Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

147. A halott örömleány

Rádzsagahában élt egy Szirimá nevű, gyönyörű szép örömleány, aki egyszer az esős évszakban megsértette Szumana kereskedőfiú feleségét, Punnaka nagykereskedő leányát, Uttarát. Ki akarta engesztelni, ezért egy alkalommal, amikor a Mester a szerzetesekkel együtt Uttará házában tartózkodott, étkezés után a Mester bocsánatát kérte. A Mester azon a napon evés után áldásként
a következő verset mondta:

A haragot szelídséggel, a rosszat jóval győzze le,
a fösvényt bőkezűséggel, igaz szóval a hazugot.

A vers hatására Szirimá belépett a sodrásba.
Ez az előzmények rövid összefoglalása. Részletesen ki van fejtve a Harag című fejezet 223. verséhez fűzött magyarázatban.43
Miután Szirimá belépett a sodrásba, másnapra meghívta magához a Mestert, és bőkezű adománnyal szolgált. Ettől fogva rendszeresen nyolcféle étellel látta el a szerzetesek gyülekezetét. Minden nap nyolc szerzetes kereste fel házát.
- Tessék, olvasztott vaj, tessék aludttej! - kínálta őket, és megtöltötte szilkéjüket. Amit egynek-egynek adott, az háromnak vagy négynek is elég lett volna. Naponta tizenhat pénz értékű alamizsnát kaptak.

Történt egy napon, hogy egyik szerzetes elfogyasztotta házában a nyolcféle eledelt, majd egy három mérföldre fekvő kolostorba vette útját. Amikor este a szerzetesek összejövetelén vett részt, megkérdezték tőle:
- Testvérünk, hol kaptál alamizsnát ideérkezésed előtt?
- Szirimánál ettem nyolcféle ételt.
- Testvér, ízletes étellel szolgált?
- Elmondani sem lehet, milyen a főztje. Válogatott ételekkel lát el. Az az asszony ilyen szép, olyan szép - ecsetelte jó tulajdonságait.
Az asszony jó tulajdonságai hallatára az egyik szerzetes látatlanban belészeretett.
- Látnom kell, felkeresem - határozta el, és megérdeklődte a vendég szerzetestől az asszony tartózkodási helyét.
- Holnap, testvér, foglald el abban a házban az elsőnek érkező helyét, és megkapod a nyolcféle ételt - válaszolta.
A szerzetes azonnal magához vette felsőruháját és alamizsnás szilkéjét, és útra kelt. Másnap hajnalban belépett az alamizsnaosztó helyiségbe, és elsőnek érkezőként vette át a nyolcféle ételt. Azonban előző napon, miután az illető szerzetes az étkezés befejeztével eltávozott, az asszony megbetegedett. Lerakta minden ékszerét, és ágynak esett. Amikor szolgálói látták, hogy megérkeztek a szerzetesek az alamizsna átvételére, jelentették úrnőjüknek. Ő nem volt olyan állapotban, hogy sajátkezűleg átvehesse szilkéjüket, hellyel kínálja és kiszolgálja őket; szolgálóit utasította:
- Kedveseim, vegyétek át tőlük a szilkéket, kínáljátok hellyel a tiszteletreméltó urakat, adjatok nekik rizslét inni és mellé valami harapnivalót, az étkezési idő elérkeztével töltsétek meg szilkéjüket, és adjátok kezükbe.
- Rendben van, úrnőnk - szóltak, behívták a szerzeteseket, rizslét adtak nekik, mellé harapnivalót, az étkezési idő elérkeztével megtöltötték a szilkéket rizzsel, és értesítették úrnőjüket.
- Emeljetek fel és vigyetek oda, hogy üdvözöljem a tiszteletreméltó urakat!
Felemelték, a szerzetesek elé vitték, és ő egész testében reszketve, leborulva üdvözölte őket. Az a bizonyos szerzetes szemügyre vette, és ezt gondolta:
- Még betegen is ilyen csodálatosan szép; hát még egészségesen, minden ékszerével felékesítve milyen gyönyörű lehet!
Feltámadt benne a sok százezer év alatt felhalmozódott szenvedély. Magán kívüli állapotba került, az ételt sem bírta elfogyasztani. Fogta a szilkéjét, visszatért a kolostorába, letakarta a szilkét és félretette egy sarokba, földre terítette felsőruháját és lefeküdt. Egyik szerzetestársa megpróbálta rábeszélni, hogy egyék, de sikertelenül. Minden táplálékot elutasított.
Szirimá még aznap este meghalt. A király üzent a Mesternek:
- Szentség, Dzsívaka húga, Szirimá meghalt.
A hír hallatára a Mester visszaüzent a királynak:
- Ne hamvasszák el Szirimát. Az elhamvasztatlan holttestek között helyezzék a földre, és őriztessék, hogy a varjak és kutyák ki ne kezdjék.
A király ennek megfelelően intézkedett. Így múlt el három nap. A negyedik napon a tetem felfúvódott, a test kilenc nyílásából férgek másztak ki, az egész test olyan volt, mint egy megrepedt rizsesfazék. A király a városban kidoboltatta:
- A házőrzők és a gyermekek kivételével mindenki menjen Szirimát megtekinteni. Aki nem megy, nyolc pénz büntetést fizet.
A Mesternek is megüzente:
- A szerzetesek gyülekezete is tekintse meg Szirimát, Buddhával az élükön.
A Mester felszólította szerzeteseket:
- Menjünk Szirimát megtekinteni!
Az a fiatal szerzetes négy nap óta nem hallgatott senkire, étlenül feküdt. Szilkéjében az étel megromlott, a szilkét penész borította. Szerzetestársa odalépett hozzá:
- Testvérem, a Mester Szirimá megtekintésére indul.
Bár az éhségtől elgyengült, a Szirimá név hallatára felugrott:
- Mit mondtál?
- A Mester Szirimá megtekintésére indul; te is jössz?
- Igen, jövök!
Kiöntötte az ételt, kimosta a szilkét, tarisznyájába tette, és a szerzetesek társaságában elindult. A Mester a szerzetesek gyülekezetével az egyik oldalon foglalt helyet, az apácák gyülekezete, a király és környezete, a világi hívő férfiak és asszonyok külön-külön csoportban a másikon. A Mester megkérdezte a királytól:
- Ki ez a nő, mahárádzsa?
- Dzsívaka húga, Szirimá a neve.
- Tehát Szirimá?
- Igen, szentség.
- Akkor doboltasd ki a városban: "Ezer pénzért bárki megkaphatja Szirimát".
A király intézkedett. Senki sem mondott se bűt, se bát. A király jelentette a Mesternek:
- Nem veszik meg, szentség.
- Akkor csökkentsd a vételárat, mahárádzsa.
- Ötszázért megkapható - doboltatta ki a király, de nem akadt vevő.
Újra kidoboltatta:
- Kettőszáz ötvenért, kettőszázért, százért, ötvenért, huszonötért, tízért, ötért, egy pénzért, félpénzért, negyed pénzért, fillérért, fél fillérért megkapható Szirimá, de senki sem tartott rá igényt.
- Ingyen is megkapható - doboltatta ki, se erre sem mondott senki se bűt, se bát.
- Szentség, ingyen sem kell senkinek - jelentette.
- Nézzétek, szerzetesek, ezt a nőszemélyt, akit valaha úgy kedvelt a közönség! Egykor ebben a városban ezer pénzt adtak azért, hogy egy napra megkaphassák, most ingyen sem kell senkinek. Ez a csodálatos szépség most odalett, elpusztult. Nézzétek, szerzetesek, milyen nyomorúságos az egész lét!
És ezt a verset mondta:

Nézd: ez a test csak festett kép, nyomorúságok halmaza,
betegség gyötri, gond gyötri, nem él soká, megsemmisül.

 


152. "Két ökröm volt"

Egykor régen élt Benáreszben egy Aggidatta nevű bráhman. Fia, Szómadatta, a király szolgálatában állt, és a király kedvence volt, becsben állt nála. A bráhman füldművelésből élt. Két ökre volt. Egyszer az egyik megdöglött. A bráhman szólt a fiának:
- Szómadatta fiam, kérj nekem egy ökröt a királytól!
- Ha ezzel a kéréssel fordulok a királyhoz, követelőzőnek fog tartani - gondolta, és így válaszolt:
- Atyám, kérd meg te magad a királyt!
- Akkor vezess oda hozzá!
- Ez a bráhman lassú észjárású. Azt sem tudja, hogyan kell köszönteni odaérkezésekor. Mást mond, mint amit mondani kellene. Betanítom rá, úgy vezetem oda.
Kiment vele a halottégető helyre, ott három fűcsomót kötözött, sorba rakta, megmutatta az apjának:
- Ez a király, ez az alkirály, ez a fővezér. Mikor a palotába érkezel, így kell belépned, így kell távoznod, így kell a királyt megszólítanod, így az alkirályt. Amikor a király elé járulsz, ezt mondod: "Győzelem felségednek mahárádzsa!" Megállsz előtte, és ezzel a verssel kérj tőle egy ökröt:

Két ökröm volt, mahárádzsa, úgy szántottam a földemet,
de most az egyik megdöglött; felség, adj nékem másikat!

Betanította a verset. A bráhman egy évig ismételgette, majd közölte a fiával, hogy tudja.
- Akkor, apám, végy magadhoz valami ajándékot, és menjünk. Én előre megyek, a király melletti őrségben fogok állni.
- Jól van, fiam.
Ajándékot vett magához, és amikor Szómadatta a király mellett állt őrségben, összeszedte bátorságát, és elindult a palotába. A király barátságosan fogadta, viszonozta köszöntését, és szólt:
- Barátom, régóta nem jártál erre. Foglalj helyet ezen az ülőhelyen, és mondd el, mire van szükséged.
Erre ő ezt a verset mondta:

Két ökröm volt, mahárádzsa, úgy szántottam a földemet,
de most az egyik megdöglött; felség, vedd el a másikat!

- Mit beszélsz, barátom? Mondd még egyszer!
Megismételte ugyanazt a verset. A király rájött, hogy ellenkező értelemben mondta a szöveget, és elmosolyodott:
- Szómadatta, úgy látom, sok ökör van a házatokban.
- Sok lesz, ha felséged ad.
A királynak tetszett a válasz. Tizenhat ökröt, ékszereket és háztartási holmit és papi birtokul egy falut adományozott a bráhmannak, és kitüntető figyelemmel bocsájtotta útjára.

 


157. Falovas király

Egyszer Bódhi királyfi palotát épített magának, amelynek nem akadt párja az egész földkerekségen. Mintha a levegőbe készült volna emelkedni. Vörös Lótuszbimbó nevet adott a palotának. Amikor elkészült, megkérdezte az építőmestert:
- Építettél-e már máshol is ehhez hasonló palotát, vagy ez az első ilyen mesterműved?
- Ez az első ilyen mesterművem, felség.
- Ha ez a mester másnak is épít hasonló palotát, az én palotámnak már nem fognak csodájára járni - gondolta a királyfi. - Ezt a mestert vagy meg kell öletnem, vagy kezét-lábát levágatnom, vagy a szemét kiszúratnom, akkor nem tud másnak palotát építeni.
Elgondolását előadta bizalmas barátjának, Szandzsívakaputta nevű fiatalembernek. Ő azonban így gondolkozott:
- Minden bizonnyal el fogja pusztítani az építőmestert. Ilyen páratlan művész nem pusztulhat el a szemem láttára. Figyelmeztetni fogom.
Felkereste:
- Befejezted a munkát a palotán, vagy még nem?
- Befejeztem.
- A királyfi meg akar öletni. Vigyázz magadra!
- Nagy jót tettél velem, uram, hogy értesítettél. Tudom, mit kell tennem.
Amikor a királyfi megkérdezte: "Barátom, befejezted a munkát a palotámon?", ő így válaszolt:
- Még nem fejeztem be, felség. Még sok híja van.
- Mi hiányzik még?
- Majd később elmondom, felség. Most hozass fát.
- Milyen fát?
- Nedvetlen, jól kiszáradt fát, felség.
Meghozatta, átadta. Ekkor a mester így beszélt:
- Felség, mostantól kezdve ne jöjj közelembe!
- Miért?
- Mert aprólékos munkát kell végeznem. Ha valakivel beszélgetek, megzavar a munkában. Étkezés idején a feleségem fog ételt hozni nekem.
- Rendben van - egyezett bele a királyfi. Ő az egyik helyiségben nekiült, és fából ácsolt egy akkora Garuda-madarat,44 hogy feleségével és gyerekeivel együtt beleférjen. Étkezés idején szólt a feleségének:
- Adj el mindent a házban, és az árát aranyban hozd el!
A királyfi őrökkel vétette körül a palotát, hogy a mester ne szökhessen meg. Amikor a madár elkészült, a mester utasította feleségét:
- Ma hozd magaddal az összes gyerekünket!
Amikor megreggeliztek, beültette feleségét és a gyerekeket
a madár gyomrába, maga is beült és a madár az ablakon át kirepült, elmenekült.
- Felség, menekül az építőmester! - kiáltoztak az őrök, de a madár tovább repült, a Himálajában ereszkedett le. Ott az építőmester várost épített, és Falovas király néven uralkodott benne.

A királyfi elhatározta, hogy palotaszentelő ünnepséget tart. Meghívta rá a Magasztost is. Négyféle illatszerrel illatosította a palotát, és szőnyegeket, terítőket teríttetett a földre a küszöbtől kezdve. Gyermektelen volt, ezért erre gondolt:
- Ha fiam vagy lányom fog születni, akkor a Magasztos most rálép ezekre a terítőkre.
Megérkezett a Mester. Ő leborult előtte, átvette alamizsnás szilkéjét, és kérte:
- Lépjen be szentséged!
A Mester nem lépett be. Ő másodszor is, harmadszor is kérlelte. A Mester nem lépett be, és rápillantott a tiszteletreméltó Ánandára. A szerzetes a pillantásból megértette, hogy nem akar rálépni a terítőkre.
- Királyfi, göngyölíttesd fel a szöveteket! A Magasztos nem lép rá a szőnyegekre és terítőkre. A Beérkezett az utódokra gondol.
Felgöngyölíttette a terítőket, betessékelte a Mestert a palota belsejébe, megvendégelte ételekkel és rizslével, oldalt leült előtte, meghajolt és szólt:
- Szentség, én tisztelőd vagyok. Háromszor folyamodtam oltalmadért. Először anyám méhében, másodszor kisgyermek koromban, harmadszor érett ésszel. Miért történt mégis, hogy nem voltál hajlandó rálépni a szőnyegekre és terítőkre?
- Királyfi, mire gondoltál akkor, amikor a szőnyegeket leterítetted?
- Erre: ha fiam vagy lányom fog születni, akkor a Magasztos rálép ezekre a terítőkre.
- Éppen ezért nem léptem rá.
- Hogyan, szentség? Tehát nem lehet fiam vagy lányom?
- Úgy van, királyfi.
- Miért?
- Azért, mert előző életedben feleségeddel együtt meggondolatlan cselekedetet követtél el.
- Mikor történt ez, szentség?
Ekkor a Mester felfedte az előző életében történteket:

Egykor régen néhány száz ember egy nagy hajóban a tengerre szállt. A tenger közepén hajótörést szenvedtek. Egy házaspár egy deszkaszálba kapaszkodott, és kivergődött egy közeli szigetre.
A többiek mindannyian a tengerbe vesztek. Azon a szigeten tömérdek madár fészkelt. Minthogy más élelmet nem találtak, éhségükben a madártojásokat sütötték meg tűzön, azt ették. Mikor a tojás elfogyott, elfogták a madárfiókákat, és azokat is megették. Ezt fogyasztották fiatal korukban, közkorukban és idős korukban. Egyik életkorukban sem vették fontolóra tettük következményeit, egyikük sem tanúsított meggondolást.
Miután a Mester felfedte előző tetteit, hozzáfűzte:
- Királyfi, ha te és feleséged annakidején valamelyik életkorotokban meggondoltátok volna magatokat, most valamelyik életkorotokban fiatok vagy lányotok született volna. Ha legalább egyikőtök meggondolást tanúsított volna, akkor reá való tekintettel fiatok vagy lányotok születnék. Királyfi, ha valaki jót akar magának, mindhárom életkorában meggondoltan kell élnie. Ha erre nem képes, legalább egyik életkorában kellene ügyelnie magára.
És ezt a verset mondta:

Akinek kedves önmaga, az őrködjék jól önmagán.
Az éj három szaka közül egyet ébren virrasszon át.

 


158. A vizisiklók és a sakál

Egyszer két vízisikló, név szerint Partmenti és Mélyvízi, fogott egy nagy halat. Összevesztek rajta:
- Én a feje felől akarom, tiéd lesz a farka felől!
Nem tudtak megosztozni. Megpillantottak egy sakált. Odaszólították.
- Nagybátyánk, oszd el közöttünk ezt a halat!
- Engem a király kinevezett döntőbírónak, sokáig kellet tárgyaláson ülnöm, éppen csak a lábamat kinyújtóztatni jöttem ide, most nem érek rá.
- Nagybátyánk, ne utasítsd el! Oszd el közöttünk!
- Elfogadjátok a döntésemet?
- Elfogadjuk, nagybátyánk.
- Rendben van - szólt, leharapta a fejet, egyik oldalra tette,
a farkat a másik oldalra.
- Kedveseim, amelyikőtök a part mentén él, kapja meg a farkat, amelyikőtök a mély vízben él, kapja meg a fejet. A törzs pedig enyém lesz, döntőbírói szerepem alapján - jelentette ki a sakál, és ezt a verset mondta:

A farka jut Partmentinek, a feje jut Mélyvízinek,
törzse a döntőbíróé lesz a döntése díjaként.

Ezzel felkapta a törzsét, és elfutott vele. A két sikló csalódottan nézett utána.



174. A takács lánya

Egy napon, amikor a Mester Álavi városba érkezett, Álavi lakói meghívták magukhoz és megvendégelték. Étkezés után a Mester oktató szavakat intézett hozzájuk:
- Elmélkedjetek a halálról: "Életem törékeny, a halál megtörhetetlen. Mindenképpen meg kell halnom. Életem halállal fog végződni. Az élet bizonytalan, a halál biztos. Aki nem elmélkedik a halálról, utolsó óráján remegve, kétségbeesett jajszóval fog az életből távozni, mint aki mérges kígyót lát és nincs bot a kezében. Ám aki a halálról elmélkedett, utolsó óráján nem fog remegni, mint az az ember, aki távolról mérges kígyót lát, bottal felkapja és elhajítja. Ezért elmélkedjetek a halálról."
Az oktatás meghallgatása után minden ember újra elmerült napi munkájában, kivéve egy takács tizenhat esztendős leányát.
- Óh, csodálatos a Buddhák beszéde! A halálról kell elmélkednem - gondolta, és éjjel-nappal a halálról elmélkedett.
Egy napon a Mester korán reggel végigtekintett a világon, és tudása hálójába került az a leány. Végiggondolta: "Mi fog történni vele?" Megállapította: " Ez a leány tanításom meghallgatásának napjától fogva három éven át a halálról elmélkedett. Most odamegyek, négy kérdést intézek a leányhoz. Ő meg fog felelni a kérdésekre. Mind a négy alkalommal helyeselni fogok, és ezt a verset mondom:

Vakságban szenved a világ; látó szem itt ritkán akad,
ahogyan ritkán száll égbe a hálóba került madár.

A vers végén elnyeri a sodrásba belépés gyümölcsét, és reá való tekintettel sok embernek fog üdvére válni a tanítás."
Ötszáz szerzetes kíséretében útra kelt Dzsétavanából, és nemsokára az Álavi melletti kolostorba érkezett. Álavi lakói hírét vették a Mester érkezésének, felkeresték a kolostorban, és meghívták magukhoz. A leány is tudomást szerzett a Mester érkezéséről, és boldogan gondolta:
- Ide érkezett az, aki nekem atyám, uram, tanítóm, a telihold arcú nagy Gótama Buddha. Harmadéve láttam először az aranyszínű Mestert, most újra láthatom aranyszínű testét, és hallhatom édes, erősítő, nemes tanítását.
Azonban atyja, miközben műhelyébe igyekezett, odaszólt neki:
- Lányom, felvetettem a szövőszékre egyik megrendelőmnek a szövetet, még hiányzik belőle egy arasznyi, azt ma be akarom fejezni. Gyorsan csévéld fel a vetélőt, és hozd utánam!
- Én a Mestertől szeretném a Tant hallgatni, apám viszont ezt mondta. Most a Mestertől hallgassam a Tant, vagy a vetélőt csévéljem fel, és vigyem el apámnak? - töprengett a lány. - Ha nem viszem el apámnak a vetélőt, megüt, megver. Így hát megtöltöm a vetélőt, elviszem neki, odaadom, azután megyek a Tant hallgatni.
Ezzel leült egy zsámolyra, és felcsévélte a vetélőt. Utána kosarába tette, és elindult atyja műhelye felé. Útközben megállt a hallgatóság szélén, és nézte a Mestert. A Mester felemelte fejét és ránézett. Tekintetéből a lány kiolvasta:
- A Mester népes gyülekezet közepén ülve reám néz. Ezzel azt jelzi, hogy menjek közelebb, menjek oda hozzá.
Letette a földre a kosarat a vetélővel, és a Mester elé járult. Meghajolt előtte, és oldalt megállt. A Mester megkérdezte:
- Leányom, honnan jöttél?
- Nem tudom, szentség.
- Hová fogsz menni?
- Nem tudom, szentség.
- Nem tudod?
- Tudom, szentség.
- Tudod?
- Nem tudom, szentség.
Ezt a négy kérdést intézte hozzá a Mester. A hallgatóság felzúdult.
- Nézzétek, ez a takácslány kénye-kedvére felelget a Tökéletesen Megvilágosodottnak! Arra a kérdésre, hogy honnan jött, azt kellett volna válaszolni, hogy a takács házából. Arra a kérdésre, hogy hová megy, azt kellett volna mondani, hogy a takácsműhelybe.
A Mester csendre intette a hallgatóságot.
- Leányom, amikor azt kérdeztem, hogy honnan jöttél, miért válaszoltad azt, hogy nem tudod?
- Szentség, te tudod, hogy a takács házából jöttem, és amikor mégis megkérdezted, hogy honnan jöttem, arra céloztál, hogy hol voltam előző életemben. Én viszont nem tudom, hogy hol voltam előző életemben.
- Jól van, jól van, leányom. Felfogtad kérdésem értelmét.
Első helyeslése után rákérdezett a másodikra:
- Amikor azt kérdeztem, hogy hová fogsz menni, miért válaszoltad azt, hogy nem tudod?
- Szentség, te tudod, hogy vetélővel a kosaramban a takácsműhelybe megyek. Arra céloztál, hogy hol fogok újraszületni következő életemben. Én viszont nem tudom, hogy távozásom után hol fogok újraszületni.
A Mester másodszor is helyeselte:
- Felfogtad kérdésem értelmét, - és tovább kérdezte:
- Amikor megkérdeztem: "Nem tudod?", miért válaszoltad azt, hogy tudod?
- Tudom, hogy meg kell halnom, szentség, azért feleltem így.
A Mester harmadszor is helyeselte:
- Felfogtad kérdésem értelmét, - és tovább kérdezte:
- Amikor megkérdeztem: "Tudod?", miért válaszoltad azt, hogy nem tudod?
- Szentség, azt tudom, hogy meg kell halnom, de hogy mikor, nappal vagy éjszaka vagy hajnalban fogok meghalni, azt nem tudom, azért feleltem így.
A Mester negyedszer is helyeselte:
- Felfogtad kérdésem értelmét - majd a hallgatósághoz fordult:
- Ilyen sokan vagytok, és egyikőtök sem jött rá, hogy mit mondott ez a leány, csak zúgolódtatok. Akiből hiányzik az értelem szeme, az vak. Akiben megvan az értelem szeme, az lát.
És ezt a verset mondta:

Vakságban szenved a világ; látó szem itt ritkán akad,
ahogyan ritkán száll égbe a hálóba került madár.

A tanítás befejeztével a leány elnyerte a sodrásba belépés gyümölcsét, a hallgatóság is okult a Mester tanításából.
Ekkor a leány fogta a kosarat a vetélővel, és atyjához indult. Atyja ültében elaludt. A lány nem vette észre, és át akarta adni a vetélőt. A vetélő megakadt a szövőszék bordájában, és nagy zajjal a földre esett. A férfi felrezzent, a szövőszékhez kapott, és meglökte a bordát. A meglendülő borda mellen taszította a lányt, aki szörnyethalt. A Tuszita-égben született újjá.
Az apa látta, hogy leánya ott fekszik holtan, egész teste vérbe borulva. Keserű bánat fogta el. Zokogva indult a Mesterhez:
- Más nem csillapíthatja a bánatomat.
Beszámolt neki a történtekről, és kérte:
- Szentség, csillapítsd bánatomat!
A Mester vigasztalta, a felmérhetetlen idő óta tartó születésekről beszélve neki:
- Hívem, ne bánkódjál! A születések felmérhetetlen idő óta tartó körforgásában ugyanígy annyi könnyet ontottál már leányod mindenkori halála miatt, amennyi négy óceán vizénél is több.
A férfi fájdalma enyhült, és felvételét kérte a szerzetesrendbe a Mestertől. Felszentelése után hamarosan elérte a szentség fokozatát.

 


176. Színlelt terhesség

A Tízerejű Mester erényeinek híre elterjedt megvilágosulása után, és tanítványainak száma gyarapodott, számtalan isten és ember sereglett a megszentelt földre, és nagy tiszteletben és adományokban részesült. A tévhiteket valló szekták elestek a tisztelettől és adományoktól, ahogyan a szentjánosbogarak fénye elhalványul napkelte után. Kiálltak az útkereszteződésekre, és szólongatták az embereket:
- Talán egyedül Gótama szerzetes a megvilágosult? Mi is megvilágosultak vagyunk. Talán csak a neki adott adomány terem bő gyümölcsöt? A nekünk adott adomány is bő gyümölcsöt terem. Nekünk is adakozzatok, bennünket is tiszteljetek!
De így sem részesültek tiszteletben és adományokban. Ekkor titokban összegyűltek és tanácskoztak:
- Milyen cselfogással lehetne Gótama szerzetest rossz hírbe keverni az emberek előtt, és elütni a tisztelettől és adományoktól?
Élt ebben az időben Szávatthiban egy Csincsamánaviká nevű vándor apáca. Gyönyörű, csábítóan szép volt, mint egy égi tündérleány. Testéről szinte sugarak áradtak. Valaki ezzel a gonosz ötlettel állt elő:
- Csincsamánavikára hivatkozással fogjuk rossz hírbe keverni Gótama szerzetest, elütjük a tisztelettől és adományoktól.
- Kitűnő cselfogás - értettek vele egyet a többiek.
Amikor az apáca legközelebb a tévhiteket vallók kolostorához ment, és köszönés után megállt, a tévhiteket vallók nem szóltak hozzá.
- Vajon milyen hibát követtem el? - töprengett, és kétszer megismételte: "Köszöntöm uraságotokat", de mikor harmadszorra sem válaszoltak neki, megkérdezte:
- Milyen hibát követtem el, uraim, hogy nem álltok szóba velem?
- Nővérünk, nem ismered Gótama szerzetest, aki megkárosított bennünket, elütött a tisztelettől és adományoktól?
- Nem ismerem, uraim. De mit tehetek érdeketekben?
- Nővérünk, ha jót akarsz tenni velünk, saját magadra való hivatkozással keverd rossz hírbe Gótama szerzetest, és üsd el a tisztelettől és adományoktól.
- Rendben van, uraim, a többi az én dolgom, ne legyen gondotok.
Távozott, és az ügy érdekében bevetette a női cselfogásokat. Ettől fogva, valahányszor Szávatthi lakói a Tan hallgatása után hazatérőben voltak Dzsétavanából, ő rózsaszínű köntöst öltött, illatszereket és virágfüzéreket vett magához, és elindult Dzsétavana irányába. Ha megkérdezték: "Hová készülsz ilyen késői időben?", ezt válaszolta: "Mi közötök hozzá, hogy hová megyek?"
Dzsétavana közelében, a tévtanokat hirdetők kolostorában húzta meg magát. Reggel, amikor a hívek jöttek a városból a Mesterhez reggeli köszöntésre, ő úgy tett, mintha Dzsétavanából jönne, és visszatért a városba. Ha megkérdezték: "Hol voltál?", ezt válaszolta: "Mi közötök hozzá, hogy hol voltam?"
Egy hónap, másfél hónap elmúltával így válaszolt a kérdésre:
- Dzsétavanában, Gótama szerzetes társaságában töltöttem az időt az Illatos Csarnokban.
Az egyszerű emberekben kételyt ébresztett:
- Vajon igaz ez, vagy sem?
Három-négy hónap elteltével kendőket kötözött a hasára, és állapotosnak tettette magát. Bíborvörös köntöst öltött:
- Gyermeket fogantam Gótama szerzetestől - hitette el az együgyű emberekkel.
Nyolc-kilenc hónap elteltével egy gömbölyű fakorongot övezett magára, erre kendőt borított, kezét, lábát, hátát egy ökör állkapocs-csontjával dagadtra verte, fáradtságot színlelt, és este, mikor a Beérkezett ékes tanítói székében ülve a Tant hirdette, belépett a gyülekezeti csarnokba, a Beérkezett elé állt, és megszólalt:
- Nagy szerzetes, te a gyülekezetnek a Tant hirdeted, és édes a szavad, ékes az ajkad, de én gyermeket fogantam tőled, beteltek terhességem napjai, mégsem gondoskodsz nekem szülőszobáról, olajat és vajat sem magad nem szerzel, sem magad helyett valamelyik tisztelődet nem kéred meg, Kószala királyát, vagy Anáthapindikát, vagy Viszákhát: "Készítsétek elő ennek a Csaincsamánavikának, ami kell." Élvezni tudsz, a magzatodról gondoskodni nem tudsz.
Így szidalmazta a Beérkezettet a gyülekezet színe előtt, mintha valaki egy darab trágyával a holdkorongot akarná beszennyezni.
A Beérkezett félbeszakította az oktatást, és oroszlán méltóságával rákiáltott:
- Nővérem, egyedül én meg te tudhatjuk, hogy igaz-e, amit mondtál, vagy nem igaz.
- Igen, nagy szerzetes, éppen arról van szó, hogy te is, én is tudjuk.
E pillanatban Indra égi trónja felizzott. Kutatta az okát, és meglátta:
- Csincsamánaviká valótlansággal vádolja a Beérkezettet. Tisztába hozom az ügyet.
Négy istenfiú társaságában ott termett. Az istenfiúk egerekké változtak, egyetlen harapással átrágták a fakorongot tartó köteléket, a Szél lefújta róla a kendőt, a fakorong leesett, egyenesen a lábujjaira, mindkét lábán levágta az ujjait.
- Fúj, átkozott, rágalmaztad a Megvilágosultat! - kiáltoztak az emberek, a fejét leköpdösték, és botokkal, göröngyökkel kikergették Dzsétavanából. Amikor kiért a Beérkezett látóköréből, megnyílt a föld, szakadék támadt, az Avícsi pokolból láng csapott fel, és ő - mintha gazdag házakból kapott bíborvörös köntösben lépkedne - a pokol tüzében született újjá. A tévtanokat hirdetők elveszítették a tiszteletet és az adományokat, a Magasztos tisztelete fokozódott.
Másnap a gyülekezeti csarnokban erről beszélgettek:
- Testvérek, Csincsamámaviká csúfos véget ért, mert valótlansággal merészelte rágalmazni a feddhetetlen erkölcsű, tökéletesen megvilágosult Buddhát.
Jött a Mester, megkérdezte:
- Milyen kérdés megbeszélésére gyűltetek össze, szerzetesek?
- Erre és erre.
- Szerzetesek, nem csak most, már előzőleg is csúfos véget ért ez a nő, mert valótlansággal mert rágalmazni engem. Akkor a király első felesége volt, és társfelesége volt a Mahápaduma királyfiként született Bódhiszattva anyja. Törvénytelenségre akarta csábítani a Bódhiszattvát, de nem tudta rávenni. Ekkor saját magán ejtett sebeket, elgyengülést színlelt, és ezt hazudta a királynak:
- A te fiad művelte ezt velem, mert nem voltam hajlandó engedni neki.
A király haragjában a rablók sziklájáról taszíttatta le a Bódhiszattvát. Azonban a szakadékban lakó istennő felfogta, és a kígyószellemek királyának tarajába helyezte. A kígyókirály kígyó-honba vitte, és fele királyságát reá ruházta. Egy évig ott lakott, azután remeteségbe vonult a Himálajába, ott elmélyülésben elsajátította a tudást. Egyszer rábukkant egy erdőkerülő, és jelentést tett róla a királynak. A király felkereste, kölcsönösen üdvözölték egymást, és értesült a történtekről. Át akarta adni trónját a Bódhiszattvának, ő azonban visszautasította:
- Engem nem érdekel a királyság. Te viszont ne szegd meg a tíz királyi törvényt, tiltott ösvényre ne lépj, kormányozd igazságosan birodalmadat.
A király felállt, sírva távozott városába. Út közben megkérdezte tanácsosaitól:
- Ki a bűnös abban, hogy feddhetetlen életű fiamat el kellett veszítenem?
- Az első királyné, felség.
A király fejjel lefelé letaszíttatta az asszonyt a rablók sziklájáról, és városába visszatérve, igazságosan kormányozta birodalmát.
Abban az időben a Mester volt Mahápaduma királyfi, anyja vetélytársnője Csincsamánaviká.

 


179. Mára leányai

Amikor a Nagy Lélek lemondott a királyi dicsőségről, Kanthaka paripájára ült, és Cshanna lovásza kíséretében a Nagy Eltávozásra indult, akkor a városkapuban Mára, a Kísértő várt rá, és megszólította:
- Sziddhattha, fordulj vissza! Mától számított hetedik napon
a világuralom ékköve ragyog fel előtted.
- Tudom, Mára, de nem igénylem.
- Akkor miért vonulsz remeteségbe?
- Hogy a mindentudást megszerezzem.
- Nos, akkor, ha mától fogva egyetlen vágyódó vagy kétkedő gondolatod támad, tudni fogom, hogyan bírjak el veled.
Ettől kezdve hét éven át figyelte a Nagy Lelket, az alkalmat lesve. A Mester hat évig szigorú önsanyargatást folytatott, majd a bódhi-fa tövében ülve, magába zárkózva, a mindentudás birtokába jutott, és a szabadulás boldogságát élte át. Ekkor Mára kétségbeesetten leült az országút szélén:
- Egész időn át figyeltem, lestem az alkalmat, de egyetlen ballépését sem észleltem. Most végleg kiszabadult a hatalmamból.
Három lánya, a Szomj, a Kívánság és Szenvedély, atyjuk keresésére indult:
- Sehol sem látjuk atyánkat; vajon hol lehet?
Rátaláltak, amint ott ült. Odamentek és megkérdezték:
- Apánk, miért vagy ilyen kedvetlen, levert?
Elmondta, miről van szó. Ekkor leányai így szóltak:
- Apánk, ne bánkódjál! Mi hatalmunkba kerítjük és idehozzuk.
- Leányaim, őt senki sem tudja hatalmába keríteni.
- Apánk, mi nők vagyunk. Megkötözzük a szenvedély kötelékével és idehozzuk. Ne legyen gondod!
Felkeresték a Mestert:
- Szerzetes, lábaidat akarjuk szolgálni!
A Mester nem ügyelt szavaikra, szemét ki sem nyitotta, rájuk sem pillantott.
- Különböző a férfiak ízlése - mondták ekkor Mára leányai. - Egyeseknek a leányok tetszenek, másoknak a fiatal nők, másoknak az érett asszonyok, ismét másoknak a hajlott korúak. Megpróbáljuk különböző alakokban elcsábítani.
Mindegyikőjük elvarázsolta magát száz-száz különböző női alakba, és mint leányok, még nem szült, egyszer szült, kétszer szült fiatalasszonyok, középkorú nők, idős asszonyok, hatszor egymás után a Magasztos elé járultak:
- Szerzetes, a te lábaidat szeretnénk szolgálni.
A Magasztos most sem ügyelt szavaikra, mert már végleg megszabadult a léthez ragaszkodás minden elemétől. És mikor ennek ellenére tovább is körülötte nyüzsögtek, rájuk szólt:
- Távozzatok! Mit akartok elérni ezzel az erőlködéssel? Nincs értelme ilyen próbálkozásnak azokkal, akik a szenvedélyektől megszabadultak. A Beérkezett minden szenvedélyt és más hasonló érzést levetkőzött: milyen indokkal tudnátok hatalmatok alá igázni?
És ezt a két verset mondta:

Akinek győzelme örökre tart,
sohasem tudja legyőzni senki más,
Buddhát, a világot átfogót,
tévútra mi vinné az úttalant?

Kit a háló kötelébe hurkoló
Szomj már sohasem sodor tovább,
Buddhát, a világot átfogót,
tévútra mi vinné az úttalant?

 


197. Szomszédok viszálya

A Szákija-nemzetség és a Kólija-nemzetség a Szákiják-lakta Kapilavatthu város és a Kóliják városa között folyó Róhiní folyót egy gáttal kettérekesztették, úgy művelték a földjeiket. Egyszer a nyári hónapokban a vetések kezdtek kiszáradni. Mindkét város földművesei összegyűltek. A Kólija-városbeliek így beszéltek:
- Ha a vizet kétfelé osztjuk, sem nektek, sem nekünk nem lesz elég. A mi vetésünk beérne az egész víztől. Adjátok nekünk most a vizet!
A másik fél viszont ezt mondta:
- Nem vagyunk hajlandók kosarat és zsákot fogva, rőt aranyat, kék drágaköveket, fekete pénzt, miegymást szorongatva járni hozzátok házról házra, miközben ti megtöltöttétek a hombárjaitokat. A mi vetésünk is beérne az egész víztől. Adjátok nekünk most a vizet!
- Mi nem adjuk!
- Mi sem adjuk!
Így veszekedtek, majd az egyik felállt és megütötte a másikat. Az visszaütötte. Verekedés kezdődött, ami egymás királyi családjának gyalázásává fajult.
A Kólija-földművesek ilyesmiket mondtak:
- Hordjátok el magatokat a kapilavatthubeli népséggel együtt! Akik testvérhúgukkal élnek házaséletet, azok hiába jönnek ránk elefántokkal-lovakkal, pajzsokkal-fegyverekkel!
A Szákija-földművesek hasonlókat mondtak:
- Hordjátok el magatokat a kölykeitekkel együtt, ti leprások! Akik kivert kutyák, gazdátlan jószágok módjára bokrok tövén húzzák meg magukat, azok hiába jönnek ránk elefántokkal-lovakkal, pajzsokkal-fegyverekkel!
Mindkét fél elment és beszámolt az ügyben illetékes királyi tanácsosoknak. A tanácsosok jelentést tettek a királyi udvarnak. Erre a Szákiják hadrendbe álltak:
- Majd megmutatjuk erőnket és hatalmunkat a testvérhúgukkal házaséletet élőknek!
A Kóliják is hadrendbe álltak:
- Majd megmutatjuk erőnket és hatalmunkat a bokrok tövén kushadóknak!
A Mester napfelkeltekor végigtekintett a világon, és észrevette rokonait.
- Ha én nem megyek oda, végük van. Oda kell mennem.
Egymagában odarepült a levegőben, és a Róhiní folyó közepe fölött lótuszülésben lebegett a levegőben. Rokonai felismerték a Mestert, elhajították fegyverüket, és meghajoltak előtte. Ekkor
a Mester megkérdezte:
- Mahárádzsák, miről folyik a vita?
- Nem tudjuk, szentség.
- Akkor ki tudja?
- Az alkirály tudja, a fővezér tudja.
Addig-addig, hogy a végén a földműveseket, a napszámosokat kérdezte meg, azok megmondták:
- Szentség, a vízről folyik a vita.
- Mennyit ér a víz, mahárádzsák?
- Igen keveset, szentség.
- A harcosok mennyit érnek, mahárádzsák?
- A harcosok értéke felbecsülhetetlen, szentség.
- Oktalanság részetekről, hogy az értéktelen víz miatt felbecsülhetetlen értékű harcosokat kergettek halálba.
Hallgattak. A Mester megintette őket:
- Miért viselkedtek így, mahárádzsák? Ha nem jöttem volna ide, ma vérfolyam áradt volna. Oktalanságot cselekedtek. Ti az öt parancsolat tiltotta gyűlölködésben éltek, én gyűlölködés nélkül élek. Ti gyötrelmektől szenvedtek, én szenvedés nélkül élek. Ti a gyönyörök hajszolásának gondjában éltek, én gondok nélkül élek.
És ezeket a verseket mondta:

Bizony, boldogan élünk mi, gyűlölők közt nem-gyűlölők;
gyűlölködő emberek közt gyűlöletet nem ismerünk.

Bizony, boldogan élünk mi, szenvedők közt nem szenvedők;
szenvedő emberek között mi szenvedést nem ismerünk.

Bizony, boldogan élünk mi, gond-űzöttek közt gondtalan;
gond-űzött emberek között mi gondokat nem ismerünk.

 


215. Asszonyszobor

Egy Anitthigandha nevű ifjú a Brahmá-égből Szávatthiban született újra egy vagyonos családban. Születése napjától fogva nem tűrte meg nők közelségét. Ha nők vették ölbe, sírt. Szoptatáskor csak párnán keresztül lehetett megfogni. Amikor férfikort ért el, szülei közölték vele:
- Fiam, meg kell házasodnod.
- Nincs szükségem asszonyra - zárkózott el. Ismételten kérlelték. Ekkor ötszáz aranyművest rendelt magához, ezer font színaranyat bocsájtott rendelkezésükre, és egy csodálatos szépségű női alakot kovácsoltatott belőle. Amikor szülei újra szóltak: "Fiam, ha nem házasodsz meg, családunk kihal. Menyasszonyt hozunk neked" - ő felmutatta az arany szobrot:
- Rendben van. Ha ilyen szép menyasszonyt hoztok nekem, engedek kívánságotoknak.
Szülei magukhoz hívtak néhány köztiszteletnek örvendő bráhmant:
- Fiunknak kiváló tulajdonságai vannak. Bizonyosan van valahol hasonló kiválóságokkal egy leány. Induljatok el, vigyétek magatokkal ezt az arany szobrot, és kerítsetek egy ugyanilyen szép leányt.
Igent mondtak, útra keltek, helyről helyre jártak, míg végül Madda országban Szágala városba érkeztek. Ebben a városban élt egy rendkívül szép, tizenhat éves leány. Szülei egy hétemeletes palota legfelső emeletén tartották. A bráhmanok a folyóparti fürdőhelyre vezető út szélére helyezték az arany szobrot, és leültek mellé, gondolván:
- Ha akad ebben a városban hasonló szépségű leány, az emberek a szobor láttán meg fogják jegyezni: "Ez a szobor olyan szép, mint ennek és ennek a családnak a lánya."
Ekkortájt annak a lánynak a dajkája megfürösztötte a lányt, és maga is meg akart fürödni. A folyópartra menet meglátta a szobrot, és azt hitte, hogy a rábízott lány.
- Neveletlen vagy! Az elébb fürösztöttelek meg, és utána elindultam hazulról, te pedig engem megelőzve ide jöttél - szólt, és kezével ráütött. Megérezte, hogy kemény, és látta, hogy mozdulatlan. Zavarba jött:
- Azt hittem, hogy a rám bízott lány; mi lehet ez?
A bráhmanok faggatóra fogták:
- Asszony, a rád bízott lány ugyanilyen szép?
- Az én lánykámhoz képest ez semmit sem ér.
- Akkor mutasd meg nekünk a lánykádat!
Elvezette a házhoz a bráhmanokat, és szólt a gazdának. Kölcsönösen üdvözölték egymást a bráhmanokkal, majd lehivatták a lányukat, és odalent az arany szobor mellé állították. Az aranyszobor elhalványult, a lány tündökölt mellette. A bráhmanok a szülőknek ajándékozták a szobrot, eljegyezték a lányt, és indultak. Beszámoltak Anitthigandha anyjának és atyjának. Azok boldogok voltak, gazdagon megajándékozták és visszaküldték őket;
- Menjetek, hozzátok el a lányt minél gyorsabban!
Mikor a fiatalember meghallotta, hogy létezik az arany szobornál is szebb lány, puszta hallomás alapján beleszeretett. Ő is azt mondta, hogy hozzák minél gyorsabban. Kocsiba ültették
a lányt, és indultak vele, de annyira finom testalkatú volt, hogy a kocsi rázásától görcsök fogták el, és útközben meghalt. A fiatalember egyre kérdezgette:
- Megérkezett már?
Olyan szenvedélyes szerelemmel kérdezgette, hogy nem merték azonnal megmondani neki az igazat. Néhány napig halogatták, végül bevallották, mi történt.
- Ilyen gyönyörű nővel nem sikerült találkoznom - keseredett el, és úgy ránehezedett a bánat, mintha egy hegy zuhant volna rá.
A Mester látta, hogy megérett a megvilágosodásra, és alamizsnakérő útja alkalmával annak a háznak a kapujában állt meg. Atyja és anyja behívta a Mestert a házba, és nagy tisztelettel szolgálták ki. Az étkezés befejeztével érdeklődött, hogy hol van Anitthigandha?
- Szentség, a ház belsejébe vonult el, és nem fogad el élelmet.
- Hívjátok ide!
Odament, tisztelettel üdvözölte a Mestert, és leült oldalt előtte.
- Ifjú ember, mély szomorúság fogott el?
- Igen, szentség. Amikor meghallottam, hogy ilyen gyönyörű nő útközben meghalt, mély szomorúság fogott el, enni sincs kedvem.
- Tudod-e, ifjú ember, hogy minek következtében támadt szomorúságod?
- Nem tudom, szentség.
- A vágy következtében támad mély szomorúságod, ifjú ember. A szomorúság és a félelem a vágy következtében támad.
És ezt a verset mondta:

A vágy mindenkor gyászt okoz; amire vágyol, félted is.
Ha nem vágyódol semmire, gyászra, féltésre nincs okod.

A tanítás végeztével Anitthigandha elnyerte a sodrásba belépés gyümölcsét.

 


222. A fa istennője

A Mester engedélyezte a szerzeteseknek, hogy ki-ki külön hajlékban tartózkodhasson. Rádzsagahában a módos kereskedők és mások hajlékokat építettek nekik. Egyik szerzetes saját maga látott hozzá hajlék készítéséhez. Talált egy kedvére való fát, és hozzálátott, hogy kivágja. A fa védőszelleme, egy kisgyermekes istennő, ölébe vette gyermekét, és kérte a szerzetest:
- Uram, ne döntsd ki lakhelyemet! Nem tudok a kis gyermekemmel hajlék nélkül kóborolni.
A szerzetes nem törődött könyörgésével:
- Máshol nem találok megfelelő fát.
Ekkor az istennő a fa egyik ágára ültette a kisdedet:
- Talán ha ezt a gyermeket látja, megkönyörül.
A szerzetes nem tudta visszatartani a meglendített szekercét, és levágta a kis gyermek karját. Az istennő haragra gerjedt, mindkét karját égnek emelte, hogy agyonsújtsa a szerzetest, ám meggondolta magát:
- Ez a szerzetes erényes életű. Ha megölöm, pokolra kerülök. Ha a többi istennő is látja, hogy szerzetesek kivágni készülnek fájukat, az én példámat fogják követni, és megölik a szerzeteseket, mondván, hogy ez és ez az istennő is ugyanúgy megölt egy szerzetest. Ennek a szerzetesnek tanítója is van; jelentést teszek róla a tanítójának.
Leeresztette felemelt karját, és sírva járult a Mester elé. Köszöntötte, és megállt oldalt előtte. A Mester megkérdezte:
- Mi történt, istennő?
Részletesen beszámolt a történtekről:
- Szentség, egyik tanítványod ezt művelte velem. Meg akartam ölni érte, de ilyen és ilyen gondjaim támadtak, nem öltem meg, és ide jöttem.
- Jól van, jól van, istennő. Helyesen cselekedtél, amikor feltörő haragodat visszafogtad, mint a lovak-elragadta kocsit.
És ezt a verset mondta:

Ki visszafogja haragját, mint a félrerántott kocsit,
az az ügyes kocsihajtó; a többi gyeplőt tart csupán.



223. Arannyá vált szántóföld

Rádzsagahában élt egy Punna nevű szegény ember, aki Szumana nagykereskedőnél dolgozott pénzért. Felesége és Uttará nevű leánya is házi cselédként dolgozott ugyanott. Egy napon kihirdették Rádzsagahában:
- Hét napig hold-ünnepséget kell tartani!
A hirdetmény hallatára Szumana kereskedő ezzel fogadta a reggel hozzá érkező Punnát:
- Barátom, az alkalmazottaim hold-ünnepséget akarnak ünnepelni. Te is ünnepelni akarsz, vagy inkább pénzért dolgozol?
- Uram, az ünnepség a gazdagok szórakozása. Nálam annyi rizs sincs otthon a házban, hogy holnapra rizslevest tudjunk főzni, mire mennék az ünnepléssel? Befogom az ökröket, megyek szántani.
- Rendben van, indulj az ökrökkel.
Ő befogott két erős ökröt, fogta az ekét, indult a szántóföldre, és szólt a feleségének:
- Kedvesem, a városnép ünnepséget tart. Én megyek megkeresni a napi bért, mert szegények vagyunk. De ma főzz nekem kétszeres adag ebédet, és hozd ki nekem.
A tiszteletreméltó Száriputta szerzetes éppen ezen a napon tért magához hét napig tartó révületéből, és megvizsgálta, hogy kitől fogadjon el azon a napon adományt. Tudása hálójába került Punna.
- Ez az ember hívő, alkalmas arra, hogy kegyes adományt fogadjak el tőle.
Így tehát felismerte, hogy Punna hívő és kész a kegyes adomány ajándékozására, s ennek következtében gazdag jutalomban lesz majd része. Felöltötte felsőruháját, fogta alamizsnás szilkéjét, kiment hozzá a szántóföldre, és egy árokparti bokorra meredve várakozott. Punna észrevette a szerzetest, abbahagyta a szántást, leborult a szerzetes előtt, és gondolva, hogy fogtisztító pálcikára van szüksége, faragott egy fogtisztító gallyacskát és átnyújtotta. Ekkor a szerzetes elővette a szilkét és a vízszűrőt, és odanyújtotta. Gondolta, hogy vizet kér, átvette a szilkét és a szűrőt, megszűrte a vizet és átadta.
A szerzetes átgondolta:
- Ennek az embernek a többiek háza mögött van a hajléka. Ha a házak ajtaja előtt megállok, a felesége nem vesz észre. Megvárom itt, amíg az asszony útnak indul az étellel.
Kis ideig várakozott, majd amikor tudta, hogy az asszony útnak indult, ő is elindult a város irányába. Az asszony félúton észrevette a szerzetest, és ezt gondolta:
- Hol úgy adódott, hogy amikor tudtam volna adományt adni, nem találkoztam szerzetesekkel, hol meg amikor szerzetesekkel találkoztam, nem volt mit adnom. Ma szerzetessel is találkozom, adomány is van nálam. Vajon elfogadja?
Letette a földre az ételhordó edényt, és leborult a szerzetes előtt:
- Tiszteletreméltó uram, ne nézd azt, hogy ez az étel hitvány-e, finom-e, fogadd el rabszolgádtól!
A szerzetes elébe tartotta a szilkét. Ő egyik kezével az ételhordó edényt fogta, másik kezével az ételt rakta a szilkébe. Amikor a felét belerakta, a szerzetes így szólt: "Elég!", és kezével befedte a szilkét.
- Uram, egy adagot nem lehet megfelezni. Ha nem fogadod kegyesen rabszolgádtól evilágon, fogadd el a túlvilág nevében. Az egészet át akarom adni.
Az összes ételt beleöntötte a szerzetes szilkéjébe, és kinyilvánította óhaját:
- Legyek részese az általad megismert igazságnak!
- Úgy legyen! - szólt a szerzetes, megáldotta az előtte álló asszonyt, majd letelepedett egy árnyas helyen a víz mellé, és elfogyasztotta az ételt. Az asszony hazatért, újabb rizst kerített, megfőzte az ételt.
Punna felszántott egy fél köböl földet, de éhesen nem bírta tovább. Kifogta az ökröket, leült egy fa árnyékába, és az utat leste. Jött a felesége az étellel, észrevette a férjét.
- Látom, éhség kínozza, leült, rám vár. Ha összeszid, hogy túl sokáig késtem, és az ostornyéllel elver, semmivé válik érdemszerző cselekedetem. Engesztelőleg beszélek hozzá - gondolta, és így szólt:
- Uram, ezen az egy napon légy elnéző, ne tedd semmivé érdemszerző cselekedetemet. Amikor reggel az ételt hoztam neked, félúton találkoztam a Tan Fővezérével, neki adtam a neked szánt ételt, visszafordultam, újat főztem, elhoztam. Légy elnéző, uram!
- Mit mondtál, kedvesem? - kérdezte, és még egyszer végighallgatta a történteket.
- Kedvesem, jól tetted, hogy az én ételemet odaadtad a tiszteletreméltó úrnak. Ma reggel én is fogtisztító pálcikát és szájöblítő vizet adtam neki - nyugtázta örömmel a hallottakat, majd a hoszszas éhezés után jóllakva, elnehezült testtel felesége ölébe hajtotta a fejét, és elszunnyadt.
Közben a reggel óta felszántott földdarabon minden egyes göröngy rőt arannyá változott, és úgy tündökölt, mint a sárga karnikára-virágfürtök. Punna felébredt, körülnézett, és a feleségéhez fordult:
- Kedvesem, úgy látom, mintha ez az egész földdarab, amelyet felszántottam, arannyá változott volna. Talán a szemem káprázik amiatt, hogy napkeltétől fogva csak most jutottam élelemhez?
- Uram, én is ugyanúgy látom.
Felállt, odament, egy rögöt a markába fogott, hozzáütötte az ekevashoz, és látta, hogy valóban arany.
- Óh, megmutatkozott a Tan Fővezérének adott adományom gyümölcse a mai napon. De ekkorra ajándékot nem rejthetünk el, hogy csak a magunk hasznára fordítsuk.
Megtöltötte arannyal a kosarat, amelyben felesége az ételt hozta, a király palotájába ment, s amikor engedélyt kapott a belépésre, tiszteletet tett a király előtt, és a király kérdésére: "Nos, barátom, mit óhajtasz?", elmondta:
- Felség, az egész földdarab, amelyet a mai napon felszántottam, arannyal van beborítva. Ezt az aranyat neked kellene elhozatnod.
- Ki vagy?
- Punna a nevem.
- Mit műveltél a mai napon?
- Ma reggel a Tan Fővezérének fogtisztító pálcikát és szájöblítő vizet adtam, és a feleségem a nekem hozott ebédet neki adta.
- Nos, ezek szerint a Tan Fővezérének adott adomány a mai napon gyümölcsöt hozott - szólt a király, és megkérdezte:
- Barátom, mitévő legyek?
- Küldj oda néhány ezer szekeret, és hozasd el az aranyat.
A király odaküldte a szekereket. A király emberei elkezdték felszedni, mondván:
- Ez a királyé.
Ekkor azonban minden egyes darab, amit felmarkoltak, görönggyé változott vissza. Mentek, jelentették a királynak.
- Mit mondtatok, amikor felszedtétek?
- Azt, hogy az felségedé.
- Emberek, nem az enyém! Menjetek, s miközben felszeditek, mondjátok azt, hogy Punnáé.
Úgy tettek. Minden egyes darab, amit felmarkoltak, arany maradt. Elszállították az egészet, és a királyi udvarban halomba rakták. Nyolcvan könyök magasságú halom keletkezett. A király összehívta a városnépet:
- Van valakinek ennyi aranya ebben a városban?
- Senkinek sincs, felség.
- Mivel kell tulajdonosát kitüntetnünk?
- A kereskedő céhmesteri napernyővel, felség.
- Akkor legyen a neve Báhudhana-szetthi, azaz Nagyvagyonú Céhmester - mondta, és a hatalmas kinccsel együtt céhmesteri napernyővel ajándékozta meg. Ő kéréssel fordult a királyhoz:
- Felség, mindeddig mások házában laktunk. Adományozz nekünk saját lakhelyet!
A király egy régebbi céhmester házhelye mögé mutatott:
- Nézd, látod ezt a bozótot? Irtsd ki, építs magadnak ott házat!
Ő néhány nap alatt házat építtetett magának azon a helyen, majd egyidejű ünnepséget tartott a házszentelő és a napernyő kitárásának örömére. Hét napon át alamizsnát osztogatott a szerzetesek gyülekezetének, élükön Buddhával. A Mester áldást mondott, és sorra kifejtette előtte a Tant. A tanítás végeztével Punna céhmester, felesége és leánya, Uttará, beléptek a sodrásba.
Idő múltával a másik Rádzsagaha-beli céhmester feleségül kérte Punna céhmester leányát a fia számára.
- Nem adom hozzá.
- Ne tedd ezt! Régóta a szomszédunkban laksz, jómódban élsz, add hozzá fiamhoz a lányodat!
- Ő tévhitet követ, leányom a Három Drágakő45 nélkül nem tudja elképzelni az életet, nem adom hozzá a leányomat.
Ekkor azonban számos jó családból származó kereskedő ifjú és mások kérlelni kezdték:
- Ne szakítsd meg vele a jó kapcsolatot! Add feleségül a lányodat!
Engedett kérésüknek, és ászálhi hónap46 holdtöltének napján hozzáadta leányát. Azonban a lánya attól a naptól fogva, hogy átköltözött férje házába, nem kereshetett fel egyetlen szerzetest vagy apácát sem, nem adhatott nekik alamizsnát, nem hallgathatta tőlük a Tant. Így múlt el két és fél hónap. Ekkor megkérdezte körülötte szorgoskodó szolgálóját:
- Mennyi van még hátra az esős évszakból?47
- Fél hónap, úrnőm.
Üzenetet küldött atyjának:
- Miért vetettetek ilyen börtönbe? Jobban jártam volna, ha bélyeget üttök rám és kikiáltotok rabszolgának, mintsem hogy ilyen hamis hiten lévőhöz adtatok. Idejövetelem napjától fogva nem volt lehetőségem egyetlen szerzetessel sem találkozni vagy más érdemszerző cselekedetet művelni.
- Boldogtalan lett a lányom - keseredett el az apa, és tizenötezer pénzt küldött neki ezzel az üzenettel:
- Van a városban egy Szirimá nevű örömleány, aki napi ezer pénzért kapható. Ezzel a pénzzel hozasd magadhoz, rendeld férjed szolgálatára, akkor magad felszabadulsz érdemszerző cselekedetek művelésére.

Magához hivatta Szirimát:
- Barátném, fogadd ezt a pénzt, és a következő fél hónapban állj barátod rendelkezésére!
- Rendben van - egyezett bele, és ő odavezette férjéhez:
- Mit jelent ez? - kérdezte férje, amikor meglátta Szirimát.
- Uram, a következő fél hónapban barátném fog rendelkezésedre állni, én ebben a fél hónapban szeretnék alamizsnálkodni és a tanítást hallgatni.
Férje a gyönyörű szép nő láttán vágyra lobbant és igent mondott.
Uttará meghívta a szerzetesek gyülekezetét, élükön Buddhával:
- Szentség, a hátralévő fél hónapban tőlem fogadjátok el az alamizsnát, ne menjetek máshová!
A Mester beleegyezett. Ő boldog volt.
- Mostantól fogva az esős évszak végi nagy ünnepig szolgálhatom a Mestert és hallgathatom a tanítást!
A konyhában minden teendőre maga ügyelt fel:
- Így főzzétek a rizslét, így süssétek a süteményeket!
A férje kitekintett a konyhára néző ablakon:
- Holnap lesz az esős évszak végi nagy ünnepség. Vajon mit csinál most az a bolond asszony?
Megpillantotta a céhmester lányát, amint izzadtan, testére tapadt hamuval, faszénportól szennyesen sürgölődött. Elmosolyodott és elfordult az ablaktól:
- Ej, ez a bolond asszony nem élvezi a kényelmet ilyen jómódú házban, hanem az teszi boldoggá, hogy a nyírott fejű szerzeteseket kiszolgálhatja.
A férfi mellett állt Szirimá, és mikor elfordult az ablaktól, ő is kinézett az ablakon:
- Vajon mit látott, hogy elmosolyodott?
Meglátta Uttarát.
- Amikor ránézett, akkor mosolyodott el. Tehát meghitt kapcsolatban állnak!
Tudniillik noha fél hónapig mint bérelt nőszemély lakott a házban, úgy beleélte magát minden kényelembe, hogy elfelejtkezett róla, hogy egyszerűen bérelt örömleány, és a ház úrnőjének kezdte képzelni magát. Most meggyűlölte Uttarát, és elhatározta, hogy fájdalmat okoz neki. Lesietett a palotából a konyhába, és a forró vajból, amiben a sütemények sültek, merített egy merítőkanállal, és Uttará felé tartott vele. Uttará látta, hogy felé közeledik, de ezt gondolta:
- Barátném szívességet tett nekem. Lehet ez a világ szűk, Brahmá ege alacsony, de barátném érdeme nagy. Az ő jóvoltából tudtam adományt adni és a Tant hallgatni. Ha harag él bennem vele szemben, forrázzon le ez a vaj. Ha nem él bennem harag, ne forrázzon le.
És barátságos érzületet árasztott Szirimá felé. A fejére öntött forró vaj hideg vízként érintette.
Uttará szolgálói látták, amint Szirimá a kanalat megmerítette és Uttarához lépett. Felugrottak, rákiáltottak:
- Takarodj, gyalázatos! Milyen jogon mered úrnőnket forró vajjal leönteni? - és kézzel-lábbal ütötték, rúgták, földre döntötték. Uttará próbálta visszatartani őket, sikertelenül. Ekkor fölé állt és elhárította a szolgálókat.
- Miért követtél el ilyen gonosz tettet? - korholta Szirimát, majd meleg vízzel lemosta és százszor finomított olajjal bedörzsölte.
Szirimá csak ekkor fogta fel, hogy csupán bérelt nőszemély. Meggondolta magát:
- Gonosz tettet követtem el, hogy pusztán gazdám mosolygása miatt forró vajjal öntöttem le ezt az asszonyt. Ő viszont nem arra utasította szolgálóit, hogy fogjanak el engem, sőt amikor rámtámadtak, elhárította valamennyit, és mindent elkövetett érdekemben. Ha nem kérek tüstént bocsánatot tőle, százfelé hasad a fejem.
Lábához borult:
- Úrnőm, bocsáss meg!
- Amíg atyám él, én csak a lánya vagyok. Ha ő megbocsájt, én is megbocsájtok.
- Rendben van, úrnőm. Atyádtól, Punna kereskedőtől fogok bocsánatot kérni.
- Punna csak az újjászületések világában atyám. Ha az újjászületés nélküli világbeli atyám megbocsájt, én is megbocsájtok.
- Ki az újjászületés nélküli világbeli atyád?
- A Tökéletesen Megvilágosult Buddha.
- Nem bízom benne.
- Én elérem, hogy bízni fogsz. A Mester holnap a szerzetesek gyülekezete élén ide fog jönni. Készíts tehetséged szerinti vendégfogadó ételt, hozd ide, tőle kérj bocsánatot.
- Jól van, úrnőm.
Indult, saját házába ment, ötszáz szolgálót rendelt magához, különféle szilárd és folyékony ételeket készíttetett, másnap az étellel Uttará házába ment. Nem merte az ételt Buddha és a szerzetesek szilkéjébe tölteni, megállt és várakozott. Uttará átvette tőle az egészet és felszolgálta. Az étkezés befejeztével Szirimá kísérőivel együtt a Mester lábához borult. A Mester megkérdezte:
- Mit vétettél?
- Szentség, tegnap ezt és ezt követtem el, de barátném a rám támadó szolgálókat visszatartotta, sőt ápolt is engem. Jósága láttán bocsánatot kértem tőle, de ő azt felelte, hogy ha kegyed megbocsájt, ő is megbocsájt.
- Így volt, Uttará?
- Igen, szentség. Barátném forró vajat öntött a fejemre.
- Te közben mit gondoltál?
- Lehet ez a világ szűk, Brahmá ege alacsony, de barátném érdeme nagy. Az ő jóvoltából tudtam adományt adni és a Tant hallgatni. Ha harag él bennem vele szemben, forrázzon le ez a vaj. Ha nem él bennem harag, ne forrázzon le. Erre gondoltam, és barátságos érzületet árasztottam felé, szentség.
- Jól van, jól van, Uttará. Így kell a haragot legyőzni. A haragot szelídséggel, a szidalmat és gyalázkodást szidalom és gyalázkodás mellőzésével, a fukarságot adakozással, a hazugságot igaz szóval kell legyőzni.
És ezt a verset mondta:

A haragos szelídséggel, a rosszat jóval győzze le,
a fösvényt bőkezűséggel, igaz szóval a hazugot.

 


227. Mindenkit megszólnak

Szávatthiban lakott egy Atula nevű világi hívő, akinek ötszáz további világi hívő követője volt. Egy napon követőivel együtt elment a kolostorba, hogy a Tant hallgassa. A tiszteletreméltó Révata szerzetestől szerették volna hallani a tanítást. Tisztelettel köszöntötték Révatát, és leültek. Ő azonban a magányba zárkózásban lelte örömét, mint a magánosan kószáló oroszlán, ezért meg sem szólalt.
- Ez a szerzetes egy szót sem szól - mérgelődött Atula, felkelt, és a tiszteletreméltó Száriputtát kereste fel. Megállt oldalt előtte. Mikor Száriputta megkérdezte, hogy miért jöttek, elmondta:
- Tiszteletreméltó uram, én ezekkel a világi hívőkkel egyetemben felkerestem Révata szerzetest, hogy a Tant hallgassam tőle, de ő meg sem szólalt. Megharagudtam rá, és ide jöttem. Oktass a Tanra!
- Akkor üljetek le, hívek - szólt Száriputta, és hosszasan fejtegette előttük a dogmatikát.
- A dogmatika túlságosan elvont, és a szerzetes tömegével zúdítja ránk a hittételeket. Mire megyünk vele? - mérgelődött, és híveivel együtt a tiszteletreméltó Ánandát kereste fel. Ő is megkérdezte, hogy miért jöttek. Elmondta:
- Tiszteletreméltó uram, mi felkerestük Révata szerzetest, hogy a Tant hallgassuk tőle, ő azonban egy árva szót sem szólt hozzánk. Megharagudtunk rá, és Száriputta szerzetest kerestük fel, ő viszont elvont hittételeket fejtegetett előttünk hosszasan. Mire megyünk vele, gondoltuk, rá is megharagudtunk, és ide jöttünk. Oktass bennünket a Tanra, szentség!
- Akkor üljetek le, hallgassátok - szólt a szerzetes, és közérthetően, de igen röviden adta elő a Tant. Erre a szerzetesre is megharagudtak, és végül a Mestert keresték fel. Leborulva köszöntötték, és leültek oldalt előtte.
- Miért jöttetek, hívek? - kérdezte a Mester.
- Azért, hogy a Tant hallgassuk, szentség.
- Hallgattátok-e már a Tant?
- Szentség, először Révata szerzetest kerestük fel, de ő meg sem szólalt. Megharagudtunk rá, és Száriputta szerzetest kerestük fel, ő viszont tömegével zúdította ránk a hittételeket. Nem tudtuk nyomon követni, megharagudtunk rá, és Ánanda szerzetest kerestük fel. Ő pedig igen röviden szólt néhány szót a Tanról. Őrá is megharagudtunk, és ide jöttünk.
A Mester végighallgatta panaszunkat, majd megszólalt:
- Atula, régi szokásuk az embereknek, hogy a hallgatagot is, a bőbeszédűt is, a szűkszavút is ócsárolják. Nincs senki, akit mindig ócsárolnak vagy mindig dicsérnek. A királyokat is egyesek szidják, egyesek dicsérik. A széles Földet, a Napot és a Holdat, az eget és a levegőt, a négy csoportból álló gyülekezet48 közepén ülő és a Tanra oktató Tökéletesen Megvilágosult Buddhát is egyesek szidják, egyesek dicsérik. Az ostobák szidalmával vagy dicséretével nem érdemes törődni. Akit okos emberek szidnak, az érdemli meg a szidást; akit dicsérnek, az érdemli meg a dicséretet.
És ezt a verset mondta:

Nemcsak manapság mondják így, régtől fogva érvényes ez:
megszólják, aki némán ül, megszólják, ha sokat beszél,
s akkor is, ha mértékkel szól. Nincs, kit megszólás megkímél.

 


242. A nők olyanok, mint a folyók

Egyszer egy jó családból származó ifjúhoz egy hasonló kasztbeli leányt adtak feleségül. Az asszony azonban esküvőjük napjától fogva erkölcstelen életet élt. A fiatalember szégyellte felesége erkölcstelenségét, és nem mert emberekkel találkozni. Buddha szolgálatát is mellőzte. Néhány nap elteltével mégis felkereste
a Mestert, tisztelettel köszöntötte, és oldalt leült előtte.
- Miért nem mutatkoztál mostanában, hívem?
Beszámolt a helyzetről.
- Hívem, már előző életedben is beszéltem neked arról, hogy a nők olyanok, mint a folyók és hasonló tünemények. Okos ember nem haragszik rájuk. Előző születésed azonban rejtve van előtted, ezért nem fogod fel ezt az igazságot.
Kérésére elmondta előző születése történetét49, ezzel a verssel foglalva össze:

Mint a folyó, az út, korcsma, gyülekezet, víztároló,
ilyen a nők természete; semmi korlátja, gátja nincs.
Hívem, az asszonyokon folt a paráznaság, az adakozón folt
a fösvénység, minden élőlényen folt a rossztett, mert romláshoz vezet evilágon és a túlvilágon, de minden folt közül legcsúfabb folt a tudatlanság.
És ezt a verset mondta:

Ledérség asszonyok foltja, adakozóké szűkmarkúság,
a rossztett folt a törvényen itt e földön és odaát.

 


251. Figyelmetlenség

Egyszer öt hívő ment a kolostorba a Tant hallgatni. Tiszteletüket tették a Mester előtt, és leültek oldalt előtte. Tudnivaló, hogy
a Buddhákban sohasem merül fel az a gondolat, hogy az egyik ember nemes, a másik pap, az egyik gazdag, a másik szegény, emezt magasrendű tanításban részesítem, amazt nem. Bárkinek kedvéért fejtik ki a Tant, a Tan méltóságát tartják szem előtt, mintha a Gangá folyót hoznák le az égből a földre. De miközben a Beérkezett ilyen módon magyarázta nekik a Tant, az előtte ülők közül az egyik ültében elaludt, a másik a földet túrta az ujjával, a harmadik a mellette lévő fát rázta, a negyedik a levegőbe bámult, csak egyikük hallgatta figyelmesen a tanítást.
Ánanda szerzetes a Mestert legyezte, és felfigyelt viselkedésükre. Szólt a Mesternek:
- Szentség, te fellegek mennydörgő robajának erejével fejted ki előttük a Tant, ők viszont ültükben így meg így viselkednek, miközben te beszélsz.
- Ánanda, ugye te nem ismered ezeket az embereket?
- Valóban nem ismerem őket, szentség.
- Az, amelyik ültében elaludt, ötszáz születése során kígyó volt, és fejét a tekervényeire hajtva aludt. Most sem elég neki semennyi alvás. A hangom nem jut el a fülébe.
- Mondd, szentség, ez folyamatosan volt a sorsa, vagy időszakonként?
- Ánanda, ez időnként ember volt, időnként isten, időnként kígyó. Ilyeténképpen időszakonkénti újjászületéseit még a mindentudás sem tudná végigszámlálni. Ám ötszáz születésen át folyamatosan kígyóként született, s azóta akármennyit alszik, állandóan álmos marad.
Aki ültében a földet túrja ujjával, ötszáz életében gilisztaként született és a talajt fúrta. Most is a talajt fúrja, nem hallgatja a szavamat.
Aki itt a fát rázza ültében, ötszáz életen át folyamatosan majom-

ként született, és előző szokása hatalmából most is a fát rázza. Az ő fülébe sem jut el a hangom.
Aki itt a levegőbe bámul ültében, ötszáz életében csillagjósként született, és előző szokása hatalmából most is az eget bámulja. Az ő fülébe sem jut el a hangom.
Ez, aki figyelmesen ül és hallgatja a tanítást, ötszáz életében bráhmanként született, tudta mindhárom Védát és az imaszövegeket, és most is figyelmesen hallgat, mintha imákat tanulna.
- Szentség, a te tanításod bőrt és húst átjárva csontig és velőig hatol. Hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek nem figyelnek rád, miközben a Tant oktatod?
- Ánand, úgy látom, azt hiszed, hogy az én tanom könnyű szerrel felfogható.
- Hogyan, szentség, talán nehezen felfogható?
- Igen, Ánanda.
- Miért, szentség?
- Ánanda, ezek a lények sok százezer világkoron át nem hallottak a Buddháról, a Tanról és a Szerzetesrendről. Ezek a lények a lélekvándorlás során végtelen időtől fogva különböző állatok beszédét hallották, mielőtt emberi létbe kerültek, ezért most is szórakozó helyeken, részegítő illatok mellett énekelnek és táncolnak, így töltik idejüket, nem képesek a Tant hallgatni.
- Miért nem képesek rá, szentség?
- Ánanda, a szenvedély miatt, a gyűlölet miatt, balgaságok miatt, a Szomj miatt nem képesek rá. Nincs olyan tűz, mint a szenvedély tüze, amely hamuvá égeti az élőlényeket. Mert a hét Nap együttes felkeltekor fellángoló végpusztulás tüze is mindent elhamvaszt, de az csak időnként lángol fel, a szenvedély tüze azonban mindenkor lobog.
És ezt a verset mondta:

Nincs oly tűz, mint a szenvedély, nincs oly szörny, mint a
gyűlölet,
oly háló, mint a balgaság, s nincs olyan árvíz, mint a Szomj.

 


281. A disznófejű kísértet

Egy napon a tiszteletreméltó nagy Moggallána a tiszteletreméltó Lakkhana társaságában a Keselyűcsúcs hegyről leereszkedőben egy helyen elmosolyodott. Lakkhana szerzetes megkérdezte:
- Testvérem, mi volt az oka, hogy elmosolyodtál?
- Testvérem, még nincs itt az ideje a kérdés feltevésének. Majd a Mester színe előtt ismételd meg a kérdést - válaszolta, majd Lakkhana szerzetes társaságában bejárta alamizsnáért Rádzsagahát, és amikor visszatért alamizsnakérő körútjáról, Véluvanába ment, köszöntötte a Mestert, és leült előtte. Ekkor Lakkhana szerzetes ismét rákérdezett a dologra. Válaszolt:
- Testvérem, egy háromnegyed mérföld nagyságú kísértetet láttam. A teste emberi testhez hasonlított, de a feje vaddisznófej volt, a szájából farok nyúlt ki, abból férgek nyüzsögtek elő. Amikor megpillantottam, azért mosolyodtam el, mert ilyesfajta lényt még sohasem láttam.
- Szerzetesek, az én tanítványaim látó szemmel járják a világot - szólt a Mester. - Én is láttam ezt a lényt, amikor a megvilágosodás fája alatt ültem fű-trónuson, de irgalomból nem szóltam róla, mert akik nem lettek volna hajlandók elhinni, azoknak bajt okozott volna hitetlenkedésük. Most azonban tanúul tudom hívni Moggallánát, és beszélhetek róla. Igen, szerzetesek, Moggallána igazat mondott.
Ezt hallva, a szerzetesek megkérdezték a Mestertől:
- Szentség, mit követett el ez a lény előző életében?
- Nos, hallgassátok meg, szerzetesek - szólt a Mester, és előadta a múltbeli történetet, hogy mit követett el ez a lény előző életében.

Egykor, a Kasszapa Buddha idejében, egy falusi kolostorban egyetértésben élt két szerzetes. Egyikük hatvan éves volt, a másik ötvenkilenc. Az ötvenkilenc éves vitte a másik után alamizsnás szilkéjét és felsőruháját, és mintha szerzetesnövendék volna, minden teendőt elvégzett körülötte. Olyan egyetértésben élt a két szerzetes, mintha egy anya méhéből születtek volna. Egy alkalommal egy hittanító vetődött el lakhelyükre. Éppen a Tan hallgatásának napja volt. A két szerzetes fogadta a tanítót, és megkérték:
- Igaz férfiú, oktass bennünket a tanra!
Ő hirdette nekik a Tant. Boldogok voltak, hogy hittanítóra akadtak, és másnap maguk mellé vették, amikor a legközelebbi faluba indultak alamizsnakérő útjukra. Miután elfogyasztották eledelüket, megkérték:
- Testvérünk, oktass tovább a Tanra, onnét, ahol tegnap abbahagytad.
Ezután az embereket oktatták a Tanra. Az emberek a Tan meghallgatása után másnapra is meghívták őket magukhoz. Így mindhárman két-két napig tartózkodtak az adakozó falvakban alamizsnát élvezve. A hittanító azonban így gondolkozott:
- Ezek mindketten igen lágy szívűek. Elkergetem őket, és egyedül én fogok ebben a kolostorban lakni.
Este elvégezte a szerzeteseket megillető szolgálatot, majd reggel, amikor felkeltek és útnak indultak, visszatért és az idősebbik szerzeteshez fordult:
- Uram, mondani szeretnék valamit.
- Mondd, testvér!
A hittanító némi töprengést színlelt, majd így szólt:
- Uram, igen csúnya ügyről van szó - azzal szó nélkül távozott. Ezután a fiatalabbik szerzetest kereste fel, és vele szemben is ugyanígy viselkedett. Másnap megismételte ugyanezt. Harmadnap már mindkettőt gyötörte a kíváncsiság. Ekkor előbb az idősebbik szerzeteshez fordult:
- Uram, mondanom kellene valamit, de restellem neked megmondani.
- Ugyan, testvér, mondd ki! - bíztatta a szerzetes.
- Uram, te megbízol a fiatalabbik szerzetesben?
- Jó ember, hogyan kérdezhetsz ilyet? Úgy vagyunk egymással, mintha egy anya méhéből született testvérek volnánk. Amit egyikünk kap, az a másiké is. Egész idő alatt egyetlen rossz lépését sem tapasztaltam.
- Valóban, uram?
- Igen, testvérem.
- Uram, a fiatalabbik szerzetes ezt mondta nekem: "Jó ember, te tisztességes családból származol, de ha megbízol ebben az idősebbik szerzetesben, azt gondolva, hogy szerény, jóindulatú, akkor légy nagyon óvatos!" Ideérkezésem napjától fogva állandóan ezt ismételgeti.
Ennek hallatára harag fogta el az idősebbik szerzetest. Összetört mint a fazekas edénye, ha bottal rávágnak. Ekkor az ember a fiatalabbik szerzetest kereste fel, és annak is ugyanígy beszélt. Az is ugyanúgy összetört. Eddig egész idő alatt egyikük sem indult egyedül alamizsnát kérni, a következő napon a fiatalabbik szerzetes egyedül indult alamizsnáért, megelőzve az idősebbiket, és megállt a gyűléscsarnok előtt. Az idősebbik később ért oda. Amikor a fiatalabbik megpillantotta, fontolgatni kezdte:
- Átvegyem-e tőle az alamizsnás szilkét és felsőruháját, vagy ne? - és így döntött: "Most már nem veszem át!"
Azonban mégis ellágyult:
- Eddig sohasem viselkedtem így, nem szakíthatok eddigi szokásommal.
Szerzetestársához lépett:
- Uram, add ide a szilkét és felsőruhádat!
A másik az ujjával pattintott felé:
- Takarodj, te gyalázatos! Nem érdemled meg, hogy átadjam neked a szilkémet meg a felsőruhámat:
Erre amaz is így szólt:
- Igazad van, uram, én is úgy gondoltam, hogy nem veszem át a szilkédet meg a felsőruhádat.
- Növendék testvér, azt hiszed, hogy én ragaszkodom ehhez a kolostorhoz?
- Uram, te talán azt gondolod, hogy én ragaszkodom ehhez
a kolostorhoz? Legyen a tiéd ez a kolostor!
Ezzel fogta a saját szilkéjét és felsőruháját és távozott. A másik is távozott. Még egy úton menni sem akartak, az egyik a nyugati kapun lépett ki, a másik a keleti kapun. A hittanító utánuk kiáltott:
- Uraim, ne tegyétek ezt, ne tegyétek ezt!
- Te maradj itt, testvér - mondták azok, és ő maradt. Másnap, amikor megjelent a szomszédos faluban, az emberek kérdezgették:
- Uram, hol vannak a tiszteletreméltó szerzetesek?
- Testvéreim, ne kérdezzétek. Alamizsnátok élvezői tegnap összevesztek és eltávoztak. Hiába kértem, nem tudtam visszatartani őket.
Némelyek együgyűek voltak és hallgattak, de az értelmesebbek igen elkedvetlenedtek:
- Egész időn át a legkisebb ellentétet sem láttuk a két tisztelendő között. Bizonyosan ez az ember ijesztette el őket innét.
A két szerzetes nem tudott megnyugodni, akárhová ment. Az idősebbik egyre ezt forgatta fejében:
- Ej, ez a szerzetesnövendék súlyos hibát követett el. Alig hogy ezzel a jövevény szerzetessel találkozott, ezt mondta neki: " Ne bízz meg ebben a másikban!"
Képtelenek voltak a szent szövegek tanulására és megjegyzésére. Száz év elteltével a nyugati vidéken egyazon kolostorba vetődtek, és közös nyughelyet kaptak. Amikor az idősebbik belépett és helyet foglalt a fekhelyen, jött a másik is. Mikor az idősebbik meglátta és ráismert, nem tudta visszafojtani könynyeit. A másik is ráismert az idősebbikre, és könnyek gyűltek
a szemébe.
- Megszólítsam, vagy ne szólítsam meg? - töprengett. - Nem tudom elhinni, hogy tényleg úgy történt.
Köszöntötte a szerzetest, és megkérdezte:
- Uram, hosszú ideig én vittem utánad az alamizsnás szilkét és a felsőruhát. Tapasztaltad valaha is, hogy tettel vagy szóval bármi illetlenséget elkövettem veled szemben?
- Nem tapasztaltam, testvér.
- Akkor miért mondtad a hittanítónak, hogy ne bízzék bennem?
- Testvér, én ilyen nem mondtam, hanem te mondtad ezt énrólam.
- Én sem mondtam ilyet, uram.
Ebben a pillanatban rájöttek:
- Ő találta ki ezt, hogy meghasonlást támasszon közöttünk!
Kölcsönösen elismerték, hogy vétettek egymás ellen. Száz éven át nem tudtak megnyugodni, és ezen a napon újra összebékültek.
- Gyerünk, kergessük ki a kolostorból azt az embert!
Elindultak, idő teltével megérkeztek a kolostorhoz. A szerzetesek közeledte láttán a hittanító elébük ment, hogy átvegye alamizsnás szilkéjüket és felsőruhájukat, de ők ujjukkal pattintottak felé:
- Nincs helyed itt a kolostorban!
Nem maradhatott tovább, elhagyta a kolostort, elmenekült. Húszezer évi szerzetesi élet sem segített rajta, következő születésében a pokolba került és ott főtt két Buddha megjelenése közötti időszakban, most pedig a Keselyűcsúcson a mondott alakban szenved.

 


285. Hervadó lótusz

Egyszer egy aranyműves jó megjelenésű fia Száriputta oldalán lépett a szerzetbe.
- Fiatalokban erős a szenvedély - gondolta a szerzetes, és a szenvedély visszaverése érdekében a rútságot tűzte ki elmélkedése tárgyául az ifjúnak. Ez azonban nem a neki megfelelő téma volt, s noha az erdőbe elvonulva három hónapig kínlódott vele, nem sikerült erre összpontosítania gondolatait. Ismét a szerzetes elé járult, s mikor az megkérdezte, hogyan halad elmélkedése tárgyában, beszámolt a helyzetről. A szerzetes ezt válaszolta:
- Nem szabad feladni a törekvést, mondván, hogy nem boldogulsz a témával.
Újra ugyanazt a tárgyat adta meg, részletesen kifejtve. Az ifjúnak másodszorra sem sikerült eredményt elérnie, és ment jelenteni a szerzetesnek. A szerzetes okokkal és hasonlatokkal megvilágítva megint ugyanazt a témát tűzte ki. Társa megint azzal érkezett vissza, hogy nem jutott eredményre. A szerzetes elgondolkozott:
- Ha az igyekvő ifjúban felébrednek a vágyak és kívánságok, bizonyára tisztában van vele, hogy ezek felébredtek benne; ha nem éberednek fel, azzal is tisztában van. Ez a fiú igyekvő, nem rest; halad az úton, nem tért le róla. Alkalmas Buddha tanításának a befogadására. Nem értem a lelkiállapotát.
Este vele együtt a Mester elé járult:
- Szentség, ez a szerzetes a társaságomban tartózkodik. Ilyen és ilyen okból ezt és ezt a tárgyat tűztem ki neki elmélkedésre
- és beszámolt a történtekről.
A Mester magában fontolóra vette:
- Milyen családból jött a szerzetbe ez az ifjú? - és rájött, hogy aranyműves családjából. Ekkor áttekintette előző születéseit, és meglátta, hogy ötszáz életen át folyamatosan ugyanannak az aranyművesnek a családjában öltött testet.
- Minthogy ez az ifjú hosszú időn át aranyművességgel foglalkozott, és rőt aranyat dolgozott fel karnikára- és lótuszvirággá, ezért nem alkalmas elmélkedési téma számára a rútság. A szépség lesz számára a megfelelő elmélkedési téma - gondolta, és így szólt Száriputtához:
- Száriputta, a tőled kapott témával négy hónapig kínlódott ez a szerzetes. Meglátod, hogy még a mai napon, étkezés után, eléri a szentség fokozatát. Most távozhatsz.
Elbocsájtotta Száriputtát, és varázserővel egy kocsikerék nagyságú arany lótuszt teremtett, amelynek szirmain és rostjain vízcsöppek csillogtak. Átadta a szerzetesnek:
- Szerzetes, fogd ezt a lótuszt, a kolostor oldalánál szúrd bele a homokrakásba, ülj le vele szemben lótuszülésbe, és előgyakorlatként ismételgesd ezt a szót: "Vörös, vörös".
Amikor átvette a lótuszt a Mester kezéből, nyugalom árasztotta el a gondolatait. A kolostor oldalánál homokrakást halmozott fel, beleszúrta a lótusz szárát, leült vele szemben lótuszülésbe, és kezdte az előgyakorlatot: "Vörös, vörös". Abban a szempillantásban szétfoszlottak az akadályok, és beállt az elmélyülés előtti állapot. Ezt követőleg az első révületbe merült, majd a második és következő révületen át a negyedik révületet élte át ültében.
A Mester nyomon követte révülete fázisait, és megvizsgálta:
- Képes lesz-e rá, hogy saját erejéből a legfelső megértést is megértse? - és látta: nem lesz rá képes.
- Hervadjon el az a lótusz - rendelkezett, és az úgy megfeketedett, mintha kézzel morzsolták volna össze. A szerzetes magához tért a révületből, és nézte a lótuszt:
- Olyan ez a lótusz, mintha az öregség fonnyasztotta volna el. Ha élettelen dolgok is alá vannak vetve az öregedés hatalmának, mit mondjunk az élőkről? Őket is az öregedés igázza le.
Így felismerte a múlandóság bélyegét. Egyidejűleg felismerte a szenvedés bélyegét és az egyéniség nemlétének bélyegét. Mindez olybá tűnt szemében, mintha lángban állna, vagy mintha nyakába akasztott hulla volna.
Ugyanakkor egy közeli tóba gyerekek ugráltak, lótuszvirágot téptek, a parton rakásba dobálták. Elnézte a tóban viruló és a parton heverő lótuszokat. A tóban a lótuszok gyönyörűen virultak, gyöngyöző vízcseppekkel emelkedtek ki a vízből; a többi lótusznak a szirma hegye már fonnyadozni kezdett.
- Az élettelen dolgokat is így sújtja az öregedés, hogyne sújtaná az élőlényeket?
Így még nyomatékosabban ráébredt a múlandóság hatalmára. A Mester tudta:
- Ez a szerzetes most már világosan átlátta elmélkedése tárgyát.
És az Illatos Csarnokból, ültő helyéből fénysugarat bocsájtott ki. A fénysugár a szerzetes arcára vetődött.
- Mi lehet ez? - csodálkozott, és úgy látta, mintha maga a Mester állna előtte. Felállt, összetette kezét. A Mester kegyes jóindulattal ezt a verset mondta:

Szakítsd szét önmagad szeretetét,
ahogy ősszel a lótuszt tépi kezed.
Csak a békére vivő utat keresd,
a Buddha-mutatta Nirvánát.

 


324. Hálátlan gyermekek

Szávatthi városában egy bráhman, akinek nyolcszázezer pénz értékű vagyona volt, kiházasította a négy fiát, amikor azok a megfelelő kort elérték. Négyszázezret átadott nekik. Amikor a bráhman felesége elhunyt, fiai összebeszéltek:
- Ha apánk újra megnősül, a második feleségétől születendő gyermeke miatt megosztódik a családi vagyon. Inkább mi járjunk kedvében.
Ettől kezdve válogatott ételekkel és szép ruhákkal szolgálták ki, kezét és lábát dörzsölték, így ápolták. Egy napon, mikor napközben elszunnyadt, majd felébredt álmából, ismét dörzsölték kezét és lábát, s közben arról beszéltek, hogy előnytelen a külön házban lakás:
- Életed végéig ugyanígy gondoskodni fogunk rólad; oszd ki közöttünk a maradék vagyonodat is - kérték.
A bráhman mindegyikőjüknek adott száz-százezret. Saját magának csak az öltöző ruhát tartotta meg, minden más birtokot és értéket négyfelé osztott, és átadta nekik. Néhány napig legidősebb fia gondoskodott róla. Ám egy napon, amikor fürdés után hazatért, menye a kapuban várta, és megszólította:
- Talán százzal vagy ezerrel többet adtál legidősebb fiadnak? Mindegyiknek egyformán kétszáz ezret adtál. Nem ismered a többi fiad házához vezető utat?
- Pusztulj el, gyalázatos! - kiáltott rá mérgesen, és ment a következő fia házába. Néhány nap elteltével onnét is ugyanúgy elzavarták, s a többiből is hasonlóképpen. Mikor egyik házba sem fogadták be, kolduló remete életmódra adta a fejét, alamizsnáért járt házról házra. Idő teltével az öregség megrokkantotta, a szűkös élet és nyomorúságos hajlékok elsorvasztották a testét. Egyszer kéregető útja végén leheveredett egy padra, elaludt, majd mikor felébredt, felült és végignézett magán, és elgondolkozott azon, hogy egyik fiánál sem kereshet menedéket.
- Mondják, hogy Gótama szerzetes barátságos magatartású, nyílt tekintetű, nyájas beszédű, kedvesen fogadja a hozzá fordulókat. Lehetséges, hogy ha Gótama szerzeteshez fordulok, engem is barátságosan fogad.
Rendbehozta öltözetét, fogta alamizsnás szilkéjét, botjára támaszkodott, és a Magasztoshoz indult. Odaérkezve oldalt leült előtte. A Mester barátságosan üdvözölte, és megkérdezte:
- Bráhman, miért vagy ilyen nyomorúságos állapotban, rongyos öltözetben?
- Gótama úr, négy fiam van, de ők a feleségükkel összebeszélve kiűztek a házamból.
- Nos, bráhman, tanuld meg ezt a verset, és amikor a gyülekezeti csarnokban sok ember lesz együtt, és fiaid is közöttük lesznek, mondd el:

Akik fő örömöm voltak, s akikben hittem, bízhatok,
menyeimmel elkergettek, mint a vaddisznót a kutyák.
Eleinte hízelegtek a hitványak: "Apám, apám!"
s magamra hagytak vén fejjel. Emberbőrbe bújt ördögök.
Hogyha már nem veszik hasznát, a vén ló nem kap abrakot,
s a négy fiú idős atyja koldulni házról házra jár.
A bot kezemben többet ér, mint a hálátlan gyermekek:
a vad kutyától megvéd, és távol tartja a vad bikát,
a sötétben előttem jár, göröngyös úton támaszom;
ha botladozva lépdelek, a botomban megbízhatok.

Megtanulta a verset a Magasztostól, és a bráhmanok összejövetelére kitűzött napon; amikor fiai minden ékszerrel felékesítve megjelentek a gyülekezetben, és a bráhmanok között díszes ülőhelyekre leültek, így határozott:
- Eljött az én időm!
A gyülekezet közepére állt, ég felé emelte a kezét, és megszólalt:
- Uraim, szeretnék egy verset elmondani; hallgassátok meg!
- Mondd el, bráhman, hallgatjuk!
Ott állva elszavalta.
Abban az időben az volt a törvény, hogy aki atyja és anyja vagyonát fogyasztja, és nem tartja el atyját és anyját, halállal lakoljon. Ezért a bráhman fiai atyjuk lábához borultak, könyörögve:
- Irgalmazz életünknek, atyánk!
Apai szíve meglágyult. Megkérte a jelenlévőket:
- Ne öljétek meg a fiaimat, uraim! El fognak tartani.
Az emberek figyelmeztették a fiait:
- Ha mától kezdve nem fogjátok gondját viselni atyátoknak, kivégeztetünk benneteket!
Rettegve gyaloghintóba ültették atyjukat, saját kezükkel emelték, hazavitték, testét olajjal megkenték, illatos vízben megfürösztötték, illatszerekkel illatosították, majd odahívták feleségüket:
- Mától fogva illően viseljétek gondját atyánknak! Ha elhanyagoljátok dolgotokat, megbüntetünk érte!
Így beszéltek, és ettől fogva válogatott ételekkel táplálták.

 


327. Az öreg elefánt

Egy elefánt fiatal korában igen erős volt, de idő múltával az öregség és az időjárás viszontagságai megviselték, és mikor egy nagy tó vizébe lépett, besüppedt az iszapba, és nem bírt kivergődni belőle. Az emberek látták, és megjegyezték:
- Ilyen erős elefánt is így elgyengült!
A király értesült az esetről, és utasította elefánthajtóját:
- Eredj, mester, segítsd ki az iszapból az elefántot!
Odament, fejére harci díszt öltött, megütötte a csatadobot. Az elefántban felébredt a veleszületett büszkeség, összeszedte erejét, kiemelkedett, kilépett a partra.
A szerzetesek szemtanúi voltak az esetnek, és beszámoltak róla a Mesternek. A Mester így szólt:
- Szerzetesek, az az elefánt a közönséges mocsár fogságából szabadította ki magát, ti viszont a szenvedélyek fogságába sülylyedtetek. Szedjétek össze erőtöket ti is, szabadítsátok ki magatokat belőle.
És ezt a verset mondta:

Szüntelen törekedjetek, elmétekre vigyázzatok,
rosszból kiemelkedjetek, mint mocsárból az elefánt.

 


334. A bűzös szájú aranyhal

Egykor régen, abban az időben, amikor a magasztos Kasszapa
a Nirvánába lépett, két előkelő családból származó testvér Buddha tanítványai közé lépett a szerzetesrendbe. Az idősebbik neve Szágata volt, a fiatalabbiké Kapila. Anyjuk, Szádhiní, valamint húguk, Tápaná, szintén belépett a rendbe apácaként. Szerzetesrendbe lépésük után a két fivér szorosan és illően eleget tett
a mestereikkel és tanítóikkal szemben fennálló kötelezettségek szabályainak. Egyszer megkérdezték:
- Szentség, hányféle kötelesség van ebben a felekezetben?
- Kétféle kötelesség van: a szent szövegek tanulása és az elmélkedés.
Ezt hallva, az idősebbik úgy döntött:
- Az elmélkedés kötelességének fogok eleget tenni.
Mesterei és tanítói mellett tartózkodott öt évig. A szentség témáját választotta elmélkedése tárgyául, elvonult az erdőbe, és kitartásával elérte a szentség fokozatát.
A fiatalabbik a szent hagyomány tanulásának kötelességét választotta:
- Én még fiatal vagyok; ha megöregszem, akkor fogok az elmélkedés kötelességének eleget tenni.
Megtanulta a Hármas Kosár teljes szövegét. E tudása következtében sok tisztelője támadt, tisztelete következtében sok adományban részesült. Fejébe szállt a nagy tanultság, és úrrá lett rajta a kapzsiság. Azt hitte, hogy mindenki másnál okosabb, és amit mások helyesnek mondtak, azt ő helytelennek mondta, a helytelent helyesnek nyilvánította; a vétkest ártatlannak, az ártatlant vétkesnek minősítette. Jóakaratú szerzetestársai intették,
a Tanra és a fegyelmi szabályokra figyelmeztették:
- Kapila testvér, ne szólt így!
Ő azonban ingerülten, fölényesen visszautasította őket:
- Mit tudtok ti, lyukasmarkúak?
A szerzetesek beszámoltak a helyzetről bátyjának, a tiszteletreméltó Szágatának. Ő felkereste öccsét:
- Kapila testvérem, a te helyzetedben lévő ember példás életmóddal tehet eleget a tanításnak. Ne szólj így, ahogy most, a helyes viselkedést elhagyva és kötelességedet elhanyagolva.
Ő azonban bátyja szavára sem hallgatott. Bátyja ennek ellenére kétszer vagy háromszor figyelmeztette, de mikor eleresztette füle mellett a figyelmeztetést, meggyőződött róla, hogy reá sem hallgat, és elvált tőle:
- Testvérem, saját cselekedeteid fognak hirhedtté tenni.
Ettől fogva a többi tiszta erkölcsű szerzetes is távol tartotta magát tőle.
Így maga Kapila is rossz életű lett, és hasonló rossz életű emberekkel vette magát körül. Egy alkalommal a félhavonkénti ünnepi összejövetel50 előtt kijelentette:
- Most én fogom a bűnbánati formulát elmondani.
Legyezővel a kezében leült a tanítói székre, és feltette a kérdést:
- Testvérek, van-e az itt összegyűlt szerzetesek közül valakinek meggyónni valója?
- Mi értelme volna ennek az embernek válaszolnunk? - gondolták a szerzetesek, és hallgattak. Ekkor ő felállt székéről és így szólt:
- Testvérek, nincs Tan és nincs szerzetesi fegyelem, nincs értelme a bűnbánati formula meghallgatásának vagy mellőzésének.
Így hátráltatta a magasztos Kasszapa tanításának terjesztését.
Szágata szerzetes azon a napon a Nirvánába távozott. Kapila viszont életideje lejártával a szörnyű Avícsi pokolba került. Anyja és húga az ő példáját követve ócsárolta a tisztes életű szerzeteseket, és ők is ugyanoda kerültek.
Ebben az időben történt, hogy ötszáz rabló a falvakat fosztogatta, ebből éltek. A falvak népe nyomukba eredt. Ők az erdőbe menekültek, de nem találtak búvóhelyet. Megpillantottak egy erdei remetét, leborultak előtte:
- Tiszteletreméltó úr, mutass nekünk menedéket!
- Más menedéketek nincs, mint az erkölcsi parancsolatok. Kövessétek hiánytalanul az öt parancsolatot!
- Úgy lesz - ígérték, és magukra vállalták a parancsolatokat. Ekkor a szerzetes lelkükre kötötte:
- Most már erkölcsös életet kell élnetek, még életetek árán se szegjétek meg a parancsolatokat, rosszindulatot ne tápláljatok!
- Úgy lesz - fogadták meg.
Közben a falusiak is odaérkeztek, mindenfelé keresték a rablókat, rájuk találtak, valamennyiüknek kioltották az életét. Haláluk után az égben születtek újra. A rablóvezér lett a vezető istenfiú.
A dolgok körforgásának értelmében két Buddha közötti időszakot az égben töltöttek, majd a jelenlegi Buddha megjelenésekor Szávatthi város kapuja közelében egy ötszáz családból álló halászfaluban születtek újra. A vezető istenfiú a halászfőnök házában öltött testet, a többiek a többi házban. Így ugyanazon a napon történt valamennyinek a fogantatása és anyjuk méhéből napvilágra jövetele.
A halászfőnök érdeklődött:
- Született- e falunkban a mai napon más gyermek is? - és értesült a többiek születéséről.
- Ezek lesznek a fiam pajtásai - mondta, és mindegyiknek eltartási költséget biztosított. Mindannyian jó barátok, játszópajtások lettek, együtt nevelkedtek fel. A halászfőnök fia erejével és tekintélyével vezetőjükké nőtte ki magát.
Kapila két Buddha közötti időszakban a pokolban főtt, és hátralévő büntetése fejében ugyanebben az időben az Acsiravatí folyóban született újra, mint aranyszínű, de bűzös szájú hal. Egy napon az említett pajtások elhatározták, hogy halászni indulnak. Fogták a hálójukat és a folyóba vetették. Az a bizonyos hal került a hálójukba. Láttára az egész halászfalu felujjongott:
- Gyermekeink első halfogásukra arany halat fogtak! A király nagy jutalmat fog adni érte.
A pajtások a halat csónakba tették, és a királyhoz hajóztak vele. A király rákérdezett:
- Ez micsoda?
- Egy hal, felség.
A király az aranyszínű hal láttán arra gondolt, hogy a Mester bizonyosan tudja az arany szín okát. Felkereste a Magasztost, maga után hozatta a halat. Mikor a hal tátogni kezdett, egész Dzsétavanát undorító bűz árasztotta el. A király megkérdezte a Mestertől:
- Szentség, miért született ez a hal arany színnel, és miért árad ilyen bűz a szájából?
- Mahárádzsa, ő a magasztos Kasszapa tanítása idején Kapila nevű szerzetes volt. Nagy tudomány ékesítette, és sok követője akadt. Azonban úrrá lett rajta a kapzsiság, és aki nem hallgatott a szavára, azt szidta-gyalázta. Ezzel hátráltatta a magasztos Kasszapa tanításának terjedését. E bűne miatt az Avícsi pokolba került, majd hátralévő büntetése fejében jelenleg halként született. Azonban mivel hosszú ideig a Buddha igéjét hirdette és
a Buddha erényeit ecsetelte, ennek jutalmául nyerte jelenlegi arany színét. Mivel pedig a szerzeteseket szidta-gyalázta, emiatt ilyen bűz árad a szájából. Megszólaltassam, mahárádzsa?
- Szólaltasd meg, szentség!
Ekkor a Mester megkérdezte tőle:
- Te vagy Kapila?
- Igen, szentség, én vagyok Kapila.
- Honnét jöttél?
- A szörnyű Avícsi pokolból, szentség.
- Bátyád, Szágata, hová került?
- A Nirvánába, szentség.
- Hol van anyád, Szádhiní?
- A szörnyű pokolban született újra.
- Hol van húgod, Tápaná?
- A szörnyű pokolban született újra.
- Te most hová fogsz kerülni?
- Megint a szörnyű Avícsi pokolba, szentség.
Erőt vett rajta a bűntudat, fejét a csónak oldalába vágta, rögtön kimúlt és a pokolban született újra. A körülálló sokaság borzadállyal, égnek álló hajjal figyelte.
Ekkor a Magasztos felmérte az összegyűlt tömeg lelkiállapotát, és az alkalomhoz kapcsolódva, ezeket a verseket mondta:

Aki nem gondolja meg életét,
befonja a szomja, mint iszalag.
Létből létbe vetődik át, mint
fáról fára gyümölcsért a majom.
Akit a halálos mérgű, vad Szomj maga alá tipor,
abban a szenvedés terjed, akár eső után a gyom.

Aki képes erőt venni a Szomjon, szívós ellenén,
a bánat lepereg róla, mint lótusz szirmáról a víz.

 


348. A mutatványos

Egy időben ötszáz mutatványos évenként vagy félévenként megjelent Rádzsagahában, hat napig előadásokkal szórakoztatták
a királyt, és sok pénzt és aranyat kaptak érte. Vége-hossza nem volt a rájuk szórt pénzadománynak. A közönség egymás tetejébe rakott padokon állva figyelte a mutatványokat. Egyszer egy akrobata-lány bambuszrúdra mászott fel, a rúd tetején bukfencet vetett, a levegőbe felugorva táncolt és énekelt. Jelen volt egy Uggaszéna nevű kereskedőfiú, barátjával együtt egymásra rakott padokon állva nézte a lányt, s keze-lába kecses mozdulatai láttára beleszeretett. Hazament és kijelentette:
- Ha enyém lesz, élek; ha nem lesz enyém, ebben a helyben meghalok.
Lefeküdt ágyára, és nem fogadott el ételt. Apja és anyja kérdezgette:
- Gyermekem, mi bajod?
- Ha az a mutatványos lány enyém lesz, élek; ha nem lesz enyém, ebben a a helyben meghalok.
- Gyermekem, ne tedd ezt! Hozunk neked másik, családunkhoz és vagyonunkhoz illő lányt.
Ő azonban megismételte, amit mondott, és fekve maradt. Atyja hosszasan kérlelte, de nem tudta észhez téríteni. Ekkor magához hivatta fia barátját, átadott neki ezer aranyat, és ezzel az üzenettel küldte a mutatványoshoz:
- Fogadd el ezt a pénzt, és lányodat add feleségül a fiamhoz!
- Pénzért nem adom - válaszolta -, de ha fiad nem tud nélküle élni, csatlakozzék hozzánk, akkor hozzáadom a lányomat.
A szülők beszámoltak fiuknak a helyzetről. A fiú kijelentette:
- Hozzájuk csatlakozom, - és nem törődve szülei könyörgésével, távozott otthonából, felkereste a mutatványost. Az feleségül adta hozzá a leányát, és vele együtt járta a falvakat, városokat, királyi székhelyeket, ahol mutatványszámokkal léptek fel.
Az asszonynak egybekelésük után hamarosan fia született.
A gyermekkel játszadozva ilyeneket mondott neki: "Szekérhajtó fia, kellékek hurcolójának fia, semmihez sem értőnek a fia". Ugyanis a férje tartotta rendben a szekeret, és a pihenőkön füvet hozott az ökröknek. Előadásoknál ő szerelte össze és széjjel a kellékeket. Erre vonatkozott az, amit az asszony játék közben a gyereknek mondott. A férfi megsejtette, hogy róla szól az ének, és megkérdezte:
- Rólam beszélsz?
- Igen, rólad.
- Ha így áll a helyzet, én távozom.
- Engem nem érdekel, hogy távozol vagy itt maradsz - mondta az asszony, és tovább is azt a nótát fújta, mert szépsége és busás keresete tudatában nem sokat törődött a férfival.
- Vajon mitől ilyen elbizakodott? - töprengett a férfi, és rájött, hogy a művészete miatt.
- Rendben van; én is elsajátítom ezt a művészetet.
Felkereste apósát, és megtanulta tőle művészete minden fogását. Falvakban és városokban fellépett mutatványszámaival, és idővel Rádzsagahába is eljutott. Ott kihirdette:
- Mától hetednapra Uggaszéna kereskedőfiú bemutatja művészetét a városnépnek.
A városlakók hetednapon összegyűltek, padokat raktak egymás tetejébe. Ő felmászott egy hatvan könyök magas bambuszrúdra, és a tetején megállt. A Mester már aznap hajnalban végigtekintett a világon, és megpillantotta a tudása hálójába került férfit. Mérlegelte: "Mi lesz a sorsa?" Átlátta: "Holnap a kereskedőfiú a bambuszrúd tetejére fog állni, hogy bemutassa ügyességét. Nagyszámú nézőközönség fog odagyülekezni. Én egy kétsoros verset fogok okulásukra elmondani. Ennek hallatára nyolcvannégy ezer élőlény előtt fog megvilágosodni a Tan, Uggaszéna pedig eléri a szentség fokozatát.
Az elkövetkező napon a Mester megállapította a megfelelő időpontot, és a szerzetesek gyülekezetének kíséretében elindult Rádzsagahába alamizsnagyűjtő körútra. Mielőtt a Mester belépett volna a városba, Uggaszéna jelt adott az ujjával, hogy a közönséget tetszésnyilvánító kiáltozásra serkentse, felmászott
a bambuszrúd tetejére, hétszer bukfencet vetett a levegőben, viszszaugrott és állva maradt a rúd tetején. Eközben a Mester beérkezett a városba, és maga felé fordította a közönség tekintetét, hogy ne figyeljenek Uggaszénára. Uggaszéna figyelte a közönséget, és elkedvetlenedett:
- Nem figyel rám a közönség. Egy esztendőmbe került, amíg ezt a mutatványt elsajátítottam, s most, hogy a Mester a városba jött, a közönség nem ügyel rám, a Mesterre ügyel. Kárba veszett tudományom bemutatása.
A Mester ismerte gondolatait. Magához intette Moggallána szerzetest:
- Eredj, Moggallána, szólj a kereskedőfiúnak, hogy mutassa be tudományát.
A szerzetes odament, megállt a rúd aljánál, és felszólt a kereskedőfiúnak. Ezt a verset mondta:

Nos, mutatványos férfiú, Uggaszéna akrobata,
nevettesd meg a nézőket, mutasd be tudományodat!

Uggaszéna boldogan hallgatta a szerzetes szavait:
- A Mester nyilván látni óhajtja ügyességemet.
A rúd tetején állva ezt a verset mondta:

Nos, nagy tudású szerzetes, Moggallána, varázstudó,
nézőket megnevettetek, bemutatom tudásomat.

Ezzel felugrott a magasba, tizennégyszer bukfencet vetett
a levegőben, visszaugrott és állva maradt a rúd tetején. Ekkor a Mester így szólt hozzá:
- Uggaszéna, okos ember elfordul a világ dolgaitól a múltban, jelenben és jövőben, és akkor megszabadul születéstől és minden más bajtól.
És ezt a verset mondta:

Szakíts a jövővel, a múlttal is,
kelj át a túlpartra a lét folyamán.
Ha szíved mindentől megszabadult,
nem vár rád több születés, halál.

A tanítás elhangzása után nyolcvannégyezer élőlény előtt világosodott meg a Tan. A kereskedőfiú ott a bambuszrúd tetején állva elérte a szentség fokozatát a tökéletes ismeretekkel együtt. Leszállt a rúdról, a Mester elé járult, leborult előtte, és kérte felvételét a szerzetesrendbe. A Mester jobb kezét felé nyújtotta, és szólt:
- Jöjj, szerzetes!
Ő ebben a szempillantásban nyolc szerzetesi kellékkel felszerelt, hatvan éves szerzetessé változott. A szerzetesek megkérdezték tőle:
- Uggaszéna testvér, amikor leereszkedtél a hatvan könyök magasságú rúdról, nem féltél?
- Nem féltem, testvéreim.
Jelentették a Mesternek:
- Szentség, Uggaszéna azt mondja, hogy nem félt. Nem mond igazat, hamisan szól.
- Szerzetesek, az én gyermekeim, akik olyanok, mint Uggaszéna, szakítottak minden kötődéssel és nem ismernek félelmet, nem rettegnek semmitől - mondta a Mester.
368. Megtérő rablók

Egykor, amidőn a tiszteletreméltó Kaccsána Avanti-földön, Kuraraghara város közelében fekvő hegyen tartózkodott, egy Kótikanna Szóna nevű hívő a szerzetes prédikációi hatására megtért, és a szerzetes oldalán be akart lépni a rendbe. A szerzetes tartóztatta:
- Szóna, nem könnyű életfogytig önmegtartóztatásban élni, magánosan étkezve, magánosan fekve.
Kétszer is elutasította, de ő szilárdan kitartott belépési szándéka mellett, és harmadszori kérésére a szerzetes felvette a rendbe. Minthogy arrafelé, a déli országrészen lecsökkent a szerzetesek száma, három évet itt töltött el, azután felszentelték. Arra vágyott, hogy szemtől-szemben találkozzék a Mesterrel, ezért engedélyt kért tanítójától a távozásra, s annak utasítását meghallgatva, útra kelt Dzsétavanába. Ott tiszteletét tette a Mester előtt, aki barátságosan fogadta, és magával együtt az Illatos Csarnokban engedélyezett számára fekvőhelyet. Az éjszaka nagy részén a szabad ég alatt húzta meg magát, majd az éj hátralevő részére bevonult az Illatos Csarnokba, és a neki juttatott fekvőhelyen töltötte az éjszakát. Hajnalban a Mester kérésére ünnepélyes hangon elmondta a tizenhat nyolcas tantételt. Amikor befejezte a szöveget, a Magasztos megdicsérte:
- Jól van, jól van, szerzetes!
A Mester dicsérő szava hallatán a föld színén lakó istenek, a földalatti kígyószellemek, az egeket szolgáló madarak, fel Brahmá egéig, egyhangúlag ujjongva magasztalták. Egyidejűleg a Dzsétavanától kétezer mérföld távolságban fekvő Kuraraghara városban is hangos szóval magasztalta a szerzetes anyjának, Buddha hívének házában lakó istenség. Az asszony megkérdezte:
- Kitől jön ez a hang?
- Tőlem, nővérem.
- Te ki vagy?
- A házadban lakó istenség.
- Te ezideig nem magasztaltál engem; ma miért teszed?
- Nem téged magasztallak.
- Akkor kinek szól a magasztalásod?
- Fiadnak, Kótikanna Szóna szerzetesnek.
- Mit cselekedett a fiam?
- Fiad a mai napon a Mester társaságában az Illatos Csarnokban tartózkodva a Tan szövegét mondta. A Mester hallgatta fiadtól a Tant, elégedett volt vele, és megdicsérte érte. Ezért magasztaltam én is. Mert a Tökéletesen Megvilágosult Buddha dicséretéhez csatlakozva, a föld színén lakó istenek és a többiek, fel Brahmá egéig, egyhangúlag magasztalást mondanak.
- Uram, valóban a fiam adta elő a Mesternek a Tant, nem a Mester adta elő a fiamnak?
- Fiad adta elő a Mesternek.
Az istenség szavai hallatára az asszony egész testét eltöltötte az ötszörös boldogság. Ez a gondolata támadt:
- Ha fiam a Magasztos társaságában az Illatos Csarnokban tartózkodva a Mesternek előadhatta a Tant, akkor nekem is előadhatja. Ha fiam hazatér, meg fogom szervezni a Tan hallgatását, és meghallgatom a Tanra oktató beszédet.
Amikor a Mester elismerését fejezte ki, Szóna szerzetes ezt gondolta:
- Elérkezett az ideje, hogy tanítóm utasításának eleget tegyek.
Még néhány napig a Mester társaságában tartózkodott, majd búcsút vett a Mestertől és távozott Dzsétavanából, hogy felkeresse tanítóját. Idővel megérkezett tanítójához. A következő napon tanítója vele együtt indult alamizsnakérő útra, és anyjának, a hívő asszonynak a kapujában állt meg. Az asszony szívét elfogta az öröm fia láttán, köszöntötte, tisztelettel fogadta, és megkérdezte:
- Igaz-e, fiam, hogy te a Mester társaságában az Illatos Csarnokban tartózkodva előadtad a Mesternek a Tant?
- Ki mondta ezt neked, hívő asszony?
- Fiam, a házunkban lakó istenség hangos szóval mondott magasztalást. Megkérdeztem: "Ki ez?" "Én vagyok" - szólt, és ezt és ezt mondta. Ennek hallatára ez a gondolatom támadt: "Ha fiam a Mester társaságában az Illatos Csarnokban tartózkodva
a Mesternek előadhatta a Tant, akkor nekem is előadhatja". Fiam, ha te a Mester színe előtt előadhattad a Tant, akkor nekem is előadhatod. Ezen és ezen a napon megszervezem a Tan hallgatását, és tőled fogom hallgatni a Tant.
Szóna beleegyezett. Az asszony ajándékot adott a szerzetes-közösségnek, és tiszteletét fejezte ki irántuk. Majd egész házanépét maga mellé véve, egyetlen szolgálót hagyva hátra a ház őrzésére, elindult a Tan hallgatása céljából a város közepén felállított csarnokba, hogy a felékesített tanítószékről Tant hirdető fiától a Tanra oktató beszédet hallgassa.
Ezalatt kilencszáz rabló az alkalmat leste, hogy az asszony házába behatoljon. A házat hétszeres kerítés vette körül, hét megerősített kapuval, és szakaszonként láncrakötött vad kutyák őrizték. A házban a tetőről lecsorgó esővíz helyén árkot ástak, ólommal töltötték meg, az nappal a nap hevétől átforrósodott, szinte megolvadt, éjszaka megkeményedett. Az árok mellett nagy vas cövekek voltak sűrűn a földbe verve. E védelmi felkészültség következtében, és mivel az asszony állandóan otthon tartózkodott, a rablók nem tudtak a házba behatolni. Azon a napon azonban észrevették, hogy az asszony eltávozott hazulról. Alagutat ástak az ólom-árok és a vas cövekek alatt, és behatoltak a házba. A rablóvezért az asszony után küldték:
- Ha értesül róla, hogy behatoltunk a házába és idesiet, amikor a ház közelébe ér, egy kardcsapással végezz vele.
A rablóvezér utánament, a közelében tartózkodott. A rablók a ház belsejében mécsest gyújtottak, és feltörték a rézpénz raktárának ajtaját. A szolgáló észrevette a rablókat, és az asszonyhoz sietett:
- Úrnőm, egy sereg rabló behatolt a házba, és feltörte a rézpénz raktárának ajtaját!
Úrnője elküldte:
- Vigyenek el a rablók annyi rézpénzt, amennyit látnak, én
a fiam Tanra oktató beszédét hallgatom, ne zavarj meg a Tan hallgatása közben. Eredj haza!
A rablók kiürítették a rézpénz raktárát, és feltörték az ezüstpénz raktárát. A szolgáló ismét ment jelenteni a dolgot. Úrnője megint elküldte:
- Vigyék el a rablók, amit akarnak, engem ne zavarj!
A rablók az ezüstpénz raktárát is kiürítették, és feltörték az aranypénz raktárát. A szolgáló ismét ment jelenteni a dolgot úrnőjének. Az asszony összeszidta:
- Hallod-e te! Már kétszer idejöttél, és hiába mondtam neked, hogy vigyenek el a rablók mindent, amit akarnak, én a fiam Tanra oktató beszédét hallgatom, engem ne zavarj! Te nem törődtél vele, mit mondok, és újra meg újra idejöttél. Ha még egyszer idejössz, gondom lesz rá, hogy mit tegyek veled. Eredj haza!
A rablóvezér végighallgatta, mit mondott az asszony.
- Ha egy ilyen asszonynak a vagyonát elraboljuk, belénk csap a villám és széthasítja a fejünket - gondolta, és visszatért a rablókhoz:
- Gyorsan rakjátok vissza ennek a hívő asszonynak a vagyonát a helyére!
A rablók újra megtöltötték a rézpénz raktárát rézpénzzel, az ezüst- és aranypénz raktárát ezüst- és aranypénzzel. Mert igaz az, hogy az igazság oltalmazza az igazakat. Ezért mondta a Mester:

Az igazakat védi az igazság,
biztos boldogság az igazság bére.
Az igazságnak örök a jutalma:
az igazakat balsors sosem éri.

A rablók felkerekedtek, és mentek ők is a Tant hallgatni. Amikor már pirkadni kezdett, a szerzetes befejezte beszédét, és leszállt az oktató székről. Ekkor a rablóvezér a hívő asszony lábához borult:
- Bocsáss meg, úrnőm!
- Mit jelent ez, kedvesem?
- Gonosz indulattal voltam irántad, meg akartalak ölni, azért álltam itt melletted.
- Jól van, kedvesem, megbocsájtok.
Ugyanígy beszélt a többi rabló is. Nekik is ezt mondta:
- Megbocsájtok nektek, kedveseim.
- Úrnőnk, ha megbocsájtasz nekünk, járd ki, hogy fiad oldalán beléphessünk a szerzetbe.
Az asszony tisztelettel köszöntötte fiát, és megkérte:
- Fiam, ezeket a rablókat annyira meghatotta az én erényes viselkedésem és a te oktató beszéded, hogy felvételüket kérik
a rendbe. Vedd fel őket!
- Rendben van - szólt a szerzetes. A rajtuk levő ruhát vörös agyaggal sárgára festette, felvette őket a rendbe, és kötelezte őket a parancsolatok megtartására. Amikor felszentelésük megtörtént, mindegyikőjüknek külön-külön adott elmélkedési témát. A kilencszáz szerzetes külön-külön elvonult a kilencszáz elmélkedési témával egy hegyre, és egy-egy fa árnyékában leülve, szerzetesi elmélkedésbe merültek.
A Mester a kétezer mérföld távolságban lévő dzsétavanai nagy kolostorban ülve szemügyre vette a szerzeteseket, és magatartásukkal kiérdemelt oktatásban részesítette őket. Saját hasonmását sugározta feléjük, és mintha előttük ülne, ezeket a verseket mondta:

Szerzetes, elmélkedj, ne légy tunya!
Ne járjon eszed hiú élvezeten!
Nehogy izzó vasat nyelj majd odaát,
sikoltva: "Nagyon fáj! Éget a tűz!"

Hogyha barátság tölti el a Buddha-hívő szerzetest,
eléri a boldog békét, hol nincs születés kényszere.

 


382. A szerzetes és a kígyókirály

Padumuttara Buddha idejében egy előkelő családból származó fiatalember szemtanúja volt annak, hogy a Mester az egyik szerzetest a gyülekezet színe előtt első helyre állította a földöntúli látással bírók között. Ő is szeretett volna ezzel a képességgel rendelkezni. Meghívta magához a Mestert, és hét napon át bőkezűen ellátta őt és a vezetése alatt álló szerzetes-gyülekezetet adományokkal. Kéréssel fordult hozzá:
- Szentség, valamelyik jövendőbeli Buddha fellépése idején én is kerüljek első helyre a földöntúli látással bírók között!
A Mester végigtekintett százezer világkoron, és meglátta, mikor fog teljesülni kívánsága:
- A mostantól számított százezredik világkorban Gótama Buddha fellépése idején Anuruddha néven első helyre fogsz kerülni
a földöntúli látással bírók között.
E kinyilatkoztatás hallatára minden nap úgy érezte, mintha már másnap elnyerné ezt a képességet. Amikor a Mester a Nirvánába távozott, a szerzetesektől érdeklődött a földöntúli látás érdekében végzendő teendőkről. Arany síremléket állított, hét mérföld kerületben sok ezer fáklyával kerítette körül, fény-áldozatot mutatva be. Elhunyta után az istenek között született újra, és százezer világkoron át hol isteni, hogy emberi alakban öltött testet, míg végül a jelen világkorban Benáreszben egy szegény családban született. Szumana nagykereskedő szolgálatában szénagyűjtőként kereste kenyerét. Neve Annabhára, azaz Élelem-hordó volt. Szumana kereskedő rendszeresen bőkezű adományokat osztogatott a városban.
Egy napon egy Uparittha nevű paccsékabuddha51 magához tért révületéből Gandhamádanában, és átgondolta:
- Ma kit részesítsek kegyben?
Felismerte:
- Ma Annabhárát kell kegyben részesítenem. E pillanatban éppen hazatérőben van az erdőből hozott fűvel.
Fogta ő alamizsnás szilkéjét és felsőruháját, varázserejével odarepült, és megállt Annabhárával szemben. Annabhára látta, hogy üresen tartja kezében a szilkét, és megkérdezte:
- Szentség, kaptál-e élelmet?
- Jó ember, várom, hogy kapjak.
- Akkor várj egy keveset, szentség.
Ledobta a petrencehordó rudat, hazasietett, megkérdezte feleségétől:
- Kedvesem, van-e részemre félretett étel, vagy nincs?
- Van, uram.
Sietve visszatért, átvette a paccsékabuddhától a szilkét.
- Amikor adni szerettem volna, nem volt mit adjak, amikor lett volna mit adjak, nem volt akinek adjam. Ma az is van, amit adjak, az is, akinek adjam. Szerencsém van - gondolta, hazament, az ételt a szilkébe töltötte, visszavitte, a paccsékabuddha kezébe helyezte.

Adományom jutalmául a szegénységem tűnjön el;
új születésemben többé "nincs" szót ne kelljen hallanom.

Szentség, szabaduljak meg ettől a nyomortól, ne halljam többé a "nincs" szót - kérte.
- Úgy legyen, jó ember - szólt a paccsékabuddha, áldást mondott és távozott.
A Szumana kereskedő napvédő ernyőjében lakó istenség háromszor magasztalást mondott:
- Óh, milyen adomány, ez a legnemesebb adomány, amelyet Uparittha kapott!
A kereskedő megkérdezte:
- Nem láttad, hogy hosszú idő óta mennyi adományt adok?
- Nem a te adományodat magasztalom. Azért mondtam magasztalást, mert nagyra becsülöm Annabhárát az Uparitthának adott alamizsnáért.
- Csodálatos dolog! Hosszú idő óta osztogatok adományokat, de nem sikerült az istenségtől dicséretben részesülnöm. Annabhára, aki nálam keresi kenyerét, egyetlen alamizsnával kivívta a dicséretet. Megadom neki adománya ellenértékét, így átveszem tőle az alamizsnát.
Magához hívatta Annabhárát, és megkérdezte:
- Adtál-e ma alamizsnát valakinek?
- Igen, uram. Ma Uparittha paccsékabuddhának adtam a részemre félretett ételt.
- Nos, fogd ezt a pénzt, és add át nekem az alamizsnát!
- Nem adom, uram.
Gazdája ezer pénzig emelte az összeget, de ő ezerért sem adta.
- Nos, ha az alamizsnát nem adod, fogd ezt az ezer pénzt, és ruházd rám az alamizsna érdemét.
- Meg kell tanácskoznom a Mesterrel.
A paccsékabuddhához sietett, és megkérdezte:
- Szentség, Szumana kereskedő ezer pénzt kínál azért, hogy
a neked adott alamizsna érdemét átruházzam rá. Mitévő legyek?
A Mester hasonlatot mondott:
- Értelmes férfiú, olyan ez, mintha egy száz családból álló faluban egyik házban mécsest gyújtanának, és a többiek olajjal átitatott kanócot gyújtanának róla, és magukkal vinnék a lángot. Az első mécsesnek a fénye megmarad, vagy nem marad meg?
- Megsokszorozódik a fénye, szentség.
- Ugyanígy, értelmes férfiú, ha valaki az általa adott alamizsna érdemét - legyen az egy kanál rizslé vagy egy maroknyi étel - másra is átruházza, ahánynak adja, annyiszor megsokszorozódik. Te egyetlen alamizsnát adtál, de ha a kereskedőre ruházod át az érdemét, két alamizsna lesz belőle, egyik a tiéd, másik az övé.
- Jól van, szentség - szólt, elköszönt tőle, ment a kereskedőhöz:
- Vedd át, uram, az alamizsna érdemét!
- Akkor te is vedd át érte ezt a pénzt!
- Nem adom el pénzért az alamizsnát; áhítatból adom át neked az érdemét.
- Te áhítatból adod át, én viszont tisztelettel adózom erényeidnek. Fogadd el, barátom, és mától fogva ne fáradozzál kétkezi munkával. Építs magadnak házat az utcámban, és lakjál benne. Amire szükséged van, mindent vigyél magadnak tőlem.
A révületből felébredőnek adott alamizsna azonnal elnyeri jutalmát.
A király is értesült az esetről, magához hivatta Annabhárát, érdemeiből ő is részesült, gazdagon megjutalmazta, és kereskedő céhmesterré nevezte ki. Így Szumana nagykereskedő barátja lett. Élete végéig erényes cselekedeteket művelt, és elhunyta után az istenek között született újjá, majd hol isteni, hol emberi alakban öltött testet, míg végül a jelenlegi Buddha fellépése idején Kapilavatthu városában a Szakka-nemzetségbeli Amitódana házában látott napvilágot. Anuruddha nevet kapott. A Mester nagybátyjának fia, a Szakka-nemzetségbeli Mahánáma testvéröccse volt. Rendkívüli kényelemben nevelkedett, és bővelkedett jótulajdonságokban.
Történt egy napon, hogy hat nemes ifjú labdajátékot játszott, süteménybe fogadva. Anuruddha veszített, és süteményért küldött anyjához. Anyja egy nagy arany tálat megrakott süteménnyel és odaküldte. Megették a süteményt, folytatták a játékot, megint
ő veszített, és újra süteményért küldött. Háromszor hoztak süteményt, negyedszerre anyja visszaüzent:
- Most már nincs sütemény.
Anuruddha még sohasem hallotta a "nincs" szót, és úgy értelmezte az üzenetet, hogy most "nincs" nevű süteményt fognak kapni. Visszaküldte a szolgát:
- Eredj, hozz a "nincs" süteményből!
Amikor anyja meghallotta, hogy "nincs" süteményt kér, megértette:
- Fiam még sohasem hallotta a "nincs" szót; hogyan értessem meg vele, mit jelent az, hogy nincs?
Kiöblített egy arany tálat, befedte egy másik arany tállal, elküldte:
- Eredj, add át fiamnak ezt!
Ekkor azonban a város őrző istenei így gondolkoztak:
- Urunk egykor Annabhára korában Uparittha paccsékabuddhának adta a neki félretett ételt, és kimondta azt az óhaját, hogy ne kelljen a "nincs" szót hallania. Ha mi most ennek tudatában szemet hunynánk a dolog fölött, százfelé hasadna a fejünk.
A tálat megtöltötték égi süteménnyel. A szolga elvitte a tálat, letette elébük, és levette róla a fedőt. A sütemény illata az egész várost betöltötte, s amikor a szájukba vették, mind a hétezer ízlelő érzéküket elbódította.
- Úgy látom, anyám eddig nem igazán szeretett, mert máskor nem küldött nekem "nincs" süteményt - gondolta Anuruddha, felkereste anyját, és így szólt:
- Anyám, te nem szeretsz.
- Hogy mondhatsz ilyet, gyermekem? A két szememnél, a szívem húsánál is drágább vagy nekem.
- Anyám, ha szeretsz, eddig miért nem adtál nekem ilyen "nincs" süteményt?
Anyja megkérdezte a szolgát:
- Barátom, volt-e valami a tálban?
- Igen, úrnőm, a tál tele volt süteménnyel, amilyeneket még sohasem láttam.
Az asszony elgondolkozott:
- Fiam sok jócselekedetet művelt, bizonyára az istenek küldtek neki égi süteményt.
Fia megkérte:
- Anyám, még sohasem ettem ilyen süteményt. Ezután mindig ilyen süteményt süss nekem.
Ettől fogva valahányszor szólt, hogy süteményt szeretne enni, anyja kiöblített egy arany tálat, befedte egy másik tállal, és elküldte neki. Az istenségek teletöltötték a tálat. Így amíg Anuruddha otthon lakott, nem ismerte meg a "nincs" szó jelentését, és égi süteményekkel táplálkozott.
Majd amikor a Szakka-nemzetségbeli fiatalok sorra a Mester követőinek táborához csatlakoztak és beálltak a szerzetbe, a Szakka-nembeli Mahánáma így szólt öccséhez, Anuruddhához:
- Testvérem, a mi családunkból még senki sem ment szerzetesnek. Vagy neked, vagy nekem be kell állnunk a szerzetbe.
- Én rendkívüli kényelemben nevelkedtem, nem tudom elviselni a világtól elvonult életet.
- Akkor vedd át a gazdasági teendőket, én állok be a szerzetesrendbe.
- Mit jelent az, hogy gazdasági teendő? - kérdezte. Azt sem tudta, hogy az élelem honnan származik, nemhogy a gazdasági teendőkről fogalma lett volna, ezért beszélt így. Tudnivaló, hogy egy alkalommal három fiatalember, Anuruddha, Bhaddija és Kimila arról vitatkozott, hogy honnan származik az élelem. Kimila ezt mondta:
- A hombárból -, mivel egyszer látta, amint a rizst a hombárba hordták, ezért képzelte azt, hogy az élelem a hombárból származik.
- Te nem tudsz semmit. Az élelem a fazékból származik - mondta Bhaddija, mivel egyszer látta, amint az ételt a fazékból merték ki, ezért gondolta azt, hogy abból származik.
Anuruddha mindkettőjüknek ellentmondott:
- Ti nem tudtok semmit. Az élelem egy drágakövekkel kirakott, nagy arany tálból származik.
Ő ugyanis sohasem látta, ahogy a rizst csépelik, vagy főzik, csak azt, hogy egy arany tálból merik ki és teszik elébe, ezért képzelte azt, hogy a tálból származik. Mármost ha ez az érdemes nemes ifjú azt sem tudta, hogy honnan származik az élelem, honnan lett volna fogalma a gazdasági teendőkről?
- Gyere, Anuruddha, elmagyarázom neked, mi a teendője a házigazdának. Először is fel kell szántani a földet - kezdte elsorolni a bátyja a teendőket. Amikor hallotta, mennyi minden kötelesség vár rá, kijelentette:
- Nem kívánom a házigazda szerepét vállalni.
Engedélyt kért anyjától a távozásra, és az öt Szakka-nembeli fiatalemberrel - élükön Bhaddijával - elvonult a világtól. Felkereste a Mestert az Anupija-mangóligetben, és belépett a szerzetesrendbe. Belépése után az igaz ösvényen járt, idővel szert tett a hármas tudásra és földöntúli látásra. Magánosan ültében úgy tudta áttekinteni ezer világ minden jelenségét, mintha tenyerébe hintett virágmagvakat szemlélne, és ihletett kinyilatkoztatást tett:

Égi látásommal látom régi születéseimet,
mindent tudok; megértettem, amire Buddha tanított.

Eközben töprengett:
- Vajon milyen cselekedetem jutalmául értem el ezt a képességemet?
Felismerte:
- Padumuttara Buddha lábainál szilárd óhajomat fejeztem ki; ezután a lélekvándorlás során egy időben Benáreszben Szumana kereskedő szolgálatában álltam, és Annabhára volt a nevem.

Szénagyűjtő szegény ember voltam Annabhára néven,
és a nagy Uparitthának adtam egyszer alamizsnát.

Ekkor eszébe jutott:
- Vajon most hol született újra barátom, Szumana kereskedő, aki annakidején az Uparitthának nyújtott alamizsna fejében pénzt adott nekem, és részesült az alamizsna érdemében?
Meglátta:
- Vindzsha erdőségben egy hegy lábánál van egy munda település. Abban lakik egy Nagy Munda nevű világi hívő. Annak van két fia, Nagy Szumana és Kis Szumana. Barátom Kis Szumana alakjában öltött testet.
Ezután fontolóra vette:
- Származik-e valami jó abból, ha most odamegyek, vagy nem?
Miután végiggondolta, meglátta:
- Ha odamegyek, elvonul a világtól és szerzetes lesz, noha még csak hét éves. Mikor a haját leborotválják, eléri a szentség fokozatát.
Az esős évszak beállta előtt odarepült a levegőben, és a városkapu mellett leszállt. Nagy Munda világi hívő régóta a szerzetes barátja volt, s hogy most megpillantotta a szerzetest felsőruhában, alamizsnakérő útjára indulóban, szólt fiának, Nagy Szumanának:
- Fiam, az én tiszteletreméltó tanítóm, Anuruddha szerzetes érkezett ide. Siess hozzá, vedd át alamizsnás szilkéjét, mielőtt más átvenné. Én közben ülőhelyet készítek számára.
Úgy tett. A hívő tisztelettel fogadta házában a szerzetest, és elnyerte ígéretét, hogy nála tölti az esős évszak három hónapját. A szerzetes ott maradt, és ő olyan gonddal szolgálta ki három hónapon keresztül, mintha egyetlen nap lett volna. Az esős évszak végi paváraná ünnepségen egy rend ruhát, cukrot, olajat, rizst hozott, és a szerzetes lábához helyezte:
- Fogadd el, uram!
- Hagyd el, hívem, nincs rá szükségem.
- Uram, ez a szokásos adomány az esős évszak végén; fogadd el!
- Nem fogadom el, hívem.
- Miért nem fogadod el, uram?
- Nincs mellettem szerzetesnövendék, aki mindezt gondjába vegye.
- Akkor fiam, Nagy Szumana fog növendékedül szegődni.
- Nincs szükségem Nagy Szumanára, hívem.
- Akkor Kis Szumanát vedd fel a szerzetesrendbe!
- Rendben van - mondott igent, és Kis Szumanát vette fel a szerzetesrendbe, aki, midőn a haját leborotválták, elérte a szentség fokozatát. Két hétig még ott maradt vele, majd útra kelt, hogy a Mestert felkeresse. Búcsút vett növendéke családjától, a levegőbe emelkedett és a Himálaja vidékén, Arannyakutikában szállt földre.
A szerzetes mozgékony természetű volt, és az éjszaka első felében vagy második felében fel-alá sétálgatott. Közben szélgörcse támadt. Növendéke látta, hogy testi fájdalom gyötri, és megkérdezte:
- Uram, fáj valami?
- Szélgörcs gyötör.
- Máskor is támadt ilyen bajod?
- Igen, testvérem.
- Mi segít ilyenkor, uram?
- Ha az Anótatta tóból vizet ihatom, az segít, testvérem.
- Akkor hozok, uram.
- Képes vagy rá, növendékem?
- Igen, uram.
- Nos, az Anótatta tóban lakó Pannaga kígyókirály ismer engem. Számolj be neki, és kérj tőle egy korsó vizet gyógyszerként.
- Rendben van - szólt, elköszönt tanítójától, levegőbe emelkedett, és az ötszáz mérföld távolságban fekvő helyre sietett. Ezen a napon a kígyókirály kígyó-táncosnők kíséretében vízijátékot rendezett. Amikor megpillantotta a közeledő szerzetesnövendéket, megmérgelődött:
- Ez a nyírt fejű szerzetes a lába porát a fejemre akarja szórni! Nyilván azért jött, hogy vizet merítsen az Anótatta tóból. Nem adok neki vizet!
A földre feküdt, és tarajával befedte az ötven mérföld széles Anótatta tavat, mintha egy hatalmas fedővel egy edényt fedne be. A növendék észrevette a kígyókirály mesterkedését, és feltételezte, hogy haragszik valamiért. Ezt a verset mondta:

Hallgass meg, szörnyű erejű, nagy hatalmú kígyókirály!
Adj nekem egy korsó vizet, hogy orvosságként elvigyem.

A kígyókirály azonban ezzel a verssel válaszolt:

Van a keleti földrészen egy Gangá nevű nagy folyó,
az óceánt is feltölti; abból vihetsz elég vizet.

- Ez a kígyókirály magától nem fog vizet adni; erővel fogom kényszeríteni. Megmutatom neki varázserőmet, hatalmam alá igázom, elhozom tőle a vizet - gondolta a növendék, és felszólította:
- Mahárádzsa, tanítóm küldött, hogy vizet vigyek neki az Anótatta tóból, és igenis vinni fogok. Távozzál, ne állj utamba!
És ezt a verset mondta:

Nekem szükségem van vízre, s mindenképpen vinni fogok.
Ha tudod, akadályozd meg, ha van erőd, kígyókirály!

A kígyókirály így szólt:

Szerzetes, hogyha van merszed, és erősnek érzed magad,
dicséretes a szándékod; ha tudod, vedd el a vizet!

- Úgy lesz, mahárádzsa, elveszem.
Háromszor megismételtette vele a "ha tudod, vedd el" mondást, majd figyelmeztette:
- Nos, hamarosan meglátod - és eltökélte magát: - Buddha tanának hatalmát megmutatom, és elhozom a vizet.
Először az égi isteneket kereste fel. Azok üdvözölték, és megkérdezték, miben jár.
- Az Anótatta tó színén meg fogok mérkőzni a kígyókirállyal. Jöjjetek oda, legyetek tanúi a győzelemnek és vereségnek!
Ugyanezzel a szöveggel megkereste a négy Világőrt, Indrát, majd tovább haladt, és a kilenc Brahmá-világban sorra felkereste a Brahmákat, meghajolt előttük, és érdeklődésükre beszámolt az ügyről. A Tudat és Alak Nélküli Brahmák kivételével egy szempillantás alatt valamennyit végigjárta és értesítette. Szavai hallatára az összes isten összesereglett az Anótatta fölött, úgy megtöltve a levegőt, mint a serpenyőbe szórt őrlemény. Amikor együtt voltak, a szerzetesnövendék újra leszólt a levegőből a kígyókirálynak:

Hallgass meg, szörnyű erejű, nagy hatalmú kígyókirály!
Adj nekem egy korsó vizet, hogy orvosságként elvigyem.

A kígyó válaszolt:

Szerzetes, hogyha van merszed, és erősnek érzed magad,
dicséretes a szándékod; ha tudod, vedd el a vizet!

Mikor a kígyókirály háromszor megismételte ígéretét: "ha tudod, vedd el", ő a levegőben állva tizenkét mérföld nagyságú Barhmá alakját öltötte magára, majd a levegőből lecsapva a kígyókirály tarajára taposott, lenyomta a fejét. Mint amikor egy erős ember nedves bőrt tapos össze, úgy gyűrődött össze kanálnyi ráncokká a kígyókirály taraja, amikor rátiport. Ahol a kígyókirály félrecsúszó taraja alól a hely felszabadult, pálmafa magasságú vízsugár tört a magasba. A szerzetes a levegőben állva megtöltötte korsóját vízzel. Az istenek serege üdvrivalgással köszöntötte.
A kígyókirály szégyenkezett, és gyűlölet fogta el a szerzetes ellen. Szeme vörös lett, mint a gundzsá-bogyó.
- Ez az ember az idecsődített isten-sereg szeme láttára vizet rabolt tőlem, megalázott. Elfogom, szájába nyomom a kezemet, és összemorzsolom a szíve húsát. Vagy pedig lábánál fogva a Gangán túlra hajítom.
Sebesen nyomába eredt, de hiába üldözte, nem bírta utolérni. A növendék megérkezett tanítójához, kezébe adta a vizet:
- Igyék, uram!
Nyomában megérkezett a kígyókirály:
- Tiszteletreméltó Anuruddha, a szerzetesnövendék engedelem nélkül hozta tőlem a vizet, ne igyék belőle!
- Növendékem, valóban így történt?
- Igyék, uram, ő megengedte, hogy elhozzam a vizet.
A szerzetes meg volt győződve:
- A szenvedélyektől megszabadult szerzetesnövendék nem szólhat hamisan - és megitta a vizet. Abban a pillanatban megszűntek a görcsei. A kígyó azonban folytatta:
- Tiszteletreméltó uram, a növendék az egész összecsődített isten-sereg szeme láttára megalázott. Vagy a szívét tépem széjjel, vagy lábánál fogva a Gangán túlra hajítom.
- Mahárádzsa, a szerzetesnövendék hatalma nagy, te nem tudsz megbirkózni vele. Kérj tőle bocsánatot és távozzál.
A kígyókirály saját magán tapasztalta a növendék hatalmát, csupán a szégyen hajtotta nyomába. Így a szerzetes szavára bocsánatot kért tőle, barátságot kötött vele:
- Ha ezután szükséged lesz vízre az Anótatta tóból, nem szükséges odajövetellel fárasztanod magadat, csak üzenj nekem, magam hozom el és átadom neked.

E szavak után távozott.

 


394. A zsaroló pap

Volt egy csaló pap, aki Vészálíban a városkapu mellett felmászott egy fára, a két lábával megkapaszkodott egy ágban, fejjel lefelé függött, mint a denevér, és ezt kiabálta:
- Adjatok száz kapila pénzt, adjatok egy szolgálót! Ha nem adtok, levetem magamat, és halálommal eltörlöm a várost a föld színéről!
Amikor a Beérkezett a szerzetesek csoportja élén belépett
a városba, a szerzetesek felfigyeltek a papra, és amikor ismét elhagyták a várost, változatlanul ott függni látták. A városlakók városuk pusztulásától tartottak:
- Ez a pap reggel óta ott függ. Ha leesik, halálával eltörli a várost a föld színéről. Adjunk meg neki mindent, amit kér - döntöttek, és megadták. Ő lemászott a fáról, mindent felmarkolt és távozott. A szerzetesek látták, amint elhaladtak a kolostor mellett, tehén módjára bőgve, és ráismertek. Megkérdezték:
- Megkaptad, amit kértél, pap?
- Igen, megkaptam.
A szerzetesek bementek a kolostorba és beszámoltak a dologról a Beérkezettnek. A Mester megjegyezte:
- Szerzetesek, nem most történt első ízben, hogy ez a személy csaló és tolvaj módjára viselkedett. Már előző életében is csaló és tolvaj volt. Azonban most sikerült becsapnia az együgyű embereket, akkor viszont nem tudott túljárni az okosabbak eszén.
Kérésükre elmondta a múltbeli történetet:

Egykor régen egy csaló aszkéta tanyát ütött egy földművelő falu mellett. Az egyik család gondoskodott róla. Napközben a frissen elkészült ételből neki is adtak egy adagot, mintha saját gyermeküknek adnák, az este készült ételből egy adagot félretettek, és másnap adták át neki. Egyik napon gyíkhúshoz jutottak, gondosan megfőzték, egy adagot félretettek, és másnap odaadták. Az aszkéta megette a húst, igen ízlett neki és megkérdezte, hogy milyen hús. Közölték, hogy gyíkhús. Alamizsnakérő útja befejeztével magával vitte lombkunyhójába a vajas, tejfölös, fűszeres ételeket, és félretette. A lombkunyhó közelében egy hangyafészekben lakott a gyíkok királya. Időről időre felkereste az aszkétát, hogy tiszteletét tegye nála. Ezen a napon az aszkéta elhatározta, hogy agyonüti a gyíkot. Fogott egy botot, elrejtette, és alvást színlelve leült a hangyafészek közelében. A gyíkok királya előbújt a hangyafészekből, feléje tartott, de feltűnt neki az aszkéta viselkedése.
- Ma nem tetszik nekem a mester viselkedése - gondolta, és visszafordult. Az aszkéta észrevette, hogy visszafordul, és utána hajította a botját, hogy agyonüsse. A bot célt tévesztett. A gyík bebújt a hangyafészekbe, kidugta a fejét, végignézett az úton, ahol jött, és megszólalt:

Én szerzetesnek véltelek, s közeledtem gyanútlanul,
de te botot vágtál hozzám, amit sosem tesz szerzetes.

Az aszkéta így csalogatta, hogy megkaparintsa:

Gyíkok királya, jöjj vissza! Nézd, finom rizs van itt, egyél!
Kapsz tőlem sót és olajat, bőven van borsos étel is.

- Minél többet beszélsz, annál inkább menekülni támad kedvem.

Jobban járok, ha elbúvok; menedékem a hangyaboly.
Olaj, só, bors nekem nem kell, ezzel hiába csábítasz.

Amikor a Mester befejezte a történetet, azonosította a szereplőket:
- Akkor ez a csaló volt az aszkéta, a gyíkok királya pedig én voltam.
És az okos gyík feddő szavaira utalva, ezt a verset mondta:

Hajcsimbókod s a válladon antilop-bőr mit ér, bolond?
Míg bensőd teli van szennyel, a külsődet tisztogatod?
398. Ökörverseny

Két bráhmannak volt egy-egy ökre. Az egyik ökör neve Kis Vörös volt, a másiké Nagy Vörös. Egyszer vita tört ki a két bráhman között:
- Az én ökröm az erősebb! Az én ökröm az erősebb!
- Mit vitatkozzunk? Hajtsuk őket, majd kiderül.
Az Acsiravatí folyó partján telerakták a szekerüket homokkal, befogták az ökröket. Éppen ekkor ment oda fürödni néhány szerzetes. A bráhmanok hajtották az ökröket. A szekerek nem mozdultak, de az istrángok elszakadtak. A szerzetesek a kolostorba visszatérve beszámoltak a Mesternek. A Mester így szólt:
- Szerzetesek, ezek az istrángok és szíjak külső kötelékek, amelyeket bárki elszakíthat. a szerzetesnek viszont a harag és a Szomj belső kötelékét és szíját kell elszakítania.
És ezt a verset mondta:

Aki szétszaggatott minden láncot, szíjat és kötelet,
reteszt letört, felébredett, bráhmanának azt nevezem.

 


406. Indra mint aggastyán

Egyszer egy bráhman felesége négy szerzetes számára főzött ételt, és szólt a férjének:
- Eredj a kolostorba, jelöltess ki négy idős bráhmant, és hívd ide őket!
Elment a kolostorba:
- Válasszatok ki négy bráhmant, és adjátok mellém őket!
Négy, szenvedélyektől megszabadult, hétéves szerzetesnövendéket jelöltek ki. A bráhman neje díszes ülőhelyeket készített elő, és várakozott. Amikor megpillantotta a szerzetesnövendékeket, méregbe gurult és úgy sistergett, mint a tüzes kemencébe szórt só:
- A kolostorból csak ezt a négy kölyköt tudtad hozni, akik még unokádnak is túl fiatalok volnának!
Nem hagyta, hogy az előkészített ülőhelyekre üljenek, hanem alacsony zsámolyokat hozott elő:
- Üljetek ezekre!
Majd férjének szólt:
- Eredj, bráhman, szemelj ki öregeket, és hívd ide őket!
A bráhman elment a kolostorba, és találkozott a tiszteletreméltó Száriputtával. Meghívta:
- Jöjjön, menjünk az én házamba!
A szerzetes vele ment, és a növendékeket megpillantva, megkérdezte:
- Kaptak-e enni ezek a bráhmanok?
Mikor megtudta, hogy nem, és látta, hogy négy személy számára készült étel, szólt:
- Add vissza a szilkémet!
Fogta a szilkéjét és távozott. Az asszony megkérdezte:
- Mit mondott?
- "Ezeknek az itt ülő bráhmanoknak kell enni kapniuk; add vissza a szilkémet"! Fogta a szilkéjét és távozott.
- Biztosan nem volt éhes. Eredj gyorsan, válassz ki egy másikat, hívd ide!
A bráhman most találkozott a tiszteletreméltó nagy Moggallánával, ugyanúgy meghívta. A szerzetesnövendékek láttán ő is ugyanazt mondta, fogta a szilkéjét és távozott. Az asszony újra szólt a férjének:
- Ezek nem éhesek. Menj el a bráhmanok találkozó helyére, hívj meg egy idős bráhmant!
A növendékek reggel óta nem ettek semmit, éhségtől gyötrődve üldögéltek. Érdemeik hevétől Indra trónusa felizzott. Okát kutatta, és meglátta, hogy a növendékek reggel óta éhesen üldögélnek.
- Nekem kell odamennem!
Vénségtől roskatag, öreg bráhmanná változott, és a bráhmanok találkozó helyén leült a díszhelyre. A bráhman megpillantotta:
- Most meg lesz elégedve a feleségem. Jöjj, menjünk az én házamba!
Vele együtt hazament. Az asszony megnézte, meg volt elégedve. Két ülőhelyről egyre rakta át az összes takarót, hellyel kínálta:
- Ide üljön le, uram!
Indra belépett a házba, a négy szerzetesnövendéket leborulva köszöntötte, majd ülőhelyük szélén a földre telepedett keresztbetett lábbal. Amikor az asszony ezt látta, így szólt a férjéhez:
- Hallod-e, jól kiválasztottad a bráhmant! Félbolondot hoztál magaddal: az unokáinak beillőket leborulva köszönti. Mit kezdjünk vele? Dobd ki!
Megragadta a vállánál, majd a karjánál fogva, majd a derekánál, hogy kiráncigálja, de még ültéből felállítani sem bírta.
- Gyerünk, bráhman - mondta a felesége -, te emeld az egyik karjánál, én emelem a másiknál.
Ketten kétfelől megragadták a karját, hátba vágták, kitaszították az ajtón. Indra változatlanul ott ült a földön, és a kezét forgatta.
A bráhman és neje visszatért, s látták, hogy ott ül. Ijedtükben rémülten felkiáltottak. Indra felfedte előttük kilétét, s ekkor mindnyájukat ellátták étellel. Az öt személy átvette az ételt, s ezután egyikük a háztető közepén tört ki, másik a tető első részén, harmadik a tető hátsó részén, negyedik a földbe süllyedt, Indra a házfalon tört át. Így ötfelé távoztak. Ettől fogva Ötnyílásos Ház néven emlegették azt az épületet.
Amikor a növendékek visszaérkeztek a kolostorba, a szerzetesek érdeklődtek tőlük:
- Testvérek, milyen volt?
- Ne kérdezzétek! Amikor a bráhman felesége megpillantott bennünket, méregbe gurult, azt sem engedte meg, hogy az előkészített ülőhelyekre leüljünk. "Gyorsan, gyorsan keríts egy idős bráhmant!" - szólt a férjének. Amikor tanítónk jött vele, és meglátott bennünket, így szólt: "Ezeknek az itt ülő bráhmanoknak kell enni kapniuk", ezzel fogta a szilkéjét és távozott. "Hívj egy másik idős bráhmant!" - mondta az asszony, és ekkor a nagy Moggallánát vitte magával. Amikor meglátott bennünket, ő is ugyanúgy beszélt, és távozott. Az asszony újra elküldte a bráhmant: "Ezek nem éhesek. Menj a bráhmanok találkozó helyére, hívj meg egy idős bráhmant!" Odament, és a bráhman alakjában megjelenő Indrát hozta magával. Amikor Indra megérkezett, elláttak bennünket étellel.
- Amikor ezek így viselkedtek, ti nem haragudtatok?
- Nem haragudtunk.
Erre a szerzetesek jelentették a Mesternek:
- Szentség, ezek valótlant állítottak, nem igazat szóltak, mert azt mondták, hogy nem haragudtak.
- Szerzetesek, akik megszabadultak a szenvedélyektől, azokra sem neheztelnek, akik megbántották őket.
És ezt a verset mondta:

Ki gyűlölők közt nem gyűlöl, ütésre készek közt szelíd,
mohók közt semmi vágya sincs, bráhmanának azt nevezem.

 


415. A Mester elmosolyodott

Egykor Szávatthiban egy négy milliónyi vagyonnal rendelkező, előkelő családban öltött testet egy Szundara-szamudda, azaz Szépség Tengere nevű nemes ifjú. Egy napon látta, hogy nagy tömeg igyekszik Dzsétavanába a Tant hallgatni, kezükben virágfüzérekkel és illatszerekkel. Megkérdezte, hová mennek.
- A Mesterhez, a Tant hallgatni.
- Én is megyek - szólt, velük tartott, leült a hallgatóság szélén.
A Mester felismerte lelkiállapotát, és összefüggően kifejtette tanítását.
- Nem lehet a házban lakva gyöngyház-tisztaságú szent életet élni - gondolta a Mester tanításának hallatára, és elhatározta, hogy belép a szerzetesrendbe. A hallgatóság távozta után felvételét kérte a Mestertől.
- A szülők engedélye nélkül senkit sem vesznek fel a Beérkezettek - válaszolta.
Hazament, és minden igyekezetét latba vetve, elnyerte szülei engedélyét. A Mester oldalán felvételt, majd felszentelést nyert.
- Nincs értelme tovább itt laknom - gondolta, eltávozott, Rádzsagahába ment, ott járta alamizsnakérő útját.
Egy alkalommal ünnepséget tartottak Szávatthiban, és szülei látták, hogy fiuk fiatal barátai fényes pompa közepette mulatoznak.
- Fiunknak most már nincs lehetősége ilyesmire - keseregtek. Egy örömleány éppen akkor ment el a házuk előtt, és a sírdogálva ülő anyától megkérdezte:
- Miért sírsz, anyám?
- Fiam jutott eszembe, azért sírok.
- Mi történt a fiaddal, anyám?
- Szerzetesnek ment.
- Nem kellene visszatéríteni?
- Kellene, de nem hajlandó. Távozott innét, Rádzsagahába ment.
- Ha visszatérítem, mit adnátok érte?
- Egész házunk, minden vagyonunk úrnőjévé tennénk.
- Nos, akkor adjatok pénzt a költségekre!
Átvette a pénzt a költségekre, és népes kísérettel Rádzsagahába ment. Megfigyelte, merre szokott járni alamizsnáért, és az úton megvásárolt egy lakóházat. Korán reggel ízletes ételt készített, s amikor a szerzetes alamizsnáért arra járt, átadta alamizsnaként. Néhány nap elmúltával megkérte:
- Tiszteletreméltó úr, foglaljon helyet, itt fogyassza el az eledelt.
Elkérte szilkéjét, ő átadta a szilkét. Ezután válogatott ételekkel szolgálta ki, majd így szólt:
- Tiszteletreméltó úr, legkellemesebb az lesz, ha idejár alamizsnáért.
Néhány napig a tornácon ültette le és szolgálta ki étellel. Majd egy sereg gyereket süteményekkel odacsábított:
- Amikor a szerzetes jön, gyertek ide, és verjetek fel nagy port, még akkor is, ha én el akarlak kergetni titeket.
Másnap a szerzetes étkezése közben nagy port vertek fel, annak ellenére, hogy a nő úgy tett, mintha el akarná kergetni őket. Harmadnap a nő a ház belsejébe ültette le a szerzetest:
- Tiszteletreméltó uram, hiába kergetem a gyerekeket, nem fogadnak szót, nagy port vernek fel. Foglaljon helyet a ház belsejében!
Néhány napig ott szolgálta fel az ételt. Majd újra összehívta
a gyerekeket:
- Mialatt a szerzetes étkezik, csapjatok nagy zajt, még akkor is, ha én el akarnálak kergetni titeket.
Úgy tettek. Következő napon a nő így szólt:
- Tiszteletreméltó uram, itt túlságosan nagy a zaj. Hiába kergetem a gyerekeket, nem fogadnak szót. Foglaljon helyet a ház felső emeletén.
A szerzetes beleegyezett. Maga előtt engedve a szerzetest, felvezette a ház felső emeletére, és bezárta az ajtókat. Noha a szerzetes szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy szüntelenül körbe járjon alamizsnáért, az ínycsiklandó ételek lebilincselték, és a nő szavára felment vele a hétemeletes ház legfelső emeletére. Ott a nő leültette, és a nők hagyományos csábítási eszközeihez, a női fondorlatokhoz folyamodott. Mert mint mondják, negyvenféle fogással csábítja el a nő a férfit: sóhajtozik, lehajlik, ájuldozik, szégyenkezik, körmeivel játszik, lábát lábára szorítja, pálcikával a földre rajzolgat, kisgyermekét ölébe veszi-leteszi, játszik vele, csókolgatja, eteti, odaad-elvesz valamit, utánozgatja, hangosan beszél, halkan beszél, nyíltan beszél, bizalmasan beszél, táncolva, énekelve, zenélve, sírva, enyelegve, díszítkezve nevetgél, pislog, riszálja magát, szeméremövét birizgálja, combját kitakarja, combját eltakarja, keblét mutogatja, hónalját mutogatja, köldökét mutogatja, szemét lehunyja, szemöldökét ráncolgatja, ajkát nyaldossa, nyelvét öltögeti, ruháját leveti, ruháját felölti, haját kibontja, haját befonja.
A szerzetes szeme elé állva, mindezeket bemutatta a nő, és ezt a verset mondta:

A kéjnő lábát lakk festi és csábító saru fedi.
Én téged, férfi, kívánlak, s engem éppúgy kívánsz te is.
Remetének akkor megyünk, ha majd a bot lesz támaszunk.

- Óh jaj, meggondolatlanságból súlyos bűnt követtem el! - esett kétségbe a szerzetes. Eközben azonban a Mester a negyvenöt mérföld távolságban fekvő Dzsétavanában ülve látta az egész esetet, és elmosolyodott. Ánanda szerzetes megkérdezte:
- Szentség, mi az oka, mi az indítéka annak, hogy elmosolyodtál?
- Ánanda, Rádzsagaha városában egy hétemeletes palota legfelső emeltén Szépség Tengere szerzetes és egy örömleány között tört ki a háború.
- Melyikőjük lesz a győztes, melyikőjük fog veszíteni, szentség?
- Ánanda, Szépség Tengere lesz a győztes, az örömleány fog veszíteni.
Így bejelentve a szerzetes győzelmét, ültében saját képmását sugározta oda, és szólt:
- Szerzetes, fordulj el az érzéki vágyaktól, szabadulj meg tőlük!
És ezt a verset mondta:

Aki semmit se kívánva, otthontalanul vándorol,
gyönyör s lét vágya elhagyta, bráhmanának azt nevezem.

Az oktatás végén a szerzetes elnyerte a szentség fokozatát, varázserővel a levegőbe emelkedett, áttört a tető közepén, a Mester alakját csodálva megérkezett magához a Mesterhez, és leborult előtte.



419. Keletkezés és elmúlás törvénye

Egykor Rádzsagahában egy Vangísza nevű bráhman a halottak koponyájának megtapogatásából meg tudta mondani, hogy egyik koponya tulajdonosa a pokolban született újra, a másik állatként, a harmadik kísértet lett, a negyedik emberként öltött testet, az ötödik az istenek világába került. A bráhmanok így vélekedtek:
- Ennek az embernek a segítségével ki tudjuk használni a népet.
Két vörös lepelbe öltöztették, és járták vele az országot, megszólítva az embereket:
- Ez a Vangísza nevű bráhman a halottak koponyájának megtapogatásából meg tudja mondani, hol születtek újra. Érdeklődjétek meg tőle hozzátartozóitok újraszületésének helyét!
Az emberek erejükhöz képest tíz pénzt, húsz vagy száz pénzt adtak azért, hogy megtudják hozzátartozóik újraszületésének helyét. Végül Szávatthiba is eljutottak, és Dzsétavana közelében szálltak meg. Reggeli után látták, hogy nagy tömeg igyekszik arrafelé a Tant hallgatni, kezükben virágfüzérekkel és illatszerekkel. Megkérdezték, hová mennek?
- A kolostorba, a Tant hallgatni.
- Ha oda mentek, mit értek vele? Nincs senki, aki a mi Vangísza bráhmanunkhoz hasonlítható volna. A halottak koponyájának megtapogatásából meg tudja mondani, hol születtek újra. Érdeklődjétek meg tőle hozzátartozóitok újraszületésének helyét.
- Mit tudhat ez a Vangísza! Nincs senki, aki a mi Mesterünkhöz hasonlítható volna.
- Vangíszához hasonlítható nincs - mondták amazok, és a vita elmérgesedett.
- Gyerünk, győződjünk meg róla, kinek a tudása nagyobb, a ti Vangíszátoknak, vagy a mi Mesterünknek!
Együttesen elmentek a kolostorba. A Mester tudta, hogy arrafelé tartanak, és előhozatott négy koponyát, amelyeknek tulajdonosai négy különböző helyen születtek újra: a pokolban, állatként, emberek között, istenek világában. Ötödikül egy szenvedélyektől megszabadult szent koponyáját tette melléjük. Sorba rakatta a koponyákat, s mikor Vangísza odaért, megkérdezte:
- Tehát te a koponyák megtapogatásából meg tudod mondani, hogy a halottak hol születtek újra?
- Igen, meg tudom mondani.
- Ez kinek a koponyája?
- Pokolban újraszületett egyéné.
- Úgy van, igaz - helyeselte a Mester, majd a többi három koponyára is rákérdezett. Vangísza hibátlanul felelt mindegyikre, és a Mester ugyanúgy helyeselte. Ezután rámutatott az ötödik koponyára:
- Ez kinek a koponyája?
Megtapogatta, de nem tudta megmondani, hol született újra.52
- Tehát nem tudod, Vangísza? - kérdezte a Mester.
- Valóban nem tudom.
- De én tudom.
Ekkor Vangísza megkérte:
- Taníts meg erre a varázslatra!
- Nem tanítható meg rá más, csak aki belépett a szerzetesrendbe.
- Ha ezt a varázslatot is megszerzem, én leszek az első ember egész Indiában - gondolta a bráhman. Elbúcsúzott a többi bráhmantól:
- Ti maradjatok itt még néhány napig, én belépek a szerzetesrendbe.
A Mester oldalán belépett a szerzetbe, és felszentelést nyert.
A Mester a harminckét testi megjelenési formát adta neki elmélkedési témául, mondván:
- A varázslat előtanulmányaként ezen gondolkozzál!
Miközben ezen gondolkozott, a bráhmanok időnként érdeklődtek tőle:
- Megtanultad-e már a varázslatot?
- Várjatok, most tanulom.
Néhány nap múlva elérte a szentség fokozatát. Mikor a bráhmanok legközelebb érdeklődtek, így felelt:
- Testvérek, most már képtelen vagyok megtanulni.
Amikor a szerzetesek ezt hallották, jelentették a Mesternek:
- Szentség, ez a szerzetes valótlant állít, nem mond igazat.
- Ne szóljatok így, szerzetesek! Az én gyermekem most már tisztában van az elmúlás és keletkezés törvényével.
És ezt a verset mondta:
Aki belátta: minden lény pusztul s megint keletkezik,
az felébredt, beérkezett; bráhmanának azt nevezem.

Kinek útját nem ismerik sem istenek, sem emberek,
szent, kiről lepereg minden: bráhmanának azt nevezem.

 


Utószó

A Dhammapada a legrégibb és legismertebb buddhista bölcsmondás-gyűjtemény. A buddhizmus régebbi, úgynevezett hína-jána ágazata páli nyelvű kánonjának, a Tipitakának ("Hármas kosár") része, a Szutta-pitakába, Buddha tényleges és állítólagos beszédeinek gyűjteményébe tartozik. 423, egymástól független, verses bölcsmondást tartalmaz, amelyeket téma szerint, illetve a versekben előforduló hasonlatok szerint osztottak 26 csoportba, pl. Törekvés, Harag, stb., illetve Virágok, Elefánt, stb. Bár a hagyomány magának Buddhának tulajdonítja a Dhammapada verseit, éppúgy, mint az egész kánont, valóságban nem tőle származnak, csupán az ő gondolatait tolmácsolják híven, esetleg egyik-másik konkrét kijelentését foglalják versbe. Maga Buddha sohasem lépett fel költői igénnyel; hitelesnek tekinthető beszédeiben nincsenek versek. Emellett a Dhammapada versei nagyrészt más páli nyelvű szövegekben is előfordulnak, sőt nem egy esetben szó szerint megtalálhatók egyéb, nem buddhista irodalmi művekben, pl. a szanszkrit nyelvű Mahábhárata eposzban vagy Manu törvénykönyvében. Így az egyes versek szerzőjét és keletkezési korát éppúgy nem lehet megállapítani, mint a közmondásokét. Csupán a gyűjtemény összeállításának időpontjáról feltételezhető, hogy a Tipitaka élőszóbeli rögzítésének idején - ami a hagyomány szerint Kr. e. 240 körüli zsinaton történt -, vagy ezt megelőzőleg szerkesztette egybe ismeretlen, de gondolkozásában és költői érzékével is kimagasló tehetségű összeállítója, aki egyúttal egyes verseknek szerzője vagy átdolgozója is lehetett.
A Dhammapada címet többféleképpen értelmezik. A páli dhamma (szanszkrit dharma) szó alapjelentése "törvény", "igazság", de buddhista szóhasználatban elsősorban Buddha tanítását, a Tant jelenti. A pada szó kettős jelentésű: "lépés, út, ösvény", és "verssor", ezért egyesek "Way of righteousness", "Wahrheitspfad", " The path of virtue", mások "A line or stanza of the dhamma", "Worte der Religion" címmel fordítják. Az "út" értelmezés mellett szól az, hogy magában a szövegben mindig ebben az értelemben áll a pada szó; "vers" értelemben a gáthá szót használja
a szöveg.
A versek valóban a Magasztos erkölcsi tanításainak alapgondolatait tartalmazzák: béketűrést, szelídséget, harag legyőzését, szenvedélyek elvetését, lemondást a világ dolgaihoz ragaszkodásról, erkölcsi tisztaságot, s nem utolsó sorban Buddha fő tételét: az egész lét szenvedés voltának felismerését, s e felismerés révén az újjászületéstől (újraszületéstől) szabadulást, a Nirvána elérését. Minthogy a buddhizmus életeszménye a szerzetesség, előtérben állnak a szerzeteseknek szóló tanácsok, de a legtöbb gondolat a világi hívőkre is érvényes.
A mondások versformája a szanszkrit és páli költészet hagyományos bölcsmondás-formája, a kétszer 16 szótagból álló párvers, a slóka, amelyet a páli költészet meglehetősen lazán kezel. Még lazábban - olykor szinte felismerhetetlenségig szabadon - kezelnek néhány ritkábban előforduló, fordításokban négysoros strófákkal visszaadott verset: tristubh, indravadzsrá, vaitálíja, árjá. Fordításukban igyekeztünk kötöttebben kezelni az adott formákat, hogy a ritmus érzékelhetőbb legyen.
Magyar nyelven igen pontos prózai fordítás jelent meg a Dhammapadáról Fórizs Lászlótól: Dhammapada, Az Erény útja. Budapest 1994. Fórizs célja az eredeti szöveg terminológiájának, filozófiai fogalmainak minél hívebb visszaadása, éppen ezért lemond a verses formáról. Mi fordításunkban - az eredeti gondolatok minél világosabb tolmácsolása mellett - a versek költői szépségét is igyekeztünk érzékeltetni. A két eljárás összehasonlítása kedvéért idézzük az első és utolsó verset a két fordításban:

Fórizs:
A szív megelőzi a tényeket,
felettük áll, azok belőle épülnek fel.
A gonosz szívvel cselekvő,
gonosz szívvel beszélő embert
úgy követi a szenvedés,
mint a kocsi elé fogott ökröt a kerék.

Kötetünkben:
A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.
Azt, aki gonosz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi szenvedés, mint igavonót a kerék.

Fórizs:
Aki ismeri a korábbi lakhelyét,
keresztüllát a Mennyen és Poklon,
akiben a létesülés lánca véget ért,
akiben tudása teljessé lett,
akiben minden tökéletesség beteljesült,
azt a bölcset hívom én bráhmanának.

Kötetünkben:
Aki ismer eget-poklot, s előző születéseit,
tudása teljessé lett, a születések végére ért,
tökéletességre jutott, bráhmanának azt nevezem.

A Dhammapada számos kiadása és fordítása közül kiemelkedik S. Radhakrishnan kiadása: The Dhammapada with introductory essays, Pali text, English translation and notes. London 1950 (számos utánnyomásban).
A Dhammapada mindegyik verséhez kommentárt fűzött - szintén páli nyelven - Kr. u. 450 körül egy ismeretlen szerző. A hagyomány Buddhaghósát, a nagynevű buddhista filozófust nevezi meg szerzőként, ezt azonban a filológiai kutatás nyelvi bizonyítékok alapján elveti. Ez a kommentár, a Dhammapada-atthakathá, lényegében a versekhez alig kapcsolódó legendagyűjtemény. Előad egy-egy legendát Buddha életéből vagy előző születései egyikéből, azzal fejezve be, hogy az eset tanulságaként a Mester az adott verset mondta (és ennek elhangzása után egy vagy több hallgatója, olykor százezer szerzetes, abban a pillanatban elnyeri a szentség fokozatát). A legendákat nagyrészt
a Tipitaka egyéb szövegeiből meríti a szerző, elsősorban a Dzsátaka című mese- vagy legenda-gyűjteményből, amelyből több, mint félszáz történetet vesz át.53 A Dzsátaka-gyűjtemény szerkesztésmódját is pontosan követi. Mindegyik történetet az
a bevezető keret indítja, hogy a Mester itt és itt (legtöbbszöt Dzsétavanában) tartózkodva, egy bizonyos eset kapcsán a szereplők előző születéseinek eseményeivel magyarázza a történeteket. A történeteknek igen gyakran semmi közük sincs az adott Dhammapada-vershez. Erkölcstanuk meglehetősen sablonos: többnyire azt szögezik le, hogy egy szerzetes megszabadul gyengeségeitől, vagy egy világi hívő a szerzeteseknek adott alamizsna jutalmául elnyeri a szentség fokozatát. (A megigazulás négy fokozata: sodrásba belépő, még egyszer újraszülető, emberként már nem - csak az égben - újraszülető, és szent - arahat -, aki halál után közvetlenül a Nirvánába jut.) Másik gyakori téma a bűnösök pokolba kerülése. Mindvégig a szerzetesi erények hangsúlyozása és általában a szerzetesi élet magasztalása áll a szerző figyelme központjában.
Kötetünkben a szerkesztésmód bemutatása kedvéért az első három darabot (3, 5, 13. számú az eredetiben) teljes terjedelmében fordítottuk, csupán a vers elhangzása utáni megigazulási záróformulát és a nyelvi magyarázatokat mellőzve, a továbbiakban mellőztök a bevezető sablont, csak magát a történetet vagy annak érdekesebb részét fordítottuk. Cím gyanánt az eredeti szöveg egyszerűen a főszereplő (általában szerzetes) nevét adja meg, pl. 3. Thissza-théra-vatthu "Tissza szerzetes története". Fordításunkban a cselekményre utaló címeket adtunk, pl. 3. Haragtartás.
A teljes Dhammapada-atthakathá gyűjteménynek kitűnő angol fordítása van, 141 oldalas bevezető tanulmánnyal: Buddhist legends. Translated from the original Pali text of the Dhammapada Commentary by Eugene Watson Burlingame. Vol. 1-3. Cambridge Mass. 1921. Harvard Oriental Series 28-30. Burlingame a páli szöveg burmai kiadását használta, fordításunkban a Pali Text Society szövegét vettük alapul (London 1906-1915), ez okoz alkalmi eltérést Burlingame fordításától.

 

Jegyzetek

1) Kísértő: Mára, a buddhizmus ördöge.
2) Sárga köntös: a buddhista szerzetesek narancssárga köntöst viseltek.
3) Mára: a Kísértő, l. fent.
4) Lét: szanszára, az újjászületésnek sorozata, "lélekvándorlás".
5) Saját énünk: Buddha szerint az Én csak különböző összetevők pillanatnyi együttese, nem reális létező.
6) Haláltalan: Nirvána
7) Lét indítéka: szankhára, "lét-csíra". Szomj: tanhá, a létezés vágya.
8) Homályos vers. Fordítható így is: Az éjszakának mindhárom szakaszát ébren töltse el. Jelképezheti az élet három szakaszát. Lásd kötetünkben a hozzá fűzött történetet.
9) A katthaka-nád elszárad, miután megérlelte bugáját.
10) Sodrásba Belépő: szótápanna, aki Buddha követőjévé vált, elindult a megváltás útján.
11) V. ö. kötetünkben a vershez fűzött, magyarázó legendával.
12) Buddha alaptételei, amelyeket legelső, benáreszi beszédében fejtett ki (dhamma-csakka-ppavattana-szutta "a Tan kerekének elindítása").
13) Vének: thérák, tiszteletreméltó, idősebb szerzetesek.
14) Szójáték a muni "bölcs" és móna "hallgatás", munáti "felmér" szavakkal.
15) Lásd a 191. versszakhoz fűzött jegyzetet.
16) Létező szóval adtuk vissza a szankhára "lét-csíra", "lét indítéka" fogalmat. Ld. a 154. vershez fűzött jegyzetet Buddha utolsó szavait idézi: vajadhammá szankhárá.
17) Fordítható így is: Semmink sem azonos velünk, minden jelenség, dolog önálló lét nélküli. V. ö. a 62. vershez fűzött jegyzettel.
18) Érthetetlen jelképek. Az Anya és Atya talán a születést okozó Szomjat (tanhá, nőnemű) és Lét-csírát (szanszkára, hímnemű) jelenti, stb.
19) A hármas fogadalom, amelynek kimondásával valaki buddhistává lesz: Buddhához folyamodom oltalomért, a Tanhoz folyamodom oltalomért, a Szerzethez folyamodom oltalomért.
20) Homályos versszak. A kommentár egy legendát talál ki magyarázatul.
21) Harminchat áradat: a hat érzékszerv, a külvilághoz való hatféle kapcsolódás, stb.
22) Eredetiben szójáték a vana "erdő" és "kívánság" szó kettős értelmével.
23) Buddha szavai térítő útjára indulása előtt.
24) Szabadabb fordításban: Ha szerzetes akar lenni, egyéniségét adja fel,/ és ne bánkódjék amiatt, hogy ezzel sem rendelkezik
25) A léthez ragaszkodás illetve helytelen viselkedés ötös csoportjairól van szó.
26) Más értelmezés szerint: magános helyre vonul el.
27) A kasztrendszer ideológiájával szemben, amely származási alapon minősítette magasabbrendűnek a papi (bráhmana) kaszt tagjait, Buddha ismételten hangsúlyozta: nem a származás, hanem a lelki nemesség tesz valakit magasabb rendűvé, "bráhmanává".
28) Homályos versszak; a kettősség valószínűleg két végletet, születést-halált, örömöt-bánatot, dőzsölést-önkínzást, stb. jelent.
29) Az eredeti szöveg szójátékokra épül, ezt igyekeztünk utánozni: báhitapápó bráhmanó, szamacsarijá szamanó.
30) A remeték (nem szerzetesek!) viselete.
31) A buddhista szerzetesek viselete.
32) A tanító előtti, tiszteletteljes elhelyezkedés módja (nem szemben vele).
33) India neve a buddhista irodalomban.
34) Sodrásba belépés: lásd a 178. vershez fűzött jegyzetet.
35) Azaz elindult tanító útjára.
36) arahat, aki már életében elérte a Nirvánát.
37) Lásd: Dzsátakák, buddhista születésregék, 106-109. old.
38) Dhammapada 168.
39) Dhammapada 169.
40) A fehér lótusz nappal, a kék lótusz éjszaka nyílik.
41) csandálák: a kasztonkívüliek ("érinthetetlenek") társadalmi rétegének legalsó csoportja.
42) Paccsékabuddha: egyedi Buddha, régebbi korok olyan Buddhája, aki csak maga számára nyerte el a megvilágosodást, nem hirdette a Tant.
43) Kötetünkben lásd a 23. oldalon.
44) Garuda a madarak királya, Visnu isten hátaslova.
45) Buddha, a Tan, a szerzetesek gyülekezete.
46) Június-július.
47) Az esős évszak alatti egy helyben tartózkodás volt a szerzetes fő prédikálási időszaka.
48) Szerzetesek, apácák, a világi férfiak és nők.
49) A dzsátaka-gyűjtemény 65. története.
50) upószatha, nyilvános gyónással és böjttel összekötött összejövetel minden újholdkor és holdöltekor.
51) Egyedi Buddha, lásd a 75 lapon lévő jegyzetet.
52) Mivel nem született újra, hanem elérte a Nirvánát.
53) Sorozatunkban lásd: Dzsátakák, buddhista születésregék. Budapest 1998, Terebess kiadó

 

***