Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ISZFANDIJÁR ÉS RUSZTEM

1. Iszfandijár szembeszáll apjával

Iszfandijár vívott hét hadjáratot.
Teremtőnk nevében ma olvashatod;
mert ő jóra és rosszra készséget ad,
hisz őnéki szolgál a holdfény s a nap.
Ha jószívvel olvas a győztes király,
a forgó nagy égen az én nyergem áll.

*

Ma kell inni bort, jólesőt, inni kell,
mert most jő a hegyről és mósuszt lehel.
A lég telve zajjal, s a föld is pezseg,
mulatván vidámszívű víg emberek,
mert pénzük és kenyerük, gyümölcsük van,
és birkát is vághat le mind gondtalan.
Nekem nincs. De kinek van bőségesen,
az adjon: viduljon ki még nincstelen...
A kertet belepte a rózsaszirom,
nyit tulipán s jácint a domboldalon,
gyümölcsfák között sír a csöpp csalogány,
a rózsa növekszik panaszhangzatán.
De nevet, mikor már a rózsára száll,
és megnyitja csőrét a csöpp csalogány.
Ki tudhatja, mit mond a bülbül-madár,
s a szirmok közé tűnve hol-merre jár?
Figyeld meg, ha hajnalban őt hallgatod,
milyen hősregék bús szavát hallhatod.
Mert Iszfandijár vesztét jajgatja csak,
kiről csak panasz-szó és más sem maradt.
Sötét éji felhő kiált Rusztemet,
hogy elefánt-szív s oroszlán-mancs reped.

Gustászp király félti fiától, Iszfandijártól hírnevét, hatalmát és kincseit, ezért veszedelmes vállalkozásra küldi. Iszfandijár felháborodik a gonoszságon.

A bülbültől ím itt a történetem,
mit ősrégi mondákból mondott nekem.
A kastélyból Iszfandijár ment haza,
a bornak s haragnak dühödt ittasa.
S Katájún, az anyja, a császár-leány,
elringatta, így szunnyadt Iszfandijár.
S az éj még sötét volt, midőn újra kelt,
pohár bort kért, ivott, és ily szóra kelt,
kimondotta anyjának Iszfandijár:
"Be rosszat tesz énvélem Gustászp király.
Mert így szólt: "Ha Luhrászpot megbosszulod,
és Ardzsászp királyt karddal elpusztítod,
rút rabságból mentvén sok nővéredet,
a hírem világszerte naggyá teszed,
s a földünk a bőszektől megtisztítod,
ha tettekkel fáradva megifjítod:
bizony már az ország s a teljes sereg,
a trón és fejék és a sok kincs tied."
A nap-fő ha feljő s az égen ragyog,
s a sáh-fő is ébred, biz ébren vagyok:
elismétlem néki, mit mondott nekem,
s az igazat előlem nem rejti el.
A fennkölt fejéket ha most megkapom,
hát hozzá, mint bálványhoz, imádkozom;
ha húzódozást látok arcán, biz a
nagy Istenre, kinek az ég zsámolya,
fejékét fejemre magam fölteszem,
Irán népe dússá kezemtől leszen,
s te léssz majd Iránnak királyasszonya,
s oroszláni tetteknek én hős ura."
De jó anyja bússzívű lett hirtelen
tövis lett a keblén a bíbor-selyem,
mert tudta: a kincstárt, a trónt, koronát
a híresnevű sáh sosem nyújtja át;
és mondotta: "Sorstól megedzett fiam,
te sáh-gyermek, kedvednek mi híja van?
A kincs és erő s a had vezérlete
tiéd; többre szíved kivánkozhat-e?
Apádnak csak épp sáhi fejdísze van,
hadunk és a földünk tiéd már, fiam.
Mi szebb, mint a vad hímoroszlán, merész
tüzével ki apját kiszolgálni kész,"
De anyjának ezt mondta Iszfandijár:
"Egy bölcs mondta s bölcsen, be jól látni már:
,A nőknek te titkod, vigyázz, föl ne fedd,
szavad még az utcán hamar fölleled.
Ne hallgass reá, bármit is mond a nő:
szavából okosság, tudod, csöpp se nő."
De anyjába szégyen s ború költözött,
s már bánta, hogy megszólalt sarja előtt.
S az ifjú a sáhhoz nem is látogat,
zenél otthonában, borozgat, vigad.
A kelyhekből két éjjel, két nap ivott,
a holdarcúakkal hált s megnyugodott.
Mikor még leforgott egy éj és hamar
megjött rá a hajnal fény-lándzsáival,
s arany trónusán ült a híres király,
elément a szép bajnok Iszfandijár,
alázattal s gondban köszöntötte őt,
keresztbetett két karja keble fölött.
És ezt mondta: "Ó, nagy sah, élj boldogan,
nevednek magas tiszta dicsfénye van,
a Föld érező szíve szebb általad,
a trón és fejék díszesebb általad.
Apám, én csak rabszolgád, más sem vagyok,
és mást nem teszek, csak mi szent óhajod.
Tudod jól, hogy Ardzsászp mért rontott nekünk
sok kínai lovassal, ölni hitünk;
megesküdtem akkor neked, jó apám,
és vállaltam azt, mit hitünk rótt reám,
hogy azt, aki ránktör, hitünk zúzni szét,
a bálványimádásra szánva szívét,
én középen kardommal kettészelem,
mert senkinek erejét nem rettegem.
S hogy Ardzsászp is eljött, és kélt küzdelem,
én harc-párducokkal vívtam szüntelen;
s ha most szóba-fonnám hét hadjáratom,
nem érnék a végére, bizton tudom.
Lesújtottam én akkor Ardzsászp fejét,
kigyújtottam új fényre Gustászp nevét.
A túráni lányokat, asszonyokat,
a fejdíszt, a kincset s a trónusukat,
a termedbe hoztam, s a hasznom se más,
mint vér; és jutalmam a fáradozás.
A hadfők előtt kél ma nagy szégyenem:
a kincset, hadat meg nem adtad nekem.
Mit is mondsz nekik, hogyha megkérdenek?
Kiért is vesződöm, kiért szenvedek?"
A sáh szólt: "Igazságtól arrébb ki tért,
az úttalan útra, rossz ösvényre tért;
a tetted, szívem tudja, több, mint szavad,
az Isten segítsen, s hálám fogadd!
E földön már nincs nékem ellenfelem,
se nyíltan, se titkon már nem ront nekem.
Neved, mint a villám, ragyog, gyermekem;
nem villám! halálosztó mennykő, igen.
Ilyen, mint te, más nincs, talán még csak a
dicső Zál neves, dús-erényű fia,
ki oly régen úr immár Zábul fölött,
s ki úr Buszt-on s Gaznín és Kábul fölött.
Vitézsége túlnő az égen, tudom;
s urat hogy nem ismer, már régen tudom.
Parancsot ha osztok, ha intézkedem,
nem enged, szövetség szerint, énnekem.
És Gustászp felől benne él vélemény,
hogy "Új az ő trónszéke, ősi enyém".
Sosem véli, hogy bárki megverje őt,
se Túrban, se Rúmban, se párszik között.
S midőn így beszél, gondja nincs arra sem,
mi írott, mi mondott parancsom nekem.
A titkos bosszú benne forr ellenem,
mivel látja, nagy sáh vagyok, gyermekem.
Midőn Ardzsászp Balkh ellen haddal kiszállt,
a tervemben ő mindent összekuszált,
mert megfordult, nem vívott küzdelmeket,
tán szégyellt is engem, még azt vélheted.
Eredj most Szeisztánba, nagy merszedet
s elővedd erélyed, s ügyességedet,
s a kardot s a bunkót; eredj útra hát:
bilincsekbe verd Rusztemet, Zál fiát;
s a Mennybéli Bíróra esküm kapod,
ki gyújt csillagot fönt, s ki holdat, napot:
ha azt megteszed, mit ma mondok neked,
sosem lesz vitázásra gondod neked,
a kincset, fejéket s a trónt átadom,
fejed sáhi díszekkel magasztalom."
De így válaszolt néki Iszfandijár:
"Erényekkel ékes, neves nagy király!
Az ős nagy szokásoktól távol maradsz,
szavadnak pedig jobb ha mértéket adsz.
Keress Kína császárával harcokat,
a nagyhírűektől tartsd távol magad.
Csatát mért keresnél egy aggal, kinek
Káosz adott oroszlángyőző nevet,
s mikor sáh Manócsihr volt és Kai-Kobád,
Iránunknak ő védte sok városát?
Őt Rakhs gazdájának hívják, hódító,
oroszlánlegyőző és trónszékadó,
nem éretlen ifjú, ki tán nagyralát,
már Khuszrau-al együtt vívott mint barát.
Szövetség a sáhhal ha értéktelen,
Gustászptól se vár már parancsot ki sem."
"Emelthomlokú, nagynevű gyermekem,
ki Istentől elpártol - már semmise,
a hite olyan, mint a puszták szele.
Ki elhagyta Istent, ne tiszteljed őt,
még el se menj ajtaja s háza előtt.
De sáh-ék, de trónszék ha tán kell neked,
menj Szísztánba és gyűjts ott hadsereget;
kötözd meg Tahamtan kezét s hozd ide,
a karját bilincs kösse-burkolja be.
S Zaváré, Farámarz s a Szám sarja Zál,
ne vessen neked tőrt, vigyázz; meg se állj,
de kastélyomig mindet űzzed gyalog:
a had lássa, hadd lássa, mily sáh vagyok.
S parancsomtól így nem bújik senki sem,
bár mégoly hatalmas és dús is legyen."
De szemöldjét ráncolta Iszfandijár:
"Ügyünket bíz ilyképp csavargatni kár;
hisz Dasztánnal s Rusztemmel úgysincs bajod,
de úgy véled, fiadat kijátszhatod.
Mert trónszékedet félted, országodat,
s kivetnéd a fényes világból fiad.
Legyen hát tiéd mind a fejdísz s a trón,
akad még helyem tán az égtájakon.
De hát én csupán egyik szolgád vagyok,
s fejem hajlítom, mint a kívánatod.
Megyek hát, ha épp ez, mit oly hőn kíván
a szíved, te bosszúra szomjas király.
De majd hogyha elpusztul ott életem,
az Úr tőled érette számot veszen!
Én Rusztemmel megvívok, megharcolok,
bár ítéletnapjára virradhatok."
Szólt Gustászp: "Ne tégy semmit nagyhírtelen;
hatalmat kívánsz, szíved bátor legyen.
Van itt sok lovag, jó hadat válogass,
vonuljon veled sok tapasztalt lovas.
A fegyver s a harcos s a pénz épp elég,
ki vesztedre tör, féltse rongy életét!
Nekem, hogyha nem vagy, minek kincs, sereg,
s a sáh-ék, a trónszék, a hírnév minek?
Szíved félelemtől ne kábuljon el,
ne késs haddal indulni Zábulba el,
és gyújts lángra mindent, ha Szísztánba érsz,
tedd számukra tündöklő nappá az éjt."
De Iszfandijár így felelt hirtelen:
"E vállalkozáshoz minek had nekem?
Ha eljő időm, nem segít semmi had,
az Isten halasztást sereggel sem ad."
S a sáhtól elindul s a házába tart;
a trón vágya, szó lángja szívébe mart.
Mogorván a kastélya mélyére bú;
az ajkán a szó és a szívén a bú.
Naparcú Katájún haraggal tele,
fiához suhant, szólni szívből vele,
szeméből a könny dőlt: "Szívem gyermeke,
világhírű nagy hősök emléke, te!
E rózsásligetből tudom hogy kiszállsz,
kívánság szerint Zábulisztánba szállsz,
hogy megkössed Rusztemet, Zál nagy fiát,
a kard és a harcos husáng bajnokát.
Anyádnak tanácsára hallgass, fiam,
a nagy búba-bajba ne fővel rohanj!
Ő elefánt-hős, mindent elver-sodor;
mi hozzá a Nílus- s a tenger-sodor?
Ő Fehér Dév-ágyékot karddal hasít,
a nap-pálya kardjától megváltozik;
ki Hámáveránt verte és ölte le,
ki sem merne szólalni nyersen vele.
Mint Szuhráb, olyan lovas nem sok akadt
azok közt, akik síkon álltak hadat,
s hogy apjával ez harci-síkon kiállt,
e Szuhráb is őtőle mit nyert? Halált.
a trónért te kockára ne tedd fejed,
sah-fejdísszel még senki nem született.
Apád már öreg, míg az ifjú erő
s vitézség tebenned ma mindegyre nő,
egész, nagy hadunknak reménysége vagy,
vigyázz, el ne pusztulj a mérged miatt.
Ha ő távozik majd, fejék s kincs tied;
Szeisztánba indulnod innen minek?
Ne kapkodj, ne légy esztelen, s lelkemet
emitt s másvilágon borússá ne tedd.
Kövesd hát anyádnak szerelmes szavát."
De Iszfandijár mondja bús válaszát:
"anyám, drága, hadd mondjam én is neked:
olyan hős e Rusztem, mint jól ismered;
Avesztá gyanánt úgy dicsérted nevét,
nem illő bizony megkötöznöm kezét;
igazsága nincs a királynak, tudom;
nincs jobb lelke, mint ő Iránnak, tudom;
olyan sincs, ki bárhogy fölérhet vele;
a szívem tovább már ne tépjed vele:
sokáig ha még véle marcangolod,
kitépem a testemből, megláthatod.
De sáhom parancsát tán megszeghetem?
S hogy én sáh lehessek, tán elvethetem?
Ha Zábulban vár rám írott végzetem,
az ég úgyis Zábulba fordul velem.
Ha felszólítom, s rá Tahamtan hajol,
rideg szót az én ajkam egyet se szól."

 

2. Iszfandijár Zábulisztánba megy

És hajnalra már mint kakas harsogott,
az udvar zugában, dübörgött a dob.
Fel is száll a ménjére Iszfandijár,
hadával, miként szél, az útjára száll.
Az út hirtelen kétfelé ágazott,
megálltak az elefántok s osztagok.
Mert Gumbadán várához vitt ott egy út,
a másik meg Zábulba hajlott-vonult.
Most elnyúlt a teve, mely élen haladt;
hihetnéd: a sík földdel eggyétapadt.
S bár fejére hajcsára bunkója ver,
a karaván mégiscsak ott vesztegel.
A hős, ebben rossz sorsnak látván jelét,
kimondotta, vágják le lábát-fejét:
az állatra szálljon a rossz vissza már,
a sáh-fény, a dics-fény legyen tiszta már.
Az állat fejét hát levágták legott,
s a balcsillagú sors reászállt legott.
De mégis borús lett nagy Iszfandijár,
a rosszjóslatú jelt le is nézte bár:
"Ki győztes vitéz lett, s kinek - szólt - feje
világunkat árasztja fénnyel tele,
az jót-rosszat egyképp, mit Isten megad,
vidáman, mosolygó ajakkal fogad."
De, bár már a Hérmand folyót látja meg,
a rossztól, a bajtól nagyon tart, remeg.
Ott vernek, miképpen szokás, sátrakat;
a hadfő sürög mind, helyet válogat.
A sáh-ifju nyergeltet éjszín lovat,
reá színarany drága nyerget rakat;
és száz gyors lovas kélt, a hadból kivált,
hogy útjára kísérje Iszfandijárt;
a parthoz, lovát kedvvel űzvén, üget,
a pányvát nyeregszíjra fűzvén, üget.
Nyerített a túlparton Rakhs jó nagyot,
s itt Iszfandijár ménje választ adott.
Tahamtan, hogy őt látja, lóról lelép,
s elémegy, hogy elmondja üdvözletét;
magasztalja, s ezt mondja: "Egy-istenem
nagyon kértem én, hogy vezérlőd legyen,
hogy országnagyokkal te itt énvelem
találkozz, had élén, egészségesen.
Hát ülj itt le, vígan beszéljünk sokat,
és kérdésre választ cseréljünk sokat.
Amit mondok, Isten tanúm hisz reá,
és tudd meg, csupán józan ész visz reá;
a szót, tudd meg, én úgyse csillogtatom,
hamissá csavargatni úgysincs okom.
A sáh ily fiúval be boldog lehet,
tekintvén ez arcot s e hős-termetet.
Irán földje boldog, mivel trónodat
kiszolgálni él benne mély hódolat.
Jaj annak, ki harcolni száll ellened:
fejéket veszíthet s veszíthet fejet.
Ki gyűlölne, nyugtot ne leljen sose;
ki rádtörne, kettéhasadjon szíve!"
E szép hősi szózatra Iszfandijár,
remek sáhi ménjéről tüstént leszáll;
Tahamtant a keblére vonván, beszélt,
köszöntőt köszöntőre mondván beszélt.
Tahamtan meg ezt mondta: "Szeplőtelen
szívű hős, világbíró fejedelem,
a kérésem egy csak tehozzád, te bölcs,
s e kívánatom kell hogy immár betöltsd:
a házamba térítsed itt léptedet,
a lelkem hadd élvezze ittlétedet."
De Iszfandijár mondja, búval tele:
"Világhírű nagy hősök emléke, te!
Kinek híre oly büszke, mint most neked,
a teljes nagy Íránnak üdve lehet;
hogy elfordul, avval ki sem sérti őt,
és nem lép el országa, háza előtt.
De én a világ-sáh parancs-szózatát
se nyíltan, se nagytitkon nem hágom át.
És Zábulban engem nem enged soká
időznöm, ki itt él, vitéznél, a sáh.
"Tedd, - mondotta - mit végzet írt meg neked,
királyodnak írott szavát megtegyed."
E béklyókba illeszd hamar lábadat,
nem szégyen, ha ilyképp a sáh foglya vagy.
Ha megkötve elviszlek téged neki,
a fejére száll majd e vétek neki.
A szívem kifárad, ha megkötlek itt;
a sáh-szótól én vagyok megkötve itt.
Nem hagylak bilincsek között éjig én,
és úgy őrködöm rád, hogy bántás nem ér.
S ha Zábulba térsz vissza ismét, mikor
e kertben virágzik a rózsabokor,
ajándékot én néked annyit adok,
hogy országod térségén fénnyel ragyog."
Szólt Rusztem: "Te nagyhírű, én a világ
Urát mindig úgy kértem: immár terád
tekinthessek, örvendjen ennek szívem,
szívemnek vigassága szódban legyen,
a lelkem, ha látlak, virágzó leszen,
akármit kívánhatsz, parancsnak veszem,
kivévén csak épp ezt: a béklyót; mivel
ez szégyen s a szívemet pusztítja el.
Bilincsekbe nem láthat engem ki sem,
csak így éljek. Erről ne szólj hát te sem."
De Iszfandijár mondta, búval tele:
"Világhírű nagy hősök emléke, te!
nem is szólt az ajkad hamis szózatot;
igaz férfi ál-fénnyel úgysem ragyog.
De mindenki jól tudja: sáhom nekem
mi dolgot parancsolt az útkezdeten.
Ha most én a házadba látott leszek,
s vigadván, a vendégbarátod leszek,
s a sáh-szó alól így kihúzod nyakad,
a számomra akkor kihuny majd a nap.
De biztos, hogy én harcba szállok veled,
mint párduc csatázom, ha kell, ellened,
a vendégbarátság feledségbe hull,
s ha majd ezt teszem, hős nevem fénye hull.
S a sáhom parancsát ha meg nem teszem,
a túlsó világon tüzes lesz helyem.
De vélem ha lelked talán egyetért,
ma nyújtsuk kezünk még ki borserlegért;
ki tudhatja, mit nyújt a holnap nekünk,
effélét bizony jobb, ha nem kérdezünk."
Felelt Rusztem őnéki: "Várj hát reám,
le kell vennem immár vadászó ruhám.
Kerek hétig itt csak vadászgattam én,
és bárány helyett górt fogyasztottam én.
Ebédkor pedig küldj értem megint,
ha asztal körül készen ültök ti mind."
Majd Rakhsára pattanva elvágtatott,
lesújtott szívében borús gond lakott.
A házába vágtatva, töprengve ment,
s Narímán-fi Szám sarját Zált lelte bent.
S hogy elhagyta Rusztem a Hérmand folyót,
a sáh-sarj, a nagyhírű gondolkodott.
Basútan, ki Gustászp tanácsosa volt,
lakosztálya mélyére látogatott.
S ekképp szólt Basútanhoz Iszfandijár:
"Be könnyen tekintjük, s be súlyos, mi vár.
Hisz Rusztem lakában mi dolgom nekem?
S mi őnéki nálam? Ha tán nem jön el,
bizony meg se hívom, hiszen hogyha itt
az egyikünk mértéke majd bételik,
az ölés a másiknak szívét süti,
a barátság végét majd sírás veti."
Szakácsoknak adván parancsát tehát,
ebédelt s Tahamtant nem is hívta át.
S az étket midőn elfogyasztotta már,
borosserlegért nyúlt nagy Iszfandijár.
Tahamtan meg otthon csak ült s várta ott
a hívást, hisz ígéretet rá kapott.
S ki sem jött, idő bár igen sok letelt,
a hős Rusztem egyre az útra lesett,
s hogy elmúlt már jóval az ebédidő,
már haragot áraszt a hős agyvelő.
"Hej, testvér, - szólt nevetve - asztalokat
teríts már és hívd el a bajnokokat.
Vajon hát ekképp szokta Iszfandijár,
hogy engem lenéz? Jó; nem is várja már
a szívem, hogy elhívni jöjjön követ,
bizony semmi jó tőle már nem jöhet."
Terítettek és ettek és ittak és
föl is keltek. Aztán a bajnok vitéz,
amint asztalától az udvarra lép,
parancsot Farámarznak oszt már ekképp:
"Szólj szolgámnak, hogy Rakhsot nyergelje meg,
legyen rajta kínai díszes nyereg;
én most vissza Iszfandijárhoz megyek,
s kimondom, ha sáh sarja, ígéretet
ne szegjen, mert ki szegi adott szavát,
a tisztesség útjáról máris leszállt.

 

3. Rusztem és Iszfandijár összetűzése

S hogy Iszfandijárhoz került újra ő,
az ifjú, köszöntésre, már újra jő.
De ezt mondja Rusztem: "Vitézem, be más,
be új lett tenálad ma illem s szokás!
Nem óhajtsz-e méltatni vendégedül?
Csak ígéreted volt, s nem asztal terül?
Jegyezd meg mit én mondok, egy bajnok agg
hős ellen ne szálljon mely ily vak harag:
te túlsággal is nagyra tartod magad,
s e hit néked, úgy látom, nagy dölyföt ad;
lenézed vitézségem immár, hiszem,
szemedben kicsiny már tudásom s eszem.
De Rusztem vagyok, tudd, én adtam - ki más? -
Narímán sah törzsének fenncsillogást,
az Éj Dévje miattam marja kezét,
a mélységbe hánytam varázslók fejét.
Te jó sáhi véred s fejéked nagy ok,
hogy lesvén, mit óhajtsz, barátod vagyok;
bizony nem kívánom, hisz oly ifjú vagy,
hogy elhullj kezemtől, te bátor lovag.
Mert számodra hős Szám vagyok, meglehet,
ki erdőből oroszlánt elkergetett."
De Rusztemnek ezt mondja Iszfandijár:
"Oroszlánszívű, nagynevű hős király!
Biz azt mondták nékem a bölcs móbedek,
a virrasztó-elméjű bölcs emberek,
hogy Dasztán nem is tiszta, dév szülte őt,
nem kérkedhet evvel világunk előtt.
Számnak meg se mondták, hogy megszületett,
akképp nézve, mint végső ítéletet:
mert hó volt a fürtje, míg teste sötét;
s hogy Szám látta: kétség szorítván szívét,
tegyék csak ki - rendelte - tengerhez őt,
madár csőre, hal szája elnyelje őt.
De jött Szímurgh, két szárnyát terjesztve szét,
és nem látta rajta nemesség jelét,
és elvitte fészkéhez őt, messze fel,
fiókáknak étek hogy ott lenne fenn,
és undorral így dobta tüstént nekik,
mert hitte, ha átadja, tüstént eszik.
Örül mind, valóban, hogy étekre lát,
de megnézi, s irtózva, hozzá se lát.
És otthagyták, látván, hogy hitvány falat,
és elfordították megint arcukat;
s a Szímurgh, pedig szörnyűmód éhezett,
ilyen gyatra étket bizony megvetett.
Adott hát kegyelmet s így tartotta Zált;
ki megnézte, jókedvre úgysem talált.
Az elhullatott dögöt ette csak az,
silány volt kicsiny teste, mindig csupasz.
Szímurghtól csak így nyert ő kíméletet,
az ég sokszor megfordult feje felett,
majd ciprussá serdült és lombosodott,
és végtére Rusztem-gyümölcsöt hozott.
S e Rusztem vitéz volt, okos, hős vezér,
ki sok hősi tettével égboltig ér;
királyságot így nyert nem kis tetteken,
de nagydölyfű immáron, istentelen,
királyok parancsára már mitsem ad,
sosem járva bölcsesség-adta utat."
De "Csönd, - Rusztem ezt mondta - fékezd magad!
Miért is beszélsz így? Be vétkes szavad.
Hazugság felé hajlik álnok szíved,
a lelkedbe dévek szavát csengeted;
a Teremtő jól tudja, hogy Szám fia,
nagy, nagy hírre volt módja felszállnia.
Te hallhattad, mily nagy, mi bölcs, soktudó,
vitéz nincs a földön hasonlítható.
Anyám pedig Mihráb király lánya, tudd,
Mihrábé, ki Szind-ország nagy sáhja, tudd.
És Dahák volt ötödik őse, aki
nagyobb volt, mint a világ királyai.
Vajon származásnak nagyobb fénye kell?
Igazságtól bölcs ember nem térhet el.
Erényről ha szólsz, merre nap hint le fényt,
a hős kölcsön éntőlem esd mind erényt."
Meghallgatja Iszfandijár Rusztemet,
de vígan, virágzó tavaszként nevet:
"Nohát csak figyelj rám, mit is tettem én:
magas fők fölé mint emelkedtem én.
A bálványimádástól védtem előbb
hitünket, hogy tisztuljon immár a föld;
vitéz egy se látott biz ily háborút,
a hulláknak hulláma hullákra hullt.
Én Gustászpnak ágyékából származám,
ki Luhrászp királytól eredt, s lásd: anyám
görög császár leánya, övé, ki a
nagy Rúm népén nagyfényű szép korona.
Tudod jól, az én őseimnél, e nagy
nemeslelkű boldog nagyoknál magad
csupán szolga voltál, s apád apja is
csak az volt; ne szépítsd: e szó nem hamis.
Királyságot néked csak ősöm adott,
jutalmazva sok drága szolgálatod.
Hisz hallottad is, harcaim közt hogyan
rohant rám oroszlán s a bősz Ahriman,
s hogy Túr földjén mit tettem én, hogy milyen
kínon mentem át, mily nagy gyötrelmeken,
ilyet gór a párductól nem szenved el,
s a halász-kampótól a krokodil sem.
Magas csúcson állt fenn egy bástyás erőd,
az emberi lakoktól távol; s előbb
csak bálványimádók lakták, nagysereg
zavartlelkű népség, akár részegek.
Firédún-fi Túr volt csak, más senki még,
ki elvette volna e vár hírnevét.
Vitézül levervén a bástyásokat,
s a földig ledöntvén a bálványokat,
ott Zerdustnak gyújtottam szentelt tüzét,
mit parázsos katlanban küldött az ég.
Igazságot osztott az én Istenem,
és Íránba így értem én győztesen;
mind meghalt, ki énrám emelt vad kezet,
a bálványok bráminja mind elveszett.
De ily hosszasan mért beszélek neked?
Ha tán szomjazol, hozz boros-serleget."
Tahamtan meg Iszfandijárnak felel:
"Az én tettem emléke nem hervad el.
Igazságot ismerve hallgasd szavam,
dicső régi harcos vagyok, tudd, magam.
Ha nem én kerestem föl Mázenderánt,
ha nem vállamon volt a küzdő-husáng,
hol vak Gév, és Gódarz s Tósz kínok között
e sok hős sah rab volt s varázslás-ütött,
ki tépte ki a Fehér Dév velejét
s a szívét; ki tudta így hős-erejét?
És Káósz királyt is ki mentette meg,
hogy ismét a trónszék felett ülhetett?
A láncokból én vittem trónusra, mert
Irán boldog így lett s a sáh sors-kegyelt!
Lemetszettem én vad varázslók fejét,
nem láttak síri leplet, sem temetést.
Ha elvérzik ott büszke Káósz király,
ágyékából Szijávus sarjad-e tán?
Ha Khuszraut dicső anyja nem szüli meg,
ki ad vajon Luhrászpnak nagy sáh nevet?
Te Gustászp fejékét miért említed
ily kérkedve, s Luhrászp nyakékét minek?
Ki azt mondta, kösd meg Tahamtan kezét!
Hogy megkössön engem, nincs oly magas ég;
mert voltam gyerek s magas kort értem el,
de ily szót bizony még sosem tűrtem el.
Az esdés gyalázat csupán énnekem;
hogy ily enyhe volt szóm, az is kín nekem."
De Iszfandijár csak mosolygott hevén,
s szorított nagyot nagy Tahamtan kezén:
"Ej, Rusztem, te elefánttestű, te csak
olyan vagy, milyennek már hallottalak;
oroszláni combnál karod tömörebb,
riasztó sárkányé vállad, kebeled,
a derekad hajlékony, mint párducé;
csatázni, ki hős is, veled merne-é?"
S amíg szólt, keményen szorított kezén,
de ifjú kezétől se hátrált a vén.
A halvány vér serkedt már körme alól,
de állja a bajnok és nem vonagol.
De megfogta ő is az ifjú kezét,
s szólt: "Istent-imádó király-sarjadék!
A nagyhírű Gustászp be boldog király,
hogy oly sarja van, mint nagy Iszfandijár."
S szorított, hogy ezt mondta, szörnyen kezén,
s az ifjúnak arcába szökkent a vér,
s a körmén kiserkedve hő vére hullt,
a nagy hadvezérnek meg orcája gyúlt,
de mégis mosolygott csak Iszfandijár,
a boldog, s "Dicső Rusztem - ezt mondta már -,
igyál bort ma: holnapra jaj lesz neked,
borozgatva nem lesz, ki majd emleget.
Ha éjszín lovamra rakom nyergemet,
és sáhi nagy sisakot főre veszek,
ledoblak gerellyel lovadról, hogy a
fejedben ne járhasson immár csata.
Kezed kötve, sáhomhoz elviszlek én,
és azt mondom, bűnösnek nem hiszlek én.
Én kérelmeződ leszek színe előtt,
és megvédlek téged, mert megkérem őt;
ne gyötrődj, ne szenvedj, ne kínozd magad,
az ürömből végül is öröm marad."
Nevet Rusztem, úgy nézi Iszfandijárt:
"Még torkig léssz ezzel a harccal; ne várd.
A harc-síkra holnap ha én elmegyek,
s miként hős a hőssel, csatázom veled,
karommal nyeregből kivetlek hamar,
s a nagy büszke Zálhoz vihetlek hamar,
ivor trónra ültetlek és koronát
teszek fődre s szívedben felgyúl a láng;
a sáh elé pompával együtt megyünk,
vágtatva, vigadva nagy utat teszünk;
a koronát fejedre bátran teszem,
Gustászpnak csak így mondom köszönetem.
Majd szolgai övemet felövezem,
mert mindig is sáh volt a gazdám nekem;
te sáh léssz s e sáhnak én hűbérese,
s örömtől kiugrik a népünk szíve."
De ezt mondta most néki Iszfandijár:
"Nekem higgy, a szót egyre csépelni kár.
Már elmúlt a dél és a gyomrunk üres,
a harcunkról épp elég szavunk esett,
hát asztalt és ami van, hozzátok be,
s a túlsokbeszédűt ne hívjuk ide."
S hogy tálaltak és Rusztem falatozott,
nagy étkén a sok bajnok ámuldozott.
Hős Iszfandijár s véle sok bajnoka
mindenfelől bárányhúst tolt most oda;
s Tahamtan bizony semmit ott nem hagyott,
s a sáh-gyermek és népe ámuldozott.
S a királyfi parancsot ekként adott:
"Most kelyhet, vörösbort sokat hozzatok.
Most meglátom, Rusztem, ha majd bort iszik,
a sáhról ugyan hogy is nyilatkozik."
A pohárnok serlegben jó bort hoza,
amely fölött esztendő sok szállt tova;
s a serlegből Rusztem a sáhért ivott,
és nagy sötét borforrást kiszárított.
S midőn már a nyugvásnak órája jött,
piros volt a bortól a hős szerfölött.

 

4. Rusztem és Iszfandijár párbaja

Hogy eljött a nap, Rusztem vértjébe bújt,
a testére védelmül tigris borult,
nyeregszíjra pányvát kötött, és lovát
megülte, mely nagy volt, mint nagy elefánt.
Zavárét hivatván, az izmos vezért,
a hadnépről őnéki hosszan beszélt,
ekképp szólt: "a hadnépet elhívd, eredj,
homokdombra álljon a teljes sereg."
Zaváré pedig ment s a tett mezején,
gyűjtötte a népet a harcok terén.
Tahamtan, kezében dzsidát hordva, ment,
a kastély elé ért s hamar lóra kelt;
egy dombra a folyón át fölérkezett,
s a világon hosszasan töprenkedett.
S kiáltott is, így szólt: "Nagy Iszfandijár,
ím eljött a harcod, gyerünk vívni már!"
S az ifjú hogy hallotta e szavakat
az agg oroszlántól, mosolygás fakadt
az ajkán, s felelt néki: "Készen vagyok
e harcunkra, mert régen ébren vagyok."
S a vértjét, sisakját - parancsolta ő -
s tehénfő-husángját is adják elő.
Majd tündöklő mellére simult a vért,
és nagy sáhi harc-sisak nyomta fejét;
és éjszín lovára nyerget tétetett,
s a ló már az ifjú elé léptetett.
Így indultak ők ketten; azt mondhatod:
világunk nem ér meg több ünnepnapot.
Az ifjú s idős hős hogy egymásra néz,
a két büszke arszlán, a két hős vitéz,
nyerít mind a két ló, hogy azt vélheted:
a harc sík porondja is kettéreped.
És Rusztem kiáltott: "Te vidám király!
te sorstól-kegyelt, ily nagy hévvel ne szállj
a harcba, ne kapkodj, ne szórj szét erőt,
füled nyisd a vénebb s tapasztalt előtt.
Ha harcot kívánsz, hogyha vért ontanál,
zavart és csatát hogyha óhajtanál,
szólj, s hívom a zábuli lovasokat,
e kábuli vértbe bútt bajnokokat;
s parancsold ide az irániakat,
lássuk: melyik ékkő, melyik vak garas.
S ha ők törnek egymásra küzdőmezőn,
nyugodtan telik már időd és időm,
a vérontás kedved szerint lészen és
a sok szörnyűség és a verekedés."
De őnéki Iszfandijár így felel:
"Amit mondasz, annak nincs értelme sem.
Te fölserkentél, mihelyt megvirradott,
és erről a dombról hívott szózatod.
Most megcsalni mért is kívánsz engemet?
Közel látod, úgy látom én, vesztedet.
S nekem Zábulisztánnal ily harc minek?
Irán s Kábul is, mondd, miért küzdjenek?
Ha védelmező kell neked, hozzad el,
de pártfogó énnékem, tudd, egy se kell.
Szíved harcot óhajt, szívem harcra vár,
rohanjunk sereg nélkül egymásra már;
és meglátjuk: Iszfandijár ménje-é,
ki majd hőse nélkül megy jászol felé,
vagy harc-szomjú Rusztemnek tér vissza a
lovagvárba gazdátalan jó lova."
A két harcoló egyességet kötött,
hogy egyik sem használ föl megsegítőt.
Megütköztek több ízben dárdával ők,
a vértjük mögül vérük is felszökött;
szilánkokra törték a dárdáikat,
s a két büszke hős íme kardot ragad;
emelt fővel egymásra tör, sújt, lecsap,
szökell jobbra és balra mindkét lovag.
Erős mind a kettő, s midőn főre üt,
a két kard törik, megreped mindenütt.
Nyakuk most kihúzzák, husángjuk pedig
nyeregről leoldják, a harc így folyik,
és zúdítnak egymásra sujtásokat:
mint kő-ár ha hegyről a völgynek szalad.
Mint két dúlt oroszlán ha egymásra csap,
sebet tépnek egymáson sűrű sokat.
De eltört a két súlyos bunkó is, és
kifáradt viaskodva mindkét vitéz;
elővették ekkor az öv-szíjakat,
a két szélsebes ló szökkelvén-szaladt;
s most egymást erővel leöklözni kész
a két elefánttestű bajnok vitéz.
Ez annak s az ennek vadul fut neki,
de nyergéből így sem hajíthatja ki.
Kifáradt a két hős a küzdés során,
a fáradtság látszott a két hős lován,
habot vet ki szájuk s poros habra vért,
hasadt már a nyergük s a pokróc s a vért.

 

5. Iszfandijár fiait megölik

S hogy így nyúlt a harc már igen hosszúra
és nem jött meg Rusztem még, Zálnak fia, -
a túlpartra ment át Zaváré s hadát,
a bosszúra szomjúhozót vitte át.
"Ti írániak! Hol lelem Rusztemet?
Ilyen nap - kiáltott - nyugodnunk lehet?
ti jöttetek támadni Rusztem vezért,
ti jöttetek, hetykén, a krokodilért;
hogy őt megkötözzétek, volt vágyatok,
nem illik, hogy üljünk csak itt, várjatok!"
Zaváré szidásra nyitván ajakát,
így ontotta rájuk gyalázó szavát.
Dühös lett nagy Iszfandijár egy fia,
a nagyhírű lófékező harc-fia,
akit Nós-Ázarnak hívtak, fennkölt, nyugodt
vezér, és vidámlelkű hős ifjú volt.
A szísztáni hős ellen düh szállta meg,
hát ily szúró szózattal dorgálta meg:
"Te elbízott szísztáni - ekképp beszél -,
ne tudnád, hogy oly hős, ki szent hitben él,
a pökhendiséget sosem míveli,
s a sáhok parancsát igen tiszteli?
Nem engedte nékünk nagy Iszfandijár
ebekkel csatáznunk; de itt hogyha már
jogot nem tekintvén, ti elkezditek
a harcot s reánk így emeltek kezet,
hát látjátok egyszerre s nagyhírtelen:
ki harcos, husángot, dzsidát mint emel."
Zaváré parancsolta: "Harcokra hát!
S a hadfőik fejére vérkoronát!"
Zaváré előlép a hadnép mögül,
mely most tíz-soronként a harctérre dűl.
Az írániakból megöltek sokat.
Nós-Ázar hogy ezt látja, kardot ragad.
Csatázó mezében nemes ménre ül,
az ind kard kezében csatának feszül.
Másoldalról egy hős, sereg-támasza,
közelgett, a had büszke dísze, oda.
Ez Alváj vitéz volt, sudár, vakmerő,
derűslelkű, nagyhírű, lófékező.
Nós-Ázar már távolból rontott neki,
a kardját emelt kézzel rántotta ki.
Sebet vert fején, és a másik lehullt,
derékon-szeletvén, lováról, s kimúlt.
Zaváré a ménjén elé ugratott
e hősnek, süvöltvén ilyen szózatot:
"No, ezt földre dobtad, de úgy törj nekem,
hogy jól tudd: nem Alváj az én hős nevem."
Zaváré gerellyel taszítván fejen,
lováról a bajnok ledőlt hirtelen.
S hogy Nós-Ázar ménjéről így hullt alá,
a had sorsa ővéle fordult alá.
De volt bátyja, s ez most dühös-bánatos,
e hős ifjút úgy hívták, hogy Mihrí-Nós.
E bússzívű bajnok nem is várt tovább,
de nógatva éjszínű pompás lovát,
a had belsejéből előszáll-szalad,
sebes-szívű, szökken ki ajkán a hab.
Farámarz pedig mint a bősz elefánt
rohan másfelől, indus kardot kiránt,
és ront Mihrí-Nósnak, a hősnek. Hadak
mindkét részről rettentőt kurjantanak.
A két harcos ifjú, a tombolva vad,
az egyik király-sarj, a másik lovag,
oroszlán gyanánt küzd, dühöng, fölvadul,
a kardjával egymásra így tör vadul.
Bár elfogta Mihrí-Nóst harcuk tüze,
Farámarzhoz mégsem volt hős-ereje;
kirántotta kardját, hogy üssön vele,
nemes szép fejét földre röppentse le,
de csak saját jó ménje nyakára sújt;
a gyorslábú mén feje tüstént lehullt.
Farámarz gyalog végre végzett vele,
s piroslott a vértől a végzet tere.
S hogy Bahman vitéz látta: testvére hull,
s a vértől a föld lent sziromként pirul,
ment Iszfandijárhoz, s reá ott talált,
ahol legnagyobb lángú harcot talált;
s kimondotta: "Fényesszívű hős apánk,
a szísztáni had vészt zúdított reánk;
Nós-Ázar és Mihrí-Nós, két gyermeked,
Szeisztánban elhagyták bús lelküket.
Te küzdést, mi hordunk dühös kínokat,
s a szép ifjú sáh-sarjak ím föld alatt.
A törzsünk gyalázatja immár örök:
ily csúfságot tettek e gonosztevők."
Az éber vitéznek felindult szíve,
ajka széllel és szeme vízzel tele.
Szólt Rusztemhez: "Ej, démonok sarja, te!
az igazság útjáról mért térsz te le?
Nem azt mondtad, nem hozunk hadsereget?
Nem ismersz se szégyent, se tisztes nevet?
Nem restelkedsz előttem s Isten előtt?
Tán nem féled ítélet napján sem őt?
Ne tudnád, hogy ígéret- és hitszegőt
olyan nincs, ki dicsér a népek között?
Két szísztáni megölte két sarjamat,
és abba sok gazságuk most sem marad."
E szózat Tahamtanba vad kínt vetett,
s mint szélben faág, kínban úgy reszketett,
esküt sáhja fejére s éltére tett,
s a napra s a kardjára vérsík felett:
"E harcot biz én nem kívántam sosem,
s ki megkezdte, átkozom, bárki legyen.
Öcsém két kezét megkötöm, mert tudom,
hogy ő indított harcot ily rossz úton.
Farámarzot is megbilincseltetem,
a fennkölt-hitű sáh elé úgy viszem,
hogy teljék be bosszú e nagy hősökért.
Okoskodnod így hát tovább nincs miért."
De ezt mondja Rusztemnek Iszfandijár:
"A páváért kígyóvért ontatni kár,
nem értelmes ám az s egy csöppet se jó,
nem is nagy királyokhoz illő s való.
Sötétszármazású, te! Készülj hamar,
mert eljött a végzet reád, szörnyű baj:
két combod nyilammal ma Rakhshoz verem,
a véretek víz és tej, elkeverem;
hogy rabszolga ne légyen többé, aki
a gazdája vérét merész ontani."
Szólt Rusztem: "A szót ha így szaporítod,
csak hírünk s nevünket fogyatkoztatod."
Hát vették az íjat s a sok vad nyilat:
sötétté borult sok nyiluktól a nap.
A nyílvégeken lobban immár a tűz,
s a testükre páncélt a nyíl árja tűz.
Kicsinnyé szorult most az ifjabb szíve,
és ráncokba rándult a szemöldöke.
Kezét nyílra és íjra úgy tette föl,
hogy nem volt menekvés a vesszők elől.
Mert gyémántkeménységű minden nyila,
előtte papír volt a páncél maga.
Az íjról a vesszőket ím ellövi,
és Rusztem és Rakhs teste sebbel teli.
Az ifjabb körülfutva így támadott,
belé nyíl Tahamtantól nem szállhatott.
S magában a hős Rusztem mondotta már,
hogy bronztestű, úgy látszik, Iszfandijár.
S nyilaktól bizony Rakhs is oly gyönge már:
a bajnok s a mén is alig hogy megáll.
Kiszállt hát e harcból a hős és a mén,
Tahamtan kibúvót keres, nem remél:
leszáll Rakhsról és mint a szél, oly sebes
futással, menekvést a bércen keres;
a sebverte Rakhs már istállóba tér,
a bajnoktól eltávozik. Dőlt a vér
Tahamtan vitézből; igen reszketett,
a hegy-nagy vitéz, mert ilyen gyenge lett.
Nevet most, hogy ezt látja, Iszfandijár.
Szólt: "Nagyhírű Rusztem, miért lett ma már
oly semmi a bősz elefánt ereje?
Az érc-bércet vesszőm hogy is verte le?
Hová lett husángod, vitézséged is?
Hová büszkehírű királyfényed is?
A hegycsúcsra mért is szaladsz föl, mikor
oroszláni hangon füledhez hatol?
Nem ríkattad-é meg a Dévet magad?
Kardod nem sütött meg vadállatokat?
Oroszlánból, mondd, róka mért is leve?
Mért űzte el kardod a harcok heve?"

 

6. Rusztem otthon

Hős Rusztem a kastélyba így érkezett,
mit hős apja Dasztán mihelyt észrevett,
komor lett. Zaváré, Farámarz zokog,
látván sok sebét, szívük lángon lobog.
Jajuk pedig Rúdábe hallotta, és
haját tépte, orcáját szaggatta, és
világlátott Dasztán haját tépi meg,
az arcát sebekhez szorítván, remeg;
majd ezt mondja: "Harcok között lettem agg,
és így kell ma látnom dicső sarjamat?"
Szólt Rusztem: "Siránkozni itt hasztalan.
Az ég óhajából ez ügy veszve van.
De van még mi ennél bizony súlyosabb,
s ezért félelemben szívem-lelkem agg:
oly bronztestet, mint ez az Iszfandijár,
sosem láttam én hadverő férfinál.
Kerek földön itt-ott sokat jártam én,
a rejtetlent, rejtettet mind láttam én,
Fehér Dévet övszíjon csak fogtam én,
a földhöz mint fűzgallyat csapkodtam én.
Vasam még az üllőn is általhatolt,
ha sújtott e vas, bármi pajzs gyönge volt.
Ütöttem az ő büszke vértjére is;
de csak mintha gránátra hullong tövis.
Krokodil ha meglátta hős kardomat,
azon nyomban elbújt egy kőszirt alatt.
De mellén a vértjét biz át nem veri,
a fejfedő selymét is át nem szeli.
Ha előtte magamat meghajtaná,
csak tüzesebb lenne e kőszív talán.
Hisz elméje máson se jár - vesztemen,
olyat mond, olyat tesz, s olyan féktelen.
Az Úrnak, hogy éj lett, ma hálát adok,
homályban hogy ő jól ma nem láthatott,
s kiszökhettem így most e sárkány kemény
kezéből; de végképp-e, nem sejtem én.
Egyéb mód bizony nincs, ha meggondolom:
a gyors Rakhsot én holnap itthon hagyom,
és eltávozom, hol nyomom nem leli.
E hős Zábulisztánnak főit szeli:
de végül talán meg is elégeli,
bár gonoszság sohasem elég neki."
De Zál mondta: "Hallgass reám, gyermekem,
okos légy: a terved kitártad nekem.
A világon mindennek egyforma, a
halálnak van egyedül más kapuja.
De orvoslást mégiscsak látok, fiam:
segítséget Szímurghtól esdek magam.
Ha ebben a dolgunkban ösvényt mutat,
az ország hatalmunk alatt megmarad."
E nagymerszű tervben megegyeztenek,
nemes Zál a roppant magaslatra ment,
három parazsas-katlant felvitetett,
és három nagyértelmű hős véle ment.
A táltos a hegycsúcsra felérkezett,
brokát-göngyölegből egy tollat kivett,
a medencében gyújtott jó nagy tüzet,
s a tollból egy foszlánykát elégetett.
A sötét éj egy szaka már tovatűnt;
hihetnéd, a levegő megfeketült,
s az égből, a légből a Szímurgh lelát,
s a hegycsúcson égő erős tűzre lát,
s hogy mellette Zál ül, s hogy nagy szíve fáj;
a magasban kört írva, szállott le már.
És látván a csúcsról, hogy Szímurgh leszáll,
magasztalta, hódolt is őnéki Zál.
Három medencét illatszerrel rakat;
az arcába véréből szökken patak.
Szólt Szímurgh: "Király, mondd, mi történt veled,
hogy így kellett gyújtatnod füstért tüzet?"
Felelt Zál: "Szálljon ellenségemre a
baj, mellyel a gonosz vert engem maga.
Oroszlánszívű Rusztem elfáradott,
az aggódás érette megbénított;
az életét féltem a sebek miatt,
ily sok vad sebet még sosem láttanak.
Rakhs is mintha elszállna már élete,
csak fetreng s vonaglik, nyilakkal tele.
Mert Iszfandijár jött az országba, ki
örökké a harc ajtaját döngeti
ki országot, koronát, trónt akár itt,
fánk gyökereit is és gyümölcseit."
Szólt Szímurgh: "Ó, hős bajnok, ebben neked
a lelked ne érezzen még több sebet.
Csak Rakhsot mutasd meg nekem, s véle őt,
a nagyhírű fennkölt világ-jótevőt."
Zál Rusztemért küldött egy embert: "Emeld,
ha csak pillanatra, de följebb fejed.
S parancsold, hogy Rakhsot, derék jó lovad,
vezessék a Szímurghoz éppígy, lovag."
És Rusztem, midőn ezt a hírt vette át,
a hegycsúcsra vonszolta Rakhsot s magát.
S hogy mén és vitéz ért a hegycsúcsra már,
a fényes-szívűt látta Szímurgh madár,
és ezt mondta: "Nagytestű, bősz elefánt,
veled, mondd, kegyetlen kinek karja bánt?
Te Iszfandijárral mért vívtál, felelj;
a kebledbe lángot mért hívtál, felelj:"
Szólt Zál: "Ó, szeretetnek ura, te most
föltártad minékünk szent arculatod;
ha most föl nem épülhet Rusztem, talán
szemünk itt a földön helyet még talál?
Szeisztán üres lesz és sivár maga,
csak oroszlánfészek és tigristanya.
Gyökerestül szaggatja ő nemzetünk.
Vajon véle miről is egyezkedünk?"
Megnézte most Szímurgh is a sebeket,
és keresett rájuk kötelékeket,
a sebből a vért szítta már csőre ki,
és nyolc nyilat is húzott belőle ki.
És szárnnyal sebét megsimította mind,
és Rusztem föléled s ragyog már megint.
Szól Szímurgh: "Kötözd be a sebeidet,
s egy hétig vonulj vissza, óvd a sebet;
egy tollamat mártsd tejbe, és kenegesd
gyógyítsd vele nyíllal-lőtt sebeidet."
Majd Rakhsot is magához hívatta, és
a csőrével őt is simítgatta, és
nyakából kihúzott kemény hat nyilat,
több nyíl már a testében nem is maradt.
Nyerített a jó Rakhs azonnal nagyot;
a trón-osztó szíve is felkacagott.
S most ezt mondta Szímurgh: "Vitéz bajnokom,
ki mindünk fölött nagy s dicső vagy nagyon,
miért is kerestél csatát, mondd, vele,
kinek bronz a teste s dicső hősneve."
Felelt néki Rusztem: "Ha ő szívemet,
bilincsek felől szólva nem sérti meg,
nem is teszem. Ám inkább itt meghalok,
mint oly szégyent tűrjek, hogy nem harcolok."
Szólt Szímurgh: "Ha fődet te Iszfandijár
előtt földre hajtod: se szégyen, se kár;
s ha vélem kívánod szövetségedet,
a harcot tovább véle nem kergeted.
Ne kívánj kitűnni e bajnok fölött,
csatában hisz úgysem tepernéd le őt.
A legjobb, ha őt holnap megkérleled,
ajánld néki föl testedet-lelkedet.
Ha eljött az órája, bús végzete,
ilyenmód is hasztalan szólsz véle te.
Ezért egy varázsszert adok most neked,
s fejed már a fénylő napig vetheted."
Tahamtan vidul már e szímurghi szón,
a szívében immár nem is fél nagyon.
"Tanácsodtól - így szól - sosem térek el,
bár kardzápor érné is légből a fejem."
Szímurgh mondta: "Mert úgy szeretlek, figyelj,
az égbéli titkot hadd áruljam el.
Tudd: Iszfandijárnak ki vérét veszi,
a végnapja már készen áll őneki.
Amíg él, csak nőnek dühös kínjai,
menekvése nincs, hullanak kincsei;
a balsors e földön nyomon kergeti,
s a túlsó világon is kísérgeti.
Ha megjegyzed azt, mit ma közlök veled,
erős léssz, mikor jő az ellenfeled;
neked szép csodám este feltárom én,
a csüggedt beszédtől szád elzárom én."
Majd ezt mondta: "Indulj el, üld meg lovad,
és kézbe a legfénylőbb kardod ragadd."
Tahamtan pedig, hallva Szímurgh szavát,
övét fölcsatolván, legott Rakhsra szállt.
Megindult azonnal s a tengerhez ért,
s ott látta: Szímurghtól sötét lesz a lég.
S mikor már a tengerhez ért Rusztem el,
leszállott a fennkölt Szímurgh is közel;
egy tamariszk nőtt ott, egy égig-sudár,
leszállt rá parancshangú Szímurgh madár,
és Rusztemnek száraz utat mutatott,
fuvallatából fútt mósusz-illatot.
Parancsolta Rusztemnak: lépjen elébb,
és végigsimította szárnnyal fejét.
És szólt: "Nyess egy ágat, mely legszárazabb,
mely itt legsudárabb s a legvékonyabb.
Az ő harci-ereje ebben lakik,
a vesszőt tehát semmiségnek ne hidd.
Csak tedd egyenessé a tűzbe, s keress
nyilat, mely nagyon jó, kipróbált s hegyes;
tégy tollat rá hármat és tégy két hegyet.
S hogy mint ölheted meg, kimondom neked."
Rusztem hős az ágat lenyesvén, a part
felől vissza ismét a kastélyba tart.
Vezérlője Szímurgh volt útján neki,
feje fölött útjának úgy szállt neki,
és ezt mondta: "Most, már, ha Iszfandijár,
a harcot keresvén, tevéled kiáll,
te kérleld s keress békülést, semmi mást,
kerülj minden ármánykodó cselfogást.
Ha el nem fogadná a kérésedet,
ha hitvány-vitéz-számba vesz tégedet,
csak húzd meg a húrt, s a tamariszk-nyilat,
melyet még előbb a bor jól átitat,
és célozd meg két kézzel úgy a szemét,
mint ki a tamariszkba veti hitét,
s szemébe röpíti a végzet nyilad,
ott sebzed, ha nem győz le az indulat.

 

7. Iszfandijár halála

A hajnal kibukkant a bércek felett,
sötét éjen áttörve, fenn lépkedett.
Tahamtan meg, öltvén a fegyverzetet,
az Isten felől hittel emlékezett;
a vad-elefánt-Rakhsnak nyergébe ült,
s mint kék tengeren gálya, éppúgy repült.
S elérvén a síkföldi hadnépeket,
az ifjúval végharcot ott keresett.
A töprengő Rusztem, kihúzván magát,
ekképp mondja most szemrehányó szavát:
"Mért alszol soká, mondd, oroszlánszívű,
ha Rusztem vitéz Rakhsa nyergében ül?
Nagy álmodból ébredj, siess ellenem,
én Rusztem vagyok s bosszúmat kergetem."
Felöltötte vértjét nagy Iszfandijár,
s a bajnok Tahamtan elé már kiáll,
de Rusztemnek arcára nézvén, kiált:
"Neved rejtse el már a széles világ!
Szeisztáni ember, te elfeleded
a bajvívó izmát s nyilát mind, Neked
egészséget bűbájos Zál adhatott,
mert nélküle fölvetné minden tagod
a hulláknak tornya; de szétzúzom a
te tested ma: Zál élve nem lát soha."
Szólt Rusztem: "Be nem telsz a harccal soha,
de nem jöttem én, tudd, viaskodni ma,
csak kérlellek, fénylő vagy szégyellt nevem
ügyében. Igaz hitre, Zerdustra, menny
tüzére, s Nós-Ázarra megkérlek én,
s Avesztára, Zendre, s nap-, holdra, ne térj
a pusztulás útjára, vidd szívedet."
Szólt az: "Szóval én meg se tévesztelek:
a harcok s a borzalmak napja e nap.
Ha vágyol reá, hogy még élve maradj,
vedd testedre immár e bilincseket."
De ő, szóra nyitván az ajkát, felelt:
"Nevem s lelked evvel ne csúfítsd-gyalázd;
e harc mást se hozhat, csupán szörnyű gyászt.
Én ezrével szép sáhi ékszereket,
fejéket és karkötőt adok neked,
és édesajkú szolga-apródokat,
kik ezrével éj s nap lesik majd szavad.
Ezrével a khallukhi szép lányokat,
fejéked kik ékítik, oly bájosak.
Narímán-fi Szám és Zál kincs-termeit
kinyittatva néked, te páratlan, itt,
előtted ma készséggel meghódolok,
a bosszús királyhoz veled járulok,
csak űzd el szívedből nehéz mérgedet,
lakóul belé már ne végy déveket."
De ezt mondta Rusztemnak Iszfandijár:
"Ily hosszan s hiú módra szólalni kár.
Te mást mint halált vagy bilincset ne kérj,
ha másról beszélsz, az bizony mitsem ér."
Tahamtan, mikor látta: kár kérnie,
mert Iszfandijárnak nem enyhül szíve,
már íjhúrt feszített; s a nyíl vesszejét,
melyet borral élessé tett még elébb,
fölilleszti rá; végre bajnok-fejét
az ég felé feltartva, ekként beszélt:
"Hold és nap adója, tudást is ki adsz,
ki erőt és nagy sáhi fényt osztogatsz!
Az én tiszta hű lelkemet láthatod,
s az érzésemet s mind amit gondolok;
tudod, mily kegyetlen volt énvélem ott
a síkon, reám hogy miképpen csapott.
Ne ródd bűnömül, mit teszek; végtelen
nagy ég megteremtője, most légy velem!"
A tamariszk-ágát a húrhoz teszi,
csak azt téve, mit Szímurgh súgott neki,
a hős ifjú szemére céloz s lövi:
és Iszfandijárt most az éj ellepi.
Az igazhitű sáh-fi feje konyult,
a kezéből kínai íja kihullt,
sötét ménje nyakába karral borult,
a síkság a vértől, mint hajnal, pirult.
A fényesnevű így a trónról alá,
hanyatlott az éjszínű lóról alá.
Magához tért aztán, hogy porban hevert,
felült, hallgatott búsan, hosszan figyelt.
A vesszőt, a tollat, hegyet húzza ki:
a hegytől a tollig piros vér lepi.
Majd ezt mondja Rusztemnek Iszfandijár:
"Tudom már, a végórám csöppet se vár;
ne menj el, de kelj fel, kerülj már ide,
mivel változott már szívem nézete.
Nem Rusztem, nem íj, nyíl, se Szímurgh madár,
ki testemből lelkem kiszaggatja már.
Gustászp volt, csak ő volt, ki így bánt velem;
az Úristent érette nem kérlelem.
S most Bahmant, az én szép, kiváló fiam,
az én bölcs-szívű, harcot-álló fiam,
szeresd, kérlek, immár magadhoz fogadd,
s amit mondok, őrizd eszedben, magad:
tanítsd hadvezetni, s hogy és mint lehet
emelnie sereget és serleget,
és hogy mint vadásszon, zenéljen, s igyék,
uralkodjék, játsszék, s beszéljen, miképp."
Tahamtan felállt; hallva mit rendel el,
s a mellére jobbját szorítván, felel:
"Ha elhunysz, szavadhoz bizony hű leszek,
és mindent, amit mondasz, így tétetek:
lesz trónszéke, elefántcsontból való,
és szívgyújtó koronát kap, mint való."
Tahamtan szavát hallva, Iszfandijár
ekképp szólt: "Eredj, kérlek, agg hős, anyám
keressd föl s beszélj véle, mondd néki ezt:
"Anyám drága, engem a vég meglepett.
Miként lég, olyan volt a vért őneki,
nyilával, ha vasbérc is, általszeli.
Kövess, jó anyám, jőjj, keressd gyermeked,
s ne bánkódj, ne búsítsd ezért lelkedet.
De embertekintettől rejtsd arcodat,
s a leplemből már ki ne fejtsd arcomat,
a látása megszerzené kínodat;
ki bölcs, ily tanácsot bizony hogy nem ad.
A nővéreimnek s a nőmnek pedig,
kik vágyódva gondolnak énrám, te vidd,
e tisztáknak, bölcseknek, kérlek, te add,
anyám, át e búshangú végbúcsúmat:
Apám trónusáért kell halnom nekem,
a kincstára lett síri halmom nekem."
Majd mélyet sóhajtott, és ezt mondta még:
"Gustászp sáh miatt ért ma harctéri vég."
S a testből a hős lélek ím fölrepült
s a nyíltól sebes test sötét földre dűlt.
Rusztem látta, megtépte harcköntösét,
arcát sárral megszórta, porral fejét.
S az ifjúnak vaskoporsót készített,
terített rá kína-brokát szőnyeget.
A belsejét szurokkal kenette meg,
a szurokra ámbrát, mosuszt hintetett.
Aranyszálú szép selyem-leplet adott;
a hősök nagy serege fennzokogott.
A holttestet díszleple burkolta be,
és türkiz fejéket kapott hős feje.
Koporsóban immár a király fia:
csak volt már a gyümölcsös királyi fa!
Tahamtan pedig negyven válogatott
brokát-leplű, szélgyors tevét hozatott.
Az orcáját mindenki s tépte haját,
a királyfit dicsérte, ontva jaját.
És szállt már a gyász híre Gustászp fele:
lecsüggedt a nagyhírű hős sáh feje.
Ruháját a testéről tépdeste le,
a mély porba csüngött fejéke s feje,
a kastélyból áradt a sírás; tele
töltötte a földet a bajnok neve.
Iránban, hová csak e hír eljutott,
fejéküket eldobták minden nagyok.
Az íráni főbbek szeme tiszta lett,
kitisztult szemükből a sáh-tisztelet;
a sáhra "Te balsorsú! - mind így kiált -
ha Zábulba kergetted Iszfandijárt,
fejéked hogy ott óvja, s ő ottveszett,
s te élsz s hordozod még király-díszedet,
e dísz hát terajtad gyalázat legyen,
a vesztedbe gyorslábú csillag vigyen!"
A kastélyát elhagyta minden vitéz,
a fejdísz s a ház már a sártól nehéz.
S hogy anyja és nővére megtudta mind,
s a lánya - a kastélyát elhagyta mind,
a lábuk poros volt, fedetlen fejük,
a testükön szaggatott minden mezük.
S Irán-szerte végig s az égig jajong
a nép érte, egy teljes évig jajong.

 

RUSZTEM HALÁLA

1. Sagád

Most elmondom, mint ölték meg Rusztemet,
az ős monda-könyvből e történetet.
Egy vénember élt, neve Ázáde-Szerv,
a Szahl-sarjnál, Ahmednél, szállása Merv;
a Királyok Könyvével rendelkezett,
viselt ősi hős-orcát, hős-termetet.
Feje s lelke ékes beszéddel tele,
és bölcs nyelve régrótt regékkel tele.
Mit őtőle kaptam, ma mind átadom,
a szókat szavakkal mesévé fonom.
Ha "kéthetes szálláson" itt maradok,
ha lelkemmel józan úton járdalok,
e hős-könyvet ösvényén végigviszem,
a földön ki nem hunyó hírem leszen...
A tudás barátja, a vén, így beszél,
a szépszózatú bölcs, a dústerhű vén:
Volt Zál hős szerájában egy rableány,
ki dalolt s zenélt. Egy nap Záltól e lány
fiút szült, ki oly szép, olyan büszke volt,
hogy tündöklőbb őnála nem volt a hold,
s hogy látta e Szám-arcot, Szám-termetet,
a bajnok rokonsága örvendezett.
A csillagtekintők, jeles, bölcs sereg,
Kasmírból és Zábulból mind bölcs fejek,
kik Istent imádtak s kik égő tüzet,
mind rúm-i csillagmérővel jöttenek.
És mérték és nézték a fénylő eget:
e gyermeknek ott sorsa mit rejteget.
S a számokból látták a szörnyű csodát,
jelentősen egymásra néztek tehát.
És mondták a Szám sarja Zálnak: "Te nagy,
ki tündökletes csillag új sarja vagy!
Az ég titkait lesve, mit hogy takar:
már látjuk: e gyermeknek nem jót akar.
E széparcú gyermek ha majd férfi lesz,
nagyon vakmerő lesz, nagyon hősi lesz,
Narímán-fi Szám büszke törzsére kárt
hoz immár, komor végzetet, vad halált.
Szeisztánba baj jő s a jaj véle nő,
sok hadfő viszályt sző, ha felserdül ő,
és mindenkinek napja fájdalmat ad,
s a földön bizony nem sok ember marad."
E szózatra bús lett dicső Szám vitéz;
az ítélő Istenre sóhajtva néz:
"Te alkottál égboltot, csillagokat;
esengek, belőlük reménységet adj.
Dús sorsunk legyen, mely nyugalmat megád."
Az ifjút ekképp hívta apja: Sagád;
nőttön nőtt a gyermek, szopott sok tejet,
szívet-felvidító derék ifjú lett.
S hogy felnőtt és nagy lett a szép ifjú már,
a kábuli királyhoz elküldte Zál.
Megnézte a kábuli uralkodó,
és látta, hogy királyi trónra való.
S mert oly hősi törzs sarjaként érkezett,
lányát adta hozzá és örvendezett.
De Írán és Hindusztán vezérei
örökké csak Rusztemről szóltak neki,
mert ő sarc fejében, ha egy év letelt,
tőlük mindig egy tehénbőrt követelt.
S most Kábulban azt várta minden vezér,
hogy zábuli nagy Rusztem ezzel nem él,
s a harcról s a sarcról nem ejt szót tovább,
mivel már a sáhjuknál vő lett Sagád.
De esztendő teltén hogy eljött e nap,
ő feldúlta Kábult adójuk miatt.
Sagádot pedig szörnyű düh fogta el,
de bánatát másoknak nem mondta el,
csak Kábul királyának négyszemközött:
"Elég volt, nem óhajtom tisztelni őt;
a megbecsülés útja már nem hiszem
e szívből ezentúl hogy hozzá viszen.
Mit bánom én, bátyám-é, vagy idegen,
eszes férfi-é, vagy bomolt s esztelen.
Hát készüljünk, ejtsük kelepcébe őt,
s nagy hírünk-nevünk nő kerek föld előtt."
Így szólván, e tervben megegyeztenek,
azt hitték: a hold fölé vetnek fejet.
- De egy vén bölcs ezt mondta: "Rossz fát aki
a lángokra tesz, csak magát égeti."
Az éj jött, s a nap bérc mögé elvonult,
de őrájuk álom bizony nem borult.
"Nevét eltöröljük mi könnyen s hamar,
és megtelik Zál szíve könnyel hamar;
- a kábuli sáhhoz ekképp szólt Sagád -
s ha kívánod azt, hogy szavunk tettre váltsd,
hát lakomát rendezve, hívj sok nagyot,
rendelj bort, zenét, rendelj jó dalnokot;
és bor mellett szólj hozzám nagy dölyfösen,
az én nevem ajkadon hitvány legyen;
megsértődve, Zábulba majd elmegyek,
teszek benne tüstént panaszt ellened,
a bátyám s apámat dühítem terád,
hogy nemzeted hitvány, hogy ocsmány a szád.
Tahamtan miattam dühös lesz nagyon,
el is jön, hogy meglássa szép városom.
Te rendezz az útján vadászó-teret,
s csak ásass az útjába mély vermeket;
lovának s magának elég nagy legyen
a nyílás: a mélyén kemény kard legyen,
mind jó hosszú; és tőr, világló acél,
a markolat földben, s a hegy fönt s az él.
De ötnél te inkább tíz vermet veress;
ha lelked nyűgöktől feloldást keres.
Ezermestert rendelj vagy százat oda,
s a szélnek se mondd el e szómat soha.
A vermeknek száját takartasd be jól,
az ajkad pedig jobb, ha egy szót se szól."
Elindult a sáh, megzavarván eszét,
a vak szenvedély és az őrült beszéd.
És meghívta Kábul nagyját-apraját,
és megrakta nékik sok dús asztalát.
S hogy ettek már, játékra is gyűltenek;
a bor folyt, a lant szólt, s az énekesek;
s midőn már a sáhi bor fejekbe szállt,
ezt mondotta otromba szókkal Sagád
a kábuli királynak: "Tudd, én vagyok
e díszes sereg közt legeslegnagyobb,
mert Rusztem fivérem, mert Dasztán apám;
van-é itt, ki fentebbről származna tán?"
A sáh erre felszisszen és közbevág:
"E dolgot miért titkolom hát tovább?
Hisz nem vagy Narímán-fi Szám vére te,
Rusztemnek nem öccse, de rokona se.
Silány ajtónálló, rabszolga fia,
Rusztem anyja nem szólít ,öccs'-nek soha."
Kicsinnyé szorult most Sagád hős szíve,
felindultan indult ki, Zábul fele.
A hős Rusztem örvendezett, látva őt
mint széplelkű és bölcs, derékifjú hőst.
"Oroszlánszívű Számtól - ezt mondta - csak
erős és vitéz sarj születhet. Szavad
halljam: Kábul sáhjánál öcsém hogy él?
S Tahamtan felől ott a sáh mit beszél?"
De Rusztemnek így válaszolt most Sagád:
"Ne említse Kábul királyát a szád
előttem; hisz egykor csupán jót adott;
ha látott is, áldást esengett nagyot.
De most? Bort iszik, s csúfolón tör nekem.
Fejét túlemelné a felhőn-egen.
És nagy társaságban gyalázott, igen:
azt mondotta, hitvány a törzsem nekem.
"Adót, sarcot - ezt mondta - meddig rovunk?
Szeisztánnal tán szembe sem szállhatunk?
Már nem mondom, hogy Rusztem nagy; mert való:
az én törzsem csöppet se lentebb való."
Azt is mondta, hogy nem Zál sarja vagyok,
s ha tán mégis az, néki még Zál se sok.
E hősök miatt szívem kínok között,
és Kábulba zöld arccal búsan jövök."
Tahamtant meg is szállta szörnyű harag:
"Titokban bizony semmi már nem marad.
De országa és ő ne bántson tovább:
hatalmat, fejéket ne lásson tovább!
E hitvány beszédért a lelkét veszem,
a testére-lelkére átkom vetem.
Te boldog léssz, trónjára ültetlek én,
taposván az ő porbarontott fején."
És néhány napig még vendégelte őt,
a számára szép, fennkölt helyet jelölt.
De aztán hadat már a táborba vont,
mivel véle, úgy vélte, Kábulba ront;
s mikor már a had népe mind egybegyűlt,
Tahamtan vitéz szíve megkönnyebbült.
S a harc emberéhez Sagád szól: "Lovag,
a sáh ellen, Kábulra, mért hívsz hadat?
Neved hogyha akár a vízre írom,
már Kábulban senki nem alszik, tudom.
Ki mer hadba indulni még ellened?
Ha megmozdulsz, vajon ki állhatna helyt?
Hiszem, hogy királyuk már megbánta ezt,
és írt jöttöm ellen már aggódva esd,
s esengő könyörgésre küld erre át,
szemenszedve, Kábulból, sok harc-fiát."
"Igaz, - mondta Rusztem - bizony nincs nekem
a hadnépre szükségem ehhez sosem;
elég lesz Zaváré s még száz jó lovas,
s még száz jó gyalog hős, erős, mint a vas.

 

2. A csapda

A rosszcsillagú gaz midőn útra kelt,
Kábulból ki, sáhja már vágtatva ment
vadászó-terére s hadából maga
a legjobb kútásókat vitte oda.
S a vadlakta sík tájat, széles mezőt
az út alatt vermekkel rakták meg ők;
és, nyéllel le, vertek be mély föld alatt
dzsidákat, hegyes tőrt, kemény kardokat.
Befedték szakértőn a mély vermeket,
hogy ember, de állat se láthatta meg.
S Tahamtan nagy útjára szánván magát,
lovas-hírnököt küld a sáhhoz Sagád:
"A hős bajnok jön, s véle nincsen sereg;
igen jó, ha most nyomban engeszteled."
S a kábuli hadfő legott útra kelt,
búval telt a szája, dühvel lelke telt.
Leszállott lováról, mihelyt rávetett
Tahamtan arcára egy tekintetet,
fejéről lerántotta ind fejdíszét,
és homlokán kulcsolta össze kezét,
megoldotta saruit Kábul ura,
és könnyeket sajtolt a pilláira.
És arccal a fekete földre borult,
Sagádért ily engesztelő szókra gyúlt:
"Ha rabszolgád részeg lett és esztelen,
és őrült dühében lett dölyfös - nekem
illik, hogy bocsásd meg e nagy bűnömet,
s barátságot érezzen ismét szíved."
S mezítláb előlépett: végig homok
a homloka, szívében fondorlatok.
Tahamtan pedig megbocsátott neki,
s miként jóbarátját, akként tiszteli.
Azt mondotta: fedje be lábát, fejét;
felültette nyergébe, s indult elébb.
Volt Kábul vidékén egy szépselymű rét,
vidította zöldje az ember szívét.
Volt víz ott és sok fa - e kedves helyen
az ember oly boldog-vidáman pihen.
A sáh oda dús étkeket hordatott
és ünneplő szép sátrat állíttatott,
és bort is hozatván és zenészeket,
sok herceget trónszékre felültetett.
No s aztán Tahamtannak ezt mondta ő:
"Te nagy hős, ha kedved vadászatra jő,
van egy nagyszerű hely, vadászatra nagy,
hol rónán-hegyen falkaszám jár a vad.
Lelsz vadkecskét, gazellát, górt is sokat,
csak az kell, hogy jól szálljon vadászlovad,
kezed közé antilop, gyors gór akad,
e vonzó vidéket csak úgy el ne hagyd."
S már felgyúlt a hős Rusztem, hallván: e sík
mezőről s e szép hegyről szó mint esik;
mindennél, mi végzettel támad nekünk,
eszünk már kifordul, zavart lesz szívünk,
mivelhogy világtalan világ ez itt,
nem óhajtja föltárni bús titkait.
Parancsát kimondotta: nyergeltetett,
beszállatva sólymokkal völgyet-hegyet,
De, mely őt követte, a vadászcsapat,
az ásott verem-sortól távol haladt:
Zaváré s Tahamtan meg épp arra járt,
hol sors folytán ásták a vermek sorát.
Rakhs, megszimatolván a friss föld szagát,
golyó lett, akképp húzta össze magát;
fölugrott, erős félelem fogta el,
a földet patájával szaggatta fel.
S az útnak oly részére ugrott-szökött,
hol elléphet két titkos árok között.
Rusztem szíve fölgerjedett ellene,
mert végzettől úgy elködült két szeme:
S az ostorral egyet lazán rácsapott,
de Rakhs erre, szökkenve, lángot fogott.
A két verem közti tér szűk lett neki,
de kereste: sorsát mint kerülje ki.
Ám két lába most már az árokba lép,
és nem tud kapaszkodni föl semmiképp.
Meredt sok hegyes kard, gerely, tőr amott:
nem is küzdhetett és ki sem futhatott.
Kard szabdalta szét büszke Rakhs oldalát,
s a bátor vitéz mellét, bajnok nyakát.
De nagy hős-erővel bizony csak kijő,
veremszájig ér el a hős hadverő.
S bár sok nagy seb kínozta, pillát nyitott,
Sagád álnok arcára fölláthatott:
s így megtudta: terv s csel Sagádtól való,
az ocsmány Sagád volt az álnok csaló.
Szólt: "Balcsillagú gaz, miattad leszen
csupán pusztaság majd e kedves helyen.
De gaztettedet mégis megbánod itt;
remegj: mert az élted nem ér aggkorig."
S az álnok Sagád ajkán kél ily beszéd:
"Gazságért igazság! Égben bosszú ég.
Miért kellett ontanod sok hősi vért?
Raboltál, rohantál, lecsaptál; miért?
Való, hogy a végzet a fejedre szállt:
most Ahríman hurkában lelsz rút halált!"
A kábuli király is megérkezett,
mert ösvényt a tág síkon épp arra vett.
És látta, hogy Tahamtan sebbel tele,
s hogy sebeit lélek sem kötözte be.
Szólt hozzá: "Te nagyhírű harcos, veled
mi történt vadász-síkomon? Most megyek
futok futva, keresek orvosokat,
miattad bizony véres könnyem szakad!
De tán még begyógyul sebed s énnekem
kár orcámat könnyekben fürösztenem."
Tahamtan felelt: "Álnokindulatú
gonosz férfiú, gyatra-származatú,
az orvosok ideje nékem letelt,
ne onts énmiattam te vérkönnyeket.
Akármily soká élj, elér végzeted,
az ég elforog minden élő felett."
Majd álnok Sagádra tekintvén beszélt:
"Ha már engem itt ily nehéz végzet ért,
a tokjából vedd most elő íjamat,
s a végső lövését te rendezd magad.
Feszítsed ki húrját, s rá tégy két nyilat,
ha zsákmányleső bősz oroszlán halad
e réthez, ne légyen, hogy zsákmányt kutat
és sebmarta testemre így ráakad,
és rámugrik, elpusztít engem hamar:
az íjam ha nálam van, hasznomra van.
Míg élek, még oroszlán ne tépje meg,
a földnek hagyom majd, ha kell, testemet."
Közelment, meg is húzta íját Sagád,
reá-nyomva meghúzta éles nyilát,
Tahamtan elébe letévén nevet:
vitéz bátyja gyászsorsú végén nevet.
S az íjt fogta Rusztem, feszítvén erőt,
vonaglott, a sok seb nagyon marta őt.
Sagád félt a nyíltól, s egy fatörzs megett
hogy testét megóvassa, elrejtezett.
Egy nem messze álló platán volt a fa,
fölötte sok esztendő szállt már tova,
s bár odvas volt, még ága és lombja nőtt.
S a mocskosszívű elbujt törzse mögött.
Emelt Rusztem, ezt látva, bajnok kezet,
sebet nem bánt, nyilat lőtt, húrt pendített;
Sagádot a fához szegezvén vele,
gyúlt víg lángra, bár búcsú-percben, szíve.
Sagád jajgatott szörnyű kínok között,
de Rusztem soká sírni nem hagyta őt.
Majd ezt mondta: "Hálám fogadd, Istenem,
hatalmad mivel végre jól ismerem,
már elröppenő lelkem ajkamhoz ér,
de nem nyelte el bosszúm napját az éj.
Erőt adtál, hogy még e rossz vég előtt
magam sújtsak bosszúval ily hitszegőt."
Szólt, s lelke a testéből eltávozott;
magasztalta mindenki, sírt-jajgatott.
Zaváré egy más vesztő árokba hullt,
s a sok hős kisérő is éppígy kimúlt.

 

3. Gyász és megtorlás

A hősök közül egyik megmenekült.
Gyalog s lovon Zábulba szállt és repült,
s a gyászhírt el is mondta mindenkinek,
hogy elefánt-hősük a porba esett,
s hogy Zaváré sem maradt életben, és
hogy mily sok vitézt vert le gaz cselvetés:
jajongtak, zokogtak a zábuliak,
a kábuli gazok s a sáhjuk miatt.
Zál port hint a fejére, szaggatja föl
a mellét, s az orcáit is tépi föl.
Parancsára Farámarz indult oda,
hogy arra a bősz sáhra rontson hada.
S hogy Farámarz sereggel Kábulba ért,
ott országnagyok közül senkit nem ért;
már mind elfutott. Ám a város zokog,
a hős Rusztemért kínjuk izzik-lobog.
Farámarz pedig ment a síkság felé,
s az ásott verem, sorra, ott tűnt elé.
S a városból trónust hozott arra át,
s a trónusra tette a széptörzsű fát.
Derekára csatolta harcos övét,
és levette testéről sáh-köntösét.
Langy vízzel lemosták a hőst legelébb,
gyöngéden, szakállát, nyakát, kebelét;
fölötte mosuszt s ámbrát égettek és
bevarrták szelíd kézzel minden sebét;
fejére maga öntött rózsavizet,
a testére meg tiszta kámfort vetett;
kerül szép aranybrokát-hímzet reá,
virágot, mosuszt, bort is hintett reá.
A szemfedélvarrónak is könnye dőlt,
végigfolyt a galambősz szakáll fölött.
A világban miatta jaj áradott,
egy tartomány forrong tán, azt gondolod.
Emelték a kertben a dakhmát neki:
a dakhma a fellegek halmát veri.
Két aranyló trónust is fölállított,
a sorskedvelt bajnok, lám, így nyugodott.
Majd magasba emelték jó Rakhs lovát
- ily lovat nem láthatott még a világ -
két álló napig feszítettek erőt,
míg elefánt hátára rakták fel őt.
Farámarz így gyászolta nagy Rusztemet,
s a síkságra indult a hős hadsereg;
a had bajnok-útján a por kavarult,
vas fedte a földet, a lég elfakult.
S hogy Kábulba ért már a bosszú-sereg,
a napnak s a holdnak is fénye veszett.
Farámarz a fényes had élére állt,
az ellenség hadának mélyébe szállt.
Lovaghad kavart port, világ elborult.
A kábuli álnok sah fogságba hullt,
a hadnépe szóródott szét, és a sok
Zábul-küldte hős, mint a bősz farkasok
nagy falkája, úgy leste, kergette szét
legyőzött, futó, megriadt seregét.
A kábuli sáh véres testét pedig
egy elefánt-málhába vettette, míg
a vadászó síkságra mentek, oda,
hol megásott vermeknek tárult sora,
bilinccsel kezén oda hordatta le,
és még negyven bálványimádót vele,
a hátából ott szíjat vágattatott,
a húsából itt és ott látszott a csont,
és fővel verem-mélybe vettette le,
sárral teste, nyílt szája vérrel tele.
Negyven rokonát máglyán égette el,
s a hitvány Sagád testét vétette fel,
és hegymagas nagy lángot lobbantatott:
Sagád és platán és föld ott hamvadott.
S midőn már a had vissza Zábulba tér,
a hamvat Dasztánnak adja a vezér.
Szeisztánban egy évig mély gyász honolt,
és mindenkit éjszínbe, kékszínbe vont.
Rúdábé szegények közt osztotta szét
a kincseit, s Istenhez ekként beszélt:
"Ó, rangnak és hírnek ki felette vagy,
fiam lelkét tisztítsd a bűntől magad.
Az édenben ossz néki végső helyet,
gyümölcsöd hadd élvezze: magvat vetett."

 

ISZKANDAR

1. Dáráb

Az agg dihkán, mit mond, az édesszavú,
mit is tettek Gustászp s a jószándokú
s dicsőhírű hősök s derék Ardasír,
és Humájról, Dárábról, mit tart a hír?...
Midőn a kajánida trónra jutott,
Dáráb harcra készült s markot nem csukott.
Minden mágust, főpapot, országnagyot
és éberszívű bölcset eggyéhívott:
"Az én tetteimnél csodásabb nagyot
ti nyíltan, de titkon se hallhattatok.
Igazság legyen majd viszonzása csak:
hogy holtomban is majd magasztaljanak.
Ne szenvedjen ember ez ország terén,
mert éltemben kincseket gyűjtöttem én.
Igazságra van büszke gondom nekem.
Ki országomat lakja, boldog legyen."
Egy nap, midőn ménesét kereste fel,
hogy lássa, a síkságon mint száll s legel,
a síkot bejárván, egy hegyhez került,
ahol végtelen nagy kerek tó terült.
Parancsolta: tapasztalt munkásokat
az ind földről s Rúmból is hívassanak,
e nagy tó vizének kaput nyissanak,
csatornái mindenhová fussanak.
A mesterek nyitottak nagy kifolyót,
s ott virágzó szép várost alapított.
Midőn már a bástyák fölépültenek,
adott városának Dárábgird nevet.
A hegynek gerincén tüzet gyújtatott,
a tűzhöz-könyörgők sűrűn gyűltek ott.
S különféle munkásokat híva át,
szereltette föl vélük új városát.
Majd sereget küldött szét; roppant hadat,
hogy megvédjen mindent az égbolt alatt.
S már nem volt, ki ádáz bajt reszketve vár,
a rossz-szándék szívét ő elszelte már.
Majd hadnéppel Rúm ellen indítja vágy:
virágzó vidéken viaskodni vágy.
Rúmban Failakúsz volt azontájt király,
ki Rúsz királyával barátságban állt.
Ez írta meg, hogy Dáráb, Humáj fia
jön és véle számlálhatatlan hada.
S hogy Rúm királyához ily hír érkezett,
a régviselt dolgokra emlékezett,
vitéz harcosokból toborzott hadat,
kik jól állják helyük a harcok alatt.
S mikor Dáráb hadával megérkezett,
Rúm nagyjai határon túl értenek.
De Ammúrijéből jött Failakúsz is,
s jöttek harci kedvvel vezérei is.
Jött három nap és éj, és két csata dúlt,
negyednap, midőn a világ-fáklya gyúlt,
már Failakúsz s hadnépe mind megfutott,
és süveget, sisakot síkon hagyott.
Fogoly lett a nők s gyermekek nagy sora,
igen sok vitézt ölt le nyíl zápora.
És most Failakúsztól egy vonzó követ,
egy szép nyíltszívű, bölcs vitéz érkezett.
Pénzeszsákot, rabokat s ládát hozott
kettőt is, mit ékkővel jól megrakott
és ily szót: "Nagyon kérem Egy-istenem,
legyen már az útjelzőm eztán nekem;
dalos serleg szóljon, ne dúló sereg,
a harcra ne fordítsunk immár szemet.
Tégy úgy, mint a sáhnak való tennie.
Apád sáh volt s nagy sáh az ő gyermeke."
Meghallgatta Dáráb a hírnök szavát,
majd gyűlésbe híván sok országnagyát
megkérdezte: "Mit véltek erről? No lám,
Failakúsz becsületét védi talán."
Áldást kértek Dárábra a főurak:
"Igazhitű, bölcslelkű sáh, - szóltanak -
a királyok királya a legnagyobb;
mi legbölcsebb, úgyis azt határozod.
Tudd: annak a királynak egy lánya van,
ciprusteste, kikelet-orcája van;
nincs bálványkép Kínában sem díszesebb,
nincs őnála gyűrűben ékkő se szebb.
A sáh, hogyha meglátja, megkedveli,
e szép ciprust kertjébe átülteti."
A rúmiak követét híván a sah,
arát, mint tanácsolták, kíván szava:
"A császárhoz menj vissza, mondd meg neki:
,Ha becsületed vágyod megmenteni,
szerájodban él egy leányod neked,
ki minden királynők király-éke lett.
Te őt rúm-i adóval küldd, nékem add,
hogy sértetlen őrizd meg országodat.'"
Miként szélvihar szállt a szóló követ,
és átadta otthon az üzenetet.
Örült Failakúsz és örült mind vele
a hadnép, hogy sáh lesz a sáhjuk veje.
Kimondták, mi légyen a sarc és adó,
s hogy Rúm sáhját tisztelni hogy s mint való.
S kimondták erősen, hogy évente kap
Mihr havában a császártól majd a sah
aranytojást, öntöttet, százezeret,
és mellé sok királyi drágakövet.
A tojások negyven mithkál nehezek,
s az ékkövek legyenek értékesek.
A főurak vitték a királyleányt,
és mellette mindegyik szép adományt.
Arany hordszéket készítettek tehát,
hoztak rabszolgákat s arany koronát;
rúm-i brokáttal raktak meg tíz tevét,
rávarrták az ország aranyát, kövét.
És háromszáz tevén még szép szőnyeget
vittek, mint királyok, a holmik felett.
S a görög lány, szívgyönyör trónja felett.
A püspök vezette s a szerzetesek.
Szép Náhid mögött lépdelt hatvan leány,
arany serleget tart kezén mindahány,
a serlegben királyi kövek sora,
a szépeken függő volt, szép korona.
A püspök Dáráb sáhnak adta a lányt,
s a köveket kincstárnokának tovább.
A táborban Dáráb nem hosszan pihent,
de hadnéppel indulva, Íránba ment.
Egész nagy hadával vonult Párszba át.
S ott fejére tette a sáh-koronát.

 

2. Náhid

Az éjjel a szép nő a királlyal hált,
hordván ékszert, illatot, színeket, bájt.
De kebléből szerető sóhajt lehelt,
s lehétől a királynak undora kelt,
megrázkódott s elfordult fekve feje,
mert érezte: rossz a nő lehelete.
És felbőszült ettől az íráni sáh,
a lelke, a szíve kesergett soká.
Sok bölcs orvost hívattak s küldtek be mind,
s ők Náhid királynéhoz ültek le mind.
Az egyik bölcs férfi, egy éles szemű,
kutatván, lelt írra, mert volt erre fű,
a szájpadlást égette izzón e fű,
mely Rúm-szerte iszkandarúsz-fű nevű.
Náhid szájpadlását bedörzsölte jól,
sűrűn hullt a könny Náhid pilláiról,
és elmúlt a rossz-szag, de szája tüzelt,
s mint bíbor-brokát, arca lángja tüzelt.
S a széparcú nő már csak ámbrát lehel,
de Dáráb szívét még iszony tölti el.
Nem éledt e lányért a szív-óhaja,
és elküldte őt Failakúszhoz haza.
Szegénykét, ki hordozta már gyermekét,
s ki erről bizony senkinek nem beszélt.

 

3. Iszkandar és Dárá

Kilenc hónap elmúlt a szép nő felett,
s ím tündökletes-fényű szép sarja lett.
Szép termet, színek, s illatos szép tagok:
Náhid néki Iszkandar nevet adott,
hisz úgy vélte: ez csak szerencsét-hozó,
mert iszkandarúsz volt a szájgyógyító.
A császár az országnagyokhoz beszél,
hogy törzsének immáron új sarja él;
és Dáráb királyról ki sem szólt soha:
a sarj Iszkandar volt, s a császár: apa.
Mert szégyellte volna a császár a szót,
hogy Dáráb az ő lányát ellökte volt.
Igazlelkű anyjától megszületett
Iszkandar, s nagyapjának hírt vittenek;
az istállóban egy fakó kanca meg,
egy izmos, magas, fürgelábú, remek,
az éjjelen ellett egy szürke csikót:
oroszlánszügyű és rövidcsűdü volt.
A császár pedig kart emelt ég felé,
mert ezt jószerencséjű jelnek vevé.
A kiscsikót hajnalban hozatta be,
s a kancát is, feldíszíttetvén, vele.
Szemen s nyakon simogatta a csikót,
a gyermekkel mely éppen egykorú volt.
Az évek pedig jöttek és múltak is,
idők jók, szelídek, s gonosz dúltak is.
A sáh-rangot Iszkandar megszokta ott;
mint harcos lovag, töltve minden napot.
Hamar bölcs lett, megtanult vezetni, és
derék lett, tudása kinek nem kevés.
S a császár őt utódul szemelte ki,
mert kedves volt hozzá és tetszett neki.
Hihetnéd, hogy éppen királyságra lett,
hogy országot építsen földünk felett.
S Dáráb, eltaszítván a szép Náhidot,
vett más nőt magához, s utódot kapott,
fiút, kiben fenség lakott és erő
(a Náhid fiánál még ifjabb is ő),
Dárának nevezték, s remélték: nagyobb
szerencséje lesz, mint mit apja kapott.
Tizenkét esztendős lett éppen fia,
hogy Dárábnak megtört a sorsa s kora;
virágzó vitézsége elhervadott,
a túlsó világra már hívást kapott.
Magához hivatván a hon bölcseit,
a trónus felől hosszasan szólt nekik,
és ezt mondta: "Ezentúl Dárá vezet,
ki titeket mindenben jóra vezet;
hát hallgassatok rá, tegyétek szavát."
Szólt, s szívéből már a lehelet kiszállt:
gránátlevélből lett lepkeszeg-virág.
Meghalt Failakúsz is, ki Rúm sáhja volt,
idővel, s az ő hullta Rúm gyásza volt.
S ott Iszkandar nagyapja trónjára lép,
a gonoszságnak megkötötte kezét.
Volt ott egy jeles férfiú akkoron,
rá mint büszke díszére nézett a hon.
Arisztálisz volt ez a bölcs névszerint,
nemes, nagy tudású, ki csak jóra int.
Ez éles szemű bölcs a sáhhoz belép,
elfoglalja mellette fennkölt helyét,
s szól: "Gondold meg, sok ült már trónon, mint te,
és örökké nem ült rajta senkise.
Ahányszor csak azt mondod: 'Célnál vagyok,
és útmutatót kérdenem semmi ok,
tudd meg, hogy nincs nálad már oktalanabb,
mert tanácsadóra nem bízod magad.
Mi porból vagyunk s újra porrá leszünk,
sosem szökhet ettől a testünk nekünk.
Ha jó léssz, a jó hírben él majd neved,
a trónon szíved büszke-boldog lehet;
Ha rosszat cselekszel, bizony rossz leszen
a termésed: nyugton nem alhatsz sosem.
E szózatra Iszkandar immár kigyúlt,
a bölcsszózatúhoz szívével simult;
ha jön szóba ez s az, csak őt kérdi meg,
ha jó bor, ha tábor, ha serleg, sereg.
S egy szép nap betoppant egy ékesszavú
követ, bölcsbeszédű, derűs férfiú,
s ki őt küldte, nem volt más, Dárá király;
üzente, hogy Rúmtól ő sarcot kíván.
Szikandarnak elmondta, mért érkezett,
s az ifjúnak ekkor komor kedve lett,
s szólt: "Menj vissza Dárához, mondd meg neki,
hogy párává lett már adónk, mert aki
az aranytojást tojta, a tyúk, kimúlt,
a kamatozó tőke is véle múlt."
A küldött pedig, hallva ily büszke szót,
el is tűnt, riadtan hamar távozott.
Az ifjú pedig, híva főbb tisztjeit,
az újságot elmondja nyíltan nekik;
ekképp szól: "Ki sem tud a forgó egen
változtatni, bármily derék is legyen.
A föld arcát immár végigtiprom én,
hogy próbát tegyek rossz és jó titkon én.
Idő jött elindulni; már szívetek
ne őrizze pusztán szülőföldetek.
Nagyapjának kincstárát nyittatta ő,
a népes hadat felállíttatta ő,
Irán ellen indulni vágyón akart,
oroszlánszívet hordva és hősi kart.
S már hallotta Dárá, hogy Rúmból a had
az ország irányába sebten halad.
hát Isztakhrból indított nagy sereget,
felfogták a lándzsák sűrűn a szelet.
Kitervelte, hogy Rúmba ront át vele,
s határról hajít már be csóvát keze.
S a had már a Furátnál fennen ragyog:
a fűszálakénál a számuk nagyobb;
a parton felállott a népes sereg,
a víz át se csillant a vértek megett.
De Iszkandar meghallva, hogy jő felé,
kimondotta: indulni kell őelé.
A két had között két farszang volt a tér;
tanácsot tart Iszkandar és sok vezér.
És Dárá hadáról sokat szóltak ott,
a császár tanácsot nem egyet kapott.

 

4. Iszkandar mint követ

Tanácsos szavakkal mikor már betelt,
szólt: "Más választás most már nem is lehet:
magam kell hogy elmenjek s legyek követ,
és mindent kifürkésszek" - így tervezett.
Választott tíz rúm-i lovas-bajnokot,
nyelv-értőt, figyelni és szólni tudót.
A vezér a táborból elvágtatott.
És tíz tudós tolmácsa véle futott.
S hogy ott volt már Iszkandar Dárá előtt,
lováról leszállt és köszöntötte őt.
Irán nagyja mind nézte s ámuldozott
s az Úrtól rá áldásért fohászkodott.
Oly fenséges, oly bölcs, oly széptermetű,
oly izmos volt, oly jeles viseletű.
Iszkandar leült, aztán fölkelt, beszélt
és elmondta Iszkandar izenetét.
A sáhnak megáldotta díszes fejét,
hogy éltesse így őt örökké az ég.
Majd ezt mondta: "Iszkandar üzeni: "Sah,
te nagy, kinek teljesül akarata!
Hadat, tudd, veled szemben nem viselek,
Iránban soká úgyse vesztegelek;
csak járdalni vágyom a föld kerekét,
a teljes világon tekintgetni szét.
Igazság és jószándék kell csak nekem;
hát add meg, hisz te vagy itt fejedelem.
Az átvonulásom ha megtagadod,
a légben mint felhő nem vonulhatok.
Te haddal siettél elém, bárha a
szándékomról nem tudtál semmit soha.
Ha harcot kívánsz, azt is elvállalom,
mert innen viszály nélkül nem távozom.
Királyi viszálytól szívem nem riad,
legyen bármilyen nagy s hatalmas hadad.""
De meglepte Dárát az ifjú esze,
merész hangja, fensége, szép termete:
és ezt mondta: "Szólj, honnan is származol,
mert királyi bélyeg van homlokodon.
Követnél különbnek tekintlek, legény;
hogy Iszkandar maga vagy, azt sejtem én."
De ő mondta: "Ez nem szokásunk nekünk,
se harcban, se békében így nem teszünk.
Szikandar körül szónok él épp elég,
s a bölcsek fölött mind ragyog, mint fejék.
De ő küldte így ezt a szót énvelem,
a sáhnak csak úgy mondom, mint ő nekem."
Berendeztek ott néki szép lakhelyet,
mely nagyrangú hírnököt megilletett.
Az íráni sáh felrakat tálakat,
és meghívja őt, kit majd vígan-lakat.
Meg is jött a hopmester tüstént vele,
s a tisztes követ-helyre ültette le.
S midőn már megették a jó étkeket,
hozattak bort, dalnokot, zenészeket.
Iszkandar a könnyebb bort ízlelte meg,
majd keblébe dugta a borserleget.
S midőn sok borosserleg jött sorra már,
túlsok lett az eltenni-valója már.
A pohárnok Dárának szólt: "A követ
egyetlen kupától se válik ma meg."
A sáh megkérdeztette tőle, minek
őrzi ő így a boros serlegeket.
A pohárnok megkérdi: "Mért kell neked,
dicső úr, így fognod a serlegeket?"
Iszkandar felelte: "Tudd, jóhírű, meg:
a serleg a követet illeti meg!
De hogyha Iránban a szokás nem ez,
vidd kincstárnokodhoz a serlegeket."
E válaszra Dárá, a sáh, jót nevet,
s egy ékkővel színigtelt szép serleget
a követnek kezébe tétet hamar,
s fejére rubintos fejéket hamar,
S a terembe épp ekkor tértek azok,
akik Rúmban Íránnak kértek adót,
az ünneplő asztalhoz ért el rajuk,
a nagy sáhnak hódolni volt óhajuk.
De Iszkandar arcára néz egy követ,
a sáh elé hull nyomban, ily szót rebeg:
"Ez Iszkandar császár, aki buzogányt
és koronát hordva üli trónusát.
A sáh hogy nekünk oly parancsot adott:
eredjünk el őhozzá, gyűjtsünk adót,
ő méregre lobbant, vadul bánt velünk,
s kimondotta, hogy hadrakél ellenünk.
E zord sáh elől futva szálltunk tova,
csak űztük lovunkat sötét éjszaka.
Nem láttunk még Rúmban hozzá foghatót,
a földünkre, lásd, mily merészen hatolt.
biz eljött, kifürkészni teljes hadad,
uralmad s a trónod s a kincstáradat."
A sáh hallva, mit mond a rémült követ,
az ifjúra még sokkal inkább figyelt.
De Iszkandar megtudta, titkon miket
beszélt el a sáhnak a megjött követ;
alig várta hát, míg az est már beáll
s a nappalok fáklyája nyugatra száll.
A tornácra indult, lovához került
merészen, s a ménjére tüstént felült;
és ezt mondta ekkor kísérőinek,
e jócsillagú sok dicsőhírűnek:
"Megélünk, ha vélünk sebes mén szalad,
de másképp kezünkben csupán szél marad."
Mind sürgette széllábú szálló lovát,
világbíró Dárától szállván tovább.
S hogy nem látta Dárá a császár-fejet,
mert éji homályban eltűnt a követ,
hát őrségét elküldte azonnal e
hitszegő sátrába, hogy mi van vele.
Az éberszívű hős már rég messze volt,
a nagy sáh szerencséje elszunnyadott.
Dárá küldött utána lovasokat,
épp ezret, jó harc-szomjú bajnokokat;
a táborból szélvészként elszálltanak,
de eltévesztették az éji utat.
És már előőrsbe is ütköztek, és
tovább hogyha mennek, nekik vész a vész.
Nagy Iszkandar szállása sátrába ért,
fogadták a hadfők a császár-vezért,
és látták, hogy jókedvű már a király,
előtte kövekkel telt szép serleg áll;
s szólt hozzájuk: "Könnyű legyen szívetek,
mi forgó szerencsénken örvendjetek.
Halálos veszélyben nyertem serleget,
bizony hű kísérőm a csillagsereg."
A sáh népe számát tudom pontosan,
nem oly sok lovas jött - nagyobb híre van;
a testünk kifáradhat ádáz csatán,
de kincs és öröm jő e munkánk után."
A nagyok meg mondtak ily szózatokat:
"Viruljon országunk a császár alatt.
A testünk, a lelkünk ajánljuk neked:
az éltünk, a vérünk örökké tied."

 

5. Dárá veresége és halála

Az éj-holló mögül a nap kilesett,
a föld meg világító szép lámpa lett;
hadát gyűjti Dárá, s az együtt vonul,
a földre mint éjszínű sátor borul;
A Furát felé nagy hadát így veti;
a síkot a had, mint a fű, ellepi.
Szikandar kitudván, hogy jő a sereg:
hogy hadnépe induljon, dobot veret.
A harc-köntösöktől, ind szablyáktól és
lovaktól, nyeregtől és zabláktól és
a két csapattól a föld hullámozott,
s a por, bér-magasságba, föl-fölcsapott.
A két sereg egymással szemben megállt,
a kardokon fürgén a nap fénye járt.
Elefántok mentek a sereg előtt,
hogy hátuktól tengernek látszott a föld.
Elől elefántok, majd jó lovasok,
kik készek a szívüket eldobni ott.
A sok hős, ki mind harci tűztől hevül,
kerek hétig ott küzdött szünetlenül.
De nyolcadnap por szállt az égbolt felé,
hogy éjjé sötétült a napfény belé.
Az íráni harcos mind vak tőle már,
és másmerre nem láthat, csak földre már.
Világ sáhja Dárá hátatfordított,
s a nagyhírű, harcszomjú had megfutott.
A Furátnak habjába ugrottanak,
a harc sík teréről eloszlott e had.
Szikandar nyomában nyomult üldözőn:
az egyik had csak bú, a másik öröm.
A vízpartig Iszkandar sebten nyomult,
ott számtalan íráni vesztébe-hullt.
S már megfordult volna a győztes sereg;
de meghagyta Iszkandar: átkeljenek.
Dicső hévvel átkelt a harc sík terén,
a balsorsú ellenség szállóhelyén.
Volt Dárának két kedvelt főembere,
két dasztúr, ki együtt szállt hadba vele;
az egyikük mágus volt, bölcs Máhijár,
a másikat úgy hívták, Dzsánúszijár.
Mikor látták, minden mily reménytelen,
s hogy Dárának csillaga mily fénytelen,
ekképp szóltak: "Ím már e balsorsú sah
alatt nem lesz trónszék, fején korona.
Hát döfjük át tőrünkkel bús kebelét,
vagy ind karddal csapjuk le gyorsan fejét:
az országot Iszkandar így bízza ránk,
csak így lesz hatalmunk és sáh-koronánk."
S a két dasztúr ment véle, mély éjszaka
- ez ügyvivője, az meg kincstárnoka;
emez balján, jobbján pedig Máhijár -.
S midőn fújdogált az éj szellője már,
nem is vár, ölő tőrét markolja már,
s szívenszúrja sáhját e Dzsánúszijár.
A nagynevű sáh feje földrekonyult,
s a had tőle ott nyomban eltántorult.
A két vezír Iszkandar elébe áll:
"Tudásszomjú bölcs férfi, győztes király!
Rátörtünk s megöltük ellenségedet.
És nincs sáh-fejék már a feje felett."
Meghallgatta Iszkandar Dzsánúszijárt,
és kérdte, ki mellette állt, Máhijárt:
"Az ellenség hol van, kit levertetek?
Az ösvényt mutassátok, vezessetek."
Vezették azonnal. Harag költözött
a szívébe-lelkébe könnyek között,
mikor Dárá arcára pillanthatott,
mely lepkeszeg-halvány volt s vérben fagyott.
És megnézte, tud-e még szót szólani,
s szeméből omoltak sűrű könnyei
- két kézzel simította arcát-fejét -,
az orvos mikor látta, hogy messze még.
S beszélt hozzá: "Bár könnyebbülnél te meg,
hogy ellenségeid még rettegjenek!
Én Indiából, Rúmból elhozatok
orvosokat, és véres könnyet sírok!
A trónod s erőd visszaszármaztatom,
s ha meggyógyulsz, földedről eltávozom."
De sóhajtva mondotta Dárá: "Legyen
kísérőd a bölcs gondolat szüntelen!
Sebem van s a földmélybe tartok le már,
mert hálóba hurkolt a csúfos halál.
A forgó nagy ég ősi törvénye ez,
lehetsz bár király, vagy lovag-hős lehetsz.
A nagyság mind elmúlik, zsákmány csupán,
s vadászó halál jár e zsákmány után.
A gyermekeim és a rokonaim
és fátyoltakart-arcú asszonyaim
fogadd gondjaiba. S kérd meg lányomat,
a trónszéken szívének vigaszt te adj.
E szűznek, anyjától, Rósank a neve,
ki földünket ékessé tette vele.
Remélem, dicső sarjat ád ő neked,
ki Iszfandijár nevét újítja meg,
s kitől újra fellobban Zerdust tüze,
s a Zendvásztát forgatja bajnok keze."
Iszkandar kezét ajkához vitte most,
és szólt: "Légyen Isten az oltalmazód.
Én földmélybe térek; neked trónusom,
és lelkem a mennybéli Úrnak adom."
Ekképp szólt, s a testéből lelke kiszállt.
Mind felsírt a bajnok, ki ott körben állt;
Iszkandar a köntösét szaggatta meg
és fennkölt fejékére port hintetett.
És íráni módra emelt sírhelyet,
mely fensége és hite szép dísze lett.
A szép dakhma elkészült, s Iszkandar ott
elé két keresztet felállíttatott.
Az egyikre ott nyomba Dzsánúszijárt,
feszítették másikra bősz Máhijárt.
A seregből harcosok léptek elő,
és mindjüknek kezében ott volt a kő;
és mindenütt ütöttek rajtuk sebet,
mert megölték sáhjukat e bűnösek.
És Iszkandart áldva az írániak,
a trónszékre tették mint királyukat.

 

6. Iszkandar, Irán királya

Iszkandar a trónon szült: "Bár bölcsesség
követné örökké a sáhok szívét!
Hiszen mind a rossz, mind a jó elmúlik,
és el nem kerüli a sors karmait.
Mindenki, ki énnálam itt megjelen
s igazságot óhajt, akár ellenem,
- kihallgatáskor s akár éjjel jöhet,
ajkát szóra nyithatja s lesz felelet.
Adóját öt esztendeig nem szedem
csak annak, ki érzi, egyenlő velem.
Sok nincstelen koldust én dússá teszek,
s a dúsaktól semmit is el nem veszek."
Feloszlatta ekkor a gyűlést, mivel
tanácskozni ült össze bölcseivel.
Majd írnokát magához hívatta be,
rúm-i tollat, kínai selymet veve
és íratott Rósanknak szép levelet,
a tollhegyről ily szózatot pergetett:
"Magaslombú nagy sáhi törzsből csupán
igazlelkű szép sarj fakadhat, te lány,
derűs kellemű, és erős szellemű,
és szűzlelkű, széphangú, széptermetű.
Mikor haldokolt, bízott téged reám
dicsőhírű hős sáh-apád, szép leány.
Ha asszony-lakosztályba, termembe lépsz,
tudd meg, hogy világunk királynője léssz:
az asszonyok feje, korona dísze,
a királyi dicsőség tündöklése.
Írtam már anyádnak is én levelet,
hogy, rangodhoz illően, átküldjenek,
mint királyok királyának gyermekét,
az iszfaháni mágus vezessen és
szolgák, elefántok, díszhintók veled,
s ki adott volt tenéked mézet s tejet.
A kedvedre forduljon ott fönn a menny,
tőled bú-baj, ellenség távol legyen."
Egy bölcs, mint a por, mit továbbhajt a szél,
úgy ment, nála volt ez a sáhi levél.
Diláráj a lányával általadott
kelengyét, mit kerek föld megáhított;
Több farszangra elnyúlt tevéik sora,
arany-ezüst teher volt rajtuk s ruha,
sok tarka és díszes, sok szép takaró,
és szőnyeg és függöny, és dísznek való;
és aranyos-nyergű arab paripák,
aranykardtokú indus kardok, s ruhák
kiszabva, és kelmék is, oly ékesek,
a világ nem láthatott különbeket;
áloé és ámbra és mósusz vele,
mitől fölgyúlhat az irigység tüze.
A kastélyból rabszolgák nagy serege,
és negyven arany hordószék is vele,
s az egyik ernyős székben, mit vittenek,
a lány ült, a boldog, virágzó Rósenk.
Diláráj kastélyától a félútig
az ékszer, selyem, ló s a népek lepik
az utat; s a város is díszes; mosoly
az ajkakon, szívekben öröm honol;
a szép hold midőn női termébe ért,
az ifjú soká nézte szép termetét,
és arcát: a bölcsesség, azt mondhatod,
ilyen lányt csak szerelemre alkotott.
Arany trónra ültetvén anyja a lányt,
Szikandarnak lelkébe lobbant a láng.
A lány mellett egy teljes hétig maradt,
és tárgyalt, beszélgetett véle sokat;
és benne mást, mint lelki nagyságot és
szelíd lelket, bölcs, illő viselkedést,
nem lelt, bárha fürkészte figyelmesen;
szívét fűzte hát hozzá szerelmesen.

 

7. Kaid négy ajándéka

Iszkandar megnézte az egész Iránt,
s magáénak látott trónt és koronát.
Az ind Kaid ellen készült föl tehát.
És úttalan úton vezette hadát.
Amerre csak a nagy király elhaladt,
kitárták előtte a várkapukat.
Mikor ama városhoz elérkezett,
mit a nagy Kaid Míládnak nevezett,
Kaid királynak levelet íratott
a zsákmányra vágyó oroszlán legott:
"Iszkandar, a fennkölt hős, kard bajnoka,
az országok és nagy hadak hős ura,
én írom most néked ezt a levelet,
világítsa meg jól sötét lelkedet.
Ha írnokom majd elolvassa neked,
dühvel ne nézz rá, magad elé ne tedd;
ha eljő az éj, új napot már ne várj,
de tüstént hajolj szómra, Kaid király.
Te tán késlekedhetsz, de nem tűröm én:
fejéked, fejed, trónod eltiprom én."
A levél hogy Kaidhoz elérkezett,
ő látni kívánta már a követet.
Dicsérettel és keggyel halmozza el,
maga mellé ülteti, s ekként felel:
"Örömmel veszem, mit királyod ma szól,
nem vonnám ki főm én parancsa alól;
nemet mondanom néki úgysem lehet,
övé kard, fejék és a roppant sereg.
Van négy kincsem, milyen még e föld felett
nem állt nyíltan, és titkon sem rejtezett.
És utánam, hogyha már én elmegyek,
ilyen négy kincs nem jut soha senkinek.
Ha kívánja elküldöm mindet neki,
ez szívét és erejét frissítheti.
És aztán, ha óhajtja, odamegyek,
és mindenben készséges rabja leszek."
S még ily szózatát hallja most a követ:
"Van egy lányom, otthon kit rejtegetek,
mert ha a magas nap megpillantja őt,
hát elsötétedhet az arca előtt;
haja hullámos pányva, s mint a szurok;
az ajkáról tej-illat száll-párolog.
A ciprus görbe, ha nézed termetét,
s ha szól, ajka gyöngyöket szór szerteszét.
Az ész fénye árad vonásairól,
s ha történetet mond, nagy elméje szól.
Ha hallgat, csak szemérmességből teszi:
a földön bizony nincsen párja neki.
Van egy serlegem, töltsd e szép serleget
borral, vagy ha belé vizet öntenek,
az ember ül borozó társaival,
tíz évig is ott s nem fogy ki az ital.
Ifjú orvos a kincsem, a harmadik;
csepp vizeletből a kórt fölismeri.
Amíg ő az udvarban él, nem lehet
a világhírű sáh egyszer sem beteg.
Negyedszer, kit elrejtve tartok ma itt,
egy bölcs az, ki mellettem tartózkodik,
s a sáhnak ki mindent elárul, mi lesz,
a hold és a nap néki mindent jelez."
A hírnök megindult most visszafelé,
az útján a széllel szállt versenyt. Elé
állt sáhjának, elmondott mindent neki.
S mint rózsát, az arcát a pír ellepi.
Ezt mondta: "Ha így igaz mind, mit beszél,
e négy kincs a teljes világgal felér.
Ha elküldi hozzám e szép kincseket,
ragyogtatja fénnyé borús lelkemet.
Hazájában én dúlni biz nem fogok,
hanem barátsággal visszafordulok."
Tíz rúm-i bölcs ember vitte levelét,
ment Iszkandartól Kaid király felé.
S hogy meglátta őket az indus király,
kikérdezte őket, szavuk hallgatá.
Nyájas volt hozzájuk, mint illik, s adott
a bölcseknek hozzájuk méltó lakot.
És másnap, az égbolt hogy szürkén dereng,
s a harcrakész nap kardját kivonja fent,
ő bent arany trónszéket állíttat fel,
és kínai sok dísszel ékíti fel.
Ott ült az a naparcú fényes leány,
a hajnalcsillag sincs oly fényes talán.
Belép a tíz agg bölcs, a leányra néz,
mind tudásra vágyó és szólalni kész.
A király az ara elé küldte mind,
Failakúsz-fi Iszkandar vágya szerint.
Az aggok mikor látták ezt az arát,
hogy arca beragyog termet s koronát,
elámultak, mindet zavar szállta meg,
a látványtól agg lábuk immár remeg.
A tíz öreg bölcs álló helyben maradt,
az ajkuk dicsérvén az élő Urat.
Egyik sem hagyta el percre sem helyét,
s egy percre se vette le róla szemét.
Soká ottmaradtak a bölcs férfiak,
s a királyhoz tüstént egy hírnök szaladt.
És kérdezte ő most e nagy bölcseket:
"Oly hosszú időt ott mért töltöttetek?
Hisz emberi lény ez a széparcú lány,
minden csillag szépségéből kapva bár."
És Rúm egyik bölcse szólt: "Fejedelem,
ilyen festett kép nincs a kastélyba sem.
E holdvilág-szépség lábunkról levett,
királyunknak írunk róla levelet."
A bölcsek pedig most összeültenek,
és tintát, papírt, nádat is vettenek,
mindmegírta, mit látott, úgy hogy a lap
már el is tűnt a sok szép betű alatt.
Míládból lovas hírnököt küldtek el,
hogy vágtasson Iszkandarhoz gyorsan el.
A világ királya elolvasta ott
a levelet s szavukon ámuldozott.
A négy kinccsel - írta - elém térjetek,
és többet Kaidtól ne is kérjetek.
Ne zaklassa őt már ezentúl ki sem,
megkaptam, mit vártam, s elég ez nekem.
A virágzó országból ment a követ,
a rúm-i nagy bölcsekhez megérkezett.
A mágusok pedig a sáh válaszát
a fáradt lovastól hamar véve át,
a termükből sáhjukhoz mentek hamar,
elérték a pompás nagy termet hamar.
Felolvasták, mit néki Iszkandar írt,
világbíró császártól adván a hírt.
Örült most az indus hadak nagy feje,
hogy nem kell a császártól rettegnie.
Szemelvén ki száz indus bölcs férfiút,
száz nyelv-értőt és édes-szónoklatút;
kinyittatta kincstára szép ajtaját,
s kiválasztott karkötőt, trónt, koronát,
és kelmét kiválót és szép ékkövet,
és mindent, mit illőnek érzett, kivett.
És száz málhahordó tevére rakat
ruhákat és szép sáhi ékszert sokat.
A szépség az asszony-lakosztályhoz ért,
mosusz-illatú éj-haján sáh-fejék,
s mint bíbor virágra ha háló borul,
sötét fürtje szépséges arcára hull;
Az orcája: holdfény a ciprus felett,
ki sem merne rávetni tekintetet.
És láthatsz két édeni nárcisz-szemet,
a szerelem alkotta, azt vélheted.
Csak bámulta Iszkandar, mily tünde-szép,
az arcát, haját és sudár termetét,
és így szólt: "a világnak fáklyája ez!"
És magában érette fohászt rebeg.
Leültette hát körbe mind bölcseit,
a nagy rúm-i had büszke móbedjeit,
és megkérte, szertartást tartván, amint
a Messiás kívánja, s írás szerint.
És szórt rá aranyt, ékkövet jó sokat,
alig tört közöttük a szép hold utat.
Így végzett a ciprus-sudárral, s legott
ürítettek őnéki méltó lakot.
S most vizsgálni vágyván a bölcs férfiút,
e nagy bölcs, vitában, milyen csúcsra jut,
egy poharat töltetett vajjal tele,
és elküldte, és ily parancsot vele:
"Csak dörzsöld be ezzel egész testedet,
lent, fönt, hátadat, válladat, melledet.
S pihenj is le, fáradt hogy aztán ne légy,
s okosságot elmémbe, lelkembe tégy."
A bölcs mondta, megnézve jól a vajat:
"Biz itt énelőttem titok nem maradt."
A pohárba ím ezer tűt vet bele,
s a nagy sáhnak így küldi, tűvel tele.
A császár nem ámul, szemet nem mereszt,
kovácsok rajáért titokban meneszt,
s hogy olvasszanak, mondta, kerek lemezt
belőlük, s csiszolják sugárzóra ezt.
És elküldte bölcsének. Megnézi hát
a bölcs, s küldi is vissza tüstént vasát,
a csillogó lapot, de csak miután
belőle szép tündöklő tükröt csinál
s a vas éjjel ott van a sáhnál megint;
s ő nem vall e titkáról szélnek se színt.
De eldugta nedves helyen: hadd legyen
a vaslap sötét, mint az éj, s fénytelen,
és küldötte ismét a bölcsnek vasát,
így folytattak ők most e vassal vitát.
A bölcs újra fényesre dörzsölte ezt,
s így küldött el ismét csak ékes lemezt.
A császár e vaslapra pillantva már,
a bölcset magához behívatva vár,
s hogy eljő a bölcs, néki széket kínál,
és kérdése ez most: a vaj s a pohár.
A bölcs most a császárnak így válaszol:
"Az emberi testbe a vaj nem hatol,
s így azt mondtad: országod bölcsei közt
neked jutott bölcsesség minden fölött.
S én feleltem: ó, sáh, ki okos-szívű,
ki fennkölt és gáncstalan szép életű,
a tudás mint tű hatja át, tagjain
keresztül - kősziklán áttör - s csontjain.
Azt mondottam evvel, hogy szóm olaja,
eszem, szívem s józan ítéletem a
számra hajszálnál finomabb szavakat
hoz; s a te szíved oly sötét, mint a vas.
De tudásommal, melyet ég küld feléd,
szíved, bárha kezdettől rossz is, sötét,
ezentúl mint áttetsző víz tiszta lesz,
és rozsdássá már semmi nem váltja." Ez
a szózat meg is nyerte már a királyt,
s még mélyebben érzett a nagy bölcs iránt.
Arannyal s ezüsttel telt szép serleget
adat néki, köntöst is ékköveset.
A bölcshöz behozták; de szólt ő: "Nekem
van kincsem, de titkos, ragyog fényesen,
és mindennél szebben; nem les rá gonosz
és nem birtokolja Ahrímán, a rossz;
én érette éjente nem fizetek,
őrt, s úton a rablóktól nem rettegek.
Tudás, ész, becsület legyen tiszta csak,
a hívság a romlás-kaput nyitja csak.
Vitesd vissza hát mind ajándékodat,
a bölcsesség legjobb ha ösvényt mutat."
A császár csodálván a bölcset legott,
a szózatján töprengve gondolkodott,
majd ezt mondta: "Vétségen engem soha
nem ér már a napnak s a holdnak Ura:
utam bölcs tanácsod vezérelje már,
szavad lesz a lelkem vezér-elve már."
Majd hívatta tüstént az orvost elő,
a cseppekben, árulja el, mit lel ő.
És kérdezte: "Mondd, a kín honnét ered,
hogy úgy sír miatta a sújtott beteg?"
Az így válaszolt: "Az, ki roppant mohó
az asztalnál, s mértéke sincs néki jó,
egészséget étkéből nem nyer; pedig
a bölcs az, ki épségről gondoskodik.
Most számodra orvosló-szert keverek,
szedek bőven mindenhol jó füveket:
a testednek immáron épsége lesz,
a bensődből ez gyöngeséget kivesz."
Az ékesszavú orvos elment tehát,
a bércekre, vivén a szolgák raját,
levágott igen sok hegyen-nőtt füvet,
haszon-nélkülit mindig arrébb-vetett;
a legtisztább ellenmérgekből pedig
orvos-szert kevert bölcs szabályok szerint.
És Iszkandar sáh testét mosta vele,
hogy épségben őrizze orvos-szere.
Iszkandar e tájt nem igen alhatott,
mert mindenkivel folyton mulatozott.
S csak asszonyra fordított mindig fejet,
a teste kereste a lágy fekhelyet.
S a nagy sáhnak ereje folyton fogyott,
az épség felől mert nem gondoskodott.
Megnézte vizeletét az orvos, és
már látta, hogy itt van az elgyengülés.
Ezt mondotta: "Nőkkel ha fekszik, ha kel
az ifjú, hamar vénül, így gyöngül el."
S a nagy sáh az éjjel magában feküdt,
szép holdképű párjával nem hált együtt.
S jött, hajnalra kelvén, az orvos megint,
s a vizeletben látott szép tiszta színt.
"A világ nagy sáhja - szólt - nem hált együtt
a párjával éjjel, magában feküdt.
Ha majd csak magad hálsz, te fennkölt király,
nem is lesz szükséged orvosságra már."
Iszkandar nevetvén kimondotta: "A
világ ne legyen nélküled, India!"
A sáh aztán jó nagy zsák pénzt is hozat,
s aranyló nyeregdíszű éjszín lovat,
a bölcs orvos-embernek: "Azt mondom én,
legyen jó eszed mindig nyelved hegyén."
S parancsolta aztán: arany serlegét
behozzák, de friss vízzel töltsék elébb.
A serlegből mindenki ivott vizet,
míg a nyugvóidő el nem érkezett;
már tréfából is folyton ittak vizet,
s a víz ettől éppen nem kevesbedett.
S a bölcs előtt Iszkandar azt mondta ki,
hogy Kaid nagy, s földön nincs párja neki.
"Már más neve ajkunkon nem lesz soha:
Kaid bűvös országa lesz India."
És kérdezte bölcsét, van-é felelet
a serlegről, rejtelme vaj' mi lehet.
A bölcs ezt felelte: "Ó, fejedelem,
e serleg ne hidd hogy jelentéktelen.
Mert fáradtak sok hosszú évig vele,
és sok fáradsággal volt dolguk tele,
minden ország legjobb csillagászai,
a legjobbak voltak a mesterei,
Kaidnál munkálván e szép serlegen,
fényes napokon és sötét éjeken.
Meglesték a csillagok természetét,
sok-sok napon keresztül lesték elébb.
Hasonlatot mágnesről végy most magad,
mely magához vonzza a fénylő vasat,
úgy vonzza a vizet is ez szüntelen,
de nem tudja látni ezt emberi szem."
Szikandarnak tetszett a tudós beszéd,
és tanult a bölcstől, és ezt mondta még
a míládi aggoknak: "Kötésemet,
mit Kaiddal itt én szívemből teszek,
nem bontom fel, míg élek, megtartom ezt,
és hódoljanak előtte mindenek.
E négy kincset megkaptam, mind élvezem,
Kaidtól egyéb már sosem kell nekem."

 

8. Iszkandar hadjáratai

a) A nyugati tenger

Az országot otthagyta bántatlanul
s nyugatnak haladt ekkor Iszkandar úr.
A brahmánok földjéről így érkezett
egy helyre, hol szörnyű mély tengerre lelt.
Az emberek, mint a nők, fátyolosan
jártak tarka köntösben, illatosan.
Nyelvük nem arab nyelv és nem kínai,
nem turk, és nem sáhi, és nem pehleví.
Ott mindenki pusztán csak halat evett,
mert hozzájuk semmi út nem vezetett.
Előttük nagy Iszkandar ámulva állt,
és Rúm nyelvén szólalva mondott imát.
S a vízből egy hegy nőtt ki váratlanul,
aranyfényű volt, mint a napfény ha gyúl.
S most Iszkandar hozat egy szélgyors hajót,
e bércet hogy mégjobban megnézze ott.
A bölcsek közül egy meg ezt mondta: "Nem
mehetsz át, te nagy sáh - e mély tengeren,
hát várj míg kifürkészi más, kinek nem
jutott részül ily nagy dicső értelem."
A rúm-i legények s a perzsák közül
parancsára harminc a bárkába ül.
De egy sárga hal volt, nem is más a hegy,
mely érezve, hogy mind irányába megy,
lerántotta bárkájukat hirtelen,
s a vízmélybe így hullt le mind jeltelen.
A császár s a had meg csak ámuldozott,
és mindenki Istenhez fohászkodott;
a móbed pedig szólt: "Mi fontos? Tudás.
Tudósok fölött nincs bizony senki más.
Ha bárkára szállván, te ott halsz magad,
bizony könnyben úszó szívű most a had."
Evett estebédet s le is dőlt hada,
s tekergett a vízből sok kígyó oda,
s az erdőből sok skorpió, mint a láng,
sötét lett az alvóknak s szűk a világ.
És mindenfelé hull a roppant sereg,
vezérek, tudósok, s vitéz emberek.
Majd nagy falka vaddisznó jött el hamar,
döfött, szúrt a sok hosszú gyémánt-agyar;
oroszlánok is, mind bikát megverő,
le nem győzte karmuk vitézség s erő;
a partról odébb ment a roppant sereg.
A nádast felégették hátuk megett,
és elpusztított karjuk oly sok vadat,
hogy szűk lett az út, merre népük haladt.

 

b) A sárkány

Igen gyorsan indult tovább már a had,
dicsérvén az igazság-osztó Urat.
A csonttalan-lábúakhoz értenek,
s ott Iszkandar szétnéz s lát nagy tömeget:
se ló, sem husáng, kard, vért nem volt velük,
de oroszlántermetű mindegyikük.
S közébük hogy elvitte népes hadát,
a puháknak sötét a széles világ.
Mint égzengés, üvöltés kélt közülök,
s a csonttalan-lábúak, mint ördögök,
Iszkandarra térdükön száguldanak,
dühös-szívű, harcokra-vágyó csapat.
Zúdította rájuk a kő-záporát,
miként őszi szél rázza erdőn a fát.
A rúmi had karddal és nyíllal felelt.
A fény nappalából sötét este lett.
S mikor már a szörnyekből nem sok maradt,
Iszkandar pihent s vitte már a hadat.
Rohanvást ment, mígnem egy városhoz ért,
de nem látta sem szélét, sem közepét.
Lakói mint illik, elé mentenek,
nem kényszerű szívvel, derék emberek.
Hoztak néki sokféle szép szőnyeget,
és sok ízes étket és köntösöket.
Kikérdezte őket Szikandar hamar
a rangjukhoz illően és nyájasan.
A síkságon szőnyegsátrat vertenek,
és port s hulladékot brokát leple fed.
S ő látott ott csillagig érő hegyet,
mely mintha csak lerántaná az eget.
E csúcson nagyon kevés ember lakott,
de éjente még ez is eltávozott.
Megkérdezte tőlük, visz-é út oda,
s odáig hogyan juthat el nagy hada.
De hozzá mind egyszerre sóhajtozott:
"Világnak dicső sáhja, tudd meg, hogy ott
van ám út, egészen a hegyhez vivő,
de csak ha akadna hozzá vezető.
A hegy túlfelén szörnyű sárkány tanyáz,
kinek mérge farkast is árnnyá-aláz;
nem indulhat arra se had, sem vezér;
a mérge s a füstje a holdig felér;
a szájából, tudd, szörnyű lángot okád,
sörényébe foglyul hull bősz elefánt.
E sárkányt a város le nem győzheti;
és öt ökör kell minden éjjel neki.
Mi megvesszük és vonjuk is föl neki,
a szívünk alázattal s gonddal teli,
hogy onnan ne ronthasson idáig el
és minket ne pusztítson egy szálig el."
S hogy jött az ökörvivés órája már,
kiválasztott néhány vitézt a király,
és adott a nagy vezér rendeletet,
hogy semmit a sárkánynak ne vigyenek.
De sáhi nagy kincstárából pénzt adott
és öt ökröt maga vásároltatott,
lenyúzatta s fejükhöz varrta a bőrt,
s a jó népbe ilyképpen nagy merszet önt.
És naftával s méreggel itatta át
az irhát s a sárkányhoz vitette át.
A bőrökbe fúvatva sok levegőt,
az ég s föld Urához könyörgött előbb,
a terhet azután felrakatta ő
utána kézről-kézre adatta ő.
A sáh most a sárkányhoz elérkezett,
éj-felhőnek látta a szörnyeteget.
Kék volt nyelve, vérszínben égett szeme,
a szájából tűz lángja szállt messzire.
A csúcsról legörgették ökreiket,
a sárkány mohó lelke fölgerjedett,
az ökrökre szélvész-erővel csapott,
kiadván kezükből a hős harcosok.
De megnyíltak immár a bőrvarratok,
a méreg a testébe szétáradott,
belét át meg át fúrta; agyvelejét,
utána meg lábait roncsolta szét.
Fejét hát a sziklához csapkodta fönn,
és vergődött, kínlódva habzott a szörny.
És nyílzáport zúdított rá a sereg,
a zsákmány-mohó szörnynek ily vége lett.

 

c) A nők városa

Rúm hőseit vitte a sáh, s a menet
Harúm roppant váráshoz így érkezett.
E városban nőké volt a hatalom,
nem engedtek át senkit kapujukon.
A bal mellük épp mint a férfiaké,
kik harcokban vértjüket öltik fölé;
de jobbmellük nő-mell volt, szép duzzatag,
olyan szép, mint selymen gránátalmamag.
S Harúmnak hogy nagyhírű várához ér,
a hős rúmiakkal a fennkölt vezér,
ír levelet nékik, mint illik s való
az oly férfiútól, ki fentről-való.
Irán s Rúm királya - alá e nevet
írta, s küldte váruk vezérlőinek.
A Teremtővel kezdte, véle, ki ad
érző szívet és jó adományokat.
És folytatta: "Akinek bölcs lelke van,
s a földet bejárdalta úgy, mint magam,
az hallotta, mit tettünk, hőstetteket,
s a földön uralmunk meddig terjedett.
Parancsunk ki nem tette, s ellenszegült
a föld-gyomra éjébe lejjebb került.
E földön nem óhajtom, hogy hely legyen,
melyet nem tekintett meg én két szemem.
Felétek jövet nem hozok harcot én,
szívemben barátság, szelíd béke él.
A várban ha bölcs és tudós ember él
ki olvasni jól tud, hát itt e levél,
mely jóindulattal telt, - olvassa fel
s ki köztetek jó s tiszta szívet visel,
határozza el, hogy elébem siet,
bizony kára ebből kinek sem lehet."
És megbízott egy rúm-i bölcset vele,
ez írást Harúm-várba sebten vigye.
A tudós elért oda, s látta, hogy csak
nők laknak ott, nem látott férfiakat.
A levelet olvasni összefutott,
ahány bölcs-eszű nő a várban lakott.
Fölolvasta egy tudós a levelet,
s ők látták a jóságos király-szívet,
hát mind összeültek s feleltek neki:
"Te fennköltfejű, légy örökéletű!
Magunk elé ültettük követedet,
elolvastuk végig a leveledet.
Először, mit szóltál a sáhokról is,
és győzelmeidről s csatáidról is, -
nem látod, ha hozzánk te hadat hozol,
a földünket lovaink patáitól.
E városban, tudd, utca van rengeteg,
és tízezer nő lakja mindegyiket.
Éjjel is hadi köntösben aluszunk,
és zsúfoltan élünk, mert sokan vagyunk.
S kinek férje volna, olyan nincs velünk,
mert szüzek vagyunk mind s fátylat viselünk.
Ha bárki az országba ellátogat,
útjában csupán tenger-árra akad.
Ha valaki közülnk férjet kíván,
nem óhajtjuk orcáját szemlélni már;
a mély tengeren kell hogy átkeljen ő,
ha nap süt, s ha szél fú, ha hó hull s eső.
S ha férjétől lánygyermeket szül talán,
ki elpuhult, asszonyi, félénk leány,
örökké csak ott kell már maradnia,
az égbolt legét mindig ott szívnia.
S ha lányának férfiú-természete
van, akkor mihozzánk kell eljönnie.
És fia ha lesz az új lakóhelyen,
közénk az biz el nem jöhet már sosem.
A víz partján szűzlány-vitéz tízezer
áll őrt, óvni minket, sötét éjjelen.
Ki közülünk lováról a földre tud
vetni egy oroszlánszívű férfiút,
arany sáh-fejékkel felékítjük őt,
és csillagmagas trónra léptetjük őt.
Van is nő közöttünk vagy harmincezer,
ki arany sáh-fejdíszt és függőt visel,
kinek a kezén sok dölyfös férfinek
lett a földi élet másnál rövidebb.
Te nagy ember vagy és dicső a neved,
hírneved kapuját el ne reteszeld,
ne mondhassák, hogy nőkkel küzdött karod,
és harcban a nősereg megfuttatott;
biz ez szörnyű szégyent is hozhatna rád,
mely nem sápad el, míg világunk világ.
De Rúmnak ha elhozod jeleseit,
és szét akarsz nézni a várunkban itt,
és mint igaz férfi jössz, becsületes,
csak baráti jóságra s derűre lelsz.
De, sáhom, ha nem ilyen szándék vezet,
jobb elkerülnöd itt ezt a sereget;
mert olyan nagy haddal kelünk mi eléd,
a nap már sötét lesz s a hold is sötét."
Iszkandar a választ elolvasta, és
kiválasztott egy éberlelkű vitézt,
s a nőknek most ővéle izente át:
"Bár bölcsesség lakná az ember agyát!
A földnek kerekségén nincs oly király,
az egész földön jeles ember se már,
ki ne volna énnálam alacsonyabb,
bár szerencsés csillaga s fensége nagy.
Hogy nők ellen harcoljak, nem óhajom,
elefánttal, kürttel nem hadakozom;
se nők ellen haddal, hogy völgyet-hegyet
a ménemnek körmével rommá-tegyek.
A szándékom megnézni várostokat.
Elébem ha eljöttök, szívem vigad;
s ha megnéztem mindent, megyek már tovább,
világot körítő utam vár tovább."
Követ ment, el is mondta mindazt, mi kell,
s mit nem tudtak ők, pontosan tárta fel.
A fentebb-ülők mind ülést tartanak,
és közlik: szaváról mit is tartanak:
"Ha halljuk, hogy itt jő a híres király,
elémegyünk mindnyájan fogadni már.
A követ e választ is átadja s vár,
okossága megtetszett minden szaván.
Szikandar megindult és ámuldozott
azon, mit világukról immár tudott.
Két útszakaszt tett s nagy szél kerekedett,
a hó hegymagasságig emelkedett,
sok jó harcost vesztett a nagy hadsereg,
kit hó pusztított el s a roppant hideg.
Két útrészt a fagy vert s dühös hóvihar,
de forró vidékhez kerültek hamar,
hol nagy füst, meg éjbarna felhő repült,
a had szinte tűzláng közé penderült;
az izzó vért vállukat égette föl,
a lópaták alatt meg égett a föld.
Egy városhoz értek, hol minden lakó
oly éjszínű volt, mint ki füstből való,
a szájuk lelógott, puhán, gennyesen,
és nyáladzott, habzott is förtelmesen;
a két szemük vérben forog rémesen,
s mint sárkány, okádnak tüzet szüntelen.
És elefántokkal tűntek föl neki
haduknak kiszálló előőrsei,
s közölték: a nagymérgű szél és a hó,
s a pusztító roppant fagy tőlük való.
S hogy hozzájuk nem járt közel senki még,
az első, mit látnak, e nagy rúm-i nép.
Egy hónapig Iszkandar náluk marad,
s pihen most kicsinykét a sáh és a had.
De aztán rohanvást halad már tovább,
s örömmel, keresni a nők városát.
A tengeren kél kétezer nő, elé,
mind ékszerrel és díszesen jő elé.
Volt ott egy vízben-fában gazdag liget,
mely, mint az egész táj, vidított szívet;
ott lakomát terít az asszonysereg
sok szép tarka szőnyegre, asztal helyett.
S hogy Iszkandar Hárúmba ért, jöttek ők,
elé mindenünnét özönlöttek ők.
Hoztak számos fejéket, ékszereket,
és sokszínű kelméket, köntösöket.
A sáh mindet átvette nagynyájasan,
és jóllátta őket barátságosan.
S hogy másnap a városba elérkezett,
e városban mindent jól szemügyre vett.
S a tengert is megnézve, fényes hadát
megindítja ismét, nyugatnak, tovább.

 

d) Góg és Magóg

Szikandar nyugatról ment kelet felé,
hogy földünk bejárdalja mindenfelé.
S az útjában szép tiszta várost talált,
ahol szél se jár, por sem, azt mondanád.
Az elefánt-hátakon dörrent a dob,
tolongván elé mind a városnagyok
két mérföldre. Nyájas volt mindhez külön,
a fénylő nagy égig magasztalta föl.
És kérdte, csodák ott mik is lelhetők,
melyeknél különbek nem ismerhetők.
ajkuk szóra nyitják a városnagyok:
"Siránkozni sorsunk miatt, halld, van ok;
mert lelkünket valami nyomja, mi fáj,
hadd szóljunk neked róla, győztes király:
e hegyről, mely innét a felhőkig ér,
a szívünkbe könny, fájdalom, bánat ér,
erőnk és hatalmunk útját nem szegi,
mert Jádzsudzs és Mádzsudzs az álmunk veszi.
Ha hozzánk egy csapatuk megérkezik,
az életünk már bajra jajjal telik.
Az arcuk tevéé, és éjfekete
a nyelvük, és vérpiros mindjük szeme.
Arcuk fekete, vadkan-agyar foguk;
nyugodni itt vajon, ha jönnek, ki tud?
A testük sötét szőr borítja, s szügyük
mint az elefánté, és mellük, fülük.
Az egyik fülük párna, míg alszanak
s a másik a takaró, így alszanak.
Egy-egy nőstény szül vagy ezer gyermeket.
A számukat vajon ki mondhatja meg?
Rajokká verődnek, mint baromcsapat,
s ha szökkennek, górokként száguldanak.
Tavasszal, ha sok felleg dördül-morog,
miképpen ha zöld tenger-ár háborog,
s vihar ver fel nagy sárkány-hullámokat,
oroszlán-üvöltésük légbe szakad.
Sok kígyót lehullatnak dús fellegek,
és kígyóraj kígyórajt kerget-követ;
ez adja meg évente dús étküket,
az ő szörnyű rút kígyó-hús étküket.
Emellett még fűvel táplálják maguk,
és fű után sokfelé járkál rajuk.
A tél végén mindnyája szörnyen sovány,
a hangjuk galambé, nyögő-gyönge már;
de kígyóktól farkassá lesznek, ha hull
a zápor, s üvöltöznek irdatlanul.
Ha módot találnál reá, nagy király,
hogy enyhíts a lelkünk e súlyos baján,
az emberek itt akkor mind áldanak,
dicsőfényű híred soká fennmarad.
Hát ügyünket, kérünk, a kezedbe vedd.
Teremtőnk a védelmet nem vonja meg."
E szózatra Iszkandar álmélkodott,
az esdőket megszánva, gondolkodott.
Majd ezt mondta: "Könnyíthetek rajtatok,
e városnak én jó erőt adhatok.
A dolgot én jó útra terelgetem;
az ész és az Isten segít majd nekem."
A városlakók szóltak: "Fejedelem,
fejedtől a bú mindig távol legyen
Akármit kívánhatsz, tiéid vagyunk,
amíg életünk tart, neked dolgozunk.
Mit földünkről óhajtasz, mind megkapod,
mert nincs semmi dolgunk, mi ennél nagyobb."
Ment Iszkandar, megnézte azt a hegyet,
tudós-népe kísérte, roppant sereg,
Majd rendelte: hívjanak kovácsokat;
s rezet, bronzot, és nagy pörölyt hozzanak,
habarcsot, követ, fát nagy hőségben, és
más mindent, mit kíván a gátépítés.
Hoztak s hoztak ismét, amit csak kívánt,
s mikor minden ott volt, s a terv készen állt,
a kőművesek és az ácsok közül
ki mester volt, immár mind hozzája gyűl,
mindenhonnan Iszkandart keresi meg,
s mit ő kíván, mindenben segítenek.
Gyűltek mindenünnen tanult emberek.
S ő kétoldalt két falat építtetett,
mely lábtól gerincig a bércnek futott,
a szélessége épp száz könyöknyi volt;
egy öl szén egy öl vassal váltakozott,
és közéjük helyenként réz is jutott.
És öntöttek aztán a résekbe ként:
- a perzsa királyok eljárásaként -
több rétegben öntette résekbe, és
midőn csúcsig állt már, és sok volt a rés,
kevertek sok naftával sok olajat,
és evvel locsolták a teljes falat;
s rá szamár-rakomány szám raktak szenet,
s a sáh lángragyujtatta e réteget,
és fújtatta százezer kovács tovább,
figyelvén a nagy sáh vezénylő szavát.
a hegyről üvöltő fuvallat szaladt
és megremegtette a csillagokat.
Ekképp múlt el egy nap a fejük fölött,
a füst szállt, a sok kovács erőlködött.
Így keverték egybe a fal anyagát,
így olvasztott együvé falat a láng.
Jádzsudzstól és Mádzsudzstól így lett szabad
világuk, így lakhatták országukat.
S hol Iszkandar nagyhírű nagy gátja áll,
a földön se bú-baj, sem ádáz viszály.
Ötszáz öl magas bástya ez, bérc fölött,
a szélessége meg közel száz könyök.
Áldották a sáhot a vár nagyjai:
"Ne veszítsenek el a föld népei!"
És amijük csak az országban terem,
a királyhoz elhozták bőkezűen.
De Iszkandar semmit el nem fogadott.
De elment. S a hálás nép álmélkodott.

 

e) A beszélő fa

A pusztán keresztül egy városhoz ért.
És, emberi hangokra, vígan betért.
Az ország valóságos kert: a szívet
sok szépsége gyönyörrrel töltötte meg.
Elé mentek onnét a városnagyok,
és mind, kinek tündöklő erénye volt,
Iszkandar fejére mind áldást rebeg;
s mit rászórnak: arany és szép ékszerek.
Mind ezt mondta: boldoggá tettél, te nagy,
hogy épp erre járod most király-utad.
Sosem jött e városhoz eddig sereg,
nem hallottunk egyetlen nagy sáh-nevet.
Most eljöttél, s életünk hozzuk eléd;
örökké dicső-fényű, éptestű légy."
Örült ennek Iszkandar: nyugvást talál
a fárasztó sivatagi út után.
Megkérdezte tőlük, milyen nagy csoda
van itt, amit érdemes meglátnia.
Elé most a tolmács e válasszal áll:
"Te győzelmes és tisztaszívű király!
Van itt olyan nagy csoda, tudd, amilyet
sosem láttak eddig nagyok, kicsinyek.
Az országban áll itt egy kéttörzsű fa,
hát halld róla meg, hogy milyen nagy csoda.
Egy ága nő, más ága hím: ágakat,
beszélő illatosakat hajtanak:
a nő beszél éjjel és illatja kél,
s a hím, hogyha eljő a hajnal, beszél."
Ment Iszkandar és rúmi lovashada,
és véle ez ország sok országnagya.
És Iszkandar kérdezte ott: vaj' e fa
a leghangosabban mikor szólana?
S a császárhoz így szólt a tolmács szava:
"A napnak ha elmúlt kilenc jó szaka,
az egyik fatörzs szólni kezd, és szaván
okulhatsz, te jócsillagú nagy király.
De lábad tovább onnan nem vetheted,
"világ széle" - így hívják ezt a helyet.
A sáh, rúm-i hadnéppel, útjára kélt,
s midőn már a szóló magas fához ért,
alatta föld forró nagy gőzt lehelt,
s ő mindenütt állati bőrökre lelt.
S a tolmácsot kérdezte, mit mondanak,
ki szaggatta szét itt e sok nagy vadat.
A jósorsú tolmács meg így szólt: "Sokan
járnak a fához imádkozni, uram:
s a sok hódoló hogyha étkezni vágy,
ezt eszi itt épp, ez állatok húsát."
Az éggömbnek csúcsára hágott a nap,
s a magasból hallott a sáh hangokat,
melyek mind a lombok felől szálltanak,
riasztó, komorjóslatú hangokat.
És kérdezte - elfogta nagy félelem -:
"Bölcs-elméjű, jó férfi, mondd meg nekem,
e szólaló levelek mit mondanak,
hogy ettől a szívemben vérkönny fakad?"
A tolmács felelt: "Halld, magasztos király,
a faág sok levele azt mondja már,
hogy Iszkandar oly hosszan mért kóborol,
sok részt kapván világunk javaiból.
Ha kétszer hát sáh-évnek már vége lett,
a távozás útjára vessen szemet."
Szikandar szeméből a könny árja hullt,
e szózatra szívére kín s bú borult.
A táborba tért, és ott a nagyurak,
már ott voltak, a büszkehomlokúak,
a városban a szép ajándékokért,
melyekkel vezérek díszítnek vezért.
S hogy Iszkandar átvette és elvonult.
Szívéből, szeméből a vér könnye hullt.

 

9. Iszkandar megbetegszik Babilonban

Ment Iszkandar Bábil felé; nagy hadát
a földön föld-ellepve vezette át.
Már éj volt, hogy Bábilba megérkezett;
láttán a sok városnagy örvendezett.
Ez éjjel egy asszony szült oly gyermeket,
hogy láttára mindenki elszörnyedett.
Oroszlánfejű volt, a lábán paták,
fölül ember s lent egy ökörfark kiállt.
A szörnyszülött meghalt, mihelyt léte lett;
ez így jó: felejtsék el őt mindenek.
De elvitték tüstént a nagy sáh elé,
és ő elcsodálkozva nézegeté.
Mert érezte tüstént, hogy baljós e jel:
"Az ily sarjadékot a föld rejtse el."
És nagyszámú csillagjóst is hívatott,
a csöppségről hosszasan tanácskozott.
Mind elképedt, ám hogy minek látja őt,
leplezte a jócsillagú sáh előtt.
De Iszkandart megszállta roppant harag:
"Előlem ha itt bármi rejtett marad,
levágatom testetekről fejetek,
koporsótok oroszlán bősz torka lesz!"
A csillagász mind látta, hogy mily dühös;
s kimondták: "Magasztos király, büszke hős!
Oroszlán volt néked a sorscsillagod,
ezt tudják a nagyok s a bölcs mágusok.
Most láttad a holt gyermek arszlánfejét:
uralmadhoz immár közel jár a vég."
S ki Iszkandarhoz járult bölcs csillagász,
mind ezt mondta, jelzése egynek se más.
És Iszkandar, ezt hallva, elkomorult,
de bölcs, józan elméje el nem borult.
"Halál ellen orvosság nincs már - beszélt -
de szívem a félelem nem dúlja szét;
nem sok időt tartogat még életem,
és kurtább vagy hosszabb már úgysem leszen."
És aznap Bábilban megbetegedett,
és jól tudta: vége már közel lehet.

 

10. Iszkandar levele édesanyjához

Egy tapasztalt írnokát hívatta hát,
és mondotta tollba a szíve szavát.
Anyjának íratott vele levelet:
"A halálról hallgatni úgysem lehet.
Már megkaptam, itt lenn mi részem nekem.
Már kurtább se, hosszabb se lesz életem.
Halálom miatt gyászba, kérlek, ne hullj,
a halál a világban éppen nem új.
Mind meg kell hogy haljon, ki megszületik,
legyen bár király, vagy a legkisebbik.
Én elrendelem, hogy Rúm főura mind,
ha országa földjére megtér megint,
a rendeleted tegye híven és jól,
ne vonja ki magát parancsod alól.
És évente ossz dénárt, százezeret
kapják meg kezedből a földmívesek.
Temettess el Miszr-ban, anyám, s ne hagyd,
hogy ne hajtsák végre a szándékomat.
Ha Rósank világra fiút hoz nekem,
az őrzi, tudom jól, dicső hírnevem.
Kaid lányát küldjétek majd vissza, mint
jött, biztonságban, jó apjához megint.
Pénzes zsákokkal, hű szolgákkal, fedett
elefántülést néki készítsetek.
És aranyat, ezüstöt, s a koronát,
mit hazulról hozott ő, adjátok át.
És küldj véle majd Hindba, én jó anyám,
kisérőt, mert így jött elénk mint leány.
Bevégeztem immár egész tervemet,
halálomra gondolva, mást sem teszek.
Azt kérem, hogy boncolják fel testemet,
és több szót ehhez már nem is fűzhetek.
Aranykoporsót készítsetek nekem,
a leplem meg ámbraillatú legyen,
a brokátja kínai aranyszövés,
ne fordítsa irtózva senki fejét.
Fogadd meg tanácsom, bölcs anyám, amíg
a te napod is majd el nem érkezik.
A kincsből, mit Kínából, Indiából
hoztam, s Turánból, Mukránból, Iránból,
ajándékul oszd szét, mi fölösleges,
ami meghaladja a szükségeset.
Csak azt kérem, nem mást, imádott anyám,
erős és derékszívű légy ezután,
a bánatnak túlsággal tested ne add,
e földön bizony semmi meg nem marad.
A tűrés dicsőbb még, mint a szeretet,
kiknek lelke gyönge - hitványszívűek."
Az írásra pecsétet, zsinórt rakott;
és gyorslábú ménen - parancsot adott -
vigyék Bábilból Rúmba hírét legott,
hogy császári dicsfénye leáldozott.

 

ISZKANDAR HALÁLA

A nagy sáh betegségét hallván a had,
sötétségbe hulltak a nagyférfiak,
és mind fölkeresték az ő székhelyét,
a földön csak őróla szállt-járt beszéd.
A trónszékét Iszkandar vitette ki,
a kastélyból síkságra tétette ki,
jajongással, sírással megtelt a rét,
jajongás lobogtatta égig tüzét.
S a császár szólt halk hangon ily szózatot:
"Legyetek szerények s jámbor-józanok,
ne vétsétek el már ez intelmeket,
hogy boldog legyen testetek-lelketek.
S miként kell, nyomomban ti úgy járjatok:
ne hozzatok nevemre gyalázatot."
Szólt, és lelke elröppent. S lám, vége lett
a sáhnak, ki győzött a sok nép felett!
A vén világ sorja ez: ő nincs sehol,
de itt él a szó, lásd, amely róla szól.
Harminchat magához hasonló királyt
ölt meg; s mondd markában van-é a világ?
Tíz várost hozott létre, pompázatost,
s a tíz város tarlóföld, sík puszta most.
Olyat tett, mit még senki, s ez annyi csak,
hogy róla az égtájak mind szólanak.
De legtöbb a szó: mert az nem palota,
hogy hólétől, záportól szétomlana.
A szót itt megőrzi az emlékezet,
a szó több, mint császári szent ékszerek.

 

BAHRÁM GÓR

1

Midőn Bahrám Gór sáh királysága jött,
a nap is meghódolt az új úr előtt.
Ő így szólt: "Dicső nemzőm trónján ülök,
Tahmúrasz szellemében felkészülök.
És pusztán igazságra tekintek én,
még úgy is, ha másból hamisság beszél.
Felülmúlom ebben nagy őseimet,
és mutatom nektek is ösvényetek.
Zerdust nagy prófétánk hitét követem,
s mit őseim vallottak, az lesz hitem.
Ti javaitok s földetek urai,
és vagytok a hitnek is hű őrei.
És nőitek, sarjaitok sáhjai.
Be boldog, ki lelkes és józaneszű!
Én kincstárba kincset sosem halmozok,
a népemre evvel nyomort nem hozok."
Elrendelte eztán: Gusászp írnokot,
a bölcs, nagytudásút hivassák legott;
Dzsuvánójt is hívják el véle együtt,
a pénztárnokát, azt az éberszeműt.
Parancsolta, töröljék azt az adót,
amellyel Irán népe még tartozott.
Az okos sáfárok eltávoztanak,
s e kérdésben Kajvánhoz járultanak,
ki akkortájt mindent leginkább tudott,
s a föld pénzügyén át meg át láthatott.
Kutatták a hátralék végösszegét,
kiszámítva apróra mindent elébb:
és kilencvenhárom millió dénárt
találtak, mint mi megilleti Iránt.
A számlákat égetteté nagy tűzön,
Irán-szerte ébredt a kedv és öröm.
S egy szép napon, hajnalban bort hozatott,
jöttek hozzá vígan a seregnagyok.
S közébük belépett egy ember, aki
a faluból gyümölcsöt hozott neki.
Tevén gránátalmát, almát, birset is,
s a sáhok sáhjához való csokrot is.
A világ királya jól fogadta őt,
és hellyel kínálta a főbbek között.
Az embert, gyümölcs- és virág-elhozót,
kinek pehleví neve Kírui volt,
e látvány boldogsággal töltötte el:
király, sok nagyúr és vigasság-terem.
S hogy látott borral telt kristálypoharat,
a szívén az izgalom végigszaladt.
Kinyújtotta kezét az urak előtt,
a poharat megfogta s talpraszökött.
Királyát megéltette, aztán ivott,
és szólt: "Én borpusztító Kírúj vagyok."
És ürített hétszer is borserleget,
s a borivók előtt becsülete lett.
A sáh engedélyével ment ki, mikor
már várta, hogy átmossa testét a bor.
A városból így hát vígan távozott,
de mikor erős melle kavarodott,
lovával a népből kikanyarodott,
s a síkságról egy hegy felé vágtatott.
Leszállt ott a lóról, s egy rejtett zugot
kiválasztva, árnyékban elszunnyadott.
A hegyről egy éjszínű varjú leszállt,
s szemét vájta őnéki, míg szundikált.
Másnap Bahrám hálóterméből kiment,
s hát hallja, mit néki egy híve jelent:
hogy Kírúj szemébe, míg kábán hevert
a domb oldalán, varjú vad csőre vert.
A király lelke elsötétült nagyon,
Kírúj miatt elfogta vad fájdalom.
S a hírnök már szólt is a kastély előtt:
"Halljátok, ti bölcs emberek, jók, dicsők!
Tilos a bor mindenütt mindenkinek,
legyen akár lovag, akár kézműves."
Egy esztendő így telt el, ki sem ivott,
de bortól, parancsára, tartózkodott.
S a sáh, ha vigadtak, bortöltés helyett
olvastatott sok régi történetet.
Egy kis varga egy szép nap házasodott,
derék, kedves, jómódú, szép lányt kapott.
De tett kellett - s nem győzte. Sírt a legény
szülőanyja sarjának bús helyzetén.
Szerencsére volt még a háznál kevés
dugott bor; behívta fiát oda, és
ezt mondotta: "Ebből hét pohárral végy,
hogy már magadbiztos és győzelmes légy:
tán ez éjjel feltöröd pecsétedet;
a csákány ha rongyból van, nem fejt követ!"
A csizmadia hét pohárral ivott,
rugalmas lett lába és bőre legott.
Az ifjút a bor megvadította: ment,
s a zárt házkaput jól fel is törte bent.
A sáh egy oroszlánja éppen kitört,
a láncát letépvén, a városba tört.
A kis varga részeg volt, és tíz helyett
nagy bátorságában hatvan ujja lett.
Megült hát a bőgő oroszlán felett,
megmarkolva jól két oroszlán-fület.
És véletlen épp jóllakott volt a vad,
az ifjú a hátán megült mint lovag.
Az oroszlánápoló odafutott,
a kezében láncot és pányvát hozott,
s hát lát az oroszlánon csizmadiát,
ki úgy nyargal és űzi, mint szamarát.
Futott vissza ismét a kastély felé,
belépett s ment bátran a nagy sáh elé,
és elmondta, mit látott, mily nagy csodát,
milyet senki sem hall és senki se lát.
Elámult a fennkölt sah, hívatta hát
a mágusok fejét és sok főurát,
s szólt fő-mágusához: "A csizmadiát
tudd meg, hogy ki szülte, hogy milyen család.
Megértem, ha lovagi rendből való,
hisz ily nagy vitézség azokhoz való."
Elmentek szülőanyját kérdeni meg,
fia tán magasabb helyről született.
Az anyja beszélt, beszélt igen sokat,
és végül a királyhoz maga szaladt.
Áldást kért a nagy sáhra, s így szólt: "Neked,
míg áll a világ, legyen jó életed.
Az én kis fiam, bárha túl zsenge volt,
családfővé lett, mert megházasodott;
de hogy végrehajtsa, nem volt ereje;
hitvány - mondta az asszony - természete.
De adtam én hét pohár bort: eldugott
titok volt, miről senki más nem tudott.
Az arca piros lett, és rongykötege
fölemelte fejét és csonttá leve.
A hét jó pohártól lovag-lelke lett.
Ki hinné, hogy a sáhot érdekli ez?
Nagyapja is varga volt, ő is csak az,
a származása ennél nem magasabb."
A nagy sáh a vénasszonyon jót nevet:
"Tegyétek örökké e történetet."
S a mágushoz így szólt: "Ezentúl a bor
szabad lesz, ihat bárki és bármikor.
De annyit nem, hogy feküdjék részegen,
s szemét varjú vájhassa, annyit sosem."
A kastélykapuból zengtek szózatot:
"Halljátok, ti fénylőövű bajnokok:
ihattok mindnyájan, csak mértékkel, bort;
de kezdetkor végére gondoljatok.
A bor ha a jókedvhez elvezetett,
aludjatok, hogy el ne gyengüljetek."

 

2. Bahrám Gór szerelmei

S egy szép nap fölül lóra Bahrám király,
a vadásztársasággal vadűzésre száll.
Szép szerszámmal harminc tevét rakva meg,
ezüst-kengyel van rajtuk, arany-nyereg.
A sáh sátorát vitte tíz jó teve,
a mélyén brokát-díszű fekvőhelye.
Előtte meg hordozta hét elefánt
s sáh tengerszínű smaragd trónusát.
Egy-egy karddal-ékes lovagnak nyomán
harminc aranyöves, -nyerges szolga jár.
És száz állat hordozott zenészeket,
kik szépmívű fejékkel fejékesek.
És sólymot a solymászok százhatvanat,
s hoztak kétszáz ölyvet s királysólymokat.
A legszebb egy éjszín madár volt, melyet
a sáh minden madárnál jobban szeret.
A két lába éjszínű volt, csőre meg
mint arany a lazúron fényeskedett.
Ez éjszín madárnak Tugral volt neve,
mint vérrel telt két serleg égett szeme.
A kínai nagykán ajándéka volt,
trónt és gránátkő-sáhfejéket csatolt
az hozzá s aranyláncot, topázkövet,
harminchat függőt, negyven karperecet,
és kínai kincset háromszáz tevén,
háromszáz rubingyűrűt hozzátevén.
Százhatvan vadászpárducot vittenek
a világfényes sáh nyomán, ékkövek
díszítették nyakörvüket, láncosan
haladtak, s a láncuk is mind színarany.
A királyok királya ím így halad,
fejéke a csillagnál is magasabb.
Folyóparthoz érvén a vadászcsapat,
a sáh lát a víz színén madárhadat.
A dob hangja dörrent, Tugral felröpült,
a solymász kezén hisz türelmetlen ült.
De gémnél különb célra vágyódhatott;
ha kellett, a párducra is rácsapott.
Most eltűnt a légben, egy gémet fogott
a karmába Tugral és elsuhogott,
mint húrról ha nyíl pattan, úgy elsuhant,
a solymász a sólyom nyomában rohant,
A sáh szíve elszorult röpte miatt,
és ő is a csengő-hang nyomán rohant.
S az útján egy nagy kert elé érkezett,
egy szép villa állt ott a bokrok megett.
A sáhnak nyomán néhány csatlós haladt,
vadásznépe ment űzni, messzebb, vadat.
Bahrám Gór belépett a szép kertbe, s ott
valóságos édenkertet láthatott:
mikéntha brokát fedné; szolgasereg
sürgött benne, sok dísszel ékeskedett.
Virág közt medencére lelt közepén,
s a partján a lányaival ült egy vén.
Három elefántcsont-fehérségű lány,
mind türkíz-fejékkel, pihent oldalán.
Az arcuk tavasz, termetük szép sudár,
szép ívelt szemöldjük, hajuk pányva-szál,
kezükben egy-egy drága kristálypohár.
Bahrám Gór a lányokat bámulta, s már
elámulva szemlélte széparcukat,
de éj ült a lelkére Tugral miatt.
A dús földesúr rátekintett legott,
az orcája fű-színre halványodott.
Bölcs vén volt e kert ura, Barzín nevű.
A sáh jöttén lelkére nem szállt derű,
de szélként rohant, hogy köszönthesse őt,
a földet megcsókolta lába előtt,
s "Naporcájú sáh, - mondta - kényed szerint
forogjon az ég boltja. Bár azt, hogy itt
maradj kétszáz lovassal kertem gyepén,
kimondani előtted nem merem én,
de Barzín szerencséje holdig felér,
ha üdülni kívánna itt a vezér."
Világbíró Bahrám sah ekként felelt:
"Tugral sólymom eltűnt ma, érette telt
a szívem szorongással. Mert kedvelem:
vadűzésre párducnál több volt nekem."
Barzín meg a királynak felelte: "Én
egy éjszínű madarat láttam imént,
aranycsengettyűs volt, a tolla szurok,
a karma s a csőre sáfránysárga volt;
a kertembe röppent, diófámon ül,
szerencsésen immár kezedhez kerül."
A sáh egy szolgának parancsot adott,
hogy kutassa végig az egész diót.
Szélként szállt a szolga, majd harsant szava:
"Legyen mindig boldog a világ ura!
Mert Tugral egy ágba akadt a dión,
s a solymász kezével megfoghatja jól."
Tugral megkerültén a vén így beszélt:
"Világunkban ily nagy király még nem élt!
Örülsz, hát igyál egy pohár bort, te nagy,
szívednek nyugalmára lelvén, vigadj!"
Leszállott a lóról a nagy sáh, s közel
került már a kúthoz. S öröm fogta el
a vént; hát került is aranyserlege,
köszöntött azonmód a sáhra vele;
majd kristálypohárt is sokat kér az agg,
mit Bahrám Gór elébe kedvvel lerak.
Világbíró Bahrám pedig hirtelen
kiitta, ürítgette mértéktelen.
Midőn Barzín ezt látta, jókedve lett:
hát mindenkinek sorra bort töltöget.
Ittas lett a ház ura, s ezt mondta: "Ím,
tehetségekben gazdag szép lányaim!
Bahrám Gór, a sáh, jött a kertünkbe ma,
de nem hadvezérként, nem öl-dúl hada.
Hát mondj énekes lányom, dalt, hallja ő,
s te, holdszép leányom, lantod hozd elő!"
S most Bahrám elé lép a három leány,
köves szép fejékkel ragyog mindahány.
Egy értett a tánchoz, lanthoz második,
amannak meg szép hangja gondot veszít.
A királyok királya poharazott,
zenéjükre jókedvűen hallgatott.
És kérdezte: "Mondd meg: mily lányok ezek,
kik ily nagy vigasságban élnek veled?"
Barzín válaszolt néki: "Nagyhírű sah,
ne veszthessen el téged földünk soha!
Tudd meg, hogy az én három leányom e
három lány, a szívemnek dús öröme.
Ez dalt zeng, amaz meg lantját pengeti,
amaz táncol, lábát ütemre szedi.
Királyom! én miben sem szűkölködöm:
van aranyam, kertem, van pénzem, mezőm,
s három lányom, mint tavasz szép mosolya,
amilyennek láthatja őket a sah."
S a daloshoz szólt: "Holdszépem, küzdd le hát
szíved félszét s zengesd a nagy sáh dalát."
A bálványszép dalnok s a lantos leány
szívéből a félelmet kiűzte már.
Az énekes lány a sah elébe áll
és ezt mondja: "Holdarcú fennkölt király!
a holdhoz hasonló vagy, méltó helyed
a Khuszrauok nagy trónja, az jár neked.
Az orcád mint gránátvirág, és szívünk
nevet boldogan, hogyha rádnézhetünk.
Te nyílheggyel hajszálat kettéhasítsz,
igaz szózatod hallva, tej lesz a víz."
Midőn Bahrám Gór hallotta ezt a dalt,
kiürítette a súlyos poharat.
s szólt Barzínhoz: "Ó, halld, merészhomlokú,
jót s rosszat kipróbált igaz férfiú,
különb vőt te énnálam nem lelsz soha,
királyok közt hős vagyok, hadak ura.
E három leányod ma add nékem és
fejékeddel immár az égboltig érsz."
"Sahok sahja, - szólt Barzín - bárcsak neked
bor s töltője megnyerné tetszésedet!
Szolgálom trónod, fényed és koronád,
s a sorsot, mely áldással fénylik reád.
Három lányom éppígy szolgál tégedet,
a lábadnál rabnők gyanánt fekszenek.
Van énnékem köntösöm, van szőnyegem,
leboríthatom és kiteríthetem,
van ebből vagy kétszáz teverakomány
a kincstermeimben, ha nem több talán,
és fejékek, nyakláncok, karperecek:
e lányokban mindenkép kedved lehet."
Bahrám végighallgatta Barzínt s felelt:
"Csak tartsd rejtve, mit házad kincsterme rejt;
a kincsedből énnékem, nem kell, ne adj,
s te kertedben bor mellett dallal vigadj."
"Három holdszép lányom - az agg szólt megint -
gajómarszi, hósangi törvény szerint
tehozzád adom, mind a: lábad pora!
és mindhárom éretted él majd, te sah!"
S sáh szépnek látta a három leányt,
királynők közé nyomba fölvette hát.
Hozatott négy arany hordszéket a had
egy tisztjével. S a bálványszép lányokat
elefánt-utisátrakba ülteté,
s negyven rúm-i rabszolgát rendelt köré.
A három szép a nő-termekbe vonult,
a boldog sah bor mellett tovább vidult.
És ott is maradt, míg le nem részegült,
de aztán vidám szívvel hordszékbe ült,
aranydíszű szép hálótermekbe tért,
egy hétig vidám ámbraillatban élt,
evett és ivott és ajándékozott,
beszélgetve töltött el éjt és napot.
A nyolcad napon meg vadászatra ment,
Rúzbeh s még ezer jó lovas véle ment.
Ligetbe értek, hol jártak szép juhok;
a pásztornép félt tőlük, s széjjelfutott.
A főjuhász nézett csak Bahrámra ott,
mert juhoktól ő űzött vadállatot.
Bahrám sáh kikérdezte: "Mondd meg nekem,
ki tartja e juhokat ily rossz helyen."
"Ó, nagy férfiú, - szólt a pásztor neki -
csak egymagam járok e rétekre ki;
Egy gyöngykalmár nyája ez; hegyről, uram,
a síkságra tegnap tereltem magam.
És gazdag a gazdájuk, nem rémíti,
ha veszteség veszélye fenyegeti;
szamárrakományszámra tart ékkövet,
arany s ezüst kincse van, szép ékszerek.
S van egy lánya is, szép, ki szépen zenél,
dús göndör haján hullám hullámot ér."
"Hol áll hát a kastélya, mondd meg nekem;
beszéld el, ne titkold előlem sosem."
A főjuhász ezt mondta: "Menj csak tovább,
s egy újonnan épült helységre találsz.
S az égbolt ha fölveszi éjköntösét,
a kalmári csarnokban már kezdetét
veszi a mulatság: csak várj, s füledet
borozóknak s lantnak hangja üti meg."
Bahrám meghallgatta; majd kérte lovát,
s hozatott magának királyi ruhát.
Elvált dasztúrjától, a seregtől el;
a fejében immáron sok vágy tüzel.
S a főurakhoz Rúzbeh így szólala:
"Irán sáhja most bemegy a faluba,
a gyöngykalmár ajtaján tüstént kopog;
figyeljétek, mit mondok, mit gondolok:
a lányt majd a kalmártól megkéri, és
arany sáh-fejékkel díszítvén fejét,
arany hálótermébe őt ülteti,
s Barzínhoz a többit visszaküldheti.
A nőzéssel ő soha be nem telik;
ha éj jön, már szaladnak előle mind.
Mert száznál is több hálószobája van.
Be rossz, ha a sáhnak íly sok vágya van.
A termekben kilencszázharminc leány,
fejékes és ékköves mind valahány.
A szolga megszámolta termeiben,
minden leány dúsan és díszben pihen.
Ezért kell olyan sok adót szednie,
egy év alatt Rúmot vetné semmibe.
A testéért és termetéért immár
s gyűlést díszítő szép arcáért be kár!
Nem lát még ilyen nagy hőst már a világ,
ki egyszerre két górba szegzi nyilát:
elpusztul a nők, az ölelés miatt;
lezüllik és sápadt leszen, sorvatag;
az orcája halvány lesz, gyöngül szeme,
teste lankadt, egész képe fekete.
Haját a nők légköre fehéríti,
az ősz haj az életkedvét elveszi.
Mint kampósbot, görbül meg szép termete.
Ezerféle bajt hoz sok asszony-ügye.
Egy hónapban egyszer kell ölelni nőt;
ha többször, az eloroz vért és erőt.
Ha másért nem, hát gyermekei miatt
kell vigyáznia a bölcs férfiúnak."
A kastélyba ily szókkal indultanak,
s eközben bevégezte útját a nap.
Sötét este Bahrám megindult, s vele
csak egy szolga mint lovász-kísérete.
A gyöngykalmár házához érkeztek, és
már csendült fülébe a lantpengetés.
Bahrám pedig jelt adott, kopogtatott,
míg a világ urához fohászkodott.
Kiszólt néki egy szépszavú szolgalány:
"Ily későn ki zörget lakunk ajtaján?"
"A sáh reggel - Bahrám ily választ adott -
a síkon vadűzésre elvágtatott.
De ménem lesántult alattam, tehát
maradtam, mert nem tudtam menni tovább.
A faluban ménem s arany nyergemet
még ellopnák, hálást tán itt lelhetek."
Bement hát a gazdához és szólt a lány,
hogy ifjú vitéz zörget itt ajtaján.
"Hát nyiss néki ajtót! - szólt a ház ura. -
Nem láttál még vendéget nálam soha?"
Futott hát kaput tárni tüstént a lány,
és Bahrámnak ezt mondta: "Lépj hát be már!"
A földesúr fölpattant, meglátva őt,
meghajtotta szép testét a sáh előtt
s szólt: "Légyen ez éj szíved jó öröme,
S ki rádtörne, annak szakadjon szíve!"
Egy szőnyegre néki párnát tétetett;
a széparcú Bahrámnak örvendezett.
Egy szolgája dús asztalt hozott neki,
hideg s meleg étkekkel telisteli.
S egy második szolga is jött, arra meg
vendége lovát bízta, hogy kösse be.
És Bahrám lovásza is asztalt kapott,
s fekvőhelyet néki is rendeztek ott.
A ház ősz urának pedig szék került,
s a gazda a vendég sah mellé leült.
S az ajkán először is ily szó fakadt,
magát mentve így szólt: "Te bátor lovag,
az én otthonomnak vagy vendége itt,
el kell hát fogadnod nyers szokásait.
Ha ettünk, emelnünk kell nagy serleget,
jó álomhoz térnünk csak aztán lehet."
A szolgáló medencét, vizet hozott,
az idegen előtt nagy zavarban volt.
Kezet mostak ekkor, s az úr bort kívánt
zenét és vigalmat, s nyugalmat. S a lány
hozván a vörösboros serlegeket,
a dísz rajtuk rózsa és szép lepkeszeg;
az úr Bahrámnak nyújtott víg serleget,
és így szólt: "Bor-vendégem, mondd meg neved.
A vágyam, hogy barátságot köss velem,
és ebben Bahrám király lesz kezesem."
A királyok királya jót nevetett,
s "Én Gúsaszp lovag vagyok - ígyen felelt -
s a lantszóra jöttem e házba, uram,
nem hogy soká maradjak vagy hogy igyam."
S a gazda: "Van itt egy oly lánygyermekem,
hogy büszke homlokkal az eget verem.
A bortöltőm s lantosom, énekesem
és gondűzőm szépséges lánygyermekem.
És Árzó, a "vágyat sugárzó" neve,
borom tölti, szívemet nyugtatja le."
Sudár ciprusához szólt: "Fogd lantodat,
s jőjj hozzánk, te szépség, vár Gúsaszp lovag."
A szép lantverő lány a sáhnál terem,
miként gránátalmafa, oly kecsesen,
és Bahrámhoz így szól: "Te díszes lovag,
ki mindenben oly büszke, oly sáhi vagy!
Tekintsd magadénak e víg csarnokot,
apám házigazdád s a kincstárnokod.
A sötét éj jelentse örömödet,
a felhőknél magasabb légyen fejed!"
Bahrám szólt: "Csak ülj itt le, verd lantodat!
Dalt kívánok hallgatni, most nyomba, hadd
ifjodjék meg tőle az agg Máhijár,
a szívét zálogul nekem adja már."
A lány fogta lantját, s a bölcs mágusok
dalát kezdte. És hogy a selyemhúrok
megszólaltak, immár az egész szobát
rögtön jázminvirágillat járta át.
A vendég felé fordult aztán a lány,
és folytatta; ámult a vendég, dalán.
Mert ezt zengte: "Sáh-arcú hős férfiú,
egyeneslelkű, magascsillagzatú!
Ki Bahrámot nem látta még, a nagyot,
a fennen magasztalt, a békés sahot,
elég, hogyha rád pillant, mert csak te vagy
a seregben, ki hozzá hasonlítasz.
A derekad nádszál, ciprus termeted,
ciprus, mely büszkén vet fácánlépteket.
Szíved hős oroszlán, tested elefánt;
a harcban két mérföldre röppentsz dzsidát;
arcod gránátalmavirág; ki mosott
borral rajta ékes rózsaszirmokat?
Mint teve-comb, oly erős két jó karod,
A Bíszutún-bércet is szétronthatod.
Ilyent, mint te, kínnal teremt csak az ég;
nincs senki a harcban, ki nyomodba lép.
Hát én a te lábad alatt por legyek,
úgy folyjék az éltem, mint elrendeled!"
Világbíró Bahrámot Árzó dala,
és szépsége, termete, ékes szava
úgy eltöltötte, hogy tán azt hiheted:
a szíve a bánatnak hombára lett.
Boros fővel ott ült az agg Máhijár,
s most hozzá ekképp szólt a fennkölt király:
Add hozzám, a vallás szerint, lányodat,
s dicsérünk igazságos lelked miatt."
A házigazda kérdezé Árzótól:
"Akarsz-é ajándékot e bajnoktól?
Nézd meg jól, hogy lelnéd-e a kedvedet
őbenne s kívánnád-é, mint férjedet?"
A gazdának ekkor Árzó így felelt:
"Jóságos apám, hogyha valakinek
te most nőül adnál, csak Gúsaszp lehet
a férjem, bizony senki más nem lehet.
Ki volna, ki őt látva, ne mondaná:
,Még Bahrám is álljon már innen tovább!?"
De mégsem volt elégedett az apa.
Így szólt Bahrámhoz: "Ó, harcok lovasa!
Nézd meg tetőtől talpig jól ezt a lányt,
ügyességét, tudását, eszét is lásd;
tekintsd szívét, vágyod-e jegyesedül.
Jobb meggyőződnöd, mint hogy tétlen csak ülj.
Kiváló e lány, lásd, s ne hidd, hogy szegény.
Bár tudd meg, hogy kérkedni nem szoktam én.
Számold Máhijár drágaköveit, és
látod: hozzá még sáhi kincs is kevés.
De ne siess el semmit, ez éjjelen
aludj, vagy borozz még, ha kedved terem.
Kiválóak nem szerződnek részegen,
a jellemesek férjül kiváltképp nem."
Maradj itt, míg feljön a magasztos nap,
s ha dicső vendégem álmából riad,
én hivatok tisztánlátó véneket,
okoslelkű, írástudó bölcseket;
sötétben ilyet tenni épp nem szokás,
bizony, hogy Firédún sah törvénye más.
Nem szerencsés részegen kérni leányt,
vagy ily fővel kezdeni akármi mást."
Bahrám felelte: "E szavak üresek!
Nem kell itt kutatni előjeleket.
Nekem már ma este tetszik a leány;
kérlek, rossz előjelt ne olvass reám."
Az apa meg így szólt: "Ó, Árzó! beszélj:
külsőre és kellemre tetszik e férj?"
A lány szólt: "Igen, tetszik, szememnek is,
hogy messziről láttam már, fejemnek is.
Hát tedd csak, mi kell, s bízd az Istenre ezt,
s tudd meg, Máhijár, hogy az égbolt szeret."
Így szólt apja: "Most hát a hitvese vagy,
s az ő benső lakának lakója vagy."
Így átadta, Bahrám Gór elvette őt;
szertartást is végeztek, még éj előtt.
A szolgák viszont a király ostorát
kifüggesztették Máhijár kapuján.
Árzó visszavonult szobájába, ott
várta örvendezve már a másnapot.
Máhijár meg egy másik szobába ment,
hogy Gúsaszp lovagnak kerítsen helyet.
Koronáját mutatta már a nap fönt,
és mint elefántcsont fényes lett a föld,
a csatlósok és kelevézhordozók
az ostort keresték, hogy hol-merre lóg.
A kapu elé gyűlt a had, mintha csak
a királyi palota elé szalad.
És aki csak az ostort felismeri,
elé-lépve ott nyomba hódol neki.
A kapus meglátván a nagy sereget,
a sok csatlóst, dárdahordót, sietett
a gazdát azonnyomba felkelteni,
a borhozta mámorból serkenteni.
Szólt: "Jó uram, kelj föl, szedd össze magad,
az alvásra több időd már nem maradt,
a világ királya vendéged, uram,
mert itt, jelentéktelen házadba van."
Megdöbbent a gyöngykalmár szíve legott,
a kapusnak szavára feldobogott.
És kérdezte: "Ugyan ezt hogy mondhatod?
Miképpen találtál itt király-nyomot?"
A kapus beszédét meghallgatta és
fölugrott az ágyából jajgatva és
dühös volt és ezt mondta: "Ily szavakat
miképp is hadarhat, ki bölcslelkű agg?"
De így szólt a szolga: "a nagy sáh ugyan
mondd, bántott-e téged, tapasztalt uram?
Olyan nagy sereg gyűlt a kastély előtt,
hogy szűk lesz utad, köztük által se törsz.
S ki kapudhoz lépett és ostort talált,
a függönynél átadja hódolatát.
Korán reggel egy szolga jött el ide,
még föl sem sugárzott a napnak tüze,
s egy aranyból font ostort rakott ide,
amelynek számtalan sok az ékköve;
kiakasztotta mi ajtónk elé,
hol bejáró utunk van, ama felén;
és ez előtt a hosszú ostor előtt
a nép összesereglett mindenfelől.
Ne légy lusta most már, de tedd dolgodat,
a borral beteggé ne is tedd magad."
Mikor meghallgatta e beszédeket,
a vén ember józanon megremegett.
"Sahok sahja színe előtt részegen
miért is hívtam be az én gyermekem?"
Ment Árzó szobájába, s így szólt: "Figyelj,
fehérlelkű, széparcú lánygyermekem!
Bahrám sah volt az, ki tegnap idejött,
s a gyöngykalmár házában fogadta őt!
A rétről, vadászatról tért ő ide,
irányítva kantárját házunk fele.
Most kelj fel és ölts rúmi brokát-ruhát,
és tedd föl fejedre a szép koronát,
mint tegnap, és szórj elé ékszereket,
királyhoz méltó három rubinkövet.
Ha meglátod napfényes ábrázatát,
karod fond keresztbe, s ne nézz rá tovább,
de úgy lépj elé, hogy lesüssed szemed,
míg lelkednek s testednek őt érezed.
Ha kérdez, te szólj hozzá gyengédeden,
beszéded szemérmes és illő legyen.
Én nem lépek hozzá, amíg nem hivat
és szolgái közé nem ültet maga.
Egy asztalnál ültem vele, mint aki
meri magát hozzá hasonlítani,
- hogy veszne a csontom! - szóltam szabadon!
aggott s ifjat vétkessé így tesz a bor."
És ekkor egy szolga jött futva, hogy a
szobában fölébredt a nagylelkű sah.
Boldog s egészséges volt az ébredés,
Bahrám kertbe ment, mosta testét-fejét.
Onnan meg a fogadóterembe ment,
a pohárnoktól kért egy jó serleget;
s hogy megtudta, mily sokan gyűltek oda,
parancsot adott, menjenek mind haza.
Aztán pedig Árzót hivatta elő,
mert már igen nagyon vágyott látni őt.
Bement borral Árzó, ajándékosan,
s fejékkel, nyakékkel, alázatosan.
Mélyen hajolt s a földet csókolta meg.
A sáh kedvre gyulladt és fölnevetett.
És így szólt: "Ugyan mondd meg, mi dolog az,
hogy otthagysz, miután megittasítassz?
Dalod s lantzenéd nékem éppen elég,
nőktől ajándékot nem kaptam én még."
Majd kérdezte: "Hát a gyöngykereskedő,
ivótársunk, mért is nem lép most elő?"
A lány, hallva ezt, hívta; és az apa
örült szertelen, hogy ily nyájas a sah.
Kezét tisztelettel terjesztette ki
a fényes király előtt, s mondta neki:
"Királyom, te hős harcos és bölcsszívű,
nagyerejű, felséges, mágus-eszű!
Tudatlanságból hibát követtem el,
előtted már nem leszek más: esztelen.
Tán méltónak tartasz, hogy e vétkemet
elnézed s utamra napfényed veted.
Kapudban én oktalan szolga vagyok,
a sáh emberszámba nem vesz." Válaszolt
a király: "Az ittas embertől soha
nem veszik rossznéven ezt az okosak.
És aki a bor miatt kételkedik,
a bor színét, zamatát nem élvezi.
Én nem láttam benned rossz lelkületet.
De zengjen most Árzó egy új éneket.
Engesztelj csak azzal, hogy kéred a lányt:
a "Jázminok közt nyíló szép tulipán"-t
dalolja el újra, s mi majd itt iszunk,
sosemvolt bajokkal sosem gondolunk."
A földre most Máhijár csókot vetett,
asztalt hozatott, mindent elkészített.
Előcsarnokából a főurakat,
behívta az úr az országnagyokat.
De az idegenektől visszavonult
Árzó és az orcája el is borult.
Szobájában maradt, míg nem jött az éj
s a csillagok nem jöttek a hold köré.
A vendégek ettek, és Árzó bejött;
arany trónra ültette bölcs apja őt,
és felszólította, hogy pengesse a
lant húrját és zengje, mit rendelt a sah.
Ő zengett: "Te hőslelkű nagy sáh, aki
az oroszlánt erdőből elkergeti!
Te győzelmes, hadrontó fennkölt király,
orcád mint a jázminok közt tulipán.
Király nincs a földön hozzád fogható,
a holdnál szebb szépséged, fennvillogó.
Ha sisakod meglátja egy hadsereg,
a harcmezőn, míg dúl a bősz ütközet,
agyuk-szívük szétszeli a félelem,
nem tudják már, hol van fenn és hol van lenn."
S a bortól mikor mind felvidultanak,
és lassanként ürítettek poharat,
a pádisáh elé Rúzbeh ballagott,
És néki is jelöltek ott benn lakot.
Hozott elefántsátrat s negyven leányt,
holdszépségű-arcút, ki szívekbe szánt:
és Árzó velük vissza, termébe ment,
fején ékköves szép fejéket viselt.
A királyok királya ment boldogan
a kastélyba víg szívvel, s bent boldogan
hált Árzóval éjjel; s hogy felkél a nap,
a síkon nyilával nemes vadra csap.

*

Iszkandar halála után a birodalom apró fejedelemségekre oszlott, ezeknek a "szövetséges királyok"-nak uralma kétszáz évig tartott; utána következett az öt századon keresztül virágzó szászánida dinasztia, amelyet a keleti legendákban és példázatokban is dicsőített Nósírván tett örök emlékűvé. A hősmondák mítikus és Iszkandar meseszerű mágikus világa után most reálisabb, történeti korhoz ér az elbeszélés, bár hiteles történelemről természetesen itt sem lehet szó, még időrendi vagy földrajzi hűségről sem. De ha a mese világa háttérbe szorul is, Firdauszí megtalálja művészetének hangját. Így Bahrám Csóbínnak, a Rusztem és Iszfandijár méltó hősi utódának tetteiről és tragikus bukásáról szóló nagy epizód megint a hősmondák költői világába viszi az elbeszélést. A másik Bahrámnak, Bahrám-Gór sáhnak történetéből itt közölt részletek néhány realisztikus és pikareszk motívum mellett színesen-romantikus képeket adnak a perzsa Don Juan életéből.
A perzsa birodalom bukásával, amelyet az araboknak Kádiszijjánál 641-ben aratott győzelme pecsételt meg, és az utolsó király, III. Jezdigird futásának, bujdosásának és meggyilkoltatásának szomorú történetével ér véget a Királyok könyve.

*

 

VÉGSZÓ

E könyv, melyet ezzel bevégeztem én,
a hírem kiterjeszti földünk szinén.
S ezért nem leszek holt, de élő, mivel
az ékes szó magvait hintettem el.
Kiben csak van ész, van hit és értelem,
az holtomban áldhatja dús életem.

 

BETŰRENDES NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ

Afrászijáb Irán ősellenségének, Túránnak királya. Unokája volt Túrán megalapítójának, Túrnak, aki a nagy Firédún egyik fia volt, és öccse meggyilkolása árán jutott Túrán birtokába. A testvérgyilkos Túrnak harcait Irán ellen Afrászijáb folytatta, de csak akkor támadott, ha Iránt gyengének vagy készületlennek találta. Jellemét, életének fontos mozzanatait és halálát az itt közölt epizódok ismertetik.

Ahriman (v. Ahraman, Áharman, Ahríman) A rossznak princípiuma a jó princípiumával, a mazdahitűek (Zóroasztér hívei) istenével, Ahura Mazdával szemben. Ahriman alakja sok tekintetben hasonló a kereszténység és az iszlám ördögéhez.

Akván dév (démon), aki gór (vadszamár) képében járta be a síkságokat; Rusztem ölte meg, kalandos küzdelem után.

Alburz mítikus hegy (nem azonos az északnyugat-iráni Alburz heggyel). Csúcsán fészkel Szímurgh, és az ő fészkében nevelkedett Zál, Rusztem apja.

Ardasír Iszfandijár fiának, Bahmannak mellékneve. Dárá apja.

Arszitálisz vagy Arszitátálisz. Arisztotelész, a híres görög bölcs, Nagy Sándor nevelője. A keleti legendák is mint Iszkandar (Nagy Sándor) bölcs tanácsadóját említik.

Ardzsászp túráni király, Afrászijáb unokája, aki a Zarathustra-vallás kiirtására indított háborújában megölte a vallás meghonosítójának, Gustászp királynak apját, Luhrászpot.

Arzsang mázenderáni démon.

Árzó v. Árzój Bahrám sáh egyik feleségének neve.

Askas v. Askasz, Askan iráni hős Rusztem köréből.

Avesztá Zarathustra vallásának, a Mazda-hitnek szent könyve.

Ázargusaszp a szent tűz ápolására szolgáló templom, amelyet Gustászp épített Balkhban (Baktrában).

Bábul vagy Bábil: Babilon, Bábel.

Bahman 1. istenség (a teherhordó állatok védője); 2. Iszfandijár fiának, Ardasírnak egyik neve.

Badakhsán vagy Badakhs rubintermő vidék India és Khorászán közt; juhairól is híres.

Bahrám Gór perzsa király (420-438); szenvedélyes gór-vadász volt, innen kapta melléknevét. Bahrám Gór a perzsa Don Juan; szerelmi kalandjait költői feldolgozások örökítik meg.

Barzín gazdag öreg, akinek három leányát Bahrám Gór sáh egyszerre kérte meg és vette feleségül.

Bármán vagy Báremán egy túráni hős neve.

Basútan Gustászp király tanácsadója.

bévaraszp: bévar = tízezer; aszp = ló.

Béd egy dév neve.

Bézsan iráni hős, Gév fia.

Birmáje annak a tehénnek neve, amely Firédúnt szoptatta.

Bíszutún egy hegynek a neve.

Buszt tartomány és város Kábulisztánban.

Dahák a világ mítikus királyainak egyike. Eredetileg háromfejű sárkánynak képzelték. Dahák kígyó voltára Firdauszínál a vállából kinőtt két kígyó emlékeztet. A szörny nevét az eredeti alakhoz hasonló arab név szorította ki. Dahák a Sáhnáme szerint is ezer évig bitorolta Irán trónját és valószínűleg a bitorló mivoltának hangsúlyozására költötték hozzá az arab származást.

dakhma Firdauszínál egyszerűen sírt, síremléket jelent.

Dakíkí perzsa költő; a prózai Sáhnáme első ismert megverselője. Állítólag csak ezer verssel készült el; Firdauszí ezt a töredéket egész terjedelmében felvette a költeményébe.

Damávand vulkánikus hegy északnyugati Iránban, tetején széles kráterral.

Dárá Iszkandar féltestvérének, Dárábnak apja. A Dárá és Dáráb név egyaránt a görögöknél Dareiosznak hangzó királynévből ered. A történeti (III.) Dareiosz volt az, akinek leverésével Nagy Sándor meghódította Perzsiát.

Dáráb 1. Dárá.

Dárábgird város, Dáráb alapítása.

Dasztán Szám fiának, Zálnak mellékneve. Dasztán - csalárdság, hitszegés (amellyel Szám ártatlan gyerekét kitétette a hegyre): a népszerű magyarázat szerint. Voltaképp a mellékneve Dasztán-i Zand volt.

dasztúr a király első minisztere, bizalmasa.

dév démon, gonosz szellem.

dihkán falusi lakos, birtokos (földművelő), a népi hagyományok buzgó gyűjtője és lelkiismeretes őrzője. A dihkánok adták szájról szájra az ősi költői emlékeket.

Diláráj ("Szívékesítő") Dárá felesége. Rósanaknak, Iszkandar feleségének anyja.

Dzsamséd az első királyok sorában a negyedik. Népének jótevője volt, de később elbizakodott és elbukott. Trónusát Dahák foglalta el, aki a legyőzött királyt kivégeztette.

Dzsánúszijár Dárá dasztúrja (és egyik gyilkosa).

Dzsuvájón Bahrám Gór sáh kincstárnoka.

Farámarz Rusztem egyik fia.

Failakúsz Macedóniai Fülöp, Nagy Sándor apja. A Sáhnáméban Iszkandar nagyapja, aki őt mint apja nevelte fel. A név alakja Philipposz arab átírásának félreolvasásából állt elő.

Farhád Káósz király egyik hadvezére.

Faríburz Káósz egyik fia.

farszang perzsa mérföld (görögösen: paraszanga).

farvadín (vagy farvardín) az a hónap, amelyen a Nap a Hamal (Kos) jegyébe lép; a mi márciusunknak felel meg.

Firédún az Avesztában Thraětaona, akit anyja Dahák elől elrejtett, és Birmáje tehén szoptatott a vadonban. Firédún szabadította meg a világot Daháktól, és nyitotta meg ismét a legitim királyok sorát.

Gajómarsz a világ első királya, Hósang nagyapja.

Garszévaz Afrászijáb öccse.

Ghaznín (Gazna) Mahmúd szultán székhelye.

Gév iráni hős, Gódarz fia.

Gódarz iráni harcos, Kasvád fia.

Góg és Magód 1. Jádzsudzs.

Gór vadszamár (Equus onager Briss.), gyorsabb, mint a leggyorsabb ló; húsát nagyrabecsülték. Vadászok kedvenc prédája volt.

Gumbadán erőd.

Gurdáfaríd iráni harcos leány, a Fehér vár (iráni végvár) parancsnokának, Gusztahamnak lánya.

Gurgín Káósz király egyik vezérének, Míládnak fia. Hitszegően romlásba döntötte Bézsan iráni hőst.

Gusászp Bahrám Gór király írnoka és bizalmasa.

Gustászp iráni király, Zarathustra vallásának felkarolója és terjesztője (a Sáhnáme szerint). Gustászp tüze 1. Ázargusaszp.

Gusztaham 1. iráni harcos; 2. 1. Gurdáfaríd.

Hadzsír az iráni Fehér vár egyik harcosa.

Hámávarán Szíria (vagy Jemen); királya (neve szintén Hámávarán). Elfogta Káósz királyt. Rusztem sietett a sáh felszabadítására; legyőzte és megölte Hámávaránt.

Harúm a nők (amazonok) városa.

Hárút és Márút két angyal; a földre szálltak emberi alakban, hogy megismerjék azokat a kísértéseket, amelyek az emberiséget bűnbe viszik. De ők maguk is bűnbe estek, és lábuknál felakasztva egy mély kútban bűnhődnek ítéletnapig. Ők tanították az embereket a varázslat mesterségére.

hét ország (vagy világtáj) 1. Kisvar.

Hérmand vagy Héremand folyó, amelynek partján Rusztem Iszfandijárral találkozott.

Hósang Gajómarsz unokája.

Humáj női név, Iszfandijár egyik húga, Bahrám Gór egyik felesége stb.

Húm remete, aki a legyőzött és bujdosó Afrászijáb rejtekhelyét felfedezte, és az üldözőket odairányította.

humáj mesebeli madár; folyton repül, soha le nem száll; akinek feje fölött elrepül, arra királyi korona vár.

Húmán túráni harcos, Pírán testvére.

Iblísz arab szó (a görög diabolosz-ból): ördög.

Íradzs Firédún három fiának egyike; testvérei (Szalm és Túr) megölték. Íradzs unokája ölte meg a két gyilkost.

Iszfandijár Gustászp király fia, Zarathustra vallásának legbuzgóbb védője és harcosa. Apja féltékenységből és fösvénységből veszélyes vállalkozásba kergeti; Rusztemet is meg kell támadnia. Nehéz küzdelem után Rusztem csak úgy tudja megölni, hogy varázserőt vesz segítségül.

Iszkandar vagy Szikandar, Macedóniai Nagy Sándor nevének keleti alakja.

iszkandarúsz (görögeredetű szó) hagymaféle növény, fokhagyma.

Iszpróz igen magas hegy neve.

Isztakhr a régi Perszepolisz városa.

Jádzsudzs és Mádzsudzs, Góg és Magóg, legendás népek nevei Nagy Sándor keleti mesés történetében; az ószövetségben Góg király Magóg ország uralkodója volt.

Kábul ország és város neve; Kábulisztán: Kábul országa.

Kai "nagy fejedelem", a második (a Pésdád-dinasztia után következő) királyi ház; a Kajánidák dinasztiája.

Kaid indus király, aki baráti viszonyban maradt a hódító Iszkandarral. Leányát is hozzáadta feleségül.

Kai Kobád a Kai-dinasztia első királya.

Kai Káósz 1. Káósz.

Kai Khuszrau legendás iráni király.

Kajván 1. a Szaturnusz bolygó; 2. Bahrám Gór sáh pénzügyi tanácsadója.

Kannúdzs indus város.

Káósz a Kai-dinasztia második királya, Kobád fia, elbizakodott, hiú ember, aki meggondolatlanul fogott veszedelmes vállalkozásokba (pl. a mázenderáni kaland). De sok kudarca nem józanította ki. Rusztem iránt is hálátlan volt, aki mázenderáni és hámávaráni rabságából kiszabadította: nem adott Rusztem halálosan megsebesült fiának, Szuhrábnak meggyógyítására a bűvös írból.

Kasvád harcos Manócsihr seregében.

Katájún görög királyleány, Gustászp felesége, Iszfandijár anyja.

Káve iszpaháni kovács, aki Dahák bukását előkészítette és Firédúnt trónra segítette. - Káve zászlaja: a bőrköténye, amelyet a kovács forradalmi zászlónak használt. Később a kötényt megtoldották, ékkövekkel rakták tele, és a perzsa uralkodók jelvényévé, birodalmi zászlajává lett. Az arab hódítók szétvágták és elosztották a katonák közt, mint hadizsákmányt.

Khallukh város Turkesztánban, híres volt szép lakosairól.

Khasísár fehér-foltos fejű, fekete vízi madár.

Khuszrau több iráni uralkodó neve.

Khurdád 1. a hónap hatodik napja; 2. a harmadik hónap neve.

Kírúj paraszt, akit Bahrám Gór sáh vendégül látott.

Kisvar éghajlat, világtáj; a világ hét kisvarra oszlott.

Luhrászp iráni király, Gustászpnak, a Zarathustra-vallás meghonosítójának apja. Ardzsászp ölte meg.

Manézse Afrászijáb leánya.

Mádzsúdzs 1. Jádzsúdzs.

mágus eredetileg egy méd (perzsával rokon) nép, amely a Zarathustra-vallást felkarolta és terjesztette; ezért a szó később Zarathustra papját jelentette, aztán bölcset, varázslót.

Máhijár Dárá dasztúrja (és gyilkosa).

Mázenderán tartomány a Kaspi-tenger déli részén; a mondában a dévek hazája.

Mihrnús Iszfandijár fia.

Mihráb Kábul királya, Dahák leszármazottja, Rúdábénak, Rusztem anyjának apja, Zál apósa.

Mílád 1. iráni hős, Gurgín apja; 2. Kaid indus király székhelye.

Mirdász arab király, Dahák apja.

Miszr 1. Egyiptom; 2. Kairó.

móbed pap, bölcs, mágus.

Mukrán Irán egy tartománya és városa.

Nairam 1. Narímán.

Náhíd Iszkandar anyja, Failakúsz leánya.

Narímán (vagy Nairam) Számnak (Zál apjának és Rusztem nagyapjának) apja.

Nódar Manócsihr fia és utóda.

Nós-Ázar Iszfandijár fia.

Ormuzd 1. Ahura Mazdá.

pádisáh nagyhatalmú uralkodó.

Pasang Afrászijáb apjának és egyik fiának (Manócsihr apjának) neve.

pehleván hős, lovag.

pehleví a Szászánídák korában (222-650) beszélt közép-perzsa nyelv. A nyelvnek a szászánída birodalom bukása, az arab hódítás után beszélt alakja az újperzsa; ez Firdaúszí nyelve.

perí tündér; néhol boszorkány.

Pésdád az első, legendás iráni dinasztia neve.

Pírán túráni harcos; jóindulatú hős, aki igazságtalanul elnyomott iráni személyeknek pártját fogta.

Púlád Gandí mázenderáni dév.

rádzsa indiai királyi cím.

Rósanak Iszkandar egyik felesége.

Rúdábe Mihráb király lánya, Zál felesége, Rusztem anyja.

Rúm (a Róma névből) a kelet-római (görög) császárság; jelenti általában Európát is.

Rusztem a Sáhnáme legnagyobb hőse, az iráni királyoknak hódoló szísztáni (vagy szeisztáni) uralkodóház sarja.

Sabrang "éjszínű".

Sahrnáz Dahák egyik felesége.

Saidászp Tahmúrasz király dasztúrja.

Sápúr 1. Firédún egyik vezére; 2. iráni királyok.

Sérkhán helység Iránban, ahová Firédún a legyőzött Dahákot elvitte.

Szada a tűz ünnepe.

Szagszár "kutyafej", észak-iráni tartomány, amelyet túráni nép lakott.

Szalm Firédún három fiának legidősebbje.

Szamangán túráni tartomány; a szamangáni királyleány, Tahmíne, lett Rusztem felesége és Szuhráb anyja.

Szám Rusztem nagyapja, az iráni trón legerősebb támaszának, a szísztáni dinasztiának nagy hőse; Dzsamséd leszármazottja, Narímán fia. Firdauszí több hőstettéről emlékezik meg.

Szandzse mázenderáni dév.

Szeisztán (v. Szísztán, v. Szidzsisztán) Irán leghívebb hűbéreseinek, a Szám-Zál-Rusztem-családnak hazája.

Szidzsisztán 1. Szeisztán.

Szijámak Gajómarsznak, az első sáhnak fia.

Szijávus Káósz fia, akit mostohaanyja, Szúdábe, szerelmével ostromolt, és mert próbálkozása sikertelen volt, bevádolt Káósznál erkölcstelen merénylettel. Szijávus tűzpróbával bizonyította be ártatlanságát, de Szúdábe ármánykodásai miatt menekülnie kell; Afrászijábhoz kerül Túránba, ahol árulás áldozata lesz: Afrászijáb kivégezteti. Szijávus fia, Khuszrau bosszulta meg apja halálát; Szúdábét Rusztem ölte meg.

Szímurhg mesés óriásmadár, az Alburz hegyén fészkel. Ő nevelte fel Zált, akit apja, Szám, mint csecsemőt kitett az Alburz helyre. Zál családjának azután is védelmezője maradt.

Színdukht Mihráb király felesége, Rusztem anyjának, Rúdábénak anyja.

Szirós angyal, aki isten akaratát közli az emberekkel.

Szísztán 1. Szeisztán.

Szuhráb Rusztem és Tahmíne fia. Túránban nevelkedett, apjától távol.

Tahmúrasz az első (Pésdád-) dinasztia harmadik királya.

Tahamtan hatalmas (v. erős) testű; Rusztem mellékneve.

Tahmíne Szamangán királyának lánya, Rusztem felesége, Szuhráb anyja.

Tiráz turkesztáni város, híres szép leányairól.

Tugral Bahrám Gór sáh kedvenc sólyma.

Túr Firédún három fia közül a második; Túrán névadója. Mint öccsének, Íradzsnak egyik gyilkosát Íradzs unokája, Manócsihr ölte meg. Egy másik Túr Rusztem egyik őse.

Túrán Irán hagyományos ellenségeinek országa.

Turk túráni.

Tósz 1. város, Firdauszí szülőhelye; 2. Káósz királynak egy harcosa, Nódar fia.

Vésze Pírán apja.

Zábul (Zábulisztán) Rusztem családjának fészke.

Zál Szám fia, Rusztem apja; Zál-zarnak és Dasztánnak is nevezik.

Zarathustra (nem Zaratusztra!) újperzsa nevén Zardust (görögül Zóroasztér), Ahura Mazda vallásának (a mai párszik vallásának) legendás alapítója.

Zaváre Rusztem öccse.

Zerdust 1. Zarathustra.

Zóroasztér 1. Zarathustra.