Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Richard Dawkins
Az önző gén

[3. rész]
Forditotta Síklaki István
Gondolat, Budapest, 1986
A fordítást az eredetivel egybevetette Gervai Judit
Eredeti címe: The Selfish Gene, Oxford University Press 1976.

Tartalom

[1. rész]
Előszó
I. Miért vannak emberek?
II. A replikátorok
III. Halhatatlan spirálok
IV. A géngép

[2. rész]
V. Agresszió: stabilitás és az önző gép
VI. A génkedés művészete
VII. Családtervezés
VIII. Nemzedékek harca

[3. rész]
IX. A nemek harca
X. Te vakarod a hátam, én meg vakarom a tiédet
XI. Mémek: az új replikátorok

 

Előzmény

IX. A nemek harca

Ha érdekellentét áll fenn szülők és gyermekek között, akiknek 50%-ban közösek a génjeik, mennyivel súlyosabb konfliktusokra kell számítanunk a szülők között, akik nem állnak egymással rokoni viszonyban?! Mindössze annyi bennük a közös, hogy ugyanazon gyermekekben 50-50%-os genetikai részesedésük van. Mivel apa és anya egyaránt érdekeltek ugyanazon gyermekek más-más felének boldogulásában, mindkettejüknek némi előnyük származhat abból, ha együttműködnek egymással e gyermekek felnevelésében. Ha az egyik szülő megúszhatja úgy, hogy igazságos részénél kevesebbet fektessen be költséges erőforrásaiból az egyes gyermekekbe, akkor jobban jár, mivel többet fordíthat más nemi partnerektől származó más gyermekekre, ily módon sikeresebben terjesztheti génjeit. Elképzelhető ezért az egyes partnerekről, hogy megpróbálják kihasználni a másikat, megpróbálják arra kényszeríteni, hogy többet fektessen be. Elvileg az egyén azt „szeretné” (ezen nem testi vágyat értek, ámbár az is lehetséges), hogy az ellenkező nem annyi tagjával párosodjon, amennyivel csak tud, és minden esetben a partnerre hagyja a gyermekek felnevelését. Mint látni fogjuk, ezt érték el számos faj hímjei, más fajoknál ugyanakkor a hímek kötelesek azonos részt vállalni a gyermekek felnevelésének terhéből. A nemi partnerkapcsolat ilyen felfogását, mely szerint tehát az kölcsönös bizalmatlanságon és kölcsönös kihasználáson alapuló kapcsolat, különösen Trivers hangsúlyozta. Az etológusok számára viszonylag új ez a felfogás. A nemi viselkedést, a párzást és az azt megelőző udvarlást rendszerint lényegében közös vállalkozásnak gondoltuk, amelynek célja a kölcsönös előny, sőt a faj javaI

Térjünk vissza egyenesen az alapelvekhez, és vizsgáljuk meg a hímség és nősténység alapvető természetét. A III. fejezetben a nemiséget anélkül tárgyaltuk, hogy hangsúlyoztuk volna alapvető aszimmetriáját. Egyszerűen elfogadtuk, hogy bizonyos állatokat hímeknek, másokat pedig nőstényeknek nevezünk, de nem törődtünk vele, hogy mit jelentenek valójában e szavak. Vajon mi a hímség lényege? Alapjában véve, mi határoz meg egy nőstényt?

Ahogy mi emlősök látjuk, a nemeket egész sor jelleg határozza meg - hímvessző birtoklása, a kicsinyek megszülése, szoptatás speciális tejmirigyek segítségével, bizonyos kromoszómajellegzetességek és így tovább. Az egyedek nemének megítéléséhez ezek az ismérvek tökéletesen megfelelnek az emlősök esetében, de általában az állatok és növények esetében semmivel sem megbízhatóbbak, mint a nadrágviselés kritériuma az emberek nemének megítélésében. A békáknál például egyik nemnek sincs hímvesszeje. Akkor talán a hím és nőstény szavaknak nincs is általános jelentésük. Végül is csupán szavak, és ha nem találjuk őket hasznosnak a békák leírásához, akkor szabadságunkban áll lemondani róluk. Ha akarnánk, önkényesen feloszthatnánk a békákat 1. nemre és 2. nemre. Van azonban a nemeknek egy alapvető sajátosságuk, amelyet felhasználhatunk arra, hogy a hímeket hímeknek, a nőstényeket pedig nőstényeknek nevezzük el az állatoknál és növényeknél egyaránt. A hímek ivarsejtjei vagy „gamétái” sokkal kisebbek, sokkal számosabbak, mint a nőstények gamétái. Ez független attól, hogy állatokkal vagy növényekkel van-e dolgunk. Az egyedek egyik csoportjának nagy ivarsejtjei vannak, és őket nevezzük nőstényeknek. A másik csoportnak, melyet alkalmasint hímnek nevezhetünk, kis ivarsejtjei vannak. A különbség különösen kifejezett a hüllőknél és a madaraknál, ahol az egyetlen petesejt elég nagy méretű és elegendő tápértékű ahhoz, hogy heteken át táplálja a fejlődő embriót. Még az ember mikroszkopikus méretű petesejtje is sokszorta nagyobb, mint a spermium. Mint látni fogjuk, értelmezhetjük a nemek közti összes többi különbséget úgy, hogy azok ebből az egyetlen alapvető különbségből fakadnak.

Bizonyos primitív szervezeteknél - például egyes gombáknál - nem beszélhetünk hímekről és nőstényekről, noha egyfajta ivaros szaporodás létezik. Az izogámia néven ismert rendszerben az egyedek nem különíthetők el két nemre. Bárki párosodhat bárki mással. Nincs két különböző fajta gaméta - spermiumok és peték -, hanem az összes ivarsejt azonos, és izogamétáknak nevezzük őket. Az új egyedek két izogaméta egyesüléséből jönnek létre, melyek mindegyike meiotikus osztódással keletkezik. Ha van három izogamétánk, A, B és C, A egyesülhet B-vel vagy C-vel, B egyesülhet A-val vagy C-vel. Ugyanez sohasem áll a normális szexuális rendszerek esetében. Ha A spermium, és egyesülhet B-vel vagy C-vel, akkor B és C feltétlenül petesejtek, és B nem egyesülhet C-vel.

Amikor izogaméták egyesülnek, akkor azonos számú gént adnak át az új egyednek, és ugyanakkora táplálékkészlettel látják el.

A spermiumok és a peték ugyancsak azonos számú gént adnak át, de a peték sokkal többet nyújtanak a tápanyag tekintetében: valójában a spermiumok egyáltalán nem hoznak tápanyagot, és pusztán arra törekszenek, hogy génjeiket a lehető leggyorsabban eljuttassák egy petéhez. A fogamzás pillanatában tehát az apa erőforrásainak méltányos részénél (azaz 50%-nál) kevesebbet fordít az utódra. Minthogy az egyes spermiumok oly kicsinyek, a hím megengedhetí magának, hogy naponta milliószámra állítsa elő őket. Így potenciálisan képes arra, hogy különböző nőstényekkel nagyon nagy számú gyermeket nemzzen nagyon rövid idő alatt. Csak azért lehet képes rá, mert az anyától minden embrió megfelelő mennyiségú táplálékot kap. Ez korlátot szab annak, hogy egy nősténynek hány gyermeke lehet, míg gyakorlatilag nincs határa annak, hogy egy hímnek hány gyermeke lehet. Ezzel kezdődik a nőstény kihasználása.

Parker és mások kimutatták, hogy a nemek aszimmetriája hogyan fejlődhetett ki az eredetileg izogám állapotból. Abban az időben, amikor még minden ivarsejt felcserélhető és durván azonos méretű volt, lehetett néhány, mely véletlenül kissé nagyobb volt a többinél. Bizonyos tekintetben a nagy izogamétának előnye Iehetett az átlagos méretűvel szemben, mivel jó útravalóval, nagy táplálékkészlettel láthatta el embrióját. Az evolúció kedvezett tehát a nagyobb gamétáknak. Itt azonban egy csapda rejlett. A szigorúan szükségesnél nagyobb izogaméták evolúciója ajtót tárhatott az önző kizsákmányolásnak. Azok az egyedek, melyek az átlagosnál kisebb gamétákat termeltek, hasznot húzhattak ebből, feltéve, hogy biztosítani tudták kis gamétáik különösen nagy gamétákkal való egyesülését. Márpedig a kisebb gaméták mozgékonyabbak lettek, és képesek voltak aktívan felkutatni a nagyokat. Az egyed számára a kicsiny, gyorsan mozgó gaméta termelése azzal az előnnyel járt, hogy megengedhette magának, hogy nagyobb számú gamétát állítson elő, s ennélfogva több gyermeke legyen. A természetes szelekció kedvezett az olyan ivarsejtek termelésének, melyek kicsik voltak, és melyek aktívan keresték fel egyesülés céljából a nagyokat. Úgy képzelhetjük el tehát, hogy két, széttartó nemi „stratégia” volt kialakulóban. Az egyik a nagy befektetés stratégiája, avagy a „becsületes” stratégia. Ez automatikusan ajtót tárt a kis befektetéses, kizsákmányoló vagy „alattomos” stratégia előtt. Amint e két stratégia elkezdett szétválni, a szétválás folyamata „megszaladt”. A közbülső méretű gaméták megbűnhődtek, minthogy nem élvezték egyik szélsőségesebb stratégia előnyét sem. Az alattomosak egyre kisebb és kisebb méretűvé és gyorsabb mozgásúvá fejlődtek. A becsületesek egyre nagyobb méretűvé fejlődtek, hogy ellensúlyozzák az alattomosak egyre kisebb befektetését, és mozdulatlanokká váltak, mivel az alattomosak amúgy is mindig aktívan nyomukba szegődtek. Minden becsületes „szívesebben” egyesülne egy másik becsületesseI. Ám az alattomosak kizárására irányuló szelekciós nyomás valószínűleg gyengébb volt, mint az alattomosaknak az a kényszere, hogy átcsússzanak a sorompó alatt: az alattomosaknak több vesztenivalójuk volt, ennélfogva megnyerték az evolúciós harcot. A becsületesekből lettek a petesejtek, az alattomosakból pedig a spermiumok.

A hímek tehát nagyon is mihaszna figuráknak tűnnek, és pusztán a „faj java” alapján arra számíthatnánk, hogy kevésbé terjedtek el, mint a nőstények. Mivel egy hím elméletileg elegendő spermiumot termel egy száz nőstényből álló hárem kiszolgálására, feltételezhetnénk, hogy a nőstényeknek 100:1 arányú számbeli fölényben kellene lenniük a hímekhez képest az állatpopulációkban. Úgy is fogalmazhatunk, hogya hím „feláldozhatóbb”, a nőstény pedig „értékesebb” a faj számára. A faj egésze szempontjából nézve ez természetesen tökéletesen igaz. Szélsőséges példát véve, egy elefántfókák körében végzett vizsgálatban megfigyelték, hogy az összes kopuláció 88%-ában a hímek 4%-a vett részt. Ebben az esetben - és sok más esetben is - nagy fölösleg van azokból az agglegény hímekből, akiknek egész életük során valószínűleg sohasem lesz alkalmuk kopulációra. A többlethímek azonban egyébként normális életet élnek, és a populáció táplálékkészleteiből nem kisebb falánksággal fogyasztanak, mint más felnőttek. A „faj javát” nézve ez rettenetes pocsékolás; a többlethímeket a társadalom élősködőinek tekinthetnénk. Ez csak újabb példa azokra a nehézségekre, melyekbe a csoportszelekciós elmélet keveredik. Az önzőgén-elméletnek ugyanakkor nem okoz nehézséget megmagyarázni azt a tényt, hogy a hímek és a nőstények száma többnyire egyenlő, még ha a szaporodó hímek az összes hímnek csupán kis töredékét alkotják is. Erre első ízben R. A. Fisher kínált magyarázatot.

Az a probléma, hogy hány hím és hány nőstény születik, a szülői stratégia problémájának speciális esete. Ahogy beszéltünk a génjeinek fennmaradását maximalizálni próbáló szülő optimális családméretéről, ugyanúgy beszélhetünk a nemek optimális arányáról is. Melyik a jobb: ha fiakra vagy ha lányokra bízzuk drága génjeinket? Tegyük fel, hogy egy anya minden erejét fiakra fordította, s ennélfogva nem maradt mit lányokra fordítania: vajon átlagosan többel járul-e hozzá a jövendó génkészlethez, mint az a vetélytárs anya, aki lányokra fordította erejét? A fiúkat előnyben részesítő gének számosabbakká vagy kevésbé számossá válnak, mint a lányokat előnyben részesítő gének? Fisher azt mutatta ki, hogy normális körülmények között a nemek optimális aránya 50-50%.

Hogy belássuk, miért, előbb valamicskét meg kell tudnunk az ivarmeghatározás mechanikájáról. Emlősöknél a nem genetikai meghatározása az alábbiak szerint történik. Minden petesejt képes akár hímmé, akár nősténnyé fejlődni. A spermiumok azok, melyek a nemet meghatározó kromoszómákat hordozzák. A férfi által termelt spermiumok fele nőt létrehozó vagy X-spermium, fele pedig férfit létrehozó vagy Y -spermium. A kétfajta spermium hasonló egymáshoz. Csupán egyetlen kromoszóma tekintetében különböznek. Az a gén, amely hordozóját kizárólag lányok apjává akarja tenni, azáltal érhetné el célját, hogy az apával csak X-spermiumokat készíttet. Az a gén, amelya z anyánál érné el azt, hogy csak lányai legyenek, úgy működhetne, hogy az anyával valamilyen szelektív spermiumölőt választatna ki, vagy elvetéltetné vele az összes hímnemű embriót. Valami olyasmi után kutatunk, ami egyenértékű egy evolúciósan stabil stratégiával (ESS), ámbár itt - még inkább, mint az agresszióról szóló fejezetben - a stratégia-szó csupán beszédfordulat. Az egyén nem választhatja meg a szó szoros értelmében gyermekei nemét. Ám az egyik vagy a másik nemhez tartozó gyermekekre hajlamosító gének lehetségsek. Ha feltételezzük, hogy ilyen, a nemek nem egyenlő arányának kedvező gének léteznek, valószínű-e, hogy bármelyikük is számosabbá válik a génkészletben, mint rivális alléljai, amelyek a nemek egyenlő arányának kedveznek?

Tegyük fel, hogy a fent említett elefántfókáknál egy mutáns gén bukkan fel, amely a szülőket arra hajlamosítja, hogy többnyire lánygyermekeik legyenek. Mivel a népességben nincs hiány hímekből, a lányoknak nem okoz gondot párt találni, és a lányt előállító gén elterjedhet. A nemek aránya a populációban a nőstények felé tolódik el. Ami a faj javát illeti, ez teljesen rendben volna, mivel - mint láttuk - már néhány hím is képes nagyon sok nőstény számára a kellő mennyiségú spermiumot biztosítani. Felszínesen ezért arra számíthatnánk, hogy a lányokat előállító gén továbbra is terjedni fog, mígnem a nemek egyensúlya annyira felborul, hogy az a néhány megmaradt hím, halálra dolgozva magát, épphogy csak győzi. Most azonban gondoljuk csak el, hogy milyen óriási genetikai előnyt élvez az a néhány szülő, akinek fia van. Bárkinek, aki egy fiúba invesztál, nagyon jó esélye van arra, hogy fókák százainak lesz nagyszülője. Azok számára, akik csak lányokat hoznak létre, biztosítva van néhány unoka, ez azonban semmi azokhoz a dicső genetikai lehetőségekhez képest, melyek bárki előtt feltárulnak, aki fiúkra specializálódik. A fiúk létrehozásának génjei ezért ismét elterjednek, az inga visszalendül.

Az egyszerűség kedvéért az inga lengéséről beszéltem. A gyakorlatban azonban az ingának sohasem engedtetett volna meg, hogy oly messzire kilendüljön a nőstények túlsúlyának irányába, mivel a fiú utódok létrehozására irányuló nyomás már akkor elkezdte volna visszatolni, amikor a nemek aránya egyenlőtlenné vált. Az a stratégia, hogy egyenlő számban hozzunk létre fiúkat és lányokat, evolúciósan stabil stratégia, abban az értelemben, hogy az a gén, amelyik eltér ettől, nettó veszteséget termel.

A történetet úgy mondtam el, hogy a fiúk számát állítottam szembe a lányok számával. Ezt az egyszerűség kedvéért tettem, valójában a szülői ráfordítás alapján kellene fogalmazni, amin mindazt a táplálékot és egyéb erőforrást értem, amit a szülő kínálni tud, s amit az előző fejezetben tárgyalt módon mérünk. A szülőknek ráfordításaikat kell fiaik és lányaik között egyenlő arányban elosztaniuk. Ez rendszerint azt jelenti, hogy szám szerint ugyanannyi fiuk kell legyen, mint lányuk. De az egyenlőtlen nemi arány is lehet evolúciós szempontból stabil, feltéve, hogy a fiúk és a lányok hasonlóképpen egyenlőtlen ráfordításban részesülnek. Az elefántfókák esetében stabil lehetne az a stratégia, hogy háromszor annyi lány legyen, mint fiú, de csak ha minden fiúból szuperhím lenne, s háromszor annyi táplálékot és egyéb erőforrást emésztene föl, mint egy nőstény. A szülő, azáltal hogy fiát jobban táplálja, naggyá és erőssé teszi, növelheti esélyeit arra, hogy megnyeri a háremmel járó nagydíjat. Ez azonban speciális eset. Normális körülmények között a fiúk nagyjából ugyanannyi ráfordításban részesülnek, mint a lányok, és a nemek aránya a számokat tekintve rendszerint egy az egyhez.

Nemzedékeken át tartó hosszú utazása során ezért az átlagos gén idejének megközelítőleg felét hím testekben, másik felét pedig nőstény testekben tölti. Bizonyos génhatások csak az egyik nem testében mutatkoznak meg. Ezeket nemhez kötött génhatásoknak nevezzük. A hímvessző hosszát irányító gén hatása csak hím testekben jelenik meg, de a nőstény testek is hordozzák, és egészen más hatása lehet a nőstény testekre. Semmi sem indokolja, hogy egy férfi ne örökölhetné a hosszú hímvessző tulajdonságát anyjától.

A két testtípus bármelyikében találja is magát a gén, arra számíthatunk, hogy a legjobban fogja felhasználni az iIIető testtípus kínálta lehetóségeket. E lehetőségek nagyon könnyen el is térhetnek, aszerint hogy a test hím vagy nőstény. Alkalmas megközelítésként újólag feltételezhetjük, hogy minden egyedi test önző gép, mely mindent megtesz génjeiért. Az ilyen önző gép számára gyakran egészen más a legjobb taktika ha hím, mint ha nőstény. A rövidség kedvéért megint csak ahhoz a konvencióhoz folyamodunk, hogy az egyedet úgy képzeljük el, mintha céltudatos volna. Mint korábban, most is szem előtt kell tartanunk, hogy ez csupán beszédfordulat. A test valójában önző génjei által vakon programozott gép.

Vegyük szemügyre újra azt a párt, amellyel a fejezetet kezdtük. Mindkét partner önző gép, és egyenlő számban „akar” fiúkat és lányokat. Idáig egyetértenek. Amiben nem értenek egyet, az az, hogy ki fogja viselni a gyermekek felnevelésévei járó költségek oroszlánrészét. Minden egyed a lehető legtöbb életben maradó gyermeket akarja. Mennél kevesebbet kényszerül ráfordítani az egyes gyermekekre, annál több gyermeke lehet. A kívánatos helyzet elérésére az a kézenfekvő mód, hogy szexuális partnerünket arra késztetjük, hogy az egyes gyermekekre erőforrásai méltányos részénél többet fordítson, s ezáltal szabaddá tegyen minket, hogy további gyermekeink lehessenek más partnerektőI. Ez kívánatos stratégia volna bármelyik nem számára, a nőstények számára azonban nehezebben elérhető. Az anya, mivel nagy, táplálékban gazdag pete formájában már kezdettől többet fektet be, mint a hím, már a fogamzás pillanatában jobban „el van kötelezve” minden gyermek iránt, mint az apa. Eleve többet veszít, ha a gyermek elpusztul, mint az apa. Pontosabban: az apánál többet kellene befektetnie a jövőben annak érdekében, hogy egy újabb gyermeket az elpusztulttal azonos fejlettségi szintre hozzon. Ha azzal a taktikával próbálkozik, hogy az apára hagyja a gyermeket, miközben lelép egy másik hímmel, az apa, magára nézve viszonylag csekély költséggel, bosszút állhat azzal, hogy ő is sorsára hagyja a kicsit. Ezért, legalábbis a gyerek fejlődésének korai szakaszában, ha felbomlik a család, akkor valószínű, hogy az apa az, aki elhagyja az anyát, s nem fordítva. Hasonlóképpen várható, hogy a nőstények a hímeknél többet áldoznak a gyerme~ekre, nem csupán kezdetben, hanem egész fejlődésük során. Igy az emlősöknél például a nőstény az, aki saját testében hordozza a magzatot, a nőstény az, aki tejet termel, hogy szoptassa, amikor megszületett, a nőstény az, aki oroszlánrészt vállal a kölyök felneveléséből és védelmezéséből. A női nem kizsákmányolt, és e kizsákmányolás evolúciós alapja az a tény, hogy a petesejtek nagyobbak, mint a spermiumok.

Persze sok olyan faj van, ahol az apa kemény munkával és hűségesen gondoskodik a kicsinyekről. De még így is arra kell számítanunk, hogy normális körülmények között a hímek némi evolúciós nyomás alatt állnak, hogy egy kicsivel kevesebbet áldozzanak az egyes gyermekekre, és hogy több gyermeket próbáljanak nemzeni különbözó partnerekkel. Ezen egyszerűen azt értem, hogy azok a gének, amelyek azt mondják, hogy „ha hím vagy, hagyd el a párodat egy kicsivel korábban, mint ahogy arra rivális allélom késztetne, és nézz másik nőstény után”, sikeresen elterjednek a génkészletben. Hogy ez az evolúciós nyomás ténylegesen milyen mértékben uralkodik, az a gyakorlatban fajonként igen eltérő. Sok fajnál, például a paradicsommadaraknál, a nőstény semmiféle segítséget nem kap a hímtől, és egyedül neveli fel gyermekeit. Más fajok, köztük a csüllők, példás hűségű monogám párokat alkotnak, és együttműködnek a gyermekek felnevelésének munkájában. Fel kell tételeznünk, hogy valamilyen evolúciós ellennyomás működik: bűnhődésnek éppúgy társulnia kell a partner kizsákmányolásának önző stratégiájához, mint haszonnak, és a csüllőknél a büntetés nagyobb, mint a haszon. Minden esetben csak akkor fizetődik ki az apának, hogy elhagyja párját és gyermekét, ha a nősténynek ésszerű esélye van arra, hogy egyedül fel tudja nevelni a gyermeket.

Trivers számba veszi a magára hagyott anya előtt nyitva álló cselekvési lehetőségeket. Az volna a legjobb számára, ha megpróbálna rászedni egy másik hímet, és elérni nála, hogy fogadja örökbe a gyermeket, sajátjának „gondolván”. Ez talán nem túlságosan nehéz, ha a gyermek még meg nem született magzat. Míg a gyermek természetesen hordozza az anya génjei nek felét, egyáltalán nem hordoz gént a hiszékeny mostohaapátóI. A természetes szelekció súlyosan büntetné a hímek hiszékenységét, és tulajdonképpen azoknak a hímeknek kedvezne, amelyek aktív lépéseket tesznek minden potenciális mostohagyermek megölésére, amint egy új nősténnyel állnak össze. Nagyon valószínű, hogy ez a magyarázata az ún. Bruce-hatásnak: a hím egerek kiválasztanak egy bizonyos vegyi anyagot, amelynek hatására a vemhes nőstény elvetél. De csakis akkor vetél el, ha a szag eltér előző párjának szagától. Ily módon a hím egér elpusztítja a potenciális mostohagyermeket, és új feleségét fogékonnyá teszi saját nemi közeledésére. Mellesleg Ardrey a Bruce-effektust népességszabályozási mechanizmusnak látja! Hasonló példával szolgálnak a hím oroszlánok, amelyek újonnan érkezve egy csapathoz, néha megölik a már meglevő kölyköket, feltehetóleg azért, mert ezek nem a saját gyermekeik.

Egy hím ugyanezt az eredményt elérheti anélkül, hogy mostohagyermekeket gyilkol na. Kikényszeríthet hosszan tartó udvarlási időszakot, mielőtt kopulálna a nősténnyel, elűzve az összes többi hímet, akik közelítenek hozzá, és megakadályozva, hogy a nőstény elmeneküljön. Ily módon megláthatja, hogy a nőstény rejteget-e kis mostohagyermekeket a méhében, s ha igen, elhagyja. Később látni fogjuk, hogy miért akarhat a nőstény hosszú "jegyben járást" a kopuláció előtt. Most azt indokoltuk meg, hogya hím miért akarhatja ezt. Feltéve, hogy el tudja szigetelni a nőstényt a más hímekkel való minden kapcsolattól, elkerülheti, hogy más hím gyermekeinek akaratlan jótevője legyen.

Feltéve tehát, hogy egy elhagyott nőstény nem teheti lóvá az új hímet, és nem veheti rá, hogy fogadja örökbe a gyermekét, mi egyebet tehet? Sok függ attól, hogy milyen idős a gyermek. Ha még épp csak hogy megfogant, akkor igaz ugyan, hogy a nőstény már feláldozott egy egész petesejtet, és talán még többet, mégis kifizetődő lehet számára, hogy elvetéljen, és amilyen gyorsan csak tud, új párt találjon. Ilyen körülmények között mind neki, mind potenciális új párjának kölcsönösen előnyös volna, ha elvetélne – mivel feltételezzük, hogy nincs reménye arra, hogy párját félrevezesse, és rávegye, hogy fogadja örökbe a gyermeket. Ez megmagyarázhatná, hogy a nőstény szempontjából miért előnyös a Bruce-hatás. További lehetőség, mely az elhagyott nőstény előtt nyitva áll, hogy kitartson, és megpróbálja felnevelni a gyermeket egyedül. Ez különösen akkor fizetődik ki számára, ha a gyermek már eléggé idős. Mennél idősebb, annál többet áldozott már reá a nőstény, s annál kevesebb szükséges már ahhoz, hogy felnevelésének feladatát teljesítse. De ha a gyermek még meglehetősen fiatal, akkor is kifizetődő lehet az anya számára, hogy megpróbáljon megmenteni valamennyit kezdeti ráfordításából, még akkor is, ha kétszer olyan keményen kell dolgoznia, hogy gyermekét etetni tudja, most, hogy a hím elment. Az nem vigasztalja, hogy a gyermek a hím génjeinek felét is tartalmazza, s ily módon bosszút állhatna rajta, ha sorsára hagyná a gyermeket. Az öncélú bosszúnak nincs értelme. A gyermek hordozza az anya génjeinek felét, s a dilemma most már egyedül az övé.

Paradox módon, az elhagyás veszélyétől fenyegetett nőstény számára ésszerű lehet az a taktika, hogy ő hagyja cserben a hímet, mielőtt az hagyná cserben őt. Ez kifizetődne neki, még akkor is, ha ő már többet áldozott a gyermekre, mint a hím. Az a kínos igazság, hogy bizonyos körülmények között az a partner jut előriyhöz, aki elsőnek távozik, legyen az akár az apa, akár az anya. Trivers megfogalmazása szerint az elhagyott partner kegyetlen kutyaszorítóba kerül. Okfejtése elég rémesen hangzik, de nagyon szellemes. Várható, hogy egy szülő abban a pillanatban kilép a kapcsolatból, amint a következőket mondhatja: -„Ez a gyermek már eléggé felcseperedett ahhoz, hogy bármelyikünk befejezhetné a nevelését egyedül is. Ennélfogva kifizetődő volna számomra, ha most elmennék, feltéve, hogy biztos lehetek benne, hogy nem fog a partnerem is elmenni. Ha én elmennék, partnerem azt tenné, ami a legjobb a génjei szempontjából. Ő akkor drasztikusabb döntésre kényszerülne, mint amilyent én most hozok, mivel én akkor már nem lennék itt. Partnerem »tudná«, hogy ha ő is elmenne, akkor a gyermek bizonyára elpusztulna. Ezért hát, feltételezve, hogy a partnerem olyan döntést fog hozni, ami a legjobb a saját önző génjei számára, arra a következttésre jutok, hogy számomra a legjobb, amit tehetek, hogy elsőnek megyek el. Már csak azért is, mert partnerem esetleg pontosan ugyanígy »gondolkodik«, és bármelyik pillanatban magához ragadhatja a kezdeményezést azzal, hogy elhagy engem!”

A szubjektív monológot, mint mindig, most is csupán illusztrációnak szántam. A lényeg az, hogy az elsőként való kilépés génjei szelektálódhatnak, egyszerűen azért, mert a másodikként való kilépés génjei kedvezőtlenek volnának.

Megvizsgáltunk néhányat az elhagyott nőstény választási lehetőségei közül. Mindezeknek azonban olyan íze van, mint amikor két rossz közül választjuk a kisebbiket. Tehet-e valamit a nőstény annak érdekében, hogy csökkentse kiszolgáltatottságát párjával szemben?

Van egy ütőkártyája. Megtagadhatja a kopulációt. Kereslet van iránta. Sok kérője akad, mert egy nagy, táplálékdús petesejt a hozománya. Az a hím, akivel kopulál, értékes tápanyagkészletet nyer utódja számára. A nőstény potenciálisan abban a helyzetben van, hogy keményen alkudhat, mielőtt párzana. Amint párzott, kijátszotta ütőkártyáját - petéjét lekötötte a hím számára. Mármost erélyes alkudozásról beszélünk ugyan, de nagyon jól tudjuk, hogy ez valójában nem így néz ki. Van-e vajon valami reális mód arra, hogy az erélyes alkudozásnak valamilyen megfelelője a természetes szelekció révén kifejlódjön? Két fő lehetőséget fogok szemügyre venni, melyeket a családi boldogság stratégiájának és férfias férfi stratégiának nevezek.

A családi boldogság stratégia legegyszerűbb változata a következő. A nőstény figyeli a hímet, és megpróbálja előre megtalálni a hűség és háziasság jeleit. A hímek bizonyos határok között különböző mértékben hajlamosak a hű férj szerepére. Ha a nőstények előre fel tudnák ismerni ezeket a tulajdonságokat, akkor előnyük származhatna a megfelelő hímek kiválasztásából. Ennek egyik módja az, hogy a nőstény hosszú ideig vonakodik odaadni magát, szemérmes. Az a hím, aki nem elég türelmes ahhoz, hogy kivárja, amíg a nőstény végülis beleegyezik a párzásba, nem valószínű, hogy hű férjnek bizonyul. Azáltal, hogy hosszú jegyességhez ragaszkodik, a nőstény kigyomlálja az alkalmi kéróket, s csak a végén párzik azzal a hímmel, aki előre bebizonyította, hogy hű és kitartó. A női szemérem valóban nagyon gyakori az állatok között, éppúgy, mint a hosszan tartó udvarlás vagy jegyesség. Mint már láttuk, a hosszú jegyesség a hím számára is előnyös lehet, amikor az a veszély fenyegeti, hogy egy másik hím gyermekét varrják a nyakába.

Az udvarlási rítusok a hím részéről gyakran jelentős párzás előtti befektetéssel is járnak. A nőstény megtagadhatja a párzást addig, amíg a hím fészket nem épít számára. Vagy a hímnek nagy mennyiségű táplálékkal kell a nőstényt megetetnie. Ez persze nagyon jó a nőstény szempontjából, de egyben a családi boldogság stratégia egy másik lehetséges változatára is utal. Kényszeríthetik-e vajon a nőstények a hímeket arra, hogy olyan sokat fektessenek be utódaikba, mielőtt kopulálhatnának, hogy többé nem fizetődik ki számukra, hogy elhagyják a nőstényt a kopuláció után? Az ötlet vonzó. Az a hím, aki arra vár, hogy egy szemérmes nőstény végülis párosodjék vele, költségekbe veri magát: lemond arról a lehetőségról, hogy más nőstényekkel párosodjon, és sok időt és energiát fordít az udvarlásra. Amikor végülis párzik egy adott nősténnyel, addigra már óhatatlanul „elkötelezte magát” iránta. Csekély kísértést fog érezni, hogy elhagyja, ha tudja, hogy bármely jövendőbeli nőstény, akit megkörnyékez, ugyanúgy halogatni fogja a dolgot, mielőtt a lényegre térne.

Amint egy cikkemben kimutattam, itt hiba van Trivers gondolatmenetében. Ő úgy gondolta, hogya korábbi befektetés önmagában elkötelezi az egyént a jövőbeni befektetések mellett. Ez hibás gazdaságossági számítás. Egy üzletembernek soha nem szabad azt mondania: „már annyit fektettem a Concorde repülógépbe - például-, hogy most már nem engedhetem meg magamnak, hogy szemétre dobjam”. Ehelyett mindig azt kellene kérdeznie, hogy kifizetődnék-e számára a jövőben, hogy csökkentse veszteségeit, és feladja a tervet most, még akkor is, ha már sokat fektetett bele. Hasonlóképpen, nincs értelme, hogy a nőstény arra kényszerítse a hímet, hogy sokat áldozzon rá, annak reményében, hogy ez önmagában el fogja rettenteni a hímet attól, hogy később elhagyja. A családi boldogság stratégiának ez a változata egy további döntó feltevésen alapul. Ez pedig az, hogy bízni lehet abban, hogy a nőstények többsége ugyanazt a játszmát játssza. Ha vannak a populációban laza erkölcsű nőstények, amelyek örömmel fogadják a hűtlen hímeket, akkor kifizetődő egy hím számára, ha elhagyja a párját, függetlenül attól, hogy mennyit áldozott már annak gyermekeire.

Sok függ tehát attól, hogy a nőstények többsége hogyan viselkedik. Ha számolhatnánk azzal, hogy a nők megegyeznek egymás között, nem volna probléma. Ám a nők megegyezése sem fejlődhetett ki inkább, mint a galamboké, amelyről az V. fejezetben volt szó. Ehelyett evolúciósan stabil stratégiákat kell keresnünk. Vegyük Maynard Smithnek az agresszív küzdelmek elemzésére kidolgozott módszerét, és alkalmazzuk a szexualitásra. Kissé bonyolultabb lesz, mint a héják és galambok esete volt, mivel két nőstény- és két hímstratégiával van dolgunk.

Ugyanúgy, mint Maynard Smith elemzésében, a „stratégia” szó vak, tudattalan viselkedési programot jelent. A két nősténystratégiát szemérmesnek és ledérnek, a két hímstratégiát pedig hűségesnek és szoknyapecérnek fogjuk nevezni. A négy típus viselkedési szabályai a következők. A szemérmes nőstények nem kopulálnak a hímmel mindaddig, amíg a hím végig nem csinált egy több hétig tartó, hosszú és költséges udvarlási idószakot. A ledér nőstények azonnal kopulálnak bárkivel. A hűséges hímek készek hosszú időn át udvarolni, a kopuláció után pedig a nősténnyel maradnak, és segítenek neki felnevelni a kicsinyeket. A szoknyapecér hímek gyorsan elvesztik türelmüket, ha egy nőstény nem kopulál velük azonnal: otthagyják, és keresnek egy másik nőstényt; kopuláció után sem maradnak vele, nem viselkednek jó apaként, hanem elmennek, és újabb nőstények után kutatnak. A héják és galambok esetéhez hasonlóan, ezek nem az egyedül lehetséges stratégiák, mégis sok mindent megvilágít, ha eredményességüket megvizsgáljuk.

Maynard Smithhez hasonlóan, mi is bizonyos önkényes, hipotetikus értékeket fogunk rendelni a különböző költségekhez és nyereségekhez. Általánosítás végett ezt megtehetnénk algebrai szimbólumokkal, de a számok könnyebben felfoghatók. Tegyük fel, hogy egy gyermek sikeres felneveléséből mindkét szülőnek 15 egység genetikai nyeresége származik. Egy gyermek felnevelésének költsége - az összes táplálékának költsége, a róla való gondoskodásra szánt összes idő és az érdekében vállalt összes kockázat -20 egység. A költséget negatív előjellel látjuk el, mivel ezt „kifizetik” a szülők. Ugyancsak negatív előjelű a hosszan tartó udvarlással elvesztegetett idő költsége is. Legyen ez -3 egység.

Képzeljünk el egy olyan populációt, amelyben az összes nőstény szemérmes, és az összes hím hűséges. Ez az eszményi monogám társadalom. A hím és a nőstény minden párban azonos átlagnyereségre tesz szert. +15 pontot kapnak minden felnevelt gyermek után; egyenlően osztják meg egymás között felnevelésének költségeit (-20), ami így átlagosan -10. Mindketten -3 pont büntetést fizetnek a hosszan tartó udvarlással elvesztegetett időért. Az átlagnyereség tehát mindegyikük számára +15-10-3 = +2.

Most tételezzük fel, hogy felbukkan a populációban egyetlen ledér nőstény. Nagyon jól megy neki. Nem fizeti a késedelem költségeit, mivel nem megy bele hosszan tartó udvarlásba. Mivel a populációban az összes hím hűséges, úgy számolhat, hogy jó apát talál gyermekei számára, akárkivel is párosodik. Átlagos nyeresége gyermekenként +15 -10 = + 5 lesz. Így három egységgel jobban jár, mint szemérmes vetélytársai. A ledér gének tehát terjedni kezdenek.

Ha a ledér nőstényeknek olyan nagy a sikerük, hogy kezdenek túlsúlyba jutni a populációban, akkor változások várhatók a hímek táborában is. Mindeddig a hűséges hímeknek monopóliumuk volt. Most azonban, ha egy szoknyapecér hím bukkan fel a populációban, jobban jár, mint hűséges vetélytársai. Ha egy populációban az összes nőstény ledér, akkor egy szoknyapecér hím csakugyan remek fogást csinálhat. Megkapja a +15 pontot, ha egy gyermek sikerrel felnevelkedik, és a két költség egyikét sem fizeti. E költség hiánya főképp azt jelenti számára, hogy szabadon párosodhat új nőstényekkel. Szerencsétlen feleségei egyedül küszködnek a gyermekkel, megfizetik a teljes -20 pont költséget, bár nem fizetnek semmit az udvarlásra elvesztegetett időért. A szoknyapecér hímmel párosodó ledér nőstény tiszta nyeresége +15-20 = -5; magának a szoknyapecérnek pedig +15 a nyeresége. Az olyan populációban, melyben az összes nőstény ledér, a szoknyapecér gének futótűzként terjednek el.

Ha a szoknyapecérek olyan sikeresek, hogy túlsúlyba jutnak a populáció hím felében, akkor a ledér nőstények szörnyen szorult helyzetbe kerülnek. Bármely szemérmes nősténynek komoly előnye lesz. Ha egy szemérmes nőstény találkozik egy szoknyapecér hímmel, abból nem lesz üzlet. A nőstény ragaszkodik a hosszú udvarláshoz; a hím ezt megtagadja, és megy, hogy egy másik nőstényt keressen. Egyik fél sem fizeti meg az időpocsékolás költségét. De egyik sem nyer semmit, mivel nem lett gyermek. Ez 0 tiszta nyereséget jelent a szemérmes nőstény számára az olyan populációban, ahol az összes hím szoknyapecér. A 0 nem látszik túl soknak, mégis jobb, mint a -5, ami a ledér nőstények átlagos eredménye. Még ha a ledér nőstény úgy határozna is, hogy elhagyja kicsinyeit, miután egy szoknyapecér magára hagyta, meg kellene fizetnie egy pete számottevő költségeit. Így hát a szeméremgének újra terjedni kezdenek a populációban.

Hogy teljessé tegyük ezt a hipotetikus ciklust, amikor a szemérmes nőstények száma annyira megnő, hogy túlsúlyba jutnak, a szoknyapecér hímek, akik addig olyan jól megvoltak a ledér nőstényekkel, kezdik kényelmetlenül érezni magukat. Egyik nőstény a másik után ragaszkodik a hosszú és fáradságos udvarláshoz. A szoknyapecérek szálldogálnak nőstényről nőstényre, a történet pedig mindig ugyanaz. Ha az összes nőstény szemérmes, akkor a tiszta nyereség a szoknyapecér hímek számára O. Mármost ha egy hűséges hím bukkanna fel, ő volna az egyetlen, akivel a szemérmes nőstények párosodnának. Tiszta nyeresége + 2, jobb, mint a szoknyapecéreké. Így a hűséges gének száma növekedni kezd, s ezzel teljes kört írtunk le.

Mint az agresszió esetében, úgy, mondtam el a történetet, mintha végtelen oszcilláció zajlana. Ám mint abban az esetben, itt is kimutatható, hogy valójában nem folyna oszcilláció. A rendszer stabil állapot felé közeledne. Ha elvégezzük a számításokat, akkor kiderül, hogy az a populáció, melyben a nőstények öthatoda szemérmes, a hímeknek pedig ötnyolcada hűséges, evolúciós szempontból stabil. Ez természetesen csupán azokra a konkrét önkényes számokra igaz, melyekből kiindultunk, de bármely más önkényes feltevés esetében is könnyű kiszámítani, hogy mi volna a stabil arány.

Maynard Smith elemzéseihez hasonlóan, itt sem kell úgy gondolnunk, hogy két különböző típusú hímről és két különböző típusú nőstényról van szó. Az ESS ugyanúgy elérhető lenne, ha minden hím idejének ötnyolcadát hűségben, a többit pedig nők után futkosva töltené; a nőstények pedig idejük öthatodában szemérmesek, egyhatodában pedig ledérek volnának. Akár így, akár úgy fogjuk is fel az ESS-t, a következőt jelenti. Akármelyik nem tagjainak eltérése a nekik megfelelő stabil aránytól büntetést vonna maga után annak következtében, hogy a másik nem stratégiáinak arányában is változás állna be, mely azután az eredeti deviáns egyedek számára hátrányos lenne. Az ESS ezért megmarad.

Levonhatjuk azt a következtetést, hogy feltétlenül lehetséges, hogy nagyrészt szemérmes nőstényekből és hűséges hímekből álló populáció alakuljon ki. Ilyen körülmények között a nőstények számára a családi boldogság stratégia valóban működőképesnek látszik. Nem kell a szemérmes nőstények konspirációjára gondoInunk. A szemérmesség ténylegesen kifizetődő lehet a nőstény önző génjei számára.

A nőstények különböző módokon ültethetik át az ilyen típusú stratégiát a gyakorlatba. Már utaltam rá, hogy egy nőstény megtagadhatja a párzást azzal a hímmel, amely még nem rakott számára fészket, vagy legalább nem segített neki a fészekrakásban. Valóban az a helyzet, hogy sok monogám madárnál addig nem is kerül sor kopulációra, míg a fészek meg nem épül. Ennek az a hatása, hogy a fogamzás pillanatáig a hím már jóval többet áldozott a gyermekre, mint csupán olcsó spermiumait.

Az az igény, hogy a jövendőbeli pár fészket építsen, a hím megfogásának egyik hatásos módja a nőstény számára. Elképzelhető, hogy elméletben szinte bármi megteszi, ami a hímnek sokba kerül, még akkor is, ha ezeket a költségeket nem közvetlenül olyan evolúciós formában fizeti, ami előnyére válik a még meg nem született utódoknak. Ha egy populációban az összes nőstény arra kényszerítené a hímeket, hogy valami nehéz és költséges tettet hajtsanak végre, mondjuk, öljenek meg egy sárkányt, vagy másszanak meg egy hegyet, mielőtt hajlandók volnának párosodni velük, akkor elméletben csökkenthetnék a hímek kísértését arra, hogy kopuláció után elhagyják óket. Az a hím, amely kísértést érezne arra, hogy elhagyja a párját, és megpróbálja génjeit jobban elterjeszteni egy másik nőstény segítségével, elállna tervétől arra a gondolatra, hogy akkor mégegy sárkányt meg kellene ölnie. A gyakorlatban azonban valószínűtlen, hogy a nőstények olyan önkényes feladatokat kényszeríthetnének kérőikre, mint a sárkányölés vagy a Szent Kehely keresése, ugyanis az a nőstény vetélytárs, aki nem kevésbé fáradságos, de neki és gyermekeinek hasznosabb feladatot tűz ki, előnybe kerülne a romantikusabb lelkű nőstényekkel szemben, akik valamilyen értelmetlen szerelmi teljesítményt követelnek meg. Lehet, hogy a fészeképítés kevésbé romantikus, mint egy sárkány megölése, vagy a Helleszpontusz átúszása, de sokkal hasznosabb.

Ugyancsak hasznos a nőstény számára az a gyakorlat, amit már említettem, nevezetesen, hogy a hím udvarlásképpen eteti a nőstényt. Madaraknál ezt rendszerint az ifjúkori viselkedéshez való egyfajta visszatérésnek tekintették a nőstény részéről. Ugyanazokkal a gesztusokkal kér a hímtől, mint amilyeneket a madárfióka használna. Feltételezték, hogy ez automatikusan vonzó a hím számára, ugyanúgy, ahogy egy férfi a selypítő vagy duzzogva lebiggyedő ajkat vonzónak találja egy felnőtt nőnél. A nőstény madárnak ebben az időszakban szüksége van minden többletélelemre, amihez csak hozzá tud jutni, mert most tölti fel tartalékait óriási tojásai létrehozásának erőfeszítéséhez. Az udvarló etetés a hím részéről valószínűleg közvetlen ráfordítást jelent magukra a tojásokra. Ennélfogva az a hatása, hogy csökkenti a kicsinyekre való kezdeti ráfordítás tekintetében a két szülő közt meglevő különbséget.

Számos rovarnál és póknál is megtaláljuk az udvarló etetés jelenségét. Itt egy alternatív értelmezés néha túlságosan is kézenfekvő volt. Mivel a hímet - például az ájtatos manó esetében - az a veszély fenyegetheti, hogy a nagyobb nőstény megeszi, bármi, amivel csökkentheti a nőstény étvágyát, előnyére szolgálhat. A szerencsétlen ájtatos manó hímről egy bizonyos hátborzongató értelemben elmondhatjuk, hogy befektet a gyermekeibe. Táplálékul szolgál azoknak a petéknek a létrehozásához, melyeket azután a saját, tárolt, posztumusz spermiumai fognak megtermékenyíteni.

Az a családi boldogság stratégiát játszó nőstény, aki egyszerűen felméri a hímeket, és megpróbálja előre felismerni a hűség jellemző jegyeit, kiteszi magát annak, hogy rászedik. Nagy előnyhöz jutna az a hím, aki hűséges, házias típusnak tudja kiadni magát, ám valójában elhagyásra és hűtlenségre való erőteljes hajlamot rejteget. Mindaddig, amíg elhagyott feleségeinek van esélyük arra, hogy néhány gyermeket felneveljenek, a szoknyapecérnek módja van több gént továbbadni, mint a vetélytárs hímnek, aki hű férj és apa. A hímek részéről a hatásos rászedés génjeire nézve kedvező tendencia érvényesül a génkészletben.

Megfordítva: a természetes szelekció kedvez azoknak a nőstényeknek, akik nagy ügyességre tesznek szert abban, hogy átlássanak az ilyen csaláson. Ennek egyik módja az, hogy különösen nehezen adják oda magukat, amikor egy új hím udvarol nekik, de az egymást követó párosodási időszakokban egyre készségesebben fogadják el múlt évi párjuk közeledését. Így automatikusan büntetik azokat a fiatal hímeket, akik első párzási időszakukba fognak bele, akár csalók, akár nem. A naiv elsőéves nőstények utódai viszonylag nagyobb arányban hordoznak hűtlen apáktól származó géneket, ám a hű apáknak előnyük van az anya életének második és további éveiben, mert nem kell végigmenniük az udvarlási rítusoknak ugyanazon a hosszú, energiapazarló és időigényes útján. Ha egy populációban az egyedek többsége tapasztalt, nem naiv anyák gyermeke - ez ésszerű feltevés bármely hosszú életú faj esetében - akkor a becsületes, jó apaság génjei uralkodóvá válnak a génkészletben.

Az egyszerűség kedvéért úgy fogalmaztunk, mintha a hím vagy teljesen becsületes, vagy durva csaló volna. A valóságban valószínűbb, hogy minden hím, sőt minden egyed egy kicsit hajlamos a csalásra, amennyiben úgy van programozva, hogy éljen a párja kihasználásának lehetóségeivel. A természetes szelekció, mivel kifinomította mindkét fél képességét arra, hogy észlelje a becstelenséget a másiknál, a durva csalást meglehetősen alacsony szinten tartotta. A hímek többet nyerhetnek a becstelenség révén, mint a nőstények, s arra kell számítanunk, hogy még azoknál a fajoknál is, ahol tekintélyes mértékű szülői önzetlenséget tanúsítanak, rendszerint egy kicsit kevesebbet dolgoznak, mint a nőstények, és egy kicsit hajlamosabbak a szökésre. Madaraknál és emlősöknél minden bizonnyal ez a normális.

Vannak azonban olyan fajok, melyeknél a hím ténylegesen többet tesz a gyermekekért, mint a nőstény. A madarak és emlősök között az apai áldozatkészségnek ezek az esetei kivételesen ritkák, ugyanakkor gyakoriak a halak körében. Miért? Ez olyan probléma elé állítja az önzőgén-elméletet, mely hosszú időn át foglalkoztatott. Nemrégiben egy szakdolgozatban szellemes megoldást vetett fel T. E. Carlisle kisasszony. Trivers „kegyetlen kutyaszorító” elvét használja fel, amelyről korábban már volt szó. A következőt állítja.

A halak jó része nem kopulál, hanem egyszerűen kibocsátja ivarsejtjeit a vízbe. A megtermékenyítés a nyílt vízben történik, nem pedig valamelyik partner testének belsejében. Valószínűleg így kezdődött az ivaros szaporodás. Ugyanakkor a szárazföldi állatok, mint a madarak, emlősök és hüllők, nem engedhetik meg maguknak az effajta külső megtermékenyítést, mert ivarsejtjeik túlságosan könnyen kiszáradnak. Az egyik nem gamétáit – a híméit, mivel a spermiumok mozgékonyak - juttatják a másik nem egyik tagjának - a nősténynek - nedves belsejébe. Ez eddig egyszerúen tény. És most jön a gondolat. Kopuláció után a szárazföldön élő nősténynek fizikailag birtokában marad az embrió. Benne van a testében. Még ha a megtermékenyített petét szinte azonnal lerakja, a hímnek akkor is van ideje arra, hogy eltűnjön, s ezzel belekényszerítse a nőstényt Trivers „kegyetlen kutyaszorítójába”. A hímnek ezért óhatatlanul megvan az a lehetősége, hogy elsőként hozza meg a döntést párja elhagyásáról, megfosztva ezáltal a nőstényt a választás lehetőségétől, és arra a döntésre kényszerítve, hogy vagy biztos pusztulásra ítéli kicsinyeit, vagy pedig velük marad, és felneveli őket. Az anyai gondoskodás ennélfogva közönségesebb a szárazföldi állatok körében, mint az apai gondoskodás.

A halak és más vízben élő állatok esete azonban egészen más. Ha spermiumait a hím nem juttatja be fizikailag a nőstény testébe, akkor semmilyen értelemben sem szükségszerű, hogy a nőstényre maradjon a „magzat kihordása”. Bármelyik partner gyorsan elmenekülhet, és a másikra hagyhatja az újonnan megtermékenyített peték birtoklását. De még arra is van ésszerű indok, hogy miért lehet gyakran éppen a hím az, aki a leginkább ki van téve a cserbenhagyásnak. Valószínűnek látszik, hogy evolúciós harc alakul ki akörül, hogy ki bocsássa ki ivarsejtjeit elsőként. Az a partner, aki az első lesz, azzal az előnnyel bír, hogy ő hagyhatja a másikra a friss embriókat. Másfelől az a partner, aki elsőként rakja le ivarsejtjeit, azt a kockázatot vállalja, hogy jövendőbeli partnere ezután nem követi példáját. Mármost ebben a hím a sebezhetőbb, már csak azért is, mert spermiumai könnyebbek, és nagyobb valószínűséggel szóródnak szét, mint az ikrák. Ha a nőstény túlságosan korán rakja le petéit, azaz mielőtt a hím felkészült volna rá, az nem nagy baj, mivel a peték, lévén viszonylag nagyok és súlyosak, valószínűleg egy kupacban maradnak egy ideig. A nőstény hal ennélfogva vállalhatja azt a „kockázatot”, hogy korán ikrázik. A hím nem meri vállalni ezt a kockázatot, mivel ha túlságosan korán rakja le ivarsejtjeit, akkor spermiumai szanaszét szóródnak, mielőtt a nőstény felkészülne, a nőstény pedig akkor már nem ikrázik, mivel nem érdemes. A szétszóródási probléma miatt a hímnek meg kell várnia, míg a nőstény lerakja petéit, azután kell ráontania spermiumait a petékre. A nősténynek azonban értékes másodpercei maradnak arra, hogy eltűnhessen; a hímet hagyja így birtokon belül, és rákényszeríti Trivers dilemmáját. Ez az elmélet ily módon szépen magyarázza, hogy miért gyakori az apai gondoskodás a vízben, és miért ritka a szárazföldön.

Elhagyva most már a halakat, rátérek a másik fő nősténystratégiára, a férfias férfi stratégiára. Az ezt alkalmazó fajok nőstényei gyakorlatilag belenyugszanak abba, hogy semmiféle segítséget nem kapnak gyermekeik apjától, és ehelyett minden erejükkel arra törekszenek, hogy jó génekhez jussanak. Megint csak a párzástól való tartózkodás fegyverét használják. Nem hajlandók akármelyik hímmel párosodni, hanem a legnagyobb gonddal válogatnak, mielőtt megengednék egy hímnek, hogy párosodjék velük. Egyes hímek kétségkívül nagyobb számban tartalmaznak jó géneket, mint mások, olyan géneket, melyek javítanák mind a fiak, mind a lányutódok túlélési esélyeit. Ha egy nőstény külsőleg látható jegyek alapján valamiképpen érzékelni képes a jó géneket a hímekben, akkor hasznára lehet saját génjeinek azzal, hogy jó apai génekkel egyesíti őket. Hogy evezős analógiánkkal éljünk, a nőstény minimálisra csökkentheti annak valószínűségét, hogy génjeinek teljesítménye egy rossz csapatban leromoljék. Megpróbálhatja kiválogatni a jó csapattársakat saját génjei számára.

Valószínűleg a legtöbb nőstény egyetért egymással abban, hogy melyek a legjobb hímek, mivel mindannyian ugyanarra az információra támaszkodnak. Ezért erre a néhány szerencsés hímre jut a legtöbb párosodás. Erre tökéletesen alkalmasak is, mivel mindössze néhány olcsó spermiumot kell a nőstényeknek adniuk. Feltehetőleg ez a helyzet az elefántfókáknál és a paradicsommadaraknál. A nőstények csak néhány hímnek engedik meg, hogy éljen az eszményi önző-kizsákmányoló stratégiával, amire egyébként az összes hím törekszik, de gondoskodnak róla, hogy a legjobb hímek élvezhessék ezt a luxust.

Vajon mire figyel az a nőstény, aki megpróbálja kiválogatni a jó géneket, hogy aztán sajátjaival egyesítse? Előszöris a túlélési esélyekről akar megbizonyosodni. Nyilvánvaló, hogy mindegyik udvarló bizonyította már, hogy legalábbis a felnőttkort képes megérni, azt azonban nem bizonyította szükségképpen, hogy sokkal tovább is élhet. Nagyon jó taktika lehet a nőstények számára idős hímeket keresni. Bármilyen fogyatékosságaik legyenek is, azt már bebizonyították, hogy képesek túlélni, s a nőstény ily módon valószínűleg a hosszú élet génjeivel egyesíti saját génjeit.

Igen ám, de nincs értelme, hogy gyermekeinek hosszú életet biztosítson, ha azok nem adnak neki ugyanakkor egy csomó unokát is! A hosszú élet első látásra nem elfogadható bizonyítéka a férfiasságnak. Valóban, egy hosszú életű hím talán pontosan azért maradt életben, mert nem vállalt kockázatot a szaporodás érdekében. Annak a nősténynek, aki idős hímet választ, nem lesz szükségképpen több leszármazottja, mint annak a rivális nősténynek, aki olyan ifjút választ, aki a jó gének valamilyen más jelét viseli magán.

Milyen más jelet? Sok lehetőség van. Talán erős izmokat a táplálékszerzés képességének bizonyítékaként, talán hosszú lábakat a ragadozók elől való menekülés képességének bizonyítékaként. Egy nősténynek előnye származhat abból, ha génjeit ilyen tulajdonságokkal egyesíti, minthogy ezek mind a fiainak, mind a lányainak hasznára válhatnak. Először is tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a nőstények a hímeket tökéletesen valódi címkék vagy jelzések alapján választják ki, melyek többnyire jó mögöttes gének bizonyítékai. Van itt azonban egy nagyon érdekes dolog, amit Darwin ismert fel, és Fisher mondott ki világosan. Egy olyan társadalomban, ahol a hímek azért versenyeznek egymással, hogy férfias férfiként kiválasszák őket a nőstények, az egyik legjobb dolog, amit egy anya tehet a génjeiért, hogy olyan fiút hoz világra, aki azután, amikor reá kerül a sor, vonzó férfias férfinak bizonyul. Ha biztosítani tudja, hogy fia, amikor felnő, azon kevés szerencsés hím egyike legyen, akik a legtöbb kopulációhoz jutnak, akkor rengeteg unokája lesz. Ennek az a következménye, hogy a nőstény szemében egy hím egyik legkívánatosabb tulajdonsága egészen egyszerúen maga a nemi vonzerő. Az a nőstény, aki egy rendkívül vonzó férfias férfival párosodik, nagyobb valószínűséggel szül olyan fiakat, akik a következő nősténygeneráció számára vonzóak lesznek, s akik sok-sok unokát nemzenek neki. Elképzelhető tehát, hogy eredetileg a nőstények olyan, nyilvánvalóan hasznos tulajdonságok alapján választják ki a hímeket, mint az erőteljes izmok, de amint az ilyen tulajdonságok egy faj nőstényei körében mint vonzó tulajdonságok széles körben elfogadottá válnak, a természetes szelekció a továbbiakban már pusztán azért is kedvezni fog nekik, mert vonzóak. Vagyis az olyan különcségek, mint a hím paradicsommadarak faroktollai, egyfajta labilis, öngerjesztő folyamatban alakulhattak ki. Valamikor régen a szokásosnál kissé hosszabb faroktollak alapján választhattak a nőstények, s talán éppen azért, mert az erős és egészséges alkat jele volt. Egy hímnél a rövid farok lehetett valamilyen vitaminhiány jele is - a gyenge táplálékszerzési képesség bizonyítéka. Vagy talán a rövid farkú hímeknek leharapták a farkát. Vegyük észre, hogy nem kell feltételeznünk, hogy a rövid farok önmagában genetikailag öröklődött, csupán azt, hogy valamilyen genetikai hátrány mutatójaként szolgált. Mindenesetre tételezzük fel, hogy bármi okból is, az ősi paradicsommadár-faj nősténye előnyben részesítette az átlagnál hosszabb farkú hímeket. Feltéve, hogya hím farokhosszának természetes változatossága mögött voltak bizonyos genetikai tényezők is, ez idővel oda vezethetett, hogy a populációban a hímek átlagos farokhossza növekedett. A nőstények egyszerű szabályt követtek: nézd végig az összes hímet, és válaszd a leghosszabb farkút. Bármely nőstény, aki eltért ettől a szabálytól, megbűnhődött, még akkor is, ha a faroktollak végül már olyan hosszúakká váltak, hogy ténylegesen akadályozták a hímeket. Az a nőstény, aki nem hozott világra hosszú farkú fiakat, csekély eséllyel számíthatott arra, hogy a fiait vonzónak fogják tekinteni. Mint a divat a női ruházkodásban vagy az amerikai autók formatervezésében, a hosszabb farok „divatja” elszabadult, és már saját lendülete vitte tovább. Csak akkor állt meg, amikor a farkak már oly groteszk hosszúságúra nyúltak, hogy nyilvánvaló hátrányaik kezdtek túlsúlyba kerülni szexuális vonzerejükből fakadó előnyükkel szemben.

Ezt az elgondolást nehéz megemészteni, és sokan kételkednek benne, amióta csak Darwin először felvetette a szexuális szelekció néven. A kételkedők egyike A. Zahavi, akinek „Róka, róka” elméletével már találkoztunk. Rivális magyarázatként saját őrjítően ellentétes „hátrányelvét” fejti ki. Rámutat, hogy már maga az a tény, hogy a nőstények jó hímeket próbálnak kiválasztani a hímek közül, ajtót nyit a hímek részéről jelentkező félrevezetésnek. Lehet, hogy a nőstények eredetileg az erős izom alapján igyekeztek választani, de azután mi akadályozhatja meg a hímeket abban, hogy izomutánzatokat növesszenek, nem több izommal, mint ami a válltömésekben van? Ha a hímeknek kevesebbe kerül álizmokat növeszteni, mint valódiakat, akkor a szexuális szelekciónak az álizmok létrehozását okozó géneket kellene jutalmaznia. Nem kellene hozzá sok idő azonban, hogy a kontraszelekció olyan nőstények kifejlődéséhez vezessen, akik képesek átlátni a csaláson. Zahavi alapvető premisszája az, hogy a hamis szexuális reklámon végülis átlátnak a nőstények. Ezért arra a következtetésre jut, hogy azok lesznek a valóban sikeres hímek, akik nem reklámoznak hamisan, akik kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy nem csalnak. Ha erős izmokról van szó, akkor a nőstények hamarosan észre fogják venni, hogy melyek azok a hímek, akik pusztán az erős izmok látványára tettek szert. Ám azok a hímek, akik a súlyemeléssei vagy a hencegő izommegfeszítéssel egyenértékű módon bizonyítják, hogy valóban erős izmaik vannak, sikerrel fogják meggyőzni a nőstényeket. Más szóval: Zahavi úgy véli, hogy nem elég, ha a férfias férfi látszólag jó minőségű hím; valóban jó minőségű hímnek kell lennie, mert különben nem fogják elfogadni a kétkedő nőstények. Olyan bemutatók alakulnak ki ezért, melyekre csak az igazi férfias férfiak képesek.

Eddig még minden rendben volna. Most jön Zahavi elméletének az a része, ami tényleg a torkunkon akad. Azt veti fel, hogy a paradicsommadarak és pávák farka, a szarvasok óriási agancsa és a többi szexuális szelekció révén létrejött tulajdonság, melyek mindig paradoxnak tűnnek, mivel látszólag hátrányosak tulajdonosaikra nézve, pontosan azért fejlődtek ki, mert hátrányosak. A hosszú és esetlen farkú hím madár azt mutatja be a nőstényeknek, hogy olyan erős férfias férfi, hogy még e farok ellenére is életben tud maradni. Képzeljünk el egy nőt, aki két férfi versenyfutását figyeli. Ha mindketten egyszerre érnek célba, de az egyik virtusból egy zsák szenet cipel a hátán, akkor a nő természetesen azt a következtetést fogja levonni, hogy valójában a teherrel futó férfi a gyorsabb.

Én nem hiszek ebben az elméletben, ámbár most már nem vagyok annyira magabiztos, mint amikor először hallottam róla. Rámutattam, hogy a logikus következmény a féllábú és félszemű hímek kifejlődése volna. Zahavi, aki izraeli, azonnal visszavágott: „Legjobb tábornokaink némelyike félszemű!” Mindazonáltal továbbra is megmarad az a probléma, hogy a hátrányelméletben, úgy látszik, alapvető ellentmondás van. Ha a hátrány valódi - és az elmélet lényegéhez tartozik, hogy valódinak kell lennie -, akkor maga a hátrány éppoly biztosan fogja büntetni az utódot, mint ahogy vonzhatja a nőstényeket. Mindenesetre fontos, hogy a hátránynak nem szabad továbbjutnia a lányutódokba.

Ha lefordítjuk a hátrányelméletet a gének nyelvére, akkor valami ilyesmit kapunk. Az a gén, amely a hímeket arra készteti, hogy hátrányos tulajdonságot, például hosszú farkat fejlesszenek ki, elterjed a génkészletben, mivel a nőstények hátrányban levő hímeket választanak. A nőstények azért választanak olyan hímeket, akik hátrányban vannak, mert azok a gének, amelyek a nőstényeket ilyen választásra késztetik, ugyancsak gyakorivá válnak a génkészletben. Ez azért van így, mert a hátrányos helyzetből induló hímeket kedvelő nőstények automatikusan más tekintetben jó génekkel rendelkező hímeket választanak ki, mivel ezek a hímek megérték a felnőttkort hátrányuk ellenére. Ezek az „egyéb” jó gének hasznára lesznek az utódok testének, melyek ennélfogva életben maradnak, és terjesztik magának a hátránynak a génjeit is, valamint a hátrányos helyzetből induló hímek választásának génjeit. Feltéve, hogy a magát a hátrányt okozó gének hatásukat csak fiúkra fejtik ki, és a hátrány előnyben részesítéséért felelős gének csak a lányokat érintik, az elmélet éppenséggel működhet. Amíg csupán szavakban fogalmazzuk meg, nem lehetünk biztosak benne, hogy működik-e vagy sem. Használható fogalmunk akkor lehet arról, hogy mennyire jó egy ilyen elmélet, ha matematikai modell segítségével fogalmazzuk meg. Mindeddig kudarcot vallottak azok a matematikai genetikusok, akik a hátrányelvet megpróbálták működőképes modellé fölépíteni. Lehet, hogy azért, mert nem működőképes az elv, de az is lehet, hogy azért, mert ezek a kutatók nem elég okosak. Egyikük Maynard Smith, s én inkább az előbbi lehetőségre hajlok.

Ha egy hím olyan módon tudja bizonyítani, hogy felette áll más hímeknek, hogy közben nem hozza szántszándékkal hátrányba önmagát, ezen a módon kétségkívül növelni tudja genetikai sikerét. Így az elefántfókák nem azáltal győznek és tartják meg háremüket, hogy esztétikailag vonzóak a nőstények szemében, hanem azzal az egyszerű módszerrel, hogy minden hímet legyőznek, aki megpróbál betörni a háremükbe. A háremtartók többnyire megnyerik ezeket a harcokat a reménybeli bitorlókkal szemben, hiszen éppen ezért háremtartók. A bitorlók ritkán győznek, mert ha képesek lennének győzni, akkor már korábban megtették volna! Ennélfogva az a nőstény, aki csak a háremtartóval párosodik, génjeit olyan hímmel egyesíti, aki elég erős ahhoz, hogy visszaverje a sok elszánt nőtlen hím részéről kezdeményezett, egymást követő kihívásokat. Ha szerencséje van, fiai örökölni fogják apjuk képességét arra, hogy háremet tartson. A nőstény elefántfókának gyakorlatilag nincs sok választási lehetősége, mivel a háremtulajdonos őt is megveri, ha megpróbál félrelépni. Az elv azonban továbbra is az, hogy az a nőstény, aki a küzdelmekből győztesen kikerülő hímet választ párosodásra, ezzel használhat génjeinek.

Mint már láttuk, vannak példák arra, hogya nőstények szívesebben párosodnak olyan hímekkel, akiknek territóriumuk van, és olyanokkal, akik magasan állnak a dominancia hierarchiában. Összegezve az ebben a fejezetben eddig elmondottakat, az állatok körében található különböző szaporodási rendszerek - monogámia, promiszkuitás, többnejűség és így tovább - megérthetők a hímek és nőstények közti érdekellentétek alapján. Mindkét nem egyedei maximalizálni „akarják” életük során elért teljes szaporodási teljesítményüket. A spermiumok és petesejtek mérete és száma közti alapvetó különbség miatt a hímek általában nagyobb valószínűséggel hajlanak a promiszkuitásra és az atyai gondoskodás elmulasztására. A nőstényeknek két fő ellenjáték áll rendelkezésükre, melyeket férfias férfi és családi boldogság stratégiáknak neveztem. A faj ökológiai körülményei határozzák meg, hogy a nőstények ezen ellenjátékok közül az egyik vagy a másik felé hajlanak-e, s ezek határozzák meg azt is, hogya hímek hogyan válaszolnak. A gyakorlatban a férfias férfi és a családi boldogság közti összes átmeneti stratégia megtalálható, és mint láttuk, vannak esetek, amikor inkább az apa gondoskodik a gyermekekről, mint az anya. Ez a könyv nem foglalkozik a konkrét állatfajokra vonatkozó részletekkel, így hát nem térek ki rá, mi hajlamosíthat egy fajt arra, hogy az egyik szaporodási rendszert gyakorolja, s ne a másikat. Ehelyett inkább azokat a különbségeket fogom szemügyre venni, melyek közönségesen megfigyelhetők a hímek és nőstények között általában, és megmutatom, hogy ezek hogyan értelmezhetők. A hangsúlyt ezért nem azokra a fajokra fogom helyezni, amelyekben a nemek közti különbségek csekélyek, lévén ezek általában azok a fajok, melyeknek nőstényei a családi boldogság stratégiát részesítik előnyben.

Először is, jobbára a hímek azok, akik nemileg vonzó, tarka színekben pompáznak, s a nőstények azok, akik terepszínűek. Mindkét nem egyedei el akarják kerülni, hogy megegyék őket a ragadozók, és mindkét nemnél érvényesül bizonyos evolúciós nyomás a kevésbé feltűnő külső irányában. Az élénk színek nem kevésbé vonzzák a ragadozókat, mint a szexuális partnereket. Génnyelven ez azt jelenti, hogy az élénk színekért felelős gének nagyobb valószínűséggel végzik a ragadozók gyomrában, mint a jelentéktelen külsőért felelős gének. Másfelől a terepszín génjei az eleven színek génjeinél kisebb valószínűséggel találják magukat a következó nemzedékben, mivel a terepszínű egyedeknek nehéz párt találniok. Két egymás ellen ható szelekciós nyomás érvényesül tehát: a ragadozók inkább az eleven szín génjeit távolítják el a génkészletből, a szexuális partnerek pedig inkább a jelentéktelen külső génjeit. Mint oly sok más esetben, a hatékony túlélőgépek itt is az egymás ellen ható szelekciós nyomások közti kompromisszumnak tekinthetők. Minket pillanatnyilag az érdekel, hogy a hím számára, úgy tűnik, más az optimális kompromisszum, mint a nőstény számára. Ez természetesen tökéletesen összhangban van azzal a felfogásunkkal, hogy a hímek nagy kockázatot vállaló, nagy jutalomra törekvő szerencsejátékosok. Mivel a hímek a nőstény által előállított minden petéhez sokmillió spermiumot termelnek, a spermiumok nagyon nagy számbeli fölényben vannak a petékkel szemben a populációban. Bármely adott petesejt ezért sokkal nagyobb valószínűséggel egyesül ellenkező nemű ivarsejttel, mint bármely adott spermium. A peték viszonylag értékes erőforrások, s ennélfogva egy nősténynek, ahhoz, hogy petéi megtermékenyítését biztosítsa, szexuálisan nem kell olyan vonzónak lennie, mint egy hímnek. Egyetlen hím is képes nőstények nagy populációjának összes gyermekét nemzeni. Ha egy hímnek rövid élet jut is, mert tarka farka felhívja a ragadozók figyelmét, vagy belegabalyodik a bokrokba, még mielőtt elpusztulna, nagyon sok gyermeknek lehet apjává. Egy érdektelen vagy szürke hím akár olyan soká is élhet, mint egy nőstény, de kevés gyermeke lesz, és a génjei nem jutnak tovább. Mit ér egy hímnek az egész világ, ha elveszti halhatatlan génjeit?

Egy másik gyakori nemi különbség az, hogy a nőstények nagyobb ügyet csinálnak abból, hogy kivel párzanak. A kényeskedés egyik oka bármely nem egyedénél az lehet, hogy el kell kerülnie a más fajhoz tartozókkal való párosodást. A hibridizáció több okból is rossz lehet. Néha, például ha egy ember birkával közösül, a közösülés nem vezet embrió kialakulásához, s így nem jelent nagy veszteséget. Ha azonban egymással szorosabb rokonságban álló fajok, például lovak és szamarak kereszteződnek, a költség, legalábbis a nőstény partner számára, számottevő. Valószínű, hogy öszvérembrió képződik, majd 11 hónapon át elfoglalja méhét. Ez nagy mennyiséget emészt fel a teljes szülői ráfordításból, nemcsak a méhlepényen át lekötött táplálék, majd később tej formájában, hanem mindenekelőtt annak az időnek a formájában, melyet az anya más utódok nevelésére fordíthatott volna. Azután, amikor az öszvér felnő, terméketlennek bizonyul. Ennek feltehetőleg az az oka, hogy ámbár a ló kromoszómái és a szamár kromoszómái kellőképpen hasonlítanak egymásra ahhoz, hogy együttműködjenek egy jó erős öszvértest felépítésében, nem hasonlítanak egymásra eléggé ahhoz, hogy megfelelően össze tudjanak dolgozni a meiózis során. Bármi legyen is a pontos ok, az a számottevő befektetés, amit az anya az öszvér felnevelésére fordít, tökéletesen elvész génjei szempontjából. A nőstény szamaraknak nagyon-nagyon vigyázniuk kellene arra, hogy az az egyed, akivel párzanak, egy másik szamár legyen, s ne egy ló. Génnyelven: az a szamárgén, amely így szól: „test, ha nőstény vagy, párosodj bármely idős hímmel, akár szamár, akár ló”, olyan gén, amely legközelebb egy öszvértest zsákutcájában találja magát, az anya öszvércsikóra fordított szülői befektetése pedig nagyon sokat levon abból a képességéből, hogy termékeny szamarakat neveljen fel. Egy hímnek ugyanakkor kevesebb vesztenivalója van, ha nem a megfelelő fajhoz tartozó egyeddel párosodik, és bár lehet, hogy semmit sem nyer, arra kell számítanunk, hogy a hímek kisebb ügyet csinálnak szexuális partnereik megválasztásából. Ahol ennek utánanéztek, igaznak találták.

Még fajon belül is van ok a körültekintésre. Megvan a valószínűsége, hogy a vérfertőző párosodásnak, a hibridizációhoz hasonlóan, káros genetikai következményei legyenek, ez esetben azért, mert megnyilvánulhat a letális és szemiletális recesszív gének hatása. A nőstényeknek megintcsak több vesztenivalójuk van, mint a hímeknek, mivel az ő ráfordításuk egy adott gyermekre többnyire nagyobb. Ahol vérfertőzési tabuk állnak fenn, arra kell számítanunk, hogy a nőstények merevebben ragaszkodnak a tabukhoz, mint a hímek. Ha feltesszük, hogy viszonylag nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy vérfertőző viszonyban az idősebb partner az aktív kezdeményező, várhatjuk, hogy az olyan vérfertőző kapcsolatok, ahol a hím az idősebb, gyakoribbak, mint az olyanok, ahol a nőstény az idősebb. Például az apa és lánya közti vérfertőzésnek gyakoribbnak kell lennie, mint az anya és fia közti vérfertózésnek. A fiú- és leány testvérek közti vérfertőzésnek gyakoriság tekintetében közbülső helyet kellene elfoglalnia.

A hímeknek általában nagyobb hajlamot kellene mutatniuk a promiszkuitásra, mint a nőstényeknek. Mivel a nőstény korlátozott számú petesejtet termel, viszonylag lassú ütemben, kevés haszna származhat abból, ha sokszor párzik különbözó hímekkel. Ugyanakkor a hím, aki naponta spermiumok millióit képes termelni, csak nyerhet azon, ha válogatás nélkül párosodik mindenkivel, akivel csak tud. A fölösleges kopulációk egy kis idő- és energiaveszteségtől eltekintve, ténylegesen talán nem kerülnek sokba a nősténynek, de nem származik belőlük számára semmi haszon. A hím ugyanakkor soha nem túlozhatja el a párosodást, annyi különböző nősténnyel kell kopulálnia, amennyivel csak lehet; a túlzás szónak a hím szempontjából nincs értelme.

Nem beszéltem eddig kimondottan az emberről, de egy olyan evolúciós okfejtés kapcsán, melyet ebben a fejezetben követünk, óhatatlanul el kell gondolkodnunk saját fajunkon és saját tapasztalatainkon. Ismerősen csenghet az az elv, hogya nőstények tartózkodnak a kopulációtól mindaddig, amíg a hím bizonyságát nem ad ja hosszú távú hűségének. Ez azt sugallhatná, hogy az emberi nőstények inkább a családi boldogság stratégiát játsszák, mintsem a férfias férfi stratégiát. A legtöbb emberi társadalom csakugyan monogám. A mi társadalmunkban a szülői ráfordítás mindkét szülő részéről nagy, és esetleges kiegyensúlyozatlansága nem nyilvánvaló. Az anyák kétségtelenül többet tesznek közvetlenül a gyermekekért, mint az apák, az apák azonban gyakran keményen dolgoznak, hogy közvetettebb módon biztosítsák azokat az anyagi forrásokat, melyeket azután a gyermekek élveznek.

Másfelől egyes emberi közösségekben promiszkuitást, másokban pedig háremeket találunk. Ez a meghökkentó változatosság arra mutat, hogy az ember életmódját nagyrészt a kultúra határozza meg, nem pedig a gének. Az azonban továbbra is lehetséges, hogy az emberi hímek általában hajlamosabbak a promiszkuitásra, a nőstények pedig a monogámiára, ahogy azt evolúciós alapon jósolnánk. Hogy e két tendencia közül melyik győz egy adott társadalomban, az a kulturális feltételektől függ, éppúgy, ahogy a különböző állatfajok esetében az ökológiai körülmények függvénye.

A mi társadalmunk egyik olyan jellemző sajátsága, amely határozottan rendellenesnek tűnik, a szexuális reklám. Mint láttuk, evolúciós alapon határozottan azt kellene várnunk, hogy ahol a nemek különböznek, ott a hímek azok, akik reklámozzák magukat, és a nőstények a terepszínűek. A modern európai és észak-amerikai férfi e tekintetben biztosan kivételt képez. Az persze igaz, hogy egyes férfiak rikítóan öltözködnek, némely nők pedig szürkén, de általában nem lehet kétséges, hogy a mi társadalmunkban a páva farkának megfelelőjét a nőstények viselik, nem pedig a hímek. A nők festik az arcukat, és műszempillát ragasztanak. A színészektől és a homoszexuálisoktól eltekintve, férfiak ezt nem teszik.

A nőket inkább érdekli megjelenésük, s ezt fokozzák a nekik szóló magazinok és folyóiratok. A férfiaknak szóló magazinok kevesebbet foglalkoznak a hím szexuális vonzerejével, s az a férfi, aki szokatlanul érdeklődik saját ruházkodása és megjelenése iránt, könnyen kelt gyanút mind a férfiak, mind a nők körében. Ha beszélgetés során akár férfiak, akár nők egy nőt jellemeznek, nagyon valószínű, hogy nemi vonzerejét vagy annak hiányát kiemelt helyen említik. Amikor férfit jellemeznek, sokkal valószínűbb, hogy a jelzóknek semmi közük a szexualitáshoz.

A biológusnak ezek után az a gyanúja támad, hogy olyan társadalmat vizsgál, melyben a nőstények versengenek a hímekért, nem pedig fordítva. A paradicsommadarak esetében arra a következtetésre jutottunk, hogya nőstények azért szürkék, mert nem kell versengeniük a hímekért. A hímek azért csillogók és kérkedők, mert a nőstények iránt nagy a kereslet, és megengedhetik maguknak, hogy válogatósak legyenek. A nőstény paradicsommadarak iránt azért nagy a kereslet, mert a peték szűkösebben állnak rendelkezésre, mint a spermiumok. Mi történt a modern európai emberrel? Vajon valóban a hím vált a keresett nemmé, őbelőle van hiány, ez az a nem, amely megengedheti magának, hogy válogasson? Ha igen, miért?

 

X. Te vakarod a hátam, én meg vakarom a tiédet

Eddig megvizsgáltuk az azonos fajhoz tartozó túlélőgépek közti szülői, szexuális és agresszív interakciókat. Vannak az állati kapcsolatoknak olyan szembeszökő oldalai, amelyeket, úgy tűnik, nem fednek egyértelműen ezek a címkék. Ezek egyike az, hogy nagyon sok állat előszeretettel él csoportokban. A madarak csapatokban, a rovarok, a halak és a bálnák rajokban, a szárazföldi emlősök csordákban élnek vagy falkákban vadásznak. Ezek a csoportosulások rendszerint egyetlen faj tagjaiból állnak, de vannak kivételek is. A zebrák gyakran alkotnak egy csordát a gnúkkal, és néha megfigyelnek vegyes fajú madárrajokat is.

Az önző egyed számára meglehetősen sokféle haszonnal járhat, ha csoportban él. Nem fogom felsorolni a katalógust, hanem csupán néhány lehetőséget említek meg. Ennek során visszatérek a látszólag önzetlen viselkedésnek azokra a példáira, melyekről az 1. fejezetben beszéltem, s melyekről azt ígértem, hogy még visszatérek hozzájuk. Ez elvezet a rovartársadalmak vizsgálatához, ami nélkül az állati önzetlenség magyarázata nem lenne teljes. Végül ebben a meglehetősen vegyes fejezetben említést teszek a kölcsönös vagy reciprok önzetlenség fontos gondolatáról, a „te vakarod az én hátamat, én vakarom a tiédet” elvről.

Ha állatok csoportokban élnek együtt, akkor génjeiknek több hasznot kell húzniuk a társulásból, mint amennyit ráfizetnek. Egy hiénafalka a magányos hiénánál annyival nagyobb prédát képes elejteni, hogy minden egyes önző egyednek kifizetődő falkában vadászni, még ha a táplálékon osztozni is kell. Valószínűleg hasonló oka van annak is, hogy bizonyos pókok együttműködnek egy nagy közös háló építésében. A császárpingvinek konzerválják a meleget azzal, hogy összebújnak. Mindegyikük jól jár, mert testfelületük kisebb részét teszik ki a hidegnek, mint ha egyedül volnának. Annak a halnak, amelyik rézsútosan egy másik hal mögött úszik, hidrodinamikai előnyt jelenthet az elöl úszó hal által keltett örvénylés. Részben ez lehet az oka, hogy a halak rajokban úsznak. A légörvénnyel kapcsolatos, ehhez hasonló trükk jól ismert a versenykerékpárosok előtt, és megmagyarázhatja a költöző madarak V alakban való repülését is. Valószínűleg verseny folyik azért, hogy a csapat hátrányos vezető helyét elkerüljék. Lehet, hogy a madarak váltják egymást akaratlan vezetőkként - ez a késleltetett reciprok önzetlenség egy formája, amit majd a fejezet végén tárgyalunk.

A csoportos életmód sok feltételezett előnye éppen azzal kapcsolatos, hogy az állatok elkerüljék a ragadozókat. Elegáns elméletet fogalmazott meg erról W. D. Hamilton „Az önző csorda alaktana” című cikkében. A félreértés elkerülése végett hangsúlyoznunk kell, hogy „önző csordán” „önző egyedek csordáját” értette.

Megint csak egy olyan egyszerű „modellből” indulunk ki, amely elvont ugyan, mégis segít megértenünk a való világot. Tegyük fel, hogy egy állatfajra olyan ragadozó vadászik, amely mindig a hozzá legközelebb eső zsákmányállatot támadja meg. A ragadozó szempontjából ez ésszerű stratégia, mivel többnyire csökkenti az energiaráfordítást. Az áldozat szempontjából ez egy érdekes következménnyel jár. Azt jelenti, hogy minden egyes zsákmányjelölt állandóan arra törekszik, hogy elkerülje a ragadozóhoz legközelebbi helyzetet. Ha módja van messziről észrevenni a ragadozót, akkor egyszerűen elmenekül. Ám ha a ragadozó képes figyelmeztetés nélkül hirtelen felbukkanni, mondjuk, a magas fűben megbújva leselkedik, az egyes zsákmányállatok még mindig tehetnek lépéseket annak érdekében, hogy minimálisra csökkentsék azt az esélyt, hogy ők legyenek legközelebb a ragadozóhoz. Úgy képzelhetjük el, hogy minden zsákmányállat körül van egy „veszélyövezet”. Ez olyan terület, amelynek bármely pontja közelebb van az iIIető egyedhez, mint bárki máshoz. Ha például a prédaállatok úgy vonulnak, hogy a területet szabályos mértani alakban töltik ki, akkor a veszélyzóna mindegyikük körül (hacsak nem a szélen vannak) nagyjából hatszögletű. Ha a ragadozó történetesen az A egyedet körülvevő hatszögletű veszélyzónában leselkedik, akkor az A egyed valószínűleg áldozatul esik. A csorda szélén vonuló egyedek különösen sebezhetők, mivel az ő veszélyövezetük nem egy viszonylag kicsiny hatszög, hanem a szélen egy nagy terület. Mármost világos, hogy az értelmes egyed megpróbálja veszélyövezetét a lehető legkisebbre csökkenteni. Pontosabban: megpróbálja elkerülni, hogy a csorda szélén legyen. Ha a szélen találja magát, azonnal megpróbál elmozdulni a középpont felé. Sajnos valakinek lenni kell a szélen, de ami az egyes egyedeket illeti, azok úgy gondolják, hogy nem ők Iesznek! Ezért szüntelen vándorlás folyik a csoport széleiről a középpont felé. Ha a csorda korábban laza és szétszórt volt, hamarosan szorosan összetömörül a befelé vándorlás következtében. Még ha modellünk abból indul is ki, hogy a prédaállatoknak semmiféle hajlamuk sincs a csoportosulásra, és kezdetben véletlenszerűen szét vannak szóródva, az egyedek önző módon akkor is arra törekednének, hogy csökkentsék veszélyzónájukat: megpróbálnak más egyedek közti résekbe befurakodni. Ez hamarosan egyre sűrűbben összetömörülő csoportosulások kialakulásához vezet.

Nyilvánvaló, hogy a valóságban a tömörülés tendenciáját ellenkező irányú nyomások korlátozzák: máskülönben mind egymás hegyén-hátán tolonganának! A modell azonban mégis érdekes, minthogy megmutatja, hogy még nagyon egyszerű feltevések is megjósolhatják a csoportosulást. Más, bonyolultabb modelleket is javasoltak. Az a tény, hogy ezek közelebb állnak a valósághoz, nem csökkenti Hamilton egyszerűbb modelljének azt az érdemét, hogy segít az állati csoportosulás problémájáról gondolkodnunk.

Magában az önző csorda modellben nincs helye az együttműködő interakcióknak. Nyoma sincs itt önzetlenségnek, minden egyed önző módon mindenki mást kihasznál. A valóságban azonban vannak olyan esetek, amikor az egyedek látszólag aktív lépéseket tesznek annak érdekében, hogy csoporttársaikat megóvják a ragadozóktóI. A madarak vészjelzései jutnak eszünkbe. Ezek feltétlenül vészjelzések, minthogy azok az egyedek, akik hallják, azonnal menekülésbe fognak. Azt senki sem állítja, hogya vészkiáltó egyed „megpróbálja a ragadozó támadását elterelni” társairól. Egyszerűen tájékoztatja őket a ragadozó közeledtéről - figyelmezteti őket. Mindazonáltal a jelzés ténye, legalábbis első pillantásra, önzetlennek tűnik, mert az a hatása, hogy felhívja a ragadozó figyelmét az őrszemre. Erre közvetve következtethetünk egy tényből, melyet P. R. Marler figyelt meg. A vészkiáltás fizikai tulajdonságai olyanok, hogy nehéz legyen a forrását lokalizálni. Ha egy hangmérnököt arra kérnénk, tervezzen meg egy olyan hangot, amelyhez a ragadozó nehezen találja meg az utat, akkor valami nagyon hasonlót találna ki ahhoz, ami sok kis énekesmadár valódi vészjelzése. A természetben a vészjelzés minden bizonnyal a természetes szelekció műve, és tudjuk, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, hogy nagyon sok egyed elpusztult, mert vészjelzése nem volt tökéletes. Ezek szerint vészjelzést adni veszéllyel jár. Az önzőgén-elméletnek meg kell találnia azt a vészjelzés hallatásából származó előnyt, amely elég nagy ahhoz, hogy ellensúlyozza ezt a veszélyt. Valójában nem is olyan nehéz megtalálni. A madarak vészjelzéseiről már oly sokszor mondták, hogy „kínos, kényelmetlen leckét” jelentenek a darwini elméletnek, hogy egyfajta sporttá vált a különféle magyarázatok kiagyalása. Ennek folytán most már oly sok jó magyarázatunk van, hogy alig emlékszünk rá, miért is volt a sok hűhó. Nyilvánvaló, hogy ha a csapatban esetleg van néhány közeli rokon, akkor a vészjelzés génje elterjedhet a génkészletben, mert jó esély van arra, hogy benne van némelyik megmentett egyed testében. Ez még akkor is igaz, ha az őrszem drágán fizet önzetlenségéért, ha magára vonja a ragadozók figyelmét.

Ha az olvasót nem elégíti ki ez a rokonszelekciós magyarázat, akkor bőséggel kínálhatok más elméleteket is, amelyekből válogatni lehet. Az őrszem sokféleképpen húzhat önző módon hasznot társai figyelmeztetéséből. Trivers öt jó elgondolást vonultat fel, én azonban az alábbi két saját ötletemet jóval meggyőzőbbnek tartom. Az elsőt „vigyázz” elméletnek hívom, annak alapján, ahogy a szót az iskolások használják, amikor a tanár közeledtére akarják figyelmeztetni egymást. Ez az elmélet a rejtőzködő madarakra alkalmazható, amelyek dermedten lapulnak az aljnövényzetben, amikor veszély fenyeget. Tegyük föl, hogy egy ilyen madárcsapat táplálkozik a mezőn. Egy héja tűnik fel a távolban. Még nem látta meg a rajt, és nem közvetlenül feléjük repül, de fennáll a veszély, hogy éber szemeivel bármely pillanatban észreveszi óket, és támadásba lendül. Tegyük fel, hogy a csapat egyik tagja látja a héját, de a többi még nem. Az egyetlen éles szemű egyed azonnal megmerevedhetne és meglapulhatna a fűben. Ez azonban nem sokat használna neki, mert társai még mindig feltűnően és zajosan mozognak. Bármelyikük magára vonhatná a héja figyelmét, és akkor az egész csapat veszélybe kerül. Tisztán önző szempontból a héját először észrevevó egyed számára az a legjobb taktika, hogy gyors szisszenéssel figyelmezteti társait, így elcsendesíti óket, és csökkenti annak esélyét, hogy akaratlanul a nyakára hozzák a héját.

A másik elméletet, amiről szólni akarok, „sose lógj ki a sorból” elméletnek nevezhetnénk. Ez olyan madárfajok esetében alkalmazható, amelyek felrepülnek a ragadozó közeledtére, mondjuk, egy fára. Megint csak képzeljük el, hogy az eszegető madárcsapat egyik tagja észrevesz egy ragadozót. Mit tegyen? Egyszerűen felszállhatna anélkül, hogy figyelmeztetné a társait. Ám akkor már egyedül volna, nem lenne többé része egy viszonylag jeltelen csapatnak. A héjákról valóban tudjuk, hogy a magányos madarakra vadásznak, de még ha nem így volna is, bőven volna okunk azt gondolni, hogy a sorból kilógás öngyilkos stratégia. Még ha társai végül követik is, a földről elsőként felrepülő egyed átmenetileg növeli veszélyzónáját. Akár helyes Hamilton konkrét elmélete, akár nem, valamilyen fontos előny kell származzék a csoportos életmódból, máskülönben nem lenne olyan gyakori. Bármi legyen is ez az előny, az az egyed, aki a többiek előtt hagyja el a csapatot, legalábbis részben eljátssza ezt az előnyét. Ha nem szabad kilógnia a sorból, akkor mit tegyen a ragadozót észlelő madár? Talán úgy kellene tennie, mintha mi sem történt volna, és rábíznia magát a csapathoz tartozásából származó védelemre. Ám ez is súlyos kockázattal jár. Még mindig nyílt terepen van, nagyon sebezhető. Sokkal nagyobb biztonságban lenne a fán. A legjobb taktika csakugyan az, hogy felszálljon egy fára, de el kell érnie, hogy mindenki más is ezt tegye. Ily módon nem válik társtalanná, és nem játssza el a tömeghez tartozásból fakadó előnyét, de szert tesz a rejtőzködésből származó előnyre is. Megint csak azt látjuk, hogy a figyelmeztető jelzés tisztán önző szempontból előnnyel jár. E. L. Charnov és J. R. Krebs hasonló elméletet javasoltak, melyben odáig mennek, hogy a „manipuláció” szót használják annak jellemzésére, amit a vészjelző madár a raj többi tagjával tesz. Messzire jutottunk a tiszta, érdek nélküli önzetlenségtől!

Látszólag ezek az elméletek összeférhetetlenek azzal az állítással, hogy a figyelmeztető jelzést hallató egyed veszélybe sodorja magát. Valójában nincs szó összeférhetetlenségről. Még inkább veszélybe kerülne, ha nem jelezne. Egyesek elpusztultak, mert figyelmeztető jelzést adtak, különösen azok, melyeknek kiáltásai könnyen lokalizálhatók voltak. Más egyedek azért pusztultak el, mert nem adtak figyelmeztető jelzést. A „vigyázz” elmélet és a „sose lógj ki a sorból” elmélet csupán kettő a lehetséges magyarázatok közül.

Mi a helyzet a pattogó Thomson-gazellával, melyet az első fejezetben említettem, s melynek látszólag öngyilkos önzetlensége Ardreyt arra késztette, hogy kategorikusan kijelentse: ez csak a csoportszelekció alapján magyarázható. Itt az önzőgén-elmélet keményebb próba előtt áll. A vészjelzések valóban működnek a madaraknál, ám ezek nyilvánvalóan alig észrevehetőek és a lehető legdiszkrétebbek. Nem így a gazella szökdelése. Ez a nyílt provokációig kérkedő. A gazellák mintha szándékosan magukra terelnék a ragadozó figyelmét, mintha ingerelnék a ragadozót. Ez a megfigyelés egy üdítően merész elmélethez vezetett. Az elmélet kezdeményeit N. Smythe-nél találjuk meg, de logikai végkövetkeztetéséig vitt formájában A. Zahavi eltéveszthetetlen kézjegyét viseli magán.

Zahavi elméletét a következőképpen fogalmazhatjuk meg. A kerülő úton való gondolkodás döntő láncszeme az az ötlet, hogy a szökdelés, nemhogy más gazelláknak szóló jelzés volna, valójában a ragadozóknak van címezve. Észreveszi a többi gazella, és befolyásolja is viselkedésüket, ám ez mellékes, mert elsősorban a ragadozónak szóló jelzésként szelektálódott. Magyarra fordítva nagyjából a következőt jelenti: „Nézd, milyen magasra tudok ugrani, és nyilvánvalóan olyan erős és egészséges gazella vagyok, hogy nem tudsz megfogni, sokkal okosabban tennéd, ha megpróbálnád a szomszédomat elkapni, aki nem ugrik olyan magasra!”

Hogy kevésbé antropomorf kifejezéseket használjunk, nem valószínű, hogy a ragadozók megeszik a kérkedő magasra ugrálás génjeit, mert a ragadozók többnyire olyan zsákmányt választanak, amely könnyű prédának ígérkezik. Sok emlős ragadozóról ismeretes, hogy az öreg és beteg állatokra vadászik. Az az egyed, aki magasra ugrik, túlzó módon azt a tényt reklámozza, hogy sem nem öreg, sem nem beteg. Ezen elmélet szerint a bemutató távolról sem önzetlen. Éppen hogy önző, mivel az a célja, hogy valaki másnak az üldözésére vegye rá a ragadozót. Bizonyos értelemben verseny folyik azért, hogy ki tud a legmagasabbra ugrani, s a vesztes az lesz, akit a ragadozó választ.

A másik példa, amiről azt mondtam, hogy még visszatérek rá, a kamikáze méhek esete, akik fullánkot böknek a mézrablókba, de ezzel szinte biztos öngyilkosságot követnek el. A mézelő méh csupán egyike a nagymértékben társas rovaroknak. Ilyenek még egyes darazsak, a hangyák és a termeszek. Általában a társas rovarokat kívánom tárgyalni, s nem csupán az öngyilkos méheket.

A társas rovarok hőstettei legendásak, együttműködésük és látszólagos önzetlenségük megdöbbentő. Öngyilkos fullánkdöfési küldetéseik jellegzetes példái csodálatos önmegtagadásuknak. A „mézesbödön” hangyáknál a dolgozók egyik kasztjának tagjai semmi mást nem tesznek egész életükben, mint groteszk módon megduzzadt, táplálékkal teli hassal, mozdulatlanul lógnak a mennyezetről, puffadt villanykörtékhez hasonlóan, s a többi dolgozó élelemraktárakként használja óket. Emberi értelemben egyáltalán nem is élnek egyéni életet; egyéniségük látszólag a közösség jólétének van alávetve. A hangyák, méhek vagy a termeszek társadalma egyfajta magasabb szintű egyéniséget valósít meg. A táplálékon olyan mértékben osztoznak, hogy az ember szinte közösségi gyomorról beszélne. Az információt oly hatékonyan teszik közkinccsé kémiai jelzésekkel és a méhek híres „táncával”, hogy a közösség szinte úgy viselkedik, mintha saját idegrendszerrel és érzékszervekkel rendelkező egység volna. Az idegen betolakodókat olyasfajta szelektivitással ismerik fel és űzik ki, ami a test immunrendszerére emlékeztet. A méhkas meglehetősen magas hőmérsékletét majdnem olyan pontosan szabályozzák, mint az emberi test, annak ellenére, hogy az egyedi méh nem „melegvérű” állat. Végül, ami a legfontosabb, az analógia kiterjed a szaporodásra is. A rovarállamban az egyedek többsége terméketlen dolgozó. A „csíravonal” - a halhatatlan gének folytonosságának vonala - egyedek kisebbségének testén, a reprodukálódó egyedeken át vezet. Ezek az egyedek a mi heréinkben és petefészkeinkben levő ivarsejtekhez hasonlíthatók. A terméketlen dolgozók májunk, izmunk és idegsejtjeink megfelelői.

A kamikáze viselkedés és a dolgozók önzetlenségének és együttműködésének más formái nem meghökkentőek, amint elfogadjuk azt a tényt, hogy a dolgozók terméketlenek. Egy normális állat teste génjeinek túlélését kell biztosítsa, mind utódok szülése, mind pedig az azonos géneket tartalmazó, más egyedekról való gondoskodás révén. Az öngyilkosság a más egyedekról való gondoskodás érdekében összeegyeztethetetlen azzal, hogy a jövőben saját utódaink legyenek. Az öngyilkos önfeláldozás ennélfogva ritkán alakul ki. Ám a dolgozó méhnek sohasem lesznek saját utódai. Minden erőfeszítése arra irányul, hogy más rokonairól való gondoskodás révén őrizze meg génjeit. Egyetlen steril dolgozó méh halálának semmivel sincs nagyobb súlya génjei szempontjából, mint egy őszi levél lehullásának a fa génjei szempontjából.

Nagy a kísértés, hogy misztifikáljuk a társas rovarokat, erre azonban tényleg semmi szükség. Érdemes közelebbről megnézni, hogy az önzőgén-elmélettel hogyan magyarázható viselkedésük, és különösen azt, hogyan magyarázható a dolgozók terméketlenségének evolúciós eredete, ezé a rendkívüli jelenségé, melyből oly sok minden következik.

A rovarállám óriási család, melynek minden tagja rendszerint azonos anyától származik. A dolgozók, akik ritkán vagy sohasem szaporodnak, gyakran több különálló kasztra oszlanak, ide értve a kis dolgozókat, a nagy dolgozókat, a katonákat és az oly nagymértékben specializált kasztokat, mint a mézesbödönöké. A szaporodó nőstényeket királynőknek hívják. A szaporodó hímeket néha heréknek vagy királyoknak nevezik. A fejlettebb rovarállamokban a szaporodó egyedek a nemzésen kívül semmi mással nem foglalkoznak, ebben viszont rendkívül jók. A dolgozóktól kapnak táplálékot és védelmet, és ugyancsak a dolgozók felelősek az utódok gondozásáért. Egyes hangya- és termeszfajoknál a királynő gigantikus petegyárrá dagadt, amelynek rovar mivolta alig ismerhető fel, mérete több százszorosa a dolgozóénak, és teljesen mozgásképtelen. Állandóan kiszolgálják a dolgozók, akik tisztogatják, etetik, és petéinek szüntelen folyamát a közösségi utódgondozókba szállítják. Ha egy ilyen éktelen méretű királynőnek valaha is el kell hagynia a királyi kamrát, akkor a gürcölő dolgozók százainak a hátán utazik, nagy pompával.

A VII. fejezetben bevezettem a szülés és a gondozás közti megkülönböztetést. Azt mondtam, hogy normális körülmények között a szülést és gondozást egyesítő, vegyes stratégiák fejlődnek ki. Az V. fejezetben láttuk, hogy az evolúciósan stabil vegyes stratégiáknak két általános típusa lehet. Vagy kevert módon viselkedik a populáció minden egyes tagja - így az egyedek rendszerint a szülés és gondozás ésszerű keverékét valósítják meg -, vagy a népesség két különböző típusú egyedre oszlik - így ábrázoltam először a héják és galambok közti egyensúlyt. Elméletileg lehetséges evolúciósan stabil egyensúlyt kialakítani a szülés és gondozás között az utóbbi módon: a népesség szétválhat szülőkre és gondozókra. Ám ez csak akkor lehet evolúciósan stabil, ha a gondozók közeli rokonai azoknak az egyedeknek, akiket gondoznak, legalább olyan közeliek, mint saját utódaiknak volnának. Noha elméletileg lehetséges, hogy az evolúció ilyen irányt vegyen, úgy túnik, valójában ez csak az államalkotó rovarok esetében történt így.

Az államalkotó rovarok egyedei két fő osztályra válnak szét: szülőkre és gondozókra. A szülők a reproduktív hímek és nőstények. A gondozók a dolgozók - terméketlen hímek és nőstények a termeszeknél, terméketlen nőstények az összes többi társas rovarnál. Mindkét típus hatékonyabban végzi dolgát, mivel nem kell egymással megküzdeniük. De vajon kinek a szempontjából hatékonyan? Az a kérdés, melyet a darwini elméletnek szegeznek, a közismert sirám: „És mi jó van ebben a dolgozóknak?”

Egyesek azt válaszolták erre: „Semmi.” Úgy érzik, a királynő mindent a maga javára fordít, kémiai eszközökkel befolyásolva a dolgozókat, hogy az ő önző céljait szolgálják, és gondozzák bőven áradó utódait. Ez annak az Alexander-féle szülői befolyásolási elméletnek egyik változata, amellyel a VIII. fejezetben találkoztunk. Az ezzel ellentétes elgondolás az, hogy a dolgozók „tenyésztik” a reproduktív egyedeket, arra kényszerítik őket, hogy fokozzák termelékenységüket a dolgozógének másolatainak terjesztésében. Kétségtelen, hogya királynő által előállított túlélőgépek nem utódai a dolgozóknak, mindazonáltal nagyon közeli rokonai. Hamilton volt az, aki ragyogóan felismerte, hogy legalábbis a hangyák, méhek és darazsak esetében a dolgozók valójában szorosabb rokoni viszonyban állhatnak az utódokkal, mint maga a királynő! Ez vezette azután őt, majd később Triverst és Hare-t az önzőgén-elmélet egyik leglátványosabb diadalához. Az okfejtés a következő.

A rovarok hártyásszárnyúak néven ismert csoportjában, ahova a hangyák, méhek és darazsak is tartoznak, nagyon különös az ivar genetikai meghatározása. A termeszek nem tartoznak ehhez a csoporthoz, és nem is osztoznak ebben a sajátosságban. Egy tipikus hártyásszárnyútelepen csakis egyetlen érett királynő van. Egyetlenegyszer párosodott, nászrepülése alkalmával, és egész hátralévő hosszú életére - tíz évre vagy még többre is - elraktározza a spermiumokat. Az évek során petéihez a spermiumokat ő adagolja úgy, hogy a peték akkor termékenyülhetnek meg, amikor áthaladnak petevezetékein. Ám nem termékenyül meg minden pete. A megtermékenyítetlenekből fejlődnek ki a hímek. A hímnek ennélfogva nincs apja, és testének minden sejtje csupán egyetlen kromoszómakészletet tartalmaz (amelynek minden darabját anyjától kapta), nem pedig dupla készletet (egyet az apától, egyet az anyától), ahogy mi is. A Ill. fejezet hasonlatával élve, a hím hártyásszárnyúnak mindegyik „kötetből” csupán egyetlen példánya van sejtjeiben a szokásos kettő helyett.

A nőstény hártyásszárnyú viszont normális, amennyiben van apja, és a szokásos, dupla kromoszómakészlet található minden testi sejtjében. Hogy egy nőstényből dolgozó lesz-e vagy királynő, nem a génjein múlik, hanem azon, hogy hogyan nevelik fel. Azaz minden nősténynek teljes készlete van a királynőkészítő génekből, illetve teljes készlete van a dolgozókészítő génekből (vagy még inkább azokból a géncsoportokból, amelyek dolgozók, katonák stb. specializált kasztjait hozzák létre). Hogy melyik génkészletre „kapcsol”, az attól függ, hogy a nőstényt hogyan nevelik, közelebbről pedig attól, hogy mivel etetik. S noha sok egyéb bonyodalom van még, ez a dolog lényege.

Nem tudjuk, hogy az ivaros szaporodásnak el a rendkívüli rendszere miért fejlődött ki. Nem kétséges, hogy jó oka lehetett, de pillanatnyilag egyszerűen a hártyásszárnyúakkal kapcsolatos furcsa tényként kell kezelni. Bármi legyen is a furcsaság eredeti oka, lehetetlenné teszi a rokonsági fok számítására a VI. fejezetben adott világos szabályokat. Egy adott hím spermiumai, ahelyett hogy különböznének egymástól, mint nálunk, pontosan azonosak. A hímnek kettő helyett csupán egyetlen génkészlete van minden testi sejtjében. Ennélfogva minden spermiumnak a teljes génkészletet kell megkapnia, s nem egy 50%-os mintát, ezért adott hímtől származó összes spermium azonos. Próbáljuk meg mármost kiszámítani egy anya és a fia közti rokonsági fokot. Ha egy hímről tudjuk, hogy birtokában van az A génnek, mekkora az esélye annak, hogy ez közös az anyjával? A válasz feltétlenül 100%, mivel a hímnek nem volt apja, és összes génjét az anyjától kapta. Ám tételezzük fel, hogy egy királynőről tudjuk, hogy hordozza a B gént. Annak az esélye, hogy a fiúban is megvan ez a gén, csupán 50%, mivel a fiú az anyja génjeinek csak a felét tartalmazza. Ez ellentmondásosan hangzik, pedig nem az. A hím összes génjét anyjától kapja, az anya azonban csak génjei felét adja át fiának. A látszólagos paradoxon feloldása abban a tényben rejlik, hogy a hím a gének szokásos számának csak a felével rendelkezik. Nincs értelme azon törni a fejünket, hogy vajon a rokonsági fok „valódi” mutatója 1 vagy 1. A mutató csupán ember alkotta mérce, és ha konkrét esetekben nehézségekhez vezet, akkor nyugodtan feladhatjuk, és visszatérhetünk az alapelvekhez. A királynő testében levő A gén szempontjából annak az esélye, hogya gén közös a fiúban és az anyában, 1, ugyanúgy, mint egy lány esetében. A királynő szempontjából tehát utóda, akármelyik nemhez tartozzék is, ugyanolyan közeli rokonságban áll vele, mint az emberi gyermek az anyjával.

A dolog akkor kezd érdekessé válni, amikor elérkezünk a nővérekhez. Az édesnővéreknek nem csupán azonos az apjuk: a két megtermékenyítő spermium minden génjében azonos. A nővérek tehát az egypetéjű ikrekkel egyenértékűek, ami az apai génjeiket illeti. Ha egy nőstény rendelkezik az A génnel, akkor ezt vagy az apjától, vagy az anyjától kellett kapnia. Ha az anyjától kapta, akkor 50% az esélye annak, hogy osztozik rajta a nővérével. Ha azonban az apjától kapta, akkor ennek esélye 100%. Ennélfogva a hártyásszárnyú édesnővérek közti rokonsági fok nem 1, mint a normális ivarosan szaporodó állatok esetében, hanem 3. Ebből következik, hogy a hártyásszárnyú nőstény közelebbi rokona édesnővéreinek, mint akármelyik nemhez tartozó utódának. Hamilton felismerte, noha nem pontosan ilyen módon fogalmazta meg, hogy ez a tény hajlamosíthat egy nőstényt arra, hogy saját anyját hatékony nővérgyártó gépként tenyéssze. A nővéreket helyettesítő módon előállító gén gyorsabban másolja magát, mint az utódokat közvetlenül létrehozó gén. Ebból kifolyólag kialakult a dolgozók sterilitása. Feltehetőleg nem véletlen, hogy a dolgozók sterilitásával járó szaporodási rendszerek, a rovarállamok, nem kevesebb mint tizenegy ízben fejlódtek ki egymástól függetlenül a hártyásszárnyúaknál, és csupán egyszer az állatvilág teljes fennmaradó részében, nevezetesen a termeszeknél.

Van azonban itt egy csapda. Ha a dolgozók sikerrel akarják anyjukat nővértermelő gépként használni, akkor valamiképpen meg kell fékezniük azt a természetes hajlamát, hogy ugyanannyi fiútestvért hozzon létre, mint lányt. A dolgozó szempontjából annak az esélye, hogy bármelyik fiútestvérében megvan az ő valamelyik adott génje, csupán 1. Ennélfogva, ha a királynőnek módja volna egyforma arányban termelni hím és nőstény szaporodóképes utódokat, akkor a tenyésztésből nem származna haszon a dolgozók számára. Ez esetben nem maximalizálnák drága génjeik terjesztését.

Trivers és Hare felismerték, hogy a dolgozóknak meg kell próbáIniuk a nemek arányát a nőstények javára billenteni. Fogták a nemek optimális arányára vonatkozó Fisher-féle számításokat (melyekkel az előbbi fejezetben találkoztunk), és átdolgozták őket a hártyásszárnyúak sajátos esetére. Kiderült, hogy a befektetés optimális aránya az anya számára, mint rendesen, 1:1. Egy nővér számára azonban az optimális arány 3:1 a nővérek javára. Ha hártyásszárnyú nőstény vagy, akkor génjeid terjesztésének leghatékonyabb módja az, hogy megtartóztatod önmagad az utódnemzéstől, és eléred, hogy anyád 3:1 arányban lásson el téged szaporodóképes nővérekkel és fivérekkel. Ha azonban kell hogy saját utódaid legyenek, akkor azzal használhatsz legtöbbet génjeidnek, ha egyforma arányban vannak szaporodóképes fiaid és lányaid.

Mint láttuk, a királynők és dolgozók közti különbség nem genetikai. Ami a géneket illeti, a nőstényembriónak az is lehet a sorsa, hogy dolgozó lesz, aki 3:1 arányt „akar” a nemek között, és az is, hogy királynő, aki 1:1 arányt „akaré. Mit jelent mármost ez az „akarás”? Azt jelenti, hogy az a gén, amely egy királynő testében találja magát, akkor terjesztheti magát a legjobban, ha az illető test egyenlő arányban osztja meg ráfordításait szaporodóképes fiak és lányok között. Ám ha ugyanez a gén egy dolgozó testében találja magát, akkor úgy terjesztheti magát legjobban, ha eléri, hogy az illető test anyjának több lánya legyen, mint fia.

Nincs itt valódi paradoxon. Egy génnek azokat az erőket és lehetőségeket kell a legjobban kihasználnia, amelyek éppen rendelkezésére állnak. Ha abban a helyzetben találja magát, hogy egy olyan test fejlődését befolyásolhatja, melynek az a sorsa, hogy királynő legyen, ennek a befolyásnak a kihasználására egy bizonyos fajta optimális stratégiája van. Ha abban a helyzetben találja magát, hogy egy dolgozó testének kifejlődésére fejthet ki hatást, akkor e hatalom kihasználásának optimális stratégiája más.

Ez azt jelenti, hogy érdekellentét van az egész gazdaságban. A királynő „megpróbál” egyenlő arányban befektetni hímekbe és nőstényekbe. A dolgozók megpróbálják a szaporodóképes egyedek arányát úgy eltolni, hogy három nőstény jusson minden hímre. Ha a dolgozók a gazdák, a királynő pedig tenyészkancájuk, akkor a dolgozók feltehetőleg elérik a 3:1 arányt. Ha nem, ha a királynő valóban nevének megfelelően él, és a dolgozók az ő rabszolgái és a királyi nevelőotthonok engedelmes ápolói, akkor 1:1 arányra kellene számítanunk, amit a királynő „előnyben részesít”.

Ki győz a nemzedékek harcának e sajátos esetében? Ez olyasmi, amit meg lehet vizsgálni, és pontosan ezt tette Trivers és Hare nagyszámú hangyafajjal. A számunkra érdekes arány a szaporodóképes hím és nőstény egyedek aránya. Ezek a nagy, szárnyas alakok, melyek a hangyabolyból időszakonként nászrepülésekre rajzanak ki, s ezután a fiatal királynők megpróbálnak új kolóniákat alapítani. Ezeket a szárnyas alakokat kell megszámlálni ahhoz, hogy becslést kapjunk a nemek arányáról. Mármost a szaporodóképes hím és nőstény egyedek sok fajnál nagyon eltérő méretűek. Ez bonyolítja a dolgot, mivel - mint az előző fejezetben láttuk - a nemek optimális arányára vonatkozó Fisher-féle számítások szigorúan nem a hímek és nőstények számára, hanem a rájuk fordított befektetés mennyiségére érvényesek. Trivers és Hare ezt oly módon vette számításba, hogy megmérte az állatokat. Vettek húsz hangyafajt, és a szaporodóképes egyedekre való ráfordítás alapján megbecsülték a nemek közti arányt. Meglehetősen meggyőző egyezést találtak az elmélet által jósolt 3:1 nőstény-hím aránnyal, ami alátámasztja, hogy a dolgozók viszik a boltot a saját hasznukra.

Úgy tűnik tehát, hogy a vizsgált hangyák esetében az érdekellentétből a dolgozók kerültek ki „győztesen”. Ez nem túlságosan meglepő, hiszen a dolgozótesteknek, lévén a nevelőotthonok őrei, nagyobb hatalmuk van a gyakorlati dolgokban, mint a királynőtesteknek. Azokon a géneken, melyek királynőtesteken át próbálják manipulálni a világot, kifognak azok a gének, melyek dolgozótesteken keresztül manipulálnak. Érdekes olyan sajátos körülmények után kutatnunk, melyek között azt várhatnánk, hogya királynőknek nagyobb gyakorlati hatalmuk van, mint a dolgozóknak. Trivers és Hare rájöttek, hogy éppenséggel van egy olyan eset, amely felhasználható lenne az elmélet döntő próbájaként.

Bizonyos hangyafajok rabszolgákat tartanak. A rabszolgatartó fajok dolgozói vagy egyáltalán nem végeznek közönséges munkát, vagy pedig nagyon ügyetlenek benne. Ők a rabszolgaszerző portyákban jók. Olyan igazi háborúkat, amelyekben nagy ellenséges hadseregek harcolnak életre-halálra, csak az embernél és a társas rovaroknál ismerünk. Sok hangyafajban van a dolgozóknak egy katonákként ismert specializált kasztja, akiknek félelmetes állkapcsaik vannak, és idejüket annak szentelik, hogy más hangyaseregekkel a kolóniáért küzdjenek. A rabszolgaszerző portya csupán egyik konkrét fajtája harci erőfeszítéseiknek. A rabszolgaszerzők megrohamoznak egy másik fajhoz tartozó hangyabolyt, megpróbálják megölni a bolyt védelmező dolgozókat vagy katonákat, és elhurcolni a még ki nem kelt kicsinyeket. Ezek a kicsinyek rabtartóik bolyában kelnek ki. Ők nem „jönnek rá”, hogy rabszolgák, ők - beépített idegrendszeri programjaiknak megfelelően - munkához látnak, elvégezve mindazokat a teendőket, amiket normális körülmények között saját bolyukban végeznének. A rabszolgatartó dolgozók vagy katonák további rabszolgaszerző portyákra indulnak, miközben a rabszolgák otthon maradnak, és végzik a hangyaboly működtetésének mindennapi feladatait: takarítanak, etetnek és gondozzák az utódokat.

A rabszolgák persze a boldog tudatlanság állapotában leledzenek afelől, hogy nem állnak rokonságban azzal a királynővel és azokkal az utódokkal, akiket gondoznak. Anélkül, hogy tudnának róla, rabszolgatartók új osztagait nevelik fel. Nem kétséges, hogy a természetes szelekció a rabszolgafajok génjeire kifejtett hatásával kedvez a rabszolgaság elleni alkalmazkodásnak. Ez azonban nyilvánvalóan nem eléggé hatásos, mivel a rabszolgaság széles körben elterjedt jelenség.

A rabszolgaság jelen szempontunkból érdekes következménye ez: a rabszolgatartó fajok királynője most már olyan helyzetben van, hogy az általa „előnyben részesített” irányba térítheti el a nemek arányát. Ennek az az oka, hogy az ő valódi gyermekei, a rabszolgatartók, többé nem rendelkeznek gyakorlati hatalommal a nevelőotthonokban. E hatalom most már a rabszolgák kezében van. A rabszolgák „azt hiszik”, hogy saját testvéreiket gondozzák, és feltehetőleg mindent megtesznek, ami saját bolyukban megfelelő volna a kívánt 3:1 arány elérésére a nővérek javára. A rabszolgatartó fajok királynője azonban képes olyan ellenintézkedésekre, amelyekkel kibújhat ez alól, és nem érvényesül a rabszolgákon olyan jellegű szelekció, amely semlegesítené ezeket az ellenintézkedéseket, mivel a rabszolgák semmiféle rokoni viszonyban nem állnak az utódokkal.

Tegyük fel például, hogy egy hangyafajnál a királynők „megpróbálják” álcázni a hím petéket: olyan illatúra készítik őket, mint a nőstény petéket. A természetes szelekció normális körülmények között abba az irányba hatna, hogy a dolgozók „átlássanak” az álcán. Olyan evolúciós harcot képzelhetünk el, melyben a királynők állandóan „megváltoztatják a kódot”, a dolgozók pedig „megfejtik a kódot”. A háborút az nyeri, akinek sikerül a szaporodóképes egyedek testén keresztül génjeiből többet átjuttatni a következő nemzedékbe. Ezek - mint láttuk - normális körülmények között a dolgozók lesznek. Ám ha a rabszolgatartó fajok királynője változtatja meg a kódot, akkor a rabszolga dolgozók nem fejleszthetnek ki semmiféle képességet a kód megfejtésére, mert egy rabszolga dolgozó valamely „kódot megfejtő” génje nincs képviselve egyetlen szaporodóképes egyed testében sem, ennélfogva nem jut tovább. A szaporodóképes egyedek mindannyian a rabszolgatartó fajhoz tartoznak, és rokonai a királynőnek, de nem a rabszolgáknak. Ha a rabszolgák génjei egyáltalán utat találnak szaporodóképes egyedekbe, akkor abból az eredeti bolyból származó szaporodóképes egyedek lesznek azok, ahonnan elrabolták őket. A rabszolga dolgozók, ha egyáltalán törődnek a kóddal, akkor nem a megfelelő kódot fejtik meg! A rabszolgatartó fajok nőstényei ennélfogva szabadon változtathatják kódjukat, anélkül hogy az a veszély fenyegetné őket, hogy a kód megfejtésének génjei eljutnak a következő nemzedékbe.

E bonyolult érvelés alapján arra kellene számítanunk, hogy a rabszolgatartó fajokban a két nembeli szaporodóképes egyedekre való ráfordítás arányának az 1:1-hez s nem a 3:1-hez kellene közelítenie. Ez egyszer a királynő mindent úgy csinálhat, ahogy akar. Pontosan ez az, amit Trivers és Hare tapasztaltak, ámbár csak két rabszolgatartó fajt vizsgáltak meg.

Hangsúlyoznom kell, hogy a történetet idealizáltan adtam elő. A való életben a dolog nem ilyen takaros. Például a legközönségesebb társas rovarfaj, a méh, úgy látszik, egészen „helytelen” dolgot tesz. Jelentős többletbefektetést fordítanak a hímekre a királynőkhöz képest - ennek látszólag semmi értelme sincs, sem a dolgozók, sem pedig az anyakirálynő szempontjából. Hamilton kínált egy lehetséges megoldást erre a rejtélyre. Kimutatja, hogy amikor egy méhkirálynő elhagyja a méhkast, akkor az őt szolgáló dolgozók nagy raja kíséri, akik segítenek az új kolónia megalapításában. Ezek a dolgozók elvesznek a szülő kas számára, és előállításuk költségét a szaporodási költségek részeként kell elszámolnunk: minden távozó nőstényhez sok többlet dolgozót kell előállítani. A ráfordítást ezekre a többlet dolgozókra a szaporodóképes nőstényekre való ráfordítás részeként kell felszámolnunk. Amikor a nemek arányát számítjuk, a többlet dolgozókat a hímekkel szemben a mérleg másik serpenyőjébe kell tennünk. így hát ez végülis nem jelentett komoly nehézséget az elmélet számára.

Kínosabban ássa alá az elmélet elegáns építményét az a tény, hogy bizonyos fajoknál a fiatal királynő nászrepülése során nem csupán egy, hanem több hímmel párosodik. Ez azt jelenti, hogy a lányok közti átlagos rokonsági fok kevesebb, mint 3, és szélsőséges esetekben még az 1-et is megközelítheti. Csábító, noha valószínűleg nem nagyon logikus az a megoldás, hogy a paráználkodást ravasz leütésnek tekintsük, amivel a királynő nyer a dolgozókkal szemben! Mellesleg ez arra utalhatna, hogy a dolgozóknak gardírozniuk kellene a királynőt nászrepülése során, megakadályozva abban, hogy egynél többször párosodjon. Ám ez semmiképpen sem volna hasznára a dolgozók saját génjeinek – csupán a dolgozók következő nemzedékének génjeit szolgálná. A dolgozókat mint osztályt nem jellemzi a szakszervezeti szellem. Mindegyikük csupán saját génjeivel „törődik”. A dolgozó talán „szerette volna” gardírozni saját anyját, ám erre nem volt alkalma, lévén, hogy még meg sem fogant abban az időben. A fiatal királynő nászrepülésekor nővére a dolgozók jelen nemzedékének, nem pedig anyja. Ennélfogva az ő oldalán vannak, nem pedig a dolgozók következő generációjának oldalán, akik nekik csupán unokahúgaik. Már zsong a fejem, és legfőbb ideje, hogy befejezzük ezt a témát.

A tenyésztés analógiáját használtam arra, amit a hártyásszárnyúak dolgozói anyjukkal tesznek. A gazdaság egy géngazdaság. A dolgozók anyjukat saját génjeik másolatainak maguknál hatékonyabb előállítójaként használják. A gének a futószalagról szaporodóképes egyedeknek nevezett csomagokban kerülnek le.

A gazdálkodási analógiát nem szabad összekevernünk egy egészen más értelmú gazdálkodással, amit a társas rovarok folytatnak. A társas rovarok felfedezték, ahogy jóval később az ember is, hogy a helyhez kötött mezőgazdasági termelés hatékonyabb lehet, mint a vadászás és gyűjtögetés. Például számos hangyafaj az Újvilágban és - tőlük teljesen függetlenül - a termeszek Afrikában „gombakerteket” művelnek. A legismertebbek Dél-Amerika ún. levélvágó hangyái. Ezek rendkívül sikeresek. Találtak már több mint kétmillió egyedből álló telepeket is. Bolyaik óriási, szétterjedő föld alatti járat- és kamrahálózatokból állnak, melyek három méter mélyre vagy még mélyebbre is lenyúlnak, s melyeket 40 tonna talaj kiásásával hoztak létre!

A föld alatti kamrákban vannak a gombakertek. A hangyák szándékosan elvetik a gombák egy bizonyos faját, mégpedig speciális komposztágyakba, melyeket úgy készítenek, hogy leveleket darabokra rágnak. A dolgozók ahelyett, hogy közvetlenül saját táplálékuk után kutatnának, levelek után kutatnak, hogy abból komposztot készítsenek. Egy levélvágóhangya-kolónia „étvágya” gargantuai. Ezért jelentős gazdasági kártevők, noha a levelek nem az ő táplálékuk, hanem a gombáké. A hangyák végül learatják és megeszik a gombát, és etetik vele az utódaikat. A gombák hatékonyabban bontják le a levél anyagát, mint a hangyák saját gyomra tenné, s a hangyák ily módon húznak hasznot ebből a megoldásból. Lehetséges, hogy a gomba is jól jár, még ha learatják is: a hangyák hatékonyabban terjesztik őket, mint saját spóraszóró mechanizmusuk tenné. A hangyák továbbá „gyomlálják” a gombakerteket, tisztán tartva az idegen gombafajoktóI. Ez hasznos lehet a hangyák saját házi gombái számára, mivel ezáltal megszűnik számukra a verseny. Mondhatnánk, hogy egyfajta kölcsönösen önzetlen viszony áll fenn a hangyák és a gombák között. Figyelemre méltó, hogy a gombatermesztés nagyon hasonló rendszere alakult ki a hangyákkal rokonságban nem álló termeszeknél is.

A hangyáknak nemcsak haszonnövényeik, hanem háziállataik is vannak. A levéltetvek - a zöld almatetű és más hasonló rovarok - nagymértékben specializálódtak arra, hogy kiszopják a nedvet a növényekből. A növényi nedveket szállító hálózatot hatékonyabban csapolják meg, mint ahogy azután megemésztik a nedveket. Ennek az a következménye, hogy olyan folyadékot választanak ki, melyből tápértékének csupán egy részét vonták ki. A cukorban gazdag „mézharmat”-cseppecskék nagy mennyiségben távoznak el a hátsó felükön, bizonyos esetekben óránként több, mint amennyi a rovar súlya. A mézharmat normális körülmények között a földre hullik - könnyen lehet, hogy ez volt az ótestamentum „manna” néven ismert közmondásos tápláléka. Számos hangyafaj azonban felfogja ezeket a nedveket, amint elhagyják a rovar testét. A hangyák „fejik” a levéltetveket: testük hátsó negyedét tapogatóikkal és lábaikkal simogatják. A levéltetvek bizonyos esetekben úgy reagálnak erre, hogy visszatartják cseppecskéiket, amíg egy hangya nem simogatja őket, sőt úgy is, hogy visszaszívnak egy cseppet, ha a hangya még nem kész a fogadására. Felvetették, hogy egyes levéltetvek potroha kinézésre és tapintásra olyan, mint egy hangya feje, hogy annál jobban vonzza a hangyákat.

A levéltetvek számára nyilvánvalóan az a jó ebben a viszonyban, hogy védelmet kapnak természetes ellenségeikkel szemben. A mi fejősteheneinkhez hasonlóan, megpróbáltatásoktól mentes életet élnek, és azok a levéltetűfajok, melyeket nagyban tenyésztenek a hangyák, elvesztették normális védekezőmechanizmusaikat.

Bizonyos esetekben a hangyák saját föld alatti fészkeikben gondoskodnak a levéltetűpetékről, táplálják a fiatal levéltetveket, s végül, amikor megnőttek, óvatosan felcipelik őket a védett legelőkre.

A különböző fajok közti kölcsönös hasznon alapuló viszonyt szimbiózisnak nevezik. A különböző fajok tagjai gyakran sok mindent tudnak egymásnak nyújtani, mert különböző „képességeket” hoznak magukkal. Az ilyen alapvető aszimmetriák a kölcsönös együttműködés evolúciósan stabil stratégiáihoz vezethetnek. A levéltetvek szájszerve alkalmas a levélnedvek kipumpálására, ám az ilyen szívó száj szerv nem alkalmas az önvédelemre. A hangyák alkalmatlanok a levélnedvek kiszívására, viszont jól tudnak harcolni. A levéltetvek tenyésztésére és védelmezésére szolgáló hangyagéneknek ezért előnyük volt a hangyagénkészletben, a hangyákkal való együttműködés levéltetűgénjeinek pedig előnyük volt a levéltetű-génkészletben.

A kölcsönös előnnyel járó szimbiotikus viszonyok gyakoriak az állatok és növények között. A zuzmó felszínesen olyan egyedi növénynek látszik, mint bármely más növény. Ám valójában egy gomba és egy zöldmoszat szoros szimbiotikus egysége. Egyik fél sem élhetne a másik nélkül. Ha együttesük éppen csak egy kicsit szorosabbá vált volna, többé már nem tudnánk megmondani, hogy a zuzmó valójában kettős szervezet. Lehet tehát, hogy vannak más dupla vagy multiplex szervezetek is, melyekről még nem ismertük fel, hogy azok. Lehet, hogy még mi magunk is ilyenek vagyunk?

Minden egyes sejtünkben számos kicsiny testecske van, melyeket mitokondriumoknak nevezünk. A mitokondriumok vegyi gyárak, ők biztosítják a számunkra szükséges energia nagy részét. Ha elveszítenénk mitokondriumainkat, másodperceken belül meghalnánk. Nemrégiben meggyőző érveket hoztak fel amellett, hogy a mitokondriumok eredetüket tekintve szimbióta baktériumok, akik az evolúció korai szakaszában egyesítették erőiket a mi sejttípusainkéival. Hasonló gondolatokat vetettek fel a sejtjeinken belül található más sejtszervecskékkel kapcsolatban is. Ez is azon forradalmi gondolatok közé tartozik, melyeknek megemésztése időt igényel, ám olyan gondolat ez, amelyre már megérett az idő. Azon tűnődöm, hogy egyszer még el fogjuk fogadni azt a radikálisabb elgondolást is, miszerint minden génünk egy szimbiotikus egység. Szimbióta gének gigantikus kolóniái vagyunk. Valójában ennek a feltevésnek nincsenek „bizonyítékai”, de ahogy a korábbi fejezetekben megpróbáltam utalni rá, voltaképpen adódik abból, ahogy szerintünk a gének az ivaros fajokban működnek. Az érem másik oldala az, hogy a vírusok viszont talán olyan gének, melyek elszabadultak a hozzánk hasonló „kolóniákból”. A vírusok fehérjetokkal körülvett tiszta DNS-ből (vagy vele rokon önreplikáló molekulából) állnak. Mindannyian élősködők. Elképzelésem szerint olyan „lázadó” génekből fejlődtek ki, melyek megszöktek, és most közvetlenül a levegőn át utaznak testről testre, ahelyett hogy a szokványosabb hordozóeszközöket - a spermiumokat és petesejteket - használnák. Ha ez igaz, akkor akár víruskolóniáknak is tekinthetnénk magunkat! Némelyikük szimbióta módra együttműködik másokkal, és spermiumokban, illetve petesejtekben utazik testről testre. Ezek a szokványos „gének”. Mások élősködnek, és úgy utaznak, ahogy tudnak. Ha a parazita DNS spermiumokban és petesejtekben utazik, akkor lehet, hogy azt a „paradox” többlet DNS-t alkotja, amelyet a Ill. fejezetben említettem. Ha a levegőn át vagy más közvetlen módon utazik, akkor „vírusnak” nevezzük, a szokásos értelemben.

Ezek azonban a jövőnek szóló spekulációk. Jelenleg a kapcsolatok magasabb szintjén megvalósuló, a soksejtű szervezetek közötti szimbiózissal, nem pedig a bennük megvalósuló szimbiózissal foglalkozunk. A szimbiózis szót szokványosan a különböző fajok tagjai közti társulásokra használjuk. Miután feladtuk az evolúció „faj java” felfogását, úgy tűnik, logikailag semmi sem indokolja, hogy különbséget tegyünk a különböző fajok közti társulások és egyazon faj tagjai közötti társulások között. Általánosságban a kölcsönös hasznon alapuló társulások akkor fejlődnek ki, ha az egyes partnerek számára több előny származik belőlük, mint amennyi ráfordítással járnak. Ez független attól, hogy ugyanazon hiénafalka tagjairól beszélünk, vagy olyan nagymértékben eltérő élőlényekről van szó, mint a hangyák és a levéltetvek vagy a méhek és a virágok. A gyakorlatban gyakran nehéz különbséget tenni a valódi kölcsönös előny esetei és az egyoldalú kihasználás esetei között.

A kölcsönös előnyön alapuló társulások evolúcióját elméletben könnyű elképzelnünk, ha az előnyök kölcsönös adásvétele egyidejű, mint például a zuzmókat alkotó partnerek esetében. Ám problémák merülnek fel, ha időeltolódás van a kedvezmény nyújtása és annak viszonzása között. Ennek az az oka, hogy az első haszonélvező kísértést érezhet arra, hogy csaljon, és megtagadja a visszafizetést, amikor reá kerül a sor. E probléma megoldása érdekes, és érdemes részleteiben is taglalni. Erre egy hipotetikus példa a legalkalmasabb.

Tegyük fel, hogy egy madárfajnak van egy különösen kellemetlen élősködője, egy veszélyes betegséget terjesztő atka. Nagyon fontos, hogy a madarak ezektől az atkáktól a lehető leghamarabb megszabaduljanak. Normális körülmények között egy madár ki tudja szedegetni az atkáit, amikor tollászkodik. Van azonban egy hely - a fejtető -, melyet nem ér el a saját csőrével. A probléma megoldása hamar eszébe jut bárkinek. Ha egy egyed nem éri el a saját feje tetejét, mi sem könnyebb annál, mint hogy egy barátot kérjen meg erre. Később, amikor a barát is fertőződik, a jótett helyébe jót várhat. A kölcsönös tetvészés valóban nagyon mindennapos mind a madarak, mind az emlősök körében. Ennek azonnal belátható értelme van. Bárki, aki tudatos előrelátással van megáldva, megérti, hogy a kölcsönös hátvakarás okos dolog. Ám megtanultuk, hogy óvakodjunk attól, ami első látásra értelmesnek látszik. A gén nem lát előre. Meg tudja-e magyarázni az önző gének elmélete a kölcsönös hátvakarást vagy „reciprok önzetlenséget” ott, ahol a jótett és annak viszonzása között késedelem van? Williams röviden tárgyalta ezt a problémát 1966-os könyvében, amelyre már hivatkoztam. Arra a következtetésre jutott, épp úgy mint annak idején Darwin, hogy a késleltetett kölcsönös önzetlenség kifejlődhet olyan fajoknál, melyek képesek arra, hogy egymást egyedenként felismerjék, és emlékezzenek egymásra. Trivers 1971-ben ennél tovább ment. Midőn erről írt, még nem állt rendelkezésére az evolúciósan stabil stratégia Maynard Smith-féle koncepciója. Ha ismerte volna, sejtelmem szerint felhasználta volna, mert természetes módot kínál gondolatai kifejtéséhez. A „fogoly dilemmájára” való utalása - ez a játékelmélet egyik kedvenc feladványa - azt mutatja, hogy már ő is hasonló szellemben gondolkodott.

Tegyük föl, hogy B-nek van egy élősködője a feje búbján. A kiszedi belőle. Később elérkezik az idő, amikor A-nak van élősködője a feje búbján. Természetesen felkeresi B-t, hogy B viszonozza a korábbi jótettet. B egyszerűen felhúzza az orrát, és odébbáll. B csaló, olyan egyed, aki elfogadja más egyed önzetlenségének előnyeit, de nem viszonozza azokat, vagy nem viszonozza kellőképpen. A csalók jobban járnak, mint a válogatás nélkül önzetlen egyedek, mert hasznot húznak anélkül, hogy megfizetnék az árát. Nem vitás, hogy egy másik egyed fejének tetvészésével járó költség viszonylag csekélynek tűnik ahhoz az előnyhöz képest, amit a veszélyes parazita eltávolítása jelent, mégsem elhanyagolható. Valamennyi értékes energiát és időt rá kell fordítani.

Álljon a populáció olyan egyedekből, akik egyik vagy másik stratégiát teszik magukévá. Mint a Maynard Smith-féle elemzésekben, itt sem beszélünk tudatos stratégiákról, hanem a gének által lefektetett öntudatlan viselkedési programokról. Nevezzük a két stratégiát Baleknak és Csalónak. A Balekok válogatás nélkül kitetvésznek bárkit, akinek szüksége van rá. A Csalók elfogadják az önzetlenséget a Balekoktól, de sohasem tetvésznek ki senki mást, még olyasvalakit sem, aki korábban tetvészte őket. A héják és galambok esetéhez hasonlóan, önkényesen állapítjuk meg a nyereségpontokat. A pontos értékek nem lényegesek mindaddig, míg a tetvészés haszna meghaladja annak költségét. Ha az élósködők gyakorisága nagy, akkor a Balekok populációjában minden Balek számolhat azzal, hogy ugyanolyan gyakran fogják tetvészni őt, mint ahogy ő tetvészik másokat. A Balek átlagnyeresége a Balekok között pozitív. Valójában mindannyian nagyon jól járnak, és úgy tűnik, a Balek szó nem helyénvaló. Ámde tegyük fel, hogy felbukkan egy Csaló a populációban! Lévén az egyetlen Csaló, számíthat arra, hogy mindenki más kitetvészi, de ő semmit sem fizet ezért. Átlagos nyeresége nagyobb, mint a Balek átlagos nyeresége. A Csaló gének tehát elkezdenek szétterjedni a populációban. A Balek gének hamarosan kivesznek. Ennek az az oka, hogy függetlenül attól, mi az aránya populációban, a Csalók mindig jobban járnak, mint a Balekok. Vegyük szemügyre például azt az esetet, amikor a populáció 50%-ban Balekokból, 50%-ban pedig Csalókból áll. Az átlagnyereség a Balekok és Csalók számára egyaránt kisebb lesz, mint bármely egyed számára egy 100%-ban Balekokból álló populációban. A Csalók mégis jobban járnak, mint a Balekok, mert ők megkapják az összes előnyt - ők már ilyenek -, és semmit sem fizetnek vissza. Amikor a Csalók aránya eléri a 90%-ot, az átlagnyereség az összes egyed számára nagyon alacsony lesz: lehet, hogy már mindkét típus haldoklik az atkák terjesztette fertőzéstől. A Csalók azonban még mindig jobban járnak, mint a Balekok. Még ha már az egész populáció a kihalás felé halad, akkor sem jön el az az idő, amikor a Balekok jobban járnak, mint a Csalók. Ennélfogva mindaddig, amíg csupán ezt a két stratégiát vesszük számításba, semmi sem állíthatja meg a Balekok - és nagyon valószínű, hogy egyben az egész populáció - kihalását.

De most tegyük fel, hogy van egy harmadik stratégia is, amit Bosszúállónak hívunk. A Bosszúállók kitetvésznek idegeneket is, és olyan egyedeket is, akik korábban már tetvészték őket. Ha azonban bármely egyed csal velük szemben, megjegyzik az esetet, és megtorolják: a jövőben megtagadják az illetőtől a tetvészést.

Bosszúállók és Balekok populációjában lehetetlen megmondani, hogy melyik melyik. Mindkét típushoz tartozók önzetlenül viselkednek mindenki más iránt, és mindketten egyformán magas átlagnyereséghez jutnak. Egy nagyrészt Csalókból álló populációban egyetlen Bosszúálló nem volna valami sikeres. Sok energiát emésztene fel kitetvészni a legtöbb egyed et, akivel találkozik - hiszen időbe telne, amíg neheztelése kialakulhatna mindannyiukkal szemben. Ugyanakkor senki sem tetvészné ki őt viszonzásképpen. Ha a Bosszúállók a Csalókhoz viszonyítva kevesen vannak, akkor a Bosszúálló gén kihal. Amint a Bosszúállóknak sikerül valamelyest elszaporodniuk, és elérnek egy kritikus arányt, esélyeik az egymással való találkozásra eléggé megnőnek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a Csalók tetvészésére elvesztegetett erőfeszítéseiket. Amikor ezt a kritikus arányt elérik, átlagos nyereségük kezd nagyobbá válni, mint a Csalóké, és a Csalókat egyre gyorsabban űzik a kihalás felé. Amikor a Csalók már majdnem kihaltak, hanyatlásuk lelassul, és kisebbségként meglehetős sokáig fennmaradhatnak, mert akármelyik ritka Csalónak csupán csekély esélye van arra, hogy ugyanazzal a Bosszúállóval kétszer találkozzék; ennélfogva kicsi lesz a populációban azon egyének aránya, akik bosszút állnak egy adott Csalón.

E stratégiák történetét úgy mondtam el, mintha intuitíve nyilvánvaló volna, mi történik. Valójában egyáltalán nem nyilvánvaló, s én voltam is olyan elővigyázatos, hogy szimuláltam számítógépen, ellenőrzendő az intuíciót. A Bosszúálló csakugyan evolúciósan stabil stratégiának bizonyult a Balekkal és a Csalóval szemben, abban az értelemben, hogy egy nagyrészt Bosszúállókból álló populációba sem a Csaló, sem a Balek nem tör be. Azonban a Csaló is ESS, mert a nagyrészt Csalókból álló populációba nem tör be sem a Bosszúálló, sem a Balek. Egy populáció e két ESS bármelyikében leledzhet. Hosszú távon átbillenhet egyikből a másikba.

A nyereségek pontos értékétől függően - a feltevések a szimulációban természetesen teljesen önkényesek voltak - vagy az egyik, vagy a másik stabil állapotnak nagyobb a „vonzási övezete”, valószínűbb a kialakulása. Megjegyzendő, hogy ámbár a Csalók populációja talán nagyobb valószínűséggel hal ki, mint a Bosszúállók populációja, ez semmiképpen sem érinti a stratégia ESS mivoltát. Ha egy populáció olyan ESS-be jut, amely a kihalás felé űzi, akkor ki fog halni, s ezen legfeljebb sajnálkozhatunk.

Roppant szórakoztató végignézni egy számítógépes szimulációt, amely azzal indul, hogy a Balekok nagy többségben vannak, a Bosszúállók olyan kisebbségben, amely éppen hogy csak felette van a kritikus gyakoriságnak, a Csalók pedig körülbelül ugyanilyen kisebbségben. Eleinte az történik, hogy a Balekok populációja drámai módon csökken, a Csalók könyörtelenül kihasználják őket. A Csalók szédületes népességrobbanásnak örvendenek, s éppen akkor érik el csúcspontjukat, amikor az utolsó Balek kiszenved. Ám a Csalóknak még mindig számolniuk kell a Bosszúállókkal. A Balekok meredek hanyatlása során a Bosszúállók száma lassan csökken a sikeres Csalók ostroma alatt, de azért sikerül fenntartani magukat. Miután az utolsó Balek is odalett, és a Csalók már nem tudnak olyan könnyen megélni az önző kihasználásból, a Bosszúállók lassan gyarapodni kezdenek a Csalók rovására. Népességgyarapodásuk fokozatosan lendületbe jön, meredeken felgyorsul, a Csalók populációja a kihalás közelébe zuhan, majd beáll egy szinten, amikor is a ritka előfordulás előnyeit élvezi, amennyiben viszonylag kevésbé van kitéve a Bosszúállók haragjának. A Csalók azonban lassan és feltartóztathatatlanul haladnak a kihalás felé, s egyedül a Bosszúállók maradnak birtokon belül. Paradox módon a Balekok jelenléte ténylegesen veszélyeztette a Bosszúállókat az események kezdetén, mivel őket terheli a felelősség a Csalók átmeneti virágzásáért.

Egyébként a társak általi tetvészés hiányából fakadó veszélyek feltételezése teljesen reális. Az egyedül tartott egereken gyakran kellemetlen kelések fejlődnek ki, éppen fejüknek azokon a tájain, amelyeket maguk nem érnek el. Az egyik vizsgálatban a csoportosan tartott egerek nem szenvedtek ettől, mert nyalogatták egymás fejét. Érdekes volna kísérletileg ellenőrizni a reciprok önzetlenség elméletét, s úgy tűnik, az egerek alkalmas alanyok volnának erre a munkára.

Trivers tárgyalja az ún. doktorhalak figyelemre méltó szimbiotikus viselkedését. Mintegy ötven fajról, köztük kis halakról és rákokról ismeretes, hogy abból élnek, hogy más fajhoz tartozó nagy halak testéről az élósködőket csipegetik. A nagy hal számára nyilvánvalóan hasznos a tisztogatás, a tisztogatók pedig jó táplálékforráshoz jutnak. A viszony szimbiotikus. A nagy hal sok esetben kinyitja a száját, és beengedi a tisztogatókat, s az élő fogpiszkálók a kopoltyúikon át úsznak ki, amelyeket ugyancsak kitisztítanak. Az ember azt gondolná, hogy a nagy hal ravaszul vár, amíg alaposan megtisztítják, majd felfalja a tisztogatót. Ehelyett azonban rendszerint hagyja, hogy a tisztogató háborítatlanul kijusson. Ez a látszólagos önzetlenség figyelemre méltó esete, mert a tisztogató sok esetben ugyanolyan méretű, mint a nagy hal szokásos zsákmánya.

A doktorhalaknak speciális mintázatuk és sajátos táncuk van, ami jelzi, hogy ők tisztogatók. A nagy hal jobbára tartózkodik attól, hogy megegye azokat a kis halakat, akik megfelelő módon vannak csíkozva, és a megfelelő táncot lejtve közelednek. Ehelyett szinte transzba esik, és szabad hozzáférést biztosít a tisztogatónak, külsejéhez és belsejéhez egyaránt. Amilyenek az önző gének, nem meglepő, hogy könyörtelen, kizsákmányoló csalók hasznot húznak ebből. Vannak olyan kis halfajok, melyek pontosan úgy néznek ki és ugyanúgy táncolnak, mint a doktorhalak, hogy biztonságban a nagy hal közelébe juthassanak. Amikor a nagy hal már transzba esve várja a tisztogatást, a csaló ahelyett, hogy kiszedegetné a parazitákat, kiharap egy darabot a nagy hal uszonyából, majd sietve elmenekül. Ám a csalók orvtámadásai ellenére a haltisztogatók és klienseik közötti viszony jobbára barátságos és stabil. A tisztogatószakma fontos szerepet játszik a korallzátony közösségének mindennapi életében. Minden tisztogatónak megvan a maga területe, és megfigyelték, hogy a nagy halak a sorukra várnak, mint a vendégek a fodrászüzletben. Valószínűleg ez a helyhez ragaszkodás teszi lehetővé ebben az esetben a késleltetett reciprok önzetlenség kifejlódését. A nagy hal számára az az előny, hogy ismételten visszatérhet ugyanahhoz a „fodrászhoz”, ahelyett hogy állandóan újat kéne keresni, bizonyára kárpótolja azért az áldozatért, hogy tartózkodik a tisztogató megevésétől. Mivel a tisztogatók kicsik, ezt nem nehéz elhinnünk. A csaló áltisztogatók jelenléte közvetve valószínűleg veszélyezteti a jóhiszemű tisztogatókat, mert enyhe nyomást gyakorol a nagy halakra a csíkos táncosok elfogyasztásának irányába. A helyhez ragaszkodás a valódi tisztogatók részéről lehetővé teszi a kuncsaftok számára, hogy megtalálják őket, és elkerüljék a csalókat.

A hosszú távú emlékezet és az egyének felismerésének képessége jól fejlett az embernél. Ennélfogva feltételezhetjük, hogy a kölcsönös önzetlenség fontos szerepet játszott az emberi evolúcióban. Trivers még azt is felveti, hogy lélektani vonásaink jó részét - irigység, bűntudat, hála, rokonszenv stb. - a természetes szelekció alakította ki a csalásra való fokozott képesség, a csalás észlelése, illetve látszatának elkerülése végett. Különösen érdekesek a „rafinált csalók”, akik látszólag viszonoznak, de következetesen valamivel kevesebbet fizetnek vissza, mint amennyit kaptak. Még az is lehet, hogy az ember nagyra nőtt agya és a matematikai gondolkodásra való hajlama is olyan mechanizmusként fejlődött ki, amely egyre körmönfontabb csalást és mások csalásainak egyre hatékonyabb észlelését tette lehetővé. A pénz a késleltetett reciprok önzetlenség formális záloga.

Se vége, se hossza a magával ragadó spekulációknak, melyeket a kölcsönös önzetlenség gondolata hív életre, ha saját faJunkra alkalmazzuk. Bármily csábítók is, az ilyen spekulációkban semmivel sem vagyok jobb, mint akárki más, s az olvasóra hagyom, hogy szórakoztassa magát.

 

XI. Mémek: az új replikátorok

Mindeddig nem sokat beszéltem konkrétan az emberről, noha okfejtésemből nem is zártam ki szándékosan. Részben azért használtam a „túlélőgép” kifejezést, mert az „állat” szóval kihagytam volna a növényeket és - egyes emberek elméjében - az embereket is. Előadott érveimnek első közelítésben érvényesnek kell lenniük bármely evolúció során kialakult élőlényre. Alapos, konkrét indokaink kell legyenek arra, ha egy fajt kivételként akarunk kezelni. De van-e kellő indokunk arra, hogy saját fajunkat különlegesnek tekintsük? A válasz, azt hiszem, igen.

Ami az emberben kivételes, annak nagy része egyetlen szóban összegezhető: „kultúra”. A szót tudományos értelemben használom, s nem úgy, ahogy a sznobok. A kulturális átadás analóg a genetikai átadással, amennyiben bizonyos fajta evolúciót idézhet elő, noha alapvetően konzervatív. Geoffrey Chaucer már nem tudna beszélgetni egy mai angollal, annak ellenére, hogy vagy húsz nemzedék megszakítatlan lánca köti őket össze, akik mind úgy tudtak beszélni láncbeli közvetlen szomszédaikkal, ahogy egy fiú beszél az apjával. A nyelv „evolúciója” nem genetikai jellegű, és nagyságrendekkel gyorsabb, mint a genetikai evolúció.

A kulturális átadás nem kizárólag emberi jelenség. A legjobb nem emberi példát, amit ismerek, nemrég írta le P. F. Jenkins, egy Új-Zélandhoz közeli szigeteken élő nyereghátú madár dalában. Azon a szigeten, ahol dolgozott, körülbelül kilenc különböző dalIamból állt a teljes repertoár. Az egyes hímek csak az egyiket vagy egy néhányat énekeltek ezek közül. A hímek „tájnyelvi” csoportokba sorolhatók. Például egy szomszédos területeket elfoglaló nyolc hímből álló csoport a CC-nek nevezett dallamot énekelte. Más tájnyelvi csoportok más dallamokat énekeltek. Néha egy tájnyelvi csoport tagjainak egynél több közös dallamuk volt. Az apák és fiúk dalait összehasonlítva, Jenkins kimutatta, hogy a dallamminták nem genetikai úton öröklődnek. Minden fiatal hím nagy eséllyel vett át dallamokat területszomszédaitól utánzás révén, az emberi nyelvvel analóg módon. Jenkins ott töltött idejének nagy részében a szigeten rögzített számú dallam élt, egyfajta „dallamkészlet”, s abból merítették az ifjú hímek kisebb repertoárjukat. Ám egyszer-egyszer Jenkinsnek megadatott az a kiváltság, hogy tanúja lett egy új dallam „születésének”, ami egy régebbi dallam hibás utánzása révén keletkezett. Így ír: „Kiderült, hogy az új dallamformák különbözőképpen bukkannak fel: egy hang magasságának megváltozása, egy hang megismétlése, hangok kihagyása és más meglevő dallamok részeinek kombinálása révén... Az új forma felbukkanása egyik pillanatról a másikra történt, s a termék nagyon stabil volt néhány éven át. Továbbá szárnos esetben az új változatot pontosan továbbadták a kezdő ifjaknak, s így hasonló énekesek felismerhetően koherens csoportja fejlődött ki.”

Jenkins az új dallamok kialakulását „kulturális mutációnak” nevezi. A nyereghátú madár dala valóban nem genetikai módon fejlődik ki. A kulturális evolúciónak vannak más példái is madaraknál és majmoknál, ám ezek csupán érdekes furcsaságok. A mi fajunk mutatja meg igazán, hogy mire képes a kulturális evolúció. A nyelv csupán egy példa a sok közül. A ruházkodási és táplálkozási divatok, a ceremóniák és szokások, művészet és építészet, mérnöki tervezés és technológia, mind úgy alakultak ki a történelem folyamán, hogy kialakulásuk erősen felgyorsult genetikai evolúciónak látszik, de valójában semmi köze sincs a genetikai evolúcióhoz. Ám mint a genetikai evolúció esetében, a változás lehet progresszív. A mai tudomány bizonyos értelemben valóban jobb, mint a régi tudomány. A világegyetemről való felfogásunk nem csupán változik a századok múlásával: tökéletesedik. Be kell vallanunk, a jelenlegi fejlődési hullám csupán a reneszánszra nyúlik vissza, melyet a stagnálás lehangoló korszaka előzött meg, amikor az európai tudományos kultúra megrekedt a görögök által elért szinten. De mint az V. fejezetben láttuk, a genetikai evolúció is haladhat stabil platók közti rövid nekilendülések révén.

A kulturális és genetikai evolúció közti analógiára gyakran rámutattak, néha teljesen szükségtelen misztikus felhangokkal. A tudományos haladás és a természetes szelekcióval folyó genetikai evolúció közti analógiát különösen Sir Karl Popper világította meg. Én még tovább kívánok menni abban az irányban, amelyben már elindult például a genetikus L.L. Cavalli-Sforza, az antropológus F. T. Cloak és az etológus J. M. Cullen.

Lelkes darwinistaként elégedetlen voltam azokkal a magyarázatokkaI, melyeket hasonló felfogású társaik kínáltak az emberi viselkedésre. Megpróbáltak „biológiai előnyöket” keresni a civilizáció különböző sajátosságaiban. A törzsi vallást például a csoporttudat megerősítésének mechanizmusaként szemlélték, ami értékes a falkában vadászó fajok számára, melyeknek egyedei az együttműködésre építenek a nagy és gyors prédák elejtésében. Azok az evolúciós prekoncepciók, amelyek alapján az ilyen elméleteket megfogalmazzák, gyakran a csoportszelekció talaján állnak, de az elméleteket át lehet fogalmazni az ortodox génszelekciós felfogás szerint is. Meglehet, hogy az ember az elmúlt több millió év nagy részét kis rokoni csoportokban élte le. A rokonszelekció és a kölcsönös önzetlenségnek kedvező szelekció kifejthette hatását az emberi génekre, létrehozva sok alapvető lélektani tulajdonságunkat és hajlamunkat. Ezek a magyarázatok idáig rendben is volnának, de úgy találom, hogy még csak közelében sincsenek annak, hogy a kultúra, a kulturális evolúció értelmezésének félelmetes kihívásával szembenézzenek, vagy hogy megmagyarázzák a világ emberi kultúrái közt fennálló óriási különbségeket az ugandai ikek Colin Turnbull által leírt végletes önzésétől Margaret Mead arapesh-einek nemes önzetlenségéig.

Azt hiszem, megint azzal kell kezdenünk, hogy felidézzük az alapelveket. Bármily meglepő is az előző fejezetek szerzőjétől, azt a nézetemet fogom kifejteni, hogy a mai ember evolúciójának megértéséhez először is félre kell dobnunk a géneket mint az evolúcióra vonatkozó elgondolásaink egyedüli alapját. Én lelkes darwinista vagyok, de azt hiszem, a darwinizmus túlságosan nagy elmélet ahhoz, hogy csak a génekre korlátozzuk alkalmazását. Az én tézisemben a gén csupán analógia, nem több. Végül is, mi olyan különleges a génekben? Az, hogy replikátorok.

A fizika törvényeiről feltételezzük, hogy igazak az egész ismert világegyetemben. Vannak-e vajon a biológiának olyan elvei, amelyek hasonlóan egyetemes érvényűek lehetnek? Amikor az úrhajósok távoli bolygókra utaznak, és az élet nyomai után kutatnak, számíthatnak rá, hogy olyan élőlényeket találnak, akik számunkra elképzelhetetlenül idegenek, és a földi élőlényektől eltérőek. De van-e valami, aminek igaznak kell lennie mindenfajta élet esetében, találják bárhol is, és bármi legyen is a kémiai alapja? Ha léteznek olyan életformák, melyeknek kémiája a szilíciumon és ammónián alapul, nem pedig szénen és vízen, ha olyan élőlényeket fedezünk fel, amelyek felforrva elpusztulnak -100 °C-on, ha az életnek olyan formájára bukkanunk, amely egyáltalán nem is kémián, hanem elektronikus reverberációs körökön alapul, lesz-e még valami általános elv, ami minden életre igaz? Nyilvánvaló, hogy ezt nem tudom, de ha fogadnom kellene, pénzemet egyetlen alapvető elvre tenném. Ez pedig az a törvény, hogy minden élet replikálódó egységek eltérő túlélése révén fejlődik ki. A mi bolygónkon uralkodó replikálódó egység történetesen a gén, a DNS-molekula. Elképzelhetők mások is. Ha vannak, akkor – feltéve, hogy bizonyos más feltételek is teljesülnek - szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak.

De vajon messzi világokba kell-e utaznunk ahhoz, hogy másfajta replikátorokra és ennek folyományaként másfajta evolúcióra leljünk? Én azt hiszem, hogy nemrégiben egy újfajta replikátor bukkant fel éppen ezen a bolygón. Itt van, és belebámul a képünkbe. Még gyermekcipőben jár, még esetlenül sodródik ide-oda őslevesében, de máris oly gyors evolúciós változáson megy át, hogy mögötte a jó öreg gén messze lemaradva liheg.

Az új leves az emberi kultúra levese. Az új replikátornak nevet kell adnunk, olyan nevet, amely a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza. A „miméma” szónak tetszetős görög származása van, de olyan egy szótagú nevet szeretnék találni, amely egy kicsit úgy hangzik, mint a „gén”. Remélem, klasszikus műveltségű barátaim megbocsátanak nekem, ha a mimémát mémre rövidítem. Ha ez némi vigaszt nyújt, akkor azt is gondolhatjuk, hogy a „memória” szóval vagy a francia meme (ugyanaz) szóval rokon.

A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génkészletben, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti a cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve elszaporodik. Ahogy N. K. Humphrey megállapította e fejezet egyik korábbi változatáról: „...a mémeket élő struktúráknak kell tekintenünk, nem csupán metaforikusan, hanem technikai szempontból is. Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élősködsz az agyarnon, mert a mém terjesztésének eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán. És ez nem csupán fogalmazásmód - a »hit a halál utáni életben« mémje például fizikai értelemben is milliószámra keletkezik az egyének idegrendszerében levő struktúraként a világ minden táján."

Vegyük például lsten létének eszméjét. Nem tudjuk, hogyan bukkant fel a mémkészletben. Valószínűleg több ízben keletkezett, egymástól független „mutációk” révén. Mindenesetre valóban nagyon régi. Hogyan készít magáról másolatokat? A mondott és írott szó révén, amit nagyszerű zene és nagyszerű művészet támogat.

Miért van ilyen nagy túlélési értéke? Ne feledjük, hogy itt a „túlélési érték” nem a gén értékét jelenti a génkészletben, hanem a mém értékét a mémkészletben. A kérdés valójában ezt jelenti: mi adja lsten eszméjének stabilitását és gyakori megjelenését a kulturális környezetben? Az Isten-mém túlélési értéke a mémkészletben nagy lélektani vonzerejéből fakad. Látszólag egyszerű választ kínál a lét mély és zaklató kérdéseire. Azt sugallja, hogy az evilági igazságtalanságok helyrehozhatók egy következő világban. Az „örökkévaló karok” támaszunk saját fogyatékosságainkkal szemben, ami, mint az orvos placebója, attól még nem kevésbé hatásos, hogy csupán a képzelet teremtette. Többek között ez is indokolhatja, hogy Isten eszméje oly könnyedén másolódik egyedi agyak egymást követő generációiban. Isten létezik, ha másképp nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke vagy fertőzőképessége van.

Néhány kollégám felvetette, hogy az Isten-mém túlélési értékének ez a magyarázata kérdéses dolgokat bizonyítottnak vesz. Végső elemzésben mindig a „biológiai előnyhöz” szeretnének visszanyúlni. Nekik nem elég azt mondani, hogy lsten eszméjének „nagy lélektani vonzereje van”. Tudni akarják, hogy miért van nagy lélektani vonzereje. A lélektani vonzerő az agyakra ható vonzerőt jelent, az agyakat pedig a génkészlet génjeinek természetes szelekciója alakítja. Kollégáim tehát valamilyen magyarázatot keresnek arra, hogy egy ilyen agy hogyan növeli a gének túlélését.

Nagyon rokonszenves számomra ez a gondolkodásmód, és nincs kétségem afelől, vannak genetikai előnyei annak, hogy ilyen agyunk van. Mindazonáltal azt hiszem, hogy ezek a kollégák, ha gondosan megvizsgálják saját feltevéseik alapjait, rá fognak jönni, hogy éppen annyi kérdéses dolgot vesznek bizonyítottnak, mint én. Alapjában véve azért helyénvaló, ha a biológiai jelenségeket a gének előnye alapján próbáljuk magyarázni, mert a gének replikátorok. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ősleves megteremtette azokat a feltételeket, amelyek közt a molekulák másolatokat készíthetnek önmagukról, maguk a replikátorok vették át a hatalmat. Több mint hárommilliárd éven át a DNS volt az egyetlen említésre méltó replikátor a világban. De nem szükségszerű, hogy örökké megőrizze monopóliumát. Ha olyan feltételek alakulnak ki, melyek között egy újfajta replikátor másolatokat tud készíteni magáról, az új replikátor át fogja venni a hatalmat, és el fogja indítani a saját új típusú evolúcióját. Amint ez az új evolúció kezdetét veszi, semmiképpen sem szükségszerű, hogy a régit szolgálja. A régi, génszelekción alapuló evolúció, azáltal, hogy megteremtette az agyakat, biztosította azt a „levest”, amelyben az első mémek felbukkantak. Amint az első önmásoló mémek megjelentek, nekilendült saját, sokkal gyorsabb evolúciójuk. Mi, biológusok, oly mélyen elsajátítottuk a genetikai evolúció eszméjét, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni: ez csupán egy az evolúció sok lehetséges fajtája közül.

Az utánzás tág értelemben véve a mémek replikációjának módja. Ám éppúgy, ahogy nem minden replikálódásra képes gén sikeres, egyes mémek sikeresebbek a mémkészletben, mint mások. Ez a természetes szelekciónak felel meg. Már említettem konkrét példákat azokra a tulajdonságokra, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a mém túlélési értéke nagy legyen. Általában azonban ezeknek azonosaknak kell lenniük a II. fejezet replikátoraival összefüggésben tárgyalt tulajdonságokkal: hosszú élet, termékenység és másolási megbízhatóság. A mém egy adott példányának hosszú életű volta valószínűleg viszonylag lényegtelen, éppúgy, ahogy a gén egy példánya esetében is ez a helyzet. Az „Auld Lang Syne” dallamának agyamban levő másolata csupán az én életem végéig fog tartani. Ugyanennek a dallamnak az a másolata, amely a Skót diákénekek könyve birtokomban levő kötetében van kinyomtatva, szintén nem valószínű, hogy sokkal tovább tartana. De arra számítok, hogy a jövendő századokon át is lesznek ugyanennek a dallamnak másolatai papíron és az emberek fejében. Éppúgy, mint a gének esetében, a termékenység sokkal fontosabb, mint a konkrét példányok élettartama. Ha a mém egy tudományos gondolat, akkor elterjedése attól függ, mennyire elfogadható a tudós egyedek populációja számára; túlélési értékét durván megmérhetnénk azzal, ha megszámlálnánk, hogy az egymást követő években hányszor hivatkoztak rá a tudományos folyóiratokban. Ha népszerű dallam, akkor elterjedtségét a mémkészletben megbecsülhetjük annak alapján, hogy hány ember fütyüli az utcán. Ha nőicipőmodell, akkor a populációmemetikusok a cipőboltok eladási statisztikáit használhatják fel. Egyes mémek, éppúgy mint egyes gének, ragyogó átmeneti sikert érnek el, és gyorsan elterjednek, de nem maradnak fenn hosszú ideig a mémkészletben. A popzene és a tűsarok lehetnek erre példák. Mások, mint például a zsidó vallási törvények, évezredeken át terjeszthetik magukat, rendszerint az írásos emlékek nagy potenciális tartóssága miatt.

Ezzel elérkeztünk a sikeres replikátorok harmadik általános tulajdonságához: a másolási megbízhatósághoz. Be kell vallanom, hogy itt ingatag talajon állok. Első pillantásra úgy tűnik, mintha a mémek egyáltalán nem volnának nagy megbízhatóságú replikátorok. Valahányszor egy tudós hall egy gondolatról, és továbbadja valaki másnak, valószínű, hogy kissé megváltoztatja. Nem csináltam titkot abból ebben a könyvben, hogy számos gondolatért R. L. Triversnek tartozom. Mégsem ismételtem meg őket az ő szavaival. Kifordítottam a saját céljaimnak megfelelően, megváltoztattam a hangsúlyukat, összevegyítettem őket saját gondolataimmal és mások gondolataival. A mémek megváltozott formában jutnak el hozzánk. Átvitelük látszólag egészen más, mint a diszkrét, minden vagy semmi jellegú génátvitel. Úgy tűnik, mintha a mémátvitel folytonos mutációnak, valamint keveredésnek volna kitéve.

Lehetséges, hogy ez a nem atomos jelleg csupán iIIúzió, és a génekkel való analógia nem omlik össze. Végül is, ha megnézzük sok genetikai tulajdonság öröklődését, például az emberi magasságét vagy bőr színét, akkor az sem látszik oszthatatlan és elegyíthetetlen gének művének. Ha egy fekete és egy fehér ember párosodik, gyermekeik nem feketék vagy fehérek lesznek, hanem közbülsők. Ez nem jelenti azt, hogy a hatást gyakoroló gének nem diszkrét egységek. Azt jelenti csupán, hogy oly sok gén játszik szerepet a bőrszín kialakításában, és mindegyiküknek oly kicsiny hatása van, hogy úgy látszik, mintha keverék gének volnának.

Eddig úgy beszéltem a mémekről, mintha nyilvánvaló volna, hogy miből áll egyetlen egységnyi mém. De természetesen ez távolról sem nyilvánvaló. Mondtam, hogy egy dallam egy mém, de mi a helyzet egy szimfóniával: hány mémből áll? Vajon az egyes futamok alkotnak egy mémet, vagy az egyes felismerhető dallamfrázisok, vagy az egyes ütemek, vagy az egyes akkordok, vagy mi?

Ugyanahhoz a szóbeli trükkhöz folyamodom, amit a Ill. fejezetben használtam. Ott a „génkomplexet” nagy és kis genetikai egységekre és egységeken belüli egységekre osztottam. A „gént” nem merev, minden vagy semmi módon határoztam meg, hanem alkalmas egységként, olyan kromoszómadarabként, amelynek éppen elegendő a másolási megbízhatósága ahhoz, hogy a természetes szelekció alkalmas egységeként szolgáljon. Ha Beethoven IX. szimfóniájának egyetlen frázisa kellőképpen elkülönül, és jól megjegyezhető az egész szimfónia kontextusából kiragadva, sőt egy dühítően tolakodó európai rádióállomás szünetjelként használja, akkor ilyen mértékig megérdemli, hogy egy mémnek nevezzük. Ez mellesleg kézzelfoghatóan csökkentette számomra a teljes szimfónia élvezhetőségét.

Hasonlóképpen, amikor azt mondjuk, hogy manapság minden biológus hisz Darwin elméletében, ezen nem azt értjük, hogy minden biológus agyába bevésődött Charles Darwin pontos szavainak azonos másolata. Minden egyén a maga módján értelmezi Darwin gondolatait. Az illető valószínűleg nem Darwin saját írásaiból ismerte meg őket, hanem újabb szerzők révén. Amit Darwin mondott, annak jelentős része, részleteit tekintve, helytelen. Darwin, ha olvasná ezt a könyvet, aligha ismerné .fel benne saját eredeti elméletét, noha remélem, hogy tetszene neki az a mód, ahogy megfogalmazom. Mégis, mindezek ellenére, van valami, a darwinizmusnak valamiféle lényege, ami jelen van minden ember fejében, aki érti az elméletet. Ha nem így volna, akkor értelmetlen volna szinte minden olyan állítás, hogy két ember egyetért egymással valamiben. Egy „idea-mémet” olyan entitásként határozhatnánk meg, mely alkalmas arra, hogy az egyik agyból a másikba átvigyük. Darwin elméletének mémje ennélfogva elképzelésének az a lényegi alapja, amelyben mindazok az agyak egyetértenek, akik értik az elméletet. Az abban levő különbségek tehát, ahogy az egyes emberek az elméletet képviselik, definíció szerint nem részei a mémnek. Ha Darwin elmélete felosztható volna összetevőkre úgy, hogy egyesek elfogadják A részét, de nem B részt, míg mások hiszik B-t, de nem A-t, akkor A-t és B-t különálló mémeknek tekinthetnénk. Ha szinte mindenki, aki hiszi A-t, hiszi B-t is – hogy genetikai kifejezéssel éljünk, ha a mémek szorosan „kapcsoltak” -, akkor célszerű őket egy mémmé összevonni.

Vigyük tovább a mémek és gének közti analógiát. E könyvben mindvégig hangsúlyoztam, hogy nem szabad a géneket tudatos, céltudatos tényezőknek képzelnünk. A vak természetes szelekció azonban oda vezet, hogy többé-kevésbé úgy viselkednek, mintha céltudatosak volnának, és kényelmes volt a rövidség kedvéért a génekról a célok nyelvén beszélni. Például amikor azt mondjuk, hogy „a gének megpróbálják növeini számukat a jövendő génkészletben”, akkor valójában azt értjük ezen, hogy „azok a gének, amelyek oly módon viselkednek, hogy növelik számukat a jövendő génkészletekben, jobbára ugyanazok a gének, amelyeknek hatásait a világban láthatjuk”. Ahogy kényelmesnek találtuk, hogy a génekről mint aktív ágensekről beszéljünk, melyek céltudatosan dolgoznak fennmaradásukért, talán kényelmes lehet a mémekről ugyanilyen módon gondolkodni. Egyik esetben sem kell misztifikálnunk. A cél fogalma mindkét esetben csupán hasonlat, de már láttuk, hogy milyen termékeny hasonlat a gének esetében. A génekkel kapcsolatban még olyan szavakat is használtunk, mint „önző” és „könyörtelen”, nagyon is jól tudván, hogy csupán nyelvi fordulatok. Kutathatunk-e vajon pontosan ugyanebben a szellemben önző vagy könyörtelen mémek után?

Van itt egy probléma, amely a verseny természetével kapcsolatos. Ahol ivaros szaporodás van, ott minden gén konkrétan a saját alléljaival verseng ugyanazért a kromoszómahelyért. A mémek esetében, úgy tűnik, nincs semmi olyasmi, ami egyenértékű volna a kromoszómákkal vagy az allélokkal. Feltételezem, hogy bizonyos triviális értelemben sok ideáról elmondhatjuk, hogy vannak „ellentéteik”. Általában azonban a mémek a kezdeti replikálódó molekulákra hasonlítanak, melyek szabadon lebegtek az őslevesben, s nem a takarosan páros kromoszómarendbe állított mai génekre.

Hát akkor milyen értelemben versengenek egymással a mémek? Várhatjuk-e tőlük, hogy „önzők” vagy „könyörtelenek” legyenek, ha nincsenek alléljaik? A válasz az, hogy talán igen, mert bizonyos értelemben valamilyen versenyben kell állniuk egymással.

Mindenki tudja, aki digitális számítógépet használ, hogy milyen drága a gépidő és a memóriatár. Sok nagy számítóközpontban szó szerint pénzbe kerül; másutt minden felhasználónak kiosztják másodpercekben mért időrészét, és „szavakban” mért tárkapacitásrészét. Azok a számítógépek, ahol a mémek élnek, emberi agyak. Az idő valószínűleg fontosabb korlátozó tényező, mint a tárkapacitás, s ezért heves verseny folyik érte. Az emberi agy, és a test, amit vezérel, egyszerre csupán egy vagy legfeljebb néhány dolgot csinálhat. Ha egy mém uralkodni akar az emberi figyelmen, akkor azt csak „vetélytárs” mémek rovására teheti. Egyéb alkalmatosságok, amelyekért a mémek versenyeznek, a rádió és televízió műsorideje, hely a hirdetőtáblán, az újságok hasábjain és a könyvtári polcokon.

A III. fejezetben láttuk, hogy a génkészletben összehangolt génkomplexek bukkanhatnak fel. A lepkék mimikrijével kapcsolatos nagy génkomplex szorosan összekapcsolódott ugyanazon a kromoszómán, olyan szorosan, hogy egyetlen génként kezelhető. Az V. fejezetben az evolúciósan stabil génkészlet finomabban kidolgozott elgondolásával találkoztunk. Egymásnak kölcsönösen megfelelő fogak, karmok, belek és érzékszervek fejlődtek ki a ragadozók génkészletében, míg a tulajdonságok ettől eltérő stabil együttese emelkedett ki a növényevők génkészletéből. Történik-e vajon valami ehhez hasonló a mémkészletekben? Összekapcsolódott-e, mondjuk, az Isten-mém más konkrét mémekkel, és ez az összekapcsolódás segíti-e a résztvevő mémek mindegyikének fennmaradását? Talán egy szervezett egyházat felépítményével, rítusaival, törvényeivel, zenéjével, művészetével és írott hagyományaival tekinthetnénk egymást kölcsönösen segítő mémek összehangolt, stabil együttesének.

Hogy egy konkrét példát vegyünk, a tan egyik aspektusa, amely nagyon hatásosan kényszerítette ki a vallás előírásainak való engedelmeskedést, a pokol tüzének fenyegetése. Sok gyermek és még egyes felnőttek is hisznek abban, hogy szörnyű kínokat fognak elszenvedni haláluk után, ha nem engedelmeskednek a vallási szabályoknak. Ez a meggyőzés különösen visszataszító technikája, s az embereknek nagy lelki gyötrelmeket okozott a középkorban, sőt még ma is. De nagyon hatásos. Szinte szándékosan tervezhette meg így egy mélylélektani indoktrinációs módszerekben járatos machiavellista papság. Kétlem azonban, hogy a papok ilyen okosak lettek volna. Sokkal valószínűbb, hogy öntudatlan mémek biztosították saját fennmaradásukat ugyanolyan pszeudokönyörtelenség révén, mint amiről a sikeres gének esetében is beszéltünk. A pokol tüzének eszméje egészen egyszerűen önfenntartó, a maga mélylélektani hatása miatt. Azért kapcsolódott össze az Isten-mémmel, mert a kettő erősíti egymást, és segíti egymás fennmaradását a mémkészletben.

A vallási mémkomplex egy másik tagját hitnek nevezzük. Ez vak bizalmat jelent bizonyítékok hiányában, sőt még a kényszerítő bizonyítékok ellenében is. A Hitetlen Tamás történetét nem úgy mondják el, hogy becsüljük Tamást, hanem úgy, hogy a többi apostolt tiszteljük. Tamás bizonyítékot követelt. Nincs halálosabb veszély a mémek bizonyos fajtáira nézve, mint a bizonyítékok után kutatás hajlama. A többi apostolt, akinek hite oly erős volt, hogy nem volt szüksége bizonyítékra, követésre méltó példaként állítják elénk. A vakhit mémje a racionális vizsgálódástól való elrettentés egyszerű, öntudatlan kibúvójával biztosítja saját fennmaradását.

A vakhit bármit igazolhat. Ha egy ember más istent hisz, sőt ha más rituáléval imádja ugyanazt az istent, a vakhit kijelentheti, hogy meg kell halnia - a kereszten, máglyán vagy keresztes lovag kardjára túzve, egy bejrúti utcán lelőve, vagy egy belfasti kocsmában felrobbantva. A vakhit mémjeinek megvannak a maguk könyörtelen módszerei önmaguk fenntartására. Ez éppúgy elmondható a hazafias és a politikai vakhitről, mint a vallásosról.

A mémek és a gének gyakran erősíthetik egymást, ám néha szembekerülnek egymással. A papi nőtlenség szokását feltehetőleg nem genetikailag öröklik. A cölibátus génje kudarcra van ítélve a génkészletben, nagyon sajátos körülményeket kivéve, amilyeneket például az államalkotó rovaroknál találunk. A papi nőtlenség mémje azonban sikeres lehet a mémkészletben. Tegyük fel például, hogy a mém sikere döntő módon azon múlik, hogy mennyi időt töltenek az emberek azzal, hogy tevékenyen átvigyék más emberekbe. Minden perc, amit nem azzal töltenek, hogy megpróbálják a mémet átvinni, a mém szempontjából elvesztegetett időnek tekinthető. A cölibátus mémjét papok viszik át fiatal fiúkra, akik még nem döntötték el, mit akarnak kezdeni az életükkel. Az átvitel eszközei az emberi befolyás különféle módjai, mondott vagy írott szó, személyes példa és így tovább. Az érvelés kedvéért tegyük fel, hogy a házasodás történetesen gyengítette egy pap befolyásának erejét a hívekre, mondjuk azért, mert idejének és figyelmének nagy részét lekötötte. Ezt csakugyan fel is hozták hivatalos indokként a papi nőtlenség kikényszerítése érdekében. Ha igaz volna, akkor az következne belőle, hogy a papi nőtlenség mémjének nagyobb túlélési értéke lehetne, mint a házasodás mémjének. Természetesen ennek pontosan az ellenkezője volna igaz a cölibátus génje tekintetében. Ha a pap a mémek túlélőgépe, akkor számára a cölibátus beépítésre érdemes, hasznos tulajdonság.

A cölibátus csupán egy kisebb jelentőségű tag az egymást kölcsönösen támogató vallási mémek nagy együttesében. Az a feltevésem, hogy az összehangolt. mémkomplexek pontosan olyan módon fejlődnek ki, mint az összehangolt génkomplexek. A szelekció kedvez azoknak a mémeknek, melyek saját előnyükre használják ki kulturális környezetüket. A kulturális környezet más mémekből áll, melyekre ugyancsak hat a szelekció. A mémkészlet ennélfogva egy evolúciósan stabil készlet tulajdonságait veszi föl, melybe új mémeknek nehéz betörni.

A mémekről idáig egy csöppet elítélőleg szóltam, de megvan a vidám oldaluk is. Amikor meghalunk, két dolgot hagyhatunk magunk után: géneket és mémeket. Géngépeknek épültünk, arra teremtve, hogy továbbadjuk génjeinket. Ez az oldalunk azonban feledésbe merül három nemzedék múlva. Gyermekünk, sőt unokánk emlékeztethet ránk, talán arcvonásaiban, zenei tehetségében, haja színében. Ám ahogy a nemzedékek múlnak, génjeink hozzájárulása feleződik. Nem kell hozzá sok idő, és elhanyagolható töredékké válnak. Génjeink lehetnek halhatatlanok, de génjeinknek az az együttese, mely bármelyikünket alkotja, arra ítéltetett, hogy szétporIadjon. II. Erzsébet egyenes leszármazottja Hódító Vilmosnak. Mégis nagyon valószínű, hogy egyetlenegyet sem hordoz a régi király génjei közül. Nem szabad halhatatlanságot keresnünk a szaporodásban. Ám ha hozzájárulunk a világ kultúrájához, ha van egy jó gondolatunk, komponálunk egy dallamot, feltalálunk egy gyújtógyertyát, írunk egy költeményt, az érintetlenül tovább élhet jóval azután is, hogy génjeink már feloldódtak a közös génkészletben. Az is lehet, hogy él még Szókratész egy-két génje a világban, az is lehet, hogy nem, ahogy G. C. Williams megjegyzi, de ki törődik vele? Szókratész, Leonardo, Kopernikusz és Marconi mémkomplexei viszont még mindig életerősek.

Bármily spekulatív legyen is az a mód, ahogy mémelméletemet kidolgozom, van egy fontos tétele, amit újra hangsúlyozni szeretnék: amikor kulturális tulajdonságok evolúcióját és túlélési értékét vizsgáljuk, világosan látnunk kell, hogy minek a túléléséról beszélünk. A biológusok, mint láttuk, ahhoz szoktak hozzá, hogy az előnyöket a gének szintjén vizsgálják (vagy az egyed, a csoport, a faj szintjén, ízlés szerint). Amit eddig még nem vettünk figyelembe, az az, hogy egy kulturális tulajdonság kifejlődhetett úgy, ahogy kifejlődött, egyszerűen azért, mert önmagára nézve előnyös. Nem kell szokványos biológiai túlélési értékek után kutassunk olyan jellegek esetében, mint a vallás, a zene és a rituális tánc, ámbár lehetséges, hogy ilyenek is jelen vannak. Amint a gének olyan aggyal látták el túlélőgépeiket, amely képes a gyors utánzásra, a mémek automatikusan átveszik a hatalmat. Még csak genetikai előnyt sem kell tulajdonítanunk az utánzásnak, noha ez minden bizonnyal segítene. Mindössze az szükséges, hogy az agy képes legyen az utánzásra, s olyan mémek fognak kifejlődni, amelyek a végsőkig kihasználják ezt a képességet.

Most már lezárom az új replikátorok témáját, és a könyvet mérsékelten reménykedő megjegyzéssel fejezem be. Az ember egyik egyedülálló tulajdonsága, mely lehet hogy mémikusan fejlődött ki, lehet hogy nem, a tudatos előrelátás képessége. Az önző géneknek nincs előrelátásuk (és ha az olvasó helyben hagyja az e fejezetbeli spekulációt, a mémeknek sincs). Öntudatlan, vak replikátorok. Az a tény, hogy replikálódnak, bizonyos további feltételekkel együtt azt jelenti, hogy akarva, nem akarva, olyan tulajdonságok kifejlődése irányába haladnak, melyek e könyv sajátos szóhasználatával önzőnek nevezhetők. Az egyszerű replikátortól, legyen az gén vagy mém, nem várhatjuk, hogy lemondjon rövid távú önző hasznáról, még akkor sem, ha valójában hosszú távon megfizet érte. Ezt láttuk az agresszióról szóló fejezetben. Annak ellenére, hogy „a galambok konspirációja” jobb lenne minden egyes egyed számára, mint az evolúciósan stabil stratégia, a természetes szelekció óhatatlanul az ESS-nek kedvez. Lehetséges, hogy az ember egy további egyedülálló tulajdonsága az igazi, érdektől mentes, valódi önzetlenségre való képesség. Remélem, így van, de nem fogok se mellette, se ellene érvelni, sem pedig lehetséges mémikus evolúciójáról spekulálni. Amit már most állítok, az az, hogy még ha a sötét oldalát nézzük is, és feltételezzük, hogy az egyén alapvetően önző, tudatos előrelátásunk – az a képességünk, hogy a jövőt képzeletben szimulálni tudjuk - megmenthetne bennünket a vak replikátorok legrosszabb önző túlkapásaitóI. Megvannak legalábbis a szellemi eszközeink arra, hogy hosszú távú önző érdekeinket segítsük elő, s ne csupán a rövid távúakat. Láthatjuk a „galambok konspirációjának” hosszú távú előnyeit, és összeülhetünk megbeszélni, hogyan tudnánk elérni, hogy ez a konspiráció eredményes legyen. Megvan a hatalmunk ahhoz, hogy dacoljunk velünk született önző génjeinkkel, és ha szükséges, a belénk táplált, belénk nevelt, önző mémekkel is. Még annak módját is megbeszélhetjük, hogy tudatosan ápoljuk a tiszta, érdekmentes önzetlenséget - olyasmit, aminek nincs helye a természetben, olyasmit, ami még sohasem létezett a világ egész eddigi történetében. Géngépeknek építettek bennünket, és mémgépekként nevelkedtünk, de megvan a hatalmunk ahhoz, hogy szembeforduljunk a teremtőinkkel. Mi, egyedül a Földön, fellázadhatunk az önző replikátorok zsarnoksága ellen.

Vége