azért akarom, hogy őt hozd vissza.
A szellem elégedett volt a Bódhiszattva válaszával:
- Jól mondtad, tudós férfi. Te ismered is az isteni jelleget, és aszerint is élsz - mondta, mindkét öccsét előhozta és visszaadta. A Bódhiszattva megvilágosította előtte az ördögi lét hátrányait, és rábírta az erényes élet öt parancsolatának követésére. A szellem gondos oltalma alatt élt továbbra is az erdőben, és amikor atyja elhunyt, a szellem társaságában visszatért Benáreszbe, átvette a kriályságot, Holdfiút alkirállyá nevezte ki, Napfiút fővezérré, a szellemnek kies tájon hajlékot építtetett, és gondoskodott róla, hogy mindennel el legyen látva.



146. Viszákhá barátnői

Egyszer Szávatthiban ötszáz tisztes családból származó fiatalember Viszákhának, a köztiszteletben álló világi hívő asszonynak
a gondjára bízta feleségét, úgy gondolva, hogy így ernyedetlen odaadásban fogják élni életüket. Az asszonyok mindenüvé Viszákhá társaságában mentek, akár a parkokba, akár a kolostorokba. Egy alkalommal hét napig tartó italozási ünnepséget hirdettek ki. Mindegyik asszony italt készített férjének. A férfiak hét napig mulatoztak az ivászaton, a nyolcadik napon a munkába állást hirdető dobszóra munkába álltak.
- Férjünk jelenlétében mi nem ihattunk részegítő italt. Sok ital megmaradt. Igyuk meg, de úgy, hogy ők ne vegyék észre - mondták az asszonyok, és felkeresték Viszákhát:
- Asszonyunk, szeretnénk kirándulni a parkba.
- Jól van, kedveseim, ha minden teendőtökkel végeztetek, menjetek!
Vele együtt elindultak, de elrejtve az italokat is magukkal vitték, a parkban megitták, lerészegedtek.
- Illetlenül viselkedtek ezek az asszonyok - gondolta Viszákhá. - Most a téves tanokat hirdetők becsmérelni fognak bennünket: "Gótama szerzetes tanítványa, Viszákhá, részegítő italtól mámorosodott meg".
Szólt az asszonyoknak:
- Barátnőim, illetlenül viselkedtetek, és rám is szégyent hoztatok. Férjetek is haragudni fog rátok. Most mitévők lesztek?
- Úrnőnk, betegséget fogunk színlelni.
- Jó, akkor saját viselkedésetekkel fogjátok hírbe hozni magatokat.
Hazamentek, betegnek tettették magukat. A férjek kérdezősködtek:
- Hol van ez meg ez?
- Beteg.
- Bizonyosan megitták a maradék italt - jöttek rá a férjek, jól megverték az asszonyokat. Alaposan megszenvedtek.
Az asszonyok a legközelebbi italozási ünnepségen megint iszákosodni szerettek volna, és Viszákhához fordultak:
- Úrnőnk, vigyél ki bennünket a parkba!
- Legutóbb is szégyenbe kerültem miattatok. Távozzatok, nem megyek veletek - utasította el őket.
- Most nem fogjuk ugyanazt megismételni - határozták el az asszonyok, újból felkeresték Viszákhát, és megkérték:
- Úrnőnk, szeretnénk tiszteletünket tenni Buddha előtt. Vezess a kolostorba!
- Ez most helyes. Menjetek, készítsétek elő, amire szükség van!
Kosarakba raktak koszorúkat és illatszereket, bő ruhájukkal eltakarták a kezükben tartott, részegítő itallal teli korsókat, felkeresték Viszákhát, és vele együtt elmentek a kolostorba. Ott azonban félrevonultak, a korsók tartalmát megitták, a korsókat elhajították, és a gyülekezeti csarnokban leültek a Mester előtt.
- Oktasd a Tanra őket, uram - kérte Viszákhá. Ám az asszonyok részegségükben ide-oda himbálóztak, majd kedvük kerekedett táncolni, énekelni. Felfigyelt egy istennő Mára hadából:
- Megszállom ezeknek a testét, és Gótama szerzetes színe előtt illetlenségeket műveltetek velük.
Megszállta az asszonyok testét. Ekkor némelyek tapsolni és nevetni kezdtek a Mester színe előtt, mások táncra kerekedtek. A Mester felfigyelt:
- Mi történt?
Rájött az okára.
- Nem fogom tűrni, hogy Mára hadából valaki ide leszálljon. Nem azért töltöttem ilyen hosszú időt a tökéletesség állapotában, hogy most Mára hadát ide leszállni engedjem - gondolta, és hogy észhez térítse a nőket, szemöldökéből sötétkék sugarakat bocsájtott ki. Vak sötétség támadt. A nők megrémültek, halálos félelem vett erőt rajtuk. Ettől a gyomrukban kiszáradt az ital.
A Mester eltűnt a kerevetről, amelyen ült. Megjelent a Méru-hegy csúcsán, és két szemöldöke közéből egy fénysugarat bocsájtott ki. Abban a pillanatban olyan világosság támadt, mintha ezer hold kelt volna fel. A Mester figyelmeztette a nőket:
- Ha elébem járultok, nem szabad figyelmetlenül jönnötök ide. Figyelmetlenségetek következtében támadt lehetősége Mára hadából egy istennőnek arra, hogy ide leszálljon, és rábírjon benneteket arra, hogy nevetgéljetek és hasonló dolgokat műveljetek akkor, amikor nincs helye a nevetésnek. Ezentúl minden erőtökkel arra kell törekednetek, hogy eloltsátok a szenvedély lángját.
És ezt a verset mondta:

Lehet nevetés, vidámság, ha minden, minden lángban áll?
Ha mindent vak homály burkol, mécsest miért nem gyújtotok?

Folytatás