Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A SIKERES MEGÁLLAPODÁS

Amint elmentek a követek, Müszlime hivatta Battált, és megölelte. Könnyek között csókolgatta, csókolgatta, csókolgatta.
Három nap múlva, megszületett a megállapodás, és aláírták a békeszerződést.
Ez a hihetetlen siker egyaránt megörvendeztette az iszlám sereget és a bizánci népet is.
Battál első dolga volt, hogy elhozatta a génuaiaktól vásárolt, és ott rejtegetett élelmiszert. Az iszlám sereg bőséges élelmiszerkészletek birtokába került.
Az egészen csodálatos volt, amikor Müszlime Battál Gázival az oldalán belépett a kitáruló kapun, és a Hagia Sophia-templomig mentek, ahol imádkoztak. Bizánc egész népe az utcákra tódult és őket nézte.
Hadd mondjam el most mindjárt, hogy Bizánc népe sokkal inkább Battálra volt kíváncsi mint az emírre. Félelemmel vegyes csodálattal néztek rá. Sokan el sem hitték, hogy ő az a hős aki köré legendák szövődtek. Szerintük, Battál Gázi egy ötszörös embermagasságú óriás volt, mert csak egy ilyen óriás tehet olyan csodálatos dolgokat.
De akit most láttak, csak egy hozzájuk hasonló ember volt. Az arcán nem volt félelmetes kifejezés, csak egy tréfás mosoly. Egy nyughatatlan, tisztavérű, ügyes ló volt alatta.
A Hagia Sophia-templomban egymás mellett elimádkozták az imájukat, aztán Müszlime emír a kalifa számára ajándékul elvette az oltár egyik mécsesét. Ahogy jöttek, úgy távoztak a városból.
Amíg ők a látogatásukat tették, az iszlám sereg az őket Amiszoszba szállító hajók megtöltésén fáradozott. Mihelyt a hajók megteltek, azonnal vitorlát bontottak. A déli szelet kihasználva, felhajóztak a Boszporuszon.
Müszlime az úton lévő ábránd hajóhad és hadsereg parancsnoka számára egy levelet hagyott Leó császárnál. A levelében közölte a Leó császárral kötött megállapodását, és azonnali visszafordulását. De mert sem ilyesféle hadsereg, sem ilyesféle hajóhad nem volt, ezért nagyon valószínű volt, hogy ezt a levelet sohasem fogják kikézbesíteni.
Amikor már lassan félúton jártak a Boszporuszon, Battál így szólt Müszliméhez:
- Amikor Amiszoszba értek, a hajóskapitányoknak adjátok ki a parancsot, hogy folytassák az utat Trapezunt felé. Nem Amiszoszban, hanem Trapezuntban fogtok kiszállni. Onnan könnyebben juthattok majd el Horászánba. A katona sem fáradhat el. Trapezuntban egy görög herceg uralkodik, de ha meglátja mennyien vagytok, meg fog ijedni. Lovat és kocsit is ad majd, hogy folytathassátok az utatokat.
- Most miért mondod el nekem ezeket?
- Mert elérkezett a búcsú perce...
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Te most a kalifa parancsára Horászánba mész. Mi pedig csak Bizánc ellen szövetkeztünk. Azt mondtam neked, hogy csak addig maradok melletted, amíg a hadsereg meg nem menekül a balvégzettől. Nos, ez a nap eljött.
- Ej, Battál, nem gondolod meg magad?
- Nem! Egyáltalán nem. Tulajdonképpen én a legényeimet egy másik, kisebb hajóra gyűjtöttem. Lám, ők a parthoz közelednek. Én is csónakba ugrom, és csatlakozom hozzájuk. A lovam is velük van.
- Mit tervezel?
- A lehető legrövidebb úton, a legrövidebb idő alatt Malatyába akarok menni, a legényeimet pedig mind szélnek eresztem. Nem csalnak meg az előérzeteim. Valami felfoghatatlan erő Malatyába húz. Egy sor rendkívüli esemény mehetett végbe ott!
- Tudom, hogy semmiképpen sem téríthetlek el az utadról. Akkora dolgokat cselekedtél, hogy nem találok szavakat. A köszönet és a hála szavai annyira elégtelenek a irántad táplált érzések leírására...
Igen bús lett az elválásuk. Müszlime a hajón tartózkodó összes tisztet összehívta, és őelőttük egy Battált dicsőítő ragyogó ünnepi beszédet mondott. Mind lehajtott fejjel hallgatták végig a beszédet. Battál mindegykőjüktől egyenként elbúcsúzott. Sok sikert kívánt nekik, azután egy kis csónakkal távozott.
A bajtársai Minnetoghlu vezetésével már korábban kiértek a partra, lovát, Askart is kivitték, őrá vártak.
Battál a társaival együtt búcsúztatta a távolba vesző hajókat. Miután az utolsó hajó is eltűnt, a bajtársaihoz fordult:
- Nosza bajtársak, mi is eredjünk útnak. Én Malatyába megyek, ti pedig szabadon mehettek, amerre csak akartok. Mostantól kezdve szabadok vagyok, és a saját fejetek után mehettek. Újabb parancsig, mindenki nyugodtan élhet a házában, a falujában. Ki tudja, talán egy nap ismét összehoz a sorsunk.
Most mondjunk el egy imát a csatában hősi halált nyert bajtársaink lelkéért, akik itt hagytak minket!
Battál felé fordították az arcukat. Könnyes szemmel mondtak imát egyenként az azalatt és azelőtt hősi halált halt első török bajtársak lelkéért.
Azután a lovaik fejét egyenesen a felkelő nap irányába fordították.
A néhány száz fős csapat vitéz majd mindegyike Malatyába és környékére való volt, így hát együtt indultak útnak. Így keltek át hegyeken, hagytak maguk mögött síkságokat, a nyugati széllel versengve három hét elteltével Malatya alá értek.

BATTÁL BALSORSA

Battál ott az összes bajtársától elbúcsúzott. Egyenesen a kertje felé indult.
Amikor a kerti ház felé közeledett, úgy érezte, hogy egy leírhatatlan érzés összeszorítja a szívét.
Végül a kert elé érkezett. Ekkor a szíve még jobban összeszorult, mert annak a régi szépségéből semmi sem maradt, gondozatlanságával a pusztulás képét mutatta.
Néhányszor fennhangon szólította a gyermekeit, Tevabilt, a feleségét; Zejnepet, és az anyját.
Semmiféle választ nem kapott. Leugrott a lováról és bezörgetett a kapun. Megint csak nem kapott választ. Ekkor jött rá, hogy senki sincs a házban.
"- Nyilvánvalóan átköltöztek a városi házba!" mormogta.
De miközben ezt mondta, nyilvánvaló volt, hogy maga sem hiszi, ezt inkább csak azért dünnyögte, hogy becsapja magát.
Igen, természetesen átkötözködhettek a városba. De akkor nem hanyagolták volna el ennyire a kertet... Tevabil gyakran kijött volna, kitakarított volna, kigyomlálta volna a gazt, mindent rendbehozott volna.
De most egészen szomorú képet mutatott minden. Nyilvánvaló volt, hogy már hónapok óta senki sem járt erre.
Battál Gázi úgy érezte, egyre hevesebben dobog a szíve.
Jobbra-balra nézett, egyszerre csak meglátta az egyik öreg szomszédot. Amikor Battál megérkezett, ez a vak öreg meghallotta és megismerte hangját, és előjött a közeli kunyhójából.
Amikor Battál meglátta, megkérdezte:
- Apó, én vagyok az, Battál! Hol vannak a szeretteim?
- Talán nem ismerlek-e meg a hangodról? - válaszolta az öreg. - Azért jöttem, mert meghallottam a hangodat... Isten hozott! Áldott legyen a szent harcod!
- A szeretteim a városba költöztek, úgy-e?
- Az öreg szomorúan ingatta a fejét:
- Messzebbre fiam, messzebbre!
- Mi történt velük? Az Isten szerelmére mondd el az igazat!
- Ahogy elmentél, három hónap múlva anyád elnyerte Isten békéjét.
- A feleségem?
- Őt a múlt évben vitte a Malatyát sújtó pestisjárvány.
- Tevabillal mi lett?
- Szegény belepusztult a bánatba!
- És a gyermekeim?
- Ők Malatya ura, Ömer bég mellett vannak...
Battál Gázi lábai megroggyantak, patakokban ömlött a könny a szeméből. Ez a nagy hős, a falhoz támaszkodott, hogy el ne essen. Forgott körülötte a világ. Csak nehezen tudott talpon maradni. Összeomlott, szerencsétlen lett. csak keserű nyöszörgés hagyta el a száját. Isten egyszerre vette el tőle azt a három lényt, akiket a legjobban szeretett.
Amikor az öreg szomszéd hallotta a nyüszítését, így szólt:
- Szerencsétlenségemre sajnos nekem rendelte a sors, hogy közöljem veled ezt a keserű hírt. Átérzem, hogy mekkora a fájdalmad. De mit tehet az ember? Ez azt jelenti, hogy az Igazság Követe sokkal jobban szerette őket nálad, és sietve maga mellé vette őket. Isten adjon néked vigasztalást és türelmet! Mi mást is mondhatnék! Tudd meg, hogy az emberek nem avatkozhatnak az Isten dolgaiba. A türelmen kívül semmi más nem állhat Isten dolgaival szembe!
Azután jobbnak látta, ha egyedül hagyja nagy bánatával, ismét botjára támaszkodva, útját tapogatva távozott a saját kunyhója felé.
Battál még mindig mozdulatlanul állt a helyén. A fájdalma egyre növekedett. Mintha a hatalmas világ szakadt volna hirtelen a fejére. Az ég felé emelte a még mindig könnyes szemeit. A tekintetében mérhetetlen fájdalom, nehezen elmondható panasz volt. Isten miért ragadta el hirtelen, egyszerre az összes szeretteit, amíg ő egyik határtól a másikig rohant, a szent háborúban járt a hitetlenek ellen, hogy dicsőséget szerezzen? Miért tette őt tönkre? Miért hozta reá ezt a fájdalmat és kínt?
Ha ezt megtette, miért hagyta őt épségben? Annyi csatában járt, annyiszor bocsájtkozott szent harcba az ellenséggel. Miért nem látta őt méltónak arra, hogy hősi halált haljon az egyikben? Miért fosztotta meg őt ettől a boldogságtól? Mennyire kívánta most a halált!
Valamivel később hirtelen eszébe jutottak a gyermekei.
Ez a gondolat elegendő volt ahhoz, hogy összeszedje magát. Isten könyörületből legalább a gyermekeit meghagyta neki. Őérettük élnie kell. Ők anya nélkül maradtak. Talán nem ő-e az ő egyetlen támaszuk.
Lassan felegyenesedett. A lova felé indult.
Mintha Askar is megértette volna ezt az egész gyászos eseményt, szomorúan állt. Az ő szemei is könnyesek voltak.
Battál reszkető kézzel simogatta.
Aztán felszállt a hátára. Malatya felé indult.
Már semmire sem gondolt, mintha leállt volna az agya. Hagyta a lovát a maga feje után menni. Askar tudta, hogy hová tartanak. Lassan lépegetett. Így jutottak a városig.
Amikor Battál beért a városba, akik csak látták őt, tisztelettel utat nyitottak neki. Senki sem szólt egy szót sem, mert mindenki tudott a gyászáról, és kivétel nélkül mindenki együttérzett vele.
A lova Ömer bég udvarháza elé érve megállt. Battál csak ekkor tért magához. Leszállt a lováról. Askart átadta a futva érkező lovászoknak, aztán belépett. A hírnökök az érkezését már hírül adták Ömer bégnek. Ömer bég a lépcsőnél fogadta a hős Malatyait. Megölelte, elismeréssel szólt a szent harcáról. Battál ekkor elmondta, hogy már minderről hallott, és már mindent tud.
A szobájába kísérte. Azután, hogy megtudta, hogy Battál már tudja a szomorú gyászhírt, vigasztaló szavakat szólt.
Közben megnyílt az ajtó és Battál gyermekei végtelen örömmel és vidámsággal szaladtak be, átölelték az apjukat. Akárhogy is igyekezett Battál, nem tudta megállni, hogy ismét sírva ne fakadjon. Rögtön látta, hogy Ömer bég jól bánt a gyermekeivel, a saját gyermekeivel együtt neveltette őket, és ezért a szíve Ömer bég iránti hálával telt meg.
Ömer bég a saját udvarházában látta vendégül Battált. Tulajdonképpen Battál számára nem is volt más hely, ahová mehetett volna... Az egyetlen vigasza az volt, hogy rátalált a gyermekeire.
Talán egy hónap telt el így. Battál olyan volt, mint a partra vetett hal. Ömer bég több estélyt adott a tiszteletére. A város és a környék összes elöljárója egyenként eljött és elismerését fejezte ki, ünnepelték a győzelmeit, de mindez nem hozhatta vissza Battál régi jókedvét.
Ő pedig már csak egyetlen dolgon töprengett:
Hogy mielőbb rátaláljon az összes kedves lényre, akiket az Isten elvett tőle...
Szinte minden éjjel, álmában az apját, anyját, feleségét és nevelőjét látta. Mintha mindennap őt hívogatták volna magukhoz.
Végül megértette, hogy nem élhet már többé ezen a kedves lények emlékeivel telített helyen.
El kell mennie innen, olyan messzire, amilyen messzire csak lehetséges. Harctérről harctérre kell rohannia. Csak nagy seregek között, a kard játékával feledtetheti a szívében rejlő bánatot.
Íme éppen ekkor érkezett híre, hogy a bizánciak ismét hadakat indítottak Anatóliába.
Leó bizánci császár, ha kissé késve is, de rájött, hogy miféle játékot játszottak vele, és elöntötte a bosszúvágy.
Azok a parancsnokoknak a vezérletével akiket megbízott, a tőlük telhetően folyamatban volt a támadás Anatólia határai ellen, folyamatban voltak az iszlám várak ostromai, és az összecsapások az iszlám csapatokkal.
Leó Császár ezen felül egy második hadsereg felkészítésébe is belekezdett, hogy maga is behatoljon Anatóliába.
Amikor ez a hír Malatyába ért, nagy izgalmat váltott ki. Ömer bég nagy sietve összehívta a tanácsot, és úgy döntött, a helyzetről tájékoztatja a kalifát és segítséget kér.
Battál Gázi pedig így beszélt ezen a gyűlésen:
- Jó dolog a kalifától segítséget kérni! De vajon megérkezik-e ez a segítség, vagy sem? Ha megérkezik is, mikor? Mindezt nem tudhatjuk. Mindenesetre azonnal írjunk jelentést magának a kalifának, és kérjünk segítséget... Én pedig összegyűjtöm a legényeimet, és e pillanattól kezdve azon leszek, hogy szembeszálljak és játszadozzam a bizánciakkal. Így lelassíthatjuk őket, összezavarhatjuk a terveiket, rengeteg időt nyerek majd számotokra. Mindenesetre, amíg át nem lépnek a holttestemen, nem közelíthetnek Malatyához.
Battálnak erre a kijelentésére és ajánlatára senki sem talált szavakat. Ez az ajánlat olyan ajánlat volt, amit csak hálával fogadhattak.
Csak azt látták és érezték, hogy ez után a döntés után Battál hirtelen megváltozott. Hirtelen visszanyerte régi vidámságát és lelkes hevületét.
Azonnal munkához látott. Üzent a malátabéli és a közeli falvakban élő török akindzsi bajtársainak.

ISMÉT CSATÁBAN

Tíz nap múlva pedig minden készenállt. Az ötszáz akindzsi lovas török, fekete lovon, Ömer bég udvarháza előtt gyülekezett.
Nem lehetett tudni, hogy vajon a nyughatatlan, folyton ficánkoló, ágaskodó, nyerítő lovak, vagy a lovasaik voltak-e türelmetlenebbek.
Ez alatt Battál Gázi, búcsút vett Ömer bégtől, reábízta a gyermekeit.
Mennyire kapkodott.
Miért fordította el róluk mindig a tekintetét.
Olyan volt, mint aki parázson jár!
Úgy ment le a lépcsőn, mintha repülne. Még tekintettel is nehéz volt követni ahogy felpattant a kapu előtt rá váró kedves lovára, Askarra és ahogyan egy pillanat alatt vágtára fogta!
A lófarkas zászlak és a lobogók a levegőbe emelkedtek, és meghajoltak ahogy a széllel versengtek. Malatya egész népe búcsúztatta őket.
Ők már régen elhagyták a szelet, megelőzték, és csak port hagytak maguk mögött. Mint a képzelet, mint a fergeteg zúdultak a távolba.
Hogy hová mentek?
Battál kivételével mindnyájan tudták. Ők csak mentek Battál Gázi után.
De Battál Gázi nem tudta, hogy merre menjen. Kedves lovát szabadjára engedte.
Askar pedig, aki nagyon jól ismerte Anatólia vidékeit, megállás nélkül száguldott.
Ikonion alatt állt meg először. Napok óta, szinte megállás nélkül haladtak, itt pedig egy kis pihenőt kellett tartani, ki kellett tervelni a teendőiket.
Először is kivallattak néhány ott elfogott bizánci foglyot. Ezek beigazolták a híreket. Leó császár igen megharagudott Battálra, mert az félrevezette őt. Túl későn tudta meg, hogy mennyire legyengült az iszlám hadsereg, és hogy az úton lévő erősítés sem más mint mese. Most pedig a bosszú útjára lépett.
Az Anatóliába átdobott első csapatok főleg a főerők átvonulási, átkelési helyeit és az ezek közelében fekvő várak biztosítását és megerősítését kapták feladatul. Ezek közül pedig a legfontosabb az Nikopolisz közelében lévő Kesis-vára volt. Erős bizánci helyőrséget helyeztek el benne.
Battál Gázi ezt a várat igen jól ismerte. A Bizáncba vezető és a Bizáncból Anatólia belseje felé vezető összes főbb útvonal a vár ellenőrzése alatt álló szoroson haladt át. Ha kézrekerítené azt a várat, akkor könnyen nagy hadseregeket állíthatna meg, béníthatna meg. Battál Gázi csak ekkor értette meg, hogy csak azért utazott éjjel-nappal, hogy ezt a várat minél előbb elérje.
De mégis elkéstek.
Kesis-vára már régen teli volt bizánci katonákkal.
A bizánci közkatonák ezt világosan megmondták.
Battál ekkor félrevonta Minnetoghlut, akitől ebben a hadjáratban sem vált meg:
- Elkéstünk. A bizánciak ez alkalommal tudták hogyan előzzenek meg bennünket. Azt reméltem, hogy őelőttük érünk Kesis-várához, de nem így lett.
Minnetoghlu megkérdezte:
- Nem vehetnénk-e be azt a várat egy rohammal?
- Az egy olyan hely, hogy lehetetlen, amit mondasz...
- No, akkor mit csinálunk majd?
- Akkor is megkíséreljük elfoglalni.
- Hogyan?
- Mindenekelőtt oda kell jutnunk anélkül hogy gyanút keltenénk.
- Értem.
- Ezt mi ketten fogjuk megcsinálni.
- Én készenállok. Vajon meg ki tudjuk-e majd kémlelni őket anélkül, hogy felébresztenénk a gyanújukat?
- Azt csak Isten tudhatja. Oda nehezebb bejutni, mint Bizáncba, mert ez egy kis hely. Rögtön szemet szúr minden idegen.
- Hogyan megyünk be?
- Az lesz a legjobb, ha juhásznak öltözünk. A bajtársakat majd mindenesetre elhelyezzük egy alkalmas helyen, aztán pedig mi ketten elkezdjük a juhász játékot. Ha olyan sok katona érkezett oda, könnyen találunk majd vevőt az eladásra vitt birkáinkra és marháinkra.
- Mennyi a város lakossága?
- Úgy kétezer.
- Mekkora csapatot vihettek oda a bizánciak?
- Azt csak Isten tudhatja.
- Kesis-várának magasak és erősek-e a falai?
- Battál megrázta a fejét:
- Nagyon magasak és nagyon erősek. Hát majd meglátod, hogy a vár egy sólyomfészekhez hasonlóan egy hegy tetején áll. Csak egy oldalról közelíthető meg... De annak az oldalnak a védelme is könnyű.
- Tehát egy igen erős vár?
- Igen, az egy rendkívül erős vár. Aztán meg uralja az összes utat, kulcsfontosságú pont. Maroknyi emberrel is könnyedén védhető. Az engedélyük nélkül azokon az utakon senki sem haladhat át.
Amikor a két Malatyai Kesis-vára alá ért, öltözetet váltottak. Mindketten juhásznak öltöztek. Fegyvereiket, lovaikat elrejtették a sűrű erdőben. Egy juhásztól birkákat vásároltak. Úgy tizenkét birkát maguk előtt terelve léptek be a várba.
Mintha vásárlót keresnének, a birkákat maguk előtt terelve bejárták az összes utcát.
Megkísérelték kitudni, hogy hány bizánci katona szállta meg a várat. Megtudták, hogy hol helyezték el őket. Végül jó áron eladták a birkákat, és egy sarokba húzódva beszélgetni kezdtek.
- Szerinted hány katona van itt?
- Becslésem szerint úgy háromezer körül.
- Én is úgy gondolom...
- A lakosság pedig nem több mint ötszáz...
- Nem tévedsz a becsléseddel. No, és milyennek találod a várat, a kapukat?
- Nagyon erősek... Véleményem szerint ez a vár egy maroknyi csapattal is sokáig védhető. Minden úgy van, ahogy mondtad.
- Úgy van.
- Nos, hogyan vehetnénk be?
- Semmiképpen sem úgy, hogy ötszáz emberrel megostromoljuk...
- Hát akkor mit fogunk tenni?
- Cselhez folyamodunk... Te most elmész és hírt viszel a bajtársaknak, én pedig itt maradok. Meg fogom vizsgálni a helyzetet, és keresni fogom a vár elfoglalásának a lehetőségét.
- Van-e valamilyen terved?
- Van.
- Micsoda?
- Battál hosszasan magyarázta az elképzelését Minnetoghlunak. Amikor befejezte, Minnetoghlu így szólt:
- Nehéz dologra gondoltál!
- Van-e valami más, amit tehetnénk? Talán neked van jobb ötleted?
- Hát igen! Nincs más orvosság...
- No, te most elmehetsz.
- Hány nap múlva jöjjek?
- Három nap múlva... Ismét egy nyájjal kell majd jönnöd!
- Jól van! Akkor megyek! Isten segítsen a munkádban!
- Téged is...
- Miután Minnetoghlu ahogy jött, úgy távozott, Battál a bizánci csapatok parancsnokát kezdte keresni. Ez a parancsnok egy Andrenikosz nevű bátor tábornok volt. Amikor az egy juhász-ruhás emberrel találta szemközt magát, rákérdezett:
- Mit akarsz?
- Katona szeretnék lenni.
- Hogy jutott ez az eszedbe?
- Ráuntam a juhászkodásra. Volt egy társam, aki Bizáncba ment, és beállt katonának. Állítólag szép zsoldot kap. A katonáskodás nagyon kényelmes. Én is gondoltam rá, hogy Bizáncba megyek, de igen hosszú az út... Most meg ti jöttetek ide. Ki akarom használni ezt az alkalmat.
- Jól van, de a katonáskodás nem olyan mint a juhászkodás.
- Én már hozzászoktam a fegyverforgatáshoz. Az apám húsz évig volt katona. Még gyermekkoromban megtanított a fegyverforgatásra, nyíllövésre.
Amikor a hegyeket járom a juhaimmal, soha nem válok meg a nyilaimtól, íjamtól... Mihelyt meglátok egy vadállatot, azonnal lelövöm...
- No nézd csak! Mesterlövész vagy, úgy-e?
- Még százlépésről is eltalálok egy futó nyulat.
- No, az lehetetlen... Ez rossz vicc volt!
- Látom, nem hiszel nekem, de kísérletet is tehetsz velem.
- És ha nem sikerülne?
- Akkor belátom, hogy nem vagyok alkalmas erre a feladatra, és elmegyek. De szavát adja-e rá, hogy ha elégedett lesz velem; bevesz katonának?
- Őrültnek kéne lennem ahhoz, hogy elutasítsak egy olyan mesterlövészt. Nos, felkeltetted a kíváncsiságomat. Lássuk, milyen ügyes vagy!
A tábornok kísérői rögtön gúnyolódni kezdtek:
- No nézd csak a juhászt! Milyen magabiztos.
- Vajon tudja-e hogy a nyilat íjból kell kilőni?
- Állítólag le tudja lőni a százlépésnyire futó nyulat!
- Legalább tíz lépésről lőjön le egy disznót...
- Mit ért a katonasághoz egy faragatlan juhász?
Battál, e vérforraló gúnyolódások hatására egy cseppet sem veszítette el hidegvérét:
- Mondjatok, amit akartok! Én készen állok a bemutatóra. Az egyetlen vágyam, hogy bizánci katona lehessek. Tudom, hogy rengeteget tanulhatok majd tőletek. Talán hamarosan megbánjátok, hogy ennyire megaláztatok.
Andrenikosz tábornok pedig döntött. Kísérletet tesz vele. Tetszett neki Battál higgadt viselkedése. Ráadásul erős, egészséges fiatalembernek tűnt.
Mindnyájan együtt kimentek a főhadiszállásul választott hatalmas épület széles kertjébe. Célként egy apró tükröt helyeztek el ötven lépés távolságra.
Visszahúzódtak, és egy íjat és egy nyilat adtak Battál kezébe:
- No lássuk csak, milyen ügyes vagy!...
- Örömmel! - mondta Battál, és az íjára tette a nyilat. Célzott. A többiek még mindig gúnyolódtak rajta.
Ekkor Battál hirtelen kilőtte a nyilat, és abban a pillanatban mintha elvágták volna, egyszeriben vége lett a gúnyolódásnak, mert a nyíl eltalálta a tükröt, és egy pillanat alatt szilánkokra törte.
Rögtön tiltakozni kezdtek:
- Véletlen volt!
- Lőjön mégegyszer!
- Ha bízik önmagában, tegyen még egy kísérletet!
Battál feléjük fordult:
- Egy feltétellel megismétlem:
- Mi a feltételed?
- A célpontot tegyék még tíz lépéssel hátrább. Előbb ti lőjetek a célra, hadd lássam a mesterlövész tudományotokat. Hadd lássam, hogy feszítitek meg az íjat, hogyan céloztok, hadd tanuljak belőle. Akkor aztán hadd tegyem meg én is ugyanazt a kísérletet!
Ez bizony kihívás volt. Néhányan nem válaszoltak rá, de a tisztek közül ketten azonnal elfogadták a kihívást.
Egy második tükröt tettek tíz lépéssel messzebbre. A bizánci tisztek nyilaztak rá, de egyikük sem talált célba.
Ekkor Battál még egy nyilat tett az íjára, és lassan kezdte felhúzni azt. Gondosan célzott.
A nyíl zengve felröppent, és a tükör ismét egy pillanat alatt darabokra tört.
Most mindenki mélyen hallgatott. Megértették, hogy ez a juhász hihetetlenül nagy mestere az íjnak.
Az első elismerő szó Andrenikosz tábornok száját hagyta el:
- Nagyszerű volt juhász! Igazat beszéltél! Most rögtön felveszlek a hadseregbe. Valóban mestere vagy az íjnak! Ezt a tudományodat a többi katonának is meg fogod tanítani!
- Parancsára!
- A saját testőrségembe veszlek. Úgy látom, erős, egészséges hegyi ember vagy. Nem kétlem, hogy rövid időn belül a kardforgatást is katonamódra meg fogod tanulni.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy kellően megtanuljam majd.
Andrenikosz tábornok az egyik tisztjéhez fordult, és kiadta neki a szükséges parancsokat. Egy óra múlva Battál már levetette juhász öltözetét, és bizánci katonai egyenruhát öltött.
Ilyenképpen sikerült a tervének egy részét sikeresen végrehajtania.
Battál olyan buzgalmat mutatott, hogy egyre jobban sikerült egyre jobban Andronikosz tábornok szemébe tűnnie. Észrevették, hogy mindenkinél jobban vív, és ezen nagyon csodálkoztak. Istennek hála, hogy senkinek nem keltette föl a gyanúját, hogy egy hegy tetején élő juhász ilyen ördögi mestere az összes fegyverfajtának. Senki sem kételkedett benne, hogy mindezt az apja tanította neki, aki húsz évig katonáskodott, és mindenki elhitte, hogy az egy igazán ügyes katona volt.
Amit Battál mondott, az igazából nem is volt hazugság. Valóban az apja, Hüszejin Gázi tanította meg a fegyverforgatásra, ő pedig húsz évig vívott a hitetlenekkel, katonáskodott, szerdár volt.
Miközben Battál ilyenképpen megerősítette a helyzetét, közben nem késlekedett felmérni a várbéli helyzetet. Megtudta, hogy nem tévedett, amikor háromezerre becsülte a várban lévő katonák számát. Azt is alaposan kifürkészte, hogy hol alszanak. Alaposan szemügyre vette a vár minden szegletét és kapuit.
A meghatározott napon Minnetoghlu megjött egy nyájjal, és találkoztak. Minnetoghlu egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy Battált bizánci egyenruhában látja.
Nevetve mondta:
- Egyre jobban illik rád a bizánci egyenruha.
- Hát mit hittél? - válaszolta Battál. - Újonnan léptem a seregbe, de máris nagy a becsületem. Maholnap a tábornok jobb kezének számítok.
- Rendben mennek-e a dolgok?
- Igen!
- Most mit fogunk tenni?
- Döntöttem a rajtaütés éjszakájáról.
- Mikor legyen?
- Pontosan tíz nap múlva nagy ünnepük lesz. Leó császár születésnapját ünneplik majd... Mi pedig ugyanazon az éjjelen támadunk majd.
- Rendben van!
- Előző nap te néhány kocsirakomány bort hozol majd eladni... Járd be az összes falvat, ahány borral teli hordót, tömlőt találsz, vedd meg. Ezeket hozd majd el és olcsón add el a hadseregnek! Így azon az éjjelen mindenkinek hullarészegnek kell majd lennie... A dolog többi része már könnyen megy majd. Minél többet isznak, minél részegebbek lesznek, annál egyszerűbb lesz a dolgunk.
- Értem. Tehát megváltoztattad a rajtaütés tervét?
- Egy kissé! Most hallgass végig!
Battál Gázi elmagyarázta az új tervét Minnetoghlunak. Ezután Minnetoghlu eladta a birkáit és távozott a városból. Az egyik birkát Battálnál hagyta.

A HÁBORÚ EGY CSELFOGÁS

Közben eltelt egy hét, és Kesis-várában készülődni kezdtek. Andrenikosz tábornok úgy döntött, hogy Leó császár születésnapját igen fényesen ünneplik majd meg. Az egész várat feldíszítették, készülődtek, csak egyetlen dolog keserítette el, mégpedig az, hogy a várban nem volt elegendő bor. Így a katonák nem ihatnak majd eleget a császár egészségére.
Azonban az ünnep előtti napon ez az akadály is elhárult. Néhány falusi, három szekérrakomány bort hozott eladásra a városba, és igen alacsony árat kértek érte.
Andrenikosz tábornok kihasználta ezt a szerencsés lehetőséget és az egész készletet megvette. Ennek természetesen híre ment, és az összes katonát öröm töltötte el.
Másnap igencsak vidáman kezdték ünnepelni a császár születésnapját.
A templomi istentisztelet után malacokat sütöttek, és vedelni kezdték a bort. Senki semmi másra nem gondolt, csak arra, hogy minél többet igyon a borból. Mindenki vidám volt.
Este a tábornok magánestélyt adott. Battál ezeket az eseményeket mind nyomon követte. Minnetoghlu és négy bajtársa, akik a bort hozták, a várban maradtak. Ezek természetesen Battál legbizalmasabb emberei voltak. A tervnek megfelelően mind a várban maradtak.
Még éjfél sem volt, és a katonák fele máris részegen aludt. Éjfélkor pedig már szinte alig maradt, aki elég erős lett volna a talponmaradáshoz. A bor ennyire erős hatása megdöbbentette Battált. Amikor ezt megemlítette Minnetoghlunak, az csak nevetett:
- Nincs ezen semmi csodálkoznivaló, mert egy adag áfiumot is tettem a borba. Errefelé sokat termesztenek. Ezt is attól a görögtől tudtuk meg, akitől a bort vettük.
- Ez nagyon megkönnyíti a dolgunkat!
- Isten segedelmével úgy legyen! Mikor látunk munkához?
- Most rögtön! Készen állnak-e a bajtársak?
- Mind készen áll, és csak a jelre várnak!
- Akkor rajta, ne vesztegessük tovább az időt!
Battál azt mondta: "Isten nevében!", és hatodmagával egyenesen a nagy kapu felé indult.
A kapu őrei nem voltak részegek, mert Andrenikosz tábornok minden eshetőségre gondolva megparancsolta nekik, hogy ne igyanak túl sokat.
Úgy húszan lehettek. Csak öten voltak őrségben, a többiek pihentek.
Most következett a terv legfontosabb része, zaj nélkül ártalmatlanná kellett tenni őket.
Battál parancsot adott a bajtársainak, azután indult, hogy tartsa a őrszoba kapuját ahol a másik tizenöt katona aludt.
A többiek egyenként kiválasztottak egy-egy katonát és váratlanul rájuk vetették magukat. Kemény, de rövid ideig tartó küzdelem volt.
Két perc múlva a kapu őrei kivétel nélkül élettelenül hevertek a földön. Minnetoghlu és még ketten, a kapu megnyitásán fáradoztak, a többiek pedig a földön fekvő holttesteket vonszolták oldalra, nehogy azok szemet szúrjanak.
Ezalatt az őrszobán lévők közül néhányan az ajtófelé indultak, mert kívülről zajt hallottak. Amikor ott Battált látták, megkérdezték:
- Mi folyik odakint?
- Semmi különös. Részegen összeverekedtek...
- Aztán mi történt?
- Véget ért a verekedés. Nyugodjatok meg!
- Húzódj félre előlünk, hadd lássam őket!
- Nincs semmiféle látnivaló! Ti csak pihenjetek még!
- No nem! Adj utat!
- Jobb lesz ha bentmaradtok! Ha kijöttök, megbánjátok.
- Mit akar ez jelenteni?
- Így van, és kész!
- Adj már utat!
- Jól van! Menjetek! Én mosom kezeimet.
Miközben ezeket a szavakat mondta, egy halk fütty hallatszott.
Két katona kiment, ezek rögtön két juhász-ruhás emberrel találták magukat szemközt. Rövid küzdelem után ezeket is a földre terítették.
Minnetoghlu végül sikeresen kinyitotta a kaput. Rögtön kiment és egy hosszút füttyentett, ezután Battál számára rettentő hosszú öt perc következett, végül a vár kapuja sarkig tárult és egy várba jövő csoport tűnt föl.
Azok ott mind Battál legényei voltak, karddal és könnyű pajzzsal a kezükben. A bejövők százasával csoportokra oszlottak, és egy-egy parancsnok vezérletével minden csoport elindult egy-egy irányba. A parancsnokok az aznap juhásznak öltözve várba érkezettek voltak. Battál korábban mindegyiküknek egyenként megmutatta a célpontjukat.
Így minden század tudta a tennivalóját.
Battál a kapuban maradó ötven főnek először az őrség maradékának az eltakarítását parancsolta. Benyomultak az őrszobába és miután elvették a katonák fegyvereit, sorban a váron kívülre hajították őket.
Amikor Battál látta, hogy rendben mennek a dolgok, a társaival együtt Andrenikosz közeli palotája felé indult. A tábornok, még mindig az estélyen lakomázott, egy csapat nővel és leánnyal mulatozott.
Mérges volt, amikor Battál bement:
- Mi dolgod van neked itt? Hát nem tudod, hogy engedély nélkül tilos belépned? - kérdezte.
- Igen! Tudom hogy tilos. Milyen kár, hogy kénytelen vagyok megzavarni önt.
- Miért?
- Elfoglalták a várat. E pillanatban, már nem ön a vár ura!
- Elfoglalták a várat?
- Igen!
- Kik?
- Battál Gázi és a legényei!
Amint a bizánci tábornok meghallotta a Battál nevet, megkövült, mintha villám sújtott volna belé:
- Mit beszélsz? Idejött Battál?
- Igen!
- Hazugság! Ez lehetetlen! Ki mondta neked?
- Magam is tudom!
- Láttad-e Battált?
- Én nem láthatom, de te látod!
- Mit jelent ez?
- Hát azt, hogy én vagyok Battál! E pillanatban pedig a foglyom vagy!
- Tel lennél Battál? Nem, ez lehetetlen!
- Mégis így van... Ne is próbálj ellenállni! Mindennek vége. E pillanatban négyezer legényem hatolt be a várba. Aki ellenáll, azt azonnal megölik... Most beszéljünk rólad! Nem akarlak megölni, azért, mert nem láttam benned gonoszságot... A várkapuig kísérlek, aztán szabadon engedlek. Mehetsz, ahová csak akarsz.
Andrenikosz tábornok fokozatosan egyre izgatottabb lett. Valahogy el sem akarta hinni a hallottakat.
Utolsó reményével a segédtisztjeit szólította, de egyikük sem jött be, helyettük vékony karddal a kézben, két szúrós tekintetű török lépett be.
Amikor Battál azt mondta nekik, hogy menjenek ki, amazok azonnal engedelmeskedtek.
Ekkor a bizánci parancsnoknak már nem maradtak kételyei. A kezdeti haragjának a helyét már régen félelem töltötte ki.
Ő is régóta hallotta már Battál hírnevét, de ő maga még sohasem látta. Aztán hirtelen visszaemlékezett arra, hogy ez a juhásznak vélt ember mekkora jártassággal kezelte az íjat, és forgatta a fegyvert. Már nem maradt kétsége afelől, hogy valóban ő az az ügyes török akindzsi.
Battál megemelte a hangját:
- Nosza, juss elhatározásra! Megadod magad, vagy inkább azt választod, hogy fegyverrel véded meg magad, és megküzdesz velem? Ha az utóbbi lenne a döntésed, és merész, bátor katonaként küzdeni akarsz, akkor húzd ki a kardodat és szállj szembe velem!
Miket mond ez az ember?
Hogy tehetne ilyet?
Mi a különbség a között, hogy valaki Battállal vív meg, vagy hogy Azraellel birkózik?
Van-e ennél nagyobb őrültség?
Akadozva hebegte:
- Tehát rászedtél bennünket?
- Úgy van. Kesis-várára nekünk sokkal nagyobb szükségünk van.
- Sok embert öltetek meg?
- Nem! Nagyon kevés hitetlen nyúlt a fegyveréhez. Tulajdonképpen szinte mind részegen hevert a bőségesen fogyasztott bortól. Csak azzal szenvedtünk, meg, amikor kihordtuk őket a várból.
- Kihordtátok?
Kénytelenek voltunk kihordani őket, csak így tudtuk kidobni őket a várból!
- Ez nagy csapás! Számunkra ez egy iszonyatos vereség!
- Számunkra viszont édes győzelem!
- Megadom magam.
- Látod, ez egy okos döntés... Tíz percet adok neked, hogy összecsomagolj. A lovadon, a fegyvereiden és az aranyaidon kívül azt vihetsz, amit csak akarsz! Azokra nekünk is szükségünk van. Elmehetsz a várból!
Miután Battál elmondta ezeket, kiáltott egyet. A belépő két emberének kiadta a megfelelő parancsokat, aztán azok kivitték Andrenikosz parancsnokot.
Hajnalhasadtára, Kesis-várát már teljesen megtisztították a bizánci katonáktól. A háromezer bizánci katonát a városon kívülre dobták, a városkapukat pedig bezárták. Mindössze mintegy száz ellenszegülő bizánci katonát öltek meg.
A törökök közül pedig még csak az orra vére sem eredt el egyiküknek sem.
A kidobott bizánci katonák egy része ijedten menekült, de egy részük még mindig részeg kábulatban hevert.
Ezalatt a város népe is ébredezett, és rettegés fogta el őket. Senki sem merte elhagyni a házát.
Battál azután, hogy már uralta a helyzetet és kellőképpen kivilágosodott, összehívta a népet a térre. A város tere, nemsokára többszáz vértelen arcú, sápadt emberrel telt meg.
Ekkor Battál kiment a térre, felfedte előttük a kilétét aztán így fejezte be a beszédét:
- Most már mi vagyunk Kesis-várának az urai, és itt fogunk maradni. Mi nem bántjuk a saját dolgaikkal vesződő embereket. Sem senki vagyonára, sem senki erényére nem vetünk szemet. Igazságosan bíráskodom majd az ügyeitekben. Ezzel együtt, senkit sem kényszerítek arra, hogy itt maradjon. Aki akar itt maradhat, aki akar elmehet. Csakhogy akárhogy is, aki innen egyszer elmegy, nem térhet már vissza. Senkinek nem háborgatjuk a vallását. Most ki ki mehet a dolgára, szétoszolhattok.
Senki sem volt Kesis-várában, aki ne hallotta volna Battál hírnevét. Íme, most először látták szemtől szembe, és félelemmel tekintettek reá.
Ennek ellenére, a nép nagyobbik része még örült is, mert egyáltalán nem voltak elégedettek a bizánciakkal. A bizánci a katonák igen messzire mentek a nép megkopasztásában és zaklatásában. Aki nem hajtott előttük fejet, akik nem teljesítették a kívánságaikat, azt nem átallották kegyetlenül elverni. A panaszaik pedig süket fülekre találtak.
Battál pedig igazságos bíráskodást ígért nekik.
Az ígéret ellenére eleinte mindenki kétségek között élt, de amikor látták, hogy a törökök állják a szavukat, senkit sem bántanak, akkor hamar rájöttek, hogy alaptalan volt a félelmük. Akkor megkönnyebbülten felsóhajtottak, és úgy kezdtek vélekedni, igazi áldás volt, hogy a törökök elfoglalták a várat.
Ahogy Battál így Kesis-várának urává vált, megkönnyebbülten felsóhajtott. A kezében volt Anatólia kulcsfontosságú pontja, és amíg ő életben van, ezen keresztül egyetlen ellenséges hadsereg sem tehet egyetlen lépést sem.
Közben eltelt néhány hét. Battál Gázi a győzelem hírét Malatya bégjének is megküldte.
Az egyik éjjel olyan álmot látott, ami erősen felzaklatta.
Álmában a Negyven Szűz Kolostorát és annak a főnökasszonyát, Aszpásziát látta. A fiatal nő szakadatlanul sírt.
Ez az álom olyan erős hatást tett Battálra, hogy másnap reggel mindjárt elhatározta, hogy odamegy.
Tulajdonképpen Kesis-vára egyáltalán nincs is messze a Negyven Szűz Kolostorától. Lóháton erőltetett menetben egy nap, egy éjjel odaérhet.
Battál hivatta Minnetoghlut, és rábízta a várat. Közölte vele, hogy néhány napos útra indul, de a valódi szándékát nem árulta el.
Ezután lórapattant és a Negyven Szűz Kolostora felé indult.
Azon a napon és azon az éjjelen alig pihent, és csak egy-két órát aludt, így másnap déltájban a kolostorhoz ért.
Szemlátomást minden nyugodt volt. Teljes csend volt a kolostorban. Amikor a kapuhoz ért, leszállt a lováról és bezörgetett.
A kapu néhány perc múlva kinyílt. Az öreg kapus pópa tűnt föl.
Amikor az öreg pópa meglátta Battált, izgatottan sírvafakadt.
- Óh, ön az, uram? Esküszöm, hogy még annak sem örülnék jobban, ha e pillanatban egy szentet látnék magammal szemközt. Mindig a szerencsétlenség pillanatában érkezel.
- Mi van, mi történt?
- Ne kérdezze! Ne is kérdezze!
- Talán Aszpászia anyát érte valamilyen szerencsétlenség?
- Azt igazán nem tudhatom.
- Mi történt? Megmondanád?
- Aszpászia anyát és vele együtt Teodóra nővért is elhurcolták.
- Kik?
- A dorylaeumi herceg emberei.
- Mikor?
- Két napja lesz.
- Az ok?
- Az ok: ön!
- Mondj el mindent, ahogy történt!
- Ki másnak mondhatnám el, ha nem önnek. Volt itt egy erkölcstelen, pletykás apáca, akit senki sem szeretett. Egy hónappal ezelőtt elment, itt hagyta a kolostort. Nem tudtuk, hogy hová megy, pedig egyenesen az dorylaeumi herceghez ment. Elmondta, hogy Aszpászia anya vendégül tátott téged a kolostorban, és hogy Bizáncból egy Teodóra nevezetű leányt is hoztál, akit itt helyeztél el. A herceg azonnal hivatta az dorylaeumi apátot. Amikor a nő ugyanezt neki is elmondta, azonnal döntést hoztak. Egy csapat katona jött ide az apáttal. Megfogták és elvitték őket. Eddig tart a történet...
Battál rettenetesen sajnálta a dolgot. Nagyon elszomorította, hogy balsorsot hozott Aszpászia fejére.
- Ne búsulj! - vigasztalta az öreg pópát. - Ha én hoztam bajt rájuk, én is fogom rendbehozni a dolgot.
Aztán ismét felpattant a lovára, és Dorylaeum felé vette útját.
Mikor odaért, utasként betért egy fogadóba. Otthagyta a lovát, valahol megtöltötte a gyomrát.
Ideje volt, hogy megtudja, hol találhatja meg ezeket a szegény nőket, akik apácának szánták magukat.
Amint sétálgatva éppen ezen töprengett, egy pópát látott szemközt jönni. A közelébe érve köszöntötte, aztán így szólt hozzá:
- Hallottam valamit, de nem tudom, hogy mennyi az igaz belőle.
- Mit hallottál?
- A Negyven Szűz Kolostorának egynémely apácái férfit fogadtak. Én pedig minden évben adakozom a kolostor számára. Úgy döntöttem, hogy ha ez igaz, azonnal beszüntetem a támogatásukat...
- A hír, amit hallottál részben igaz, másrészt viszont hamis. Annak a kolostornak a főnökasszonya egy Battál nevű törököt vendégelt meg a kolostorban. A kolostor pedig befogadott egy nőt, akit ő hozott Bizáncból, de mihelyt ez kitudódott, azt a két nőt azonnal eltávolították onnan. A kolostorba egy szentéletű, másik főnökasszonyt neveztek ki. Folytathatod a támogatásukat!
- Nagyon szépen köszönöm tisztelendő úr. Nehéz tehertől és kétségektől mentett meg! Elnyerte-e a büntetését a régi főnökasszony és az a bizánci nő?
- Még nem! De minden bizonnyal szigorú büntetést kapnak majd. A herceg ránk bízta a megbüntetésüket. Átadták őket nekünk.
- Minden bizonnyal kiérdemelték a kemény büntetést...
- Ma reggel döntöttünk felőlük. Holnap, vasárnap a két bűnös nőt intő példa gyanánt meg fogják égetni...
- Megégetik őket?
- Természetesen... Ma reggel én is ott voltam azok között a pópák között, akik kivallatták őket. Ahelyett hogy megbánást tanúsítottak volna azok miatt a súlyos bűnök miatt, amiket elkövettek, és bocsánatért könyörögtek volna, hát nem keltek még védelmére is annak a Battál nevű töröknek?
- Mit beszélsz?
- Óh, óh! Még attól is összeborzadok, ha csak eszembe jut. Szégyentelenül, szemérmetlenül beismerték, hogy szeretik azt az útonálló törököt. Azt is mondták, hogy nem akarnak tovább apácák maradni.
- Hát ez hihetetlen!
- Jól mondod. Valóban hihetetlen egy dolog, de mégis igaz!
- Hogyan lehetséges, hogy így beszéljen két nő, aki már annyi ideje apáca?
- Nem is ők beszéltek...
- De hát nem a tisztelendőséged mondta, hogy ők beszéltek?
- Az csak a látszat... Akik így beszélnek és ilyen vallomást tesznek, azokba ördög bújt.
- Vagy úgy!...
- Rá fogsz jönni, hogy mindkét nőbe egy-egy ördög bújt a legvadabb fajtából. Az apátunk igen megsajnálta a két szerencsétlen nőt. Elhatározta, hogy megmenti őket ezektől a vad ördögöktől, akik örök kárhozatra vinnék őket. Annak pedig az az egyetlen módja, ha elevenen megégetjük őket. A tűz az egyetlen dolog, amit az ördögök nem bírnak elviselni. Mihelyst alájuk gyújtunk, az ördögök, ha akarnak, ha nem, elhagyják a testüket, és csak ekkor pihenhet majd meg a két nő lelke. Mint már mondtam, a szerzetünk főnöke azért döntött így, mert sajnálja őket. Igen irgalmas szívű.
- Értem. No és hol vannak most ezek a nők?
- A nagytemplom egy kamrájában őrzik őket. Minden pillanatban velük van egy öreg gyóntatópópa. Igyekszik a helyes útra terelni őket...
- Nagyon köszönöm. Holnap hol hajtják majd végre az ítéletet?
- A nagytemplommal szemközti téren. Pontosan délben. Neked is el kell majd jönnöd! A szerzetünk főnöke meg fogja áldani a téren összegyűlt népet.

A KÉT SZÉPSÉG KEDVÉRE

Ilyképpen Battál mindent megtudott, amit meg akart tudni, és miután elvált a pópától, fájó lélekkel, őrültként bolyongott tovább az utcákon.
Álmában sem gondolta volna, hogy az embertelen pópák ennyire kegyetlen ítéletet hoznak a két nő ügyében.
Zúgtak a fülei, a szeme elsötétedett, mintha forgott volna vele a világ.
Nem ez lehetetlen! Ez nem történhet meg!
Nem engedheti, hogy ezek a dühöngő pópák ekkora gazságot kövessenek el. Kerül amibe kerül, de megakadályozza hogy megégessék ezeket az nőket. Ahogy meg-megállva ezekkel a gondolatokkal a fejében sétált a városban, egyszerre csak a nagytemplom előtt találta magát. Azonnal be akart menni, de a kapuban megállították az őrség katonái:
- A templom két napig zárva marad a hívek előtt. A pópákon kívül senki sem léphet be.
Battál a legkisebb ellenkezés nélkül távozott, mert nagyon jól tudta, hogy miért van zárva a templom a nép előtt.
Amikor a templom előtti tér felé fordította a tekintetét, azt látta, hogy egy csapat katona éppen két cölöpöt állít föl, a kíváncsiskodó nép pedig ott bámészkodik.
Íme, Aszpásziát és Teodórát holnap ezekhez a cölöpökhöz kötözve fogják megégetni.
Azután néhány fával megrakott öszvér érkezett. Elkezdték lerakodni a tűzifát.
Battál nem állhatott meg bámészkodni, gyorsan eltávolodott onnan. A városban sétált, és terveket kezdet szövögetni.
Kerül amibe kerül, de nem engedheti, hogy két ártatlan nőt megégessenek. Ezt mindenképpen megakadályozza.
De hogyan?
Ezt még maga sem tudta.
Aznap estig föl s alá sétált. A városkapuk nyitási és zárási ideje foglalkoztatta. Valamit kigondolt. Valamit átgondolt. Vett egy kocsit, és elvitte egy városon kívülre, ott egy falusira bízta, aki egy szép nagy összeg reményében, huszonnégy órán át várni fog őreá.
Azután közvetlenül a boltok zárása előtti órában, bement egy póparuhákat, gyertyákat és szentképeket árusító boltba, és vett egy öltözet póparuhát. Onnan visszatért abba a fogadóba, ahol a szobáját bérelte, és megtöltötte a gyomrát. Meghagyta a fogadósnak, hogy éjfélkor ébressze föl, aztán elnyújtózott az ágyán, és mély álomba merült.
Amikor a fogadós éjfélkor felébresztette, azonnal felkelt. A kezét és az arcát alaposan megmosta. Felöltözött. A ruhája fölé a póparuhát húzta. A szoba bérét készpénzben kifizette, aztán észrevétlenül távozott a fogadóból. A fogadós a lovát is felszerszámozta, és a fogadó előtt hagyta. Nem szállt lóra. A kantárat a karjára csavarta, és egyenesen a nagytemplom felé indult.
A nagytemplom harangja súlyosan megkondult. Noha már igen későre járt, a templom előtt még nagy tömeg volt. A cölöpök felállítása befejeződött, köréjük pedig tűzifát halmoztak. Egy kupacnyi kötelet is hoztak, hogy majd azzal kötözzék a cölöpökhöz a megégetendő nőket. Négy katona állt őrt, nem engedték, hogy a bámész nép túlságosan közel menjen. A nagytemplom kapujában is állt két őr.
Még egyszer körüljárta a templomot. A lovát egy elhagyatott helyre vezette, és megkötötte, azután kemény léptekkel egyenesen a templom főkapuja felé indult.
Amikor meglátták, az őrök azonnal utat nyitottak neki. Így ő könnyedén bejutott.
A templom belsejét csak néhány gyertya és mécses világította meg, ezért a félhomály a sötétséggel volt határos. Ennek Battál örült. A templom végéből lassan az oltár felé közelített. Senki sem volt ott.
Vajon ezek az embertelen pópák hová zárhatták azokat a szerencsétlen lányokat?
Különféle alkalmakkor már járt tempomokban, ezért tudta, hogy az apát és a többi pópa cellái az oltár mögött vannak. Amikor az oltár oldalánál lévő kis ajtóhoz ért, belökte. Egy folyosó húzodott előtte. Belépett az egy-két olajmécsessel megvilágított folyosóra.
Jobbra-balra ajtók nyíltak. Zajtalanul egyenként megnyitotta őket.
Szinte mind üres volt. Éppen egy szoba elé ért a folyosó mélyén, amikor elcsukló zokogást hallott meg.
Egy nő zokogását...
Megkísérelte kinyitni az ajtót, de az zárva volt.
Nem volt veszteni való ideje, így egy kissé hátrébb húzódott, aztán erősen nekivetette magát az ajtónak. A zár engedett, azonnal darabokra tört. Amikor Battál idővesztés nélkül bement, egy nagyobb teremben találta magát. A termet egy háromágú gyertyatartóval világították meg, az egyik sarkában egy kereveten összekötözött kezekkel és lábakkal, egymás mellett feküdt a két nő. Battál azonnal megismerte Aszpásziát és Teodórát. A velük szemközt álló karosszékben horkolva aludt egy fehér szakállú pópa. Még a az ajtó zárjának feltörésével járó robaj sem ébresztette fel édes álmából.
Battál rögtön a nők felé indult. Lassú hangon megszólalt:
- Ne csapjatok zajt! - Aztán elkezdte kioldozni a köteleiket.
- Csoda! - nyögte. Úgy-e igazam lett Teodóra? Nem megmondtam, hogy Battál eljön majd és megment minket?
- Ne beszéljetek! - mondta Battál. Még nem menekültetek meg! Nem helyes ha a remény túl hamar eltölti az embert. Annál nagyobb a megmenekülésetek esélye, minél kevesebb zajt csaptok.
- Honnan tudtad meg, hogy itt vagyunk?
- Kérdés nincs... Csak távolodjunk el innen; akkor majd rengeteget beszélhetünk.
Öt perc alatt az összes csomót kioldozta.
De a nők nem voltak képesek lábraállni. A pópák olyan erősen kötözték össze és csavarták körül a kezeiket és a lábaikat, hogy a bokáik szinte érzéketlenné váltak.
Battál sorban megdörzsölte a csuklóikat:
- Ne aggódjatok! Azonnal elmúlik! - mondta. - Az az igazság, hogy nem számítottam rá, hogy a pópák így összekötöznek benneteket.
- Óh, ha tudnád, hogy miket csináltak velünk? Milyen kegyetlenül megvertek.
- Megvertek?
- Természetesen megvertek. De még mennyire! Azután azt mondták, hogy máglyára vetnek minket.
- Tudom. A templom előtt két cölöpöt már fel is állítottak. Tűzifát is hoztak.
- De én tudtam, hogy el fogsz jönni és meg fogsz menteni minket. Úgy-e Teodóra?
- Igen! - válaszolta a csendben sírdogáló Teodóra. - Megmondtad előre, de én nem hittem neked. Nem hittem, hogy ilyesmi megtörténhet. Még most sem hiszem igazán amit látok. Ez biztosan csak álom.
- Nem, Teodóra! Nem álmodsz! Íme megjött Battál, a mi megmentőnk, és megment minket!
- Most már jobb lesz, ha nem beszélünk! - mondta Battál. - Lábra tudtok-e már állni?
Megkísérelték. Ha nehezen is, de talpra tudtak állni.
Battál ennek örült:
- Most gyertek utánam! Azokban a szobákban egy csomó póparuha tűnt a szemembe. Azok közül egyet-egyet fel kell majd öltenetek.
- Jó...
Az elfogásuk után a nők azt állították, hogy megtagadják apáca voltukat, ezért levették róluk az apácaruhát, szürke zsákokba tekerték őket. Battál felvette a közel csonkig égett gyertyatartót és előre ment.
Azonnal rátalált arra a szobára, ahol a póparuhák voltak. Aszpászia és Teodóra pedig póparuhákat húztak magukra.
- Most kényelmesebben tudtok járni úgy-e? - kérdezte Battál.
- Igen!
- Hallgassatok meg! A kapuhoz érve megálltok. Én az őrt valamilyen ürüggyel behívom és elkábítom, aztán előbb én megyek ki, aztán pedig a nyomomban ti. A fejeteket lehajtjátok, vigyáztok, nehogy valakinek szemébe tűnjön valami. Azoknak akik messziről látnak, titeket két fiatal pópának kell vélniük!... Nem szabad hogy kilátsszon a hajatok! Nosza rajta!
Beléptek a templom belsejébe. Lassan lépegettek.
Így jutottak el a kapuig. Battál azt mondta nekik, hogy húzódjanak félre, azután kidugta a fejét a kapun, és kiszólt az őrökhöz:
- Milyen vigyázatlanok vagytok! Idegenek vannak a templomban. Talán nem mondták meg nektek, hogy a pópákon kívül senki mást ne eresszetek be?
Ezeket a szavakat igen kemény hanghordozással mondta.
- Valószínűleg még mielőttünk jutottak be, tisztelendő úr. Mióta mi itt őrt állunk, még egyetlen idegent sem engedtünk be... - válaszolta az egyik őr.
- Akkor dobjátok ki ezeket!
- Azonnal kidobjuk. Ne aggódjon!
A két katona azonnal bejött:
- Hol vannak?
- Az oltár mellett...
Előre indultak és négy öt lépést tettek Battállal a nyomukban, aztán Battál hirtelen megfogta a fejüket és lendülettel egymáshoz csapta azokat. Egy fojtott hang hallatszott a templomban, aztán mindkét katona egyszerre zuhant a földre. Elájultak.
Battál jól tudta, hogy egy-két óráig nem térnek magukhoz. Pirkadni kezdett, ezek szerint már megnyitották a városkapukat.
Félrehúzta a katonákat, aztán az eseményeket nagy izgalommal némán figyelő két nőhöz közelített:
- Rajta! Jöjjetek szorosan mögöttem! De ne beszéljetek! Amennyire csak lehetséges rejtsétek el az arcotokat!
Kiléptek a templomból és kezdtek oldalt elosonni.
A téren felállított oszlopok környékére mostanra még nagyobb tömeg gyűlt össze. Mindenki látni szerette volna az ítélet-végrehajtást.
A fiatal nők halálra váltak, mikor meglátták a nekik készített borzongató színhelyet, és egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy el ne essenek. Mindenki az előkészületekkel foglalatoskodott, ezért senki sem törődött velük.
Ők pedig ezt kihasználva, nyugodtan, feltűnés nélkül távoztak.
Amikor Battál odaért ahol a lovát hagyta, a póparuhás nőket a lovára ültette, ő maga pedig a kantárszárnál fogva vezette Askart.
Így jutottak a városkapuig. Mostanra már egészen kivilágosodott, a kaput pedig éppen ekkor nyitották ki. Kívül nagy tömeg állt. A környező falvakból jött a nép, hogy megnézze a két bűnös nő megégetését.
Amíg azok befelé tódultak, a mieink nyugodtan kisétálhattak. Az őrök tisztelettel köszöntötték a három pópát.
Battál csodálkozott, hogy ennyire könnyen ment a dolog. A kocsi a helyén várt, Battál pénzt adott az őrzőjének, és elküldte, azután a nőket felrakta a kocsira. A saját lovát a kocsi mögé kötötte, maga pedig felszállt a bakra és a lovak közé csapott az ostorral.
A nők sírtak a boldogságtól, Battál pedig megszidta őket:
- Jó lesz, ha magatokhoz tértek. Miért sírtok folyton? Ne feledjétek, hogy a veszély még nem múlt el igazán. Minden pillanatban utolérhetnek. Most változtassunk útirányt. Menjünk elhagyatott utakon, ahol nem találhatnak ránk. Hogy van a csuklótok és a bokátok?
- Még mindig zsibbadt, de ez nem fontos. - mondta Aszpászia.
Szünet nélkül dörzsölgessétek, hogy a vér az erekbe áramoljon. Lassan megnyugodhattok.
- Tulajdonképpen azt csináljuk...
Nézd, most átkelünk egy patakon. A partján megállunk egy kicsit. Én mindenekelőtt kibújok ebből a póparuhából.
- Mi sem akarjuk ezt tovább viselni.
- De hát nincs más ruhátok... Talán meztelenül akartok maradni?
- Csak a süveget dobjuk el.
Teodóra levette a fejéről a pópaföveget:
- Én ezt most rögtön eldobom. - mondta.
- Mit csinálsz te lány? - állította meg őt Battál. - Talán biztos nyomot akarsz hagyni, ha a követnének minket?
- De hát azt mondtad, dobjuk el...
- El fogjuk dobni, de mindennek megvan a módja... No megérkeztünk. Előbb keljünk át ezen a hídon...
Ez egy régi, elhagyatott híd volt. Mihelyt a túlpartra értek, Battál rögtön megállította a kocsit. Levetette magáról a póparuhát. A nők süvegjeit is elvette. Batyuvá gyűrte össze. Egy nagyobbacska követ tett közéjük, aztán a sebes sodrású patakba hajította:
- Láttad-e, hogyan tűnt el?
- Láttam.
- Most mossátok meg a kezeteket és az arcotokat. Igyatok egy kevés vizet is, én azalatt hadd intézzem el a hidat.
- Mit fogsz csinálni a híddal?
- Tulajdonképpen már teljesen korhadt. Könnyen összedőlhet...
Amíg a nők a kezüket és az arcukat mosták, a kocsin lévő kötelet a híd egyik lábára, a másik végét pedig a kocsihoz kötötte, aztán sebesen ostorozni kezdte a lovakat.
Egy két nekirugaszkodás után a híd ingadozó lába kifordult, és a deszkapallók a patakba estek, a víz pedig sebesen elsodorta őket.
- Nos, csak most mondhatjuk el, hogy megmenekültünk. - mondta Battál.
Még ha a nyomunkban jövők meg is találják a nyomunkat, akkor sem érhetnek utol. Hogy ezen a patakon átkelhessenek, a több óra járásra fekvő másik hídhoz kell majd menniük.
Ekkor így szólt Aszpászia:
- Mi egymás között hoztunk egy döntést. Egyenként megölelünk, megcsókolunk téged.
- Ezt meg hogy találtátok ki?
- Másodszor mentettél meg minket! Mi más módon róhatnánk le az adósságunkat? Tudod, hogy nincstelen nők vagyunk.
Azután választ sem várva Battál nyakába ugrott, és izgatottan és szeretettel megcsókolta.
Battálnak lehetősége sem volt, hogy összeszedje magát, és Teodóra is megtette ugyanezt.
Csak ekkor szólalt meg Battál:
- Ti megbolondultatok! Gyorsan üljetek a kocsira és folytassuk az utunkat!
A fiatal nők tiltakozás nélkül kocsira szálltak, Battál pedig megragadta a gyeplőt.
A kocsi ismét gyorsan haladt. A fiatal nők, már rég lemondtak a sírdogálásról, sőt túlságosan is visszatért a jókedvük.
- Nosza rajta, megszöktettél minket. Most hová viszel? - kérdezte Battál Gázitól Aszpászia.
- Kesis-várába...
- Igen ám, de tudsz-e arról, hogy ott erős bizánci sereg állomásozik?
- Csak volt. Most ott nincs más az én legényeimen kívül.
- Hát ez meg hogyan lehetséges?
- Lám egészen egyszerűen... Bevettem a várat.
- Igazat beszélsz?
- Természetesen igazat beszélek. Az most már az enyém.
- Pedig milyen erős vár volt!
- Tudod, hogy nem kedvelem a könnyű győzelmeket!
- Ez igaz! Te nemcsak a legerősebb várakat, de a legkeményebb szíveket is meghódítod!
Battál nem válaszolt.
Aszpászia újra megkérdezte:
- Valószínűleg előre meg kellett érezned, hogy milyen csapás közelget felénk! Mint már mondottam, nem kételkedtem abban hogy eljössz és megmentesz minket, még ha az az utolsó perc lett volna is. Engem az ellenünk felhozott csúf vád bántott meg legjobban. Nem is tudhatod hogy mennyire megundorodtam mindezektől az emberektől... Én is, és Teodóra is úgy határoztunk, hogy kilépünk az apácák közül, és áttérünk muzulmánná.
- Az csak a lelkiismereteteken és hiteteken múlik.
- Nem is örülsz, hogy muzulmán hitre térünk?
- Természetesen megörvendeztet. Hát lehet-e ennek nem örülni? Bárki legyen is az, aki letér az eddigi útjáról, hogy az igazság útjára térjen, az engem túlságosan is megörvendeztet. De senkit sem lehet erre a hitre kényszeríteni. Természetesen elhiszem hogy e percben az érzéseitek és gondolataitok őszinték. Egy csomó csúf vád ért benneteket. Elszomorodott a szívetek. Méltatlan vég várt rátok. Nincs természetesebb, mint hogy ezeknek az eseményeknek a hatása alá kerültetek. Most pedig megmenekültetek. Most semmiféle veszély nem fenyeget benneteket. Most már teljesen egyedül maradhattok a lelkiismeretetekkel, és mindenféle befolyástól mentesen hozhatjátok meg a döntéseteket, ezért nincs szükség a sietségre, most nincs szükség ígéretre. Csak hadd érjünk Kesis-várába...
- Milyen érzékeny gondolkodású vagy!
- Nézd, még valamit szeretnék mondani. Amire nem is gondoltam. Talán nem is Kesis-várába, hanem valahová máshová akartok menni. Mondjátok meg nyíltan, hogy mit gondoltok.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Talán nem beszéltem világosan?
- Talán nem akarsz minket Kesis-várába vinni?
- Miért ne akarnálak?
- Mit tudhatom én azt? Minden lehetséges. Nem lehetséges, például hogy van ott egy szépség akihez ragaszkodsz? Egy féltékeny szépség.
- No, no, ne mondj sületlenségeket!
- Vagy pedig oda vihetted a feleségedet!
Battál szemei hirtelen megnedvesedtek.
- Ne emlékeztess rá, Aszpászia! - mondta. - Azzal, hogy megemlítetted, feltépted a sebemet.
- Mi történt?...
- Szomorúan mondhatom, hogy örökre elvesztettem. Amíg én Bizánc alatt harcoltam, egy kegyetlen járvány örökre elragadta tőlem.
- Igazán? Nagyon sajnálom. Battál, bocsásd meg nekem, hogy tudatlanságomban felszakítottam a sebedet!
- Most bemegyünk egy kis faluba. Az itteni boltok egyikében vehettek egy-egy rátok illő ruhát. Tudom, hogy nincs pénzetek, ezért egy kis hitelt nyújtok nektek. Így tetőtől talpig felöltözve, valamivel rendezettebben léphettek be Kesis várába.
- Ez egy igen jó hír!
Teodóra először szólalt meg:
- Annyira megundorodtam a pópáktól, hogy a rajtam lévő pópa csuhát sem bírom tovább hordani.
De a lehető legrövidebb időn belül kell kiválasztanotok a kiválasztandó ruhákat. Nagyon kevés időnk van. Ha találtok valamit, azonnal vegyétek meg és folytassuk az utunkat.
- Úgy lesz... Ne aggódj!
- Az alkura se vesztegessétek az időt. Amíg ti ruhát választotok én addig élelmet veszek. Majd útközben megesszük.
- No, ez egy jó hír! Most kezdem érezni, hogy mennyire megéheztem.
Amikor félóra múlva kimentek a faluból, Aszpászián is és Teodórán is új ruha volt, és ezekben mindketten még szebbeknek látszottak. Édesen beszélgettek, közben sosem látott mohósággal falták az ételt, amit Battál vásárolt.
Mindenféle kiszámíthatatlan kaland nélkül jutottak Kesis-váráig. Senki sem jött velük szemben és senki sem jött a nyomukban.

A KÉT SZÉPSÉG KÖZÖTT

A megégetésre ítélt két apáca eltűnése egészen felforgatta Dorylaeumot. Az eset csak jóval Battál és a lányok szökése után derült ki. Senki sem tudta, hogy mi történt a lányokkal. A rájuk felügyelő öreg pópa teljesen meg volt lepődve. Nem titkolta, hogy miközben vigyázott rájuk, elnyomta az álom. De ez volt minden. Semmi egyebet nem tudott.
A két őr, akiket csak nehezen tudtak magukhoz téríteni, azt mondta, hogy egy pópa jött hozzájuk azzal, hogy idegenek vannak a templomban. Amikor a megkeresésükre indultak, hogy kidobják őket a templomból, egyszerre csak úgy érezték, mintha a fejükre omlott volna a templom.
Azonban senki sem ismerte azt a pópát, akit leírtak.
Mindenki összezavarodott. Néhány ostoba, eszetlen parancsot osztottak ki. Egy két gyanús helyen rajtaütöttek, de végül az összes elpazarolt erőfeszítés hiábavaló maradt.
A lányok, akiket meg akartak égetni, eltűntek.
A többezer fő, aki a megégetésük megnézésére gyűlt össze, több órás, teljességgel fölösleges várakozás után kénytelen volt szétoszolni. A nép között pedig különféle pletykák terjengtek.
Némelyek azt mondták, hogy egy pópa szöktette meg őket, aki beleszeretett a szépségükbe. Mások azt állították, hogy egy szent ragadta föl őket a mennybe, mert valójában ártatlanok voltak.
Ezzel együtt, a két fiatal nőt napokig, hetekig keresték, aztán lassan elfelejtkeztek róluk.
............................
A Battállal együtt Kesis-várába érkező két nő, megszínesítette az ottani életet. Battál Gázi annak a hatalmas palotaszerű épületnek egy lakását választotta ki számukra, amelyikben ő is lakott. Két helybéli asszonyt is adott a szolgálatukra. Aszpászia is és Teodóra is végtelenül elégedett volt. Néhány nap múlva, miután összeszedték magukat, szép, új ruhákat csináltattak maguknak. Megmentőjükkel, Battál Gázival főként ebédidőben voltak együtt.
Battál egyikükkel sem bánt megkülönböztetett módon. Az ő jöttükkel, a palota is rögtön megváltozott, az ételek megjavultak, a palota tisztább lett, megszépült. A két nő sohasem látott buzgalommal munkálkodott Battál kényelmén. De ezen felül nem mulasztották el, hogy minden tőlük telhető szívességet megtegyenek Battál katonáinak, ezért rövid időn belül mindenkinek a szívét sikerült megnyerniük. Mindenki szerette és becsülte őket.
Íme, amikor közben úgy tíz nap eltelt, egy nap Battál Gázi bizalmasa, Minnetoghlu, egy sarokba húzta kedves barátját. Volt valami, ami nem kerülte el a figyelmét.
Az pedig, az volt, hogy mindkét fiatal nő szerelmes Battálba.
Igen, Minnetoghlu nem tévedett. Ez volt az igazság. A két nő, nemcsak a hála érzésével, de ugyanakkor szerelemmel is kötődött Battálhoz, és ez egyáltalán nem volt új keletű.
Mikor Minnetoghlu egyedül maradt Battállal, először erről arról fecsegett, aztán lassan rátért az igazi mondandójára:
- Amikor visszatértél Malatyába, nagy sorscsapás fogadott. Isten elvette tőled azokat, akiket a legjobban szerettél. Természetesen joggal szomorkodsz. De tudd meg, hogy amennyire szomorú voltál, azok is legalább annyira szomorkodtak, és hullatták a könnyeiket, akik szeretnek téged. Milyen kár, hogy Isten azokat a szeretett szolgáit, akiket egyszer magához vett, nem küldi már vissza ismét.
Battál szomorúan ingatta a fejét:
- Minden úgy van, ahogy mondod. De miért emlékeztetsz folyton ezekre a keserű dolgokra?
- Most rátérek. Kicsit türelmesnek kell lenned. Természetesen te is tudod, hogy a halottal együtt nem fogsz meghalni. Az Igazság Ura nem szereti azokat, akik túl sok könnyet hullatnak azok után akiket magához vett, és akik hibáztatják őt. Aztán meg gyermekeid vannak. Nem gondoltál arra, hogy találj nekik egy anyát, azaz röviden szólva megházasodj?
Ez olyan kérdés volt, amire Battál Gázi nehezen talált választ:
- Honnan szeded ezeket a dolgokat?
- Szeretlek téged, ezért köteles vagyok gondolni rád. Meg kell nősülnöd Battál! Éspedig a legrövidebb időn belül... Ráadásul két fiatal, szép és erényes nő van a közeledben, akik lesik a tekintetedet. Mindketten készek, hogy felvegyék a muszlim hitet . Neked csak annyi a dolgod, hogy kiválaszd az egyiket. Sőt, az iszlám vallás törvénye még azt is megengedi, hogy egyszerre mindkettőt elvedd... Ha megtennéd ezt, kétségkívül mind magaddal, mind ővelük jót teszel majd!...
Battál Gázi nyugodtan végighallgatta. Végül azt mondta:
- Igazad van Minnetoghlu! Én is már mióta gondolkodom ezen. De semmiképpen sem tudok dönteni.
- Ha nehezedre esik választani közülük, ahogy már mondtam, vedd el mind a kettőt egyszerre!...
- Nem, nem! Abba nem megyek bele! Egy férfinak egy nő elegendő...
- Akkor pedig hagyd rájuk a választást!
- Ez megfontolandó. Akárhogy is... Valószínűleg a napokban döntök.
Mintha titkos erő készítette volna elő azt a találkozást. Aznap este nem jött álom Battál szemére. Amikor rájött, hogy semmiképpen sem tud elaludni, felkelt, felöltözött és kiment a kerti lak széles kertjébe.
Az égen fényesen sugárzott a Hold. A kert közepén egy rózsafákkal övezett medence mellett volt egy lugas. Battál azt tervezte, hogy odamegy, leül és az égről a medencébe süllyedő holdat nézi majd.
Lassan folytatta az útját.
Mámorító rózsaillat volt. A közvetlenül a kert mellett lévő ligetből fülemüle hangja hallatszott.
Ahogy így egészen a lugas mellé ért, ott egy fehér ruhás halvány árnyékot látott, és azonnal felismerte.
Ez nem volt más, mint Aszpászia.
Fehér hálóinget vett magára, kibontott haja a vállánál lejjebb lógott, még a derekánál is jóval lejjebb ért. A hold ezüstös fényében kétségtelenül egy tündérleánynál is sokkal szebbnek látszott.
Battál érezte, hogy azonnal hevesebben kezdett dobogni a szíve, aztán először az jutott az eszébe, hogy ahogy jött, azonnal csendesen távozik.
Nem, nem! Egyáltalán nincs rá joga, hogy megzavarja őt.
Aszpászia éppen ekkor hallotta meg a zajt, hirtelen odafordította a fejét és megpillantotta Battált.
Battál mint egy rajtakapott gyerek hebegte:
- Ön is itt van? Kijöttem egy kicsit levegőzni...
Aszpászia édes hangján válaszolt:
- Én sem tudok elaludni. Ugyanezzel a gondolattal jöttem le a kertbe.
- Nem akarom zavarni!
- Nem zavar! Mindig élvezem, ha veled beszélgethetek. Akkor hát, nem jönnél ide?
Battál egyenesen a lugas felé tartott. Az ottani fapadon egymás mellé ültek. A látvány rendkívüli volt. Battál Gázi úgy érezte, szíve folytatja édes dobogását.
Egy pillanatig némán hallgatták a csalogány énekét, aztán Aszpászia édes hangja ismét megszólat:
- Milyen gyönyörű az éjszaka, úgy-e?
- Igen, minden tekintetben csodálatos egy éjszaka...
- Milyen szépen dalolnak a csalogányok.
- A csalogányok csak akkor dalolnak, ha szerelmesek, hogy magukhoz hívják a kedvesüket. A szerelemből fakadó hangok pedig mindig gyönyörűek.
- Úgy beszélsz mint egy költő!
- Ha van dolog amiben ügyetlen vagyok, az a költészet.
- Nincs dolog, amiben ügyetlen lennél, ami ne sikerülne neked. Csak egyetlen dolog van, amit nem kedvelek benned.
- Tudom, hogy sok hibám van. Ha elárulnád, hogy mi az ami nem tetszik neked a viselkedésemben, kész vagyok azt is kijavítani!
- Nekem a szívtelenséged nem tetszik!
- Nem értem.
- Pontosabban: a szívednek nincs se szája, se füle... Olyan helyzetben, amikor meg kéne értened valamit, nem akarod megérteni!
- Miképpen?
- Van egy szív, hozzád egészen közel, amely érted dobog. Egy női szív... Éjjel, nappal csak rád gondol. Őrülten szerelmes beléd... Még álmában is csak a te nevedet suttogja. Érted, a szerelmedért epekedik a szerencsétlen... Aztán meg fiatal és nagyon szép... Te pedig rá sem akarsz nézni, és meg sem akarod érteni a feléd irányuló érzelmeket. Óh Battál! Miért oly kemény a szíved a szerelem dolgaiban?
Battál félt válaszolni, mert tudta, hogy remegni fog a hangja. Ő pedig olyan ember volt, aki még azok felé is vonakodott kimutatni a gyengeségét, akiket legjobban szeretett.
Aszpászia lágy kezét Battál erős kezére tette:
- Talán bizony haragszol rám, amiért elmondtam ezt?
- Nem, dehogy! Ellenkezőleg, nagyon örülök.
- Örülsz?
- Természetesen... Ha valaki tudomást szerez a hibájáról, igyekszik azt kijavítani. Én is azon leszek majd.
- Battál, nagy reménységgel töltenek el a szavaid. De nem tudom, hogy hihetek-e benne?- mondta Aszpászia.
- Hihetsz Aszpászia!
- Milyen szép szó ez! Életet adsz egy reménytelenségben vergődő szívnek! Óh, ez egy igen szép szó!
- Az, hogy mostanáig így viselkedtem, szerintem részben jogos. Nincs szükség rá, hogy elmondjam... Most pedig elhatároztam, hogy megnősülök. A szívem meg van sebezve. De ez a szív ismét ver, Aszpászia! Nem tudom, el tudom-e mondani amit akarok?
- Értem! Folytasd! Akárhogy is, de fejezd be a szavaidat!
- Én is szeretek valakit. Egy közvetlen közelben lévő szépséget. Az az igazság, hogy eleinte én magam sem tudtam, hogy ez az érzés mennyire mély, de most már jól tudom. Biztos vagyok benne! Feleségül jössz-e hozzám Aszpászia?
Rövid csend következett, aztán Aszpászia a kezébe temette az arcát és zokogva sírvafakadt.
Battál megdöbbent. Izgatott lett:
- Mi történt Aszpászia! Talán mondtam valamit, ami összetörte a szívedet? Miért sírsz így?
A fiatal nő zokogva válaszolta:
- Nem, dehogy! Nem érted! Nem mondtál semmi olyat, ami összetörte volna a szívemet. Más oka van annak, hogy a szívem összetört...
- Mi az? Nem beszélhetnél világosabban?
- Adj egy kis időt! Kicsit össze kell szednem magamat ahhoz, hogy beszélni tudjak!
- Ne vonakodj! Nyíltan mondj el mindent! Nincs akadálya, hogy elmondjad, hogy nem szeretsz engem. Tudhatod, hogy én mindig többre becsülöm a keserű igazságot a legédesebb hazugságnál. Úgy-e, nem szeretsz Aszpászia?
Aszpászia szinte fellázadva válaszolt:
- Dehogy! Esküszöm, hogy teljes szívemből szeretlek.
- Akkor miért sírsz?
- Nagyon, de nagyon szeretlek téged. Az életemnél is sokkal jobban szeretlek, de sajnos nem mehetek hozzád!
- Miért? Nem tartasz magadhoz méltónak?
- Dehogyis! Miért beszélsz velem így, miért törsz össze engem?
- Akkor meg miért nem mondasz nekem igent?
- Mert van még valaki, aki szeret téged, aki megőrül érted. Ha én hozzád mennék, tudom, hogy biztosan megölné a bánat.
- Kiről beszélsz?
- Teodóráról...
- Vagy úgy!...
- Meg kell értened Battál! Aznap, mikor a kolostorba hoztad őt, feltárta előttem, hogy milyen őrülten szerelmes beléd. Attól a naptól és attól az órától kezdve mindennap erről beszélt. Annyira lázasan, annyira izgatottan, annyira őszintén beszélt, hogy el sem mondhatom. Tudta, hogy nős vagy és őrülten féltékeny volt a feleségedre, akinek ő addig az arcát sem látta soha.
- Furcsa!
- Nem, nincs ebben semmi furcsaság. Te egy olyan férfi vagy, hogy azután, hogy ha egy nő közelről megismer, utána már nem válhat el tőled. Annyira jó vagy, hogy elmondhatatlan. Battál, ne kérj arra, hogy erről a témáról beszéljek!
- Nem is álmodtam arról, hogy ilyen helyzettel kerülök majd szembe.
- Aztán pedig le sem tudom neked írni, milyen érzések töltötték el, mikor megtudta, hogy elvesztetted a feleségedet. Hirtelen nagy reménység töltötte el... Azt mondta, az egyik nap talán úgy döntesz, hogy ismét megházasodsz. Akkor azt remélte, hogy őt fogod választani, és még ma is ismét ezt a reményét tárta föl nekem, és nyíltan megmondta, hogy ha most mást vennél el, megölné magát.
- Ez csak gyerekség...
- Igaz! Lehet, hogy gyerekség, de biztos, hogy nem hazugság... Én jól ismerem Teodórát. Ő olyan, aki mindenképpen megteszi amire vágyik.
- Csúnya egy helyzet! No és ő tudja-e hogy te milyen érzéseket táplálsz irántam?
- Nem, nem! Valójában ez a legrosszabb a dologban... Aznap, amikor először jött a kolostorba, olyan lázasan beszélt az irántad érzett szerelméről, hogy nem akartam bármit is mondva elrontani az álmait. Nem tudom, hogy meg tudom-e magyarázni. Mert nem is álmodott róla senki, hogy egy nap elveszíted a feleségedet. Most pedig esdve kérlek, hogy képzeld magad az én helyembe, és úgy gondolkodj! Képzeld el, hogy ő milyen állapotba jutna, ha mi összeházasodnánk!...
- De én téged szeretlek.
- Én is őrülten szeretlek Battál! Minden pillanatban megbolondulok, hogy a tiéd lehessek, de nem kétlem, hogy abban a pillanatban mikor összeházasodunk, Teodóra biztosan megölné magát. Hogy nyugodhatnánk bele ebbe? Nem, nem... Jobb ha én halok meg!
- Ne mondj ilyet!
- Nagyon nehéz helyzetben vagyok Battál! Érts meg, és érezz velem együtt! Aztán meg Teodóra kétségkívül sokkal szebb nálam... Fiatalabb. Arany szíve van, és annyira ragaszkodik hozzád! A saját szemeimmel látom, ahogy nap, napután epekedik, hogyan sorvasztja, emészti a bánat. Ha összeházasodnál vele, ő is boldog lenne, és téged is boldoggá tenne. E felől nincs kétségem.
- És veled mi lesz?
- Óh, ne is kérdezd! Természetesen imádkozom majd, hogy legyetek boldogok, mert a szívem nagy fájdalmára csak így találhatok vigaszt...
- Nincs rá mód hogy változtass az elhatározásodon?
- Nem Battál! Erre nincs semmilyen lehetőség...
- Akkor pedig én is közlöm veled az elhatározásomat. Én csak veled házasodom. Mivel pedig te ezt nem akarod, egyáltalán nem házasodom!
- Nem, Battál! Erre nincs jogod.
- Miért?
- Először is, mert neked szükséged van a házasságra, egy asszony irántad mutatandó vonzalmára és figyelmére! Teodóra olyan fiatal lány, aki méltó arra, hogy a feleséged legyen. Tudom, hogy ha nem vennéd el, megölné a bánat. Abba pedig nem egyezhetem bele.
- De hát nem is szeretem őt...
- A házasság egy szentség. Idővel majd megszereted! Nincs semmi kétségem e felől. Ő bármit megtesz majd, hogy megtalálja a útját, hogyan szerettetheti meg magát veled.
- Nem, nem házasodom meg!
- Kérlek Battál! Légy egy kicsit megértőbb, egy kicsit emberségesebb! Nem bírom tovább nézni, ahogy érted epekedik, minden eltelt nap egyre jobban sorvadoz, emészti magát, még álmában is a nevedet suttogja, ahogy kínlódva szenved... Valamit még szeretnék kérdezni.
- Mit?
- Ha te látnál valakit, aki tűzbe esett és látnád, hogy semmi esély sincs a megmentésére, belevetnéd-e magadat fölöslegesen a tűzbe?
- Nem!
- Lám milyen szép és egyenes választ adtál. Itt is ehhez teljesen hasonló a helyzet. Két ember megégésénél jobb egynek a megmenekvése. Hagyj, hadd égjek meg, de mivel egyszerre nem menekülhet meg mindkettőnk, mentsd meg őt...
- Nem lehetnél te?
- Nem Battál! Nem gondolsz arra, hogy azzal mennyire lealacsonyodnék Teodóra szemében? Még ha jogtalanul is, de egy annyira megvetett nő nem lehetne méltó arra, hogy a feleséged legyen...
- Miket gondolsz!
- De igazam van... Ezt nem tagadhatod. Sokat gondolkodtam. Nem találtam más kiutat.
- Fel akarod áldozni magadat...
- De érted és Teodóráért.
- Hogy fogadhatnám el ezt?
- El fogod fogadni. El kell fogadnod. Ha a testemet akarod, mindenesetre a tiéd. Ha a beleegyezésed ebbe a dologba részedről áldozat lenne, nem vállalok-e én még annál is nagyobb áldozatot?
- Óh Aszpászia! Miért hozol engem ennyire nehéz helyzetbe?
- Te egy nagyon jó ember vagy Battál! Szánd meg a szép Teodórát, aki halálosan szerelmes beléd, és aki belehal, ha nem veszed el! Vedd el őt! Én sohasem hagylak el. Ha akarod, ahogy én szeretlek téged, te is szívből szerethetsz engem továbbra is. Így folytatódik, múlik majd örök szerelmünk. Legalább Teodóra boldogságának láttán érzünk majd vigaszt.
Azután két kezével szorosan átfogta Battál kezét:
- Úgy-e megteszed Battál? - kérdezte.
Patakokban folytak a könnyei. Battál pedig lehajtotta a fejét és arra gondolt, milyen nehéz helyzetben van.
Igen, minden tekintetben rendkívül nehéz helyzetben volt, és akárhogy erőltette az agyát, nem talált kiutat.
A sors olyan játékot űzött vele, amire álmában sem gondolt volna. Addig a pillanatig minden ellenségét legyőzte, csupán csak az elől a legyőzhetetlen hatalom elől nem menekülhetett meg, amelynek a neve sors.
Íme ismét földre terítette.
Battál még sohasem érezte magát ennyire szerencsétlennek.

A NAGY HADI KÉSZÜLŐDÉS

És a sors végigjátszotta a játékát. Battál Teodórával házasodott össze. Teodóra muzulmán lett és a Fatma nevet kapta. Aszpászia nem tért át, hogy Battál mellett maradhasson. Ilyenképpen furcsa élet kezdődött Kesis-várában. Egyedül csakis és kizárólag Fatma lelke volt boldog.
................................
Azzal, hogy Battál elfoglalta Kesis-várát, megbénította a bizánci seregeket, mintha egy kinyithatatlan lakatot zárt volna Anatólia közepére.
Rengeteg csapatot küldtek a vár visszafoglalására, de kivétel nélkül mind megfutamodott. Igen nagy volt az elszenvedett kár. Ráadásul miután megtudták, hogy a várat Battál foglalta el, mindenki úgy hitte, hogy azt lehetetlen visszafoglalni.
Az egyetlen ember nem hitt ebben, az pedig Leó császár volt.
Aznap ismét egy megfutamodás híre érkezett Bizáncba, és ez a hír Bizánc gőgös császárát a szó szoros értelmében kihozta a béketűréséből.
A császár haragosan kiabált a hírt hozó katonával:
- Hogy lehet az hogy így megfutamodtatok? Hogy lehet az, hogy nem tudtátok bevenni a várat?...
A vezér lehajtotta a fejét:
- Mert maga az ördög áll velünk szemben, császárom... Legyőzhetik-e az emberek az ördögöket?
- Ki mondta azt, hogy ő az ördög?
- Úgy beszélik. Én pedig emiatt tizenkét pópát vettem magam mellé. Mihelyt ezek Battált meglátták, rögtön olvasni, ráolvasni kezdtek. Keresztet vetettek. Keresztet és szent ikonokat mutattak föl, de nem lett semmi haszna. Tehát nem annyira erősek mint ő. Battál akkor is tette a dolgát. Akkor összezörrentem a pópákkal. Erre ők azt mondták: "Ez az ördög igen erős! A mi hatalmunk és erőnk nem elegendő. A bizánci pátriárkának kellene eljönnie, hogy hatásos imáival megkösse kezét-lábát!".
- Istenem, mit beszél... Hogy hihetsz abban, hogy ő ördög? Tudod mit, ha nem láttam volna őt, ha nem beszélgettem volna vele, akkor én is hinnék benne, hogy ő ördög.
- Mi úgy hisszük, hogy ő az ördög személyesen.
- Be fogom bizonyítani az ellenkezőjét! Személyesen magam megyek majd ellene.
- Felséged tudja. Ha rajtam múlna, én a szentéletű pátriárkát is magammal vinném!
- Elment az eszed! Nincs szükség semmiféle pátriárkára... Csupán bátorságra van szükség ellene. Ez az, ami nincs meg bennetek... Hány legénye van Battálnak a várban?
- Háromszáz fő...
- Biztos vagy benne?
- Teljesen! A várbéli kémeink már többször is egyenként megszámolták őket...
- Háromszáz emberrel többezer ellen nem győzhet. Az nem szégyen. Ti hány emberrel támadtatok legutoljára?
- Tízezren voltunk!
- Szégyen és gyalázat!
- Úgy van, ahogy mondtam, császárom.
- Nagy erőkkel vonulok oda, de az a hadsereg amelyet magammal viszek, nem csak a vár bevételére lesz jó... Miután azt egy rohammal bevettem, egyenesen Malatyába megyek. Ezt a várost is, ahová a törökök fészkelték be magukat, be fogom venni. Azután egyenesen Bagdad ellen vonulok majd!
- Az én feladatom az lesz, hogy imádkozni fogok császárunk győzelméért.
És Leó császár az összes előkészületet a legrövidebb időn belül megtette, aztán ötvenezer fős válogatott sereggel elindult Bizáncból.
Az indulás előtt nagy egyházi ünnepséget rendeztek a Hagia Sophia-templomban. Bizánc egész népe búcsúztatta a hadsereget, amelyet személyesen maga a császár vezetett azzal az elhatározással, hogy beveszi Bagdadot, és kiűzi onnan az iszlámot.
A császár az emlékeztetőiben sohasem említette Kesis-várát és Battált, mert egész Bizánc tudta, hogy Kesis-várában mindössze háromszáz török van. Háromszáz ember ellen egy ötvenezer fős sereg elindítása pedig csak szégyen lett volna.
Hadd jelezzem most mindjárt, hogy Leó császár szándékában állt legalábbis Malatyát elfoglalni és régi erejét visszanyerni Anatóliában.
Ezért vaskézzel irányított.
Amikor a Konstantinápolyból ötvenezer fővel elinduló sereg Dorylaeumba ért, még húszezer fővel gyarapodott. A hadsereghez itt is csatlakozott ennyi katona. Így mire Kesis-vára alá értek, a hadsereg hetvenezer fősre duzzadt .
Ez, a történelmünkben addig páratlan túlerőt jelentett. Egy ember ellen kétszázharminchárom fő jutott .
Leó császár ezen felül kőhajítógépeket és más hasonlóan fontos fegyvereket is vitt magával, semmi sem kerülte el a figyelmét.
Nos, ez a hatalmas hadsereg útra kelt Dorylaeumból, és tábort vert amikor Kesis-vára alá ért. Leó császár egyáltalán nem sietett. Az volt a szándéka, hogy ráijeszt Battálra, és megadásra bírja.
Battál természetesen eszes ember, és ha meglátja mekkora hadsereggel áll szemben, rá fog jönni, hogy a megadáson kívül nincs más lehetősége. Ílyképpen majd a saját életét és a legényei életét is megmentheti.
Amikor a hetvenezer fős serege Kesis-várával szemközt elhelyezkedett, Leó császár úgy döntött, hogy a legbizalmasabb tábornokát követségbe küldi Battálhoz.
Ezalatt a várban izgatott légkör alakult ki. Az őrök már régen észrevették ennek a hatalmas hadnak az érkezését és közölték a hírt Battállal, hogy a várat bekerítve tábort vertek.
Ez már nem az első ostrom volt, ezért Battál nem becsülte sokra a hírt, de amikor a hírt hozók így beszéltek: "Most a helyzet egészen másnak látszik. Sohasem érkezett még ekkora sereg a vár alá.", megértette, hogy komoly a dolog.
Azonnal kiment az egyik bástyára és szemügyre vette a környéket.
A hegy, a sziklák katonákkal voltak tele. Ezrével verték föl a sátrakat, nyíllövésnyi távolságon túl. Ugyanakkor nagy számban tűntek szembe a kőhajítógépek, faltörő kosok.
Akik a hírt hozták, egyáltalán nem túloztak. Nyilvánvaló volt az igazság. Kesis-várát még sohasem ostromolta ekkora hadsereg.
Megkérdezte a mellette állókat:
- Mekkorára becsülitek ennek a hadseregnek a létszámát?
- Még nem tudom, de nem lehet ötvenezernél kevesebb!
- Minél nagyobb az ellenség száma, annál vidámabb lesz a móka...
- Igaz!
- Nem lehet tudni a szándékaikat... Nem küldhettek ekkora sereget csupán csak Kesis-várának elfoglalására.
- Mi az elképzelésed?
- Ez a sereg úgy néz ki, mint amely igen hosszú útra indult. Talán csak pihenni telepedtek le itt. Holnap reggel egyikőjüket sem fogjuk látni.
- Ez nem vendégfogadó. Ha hosszú útra indultak is, előbb kézre akarják keríteni a várat.
- Ez is igaz! Valószínűleg vidám ütközetünk lesz. A kapukat szorosan csukják be... Mindenki foglalja el a helyét!
- Parancsára!
- Battál úgy méregette az ellenséges sereget a bástya fokáról mint egy sas. A legtöbb katona fel volt vértezve. Ez pedig azt bizonyította, hogy a sereg magából Bizáncból érkezett. Tulajdonképpen honnan máshonnan jöhetett volna egy ekkora sereg?
Aztán hirtelen a távolban egy hatalmas sátron, amelyet éppen akkor vertek föl, megpillantotta a sasos császári lobogót .
Ekkor ismét mosoly jelent meg az arcán:
- Oó! Teljes lesz a mulatság! A felséges bizánci császár is itt van... - mormogta.
Tehát úgy hozta a sors, hogy mégegyszer szembekerüljenek egymással.
Még egyszer elszámolnak egymásnak.
És ez talán az utolsó leszámolásuk lesz.
Miért jutott eszébe folyton, hogy ez az utolsó elszámolásuk?
Éppen ekkor érkezett egy hírnök:
- Egy háromfős követség érkezett. Veled akarnak találkozni.
- Engedd be őket, és vezesd őket ide!
- Parancsára!
- Szólj Minnetoghlunak, ő is jöjjön hozzám!
- Parancsára!
Minnetoghlu korábban jött. Battál Gázi rögtön észrevette, hogy igencsak elgondolkozó. Ez az állapota hirtelen felvidította Battál Gázit:
- Mi az, Minnetoghlu? - kérdezte. - aggodalmasnak látszol.
- Hogyne aggódnék? Látod ezeket a katonákat?
- Mi van abban?
- Mint a homok, gyűlnek a hitetlenek katonái. Hajítógépeket is hoztak.
- Az még jobb, úgy-e? Minél több az ellenség, annál élvezetesebb az elpusztítása, vagy talán nem?
- Hány emberrel fogjuk elpusztítani őket?
- Kétszázkilencvenkilenc emberrel...
- Mi lesz azzal az egy emberrel?
- Azt távol tartom ettől a feladattól.
- Miért?
- Később megmondom. Most jönnek a követek. Tárgyalni fogunk velük. Itt kell lennie Leó bizánci császárnak is!
- Honnan tudod? Látom a sátrát és a zászlaját. Ha figyelmesebben néznél, te is látnád!...
Amikor Minnetoghlu abba az irányba nézett amerre Battál mutatott, és a nagy sátron ő is megpillantotta a sasos zászlót:
- Igazad van Battál! Ő is eljött!
- Aszerint, amennyien vannak, talán azt tervezik, hogy azután, hogy Kesist elfoglalták, Malatya ellen vonulnak majd. A lehető legdrágábban kell adnunk az állomáshelyünket, hogy letegyenek erről a szándékukról.
Nem szóltak többet, mert megérkeztek a követek. Egy tábornok és két alacsonyabb rangú tiszt volt.
Battál nem ismerte a tábornokot, de a tábornok jól ismerte őt.
Miután komoly hanghordozással köszöntötte őt, így szólt:
- A felséges bizánci császár, Leó ajánlatát hozom. Ha megengeded, hadd mondjam el!
- Lássuk csak, mondjad.
- A felséges császár elhatározta, hogy egészen Bagdadig hatol, és beveszi azt a várost. Igen nagy és legyőzhetetlen hadsereg van mellette. Amikor elindul erre az útra, természetesen nincs szándékában birtokotokban hagyni ezt a várat, amelyet Bizánctól szereztetek meg. A bizánci császár nem kíván vérontást, mert közelről ismer téged.
- Mit kíván?
- Azt akarja, hogy adjátok meg magatokat, és vérontás nélkül adjátok át a várat. Ha így cselekedtek, akkor csak a szabadságotokat veszítitek el. Kerül amibe kerül, de be fogja venni a várat. Akkor pedig nem lehettek benne biztosak, hogy épségben és élve maradtok.
- Ennyi az egész?
- Nem! Ha elfogadod a feltételeit, és feladod a várat, a felséges császár neked, és az általad választott tíz főnek kész a szabadságotokat is megadni, de Bizáncba kell költöznötök és ott kell élnetek. Kényelmes megélhetést biztosító járandóságot is meg fog állapítani számotokra.
- Kész?
- Igen, ennyi az egész! Most várom a válaszodat.
- A válaszom egyetlen szóból állt: Nem!
- Tehát nem fogadod el a császár ajánlatát?
- Nem fogadom el.
- A döntés joga természetesen a tiéd. De jól gondold meg. Tudjuk, hogy pontosan háromszáz fő van a várban. A mi seregünk pedig hetvenezer fős.
- Mit tegyünk?
- Tudjuk, hogy bátor vagy. De most lehetetlen, hogy győzzél. Jaj nektek!
- A dolognak az a része ránk tartozik!
- A döntés joga természetesen a tiéd. Nézd, innen is látszanak a magunkkal hozott nehéz kőhajítógépek. A katonák nagy része páncélban van, ezért a nyílvessző sem árt nekik. Kesis-várának a falait könnyedén lerombolhatjuk.
- Ez mind a ti ügyetek... És nem állítom az, hogy sikertelenek lesztek. Természetesen minden tőletek telhetőt megtesztek majd a vár bevételére. Mi pedig minden tőlünk telhetőt megteszünk majd az ellenállásra. Csakhogy a várban elég sok keresztény lakos van. Azok között lányok, asszonyok, gyermekek, öregek is vannak... Ilyen élet-halál harcban ők is kárt szenvedhetnek. A hajítógépekből kilőtt sziklák az ő házaikat is eltalálhatják és megölhetnek egy-egy gyermeket. Ezt ti sem akarhatjátok. Ezért, mielőtt a harc kirobbanna köztünk, engedélyeznetek kell az ő szabad távozásukat a várból.
- Ez egy igen emberséges gondolat... A felséges császár is gondolt ugyanerre. De ő úgy hitte, hogy túszként tartjátok majd őket, és nem tartotta lehetségesnek, hogy engedélyezitek, hogy távozzanak a várból. Ezt a feltételeteket boldogan elfogadjuk.
- Akkor hát én kihirdetem nekik, hogy gyülekezzenek. Holnap reggel pedig elhagyják a várat. Akkor majd nyugodtan leszámolhatunk egymással.
- Az ajánlatát most rögtön elfogadom. Holnap reggelig fontolja meg a felséges császárunk többi ajánlatát is. Talán lemond arról az elhatározásról, hogy fölöslegesen menjen a halálba.
- Nem hinném hogy megváltoztatnám a döntésemet!
- Hát legyen! Azután, hogy a nép elhagyta a várat, mégegyszer eljövök, hogy a megtudjam a végső döntését!
Battál Gázi nem válaszolt. A követek tisztelettel elköszöntek, aztán ahogy jöttek, elmentek.
Amikor elmentek, Minnetoghlu megkérdezte:
- Vajon helyénvaló-e elengednünk a várbélieket?
- Természetesen helyénvaló. A háború a férfiak dolga.
Egy pillanatra elgondolkodott, aztán így szólt:
- Most hallgass meg Minnetoghlu! Köztük lesz a feleségem és Aszpászia is. Rád bízom őket... Azaz velük együtt te is el fogod hagyni a várat, és Malatyába viszed őket... Az imént, amikor kétszázkilencvenkilec főt említettem, erre gondoltam. Úgy döntöttem, hogy téged távol tartalak ettől a csatától. Ennek a harcnak bizonytalan a kimenetele. Talán Isten segedelmével mi kerekedünk felül, és ők visszavonulnak, vagy pedig egy éjjel egy kirohanással kitörünk közülük. Akkor rögtön csatlakozom hozzád Malatyában. Természetesen jelentést kell tenned Malatya bégjének. Ő pedig azonnal küldjön hírt a bagdadi kalifának. Azonnal gyűjtsenek hadsereget és szálljanak szembe velük. Megértetted?
- De én hogy mehetnék el, és hagyhatnálak itt téged?
- Köteles vagy megtenni, Minnetoghlu! Legyünk akár kétszázkilencvenkilencen, akár háromszázan... Semmi sem múlik azon, hogy eggyel többen vagyunk-e, vagy kevesebben. Minél előbb hírt kell vinni Malatya bégjének, és a bagdadi kalifának. Ha ezt nem tesszük meg, az a legnagyobb árulást jelenti. Ha ez a sereg, miután minket eltakarított az útjából, folytatja az útját, rajtaüthetnek Malatyán. Amikor azt könnyedén elfoglalta, Szíria és Bagdad ellen vonul. A veszély idején kötelességünk figyelmeztetni őket.
- Ezt értem. De ezt rajtam kívül más bajtárs is szépen megteheti.
- Én azt akarom, hogy te tedd meg.
- Nem, semmiképpen! Nem mehetek el, nem hagyhatlak itt ilyen helyzetben.
- El fogsz menni! Feltétlenül teljesíteni fogod az akaratomat! A neked adott feladatot, csak te hajthatod végre a kívánságom szerint, mert rajtad kívül senki sincs itt, aki nálad jobban ismerné a bizánci sereget. Neked is ott kell lenned azok között a katonák között, akik majd Malatya előtt megütköznek ezzel a hadsereggel. Te kalauzolod majd a hadvezetést!
- Azt más is megteheti...
- Senki sem teheti meg úgy, ahogy te, ezért nem szabad ellenkezned!
- Lehetetlen, lehetetlen! Nem mehetek sehová, nem hagyhatlak itt téged!
- Milyen csökönyös vagy! El kell menned, és el is fogsz menni...
- Jobb lenne, ha megölnél!.
- Én tudom, hogy kiket kell megölnöm. Azt is tudom, mennyire kötődsz hozzám. Ahogy te sem akarsz elválni tőlem, ugyanúgy én sem akarok elválni tőled. De néha olyan kötelességeink vannak, hogy az ember kénytelen mást tenni, mint amire vágyik. Íme ez is azok közé az esetek közé tartozik!
- Könyörgöm vond vissza a döntésedet.
- Én is könyörgöm, hogy hagyd a makacskodást!... Ha megteszed, amit mondtam, biztos lehetsz benne, hogy sokkal hasznosabbat teszel, mintha itt verekedtél volna! Nincs jogunk csak magunkra gondolni... Másokra is kell gondolnunk. Nincs senki, aki nálad jobban ismerné a görög nyelvet. Nálad jobban senki sem védelmezheti meg a feleségemet és Aszpásziát. Nem nyugtathatja meg őket senki jobban.
- Olyan dolgokat mondasz, hogy...
- Csak az igazat mondom. Tudom, hogy sem a feleségem, sem Aszpászia nem fog beleegyezni a távozásba. Azt kell mutatnunk nekik, hogy ez egy egyszerű ügy. Segíteni fogsz nekem abban, hogy elhitessük velük; az ellenség semmiképpen sem veheti be a várat. Azt kell hogy higgyék, hogy én a saját elhatározásomból feladom a várat, és nyugodtan utánatok mehetek Malatyába. Csak így nyerhet nyugodalmat a lelkem. Nyugodtan verekedhetek, eljátszadozom az ellenséggel.
Minnetoghlu ismét csak ellenkezett. Talán még egy órát beszélt Battál, hogy meggyőzhesse. Néha könyörgött. Néha fenyegetett. Végül nagy nehezen sikerült kicsikarnia a beleegyezését. Minnetoghlu szeméből folytak a könnyek. Battál végül megcsókolta a két szemét .
Több időt nem vesztegethetett.
Azonnal munkához kellett látnia.

A VÁR KIÜRÍTÉSE

Amikor a város lakossága összegyűlt a főtéren, mind kétségek között voltak. Nem volt, aki ne tudta volna, hogy a várat egy hatalmas sereg vette körül, és a sereg parancsnoki tisztét személyesen a bizánci császár foglalta el. Mindnyájan tudták, hogy ez alatt a kis vár alatt igen kemény harcok folynak majd.
Úgy számították, hogy a harcok miatt nagy károkat kell majd elszenvedniük, és reszketve reszkettek, mert egy csomó rémtörténet keringett köztük. A rémmesék szerint Battál Gázi mindnyájukat sorbaállíttatja a várfalak tetején, és az ellenséges nyilak és kőhajítógépekből kirepített kövek céltáblájává teszi őket. Azzal zsarol majd, hogy mindnyájukat megöli, ha a bizánci sereg nem vonul vissza.
Íme, hamarosan megtudják, miféle vég vár reájuk. Feltűnt a vár ura, a Battál Gázi nevezetű iszonyatos török.
Még nem öltött magára harci öltözetet, de igen keménynek és eltökéltnek látszott.
Battál Gázi végighordozta a tekintetét a vár reszketve reszkető népén, aztán beszélni kezdett:
- Mindnyájan ismeritek a helyzetet. A bizánci császár hetvenezer fős sereggel jött el, hogy bevegye ezt a várat. Mi természetesen nem adjuk neki ingyen. Meg fogunk küzdeni, de az is nyilvánvaló, hogy ez egy igen kemény harc lesz... Leó császár nehéz kőhajítógépeket hozott magával, hogy verje a várat. Az azokból kilőtt hatalmas kődarabok a ti gyermekeiteket is eltalálhatják, megölhetnek titeket. Aztán meg a harc talán igen soká el fog húzódni. Étlen szomjan maradtok. Hogy mindezektől megmentselek benneteket, egyezséget kötöttem az ellenséggel. Hagylak titeket szabadon távozni. Holnap reggel megnyittatom a vár kapuját, ti pedig nyugodtan távozhattok majd. Íme, ezért hívtalak most össze benneteket.
Íme, ez a legnagyobb fokú kegye volt egy hadvezérnek, amit egy idegen néppel szemben mutathatott, tudva, hogy közöttük ott vannak a könyörtelen ellenség kémjei is.
A tömegből rögtön a köszönet és hála szavai hangzottak fel. Aztán mindenki hazafelé indult, hogy minél előbb befejezze az úti készülődést.
Battál Gázi néhány parancsot adott a kísérőinek, aztán visszatért a házába. A helyzet rendkívül súlyos volt, de ő rendkívül hidegvérűnek, sőt vidámnak látszott. Az izgalom legkisebb jele sem látszott rajta.
Felesége és Aszpászia nagy izgalommal fogadták őt.
Amikor Battál látta az izgalmukat, felkacagva elnevette magát:
- Mi van veletek? Mi ez a nagy izgalom? - kérdezte.
- Talán nem láttad a várat körülfogó hadsereget? - kérdezett vissza Aszpászia.
- Természetesen láttam!..
- De azok igen sokan vannak!..
- Annyira sokan nincsenek, lelkem!
- Talán nincsenek elegen? Mindenfelé páncélos bizánci katonák nyüzsögnek...
- Az csak úgy tűnik neked...
Ebből az ablakból minden látszik. Tízezrével vannak a katonák..
- Hát jól van, néhány ezren vannak. Neked úgy tűnik, hogy..
- Honnan jöttek ezek?.
- Bizáncból... Régi barátod, Leó császár áll az élükön.
- Mit beszélsz?
Az imént találkoztam azzal a követséggel, amit ő küldött. Azt kívánják tőlem, hogy adjam föl a várat.
- Mit válaszoltál?
- Az az igazság, hogy én is már régóta ki akarom üríteni ezt a várat, és vissza akarok térni Malatyába. Jó lesz egy kicsit nyugalomban élni. A szemeim előtt illatozni kezdtek Malatya szőlőskertjei, gyümölcsösei, de most természetesen nem használna a hírnevemnek, ha egyből elfogadnám a feltételeiket.
- Tehát háború van...
- Igen, harcolni fogunk, de ez csak egy színjáték lesz...
- Nem értem, hogy mit akarsz mondani. Könyörgök, beszélj világosabban!.
- Hallgass meg Aszpászia! Az ügy egyészen egyszerű... Tudod, hogy ez miféle bevehetetlen vár! Ha kétszer ilyen erős lenne is az a hadsereg amely most megérkezett, akkor is hónapokig ellenállhatnánk. Még az orrunk vére sem eredne el. Aztán a tél közeledtével, ha akarnak, ha nem, kénytelenek lesznek visszavonulni. De ha már idáig jöttek, kedvem támadt eljátszadozni velük a harcban. Mihelyt rájönnek, hogy a várat nem tudják bevenni, akkor vagy visszavonulnak, vagy pedig kedvezőbb feltételeket szabnak a visszavonulásunkhoz. Akkor én is bele fogok egyezni: meg fogod érteni, egy kis aranyat szeretnék kicsikarni tőlük, hogy szétoszthassam a vitézek között. Ennyi az egész!
Battál Gázi annyira nyugodtan és magabiztosan beszélt, hogy a nők izgalma csillapodni kezdett.
- De én hajítógépeket is láttam, de még mekkora hajítógépeket... - mondta Aszpászia.
Battál Gázi nem szalasztotta el az alkalmat:
- Így van! Ez az egyetlen dolog amiben fölényben vannak. Ezek a hajítógépek semmi kárt sem tehetnek a várfalakban, de a város épületeiben és az itt élő népben, sőt még bennetek is nagy kárt tehetnek. A kirepített hatalmas kövek sok épületet eltalálhatnak és összedönthetnek. Sokan meghalhatnak. Úgy vélem ők erre számítanak, de én egy ügyes húzással ezt is hatástalanná teszem.
- Hogyan?
- Találkoztam a követeikkel. Ők is beleegyeztek, hogy a város népe szabadon elvonulhasson.
- Mikor?
- Holnap reggel!
- Mi lesz holnap?
- Összehívtam a népet. Elmondtam nekik a helyzetet. Nagyon örültek. Holnap reggel a városbéli összes polgári személy, az összes asszony, gyerekek szabadon eltávoznak majd. Amint elmennek, a kőhajítógépek már semmi kárt sem tehetnek majd bennünk. Néhány szerencsétlen megmenekszik majd a haláltól. Jól tettem, úgy-e?
- Igen ez jó dolog. Semmi sem olyan rossz, mint az emberek halála.
- Természetesen ti is köztük lesztek.
Battál ezt a szót természetesen kissé mesterkélten mondta, de a két nő úgy pattant föl, mint akit nyílvessző talált.
- Mi is?
- Hogyne, mi van abban? Természetesen ti is köztük lesztek. Minnetoghlu is veletek megy majd... Malatyáig visz majd benneteket. Legkésőbb két hét múlva, én is mellettetek leszek majd.
- Nem, semmiképpen! Mi nem hagyunk itt téged. Nem válunk el tőled.
- Hagyjátok a gyerekeskedést! Legyetek belátóak! El kell mennetek. Ráadásul mint már mondtam, az elválásunk igen rövid ideig tart majd. Két hetet mondtam, de lehet hogy csak tíz nap... Sőt egy hét múlva veletek leszek.
Aszpászia keményet toppantott:
- Én nem megyek sehová, nem hagylak itt téged!
Ekkor Battál kicsit elkomolyodott.
- Tedd félre a gyerekeskedést Aszpászia! Lehet-e ily oktalanul és helytelenül makacskodni? Miért nehezíted a dolgomat, ahelyett hogy megkönnyítenéd?
- Miért nehezíteném a dolgodat azzal, hogy itt maradnék melletted?
- Hallgass meg! Nyugalmat akarok. Annak pedig előfeltétele, hogy biztonságban tudjalak benneteket. Talán meglepetésszerűen, az éjszaka sötétjében kell majd áttörnünk az ellenség gyűrűjén. Akkor mit teszek majd veled?
- Én is tudok lovagolni. Veled együtt török majd át az ellenség vonalain.
- Lehetetlen... A női nem nem használhat kardot amíg nem kényszerül rá. Most pedig semmi szükség erre. Mi szükség van engem folyton nehéz helyzetbe hoznod, ugyanakkor magadat veszélynek kitenned.
- Nem leszek a terhedre.
- De az én gondolataim körülötted forognak majd. Erre pedig azt hiszem nincs jogod.
Aszpászia még mindig kitartott, és Battál kénytelen volt egész éjjel könyörögni, rimánkodni, hogy beleegyezésre bírja. Végül nagy nehezen félre tudta vezetni.
Másnap reggel, hogy végtelenül egyszerűnek mutassa a dolgot, még csak be sem nézett hozzájuk. Kora reggel, azzal az ürüggyel, hogy szemügyre kell vennie a bástyákat, kiment a házból.
....................................
A várból távozni készülők magukhoz vették holmijukat, ki a lovára, ki a kocsijára szállt, egy részük pedig gyalogosan várakozott.
Végül Battál jelt adott a közvetlenül a kapu mellet álló bástyáról. A jelre lassan megnyílt a kapu. A bizánci katonák jócskán visszahúzódtak. A várból távozók hosszú, kígyózó sorban távolodtak a vártól.
Egy közöttük haladó kocsin elnyúlva fekvő két szomorú nő pedig kétellyel és búval telt szemekkel nézett.
A kocsit hajtó megtermett, sötéthajú fiatalember pedig leírhatatlanul dühösnek látszott. Vastag szemöldökeit amennyire csak lehetséges volt, összeráncolta. Mintha az állatokon akarta volna kitölteni a mérgét, okkal, ok nélkül korbácsolta őket az úton.
Ez az ember, aki nem volt más, mint Minnetoghlu, egyetlen egyszer sem fordította hátra a fejét a nők felé. Nem nézett hátra Kesis-vára felé.

BATTÁL EGYMAGA, HETVENEZER HITETLEN ELLEN

Miután az utolsó várbéli polgár is távozott, a vaskapu ismét bezárult. Már dél felé járt. Nem is sejtette, hogy az ellenség most rögtön, vagy másnap reggel indítja-e majd meg a támadását.
Leó császár összehívta a kíséretét, tanácskozott velük. Nem lepte meg igazán az a hír, amit a követjei hoztak. Ő mindnyájuknál jobban ismerte Battált. természetes, hogy harc nélkül nem adja meg magát. De az, hogy a várbéli polgárokat hagyta szabadon távozni, kicsit meglepte. Miért, engedte őket szabadon Battál, amikor remek túszok voltak a kezében?
A hadseregparancsnokok többsége előtte leszögezte, hogy Battál nem fog majd ilyet tenni. Szerintük ebben a dologban valamiféle cselnek kell lennie. Battál talán mindegyikőjüket megöleti, és a holttestüket dobja majd ki a várból.
De Leó nem gondolta így. Amikor másnap reggel megnyílt a várkapu és a polgárok kocsijaikkal, holmijukkal együtt kijöttek, bebizonyosodott, hogy a császár nem tévedett. Az elöljáróikat rögtön a császár elé vitték, más elöljáróikat pedig a hadsereg parancsnokai faggatták.
Mikor a császár ezt a kérdést tette föl:
- Úgy-e, Battál sokat zsarnokoskodott felettetek?
A következő választ kapta:
- Nem! Battál mostanáig a legkevésbé sem ártott egyikőnknek sem. Amíg ő volt a vár ura, talán életünk legboldogabb napjait éltük.
- De súlyos adókat szedett, vagy talán nem?
- Ez sem igaz. Erre egyikünknek sem lehet panasza. Ha valaki ezt állítaná, hazudna.
- Hány embert végeztetett ki igazságtalanul?
- Senkit!
- Most, amikor elhagytátok a várat, természetesen ami pénz, arany csak volt nálatok, azt mind elvette, úgy-e?
- Nem! Senkitől sem akart, és nem is vett el egyetlen aranyat sem!
- Ez furcsa! Talán elégedettek voltatok az uralmával?
- Megmondtuk. Életünk legszebb napjait éltük. Végtelenül elégedettek voltunk vele. Ha volt valami mondandónk és megbeszéltük vele, akárhogy is, de teljesítette a kívánságunkat. Sokan nem tudták visszafojtani a sírásukat, mikor elváltunk tőle és a vártól.
- Jól van, jól van! Menjetek!
Miután a várból távozók háta eltűnt, a császár parancsára megfelelő helyen elhelyezték a hajítógépeket. Másnap kora reggel pedig kiröpítették az első köveket. Így hát elkezdődött a harc.
Ez a harc a világtörténelem egyik legfurcsább harca volt. Az egyik oldalon mint már tudjuk, kétszázkilencvenkilenc fő, a másik oldalon pedig egy hetvenezer fős hadsereg... Ráadásul a kor legkorszerűbb fegyvereivel felszerelt, jól kiképzett katonákból szervezett hadsereg...
A nehéz hajítógépekből kiröpített kövek tépték, szaggatták Kesis-várának falait. A harmadik nap pedig az egyi fal rombadőlt. Egy rés keletkezett.
Leó császár a legkeményebb, tetőtől talpig páncélba öltözött katonáit küldte a réshez.
Íme, ennek a nyílásnak a bejáratánál történt a büszke bizánci sereg első test test elleni, kard a kard elleni összecsapása Battállal és a gázikkal. Battál Gázi harcolt legelöl. Ezek a véres és egész nap tartó összecsapások estefelé a bizánciak visszavonulásával értek véget. Amikor a bizánciak visszavonultak, a vár előtt mintegy ezer halottat és sebesültet hagytak.
A török kardokkal szemben a páncélingek, az acélsisakok nem voltak mások, mint bádogdarabok.
Leó császár másnap reggel ugyanazon a ponton ismét erősen támadott. Az estig tartó összecsapás a bizánciak számára ismét vereséggel, sikertelenül végződött. Az átjáró előtti részt ismét halottak és sebesültek borították.
Ebben a helyzetben Leó császár úgy döntött, hogy ismét követséget küld Battál Gázihoz.
A követek elismételték Battál Gázinak a megadás feltételeit.
Battál Gázi a következő választ adta nekik:
- Tíz napja harcolunk. Készek vagyunk akár száztíz napig is ugyanígy csatázni. Addig nem juttok be ebbe a várba, amíg mindannyiunk tetemén át nem gázoltok. Ezt jól jegyezzétek meg!
Így hát a követek üres kézzel távoztak. Amint visszatértek, ismét elkezdődtek az összecsapások.
Mire eltelt egy hónap, Battál oldalán százra apadt a fegyverbíró gázik száma. Ezek közül sem volt, aki ne szerzett volna sebet. Battál testén pedig éppen hét seb volt. A bizánci hadsereg pedig legkevesebb tízezer főt veszített.
Battált leginkább az szomorította és gondolkodtatta el, hogy fogytán volt a víz és az élelem. Már csak négy napi élelmük maradt nekik, és az állatoknak.
A helyzet pedig világos volt. Arra ítéltettek, hogy egyszerre haljanak meg ebben a várban. Semmi remény sem volt a menekvésre. A vár több helyen rombadőlt. Sok helyen nyílt rés. Az ellenséges katonák minden nap végtelen sorokban befelé nyomakodtak a rések valamelyikénél.
A gázik pedig kimerültségük ellenére szinte minden nap új és új csodálatos tetteket hajtottak végre.
Battál azon az éjjelen mélyen elgondolkodott, és meghozta döntését. Az ellenség nem akart távozni a vár alól. Magával egy szemernyit sem törődött, de van-e joga fölöslegesen halálba küldenie ezeket az életbenmaradt utolsó gázikat?
Az ő megmentésükre kell gondolnia. Kötelessége megtenni.
Öt hétre kötötte le a bizánci sereget. Ezalatt az idő alatt Malatya bégje megtehette a szükséges előkészületeket. A bizánci sereg is úgy meg van tépázva, hogy nem folytathatja az útját. Így ők eddig a lehető legnagyobb szolgálatot tették, beteljesítették a feladatukat.
Most már a félig rombadőlt várban nem maradt jó szerencse. Ha a bizánciak kezére kerülne is, semmi hasznát sem vehetnék.
Hosszasan gondolkodott rajta, hogyan menthetné meg az életben maradt gázikat. A kitörés a várból, a távozás a gyűrű áttörésével lehetetlen volt. A bizánciak minden óvintézkedést megtettek, hogy ezt megakadályozzák. Éjszakánként nagy tüzeket gyújtottak és reggelig őrködtek. Más utat kellett találni.
Ilyen lehetőség pedig akadt. Pontosan a vár hátulsó oldalánál egy rendkívül meredek szakadék volt. Battál korábban már lemérte, és úgy ítélte meg, hogy egy hosszú kötelet használva egyenként leereszkedhetnek. Ráadásul ezt éjszaka még könnyebben is meg lehet tenni.
Mihelyst reggel lett, korán összegyűjtötte a legényeit és közölte velük a tényállást. Aznap, ismét úgy fognak harcolni, mint máskor, de amint besötétedik ezt az utat használva távoznak a várból. Teljesítették a feladatukat. Akik megmenekültek, egyenesen Malatyába fognak menni.
Aznap az ellenség igen erősen támadott, de a száz gázi emberfeletti erőfeszítéssel sikeresen szétzavarta őket.
Mihelyt besötétedett, azonnal munkához láttak. Amennyi kötél csak volt, mindet összegyűjtötték. Szorosan egymáshoz kötötték őket és a szakadékba lógatták.
Ekkor a gázik magukhoz vették a maradék élelmet, amivel három, négy napig ellesznek, és az aranyat, amit Battál Gázi osztott szét köztük. Egyenként ereszkedni kezdtek.
Mire az utolsó gázi leereszkedett, virradni kezdett. Battál maradt legutolsónak.
Abban a pillanatban, mikor az utolsó gázi eltűnt a szem elől, hirtelen zajt hallott, odafordította a fejét. Úgy tizenkét ellenséges katonát látott lopakodva közeledni.
Ezek az éjszaka sötétjét kihasználva az egyik résen juthattak be. Mivel nem találkoztak őrökkel, nyugodtan bejöhettek.
Tulajdonképpen a bizánciak ilyesféleképpen éjszaka is gyakran rajtukütöttek.
Battál tétovázás nélkül kivonta a kardját és előbb elvágta a kötelet, aztán rögtön az ottlévő kedves lovára, Askarra szállva, kivont karddal rájuk támadt.
A bizánci katonák mint ijedt madárfiókák rebbentek széjjel, néhányuk mégsem menekülhetett meg Battál kardja elől.
De hamarosan egy nagyobb ellenséges csapat jött szembe vele. Tehát megérezték, hogy az őrök nincsenek a helyükön és kezdtek beözönleni a várba.
Ekkor Battál egy pillanat alatt döntött. Lehetőséget kell adnia a bajtársainak, hogy egészen eltávolodjanak.
Az egyetlen dolog amit tehetett, ha egymaga felveszi velük a harcot.
Ez hihetetlen, felfoghatatlan dolog volt.
Egy hatalmas hadsereg ellen egymaga fog harcolni.
Ez a gondolat hirtelen új erőt és vidámságot adott neki.
Azonnal kiegyenesedett a kengyelben. A háta mögé nézve, emelt hangon parancsot adott képzelt seregének:
- Az ellenség a csapdánkba esett. Nosza, rajta bajtársak, előre!
Amint ezt az ellenséges katonák meghallották, halálfélelmükben hátraarcot csináltak, menekülni kezdtek.
Pedig csak egyetlen ember volt a nyomukban:
Battál!...
A kardját egyenesen előre tartva sarkantyúzta lovát.
Askar rögtön előreugrott. Battál egyenként zúzta szét azokat a bizánci katonákat akiket utolért. Miután egyet földre terített, utána egy sólyom fürgeségével vetette magát a következőre.
Azt ordította:
- Miért szaladtok gyávák? Talán nem a saját lábatokon jöttetek ide meghalni? Most miért szaladtok? Nosza, forduljatok meg!..
De hát kinek lett volna erre bátorsága?
Alapjában véve személyesen Leó császár készítette elő ezt a rajtaütést. A legválogatottabb embereiből kétszáz fős csoportokat állított össze, és ezeket reggeltájt a résekhez hajtotta. Tudta, hogy a törökök reggelente napfelkelte előtt imádkoznak. Nos, ezt a rajtaütést éppen a törökök imájának idejére tervezte. Tudta, hogy az ima időpontját a müezin hangja határozza meg. A várból minden reggel napfelkelte előtt szép hangú müezinek hangja hallatszott.
Az éj sötétjében az öt hasadék felé közeledő válogatott katonák már régóta várták a müezin hangját, de ahogy a müezin hangját nem hallották, ugyanúgy őröket sem láttak. Végül mikor pirkadni kezdett, egyesével-kettesével kezdtek előrenyomulni, és a leomlott fal romjai között átkelni.
Most pedig úgy hitték, hogy ez egy csapda volt, ott ahol bejöttek ordítva vetették ki magukat a várból.
Leó császár nagy erők élén odakint várt. Amikor látta, hogy a behatolt katonák egymást eltaposva kifelé kezdtek rohanni, azonnal készenlétet parancsolt a katonáinak. Több tízezer nyilat helyeztek az íjakra. A vas pajzsokat arrafelé fordították. A dárdák a vár felé fordultak. A kardokat kivonták a hüvelyeikből.
Egyikük arcában sem maradt egyetlen csepp vér sem. Megértették, hogy a várbéli oroszlánok rettenetes rohamra indultak. A halál szagát érezték, a térdeik reszkettek. Ha nem a császár lett volna a vezetőjük, talán azonnal megszaladnak.
Leó császár megfordította a várból elsőként kiugrálókat, és a történteket kérdezte.
Amazok zihálva válaszoltak:
- Battál jön! Csapdát állítottak nekünk! Százával vetették ránk magukat. Battál volt legelöl. Sok bajtársunkat földre terítették.
- Ostoba ügyetlenség... Már kétszázan sem lehetnek! Ti ezren voltatok! Miért futamodtatok meg?
- De hát megölnek minket, császár!
- Lehet-e úgy katonáskodni, mint ti? Ti csak a zsoldot veszitek föl, talán csak azért övezitek föl a kardot, hogy a nők előtt mutogassátok?
Amikor a vár belsejéből az összes bizánci kiszaladt, mögöttük az őket üldöző törökök megjelenésére számítottak .
Kisvártatva egyikük fel is tűnt.
Ez, a még mindig vértől csepegő kardú, acélsisakos Battál volt.
Őt azonnal felismerték...
A szívek megremegtek.
Battál a lovát büszkén hajtva közeledett.
De egyedül volt...
Senki sem tűnt föl mögötte.
A császár azonnal készültségi parancsot adott.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben.
E pillanatban az ezrével felé irányuló nyilak könnyedén szitává lyuggathatták volna Battált. Hogy lehet, hogy mégis, egymaga merészelt közeledni?
Hol vannak a legényei?
Talán végül mégis úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot?
Talán követként jön?
Amikor Leó császár néhány tucat nyilat látott felé kilőni, azonnal megálljt parancsolt. A reszkető kézzel kilőtt nyilak egyike sem talált célba. Erre a parancsra a nyilazás leállt.
Amikor Leó császár megpillantotta Battált, ugyanakkor Battál is megpillantotta a császárt. A lovát rögtön, egyenesen felé irányította, és amikor úgy ötven lépésnyi táv maradt köztük, lovának kantárját megrántva megállt.
Abban a pillanatban a nap teljes fenségében felkelt, és emelkedni kezdett.
Annak láttára, hogy Battál egyedül van, a katonák félelme többé kevésbé lecsillapodott. Amint megállt, Leó császár megszólította:
- Talán tárgyalni jöttél, Battál?
Battál vidám hangon válaszolt:
- Egy kicsit megbarátkozhatnánk.
- Bizonyára rájöttél, hogy már semmi reményed sem maradt! Elfogadod-e a feltételeinket?
- Nem is gondolok ilyesmire.
- Igazában már nem is maradt itt semmiféle várnak nevezhető dolog. Talán egynéhány kőhalomért és romért folytatod a harcot?
- Mi azt a helyet, amelyet a kardunk erejével szereztünk, csak ugyanazon az áron adjuk vissza...
- Nos, miben reménykedsz még? Az élelmetek fogytán lehet... Ivóvizetek sem maradt. Ha a közelgő segítséget várnád, annyira azért helyén kell lennie az eszednek, hogy tudd, az csak ábránd!
- Ezt, csak kard erejével vehetitek el. Másként lehetetlen.
- Tehát ismét visszautasítod az ajánlatomat?
- Igen!...
- De akkor miért jöttél ki a várból? Mit akarsz?
- Harcolni!
- Tessék? Nem értem!
- Nincs ebben semmi érthetetlen... Azt mondtam, harcolni jöttem ki...
- Hogyan fogsz harcolni?
- Úgy ahogy mindig... Ahogy eddig harcoltam, ugyanúgy folytatom majd a harcot...
- Tehát ezért jöttél ki a várból?
- Igen!...
- Hol vannak a legényeid?
- Vannak ahol vannak! Az nem tartozik rád! Én egymagam csatázom veletek!
- Egymagad?
- Igen!...
Sem egyetlen szó, sem egyetlen kérdés. Leó császár és a társai túlságosan megdöbbentek. Senki nem hitt sem a szemeinek, sem a füleinek.
Hogyan lehetséges ilyesmi?
Egyetlen ember, egyetlen személy, hogyan veheti föl a harcot egy több tízezres hadsereg ellen?
Nem, nem! Ezerszer is nem!
Ilyen dolog nem lehetséges!
Valami másnak kell a dolog mögött lennie.
Valószínűleg valamilyen cselfogás... Minden pillanatban arra kell számítani, hogy a várból kivont karddal rohamra jön a többi török, talán egy végső kitörést készítettek elő.
Talán nem azt mondták a várból kimenekülő katonák, hogy százával támadtak rájuk?
De a török harcosok még mindig nem jelentek meg.
A császár most elvörösödött.
Battál felé irányította szavait: - Hagyd a gúnyolódást és mondd meg nyíltan! Mi a szándékod?
- Már megmondtam: az a szándékom, hogy egymagam állok ki a hadsereged ellen!... -válaszolta Battál.
- A legényeid hátul a csapdátoknál várakoznak úgy-e?
- Mit törődtök ti ővelük? Talán nem én fogok küzdeni? Nosza add ki a támadási parancsot az embereidnek, lendüljenek mozgásba! Különben én indulok rohamra...
- Ha komolyan beszélsz, akkor ez öngyilkosság...
- Nem az, hanem szent háború... Ezt jelenti meghalni a vallásért, országért és hazáért.
- Most sem adod meg magad?
- Soha!
- Nem menekülhetsz meg, és a bajtársaid sem siethetnek a segítségedre. Amire ők ideérnek, a testedet nyilak lyuggatják szitává.
- Ezt nem kérdeztem... Háborúban minden megeshet. Mivel ti álltok, én megyek rohamra.
- Te megőrültél!
- Hé, Bizánc gőgös császára! Védd magad!
- Add meg magad és lépj a szolgálatomba, kész vagyok bármit megadni, amit csak kívánsz!
- Nem alkudozni, hanem harcolni jöttem! Íme, jövök!
Battál a feje fölött köralakban megsuhintotta a véres kardját, aztán erősen megsarkantyúzta a lovát. Askar előbb felágaskodott, aztán rögtön rohamra indult.
A Battál torkából kiszakadt a kiáltás: - Igaz Isten!
A hangja mennydörgésre emlékeztető erővel tört föl és az összes szívet megremegtette.
Aztán mintha nem is egy több tízezres sereg állt volna vele szemben, hanem egy maréknyi ellenséges harcos, előre vetődött...
Az arcok elsápadtak, a térdek remegni kezdtek, de a császár egy jelére ezrével röppentek fel az íjakról a nyílvesszők. Ezek százai találták el Battált, de Battál ennek ellenére az ellenségre támadt, az elé kerülőket négyesével ötösével aprítani kezdte.
A nyílvesszők ismét felröppentek. Hegyesvégű dárdákat hajítottak. Battál és a lova mintha vér-ruhába öltözött volna, de még mindig előre nyomult.
Aztán látszott amint a lova felágaskodik és fájdalmasan nyerítve hirtelen földre esik.
Ezt a bizánci katonák győzelmi kiáltásai követték. Most a kardok és dárdák százai folyamatosan mártództak Battál testébe. Ő pedig négykézláb borult a földre, mintha imára borult volna le. A kard még mindig a kezében volt.
Amikor a szitává lyuggatott teste a zöld fűre folyatta az utolsó csepp vérét, ő már régen a mennybe, apja, Hüszejin Gázi mellé ért.
Ha Leó császár nem ért volna oda, talán apró darabokra szabdalták volna. Mert Battál már halott volt. Az a tudat pedig igencsak felbátorította őket, hogy egy halott már nem árthat nekik.
A császár megállította őket. Rohamra indította őket a vár ellen, de akik Kesis-várába léptek, azok azt egy teljesen üres romhalmazként találták.
Mindent megértettek. Nyilvánvalóvá vált; Battál feláldozta magát, hogy bajtársai zavartalanul távozhassanak, és így sikerült is kellő időt nyernie.
A császár megparancsolta, hogy Battál véres ruháját és kardját temessék vele, aztán minden tervéről lemondott és visszatért Bizáncba.
A nagy török hős, Battál Gázi, ma az őróla elnevezett helység türbéjében alussza örök álmát.
Úgy beszélik, a második házasságából is lett egy gyermeke. Mint tudják, Aszpászia azután hogy megtudta a szörnyű hírt, elviselhetetlen fájdalmában negyven napon belül meghalt.

Eddig szólt a történet!
A többi mind költészet!

- VÉGE -

SZEJJID BATTÁL GÁZI

A legendássá vált SZEJJID BATTÁL GÁZI, akire Anatóliánk népe évszázadok óta emlékezik, akinek hiányát érezzük, akiről olvasva dagad a keblünk, hősiességével ma is él a török nép ifjainak és vénjeinek a szívében.
SZEJJID BATTÁL GÁZI hősiessége annyira legendássá vált, hogy a valódi személye keveredik az emberfeletti hőssel. Az Eski?ehir megye Seyyid Gazi járásában található síremléke ugyanúgy mint régen, ma is nagy zarándokhely.
Anélkül, hogy Battál Gázi hősi balladájához és végtelen kalandjaihoz hozzátoldanánk, könyvkiadónk az ő életét a mai gyönyörű török nyelven e kötetben közreadja.

* seyyid : <ejtsd: "szejjid"> = a Próféta rokonainak kijáró cím.

Tisztelt olvasónk!
Ha ez a könyv tetszett, folytatásként:
2 - Battál Gázi fia,
3 - Battál Gázi fiának bosszúja,
4 - Battál Gázi unokája
című regényeket ajánluk.

Murat Serto?lunak ezeket a magával ragadó, és mesteri tollal megírt, minden másnál izgalmasabb regényeit feltétlenül olvassa el. Ha ezeket a könyveket nem találná a könyvesboltban, utánvéttel rendelje meg könyvkiadónktól.

BATTÁL GÁZI

A rendkívül népszerű török történelmi regény egy legendás török hős, Battál Gázi kalandjain keresztül egy olyan kort mutat be, amely döntő fordulatot hozott, de még nagyobb fordulatot is hozhatott volna a világtörténelemben. Két hatalmas birodalom vívta élethalálharcát: A hanyatló Római birodalom romjain is dúsgazdag, hatalmas Bizánc, és az ifjúi lendületben lévő iszlám birodalom.
A történet festői szépségű történelmi tájakon játszódik, egy olyan korban, amely talán csak az Ezeregy Éjszaka meséiből lehet ismerős számunkra. Azok a várak, városok, ahol egykor ezek a véres harcok dúltak, már a történet idején is több ezer éves múltra tekinthettek vissza.
Az egykor hatalmas, legyőzhetetlennek hitt Bizánc az akkori világ leggazdagabb és leghatalmasabb városa volt. Aki ma Isztambulban jár, a régi bizánci romok láttán e könyv segítségével felidézheti magában a dicső múltat, a nyüzsgő középkori várost, ahol egykor Battál Gázi járt, és akárcsak a magyar Botond, betörte Bizánc kapuját...

FÜGGELÉK

Bizánci császárok:

Valens Flavius 364–378
I. Theodosius 379–395
Arcadius Flavius 383–408
II. Theodosius 408–450
Pulcheria 450–457
Marcianus 450–457
I. Leo 457–474
II. Leo 474–474
Zenon 474–491
I. Anastasios Dikoros 491–518
I. Justinus 518–527
I. Justinianus Flavius Petrus Sabbatius 527–565
II. Justinus 565–578
II. Tiberius 578–582
Maurikios 582–602
Phokas 602–610
Herakleitos 610–641
II. Konstantinos 641–641
III. Konstantinos 641–668
IV. Konstantinos Pogonatos 668–685
II. Justinianus (Herakeitos d.) 685–695
Leontias 695–698
III. Tiberius 698–705
II. Justinianus 705–711
Philippikos 711–713
II. Anastasios 713–716
III. Theodosius 715–717
III. Leo szír 717–741
V. Konstantinos szír 741–775
IV. Leo szír 775–780
VI. Konstantinos 780–797
Irene 797–802
I. Nikephoros 802– 811
I. Michael Rhangabe 811–813
V. Leo 813–820
II. Michael phryg 820–829
Theophilius 829–842
III. Michael phryg 842–867
I. Basilios makedón 867–886
VI. Leo makedón 886–911
VII. Konstantinos makedón 912–959
II. Romanos makedón 959–963
II. Phokas ???= Nikephoros 963–969
I. Joannes Tziomiskes 969–976
II. Basilios makedón 976–1025
VIII. Konstantinos makedón 1026–1028
Zoe 1028–1054
III. Romanos 1028–1034
IV. Michael Paphlagon 1034–1041
V. Michael Kalaphates 1041–1042
IX. Konstantinos Monomachos 1042–1054
Theadora 1041–1056
VI. Michael makedón 1056–1057
I. Izsák Komnenos 1057–1059
X. Konstantinos Dukas 1059–1067
IV. Romanos Diogenes 1067–1071
VII. Michael Dukas 1071–1078
III. Nikephoros Botaneiates 1078–1081
I. Alexios Komnenos 1081–1118
II. Joannes Komnenos 1118–1143
I. Manuel Komnenos 1143–1180
II. Alexios Komnenos 1180–1183
I. Andronikos Komnenos 1183–1185
II. Izsák Angelos 1185–1195
III. Alexios Angelos 1195–1203
IV. Alexios Angelos 1203–1204
V. Alexios Dukas Murtzuphlos 1204–1204
I. Theodoros Laskaris 1204–1222
III. Joannes Dukas Batatzes 1222–1254
II. Theodoros Laskaris 1254–1258
IV. Joannes Laskaris 1258–1259
VIII. Michael Palailogos 1261–1282
II. Andronikos Palailogos 1282–1328
III. Andronikos Palailogos 1321–1341
V. Joannes Palaiologos 1341–1376
VI. Joannes Kontakuzenos 1347–1355
IV. Andronikos Palaiologos 1376–1379
V. Joannes Palaiologos 1379–1391
VII. Joannes 1390–1390
II. Manuel Palailogos 1391–1425
VIII. Joannes Palailogos 1425–1448
XI. Konstantinos Palaiologos 1448–1453

IGAZ ÚTON JÁRÓ KALIFÁK

Abú Bakr 632–634
Omár 634–644
Othmán 644–656
Alí 656–661

OMAJJÁDOK (Damaszkuszi Kalifák)

I. Moávia 661– 680 Damaszkusz
I. Jazid 580–683
II. Moavia 683
I. Merván 684–685
Abd al Malik 685–705
I. Valid 705–715
Szulejmán 715–717
II. Omár 717–720
II. Jazid 720–724
Hisám 724–743
II. Valid 743–744
III. Jazid 744
Ibrahim 744
II. Merván 744–750

ABBÁSZIDÁK

Abbász 750–754 Kufa, Anb
Manszúr 754–775 Bagdad
Mahdí 775–785
Músza 785–786
Hárún ar Rasid 786–809
Amin 809–813
Mamún 813–833
Mutaszim 833–842
Vátik 842–847
Mutavakkil 847–861
Muntaszir 861–862
Musztaín 862–866
Muttaz 866–869
Muhtadí 869–870
Mutamid 870–892
Mutadid 892–902
Muktafí 902–908
Muktadir 908–932
Káhir 932–934
Rádi 934–940
Muttakí 940–944
Musztakfí 944–946
Mutí 946–974
Tái 974–991
Kádir 991–1031
Káim 1031–1075
Muktadí 1075–1094
Musztazhir 1094–1118
Musztarsid 1118–1135
Rasíd 1135–1136
Muktafí 1136–1160
Musztandzsid 1160–1170
Musztadí 1170–1180
Nászir 1180–1225
Záhir 1225–1226
II. Musztanszir 1226–1242
Musztaszim 1242–1258