Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

RUSZTEM PARIPÁT VÁLASZT

Meghalt sarja Zau-nak, nagy Garsászp király,
s ezer bajra virradt ezer földi táj.
A gyászhír nyomában jajongás fakadt:
a sok nagy sah trónszéke árván maradt!
Fut Afrászijábhoz viharlábú hír,
a harcos Pasang néki ily szókat ír:
"Dzsihán bércein vidd hadad gyorsan át,
előbb, mint megülnék Irán trónusát."
És Afrászijáb erre tábort ütött,
belepvén a vízig Szipandzsáb-mezőt.
Zál Rusztemhez így szólt: "Elefánt-gyerek
nagyobb vagy te fejjel, mint más mindenek,
igen hosszú küzdés, kemény munka vár,
mely álmod s vidámkedved elfújja már.
Te még szinte gyermek, kiállsz-é tusát,
ki még mást se vágtál, mint csirkék húsát?
Az ajkad fölött leng a friss tej szaga,
öröm- s táncra lesvén a szíved maga.
A síkságra téged miképp küldjelek,
ahol bősz oroszlánfiak küzdenek?
Miképp vélekedsz, mondd nekem válaszod?
Szerencse s dicsőség legyen támaszod!"
De ő Szám-fi Dasztánnak így válaszol:
"Nem úr énfölöttem sem alvás, se bor;
ilyen vállat, ily hosszú kart nem lehet,
hogy itt más se várjon, csupán élvezet;
ha vad háború jön, ha szólít a had,
az Isten segít majd, ki győzelmet ad.
Leszek, láthatod majd, erős oltalom,
ha vért kell a hadrend előtt ontanom.
Kezemben husángom ma vér fellege,
amelyből aláhull kövér permete;
vasammal ma vészes vad lángot vetek,
az elefánt-velőkbe bárdot verek.
S mikor keblemen szörnyű vértem ragyog,
a tegzem miatt földjük aggódni fog.
S a harcban ha lándzsám előtör s mered,
a vér - bárha kőszirt-szívekből - ered.
De kell, hogy legyen hegymagas jó lovam,
mit hurkolt kötéllel kerítsek magam,
erőmet ragyogtassa harc dúlt során,
sehonnan se vágtasson el túlkorán."
S hát Zál zábulisztáni nagy ménesét,
s mely Kábul mezőin legelt szerteszét,
vonultatta föl most az ifjú előtt,
és mind sáhi bélyeggel ékítve jött.
S ezt olvasták föl néki; sok ló vonult,
de Rusztem kezével csak rásúlyosult,
és mindegyik ló háta lehomorult,
és mindegyik ló hasa földresimult.
A ló ló után így vonul, sorra jár;
s egy szép tarka ménes került sorra már,
s e ménesben egy gyors fakó kanca lép,
oroszlánszügyű és zömöklábú, szép;
fülét harci-tőrnek álítnád talán,
erősizmú jó marja, véknya sovány;
e szép kanca lépdel, csikó megy vele,
nincs lentebb azénál a melle s feje;
ökörfarkú; tűz villan éjszín szemén;
sötétlő heréjű, acélkörmű mén;
s reá szőre oly cifra tarkán simul,
miként hogyha sáfrányra rőt rózsa hull.
Sötét selymen éjjel ha csöpp hangya jár,
két farszangnyi távolból is látja már;
teve-magas, elefánt-súlyú e ló,
s mint oroszlán, Bíszutún bércén lakó,
olyan vad. Figyelvén a ló termetét,
s magas szép csikójára vetvén szemét,
a jó sáhi pányvát hajította ki,
a részút szökellőt rabul ejteni.
De egy vén csikós így kiáltott: "Hahó!
Ne érintsed ujjal se, másé a ló!"
De kérdezte Rusztem: "Kié hát, felelj!
s combján, lehet látni: nincs semmi jel."
"Jegyet rajta - szólt az - ne vizsgálj-keress,
ez állatnak egyszer dicső híre lesz;
mi Rakhsnak nevezzük; remek pejcsikó,
mint tűz, villogó, s minta víz, csillogó;
nem is fejtjük azt még, a gazdája ki,
csak "Hej, Rusztem Rakhsa!" kiáltunk neki.
A nyergünk alatt három esztendeje
fut ő: meg-megáll rajta sáhok szeme;
de pányvát az anyja, s lovast hogyha lát,
rohan s védi, mint bősz oroszlán, fiát.
Világ hőse tudd hát: ez így van, de mi
nem is sejtjük: értelme, rejtelme mi.
De józan ha vagy, hát vigyázz, óvakodj:
e nagymérgű sárkánnyal harcba ne fogj
hisz ily kanca oroszlánszívet kitép
s a krokodil bőrét hamar tépi szét."
Tahamtan, szavát bíz alig hallja meg,
de már tudja, mit mond az őrző öreg.
Kivetvén a jó sáhi pányvát tehát,
a pejkó fejét véle hurkolja át.
a bősz ló oroszlán gyanánt lép oda,
a pányvába tüstént aként tép foga.
Üvölt, mint oroszlán, az ifjú vadul,
s a vad kanca döbbenve megcsillapul,
gerincén a hős ifjú hős ökle dúl,
s az állat remeg, roggyan, és földrehull;
alélt még, de aztán suhan, mint a szél,
s a ménes zöméhez megint visszatér.
De megvetve jól most a lábát a hős,
csikóján a hurkot szorítván erős.
Majd lendül ki hős karja, hős jobbkeze,
és megnyomja pejkója hátát vele;
és nem homorult meg a pej háta: tán
nem érezte súlyát sem egyáltalán.
S Tahamtan kimondotta: "Ez kell nekem,
vitéz tetteim máris elkezdhetem."
Miként szél ha száguld, szökött el vele,
iramlott, ficánkolt a rőt pej vele.
Majd kérdezte Rusztem: "Fizetség mikell
e sárkánycsikóért? Ki árulja el?"
"Ha Rusztem te vagy - szólt, felelvén, az agg -,
csak ülj rá s Iránnak derék rendet adj.
Irán földje és népe, nem más, az ár,
csak ülj rá s a Földet te hozd rendbe már."
Megnyergelte Rusztem a rőt pejcsikót,
mivel lelke harcokra kész, fürge volt.
És zablája-rándítva, ugrat vele,
van, úgy látja, tűz-lelke, tűz-ereje;
sisak, vért, husáng néki könnyű teher,
erőben az elefánt nem hagyja el;
Szép, tajtékos-ajkú, okoslelkü ló,
kerektomporú, és a járása jó.
És Zál szíve már, mint a vidám tavasz,
amért sarja sáh-fényü, pompás lovas.
A kincstermeket tárja, pénzt osztogat,
nem ismer se múlt, sem jövő gondokat,
tevék hátán cintányért zenget-veret,
bebongja a hangjuk a mérföldeket.

 

A MÁZENDERÁNI KALAND

1. Káósz király meg akarja hódítani Mázenderánt

Figyelj jól, mit is mond a bölcslelkű vén,
hogy épülj szavaként e gazdag regén:
Hogy Káósz a sáh, apja trónjára ült,
köré mind a föld mint a szolgája gyűlt.
Halom gyűlt a sokféle jóból neki;
a teljes világ, látta, hódol neki.
A nyaklánc, a függők, a császári szék,
topázzal díszített arany sáh-fejék,
a sok jó arab mén, melyet birtokol:
nem ismert magához hasonlót sehol.
Egy rózsáslugasban, aranydíszűben,
nemes bort ivott ő derűs reggelen,
ki úr volt világon, nagy országokon:
aranytrónja kristály-sugár-oszlopon.
Irán sok nemes bajnokával, derült
körükben vigadva s tanácskozva ült.
"Világunk terén - mondta - sáh még van-e,
kit inkább megilletne sáh-szék, van-e?
Ülök, mint nekem jár, a legfőbb helyen;
ki is merne fölkelni énellenem?"
Boros fővel így szólt. S a főemberek
s a nagy bajnokok sorra döbbentenek.
S egy démon, regős öltözetben, bejött;
a sáhhoz vezessék be, kérvén az őrt.
"Hazám, földem - ezt mondta - Mázenderán;
a trónról, regősére, nézzen le rám
a nagy sáh, s ha szolgálatom kedveli,
- trónjához út nyíljék, zengek neki."
A sáh megparancsolta, hozzák be őt,
zenész-népe közzé sorozzák be őt.
A démon pedig lanthúrt, rázengve, ránt,
s eképen dicsőíti Mázenderánt:
"Ó, Mázenderán, szép hazám, üdv neked!
legyen földeden mindig dús ünneped.
Örök fény ragyog kerti rózsáidon,
a lankáidon jácint, szép nőszirom;
a lég is be édes! be szépföldű vagy!
tavasz látogat csak, se hőség, se fagy.
A kertedben édesszavú bülbülök,
iramló gazellák a völgyed fölött.
Folyód mind talán rózsavízzel folyik,
az illatja minden szívet boldogít;
a part is mosolygós egész éven át,
vadász-sólymok illannak kék égen át.
Az országot által meg át nézheted:
arany csillog és selymek és ékszerek.
A bálvány-papon mind aranyló fejék,
az úr-bajnokok dísz-övén ékszer ég.
Ki benned nem élhet, ki föl nem keres,
a lélek s a szív benne kedvtől üres."
S hogy élvezte Káósz a dalnok szavát,
fejét rögtön új gondolat járta át.
Vitézlő szívét tette már arra fel,
hogy, elvenni Mázenderánt, hadrakel.
A legbajnokabbakhoz így szólt tehát:
"Napot s éjt miért is mulatnánk mi át?
A bajnok ha semmittevést kedvelő,
bizony csak hever, már nem is kel fel ő.
De Dzsamséd, Dahák, Kai-kobád tán nagyobb?
Az én csillagom fénye fentebb ragyog.
Különb-ősű én hát különb hős legyek,
király-úr a teljes kerek föld felett.
Hadat kell vezetnem, s a harcok során
vasam félje-rettegje Mázenderán."
E nagy szó a főbbek füléhez került,
de nem volt, ki tervére föllelkesült.
Színük sárga lett és az arcuk redős:
a dévekre támadni egyik se hős.
S föláll Tósz, az országnagyokhoz beszél:
"Te sok harcban-edzett vitézlő vezér!
Bizony megszorultunk, s akármerre nézz:
segítség csak egy van: nem is lesz nehéz
a Szám-adta Zálhoz futó-gyors tevét
menesztvén, közölnünk hazánk helyzetét."
Körül mind dicsérték a szónok szavát,
A gyorsanfutót útra küldték tehát,
Szeisztánba szállt futva, Zálhoz, kinek
sugárzása földünk világítja meg.
S a Szám sarja Dasztán amint megjelent,
beszél mindje: mindent hamar megjelent.
S már mind indul együtt a sáhhoz tovább,
ki fönt ülte büszkén sugártrónusát.
Elől Zál-zar indult, majd sorján a sok
arany-díszövű úr, az országnagyok.
És szólt Zál a sáhhoz: "Soká élj, nagy úr!
erősen hatalmadban, és boldogul!
Fülemhez nehéz, furcsa hír érkezett,
hogy Mázenderánra vetettél szemet!
Biz élt már előtted királyok soka,
de ily útra nem volt, ki hágott, soha.
S fölöttem bizony jó idő szállt tova,
és fordult - be sokszor! - az ég csarnoka.
De sáhjaink: Zau, Nódar és Kai-Kobád
s kinek még eszünk őrzi ős korszakát,
a nagyharchusángúak, nagyhadúak,
ők Mázenderánra nem fentek fogat.
Mert tudták: varázsos vidék, dév-mező,
varázsos pecsét őrzi, nagy bűv-erő;
reárontanod karddal úgysem lehet,
se pénzzel, se fortéllyal meg nem veszed:
ne légyen tehát had, mely addig kiszáll.
Ki ettől remélt jót, még nem volt király.
Hogy mindnyája kisebb volt nálad, lehet,
de éppen így szolgálta mind az eget:
nemesvérű, hőslelkű sáhok sora.
Ne ültess olyan fát te kincsért soha,
amelynek gyümölcséből átok fakad,
s a nagy sáhok és közte árok szakad."
Felelt néki Káósz: "Sosem kértem én,
minek hát a szádról e bölcs vélemény?
Firédúnnál, Dzsamsédnál több énnekem
a pénzem s a fényem s vitéz emberem;
s Manócsihron, Kai-Kobádon túlteszek,
kik Mázenderánért sosem törtenek.
Hadam, vakmerésem, s a kincsem nagyobb,
az én büszke kardom világfönt ragyog.
Világunk teremtője engem kegyel,
a bősz déveket mint vadász ejtem el.
Amíg elleszek, légy te Rusztemmel úr,
Iránt együtt őrizve, bölcs-józanul."
Felelt Zál: "Királyom, ki szolgád vagyok,
szívemből beszélek, ha szót szólalok;
kimondtam, mi szívemre rásúlyosult,
kitárván, amit csak tanított a múlt.
A fénylő világ mindig üdvöd legyen,
e szóm emlegetned ne kelljen sosem,
siratnod se kelljen sosem tettedet,
a szíved ragyogjon, s hatalmad, s hited!"
A sáhtól eképp vette Zál búcsúját,
s a szívét a kín és a bú járta át.

 

2. Káósz kudarca

A sáh kélt, mikor már az éj napra vált,
s az útjára ővéle sok nagyja szállt.
Az élen vezérelve Káósz haladt,
a sziklás nagy Iszpróz felé tört utat.
S hol elbú a nap, rejtekén, ott kutat
magának lenyugvó-helyet s álmokat;
gonosz dév-tanyán lelte fekvőhelyét,
az elefánt oda csak rettegve lép.
Egész éjjel ők ott mulattak nagyon,
ledőltek, s fölébredtek új hajnalon;
s a nagy sáh köré gyűlve, hős férfiak,
fejük- s keblükön büszke hős-vért, sisak.
A sáh megparancsolta Gévnek legott,
szemeljen ki kétezer jó bajnokot,
a nagysúlyú buzogányt jól forgatót,
a mázenderán várkaput szétzúzót:
"Ha látsz aggot-ifjat, nekem szót fogadj,
és lelket a testében egynek se hagyj.
És lángokra lobbantsd a házaikat,
vígy mindenhová éjt, hol napfény fogad."
Gév minderre elszántan eltávozott,
s kiválasztva kétezer jó bajnokot,
már Mázenderán vártövéhez vonult;
a kardok, husángok suhintása hullt;
az asszony, s a gyermek, s a mankós öreg
leomlott, a kardjuk nem kímélte meg.
Arany, drágakő, pénz, perec szertehullt,
az utcákra ékkőből szőnyeg borult;
s a marhának számát se látván a föld,
az éden hihetnéd hogy ott tündökölt.
Nem is telt el ott több, csak egy hét talán,
s a várost kifosztotta végkép Irán,
s hát Mázenderánban most bús a király,
fejét földre horgasztja, nagy szíve fáj;
Szandzsé volt a dév épp, ki mellette állt,
a hír hallatán lelke félholtra vált.
S a sáh mondta ekkor: "Miként nap suhan
az égen, Fehér Dévhez indulj-rohanj.
Mi Mázenderánunkra lángcsóva hull,
a harc-mérge pusztít hazánkban vadul.
Ha most nem segít meg, ha most elmarad,
mi szép városunkban lakó nem marad."
A dév hallgatott rá s azonnal rohant:
szavával, levéllel sietvén suhant.
Fehér Dév meg őnéki választ adott:
"Ne döntsön kesergésbe vad sorsotok;
az íránitól félni nincs semmi ok,
ha eljönnek is mind a harc-szomjasok:
hozok majd reájuk hatalmas hadat,
az országotokban nyomuk sem marad."
Ekép szólva, fölnyúlt, mint bérc teteje,
a forgó nagy égboltig ért fel feje,
s a sáh-hadra éjbarna felhő szakadt,
A Föld néger-arcú, az éj mélye vak.
Szuroktó, hihetnéd, a tág nagyvilág,
sötétségbe süllyedt a szép napvilág,
korom füstje szőtt sátrat ott hirtelen,
nem is volt, mely átláthatott volna, szem;
a kő és a vad kopja-zápor szakadt,
a pusztába szórván a bátor hadat;
nagyon sok futott el s Iránig szaladt,
sebes volt a szívük királyuk miatt.
S hogy eljött a napfény s az éj elmaradt,
a hódító két sáh-szem éjben maradt,
és kétharmad részében vak lett a had,
s a sok hadvezér-főbe szállt nagy harag.
A zsákmányolásnak gonosz vége lett,
a sáh ifjú jósorsa megvénhedett.
S Fehér Dév mikor tette végére ért,
a házába, mint büszke nap, visszatért.
És Káósz s a hadnépe foglyul esett,
s a sáh szólt: Ez így csak hibámból esett.
Világhódító lelke megtört, s feje
mint nyílvert madár szárnya csüggesztve le,
menesztett hamar Zábulisztán felé
vihar-gyors futárt, küldte Dasztán elé:
"Reám, halld, kimondom, mi balsors borult,
leomlott a trónom, fejékem lehullt,
aranykincsem és szerte-híres hadam,
e szép tavasz rózsája, mind veszve van:
a dév-kézre játszotta forgó szeszély;
hogy elfújta, azt is hihetnéd, a szél;
szerencsém elillant, szemem megvakult,
uralmam, hatalmam sötét űrbe hullt;
a bősz Ahrimannak gonosz karma mar,
kiszaggatja testemből lelkem hamar!
Tanácsodra most hogyha emlékezem,
a szél járja át és a bús fagy szívem.
Ha most nem segítesz meg engem te sem,
remény nélkül elpusztul itt mindenem."
A küldönce szökkenve, tüstént suhant,
madárként kiröppenve, füstként suhant;
s mikor futva, Dasztán elé eljutott,
el is mondta, mit látva hallott s tudott.
E vészt hallva Zál, tépte szörnyen magát,
de ádáz se tudhatta meg, sem barát.
Csupán Rusztemet hívta s ezt mondta: "Halld,
hüvelyben soká nem pihen már a kard.
bizony nem való, hogy mi nem gondolunk
a bajtársainkkal, de lakmározunk:
sahunk szörnyű sárkánytorokban fogoly,
Iránunkra sok csúf csapás hull-omol.
Te tégy Rakhsra nyerget, menj földhódító
nagy kardoddal harcokra, légy bosszuló.
Való, hogy te indíts, s ne én, már hadat,
hisz kétszáz nagy év nyomja vén vállamat.
Magasztos nevet nyersz, ha megszervezed,
ha Káószt a bajból te megmentheted!
Hát kísérje vértenger küzdelmedet,
üvöltsd pusztasággá a szűz bérceket.
Fehér Dév, meg Arzsang akármily nyugodt,
te őket nyugodtan sosem hagyhatod.
Mitőlünk a földjükre két út vezet,
de mindkettő vészt rejt és küzdelmeket.
A hosszabbik úton ment Káósz oda,
a másik csak két hétbe telik, de a
sok bősz dév, s oroszlán, s homály tölti meg:
és elkábul-ámul, ha látod, szemed.
Te ezt tedd meg és láss csodát, ég veled:
legyen bár veszélyes, sosem féltelek:
lovad lába jól áthatol mindenen."
Felelt Rusztem: "Add hát parancsod, s teszem;
a lelkemnek, érted ha küzd, szép öröm,
a bőszek talizmánjait széttöröm.
S Irán nagy hadából, ha vállalkozom,
ki nem hullt el, él még, biz általhozom."
Kibukkant a nap-fő a bércek megett,
a teljes világ szép tavasz kertje lett,
s ő párducbőrt öltött, a vértjébe bútt;
és buzgón megáldotta Zál a fiút.

 

3. Rusztem mázenderáni útjának hét állomása

I. Rakhs és az oroszlán

S ez Szísztánból útjára indult legott,
világbíró apjától elbúcsúzott.
Ment, kétnapnyi utat tett egy nap alatt,
sötét éjjel is, mintha nappal, haladt.
Utat rótt a jó ló, rohant Rakhs tova,
napon s éjen át szállt a hős és lova.
S mikor teste éhezve megfáradott,
egy pusztához ért, hol sok vad gór futott.
Hát sarkallta Rakhsot, s a gór minthacsak
silány, lomha lett volna, Rakhs úgy szaladt.
Ha Rakhs lába s Rusztem kötélhurka száll,
vad úgysincs, ki tőlük menekvést talál.
Oroszlánszívű Rusztem pányvát vetett,
s a gyors gór, behurkolva, zsákmánya lett.
S magához ragadván a zsákmányt, miként
haragvó oroszlán, aként tépte szét.
Kemény nyíl hegyével csiholván tüzet,
a lángokra fát, rőzse-gallyat vetett;
az állattól elvett erőt, életet,
és jól megsütötte erős tűz felett.
Megévén, a csontját legott dobta szét;
a gór volt az asztal s edény és ebéd.
S levévén lováról a zabla nyűgét,
ki is csapta, mert látta: jó ott a rét.
S az alvást megáhítva, nádasba tért,
a vészes vidéken nem is vélt veszélyt:
a kardját fejének alá tette ott,
tej-édes nyugalmában így szunnyadott.
E nád közt, tanyáján, oroszlán lakott,
még elefánt sem mert mutatkozni ott.
S e vad szörny, e vérszomjú, túl éjfelen,
tanyájára jött vissza félelmesen,
s egy elefántnagytestű alvóra lelt,
és mellette egy megriadt lóra lelt.
"Előbb - mondja - szét most a mént szaggatom,
a karmom közé őt csak így kaphatom."
És villám gyanánt sújtja váratlanul,
de Rakhs, mint a bősz tűz, vadul lángragyúl.
Két mellső patával fejét rúgta meg,
s a bőrébe éles fogat mélyített,
s a mély porba döntötte végtére őt,
s ekép győzve, szétrúgta, széttépte őt.
S mit sújtó-karú Rusztem, ébredve, lát:
a vadnak, sötét, szűk a széles világ.
Ekép szólt: "Ugyan, Rakhs, hová tűnt eszed?
oroszlánnal illő-e megküzdened?
Ha szétszaggatott volna bősz karma, tán
sosem láthat engem már Mázenderán;
sisak-, vért-, nehéz nagy husáng- és hurok-
és villámos íjjal tovább hogy jutok,
ha nem hordozol? Hát nem értem meg én,
hogy ily gyors ki vagy, fürge, tűzvérű mén,
miért nem rohantál felém, hogy riassz?
A bajról ha hallok s ha látom, mi az,
a lármát ha hallom, fejem fölvetem,
csatátoknak, ébredve, végét vetem."
S hogy ezt mondta, ismét aludt, mint a méz,
a nagyhírű szép hős, a vértes vitéz.
Sötét hegy mögül kélt a nap szép feje,
üdülten, derülten megint ébrede
a hős, mosta Rakhsát és nyergelt megint,
s az Istenhez esdő imát küldve, mint
a villám rohant Rakhson és mint a szél,
hol új állomás várta, új hősi cél.

 

II. A forrás

Nehéz volt az út, szörnyű kínnal tele,
de kellett, hogy átküzdje és megtegye.
Tüzes volt a sík puszta, forrástalan,
a madarak hullottak ott untalan.
A naptól fölizzott a nagy pusztaság,
a bőrön miként hogyha futkosna láng.
S ott Rakhs teste és Rusztem nyelve a vad
melegtől gyötörtetve, majd szétszakad.
Leszáll most lováról a kopjás vitéz,
s mint részeg, dülöngél, akármerre néz,
segítségre nem lel, menekvésre sem,
az égboltra nézdel csupán szüntelen.
S lám, elefánttestét a szomj teljesen
levervén, csak elnyúl, s aléltan hever.
A forró homoksíkon elterpedett
a hős, nyelve vad szomjúságtól repedt.
Kövércombú kos lép el ott hirtelen
a fekvő előtt sima portengeren.
A hős fölfigyelt rá, s ekép szólt szíve:
"Biz itt víznek is kell közel lennie.
Az áldást sugárzó Teremtő vele
a sors vad szeszélyébe így szól bele."
A kardját a jobbjába markolva hát,
fel is nyomta roppant erővel magát,
s követvén a kost, kardosan bandukolt,
a másik kezében kötőféke volt.
A kos ment, s nyomában haladt ő: e nap
azontúl is oly boldog emlék maradt.
Mert egyszerre forrásra bukkant, hová
a gyorslábú kos lépkedett. Hát reá
dicsérő igét így zúdított: "Soha
nelégyen tehozzád a sors mostoha;
a pusztán levél s fű viruljon neked,
a párduc ne láthassa búvóhelyed!
S ki téged sebes nyíllal elvesztene,
a kézíve törjön szét s gyors vesszeje;
az elefánttestű ím életrekél;
s ha nem vagy te, már síri lepléhez ér.
Halálát a sárkány-torokban leli,
vagy széttépik undok csikasz körmei;
s a bősz-szívű ádáz a szétszaggatott
tetemről tanulhatja: Rusztem halott."
S hogy áldotta, mondván e szép szózatot,
s levévén a lóról a nyerget legott,
leöblíti testét a frissen folyó
patakban: s miként nap, sugárzott a ló.
A szomját elűzvén, megint vadra megy,
a tegzét nyilakkal sűrűn rakva meg.
S egy górra, mint elefánt, bőszen lecsap,
le is nyúzza, szétvágja, majd mint a nap,
olyan vad tüzet gyújt, hoz forrásvizet,
s a zsákmányt meg is főzi jó láng felett.
S hogy zsákmányát megfőzte, békén evett,
a csontról a húst mind letépvén evett,
s a forrás vizéhez került és ivott,
és nagy kedve támadt szunyókálni ott.
S a harc-szomjú Rakhs lóhoz így szólt: "Ügyelj,
ne kezdj harcot itt énnekem senkivel;
ha rád bárki támadna, hozzám szaladj,
oroszlánra, dévre ne ronts már magad."
S ledőlt és pihent, szót se szólt, elhevert,
míg Rakhs éj feléig szelíden legelt.

 

III. A sárkány

Egy sárkány a síkról e szép partra jött;
még elefánt sem győz e bősz szörny fölött.
A forrás fölött volt a nyugvóhelye,
találkozni dév sem merészelt vele.
S hogy eljő, egy alvó világhősre lel,
s riadtléptű mént lát a hőshöz közel.
S csak ámult a rút és erős szörnyeteg:
az alvó milyen vakmerő hős lehet?
Ott máskor, mutatkozni démon se mert,
bősz oroszlán, elefánt el nem hevert.
S ki eljönne mégis, ki már nem kerül
a bőszlelkű vad Sárkány körme közül!
Először tehát Rakhs felé csörtetett,
de Rakhs megkeresvén a hős herceget,
már érckörme döngette ott a mezőt,
suhogtatta farkát, dübörgött a föld.
Tahamtan felébredt e nagy zajra már,
és éberszívű, kész a vad harcra már;
körülnéz a pusztán: miért fú a ló?
de nem volt a bősz szörnyeteg látható.
S ezért Rakhsra förmedve, korholta őt,
miért verte föl mézes álmából őt.
De aztán, hogy ismét csak elszunnyadott,
az éjből a sárkány előbújt legott.
Rohant Rakhs, hogy ébressze hős Rusztemet,
kapált és nyerített, földet döngetett;
a gazdája így hát felébredt megint,
az orcája vad dühben égett megint.
Körülnéz a pusztán, égen-légen át,
de mást, mint sötét éjt, bizony mégse lát.
S a hű Rakhsra szól: "Hej, mi roppant bajod?
az éj nagy sötétjét nem oszlathatod;
s az álmot kiverted fejemből, te mén;
be sürgős neked, hogy ne alhassam én!
Ha fölversz megint, hát igérem neked,
a kardom vasával verem szét fejed,
és Mázenderánig gyaloglón viszem
a kardom s nehéz nagy husángom. Hiszen
oroszlán ha rádront, kimondtam, lovam,
a markomba őt én szorítom magam;
de nem mondtam azt, hogy rohangálj s ne hagyj
aludnom; vigyázz végre, veszteg maradj!"
És harmadszor is mély nagy álomba hullt,
s a párduc megint csak puhán ráborult.
A sárkány meg ismét üvöltött nagyot,
a torkából ismét tüzet fujtatott.
De Rakhs visszahátrált a rétjére, mert
a hőshöz közellépni még most se mert.
A kétség szorongatta földúlt szívét,
a hőstől s a szörnytől is oly félve félt.
De Rusztemért aggódva, nyert új erőt,
s röpült, mint a szél, végre, fölverte őt:
nyerített, kapált és vadul prüsszögött,
a patkója szétrúgott minden rögöt.
A mélyálmú hősben, mikor fölriadt
az izgága ló ellen kélt indulat;
a fényes Teremtő meg intézkedett,
az éj már ne rejtse a szörnyeteget;
s most látván az éjben a sárkányt, erős
nagy kardját kirántotta tüstént a hős;
dübörgött, akárcsak tavasz fellege,
a földet tüzes vágya töltötte be.
s a sárkányhoz így szólt: "No, mondd csak neved,
hisz úgysem süt eztán a szép nap neked;
nem illik sötét testedből lelkedet
kiszaggatni, míg nem tudom meg neved."
S a bőszlelkű vad szörny felelt: "Nem kerül
ki többé, ki eljő, a karmom közül;
e pusztát sokszázéve már, hogy lakom,
e kéklő nagy égbolt az én nagy lakom;
fejem fölött átszállni sas nem merész,
s a csillag is fél mind fönt, rám egy se néz."
És kérdezte aztán: "Kinek vagy fia?
Mily anyának kell téged gyászolnia?"
S a hős így felelt néki: "Rusztem vagyok,
az én őseim Zál és Szám bajnokok
s Narímán; én egymagam bősz had vagyok,
a földön merész Rakhssal így baktatok.
S mit érek, ha küzdök, te megfejtheted,
mivel porbagördítem immár fejed."
A szörny most felé sújt a karmával, és
el is vész talán már a bátor vitéz,
hisz úgy ront a hős elefánttestűre
a sárkány, hogy immár el is veszti; de
Rakhs, látván: az izmos kevély szörnyeteg
a trónszék-adó hőst miként sújtja meg,
fülét rándította és jött nagy dühbe,
s a sárkányba éles fogát nyomta be,
s a bőrét oroszlán gyanánt tépte szét,
s a bajnok csodálta a mén erejét;
suhintott, lemetszette karddal fejét
a szörnynek: patakként ömölt vére szét.
S amint azt a vad szörnyet elnézte ő,
a vállat, s a tűz-torkot, elrémítő
alakját, bizony hogy csak elszörnyedett
még maga a hős is e holt szörny felett.

 

IV. A boszorkány

Felült Rakhsra és útnak indult megint.
Varázslókhoz ért el. Suhant szállva, mint
a szél, hosszú úton rohant-vágtatott,
majd süllyedni látván a forró napot,
talált fát, füvet, forrást, frissen folyót,
talált rétet, ifjú vitéznek valót.
A forrás ragyog, mint a fácán szeme,
a partján aranyserleg, borral tele;
és kenyeret, sót lát és sültet sokat,
s körérakva édes nyalánkságokat.
Varázslók sok étkét. S hogy Rusztem jöve,
a dév mind elillant, őt nem várta be.
Leszállt és levévén a nyerget derék
lováról, csodálta a sok pecsenyét.
A forráshoz ült, boldogan töltve meg,
mit ott lelt, egy ékes rubinserleget.
S a bor mellett egy szép gitár ott terem,
s a széles világ már vigasság-terem.
Tahamtan gitárt kézbe sóhajtva fog,
s ilyen dallamos, tiszta szózatba fog:
"Tahamtan kezétől a bősz vészbehull,
de vígságnak őrá kevés része hull;
akármerre járhat, de harctérre jut,
virágkert gyanánt néki bérc s puszta jut.
Ő sárkányra, bősz dévre csap szüntelen,
a pusztától el nem szakadhat sosem.
Hej, illatos rét, rózsa, bor, víg pohár:
a sors nékem ezt részül nem nyújtja már,
mert krokodilt kell egyre ölnöm nekem,
vagy támadva, tigrisre törnöm nekem."
Boszorkány figyelt rá, s megértvén a dalt,
melyet Rusztem ujja a húrból kicsalt,
tavasz lett az orcája, tündéri szép,
nem illet e dísz bár reá semmiképp.
S ekép, illat-ontó, közelpenderült
a hőshöz, beszélt néki, mellé is ült.
Tahamtan meg Istent magasztalta már,
a fényes Teremtőt, hogy asztalt talál
a Mázenderán-puszta síkján, s zenét
és bort s ifjú társnőt. Nem is fejtve még,
hogy átkos varázsló ül ott oldalán,
a festék alatt ő: a bősz Ahrimán.
Kezéhez pohár bort is adván tehát,
a jó Alkotóhoz röpített fohászt.
Mihelyt megnevezte, ki osztja a jót,
a bősz szellem orcája megváltozott,
hisz nem küldhet Istennek dicséretet
a lelke, s a nyelve fohászt nem rebeg.
Az Ormuzd nevet hallva éjszínű lett,
de Rusztem reá nyomba hurkot vetett,
mert megnézte arcát, s hogy így látta őt,
rádobta a pányvát, a göndörödőt.
"Mi vagy? - kérdte -, mondd meg, mutasd csak magad,
hadd ismerjem immár való arcodat."
Egy bűzhödt öreg nő volt hurkában, a
rossz rontás tudója, rút ráncos banya!
Hát karddal derékban hasította szét.
Iszony szállta meg mind a dévek szívét.

 

V. Úlád

Továbbment az útján s talált egy helyet:
a fénylő világon se lelt még ilyet.
Az éj volt hatalmon, sötét szerecsen,
se csillag, se hold fönn a felhős egen.
Tán zárkába űzték a fényes napot
és pányvába fűzték a sok csillagot.
S ő gyeplőt lazított, ekép ment tovább,
nem tudván, folyót ér, vagy bérc oldalát,
s midőn nap világára lép hirtelen,
vetést lát, smaragd leplet szép földeken.
A hervadt világ újra átifjodott:
smaragd rétek itt-ott, futó szép folyók.
A hős teste, köntöse átizzadott,
az alvásra, nyugvásra áhítozott,
a párducbőrt melléről már vette le,
sisakját veríték-folyó lepte be.
Kitévén a napfényre: száradjanak,
szunyókálni indult a fáradt lovag.
A zablát leoldotta Rakhsról előbb,
vetésbe s kaszálóra engedte őt.
Majd, száradt sisakban s párducban hevert,
oroszlán gyanánt fekhelyet fűbe lelt.
A pajzs párna lett, míg a kard oldalán
a fűben, s a marka a markolatán.
S a rét őre Rakhsot mikor látta ott,
futott már feléjük, pörölt, ordított,
hős Rusztemre s ménjére sikkantgatott,
s a hős lába mellé egy tuskót dobott.
Felébredt az elefánttestű lovag,
s az őr rákiáltott: "Miért megy lovad,
vetésembe, Ahríman? Lélek se bánt.
Hát mondd, csak, hogy másnak mért szerzesz te kárt!"
De Rusztem nyugodt lelke fölgerjedett,
felugrott s az őrt két fülén fogta meg,
s a két fülét tövestül szaggatta ki,
gonosz szót se, jó szót se mondván neki.
Az őr szedte föl két kitépett fülét,
a kínját riadtán kiáltotta szét.
Úlád volt e föld büszke gazdája, nagy
dicsőhírű, ifjú, vitézlő lovag;
az őr ordított, úgy szaladt őfele:
fején vérező seb, kezében füle.
És szólt: "Ott egy ember, mint ördög, sötét;
a sisakja vas, tigris testén a vért;
vagy Ahríman úr már a pusztánk felett,
vagy sárkány van ott, pajzson az szendereg.
Vetésből kívántam kiűzni lovát,
de már meg sem engedte lépnem tovább;
csak rámnézve, szökkent, nem is szólt, fülem
kitépte, s ledőlt újra: ím, ott pihen."
Úlád is felugrott, e hírt hallva: vad
szívéből gomolygott, mint füst, a harag;
s rohant már a rétre, s nyomán mind a jó
vitézlelkű bajtárs, a kardforgató.
S midőn ő a harcfölverőhöz került,
ez Rakhshoz sietvén, a nyergébe ült,
kirántotta kardját, az éles nagyot,
s mint mennydörgő felhő, elé vágtatott.
Úlád szólt: "Neved, mondd mi?" - kérdezte őt -
Melyik nagy király volna védelmeződ?
Miért jársz te nálunk, ahol harcra-hév
szívű had tanyázik, sok vérszomjú dév?
Sötétté teszem már örökké napod,
vetem földre tüstént a harc-sisakod!"
És "Felhő az én hős nevem, - mondta ő -
ha felhőben él bősz oroszlán-erő.
S tebenned, nevem, tudd, füledhez ha ér,
fagyos lesz a lélek s a szívbéli vér.
Ugyan nagy sereggel rohantál reám,
de fejszéd kicsorbul a nagytörzsű fán."
Hüvelyből kihúzta a gyilkos vasat,
a nyergén a pányva mint kígyó szaladt;
oroszlán gyanánt tört közébük, s aki
az útjába ért, kardja végezte ki;
gurulván a földre a bajnok-fejek,
a testek is szőnyegként hevertenek.
Bizony szerte is verte Úlád hadát,
rohant már, ki élt még, mezőn-bokron át;
a pusztát belepték a bajnokhadak
és szóródtak szerte a halmok alatt.
S ő elefánt módjára dúlt, vágtatott;
kezén hatvanszor föltekert pányva volt.
Sebes Rakhs elérvén az elrebbenőt,
sötét lett a fényes nap Úlád előtt;
s midőn Rusztem ott hosszú pányvát vetett,
a hadfő hurokfogta zsákmánya lett.
Leszállt Rusztem ekkorra, mellékerült,
a hőst megkötözvén, a mellére ült,
s ekép szólt: "Ha őszinte léssz énvelem,
s szavadban hamisság színét nem lelem,
Fehér Dév tanyáját ha megmutatod,
s Pulád Gandí-ét s Béd-ét, s azt a lakot,
hol Káósz fogolyként lakik, s rengeteg
csapásoknak útja ahonnét eredt,
ha feltárod azt is, ha őszinte léssz
ha semmit se titkolsz, de nyíltan beszélsz,
a trónt, és a súlyos jogart, koronát
a Mázenderán-béli sáhról terád
ruházom, te léssz itt az úr mindenen.
De csak hogyha semmitse füllentsz nekem.
Ha bármely szavadból hamisság beszél,
belőled patakként folyik majd a vér."
S az így szólt: "A lelkedből űzd messze már
a mérget s tekints nyílt szemeddel reám:
ne pusztítsd el éltem dühödtől vakon,
amit csak kívánsz, íme, feltárhatom;
ahol foglyul őrzik ma Káósz sahot,
a várost s az útját hamar láthatod,
s a Béd csarnokát s nagy Fehér Dév lakát,
ha ígéretednek megállod szavát.
No halld végre: Kai-Káószig tégedet
száz farszangnyi út visz tovább is, de tudd:
a Dévig nagyon terhes és rossz az út.
Két hegy közt terül szét a szörnyű vidék,
humáj-madarat sem lát környűl az ég.
Csúf nyílása kétszáz hasad rémesen,
a mélységüket nem lehet mérni sem.
Dühös dév tanyáz ott, tizenkétezer,
napon s éjen őrködve fent éberen.
Vezérük Pulád-Gandí, Béd, Szandzse, kik
a dévek hadát őrzik, elrendezik.
Fölöttük Fehér Dév a legfőbb vezér,
a hegy tőle reszket, mint nyárfalevél.
Az ő teste - majd láthatod - mint a hegy,
kemény karja tíz nagy barázdára megy;
a vállad ha izmos, karod bár erős,
a kardod, husángod, dzsidád bármi hős,
s bár nagy termeteddel már tettél sokat,
e Dévvel hiún kezdenél harcokat.
De Mázenderánig hegyünktől bizony
sok farszangnyi út visz, legyűrő iszony:
a dév-sáh lovasnépe mind arra jár,
ezerszer ezer az ő számuk talán,
ezerkétszáz elefánt harcol velük,
a városban alig van férőhelyük.
Lehetnél akár vas, te egy vagy csupán;
lehetsz oly hatalmas, mint bősz Ahrimán?"
De Rusztem, beszédén nevetvén nagyot,
ekép szólt: "No jőjj, és magad láthatod
a harcnak csak egy elefánt-emberét,
a nagyhírű dév-rajt hogy ugrasztja szét.
Ha látják a mellem s karom s hogy milyen
sebet ver husángom, ha vívnak velem,
riadtukban bőrük is kettéhasad
és kengyelnek néznek gyeplőszíjakat.
Kai-Káósz lakához vezess hát, vigyél
magaddal, s irányíts, rohanj, mint a szél."
Ekép szólt s derűs kedvvel ült Rakhsra, szállt,
mutatván az útját viharként Úlád.
Napon nem pihent, barna éjben se, míg
nem ért égigérő nagy Iszpróz-hegyig,
hol Káósz csatázott, s ahol vész, csapás
volt Káósz sah számára rút dév-varázs.
Sötét éj felén túl a puszták felett
egy irtóztató hang üvöltözgetett.
És Mázenderánban kigyúlt hirtelen,
a tűz, s fáklya lobbant sok utcán-teren.
És szólt Rusztem Úládhoz: "Mik hát ezek
a jobbról, a balról kigyúló tüzek?"
"Tudd, Mázenderán város kapuinál
a déveknek nagyrésze virrasztva áll;
s ott Arzsang, a nagy dév, - Úlád így felel -
és ő dörg, rikoltoz, kiált szüntelen."
S már nyugvásra vágyott a harcfölverő;
a nap fényes arca letűnt; erre ő
a hurkos kötéllel Úládot előbb
fatörzshöz kötözvén, ugyancsak ledőlt.

 

VI. Arzsang

Előjött a nap már sötét hegy mögül,
sugárának immár egész föld örül,
fölébredt a trónszék-adó Rusztem is
és Rakhshoz sietvén, reá ősei
husángját felaggatva nyergére, ment,
vidám szíve szőtt-font okos terveket.
Keresvén, hol Arzsang a bősz dév-vezér,
midőn harcra-vágyón a táborhoz ér,
kiáltása zeng-zúg a tábor felett,
hihetnéd: a tenger s a hegy megrepedt.
A sátrából ugrik ki Arzsang vezér,
füléhez mihelyt Rusztem zengése ér.
a hős látta, tüstént előugratott,
s mint Gustászp tüzes lángja, úgy lobogott;
meg is fogta nagy szörnyű vállát, fülét,
s mint oroszlán tépte le tüstént fejét.
S hajította tüstént a vérző fejet
a dévek közé, kik ott sürgöttenek.
A vasbunkót látván a vad dév-sereg,
erős Rusztemet félve, szívük remeg,
és hegy-völgyre nem nézve, szöknek tovább,
sok démon fut úgy, hogy fián gázol át.
Az elefántnagytestű hős, kard ki kard,
a dévek között szörnyű dúlást kavart.
S a trónszék-adó már a városhoz ért,
nyerített a jó Rakhs, mint fölzeng az ég.
Ezt hallotta és tudta Káósz legott,
hogy fogsága végnapja fölvirradott.
S az írániakhoz szólt Káósz király:
"Fejemről a sors kínja már messziszáll;
mert Rakhs hangja immár fülemhez jutott,
a lelkem s a szívem megifjúhodott."
S a rab hősök így szóltak egymás között:
"Beteg lett a sáhunk a sok lánc között.
Fejéből az értelme immár kiszállt:
hihetnéd, hogy álmába mormog-kiált.
E rabság kegyetlen s bizony nincs kiút;
csavarhatni sorsunkon immár ki tud?"
Ekép szólt Iránnak nem egy bajnoka,
de lám, harcrakészen betoppant oda
és Káósz elé állt a hős dév-ölő,
a tűzfelriasztó, a harc-föllelő.
Az elefánttestű hős Káószra néz,
és ott áll körül mind a sok rab vitéz.
Szelíd szóval ad vigaszt Rusztem neki,
a nagy kín felől szánva kérdezgeti.
És Káósz sah keblére vonván a hőst,
kikérdezte Zálról, meg útjáról őt;
S ekép inti: rontók vidékére megy,
hát Rakhsot csak nagytitkon nyergelje meg,
"mivelhogy Fehér Dév ha meghallja tán,
hogy Arzsang a föld arcát elhagyta már
s hogy Káószért eljött a bátor vitéz,
hát mind összeáll majd e tábornyi vész,
s a küzdelmed akkor gyümölcsöt nem ad:
a teljes világot belepné e had.
A Dévnek tanyájára indulj, s a nagy
csatázásra készítsd a kardod, nyilad.
Előbb hét nagy ormon kell áthágnod, ott
a démon-csapat lep be minden zugot.
Ijesztő üreg tátja száját eléd,
hol undor s iszony tartja búvóhelyét.
A nyílást a vad dévek védelmezik,
mind harc-szomjú, tigris-dühű mindegyik.
A barlangban ott él Fehér Dév; oda
tekint rettegéssel s reménnyel hada.
A kardod, kívánom, hogy őt ölje meg,
a had benne bízik, szavától remeg.
Hadamnak szemét, lásd, a kín lepte el,
magamnak szemén is sötétség-lepel.
Az orvos-raj azt mondta: nincs más szere:
a Fehér Dév szíve és agyveleje.
Egy bölcs orvos így szólt: ha mást sem veszek,
csak Fehér Dév véréből vércseppeket;
szemembe ha három ily vércsöpp kerül,
a vakságom oszlik, s a fény földerül."
Az elefánttestű hős készült tehát,
s hová küldte Káósz sah, indult tovább.
És szólt: "Szívetekben legyen több remény,
hisz úgyis Fehér Dév miatt jöttem én!"

 

VII. A Fehér Dév

Fehér Dév tanyájához indult, haladt
a hős Rusztem, úgy ment, miként tiszta nap.
S egy barlangra lelt, mely miként mély pokol,
s nem látszott a dév, éje mélyén, sehol.
Csak állt, kard kezében, Tahamtan vitéz,
körül semmi út már, akármerre néz.
Csak dörzsölte, hadd lássa, hol van, szemét;
a barlang-bejárat felé ingva lép.
No s egyszerre meglát egy órjás hegyet,
mely elnyúlt a barlangi nyílás felett.
Az orcája kormos; sörény nagy haja,
a teljes világot betöltvén maga.
Aludt odva mélyén e csúf szörnyeteg.
A hős őt ölő karddal nem lepte meg:
de tigris gyanánt ordított jó nagyot.
S a rút szörny mihelyt felriadt, támadott.
Egy nagysúlyú sziklát legott ellökött,
süvöltő viharként a hősnek szökött.
Szorongás szorongatta Rusztem szívét.
Búsult már a bajnok, hogy eljött a vég;
de aztán oroszláni düh járta át,
és átdöfte tüstént a dév oldalát.
Erős karja, hős-kardja rontott neki,
hogy félcombja, féllába omlott neki.
De ő bárha csonkán Tahamtanra tört:
mint elefánt, oroszlán, úgy küszködött,
bár féllába volt csak, vadul csapkodott,
és feldúlta, küzdvén, a barlang-zugot.
A hős Rusztem végharcra szánván magát,
a szörnynek szorongatta bálvány-nyakát.
A hős húst hasít és a szörny is sokat,
síkos lett a föld már, a vér úgy szakadt.
"Ha most megmarad - szólt a hős - énnekem,
sosem vész el immár az én életem."
Fehér Dév magában meg így mormogott:
"Az életben, édesben, nincs bíznom ok,
e sárkány-karomból ha ki is jutok,
és csonkán és széttépve szabadulok,
majd Mázenderánban az agg s ifjú mind
lenéz, rám a főbbek közt egy sem tekint."
Ekép szólt magában Fehér Dév vezér,
ekép búsította a szívét, s a vér
s veríték patakzott két küzdő között,
ki harcokra szomjazva így küszködött.
A hős végül is bosszú-lángot liheg,
a vad dévet vasmarka markolja meg;
szorítván s emelvén, mint méregbe jött
oroszlán, nyakánfogva tépdeste őt,
és verdeste, vagdosta földhöz fejét,
míg rút lelke elszállt, kimúlott a Dév.
S ő átdöfve keblét, egy percet se vét,
kimetszette jó harci-késsel szívét.
A barlangban elnyúlt a nagy szörny-tetem,
kiáradt a dév-vér, a vad förtelem.
A hős most Úládot föloldozni száll,
nyeregszíjon ismét a jó pányva-szál.

 

4. Káósz megszabadítása

Most Úládra bízván a hős a szívet,
az útjuk már Kai-Káósz sáhhoz vezet.
"Oroszlán, te lánglelkű, - szólt most Úlád
a hőshöz - világunkon immár igád;
vitézt nem mutathatna Mázenderán,
ki véled, világ hőse, párbajra száll.
A hurkod nyomot hagyva testem fölött,
a pányvádtól immár a testem törött.
Az ígéretednek megörvendtem én,
reményét erősítsed, öntsed belém.
Hogy megszegd, tehozzád nem illik soha,
oroszláni, fenséges-orcájú sah."
S a hős mondta: "Vedd hát e Mázenderánt,
határtól határig; de van még, mi bánt:
sok tennemvaló még, nagy fáradozás,
mely adhat sikert még s lehet csúf bukás.
Most Mázenderán sáhját kell itt előbb
a földmélybe vetnünk, ezt minden előtt;
no s aztán igen sok dühös dév fejét
kell jóélü kardomnak elszelni még.
Lehet bár, hogy immár a sírom lelem,
de állom s beváltom nagy ígéretem."
S ezenközbe Káósz királyhoz került
oroszlánszívű Rusztem, úgy szállt-repült.
A bús hadfiak szíve víg lángra gyúlt,
a fényes vezér hogy feléjük vonult;
dicsérő igékkel sietvén elé,
sok áldást kiáltottak Rusztem felé.
Szólt: "Bölcs sáh, tudásnak tudója ki vagy,
a rádtörni vágyók halálán vigadj!
A Dévnek kiontottam én bensejét,
a sáh ott belé nem vet immár reményt."
S a hőst most magasztalta Káósz király:
"Fejékem s hadam nélküled meg nem áll.
Anyád is, ki megszült, be boldog lehet,
rá mást senki nem mond, csak dicséretet.
S be fényes dicsőségű jó Zál-zar is,
a dicső Zábulisztánnak országa is,
mert földünknek ily büszke nagy hőst adott,
hasonlót se láthatnak évszázadok.
Csöpögtesd a dév-vért a pillámra most,
s ekép orvosold mind a társ-bajnokot,
hogy láthassuk ismét az orcád, lovag,
kegyet kapj az Istentől, áldást, sokat!"
Tahamtan meg intvén a szívért hamar,
s sáh-szembe csöppent be dév-vért hamar.
Szeméhez mihelyt már a vércsepp került,
az éj néki napszórta fénnyé derült.
S a nagylelkű Rusztem bekenvén szemét
a társaknak is, látta már mind a fényt;
világos szemük már, sugárt-élvező;
a föld, mind körül, szép virágos mező.
Fehérlő ivor trónt emeltek, min a
magasban sugárzott a fény-korona.
A mázenderán trónra Káósz fölül,
és ott volt Tahamtan s a főbbek körül.
És borral-zenével egy teljes hete
ekép telt a sáhnak, s vigadtak vele;
majd nyolcadnapon lóra szökkentenek
a nagy hős, a hadfők, s a teljes sereg;
elővették súlyos vasbunkóikat,
és Mázenderánban vezetvén hadat,
nyomultak-tolultak mind egységesen,
mint jó száraz nád közt ha tűz terjed el.
A kardjuknak élével vertek tüzet,
mely útjuk során mindent felégetett.
Varázslót megöltek sokat, s áradó
gonosz vérük úgy folyt, mint roppant folyó.
S beállván a teljes sötét, sűrű éj,
a hősök csatázása már végetér.
Szólt Káósz, figyelt rá a bajnok-sereg:
"A nagy bűnre már büntetés érkezett,
meg is kapta mind azt, mi őnéki járt,
tovább hős kezünk itt ne osszon halált."
S a sáh földrehullt, s egy kerek héten át
az áldó nagy Istenhez esdése szállt.
És nyolcadnapon kincse jött, kincse hullt:
kiosztotta annak, ki csak rászorult.
Egy új héten át így ajándéka szállt
a hősökre: megkapta mind, mit kívánt.
S hogy harmadik hét telt le, végére ért,
s menesztett borostyán- s rubinserlegért,
s borozván, mulatván egy új héten át
még nem hagyta el sáhja Mázenderánt.
Egy szép nap, midőn trónon ült fönn a sah,
a hős-szívű Rusztemhez így szólt szava:
"Világ hőse! mindenhol példád ragyog,
erényed, vitéz tetted, bátor karod;
a trónom - te tetted - megint áll; a nép
erényét veled fényesítse s hitét."
Tahamtan meg ezt mondta: "Mindenki jó
vagy erre, vagy arra, és használható.
Úládé az érdem, s a hálám övé,
itt mindenkor ő vitt a jó út felé.
Ő Mázenderánt kéri, s máris neki
ígértem, mert látom, hogy jár is neki.
S való, hogy a jótévő sáh őt ezért
magasztalja nagy rangra, mások fölé.
S hogy nagydíszű köntöst is adjon neki,
s betűjét, pecsétjét is állítsa ki,
hogy Mázenderán légyen Úlád alatt
s az országnagyok néki hódoljanak.
Mert ő itt szilárdszívű szolgád marad;
adót, mit kívánsz tőle, megküld, megad."
Az éber sah, hallván e hű szózatot,
átkulcsolta két karját mellén, s legott
behívatta Mázenderán nagyjait,
és Úládért ily szókat mondott nekik:
"Úlád ellen úr föl ne keljen soha,
hogy bánnia tettét ne kelljen soha."
S fejéket megad, mint királynak, neki,
s az útját e földről Iránnak veszi.

 

RUSZTEM ÉS SZUHRÁB

1

Halld, Szuhráb és Rusztem hogy mint vívtanak,
sok más harc után halld a párharcukat.
E vérmosta, könnymosta történetet,
mely Rusztemra indít föl érző szívet.
A vad szél a hegyből előront s lever
narancsot: nem érett - s a földön hever:
igazságos-é ez, vagy épp zsarnoki?
beláthatja szívünk, vagy nem tűrheti?
Ha törvény a számunkra, hogy meghalunk,
miért búsulunk rajta, mért jajgatunk?
E rejtélyt a lelked sosem fejti meg,
a függönyt bizony föl se lebbentheted;
mert mindenkit elnyel falánk ajtaja,
de egy sem kerül rajta ismét haza.
Tán jobb helyre is jutsz, ha majd arra szállsz,
a túlsó világon nyugalmat találsz.
Ha nem halna meg mind az ifjú s öreg,
az embertömegtől a föld fúlna meg.
A tűz hogyha éget, mihelyt fellobog,
miért is csodálnád, sosincs rá okod.
az égés az értelme, éget tehát,
miként ős gyökér mindig új sarjat ád.
Halálunk lehel, mint a tűzvész ha kél,
az ifjat se féli, az aggtól se fél.
Az ifjú az életnek úgy mért örül,
ha nemcsak a vén az, ki elszenderül?
A lét útja nem hosszú. És hogyha már
a végzet lován száll a fojtó halál
s előrontva támad, jogosnak tekintsd:
ne búsulj, ne jajgass, hisz értelme nincs.
Az ifjat szemében s az ősz öreget
egyenlőnek ítéld, csak így van hited.
S ha szívednek mélyén a hit lángja ég,
okos lesz, ha hallgatsz az Úr rabjaként,
ha buzgón fohászkodva éled napod,
hogy kész légy, ha eljő ítéletnapod;
az Úr titka nem tartozik már terád,
ha nem lel szívedben a Rossz cimborát.
Igyekvőn haladj át az egy-életen,
az üdvben, hogy akkorra részed legyen.
S most Szuhráb felől halld e történetet,
a harcát az apjával mint vívta meg.

 

2. Rakhsot elviszik

A dihkán szavából szövöm most neked
e régmúlt idők adta történetet
melyet néki hajdan egy mágus regélt:
Egy hajnal felé Rusztem útjára kélt,
vadászatra, gondját hogy ott vesse le,
övén kardja, tegzében sok vesszeje.
Felült Rakhsra, nógatta híres lovát,
az elefántnagyságú szép paripát.
Elindult, az út célja vad föld, Turán,
oroszlán gyanánt vágyva zsákmány után.
Turánnak határához ígyen hatolt,
s amint lát a pusztán sok gyorsléptű górt,
a trónosztó orcája rózsásra gyúl;
mosolygott, ügettetve Rakhsot vadul.
Husáng, pányva, nyíl volt derék fegyvere,
sok síkföldi gyors górt elejtett vele.
Majd rőzsét, faágat, sok giz-gazt szedett,
a síkon lobogtatni jó nagy tüzet.
S hogy égett a tűz már, lobogván a láng,
az órjás vitéz, nyársnak, egy fát kiránt;
s egy nagy górt reátűz, mikor végre kész,
(madár tolla ez néki, épp nem nehéz).
Meg is rágta, szétszelve, szétbontva jól,
a velőt is kiszítta csontjaiból.
No s aztán továbbment s a parthoz került,
s a szomját elűzvén, el is szenderült.
Világ fáradalmát pihenvén hevert,
s a gyors Rakhs a réten szelíden legelt.
De hét-nyolc lovas turk, hogy űzzön vadat,
a síkságra jött és közelben haladt.
S midőn észrevették a Rakhs lábnyomát,
a partig követték azonnal tovább;
s mikor megtalálták, egy pillanatig
se vártak, kisütvén, hogy ott elkötik.
Köré gyűltek és nem haboztak sokat,
kidobták remekmívű pányvájukat.
És Rakhs, látva, hogy rá miképp várnak ott,
miként bősz oroszlán, nekikvágtatott;
s letépvén az egyik lovasnak fejét,
a két társa testét taposgatta szét.
A turkok közül három így elveszett,
s a harc-szomjú Rakhs foglyuk ekkor se lett.
De aztán röpült pányva mindenfelől,
s a ló végül is hurkaik foglya lőn.
A városba hurcolva hitték, hogy ott
igen jól eladják a szép állatot.
S midőn álma tűntén a hős felriadt,
keresgette tüstént a kedves lovat,
szemet minden égtáj felé járatott,
de nem lelte meg már a szép állatot.
S hogy meg nem találhatta, búval tele
Szamangán felé ment, a város fele.
S felindula mondotta: "Így járhatok,
de vaj' merre, bús szégyenemben, gyalog,
tegezzel, sisakkal s a rámszíjazott
husánggal s a karddal s e vértben gyalog?
A sívó homoktengeren hogy jutok
keresztül, s hogy űzök tovább támadót?
S a turkok majd mit szólnak, Rakhssal mi lett?
Aludt Rusztem, és néki rossz vége lett!
Most indulhatok, semmi jó támaszom,
csupán szívre-omló maró bánatom.
De kardom kapom föl s a fegyverzetem,
a ménem talán újra fellelhetem."
S a zablát, a szárat, s a nyerget vivén,
a hős szólt a nagy puszta portengerén:
"Az élet kegyetlen; no lásd: egyremegy,
nyereghát-e sorsunk, vagy háton nyereg."
S midőn nyomra lelt, Rakhs nyomában haladt;
szívében sok elbúsító gondolat.
S midőn már Szamangánhoz ért, ott a sah
s az országnagy is tudta mind jól, hogy a
vitéz, trón-adó hős jön, ámbár gyalog,
vadászván derék ménje elvágtatott;
elé mentenek mind az udvarnagyok,
kiken szép fejék dísze csillog-ragyog.
És ezt mondta mindjük: "Vajon Rusztem ő,
vagy inkább a nap tán, az ép fölkelő?"
Királyuk vonult most utánuk, gyalog;
kisérték a hadbéli országnagyok.
Szamangáni sáh szólt: "Ki tört ellened,
ki volt oly merész, hogy kiálljon veled?
Mi jóindulattal tekintünk reád,
kívánj és parancsolj, mi úgy adjuk át
a holmink, a testünk, a lelkünk, no vedd:
a legszebb javunk mind, fogadd el, tied."
Szamangáni sáhnak szavát mérte, és
tapasztalta Rusztem, hogy nem színlelés,
ekép szólt: "Az én Rakhs lovam messzetűnt,
kötőfék se volt rajta, zablát se tűrt.
Folyó nádasától sietvén a mén
nyomában, Szamangánig így értem én.
A hálám, ha most visszaszármaztatod,
igen nagy, szívemtől jutalmad kapod,
s elő, hogyha már nem kerül Rakhs, a mén,
igen sok vitézed fejét metszem én."
Felelt most a sáh: "Halld merész-homlokú,
veled szemben ily bűnt, te hős férfiú,
ki sem mer! Mulass nálam, fékezd szíved,
s akként fordul ez, mint te elképzeled.
Ma éjjel mi borral vidítjuk szívünk,
ma lelkünkbe gondot nem engedhetünk.
Hamarság, hevesség nem ér célt: elő
a kígyó a lyukból szelíd szóra jő.
Hisz úgysem marad rejtve Rusztem lova,
a nagyhírű, Rakhs mén, nem illan tova!
Mi majd felkutatjuk s kiadjuk neked,
hisz ismerjük oly sok vitéz tettedet!"
Tahamtan vidáman fogadván szavát,
nem is csüggedett lelke gondban tovább.
Kíván máris indulni vendégéül.
A sáh, válaszát hallva, szívből örül.
Saját oldalán ád helyet most neki,
s elé áll, kiszolgálni, így tiszteli.
A városnak és hadnak fő-emberét
mind elhívta, készült a méltó ebéd.
Behoztak sok asztalt az asztalnokok,
parancsára, s ettek a nagy bajnokok.
Pohárnok s zenész is bejött mindahány,
és sok rózsa-orcájú, éjszem leány.
Zenészekkel együtt leült mind a lány,
hogy űzzék haragját, a hős oldalán.
Mikor mámoros lett s nehéztestű ő,
s már túl hosszan ült, s jött az alvás-idő,
berendezte fekvőhelyét ott a sah:
mosusz, rózsavíz volt csodás illata.
S pihente - az éjt benne szundítva át -
az út fáradalmát s az est mámorát.

 

3. Tahmíne

Hogy eltelt az éj hosszú kétharmada
s kigyúlt fönn a hajnal sugárcsillaga,
szelíd szép parancsnak neszelt halk szava,
s a hálóteremnek kinyílt ajtaja.
Belép ámbrás lámpással egy szolgalány,
s a mámorba-dőltnek megáll oldalán
s egy másik, csodás lányka lépdelt vele,
naporcájú, illattal, fénnyel tele.
A hajfürtje hullámos: pányva ha száll;
szemöld-íve íj, maga ciprus-sudár;
Jemenből rubintkő - az arca színe;
az ajka egy szerelmes szorult szíve;
sugárzó okosság, merő tisztaság:
hogy nincs benne tán földi, azt mondanád.
Oroszlánszívű Rusztem ámuldozott,
az égtől rá áldásért fohászkodott.
Meg is kérdi tüstént: "Ki vagy, mondd, leány?
Sötét éjszakában szíved mit kíván?"
S a lány mondta: "Tahmíne, nem más vagyok,
a bútól hasadtszívű, ezt mondhatod.
Szamangán dicső sáhja nemzőm nekem,
oroszlánok és tigrisek nemzetem;
király nincs a földön, ki méltó reám;
az égbolt alatt nem sok él ily leány.
Mert fátyoltalan még ki sem láthatott,
a hangom se hallhatták más bajnokok.
De hallottam én sok dicső hősregét
csatáid sugárfényű történetét.
Oroszlán se rettent, se tigris, se dév,
se krokodil, úgy jársz magadban, setét
nagy éjben, Turán tájain, s egymagad,
szünetlen, miként bősz, hegyeskörmű vad.
Egész górt kisütsz, oly nagyizmú karod,
a levegőt kardoddal megríkatod.
A harcban ha látják a husángodat,
oroszlán-szív, tigris-bőr kettéhasad.
Az égről a sas hogyha kardodra néz,
lesurranni zsákmányra már nem merész.
Oroszlán is hordozza pányvád nyomát,
a fellegből véresőt hullat dzsidád.
Be sokszor merenghettem ily hősregén,
az ajkam miattad harapdáltam én
A vállad kívántam, karod, melledet.
S ma Isten jelölt néked itt fekhelyet.
Tiédnek ha kívánsz, tiéd is vagyok,
én, kit még madár és hal sem láthatott.
Miattad vagyok most ilyen, kedvesem,
szerelmemben öltem meg józan eszem.
S a sors tán megadhatja még: kaphatok
a testembe tőled derék magzatot,
s merész lesz, erős lesz, miképpen magad;
kegyelhesse Kajván, s az ég és a nap!
És harmadsoron: Rakhsot is megkapod;
s egész nagy Szamangán a lábzsámolyod."
A szép lány ilyen szózatot hallatott,
mit Rusztem vitéz szíve meghallgatott.
A tündéri-orcájút elnézte, és
szavában, csodálhatta, mily bölcs az ész;
s midőn Rakhsról is végre jó hírt adott,
szerencsésnek látta a lány-szózatot.
Berendelt azonmód egy bölcs móbedet:
a lányt édesapjától az kérje meg.
Szamangáni sáhban, hogy ez megesett,
a roppant örömtől a szív repesett;
s a lányát a bajnokhoz úgy adta ő,
miként azt szokás írja s törvény elő.
S hogy átadta lányát a hős hadfinak,
rivalgott a városban ifjú meg agg.
S hogy zárt helyre vitte a hős kedvesét,
nem volt hosszú nékik az éj, a setét,
míg nem szállt a napfény a szép bércekig,
elűzni az égről az éj fürtjeit.
A karján a hősnek perec tündökölt,
ez ékszernek ismerte hírét a föld.
Szerelmének átadta, s ezt mondta: "Vedd;
s a sors hogyha majdan leányt ad neked,
a fürtjébe tűzd, hadd jelezhessen ott
örök jószerencsét, kegyes csillagot.
S fiút hogyha ad majd a sors és az ég,
a karjára kösd, apja bajnok-jelét.
Alakját az ős adja őnéki, Szám,
vitézségét Szám apja, nagy Nárimán.
A felhők között szálló sast hozza le.
Ne forduljon el tőle a nap kegye,
oroszlánnal játék legyen vívnia,
elefánttól se kelljen hátrálnia."
A szép lánnyal eltelt ekképp éjjele,
emerről s amarról beszélt még vele.
S midőn már a nap fénye fönt tündökölt,
és szebbarcú lett, nyájasabb így a föld,
szívéhez szorította, úgy búcsúzott,
szemére, fejére sok csókot nyomott.
a tündéri-arcú bizony sírva vált,
a kín és a bú vert szívében tanyát.
A sáh pedig Rusztemnek elébe ment,
és kérdezte, mint szunnyadott, mint pihent.
Majd Rakhsról adott hírt e kérdés után,
s a nagy, trón-adó bajnok ismét vidám.
Megy Rakhshoz, cirógatja, megnyergeli,
örül néki szörnyen, s a sáh-t tiszteli.
S lován vissza, Szísztánba szállott; sokat
forgatván eszében a látottakat;
majd Zábulba tért meg, de egy embere
se tudhatta ott meg, mi történt vele.

 

4. Szuhráb

Kilenc hónap elszállt a sáh-lány felett,
s hát napfényű pompás fiúsarja lett:
miként nagy Tahamtan, biz azt mondanám,
s oroszlánszívű Szám, s dicső Nárimán.
S hogy látták: a friss-arcú immár nevet,
adott néki Tahmíne Szuhráb nevet.
Egy hónapra, esztendős, azt vélheted;
miként Zál-fi Rusztem, erősmellű lett.
Csupán hároméves, s porond hőse, vív
csak öt még s a szíve már bajnoki szív.
S hogy tíz lett, bizony nem került senkise,
ki párharcra mert volna szállni vele.
az anyjához lépett egy szép reggelen
s merészen kikérdezte: "Mondd meg nekem,
ki testvéreimnél erősebb vagyok
s a homlokom súrol napot-csillagot,
kinek magva volnék, kitől származom?
Apámról ha kérdnek, mi lesz válaszom?
Ha most megtagadnád igaz válaszod,
a napfényt bizony már sosem láthatod."
Felelt anyja: "Hallgasd a szót, gyermekem,
örülhetsz: dühödten miért rontsz nekem?
Az elefántnagy Rusztem, tudd, hős apád,
Dasztán, Szám, Narímán vitéz ősapád.
Fejed fényes égig azért vetheted,
mert ily büszkehírű dicső nemzeted.
Mikortól az Úrtól világunk világ,
nem láttak, mint hős Rusztem, oly daliát:
oroszlánszívű, teste mint elefánt,
a kéklő vizekből krokodilt kiránt."
S a harc-szomjú Rusztemnek egy levelét
előhozva átadta, és véle még
rubintos s aranyterhű három tüszőt,
amellyel Tahamtan köszöntötte őt.
"Apád, hogyha tudná, hogy ily nagy fiú
vagy immár, emeltarcú, hős-homlokú,
el is hívna tüstént, vitéz gyermeket,
s anyád szíve bútól hasadhatna meg.
De kérlek, vigyázz jól, hogy Afrászijáb
ne sejthesse meg benned Rusztem fiát,
mert ő hős apádat vadul gyűlöli,
mert Rusztem miatt nagy Turánt gyász lepi.
Ha Rusztemra gerjed dühös bosszúja,
még elveszhet ettől a Rusztem fia."
De Szuhráb felelt erre: "Úgysem lehet
e fényes nevet titkon elrejtened.
A harcokra termett vitéz turkokat
ma mind egybehívom, toborzok hadat,
s meg is támadom harcitűzben Iránt,
az útnak ma égig verem föl porát.
Fejék és kincs gazdája Rusztem legyen,
én Káósz sah trónjára őt ültetem.
Iránból utam visz majd Túrán felé,
s kiállok biz ott én az úr-sáh elé,
és Afrászijáb trónusát elveszem,
s lándzsám a napnál is följebb vetem.
S mint felséges úrnőre néz rád Irán,
oroszlán leszek majd a harcok során.
De ló kell nekem hozzá, gyorslábú ló,
acél-lábú, sziklákat elszaggató,
egy elefánt-erős és madársebes,
ki vízben hal, pusztán meg gazella lesz."
E szózatra egy férfiú áll elő,
s a nagytestű Szuhrábnak ezt mondja ő:
"Egy Rakhstól-lett csikóm van - ekképp beszél -
a járása nyíl és szökkelése szél;
mint húrról, ha nyíl pattan, száll a mezőn,
a megfuttatott üldözőt üldözőn."
Az ifjú vitéz felvidul hirtelen,
az arcán mosoly nyílik és pír terem.
Nagyapjához indulva, őtőle kért
a harchoz segítséget és engedélyt.
Szamangáni sáh, látva hős-termetét,
el is látta jól lánya hős gyermekét.
De Afrászijáb is hamar hírt kapott,
hogy Szuhráb az árra bocsátott hajót,
s a világra kardjával hogy vért kavar,
s hogy Káósz király ellen is vészt kavar.
E hírnek biz örvendezett mód felett,
mosolygott, vidult rajta, jókedve lett.
Szemelt is ki két legvitézebb vezért,
husángforgatáshoz ki legjobban ért.
Húmán volt és Bármán e két nagy vitéz,
oroszlánverők, kiknek nem vész a vész.
S e kettőnek ezt mondta: "Egy cselt tudok;
ti éljetek véle, de légyen titok:
a nagy hős a sarját ne ismerje fel,
fülét jó rokon-szó ne érhesse el.
A hős ifjúnak küldök én nagy hadat,
Irán ellen ő hadnak élén halad,
s mikor már a két harcos szembenrohan,
Tahamtan majd harcol, vív fortélyosan,
de bármily erős ő; bizony már idős,
kit ifjú, oroszlánszívű hős legyőz.
Leverjük, ha Rusztem már nem lesz, Iránt,
és Káósznak szűk lesz a teljes világ.
Majd Szuhráb után látva, egy éjjelen
kezünk által álma örökké leszen."
És írt is megejtő-szavú levelet,
hogy Szuhrábnak avval szívét nyerje meg:
"Irán trónja majd hogyha hódol neked,
a civódást mindenhol megszünteted.
Utad hosszú nem lesz: Szamangán, Irán
s Turán csöppnyi fáradság innen csupán.
Hadat küldök én is, ha még kell, fiam;
s trónusra ülj csak fejékkel, fiam.
Húmán s Bármán mindenkinél többet ér,
Turánban nincs két ily vitéz bölcs vezér."
A dicsszomjas ifjú elolvasta ezt,
és Íránba tüstént hadat visz-vezet.
A földjére rátörve, minden lakott
vidéket vonultába felgyújtatott.

 

5. A Fehér Erőd és Gurdáfaríd

Egy vár állt, Fehér Várerőd volt neve,
Iránnak reménysége, hős véghelye.
A védője, harclátta Hadzsír, a jó
erősszívű, íjas husángforgató.
A várúr meg Gusztaham volt akkoron,
kiben győz a tettvágy nehéz aggkoron.
Egy szép lánya volt, hős, gonosz, fegyveres,
kevélyszívű, harcban kiváló, neves.
S hogy Szuhráb e Hadzsír erődjéhez ért,
meg is látta Hadzsír a bősz hadvezért;
egy széllábú gyors lóra ült, mint vihar
s a síkságra szállt, mint ki harcot kavar.
A harc-szomjú Szuhráb, amint látta őt,
a kardját kirántotta, méregbe jött;
rohant, mint oroszlán, a hadból kiszállt,
merészen kiszáguldva Hadzsír iránt.
Először dzsidát dobtak egymás felé;
bizony meg se látnád, melyik melyiké.
A szívére célozva Hadzsír dzsidát,
röpít; száll a fegyver, de nem fúrja át.
S oroszlánszívű ifjú Szuhráb rohan,
s ledárdázza Hadzsírt merész-biztosan.
A nyergéből úgy fújja el, mint a szél,
a szívében egy csöppnyi részvét se kél -
miként lomha sziklát, ledöntötte, és
meg is szállta Hadzsírt a bús csüggedés.
Leszökkent s a mellére térdelt neki
az ifjú, azonnal fejét metszeni.
De Hadzsír, lent fetrengve, jobbkart emel
és kínlódva kíméletért esdekel.
Ezért megkötözte s nem ölvén meg őt,
csak Húmánhoz küldte az esdekelőt.
És Húmán e hőstetten ámuldozott,
hogy foglyul esett s nincs a síkon Hadzsír,
jajongtak siránkozva nők-férfiak:
"Ó, jaj, nem vezet büszke Hadzsír hadat!"
S a szép Gusztaham-lány is oly hírt kapott,
hogy ott lent legyőzték a fő-bajnokot;
a gyötrő keservben sikoltott nagyot,
szívében szomorkodva sóhajtozott.
Nyereghez-szokott volt, vitézlelkű lány,
dicsőségre tört hősi harcok során.
E Gurdáfarídnál különb bajnokot
a harc sík terén senki nem láthatott.
A súlyos csapást hallva, szégyenkezett,
virág-ékes orcája éjszínű lett.
A szép lány azonnal lovas-vértet ölt,
halasztással egy csöppke percet se tölt.
A páncél alá rejti szép dús haját,
sisakját görög módra szíjazza át.
Kitör, mint oroszlán, rohan kardosan,
viharlábú jó ménje szökken-suhan.
Mint szél-verte, -pergette por, ront elő,
kihívó kiáltása égrengető:
"Kik itt oly vitézek, ki oly hős vezér,
a harc-szomjazók közt vaj' annyit ki ér,
hogy óhajtva kész erre átszállani,
és bősz krokodilként csatát állani?"
De nem volt a bajnok seregből vitéz,
ki ővéle, szem szembe, harcolni kész.
Oroszlán-ölő ifjú Szuhráb pedig
mihelyt látja, ajkát harapdálva víg,
s ekép szól: "No, ismét a hálón akad,
a kardos vadászén, egy új büszke vad."
Felöltötte harc-köntösét, mint vihar,
és kínai sisakot öltött hamar,
és Gurdáfaríd ellen vágtatva tört.
A pányvás leány meg, midőn látta őt,
nyilat húrra tett, lőni készülve már,
nyilától sosem szökhetett el madár.
És Szuhrábra most jobbfelől, balfelől,
lovas módra, nyíl hull, mint zápor ha dől.
Az ifjút a szégyenkezés szállta meg,
rohant harcba, nagy mérge fölgerjedett;
kerek pajzsát feltartva arca elé,
a hős lánynak így tart a harca elé.
A támadást jól látta Gurdáfaríd,
hogy Szuhráb mit tűz lángja, úgy közelít,
az íjt karra vette, s feszült már a húr,
magasságba ugratta ménjét vadul,
irányítja Szuhrábra fegyver-hegyét,
cibálgatja nagylázasan gyeplejét.
De tigrissé lett Szuhráb, megnőtt dühe,
s már fortélyba fog, mint az ellenfele.
A gyeplőbe markolt, lovat nógatott,
mint Ázergusaszp lángja, úgy vágtatott.
Derékon találván el ellenfelét,
a vértjét a testén hasítgatta szét,
s a nyergéből úgy verte nyomban le ő,
mint labdát a szélnél szökellőbb ütő.
De tüstént hogy nyergében megtántorult
a szép szűz a kardjáért kart vetve nyúlt,
el is szelte Szuhráb dzsidáját vele,
felugrott, rohant; s szállt a por fellege.
Mivel látta. Szuhrábot nem győzi le,
rohanvást szökött már a várfal fele.
A sárkány-ülő most lazít gyeplején,
haragjában eltűnt körüle a fény;
elérvén a szép lányt, rikolt hát nagyot,
levervén fejéről sisakját legott;
A páncél alól most a sok fürt kicsap,
s a lány arca úgy gyúl ki, mint égi nap.
A hős látja, hogy lány az ellenfele,
hogy ily dús hajat hord fejékül feje,
és ámulva szól: "Ellenem, lám, Irán
a harctérre hőst küld, ki nem férfi: lány!
Milyen hát amott, hogyha ily hős a nő,
a bősz férfi-hős mind, a harcfölverő?"
Nyeregből lekapván a pányvát, repült
a szál, és a lány végre foglyul került.
S a hős szólt: "Sosem szállsz tovább már, te szép;
a harcnak miért is kerested terét?
A hálómba ily vad sosem szállt-szaladt.
Ne félj, nem kerülöd ki már karmomat."
Az arcát kibontotta Gurdáfaríd
megérezve: már rajta más nem segít;
s szólt nyílt arccal. "Hősök közt hősebb vitéz,
a föld rád, miként bősz oroszlánra néz.
Bizony, két sereg nézi, hogy harcolok
s hogyan vívsz, a bunkó s a kard hogy forog.
Az arcom s hajam, látod, immár szabad,
reám hogyha néz, téged megszól a had:
"Leánnyal csatázik csak ily hosszan ő,
ezért porzik égig a nagy harcmező?
S ilyen hosszú órákat eltölt vele?
Biz ez nem dicsősége, csak szégyene."
Miattam ne vonj fődre szégyent, lovag,
ne szidjon-gyalázzon ma két hősi had.
Ügyünk jobb ma kettőnknek intéznie,
ügyeljen a sáh arra: mit mond esze;
tiéd már a vár és tiéd már a had;
megegyezni jobb; mért kívánsz harcokat?
A vár és a kincsek s személyem tied,
ha eljönni érette éled szíved."
S az ifjúra szép arc ragyog, csöpp ajak,
s a nyíló ajak közt fehér gyöngyfogak;
mennyország virágkertje volt most a lány,
a kertész nem ültette ciprus-sudár.
Szemöld-íve két tiszta őz-szem felett
örökké virágzó gyönyört hirdetett.
És Szuhráb felelt: "Jól van, így is legyen.
Te láttál a harcban, ne hidd hát sosem,
hogy oltalmazóul e kővár elég,
nem oly nagy s magas, mint a felséges ég,
leomlik husángom dühétől hamar,
dzsidátok ne hidd, hogy nyakizmomba mar."
S most rándítva kantárt a szép szál leány,
s a várába ugratva szél-láb lován,
a bástyára föllép, kihívón kacag,
úgy szemléli föntről a vívó-hadat;
"Te hős, kit felénk Kína küldött s Turán!
Ne fáradj tovább: jobb ha fordulsz; elég,
ne folytasd e harcot, de hagyd el terét."
S az ifjú: "Te szép lány, szavam hallja jól
a hold és a nap, sáh-fejékem s a trón:
e bástyát a földig lerontom, te meg
a foglyom leszel, mert csalárd volt hited!
Amit megbeszéltünk, hová lett, mi lett?"
De Gurdáfaríd hallva ezt, fölnevet,
és ingerkedőn szól: "Ha kit szült Turán,
Iránban ne nézzen sosem pár után.
Ma harcodba vélem siker nem kísért;
de jobb, hogyha most érte bú nem kísért;
hiszen tán nem is vagy te turk, és lehet,
hogy itt van, dicső nagyjaink közt, helyed.
A vállad be izmos, karod mily erős!
A hősök között sincs ilyen büszke hős.
De sáhunk füléhez ha oly hír elér,
hogy Túránból eljött egy ádáz vezér,
majd Rusztemmel együtt kiszáll ellened,
s te Rusztem vitézt, tudd, le nem verheted.
A legjobb: tanácsom kövesd, nagy lovag:
irányítsd te Túrán iránt arcodat.
Karodban ne bízz oly nagyon, mert lehet,
hogy bámész barom jár a tested felett."
Az ifjú, e szót hallva, szégyenkezett,
kezet már a várára mért nem vetett.
"Ma későre jár, vívni várostromot;
be nem volt szerencsém ma! - sóhajtozott -
de eljő a hajnal s ledöntöm falát,
fölébresztve váralji harcunk zaját."
A várból a földmélyben egy rejtekút
- mit Gusztaham jól ismert - titkon kifut.
Hát gyűjtötte már össze mind holmiját,
elillanni földmélyi vész-úton át.
Egész népe ment véle - s még éjszaka
a várból a rejtett úton lép tova.
A nap-fő kibukkant a bércek fölött,
S Turán népe harcolni kész szerfölött.
S a hadfő, az ifjú, kezében dzsida,
tüzes ménen ült, vágyva készült fel a
kemény harcra: mint ejti foglyul a vár
hadát, s mint a nyájat, miként hajtja már.
De senkit se lelt fönt, mikor följutott;
miként bősz oroszlán, akként ordított.
Kitárták a sok várkaput mind, de benn
a sziklás erődben se volt senkisem.
S a néhány, ki elszórtan ott rejtezett,
ki készülni késett, s ki nem szökhetett,
elé már alázattal és félve tért,
esengőn könyörgött az életért.
De nincs néki más gondja: Gurdáfaríd;
hogy szívéhez láncolja - s nem látja itt.
"Jaj, balsors!" - a szívéhez sóhajtva szólt -
be nagy ködbe süllyedt a szépfényű hold!"

 

6. Káósz Rusztemet küldi a turáni had ellen

A nagy sáh kiadta a rendeletet,
hős Rusztemnek íratva szép levelet.
Dicsérettel, áldással halmozta el,
hogy éberszívű, fényeslelkű legyen.
Majd ezt mondta: "Turk földről, tudd meg, elért
hadával hazánkba egy bajnok vezér.
Fehér Várerődünkbe vévén magát,
körülfogta immár a védők hadát.
Mint elefánté, büszke hős-termete,
s miként bősz oroszláné, oly vad szíve;
Iránban bizony párja nincsen neki,
a fényét te tudnád csak csökkenteni."
Elolvasta Rusztem a sáh-levelet,
mosolygott, de szívébe szállt döbbenet:
a hősöknek hősére, Számra ütő
vitéz ez: nem is volna biz meglepő,
ha íráni sarj tán e bajnok vitéz,
a turkokról elhinni ily hírt nehéz.
"Az Úr-adta végzést nem is sejthetem,
a sors így milyen turk csatázót kegyel.
Szamangáni sáh-lánytól van bár, tudom,
fiam, de e kedves még ifjú nagyon,
rohamnak se tudhatja, pillanata
mikor jó s mikor kell hátráltatnia.
A szívem s a lelkem kegyelt kisdede,
még nem tud hadat verni, bajvívni se.
Oroszlán gyanánt küzd, ha felnő, tudom,
porig hull le majd sok seregfő, tudom.
Már bort szürcsöl ajka, de még tejszagú.
Vitéz lesz, ha eljő az új háború."
Rakhs nyergeltetését parancsolta meg,
s hogy fújják meg immár a harc-kürtöket.

 

7. A hadjárat megindul Turán ellen

Szurokszínű fátylát letépvén a nap
az éjnek, s kitörvén e ködből, kicsap;
s a sáh Gévnek és Tósznak parancsot ad,
az elefántokra kötni dobokat.
Kinyittatja kincstermeit, zsoldot ad,
hadat rendbe rendezve, málhát rakat.
a hadfő s a tengernyi vértes vele
lovon szállt a vívandó vészek fele.
Vonult, majd megállott a had, majd vonult,
a nap fényes orcája éjjé borult.
A por fellegén át a fegyver ragyog,
mint éjszínű függöny mögött tűz lobog.
A várig vonult így a bajnok sereg,
mezőket belepvén s a halmot-hegyet.
Két mérföldre környűl a sátrak sora,
és lópatkók, elefánt-lábak sora.
Az őrök riadtak, kiáltottanak,
s már jól tudta Szuhráb, hogy eljött a had.
Amint felfigyelt, lóra gyorsan kapott,
hogy megnézzen ily sok merész bajnokot.
És Húmánnak ujjal mutat rá, milyen
hatalmas sereg gyűlt a táborhelyen.
Mikor messzi meglátta őket Húmán,
sohajtott, szívét félsze elfogta már,
de Szuhrábnak el nem szorult ám szíve,
a fokról vidámszívűen szállva le,
boröntőt hívott nyomba, serleg borért,
a harc híre nem bántva bajnokszívét.
Leült, étkeket sorra készíttetett,
királyhű vitézekkel ott étkezett.
Aranypajzsosan szállt a nap fölfele,
az égből a sorsot sugározni le;
s felöltötte Szuhráb a harc köntösét,
felült barna ménjére; választva szép,
kiugró fokot, jó magasló helyet,
hogy lássék az íráni vívó-sereg.
Magához hivatván Hadzsírt szólt neki:
"A nyíl görbe úton legünk nem szeli;
te is mind e kérdésre úgy válaszolj:
kibúvót ne less és valótlant ne szólj.
Ha kéred kezemből szabadságodat,
hogy ismét emelthomlokún járd utad,
az írániakból akit kérdek én,
nevezd meg, valónak haladj ösvényén.
Ha mindig valóság leszen, mit felelsz,
kezemből kiváló jutalmakra lelsz,
adok néked én drága szép kincseket,
és köntöst és tündöklő ékszereket;
de zug-szót, hazug szót ha mondasz nekem,
a részed bilincs, csúnya börtön leszen.
A főbbek felől foglak én kérdeni,
ki ott - szólj - a sáh, kik derék hősei,
hazádnak kiváló derék főbbjei,
hogy Tósz, büszke Káósz, vagy Gódarz, aki
amott áll, vagy Bahrám, vagy Rusztem vezér:
ha róluk kikérdlek, való szót beszélj.
Amott, túl a sokszín-brokát függönyén,
egy tigrisbőr-sátor áll, jól látom én;
előtte száz bősz elefánt kötve van,
a trón bent, mint türkiz-szín tenger, olyan.
Aranyló napot hord, lobog zászlaja,
fölötte arany hold, színe ibolya.
Ki hát ő a tábor középső terén,
ez íráni nagy hőst nevezd hős nevén.
Szólt Hadzsír: "Az íráni sáh sátra ez,
az oroszlán s elefánt nem mást jelez."
S szólt Szuhráb: "Amott jobbra is, látom én,
sok elefánt, nagy málha, sok hős legény;
a térséget éjszínű függöny lepi,
körül büszke hősök jeles sátrai,
sok sátor a tábor porondján belől,
sok elefánt hátul, s oroszlán elől.
És elefánt-zászló a tábor előtt,
s aranycsizmás sok bajnok áll körben őrt.
És Hadzsír felelt: "Tósz, a Nódar fia,
mert elefánt-képű az ő zászlaja."
Majd Szuhráb: "Amott szinte térség terül,
vörösleplű, hol sok vitéz egybegyűl;
lilán leng s oroszlánosan zászlaja,
s a zászló-középen sok ékkő raja.
Igen nagy csapat gyűlik ott, harcosok,
dzsidás vértesek, büszke páncélosok.
Kié ez? Nevezd meg! Hazug szót ne mondj;
vigyázz: fődre, szólván, a sorsot ne vond!"
Felelt néki Hadzsír: "Nagyok nagyja ő,
a Kasvád-fi Gódarz, a harckedvelő,
a nemrettenő, s véle nyolcvan fia,
és oroszlán, elefánt mindannyija."
Tovább kérdte Szuhráb: "S a zöld tér amott?
Elől büszke íráni tábornagyok,
középütt a hadfő sugártrónusa,
elől Káve csillagsugár-zászlaja.
A trónon dicső fényben egy szép lovag,
s miként hősöké karja és válla nagy;
azoknál, kik ott állanak mind körül,
magasságosabb fejjel, ámbár csak ül.
És mellette éppoly derék harci mén,
ilyen mént bizony még sosem láttam én.
A gazdára nem-némulón úgy nyerít,
miként hogyha vad tenger-ár zúgna itt.
S van ott még sok vért-fedte bősz elefánt,
s ő ott ül közöttük és fennen kiált.
Nincs Íránnak más ily derék bajnoka,
s ilyen mént se láthattam én még soha.
A zászlója selymén egy sárkány pihen,
s aranyló oroszlán a zászlónyelen."
Szólt Hadzsír magában: "Ha megfejtem itt
az elefántnagy bajnok jelvényeit
az oroszlán-bajnoknak, hős ifjúnak,
ez Rusztemra, gyilkolni, tüstént lecsap.
Talán jobb, ha mégiscsak eltitkolom,
s nevét most a hősök közt elhallgatom."
"Szövetséges - így szólt -, kit Kína adott,
a sáhhoz csak nemrégen csatlakozott."
"Nevét mondd!" - szorongatta Szuhráb. Hanem
az így szólt: "Milyen kár! Nem emlékezem.
Fehér Vár ölén volt az én otthonom,
midőn ő a sáhhoz került, bajnokom."
E válaszra bús lett a Szuhráb szíve.
És nem volt mód Rusztemra ismernie!
Tudott bár jelekről, mik ismertetik,
az anyjától; s látta és nem hitt nekik.
E Hadzsír ha megmondja Rusztem nevét,
vidám kedvre válthatja Szuhráb szívét.
De erről a sors más betűket vetett:
növelned se, csökkentened sem lehet.
Mit másítanál meg? Hisz kész a világ,
az Isten neked készen így adta át;
s a sors-adta írás ha más, mint a vágy,
haladj megszabott úton úgy is tovább.
A múló világra ne tedd lelkedet,
csak mérget és bút nyersz és gyötrelmeket.
És folytatta Szuhráb: "Te nem mondsz valót!
Még Rusztem felől ajkad egy szót se szólt.
Ilyen nagy világhírű harcos pedig
a hadban titokban sosem rejtezik."
Felelt néki Hadzsír: "Bizony meglehet,
oroszlánölő Rusztemünk messze ment,
tán Zábulba, hol sok a rózsásliget,
és kedvére ott ül ma víg ünnepet."
"Tudod jól - felelt erre Szuhráb - magad,
a hadfő ha harcokba indít hadat
s a Föld hőse közben zenével mulat,
azon még a csöpp gyermek is csak kacag.
A legjobb megegyezned itt most velem;
a sok szót, tudod jól, sosem kedvelem;
a hőst hogyha nékem most megmutatod,
a népek között büszke lesz homlokod,
s mit óhajtsz, kegyem néked mindent megad,
kitárom neked titkos kincstáramat.
De titkon ha óhajtod azt tartani,
mit mindenki tud, s nem kívánsz vallani,
fejed törzseden fönn bizony nem marad:
e kettőre gondolva, válassz magad."
Az oktondi Hadzsír magában beszélt:
"A hősnek ha ismertető sok jelét
kitárnám, e szélgyorskezű turk vitéz,
kinek karja ily nagy, s a tartása szép
és herceghez illő, gyűjt bajnokhadat,
és elefántnagy lóval Rusztemra csap,
s ily vállal s erővel s e karral hamar
legyilkolja hősünket karmaival.
És oly bátor aztán a hősök közül,
ki megvíva Szuhrábbal, egy sem kerül,
Iránban bizony bosszuló nem kerül,
s ő Káósz sah trónjára könnyen felül.
Egy mágus szólt: "Tisztelten meghalni jobb,
mint szolgálni káron-derült zsarnokot."
És így szólt: "Nem értem, te hős, mérgedet.
E Rusztem vitézt egyre mért kérdezed?
Miért kell viszályt érte fölszítanod,
mért faggatnod arról, mit úgysem tudok
s mit így nem tudok, lásd be, megmondani?
Ha őrjöngve főmtől vágysz megfosztani,
ürüggyel minek kell a vért ontanod?
Minek kell cselekkel nekemrontanod?
Az elefánttestű hőst nem sikerül
leverned, kezedre nem könnyen kerül.
Ne kívánd, hogy ővéle küzdj, eltipor
a harc sík terén, s más se léssz: puszta por."
Hogy hallotta Szuhráb e vad szózatot,
Hadzsírnak hamar hátat is fordított.
Nem óhajtva föltárni arcát neki,
csak töprenkedett, lelke mit rejt neki.
Majd kart lendített, földre öklözte le,
s megindult a hadfői szállás fele.
Közelgő csatájára készülve fel,
aranyló fejékét legott rakta el,
kemény vértet öltött, s fejére rakott
nagysebten egy szép hellén harc-sisakot.
Dzsidát, íjat, és hurkot is vett elő,
s egy nagysúlyú bunkót a dévlelkű hős.
A vérében ott forrt a bősz indulat,
ekép ülte meg most a gyors ménlovat.
S kitört, harcnak érezve tűzmámorát,
a holdig kavarván az útnak porát.
Irán sáhja Káósz riadt szóba fog:
"Ó, hős vérből sarjadzott jó bajnokok!
Rohanjon, ki Rusztemnak elmondja: e
turánitól rémülten, elment esze
az én hőseimnek, nincs ellenfele,
Iránban bizony nincs, ki megvív vele."
Kélt Tósz útra, elvitte Káósz szavát,
s ott híven kimondotta, jól adta át.
Felelt Rusztem: "Minden más fejedelem,
ha érettem elküldött nagyhirtelen,
hol ütközni, hol pedig étkezni várt,
de Káósz csak harcot, még mást sem kívánt."
Rakhs nyergeltetését parancsolta meg,
s hogy zordarcú légyen a teljes sereg,
föl is vette hadfői páncélzatát,
körítette szép párduc-övvel magát.
Felült Rakhsra, elvágtatott, és a had
Zaváréra bízatva hátrábbmaradt.
S hogy meglátta Szuhrábnak mily karja van,
s hogy melle, mint hős Szám sahé, éppolyan,
ekép szólt: "Vonuljunk el innen magunk
olyan helyre, hol csak mi ketten vagyunk."
Kezét Szuhráb dörzsölte nagyboldogan,
a küzdés porondjára vígan rohan.
s Tahamtannak ezt mondja: "Jól van, megyek,
te énnékem, én néked elég legyek.
Iránból se kell más, Turánból se kell,
e dolgot csak egymás között döntsük el.
De küzdőporondon ma nincs már helyed,
az öklöm csak egyet csap és földrevet,
sudár termeted van, s erős vállaid
de nagyszámú éved megárt már nekik."
Jól megnézte Rusztem a gőgös legényt,
a vállát, a karját, kemény kengyelét,
s szólt lágyan: "Te ifjú vagy, gyöngécske még,
a föld hideg s száraz, langy s enyhe a lég.
Bejártam már, vén harcos, sok harcteret,
és szerte is vertem sok nagy sereget.
Sok dév halt szorító vas-ujjam alatt,
s kudarc még sosem szegte útjaimat.
Ha harcot kívánsz látni, rám nézz, legény;
s ha élve maradsz, krokodiltól se félj.
A szánás ha szemléllek, szívembe száll,
kiszaggatni szíved nem óhajtanám.
Turánban hisz úgysincsen ellenfeled,
s Iránban se tudnám, ki ér fel veled."
Az ifjúhoz így szólt a nagy Rusztem; e
szavaktól nagyot vert a Szuhráb szíve.
S Tahamtannak ezt mondta: "Kérdést adok
neked föl: legyen színigaz válaszod:
nevezzed meg immár a törzsed nekem,
te szíves szavadnak csak örvend szívem.
Mivel halld: gyanítom, te Rusztem vagy, a
dicső Níram nemzette nagy harc-fia.
Az ezt mondta: "Nem, nem vagyok Rusztem én,
Narímanfi Szám törzse épp nem enyém,
Rusztem fönti bajnok, s én közrend csupán,
se trónom, fejékem, se kastély-csudám."
Az ifjú, remélt bár, keservekbe hullt;
a nap fényes orcája éjjé borult.

*

A küzdelmet másnapra halasztották.

*

 

8. Rusztem és Szuhráb párbaja

Dzsidát rázva Szuhráb, a harctérre szállt,
és forgatta szívében anyja szavát.
Egy keskeny porondot szemeltek ki, és
ott kezdődött köztük a lándzsatörés.
S már sok lándzsaél és -fogó elveszett.
De most balra rándítva gyeplőjüket,
suhogtatva sűrűn kemény kardjukat,
a vasból tüzet vertek és lángokat.
Kicsorbult a kardjuk, dúlt vad küzdelem:
ítéletnap - az lesz talán majd ilyen!
Emelték erős harci bunkójukat,
kemény karjuk egymásra sújtott sokat;
már görbült husángjuk; s a szélgyors lovak
inognak, s meging mind a két jó lovag;
lefoszlott lovuk leple, ronggyá szakadt,
s a két vitéz vasvértje meg-meghasadt.
A vad küzdelemben kifáradtanak,
a karjuk- s kezükben erő nem maradt;
a testen veríték, a szájban homok,
a nyelvük repedt lett, úgy szomjúhozott.
Egy kissé különvált a két férfiú,
a nemzőbe kín szállt, a nemzettbe bú.
Világ sorsa, ámul terajtad szívem!
Sikert adsz, de bút is nagyon hirtelen.
Nem dobbant a szívükbe szív-érzelem,
le nem lepleződött a hív érzelem!
Igásállat ráismer sarjára jól,
a hal vízben, és kinn a pusztán a gór.
Az ember csak oly vad, hogy nem látja: ki
az ellenfele s ki a sarja neki.
Szólt Rusztem magában: "Még bősz krokodilt
se láttam, ki így ront a vad harcba, mint
e hős. Lám, Fehér Dévvel végeztem én
hamar s jól, de csüggeszt e bajnok-legény,
e még mitse látott legény karja s nem
neves nagy vitézé, mely így tesz velem,
hogy immár megutálva hős életem;
s két had nézi, mint dúl e gyász-küzdelem!"
S mikor már a hősök s a jó ménlovak
ki tudták pihenni e vad harcukat,
az ívhúrra akkorra vesszőt vetett
a híres, koros hős s a kezdő gyerek.
A testükre vért s arra párduc simult,
rá nyíl és gerely hasztalan-szállva hullt,
zúdult bár a nyíl, mint a zápor ha dűl,
s mint hulló levél hogyha fáról röpül.
Keserv szállta meg már a két hős szívét,
s most megfogták egymásnak bőrszíj-övét;
Tahamtan ha félkézbe sziklát ragad,
az éjszínű szirt földbe meg nem marad.
Hegyet bár emelni mi volt őneki?
Viasz volt akármily kemény kő neki.
S most úgy vélte, Szuhrábot így rántja ki
nyeregből, s a harcuknak végét veti.
De bíz meg nem ingott a Szuhráb-derék,
Tahamtan ma nem győz, akármily derék.
Hát elvette karját az övről legott,
s az ifjú ügyességén ámuldozott.
Az ifjú pedig harci bunkót ragad,
és térddel szorítván a fúvó lovat,
a bunkója hős Rusztem vállára csap;
meging ez, de állja a fájdalmakat.
Szólt Szuhráb nevetve: "Te pompás lovag,
nem állsz már vitéz-adta sujtásokat!
E Rakhs, lám, nem is ló, csak nyerges szamár,
s a bajnok-lovas karja is gyatra már!
A szívem be szán, mert e küzdés tere
homokját a véreddel hinted tele.
Magát bármi délcegnek vélné a vén,
be szánom, ha azt játssza, hogy még legény."
Tahamtan meg őnéki mitsem felelt,
csak ámuldozott rajta, bús volt, levert.
Majd egymásnak már háttal fordultanak,
a tér szűk: olyan hős e két nagy lovag.
Majd Szuhráb felől szólva fél-éjjelen,
az éj más felén Rusztem alszik, pihen.
S mikor már a nap fénye szárnyat vetett,
s az éj barna hollója hajtott fejet,
a hős Rusztem, tigrissel teste körül,
sebesröptű sárkánya nyergébe ül.
S a vívás porondjára így vágtatott,
felöltvén fejére a vassisakot.
Míg Szuhráb, sok bajtárs közt, másoldalon
gitárt hallva, bort szíva, vidult nagyon.
De Húmánhoz így szólt: "Az arszlánszívű,
kivel harcolok, nem kisebb termetű
vitéz, mint magam; s nem hanyatlik szíve
a harc közben; és válla, bajnok-keze
enyém szinte. Tán engem, azt mondhatod,
hogy mértékre hozzá egy mester szabott.
E láb és e kengyel! - már reszketteti
az érzés szívem, s arcom szégyen süti,
mert anyámtól hallottam ily jeleket,
elárad szívemben a hő szeretet.
Gyanítom, hogy Rusztem vitéz, mert hisz a
világon kevés él ily hős harc-fia.
Nem illő apámmal csatáznom nekem,
be csúfság apám ellen így küzdenem."
De Húmán: "Idáig, ha dúlt ütközet,
sokat láttam én - szólt - a hős Rusztemet;
te hallottad, Mázenderán ostromán
miket vitt a bunkója véghez, talán.
Hasonlít e Rakhshoz az ő Rakhs lova,
de gyatrább a járása, lábhajlata."
S hogy eljött a hajnal s előtört a nap,
az álom a harcokra-szomjúakat
el is hagyta. Szuhráb a vértjébe bújt,
még tartott a mámor s a vérébe gyúlt.
Rikoltott, s a harctérre úgy ugratott,
bivalyfej-díszű bunkót csóválgatott.
Mosollyal meg is kérdi hős Rusztemet
(az éjt együtt töltötték, úgy vélheted):
"Hogyan telt az éjed? Hogyan kelt napod?
A harcokra szíved miért fordítod?
Hajítsd el dzsidádat, dühös kardodat,
vesd földre e hasztalan szerszámokat!
Leszállván lovunkról, heverjünk ide,
deríthesse bús homlokunk bor tüze.
Legyünk már barátok Teremtőnk előtt,
szívünk bánja meg már, hogy egymásra tört.
Csak induljanak vívni mások csatát,
te, együtt velem, rendezz víg lakomát;
mert érzésre lobbant irántad szívem,
és vér szökken arcomba, szégyenkezem.
Tudom, nagy vitézek derék sarja vagy.
A törzsed nekem mondd meg immár magad!
Előttem ne rejtsd így titokban neved,
ha vívod velem hősi küzdelmedet.
Talán büszke Szám-adta Dasztán fia,
Rusztem vagy te, Zábul nemes bajnoka?"
De szólt Rusztem: "Ó, hírre vágyó gyerek,
a szót szóba így fűzni, mondd meg, minek?
Mi párharc felől szóltunk tegnap, tudod;
e cselt - nem segít rajtad - elhagyhatod.
Te ifjú vagy, én nem vagyok már gyerek,
de készen vagyok vívni küzdelmeket.
Gyerünk vívni hát, más egyébbel pedig
amúgyis Teremtőnk, ki rendelkezik.
A harc hősi síkján, jegyezd meg, gyerek,
ki sem kérdez ily balga kérdéseket.
Alant s fent forogtam, nagyon sok helyen,
a cselt és a sok szót sosem kedvelem."
Felelt néki Szuhráb, a hős: "Lám, öreg,
füled jótanácsom se hallgatja meg.
Akartam, hogy ágyadban mennél utóbb
suhanjon ki kebledből lelked, tudod;
és hogy megsirasson híved-kedvesed,
mikor majd a sírba teszik testedet.
De lelked ha énnékem így átadod,
az Úr óhajából, mit óhajtsz - kapod."
Lovukról lepattanva mindketten ott,
s le nem véve vértet és harc-sisakot,
s lovuk szirthez állítva, támadtak ők,
a szívük kitárván a bánatnak ők.
Oroszlán gyanánt vív a két jó vezér,
özönlött verejtékük, ömlött a vér.
A nap kélt, a nap hullt, megint este lett,
s hol ez győz, hol az győz a másik felett;
majd lendült az ifjú, mint bősz elefánt
s mint támadó oroszlán, Rusztem iránt;
övét megragadván, akép rántja meg
a föld is belérendül és megremeg.
S rohamra mint bősz elefánt, úgy eredt,
és harcképtelenné tevén Rusztemet,
rikoltott nagyot s vad haraggal tele,
a hős Rusztemet földre döntötte le.
A mellére térdelt, míg arca s keze
s homokkal tömült szája is már tele.
S miként bősz oroszlán, ha hím-górra ront
s vadul földrenyomja a gyors állatot,
övéből kivont egy sugárfényű kést,
hogy azzal levághassa Rusztem fejét.
De Rusztem, szemét rászegezvén, beszélt:
"Egy titkot kell számodra fölfedni még
- ekép szólt - figyelj rám, oroszlánölő,
husáng s kard ügyes hőse, pányvát-vető:
minálunk egész más a küzdő-szabály,
minálunk a vívásnak ily rendje áll:
ölő harcban itt az, ki ellenfele
vitézlő fejét porba hajlítja le,
de hátát a földhöz csak egyszer veti,
fejét, bárha birkózva, nem metszheti,
csupán hogyha másodszor így dönti le,
s "oroszlán-vitéz" lészen így hős neve,
fejét tiszta joggal csak akkor szegi,
a küzdő-szabályunk biz ezt mondja ki."
A sárkánykaromból e csellel kívánt
kiszökni, s tovább-űzni kínos halált.
s az ifjút megejtette álnok szava,
a vénebb vitéznek csalárd szózata;
mert így hozta sorsa, s derék szíve volt,
s tapasztalni sorsát kevés éve volt.
Elengedte ellenfelét és kiment
a pusztába, és ott gazellákra lelt;
nyomukban futott és vadászott, ekép
kivetvén eszéből az ellenfelét.
Soká elmaradt; majd, mikor visszajött,
a vívás felől Húmán kérdezte őt,
s ő elmondta Húmánnak, hogy s mint esett,
s hogy mily szókkal is nyert a hős életet.
De Húmán felelt: "Ó, jaj, ifjú, neked
elég volt bizonnyal merész életed.
Jaj melled- s karodnak, jaj válladnak is,
s a lábadnak is, kengyelszíjadnak is!
Oroszlánt ki hálódba fogtál, s el is
szalasztod, mit értél e hőstettel is?
E vak tetted, meglásd, mit tár majd reád,
a küzdőteren, lásd, mi vár majd reád.
Egy sáh mondta egykor, hogy ellenfeled
kicsinynek ne tartsd, bárha ennek leled."
Szólt, s elcsüggedett Szuhráb hős szíve és
a kín szállta meg most s a megdöbbenés.
De Húmánhoz így szólt a bajnok: "Ki kell
a szívünkből űznünk e gondot; jer el
a harctérre holnap, s meg is láthatod,
kötőféket én rá miképpen rakok."
A küzdés porondjára szállt; vad harag
és kín forrt a szívében tette miatt.
És Rusztem, hogy Szuhrábtól megszabadult,
olyan volt, mint az, kire vasbérc borult.
S egy forráshoz úgy ballagott, mint aki
a testébe lelkét megint most nyeri.
Ivott, ciprus-testét s fejét mosta le,
könyörgése szállott az Isten fele,
hogy immár legyőzhesse ellenfelét;
a nap s hold mit ád néki, nem tudta még;
s az égbolt amott fönt hogy úgy fordul át:
fejéről szerencsét rabol s koronát.
A hír mondja: Rusztem, midőn ifjú volt,
az Úrtól erőt oly csodásat kapott:
ha sziklára lépett, nem is léphetett
tovább, mert a két lába ott süppedett.
S e szörnyű erő már a terhére lett,
a szívében éppen nem örvendezett,
az Úrhoz miatta panaszt hallatott,
jaját ontva kérte a szent Alkotót,
hogy vegye el ereje egyhányadát,
hadd járhassa immár az útját tovább.
A fényes nagy Isten meg is szánja őt,
és csökkenti tüstént a kőszál-erőt.
De nagy harcra kellett ma készülnie,
s az ifjút remegvén, sebes volt szíve,
ezért így könyörgött: "Teremtőm, te add,
ha küzdünk, e szolgádnak oltalmadat.
Erőmet, mit adtál utam kezdetén,
ruházd újra rám most, csak azt esdem én!"
Meghallgatta hát most az Úristen őt:
mit elvett, megadván az ős hős-erőt.
S ő, szomját eloltván, a harcára szállt,
szívén gondok, orcája halványra vált.
S mint bősz elefánt ront az ifjú oda,
a pányvája kézben s a vállán nyila.
Miként hímoroszlán, ha harcába száll;
derék ménje táncol, nyihog, rúg, kapál.
És Rusztem, mikor látja mily szép s deli,
az ifjút csodálkozva úgy nézdeli.
Csak ámult s a szívét a kín lepte meg,
s milyen lesz a küzdelme, töprenkedett.
Az ifjú közeljőve szemlélte őt,
és látván a hős-főt, a fenség-erőt,
szólt: "Oroszlán karmából föltámadott,
ily bátran miért is kerülsz vissza, mondd.
Miért jössz elém újra, mondd meg nekem.
Hisz úgysem segíthetsz a balvégzeten."
S midőn újra szirthez kötötték lovuk,
a balsors borította el homlokuk.
Viaskodni kezdtek, merész hadfiak;
és egyik s másikon övszíjt ragad.
De Szuhráb vezérnek nagyizmú kezét,
lenyűgözte most tán a felséges ég.
Tahamtannak ez fájt, de kart lendített,
megfogta a cédrusi hős-termetet:
s a tigris-fiú háta már görbedő,
az órája jött, benne nincs több erő;
s most Rusztem leverte oroszlán-vadul,
de tudván, a földhöz soká nem simul,
előhúzta jóélű kardját s vele
heveslelkű sarját hamar döfte le.
Vonaglott a hős ifjú, ontván jaját,
de már jót se gondolt, se rosszat tovább:
"Magamnak szereztem meg ezt, - végre szólt -
az én végzetem kulcsa néked jutott;
te nem vétkezel, mert az égbolt emelt
magasságba engem s az égbolt elejt.
A sok harcitárs majd kigúnyol-nevet,
hogy így földreverték derék testemet.
Apámat lefestette még rég anyám,
s a vágyam fölébredt a nemzőm után.
Hogy arcára lássak, kerestem soká,
e vágyamba lelkem vetettem soká.
De nem teljesült, jaj, az én óhajom,
sosem láttam arcát s ma sem láthatom.
De most válj vizekben te hallá akár,
sötét éjbe is szétoszolhatsz te már,
vagy csillag gyanánt lakd a fennkölt eget,
s talán még a napfényt is elfedheted,
apám bosszút áll rajtad úgyis, ha a
hírt meghallja: kőpárnán nyugszik fia.
a nagyfényű hősök közül majd hiszen
Rusztem hősnek egy úgyis ily hírt viszen,
hogy: Szuhrábot ádáz vitéz verte le
míg apját kutatgatta teljes szíve."
Mikor Rusztem ezt hallja, megtántorul,
a napfény szemében sötétté borul;
erő nem maradt benne, földigrogyott,
az eszméletét vesztve ájuldozott.
Majd, újból föleszmélve, szól, sír, remeg;
jajongón siránkozva így kérdi meg:
"Neked Rusztemet mondd, mi ismerteti?
A hősök közül már a sors vesse ki!
Mert én vagyok Rusztem, de vesszen nevem!
És Szám-sarj apám értem gyászban legyen!"
Üvöltött vadul, vére forrásba jött,
haját tépte-szaggatta, sírt és nyögött.
S hogy Szuhráb ekként látta nagy Rusztemet,
az eszmélet elhagyta, hátraesett,
majd így szólt: "Ha Rusztem vagy, tudd hát: a te
vak lelkednek ölt meg rossz természete.
Én csaknem a valóra vezettelek,
de szívedbe nem dobbant csöpp szeretet.
Csak oldozd a vértszíjakat testemen
tekintsd meg fehér testemet meztelen,
és karomon ékszered, pecsétedet;
az apjától, lásd, mit kapott gyermeked.
Hogy pergett a dobszó az ajtóm előtt,
két orcája könnyben, anyám sírva jött,
sebes volt az ő lelke, mert elmegyek,
s szólt, csuklómra kötvén egy szép ékkövet:
"Apádtól ez emléket adnám neked,
vigyázz rá: megőrizve, hasznát veszed."
S most, lám, itt a haszna, hol harc dúl vala,
hol nem nézte sarját az ádáz apa."
S mikor Rusztem vért-oldva láthatta már
az ékszert, ruháit megszaggatta már:
"Ó, jaj, kit megölt most az én két kezem,
merész-szívű, híres, vitéz gyermekem!"
És árasztja könnyét, haját tépi ki,
az arcát a víz, tagjait por lepi.
De mondotta Szuhráb: "Csak rosszabb ez így!
ne hullassad immár szemed könnyeit.
Ha elveszted élted, mit érhetsz vele?
Ha így lett ez, így kellett történnie!
De most, hogy sötét éjbe így hullt napom,
a túrániak sorsa fordult nagyon.
A sáh már, - az érzés jelét ezzel add -
rád hallgatva, rájuk ne küldjön hadat.
Mivel tőlem indult a hadjáratuk,
én voltam, ki Íránba hoztam haduk,
mutatván a cél büszke fényét nekik,
megadván csatájuk reményét nekik.
És mondtam: ha nemzőmre rálelhetek,
a földön már nem hagyok több sáh-fejet.
Nem élt bennem akkor, te hős, sejtelem,
hogy ő fogja elvenni majd életem!...
Az erdőben van még egy foglyom nekem,
merész-ívű pányvámmal én fogtam el.
Jeledről e foglyot be kérdeztem én!
Mert úgy éltem elképzelt képeddel én.
De ingatag volt mindig felelete,
s üres maradt lelkemben apám helye.
Szavától reménységem oly messze hullt,
a fénylő nap énnékem éjjé borult.
Te tudd meg kilétét ez íráninak,
s vigyázz, meg ne öljék halálom miatt.
Az ismertető sok jelet, mit velem
közölt volt anyám, látva, nem hitt szemem.
A csillagok közt írva volt: végem én
ne másutt találjam, de nemzőm kezén.
Mint villám jövék s mint a szél tűnök el,
az égben vigasságban érlek, hiszem."
Elállt most a nagy Rusztem lélegzete,
szemén víz omolt, tűzben égett szíve;
Rakhs nyergébe pattant s már fájdalmasan
és vérező szívvel száll, sírón suhan.
A hadnéphez így ért; jajongott, búsult
a tettén; s a lelkén vihar-kínja dúlt.
Midőn újra látták az írániak,
elémenve mind földre hullottanak;
s az Istennek ott mindje hálát adott,
hogy láthatja ismét a hős bajnokot.
De látván: az orcája porral teli,
s a mellét, ruháját hogyan tépdeli,
mind kérdezte: "Mondd meg, mi történt veled,
miért lett ilyen dúlt a lelked, szíved?"
A szörnytettről szólt, mit saját karja tett,
hogy holttá imádott saját sarja lett.
Szaván sírt, jajongott, kesergett a had,
és ő szinte őrjöngött kínja miatt.
A főbbeknek ezt mondta: "Már énnekem
ma nincs lelkem és testem, nincs életem.
Ne dúljon tovább már a harc, küzdelem,
elég már az én szörnyű tettem legyen."
De Gódarz felelt: "Szólj, mit ér már neked,
A teljes világot bár lángba veted!
Halálig ha marcangolod kebledet,
a hős ifjú lelkét tán megkönnyíted?
Ha ad néki még sok napot végzete,
megoltalmazóul maradj véle te;
s a földről ha el kell hamar mennie,
örökké, tudod, meg nem él senkise.
Halálunk zavar vad vadászként tova,
díszítsen sisak bár, vagy sáh-korona.
Mert kiviszik azt, kinek órája jő;
s ki tudná, hová jut, mily országba ő?
Kinek nem kell félnie mondd, a halált?
Sirathatja mindenki önnönmagát."
De Gódarznak ezt mondta Rusztem: "Figyelj,
te híres-neve, tisztalelkű hívem,
vígy Káósznak éntőlem izenetet,
beszéld el, mi érte az én fejemet,
hogy átdöfte kardom vitéz gyermekem.
Ó, bár érne véget nehéz életem!
Ha el nem felejtette jótetteim,
legyen most segítőm, mikor sújt e kín:
csodás bűv-italt tart a termében ő,
mitől talpraáll mind a kínszenvedő,
egy serlegnyit küldjön ma énnékem el
tevéled; ne késsen, kegyéből hiszen
tán életre kel még az én hős fiam
és szolgálja trónját, akár én magam."
A hős mint a szél szállt a tág téren át,
s a nagy sáhnak átadta Rusztem szavát.
Szólt Káósz: "E hősnél van-é kit szemem
különbnek tekinthetne? Nincs senkisem.
De majd, hogyha kap gyógyitalt, melyre vár,
a nagytestű hős ifjú talpára áll,
és egyesít Rusztem erővel erőt,
s rám pusztulást hoz, magához véve őt.
És Szuhráb, a sorsverte? Mi érte őt?
A trón és fejék ellen úgy esküdött,
hogy így szólt: "E lándzsával öllek meg én,
s a fődet keresztfára fölszegzem én!
Ha ő most megél és e földön marad,
csak szenved alatta az apró s a nagy.
Ki ellenfelét váltja éppé, csupán
szomorkodni hívja a földet magán."
És Gódarz, e szót hallva, eltávozott,
viharként a bajnokhoz elvágtatott
és ezt mondta: "Álnok a fejedelem,
silány törzs, csupán gyatra vackort terem.
A földön veszett-szívű nincs még ilyen,
nem enyhíti mások keservét sosem.
Magad látogasd meg, kísérelj sötét
rossz lelkébe vetni egy aprócska fényt."
Elindult az elefánttestű vezér,
de hírnök jön immár, ki ekként beszél:
"E széles világból fiad messzeszállt,
koporsót kíván már, sosem trónusát."

 

9. Szuhráb megsiratása

E hírt hallva hős Rusztem, arcába tép,
és szaggatja keblét, haját, köntösét.
Majd szélként leszökken lováról legott,
fejére sisak helyett szór homokot.
S ahány más seregfő, akár ő, jaját
csak ontotta, gyászolt, siránkozva állt.
S ő jajgatva mondotta: "Hős ifjú, nagy
csatázók emelthomlokú sarja vagy!
A nap, hold ezentúl sosem lát ilyet,
a trónod, fejéked, csatán vértedet!
Ki mást vert a sors még le ily szászosan?
Csak engem, kezemtől hogy így halt fiam!
Le kell vágni most már az én két karom,
a székem sötét föld legyen már, ne trón.
A föld ily vitézt még sosem láthatott,
de hozzá hasonlítva gyermek vagyok!
Mi lesz szóm, ha majd anyja megtudja ezt?
Miként küldök őnéki üzenetet?
Az ártatlant mért kellett elvesztenem,
a napját sötét éjbe elrejtenem?
És Tahmíne apja, a hős hadvezér,
fehérlelkű lányának majd mit regél?
Hogy bősz-szívű Rusztem ledöntötte őt,
s belédöfte, hogy lent hevert már, a tőrt.
Megátkozva Szám törzse: "embertelen"
és "érzéstelen-szívű" - ez lesz nevem.
De hát hittük-é azt, hogy ő ily korán
ily fölserdült ciprus lesz ifjúkorán?
S hogy készülve harcokra gyűjt sereget
s hogy számomra éjjé tesz fénylő eget?"
S adott rá parancsot: vitézlő fiát
már fedje be királyi fénylő brokát.
Mert trón volt s nagy ország a szív-óhaja,
s egy keskeny koporsó lett része-laka.
A harctérről elvitték ezt a lakot,
s a hadfő a sátrához elballagott.
A függönykerítés fölégettetett,
és port szórt fejére a teljes sereg.
S a sáh sok seregfőbbje mind gyászban ül
az útmenti porban Tahamtan körül.
És minden vezér vígasz-ontón beszélt,
de nagy kínja elzárta Rusztem szívét.
A fenséges ég mindig ilykép forog:
fejék egykezében, s a másban hurok.
Fejékkel ki trónt ül, vidulván szíve,
a pányvával azt hirtelen rántja le.
A világhoz miért is ragaszkodunk,
ha társakkal együtt csak eltávozunk?
Majd Zábulba Rusztem vitéz visszatér;
és Zál, hallva, hogy jő a bús hadvezér,
egész Szeisztánnal elé ballagott,
szívében keserv, gyász, sötét bú lakott.
Koporsó elé lép a teljes sereg,
a főrangúak főre port hintenek.
a holt hős lován csonka volta farok,
be volt hasítva az üstök, dobok.
S a holt szűk lakát hogy lehet látnia,
aranydíszű ménről leszáll Szám fia.
Tahamtan pedig ment elé, már gyalog,
sebes-szívű; tépett ruhában zokog.
A főtiszt arany dísz-övét oldva hull
az ifjú elé mind, a földig borul;
a keskeny koporsót lerakták megint
az öszvérről és őt siratták megint.
Tahamtan pedig, sírva, apja előtt
nyitván az aranyszeges láda-tetőt,
ezt mondotta: "Nézd, büszke Szám fekszik itt
e szűk lakban." És Zál jajong, könnyezik,
omol könnye, s ajkáról sors-megszabó
Urához kiált, száll a búshangú szó.
Midőn Rusztem ismét a kastélyba tér,
a koporsót hozatja maga elé.
És meglátta Rúdábe és mint patak,
a könnyek szeméből csak omlottanak,
keservben kiáltott, omolt jaja sok,
szívéből kitörvén a bús sóhajok.
Jaját égig verte föl a boltozat,
a szívük szorult, hallva ily hangokat.
Zokog Rusztem is, keblén úgy omlanak
a könnyek, miként áradó dús patak;
hihetnéd: az ítélet végnapja jött,
s az emberszivektől a kedv elköszönt.
S a koporsót, melyben az ifjú feküdt,
az országnagyokhoz hozatván megint,
fedél nyitva, felfedte bajnok-fejét,
és elhúzta Szám előtt szemfödelét.
S a hősöknek testét is megmutatá;
miként hogyha éj szállna égből alá,
és mintha a kastély átváltozna nagy
koporsóvá a nyugvó nagy hős miatt.
S miként hogyha roppantkarú, -vállú Szám
aludnék kifáradva sok harc után.
Rusztem patkóformájú dakhmát rakat;
szemét sírta vakká a nép és a had.
Nap eltelt sok aztán Tahamtan felett,
de nem szállt a szívébe ismét a kedv.
Majd megnyugvást lelt végre Rusztem, mivel
megértette: más útra már úgyse lel.
A földön - beszélik - van sok rettenet,
és mindegyikünk lelke hord sebhelyet.
Lehet bár nagyelméjű bölcs valaki,
a sors bősz cselét mégse játszhatja ki.

 

10. Szuhráb anyja

És Szuhráb szülőjéhez hír érkezett,
hogy Rusztem ledöfte a hős gyermeket.
Sikoltott, ruháját vadul tépte meg,
siratván a még meg sem ért gyermeket.
Az ingét a körmével föltépte ő,
hogy rózsásszínű teste villant elő.
És sírt, jajveszékelt, és sok-könnyű két
panasz közt el-elveszti eszméletét.
Haját, megsodort pányvaként, ujjain
csavargatta, szaggatta; évén a kín.
Fejére sötét földet szórt az anya,
és kínlódva, karjába mart szép foga.
Kiáltozva így szólt: "Szívem gyermeke,
be mély porba hulltál, anyád lelke, te!
Az országutat leste mindég szemem,
tán Szuhrábnak s Rusztemnek hírét veszem.
Az arcodra gondoltam, úgy láttalak:
"Fiam most a széles világban halad.
Apádat kerested te, rá is lelél,
s az úton hamar visszakészülsz, felém."
Hihettem talán azt, hogy ily hír jöhet,
hogy Rusztem kiszaggatta tőrrel szíved?
Hogy nem tudta megszánni ábrázatod,
sudár termeted, büszke bajnok-karod.
Hogy nem tudta megszánni hős kebledet,
s a kardjával oly szörnyen átdöfhetett.
Én gyöngéden ápoltam szép testedet,
sok fényes napot töltve, mély éjeket:
most ázik a vértől e test át meg át,
e szép testre már gyászlepel vet ruhát.
A keblemre ugyan már kit szorítok?
Ki oszlat felőlem borút, bánatot?
Kinek mondom el majd, mi bánt engemet?
Kivel tölthetem bé a földön helyed?
Jaj énnékem, tested és lelked, szemed
a szép sáhi kertből a sárba esett!
Hadak szép reménye, keresvén apád,
helyette szemed, lám, a sírodra lát.
Reményed csapás lett, a balsors levert,
a tested, szívem sarja, sárban hevert.
De előbb, mint tőrét kihúzta s fehér
melledből a tőrére omlott a vér,
az anyádtól megkapott emlékjelet
miért nem mutathattad őnéki meg?
Apád adta azt hajdanán énnekem,
bizalmad miért nem virult, gyermekem?
Elárvult fogolyként maradt itt anyád,
ki mást már nem őriz, csak gondját, jaját.
Az utadra mért is nem keltem veled,
melyen monda-hősök közt lett hős-neved?
Már nagymessze rámismert volna, s velem
köszönt messziről téged, én gyermekem,
és eldobja úgy hősi kardját hamar,
és nem szúrja át úgy a szíved, fiam!"
Elájult, s a földön kinyúlt, mint halott,
a vér megfagyott benne, azt mondhatod.
S midőn újra eszmélt, a bú fogta el,
megölt sarja balsorsát gondolva el.
A könnyét pirossá a vér festi át;
s magához vezettetve Szuhráb lovát,
szorongatta keblére a mén fejét;
és meghatva bámulta búját a nép.
A ló képét s homlokát csókolta ő,
patájáig folyt könnye, mint vér-eső;
a föld vérszínű már, mert vérkönnye hull,
s a lónak patájára arccal borul.
S az ifjú király-köntösét most akképp
szorította keblére, mint gyermekét;
és hozták a vértet s a pányvát elé,
s az ifjú dzsidáját, husángját elé;
a súlyos husánggal úgy verte fejét,
emelgette sarja karját, kebelét.
Szegényeknek osztván ki szép kincseit,
aranyt és ezüstöt, remek méneit,
a kastélyt is elzárta, trónját pedig
magasból legördíti mély völgyekig.
Az ünnepi termet is mind dúlta szét,
ahonnan csatájába indult a szép.
És kék gyászruhát vett föl, így öltözött,
de elvész a kék szín a könnyek között.
És jajgatva, könnyezve tölt napra éjt.
S az ifjú után már csak egy évig élt.
Bölcs Bahrámnak ezt mondta édes szava:
"A holtakhoz lelked ne kössed soha,
magad sem maradhatsz a földön soká,
siess hát, a bú el ne töltsön soká.
Kitűzetve számodra is már a perc,
hát várod, míg eljő; mi mást is tehetsz?
A titkát, ez így van, ki nem fejtheted,
a kulcsát keressd bár, sehol nem leled.
E múló világhoz ne kösd szívedet,
a lét kurta, hasznot nem oszthat neked."

Tudod már e könnymosta történetet,
mely Rusztemra indít föl érző szívet.

 

RUSZTEM ÉS AKVÁN DÉMON

1. A titokzatos gór

Világunk tekintsd meg - csodákkal tele,
de szóharcba kár volna szállnod vele.
A lelked s a tested biz éppoly csoda:
magad kell megismerned, aztán csak a
fejed fölött fent-forgó fénylő eget,
naponként mely új arcot tár föl neked.
Tán nem hallgatod hittel ezt a regét,
mit elmúlt időkről a dihkán regélt.
A bölcs, ily mesét hogyha említsz neki,
tudással ha vizsgálja, nem hisz neki;
de értelme mélyét, ha közlöd vele,
nyugodt lesz s beszéd-harcba nem száll vele.
Figyelmezz a dihkáni mondára hát,
ha ízt nem lel is benne jót tán a szád.
A dihkán regés ajka azt tárta fel,
hogy Khuszrau király kertje egy reggelen
tavasz-díszben ékeskedik, s benne ül
a nagy sáh s az országnagy is mind körül.
Mind éltette sáhját, kupát úgy emelt,
a borral vidítván szívét, ünnepelt.
Egy órája tűnt így a napnak tova
s a pusztáról ím egy csikós jött oda,
a földet megillette Khuszrau előtt
az ajkával, és így köszöntötte őt:
"Egy gór jött a ménesbe, halld jó uram,
bilincsből kitört dév, szakasztott olyan,
s akár bősz oroszlánnak is mondanád,
ki szétrontja sok fürge ménem nyakát;
a testszíne szép, mint a fényes napé,
aranyvízzel is mintha mosná az éj,
nyakától vonás fut sötét, mint az éj
a farkig, farig, mint sötét tinta ér."
A sáh tudta: nem gór, mi ott megjelent,
erősebb a lónál a gór nem lehet.
S csikósához így szólt: "Az nem gór, de én
tudom, hogy mi. Jól van, mehetsz már legény."
A bajnokcsapatnak meg ezt mondta ím:
"Dicső fényesorcájú hős híveim!
Oroszlánmerészségű hős kell nekem,
kinek gyúl merészsége nagy tetteken."
És Khuszrau sah mindnyáját megnézte jól,
de nem lelt a nagy tettre méltót sehol.
Csak Zál sarja Rusztem volt, más nem, ki itt
a sáhnak, ha kell jó segítség, segít.
Hát írt néki széphangú bölcs levelet,
és Mílád fiát Gurgínt így bízta meg.
A jó-sorsú, -csillagzatú sáh beszél:
"Rohanj és suhanj éj s nap, úgy, mint a szél,
eredj Zábulisztánba, - mond a király -
a vágtádban addig sehol meg ne állj."
Ment Gurgín, s a bajnokhoz Zábulba ért,
és átadta néki a sáh levelét;
s a hős, hallva, mit néki Khuszrau üzent,
azonnal megindult, a kastélyba ment;
a földre a trón előtt csókot nyomott,
a sáhjára áldást esengett, nagyot.
Köszöntötte Khuszrau a hőst nyájasan,
a trónjához ültette bizalmasan.
A miképp hozta hírét a pásztor neki,
a dolgot Tahamtannak úgy bontja ki.
"Eredj most, rohand meg, de jól óvd magad;
lehet, hogy bosszús Ahriman lesz a vad."
De Rusztem felelt: "Óv a jócsillagod,
sosem fél, ki szolgálja szent trónusod.
Ha sárkány, oroszlán, ha dév tán a vad,
az én kardom élétől meg nem szalad."
És ment, mint oroszlán, hogy űzzön vadat,
kezén pányva, ménje mint sárkány szaladt.
Kutatgatta három nap rétjén nyomát,
a ménes körül nézte-nézvén nyomát.
Negyednap reálelt: a pusztán rohant,
s ő, mint Észak szélvésze, úgy rárohant.
Arany volt az állat, csodás szép alak,
de rút eszme fészkelt a gór-bőr alatt.
A hős nékiugratta szálló lovát,
s fején most, közeljutva, más villan át,
S ekképp szól magában: "Miért öljem el?
Ezt föltűzni pányvámnak hurkára kell.
A kardommal őt én ki nem végezem,
de élő fogolyként a sáhhoz viszem."
És lendíti jó sáhi hurkát hamar,
hogy pányvába hurkolja torkát hamar.
De látván a pányvát, a gór, a merész,
a nagy hős elől puszta léggé enyész.
S így megtudta Rusztem, hogy nem górra lelt,
s hogy kár összeszedni erőt, jobb ha cselt.
"Ez Akván, a dév, senki más nem lehet,
hát szaggassa szablyám e rossz szellemet!
Egy bölcstől tudom, hogy tanyát itt talált,
s hogy gór-irha van rajta, így tesz csodát."
De egy pillanat - s ím a síkon terem
a gór újra; rátört a hős hirtelen.
A mén fut; s nyilát ő a húrhoz teszi,
s mint Ázargusaszp, úgy röpítette ki.
De Rusztem jeles sáhi íját amint
megfogta, a gyors gór már eltűnt megint.
A pusztát benyargalta szélgyors lova;
s midőn egy nap elszáll s egy éj ront tova,
megéhezve-szomjazva Rusztem vezér,
már álmos fejével a nyergéhez ér.
S patakvízre vágyódva, forrásra lelt,
mely tisztán, mint rózsavíz, csörgedezett.
Leszállt Rakhsról, aztán, itatván lovát,
szemét lankadón adta álomnak át.
Legelt Rakhs; s a gazdája fekvőhelyet
nyeregpokrócából a víznél vetett.

 

2. Akván a tengerbe dobja Rusztemet

Akván messziről látta, mint szunnyad el,
viharként rohant hát a hőshöz közel.
A földet föltúrta-tornyozta s ekképp
az égig emelte föl fekvőhelyét.
Felébredt, s keserv szállta meg Rusztemet,
a bölcs főben aggás talált lakhelyet.
És így szólt: "E bősz dév, az undok, veszett,
reám lám ilyen csúnya hurkot vetett.
Jaj nektek, szívem, s karom jó izmai,
és kardom s husángom suhintásai!
Bizony puszta lesz már a pompás világ,
bizony víg lehet már vad Afrászijáb.
A csúf déven értem bosszút már ki áll?
Oly ellenfelet, mint én, úgysem talál."
Míg Rusztem így féltette egy-életét,
szólt Akván: "Hej, elefánttestű vitéz!
Mit óhajtsz? Te válassz: a légből alá,
hová dobjalak most az égből alá?
A tengerbe tán, vesselek hegyre tán?
A népektől távol hová hullanál?"
Meghányta a hős a dév szónoklatát,
a csúf dév kezében találván magát.
Az elefánttestű ekképp suttogott:
"A legjobb, ha szómmal ma cselhez fogok.
Akármit kívánjak, fonákját teszi:
ígéret, kötés, eskü nem szent neki.
Ha tengerbe mondom, hogy dobjon be, még
a hegycsúcsra vet majd e dév-söpredék;
s az ormon bizony szertetörten hever
a testem, míg ítéletnap nem jön el.
Olyan kell legyen hát a lelkem csele,
hogy innét a tengerbe vessen bele."
"Jaj, Kínában - ezt mondta - egy bölcs beszélt
nekem róla: annak, ki egy-életét
a vízmélyben elveszti, bús lelke nem
pillanthat meg égbéli angyalt sosem,
hanem csúful ott lenn, a mély víz alatt,
sosem lelve nyugvásra, foglyul marad.
Ne dobj vízbe, hogy víziszörnyetegek
melle szője rám síri bús leplemet.
De tedd, hogy oroszlán s tigris a hegyen
jól láthassa: egy bajnok marka milyen."
A rút démon, Akván, mihelyt hallja ezt,
mint tenger, ha forrong, üvöltözni kezd:
"Biz épp vízbe vetlek le - ilyképp dörög -,
hol eldugva rejlesz két világ között."
A csúflelkű vad démon ígyen felel,
s a harcfölverő Rusztemet hirtelen
a tengerbe dobja, a hegyről, s ekképp
fonákjára fordul az esdő beszéd.
A légből a tengerbe hullván be ő,
már rántotta jóélű kardját elő.
Krokodilok hegyezték rá fogukat,
de látván kezét, mind elámultanak.
Mert balkézzel s ballábbal úszott tovább
a jobbjával s jobblábbal védvén magát.
Időt nem veszített, nem is veszthetett
- ilyen férfi az mind, ki küzdésre lett -.
Halálnak ha hős volna, ki ellenáll,
Tahamtant biz el nem vihetné halál;
de fordul az égbolt az ember felett,
van úgy: mézet ád, és van úgy: mérgeket.
A vízből a bajnok kiküzdvén magát,
a szárazra lép és a pusztára lát.
A forráshoz indult, hol szunnyadt előbb,
riadt lett a gaz dév, amint látta őt.
De eltűnt a fényes Rakhs; haragudott
a sorsára Rusztem, hogy nem lelte ott;
emelvén a nyerget s a szerszámokat,
elindult nyomában, búsongott sokat.
Gyalogszerrel aztán, vadászatra ment,
s az útján smaragdleplű szép rétre lelt.
Ott fák voltak és folydogáló vizek,
ott foglyok és vadgerlék röpdöstenek.
Az Afrászijáb-ménes őrzője ott
a szép réten épp mélyen elszundított.
S a dév-fürge, szél-fürge Rakhs ott terem
a ménesben és fölnyerít hirtelen.
Ő meglátja: pányvája hurkát veti,
és hurkába hurkolja torkát neki.
A hős port törölt róla, megnyergelé,
fohász küld az áldó nagy Isten felé.
A zablát reátéve, Rakhsára ült,
kezét jóhegyű kardra tévén, repült,
s terelgette Afrászijáb ménesét,
s könyörgött: "A kardom segítsd; fényes ég!"

 

3. Rusztem Afrászijáb és Akván ellen

De jön, mint a szélvész, jön Afrászijáb,
hogy megnézze sok fürge ékes lovát,
jön, borral, zenével, vitézekkel ő,
hogy ott szíve gondját elűzhesse ő,
hol ménjeit éven át csikósai
a dús rétre csapják ki száguldani.
A vízdús mezőt látja, s nem lel lovat,
és sehol sem látszik a csikós-csapat.
S a síkság felől íme zajt hallanak:
tolongnak, nyomulnak, vonulnak lovak;
és por száll fölöttük, s e felhő felől
a Rakhs lába villan ki, jó messziről.
De jött is rohanvást a vén-vén csikós,
a nyílsebhedett, dúlt, a bús-bánatos,
mikor már Turán sáhja színéig ért,
a roppant csodát mondta el, mit megért,
hogy elvágta Rusztem a ménesüket,
megölt sok csikóst, és tovább ront-siet.
Vitatkoztak erről a turk bajnokok:
"Mihozzánk ez ádáz merész mint jutott?
A legjobb, ha most nyomba fegyverkezünk!
Azért tette, hogy csúfot űzzön velünk.
Hát népünk olyan gyatra, oly gyönge már,
hogy egy ember vérünket elvenni száll?
Ilyen szégyen érhette szép ménesünk!
De várj csak, te ménhajtó, megbüntetünk!"
A hadfő, a had, s közte négy elefánt
azonnal kiszáguldott Rusztem iránt.
S hogy már-már utólérik, íjat ragad
s az ő célja immár a túráni had.
Mint jégzáport ontotta nyílvesszeit
a húrról, s acélkardja vagdalkozik.
S mikor hatvan is porbahullt már lovag,
már kardot meg íjat, s husángot ragad,
s a bajnokseregből megöl negyvenet;
s a sáhjuk továbbfutva elcsüggedett.
Négy hószín elefántját elfogta ő,
a túráni hadban reménység se nő.
S ő léptet nyugodtan s a forráshoz ér,
és harc-szomjú hős lelke új harcra kél.
Mert jő újra Akván, elé áll dühvel,
szól: "Nem volt elég? Újra csak vívni kell?
Hát elhagytál tengert és el krokodilt,
s a pusztába jöttél, hogy itt küzdj megint?"
Tahamtan pedig, hallva csúf szózatát
üvöltött vadászó oroszlán gyanánt,
a pányvát a nyergéről oldotta le,
s derékon körítvén a démont vele,
még maga is meging, mert úgy rántja el,
de - mint pörölyt magasba kovács emel -
nehéz harc-husánggal, mint bősz elefánt
lesújtotta, szétzúzta csontját, nyakát.
S most lóról leszökkenve kardot ragad,
és elmetszi végképp a démon-nyakat.
S hogy hős Rusztem így ennek végére járt,
már elefántnagytestű ménjére szállt,
és így szedte össze a ménest s amit
a turk elhagyott még, mint zsákmányait.
S e zsákmánnyal útján tovább bandukolt,
a teljes világnak dicső dísze volt.
S midőn híre Khuszrau királyhoz futott,
hogy Rusztem dicsőségben visszajutott,
köszöntésre készült, elément a sah,
s felöltvén fejékét, sok országnagya.
A kürt zeng, emelték a sáh zászlaját,
vonult véle sok csengettyűs elefánt.
A nagy hős elé száll a teljes sereg,
a nagy sáh szívét víg öröm tölti meg.
Majd, lóról leszállván a harckergetők,
nyeregben csupán sáhjuk. Így mentek ők
a kastély felé mind tovább, szerfelett
vidáman, szívükben derűs szeretet.
A hős Rusztem nékik ad minden lovat,
elég hogyha őnéki Rakhs megmarad.
S a négy elefántot a sáh kapja meg:
oroszlántól jászolnál óvhassa meg.
A kastélyban eltöltve teljes hetet,
hozattak nemes bort, zenésznépeket.
S borozván, el is mondta történetét
Tahamtan, s a sáhnak a dévről beszélt:
"Oly széptermetű górt se láttam sose,
milyen nyaka, válla volt, mily szép színe!
Elefántnagy feje és szép szőre volt,
mint vadkan-agyar, foga úgy csillogott.
A száj éjszínű és a szem hófehér;
alakja az ember már ránézni fél!
Tevénél erősebb: ha síkjára lép,
vértengerré rázkódik tüstént a rét."
És Khuszrau figyelt rá, s csak ámuldozott,
letett serleget, s szíve hálát adott
az Úrnak, hogy ily hőst adott őneki,
világ sok vitézét ki mind megveri.
S a hősök egy hétig csak vigadtanak,
szót borról, vigasságról váltottanak.
De indulna már vissza harmadheten
Tahamtan vidámszívű-győzelmesen.
A sáh nyitja nagy termeit, hol neki
ragyogtak nagyértékű szép kincsei;
egy kelyhet rakat drágakővel tele,
és öt drágagyöngyös ruhát ad vele,
s aranyló-övű rúm-i legényeket,
és rabnőket, arany-nyakékűeket,
ivor trónt, fejéket, sok szép szőnyeget,
brokátot, sugárzó aranypénzeket:
s a sáh ezt Tahamtannak úgy adta át,
hogy útján vihesse magával tovább.
"De tölts még velem, hősöm, itt egy napot,
s eredj útnak aztán, ha úgy gondolod."
Maradtak tehát és boroztak tovább,
de reggelre Rusztem csak indulni vágy.
A sáh ment két farszangnyi úton vele,
és keblére vonta, hogy búcsút veve.
A nagy hős elé tárul ismét a tér;
s a legfőbb vezér újra termébe tér.
Vad Akvánnak ez volt a története:
a nagyhírű hős Rusztem így verte le.

 

BÉZSÁN ÉS MANÉZSE

1

Beszélek ma, Bézsanról, mint küszködött:
Figyelhesse mindenki könnyek között.
Homály-arcu éj volt, szurokmezbe bújt,
Az égen biz egy csöppke csillag se gyúlt,
A hold más időhöz sietvén, felült
A trónjára, s útjára indult-repült,
De ő is sötétarcu, keskeny leve,
Mert összébbszorult, lomha égen, szive;
Fejékének két szarva köddé-borult,
Amint rozsda- s porszínü légben vonult.
Az éj síkra és bércre bús szőnyeget,
Mint hollói szárny, vad sötétet vetett;
Az ég, mint a rozsdás acél: vélheted,
Hogy arcát szurokkal sötétíti meg.
Már Ahrímant látta csak itt s ott szemem:
A torkát mint éjkígyó mint tátja fenn.
Ahányszor hideg szél fuvall hirtelen:
Mint szénből ha szikrákat fú szerecsen.
A kert itt s a víz partja lent mintha csak
Lapulna szuroktengerhullám alatt.
Megállott a forgó nagy égboltozat,
A napnak keze s lába bénult maradt.
S mert rá íly szurok-sűrü háló borult,
A föld azt hihetnéd, hogy álomba hullt.
És félt önmagától a Föld s Ég szive:
És csengett az éj-őrök csengettyüje.
Madárhang se szólt, vad sem ordítozott,
A Föld zárt ajakkal - gonoszt s jót se szólt.
A mélység s magasság is eggyéborult,
És várt félve szívem, s kicsinnyé szorult.
Szorongtam s fölugrottam, hagyván helyem,
Mert volt egy barátnőm a házban nekem.
Hát lámpásért őhozzá fordultam én;
A kertembe, mint szép szobor, lép elém.
És ezt kérdi: "Mért kell a lámpás? Talán
Sötét éjben álmod reád nem talál?"
Feleltem: "Te szép bálvány, nem alhatom,
Hozz gyertyát nekem, légyen az most napom;
Elém tedd le, készíts italt, étkeket,
S borozzunk, amíg lantodat pengeted."
A kertből barátnőm kiment hát s hozott
Egy lámpást, és szépfényü gyertyát hozott,
Gránátalma, birs volt, s narancs is vele,
S egy szép sáhi serleg jó borral tele.
Ivott olykor, olykor meg húrt pengetett,
Tán Hárút varázzsal kötött engemet,
A szívem gyönyörrel dobogtatta fel,
Akár hogyha napfényt lobogtatna fel.
És szólt végre hozzám a holdarcu nap:
"Örömmel tekintse a menny arcodat.
Italt míg magadnak te töltsz, én neked
Felolvasnék egy régi történetet.
Mesémben ha értelmet érez füled,
A forgó világot csodásnak leled.
Szerelmek meg ármány, varázs, küzdelem:
A bölcs és derék rámfigyel szüntelen."
"Csak így tégy - feleltem -, te szép holdvilág,
Csak olvasd, s szeress egyre jobban, barát.
Mikép ezt ma elmondja ajkad nekem,
Én egyvégtől másvégig megverselem.
Szoborszép barátnőm fölolvasta hát
Az ősrégi könyvből a históriát;
S te fordítsd fülednek figyelmét reá,
Hogy méltó legyen lelked, elméd reá.

 

2. Az örmény követség

Bevégezte sok büszke hadjáratát
Kej-Khoszrou, világot ki rendezni vágy.
Turánban se hír már, sem ékes fejék,
S az íráni sáh-fő az égig felért.
Iránnal szövetségre lépett az ég,
Nemes hősi népére ontván kegyét.
Egy nap vígan emlékezett rá a sah,
Hogy mit tett hadának sok jó hadnagya;
Hát kastélya selymekkel ékes leve;
Fejének fejékén sok ékes köve,
Kezében rubinkelyhe, borral tele,
A sáh-szívbe és fülbe csorran zene.
S az országnagyok körben ülnek sokan,
Faríborz a káósz-fi, és Gosztaham.
A kelyhük nemes borral ékeskedik,
A termük nemes sok vitézzel telik.
Mint Jemennek agátja, ég sok kehely,
A csipkebokorból jó illat lehel.
És tündéri lányok, hajuk keblükön
- Mint jázminra hullott korom - tündököl.
Egy őr most előlép a függöny mögül,
A várbéli főtiszthez halkan kerül.
"Lent örmények állnak - íly szót mond neki -,
Kik Íránnak, Túránnak szomszédai.
A sáhtól igazságot óhajtanak,
Elé vágyva, megjárva roppant utat."
A kastély okos tisztje hogy hallja ezt,
Keményen kilép és a trónhoz siet;
Jelentést tesz, és kér parancsot, s vele
Vezérel követ-rajt a trónszék fele.
A küldött-csapat sírva így ért elé,
Borult földre végső segélyért elé.
A sok kar keresztben, s az arc szőnyegen,
Elé-hullva szóltak keserv-terhesen:
"Te nagy sáh, örök nagy dicsőség neked!
Derült légy, legyen nemmuló életed!
Jövünk messze földről, mit erről Irán
Határol, de túlnan határol Turán;
E szép föld, te nagy sáh, az örményeké,
Követként jövünk most a törvény elé.
Örök légy, te nagy sáh! A vad bőszeket
Te sok földeden sujtja bíró-kezed.
Hét országban úr vagy határok fölött,
Hét országra vész légy az álnok fölött.
Turán földje vélünk határos vidék,
De számunkra bősz-arcu, káros vidék.
Van Írán irányában erdőnk nekünk,
De tudd: szörnyü gond, bú ez erdő nekünk.
Kezünk míve volt benne, sok szép vetés,
Gyümölcsfánk virult benne, épp nem kevés!
Remek rétje táplálta szép életünk.
Igazságot adj most, te nagy sáh, nekünk!
Az erdőnkbe vadkan-csapat csörtetett,
Az erdőt belepték s a szép réteket,
Mint elefánt-agyarú szörnyű hegyek,
És koldussá tették az örményeket!
Vetésünk s a nyájunk kipusztul nekünk
Ki tudhatja megmérni, mit szenvedünk?
Sok ősrégi fát foggal elrontani,
Nekik semmiség kétfelé ontani.
Foguk meg nem állítja kő szirtje sem,
Szerencsénk elilant igen hirtelen."
Mikor hallja Khoszrou a küldött szavát,
A szívét a bánat s a kín járja át;
"Aranytálca kell!" - int a nagy sáh; s oda
A trónszék elé tette kincstárnoka.
E tálcára pergettek ott ékkövet,
S keverték-kavarták e sok szép követ;
S aranyzablás tíz mént is hoztak nyomon,
A Káósz-név díszlett a kantárjukon,
Nyeregleplük ékes szép rúm-i brokát;
S előhíva sok hős jeles bajnokát,
A földet vezérlő sah szólt: "Bajnokok,
Leventék, szivemben bizony baj zokog;
Kinek gondom és búm saját bánata,
leszen kincsem annak saját birtoka."
A nagy társaságból ki sem válaszolt,
Csak Bézsán, a Gév ifju hős sarja volt,
Ki sűrű rajukból előállva szól,
A nagy sáhra áldást eseng, s válaszol:
"Miként szól parancsod, biz én elmegyek,
Ajánlván neked testem és lelkemet."
De jó apja Gév hallva hall, látva néz,
E szóktól okos szíve tüstént nehéz.
A sáhjára áldást esengett ugyan,
De intette Bézsant, kesergett: "Ugyan
Miért is legénykedsz, felelj énnekem,
Erődben miért bízol íly végtelen?
Az ifjú lehet bölcs, vitéz is lehet;
De míg nem tapasztalt, vajon mit tehet?
Gonoszt s jót ki kell néki próbálnia,
Sok kínt és keservet kell jól állnia.
Ne lépj útra, min nem haladtál sosem,
Ne kergess dicsőséget íly könnyeden."
De Bézsan bizony csak megütközve szólt,
Mivel jóeszű, sorskegyelt ifju volt:
"Apám - mondta tüstént -, te győztes vitéz,
Olyan gyönge gyermeknek engem ne nézz;
Letéptem biz én mind a kannak fejét,
Én gév sarja Bézsan, hadűző s derék;
S te hidd el, mit én mondok, és elfogadd:
A testem talán ifju - értelmem agg."
S e Bézsan szavának megörvend a sah,
Elindítja tüstént dicsérő szava.
Majd Gurgínt, a Mílád-fit, szólítja ki:
"E hős ifju; útját nem ismerheti;
Lovakkal, kisérőkkel indulj vele,
Vezesd, légy a lelkének egyik fele."

 

3. Bézsan elmegy megküzdeni a vadkanokkal

Eredt útra Bézsan, hamar szíjazott
Jó kardot, s az állára harc-sisakot.
S el is vitte Gurgínt, a Milád fiát,
Mint társat, segítőt a hős-úton át.
A kastélyból elment, vitt sólymot, kutyát,
A hosszú utat hogy vadászgassa át.
Habos-száj oroszlán gyanánt mendegélt,
Lemetszette górok s gazellák fejét.
Szünetlen haladtak, vadászgatva, míg
Virágkert gyanánt nyílt e szép út nekik:
S a végén az erdő sürű lombja volt,
Mely erdő a sáhnak sürű gondja volt.
Midőn látta Bézsán e rengeteget,
Haragjába hős vére fölgerjedett.
De vakond a vad konda, semmit se lát,
E hősnek se láthatta nyergelt lovát;
Azonban, hogy erdőbe ér ő, a vad
Kanok körbe, mégis reárontanak.
S ő Mílád-fi Gurgínnak szólt: "Állj oda,
Figyelj onnan engem: beszáguldok a
Dzsidámmal a vaddisznók ellen; te menj
Akis tóig, és kérlek, onnan figyelj.
Ha hallasz kiáltást az erdő felől,
Husángot ragadj, s vad ha lándzsám elől
Kiszökken, te légy óvatos, megfigyeld:
S a testről fejét egy csapással leszeld."
De Gurgín, a Mílád-fi így válaszolt:
"Az alkunk a sáhhal nem efféle volt!
Ne várj tőlem itt más szivességeket,
Csak azt, hogy mutassam meg ösvényedet.
A kincset te kaptad meg és senki más,
Tiéd teljesen hát e vállalkozás."
De meggyötri Bézsant a megdöbbenés,
A nap fénye számára vak ködbe vész;
Oroszlán gyanánt tört az erdőbe, és
Fel is húzta ívét e szép hős vitéz.
Dübörgött mint felhő tavasz hajnalán,
Levélzápor omlott e nagy hang nyomán.
A disznók nyomán mint a bősz elefánt,
Kezében sugár-szablya, száguld tovább.
S a kan most a hőssel mind szembenkerül,
Agyar túrta-verte a földet körül.
Egy kan, mint vad Ahríman, úgy ront neki,
S a hős ifju mellvértjét szaggatja ki.
És ráspolyt acélból kövön mint ki fen,
A fák törzsén agyarát dörzsölte lenn.
Bézsan kardja ekkor nem melléje szúrt,
De elefánt-széles nagy mellébe szúrt.
Mind rókává lettek a bősz vadkanok,
Mind vérzett, a harccal szivük jóllakott.
Ő, éjszín lováról, fejük szelte el,
S nyeregszíjra aggatta sorjába fel,
Hogy agyarral vidítsa sáhját legott,
S az íráni hadfők hogy lássák meg ott,
A törzsről fejük mint borotválta le,
Az ösvényt tetemmel borítván tele.

 

4. Gurgín ármánya

A bárgyú, gonosz Gurgín máshol lapúlt,
Az erdőtől félénken távolba bújt.
Az erdő homályos lett Gurgín előtt,
De színlelt, dicsérvén a hőst, örömöt.
S a bú közben elfogta álnok szivét,
Hogy ez majd lerombolja bajnok-nevét.
S mivel kapzsi volt, féltve hírt és nevet,
Az ifjúnak útjába hálót vetett.
A bajnoknak ezt mondta: "Ó, hős lovag,
Te harcos-szivű és okoslelkü vagy,
Be sok hősi tett vár reád: isteni
Erőd, kedvez aztán a sors is neki.
De most szólni másról kivánnék veled.
Tudok régről itt egy kiváló helyet,
Mely vígságnak szentelve, nincs messze: a
Turán földön, innen ha két napnyira.
Vörös-zöld mezőt látsz majd, pompázatost,
Mely vígságra hangolja mind az okost;
Van ott kert, liget, lomb; patak, csobbanó
E tájék lovagfényü várhoz való.
A lég balzsam-ontó, a rét zöld selyem,
A víz rózsavíz ott s cseveg szüntelen;
A jázmin-ág terhétől ívvé hajol;
Miként rózsafák papja: bülbül dalol;
Virág-szőnyegen lép a fácán-sereg,
A cipruson fülemilék zengenek.
E tündéri víz partja, régen hiszem,
Szivednek valóságos éden leszen.
Perí-arcu sok lányt a dombon-mezőn
Vigasságba látsz majd a lombos tetőn.
Az Afrászijáb-lány, Manézsé pedig
Sugárzik, hogy kertje is napként vakit;
Mert sátrat veret majd a domb oldalán,
Körül száz irottkép-sugárzásu lány.
Mind fátyolfedett arcu turk lány, remek
Csodás ciprusok, hollóhajfürtüek.
Piros rózsa orcáju mind s álmatag,
És rózsás bor illatu száz lányajak.
Te megbámulod majd ez ékes mezőt;
Mint kínai imaház, sok dísze közt.
E vígarcu földre ha most indulunk,
A járás csak egy nap - s a célhoz jutunk,
Nehány szép perí-arcu lánnyal megyünk
A sáhhoz, s dicső lesz a hírünk-nevünk."
S hogy ezt mondta, Bézsan vitéz pehleván
Jó hősvére felforrt a szózat nyomán.
Mert hírt kergetett eddig, ám most gyönyört
Az ifjú, ki ifjonti tettekre tört.

 

5. Manézse

Bézsan rúm-i fényköntösét véve fel,
Egy sastollat is tűz fejékére fel,
És éjszínü szép ménjét nyergelteti;
Övét, mely lovagjellel ékes, veszi;
S felülvén a ménjére, nyargal tovább
Sürűn vágva véknyába sarkantyuját.
Ekép ment, s az erdő szegélyére lelt,
Vidult szíve tüstént, ezer terve kelt.
Sudár ciprus árnyába állt, hős lovag,
Hogy arcát tüzével ne bánthassa nap.
Amott épp a széparcu nő sátra állt;
Amint látta, szívébe hő vágya szállt.
A széparcu lány nyomba meglátta ott
A fánál e széparcu hős bajnokot:
Az orca, mint csillagfény Jemen egén,
Ibolya-szem s körül szép jázmin szegély:
Hát elfedte fátylával arcát legott;
E látványra érzelme felgyulladott.
A dajkáját küldötte: "Menj, légy követ,
A ciprusnak árnyába vedd léptedet,
És fürkészd, e holdfényü szép férfi ki.
Szijávus, ki életre kelt, vagy perí?
És kérdezd, mikép ért mihozzánk, vajon
Vezérlője volt-é a hosszú uton.
Talán már a feltámadás napja ez,
Hogy szívembe szerelem láng-kardja metsz?
E réten hisz évente rég rendezek
Tavasz jöttekor mindig íly ünnepet.
Sosem látva vándort e kedves helyen,
S most látlak, te ciprus- mi más kell nekem?
És kérdd meg, hogy: ember, vagy tündér vagy épp?
Mi ünneplő rétünkre jer közelébb.
Sosem láttam oly szépet én, mint te vagy,
Nevezd meg magad hát, s az országodat."
A hőshöz rohanvást ment dajkája ki,
És áldást is esdett rá, hódolt neki,
És átadta tüstént a hő szót s a hírt,
S varázsolt a hős-arcra hő rózsa-pírt.
Majd ezt mondja Bézsan, s örömtől ragyog:
"Szijávus, te szépszózatú, nem vagyok!
És tündéri sarj sem, de tudd meg: hazám
Szabad-férfi-termő jeles föld, Irán:
S én Gév sarja, jókardu Bézsan vagyok,
Kit éles karommal fogadtak kanok:
De mindet legyőztem, fejük szeltem el,
Fogukkal sahomhoz utam szeldelem.
Ez ünnep teréről hogy hírt kaptam én,
Hát Gódarz-fi Gévhez nem vágtattam én,
Remélvén: az Afrászijáb-lány nekem
Mig alszom, ha jósors segít, megjelen.
Tanácsot te adj, jólbeszélő követ,
S kapsz függőt, fejéket, s e fénylő övet.
A széparcu lányhoz, te vígy és vezess,
A szívébe érettem érzést te vess."
A jó dajka megtért a lányhoz legott,
Füléhez hajolt, s néki titkot sugott;
Kimondotta: arc s termet egykép remek,
Az Úristen íly szépre formálta meg.
A dajkával ismét üzent most a lány:
"Amit vársz, bizonyság, bizony nem talány:
Siess hát, jer el végre: bús lelkemet
Sötétből sugárfényüvé már te tedd.
Ha látlak, szemem felragyog, házam is
Virágos liget lesz, s a rét, sátram is."
A küldött vezette; s a hős-szív s -fül e
Gyönyör-szózat számára kastély leve.
De több szó minek már? A hős nem felel,
Csak indul s a ciprustól útjára kel,
S az Afrászijáb-lány lakát érte el,
Gyalog lépve, gyorsan, kevély-délcegen.
Magas ciprus - így lép a függöny mögé,
Aranyló-szinű öv simulván köré.
Elément s ölelvén Manézsé, a szép,
A hősről leoldotta szép sáh-övét.
Kikérdezte, mért jött, milyen fegyvere,
S a sok bősz kan ellen ki jött el vele.
A lábát mosusz, rózsavíz mossa már,
A lány néki sebten sok étket kinál.
Behozzák az asztalt, az étek-telit,
A dúsnál is dúsabban vendégelik.
Bor ömlik s körébük zenész sok kerül,
S már idegen nem volt a sátron belül.
A szolgák fölálltak s körül mind a sok
Zenész: énekesnép s a jó lantosok.
A kristálykupákból a bor jó erőt
Önt Bézsanba, kedvére frissítve őt.
Így három nap éj éj gyönyör- s kedvbe múlt,
Míg rá végre mámorban álom borult.

 

6. Bézsan a király fogságába esik

Ekép telt a kedv éje, kedv napja ott,
S a lány Bézsant nem tudta, nem hagyta ott.
De látván, hogy álomba hullt-lankadott,
A lányoknak intett s parancs-adva szólt,
Hogy álomba-kábító szert hozzanak
És Bézsan borába ily szert szórjanak.
És nyeregre nyugágyat hozat neki,
Az alvó vitézt arra ráfekteti.
S mikor már a városban is voltak ők,
Az alvóra leplet borítottak ők,
S besurrant a kastélyba éjjel rajuk,
E titkot megőrizve némán maguk.
A szép lány pedig fekhelyet vet neki,
S nagyon várja, hogy két szemét nyissa ki.
S amint Bézsan ébredt, megütközve lelt
A keblén, föleszmélve, jázmin-kebelt.
S hogy ismét a testére símult a test,
Az Afrászijáb-várban Istenhez esd.
De "Légy könnyü-szívű - Manézsé beszélt -,
Láss szellőnek oly bajt, amely még nem ért.
Az emberre hol jó, hol ártás szakad
A sorsad vigalmat, de bántást is ad."
A dústerhü asztalhoz így ültek ők,
Lebegtek bitó és az oltár között.
Vigasságra hívtak virág-arcokat,
Adtak rájuk kínai brokátokat,
S zenélvén e tündéri szépek nekik,
Az éjt és napot kedvben így éldelik.
Mikor már nap és éj soká így futott,
A kastélynak őréhez is hír futott,
S az őr, vágyva végkép kitudhatni ezt,
Az ifjú után most kutatgatni kezd,
Kikémlelni, honnan való, pontosan,
S hogy Túránba mért jött, milyen célja van.
S hogy megtudta, féltette rongy életét,
Rohant, hogy megóvhassa önnön fejét.
És úgy látta: jobb lesz, ha mindent jelent.
A belső teremből tehát futva ment
A túráni sáhhoz s elétárta ott,
Hogy szép lánya íráni hős párt kapott.
A nagy sáh az Úr nevét harsogta ki,
S mint fűz, hogyha szél rázza-reszketteti,
Olyan lett. És Garszévazt szólítja meg:
"Mi lesz még Irán miatt, máris mi lett?
A sors íly gonosz gúzst miért köt reám;
E lányért s Iránért miért üt reám?
Eszes harcosokkal siess, verd fel itt
A kastélyt, az erkélyeit, termeit:
Figyeld, kit találsz ott a termünk ölén,
S ha rálelsz, kötözd gúzsba, hurcold elém."
A kastélyba Garszévaz elballagott,
A termek felől víg zenét hallhatott,
A sokhúru lant, hárfa bűvhangja szállt,
Betöltötte Afrászijáb csarnokát.
A harcos sereg termet, erkélyeket
Elárasztva, mindenki bévülrekedt.
A nők terme mind zárva van, látta jól;
De bent bor folyik, lárma van, látta jól.
A zárakra sujt - s tárva minden terem,
S ő tüstént a belső teremben terem.
A lanthang nyomán ment, s megállt éppen ott,
Hol Írán derék hőse tartózkodott.
S hogy Bézsant, az ajtótól ottlátja ő,
Haragjában vad vére forrásba jő.
A csarnokban volt hatszáz rabszolganő,
Ki húrt ver, ki bort fölt, ki dalt dalra sző.
S a hős ifju köztük vidám szívvel ül,
Vörösborba mártózik ajka s hevül.
De Garszévaz így szól reá hangosan:
"Te dölyfös szivű-lelkü tisztátalan!
Oroszlánnak estél most körme közé;
Van-é még, mi élted ma megmentené?"
Bézsan szíve rettegve összébbszorult:
Mikép vív, ha fegyvertelen, háborút?
De csizmája szárában - emléke gyúlt -
Egy éles, sugárfényü handzsár lapult:
Lenyúlt érte, s húzván e fegyvert elő,
Az ajtóba állt és nevét mondta ő:
"Én Kasvád-fiak sarja, Bézsan vagyok,
Apáim királyok, jeles bajnokok.
Csak az merjen itt most nekemrontani,
Kinek teste ún már fejet hordani.
Az ítélet végnapja bár eljöhet,
De hátam biz itt senki nem látja meg.
Ha harcot kivánsz, tudd: a bajnok-teren
Én vérrel mosom büszke bajnok-kezem.
A túrániakkal ha dúl küzdelem,
A főbbek fejét, nézd, e tőrrel szelem.
De innét ha tüstént a sáhhoz viszel,
A történetem néki én mondom el.
Kegyelmet te nyersz tőle pusztán nekem,
A hősök között rangot osztván nekem."
E szózatra Garszévaz immár hajol,
Mert harclátta hőskarját megnézi jól.
És gondolja: kész köztük úgy vágni szét,
Hogy megmossa sok hősi vérben kezét.
Hogy hű lesz e tervhez, megesküdve hát,
Adott jótanácsot sokat, mint barát.
Megegyeztek: átvette békén a tőrt,
És nemnyersen láncolta béklyóba őt,
Vadászeb ha pórázon - ez most a hős...
Szivünk, hogyha sors fordul, mit nyer, ha hős?
Az ív-hátu ég lám csak így fordul el:
Kegyetlen lesujt, bárha vélnéd, kegyel.
s vitték be Bézsant a sáh-trón fele.
Az orcája zöld, könnyben úszik szeme.
S midőn már a sáhnál megálltak vele
- Bilincs két kezén és fedetlen feje -,
Eseng égi áldást reá, s szól: "Király!
Valót hogyha kívánsz megismerni, várj.
Bizony kedvtelésből sosem jöttem én,
S ki sem bűnös abban, hogy eljöttem én.
A földemre sok bősz kanért tértem én,
A szép rétre, ünnepre így értem én.
Mert szétküldtem elröpent sólymom miatt
Az engem-kisérő vadásztársakat.
S ott elszenderedtem egy ciprus alatt,
Mert árnyékra vágyódtam, izzott a nap.
De jött egy perí, szárnya-tártan felém,
A karjába rántott, míg szunnyadtam én;
Lovamtól is elvitt, suhanván ide,
És ím jött a sáh-lány s a kisérete.
A réten lovasnép tolult és nyomult,
Előttem sok szép sáhi hordszék vonult.
Majd egy túr-i ernyő tűnt fel messziről,
Melyet túr-i sok hős lovas vett körül,
S középütt a hordszék, a mindnél különb,
Melyet selymes ernyő borított be fönt;
E széken szoborszép leány szunnyadott,
Fejénél, a párnán fejék csillogott.
A perí esd: segítsen bősz Ahriman,
Közébük süvít, mint a bősz szélroham,
És ártatlan alvót, a hordszékbe ránt,
Varázzsal borítván a hold-szépe lányt;
S nagy Afrászijáb csarnokáig kisért
Az álom, szünetlen, sokáig kisért.
Hogy eljöttem, így nem szivem vétke volt,
S a tündér Manézsét sem érhette folt.
A sorsom ki forgatta fel? Csak perí,
A bűbáját énrajtam próbálva ki."
De Afrászijáb néki ígyen felel:
"A balsors fejed, lásd, korán éri el,
Te íjjal s husánggal hazádból jövet
Kerestél csatát, hogy harácsolj nevet.
De most, megbilincselve, mint gyönge nő,
Zavart s álmodott vad mesét adsz elő."
S a hős Bézsan ezt mondja: "Ó, nagy király,
Figyelj rám, szivem más kegyet nem kiván.
Ha ismerni vágy tán a sáh engemet,
S az udvar körében merészségemet,
Legyen ménem, és bunkóm, rendelje el,
És főbb túr-i bajnok ha jő bár ezer,
Ezerből ha életben egyet hagyok,
Hogy ne tartson férfinak, úgy lenne ok."
De forgatta szemét a sáh, hallva őt,
S a szózatra szörnyű haraggal kitört.
Garszévazhoz fordulva szólt: "Hát mikor
A szónoklatát hallgatod, míly botor,
Ne látnád, milyen gaz-szivű gaztevő,
S velünk szemben új vétkeket tervező?
Mit eddig merészelt, nem is volt elég,
De arcátlanul harcra vágyódna még.
Kezét-lábát megkötve hurcold el őt,
Legyen tőle tüstént szabad már a föld.
Veress föl bitófát a kastély előtt,
S hogy nagymessze mindenki láthassa őt,
E bitóra köttessed elevenen,
S ezentúl ne szólj róla szót sem nekem,
Hogy immár oly ember, ki lakná Iránt,
Ne merjen tekintgetni Túrán iránt."
És vitték az ifjút a dombpartra fel;
Szemét könnye, szívét a bú marta fel.
Ekép szólt: "Az Úrtól talán írva már,
Hogy Bézsan lovagtól a föld árva már.
Bitótól, haláltól sosem féltem én,
De Íránomat most igen féltem én.
Te szellőcske, Írán iránt szállj-fuvallj,
A nagy sáhnak énrólam otthon te vallj.
Beszélj néki Bézsanról, míly sorsa van:
Oroszlánkarom közt fogolysorba van.
S a Kasvád-fi Gódarz meg oly hírt vegyen,
Hogy Gurgín miatt tűnt le hírem-nevem.
S "Gonoszlelkü hős - mondd, ha Gurgínra lelsz -,
Amott túl te értem vajon hogy felelsz?"

 

7. Bézsan bűnhődése

De ifjúkorát szánta Isten, s ezért
Az ellenség szándéka célhoz nem ért.
A harcos-raj ásta a bitó helyét,
S a jósors Píránt arra küldötte épp.
A Vészé-fi Pírán, midőn arra járt
És látta a túráni sok harc-fiát,
Ekép szólt: "Ez árok ki számára kell?
Királyunk szivét vaj' ki dúlhatta fel?"
Szólt Garszévaz: "Büntetni Bézsant vele,
Ki sáhunknak íráni ellenfele."
Sarkantyúzva ménjét, Bézsanhoz rohant,
És látta a megtörtet, ruhátalant:
A két karja megkötve háta mögött,
A vér színe arcából mind elszökött.
S ez elmondta útját, meg azt is, hogy a
Gonosz társ miatt lett ilyen rút sora.
És Pirán, a Vészé-fi, megszánta őt,
Szeméből a könnyek két forrása dőlt;
Parancsolt: ne kössék ki, még várjanak,
A hősnek meg ezt mondta: "Megváltalak."
Megindítja ménjét, röpül már tova,
A túráni sáhnak hamar szólnia.
Eléállt a trónnak, deréklelkü jó
Nagyúr, jótanácsot szivéből adó.
Mosolygott a sáh: "Mondd, mi csak kell neked;
Bizony nincs, ki nálad nekem kedvesebb."
De Pírán e szózatra csókot lehelt
A trónszék elé, talpra szökkent s felelt:
"Magamnak mi kellhetne? Mondd meg, nagyúr;
Ki sem koldus itt, hol te, nagy sáh, vagy úr."
S "Oroszlán-legyőző király - mondta még -,
Van egy jó tanácsom, legyen most elég:
A nagyhírü Bézsannak éltét ne vedd,
Nagyelméjü sáh vagy, nagyon bölcs eszed,
Ne tudnád talán: mind a túránira
Mi sok bajt hozott már sok Írán-fia?
Tiport már lovuk lába háromszor itt,
Keservekbe verték Turán tájait.
S te békéből is háborút szítni vágysz?
A rózsából is mérgeket színi vágysz?
Ha Bézsan vitéznek ma vérét veszed,
Reánk vad vihar szörnyü vészét veted."
Vizet lángra Pírán eképen locsolt,
De Afrászijáb néki így válaszolt:
"Ne tudnád te, mit tett e Bézsan nekem?
S hogy Írán- s Turánban mi nagy szégyenem?
S hogy irtóztató-vétkü lányom miatt
Ez ősz főre míly nagy gyalázat szakadt?"
De áldást esengvén reá, szólt Pírán:
"Ó, jócsillagú, bölcsbeszédű király!
Igaz, hogy mit itt most királyom beszélt,
Mást avval nem őriz, csak jó hírnevét;
De mindenre gondolva, azt mondhatom,
S jól gondolja át ezt az én bölcs sahom:
Veressünk reá nagy nehéz láncokat,
Bizony semmi rossz ránk ezért nem szakad;
Hiszen börtönödben ki így senyved itt,
Nevét néki déveknél sem kérdezik."
Kap Garszévaz parancsot: Vermet neki!
S bilincset kezére ha vernek neki,
Már fővel hajítsák le Bézsant oda;
Napot, holdat immár ne lásson soha.
"Hozzák elefántokon azt a követ,
Mely Arzsangnak barlangját elzárja; tedd
A vermére: ott éljen senyvedve, míg
A kínjában elméje nem távozik.
S lakából Manézsét, a hitvány ledért,
Ki így meggyalázta a túráni vért,
Vitesd el, s a díszétől foszd meg, lerántsd
E balcsillagúról a sáh-koronát.
És mondd néki: "·Hitvány vagy, és átkozott,
Nem érdemlesz immár fejéket, se trónt;
A sáhok közt nagy szégyent hoztál reám,
Hajítottad mély porba sáh-koronám."
Ruháit is mind rántsd le, s verme felett
Kit trónszéken látott, mondd, jól nézze meg.
Bézsannak volt tavasza, ápolja hát,
S csak őrizze szűk tömlöcében tovább."
A sáhtól a bajnok legott elsiet,
Kegyetlen parancsát hamar tenni meg.
Vitték a bitótól Bézsant, Gév fiát,
A veremhez, gúzsokkal gúzsolva át,
Ledobták a mélységbe fővel hamar,
S befedték a vermét egy kővel hamar.
És onnét a császárlány házába ment
Csapat-víve Garszévaz, ottlelte bent:
Szabad prédaként szórta szét kincseit,
Fejékét s a pénzét s az ékköveit.
Manézsé meg egy szál lepelben haladt,
Mezítláb, s a szép fő fedetlen maradt.
A veremhez hurcolták - mindkét szeme
Merő könny, de tavasz volt tekintete -
És ezt mondták: "Ez házad, itt van lakod,
Ezentúl örökké őt szolgálhatod."
S hogy Garszévaz elment, a lány ottmaradt,
És szívének társa a bánat maradt.
A pusztában jajgatva botladozott,
S midőn két nap és két éj eltávozott,
A tömlöc felett, sírva, végül megállt,
A kő mellett kezének ösvényt csinált.
A nap-fő előjő az ormok felett,
S Manézsé kenyérért eseng, kéreget;
És körbenjárt, estélig kéregetett,
S megállott az éjszín verem-mély felett,
S leengedte Bézsannak bús ételét.
Így tengette balsorsu bús életét.

 

8. Gurgín büntetése

Gurgín már uton járt, egy hét telt el, és
Még ekkor se jött vissza Bézsan vitéz.
S im egyszerre meglátja Bézsan lovát,
Folyópart felől jött a dús réten át:
Megszaggatva gyeplőszár, csüngő ajak,
Nyergét húzza földön, szemében harag.
Megértvén, mi történte Bézsan körül,
S hogy Íránba többé ugyan nem kerül,
Lovát elvezette, s tovább ballagott
A sátrába, s ott töltve még egy napot,
Megindul, hogy Íránba érjen haza,
S nem alhat se nappal, se éjjel soha.
"Mi lesz - szólt magában -, ha otthon vagyok,
A sáhnak vajon róla mit mondhatok?"
A kastélyhoz érkezve, jól látta: ott
Az udvarban egy hős se tartózkodott,
Mivel mindjük aggódva Bézsan miatt,
Hogy hol jár, kitudhatni Gévhez szaladt.
A kastélyba, Khoszrou elé, ment be már,
A szégyennel eltelt gonosz lelke már.
S mikor végre Khoszrou elé ért, megállt,
A földet megillette, esdése szállt,
A gyémántkeménységü sok szép agyart
Letévén, köszöntő beszédet hadart.
A sáh megtekintvén a győzelmi jelt,
Kikérdezte: "Mondd hát, időd merre telt.
A hős Bézsan is, mondd, ugyan hol maradt?
Vaj' Ahríman ővéle mit tett, a vad?"
Mikor Khoszrou ezt mondta, Gurgín csak állt,
Zavart szíve, elméje félholtra vált;
Hadart nyelve, botlott; szivét marta bűn,
Zöld orcája reszketett szűnetlenül.
Az erdő felől szólt, zavartan, sokat,
Mezőt, rétet említve, vad górokat,
S magát meghazudtolta ismét maga,
De nagy dühre lobbant s elűzte a sah
A tróntól: "Ne tudnád-e - kérdezte őt -
A mondást, mit szültek a régmúlt idők.
"Oroszlán ha Gódarz-fiakkal kiáll,
Az ő része is csak keserves halál"?"
Kovácsoknak ad most parancsot reá:
Kovácsoljanak szörnyü láncot reá,
S csavarral csavarják: tanulhassa meg,
Cselekkel királyát mikép csalja meg.
Majd ezt mondta Gévnek: "Te légy már magad,
Kiséreld meg ezt-azt, kerestesd fiad;
Magam minden égtáj felől sok lovast,
Igen sok derék hőst adok, hogy kutasd.
S mikor majd a kert már virágtól vidul,
S a szélben fejünkre virág szirma hull,
A föld zöld lepelt ölt, s a sok rózsaszál
Között könnyü szellőcske sóhajtva száll:
Nos én akkor Ormuzdhoz esdek nagyon,
Az Úr-írt imádságot elmormolom.
S a mindenség-feltáró nagy serleget
Hozatván, az Istenhez avval megyek:
Mutat hét világrészt e serleg nekem;
Ha ránéz, a mindenre serken szemem;
S hogy hol-merre van Bézsan, azt megtudom,
Mert megmondja tisztán a serleg, tudom."
A kastélyt hogy elhagyta Gév, küldte szét
Sok égtáj felé sok lovas-hírnökét:
Nyomozzák ki Bézsant, talán föllelhetik,
Világ száz határát ha általszelik.
Sok országot átszelve, köztük Turánt,
A bajnokra egy jó vitéz sem talált.

 

9. Bézsan nyomában

A sáhnak, tavasz jöttekor, kedve kélt
Kikérdezni bűvös világ-serlegét.
Fel is kelt, selyemköntösét vette fel,
Az Istenhez így járul, így esdekel.
Kegyet kér az Úrtól, ki jámbort segít,
Legyőzhetni Áhríman ármányait;
No s aztán a kastélyba elballagott
Uralgó-fejékét felöltötte ott,
S magasságba tartván a szép serleget,
Világrészt, hetet, benne szemlélgetett;
A forgó nagy ég tettei s titkai
A serleg falán sorra nyíltak neki;
A hét nagy világtájat így leste ő,
Vajon hol tünik majd az ifjú elő.
S hogy farkasfejűek lakát nézdeli,
Az Úr rendeléséből ott fölleli:
Veremben, bilincsben, nehéz láncokon,
Amint már halált vár, a kíntól vakon.
S egy túráni sáh-vérü szép s jó leány,
Kiszolgálni őt, állt a hős oldalán.
Mosollyal tekint Gévre most hirtelen,
A sáh, s fénylik ettől a nagy trónterem:
"Viduljon fel érette-félő szived,
Szivedről az aggás keservét levedd.
Ne gyászolj, ne sírj, hogy fogoly lett fiad:
Hisz élete mégiscsak épen maradt.
Turánban, veremben bilincs nyomja, tudd;
De kedves királylány, ki ápolja, tudd.
A sárkánytorokban ki lelné föl őt?
Ki hozná ki kínból, keservekből őt?
Vasöklű Tahamtan, ki is lenne más,
Ki tengerből krokodilt könnyen halász.
Te készülj, rohanvást Szeisztánba szállj,
Haladj éjjel és nappal, és meg ne állj,
Mert Rusztemnak éntőlem írást viszel,
De ezt senki másnak ne áruljad el,
Mivel néki írásba titkom vetem;
A fájdalmadat, Gév, ma megszüntetem."

 

10. Bézsan kiszabadulása

S hogy olvasta Rusztem, mit írt volt a sah,
A lelkét fel is rázta Khoszrou szava.
És ezt mondta Gévnek: "Mi készek vagyunk,
Mint Khoszrou parancsolta, úgy indulunk,
Most megtudva hős tetteid s kínodat,
S miket mind kiálltál, az izgalmakat,
Bizony hogy személyed nagyon tisztelem,
Vitéz vagy te minden csatázó-teren;
Te nagy hős, a szívem csak érted sajog,
A sarjadért mindenre készen vagyok.
Ki kell érte próbálni mindent nekem,
Ha lelkem kitépné is szent Istenem.
Én Bézsanért bú nélkül feláldozom
Az életem, seregem és vagyonom.
Kimentem: ne zárhassa béklyó, verem;
S a sáh oldalán trónra én ültetem.
Még három nap itt vígan tartózkodunk,
Királyokról, hősökről társalkodunk,
Negyednap meg Íránba együtt megyünk,
A sáh előtt hódolni ott kell nekünk."
Mikor Rusztem ezt mondta, Gév felszökellt,
A hős főre, kéz- s lábra csókot lehelt;
Kegyet kérve rá, szólt: "Te nagyhírü hős,
Te tündökletes férfi, bölcs és erős,
Örökké maradjon meg épen neked
Erőd, elefánt-merszed, móbed-eszed!
És minden jó gyönyörben részed legyen,
Ki rozsdától így tisztitod meg szivem."
Zaváré, Farámarz és Zál s Gév pedig
A hadtői asztalhoz ott ült le, míg
A húr-pengetők mind beléptek, hogy a
Dalukkal beteljék a bor csarnoka.
Kezükben rubinfényü bor serlege;
Pohár cseng, s a lant húrjain peng zene.
Tahamtan, borozgatva, három napig
Maradt még a kastélyban; aztán pedig
A fegyvert ragadták s a málhájukat,
Mivel már idő jött, hogy induljanak.
Tahamtan parancsolta: készüljenek,
És hozzák a málhát, a fegyverzetet.
S a sok tartományból a bajnokcsapat
A kastélyhoz, indulni eggyészaladt.
Jött Rusztem, felült Rakhsra, kardot kötött,
Remek rúm-i köntösbe öltözködött.
Az ősei husángja nyergén vele;
Tüzes-szívü, töpreng a tervén feje.
Rakhs patkója feldöng, a földet veri;
Fejét Rusztem napnál is följebb veti.
És Zábulból százezer hős bajnokot
Kiválasztva, Gév hőssel elvágtatott,
Röpült véle Íránba, mert hős szive
A vad bosszu vágyával volt hőn tele.
A hős Rusztem Íránba így érkezett,
S már Khoszrou sah kastélya látszott; szelet
Fuvallt most az ég, enyhe fúvallatot,
Köszöntést a nagy hősnek ím így adott.
A sáh megparancsolta főbbjeinek,
Családjának, országa hőseinek,
Hogy induljanak Rusztemet várni, mert
E hős útra Khoszrou parancsára kelt.
S majd mindannyian most a nagyranguak,
Husángforgatók, bősz csatában vadak,
Miként ez szokás volt sok ős-sáh alatt,
Hogy méltón fogadják, elindultanak.
Aranyfényü trónszéken ült fent a sah,
Feje fölött mósuszt lehelt ciprusa,
És előtte állván a pohárnokok,
Fején mindnek ék csillog, ékkő ragyog;
Mind brokátba, selymekbe öltözködött,
Mind ott állt a nagy sáhi trónszék előtt,
Mind nyaklánccal, függőkkel szép ékesen,
Kezükben kehely, dús aranydíszesen.
Öröm volt szivükben, kezükben boros
Pohár - s bárha nem bortól -, arcuk piros.
A trónushoz intvén a sáh Rusztemet,
Adott néki fájának árnyán helyet.
Majd ezt mondta néki a fejedelem:
"Megóvója sorsunknak, pajzsom nekem,
Ki minden baj ellen hazánk pajzsa vagy,
Ki Szímorghként terjeszted szét szárnyadat;
Most Bézsanért tedd meg te, mit csak lehet,
Mert vész verte Túránban, majd elveszett;
Végy fegyvert s vitézt, végy lovat, kincseket,
Vígy mindent magaddal, mi csak kell neked."
A földet megillette Rusztem vitéz,
Majd felszöken ismét, s a nagy sáhra néz,
És így hangzik áldása: "Felséges úr,
Körötted derűnk mint a nap fénye gyúl,
Legyen messze tőled ború, baj; s aki
Reádtörne, szívét a láng marja ki.
Parancsod, megyek, híven elvégezem,
De hadfő se, harcos se kell énnekem."
Szólt Rusztem; majd, Gódarz, Gév s Ferhád lovag,
Faráburz s a félelmes Sápúr, s a had
Vitéz fői őt mind dicsérték tovább;
Az Istenhez így küldve hálás fohászt,
Kezét mind boros-serlegért nyujtja ki,
És Rusztemra néz, hálát így mond neki;
S a jó sáhi bort issza. Kedv éledett;
Az ifjú tavasz tárt kaput, vélheted.
A sáh kérdi mégis vitéz Rusztemet:
Ha hátára vett íly nehéz terheket,
Hát pénz mennyi, harcoknak hány hőse kell
Ez útjához őnéki, árulja el.
"Mivel - mondta - félek, vad Afrászijáb
Vérét ontja Bézsannak, nem vár tovább."
"Sahok sáhja - szól Rusztem -, tervem nekem,
Mit tennem kell, mélytitku csendben teszem;
A béklyók nyitó-kulcsa jó csel leszen,
Hamarság, hevesség nem ér célt sosem.
Mert kalmári álköntöst kell öltenem,
Időt nem kicsinyt Túrban eltöltenem;
Nagyon kell vigyáznunk: sosem kell gerely,
E tervhez husáng sem, kemény kard se kell;
De ékszert sokat kell ma nyernem nekem,
Hogy félnem ne kelljen, ha tervem teszem;
S köpeny kell, ezüst- és arany-munka sok,
Mit ott árusítok s ajándékozok."
A nagy sáh, hogy elhangzott Rusztem szava,
Kimondotta: hozzon ki kincstárnoka
Az ős kincsteremből jeles kincseket,
Hogy ellássa ebből nemes Rusztemet.
A kincstárnok eztán sok ládát nyitott,
Sok pénzt, drága kincset halommá rakott.
Tahamtan meg is nézte, s már vette ki
A kincset, mi tervéhez kellett neki.
A pénzel tevét megrakott vagy tizet,
És zsákokkal megrakva százat vezet;
S a várbéli főtisztnek elrendeli:
A hadból ezer jó lovas kell neki:
Neves, hős, oroszlán-merész emberek
Övezzék a kardot, korán keljenek.
És megtette mindenki buzgón, mi kell;
Sosem rest ilyen harcra készülni fel.
És hajnalba, hogy már kakas harsogott,
Az elefánthátakra kötvén dobot,
Tahamtan, sudár ciprus, állt már elő,
Husángforgató, sáhi pányvát vető.
Kilépett, lovagnépe élére állt,
Az éghez honáért hő kérése szállt.
Megindultak aztán, vezérek, sereg,
Az öklükben hordozva életüket;
Az ösvényt mutatván nekik dárda, kard,
Kezével fürödni mind vérben akart.
S mikor már a turk földhöz érkeztenek,
Magához hivatván a főbb hősöket
Vitéz Rusztem, ezt mondta tüstént nekik:
"Ti most várjatok nyugton egyhelyben itt,
Ne mozduljatok, csak ha szent Istenem
A lelkem kitépné e testből nekem.
De készüljetek szörnyü harcokra ti,
Hegyezvén a körmötök vért ontani."
A legtöbben így el se hagyták Iránt;
haladt ő s nehány hőse Túrán iránt.
Felöltötte kalmári álköntösét,
Leoldotta nagydíszü hadfő-övét;
S a bajnok leold mind ezüstlő övet,
És kalmár-vezért mind darócban követ.
Így értek el Túránba, mint karaván,
Mely mást sem visz, illatos árút csupán.
Volt vélük nyolc jóvérü szép paripa,
Majd Rakhs, és a többi nagy bajnok lova,
És ékszerrel megrakva tíz gyors teve,
És harcos-ruhákkal még vagy száz vele.
Dübörgéstől, "hé" és "haj" hangjaitól,
Mely mint hogyha Tahmúrasz harc-kürtje szól,
Visszhangzott a sík, ment a vértes sereg.
S így Pírán vidékéhez érkeztenek.
S most Rusztem a píráni városba lép,
Mert Píránnak osztotta ezt ott a nép.
De Pírán, a hős, épp vadászatra ment,
És Rusztem a kastélyban senkit se lelt.
S hogy Pírán vadűzésről házába jött,
Az úton Tahamtan meg is látta őt,
S egy ékes, köves szép aranyserleget
Mit selymekbe burkolt, előkészített,
S aranynyergü, jóvérü két paripát
Diszített föl ékszerrel, így adta át
A szolgáknak, ő maga élükre állt,
S emelt fővel indult a kastély iránt.
Megáldotta Píránt: "Nincs párod, te hős,
Iránban s Turánban ki sincs íly erős,
Kegyelt, fényes és bölcs, se több mint te vagy,
Te Sáh-fényü dasztúr, te díszes, te nagy."
Világunk sugárzó Teremtője meg
Nem hagyta, hogy Rusztemnek ismerje meg.
De ezt kérdi Pírán: "Hazád merre van?
Ki vagy, honnan értél mihozzánk, s hogyan?"
Tahamtan felelt néki: "Szolgád vagyok,
Ivóvizet Istenem itt mutatott.
Iránból kerestem föl városodat,
S kereskedve tettem meg hosszú utat.
Én sokmindent árúlok, vásárolok,
Elébed különféle árút hozok.
Ha szárnyad kitárod reám, hős lovag,
Én vásárlok ékszert, eladván lovat;
Ki sem bánthat itt, hogyha óvsz engemet;
Barátom ha vagy, rám igazgyöngy pereg.
S egy ékkővel színig-rakott serleget
Adott néki, látták a főemberek;
S nemesvérü sok mént: tüzes mind, arab,
A szőrükön szélfútt por meg nem marad.
Pírán nézte nézvén a sok szép követ,
Melyekkel a telt serleg ékeskedett,
S Tahamtant magasztalta nyájas szive;
Remek türkizes székre ültette le.
"Csak járj-kelj, a békédben biztos lehetsz,
Lakásod, pedig majd a házamba lesz;
Nyugodt légy, a kincsed ne féltsed soha,
Meg nem támad itt senki téged soha.
Eredj, hozd magaddal sok értékedet:
Kerül majd, ki meglátva kér tégedet,
Hogy add néki el; jőjj: lakod lesz lakom,
Viselkedj akép, mint ki vélem rokon."
Felelt néki Rusztem: "Te pompás lovag,
Kereskedve járom be országodat,
Sok ékszerrel, és jó sosem lenne ám,
Ha kincsemből egy s más el is veszne tán."
Pírán szólt: "Szerezz hát magad lakhelyet,
S elé majd parancsom sok őrt ad neked."
Talált házat, abban berendezkedett,
S ott árut és málhát remek rendbe tett.
S a városba hír szállt, hogy eljött Irán
Vidékéről Túrba egy dús karaván.
Selyem-végekért, szőnyegért, ékszerért
Keresték föl ekkor Pírán székhelyét.
S mint napfény, világot mely végigragyog,
Oly ismert lett raktára vására ott,
Manézséhoz is híre ér sebtiben;
S a városba ő útrakél, nem pihen;
Fedetlen-fejű sáh-leány, futva fut,
A nagy hős elé sírva, könnyezve jut,
A könnyeit törli a pilláiról
A köntöse ujjával; esdése szól:
"A nagy sáhi hősöktől hoztál-e hírt?
Hát Gódarz és Gév, vagy tán más hős mit írt?
Mondd, Bézsanról Írán nem hallott-e hírt,
Imái nem hoznak-e Bézsannak írt?
Mert gódarzi hősvér e fényes lovag,
Kit itt vasba béklyózva pusztítanak!
A lábán a béklyó oly kínzó-nehéz,
Kovácsok szögezték le kínzott kezét.
Verem-mélybe dobták, a testén kötél,
A köntös, mi burkolja, színtiszta vér!"
Tahamtan meg ámult, hogy íly hírt kapott,
Elfordítva arcát, nyögést hallatott.
"Eredj innen - ezt mondta -, én nem tudok
Királyról, nem ismerek hős bajnokot,
E Gév és e Gódarz nem ismert nekem,
Szavaddal csupán megzavartad fejem."
A lány rátekint, sírva, kínnal teli,
A keblére könnyét sürűn pergeti.
És ezt mondja: "Bölcs férfi, bajnok vitéz,
Nem illik tehozzád e hűvös beszéd.
Ne űzz el, ha nem vágysz is szólni velem,
Hiszen mindenütt sebhedett bús szivem.
Iránban szokás tán, hogy hírt sem viszen
Olyannak, ki nagy bajba hullt, senkisem?"
Tahamtan felelt: "Mondd, mi történt veled?
Talán végitéletre látott szemed?
Te most megzavartad bazárom, leány;
Ezért, hogy tevéled csatázom, leány.
Zokon mégse vedd nagy hevességemet,
Az én szívem is kin sebezhette meg.
De Khoszroutól én messze távollakom,
Nem is városokban lakom dús lakom,
S előttem nem ismert e két hőse sem,
Feléjük biz én nem kerültem sosem."
Parancsolta aztán Tahamtan hamar,
Hogy adják az étket, mi csak van, hamar
A koldus-leánynak; s kikérdezte: "Mondd,
A sorsod miért rossz, miért bánt e gond?
Iránról s a főbbekről mért kérdezel?
Iránunkba ösvényt miért is lesel?"
"Én Afrászijáb-lány, Manézsé vagyok,
Az orcámra nap még sosem láthatott,
De könnyes szemem most, szivem fájdalom,
És zöld arccal koldús-utam járdalom,
És árpakenyér, mit körül koldulok,
Teremtőnk reám ily keservet hozott.
A hős Bézsan veremben, nagy kő alatt,
És nincs néki éj s nappal, nincs hold, se nap.
Nehéz nagy bilincsekben ígyen hever,
Halálért az Istenhez így esdekel.
De kérlek, ha Íránba majd visszatérsz,
A Kasvádi-fi Gódarznak ezt elbeszéld,
S ha Khoszrou sah házában Gévet leled,
Vagy éppen vitéz-öklü hős Rusztemet,
Jelentsd néki: Bézsan verem foglya lett,
S ha még késlekednek, talán elveszett;
Hát jöjjenek, nékik ha még kedves ő,
Mert alatta vas van és fölötte kő."
Tahamtan parancsot szakácsoknak ad:
Sok étket, s amit csak kiván, hozzanak;
S egy meleg sült szárnyast is tálaltatott:
Mit lágy kenyér belébe burkoltatott,
És Rusztem perí-fürge kézzel legott,
A sülthúsba szépfényü gyűrűt dugott.
"Vidd verméhez - ezt mondta -, élelmet adj,
A balsorsuaknak te védelme vagy."
Manézsé a verméhez sebten siet,
Magához szorítván a jó étkeket.
És Bézsan hogy átvette, csak felkiált,
Ekép szólogatja a fény-arcu lányt:
"Hej, mondd, drága hívem, hol is lelted e
Derék étket, és véle hogy szállsz ide?
Be tűröd miattam a lét sok baját,
Miattam, te gondoskodó jóbarát!"
S a lány szólt: "Egy karaván gazdag feje,
Egy bölcs és nemes kalmár küldött vele,
Ki Túránba Íránból árúval ért,
Ki itt pénzt akar sok jeles holmiért.
Derék jó, eszes, tisztalelkű nagyon,
Sok ékszer van ővéle, roppant vagyon,
E kendőt az étkekkel úgy adta át,
Hogy érette Istenhez küldvén imát,
A rabnak vigyem nyomba verméhez el,
S keressem fel őt újra újért, ha kell."
S hogy feltörte Bézsan a sült kenyeret,
Elámult szivében remény ébredett,
Mert kezébe vévén az ételeket,
Meglátta, hogy bent gyürű rejtezett.
S hogy megnézi, olvashat rajt egy nevet,
A bámulat elfogja, és fölnevet:
"Rusztem"-et a türkiz pecsétgyűrübe
Halszálvonalbetűkkel vas véste be,
Ez hűsége fájának termése már;
A hős látja: kínjának végére jár:
Hát királyi nevetést hallat nagyot,
Mit vermén túl mindenki meghallhatott,
Manézsé pedig hallva íly nagy kacajt,
Mely veremből, bilincses testből fakadt,
Elámulva gondolta: lám, úgy lehet,
Hogy íly módon immár csak őrült nevet,
Manézsé csodálván a boldogtalant,
"Miért hallatod - szólt - e boldog kacajt?
A szád íly vidám hangra hogy nyithatod,
Hisz éjed neked nap, s csak éj már napod.
A titkod kitárván, beszéld el nekem,
Tán jósorsod orcája már megjelen?"
S felelt ő: "E rabság talán végetér,
A sors hozza végét, bizony kél remény.
Ha nem csúfolod meg a bizalmamat,
Ha esküdve nékem, kötöd meg magad,
Én majd, fő a főnek, kifejtem neked
A titkot, ha hű léssz; hát mondd esküdet!
Mert ajkát bár vigyázva bevarrhatod,
Az asszonynak nyelve csak tovább forog."
Manézsé meg ezt hallva, fölsírt: "Milyen
Gonosz sors ver engem! Lám: Bézsan szivem
Megkapta, s a házam, s a vagyonomat,
S cserében bizalmat bizony csak nem ad!
Már elfordult éntőlem hív és rokon;
Mezítlen futok, koldusútam rovom.
S a kincsem, fejékem, kövem s ékszerem
Már láttam, hogy széthordják reménytelen.
S most Bézsan reményéből rám bú fakadt,
Sötétlő világ és fehér köd szakad;
Ő titkolja titkát; de, én Istenem,
Te jobban látsz engem, mint Bézsan, hiszem!"
Szólt Bézsan: "Valóban, hiszen mindened
Az értem való küzdelemben veszett;
Tanácsot csak tőled kell kérnem, hiszen
A kín nékem elvette immár eszem.
Hát tudd, hogy az íráni kereskedő,
Az ízletes étkekkel kedveskedő,
A léptét ez országba értem veti,
Sosem gondja máskép az ékszer neki.
Világunk Teremtője megszánt nagyon,
S a föld széles arcát tán megláthatom,
A kíntól szivem már szabaddá lehet,
Smár futkosni, kínlódni nem kell neked.
Eredj, s fő a főhöz, csak így szólj vele:
"Világ-sáh vitézlő, igaz hőse, te
Rokonszívü, mentőkarú, mondd, te nagy,
Te nem Rakhs lovad hősi gazdája vagy?"
A sáh-lány az erdőből száll mint a szél,
És elmondja ezt, hogy Tahamtanhoz ér.
És hallván beszédét a széparcunak,
Ki Bézsan miatt tett meg íly bús utat,
Rusztem látta, Bézsan mindent fölfedett
A rózsaorcájú ciprustörzsünek.
Hát megszánta s mondotta: "Széparcu lány,
Az Úr meg ne fosszon szivétől; te már
Be sok kínt viselsz el! Lesujtott nagyon
S fejed kábitotta az aggodalom.
Mondd néki: Rakhs gazdáját küldötte el
Az Isten, ki bú-bajra szánón figyel;
Zábulból jött Íránba s Túrba tovább,
A kedvéért, íly hosszu ösvényt bejárt;
De tartsd ezt titokban, ne mondd másnak el,
Sötét éjen át minden neszt megfigyelj,
Az erdőben nappal te gyűjts fát sokat,
S ha eljő az éj, nyomba gyújts lángokat."
Manézsé e szót hallva örvendezett,
A szíve a kín után békére lelt;
A hegy szurdokához futott és röpült,
Hol szív-boldogsága verem-mélyben ült.
No s aztán fa-gyűjtésre lendül hamar,
Madárként a fák ágán fent ül hamar:
S míg fát gyűjtött ölébe, napra lesett,
Mikor jő az éj föl nagy ormok megett.
S mikor már egészen lesűllyedt a nap,
S az ormokra éj vitt szurokszín hadat,
Mikor nyugszik immár a teljes világ,
S a természet nem nyílt, de rejtett világ,
Manézsé tüzet rakva, jelt ad vele,
S kigyúl már az éjnek koromszín szeme.
A füle mint érctányér zúgott belül,
Acélpatkós Rakhsot várt szünetlenül.
Rusztem rúm-i vértjébe öltözködött,
A résekre, pántokra kapcsot kötött,
S a hősöknek eztán parancsolja meg,
Hogy fegyverben bosszúra készüljenek.
A ménekre keményfa-nyereg került,
Vasöklük csatázásra készen feszült.
Tahamtan figyelvén a fénylő tüzet,
Irányába indítja hős léptüket.
S az ördög kövéhez midőn már elért,
S a kínok tüzes szörnyü verméhez ért,
A két hőshöz így szólt: "Derék bajnokok,
Gyalog kell a föld arcát járdalnotok.
Most össze kell szednetek erőtöket,
A veremről elvennünk ezt a követ."
Lovukról a hadfők leszállottanak:
A mélység legyen már a kőtől szabad.
Veselkedtek is mind erővel neki:
S helyéből biz egy sem guríthatta ki.
A hősökről immár verejték pereg,
S nem nyílik az elzárt verem mégse meg.
Oroszlánszivű Rusztem is most leszállt
Lováról, és gyűrkőzve jól nékiállt,
Erő-osztó Urától esdvén erőt,
S lazítván, emelvén a sziklát előbb,
Egész messze Kínáig eldobta már,
Remegvén alatta a föld-orca már.
A mélységbe végtére pányvát bocsát,
Ki is húzza megkötött rab bajnokát.
Csupasztestü volt, hosszukörmű, -hajú,
Leverte az ínség, a kín és a bú;
A testén a vér száradt, orcája zöld,
Bilincsektől, láncoktól rozsda-gyötört.
Jajongott Tahamtan, mikor látta őt
A testét borító nehéz lánc között.
Leverdeste tüstént a vasláncokat,
A nagysúlyu béklyókat, abroncsokat;
S már indultak, hős Rusztem két oldalán
A hős ifju ment és a hű sáh-leány.
A két ifju szerelmes, búval tele,
Regélgette mindazt, mi történt vele.
Rusztem megmosatván a Bézsan fejét,
S adatván reá új ruhát, így beszélt:
"Te menj, Bézsan, Íránba, völgyön-hegyen,
Kisérőd Manézsé meg Askas legyen;
Mert Afrászijábot ha nem büntetem
Ma éjjel, nyugalmam sosem lesz nekem."
De Bézsan felelt: hogy ha érette had
Boszút állni száll, ő az élen halad.

 

11. A megtorlás

A hét hős Tahamtannal indult tovább,
Bölcs Askasra bízván a málhák sorát.
A gyeplőt eresztvén, e hét messzi-tart,
Kezükben mezítlen hegyes bosszu-kard.
Az Afrászijáb-várhoz érkeztek el,
Midőn azt nyugalmas nagy éj fedte el.
Reteszt Rusztem és zárt hamar mind letört,
S miként bősz oroszlán, a termekbe tört.
S a bosszúnak állott ijesztő tora,
A kard villogó rendje, nyíl zápora!
Levált mind a törzsről a tisztek feje,
Kezük sárral és szájuk vérrel tele.
A tornác felől Rusztem így harsogott:
"Be csúfságra fordul nagy álmod legott!
Teremben te, Bézsan veremben! Talán
Remélted, hogy vasfallal elzárt Irán?
Im eljöttem, én, Zál-fi, Rusztem vitéz;
Ne álmokra less és ne párnákra nézz!"
A túráni sáh így kiáltott: "Vajon
Az éj rabja lett sok jeles bajnokom?
No, ébredjetek s útjuk álljátok el,
Ha nektek fejék és pecsétgyűrü kell!"
Sok érckürt rivalgott a kastély előtt,
Turán földje forrt, harcosok rendje jött,
Özönlő vitéz harcosok mindenütt,
A kürtök rivalltak s az ind csengetyűk.
Olyan sűrü immár a túráni had:
A föld mint a hullámzó tenger dagad.
A málhát Manézséval adván tovább,
Tahamtan felöltötte péncélzatát,
Majd megfúvatott minden nagy trombitát,
Felült Rakhsra, síkságra vívén hadát.
A sík reng, a visszahangozó bérc remeg,
Dübörg és üvölt két süvöltő sereg.
A porban nyilak lángja, kard fénye gyúl,
Mint ködben ha tompán a nap félve gyúl.
A vashusángcsapások jégvihara
Omolt vértre, páncélra; fény-zászlaja
A sárkányi Rusztemnek oly szép vala:
Sötét lett a nap fényes ábrázata.
A levegőt burkolja bús nyíl-lepel,
Mely minden világot szurokkal lep el.
A Rakhs-ugrató szerte-járván suhant,
A hadfők fejét szelve-szórván rohant;
Kezében bivalydíszü bunkója volt:
Mint zablátalan teve, úgy pusztitott.
Beront, mint a farkas, közébük vadúl,
Egész nagy haduk szerte-ugratva dúl;
A sík vérben úszott, s lehullott Turán
Vezérének zászlója. Most a király
Megértette, hogy sorsa köddé-borult,
S hogy oly sok derék hőse vesztébe hullt,
Hát eldobta ind kardját és egy pihent
Derék ménre felszökve, vágtatni kelt:
A nagyranguakkal Turán-várba megy,
Hiszen bosszuját úgysem állhatja meg.
Oroszláni Rusztem pedig szállva szállt,
Nyomában nyilát küldte zápor gyanánt;
Mint nagymérgü sárkányé, lehellete
Ölt, pusztított két hosszu mérföldnyire.
A síkon pedig kétezer túr vitéz
Fogoly lett lovastul, hogy elmúlt a vész.
S a hős fölkeresvén a gyűlés terét,
A zsákmányt a hősök között osztja szét;
Majd elefánt-hátakra málházta mind;
S dicsőségben indult a sáhhoz megint.

 

12. Khuszrou udvarában

Elérvén a nagyfényü sáh városát,
Had-óvó Tahamtan, köszöntésre szállt
Elé ott a nagy sáh, a föld fő ura,
Nagyok nagyja, hősök vezérlő ura.
És Rusztem a fényéről látván meg a
Királyt, hogy köszöntésre ő jön maga,
Lováról lepattanva kérdezte meg:
Íly hosszú utat mért tesz érette meg.
De karjával átfogta Khoszrou, a sah:
"Nemeslelkü hős, bajnokok támasza!
A kardodtól immár ne árvuljon el
Világunk: övezd mindig új harcra fel.
A tetted, miként tiszta napfény, olyan;
A föld róla hall és beszél boldogan."
Kezénfogja Bézsant Tahamtan vitéz;
A sáhjára s apjára görnyedve néz
Az ifjú; Tahamtan meg int most neki,
S a hátát megintcsak sudárrá teszi.
S most Khoszrou sah dús asztalt teríttetett,
És meghívta mellé a vitézeket.
S midőn újra fölkél a sok jó lovag,
Kitáratja termét: borozgassanak;
Volt sok szép aranykelyhe dísszel tele,
S medencéje is, rózsavízzel tele.
S ő úgy tündökölt fönt a vár-trónuson,
Miként kéthetes hold sudár cipruson.
S a sok hű lovag mind vidám, bort iszik,
s mind mámoros már, midőn távozik.
És hajnalra Rusztem a kastélyba ment
Nyílt szívvel, s övet s úti köntöst viselt.
És kért engedelmet: mehessen haza
Ha már ezt megadná a bölcslelkü sah.
A sáhtól Tahamtan köpenyt is kapott
S fejéket, mely értékes kővel rakott,
S egy szép sáhi ékkővel telt serleget,
Lovat százat, málhákat és nyergeket,
S a sáh még perí-arcu száz lányt adott,
S száz szolgát, nyakukban arany lánc ragyog.
A nagy sáh a hősét ekép tiszteli,
Majd trónterme mélyén leül s kéreti
Magához be Bézsant. S ez elmondja mind
A sok szenvedést, rettegést, szörnyü kínt.
A sáhot pedig szánalom szállta meg:
A sorsüldözött lány hogyan szenvedett.
Hozatván be száz rúm-i selymes ruhát,
Arany- s drágakővel, s egy szép koronát
S tíz pénzzeltelt zacskót a szép lánynak ád,
És sokmindent, szőnyeget, szolgák raját.
És mondotta Bézsannak: "Add néki át,
Derítsd véle víggá e sorsverte lányt.
Ne búsítsd, ne légy véle vad vagy rideg,
De gondold meg: érted miket szenvedett.
Hát tölts véle, örvendve jó életet;
S a világ hogy forgandó, jól észbe vedd.
A sors, hogyha sujtol, sosem resteli,
Az ember s szerencséje nem szent neki:
Mi múló világunknak íly rendje van:
Velünk jónak és rossznak útján suhan."

Mesém íme elmondtam, adván tovább
E hallottam ősrégi históriát.

*

Afrászijáb veresége után elbujdosott. Khuszrau, nehogy alkalma legyen sereget gyűjteni és hatalmát visszaszerezni, keresésére indul. Afrászijáb Barda mellett egy barlangban húzódott meg, és ott gyötrődött a lelkifurdalás kínjaiban. Sóhajtozását és jajveszékelését meghallotta egy közelbe visszavonult remete: Húm, Firédún nemzetségéből. Odasietett a gonosz király búvóhelyéhez, megrohanta és megkötözte. De a szoros köteléket szánalomból kissé meglazította, Afrászijáb pedig ügyesen kisiklott belőlük, és a folyam vizében bujkált. A sáh emberei közben kereső útjukon odavetődtek a vízhez, megtudták Húmtól, hogy Afrászijáb megkerült, csak ki kell csalni a vízből. Húm tanácsára kihozták a víz partjára öccsét, Garszévazt, és a hóhérral megkorbácsoltatták. Garszévaz jajveszékelésére Afrászijáb előjött a vízből; a sáh emberei rárontottak és megölték. Irán megszabadult fő ellenségétől. Ezentúl az Irán - Turán ellentét már csak vallásos meggyőződések harca lesz, Gustászp sáh uralkodásától fogva.
Gustászp korában lépett fel Zardust, óiráni nevén Zarathustra (görögösen Zóroasztér) próféta, aki lehozta a paradicsomból a szent tüzet és a világ teremtőjének izenetét. Vallása, a mazdaizmus vagy párszizmus (népszerűen és helytelenül tűzimádó vallásnak is mondják), az irániak szent hitévé lett. Gustászp sáh a túráni király, Ardzsászp ellen háborút indított, mert ez nem akarta elfogadni Zarathustra vallását. Az új vallás beköszöntését a Sáhnáme sok tekintetben megváltoztatott hangja és mese-alakítása is jelzi. Rusztem mint bálványimádó ellentétbe kerül az iráni uralkodóházzal. Gustászp fia, Iszfandijár, Zarathustra hitének hőse, most a költemény második főszereplőjévé lesz, és kis híja volt, hogy fölébe nem kerekedett Rusztemnek. Iszfandijár apja parancsára mindenfelé irtotta a bálványimádást (ezen a buddhizmust, a mazdaizmus diadalmas versenytársát kell érteni; a Buddha-szobrokat ugyanis bálványoknak tekintették). Rúmtól Indiáig mindenfelé lerombolták a bálványokat, és a szent tüzet gyújtották meg helyette. Iszfandijárnak egyik legnagyobb vállalkozása az említett Ardzsászp túráni király ellen viselt háború volt, amelyet hét kaland és súlyos harc után Iszfandijár győzelmesen fejezett be. Ardzsászp királyt, aki kegyetlen pusztításokkal dúlta Irán földjét, Gustászp leányait is fogságba hurcolta, Iszfandijár ledöfte tőrével, és így lett Iránnak és az iráni vallásnak megszabadító hősévé. De keservesen kellett tapasztalnia, hogy apja becsüli meg legkevésbé a szolgálatait. Féltékeny volt hírnevére, és kapzsi lelke a kincseit is féltette fiától. Ezért kergette bele abba a gyászos kalandba, amely a Sáhnáme egyik legszebb epizódja.

*

folytatás