Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

SEGÍTSÉG ÉRKEZIK

Három nap múlva elbúcsúzott tőlük, átkelt a Dardanellák északi részén , és a lehető legrövidebb úton visszatért az iszlám hadsereghez.
Amikor odaérkezett, az iszlám hadsereget nagy örömben és izgalomban találta. Müszlime így közölte vele a fejleményeket:
- Végre válasz érkezett a kalifától. Nagy hadsereget küld a megsegítésünkre. Ez a sereg nyolcszáz kisebb-nagyobb hajóval már útra kelt. Bőséges gabonamennyiség van velük. Minden nap azt várjuk, hogy megjelenjenek a látóhatáron.
Ez természetesen nagyon jó hír volt. Ennek Battál is nagyon örült.
Néhány nap múlva, egy reggel az iszlám hajóhad megjelent a Márvány-tenger nyílt vizén. Majdhogynem az egész sereg a partra futott, izgatottan figyelték a hatalmas hajóhad közeledését.
Végre fellélegezhetett az iszlám sereg, amely már hónapok óta vesztegelt Bizánc alatt, és különösen az élelmezés terén szembesült nagy nehézségekkel. Ezekkel az újonnan érkezett haderőkkel a tengerről és a szárazföldről is támadhatják Bizáncot. Így bevehetik majd Konstantinápolyt , letörölnek majd egy császárságot a Föld színéről. Senki sem kételkedett ebben. Mindenki biztos volt benne, hogy ez a harc már eldőlt.
Csak Battál látszott mindezek ellenére gondterheltnek. Ő mindezek ellenére tudta, hogy ez a harc nem lesz olyan könnyű, mint remélik, nem öntötte el rögtön az oktalan öröm.
Pedig azokban a napokban, amikor mindenki reményvesztetté vált, azokban az órákban amikor mindenki feltétlenül balvégzetre számított, ő volt az egyetlen, aki nem vesztette el a reményét.
Müszlime megérezte, a gondterheltségét:
- Ez az a pillanat, amikor leginkább kellene örülnünk. Mégis gondterheltnek látlak téged, Battál!
- Igen, gondterhelt vagyok. - mondta Battál. - Végre megérkezett az erősítés, amelyet olyan régen vártunk. Ez természetesen jó dolog... De még semmi sem dőlt el. Még nem hatoltunk be Bizáncba, még nem foglaltuk el a várost, amelyet Isten a muzulmánoknak ígért. Addig nem lehet teljes az örömöm, amíg be nem vettük.
- Kételkedsz benne?
- Nem! A Próféta kijelentette, hogy feltétlenül bevesszük Konstantinápolyt. A meghódító seregnek és a sereg vezérének megelőlegezte a dicsőítést, de az, hogy melyik hadsereg és melyik vezér lesz a győztes, az még nem biztos.
- Nos, majd meglátod Battál! Nem telik bele néhány nap, és Bizánc a miénk lesz!
- Ha Isten is úgy akarja! Teljes szívemből kívánom. Természetesen nem fogok tétovázni a rám háruló egyik feladat teljesítésében sem.
Amikor az iszlám hajóhad a part közelébe ért, horgonyt vetett. Szádún , a kalifa által küldött erők parancsnoka, csónakon kijött a partra, ahol az izgatott Müszlime fogadta.
Szádún egyúttal levelet is hozott Müszlime számára a kalifától. A kalifa a levelében mielőbbi győzelmet kívánt.
Aznap rögtön haditanácsot tartottak, hogy megvitassák a Bizánc elleni támadás tervét. A haditanácsba az iszlám sereg minden vezére hivatalos volt. Mindenki elkezdte előadni gondolatait arról, hogy szerinte, miképpen kell harcolni.
Battál úgy látta, hogy a többség azon az állásponton van, hogy két ponton kell támadni teljes erővel. Ez pedig nem egyezett Battál elképzeléseivel.
Amikor rá került a sor, így beszélt:
Bizánc falai olyan erősek és magasak, hogy nincs párjuk a világon. Ráadásul a kettős fal, azaz a várfalpár előtti részen mély vizesárkok húzódnak. A bizánci sereg jól kiképzett, harcedzettek. Az íjászok mesterei az íjnak. Ezen felül olyan gyújtó folyadékuk is van, ami rögtön meggyújtja amihez csak ér. A tenger felől pedig erős hajóhad védi a várost.
Ezért, ha Bizánc alatt győzelmet akarunk aratni, hirtelen, négy irányból kell rohamoznunk.
Ugyanakkor, azon a véleményen vagyok, hogy a rohamot éjjel kell végrehajtani. A seregeink az éj sötétjében mindenféle veszteségek nélkül jócskán megközelíthetnék a falakat. Ha katonáink előkészített ostromlétrákkal és kötélhágcsókkal egyszerre többszáz helyen támadnánk, valószínűleg találnának gyenge pontokat, ahol felkapaszkodhatnának a falakra, és bejuthatnának a városba. Ezután egy vagy két kaput megnyitnának, és a kapukon a városba nyomuló katonáink felszabadíthatnák Bizáncot.
Azonban leginkább az újonnan érkezett erők vezérei nem találták megfelelőnek Battál Gázi terveit.
Két dologban volt ellenvéleményük.
Az egyik: Nem tetszett nekik az, hogy éjszaka harcoljanak, amikor Istennek a Napja megpihen. Azt mondták, a sereg tapasztalatlan az éjszakai harcban.
A másik: Azt mondták, hogy ha több ponton támadnak, az gyengíti a sereg erejét, és ezt sem tartották helyesnek.
Az egyikük azt mondta:
- Mi egyetlen rohammal meghódítottunk már Bizáncnál sokkal erősebb várakat is. Mihelyst Bizánc meglátja a gyülekező hadainkat, rögtön megérzi, hogy meg kell adnia magát. Ha nem tennék le a fegyvert, össze kell vonni a hadainkat egyetlen pontba, és onnan kell támadnunk. Ezalatt a hajóhad egy ponton a tenger felől támad. Akkor Bizáncnak vége...
Battál látva, hogy a többség kitart emellett a vélemény mellett, nem folytatta tovább. Ő maga, tulajdonképpen csak segíteni tudott a saját apró csapatával. A hadsereg irányításában nem volt szerepe. Végül is elmondhatta a véleményét, de senkit sem kényszeríthetett a véleményének az elfogadására.
Csak az szomorította el, hogy rájött, az újonnan érkezett csapatok vezéreinek elképzelésük sem volt Bizáncról. Ezek, mint általában azok, akik nem ismerik az igazságot, a kelleténél magabiztosabbak voltak. Battál pedig egyáltalán nem kedvelte a beképzelt embereket.
Úgy, ahogy előre várható volt, a bizánciak kétségbeesve látták a hatalmas iszlám hajóhad érkezését, és hogy a hajók katonákkal vannak tele.
Ebben a helyzetben Leó császár azonnal összehívta a haditanácsot. Az elöljáró bizánci vezérek itt zörrentek össze először a császárral.
Miért tették meg őt császárrá? Talán bizony nem ígérte-e meg, hogy legkésőbb egy héten belül megsemmisíti az iszlám sereget? De ezeket az ígéreteit egyáltalán nem teljesítette. Az a hadsereg, amelyről azt állította, hogy meg fog törni az éhségtől, hónapok óta bőséges élelmet talált magának, most pedig még erősítése is érkezett. Ezek az erők nem jöhettek azzal a szándékkal, hogy sétáljanak egyet. Bizánc e pillanatban igen nagy veszélyben forog. Most már akármit is, de tenni kell.
Leó császár ezt a választ adta:
- Sok igazság van az elmondottakban. Ez tagadhatatlan. Igen, azt mondtam, hogy az iszlám sereg nem bírja majd egy hétnél tovább. A tervem kiváló volt; készületlenül és élelem nélkül csaltam őket ide. A gabonájukat is felgyújttattam. Ezt mind tudjátok. De a kémeink pontos jelentései szerint, amint ti is tudjátok és értitek, ahogy az a Battál nevű török hihetetlen buzgalma megmentette az iszlám sereget az éhségtől, és a megsemmisüléstől, úgy ugyanez az ember, felfoghatatlan ügyességgel felfedezte a városon kívül elrejtett készleteinket. Ez egy ördögi alak... Talán maga a sátán... Idejön, kifürkészi az összes titkunkat, azután sikeresen megszökik. Végül egymaga behatolt a Leány-toronyba. Megszökteti a korábbi császár leányát. Ez a török hihetetlen vitézséget tanúsít. Végtelenül ügyes és ravasz alak. Valószínűleg ő volt az, aki megmentette az iszlám sereget a végveszélyből és az éhezéstől. Ha ő állt volna az iszlám sereg élén, ki tudja miféle bajokat zúdított volna a fejünkre, Bizáncot pedig mostanra már elvesztettük volna.
Láthatjátok, hogy én ebben az ügyben nem vagyok vétkes. Ha lenne is bűnöm, az a balszerencse. A balszerencse hozta ellenünk Battált. Ennek ellenére ma mégis erősek vagyunk, és szerintem ha Battál nincs az iszlám sereg élén, akkor nincs okunk félelemre.
Ezek a szavak kissé megnyugtatták a parancsnokokat.
Az egyik megkérdezte:
- Igen, ám de mit fogunk most tenni?
- Minden tőlünk telhetőt, hogy a végsőkig megvédjük magunkat...
Egy másik közbevágott:
- Vajon van-e lehetőségünk békeszerződésre ezzel a hadsereggel?
- Milyen feltételekkel?
- Talán pénzzel meggyőzhetnénk őket... Nem beszélhetnénk-e rá őket arra, hogy egy nagyobb összeg ellenében vonuljanak vissza?
- Nem hiszem.
- A hit nem elég! Meg is kéne kísérelni.
A többi parancsnoknak is tetszett az ötlet.
- Igen, ezt egyszer meg kell kísérelnünk. Bizánc kincstárai tele vannak arannyal... És ennek az aranynak semmi haszna sincs számunkra... Ha elveszítenénk a harcot, ők mindenképpen megkaparintanák ezt a kincset. Talán, ennek egy töredékét feláldozva rávehetjük őket a visszavonulásra.
Tekintettel arra, hogy a többségetek így gondolja; meg fogjuk kísérelni. De egyáltalán nem számítok rá, hogy elfogadják majd ezt az ajánlatunkat. De a kísérlet semmibe sem kerül. Időt is nyerünk, és a követeink is hozhatnak értékes ismereteket az iszlám sereg állapotáról.
Így hát a haditanács döntésre jutott, és Leó, a császár tengeri úton egy követséget küldött az iszlám sereghez.
Müszlime a bizánci követeket azonnal fogadta. Tulajdonképpen az összes igazhitű vezér együtt volt, csak Battál hiányzott közülük.
A császár követe rögvest beszélni kezdett:
- Nagy erőket hoztatok ide, hónapok óta ostromoljátok Bizáncot. Csakhogy ez a város bevehetetlen vár. Bizáncot sokkal nagyobb erők ostromolták már, sokkal hosszabb ostromokat állt ki, de sohasem vették be. Ha be is vennétek Bizáncot, mit tennétek majd? Konstantinápoly nedves éghajlatát ti nem bírnátok. A császárunk ezzel szemben egy kedvező ajánlatot tesz. E pillanatban Bizánc összes kincse a rendelkezésetekre áll. Annyit kaphattok, amennyit csak akartok. Hadd adjunk nektek egy nagyobb összeget. Ám nektek ennek ellenében el kell vinnetek a seregeteket, távoznotok kell Bizánc alól. Megfelel-e nektek ez az ajánlat? Leó császár azt mondja, hogy ez egy remek lehetőség számotokra. Természetesen rajtatok áll, hogy elfogadjátok-e, vagy sem!... Miután ezeket a szavakat arabra fordították, Müszlime a többi vezérhez fordult. Elfogadjuk-e, vagy visszautasítsuk-e ezt az ajánlatot? Mindenki mondja el a véleményét!
A bizánci követ szavai sokak érdeklődését igencsak felkeltette. Nem üres beszéd, hogy a császár a békéért a lábuk elé terítette Bizánc legendás kincseit.
Rögtön lázas zsibongás kezdődött. A beszéd igazi témája a béke fejében a Bizánccal kifizettettendő összeg nagysága volt.
Ekkor lépett a terembe Battál Gázi.
Mihelyt megtudta, hogy mi történt és miről folyik a beszéd, nem állta meg, és a bizánci követekhez fordult:
- Mi nem kéregetni, hanem győzelmet aratni jöttünk. Semmi szükségünk az aranyotokra. Nem tudtok minket átejteni. A császárotok, Leó, egyszer már becsapott minket, de másodszor már nem fog sikerülni. Az lesz a leghelyesebb, ha feladjátok a várost, ráadásul abban az esetben nem lesz szükségetek arra, hogy ellássatok egy hadsereget, mert mindenkitől megvédünk majd benneteket. Ha a várost harc nélkül átadjátok, sem ti, sem a város népe nem látja majd kárát. Mindenki munkálkodhat. Menjetek, mondjátok ezt el az uratoknak. Egyébként, mi pénzen vagy juttatáson nem vagyunk megvásárolhatók.
Senki a legkisebb kifogást sem emelte Battál kemény szavai ellen.
Természetesen sokaknak szenvedett a lelke, de egyikük sem szólalt meg. Müszlime sem mert egy szót sem szólni. Mindenki lehorgasztotta a fejét. Senki sem szólt semmit azok közül, akik belementek volna ebbe az alkuba.
A bizánci követség vezetője az iszlám sereg vezéréhez fordult:
- Ez a válaszotok? - kérdezte. - Szeretném tudni, hogy ki az a vezér, aki a nevetekben beszélt.
- Az ő neve Battál Gázi.
- Tehát ezek Battál szavai?
- Igen, ezek...
- Ez vicces! Mi azt hittük, hogy négyszeres-ötszörös embermagasságú óriás. Mert a tetteit csak ilyen lény hajthatta végre. Megdöbbent minket, hogy ő egy hozzánk hasonló ember. No de ez azt jelenti, hogy neki joga van a nevetekben beszélni?
- Ő amikor csak akarja, mindenre felhatalmazza magát. Semmi szüksége sincs arra, hogy valamiféle külön jogot adjunk neki.
- Akkor pedig nincs miről beszélnünk...
- Nincs! Ezt a választ úgy ahogy van, közölhetitek a császárotokkal.
Erre a követek kimentek. A csónakjaikba ültek, és eltávoztak.
Hadd mondjuk ki mindjárt, Battál közbeavatkozása, kemény szavai, egyáltalán nem tetszettek az ott jelenlévőknek. Egyikük sem vette a bátorságot, hogy megszólaljon, de miután Battál kiment, egymás között mindjárt beszélni kezdtek:
Ez a Battál nevű török meg miért ártja bele magát ezekbe a ügyekbe?
- Egyáltalán nincs joga így beszélni.
- Müszlime túlságosan elnéző hozzá.
Vita indult. Mindenki nyíltan elmondta a véleményét. Amilyen véleményen van a többségük, Battálnak is kötelessége azzal egyetértenie.
- Ez a török mindnyájunknál több jogot gyakorol. Hogyan beszélhet így, mielőtt még döntést hoztunk volna?
Igen, mind megbírálták Battált, de egyikük sem volt elég merész ahhoz, hogy túlságosan messzire menjen..
A bírálók élén a hajóhad parancsnoka, Szádún állt. Amikor egy időre egyedül maradt Müszlimével, azt mondta:
Nem helyes, hogy ekkora becsben tartod ezt a Battál nevezetű törököt. Ki ez az ember, hogy ennyi hadseregparancsnok jelenlétében, kihívóan szabad szájúan beszéljen? Az én kíséretemben százával vannak több fokkal értékesebb parancsnokok. Ezután nem szabad majd meghívnod a tanácskozásainkra!
Müszlime azonban ellentmondott:
- Battál ez idáig akkora szolgálatokat tett az iszlám seregnek, hogy az bárhol szólási jogot ad neki.
Én ezt nem értem. Soha többé nem leszek jelen Battállal egy gyűlésen. Vagy engem hívsz meg, vagy pedig őt!
Ezekkel a szavakkal, haraggal távozott az emír oldaláról.
Müszlime emír nehéz helyzetbe került. A Bizánc elleni ostromhoz nagy szüksége volt Szádúnra. Ő volt a hajóhad és a megérkezett erősítés parancsnoka. Azonfelül a kalifa bizalmasa volt. Ezzel szemben igen jól ismerte Battál értékét. Semmiképpen sem jött volna jól neki, ha megbánt egy ilyen tüzes parancsnokot. Egyszóval tanácstalan volt.
Ezalatt egy könnyű halászbárka járt-kelt a lehorgonyzott iszlám hajóhad körül, úgy látszott, hogy friss halat és élelmet árul.
A csónakos így forgolódva találkozott az iszlám hajókon kapitányoskodó egyik görög kapitánnyal. Azzal az ürüggyel, hogy élelmet ad el, felment a hajóra, és félórán át tartó titkos megbeszélést folytatott vele.
Az iszlám hajóhad Halikarnasszoszig tudott eljönni, azután ott megállapodtak egy csomó olyan görög révkalauzzal, akik ismerték a tengerszorost és a Márvány-tengert. Az arabok nem ismerték a Dardanellákat. Eddig tengeri úton még sohasem érkezett arab hajóhad Bizánc alá , ezért miután a nyolcszáz kisebb nagyobb hajó megérkezett Halikarnasszosz kikötőjébe, bőséges fizetségért görög kapitányokkal állapodtak meg. A bizánci árus, aki jól ismerte ezeket a révkalauzokat, nem volt más, mint Leó császár egyik kémje. Leó császár ezt az emberét bízta meg azzal, hogy lépjen érintkezésbe és állapodjon meg azokkal a görög révkalauzokkal, akik az iszlám hadsereget Bizánc alá hozták.
A császár kémje annyira elégedett volt azzal amit intézett, hogy amikor a hajóról távozott, a magával hozott összes friss halat és élelmet ingyen szétosztotta az arab hajósok között, és az evezőnek nekifeszülve Bizánc felé vette útját.
A görög révkalauz pedig szinte mindjárt egyesével-kettesével meghívta az arab hajóhadnál szolgáló többi görög kapitányt, és beszédbe elegyedett velük.

A HAJÓHAD PUSZTULÁSA

Közben még két nap telt el. Szádún, azután, hogy Müszlimével összeszólalkozott, a saját szakállára kezdett cselekedni.
Terveket szövögetett arról, hogy a tenger felől támad majd Bizáncra, ezért összehívta a falakat jól ismerő görög révkalauzokat. Egy csomó fényes ígérettel akarta kitudakolni tőlük egy tenger felől intézett támadáshoz Bizánc leggyengébb pontját.
Mivel ő maga nem értett a tengerészethez és a tengeri harchoz, ezért azt vélte a legokosabbnak, ha hozzájuk fordul.
Az egyikük rögtön szólásra emelkedett:
- Bizánc tenger felőli védőfalai közül az Aranyszarv-öböl felőli városfalak a leggyengébbek, a legkönnyebben áttörhetőek. Tehát az a teendőd, hogy be kell jutnod az Aranyszarv öbölbe. Akkor a dolog rendkívül leegyszerűsödik... A falakat könnyedén elfoglalhatjátok, innen pedig a sereg könnyedén behatolhat Bizáncba.
Az összes többi görög révkalauz is ugyanezt állította. Ha Bizáncot a legrövidebb időn belül el akarná foglalni, akkor ez a leghelyesebb amit tehet. Ha az iszlám hajóhad egyszer bejut az Aranyszarv öbölbe, a többi már gyerekjáték.
Szádún fejébe befészkelte magát ez a gondolat, önbizalommal gondolt arra, hogy végre tudja majd hajtani a tervét.
Mindössze csak egy gondja maradt. Hogyan jut majd be az Aranyszarv-öbölbe? Az Aranyszarv-öböl, az egyik végétől a másikig zárólánccal volt lezárva. A vastag láncot igen nehéz lett volna eltörni és szétdarabolni.
A görög kapitány erre is talált megoldást:
- A bizánciak ezt a láncot azért feszítették ki, mert az Aranyszarv-öböl felőli városfalak igen gyengék. A zárólánc végpontjainál egy-egy erőd áll. Nem lenne nehéz csellel a erődökbe bejutni, azokat elfoglalni. Sőt, elég csak az egyiket elfoglalni, akkor a zárólánc rögtön meglazul, és a hajóhad nyugodtan behajózhat.
- Jól van, de hogyan foglalhatnánk el azokat az őrtornyokat?
- Pénzzel!
- Nem értem.
Mi annyi segítséget és jóságot tapasztaltunk tőled, hogy a lekötelezettjeid vagyunk. Azt akarjuk, hogy vedd be Bizáncot. Te meg persze annyira bőkezű vagy, hogy ha hasznos lenne a segítségünk adsz majd egy csekély részt Bizánc megszerzett kincseiből. Mi tudjuk ezt, ezért készek vagyunk neked szívvel lélekkel segíteni. Mi most mind együtt, egy csónakkal bemehetünk Bizáncba, senki sem gyanakodhat ránk, mert görögök vagyunk. Azt mondjuk majd, hogy a túlpartról jöttünk. Azután az őrtoronyhoz közelítünk, a benne lévő katonákat meghívjuk egy italozásra. Megszédítjük őket azzal az arannyal amivel majd elláttok minket, és biztos, hogy egy nap alatt leitatjuk őket és bevesszük az őrtornyot. Senkinek fel sem fog tűnni a dolog. A záróláncot megeresztjük, ti pedig a jeladásunkra behatoltok az Aranyszarv-öbölbe. Ezt igen könnyen megtehetitek, mert napok óta déli szelek fújnak. Azután az ottani gyenge, vékony és alacsony falakat a hozzátok hasonló hős vitézek már könnyedén megmászhatják.
- Igen ám, de ezt végre tudjátok-e hajtani?
- Igyekezni fogunk. Ha sikerrel járnánk, szolgálatot teszünk neked. Ha nem járnánk sikerrel, akkor meghalunk, mert a bizánci császár sohasem bocsájt majd meg nekünk. Mi ezt a lehetőséget is örömmel megkockáztatjuk. Bizánc csak így foglalható el. A külső hadsereg tehet amit akar, nem mászhatja meg sikerrel a falakat, és nem veheti be a várost.
Szádún ezt felérte ésszel. A Bizánc alatti iszlám hajóhadnál körülbelül hetven görög révkalauz volt, és ő nagyon megbízott bennük. Valóban az ő kalauzolásukkal hozták ide a hatalmas hajóhadat.
Mindjárt bőségesen ellátta őket arannyal. Megállapodtak a jelben, amit az őrtorony elfoglalása után, a lánc meglazításakor adnak majd, azután öntelt gőggel Müszliméhez ment. Battál is ott volt, amikor az iszlám sereg vezérének sátrába lépett. Miután hűvösen köszöntötte őt, Müszliméhez fordult:
- Döntöttem. Néhány napon belül Bizáncban leszek. Azután, hogy elfoglaltam a várost, meg fogom nyitni előttetek a kapukat, ti pedig nyugodtan bejöhettek majd a városba...
Müszlime csodálkozva nézett az arcába:
- Hogyan veszed majd be a várost?
- A tenger felől fogom megrohamozni!
- Az nem könnyű dolog... A tengerparton húzódó várfalakat megmászni, és hozzájuk férkőzni igencsak kemény dolog.
- Én már mindent eldöntöttem.
- Úgy volt, hogy a támadást együtt csináljuk. Úgy volt, hogy mi a szárazföld felől rohamozunk, ti pedig a tengerről ugyanakkor támadtok...
- Nincs szükségem rátok! Egyedül veszem majd be Bizáncot...
- Óh Szádún, az nem könnyű!
- Nekem könnyű... Mert én bemegyek az Aranyszarv-öbölbe... Bizánc Aranyszarv-öböl felőli falai gyengék is, és alacsonyak is.
- Igen ám, de hogyan jutsz be az Aranyszarv-öbölbe? Az Aranyszarv-öböl a tenger felől zárólánccal van lezárva.
- Tudom a módját, hogyan lazítsam meg azt a láncot.
- Ezt nehéz elhinni.
- Ezt a feladatot a hajóhadnál lévő görög kapitányok vállalták magukra. E pillanatban hetvenen bejutottak a városba. Bőségesen elláttam őket arannyal. Biztos, hogy egy napon belül elfoglalják az őrtornyot, és megeresztik a láncot...
- Vajon állják-e majd a szavukat?
- Van-e rá okuk, hogy ne állják? Megígértem nekik, hogy mihelyt megkaparintom Bizánc kincseit, egy csekély részét nekik adom majd.
- Tehát ennyire bízol bennük?
- Miért ne bíznék? Talán nem ők hozták-e el idáig a hajóhadat? Ha meg tudják ereszteni a láncot, állni fogják a szavukat. Ha el is árulnának, mindössze csak valamennyi aranyat veszítek, ennyi az egész...
Müszlime Battál felé fordult:
Battál így válaszolt:
- Én úgy vélem, Szádún hajóhadának nagyon veszélyes behajóznia az Aranyszarv-öbölbe.
A hajóhad parancsnoka sandán ránézett: - Miért?
- Görög kapitányokban bízni, ugyanolyan veszélyes, mint farkasokban bízni.
- Tehát azt mondod, hogy nem lazítják meg a láncot?
- De meglazíthatják. De később újra megfeszíthetik. Akkor a hajókon lévő rengeteg katona az Aranyszarv-öbölbe zárva reked.
- Mihelyst odaérünk, rögtön támadásba lendülünk. Megmásszuk a falakat, és behatolunk a városba. Meghódítjuk Bizáncot.
- Látom, hogy már döntött. Akármit is mondanék, nem másítja meg az elhatározását. Csakhogy sajátmagával együtt az egész iszlám hajóhadat és az iszlám katonák tízezreit is veszélybe sodorja. Van-e erre joga?
Nem kérek tőled kioktatást. Senkitől sem kérek sem segítséget, sem kioktatást. Nem szorulok senkinek az eszére. Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok. Figyeljétek a kapukat. Amikor megnyitom őket, nyugodtan, félelem nélkül bejöhettek majd.
Azután felkelt, és köszönés nélkül távozott.
Amikor elment Battál azt mondta:
- Le kell beszélned erről az őrültségről. Saját magát tetszése szerint veszélynek teheti ki, de nincs joga a teljes iszlám hajóhad, és megannyi iszlám harcos veszélyeztetésére.
- Szádúnt lehetetlen eltéríteni az elhatározásától.
- Talán nem elöljárója-e? Köteles főméltóságodra hallgatnia.
- Azok a csapatok, amelyeket ő hozott, az ő parancsnoksága alatt állnak.
- Tehát kikerülhetetlen a balvégzet!
- Nem tudhatom, hogy a dolog balul végződik-e? Talán nem igaz, hogy az Aranyszarv-öböl felőli városfalak valóban gyengébbek?
- Igaz.
- Akkor nagy erőkkel támadva nem foglalhatja-e el a falakat?
- Az Aranyszarv-öböl szűk hely. Ha százával megtöltik a hajók, tudnak-e majd hadmozdulatokat tenni? A ügyek végzetesen összezavarodnak. De látom, hogy főméltóságod nem avatkozik a dologba. Én pedig úgy gondolom, hogy a hajóhad és egy hatalmas hadsereg egyenesen a pusztulásba rohan...
- Szádún elnyerte a többség bizalmát. Jobban bíznak benne, mint bennem. Te pedig egyre jobban megsérted őket a tanácskozáson a kemény hangvételeddel!
- Mit számit az, hogy kemény beszéd, lány beszéd? Én csak az igazat mondom. Ha az igazság kemény, akkor el kell viselnünk a keménységét.
- Igazad van, vagy sem, nem tudom. Csak azt tudom, hogy Bizánc meghódítása talán Szádún érdeme lesz. Ő fogja elnyerni ezt a tisztességet. A szerint, hogy még csak segítséget sem kér tőlünk, biztos benne, hogy tervét könnyedén végre tudja hajtani. Mi pedig csak erőlködtünk. Miután bevette Bizáncot, a kalifa biztosan szerdárjává nevezi majd ki.
Igazán nem értem a bánatod okát. Mert ha Szádún sikerrel jár és beveszi Bizáncot, nem búslakodnunk, hanem örvendeznünk kell...
- De akkor mi ügyetlen ember hírébe kerülünk.
- Járjon sikerrel, velünk pedig legyen aminek lennie kell. Ezen nem gondolkodom és cseppnyi bánatot nem érzek e miatt, csak örvendezek. De mint már mondtam, igen kétlem a sikerét ebben az ügyben. Ha a rábízott erőket hiába elveszejti, akkor már csak a visszavonulás lehetősége marad számunkra. Annyi fáradozásunk vész majd kárba. Pedig ezekkel az erőkkel egy éjszakai rajtaütéssel bejuthatnánk Bizáncba.
- Hiszek neked, Battál! De a parancsnokok másként gondolják. Alkalmazkodnunk kell a többség döntéséhez. Ráadásul neked nincs annyira régi harci tapasztalatod. Nem irányítottál nagy hadseregeket. Ők pedig jártasak ebben. Figyelembe kell vennem az ő tapasztalataikat.
- Ej emír, ezeket mind tudom! Itt várok tétlenül. Úgy látom balvégzetnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy meghallgassák a szavaimat. Anélkül, hogy kívánnám, tudom hogy így lesz. No, csak azután hallgattok majd meg engem. Most pedig nincs más mondandóm.
Miután Battál Gázi ezeket a szavakat mondta, visszahúzódott a saját sátrába. Ígérete szerint kénytelen volt várni, és ezen kívül semmi más teendője nem maradt.
Ezalatt Szádún a parancsnoksága alatt álló hajókat felkészíttette az indulásra.
A hajókat megtöltő katonák között kihirdette, hogy álljanak készen a harcra a nagyon közeli jövőben, és hogy nagy győzelmet aratva be fogják venni Bizáncot. Folyamatosan déli szél fújt. Úgy látszott, hogy minden a tervek szerint alakul.
Aznap reggel az őrszemek izgatottan vitték meg a várvavárt hírt Szádúnnak. Zászlót húztak föl a zárólánc végpontjánál álló őrtoronyra. Ez volt a jel, hogy rendben mennek a dolgok. Tehát a görög kapitányok megszállták az őrtornyot, és a láncot is megeresztették, így megnyitották előttük az utat az Aranyszarv-öbölbe.
Szádúnt leírhatatlan öröm fogta el, azonnal kiadta az indulási parancsot. A hajók felhúzták a horgonyt, azután kibontották összes vitorláikat és az Aranyszarv-öböl felé indultak.
A látvány igazán fenséges volt. A nyolcszáz kisebb-nagyobb hajó sebesen haladt.
Bizánc népe annak láttára, hogy miután a hajók elérték a zárólánc helyét, akadálytalanul kezdenek benyomulni az Aranyszarv-öbölbe, szokás szerint rettegni kezdett. Az időközben felerősödött déli szél miatt csak néhány hajó nem tudott bejutni az öbölbe, ezek a Boszporusz felé sodródtak, de ezeknek a száma igen kicsiny volt. Egyébként a hajóhad nagyobb része bejutott az öbölbe.
Miután a hajók egy kissé már előrenyomultak az öbölben, a várfal gyengének hitt pontja felé tartottak.
Ekkor váratlan dolog történt. A várfalakról nyílzápor zúdult a hajókra.
De ez egy igen furcsa nyílzápor volt...
Minden nyíl hegyére egy rongy volt kötve, amit a nyíl kilövése előtt zsírba mártottak és meggyújtottak. Mihelyst a nyilak elérték az iszlám hajókat, rögtön lángbaborították őket. Főként a vitorlák kaptak igen gyorsan lángra.
Az erős déli szél pedig még szította is a tüzet, ugyanakkor tovább is terjesztette a többi hajóra.
A katonák mindent mást elfeledve igyekeztek eloltani a tüzet, de minden igyekezetük sem volt elegendő a gyorsan elharapódzó lángok megfékezésére.
Szádún tanácstalanul és döbbenten állt. Amikor látta miféle végzet érte a hajóit, visszavonulási parancsot adott a még felgyújtatlan hajóknak. Néhányan ezek közül visszafordultak, de amikor azt látták, hogy a zárólánc újra ki van feszítve, reményvesztettség, sőt rettegés kerítette őket hatalmába.
Bizánc népe pedig, amelyet félelem fogott el amikor az iszlám hajóhadat látta bejönni az Aranyszarv-öbölbe, most ünnepelt.
Többszáz hajó rekedt az Aranyszarv-öbölben égve, egymásnak ütközve törtek darabokra.
A hajók utasai pedig vízbe vetették magukat, de mert nem tudtak úszni, fuldokolva vergődtek.
Most tovább nőtt a bizánciak bátorsága. A parttól gyors csónakok indultak, odanyomultak a mozdulatlanul álló hajókhoz, és azokat is felgyújtották.
Most már minden világossá vált. Battál összes aggodalma sokszorosan bekövetkezett. A hatalmas hajóhad, a rajta lévő arab harcosok tízezreivel megsemmisült. Szádún gőgjének a büntetéseként szomorúan láthatta, hogy saját magával együtt többszáz hajót és több tízezer katonát rántott a legnagyobb balvégzetbe.
Azután, hogy Szádún elindult, Müszlime összehívta az összes többi vezért. Várta, hogy milyen végkifejlete lesz Szádún támadásának.
Amikor megtudta, hogy a hajóhad bejutott az Aranyszarv-öbölbe, Battál Gázihoz fordult:
- No látod? A görög révkalauzok állták a szavukat. Te azt mondtad, megbízhatatlanok, de tévedtél! Szádún most már sikeresnek könyvelheti el ezt az ügyet.
Battál azt mondta:
- Nem helyes elhamarkodottan ítélni. E pillanatban rajtam kívül senki sem kívánja annyira, hogy tévedjen, mint én.
A Battálra irigy, és gyűlölködő többi vezér nem akarta elszalasztani az alkalmat, és egymás után felszólaltak.
- Szádún sikerre vitte ezt az ügyet.
- Ha Szádún hitt volna a szavaidnak, soha sem vitte volna végbe ezt a dicsőséges tettet.
- Láthatod, hogy nem éred föl ésszel ezeket a dolgokat.
- Mindenkinek ismernie kell a korlátait.
Miután Battál nagy nyugalommal végighallgatta az őt sértő szavakkal bíráló vezéreket így szólt:
- Feltűritek a nadrágszárat, anélkül hogy láttátok volna a patakot. Annak nincs jelentősége, hogy az iszlám hajóhad bejutott az Aranyszarv-öbölbe. Sőt, ilyen szeles időben ráadásul elég veszélyes dolog. Én attól tartok hogy amikor a görög révkalauzok elárulták őt, ráadásul a szél felerősödésére is számítottak. A hajóhad behatolt az Aranyszarv-öbölbe, de vajon ki tud-e majd jönni onnan? Azt csak Isten tudhatja. Adja Isten, hogy csalatkozzam, különben baj, nagyon nagy baj lesz.
Amíg Battál ily módon elmondta a kételyeit, a többiek nem is figyeltek rá.
Éppen eközben érkezett meg a balvégzet híre.
A sorscsapás akkora volt, hogy először senki sem akarta elhinni.
Nehéz csend ereszkedett a gyűlésre.
Azután újabb hírek érkeztek. Az iszlám hajóhad lángokban állt az Aranyszarv-öbölben.
A meglazított lánc újra megfeszült, a menekülő hajóknak nem adott utat.
Az összes hajó egymásra torlódva égett.
A bizánciak ujjongásban törtek ki.
Minden templom harangja teljes erővel zúgott, ünnepelték a nagy győzelmüket.
Megsemmisült az iszlám hajóhad .
A haditanács sátrára halálos csend borult.
Azok a vezérek, akik az imént még Szádúnt dicsérték, és versengve ócsárolták Battált, most egymás után megszólaltak :
- Ez egy rettenetes csapás! Szádún elővigyázatlan volt.
- Ezek szerint elárulták őt a görög révkalauzok, akikben megbízott...
- Talán nem ők voltak, akik elárulták... A bizánciak újra elfoglalhatták az őrtornyot, és megfeszíthették a láncot.
- De hogyan törhetett ki ez a vakrémület?
- Talán Szádún kimenekítette a katonáit a partra, sőt a városfalak egy részét is elfoglalta. Talán annak ellenére bejutott a városba, hogy elvesztette a hajókat.
- Várnunk kell...
- Imádkozzunk! Imára kell hívni az egész hadsereget, hogy az Isten segítse meg Szádúnt és a katonáit!
- Igen! Talán lesz az imádkozók között olyan, akinek meghallgattatik az imája.
Battál semmit sem szólt, olyan mély gondolatokba merülve állt.
Müszlime felé fordult:
- Te semmit sem mondasz Battál?
Akkor Battál Gázi olyan volt, mint aki mély álmából ébredt:
- Nem találok szavakat, mit is mondhatnék. Ez az ügy semmiféle imával nem hozható rendbe. Szádún a saját büszkeségének és gőgjének lett az áldozata. Saját vesztén kívül egy nagy hajóhad és egy hadsereg vesztének is okozója lett. Most már bármit tehetünk, bármit mondhatunk, bármennyit imádkozhatunk, a csapás bekövetkezett.
- Mint mindig, ismét igazad volt, Battál!
- Bárcsak ne lett volna igazam!
- Mostantól csak rád hallgatok!
Azután a többi vezérhez fordult:
- Ennek a sorscsapásnak az volt az oka, hogy hogy nem hallgattunk Battálra. Mostanáig ledorongoltátok az ő szavait és javaslatait. Makacsul nem hallgattatok rá. Irigyeltétek őt. Az én bűnöm, hogy hozzátok alkalmazkodtam. Láthatjátok, hogy ő mindnyájunknál okosabban gondolkodik. Bármit mond, az úgy is történik. Mostantól akármit mond Battál, az lesz. Úgy vélem, hogy most már nem maradt más lehetőségünk, mint a visszavonulás.
A vezérek nem tudták, hogy mit mondhatnának, csak az emír utolsó szavait fogadták el:
- Igen, vissza kell vonulnunk.
Ha Szádún balvégzete bebizonyosodik, nincs más lehetőségünk.
Rögtön készülődnünk kell.
- Útra kell kelnünk, mielőtt elfogy az élelmünk.
- Szádún hajóhada és ereje volt az utolsó esély, hogy győzelemre segítsen minket. Az őt ért balszerencse után mi egyebet tehetnénk a visszavonulásnál?
Ekkor Battál, mint aki elhatározta magát, felállt:
- Nem! - harsogta. - Más, hasznos tennivalóink is vannak a visszavonuláson kívül!
- Mik lennének azok?
- Ez a kérdést szinte mind egyszerre kérdezték. Minden szem felé fordult.
Battál nyugodt hangon mondta:
- Bizánc legyőzése... Igyekeznünk kell, hogy megtegyük, amit Szádún nem tudott megtenni...
- Hogyan?
- Én bízom benne, hogy egy jó rajtaütéssel be lehet jutni a városba. Így megsemmisíthetjük Bizáncot, és bosszút is állhatunk az Aranyszarv-öböl várfalainál égett hajóhadunkért, és a hősi halált halt több tízezer muzulmánért...
Ismét csend lett.
Senki sem szólt, mégis könnyen bebizonyosodott, hogy senki sem hisz Battálnak.
Ezt Battál is észrevette:
- Úgy-e nem hisztek nekem? - kérdezte.
- !...
- Mondjátok ki! Mondjátok ki nyíltan! Mostanáig nem hagytatok szóhoz jutni a haditanácsban. Lehetetlen volt befogni a szájatokat. Most pedig semmit sem mondotok. Semmi akadálya annak, hogy megmagyarázzátok: miért nem hisztek nekem. Beszéljetek!
Végül az egyikük felbátorodott.
Ha Szádúnt valóban elérte volna a balvégzet, én is ugyanúgy gondolom mint Müszlime emír, hogy nincs más lehetőségünk, mint a visszavonulás. A rendelkezésünkre álló erőkkel egy szárazföld felőli támadással lehetetlen bevennünk Bizáncot. Ha ez lehetséges lett volna, Müszlime emír már régen Bizánc ura lenne.
Ekkor a többiek is csatlakoztak ehhez a véleményhez:
- Igen, ez lehetetlen!
- A ránk bízott hadsereget is elveszejtjük, második szerencsétlenség lesz.
- Nem szabad lehetetlenségekbe belevágnunk!
- Nem szabad lehetetlenségekkel becsapnunk magunkat.
- Ne aggódjatok, nem sodrom akkora veszélybe a sereget, mint amekkorában van. Ehhez a feladathoz nincs is szükség nagy erőkre. Én behatolok Bizáncba, kinyitom nektek a kaput. Csak annyi teher hárul rátok, hogy be kell sétálnotok a nyitott kapun.
- Magyarázd el, hogyan fogod végrehajtani ezt! Győzzél meg minket!
- Nem látom szükségét, mert mostantól nincs elfecsérelendő időm. Nem látom szükségét, hogy meggyőzzelek benneteket, mert minden idáig elmondott beszéd hiábavaló volt. Sohasem sikerült meggyőznöm benneteket. Most talán sikerülne?
Azután Müszlime emírhez fordult:
- Bízol-e bennem?
- Teljességgel bízom benned.
- Megadod-e a segítséget, amit kérek?
- Természetesen... Bármit kérnél is!
- Erre a feladatra ezerötszáz embert kérek.
- Tizenötezret is adhatok.
- Nem! Nincs rá szükség, csak álljon készenlétbe a többi haderő is, ennyi az egész... Én rögtön indulok. Azonnal munkához kell látnom. Kellő időben majd közlöm veled mit végeztem. De ezt a dolgot igencsak titokban kell tartani, mert a seregben sok bizánci kém van. Igen fontos, hogy nem szabad tudomást szerezniük a készülődéseinkről.
- Minden úgy lesz, ahogy akarod.
Ekkor Battál elköszönt a sátorban lévőktől, és mint a kilőtt nyíl távozott.

A MUNKA ISMÉT BATTÁLRA HÁRUL

Amint Battál kiment, új hírnökök érkeztek a sátorhoz. Új híreket hoztak a sorscsapásról. Nem, Szádún egyetlen bástyát sem foglalt el, egyetlen katonáját sem tudta kijuttatni az öbölből. Azután, hogy bejutott az Aranyszarv-öbölbe, minden óvatosság nélkül egészen a part közelébe ment, amikor is az erődítményekről tízezrével kilőtt gyújtónyilak felgyújtották a hajók vitorláit, az erős szél felszította a tüzet, az egymásba torlódó hajók mindegyike elégett, darabokra tört, elsüllyedt, vagy a túlpartnak ütközött. A muzulmánok tízezrei haltak hősi halált, mert megfulladtak, vagy megégtek. A bizánciak a túlpartra is küldtek egységeket, és az Aranyszarv-öböl túlpartjára kivergődő összes muzulmánt legyilkolták vagy fogságba ejtették. Ha meg is menekült valaki a balsors elől, az csak néhány ember lehetett.
Amikor ezekről a keserű eseményekről hallottak, már egy csepp remény sem maradt senkiben.
Az összes vezért reménytelenség töltötte el. Amikor Battál elment, mégis felbátorodtak. Teljes rémületben Müszlime emírhez csatlakoztak:
- Minden elveszett, emír! Azonnal menjünk innen!
- Ez a Battál nevű török álmokat kerget... Őrültség hiábavalóan elvesztegetnünk az időnket.
- A hadsereg maradékát mindenképpen meg kell mentenünk a pusztulástól!
- Azonnal ki kell adnod a visszavonulási parancsot!
De Müszlime emírt nem tudták befolyásolni:
- Nem! - mondta. - Szavunkat adtuk Battálnak. Mostanáig akármilyen csapás ért is bennünket, az azért következett be, mert nem hallgattunk rá. Annyi ideje itt vagyunk már. A kalifa mindnyájatok előtt engem fog elszámoltatni a hadseregről. Annyi ideje várakozunk. Várjunk még egy keveset. Talán Battál tud csinálni valamit.
Az ellenkezés ismét felerősödött:
- Mit tehetne?
- Semmit sem tehet.
- Talán ezerötszáz emberrel hatol majd be Bizáncba?
- Battál egy tébolyult. Ha hallgatnánk rá, a maradék haderőinket is pusztulásba vinnénk.
- Nem szabad megbíznunk benne!
Müszlime nem másította meg az akaratát:
- Nem, kivárjuk ezt az utolsó kísérletét. Semmit sem veszítünk azzal, ha még egy darabig várakozunk. Tulajdonképpen nem egyszerű a hadsereg felkészítése az indulásra. Napok kellenek hozzá... Ha ezalatt Battál tenni tudna valamit, az remek lenne! Különben pedig mind, együtt visszavonulunk.
- Mi, a parancsnokságunk alá tartozó erőknek kiadjuk a parancsot a visszavonulás előkészítésére!
- Ti tudjátok!
- Báránykám, te valóban azt hiszed, hogy Battál végre tudja hajtani ezt a hihetetlen dolgot?
- Nem, én sem hiszem el, de hát szavamat adtam, és nem szándékozom megmásítani az ígéretemet. Talán csoda történik.
- Ahhoz, hogy ez a török csodát tegyen, ne adj Isten a Prófétának kellene lennie. Mivel pedig nem az, mi értelme van az időt vesztegetni
- Lehet, de megadom neki ezt a lehetőséget!
Így ért véget a haditanács.
Battál a lovára vetette magát, és az iszlám hadsereg oldalán harcoló saját csapatához ment. Ez az ötszáz kivétel nélkül Malatyai török, Battál láttán megörült.
Battál fél óráig tárgyalt velük. Elmagyarázta nekik a teendőiket.
Az ő beszéde, magyarázatai, egyszerre izgalomba hozták ezeket a vitézeket, akik az iszlám hajóhad végzetének hírére nagyon elszomorodtak.
Most reményteljesen kezdtek csillogni a szemek.
- Rajta! - mondta Battál. - Készüljetek föl a harcra! Azután rögtön pihenjetek le! Feküdjetek le, aludjatok! Ha eljön az ideje, hírt adok. Akkor minden erőtökkel rohanjatok majd a munkára!
Anélkül hogy ott megpihent volna, egy másik egységhez ment. Ezer nagy termetű, nagy erejű embert választott ki. Ezeknek is kiadta a megfelelő parancsokat.
Az az igazság, hogy ez az ezer ember, egyáltalán nem értette a kapott parancsokat. De hát parancs volt. Rögtön munkához láttak. A raktárakból kiürült gabonás-zsákokat hozattak. Ezek közül a zsákok közül minden katona megtöltött egyet, annyi kővel és földdel, amennyit csak elbírt.
Battál végül oda ment, ahol a hadsereg nehéz málháit tárolták.
Ott úgy, ahogy együtt idáig hozták őket, mindenféle felhasználatlan hajítógép, faltörő-kos és más efféle szerszámok voltak. A faltörő kos nevű szerszám, egy hosszú gerenda, gyűrűkkel az oldalán. A várkapuk betöréséhez használták. Néhány tucat katona fogta a gyűrűket, és lendületet véve teljes erőből döngették vele a várkapukat.
De mert a kapuk megközelíthetetlenek voltak, mert a bizánci városfal előtti rész vízesárkokkal volt szabdalva, ezeknek idáig nem tudták hasznát venni.
Battál kiválasztott közülük néhányat. Azonnal parancsot adott a sérült gyűrűk kicserélésére.
Azután gondosan ellenőrizte, hogyan hajtják végre a parancsait, majd ismét visszatért Müszlime sátrához.
Közben lassan már a délutáni ima ideje közeledett. Az emíren kívül senki sem volt a sátorban. Az iszlám sereg vezérét búslakodva találta.
- Mit végeztél török? - kérdezte Müszlime, amikor meglátta.
Battál vidáman mondta:
- Minden úgy lesz ahogy terveztem, emír!
- Tehát nem gondoltad meg magadat?
- Ne adj Isten! Miért gondolnám meg magam?
- Tehát megrohamozod Bizáncot?
- Igen, megteszem és sikerülni is fog.
- Hány nap múlva?
- Mi az, hogy hány nap múlva? Most mindjárt, ma éjjel megteszem!
No, ez a válasz igencsak meglepte Müszlimét:
- Ma éjjel? - kérdezte.
- Igen, ma éjjel!
- Mit szándékozol tenni?
- Ki fogom nyitni Bizánc kapuját az iszlám hadsereg előtt!
- Biztos vagy ebben?
- Természetesen biztos vagyok benne! De a sikertelenség mindig társa a sikernek, erről nem szabad megfeledkeznünk. Én mindent elkövetek majd a siker érdekében.
- Mi a terved?
- A tervem: egy éjféli rajtaütés. Megkísérlem betörni Bizánc leggyengébb kapuját . Amikor Bizáncban voltam, egyenként végigjártam a kapukat, megtudtam, hogy melyik a legalkalmasabb egy támadáshoz. Nos, úgy remélem, hogy azt a kaput faltörő kosokkal szét tudom majd verni.
- Elfelejted azokat a vizesárkokat?
- Nem!
- Nos, hogyan kelsz majd át rajtuk?
- Ez a legkönnyebb része a dolognak!
- Magyarázd el!
Battál ekkor mindent részletesen elmagyarázott. Az egyáltalán nem volt hihető, de Müszlime nem akarta nyíltan kimondani a véleményét.
Csak ennyit mondott:
- A jó előkészítéshez napok kellenek, te pedig úgy gondolod, hogy még ma éjjel végrehajtod a tervedet!
- Az idő elfecsérelése egyáltalán nem illik bele a terveimbe! Ma éjjel lesz a támadás.
- Miért ragaszkodsz a ma éjszakához?
- Mert ma éjjel, a bizánciak a győzelem mámorában annyit isznak majd, amennyi beléjük fér. Minden katona részeg lesz. Mikor adódik mégegyszer ilyen alkalom?
- Te tudod! - mondta Müszlime kényszeredetten.
Battál így szólt:
- Te most kezdd el felkészíteni a katonákat! Én éjfélkor támadni fogok. Mihelyst betörjük a kaput, rögtön küldd a nyomomban a katonákat. Ha Isten is megsegít, holnap a déli imánkat mindnyájan a Hagia Sophia templomban végezzük . Most nincs több időm... Azonnal indulnom kell. Idejében el kell intéznem az ügyeket.
Battál ezeket a szavakat mondva távozott az emírtől.
Az iszlám seregeinek vezére a távozása után egy darabig nézett utána. Azután azt mondta magában:
- Álmokat kerget... Nem, ezt a dolgot nem fogja végrehajtani. Ötszáz emberrel hogy juthatna be Bizáncba? Erre nincs sem esély, sem lehetőség. Kudarc lesz. Kár, mert ő nagyon bátor és ügyes fiatalember! Ebben a vállalkozásban meg fog halni... Tehát az a végzete, hogy Bizánc alatt haljon hősi halált. A föld hívja őt. Mit tehetnék én?
Ezalatt, körös-körül lassan kezdett besötétedni. Az órák gyorsan teltek egymás után. Bizánc falain kívül, az iszlám hadsereg mély csöndben volt és búslakodott, Bizáncban vad öröm uralkodott. Még mindig zúgtak a templomok harangjai. A nép amelyet az Aranyszarv-öbölben aratott győzelem után hálaadó istentiszteletekre hívtak, azután, hogy elmondta a hálaimáit, rögtön ivászatba kezdett.
A bizánciak megértették, hogy most már megmenekültek. Nem maradt semmiféle veszély. Az, hogy az iszlám hajóhad az Aranyszarv-öbölben hullámsírba süllyedt, elégett, tízezrével vesztek oda az iszlám harcosok, mind ezt mutatták.
Leó császár Bizánc leghíresebb személyiségeit hívta meg a palotájában rendezett estélyére, és külön is elrendelte, hogy a bizánci nép ünnepelje meg a győzelmet.
Az utcák sarkára sorban boroshordókat állíttattak. Mindenki ingyen annyit ihatott, amennyi beléfért.
Lakomát rendeztek a katonáknak, ezeknek is bőségesen adtak italt.
Pedig tulajdonképpen a győzelem elérésében, ezeknek a katonáknak semmiféle szerepe nem volt. A szigeti görög révkalauzok tették a legnagyobb szolgálatot. Ők csalták tőrbe az iszlám hajóhadat. Az erős déli szél, és a tüzes nyilak, amelyekre zsíros rongyokat kötöztek, mindent elintéztek.
Ezek a görög kapitányok is hivatalosak voltak a Leó császár palotájában rendezett fenséges estélyre. Nagy megbecsülésben részesítették, és megjutalmazták őket.
A vad mulatozás, késő éjszakáig folytatódott, csak éjfél felé dőlt mindenki részegen egy-egy sarokba.
Íme Battál is csak ekkor fejezte be a munkáját, és adta ki az első parancsát.
A parancsai közül az volt az első, hogy a támadás csak a lehető legnagyobb csendben lehet sikeres. A katonák a sötétben a kövekkel és földdel teli zsákokkal a hátukon nesztelenül a várfalakhoz lopakodtak azon az úton, amit Battál mutatott nekik. Terhüket az árok egy kijelölt pontján hagyták és csendben visszahúzódtak.
Ez Bizánc II. Katonai-kapujának nevezett kapuval szemközti vizesárok volt. Itt a többi vizesárokhoz képest a víz is kevesebb volt.
Az egymásután vizesárokba vetett kövekkel és földdel töltött zsákok egymásra esve lassan gyűlni kezdtek, és kezdték feltölteni az árkot. Battál úgy számította, hogy olyan széles utat készíttet az árok fölött, amelyen öt-hat ember egymás mellett elfér, és ez éjfél után kezdett megvalósulni.
Az őrök még semmit sem vettek észre, aminek Battál igencsak örült.
Az ezzel foglalatoskodó harcosok pedig a zsákjuk ledobása után tényleg zaj nélkül rögtön visszahúzódtak, és nesztelenül távoztak onnan, hogy újat hozzanak. Így egy nagy gyűrű jött létre.
Egy órán belül a kővel és földdel telt zsákok már százával voltak. Akik új zsákokat hoztak, ezeknek a tetején járva, még előrébb mentek, az újabb földdel és kövekkel telt zsákokat még előrébb hagyták. Ílyképpen végezték be sikerrel a munkát.
Két óra múlva ez a munka befejeződött, a bizánciak pedig még mindig nem figyeltek fel a dologra.
Battál számára a munka legnehezebb része befejeződött, véget ért. Ami ezután következett, az már könnyűnek látszott.
Azonnal kiadta a második parancsát.
Rögtön mozgásba lendültek a közeli domb mögött lévő katonák, akik a faltörő-kossal majd betörik a kaput. Másik ötszáz lovas pedig türelmesen várta ennek a munkának a mielőbbi befejezését.
Battál tudta, hogy ez a kapu a faltörő kos döngetését nem fogja kibírni. A kapunál lévők száma pedig a többi kapunál lévőkhöz viszonyítva kevés volt. Úgy vélte, egy része ezeknek is részegen hever, és ebben nem is csalódott.
Azonnal magához hívta az egyik emberét, és ezt a parancsot adta neki:
A kapu legkésőbb egy félórán belül beszakad. Mi elsőként hatolunk majd be. Te most azonnal szaladj Müszlime emírhez! Vidd meg neki az örömhírt! Mi egyenesen a Hagia Sophia-templomhoz megyünk. A városba benyomuló seregek ugyanazon az úton jöjjenek a Hagia Sophia-templomhoz! Nincs idő tétovázásra. Már mondtam neki, hogy álljon készenlétben. Biztos, hogy készen állnak. Semmi szükség a késlekedésre! Egy perc késedelem nélkül jöjjenek a városba, azon az úton, amit majd meg fogunk nyitni!
Azalatt amíg ez az ember a lovát hajtotta, hogy teljesítse a parancsot, az árkok fölött épült úton előrenyomuló iszlám katonák ekkor döngették meg a faltörő-kos első erős ütésével a kaput.
Ötszázan pedig az íjaikra tették a nyilaikat, és a kapu fölött feltűnő bizánci katonákra készültek vadászni. Így azok, akik a kapu betörésével foglalatoskodnak, biztonságban maradnak.
Amint a faltörő kos nagy erővel a kapunak csapódott, a bronzveretes kapu megrázkódott, de a helyén maradt.
Ezt rögvest második, harmadik, negyedik döngetés követte. A katonák minden alkalommal hátráltak, és lendületet véve teljes erejükből ismét a kapunak taszították a vasalt végű gerendát.
A negyedik ütés után a kapu recsegni kezdett...
Ugyanekkor a dübörgésre felébredő katonák is mozgolódni kezdtek.
Néhányan közülük: - Mi történt? - kérdezték és fentről lenéztek, de a többségük a török nyilaktól eltalálva kénytelen volt visszahúzódni. Egy részük fájdalmas jajgatással esett kifelé, a földre.
A török íjászok nagy nyíllövő tudománya lehetővé tette a várakozásaik beteljesülését, a faltörő-kos minden alkalommal egyre keményebben csapódott a kapunak.
A tizedik ütésre hullani kezdtek, a kaput falhoz erősítő, helyükről letöredező kő darabok és a habarcs, és a kapu egyre erősebben kezdett inogni.
A tizenötödik ütésre pedig már biztos volt, hogy végét járja.
Battál úgy számította, hogy a hírnöke már régen az emír sátrába ért, sőt úgy becsülte, hogy az első csapatok már el is indultak. Szinte mindjárt felbukkanhatnak.
Mikor a bronz borítású kapu a huszonötödik ütésre hatalmas dübörgéssel bedőlt, az iszlám lovasok még mindig nem jelentek meg. Battál ezen csodálkozott, miközben kiadta a parancsát az ötszáz emberének:
- Támadás!
Ő maga kivont karddal ment az élen. A lovak egymás mellett négyesével követték. Az éjszakának ebben a kései órájában igen csodálatos látvány mutatott az "Isten, Isten!" kiáltásokkal városba nyomuló csapat.
Ezt a kaput a bizánci zsoldban álló gót katonák védték, és a közben körülbelül eltelt fél órában felébredtek, felfegyverkeztek és felkészültek az ellenállásra. Ugyanakkor pedig az őket ért támadásról értesítették a többi egységet.
Rögtön a kapu mögötti térségben kemény harc bontakozott ki.
Amint betört a kapu, Battál egy második hírvivőt is elindított Müszlime emírhez, aztán a lovasai élén berontott Bizáncba.
A gót katonák a tőlük telhető minden erővel ellenálltak, de ellent lehetett-e állni a törökök kardjainak? Ráadásul a kapun folyamatosan friss erők érkeztek.
Úgy tűnt számukra, mintha az iszlám seregnek nem is lenne vége, úgy zúdultak be. A menekülésen kívül nem láttak más lehetőséget.
Mindössze csak annyit tudtak tenni, hogy itt egy negyedórára feltartóztatták a törököket.
Battál pedig egy csepp kétely nélkül, hogy Müszlime követni fogja őt, a menekülő bizánci katonák után vetette magát. A török lovasok patkódobogása visszhangzott az éjszaka sötétjében, A járdák kövén szikrák pattogtak.
Íme elérkezett az oly régóta reménykedve várt győzelem. Bizánc felszabadult.
Minden tekintetben veszélyes lett volna ott helyben megállva vesztegetni az időt. Ez az ügy mindenképpen kényesnek ígérkezett. Ha ott várakoznak, a mindenfelől oda csődülő bizánci katonák a kapu belső felére szorítva ottrekeszthetik őket. Akkor minden kilőtt bizánci nyílvessző célba talál majd. Ez is balvégzetet okozhat, más alakban, de itt is bekövetkezhet az Aranyszarv-öbölben bekövetkezett sorscsapás.
A bizánci hadsereget meg kellett osztani, más irányokba kellett csalni. Az iszlám katonák csak így nyomulhatnak be nyugodtan a városba a kapun besétálva.
Battál másodszor a Forum Bovis nevű széles téren találkozott ellenállással. Itt egy erős bizánci csapattal volt kénytelen megütközni, de ezeket könnyedén legyőzte és szétzavarta. Azután a ma Beyazitnak nevezett tér felé kezdett felkapaszkodni a lejtőn.
Az Abroncsos-oszlop közelében ismét szétzavart egy csapatszárnyat, aztán villámsebesen a Hagia Sophia felé kezdtek özönleni.
Igen, Battál ötszáz lovasával együtt, egyenesen a Hagia Sophia-templom felé közeledett. De mit csináltak a többiek?
Amikor Battál első hírnöke az iszlám fővezér sátrába érkezett, Müszlimét alva találta, és a vezér szolgái semmiképpen nem merték álmából felébreszteni.
Müszlime csak a zajos vita alatt ébredt fel, és ment ki, hogy megtudja, mi történt.
Amikor Battál embere meglátta, nagy izgalommal átadta Battál üzenetét.
- A kapu mindjárt betörik. Battál azt akarja, hogy azonnal induljon meg az iszlám hadsereg...
Müszlime csak ekkor emlékezett vissza a dologra:
- Betört-e a kapu? - kérdezte.
- Talán ebben a percben tört be.
- Nem hiszem. A bizánciak odaértek.
- A várárkot nyugodtan föltöltöttük. Észre sem vették. Állítólag a kapu sem erős. Battál Gázi azt mondta, azonnal, időveszteség nélkül indulj. Mihelyt betörik a kapu, ötszáz lovassal behatol, nektek pedig szorosan a nyomában kell lennetek. A Hagia Sophia előtt fog rátok várni. Azt mondta, egy percet sem veszíthetünk.
- De a kapu még nem tört be...
- Azt mondta betöri, és bemegy a városba.
- No, és ha nem töri be a kaput? Vagy ha az egész eredménytelen marad a megérkező bizánci katonák nyílzápora miatt ?
- Azt nem tudom emír! Csak azt tudom, hogy Battál nem tréfál.
- Igen, az igaz... Minden, amit eddig Battál mondott, az úgy valóra is vált. Még nem láttam tévedni.
- Akkor pedig azonnal intézkedned kell!
- Igen! Fel kell ébreszteni a katonákat!
- Alszanak? Nincsenek készenlétben?
- Az az igazság, hogy mert eleinte úgy gondoltam, hogy Battál sikertelen lesz, ennek nem láttam szükségét.
És az emír kiadta első parancsait.
A közeli sátrakban alvó vezéreket egyenként felébresztették. Az alvástól kábultan, egyesével, kettesével jött mind. Az iszlám fővezér egy-két szóval felvilágosította őket az eseményekről, és megparancsolta, hogy azonnal ébresszék fel a katonákat, és induljanak útra.
De ezek rögtön tiltakozni kezdtek:
- Ez lehetetlen egy dolog!
- Battál nem tudja betörni azt a kaput.
- Fölöslegesen ébresztünk föl, több tízezer embert.
- Mi szükség van erre a fölösleges vesződségre?
Amíg a vita ilyképpen folyt, a távolból villámsebesen megérkezett a második hírnök.
Izgatottan mondta:
- Hol vannak a csapatok? - kiabálta.
Müszlime emír csodálkozva nézett rá:
- Miféle csapatokat kérdezel?
- Milyen csapatokat kérdeznék? Természetesen az iszlám csapatokat kérdem. Battál Gázi betörte a kaput. Ötszáz emberével együtt behatolt Bizáncba. Megnyitotta az utat Bizáncba. Talán magára hagyjátok őt?
Az arcokról hatalmas meglepetést volt leolvasható, mindenki egymásra nézett. Szinte nem akarták elhinni.
Végül Müszlime megkérdezte:
- Nos, betört-e a kapu?
- Igen!
- A saját szemeddel láttad-e ?
- Természetesen láttam! Azt is láttam, hogy Battál és a lovasai Isten kiáltásokkal a városba nyomultak.
- Tehát sikerült neki a dolog! No akkor mi is készülődjünk!
- Még nem vagytok készen? Istenem, hogyan lehetséges ekkora baklövés. Talán egyedül hagyjátok Battált?
- Mindjárt ott leszünk!
Azután parancsokat kezdett osztani a vezéreknek. Azok elmenőben egyáltalán nem siettek. Amikor Battál török hírnöke látta ezt, a kezeibe temette az arcát és zokogva sírt.
A katonák felébresztése, felsorakoztatása, a kapu elé vitele, legkevesebb egy órai munka volt. De a bizánciak vajon tétlenül töltik-e majd el ezt az órát?
Nyitva tartják-e majd addig a kaput, amit Battál Gázi oly nagy vitézséggel betört?
Battál a városba lépett, anélkül hogy ott helyben maradt volna, egyenesen a Hagia Sophia felé tartott, Egy szemernyi kétely nem volt benne afelől, hogy a nyomában végtelen sorokban özönlik majd az iszlám hadsereg, pedig az iszlám sereg még mélyen aludt.

LOVAS A HAGIA SOPHIA-TEMPLOMBAN

Amikor a segélyhívásra a betört kapuhoz sereglő bizánci katonák felmérték a helyzetet, egyetlen ellenséges katonát sem találtak ott. Először is helyére emelték a kaput, és mögötte köveket kezdtek felhalmozni.
Rájöttek, hogy egy katonai egység behatolt, de az igencsak megdöbbentette őket, hogy az őket követő nagyobb haderők nem jelentek meg.
Ezalatt egy második olyan egység is megérkezett a kapuhoz, amely hírt kapott. Amint a parancsnokuk felmérte a helyzetet, az ott található erők nagyobb részével azonnal Battál nyomába eredt, másrészt pedig nem késlekedett hírt adni Leó császárnak a fejleményekről.
Amint a császár értesült a dologról, készültséget rendelt el, ugyanakkor minden irányba hírvivőket küldött, és megparancsolta a városba betört csapat megsemmisítését.
A császár igencsak csodálkozott. Két dolog fúrta az oldalát.
Az egyik: hogy hogyan törhették be a kaput.
A másik pedig: hogy miért nem jött be ugyanott a többi iszlám csapat is.
Ezért azonnal erősítést küldött a betört kapuhoz. Amíg ezt a kaput tartják, és az iszlám csapatok nem jöhetnek be itt, nincs okuk a félelemre. A hihetetlen módon városba jutott csapatokat valószínűleg valahová beszorítva szétmorzsolhatja. Bizáncban több tízezer katona van.
Miután a bedöntött kapu mellé vezényelt csapatok ott egy csomó időt eltöltöttek, egy iszlám sereg közeledését vették észre. Végülis a kapu elé értek azok a csapatok, amelyek Müszlime parancsára indultak el.
De a betört kaput már helyéreállították, az út el volt zárva, ráadásul a kapu fölött lévő várfalakról olyan erős nyílzápor zúdult rájuk, hogy a visszavonuláson kívül semmi másra nem gondolhattak.
Az alkalom, amit Battál teremtett, elmúlt.
Battál pedig ötszáz lovasával rég a Hagia Sophia elé érkezett, ő pedig izgatottságában anélkül ment be a szentélybe, hogy leszállt volna a lováról.
A templom pópái a reggeli ima előkészületeivel foglalatoskodtak. Igencsak meglepődtek, amikor a kapuban egy lovast láttak megjelenni. Azután rémült rettegés uralkodott el rajtuk.
Ekkor Battál leszállt a lováról, a többezer gyertyával bevilágított Hagia Sophia szentélyének a közepére gyalogolt magányosan, és rajongással körülnézett.
Lám valóra vált az, amit mindenki csak álomnak hitt. Ebben a percben az általa nyitott kapun az iszlám katonák tízezreinek már be kellett sétálnia a városba, előre kellett nyomulniuk. A városbéli bizánci katonák igyekezhetnek, amennyire csak akarnak, arra ítéltettek, hogy nemsokára vagy meg adják magukat, vagy elpusztuljanak.
Hálát adott az Istennek, hogy megadta neki ezt a napot.
De nem maradhatott ott tovább. Azonnal kiment. Lóra pattant. Hajnal hasadt, lassan virradni kezdett.
Hirtelen lódobogást hallottak a mai Divanyolu felől.
- A mieink jönnek! - harsogta Battál. - Üdvözöljük őket!
De amikor a lovasok látótávolságba értek, rájött, hogy tévedett.
Az érkező lovasok nem tartoztak az iszlám hadsereg kötelékébe, ezek bizánci lovasok voltak.
Mihelyst erre rájött, odakiáltott a társainak:
- Vigyázat! Ezek nem a mieink, ellenséges katonák! Megütközünk velük. A mieink mindjárt ideérnek.
Erre rögtön kardot vontak, és a Hippodrom és a Hagia Sophia között erős harc bontakozott ki.
Az érkező ellenséges erők rengetegen voltak, de mind Battál, mind a társai egy szemernyi félelem nélkül erősen ellenálltak nekik. A környék egy pillanat alatt vérbeborult. A török kardok ellenében a bizánci katonák sitty-sutty szétszóródtak.
De az ellenség háta nem roppant meg... Lám most meg a Hagia Sophia mögül tűnt föl egy másik bizánci egység. Miközben hajnalodott, még egy másik irányból is folyamatosan érkeztek a bizánci katonák.
Battál és a társai teljes erővel küzdöttek, és minden percben a segítségükre érkező iszlám csapatokat várták, de ennek a legkisebb jele sem mutatkozott.
Battál sehogyan sem értette ennek az okát.
Miért késnek ennyit?
Miért nem bukkantak még föl?
Talán e percben a város egy másik részének elfoglalását tervezik? Talán a városfalakhoz hátulról férkőzve a többi kaput is egyenként megnyitják? Ezért késnek?
Ebben az esetben nincs értelme tovább itt maradniuk. Akármilyen jól verekednek is, végül mégis megsemmisülésre vannak ítélve, annak pedig nincs értelme.
A legjobb amit tehetnek, ha a pillanatnyilag megszalajtott ellenség gyűrűjét áttörve távoznak innen.
Akárhol is van az iszlám sereg, minél előbb oda kell érniük, és csatlakozniuk kell hozzájuk.
A körülötte lévőknek azonnal kiadta a megfelelő parancsokat, azután hirtelen olyan erővel vetődtek a mai Divanyolu felé, hogy a bizánci katonák ha akarták, ha nem, utat nyitottak nekik. Ezalatt Battál bátor bajtársainak egy részét elvesztette. Ezek a Hagia Sophia előtt haltak hősi halált.
Battál a harcosainak maradékával egy rohammal a Theodosius-fórumáig jutott. Az iszlám hadsereg egyetlen katonája sem volt ott. Ugyanazon az úton amelyen jöttek az Fórum-Bovisig vágtattak. Ismét nem láttak senkit.
Csak a nép, amely látta őket, zárkózott be rettegve a házaiba, szorosra zárva az ajtókat.
Battált most már egyre jobban mardosta a kétség.
Egyenesen ahhoz a kapuhoz közeledtek, ahol bejöttek.
Olyan sebesen vágtattak, hogy a bizánci lovasok messze mögöttük maradtak. A nagy veszteségeket szenvedett katonáknak tulajdonképpen semmi kedvük sem volt kergetni őket.
Amikor Battál a kapu elé ért, látta, hogy az be van zárva, mögé pedig köveket halmoztak, és gerendákkal támasztották ki. Egy pillanat alatt mindent megértett, és csúnyán átkozódott egyet.
Tehát nem jönnek mögötte, egyedül hagyták őt. Ez hihetetlen, felfoghatatlan, előre meg nem sejthető baklövés volt.
Ebben a percben egyetlen teendője maradt:
Kísérletet kell tennie a katonái maradékának a megmentésére.
Két részre osztotta a csapatát. Az egyik résszel feltartóztatja az erre járó bizánci katonákat, a többiek pedig majd kinyitják a bezárt kaput.
A parancsot azonnal végrehajtották.
Egyetlen perc, sőt másodperc elvesztegetni való idő sem volt.
Battál a társaival olyan erővel támadt az ott lévő bizánci katonákra, hogy azok még akkor sem tarthatták volna magukat, ha tízszer annyian vannak. Szétrebbentek mint a madárfiókák.
Battál ezektől egyáltalán nem félt. Amitől félt, az az volt, hogy mögötte jönnek azok a csapatok, akik közül a Hagia Sophia előtt kitört.
Eközben sarokba szorított és fogságba ejtett egy bizánci tisztet is, akit az öltözetéről az ottani erők parancsnokának gondolt.
A tiszt az életéért könyörgött Battálnak.
Battál így szólt:
- Akkor pedig parancsold meg a embereidnek, hogy minél előbb tisztítsák meg a kapu elejét!
- Parancsoljon!
Amikor a tiszt kiadta a parancsot, néhány száz ember rögtön eldobta a kardját és szaladt, hogy segítsen minél előbb megnyitni a bezárt kaput!
Ezalatt Battál Gázi kikérdezte a bizánci tisztet.
- Miután mi bejöttünk, nem jöttek-e mögöttünk a mieink?
- Csak azután jelentek meg, hogy mi bezártuk a kaput.
- Mennyivel később?
- Talán másfél, két órával azután, hogy ti betörtétek...
- Mit csináltatok?
- Nyílzáport zúdítottunk rájuk. Látták, hogy a kapu zárva van, hát visszahúzódtak.
- Bocsásson meg! Én is kérdezhetnék valamit? - hebegte a bizánci tiszt.
- Kérdezz!
- Szeretném tudni, hogy ön ki...
- Engem Battálnak neveznek!
- Óh, óh! Most már értem, hogy mi volt a ránk zúduló bajoknak az oka. Tehát ön az az iszonyú török?
- Igen, de hagyd már a fecsegést, te is segíts kiemelni azokat a köveket!
- Parancsára!
Tíz perc múlva befejezték a kapu előtti tér megtisztítását, a kövek és a gerendák kiemelését, a kapu megnyitását. Battál kinézett. Egy lélek sem volt kint. Ugyanekkor azon az úton amerről jöttek, lódobogást visszhangzott. Jöttek a bizánci lovaskatonák.
Rögtön ráparancsolt a legényeire, azok pedig elkezdtek kivonulni. Mikor ő maga utoljára távozott, tetőtől talpig páncélba öltözött bizánci lovasok bukkantak fel.
Battál a bizánci tiszthez fordult:
- Íme mondd meg amazoknak, hogy nyitva az út, ha van merszük, jöjjenek utánunk. Kint várom őket!
Ezzel megsarkantyúzta a lovát.
Egy pillanattal később már ő is az árok túlpartján volt. Leírhatatlan bánattal nézett hátra.
Lám a kapuban feltűntek bizánci páncélos lovasok, de egyikük sem mert kimenni. Később pedig látta, hogy újra felállítják és bezárják a kaput.
Bizánc kapuja ismét bezárult előttük. A bizánciak ahelyett, hogy kijöttek volna a nyomukban, inkább nagy gonddal bezárták a kaput, köveket és gerendákat halmoztak föl mögé.

AZ ELSZALASZTOTT ALKALOM

Battál és a bajtársai már nem tehettek egyebet, mint hogy elmenjenek a főhadiszállásra.
Battál olyan állapotban volt, hogy haragjában sírt, és már régen arra az elhatározásra jutott, hogy ha majd megtalálja Müszlime emírt, néhány goromba szót mond majd neki, azután maga mellé veszi a legényeit, távozik a hadseregtől, és magára hagyja őket a végzetükkel.
Ez a legokosabb amit tehet.
Ezekkel az emberekkel többé már nem közösködik.
Amikor vágtatva Müszlime sátra elé ért, egy eléggé zavaros állapotot talált. A sátor körül rengetegen járkáltak, ki s be mentek.
Akik észrevették, azokon leírhatatlan megdöbbenés látszott. Úgy néztek rá, mint egy sírjából kikelt halottra.
Battál észre sem vette ezt. Mihelyst a sátor elé ért, leugrott a lováról. Semmi szükségét nem látta, hogy engedélyt kérjen, nagy haraggal rontott be a sátorba.
Az a látvány ami fogadta, ha akarta, ha nem, megállásra kényszerítette. Müszlime emíren kívül senki más nem volt a sátorban. Az iszlám seregek vezére kezeit az arcába temetve zokogva sírt.
Aztán megérezte, hogy valaki bejött a sátrába, és felemelte a fejét. Battállal nézett szemközt.
Ugyanaz a döbbenet jelent meg az ő arcán is, mint másokén. Úgy nézett Battálra, mint aki halottat lát. Valamivel később ezt nyöszörögte:
- Battál, Battál! Úgy-e, nem álmodom?
Battál gorombán válaszolt:
- Nem! Miért álmodnál? Álmodnak-e az emberek nappal?
- Igen, te vagy az! Istenemre, te vagy! Istenem! Vajon nagy szerencsét hoz-e számomra az, hogy látlak, hogy láthatlak téged?
Ezeket mondta, és azonnal talpra ugrott. Meg akarta ölelni a még mindig tetőtől talpig véres Battált, de Battál kitért előle:
- Élvezted-e a játékodat? - kérdezte. - Miért nem jöttetek utánam, amikor kinyitottam nektek Bizánc kapuját?
- Óh, óh! Ne is kérdezd! Látom, hogy mennyire dühös vagy, megértelek, és igazat adok neked. Ne húzódj el! Inkább üss meg! Büntess meg engem! Tehetsz, amit csak akarsz; nem kissebítheti az örömömet, hogy épen és egészségesen láthatlak!...
- Bizáncot elvesztettük, Bizáncot! Érted?
- Téged pedig nem vesztettelek el! Ez sokkal nagyobb öröm számomra. Az én szememben te értékesebb vagy Bizáncnál.
Battál megdöbbent. Nem talált szavakat. Müszlime viselkedése kővé dermesztette.
Müszlime így folytatta:
- Tudom páratlan hősiességgel milyen példátlan szolgálatot tettél. Az az igazság, hogy ehhez hasonló tettet, csak a Magasztos Ali tudott volna végbevinni. Te ugyanakkora hősiességgel zúztad szét Bizánc kapuját, ahogyan ő betörte és szétzúzta Khaibar városának kapuját. Megnyitottad a kaput, de mi nem vagyunk hozzád méltó emberek. Én nem hittem a sikeredben, de mihelyst az első hírt megkaptam tőled, rögvest hivattam a vezéreket. Cselekedni kezdtem. Tudom, hogy amazok igen lassúak voltak. Már megvirradt, mire az első csapat a kapu elé ért, a bizánciak pedig nem vesztegették az időt, megragadták az alkalmat, és újra bezárták a kaput. Nekik nem volt elég erejük hozzá, hogy ugyanazon az úton bejussanak, és másodszor is megnyissák a már bezárt kaput. Akkor jöttem rá, hogy te egy maréknyi hőssel magadra maradtál odabent. Sohasem hittem volna, hogy valaha is épségben kiszabadulsz onnan.
Esküszöm, hogy sokkal inkább azért sírtam, mert elvesztettünk téged, mintsem az elszalasztott alkalom miatt. De lám, most már értem, hogy csodának vagyok tanúja. Hát megmenekültél? Hát vissza tudtál térni; számomra ennél nagyobb boldogság nem lehet. Rajta, verj meg, hogy kitölthesd rajtam a mérgedet! Ha akarsz, meg is ölhetsz... Jogod van rá!
Erre a szavakra Battál Gázi úgy érezte, hogy elszállt a haragja, emiatt rettenetesen dühös volt:
- Nincs több dolgom veletek! A legényeimmel együtt azonnal elmegyek. - mondta.
Müszlime így válaszolt:
- Elmehetsz, de egy feltétellel!
- Mi az a feltétel?
- Ha átgázolsz előbb az én holtestemen, aztán az egész iszlám seregen, amelynek rajtad kívül már nem maradt más reménye. Csak akkor mehetsz majd el!
Ezek a szavak egyre jobban megdöbbentették Battált. Nem tudta, hogy mit is mondhatna.
Müszlime folytatta:
- Te a lehető legnagyobb szolgálatot tetted nekünk. Kinyitottad számunkra Bizánc kapuját, de mi ezt a páratlan alkalmat nem tudtuk kihasználni. A sors nem adta meg nekünk, hogy a nyomdokodban járva Bizáncba léphessünk. Ebben súlyosan vétkesek vagyunk: én és az összes vezér. Ez a bűn pedig megbocsájthatatlan. Mi lesz velünk, ha most elmész és itt hagysz bennünket. Erre nem gondolsz? Biztos, hogy balvégzet vár reánk. A hadsereg szétszóródik, az ellenség feltámadó harci kedvvel lemond arról, hogy tétlenül várakozzon a várban. Amikor ők kicsapnak a várból, a mi balsorsunk beteljesül. A hajóhadunkat elveszítettük egy esztelen kísérlet miatt, a hajóhaddal együtt elveszett a hadseregünk fele is. Fogytán van az élelmünk amit te találtál, és te szereztél meg... Ha megtudják, hogy elmentél, akkor kiben marad majd harci szellem? Bennem nem! Jaj a több tízezer muzulmánnak, akinek már csak benned van reménye!
Battál Gázi nem talált szavakat.
Müszlime érezte, hogy kezd lágyulni, és még fájdalmasabban remegtette meg a hangját:
Battál, könyörülj meg rajtunk! A te szíved könyörülettel van tele! Irgalmazzál nekünk, bocsásd meg a megbocsájthatatlan ballépésünket! Ments meg minket! Bármekkora is a vétkünk, felejtsd el! Jaj a megannyi muzulmánnak, akik harcolni jöttek ide, jaj a családjuknak!
Battál érezte, hogy már le van fegyverezve, és ez még inkább elkeserítette:
- Én megtettem, amit megtehettem. Ti pedig idáig engem mindig csak ledorongoltatok. Az arcomba nevettetek, sohasem támogattatok a munkámban, soha egyetlen tanácsomra sem hallgattatok.
- Ezt nem tagadom... Nem tagadom, hogy rengeteg bűnt követtünk el ellened... De te nagy, és irgalmas ember vagy. Meg fogsz bocsájtani nekünk! A te szíved nem kemény, hanem lágy. Természetesen tudod, hogy ha elmész innen, micsoda balvégzetre ítélve hagysz itt minket. Ezt nem viseli el a szíved. Battál! Rajta török! Rajta nagy török! Mondd nekem azt, hogy lemondasz a távozásról! Ígérd meg, hogy velünk maradsz, nem hagysz itt minket! Te légy a gyógyír arra a sebre, amit önzésünk ejtett!
Battál nagyot dobbantott a lábával:
- Isten verjen meg! Miért mondod nekem ezeket?
- Istennek hála, a könyörület érzései legyőzik a szívedben a haragot. Most már érzem, hogy nem fogsz minket itt hagyni. Semmi sem lehet ennél nagyobb ajándék számunkra. Most már egyedül csak te parancsolsz! Én pedig majd mint a rabszolgád engedelmeskedem neked!
- Jól van, úgy legyen! Itt maradok!
Akkor Müszlime örömmel telve megölelte Battált.
- Istenem! Mennyire boldog vagyok? Ezek után a sorscsapások után legalább ezekben a szavakban találhatok mély és bő vigaszt. Tudod, azután, hogy a hadsereg tudomást szerez majd az utolsó baklövésünkről, teljes joggal, senkinek sem marad majd bennünk semmi bizalma. Már a markunkban volt a győzelem, de mi hagytuk kicsúszni a kezeink közül. A hadsereg szét fog széledni. Mindenki; joggal a saját bajával fog törődni, de ha te kézbe veszed az ügyeket, megváltozik a helyzet. A hadsereget csak a te irányításod alatt vonhatjuk vissza Bizánc alól. Csak te nyithatsz számunkra utat a távozásra!
- Visszavonulásra gondolsz?
- Mi mást tehetnénk?
- Abban a pillanatban, ha felkerekedünk innen, hogy visszavonuljunk, az ellenség rögtön a nyomunkba szegődik. Egyik csapást a másik után mérné ránk, mielőtt a Dardanellákhoz érnénk. Aztán meg; hogyan fogunk átkelni? Talán bizony gyalog? Azt hiszed hogy a bizánci hajóhad akár csak egyetlen embernek is megengedi, hogy átkeljen?
- Itt maradunk... Megmutatjuk Bizáncnak, hogy a harci kedvünk fölülmúlja az övékét. Azonnal írj jelentést a kalifának. Kérj sürgős segítséget! De a valóságnak megfelelően, titkolódzás nélkül írj meg mindent!
- Parancsára!
- Mennyi élelmünk van?
- Csupán csak tizenöt napra való... Szádún nem rakodta ki a magával hozott élelmet, mert a saját serege számára rejtegette.
Ezt is meg kell írnod a kalifának! A katonák kenyéradagját azonnal csökkentsd a felére. Így ha semmi sem történne, egy hónapig is kihúzzuk... A málhahordó tevéket és a lovakat is vágasd le!
- Értettem!
- A katonák rögtön mindjárt ma, nyomuljanak egészen közel Bizánc kapujaihoz, tartsanak nekik bemutatót! Az ellenségnek látnia kell, hogy a harci szellemünk kiváló!
- Parancsára! Azonnal hivatom a parancsnokokat és kihirdetem előttük, hogy átadtam a parancsnokságot!
- Nem, ezt nem teheted meg! Semmi szükség arra, hogy megtedd. Sőt, ha megtennéd, az elrontaná a tervemet, amit most gondoltam ki. Ráadásul nekem sürgősen el kell mennem...
- Hová?
- Bizáncba!
- Nem értem...
- Azt tudjuk, hogy milyen állapotban vagyunk mi, de vajon milyen állapotban van az ellenség? Titokban be kell mennem Bizáncba, hogy megnézhessem.
- Nem! Ne hagyj itt minket! Egy percre sem ereszthetlek el magam mellől.
- Meg kell tennem. Belopódzok és néhány napig ottmaradok. Semmit sem tehetünk anélkül, hogy ne ismernénk az ellenség helyzetét.
- Ezt csak mint parancsot fogadhatom el, különben nem nyugodhatok bele, hogy ismét veszélynek tedd ki magad...
- Hogyan menekedhet meg az ember a veszélytől, a nélkül, hogy veszélynek tenné ki magát?
- Hogyan jutsz be majd Bizáncba?
- Halásznak öltözve... Egy társat is veszek majd magam mellé.
- Olyan rövid ideig szabad csak ottmaradnod, amennyire csak feltétlenül szükséges! Vissza kell térned ide, amilyen hamar csak lehet!
- Természetesen igyekezni fogok! Most pedig azonnal munkához kell látnom. Te pedig rögvest csináld meg azt, amit mondtam! Amikor írsz a kalifának, mellékeld, hogy sürgős választ vársz! Hajtsd végre a többi utasításomat is! A vezérek és a katonák előtt mutass nagy harci kedvet, nehogy őket is elfogja a vakrémület!
- Értem.
- Én pedig azonnal indulok!
- Battál, hogy te milyen jó ember vagy! Ismét segítségemre sietsz, abban a percben, amikor már minden reményemet elvesztettem. Kimentesz abból a szakadékból, amibe zuhantam! És sajnos, tudom, hogy veled szemben sohasem róhatom majd le a nagy adósságomat. Te...
Battál anélkül hagyta el a sátrat, hogy meghallgatta volna a mondat végét. Kissé odébb, lovaik hátán, szemöldöküket ráncolva vártak reá a gázik.
Battál feléjük indult. Néhány szóval megparancsolta nekik, hogy maradjanak itt, húzódjanak a sátraikba. Azután közülük a Malatyai Minnetoghluhoz fordult oda:
- Te gyere a sátramba, Minnetoghlu!. - mondta.
Minnetoghlu vitézségéről és bátorságáról közismert török volt. A görög nyelvet is jól ismerte. Battál úgy döntött, hogy vele együtt megy be Bizáncba.

ISMÉT BIZÁNCBAN

Két óra múlva, egy halászcsónak közeledett a manapság Gabona-kapu néven ismert kapuhoz. Battál és Minnetoghlu úgy szállt partra, mint két halászatról visszatérő bizánci. A csónakjukban volt is valamennyi hal, amit ott rögtön olcsón eladtak, azután bementek a nyitott kapun.
A dolognak ez a része igen könnyen ment. Battálnak az is feltűnt, hogy a bizánciak mennyire elnézőek a halászokkal.
Az úton, amíg felfelé kapaszkodtak a Hagia Sophia terére vezető kaptatón, megkérdezte Minnetoghlut:
- Mire következtetsz ebből a kedvező fogadtatásból?
- Talán nincs rendben a bizánciak élelmezése...
- Ez az! Én is ugyanerre gondoltam. Akárhogy is, de a szárazföldi utak hónapok óta el vannak zárva... Ahogy a miénk, úgy az ő élelmük is fogytán lehet. A városban a nép és a katonaság száma százezrekre tehető. Talán bizony könnyű jóllakatni ennyi éhes szájat?
- Talán nem kapnak élelmet tengeri úton?
- Természetesen kapnak. De elegendő-e ez? Ez itt a kérdés...
- Értem.
- Az egyetlen dolog ami megmenthet bennünket, ha megállapodunk velük. De nem nekünk, hanem nekik kell megkeresniük minket. Ma ők kerekedtek felül... Az, hogy megsemmisítették az iszlám hajóhadat és az iszlám sereg felét, túlságosan megnövelte a harci kedvüket. Most is a győzelem mámorában úsznak. A tegnap éjszakai támadásunk eredménytelensége is csak táplálta a harci kedvüket. Most meg kell találnunk a módját, hogy lelohasszuk ezt.
- Mit tehetünk?
- Jelenleg semmit sem tehetünk! Csak azt kutathatjuk, hogy mit tehetünk majd...
- Amikor a Hagia Sophia terére értek, még mindig nagy tömeget találtak ott... öt órával ezelőtt is jártak itt, és akkor olyan boldognak érezték magukat.
Most pedig akaratlanul is az elszalasztott nagy alkalomra gondoltak és szomorúan tekintgettek körbe.
Lassan a Hagia Sophia-templomhoz érkeztek. A templomot zsúfolásig megtöltötte a nép. Ünnepi istentiszteletet tartottak. Battál arra gondolt, hogy az éjjel még a lovával léptetett be ide.
Miután kijöttek a templomból, hogy megtudják, hogy mit is gondol a nép az eseményekről, odamentek egy emberhez, és megkérdezték, hogy mi történt.
Az ember tetőtől talpig végigmérte őket:
- Hát még nem hallottátok a hírt? - kérdezte.
- Halászok vagyunk, reggel felé mentünk ki halászni. Most értünk vissza! - válaszolta Battál.
- Nos, amíg ti halászni voltatok, az a Battál Gázi nevezetű török néhány száz lovasával együtt betörte az egyik várkaput, és berontott a városba. Egészen idáig jutott.
- Mit beszélsz?
- Itt egy kemény ütközet volt. Nézd, véres a föld...
- Legalább elkapták?
- Nem... Ördögi módon megszöktek... Áttörték a katonák gyűrűjét, és ugyanazon az úton ahol bejöttek, távoztak Bizáncból.
- Ez lehetetlen! No és az iszlám hadsereg nem jött be mögöttük a városba?
- Miért?
- Ha betörték a kaput...
- Talán bizony nem Szűz Mária oltalmazza-e Bizáncot? Az imént mondta egy pópa. Mikor Battál a városba jött, álmot bocsájtott az egész iszlám hadseregre... Ő mentette meg a várost.
- Értem... Nagy veszélyből menekültetek meg!...
- Most hálaadó istentiszteleteket tartanak. Ti is gyújtsatok egy-egy gyertyát.
- Igazad van! Gyújtsunk gyertyát!
- Ez a császár parancsa. Hálaadásul mindenki három napos böjtöt fog tartani... Húst és zsírt nem ehetünk. A kaput pedig be fogják falazni. Az a kapu többé már nem lesz használatban.
- Nagyon helyes... No és ki mondta, hogy Battál volt az, aki betört?
- Ő maga mondta, amikor kiment a kapun!
- Köszönjük szépen.
Battál Minnetoghluval együtt eltávozott onnan...
Mind a ketten bánatosak, mind a ketten elgondolkodóak voltak. Ennek az volt az oka, hogy mindkettőjüknek az elszalasztott nagy alkalom járt az eszében.
Ilyenképpen sétáltak a bizánci piacokon. Rögtön észrevették, hogy rendkívüli módon megnőtt az élelmiszerek ára. Ugyanakkor a kínálat csekély volt. Észrevették, hogy e miatt jó néhány élelmiszer üzlet és lacikonyha már be is zárt.
Miután néhány emberrel beszéltek, nem maradt kétségük arról, hogy a város nélkülöz. Megtudták, hogy a génuaiak , akik a Konstantinápoly Galata nevű részének a birtokosai , sokat nyernek ezen, és igen magas áron adják el az élelmiszereket a bizánciaknak. Ezt egy üzlet-tulajdonos sírta el nekik, akihez azért tértek be, hogy ennivalót vegyenek.
Azután pedig ezt is hozzáfűzte:
Igen, Leó császár tehetséges ember. Nem eresztette be a városba az iszlám hadsereget, a hajóhadukat is felgyújtotta, de az a hadsereg még mindig itt van a falakon kívül... E miatt éhezik a nép. Most a Bizánc-környéki földbirtokosok és a földművesek is mind Bizáncban vannak.
Most ezek panaszkodnak a legtöbbet. A kereskedelem tönkrement. Ahhoz, hogy egy darab kenyeret vehessünk, egymást marjuk. Ezért minden eltelt nappal tovább nő a nép elégedetlensége. Ha az iszlám hadsereg nem vonul gyorsan vissza, anélkül hogy bármire is tekintettel lennének, népfelkelés fog kitörni.
Ezek olyan szavak voltak, amelyek világosan megmutatták a védők helyzetét.
Battál a társával együtt lement az Aranyszarv-öböl partjára is. Nézték, hogyan koppasztják meg a génuaiak a bizánciakat. Másrészről megszemlélték a bizánci katonák által felgyújtott iszlám hajóhad még mindig víz felszínén úszó roncsait.
Ez mindenképpen végtelenül szomorú látvány volt.
Beesteledett.
- Maradt-e még más teendőnk? - kérdezte Minnetoghlu.
- Igen!
- Mit fogunk tenni?
- Meglátogatjuk Leó császárt...
- Mit mondtál? Nem értem...
- Úgy gondolom, most, hogy eljöttünk idáig, nem lenne illendő, ha nem tennénk nála egy udvariassági látogatást.
- Bemegyünk tán a palotába?
- Igen! Mert ott van...
- Hogyan jutunk be? A kapuja előtt százával állnak a testőrök.
- Kötelesek vagyunk-e a kaput használni?
- Talán az ablakon megyünk majd be?
- Nem... A föld alatt jutunk be a palotába.
- Esküszöm, hogy semmit sem értek.
- Az én tudomásom szerint, a Hippodrom, azaz a Lóversenytér, a palota, és a Hagia Sophia között földalatti alagutak vannak. A nevelőm, Tevabil mondta el nekem. Bizánc uralkodói a Hippodromba és a Hagia Sophiába ezen a földalatti alagúton jönnek-mennek. Mi pedig a Hippodromhoz megyünk, ott kitudakoljuk ezt az utat. Így könnyen a közvetlen közelben lévő palota alá jutunk.
- No és aztán?
- Hogy mi lesz aztán, azt csak az Isten tudja... Ha egyszer a palota alá érünk, biztos hogy megtaláljuk a útját, hogy bejussunk.
- Ez egyféle szerencsejáték...
Igen, de a szerencsejátékban nincs-e ugyanakkora esélye a nyerésnek, mint a vesztésnek?
- Helyes-e, hogy ekkora veszélynek tegyük ki magunkat?
- Ebben egyáltalán nem látok veszélyt... Csak megkíséreljük. Ha a sorsunk balszerencsét hoz, semmi baj! Ha látjuk, hogy betörhetetlen vaskapuval találjuk szembe magunkat, visszafordulunk. Nem kíséreljük meg betörni, hát nem fogjuk a palota összes testőrét felriasztani...
- Akkor nincs gond... Hogyan jutunk majd be a Hippodromba?
- Könnyen... Ha besötétedik, egyszerűen átvetjük magunkat a külső falon. Bent pedig biztos hogy találunk valakit, aki majd megmutatja nekünk az utat!
- Nem ismerem az utat, mert idegen vagyok Bizáncban.
- Most menjünk egyenesen a Hippodromhoz... Mire odaérünk, jócskán be fog sötétedni.
- Üres a gyomrom. - mondta Minnetoghlu.
- Az enyém is! Lássuk csak, találunk-e valamit, amivel megtölthetnénk a gyomrunkat?
- Talán ez nem is lesz olyan könnyű...
Battál Gázi és Minnetoghlu több mint egy órát voltak kénytelenek járkálni, mire egy jó csomó pénz feláldozásával találtak egy olyan helyet, ahol megtölthették a gyomrukat. Egy marék pénz ellenében is csak úgy-ahogy tudták megtölteni a gyomrukat.
Mire a Hippodrom elé értek, már jócskán besötétedett. Akik késésben voltak, hazafelé siettek. Senki sem volt a Hippodrom mögött.
Egy szegletbe húzódtak, ahol majd nyugodtan megmászhatják a falat.
A Hippodrom egy részén vadállatokat helyeztek el. A Hippodromban tartott ünnepségeken néha elítélteket vetettek a vadállatok elé, a nép így szórakozott. De most, hogy éhínség volt Bizáncban, a vadállatokat mind megölték, mert nem tudták őket mivel etetni.
Battál és Minnetoghlu egy darabig meglapulva várakoztak. Kellett még egy kis idő. Minél több ember alszik el, annál nyugodtabban láthatnak majd munkához.
Suttogva beszéltek:
- Minnetoghlu, te milyennek látod Bizánc helyzetét?
- Ezek az emberek éheznek.
- Ráadásul egyre éhesebbek és elkeseredettebbek...
- Csak az tartja még a harciszellemüket, hogy felgyújtották a hajóhadunkat, meg hogy megúszták a mi félbemaradt rajtaütésünket is.
- Igen! A császár ezt természetesen megkísérli kihasználni. De meddig tart majd ez? Bizonytalan...
- Mit tehetnénk, hogy megtörjük a reményeiket?
- Nem is tudom...Valamit tennünk kell...
- Valami zajt hallottam...
- Igen! Valakik erre tartanak, a Hippodromba!... Jól lapuljunk meg, nehogy meglássanak...
- Vajon kik lehetnek?
Meg fogjuk tudni. Tudtommal éjszaka csak néhány őr van itt. Ez a csoport valószínűleg jó okkal jöhetett...
- Ezek katonák... Látszik a fegyverzetük a fáklyák fényénél.
- Igaz!
- Talán meglátták, hogy átvetettük magunkat a falon?
- Nem! Nem hiszem. Ha így lenne, egyenesen a lelátó felé jönnének... A vadállatok ketrecei felé tartanak... Állj, lássuk csak, még tizenöten, húszan vannak mögöttük... Meg vannak kötözve... Ezeket viszik. Bizonyára bebörtönzik őket valahová...
- Úgy van... Én is látom. Kik lehetnek azok?
- Remélem nem a mieink.
- A mieink?
- Úgy bizony! Azok lehetnek, akik megmenekültek a hadihajókról. Talán olyan bajtársaink is vannak közöttük, akiket a ma reggeli rajtaütésben veszítettünk el. Jó néhány ló is megsebesült. Amikor menekültünk, néhányunkat elkaphatták.
- Mennyire örülnék ha így lenne, mert akkor mindnyájukat megmenthetnénk.
- Talán ezért vezérelt minket ide az Isten.
- Miért is ne lenne így! Most várjuk ki a dolog végét! A két bajtárs a rejtekhelyéről figyelemmel leste, hogy mik történnek.
Számoltak. Pontosan húszan voltak szorosan egymáshoz kötözve. A húsz fegyveres katona a vadállatok ketreceihez vitte őket. Vasajtók nyitása, azután meg zárása hallatszott, azután pedig tizennyolc vidám katona jött visszafelé. Amerről jöttek, arra tűntek el.
Battál megkérdezte:
- Megszámoltad-e, hogy hány katona jött, és hány ment el?
- Húszan jöttek, és tizennyolcan mentek visszafelé.
- Úgy van... Én is így számoltam. Tehát nem tévedtem. A számítás szerint tehát ketten maradtak őrségben...
- Egyik a tiéd, egy az enyém...
- Ezt megbeszéltük!
- Azonnal lássunk munkához?
- Várj, te! Ne siess annyira! Még legalább egy órát várnunk kell.
Igen, de hogy tudok majd kivárni egy órát.
- Nem lehet másként... Én is ugyanolyan türelmetlen vagyok mint te, de másképp nem tudjuk megcsinálni... Ha akarjuk, ha nem össze kell szorítanunk a fogainkat.
- A percek sem haladnak. Hogyan fog eltelni egy óra?
- Ne aggódj! Ahogy eddig elteltek az órák, ugyanúgy telik el ez az óra is.
Battál nem tévedett. Valóban elfogott iszlám katonák voltak azok, akiket a Hippodromba hoztak, és a vadállatok üresen maradt ketreceibe zártak. Közülük tizenötöt a tengerből fogtak ki, ötük pedig elfogott török volt, akiknek a lova a reggeli rajtaütés közben sebesült meg.
Egész nap vallatták és kínozták őket. Leó császár úgy döntött, hogy a nép szeme láttára, a Hippodromban végzik majd ki őket. A bizánci nép harci szellemét ezzel kívánta tovább növelni.
Végül Battál úgy ítélte, hogy elérkezett az idő:
- Rajta! - mondta. - Most kúszva közelítsünk! Egyszerre ugorjunk rájuk felülről! A legkisebb zajt sem szabad csapnunk... hang nélkül kell ártalmatlanná tennünk őket.
- Rendben van!
A két bajtárs teljes csendben kúszott előre a lelátón.
Tíz perc múlva oda értek, ahová indultak. A két bizánci őr, semmit sem vett észre, vidáman beszélgettek.
Ezalatt a vasrácsok mögül az egyik görögül tudó rab egy kis vizet kért tőlük.
Az egyik őr ezt válaszolta:
- És mit teszel majd, ha megiszod azt a vizet? Holnap lesz csak szükséged igazán hűsítő vízre. Az lesz a büntetésetek, hogy holnap, itt, több ezer ember előtt megégetünk benneteket. Azt a tüzet pedig csak víz olthatja el...
Amikor Battál és Minnetoghlu ezeket a szavakat hallotta, akaratlanul is összeborzadtak. Eddig nem sejtették, és álmukban sem gondolták volna, hogy a bizánciak ennyire elembertelenedtek.
Utána rögtön jelet váltottak, aztán pedig a lelátók közül egyszerre a két őrre vetették magukat.
Az ugrás és a célbatalálás tökéletes volt.
Két percen belül a két őr mozdulatlanul hevert a földön. Meg sem nyikkantak.
Ezután a vasrácsokhoz futottak, elhúzták a reteszeket. Az erős holdfény árnyékában egyik hely sem látszott valami szépnek. A rácsok mögött nyöszörgő iszlám katonák végignézték a történteket.
- Ne csapjatok zajt, bajtársak! Isten segedelmével mindnyájan megmenekülünk! - mondta Battál.
A zokogás és a fohászok erősödtek.
Amikor a bizánciak bezárták őket ide, még a kezeiket és a lábaikat sem oldották ki.
Battál a bajtársával együtt először elvágta a köteleiket, utána elmondta a teendőiket:
- Csendben kell maradnotok! Most rajta ütünk a Hippodromban lévő őrszobán. Nem lehet itt öt-tíz embernél több. Csendben, zajtalanul ártalmatlanná tesszük majd őket. Felveszitek a ruháikat, magatokra öltitek a fegyverzetüket. Helyettük ti fogjátok őrizni a Hippodromot! Aki be akar jönni, azt beengeditek, de senkit sem engedtek ki... Minnetoghlu lesz a parancsnokotok, mert ő jól ismeri a nyelvet. Azalatt nekem dolgom lesz. Egy órára eltűnök, aztán majd visszajövök hozzátok... Valószínűleg az őrszobán találtok majd valami enni- és innivalót. Azután pedig ha Isten is úgy akarja, megkeressük a szabadulás útját.
Minden kitűnően ment. Egy negyedórán belül elfoglalták a Hippodromot. A Hippodrom kapuján belül huszonöt katona és testőr volt az őrszobán, tehát több, mint Battál becsülte. Mind aludtak. Nagyon könnyű volt fogságba ejteni őket. Azután mindet bezárták az alagsor egyik kőcellájába. Rögtön felvették a ruháikat. Találtak valamennyi élelmet és vizet.
Battál kiválasztotta közülük a Hippodrom őrparancsnokát. Az ember reszketett a félelemtől, az életéért rimánkodott.
Battál egy sarokba húzta:
- Hallgass rám! - mondta. - Ha meg akarod menteni az életedet, száz százalékig engedelmeskedned kell nekem!
- Várom a parancsodat! - mondta. - De hát ki vagy te?
- Az én nevem Battál. Török vagyok. Talán mond valamit a nevem...
- Istenem, mit hallok. Hát van-e olyan bizánci, aki ne ismerné ezt a nevet?
- Engedelmeskedsz-e majd?
- Természetesen engedelmeskedem. Mi egyebet is tehetnék az engedelmességen kívül.
- Akkor pedig mutasd meg nekem a Hippodromból a palotába vezető titkos alagutat!
- Bemész a palotába?
- Igen! Miért kérded?
- Az Isten óvja azokat akik ott vannak! Nincs más mondandóm... Parancsoljon, hadd mutassam az utat!
Egyenesen a Hippodrom közepe felé tartottak, itt egy lépcsőt találtak.
Rögtön rájött, hogy ezt a lépcsőt használják a bizánci császárok, amikor megnézik a Hippodromban szervezett játékokat.
Az alagúton, és könnyedén bejutott a császári palotába.
Amikor a palota második emeletére ért, a csillogó díszítésekről rájött, hogy a császári lakosztályba érkezett.
Egy pillanatra megállt, igyekezett összeszedni a gondolatait. Amikor először járt Bizáncban, egyszer már járt a palotában, de ezen az emeleten még nem volt. Vajon melyik szobában van Leó császár? Hogyan deríti majd ki?
Mialatt ezen töprengett, zajt hallott, és besurrant az első ajtón, aztán a résnyire nyitvahagyott ajtó mögül leselkedett kifelé.
Nemsokára két alak tűnt fel a folyosó végén. Mikor Battál rájött, hogy egyikük személyesen a császár, az egész teste reszketett az örömtől. Egy fegyveres szárnysegéd volt mellette. Amikor az egyik ajtó elé értek, a császár megszólalt:
- Mihail, te most már aludni térhetsz! Én egy keveset még dolgozni fogok a könyvtárszobában. Néhány levelet kell írnom, aztán lefekszem!
A testőr katonásan tisztelgett előtte:
- Jó éjszakát császárom!
- Holnap reggeltől a kikiáltók járják be a várost, és hívják a népet a Hippodromba! Valamivel dél után, mi is a Hippodromba megyünk. Hány fogoly van?
- Húsz!
- Mindegyik arab?
- Öten közülük törökök! Azok közül, akik reggeltájt Battállal a városba törtek...
- Nekik sokkal keményebb büntetést kell majd adni... Óh, ha az éhínség miatt nem öltük volna le az oroszlánokat, akkor azok elé dobhatnánk őket.
- A pópák úgy gondolják a megégetésük a helyénvaló.
- Legyen meg minden előkészület!
- Parancsára császárom!
Leó császár bement a szobába, a testőr pedig visszafordult, és eltűnt a folyosón.
Battál végighallgatta az egész beszélgetést. Ekkor tudta meg, hogy a Hippodrombéli katonák egyáltalán nem hazudtak.
Várt még egy percet, aztán kiment az üres szobából. Kinyitotta azt az ajtót, amin az imént a császár bement, és belépett. Az ajtót bezárta maga mögött, még a reteszt is rátolta.
Teljesen nesztelenül ténykedett, ezért a szobában tartózkodó császár nem hallott meg semmit. Egy asztal mellett ült. Fejét lehajtva írt valamit. A szobát egy háromágú ezüst gyertyatartó világította be. Senki más nem volt a szobában.
Battált fölöttébb megörvendeztette, hogy ilyen szerencsésen alakult a helyzet.
Amikor lassan az asztal felé közelített, Bizánc császára hirtelen megérezte, hogy valaki van a szobában, felemelte a fejét és észrevette Battált.
Amikor meglátta, kővé dermedt.
Battál arcán egyfajta mosoly volt. Amikor az asztal mellé ért, nyugodtan elhelyezkedett az egyik széken.
A császár csak ekkor kérdezte meg:
- Ki vagy te?
- Battál a nevem. -válaszolta Battál.
A császár ezekre a szavakra szinte borzadva rezzent össze:
- No hát te vagy Battál?
- Igen, én! Talán nem hiszed?
- Hogy ne hinném? Ugyan ki más juthatott volna be hozzám Battálon kívül?
- Értjük egymást.
- A bizánci császár lassan igyekezett megszabadulni a félelemtől és az izgatottságtól ami hatalmába kerítette:
- Mindig nagyon szerettelek volna látni. Sokfélét hallottam rólad. Állítólag rendívül ügyes harcos vagy. Egész Bizánc beszéli a rólad szóló történeteket... A ma reggeli rajtaütés és a városba jutás is egy csodás siker volt... Tényleg, erről jut eszembe, van itt valami, ami nem fér a fejembe... Miért nem követett téged a hadsereg? Akkor Bizánc most már a tiéd lenne.
- Bizánc akkor lesz a miénk, amikor csak akarjuk.
- Úgy lett volna, ha ki tudjátok használni a ma reggeli alkalmat. Folyton ez jár az eszünkben. Egyikünk sem érti ennek az okát... Sikerül betörnötök Bizánc egyik kapuját... Be is hatoltok... De a hadsereg nem követ benneteket. Akárhogy is... Bizánc szempontjából jó, hogy így történt. Azt a kaput berakattam. Soha többé nem nyitjuk meg. Örökre zárva marad majd...
Azt javaslom, sebesen rakasd be a többi kaput is.
Úgy gondolom, hogy még egy-két másik gyengébb kaput is ugyanúgy intézek el, azokat is befalaztatom majd.
- Ha épségben maradnál, ezt is tétesd majd meg!
- Talán azért jöttél, hogy meggyilkolj engem? - kérdezte a császár rettegve.
- Még nem döntöttem el!
- Mit nyersz azzal, ha megölsz? Semmit... Nézd Battál, ajánlatot akarok neked tenni...
- Mi lenne ez az ajánlat?
- Ha itt maradsz, kész vagyok téged a hadseregeim főparancsnokává tenni. Természetesen káprázatos vagyonnal együtt... A legmagasabb havi járandóságot kapod majd.
- Úgy látom, még nem tudod, hogy miféle emberrel állsz szemközt! Nem gondolsz arra, hogy mi van ha sértésként fogadom az ilyenféle ajánlatot?
- Meg akarlak nyerni téged, Battál... Ez az igazság.
- Az a gondolat, hogy egy török pénzért megvásárolható, csak őrültség lehet.
- Igen... Most már megértettem, és beismerem.
- Most pedig lássuk csak, áruld el, hogy ki adta neked azt az ötletet, hogy megégessétek a fogságotokba esett török és iszlám hadifoglyokat?
- Szó sincs róla! Nem, nem, nem igaz!
- No csak, hazudni kezdtél. A hazugság az egyetlen dolog, amit sohasem bocsájtok meg, és ez az ami a legjobban feldühít.
- Ki mondta ezt neked?
- Az előbb beszéltél a testőröddel, a saját füleimmel hallottam...
- Tehát mindent tudsz! Az az igazság, hogy a nép és a pópák akarják megégetni őket. Az én szavamnak pedig már nincs súlya.
- Folyton hazudsz! Hazugságot hazugságra halmozol!
- Esküszöm, hogy igazat beszélek. Igen, eleinte nagy volt a tekintélyem és a hatalmam. Azt ígértem, hogy az iszlám sereget a legrövidebb időn belül eltávolítom majd a város alól. Én magam is így hittem. Müszlimét átvertem. Nagyon szűkös volt az iszlám hadsereg élelme, és az embereimmel még azt is felgyújtattam. Sajnos nem tudtam betartani ezt az ígéretemet. Az iszlám hadak továbbra is itt maradtak.
- Miért nem gondoltál arra, hogy kirontasz a városból és harcolsz?
- Ezekkel az emberekkel? Azt hiszed ezek alkalmasak lennének erre? Óh, óh! Nincs még egy ilyen rossz, tehetetlen, gyáva hadsereg. Hányszor erőltettem őket a támadásra. Sem a katonák, sem a tisztek nem is gondoltak arra, hogy ellenetek harcolni kimenjenek a városból. Ráadásul nem teszi-e nyilvánvalóvá a gyávaságukat a ma reggeli kísérlet is? Hányan voltak veled?.
- Ötszázan...
- Lám, ötszáz emberrel betörted a kaput. Bejöttél. Ötszáz embert megöltél vagy megsebesítettél... Több tízezres hadsereg volt tehetetlen veled szemben. Kitörtél közülük. Ahogy jöttél, úgy mentél el, épségben távoztál!
- Azután, hogy kimentem a városból, azt gondoltam, hogy utánam jöttök, vártalak benneteket...
- Honnan lenne nekik bátorságuk erre? Ha már ilyen nyíltan beszélünk; hadd mondjam el... Csak a félelmükkel tudom fegyelemre kényszeríteni őket. Azt mondtam nekik, hogy ha a muzulmánok bejutnak a városba, mindnyájukat levágják, ők pedig ezzel a félelemmel maradnak a helyükön...
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta:
- Istennek hála, az egy kissé felerősítette a harci szellemet, hogy a hajóhadatok a csapdánkba esett...
- Lásd, elismerem hogy ebben nagyon ügyes voltál. A hajóhadunk parancsnoka pedig igen buta és gőgös ember volt. Elkövette azt az ostobaságot, hogy megbízott azokban a görög révkalauzokban, akiket idefelé vett maga mellé. A lehető legsúlyosabban meglakolt ezért a hibájáért. Akárhogy is, nincs szükség belekeverni ezeket a dolgokat... Te megparancsoltad, hogy holnap égessék meg a fogságotokba esett húsz foglyot. Erről számolj el!
- Kész vagyok azonnal szabadon bocsájtani őket...
- Ha van rá hatalmad; miért egyeztél bele, hogy megégessék őket?
- Erőszakosan ragaszkodtak hozzá a tábornokok, és velük összhangban a pópák is. Azt mondták ezáltal Bizánc népének ereje és harci kedve növekedni fog. Azt mondták, hogy a muzulmánok rettegni fognak. Most éjjel hivatom a szárnysegédemet és szabadon bocsáttatom őket. Magamra vállalom a felelősséget. Holnap emiatt talán leváltanak vagy megölnek, de mégis kész vagyok megtenni.
- Képtelenségeket beszélsz! A félelem miatt fecsegsz ilyeneket! Ráadásul semmi szükség arra a parancsodra, hogy szabadon bocsássák őket...
- Nem értem.
- Én már szabadon bocsájtottam őket...
- Ezt is megtetted már?
- Igen!
- Elhiszem. Mert nincs olyan, amit te meg ne tudnál tenni. Nos, hogy jutottál be ide?
- Íme bejutottam...
- Bocsáss meg. Ez egy ostoba kérdés volt... Nem is fontos, hogy hogyan, mi úton jutottál be... Lényeg, hogy bent vagy, és e pillanatban a kezedben vagyok. Mindenképpen megölsz majd?
- Miért ne használnám ki, ha ilyen alkalom adódik.
- Hadd váltsam meg az életemet!
- Mit kínálsz az életedért cserébe?
- Hadd adjak neked ezer aranyat...
- A rabszolgapiacon ezer aranyért csak olyan-amilyen rabszolgát lehet venni...
- Kétezer arany!
- Kevés!
- Háromezer aranyat adhatok...
- Négyezret fogsz adni!. Úgy az összes török fogolyra kétszáz arany esik... Szegények szörnyű kínokat álltak ki...
- Semmit sem tartasz meg magadnak?
- Miért? Talán útonálló vagyok?
- Nem értem.
- Csak az útonállók kérnek váltságdíjat az álltaluk feltartóztatott, vagy a hegyek között fogságban tartott emberekért. A pénz ellenében megkegyelmeznek az életüknek. Mi keresnivalóm lenne itt, ha ez lenne a dolgom?
- Bocsáss meg! Battál, te igen nagy ember vagy!
- Nem kedvelem az ilyesféle locsogást. Igazán eleget fecsegtünk már. Most már mennem kell. Hogy adod át a pénzt?
- Ebben a szobában van a pénzszekrényem... Azonnal kifizethetem.
- No ez az! Én meg azonnal elmegyek. Csak annyit mondok még, hogy köztünk a harc folytatódik. Talán nem helyes, hogy nem öllek meg, de attól félek, hogy nálad tehetségesebb ember kerülhetne Bizánc trónjára. Nem a négyezer arany miatt, hanem csak ezért könyörültem meg az életednek. A harc, férfidolog. Harctereken vívják. A foglyokkal pedig emberségesen kell bánni. Lásd, egy csomó bizánci fogoly van a kezünk között, és semmit sem teszünk velük. Ezután is eshet majd török a fogságotokba. Ha ezek közül bármelyiknek is ártanátok, akkor téged semmi sem ment meg a haláltól. Újra eljövök, nyakoncsíplek és a saját kezemmel öllek meg. Ezt nehogy elfeledd!...
- Értem! Nézd, Szűz-Mária nevére esküszöm, hogy ezentúl a török hadifoglyoknak egy haja szála sem görbül majd meg.
- Hiszek neked, Leó! Az esküdet pedig semmire sem becsülöm... Ha van rá merszed, szegd meg a szavadat... Aztán nézd meg, mit csinálok majd veled!
- Meglátod, állni fogom a szavamat!
- Nosza, add az aranyat, hadd menjek már!
- Azonnal átadom!
Leó császár egy kulcsot vett elő a zsebéből, és egyenesen a könyvespolchoz ment. Meghúzta az egyik sarkában rejtőző kampót, a könyvespolcnak ez a része kinyílt, mint egy fedél. Mögötte egy vasfedél tűnt föl. Amikor ezt kinyitotta a kulccsal, egymásra halmozott, arannyal teli bőrzsákok tárultak a szem elé. Négy zsákot vett ki közülük:
- Minden zsákban ezresével van az arany. - mondta. - Ha akarod, adok neked is egy zsákot ajándékba!
- Nem, nem akarom. Zárd be a pénzszekrényedet!
A császár bezárta a pénzszekrényt. A könyvespolc álcát is a helyére tette.
Most pedig szükségem lenne egy kötélre! - mondta ekkor Battál.
- Miért?
- Hogy megkötözzelek...
- Értem. Attól félsz, hogy mihelyst elmész, mindenkit riadóztatok!
- Miért ne tennéd?
- És ha megesküdnék?
- No, no... Jobban tennéd, ha félretennéd ezeket a üres szólamokat. Te már szegény Müszlimének is sokat fogadkoztál.
- Nincs is itt kötél!
- Csinálok. Ha akarom, ha nem, szét kell tépnem a ruhádat, de akárhogy is, rengeteg ruhád van.
Battál tétovázás nélkül széthasogatta Leó császár levetett ruháit, és kötelet sodort belőlük, azzal pedig szépen megkötözte. Azután széttépte az ingét, és azzal tömte be a császár száját. Miután látta, hogy ezektől nem szabadul meg egykönnyen, és elhelyezte az íróasztal mögött, felvette a négy arannyal teli zsákot, és nesztelenül távozott.

BATTÁL ÚJ TERVE

A folyosó megint teljesen üres volt.
Ugyanazon az úton amerről jött visszafelé haladva zavartalanul jutott le addig a helységig, ahonnan az alagút szája nyílt.
Csakhogy azt már nem találta üresen. Két fegyveres őr ült ott, kockáztak.
Battál mielőtt belépett, letette a nehéz zsákokat. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán rájuk dörrent:
- Nocsak, szerencsejátékot játszotok?
A katonák meglepődve álltak föl. Erőlködve kíséreltek meg rájönni arra, hogy ki az, aki ilyen kemény hangon megdorgálta őket:
- Nem, nem játszottunk szerencsejátékot... Csak az idő múlatására dobáltuk a kockát. - hebegték.
- Még hazudtok is? Mi az a pénz ott?
- Bocsásson meg. De ön kicsoda? - kérdezte az egyikük.
- Mindjárt megmutatom, hogy ki vagyok.
Amint ezeket a szavakat kimondta, felemelte a kezét és erősen arculcsapta. Az arculcsapott katona a földre zuhant. Amikor Battál odament hozzá és fejberúgta, a katona elájult. Battál ekkor a másik katonához fordult:
- Téged is érdekel-e, hogy ki vagyok?
A másik, aki látta, hogy mi történt a társával azt hebegte:
- Nem uram!
- No ez dicséretes! Egyáltalán nem kedvelem a kíváncsi embereket... De mert jó a felfogásod, elárulhatom neked, hogy Battál vagyok.
- Battált mondott?
- Igen!
Battál Gázi látta, hogy a katona félelmében a ajkába harapott, és vékony vércsík jelent meg a szája szélén.
- Ne félj, nem bántalak! - mondta neki, hogy megnyugtassa. - Vedd azokat a zsákokat, és menj előttem!
- Parancsára!
- Kimegyünk a Hippodromba!
- Ahogy parancsolja!
A katona felvette az arannyal teli zsákokat, és belépett az alagútba. Battál az olajmécsesnél meggyújtotta kioltott gyertyáját aztán pedig a nyomába szegődött.
Öt perc múlva a Hippodromban voltak. Minnetoghlu és a többiek örvendeztek, hogy Battál visszatért közéjük.
Az aranyat szállító testőrkatonát is a többi hippodrombéli testőr mellé zárták. Ekkor Battál az összes bizánci egyenruhába öltözött rabnak kétszáz-kétszáz aranyat osztott ki, aztán a következőket parancsolta nekik:
- Ideje, hogy távozzunk. Mint éjszakai őrjárat gyalogolunk a majd le a tengerpartra, kimegyünk a kapun. Ott majd találunk csónakokat, beszállunk és távozunk Bizáncból. Minnetoghlu lesz a parancsnokunk.
A parancsot azonnal végrehajtották. Minnetoghlu az élükre állt, Battál és a többiek a nyomába szegődtek, és lépést tartva a Gabona-kapu felé indultak.
Az úton kétszer találkoztak őrjárattal. Tisztelegtek, aztán tovább folytatták az útjukat.
A kaput nem volt nehéz kinyittatniuk. Minnetoghlu azt mondta a kapuparancsnoknak, hogy egynéhány a halászok közé beszivárgott kém után kutatnak. Fülest kaptak róla, hogy a halászcsónakokban rejtőznek. Battál volt a "besúgó". Ő mutatja majd meg nekik azokat a csónakokat, amelyekben a kémek rejtőzködnek.
A kapuparancsnok rögtön kinyitotta a kaput, ők meg kimentek rajta. A városfal mellett egy sor halászcsónak állt. Kicsit eltávolodtak. Néhány csónakot színleg átvizsgáltak, végül a legalsóbb partszakaszhoz kikötött nagy halászbárkát alkalmasnak találták. Ez a bárka mindnyájukat kényelmesen elbírta.
Beszálltak. A kötelet eloldották és nekifeszültek az evezőknek. A csónak kilódult a tengerre. Az áramlat segítségét is kihasználták, és így gyorsan távolodni kezdtek.
- Hé, hová mentek? - kiabálta mögöttük a kapuparancsnok, aki velük együtt volt a parton, és semmit sem értett.
Battál válaszolt:
- Kémvadászatra!...
- A tenger közepén fogtok majd kémeket?
- Úgy bizony! No viszlát!
A parancsnok értetlenül visszafordult, ezalatt a halászbárka Battállal és huszonegy utasával egyre nagyobb sebességgel haladt a Márvány-tenger felé.
Így tért vissza sikeresen Battál Gázi.
Amikor visszaérkezett, Müszlimét izgatottan és búsan találta. Az iszlám sereg vezérének erős kételyei voltak afelől, hogy épen és egészségesen visszatérhet, azt pedig jól tudta, hogy ha nem térne vissza, a balvégzetével kellene szembenéznie.
Ezért amikor meglátta Battált, leírhatatlan öröm fogta el. Izgatottan ölelgette, és közben hálát adott az Istennek. Azután rögtön beszélgetni kezdtek.
Battál néhány szóval, röviden elmondta, hogy mi történt vele Bizáncban, aztán rátért az igazi témára:
- Bizánc népe éhezik, és már elviselhetetlen helyzetben van. A hajóhadunk balvégzete és a sikertelen rajtaütésünk egy kissé megnövelte a bizánci nép harci kedvét, de ez nem fog soká tartani. A nép, csak a génuaiak segítségével, de úgy is csak nehezen tudja fenntartani magát. Ha mi ráijesztenénk a génuaiakra, csírájában folythatnánk el ezt a segítséget. Akkor holtbiztos, hogy nehéz helyzetbe kerülnek majd. Szerintem ez most a legfontosabb teendőnk.
- Tégy amit csak jónak látsz! Én magamat csak egy parancsodra váró katonának tekintem. Te csak add ki a parancsodat, és én majd teljesítem! - mondta Müszlime.
- Akkor én azonnal indulok, hogy találkozzam a génuaiakkal. Add mellém négy vezéredet! Minél többen vagyunk, annál jobban rájuk ijesztünk.
- Parancsodra! De ha akarod, pihenj ma! Fáradt lehetsz, mert egész éjjel nem aludtál! Menj holnap!
- Nem! Nem, még egy napot sem veszíthetünk. Nincsenek elvesztegetni való napjaink, de még óráink sem.
Battál azonnal küldöttséget alakított. Müszlime fővezértől pedig kapott egy írásos felhatalmazó levelet, azután pedig mindnyájan együtt az Aranyszarv-öböl csúcsát megkerülve, a túlpartra jutottak. Délutánra az akkoriban Génuai kézen lévő Galata-vára alá értek. Közölte a kapuparancsnokkal, hogy a várparancsnokkal akar beszélni.
A kapusok akik látták, hogy csak tízen vannak, habozás nélkül beengedték őket. A vár parancsnoka, aki egyben olyasféle független helytartó is volt, várakoztatás nélkül azonnal fogadta őket.
Battál Gázi először átadta Müszlime megbízólevelét amely teljes körű tárgyalásra és döntéshozatalra hatalmazta fel :
- Barátok vagyunk-e, vagy ellenségek? - kérdezte. - Mindenekelőtt ezt kell tisztáznunk!
- Talán nincs barátság köztünk, de ellenségek sem vagyunk! - válaszolta a helytartó. - Mi, génuaiak, a bizánciakkal is, és veletek is jó viszonyt akarunk fenntartani.
- Igazat és nyíltan szóltál. Rögtön be is bizonyíthatom, hogy számotokra valóban a semlegesség a legszerencsésebb döntés. Mi Bizánc legyűrésére jöttünk ide, eszünkbe se jutott bántani titeket, de miután megtudtuk, hogy ti folyamatosan segítséget nyújtotok az ellenségünknek: Bizáncnak, ha akarjuk, ha nem, ellenségünknek kell tekintenünk titeket. A parancsnokunk, Müszlime utolsó figyelmeztetésül küldött minket ide. Ha nem szünteted be a folyamatos segítségnyújtást az ellenségünknek, akkor a hadainkkal találod szemben magadat. A ti várfalaitok pedig nem olyan magasak, erősek, és megmászhatatlanok, mint Bizáncéi. A szabadságotokat, életeteket és minden vagyonotokat könnyedén elveszíthetitek.
A génuai parancsnok meglepődött:
Tiltakozott. - Mi semmiféle segítséget nem nyújtunk a bizánciaknak. Egyetlen génuai katona sincs Bizáncban.
- Nem állítom az ellenkezőjét.
- De azt állítjátok, hogy segítünk nekik...
- Nem katonák küldésével segítitek őket. Másféle segítségről van szó. Folyamatosan ételt és italt küldtök Bizáncba. Ez is segítség, vagy talán nem?
- Mit akartok, mit tegyünk?
- Azonnal szüntessétek be ezt. Ezután semmit sem adhattok el a bizánciaknak. Ez jelenti a semlegességet. Ellenkező esetben ti is az ellenségeitek közé sorolhattok minket. Későbbre halasztjuk a leszámolást Bizánccal, előbb minden erőnkkel rátok támadunk. Akkor majd meglátjátok, vajon küld-e majd a megsegítésetekre akár csak egyetlen katonát is az a Bizánc, amelyet már évek óta tápláltok?
- Tudom, hogy nem küldenek majd!
- Akkor pedig azonnal közöljétek velünk a döntéseteket!
- Jól van! Hogy bebizonyítsuk a semlegességünket, beleegyezem, hogy ezentúl semmit sem adunk majd el nekik.
- Okos döntést hoztatok. Csakhogy ezt az embereink le fogják ellenőrizni. Ebbe is bele kell egyezned.
- Nem bízol bennünk?
- Tévedsz! Természetesen bízunk a szavadban, de meg kell nyugtatnunk Müszlime emírt.
- Ezt nehéz elfogadni! Sokan vannak, akiknek a megélhetése ebből származik. Ezek az adott parancsom ellenére is csempészként kereskedésre vetemedhetnek a bizánciakkal. A csempészetet pedig nem könnyű megakadályozni.
- Nézd, ezt elismerem. Ezen én is gondolkodtam, és találtam rá gyógyírt.
- Mi lenne az?
- Az összes árut, amit eddig a bizánciaknak adtatok el, ezentúl mi vásároljuk majd meg, készpénzért, és magasabb áron.
- Akkor azok szerint amit mondtatok, a nektek nyújtott segítség miatt talán nem válunk-e majd Bizánc ellenségeivé?
- Ti már másfél éve így segítitek Bizáncot. Egy darabig, nekünk is segíthettek majd így!
- Ti jöttetek és el is fogtok menni. Mi pedig Bizánc szomszédai maradunk. Ha minket ilyen dologra kényszerítenétek, mihelyt elmentetek Bizánc rögtön nekünk támadna. Beveszi a várunkat.
Jól van! Másféle ajánlatot teszek! Azt az élelmet, amit tőletek vásárolni fogunk, letétben fogjuk hagyni nálatok. Csak az Isten tudhatja, hogy milyen véget ér a háborúnk Bizánccal. Aszerint amit mondtunk, ugyanúgy lehetséges hogy visszavonulunk innen, mint ahogy be is vehetjük Bizáncot.. Nos, addig a napig a tőletek vásárolt áru legyen nálatok letétben... Erre sem a bizánciak, sem a génuai nép nem mondhat semmit..
- Nos, ez lehetséges.
- Akkor megállapodtunk, úgy-e?
- Igen, megállapodtunk!
- Az is feltételünk, hogy azonnal szabadon kell bocsájtanotok a fogságotokban lévő muzulmán foglyokat. Tudjuk, hogy a hajóhadunk pusztulása után, jó néhányan úszva partra menekültek, vagy a hajójuk ütközött a parthoz.
- Igen, ez is igaz. A bizánciak maguknak követelték őket, de mi nem adtuk. De megígértük, hogy a háború végéig nem engedjük őket szabadon.
- Hányan vannak?
- Néhány százan.
Nekünk pedig pont ennyi emberre van szükségünk ahhoz, hogy őrizzük és leellenőrizzük a nekünk eladandó árukat. Így hát ti is megszabadultok attól, hogy fölöslegesen etessétek őket.
- Igen, ebbe is beleegyezhetünk.
- Akkor pedig rögtön csináljuk meg a megállapodást!
- Jól van!
Battál és a társai aznap éjjel ott maradtak. Leginkább a parancsnok lett igazán izgatott, amikor megtudta, hogy Battál az iszlám küldöttség vezetője. Battál nagyon csodálkozott rajta, hogy a hírneve idáig is eljutott, megjelent a tiszteletére adott fogadáson.
Másnap reggel találkozott a szabadon bocsájtott török tengerészekkel. Miközben az utcákon sétáló kikiáltók, kihirdették, hogy a háború végéig tilos Bizáncnak árut eladni, egyúttal tudatták az eladókkal, hogy az árukat magasabb áron felvásárolják.
Battál a társaival együtt déltájban távozott Galatából. Visszatért az iszlám főhadiszállásra és elmondta Müszlimének, hogy mit végzett. Müszlime nem értette a dolog fontosságát, de Battál Gázi végtelenül boldog volt. Úgy hitte, Bizáncra mérte a reá mérendő csapást.

A BAJBA JUTOTT BIZÁNC

A bizánciak csak néhány nap múlva értesültek a dologról. Végül rájöttek, hogy miért maradtak el hirtelen a túloldalról, az addig folyamatosan érkező élelmiszerekkel rakott csónakok.
Leó császár azonnal követet küldött a túlpartra. Megkísérelte kikényszeríteni, hogy a génuaiak mondják föl ezt a megállapodást, de ez az igyekezete nem járt semmiféle sikerrel. Battál olyan okos és ravasz megállapodást kötött a génuaiakkal, hogy a bizánciak nem tudták kikezdeni.
Ez Bizáncban még inkább elviselhetetlenebbé tette helyzetet, nehezebbé vált a megélhetés és az éhínség súlyosbodott. Ahogy múltak a napok, a panaszok egyre sokasodtak. Az előljárók arra kényszerítették a császárt, hogy hívja össze a tanácsot, és ott hozzon döntést. A nép itt-ott, a város különböző pontjain gyülekezett és helytelenül beszélt a császár ellen, sőt még tüntettek is ellene.
Leó császár két héttel az Aranyszarv-öbölben aratott győzelem után, végül egy ilyesféle gyűlést volt kénytelen összehívni. A pátriárkát az elöljáró püspökökkel, a főtiszteket és az államférfiakat a palota nagytermébe hivatta össze.
Amikor mindenki megérkezett, lágy hangon kezdett beszélni, hogy eloszlassa a köztük gyülekező villámokat:
- Úgy ülök veletek szemben, mint egy bűnös. Tudom, hogy közületek sokan bűnösnek tartotok, odakint a nép pedig még nálatoknál is dühösebb rám. Tudom, hogy csoportokba verődve szórják rám átkaikat. Nem védekezem majd, csupán csak meg foglak hallgatni benneteket, végül pedig a saját ügyemben magam fogom meghozni a legigazságosabb ítéletet. Most pedig beszéljetek!
A császár ellenlábasaként közismert egyik tábornok rögtön megragadta a szót.
Ha tehát tudja, hogy bűnös, azonnal mondjon le a császári trónról! Azt ígérte, hogy egy hét alatt eltávolítja a Bizánc alá gyűlt iszlám hadakat. Egy hónap, három hónap, hat hónap, egy év, másfél év telt el, és ők még mindig itt vannak. Egy embernek, aki nem tudja teljesíteni az ígéretét, mindenekelőtt le kell mondania a megbízatásáról.
Leó császár e szavakat nagy nyugalommal fogadta:
- Mindenki szólhat, akinek nem tetszenek az intézkedéseim. Én csak a végén válaszolok majd.
Egy magas rangú állami hivatalnok beszélt másodiknak:
- Bizánc népe ma éhezik. Nem talál magának élelmet. A városbéli fák leveleit főzi meg levesnek. Azt ígérte, hogy az iszlám sereg azonnal vissza fog vonulni. Gondolnia kellett volna arra, hogy a háború ennyire elhúzódik, bőséges élelmet kellett volna felhalmoznia. Az iszlám hadak elleni háborúban segítségül kellett volna hívnia a velünk szövetséges államokat.
A harmadik vádaskodó, még messzebbre ment.
- A nép türelme fogytán van. Ha ez a hadsereg nem takarodik el a legrövidebb időn belül, felkelés törhet ki a városban. Akkor a nép maga nyitja majd meg a kapukat az iszlám hadak előtt, azok pedig egyikőnket sem hagyják majd épségben. Azt mondta, hogy az iszlám sereg vagy visszavonul, vagy pedig éhenhal. Ez a sereg nem vonult vissza, mégis mi vagyunk azok, akik az éhhalál szélére kerültünk.
A többiek is nagyjából így beszéltek és hibáztatták a császárt.
Leó végül látta, hogy őreá került a sor, és ismét megszólalt:
- Alaposan elmarasztaltatok. A legkeményebb szavakat használtátok. Megnyugodtatok, mert kiöntöttétek a lelketeket. Most pedig hadd válaszoljak. Nem az iszlám sereg hozta Bizáncot a mostani nehéz helyzetébe, hanem a később hozzájuk csatlakozott Battál nevű török.
Én abban hibáztam, hogy az ő erejét nem vettem számításba. Milyen kár, hogy azok a tábornokok, akik engem most a legkegyetlenebbül támadtak, nem tudták megakadályozni, hogy ez a török néhány száz emberével a Hagia Sophia-templomig hatoljon, és még elcsípniük sem sikerült. Ha ez az ember nem bukkant volna föl, már régen befejeződött volna ez a háború. Mondjak le?! Mit fog majd tenni az, aki a helyemre lép? Mit tehet? Mondjátok meg! Hányszor beszéltem a tábornokokkal. Hányszor erőltettem, hogy intézzenek kirohanást ellenük. Nos, most mind itt vannak... Erre egyikük sem mert vállalkozni. Szerintük Bizánc mostanáig csak úgy nyerte háborúit, hogy tétlenül maradt. Én egymagam menjek ki a városból, hogy ezzel az emberrel háborúzzak? Egyedül verjem szét őket és kergessem el őket? Ennek ellenére elégettem és elsüllyesztettem az ellenséges hajóhadat és a hadsereg felét. Ezt senki sem tagadhatja. Ki tagadhatná ezt? Nincs aki dicsérne ezért. Amikor én előkészítettem ezt a csapdát, a tábornokok közül többen kijelentették, hogy nem fog sikerülni. Sőt, volt aki őrültségnek tartotta. Aztán kinek lett igaza?
Igen, ma Bizánc népe éhezik, de higgyétek el, hogy az ellenségeink helyzete sem különb. Talán még rosszabb is. A trónon maradjak-e, vagy menjek? Két lehetőség van. Az egyik, hogy a hadsereg kitör a városból és felveszi a harcot az ellenséggel. Legyőzzük és megsemmisítjük őket. A második megoldás pedig az, hogy megegyezést keresünk velük. Én a harc mellett vagyok. Kész vagyok az iszlám hadak elleni harcra Bizáncból kitörő csapatok élére állni. A nép nemcsak engem, de a hadsereget is elátkozza. Azt mondják, hogy ezek csak a bőséges zsoldot veszik föl, isszák a bort, a nőket hajkurásszák, de ha meglátnak egy ellenséges katonát, úgy lapítanak mint a nyúl. Nos, van egy ajánlatom, hogy véget vessünk ezeknek a szóbeszédeknek. Hajlandók vagytok-e a város falain kívül csatázni az iszlám sereggel?
Mély csend borult a teremre. A tábornokok lehorgasztották fejeiket, senki sem válaszolt.
A császár az állami hivatalnokok felé fordította a tekintetét:
- Ebben a harcban nem fogjuk magára hagyni a hadsereget. Minden hadrafogható férfi önkéntesként csatlakozik majd a sereghez. Ti pedig, hogy példát mutassatok a népnek, az első sorban fogtok harcolni. Csak így menthetjük meg Bizáncot. Rendben van?
A hivatalnokok is lehorgasztották a fejüket.
Ekkor Leó császár megemelte a hangját:
- Miért nem beszéltek? Miért nem szól egyikőtök sem? Talán megnémultatok? Még ha az a Battál Gázi nevű török egy maréknyi emberrel betöri is a kapunkat, és egészen az Hagia Sophia-templomig hatol is, csak tétlen nézők maradtok. Ugyanez az ember egyedül bejön Bizáncba, a palotáig nyomul, engem elfog, megkopaszt. A Hippodrombéli foglyokat maga mellé véve távozik, és egyikőtök sem tud semmiről. No de ideje, hogy a hencegés, képmutatás, locsogás valóra váljon, mindnyájótokból hős lesz majd. Nosza, rajta, beszéljetek!
Senki sem vette a bátorságot, hogy megszólaljon, így hát a bizánci pátriárka kelt fel a helyéről:
- Mi nem azért gyűltünk itt össze, hogy egymást hibáztassuk, hanem, hogy megtaláljuk a szent Bizánc megmentésének útját. Leó császár minden tőle telhetőt megtett a sikerért. Ezt senki sem vonhatja kétségbe. Ezért az egyház hálás neki. Ha van ember, aki megmentheti Bizáncot, az ő. Ahelyett, hogy szapulnánk őt, helyesebb lenne inkább a segítségére lennünk. Álljon elő, ha van olyan ember, aki jobban végezné a császár feladatát! Magyarázza el, hogy mi úton tudja majd megmenteni Bizáncot a jelenlegi helyzetéből. Győzzön meg bennünket! Leó császár azt állítja, hogy habozás nélkül lemond egy ilyen ember javára. Van-e ilyen jelentkező?
Ismét senki sem mozdult:
- Ez esetben mindnyájan sorakozzunk föl a császár mögé! Segítsük őt minden döntésében!
A császár bátorságot merített a pátriárka támogatásából.
- Úgy látom, hogy nem tiltakoztok szentéletű pátriárkánk szavai ellen. Ez esetben mostantól kezdve minden jogomat a lehető legkeményebben fogom felhasználni. Szavamat adom, hogy Bizáncot egy hónapon belül meg fogom szabadítani ettől a véget nem érő fenyegetéstől. Akárhogyan is, de meg fogom tenni. Senki sem helyezkedhet velem szembe. Végtelenül kemény és kegyetlen leszek azokhoz, akik keresztezni akarják a terveimet. Nos, szavamat adom rá, hogy ha nem menteném meg egy hónapon belül Bizáncot, akkor meg fogom büntetni magamat.
Ezeket a szavait azonnal taps fogadta. A nagyterem egyszerre zúgta:
- Éljen a császár!
Ilyenképpen ért véget a tanácskozás.
A császár határozott ígéretet tett, azt mondta, hogy egy hónapon belül kimenti Bizáncot ebből a helyzetéből.
De hogyan?
Erről egyetlen szót sem ejtett, és senki sem merte megkérdezni tőle.

AZ ELVESZETT REMÉNY

Amikor Bagdadból megérkezett a hírnök, és belépett Müszlime sátrába, Müszlimén kívül csak Battál volt odabent.
Müszlime izgatottan felbontotta a levelet és egy lendülettel végigolvasta.
Amíg ő olvasott, Battál az emír arcába nézett, és látta, hogy az egyre jobban meglepődik.
Mikor befejezte az olvasást, Battál nem tudta legyőzni a nyugtalanságát, és megkérdezte:
- Jön-e a segítség?
- Nem!
- Nos, mit ír?
- Kinevezett Horászán helytartójává! Az ottani helytartó fellázadt. Közli velem, hogy csapataimmal azonnal Horászánba kell vonulnom, el kell taposnom a felkelést, és át kell vennem az irányítást.
- Vagy úgy!
- Jelzi számomra, hogy ne vesztegessem az időt ennél a feladatnál.
- Nos mi a terved?
- Mi mást tehetnék azon kívül, hogy végrehajtom a parancsot? Azonnal kihirdetem a kalifa parancsát, és kiadom az indulási parancsot.
- Ezt nem teheted meg!
Battál szavai megdöbbentették Müszlime emírt. Talán nem jól értette:
- Tessék!?
- Senkinek sem mutathatod meg ezt a levelet! Ellenkezőleg, közhírré teszed, hogy a kalifa még nagyobb hajóhaddal nagy segítséget fog küldeni! Azt fogod mondani, hogy a hajóhad az egészen közeli jövőben meg fog érkezni!
- Tehát hazudnom kell?
- Igen!
- De ezzel nem szállok-e szembe a kalifa parancsával?
- A kalifa nem ismeri az itteni helyzetet. Fogalma sincs a dolgok állásáról. Könnyű a palotájából parancsokat osztogatnia. Arról pedig sejtelme sincs, hogy itt mit eszik, mit iszik, milyen állapotban van a megannyi katona. A hadsereg most mozgásképtelen állapotban van. Az utolsó lovakat esszük. Abban a pillanatban amint felkerekedünk innen, hogy elmenjünk, a bizánciak rájönnek milyen állapotban vagyunk, és a nyomunkba erednek, hogy szétmorzsoljanak minket.
Megsemmisíthetnek minket, mielőtt a Dardanellákhoz érnénk. Aztán meg, talán úszva kelünk majd át? A sereg talán talpkoptatva teszi majd meg az utat innen Horászánig? A kalifa ezekre egyáltalán nem gondol, csak kiadja a parancsát. Tehát mindezekre neked kell gondolnod. Ha megmutatod a kalifa levelét és kiadod az indulási parancsot, az felér az öngyilkossággal. A hajóhadat és a hadsereg felét Szádún őrültsége pusztította el, abba pedig nem nyugodhatom bele, hogy a maradékot meg egy ilyen döntés vigye a vesztébe.
- Végül is nem vagyok-e én a parancs szolgája?
- Ha öngyilkos akarnál lenni, semmit sem szólhatnék ellene, de abba már nem egyezhetem bele, hogy több tízezer embert vezess a pusztulásba. Ezt nem engedhetem és nem is fogom megengedni.
Battál Gázi olyan határozottan beszélt, hogy Müszlime akaratlanul is lehajtotta a fejét:
- Jól van! De mit tehetnék én? - hebegte.
- Talán nem bíztad-e rám ennek a hadseregnek a sorsát?
- De igen!
- Elfelejtetted-e milyen feltételekkel tartottál itt engem? Talán nem vállaltad-e, hogy minden parancsomnak engedelmeskedsz majd?
- De igen!
- Akkor pedig kötelességed hallgatnod rám! Bármit is mondanék, azt kell tenned! Tartsd eszedben, hogy csak így menekülhet meg több tízezer ember. Ez a sereg csak így menekülhet meg az éhség és az ellenséges kardok elől. Talán nem azt parancsolta-e néked a kalifa, hogy vedd a seregedet és menj sebesen Horászánba? Ha azt teszed majd, amit mondok, nos akkor szavamat adom, hogy téged és a hadseregedet épen és egészségesen, gyorsabban juttatlak el a célodhoz, mint amit a kalifa megkíván.
- Úgy már más... De hogyan teszed majd meg ezt?
- Az már az én dolgom... Te pedig jól gondold meg, és döntsél! Bízol-e bennem, vagy sem?
Müszlime emír lehajtotta a fejét. Öt percig így maradt mozdulatlanul. Azután felemelte a fejét, és azt mormogta:
- Bízom benned, Battál! Kénytelen vagyok bízni benned, mert mostanáig valahányszor nem bíztam benned, csapás csapás után ért.
- Hadd áruljam el neked most rögtön, hogy életed legszerencsésebb döntését hoztad meg. Most pedig azonnal hívasd a vezéreket és hirdesd ki nekik azt, amit mondtam neked. Adj parancsot, hogy az örömhír tiszteletére három nap, három éjjel ünnepeljenek!
- Ezek szerint szükség van erre?
- Feltétlenül...
- Jól van! Megteszem amit mondtál, de magyarázd el nekem, hogy mi szükség van erre!
- Jól van, hadd magyarázzam el... Először is megerősödik a sereg harci szelleme. Még fontosabb, hogy ez a hír a bizánci kémeknek is a fülébe jut majd, és eljuttatják majd a bizánciakhoz. Ez a hír még jobban megingatja őket. Egy pillanat alatt semmivé válik majd a harci kedvük. Miért nem idézed emlékezetedbe a Próféta értékes szavait? Nem jelentette-e ki a Próféta, hogy "A háború egy cselfogás.". Ezek a szavai talán nem világítják-e meg számunkra a megmenekülés és a siker útját? Akarsz-e még valamit kérdezni?
- Nem!
- Akkor pedig, amíg melletted vagyok, azt kell majd tenned, amit mondok! Boldognak kell látszanod! Az eredeti levelet pedig senkinek sem mutathatod meg!
- Battál, mindent úgy csinálok majd, ahogy mondtad.
És Müszlime emír valóban állta is a szavát... A hírt az egész hadseregben elterjesztette. Megszólaltak a dobok és a sípok. Mindenki örömmámorban úszott. Az iszlám főhadiszállás rövidesen ünnepség helyszínévé vált.
A igazságot pedig csak Müszlime és Battál Gázi ismerte.
Battál Gázi még aznap megparancsolta a katonáknak, hogy közelítsenek egészen közel a falakhoz, és készülődjenek egy nagyobb támadásra.
Ez a készülődés abból állt, hogy köveket és földet hordtak a kapuk előtti vizesárkokhoz, és feltöltötték őket.
Battál mindezekre a munkálatokra személyesen felügyelt. Sűrűn mutogatta magát a falak tetejét ellepő bizánci katonáknak és tiszteknek, és valamire várt.
Vajon mire várt?
Azt még maga sem tudta biztosan. Csak annyit tudott, hogy ez a hír mindenképpen bejut Bizáncba, és ott nagy hatást fog majd kiváltani.
Vajon Leó császár a reményei szerint beleesik-e a csapdába?
Ez volt az egyetlen kérdés.
Harmadnap ismét a bizánci városfal mentén sétálva felügyelt az előkészületekre, amikor hirtelen egy hírnököt pillantott meg egy bizáncival a nyomában felé tartani. Örömében megborzongott.
A hírnök Battál Gázi közelébe érve így szólt:
- Kötéllétrán ereszkedett le a várfalról. Állítólag téged akar látni. Elhoztam hozzád. Azt mondja, hogy követ.
Egy fegyvertelen bizánci tiszt volt.
Battál megparancsolta a hírnöknek, hogy húzódjon vissza, aztán a bizáncihoz fordult:
- Ki küldött téged hozzám?
- A felséges Leó császár küldött. Levelet hoztam tőle.
- Biztos, hogy ez a levél nem Müszlime emírnek szól?
- Nem! Önnek szól! Tudom, hogy ön a Battál Gázi nevezetű török.
- Add a levelet!
A tiszt átadta.
Battál azonnal felbontotta és elolvasta.
Így szólt ez a rövid levél:
"Sürgősen találkozni akarok veled. Ha akarod, gyere az általad jól ismert Leány-toronyhoz... Ott nyugodtan beszélhetünk. Ha félnél odajönni, találkozzunk a génuai várban, csak közöld, hogy melyik nap leszel ott."
Battál azonnal tollat és papírt hozatott és ezt a választ írta:
"Természetesen sok nálam bátrabb ember él a föld színén, de téged nem számítalak közéjük. Hogy ezt bebizonyítsam, ma éjjel a Leány-toronyhoz megyek."
Ezt átadta a tisztnek. A hírnöknek pedig megparancsolta, hogy vigye vissza oda, ahonnan jött.
A bizánci császár levele túlságosan is megörvendeztette Battál Gázit.
Azon nyomban visszatért Müszlime főhadiszállására.
Örült, amikor az iszlám seregek vezérét ismét egyedül találta a sátrában.
- Milyen fájó dolog! Mindenki ünnepel, én pedig csöndes helyeket keresek, hogy elrejtsem a könnyeimet. - mormogta.
- Ne aggódj emír! Nincs messze a nap, amikor te is csatlakozol majd az ünneplőkhöz.
Ez a beszéd hirtelen igen erős hatással volt Müszlimére. Fejét felemelve, Battál arcába nézett, és amikor látta, hogy az komolyan beszél, ezt mormogta:
- Istenem! Nagy ajándék lesz ez nekem! Battál, úgy-e, igazat beszélsz?
- Igen! Esküszöm, hogy igaz.
- Mi történt? Hej, Battál, teljesítsd ki az örömhírt!
- Hírnök jött Leó bizánci császártól. Sürgősen találkozni akar velem. Ma éjjel, a Leány-toronynál fog várni rám.
- És te elmész oda?
- Természetesen elmegyek!
- Vigyázz! Csapda lehet...
- De az is lehet, hogy nem az... Az a hír lehet az oka, hogy sürgősen látni akar, ami a fülébe jutott. A készülődéseinket is látják. Valószínűleg azon van, hogy térden csússzon.
- El sem tudom hinni.
- Jó lesz az óvatosság. Nekem úgy tűnik, hogy a bizánci császár megállapodási ajánlatot fog tenni... A békefeltételeink felől fog érdeklődni.
- Lehetséges-e ez?
- Miért ne? De akárhogy is... Ezt se említsd meg senkinek! Azt hiszem, holnap reggel nagy örömhírrel térek vissza.
Battál Gázi, noha jól tudta, hogy nem helyes, ha a reménység gyorsan eltölti az embert, mégis boldog volt. Leó császár meghívása világosan mutatta, hogy ez az egyetlen magyarázat. Tehát az ellenség térden csúszva jön, különben nem tett volna ilyen ajánlatot.
Voltaképpen az iszlám hadsereg állapota sem volt fényesebb mint Bizánc hadseregének és népének állapota. Sőt, még rettenetesebb volt. Még a közeledő második télben sem volt hely, ahová behúzódhattak volna, és nem volt tüzelőjük sem. Válságos helyzetük az elviselhetőség határa felé közelített .
De akárhogy is volt, úgy tűnt, a kitartásban győztek. Az iszlám sereg közé keveredett bizánci kémek a közeledő segítség hírét valószínűleg továbbították a bizánci császár felé.
Battál csak Minnetoghlut vette maga mellé, és sötétedés után egy kis vitorlás csónakkal a Leány-torony felé vette az irányt, nyugodtan közeledett felé.
Battál Gázi nem tudott mosolygás nélkül visszagondolni az egy évvel ezelőtti kalandjára. A Leány-toronynál most kicsit nagyobb volt a nyüzsgés. Amíg ők égő lámpások fényében közeledtek, a katonák csak tétlenül nézték őket.
Ennek nyilvánvaló volt az oka, tehát tudomásuk volt az érkezésükről.
Amikor Battál Gázi egy ügyes mozdulattal kiugrott a kikövezett partra, egy századosi rangban lévő bizánci tiszt közelített hozzá:
- Battál Gázi! A császár nevében üdvözöllek téged!
- Tehát tudod, hogy ki vagyok?
- Igen, láttam a Hagia Sophia előtt. Tudtam a jöveteléről.
- Megjött-e már a császár?
- Igen, bent várakozik.
- Akkor mutasd nekünk az utat!
- Parancsoljon!
A százados, Battállal és Minnetoghluval a nyomában belépett. Felmentek a Battál által oly jól ismert kőlépcsőn. Leó császár itt várt rájuk, néhány tábornokával az oldalán. Amikor beléptek a szépen kivilágított kőszobába, a császár ezt mondta a vele lévőknek:
- Láthatjátok, hogy megnyertem a fogadást. Azt mondtam nektek, hogy Battál mindenképpen eljön majd, ti pedig azt mondtátok, hogy nem lesz majd hozzá bátorsága. Isten hozott Battál! Jó éjszakát kívánok!
- Szintén jó éjszakát kívánok, császár!
- No, ülj csak le! Ki a társad?
- Az egyik legjobb barátom: Minnetoghlu... Ő is Malatyai, akárcsak én.
- Talán ő is ott volt a Hagia Sophia előtt?
- Természetesen ott volt...
- Örülök hogy megismerhetek egy ilyen hőst.
Mihelyst szemközt helyet foglaltak, a császár azonnal a tárgyra tért:
- Talán már kitaláltad, hogy miért hívtalak ide! Igen, véget akarok már vetni ennek a másfél éve húzódó háborúnak. Ez a harc nektek is, nekünk is súlyos károkat okozott. Megtárgyaltam az ügyet az itt jelenlévő tanácsnokaimmal és a pátriárkával. Ők is ugyanezen a véleményen vannak... Annyi ember meghalt már. Annyit szenvedtek már az emberek. Ennek most már véget kell vetni. Nos, mindent nyíltan elmondtam neked, és megteszem a hivatalos ajánlatomat.
Battál ezeket a szavakat igen nagy örömmel hallgatta, de az örömét nem mutatta ki:
- Tudom, hogy nem valami fényes a helyzetetek. Rögtön meg kell mondanom, hogy igen okosan viselkedtek, ha ilyen ajánlatot tesztek. Csak egy dologban tévedtek!
- Melyik dologban?
- Ezt az ajánlatot nem nekem, hanem talán az iszlám sereg fővezérének, Müszlime emírnek kellett volna tennetek!
- Én nem ismerem őt, téged viszont igen. Nem kétlem, hogy bármit mondanál is, ő beleegyezik majd.
- Nem! Nem, ez nem igaz. Igen, Müszlime emír néha hallgat rám, néha pedig egyáltalán nem. Ráadásul e pillanatban nem is remélhetem hogy hallgat majd rám!
- Ebből én semmit sem értek.
- Pedig egészen világosan beszélek. Például akkor sem hallgatott rám, amikor Szádún megérkezett a hajóhadával.
- És most is közeledik egy hajóhad!
- Erről nem tudtam... Ha hallottam volna róla, akkor sem mondanám meg.
- Mi tudunk róla... Egy új hajóhad kelt útra. Állítólag új erősítés érkezik. De tudnotok kell, hogy ez a hajóhad nem tud majd átkelni a Dardanellákon. A bizánci hajóhad még a szoros előtt elcsípi, és szétveri majd.
- Ez a ti elképzelésetek... Teljesen téves is lehet. Akárhogy is... Amint mondtam, nekem nincs tudomásom ilyesféle erősítésről.
- Kérlek, ne rontsd el a dolgot az ilyen beszéddel! Meg van rá az esély, hogy ismét rengeteg vér follyon el. Szépen megállapodunk mielőtt odáig fajulna a dolog. Ti nem tudjátok bevenni Bizáncot. Legjobb lesz, ha megállapodunk. Müszlime emír mit kívánna cserébe azért, hogy visszavonuljon a hadseregével?
Nem is remélem, hogy ekkora áldozatok vállalása után beleegyezne a visszavonulásba, de ez csak az én véleményem. Küldjetek egy követséget. Forduljatok egyenesen hozzá! Talán juttok valamire.
- Te tegyél ajánlatot a mi nevünkben! Nem lehetne-e lerövidítve intézni az ügyet?
- Talán azt hiszed, hogy én a te egyik tiszted vagyok?
- Bárcsak lenne néhány hozzád hasonló tisztem!
- Azért, mert annyira őszintén és bizalmasan beszéltél velem, én is úgy fogok beszélni. Ha én most közvetíteném az ajánlatodat Müszlime emírnek, kétellyel fogadná. Nem menne bele!
- Miért?
- Ne kérdezz engem! Így van és kész... Az utolsó eset óta, amikor Bizánc kapuját betörtem és behatoltam, nagyon megnőtt a távolság köztünk. Nem akarom elárulni az okát. Egyáltalán nincs köztünk jó viszony...
- Nos, meg lehetne-e győzni, ha egy követet küldenék hozzá?
- Kétlem. Még akkor sem, ha számára kedvezőnek tűnne is az ajánlat!
- Milyen ajánlatot kellene tennünk ahhoz, hogy az emír elfogadja?
- Olyan dolgokat kérdeztek tőlem, amelyekre nem tudok válaszolni.
- Akkor így kérdezem: Milyen feltételek elégítenének ki, ha az emír helyében lennél?
- Igen nehéz kérdések ezek, ennek ellenére megkísérlek választ adni. Nézd, például egy-két hónapja még könnyű lett volna. Ma pedig elégtételt akar a hajóhadunkban esett kárért. Mert az emír végül is felelősséggel tartozik a kalifának, az pedig meg fogja kérdezni, hogy miért vonult vissza Bizánc alól. Olyan nyilvánvaló előnyt kell elérnie, hogy a kalifa igazat adjon majd neki...
- Ez igen nehéz lesz...
- Jobb lenne, ha nem is tennétek neki ezt az ajánlatot.
- No, és ha beleegyeznénk a kár viselésébe?
- Akkor a dolog könnyű lesz... Müszlime emírnek van egy kötelezettsége. Két térdhajlítás imát el kell imádkoznia a Hagia Sophia-templomban, és onnan valami a tetszetős holmit kell ajándék gyanánt elvinne a kalifának. Ezt mindenekelőtt el kell fogadnotok.
- Remélem, a pátriárka nem látja majd akadályát...
- Ezen felül az iszlám sereget tengeri úton el kell szállítani egy Fekete-tengeri kikötőbe, például Amiszoszba . A hadsereg gyalog van. Nem titkolom, hogy a lovaink nagyobbik részét kénytelenek voltunk levágni, mert etetnünk kellett a hadsereget...
- Az nem lesz nehéz...
- De nehogy hamis reményekbe ringassátok magatokat a szavaim alapján! Ez csak az én véleményem. Müszlime emír talán meg sem akarja majd hallgatni a követeteket.
- De te rábeszélheted!
- Nem hiszem... Mint már mondtam, mostanában nincs köztünk igazán jó viszony. De ha akarjátok, holnap küldhettek hozzá egy követet. Természetesen megfelelő ajándékokkal... Az ember már csak ilyen... Soha, semmit sem vehet biztosra. Ha tanácskozna velem, ha kikérné a véleményemet, javasolni fogom neki, hogy fogadja el az ajánlatotokat. Ez az egyetlen, amit tehetek.
- Jól van! Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszéltél velem. A háborúra már ráunt Bizánc népe is, a hadsereg is , és én is. Nézd milyen nyíltan beszélek! Minél hamarabb véget akarok vetni ennek a harcnak. Ha Müszlime emír nem hajlana a megegyezésre, azonnal kiadom a parancsot a hajóhadnak. Az majd megakadályozza, hogy megérkezzen az a segítség, amiben reménykedtek. Ezt tartsd észben...
- Honnan veszitek, hogy ilyesféle segítség közeledne?
- Én mindenről tudok... Mindenről tudok.
- Nem jön semmiféle segítség!
- Nem érdekes, hogy jön, vagy sem! Mindenekfölött köszönöm, hogy megbíztál bennem, és eljöttél. Talán bizony nem az-e a legnagyobb bizonyíték arra, hogy úton van a segítség, hogy eljöttél ide. Különben Müszlime emír a világért sem engedett volna el.
Egy darabig még ilyesformán élcelődve beszélgettek, végül Battál engedélyt kért, és úgy ahogy jött, Minnetoghluval együtt csónakba ugrott és távozott a Leány-toronytól.
Minnetoghlu, aki addig egyszer sem nyitotta ki a száját, azt mondta:
- Jól csináltad, Battál! Az az igazság, hogy nem tudtam, hogy ennyire ravasz vagy. Igen jól beszéltél!
- Nem is tudom... Az a legnehezebb a dologban, hogy meg kell téveszteni őket. Ha holnapig nem gondolják meg magukat, akkor az azt jelenti, hogy megmenekültünk.
- De te annyi mindent követeltél tőlük...
- Ha kevesebbet kértem volna, rögtön kételyeik támadhattak volna a mesét illetően, miszerint segítség érkezik. Akkor pedig semmi sem ment meg bennünket.
- Vajon ez az ügy búcsúval ér majd véget?
- Ha Isten is úgy akarja... nagyon remélem... Hogy megérts: egy szerencsejátékot játszottunk... mert semmi mást nem tehettünk...
Battál azon az éjszakán egyáltalán nem tudott elaludni. Amikor másnap kora reggel Müszlime emír sátrába ment, és elmondta neki, miről beszélt a bizánci császárral, az iszlám seregek vezérét öröm töltötte el.
- Óh Battál! Lehetséges-e ez? - hebegte. Beleeshetnek-e ezek ebbe a csapdába?
Battál azt mondta:
Nem helyes előre inni a medve bőrére. Várjunk még... Isten most már valószínűleg megkönyörül rajtunk. Meg fog segíteni minket. Te meg senkinek se beszélj erről! Ha megjönnének a követek, nehogy azonnal beleegyező választ adj! Mondd azt, hogy átgondolod, megvitatod... Kéresd magadat! Szabj még nehezebb feltételeket! Tudd meg, hogy annál nagyobb a siker esélye, minél keményebb feltételeket szabsz.
- Annyira kemény feltételeket szabtál, hogy keményebb már nem is jut eszembe. Ráadásul attól félek, hogy nem fogadják majd el.
Tedd amit mondok!
Éppen ekkor jött egy hírnök, és egy öt fős bizánci követség érkezését jelentette.
Battál csak ekkor sóhajtott fel:
- Meg lesz, amit akarunk. Ezek nem láthatnak engem! Hátul távozom. Viselkedj úgy, mint aki semmiről sem tud. Hagyd, hadd könyörögjenek neked!
- Értem! Ne aggódj! Úgy csinálok majd, ahogy mondtad!
Amíg Battál távozott, a bizánci követek értékes ajándékaikkal a sátorba léptek.
Müszlime amennyire csak lehetett, könyörögtetett magának. Nagy igyekezetébe került, hogy a feltételek hallatára elrejtse az örömét. Nehezen tudta visszatartani magát, nehogy azonnal elfogadja az ajánlatot. Azután lerázta őket azzal, hogy majd három nap múlva válaszol...

folytatás