Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Rajta, szaladjatok! Öljétek meg azt a pópát aki megmentette a pátriárkát. Ketten, hárman támadjatok rá egyszerre! Azután pedig öljétek meg a pátriárkát!...
Kivont karddal négy ember azonnal előre ugrott. A fiatal pópa, aki megmentette a pátriárkát, erről tudomást sem véve, a derekához nyúlt és egy hosszú kardot vett elő a csuhája alól, és egymaga felvette a harcot a négy katonával.
Ez annyira hihetetlen dolog volt, hogy azoknak a nagyobbik része, akik a hatalmas teremben voltak, mindent félbehagyva a küzdelmet kezdték figyelni.
Ez a pópa igencsak furcsa szerzet volt. Hihetetlenül ügyes volt, vékony kardját felfoghatatlanul nagy tudással forgatta.
Két perc múlva, már csak két katona maradt a pópával szemben, aki valójában nem volt más mint Battál. A másik kettő a földre került. Mindketten súlyos sebeket kaptak. A maradék kettő pedig ha akarta, ha nem, kénytelen volt meghátrálni.
Amint ezt a többi pópa látta, még erősebb hangon kezdtek el kántálni. A kapuból rohanva jött egy testőr és a császárhoz szaladt:
Szerencsétlenség történt császárom, a nép bejutott a kapukon. Éppen most nyomulnak be az udvarba. Meneküljön felséged!
- Mit mondasz te szerencsétlen! Hogyhogy nem tudtátok megállítani őket?
- Mint tehetünk ezrek ellen? Mind fegyveres! Azt mondják, megöltük a pópákat. Tombolnak! Hamarosan betörnek a terembe. Akkor már késő lesz!
- Aljasok!... Gazemberek!...
A testőr már rég el is tűnt a császár mellől.
Ahogy a császár a terem közepére nézett, látta, hogy a fiatal pópa, a harmadik katonát is leterítette, a negyedik éppen menekült.
Azután magaköré nézett, senki sem volt mellette. Kívülről pedig fokozatosan közeledett a rettenetes dübörgés.
- Vesszen a császár!
- Halál a császárra! - ütötte meg a fülét.
Nos, abban a pillanatban megértette, hogy minden elveszett.
Nem volt erő, amivel megállíthatta volna a lázadókat. Ráébredt, hogy élete és trónja végveszélybe került.
Rettegve futásnak eredt.
Vajon meg tudja-e majd menteni az életét?
Amint Battál észrevette, hogy szökni próbál, a katonák felé kiáltott:
Nézzétek, a császár menekül! Ahelyett hogy velünk harcoltok, fussatok a segítségére!
A katonák, akik nem tudták mi történt, megálltak. Ebben a pillanatban a terem kapujában egy horda jelent meg, a mindenféle fegyverekkel és botokkal felfegyverkezett nép.
- Vesszen a császár!
- Halál a császárra!
- Vesszenek a hit ellenségei!
Harsogva megálltak.
Battál ekkor hirtelen mindent megértett.
Az uralkodó, aki az imént még hatalmasnak hitte magát, már elvesztette a játszmát. Már arra is csekély esélye volt, hogy az életét megmentse. A pópák kerekedtek felül.
A palota őrsége látta a beözönlő népet, visszavonulásba kezdett, sőt néhányan rögtön átálltak a pópák és a felkelők oldalára!
Battál látta, hogy már semmi tennivalója nem maradt, ezért csendben távozott a palotából. Abban a fogadóban ahol megszállt, levette a póparuháját.
Másnap megtudta, hogy a császárt trónfosztották, és mást emeltek a helyére, de amin igazán csodálkozott, az egy közszájon forgó furcsa legenda volt.
Mindenki úgy hitte, hogy a lázadó pópa egy pópaöltözetbe bújt angyal volt. Ez a pópa, a császár legvitézebb kardforgatóit egy elvarázsolt karddal megölte, megmentette a pópákat, lehetővé tette, hogy a lázadók segítsége megérkezzen. A győzelem után a pátriárkával az élén mindenki őt kereste, de nem találta. Végül mindenki elhitte, hogy egy angyal volt, aki dolgavégeztével visszatért a mennybe.
Battál egy darabig még Bizáncban maradt. Látta és igencsak megértette hogy ez az ország zűrzavaros állapotban van. Megtudta, hogy miután elfogták a régi uralkodót, orrát levágták és bebörtönözték. Napirenden volt, hogy a nép az új uralkodót sem tartja meg. Nem volt kétséges, hogy nemsokára ugyanígy végzi ő is.
A hadsereg pedig állandóan lázadozott. Ezek állandóan csak a zsoldjuk emelését követelték.
Képtelenség, hogy az így viszálykodó Bizánc hadsereget küldjön Anatóliába. Semasz talán kaphatott néhány ígéretet, de ez az ígéret mostanra már nem válhatott valóra.
Ilyen körülmények között Malatya és az iszlám országok nincsenek veszélyben. Ezt jól megjegyezte magának.
Ráadásul, kedvező alkalom is kínálkozott. Egy muzulmán hadsereg szépen eljöhetne idáig, könnyedén bevenné Bizáncot, és így teljesíthetné be az Igaz Hit Prófétájának nagy kívánságát.
Miután ezeket eltervezte magában, ismét átkelt Damaliszba. Felpattant a lovára. Éjjel, nappal haladt, amíg vissza nem tért Malatyába.
Amióta Battál elment, úgy két hónap telt el. Ezalatt az idő alatt nem jött hír felőle, a hozzátartozói aggódtak. Ráadásul néhány gonosz ember nem átallott teljesen alaptalan pletykákat terjeszteni. Azt terjesztették, hogy Battál meghalt, vagy elfogták és börtönbe vethették.


BATTÁL BOSSZÚT ÁLL

Battál hirtelen visszatérése megmutatta, hogy mekkorát tévedtek azok, akik hittek a rémhíreknek.
Battál a tényeknek megfelelően jelentést tett Ömer bégnek. Elbeszélte kalandjait és Bizánc állapotát, megtoldva azzal, hogy ez a muzulmánok számára nagy lehetőséget jelenthet.
Ömer bég jelentette a dolgot a kalifának. Egy sereg sürgős segítségét kérte, azt tanácsolta a kalifának, hogy ne szalassza el az alkalmat.
Azonban erre a levélre a bagdadi kalifa nem is válaszolt, mert sokkal inkább el volt foglalva az élvezetekkel és a szórakozással.
Így, hát napok, hetek, hónapok teltek el hiába.
Battál lassan kezdte elveszteni a türelmét. Végül, amikor belátta, hogy az a hadsereg sohasem fog megérkezni, elhatározta, hogy ötszáz katonát maga mellé véve támadásra indul.
Maga mellé vette a muzulmánná lett Ahmert, akit a Vörös Kolostorban hagyott.
Úgy mondják, Battál Gázinak ezek a támadásai két évig tartottak. Anatólia belsejébe hatolt, egészen a Fekete-tenger partjáig jutott. Cezáreán kezdve, egy sor várost adófizetésre kötelezett. Maroknyi emberével a nagy erőket elkerülte, inkább rajtaütéseket hajtott végre, a Bizánc fennhatósága alá tartozó anatóliai városokat dúlta.
Ezalatt a hírneve nőttön nőtt. A keresztény anyák folyton így ijesztgették a gyerekeiket: "Battál jön".
Ezek a harcok két évnél tovább tartottak, és miközben hírnevet és dicsőséget szereztek neki, Malatyában ketten magányosan, egyedülhagyva sírtak. Az egyikük Battál anyja Szaide hátun, a másik pedig a felesége Zejnep volt. Végtelenül bánatosak voltak. Azért imádkoztak, hogy Battál mielőbb visszatérjen.
Bizáncban pedig lassanként megváltozott a zavaros helyzet, egymás után két császárt trónfosztottak és vágták le az orrukat, a helyükbe lépő császár egyre inkább ura lett a helyzetnek, a hadseregben is rendet teremtett. Ez a császár úgy látta leghelyesebbnek, ha a hadsereget valamivel elfoglalja, és lesni kezdte az alkalmat, hogy eltávolítsa Bizáncból.
A keresett alkalom fel is tűnt.
A legényeivel együtt pusztítsák el Battált, akinek a híre Bizáncig jutott!...
Majd minden nap, panaszok áradtak róla Bizáncba. Kormányzók, várurak, unos-untalan segítséget kértek, tudatták, hogy ellenkező esetben nem végezhetnek Battállal és a legényeivel. Battál ötszáz lovasból álló erejét nagy seregnek írták le.
Lám ezek a panaszok kapóra jöttek a császárnak, az pedig tudta, hogyan húzzon belőle hasznot.
Rögtön egyfajta mozgósítást rendelt el, sereget kezdett toborozni és kiképezni. A várurakat, helytartókat egyenként értesítette levélben.
Példának okáért a császár így írt ezekben a levelekben:
"Meghallgattuk panaszotokat a Bizáncban uralkodó zavaros és bizonytalan állapotokat kihasználó Battál nevű török és a parancsnoksága alatt álló sereg által végrehajtott támadásokról. Ebben a pillanatban három erős sereg az utolsó előkészületeket teszi, mielőtt Bizáncból útnak indulna. Hamarosan átkelnek Anatóliába, és miután elejétől a végéig átfésülték Anatóliát, elfoglalják a muzulmánok kezén lévő Malatyát, azután pedig Szíriába mennek. Eközben akárhol kapnák is el Battált és seregét, meg fogják semmisíteni. A seregeim előrenyomulásakor nektek is teljes haderőtökkel csatlakoznotok kell. Ha tudomásotok van Battál feltalálási helyéről vagy mozgásáról, a legrövidebb időn belül jelentenetek kell."
A levelet vivő futárok közül az egyik Battál fogságába esett. Amikor tetőtől talpig átkutatták, előkerült a levél, és mindenről tudomást szereztek.
Battál kivallatta a hírvivőt, és amikor tudomást szerzett a császár készülődéseiről, megértette mennyire komoly a helyzet.
Ezután azonnal kiadta a parancsot a visszatérésre Malatyába. A legrövidebb időn belül visszatért Malatyába, és jelentést tett Ömer bégnek.
Ömer bég amennyire örült Battál visszatérésének, annyira elrontották a kedvét azok a rossz hírek, amelyeket hozott. Az arabok egyszer már küldtek hadsereget Bizánc ellen . Ebben a hadseregben volt a Próféta anyai nagybátyjának számító Eba Ejjubu Enszári is. A sereg könnyedén hatolt előre Bizáncig, Bizáncot körülfogta, de egy erős tél és járvány miatt visszavonulásra kényszerült. A Próféta nagybátyját aki eközben elhunyt, Bizánc falai közelében hantolták el. Az ő sírját nyolc évszázad múltán találták meg, miután Hódító Mehmed Szultán elfoglalta Bizáncot. Sírja fölé türbe és rögtön mellette a nevével eggyé vált Ejüp dzsámi épült.
Ezért a bizánciak tudták, hogy a muzulmánok mennyire veszélyesek lehetnek számukra.
Ömer bég, végighallgatta Battált, azután megkérdezte:
- Nos, most mit fogunk csinálni?
- Az a teendőnk, hogy azonnal jelentést tegyünk a kalifának, és gyors segítséget kérjünk tőle. Mi egyedül hogyan állhatnánk ellen három bizánci seregnek? De nem tudom, hogy megérti-e a helyzetet. Két évvel ezelőtt ragyogó alkalom adódott. Azt nem tudtuk kihasználni. A kalifa nem törődött vele. Kár volt. Attól félek, most is ugyanúgy süket fülekre találunk.
- Á, dehogy! Te nem ismered a helyzetet, mert folyton hadjáraton voltál. Az a kalifa már egy éve meghalt. Az új kalifa nem olyan mint ő volt. Komolyan fogja venni az ügyet.
Nem is lehetne ettől jobb hír.
A levelet azonnal megírták, és a leggyorsabb futárral útnak indították. Ők pedig a megteendő többi intézkedést kezdték számbavenni.
Battál hirtelen váratlan hazaérkezése megörvendeztette Malatya népét, feleségét és nevelőjét Tevabilt, de amikor megtudták jöttének okát, elkomorodtak. Ezek szerint Battál nem marad sokáig Malatyában, ismét távozik mellőlük, hogy nagy és erős ellenséges hadseregekkel csatázzon.
Battál pedig csak egyetlen dolgon tűnődött:
Vajon a kalifa megérti-e a helyzetet, idejében elküldi-e majd a kért hadsereget?
A gondja nem tartott soká. Ugyan azon a napon két hírt kaptak. A hírek egyike Bagdadból jött. A kalifa elküldte a kért hadsereget. Ennek a hadseregnek az előőrse egy Besir nevű parancsnok vezetésével útnak indult.
A második hír Bizáncból jött. A bizánci hadsereg is útnak indult.
Battál mindkét hírnek megörült.
Mindjárt maga mellé vette saját lovasait, és Aintabig ment, hogy találkozzon az igazhitűek seregével. Amint megjött a hadsereg, találkozott Besirrel.
Azt mondta az arab vezér:
- Én idegen vagyok itt. Te fogsz minket vezetni. A fősereg a hátunk mögött jön.
Battál így válaszolt:
Az az első teendőnk, hogy elfoglaljuk a Malatya közelében fekvő Amorion várát és a vár urát Semaszt a hadseregével együtt kipiszkáljuk onnan. Annak a várnak igen nagy a hadászati jelentősége. A helyzetünk igen megerősödik, ha ezt végre tudjuk hajtani mielőtt ideér a bizánci hadsereg.
Te tudod! Legyen úgy, ahogy akarod!
Így döntöttek és útnak indultak. Amikor Amorion falai elé értek, és az arab vezér meglátta, hogy a vár milyen meredek szikla tetején áll, és hogy a falai rendkívül magasak és roppant erősek, egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Nyilvánvaló volt, hogy milyen nehéz és bonyolult dolog egy ilyen várnak a bevétele, ha ráadásul még jól is védik.
Igen, egy szempontból Battálnak is igaza volt, mert ez a vár rendkívüli hadászati értéket képviselt. Ha a bizánci hadsereg idáig jönne, ezzel a várral igen sokat nyerhetne. Csakhogy a kezében lévő erőkkel nem látta a siker lehetőségét.
Ezt Battál elől sem titkolta:
- A vár igen erősnek látszik.
- Igaz. Valóban nagyon erős.
- Vajon milyen állapotban vannak belül a védők?
- A vár ura igen bátor. Jó vezér. Erős, jól kiképzett sereg áll a parancsnoksága alatt.
- Akkor nagyon nehéz lesz bevenni...
- Ha könnyű lenne, már rég elfoglaltam volna a rendelkezésemre álló haderőkkel. Ráadásul ennek a várnak az ura, Semasz az apámnak a gyilkosa is. Sokszor lestem az alkalmat, de nem sikerült bejutnom a várba és hozzáférkőznöm. Csak a tábornokát tudtam megölni. A hadseregét is megvertem, de ő rögtön tudta, hogy vissza kell húzódnia a várába. Ezen felül ő volt az aki segítséget kért Bizánctól.
- Nos, mit fogunk tenni?
- Először is körülvesszük a várat, azután pedig megteszünk mindent, amire csak képesek vagyunk, hogy bevegyük...
Besir nem válaszolt. Azzal, hogy idáig eljött, beleegyezett a vár ostromába.
A várbeliek túlságosan is örültek, amikor hírét hallották, hogy végre elindult a sereg Bizáncból. Zúgtak a templomok harangjai, a nép hálaadó istentiszteleteken vett részt és megtöltötte a templomokat, Semasz pedig mindenki másnál boldogabb volt.
Mindenekfölött pedig annak örült legjobban, hogy reményei szerint ez alkalommal megszabadul Battáltól. Amíg ő az ötszáz lovasával kalandozott, nem merte elhagyni a várat.
Most hát végre örökre megszabadul ettől a bajtól.
Semasz és a nép ilyen örömmámorban úszott, amikor egy estefelé rettegve látták, hogy egy arab sereg érkezett, és körülzárta a várat.
Hamar elszállt az örömük. A kapukat gyorsan bezárták és mögéjük köveket halmoztak. Riadóztatták a katonákat. A bástyákon az íjászok elfoglalták a helyeiket.
Másnap reggel Battál egymaga, lóháton, egy nyíllövésnyi távolságra megközelítette a várat. Emelt hangon bemutatkozott és közölte, hogy Semasszal akar beszélni.
Kis idő múlva feltűnt a tetőtől talpig páncélba öltözött Semasz. A köztük lévő áthághatatlan árkok és falak ellenére nem tudta elnyomni a reszketését a vele szembenálló láttán. Battál, akinek már a neve is ijesztő volt, rendkívül hasonlított az apjára.
Még az apjánál is nagyobb termetű volt. A tekintette egy sólyoméra emlékeztetett. Az ember ha akarta ha nem, megborzongott ha ránézett.
Mikor Battál megpillantotta Semaszt, ezt mondta:
- Hej Semasz! Lám végre szembekerültünk egymással. A váradat körülfogta az iszlám hadsereg. Ez a hadsereg türelmetlenül várja, hogy támadhasson, de nekem van egy javaslatom számodra, mert nem hagyhatom oly sok ember halálát. Ha elfogadod az ajánlatomat, jó néhány ember megmenekül a haláltól, sok asszony nem özvegyül meg, a gyermekek pedig nem jutnak árvaságra.
- Mi az ajánlatod Battál? - kérdezte Semasz.
- Párviadalt vívok veled. Az Isten legyen a bíró felettünk! Ha megölnél, ez a sereg visszavonul... Ha én ölnélek meg téged, Amorion népe nyissa meg a kapukat és adja meg magát!... Mindenki tudja, hogy az apám gyilkosa vagy. Emiatt véres lett a kezed. Nem élhetünk mindketten ugyanabban a világban.
Semasz így válaszolt:
- A párviadal amit javasolsz, csak nyílt ütközetben szokásos.
Ezután rögtön visszahúzódott.
Semasz gyávasága megnehezítette a dolgot. Ebben a helyzetben nehéz harc volt készülőben.
Az igazhitűek hadserege már sokszor támadott, de világossá vált, hogy a vár épsége ellen semmit sem tehetnek. A vár felé közelítőkre rögtön nyílzápor zúdult. Battál Besirrel tanácskozott és nem látott más lehetőséget a támadás nélküli tétlen várakozásnál.
A várbéliek, talán elunják a várakozást, és a kiéheztetéstől félve ha akarják, ha nem, kénytelenek lesznek felvenni velük a harcot. Ha akkor legyőzik ezt a hadat, lehetővé válik majd a vár elfoglalása.
Napok teltek el, ezalatt nem látszott semmilyen reményt keltő jel. Ezalatt csak egyetlen dolog tűnt fel Battálnak.
Éjszakánként egyes iszlám őrök érthetetlen módon eltűntek. Senki sem tudta ennek az okát.
Battál rögtön rájött az eltűnésük okára. Ezeket csak az ellenség ejthette csapdába és hurcolhatta el. Az ellenségnek minden bizonnyal nagy szüksége volt arra, hogy adatokat szerezzen az ő erejükről és szándékaikról. Ezt pedig csak csapdába ejtett és elhurcolt katonáktól szerezhették meg.
Jól van, de hogyan tudták ezt végrehajtani? Ez volt itt a fő kérdés.
Azért, hogy rájöhessen erre, szemrevételezte az eltűnt őrök őrhelyét. Ez a hely, egy elhagyott, üres kis templom közelében volt. Belépett a templomba. Minden részét átkutatta; semmit sem talált.
Elhatározta, hogy kerül amibe kerül, de nem mozdul onnan.
Mihelyt este lett, elrejtőzött a templom közelében. Várakozni kezdett.
Éjfélig semmi rendkívüli nem történt, de röviddel éjfél után, hangokat kezdett hallani a templomból. Kisvártatva résnyire megnyílt a templom bezárt kapuja. Néhány árnyék osont ki. Egy tucatnyi katona volt.
Ekkor Battál mindent megértett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Amorion vára és a templom között titkos földalatti alagút van.
Biztos, hogy ezek a katonák, akik ezen a titkos úton éjszakánként érkeztek, fogták el és hurcolták el azokat az őröket akikkel találkoztak.
Ahogy erre rájött, mindjárt eszébe ötlött valami: ezt a titkos alagutat felhasználva, vajon ők is bejuthatnának-e a várba?
Alighogy ezt végiggondolta, anélkül hogy valakivel is tanácskozott volna, rögtön visszafordult arra, amerről jött, a főhadiszállásra. Jelentést tett Besirnek. Az alvó katonákat felébresztette. Egy óra múlva csendben benyomultak a templomba, és lefogták a környéken őröket vadászva kereső ellenséges katonákat. Azok pedig nagy félelmükben megmutatták a templomban lévő titkos alagutat, és elárulták, hogy az alagút egyenesen Semasz palotájánál bukkan ki.
Battál ennek még jobban megörült. Kiadta a szükséges parancsot a katonáknak, azután kivont karddal leereszkedett az alagútba. A többiek szinte végtelen hosszú sorban léptek a nyomába.
Miután félórát haladtak a titkos alagúton, végül Semasz palotájának pincéjében bukkantak föl. Néhány katona őrködött itt. Azt hitték az érkezőkről, hogy a társaik tértek vissza. Amikor őhelyettük Battált pillantották meg, igencsak meglepődtek. Battál nem hagyott nekik lehetőséget a szökésre, hogy kiáltozva felverjék a környéket. Mindet elkapta és kivallatta. Megtudta a palota belső beosztását.
Az örvendeztette meg a legjobban, hogy Semasz ébren várja, hogy kivallassa az elfogott iszlám őröket.
Ezalatt a palota pincéit megtöltötték az iszlám katonák. A titkos alagútból még mindig katonák bújtak elő. Battál előre közölte velük a teendőket. Először is nesztelenül ártalmatlanná teszik a palota őrségét, azután pedig rendezetten a legközelebbi kapuhoz vonulnak, elfoglalják és kinyitják. Akkor a kint várakozó iszlám katonák is mindjárt benyomulnak és megszállják a várat. Ahogy mindenki a dolgára indult, Battál az egyik foglyulejtett őr vezetésével a felső szintre ment, és hirtelen benyitott abba a szobába, ahol Semasz tartózkodott.
Semasz valóban ott volt. A foglyokat várta. Amikor ezek helyett hirtelen Battál Gázi jelent meg, nem tudta kivonni magát a rettegés alól.
Először nem akart hinni a szemének. Azt hitte, rémálmot lát, és hogy felébredjen ebből a rémálomból, gyorsan pislogott néhányat.
Nem, ez nem valamiféle rémálom volt. Amit látott, valóban ő volt. Aki szemközt állt vele, nem volt más mint Hüszejin Gázi fia, Battál.
Amikor Battál látta, hogy mennyire meglepődött és mennyire retteg, azt mondta:
- Meglepettnek és megfélemlítettnek látszol. Igen, én vagyok az, Battál Gázi... Te nem vetted a bátorságot, hogy kijöjjél megküzdeni velem, de lám én idejöhettem.
Semasz nehézkesen dadogta:
- Igen, te vagy az! De hogyan jöttél ide?
- Azon az úton, ahol az őreinket hoztátok, akiket azért kaptatok el, hogy tájékozódhassatok a helyzetünkről...
- Erre nem is gondoltam...
- Sok minden van amire nem gondoltál. Ebben a pillanatban ugyanazon az úton ezrével jöttek és jönnek Amorionba. Egy két órán belül a vár a kezünkben lesz. Akárhogy is, nem is kell ezt elmondani... Most szemközt állunk egymással. Úgy kiáltozhatsz ahogy csak akarsz... Nincs lehetőség és esély arra, hogy valaki a segítségedre siessen. Itt mindjárt lerendezhetjük az ügyünket. Nosza rajta, húzd ki a kardodat és állj velem szembe!
Csakhogy Semasz meg se moccant.
Battál ekkor megemelte a hangját:
- Rajta, állj fel, vedd a kardodat és állj szembe velem! Egy utolsó esélyt adok neked. Ha most sem mozdulsz, a kardom mindjárt át fogja szúrni a szívedet.
Amorion ura erre már megszólalt:
- Tégy amit akarsz. Tudom, hogy milyen rendkívüli vívótudás birtokosa vagy. Ki védekezhetne ellened, talán én védekezhetnék-e? Elfogadom hogy nagyonis sok jogod van megölnöd engem. Aljasul viselkedtem az apáddal szemben. Természetesen igazad van, hogy bosszút akarsz állni érte. Ezért megölhetsz engem! Csak egyetlen kérésem van.
- Mi az?
- Nem hitetlenként, hanem muzulmánként akarok meghalni. Teljes szívemmel hiszek az iszlám hit felsőségében. A hit birtokában akarok a másvilágra menni. Add meg nekem ezt a lehetőséget!
Miután ezeket a szavakat mondta, mindjárt egy hitvallásba kezdett, azután így szólt:
- Lásd megtettem amit akartam. Most már nyugodtan halhatok meg.
Érthető, hogy ez az esemény mély benyomást tett Battál Gázira. Ő egyáltalán nem ilyen viselkedést várt a vele szembenállótól. Az apja gyilkosát mint hitetlent akarta megölni.
De az nem adott erre lehetőséget, miután elmondta a hitvallást és megtért.
Battál megértette, hogy így már nem ölheti meg őt. Lassan leeresztette a kardját:
- Tehát saját akaratodból megtértél; már nem ölhetlek meg téged. - mondta. - Már csak a másvilágon rendezheted a viszályodat az apámmal.
Azután ahogy jött, úgy ki is ment a szobából. Lement. A palotához közeli kapu előtt a városba tóduló katonák és a felriadva fegyverre kapó ellenség között erős összecsapás alakult ki. Az ellenség semmi áron nem engedte őket a kapuhoz közelíteni. A két fél között igen véres csata dúlt. Amikor Battál is belevetette magát a harcba, a helyzet mindjárt megváltozott. Az ellenség kezdett visszahúzódni. A kaput elfoglalták, és elkezdték kitakarítani a mögötte felhalmozott köveket.
Miközben ezt a munkát végezték, közben folytatódott a harc az ellenséggel, amely támadással igyekezett visszaszerezni a kaput.
Egy óra elteltével meg nem dőlt el, hogy melyik fél kerekedik fölül, de amint a kapu mögött felhalmozott köveket eltakarították és a kapu kitárult, hirtelen minden megváltozott. A Besir parancsnoksága alatt álló katonák Istent dicsőítve kívülről kezdtek betódulni a városba. A katonák egy része ennek láttára, és mert ráadásul Semaszt sem találták, a fegyverletételen kívül nem látott más lehetőséget, de egy részük a végsőkig kitartott, ezért a várban reggelig tartottak a csatározások. Az ellenállás csak akkorra szűnt meg, amikorra már köröskörül kivilágosodott. A várat Isten dicsőségére teljes egészében meghódították.
A népet nem háborgatták. Aki akart muzulmán lett, aki akart a pénzével és vagyonával távozott. A várat a foglyokkal leromboltatták, mert Battál ennek a várnak a fennmaradását károsnak ítélte. Semaszt pedig visszaküldte Malatya bégjéhez. Így hát, Amorion vára eltűnt a történelem viharában.
Azután az iszlám sereg Cezárea ellen vonult, és azt a várat is bevette. Ilyenképpen lehetővé vált, hogy nyugodtabb körülmények között találkozhassanak a bizánci sereggel.
A győzelmi hír hallatára a kalifa felettébb örvendezett, és azonnal útnak indította a testvére, Müszlime vezetése alatt álló nagy sereget. Ez a sereg egyenesen Cezáreába megy és ott berendezkedik, a feladata később fog eldőlni.
A hadsereg erőltetett menetben Cezáreába ment. Egyesült Besir seregével.
Battál Gázi ezalatt máshol volt. Újra Ahmert és ötszáz lovasát vette maga mellé. Egyenesen Bizánc felé tartott. Egynéhány helyen rajtaütött, a Márvány-tenger partján lévő Artaki várát bevette, innen Prusa és Nicomedia környékéig hatolt és támadásokat hajtott végre. A környéket dúlta, és Bizáncot félelembe ejtette.
Azután, hogy a bizánci sereg átkelt Anatóliába, a Cezáreához közeledő sereg Leó nevű parancsnokának agyába befészkelte magát a gondolat, hogy császár legyen, ezért titkosabbnál titkosabb intrikákat kezdett szőni. Fiát titokban követként Müszliméhez küldte, hogy közölje vele, miszerint találkozni szeretne vele.
Müszlime mindjárt elfogadta ezt a kérést. Leó ezeket mondta neki:
- E percben a bizánci helyzet rendkívül zavaros. Ma a bizánci trónon egy igen értéktelen ember ül. Ahelyett hogy őt szolgálnám, inkább a te parancsodat követve harcolok majd. Ezért, ha elfogadod, a kalauzod leszek. Te az én kalauzolásommal, nyugodtan Bizáncig hatolhatsz, és elfoglalhatod a várost, a világ e gyöngyszemét.
Müszlime habozás nélkül elfogadta az ajánlatot. Lényegében a Battáltól folyamatosan kapott hírek is táplálták a reményeit.
A bizánci császár a szigeteken és Ruméliában hadakat gyűjtött és azokat Bizáncba hozatta, de ezeknek a seregeknek az első dolga az volt, hogy uralmát megdöntötték, és császárrá kiáltották ki a Theodosius nevű parancsnokukat.
Senki sem csodálkozott ezen, mert Bizáncban igen sűrűn változott az uralom. Ha bármelyik tábornok a katonák többségét parancsnoksága alá vonta, rögtön fellázadt és trónralépett.
Mihelyt trónra lépett, ellenfelei készülődni kezdenek, igyekeznek a hadak nagyobb részét maguk köré gyűjteni, hogy azután egy éjszaka újabb forradalommal elragadják a hatalmát.
A nép ráunt, megcsömörlött ezektől a folyamatos változásoktól.
Éppen ekkor jött híre, hogy Cezáreából útra kelve egy iszlám hadsereg közelít Bizánc felé. Ez a félelmetes hír egy pillanat alatt egyesítette Bizánc hatalomért egymással vetélkedő erőszakos tábornokait.
Mindennél fontosabb volt, hogy a saját életüket bebiztosítsák, megvédjék Bizáncot a muzulmánok támadásával szemben, elhárítsák ezt a veszedelmet. A veszedelem elmúltával pedig, ismét egymás ellen fordulhatnak majd...
Ezért aztán, ahogy mondtam, ebben a helyzetben véget vetettek az egymás közötti viszályoknak. Most mérték csak föl, hogy mennyire meggyengítették Bizáncot.
Amikor végül Battál Gázi tudomást szerzett arról, hogy a hadsereg elindult Cezáreából, társával Ahmerrel az oldalán útra kelt Artakiból. Átkelt a Dardanellákon . A Radestusi úton Bizánc közelébe jutott.
Miután arrafelé járva szemrevételezte a helyzetet, feltárta szándékát a társa előtt. Egyenesen bemegy Bizáncba, ott helyben tekinti majd meg a belső állapotokat.
Így közölte vele ezt a szándékát:
- Én most bemegyek Bizáncba. A várost többé kevésbé ismerem. Bízom benne, hogy hasznos ismereteket szerezhetek ott. Számunkra hasznos lesz megismerni Bizánc állapotát. Te itt maradsz, megvársz engem. Azután, hogy megtudtam amit akartam, visszatérek...
De ennek az ügynek kétes a kimenetele. Talán szerencsétlenség ér, elfognak, vagy megölnek. Ha nem térnék vissza, abból te tudni fogod, hogy valami szerencsétlenség ért. Akkor tégy jelentést az iszlám hadsereg vezérének. Most pedig, találnunk kell egy bizánci parasztruhát. Azt a ruhát kell magamra öltenem, hogy nyugodtan bemehessek Bizáncba.
Ezt a feladatot könnyedén teljesítették. Az egyik faluban ahová betértek, vásároltak egy öltözet ruhát. Battál átöltözött. Eredeti ruháját, lovát és fegyvereit hátrahagyva Bizánc felé vette útját.


AZ EZEREGY GONOSZSÁGOT FORRALÓ VÁROS

A hadiállapot kihirdetése miatt Bizánc kapuinál szigorú volt az ellenőrzés. A belépőket és kilépőket figyelmesen átvizsgálták.
De nem volt, aki gyanakodott volna a Bizánc-környéki falvak viseletéhez hasonló öltözetű Battál láttán. Ő így zavartalanul belépett ebbe a nagy világvárosba. Miután bejutott, jól látta, hogy a város mennyire egységbe forrt. Mindenki az utcákon volt. A templomok harangjai szünet nélkül zúgtak. A templomok telis-teli voltak. Az utcákon szentképeket hordoztak körbe, és igyekeztek megnyugtatni a félelmében izgatott népet. Egyszóval nagy volt a felfordulás a hatalmas Bizáncban.
Amint Battál Bizánc utcáin haladt, egy csoportosulással találkozott. Egy katonatiszt emelt hangon beszélt, a nép pedig hallgatta.
Fülelni kezdett. A bizánci tiszt így beszélt:
- Hé bizánciak! E percben veszély leselkedik szent városunkra. Egy iszlám sereg úton van, hogy elvegye tőlünk Bizáncot. Ebben a helyzetben ránk hárul a feladat, hogy megvédjük magunkat, és tovább erősítsük a bizánci sereget. Ezért az épkézláb, erős férfiakat hívom, hogy csapjanak fel a seregbe. A császár magas zsoldot fog fizetni nekik. Akik csatlakoznak e szent ügyhöz, azoknak a pátriárka feloldozást ad az idáig elkövetett bűneik alól. Íme megnyílt az út a mennyekbe... Nem adódik mindennap ilyen alkalom... Akik önkéntesek akarnak lenni, erre jöjjenek!
Egy csoport lézengő, nyilvánvalóan munkanélküli, mindjárt arra indult, amerre a tiszt mutatta. Battál pedig hirtelen csatlakozott hozzájuk, nehogy elszalassza ezt az alkalmat.
Ez a tette igen hasznosnak ígérkezett. Így elvegyülhet majd a hadsereg belsejében, a bizánci sereg erejéről a legpontosabb ismereteket szerezheti meg majd. Az iszlám hadsereg már nagyon közel érhetett Bizánchoz. Talán egy, vagy két nap múlva körülveszik a várost.
A tiszt a csoport élére állt, és, a Lóverseny-térre vitte őket. Itt jó néhány önkéntes gyülekezett. Úgy öt-, hat-százan voltak, de mindannyian rongyosak, gyenge és beteges emberek voltak.
Szinte lehetetlen volt ezekből az emberekből katonát csinálni, de a jelenlévő tisztek erre nem voltak tekintettel, azzal foglalatoskodtak, hogy egyeseknek a kezébe kardot, mások kezébe pedig dárdát adjanak.
Csak a túlságosan időseket, rokkantakat és betegeket választották külön. Ezalatt, mindenkinek feltettek egy sor kérdést, a válaszok szerint is csoportokra bontották őket.
Amikor őrá került a sor, a tiszt megkérdezte:
- Voltál-e már valaha háborúban?
- Nem!
- Te sem ismered a kardforgatást?
- Nem, nem mentem semmiféle háborúba, de tudok vívni.
- No nézd csak... Azt mondja, hogy tud vívni, ugyanakkor azt mondja, sohasem volt katona. Talán az anyád hasában tanultad?
- Nem ott... Az apám tanított meg vívni. Ő pedig sok háborúban vett részt.
- Mennyire tudsz? Ha mégsem tudnál, a csajka osztaghoz tétetlek. A katonai szakácsoknak fogsz segíteni. Az nyugodt munka... Úgy megtöltheted a hasadat, ahogy csak akarod. Ha tudsz vívni, akkor a harcos osztagba tétetlek.
A csajka osztagba jutás, nem illett Battál tervébe. Így válaszolt:
- Nem voltam háborúban, de akármelyik hadviselt katonánál jobban használom a kardot.
- De be is tudod ezt bizonyítani?
- Egy kísérlettel minden kiderülhet.
- Igaz!
A tiszt odahívta az egyik őrmestert, akin megakadt a szeme:
- Vedd ezt a legényt, és tégy vele kísérletet! Nos lássuk, tudja-e használni a kardját?
- Parancsára!
Az őrmester a széles Lóverseny-tér közepére vitte Battált, azután magabiztosan azt mondta:
- Nosza, hadd lássuk! Támadj rám a kardoddal! Kísérelj meg megölni engem!
- Valóban, vagy csak tréfából?
- Te tényleg igyekszel majd megölni engem?
- Hogyan tehetném? És ha megöllek?
- Rajta, rajta! Ne nevettess engem. Meg tudom védeni magamat. Ahogy csak akarsz, úgy igyekezhetsz megölni engem. Meg fogom védeni magamat.
- Hogy hihetném el ezt? Ha megöllek, hogyan szavatolod az életemet? A halottak nem beszélnek, ki hiszi majd el a dolgot?
- Annyira bízol magadban?
- Most rád támadok, de nem foglak megölni... Azt nem kockáztathatom meg. Csak állj keményen, nehogy kiejtsd a kezedből a kardodat!
- Mit akar ez jelenteni?
- Világosak a szavaim, vagy talán nem? Azt mondom neked, erősen markold meg a kardodat!
- Ez nagyon mulatságos! De legyen ahogy akarod!
Amíg az őrmester karddal a kezében állt, Battál közeledett hozzá. Abban a pillanatban, amint az őrmester számára teljesen ismeretlen csellel az őrmester kardjára csapott, a kard elrepült, és tíz lépésnyire esett le.
Sokan voltak ott, és figyelték ezt a fegyverforgatási kísérletet. Amikor ezek látták, hogy az őrmester kiejtette kezéből a kardját, rögtön nevetni és gúnyolódni kezdtek:
- Mi történt őrmester?
- A kardodat sem tudod megtartani a kezedben.
- Elejtheti-e valaki a kardját?
- Ha csatában lennél, ráfáztál volna...
Az őrmester rettenetesen megrendült.
- Én vagyok a hibás... Lazán fogtam...
Battál pedig azt mondta:
- Ha akarod újra megkísérelhetjük, de most már igyekezz szorosabban megmarkolni a kardodat!
- Azaz újra kivered a kezemből?
- Természetesen!
Ezt annyira határozottan jelentette ki, hogy ezen mindenki csodálkozott.
- Nem tudod megtenni! - harsogta az őrmester:
- Az ilyen féle dolgokat sohasem lehet locsogással eldönteni. Rajta, vedd a kardodat és állj velem szembe!
Könnyű elképzelni, hogy ez a beszélgetés és a kijelentései mindenkinek felcsigázták az érdeklődését. Az őrmester felvette a földre esett kardját, és felállt Battállal szemközt. Ez alkalommal nagy tömeg vette körül őket.
Battál hozzájuk fordult:
- Egy kicsit távolabbra álljanak! Az őrmester kardja ismét ki fog repülni a kezéből. Ha eltalál valakit, azt megsebesítheti!
Amint a közelükben állók elhúzódtak, az őrmester elvörösödött a méregtől:
- Miért menekültök? - szólt rájuk. - Miért bíztok ennek a bolondnak a szavában? Hogyan verhetné ki a kezemből a kardomat?
- Ahogyan az előbb is kivertem...
- Nosza rajta, mutasd meg mit tudsz!
Az őrmester keményen megmarkolta a kardja markolatát. Amint így állt, Battál figyelmeztette:
- Jövök! - Azután pedig mégegyszer megcsinálta ugyanazt a meglepő cselt, és mégegyszer bebizonyította, hogy igazat beszélt. A kard, amit az őrmester a kezében tartott, még messzebb szállt a levegőben, és közel ugyanoda esett.
Rögtön tapsvihar tört ki.
- Éljen!
- Szűz Máriára mondom, megtette, amit mondott.
- Állta a szavát.
- Veszedelmes kardvívó!
Az őrmester most még inkább ámulatba esett. Nem tudta, mit tegyen, tanácstalan volt. Lassan odament a kardjához, és felvette a földről.
Battált most jó néhányan körülvették, igyekeztek eltanulni tőle ezt a csodálatos cselt.
Battál odaszólt az őrmesternek:
- Ha akarod, egy harmadik kísérletet is tehetünk.
Ám az őrmester nem kapott rajta:
- Nem akarom! Kövess engem!
Battál a kardját hüvelyébe csúsztatta és az őrmester nyomába szegődött. Néhány tiszt is követte őket azok közül, akik végignézték ezt a hihetetlen végkifejletű kísérletet.
Amikor az őrmester odavitte ahhoz a tiszthez, aki elrendelte a kísérletet, az megkérdezte:
- Milyen? Alkalmas-e a feladatra?
Az őrmester bevallotta az igazat.
- Sok évig katonáskodtam. Sok háborúban harcoltam. Sok vitézt láttam. Ám soha életemben nem találkoztam ilyen mesteri kardvívóval. Kétszer verte ki a kardot a kezemből, pedig mint tudja, én a jobb kardvívók közé számítok. Ilyen még nem történt velem!
Amíg a tiszt ámult és bámult, a tisztek, akik Battál nyomában jöttek, kitudakolták az ügyet, egymással versengtek, hogy Battált maguk mellé vehessék.
Ekkor az a tiszt, aki alávetette a kísérletnek, azt mondta:
- Mivel így van; őt a császár testőrségébe küldöm.
Ez pedig egyáltalán nem illett Battál tervébe:
- Én az iszlám hadsereggel, kard a kard ellen akarok összecsapni. A testőrség nem érdekel. Nem szeretnék a palotában várakozni!
- Nem úgy van az... A császár testőrsége a legválogatottabb katonákból van összeállítva. Ezek nem őrizhetik állandóan csak a császárt, szükség esetén a legveszélyesebb pontokon csapnak össze az ellenséggel.
- Akkor hát nincs baj!
Az őrmester megszólalt és így magára vállalta az ügyet:
- Hadd vigyem el, és adjam át őt én a tábornoknak.
Battál két óra múlva ragyogó bizánci egyenruhában volt. A testőrparancsnok is levizsgáztatta, és rendkívüli vívótudományát látva, és látva hogy elég erős, rögtön szárnysegédet csinált belőle, őrmesteri ranggal.
Battál noha korábban nem akarta ezt a beosztást, most igencsak elégedett volt. Ez a feladatkör lehetővé teheti, hogy jelen lehessen az összes titkos tanácskozáson. Nagy szolgálatot tehet a szövetséges hadsereg vezérének ha elmondja neki a város védelmi terveit.
A testőrségbe tartozó többi katona rögtön irigyelni kezdte, de mert tudták, hogy minden szemponttól felettük áll, egy hangot sem hallattak.
Még ugyanaznap este, a testőrparancsnoktól igen fontos hírt hallott. A tábornok egy sarokba húzta, és ezt kérdezte tőle:
- Ismered-e Leó tábornokot?
Battál ezzel a kérdéssel szembesülve nem állta meg remegés nélkül. Miért említette neki a tábornok, a muzulmánokkal együttműködő, és az iszlám hadsereggel együtt közeledő bizánci hadvezért? Talán felfedték a kilétét?
Ennek ellenére egyáltalán nem mutatta ki ezt:
Arról a muzulmánokkal együttműködő áruló vezérről beszél? - kérdezte.
- Hallgass! Nehogy árulónak nevezd! Igen, azt mondják, hogy az, pedig csak a titkos tervei miatt az a látszat, hogy együttműködik a muzulmánokkal...
- Nohát!
- Ismered-e őt? Erre válaszolj!
- Nem! Honnan ismerném? Csak egy csapszékben hallottam őt így emlegetni, amikor jöttem, hogy önkéntesnek csapjak föl.
- A nép nem ismeri a helyzetet... Jobb így. Bizáncban valószínűleg vannak muzulmán kémek... Nem szabad, hogy ezek megtudják az igazságot. Folyamatosan üzeneteket váltunk Leó tábornokkal. Ő mindent tudat velünk. Az iszlám erők holnap a városfalakra támadnak. Holnap éjjel pedig Leó tábornok tengeri úton Bizáncba érkezik. Meg fog szökni a főhadiszállásról, és Bizáncba fog jönni egy hajóval, amely biztos helyen fogja várni őt.
- Ez egy igen jól kigondolt terv.
- Amint Leó tábornok Bizáncba ér, császárrá fogják kikiáltani. Mindez már elő van készítve. Mi, az összes hadvezér, eldöntöttük, hogy őt magunk fölé emeljük.
- No, és a mostani uralkodó?
- Ő is ismeri az ügyet. Kénytelen, kelletlen ő is beleegyezett. De erről senkinek sem szabad beszélned!
- Parancsára!
- Bizáncban az emelkedik fel aki erős... Előzetesen az egyház is elfogadta az ő uralmát. Ilyen merész, bátor embernek kell Bizánc élére állnia. Bizáncot az iszlám hadsereg ellen csak ő védheti meg, mert ő mindenkinél jobban ismeri annak a hadseregnek a gyenge pontjait.
- Értem.
- Holnap este velem együtt leszel! Együtt fogadjuk majd az új császárunkat...
- Parancsára! Csakhogy én újonnan jöttem Bizáncba. Nem ismerem a várost. Vajon adna-e nekem egy kísérőt, aki holnap megmutatná nekem a várost?
- Ez egyszerű! A testőri egység egyenruhájában mindenhová bemehetsz. Mindenhol tisztelettel fogadnak majd.
- Nagyon köszönöm tábornok!
- De a holnap este történendő dolgokról senkinek semmiképpen nem beszélhetsz majd!
- Parancsára!
Battál aznap éjjel igen keveset aludt. Mélyen elgondolkodtatta az, amit megtudott.
Ezek Leót valóban hozzájuk hűnek tartják. Az iszlám vezérek nem sejtik, hogy miért lépett közéjük. Amíg Leó az iszlám hadseregnél tartózkodott, mindenféle értesüléshez hozzájutott, mindent megtudott a hadseregről. Az iszlám hadsereg vezére felé pedig természetesen félrevezető adatokat közölt.
Így hát azt mondhatjuk, hogy az iszlám hadsereg veszélybe került, rá pedig nagyon nehéz munka és felelősség hárul e veszély leküzdésében.
Mit tehet?
Mit kell tennie? Mindenek előtt Bizánc erejéről és védelmi rendszeréréről a lehető legtöbb értesülést kell szereznie, és a legrövidebb időn belül jelentést kell tennie az iszlám hadsereg vezérének.
Másnap a testőrség parancsnoka vezetőt adott mellé, Battál pedig városnézésre indult vele.
Az iszlám hadsereg valóban Bizánc alá ért, a városfaltól egy nyíllövésnyi távolságra vertek sátrat.
A nép izgalma tovább növekedett. A templomok harangjai állandóan zúgtak. Egy angyal leereszkedését várták az égből, aki majd megmenti a várost.
Battál először a mellé rendelt kalauzzal járta be a várost. Kiment a várfalakra, és megszemlélte az iszlám hadsereg sátrait. Megnézte a védelmi rendszereket, a bástyák védelmének módjait. Megtudta a várost védő katonák számát is. A rajta lévő egyenruha minden kaput megnyitott előtte, így, hát sokmindent megtudott.
De az volt a legfontosabb amit megtudott, hogy Bizáncnak nagyon jó védelme van. A hadsereg létszáma magas. Jól kiképzettek és felkészültek. A falak igen erősek. A városban bőségesen van élelem. A vízgyűjtők vízzel teltek. A város az állapota alapján több havi ellenállásra képes. Semmiképpen sem lesz könnyű bevenni.
Lényegében három iszlám hadseregről tudott, akik eddig az ideig a város alá érkeztek, és sikertelenül távoztak. Ezek közül az egyikben ott volt, az Igaz Hit Prófétájának egyik anyai nagybátyja, a magasztos Halid Eba Eyyub-u Ensarî is.
Müszlime hadserege lett a negyedik.
Vajon Müszlime tudja-e, hogy mennyire nehéz Bizánc bevétele, aszerint tette-e meg az előkészületeit?
Mindenesetre valószínűleg bízik ebben, mert mellette van a Bizánc minden titkát ismerő Leó parancsnok, és bízik abban, hogy Leó bizonyára értékes adatokat adhat az iszlám sereg vezére számára.
Azután, hogy Battál mindezeket megtudta, arra a következtetésre jutott, hogy itt már nem maradt dolga. Amit Bizáncban megtudhatott, azt megtudta. Most pedig adandó alkalommal el kell búcsúznia Bizánctól, vissza kell térnie Müszliméhez és Leóhoz és jelentést kell tennie. Teljesítenie kell a kötelességét a Bizánc ellen most kezdődő harcban.
Ezen kívül semmi más nem is járt a fejében aznap este, amikor visszatért a palotába.
Amint visszatért a palotába, a testőrség parancsnoka rögtön észrevette, és a szobájába hívta:
- Fiatalember, figyelmesen hallgass végig engem! Ma éjszakára egy feladatot fogok adni neked.
- Parancsoljon!
- Ma éjjel pontban éjfélkor légy készenlétben! Új uralkodónk, Leó fogadására megyünk!
Erre a szavakra Battál szemei kerekre tágultak:
- Miféle uralkodó? Talán Leóról beszél?
- Úgy van hát! Te sem tudod, mint senki más. A dolgot nagyon eltitkoltuk. Ismersz-e egy Leó nevezetű hadvezért? Hallottál-e valaha ilyen nevet?
- Jaj talán csak nem az iszlám hadsereghez csatlakozott áruló bizánci tábornok ez az ember? Ilyen dolgokat hallottam.
- Ő az... Csakhogy ő nem áruló hadvezér. Ezt mégegyszer senki előtt ne mondd!...
- Bizony Isten semmit sem értek. Nem azt mondják-e az ellenséggel együttműködőkre, hogy áruló?
Te is, mint mindenki más, az ügynek csak ezt az oldalát ismered. Igen, Leó parancsnok színleg átállt. Felajánlkozott az együttműködésre, de mindez, csak egy jóval korábban elkészített terv része volt. Leó parancsnok ezt már akkor kitervelte mielőtt Anatóliába ment. Színből csatlakozik az iszlám sereghez, azt a látszatot kelti, hogy aláveti magát az iszlám vezér parancsainak.
Megnyeri a bizalmát, és pontos ismereteket szerez az iszlám hadsereg erejéről, hamis híreket közöl velük, felkészületlenül Bizánc alá csalja a seregüket, aztán hirtelen Bizáncba szökik, császárrá kiáltják ki, és a bizánci seregek élén az iszlám seregre támad és szétveri. Természetesen mindezeket teljes titokban viszi végbe, senki sem sejthet semmit. Íme, egymás után megtette amit ígért. Titkos jelt is adott. Ma éjjel tengeri úton egy csónakkal fog érkezni. Itt rögtön császárrá fogják kikiáltani, és holnaptól kezdve az elkészített tervvel összhangban, támadásba fogunk lendülni.
- No és a jelenlegi császár?
- Ő is be van avatva. Kénytelen kelletlen, kész lemondani, mert a hadsereg vezére Leót pártolja...
- Hát ez megdöbbentő!
- Nincs ebben semmi meglepő. Ha Bizáncban valaki a katonaságot kézbentartja, az császár lesz. Ráadásul Leó az életét kockáztatva akkora szolgálatot tett Bizáncnak, hogy ezek után mindenki őt támogatja majd. Én is benne leszek a fogadóbizottságban. Minden csendben fog lezajlani, amíg a palotába nem ér. Kénytelenek voltunk ezt a legnagyobb titokban tartani, mert a muzulmánoknak kémeik lehetnek Bizáncban. Te és még húsz testőr, velünk jöttök a fogadására. Semmiképpen ne beszélj erről senkinek semmit! Ennek a dolognak az utolsó percig a legteljesebb titokban kell maradnia.
- Értettem!
- Ezért ne aludj el! Ebéd után pedig, ne menj sehová!
Miután Battál elvált a palota testőrparancsnokától, megdöbbenve egy sarokba húzódott. Ebben a percben már tisztán átlátta, hogy mennyire nehéz helyzetben van az iszlám hadsereg. Müszlime semmit sem sejt. Nem tud arról, hogy mekkora veszélybe sodorta magát azzal, hogy megbízott Leóban, a bizánci hadvezérben.
Ha Leó mindezeket valóban előre kitervelte, az iszlám hadsereget igen nehéz helyzetbe hozhatja.
De mindebből mennyi az igaz? Ezt kötelessége volt mielőbb kideríteni.
Éjfélig így őrlődött, várakozott, ezeregy gondolat, ezeregy kétely között.
Éjféltájban, lóra ültek és, egyenesen a manapság Homok-kapunak nevezett helyre mentek. Jóegynéhány magas rangú hadvezér és pópa is volt velük.
Noha köröskörül víz övezte Bizáncot, a tenger mentén a városfalak nem voltak sem túl magasak, sem túl vastagok. Egy tenger felőli támadás azonban szóba sem jöhetett, mert Bizáncnak erős hajóhada volt. Egy sor tengerpartra nyíló kapu, a várfalak túloldalán pedig kikötők és kis halászkunyhók voltak.
Ezek közül a kapuk közül az egyiken kimentek. A tengerbe kinyúló deszkákból ácsolt rakpart csúcsán tűz égett. Battál rájött, hogy ezt jeladásképpen gyújthatták meg. Amikor odaértek, várakozni kezdtek.
A várakozásuk nem tartott soká. A sötétségből kibontakozott egy, a kikötőhöz sebesen közeledő csónak, és az abban utazó Leó parancsnok egy nekirugaszkodással a rakpartra ugrott, és egyenesen a fogadóbizottság felé indult.
A fogadóbizottság tagjai, kardjaikat kivonva, tisztelegtek előtte. Egyszerre, ezt zengték köröskörül:
- Éljen a császár!
- Éljen Bizánc császára: Leó!
Egy püspöki rangú pópa odanyújtotta a kezében lévő arany koronát. Leó térdet hajtott előtte. A pópa, a koronát a fejéhez és vállaihoz érintette, azután pedig felé nyújtotta, hogy megcsókolja.
- Amikor Leó megcsókolta, köröskörül "Éljen a császár!" zengték ismét.
Ezalatt hoztak egy fehér lovat. Leó felszállt rá, és mindnyájan együtt a palota irányába indultak.
Battál ezalatt nem egyszer-kétszer gondolta, hogy Leóra veti magát, és kardjával a pokolra küldi, de minden alkalommal türtőztette magát. Könnyű lett volna megölni őt, de utána?
A többiek őt ölték volna meg.
Nem, ő nem félt a haláltól, de ha ő meghal, ki viszi majd meg a híreket az iszlám seregnek? Ki visz hírt Leó árulásáról? Ezek szerint az iszlám seregnek gyors intézkedéseket kell tennie, különben könnyen utolérheti őket a balsors. Mindenképpen sokkal fontosabb feladat volt hírt vinni Müszlimének.
Amíg ő ezen gondolkodott, a kis csoport felért az emelkedőn és a palotához ért. Itt még nagyobb volt a nyüzsgés. A régi uralkodó a pátriárka társaságában Leót várta.
Egy rövid kis ünnepséget is tartottak. Leót szabályosan is császárrá kiáltották ki, és noha éjfél volt, az összes templom harangja zúgni kezdett.
Az új uralkodó, Leó pedig belekezdett első trónbeszédjébe. Mint mindenki, Battál is figyelmesen hallgatta a szavait.
Leó a következőket mondta:
- Ide jövet ajándékokat hoztam nektek. Bizánc hamarosan nagy győzelmet fog aratni. Tudjátok, hogy milyen célból csatlakoztam az iszlám sereghez. Birkanyájként tereltem őket elétek. Most már csak egyetlen feladat maradt számunkra: Lenyakazni ezt a birkanyájat! Minden titkukat ismerem. Csak egyetlen hétre való élelmük van. Ők azt hiszik, hogy a segítségemmel Bizánc kapui megnyílnak előttük, ezért nem hoztak magukkal túl sok élelmet. Sok nehézséggel néztem szembe azért, hogy ezt elérjem, de Istennek hála, sikerrel jártam. Ráadásul most azt is elárulhatom nektek, hogy az egyheti élelmüket sem használhatják majd fel... Mert néhány kémem felgyújtja ezeket az élelmiszer készleteket. Azt hiszem ezek a szavaim, kellőképpen megvilágítják, hogy milyen szörnyű vég vár az iszlám seregre.
Ezekre a szavakra újra tapsvihar volt a válasz.
- Éljen Leó császár!
- Éljen a császár! - kiáltások töltötték be a palotát.
Battál hol elsápadt, hol elvörösödött. Most még jobban átlátta, hogy mennyire kényes helyzetben van az iszlám sereg.
Most már csak egyetlen dolog járt a fejében:
Minél előbb távozni akart innen, és mielőbb jelentést akart tenni az iszlám-sereg vezérének!...
Leó folytatta:
- Senkinek sem lehetnek kételyei a győzelemmel kapcsolatban. Biztos a győzelmünk, de mégis óvatosnak kell lennünk. E pillanatban Bizáncban jónéhány iszlám kémnek kell lennie. Elsősorban van egy olyan, akinek a nevét mindnyájan ismeritek. Ez egy török, a neve pedig Battál.
Ahogy Battál meghallotta a saját nevét, összerezzent, és hálát adott azért, hogy korábban nem találkozott szemtől szembe Leóval.
Csak el kellett hangzania a nevének, és morajlás hallatszott. Battál akkor megértette, hogy a mennyire ismerik a nevét Bizáncban.
Az új császár megemelte a hangját:
- Ez a Battál nevezetű ember rendkívül veszélyes. Egymaga száz emberrel felér. Rettenetesen forgatja a fegyverét. Sokat hallottam az ügyességéről azoktól, akik látták. Elsőként jött Bizánc alá. Bajtársát Ahmert hátrahagyta, megváltoztatta az öltözékét, és Bizáncba jött. Ezt Ahmer mondta el, aki találkozott velünk. Kerül amibe kerül, el kell fognunk őt. Őt elfognunk és megölnünk ugyanolyan fontos, mintha legyőznénk egy második ellenséges hadsereget. Azt pedig tétovázés nélkül kijelenthetem, hogy noha Battál megtalálta a módját, hogy bejöjjön Bizáncba, de nem szabad lehetőséget adnunk arra, hogy távozzon. Az egész várost át kell fésülnünk. Ahogy a szárazföldi utakon, tengeri úton sem szabad senkinek lehetőséget adnunk a távozásra.
Ekkor a testőrparancsnok felszólalt.
- E felől ne legyenek kételyei, császárom. Amiképpen a kémek a falakon át nem szökhetnek meg, úgy a tengeren sem távozhat majd senki. Az összes csónak evezőjét összegyűjttettük.
- Nagyon jól tettétek! Íme barátaim, a jelenlegi helyzetben ennyi volt a mondandóm. Köszönöm a kedves fogadtatást, amiben részesítettetek. A további parancsaimat holnap fogom kiadni!
Miután ismét "Éljen a császár!" felkiáltással köszöntötték, visszavonult a császári lakosztályba.
Amíg a tömeg szétoszlott, Battál annak a lehetőségeit fontolgatta, hogy hogyan távozhatna a palotából. Ezt az ügyet úgy kell intéznie, hogy senki semmit ne sejtsen. Úgy kell távoznia a palotából, hogy ne keltsen gyanút. El kell jutnia az iszlám hadsereghez.
Nesztelenül a kertbe osont. Akik a császár fogatására jöttek, egyesével, kettesével távolodtak. Mindenki vidám volt.
Battál ha akarta, ha nem, kénytelen volt kivárni a távozásukat. Azután, hogy mindenki elment, kiment a palota hátsó kertjébe, egy ugrással átmászott a magas falon és kiugrott az utcára.
Nem mehetett ki a kapun, mert a kapu őrében gyanú ébredhetett volna. Erre nem akart alkalmat adni.
Miután kiért, a Héttorony irányába indult.
Nyár volt, ezért az éjjel korán végetért, virradni kezdett. Mire a Héttoronyhoz ért, körös-körül jócskán kivilágosodott. Itt az egyik tengerparti kapun kiment, és a tengerpartra ért.
Nagyon elkedvetlenedett. Ha lenne egy csónak, kimehetne vele a tengerre, és amint nyíllövésnyi távolságon kívülre kerülne, eltávozhatna a városból, de most ez lehetetlen volt.
Egyetlen lehetősége maradt:
Tengerbe ugrani, és úszva kelni át ezen a veszélyes övezeten...
Amint ezt eltervezte, rögtön cselekedni kezdett. Gyorsan vetkőzni kezdett. Néhány katona, aki észrevette, mindjárt odajött mellé:
- Mit csinálsz barátocskám? Miért vetkőzöl?
A katonák gyanakodtak, és ha nem látták volna a palota testőrségének az egyenruháját, talán rögtön nekiestek volna.
Battál közönyösen válaszolt:
- Hány napja nem tudtam megmosakodni. Biztos hallottatok róla, hogy a mosakodásra nem adnak vizet, ezért a tengerben fogok mosakodni.
- Itt tilos a tengerbe menni...
- Ezt én is tudom, de az nem a hozzám hasonló palotai testőrök, hanem a gyanús személyek és a nép miatt van.
- Igen, láttuk az egyenruhádat, mégsem adhatunk rá engedély, hogy bemenj a tengerbe. Igen szigorú parancsunk van rá.
- Tehát, tilos a tengerbe menni! No és levetkőzni?
Ez a kérdés meglepte a katonákat. Battál ezt a kérdést csak azért tette fel, hogy húzza az időt.
Az egyikük azt mondta:
- Az nincs megtiltva!
- Tekintettel arra, hogy mint kiderült, ti senkinek sem adtok engedélyt, hogy bemenjen a tengerbe; én nem is fogok a tengerbe menni, nehogy miattam nehéz helyzetbe kerüljetek. Csupán csak a kezemet, meg a lábamat mosom majd meg... Rendben van?
- Nem találtál jobb helyet?
Battál teljesen levetkőzött. Ahelyett hogy válaszolt volna, gyors egymásutánban ököllel belecsapott a két katona arcába, majd a tengerbe vetette magát és gyorsan úszni kezdett.
A katonák akiket leütött, a földre zuhantak, és nem tudtak felállni. Amint valamennyire magukhoz tértek, segítségért kezdtek kiabálni, közben a parton talált kövekkel dobálták az úszó, és a parttól gyorsan távolodó Battált.
Ez a lárma messzire hallatszott. Amint a várfal őrei tudomást szereztek arról, hogy valaki szökik, felülről nyílzáport zúdítottak Battálra.
Mihelyt Battál felfogta nehéz helyzetét, a víz alá merült, így egy időre megmenekült a környékére eső nyilaktól. Amíg el nem fogyott a levegője, a víz alatt maradt, akkor ismét nyílzápor zúdult rá. Egy-két nyíl apró sérüléseket okozott a testén, az egyik nyílvessző a jobb válla hátsó részébe fúródott.
Battál ismét víz alá merült. Először is ki akarta húzni a vállába fúródott nyílvesszőt, de az sehogyan se sikerült. A nyílvessző a csontig hatolt, erősen tartott. Iszonyúan fájt. De ennél is szomorúbb volt az, hogy a jobb keze megbénult. Amikor megmozdította, kibírhatatlan fájdalmat érzett.
A víz alatt újra folytatta az úszást, amíg a levegője el nem fogyott. Azután hanyatt fordulva a felszínre emelkedett. Lélegzetet vett aztán újra alábukott. Nyílzápor zúdult rá, mert ebben a percben még nem távolodott el eléggé a parttól. A helyzete pocsék volt. Lassan elfogyott a reménye, hogy megmenekülhet. Az egyetlen dolog ami elszomorította, nem az volt hogy meghal, hanem hogy nem juttathatja el a baljós hírt az iszlám sereghez.
Ha az áruló Leó igazat beszélt, és az iszlám sereg elégtelen élelmét is felgyújtják majd, az ezer nehézséggel idáig hozott sereg helyzete valóban igen szomorú lesz. Semmilyen erő sem menti majd meg őket a balvégzettől.
Amikor mindezeket végiggondolta, ez emberfeletti erőt adott neki, fél keze és lábai segítségével folytatta az úszást.
A folyamatosan feléje záporzó nyilak közül az egyik a lábába fúródott, de azt sikerült kihúznia. Most már amerre lassan úszott, vérnyomokat hagyott maga után a vízben.
Végül annyira eltávolodott a parttól, hogy a nyílvesszők már nem érhették utol, és fél kézzel a tenger belseje felé kezdett úszni.
A falakon egy sor fej látszott, a kiáltásaik hangja eljutott hozzá.
Csakhogy már egy szikrányit sem foglalkozott velük. Azzal törődött, hogy olyan helyre jusson ki, ahová a bizánci katonáknak nincs bátorsága lépni.
Vajon sikerülhet-e neki? Isten ad-e hozzá erőt?
Azt nem tudta.
Most csak egyetlen dologért adott hálát. Mégpedig azért, hogy a parton lévő összes csónak evezőjét összegyűjtötték...
Ha ez a körülmény nem állt volna fönn, igazán szomorú lett volna a helyzete. Amint ezek az embertelen katonák csónakba szállnának, könnyedén utolérhetnék, és amíg ő a tengerben vergődne, nyilaikkal egy pillanat alatt szitává lyuggathatnák a testét. Hála legyen, hogy most nem került szembe ilyen helyzettel.
A falak már hátramaradtak, és Battál egyenesen a part felé úszott. Minden eltelt percben, egyre jobban érezte, hogy erejének végére ér. Főként a lábából szivárgó vér gyengítette el, de félelem nélkül folytatta az úszást.
Már nem is tudta mennyit úszott ebben az állapotban, csak azt vette észre, hogy a májusi nap egyre magasabbra emelkedik. Ekkor már erős szomjúságot is érzett. A szájába vett és kiköpött tengervíz pedig még jobban marta a száját. Időnként érezte, hogy elsötétülnek a szemei, a fülei pedig zúgtak. Közel járt az ájuláshoz. Abban a pillanatban amikor elájul, már nem áll majd ellent a víz igyekezetének, amely mélye felé fokozatosan egyre erősebben húzta őt, elvész majd a Márvány-tenger mélységeiben.
No és akkor az iszlám sereget ki ébreszti majd rá a valóságra? Ki visz nekik hírt arról, hogy mekkora veszély leselkedik rájuk?
Ez a gondolat újra erőt adott neki, és Battál újult erővel kezdett úszni.
Végül mikor kiért a partra, hitetlenkedett. Lám sziklák tövébe jutott. Üres part terült el előtte.
Egy utolsó nekirugaszkodásra volt szüksége, hogy oda feljusson Ezt is megtette. Abban a percben, ahogy a sziklára lépett, érezte, hogy minden ereje elfogyott, négykézláb a földre vetette magát, mintha imádkozna.


A NAGY ÁRULÁS

Ha a jobb vállából kiálló nyílvessző nem rezzent volna meg szabályos időközönként azt mutatva, hogy még lélegzik, halottnak tűnhetett volna.
Egy vagy két óráig így feküdt, mozdulatlanul, aztán a nap melegének hatására lassan magához tért. Gyorsan eszébe jutott minden. Lassan összeszedte magát. Az ingét széttépte. A lábán lévő sebét félkezével nagy nehezen bekötözte, aztán botladozva, dülöngélve gyalogolni kezdett.
Végül vele szemben néhány lovast látott feltűnni. Ezek kiabálva egyenesen felé vágtattak.
Amikor jobban odafigyelt, a fejfedőjükről megtudta, hogy ezek iszlám katonák. Ez nagy örömet okozott neki. Azután hirtelen meghallotta az élükön haladó lovas ordítását:
- Battál! Battál!
Megismerte a hangjáról:
Ahmer volt...
Amikor ez a lelki jó barátja melléje ért, leugrott a lováról. Megölelte Battált. Ugyanekkor keze a Battál hátából kiálló nyílvesszőhöz ért:
- Mi történt veled Battál! Mi ez a nyíl?
Battál csak ennyit tudott mondani nagy akadozva:
- Azonnal vigyetek Müszliméhez.
Kivegyem-e a nyilat?
- Nem! Vérezni fog... Holtbiztos, hogy teljesen elerőtlenednék. Nem mondhatnám el a mondandómat... Veszélyben van a hadseregünk...
Ahmer feltámogatta a lovára. A többiek is mind Malatyai törökök voltak, és nagyon örültek, hogy viszontlátják Battált, de nem volt nehéz leolvasni az arcukról, hogy mekkora izgalomban vannak. Ahmer felpattant az egyikük lovára, és már úton is voltak...
Most... Battál belsejét öröm töltötte el:
- Messzi van-e Müszlime sátra? - kérdezte.
- Egy órán át úton leszünk! - válaszolta Ahmer. Óh, ha tudnád mennyire aggódtunk érted. Minden nap, reggeltől estig a falak mentén sétálva próbáltam hírt kapni felőled. Végül rájöttem, hogy nem a falakon fogsz átjönni, és a parton őrködtem.
- Isten jutalmazzon meg érte!
- Miféle veszedelem fenyeget minket?
- Tudtok-e arról, hogy az áruló hadvezér, Leó Bizáncban van?
- Ezt tőled hallom először. Igaz ez?
- Természetesen igaz! A saját szememmel láttam.
- Hát ez meg hogy lehet? Tegnap a haditanácsban Müszlime mellett láttam őt.
- Tegnap éjfélkor a tengeren érkezett.
- Ez hihetetlen!
- Amint megérkezett császárrá választották.
- Miket beszélsz? Tehát ez a magyarázata annak, hogy éjfél után zúgni kezdtek a harangok és ez egész éjjel folytatódott?
- Igen!
Óh, óh! Hogy lehet, hogy Müszlime belement egy ilyen játékba. Az az ember minden titkunkat ismeri.
- Tartsál, nehogy leessek a lóról. Siessünk még egy kicsit jobban.
Ahmer teljesítette Battál kívánságát, és a csapat így folytatta az útját. Egyikük lóhalálában előrevágtatott, hogy minél előbb hírt vigyen az iszlám fővezérnek.
Ez a fajta utazás még jobban megviselte Battált. A ló hátán a rázkódás az elviselhetetlenségig növelte a fájdalmat a vállában. Battál egyszer-kétszer majdnem elájult a fájdalomtól, és ha Ahmer nem tartotta volna, már jó néhányszor földre hemperedett volna a lóról.
Végül a sátortáborba értek. A katonák csodálkozó tekintete követte őket, amíg Müszlime sátrához nem értek.
Müszlime a sátra előtt fogadta ezt a dicső akindzsit . Sebészek is voltak vele. Battál Ahmer segítségével szállt le a lováról. Ahmer a sátorig támogatta. A seborvosok azonnal ki akarták venni a nyilat, de Battál ezt még nem engedte meg nekik.
- Előbb el kell mondanom azt, amit tudok, aztán majd elvégezhetitek a munkátokat. Lehet, hogy elájulok, sőt meghalok. Ömleni fog a vér, akkor pedig nem mondhatom el a híreimet. Maradjunk négyszemközt! Nem az én életem a fontos, hanem a seregünk helyzete.
Ezeknek a szavaknak a hatására mindenki kiment és Battál magyarázni kezdte, amit látott. Úgy vélte, hogy a szavai mély hatást tesznek majd az iszlám vezérre, de ez egyáltalán nem így történt.
Amikor befejezte a beszédét:
- Fölöslegesen aggódsz Battál! - mondta Müszlime. Igen, tudok róla, hogy Leó jelenleg Bizáncban van, de ő a tervünk részeként ment oda. Együtt terveztünk el mindent. Senkit sem avattunk bele. Azután, hogy Leó bemegy Bizáncba és megszerzi a hatalmat, megnyitja majd előttünk a város kapuit, mi pedig gond nélkül birtokunkba vesszük majd a várost. Az pedig, hogy elárulta, hogy Bizáncban vagy, talán csak egy melléfogás volt.
Azért mondhatta ezt, mert tudta, hogy milyen ügyes vagy, és biztos volt benne, hogy nem kaphatnak el, és ebben nem volt semmilyen kockázat. Az lehetett a célja, hogy így nyerje meg a városbéliek bizalmát. Bárcsak bemutatkoztál volna neki, ott, ahol ekkora veszedelemben forogtál. Leó nagyon örült volna.
Battál elégedetlen volt ezekkel a szavakkal:
- Igaz-e, hogy a hadseregnek csak egyheti élelmiszerkészlete van?
- Ez is igaz. Bizáncban nagy készletek vannak. Nem láttuk értelmét, hogy fölösleges terhet szállítsunk. Leó legkésőbb három napon belül ki fogja nyitni a város kapuit...
- Ez azt jelenti, hogy ennyire megbízol benne?
- Igen, bízom benne. Ne aggódj!
- No, és mit mondasz arra, hogy szavai szerint minden intézkedést megtett a teljes élelmiszerkészlet felgyújtására?
- Ezt is csupán csak az ottaniak megtévesztésére mondta, hogy megnyerje a bizalmukat.
Battál nagyot sóhajtott. Bebizonyosodott, hogy erejének utolsó morzsáit használta el, hogy beszélhessen. Rájött, hogy bármit mondhat, a vitában nem győzheti meg ellenfelét. Homlokán borsónyi izzadtságcseppek gyöngyöztek.
Müszlime látta, hogy milyen állapotban van:
- Most már hivatom a seborvosokat! Igazán méltányolom, hogy mekkora kockázatot vállaltál, hogy híreket hozzál nekünk, de látod, hogy mindez hiábavaló áldozat volt. Cseppet se aggódj! Az iszlám hadsereg legkésőbb három nap múlva Bizáncban lesz!
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Battál hallott. Nagy erőfeszítéssel még mondani akart valamit, de már nem maradt rá ereje, ájultan a földre rogyott.
Ekkor az iszlám vezér rögtön behívatta a seborvosokat. Azok pedig egy előkészített sátorba vitték az ájultan heverő Battált. A vállában lévő nyílvesszőt csak meglehetősen nehezen tudták kihúzni. A sebeit jól bekötözték és ágyba fektették. Ahmer ezalatt egy percre sem mozdult el kedves barátjának ágya sarkától.
Abban a pillanatban, amikor Müszlime egyedül maradt a sátrában, egy hírnök rontott be, és ezt a rossz hírt hozta:
A hadsereg utóvédjénél tárolt élelem pirkadatkor érthetetlen módon tüzet fogott, és maradéktalanul, teljesen elpusztult, semmit sem sikerült megmenteni belőle.
Nos, az iszlám sereg vezére csak ebben a percben ébredt rá rémülten, hogy micsoda álomvilágban élt.
Rettenetes volt a csapás.
Lám úgy történt, ahogy Battál megmondta. Rádöbbent a valóságra, hogy az a Leó, akiben annyira bízott, milyen rettenetes áruló.
Most mit fog tenni?
Elkapta a hírnököt, folyamatosan kérdéseket tett föl neki. Hogyan keletkezett a tűz? Hol voltak az őrök? Baleset volt-e, vagy netán árulás?
De a hírnök nem tudott egyebet. Ő csak azt látta, hogy hirtelen lángok törtek föl, másokkal együtt hiábavalóan igyekezett megfékezni a lángokat, amint pedig rájött, hogy hiábavaló az igyekezet, lóraszállt és a főhadiszállásra jött, hogy meghozza ezt a rossz hírt.
Müszlime ebben a helyzetben egy régi arab szokásra emlékezve levette a fejéről a turbánját és földhöz csapta. Verni kezdte. Néhány embert rögtön a helyszínre küldött.
Hamarosan újabb hírek kezdtek szállingózni. Néhány ismeretlen gyújtogatott az élelmiszerkészletnél. Semmilyen igyekezet sem volt elegendő az egyszerre mindenfelé felcsapó lángok eloltására. A százezer fős sereg egyheti élelme néhány óra alatt szénné égett.
Hogyan bízhatott meg ennyire Leóban? Hogy lehet, hogy sejtelme sem volt róla, hogy milyen játékot űz vele? Ráadásul tegnap mennyire bízott benne, amikor beszélt vele? Milyen elégedett volt, amikor kikísérte a csónakhoz, amely Bizáncba vitte?
Most végre a borzalmas valósággal szembesülve hirtelen felnyíltak a szemei.
De milyen későn!
Mit tehet? Kitől kérjen tanácsot?
Természetesen Battál jutott eszébe. Talán bizony nem ő mondta-e meg mindezt előre? Talán csak ő mentheti meg őket ebből a bajból, amibe kerültek!
Rögtön a sátrába futott, de ott Battált még mély ájulásban találta. Visszafordult.
Egyesével-kettesével jöttek a többi vezérek, akik hallották a rossz hírt. Minden arcon mély aggodalom és megdöbbenés látszott. Mindenki mondott valamit, megoldási javaslatot tett. A többségük döntése az volt, hogy azonnal szedelődzködniük kell és vissza kell vonulniuk. Egy ideig az állatokat levágva még megtölthetik a gyomrukat. És azután?
Addigra átkelhetnek és talán találhatnak élelmet, hogy jóllakathassák a hadsereget...
Az átkelés pedig nehéz és vesződséges dolog. Először is útra kell kelni a Dardanellákig. Itt pedig az is kétséges volt, hogy találnak-e majd maguknak hajót, amin majd átkelhetnek.
A tengereken még a bizánci hajóhad volt az úr.
Ezzel együtt, a vezérek között még mindig volt, aki gyermetegen bízott Leóban.
Ezek így beszéltek:
- Az élelmiszerraktár talán csak véletlen baleset miatt égett le. Lehetetlen, hogy Leó, aki olyan barátságos volt hozzánk, ilyen játékot játsszon velünk. Néhány nap múlva megnyílnak előttünk Bizánc kapui. Nem kell pánikba esnünk, csak meg kell várnunk ezt. Ez a leghelyesebb dolog amit tehetünk.
De Müszlime már nem hitt az efféle mesékben. Ő most már elhitte, hogy mindaz igaz, amit Battál mondott. Nem kételkedett benne, hogy az iszlám hadseregnek, amely nagy reményekkel és áldozatokkal jött ide, csak ő mutathatja meg a megmenekülés útját.
Battál csak sötétedéskor tért magához. Ahmer, aki egy percre sem hagyta magára, ekkor mondta el neki, hogy leégett az élelmiszerraktár, és hogy az iszlám sereg vezére alig várja, hogy magához térjen.
Battál nagy szomorúságot érzett. Mintha tűzben égett volna. A vállából és más sebeiből fájdalmasan szivárgott a vér, de ő ezzel egy szikrányit sem törődött, csak a hadsereg helyzetén gondolkodott.
Kisvártatva, Müszlime jött be, nyomorult állapotban. Az ágy sarkára ült:
- Úgy-e már te is hallottál a minket ért csapásról? - kérdezte.
- Igen, hallottam.
- Minden úgy történt, ahogy megmondtad. Hogy én milyen ostoba vagyok? Te pedig mennyire tudsz mindent!
- Előfordul az ilyen... Nem búslakodni kell, hanem a teendőkön kell gondolkodni.
- Az én eszem megállt. Semmi sem jut eszembe.
- Elégett-e a hadsereg összes élelme?
- Igen! Semmit sem sikerült megmentenünk!
- Sok állat van-e a hadsereggel?
- Igen... Rengeteg állatunk van.
- Először a tevéket kell levágni, hogy azzal élelmezzük a hadsereget. Ezalatt, mégpedig most mindjárt, jó néhány embert a falvakba kell küldeni. A lakosság régen kiürítette őket, és minden élelmüket magukkal vitték, de lehetséges hogy találnak valamit.
- Holnap reggel megcsinálom...
- Miért várod meg a holnapi napot? Egy éjszaka nagy utat meg lehet tenni.
- Igaz, azonnal keljünk útra! Én arra gondolok, hogy reggel a sereg is vonuljon vissza.
- Semmiképpen sem szabad ilyet tenned! Az ellenség is ezt akarja... Rögtön a nyomunkba szegődnek... Nem hagynak nekünk békét. A tengereken fölényben van a hajóhaduk, és segítségével bárhol partraszállhatnak. A seregnek csapdát csapda után állíthatnak. Azután hogyan keltek át a Dardanellákon? Most igen jól értem Leó tervét. Neki nem csak Bizánc megmentése, hanem az iszlám sereg megsemmisítése is a szándékában állt, ezért nem fog nektek alkalmat adni arra, hogy nyugodtan átkelhessetek a Dardanellákon. Mire ti a Dardanellákhoz értek addigra, ő is odaküldi a teljes hajóhadát!
- Micsoda csapás ez Istenem! Igen, igazad van... Nos mit tegyünk?
- Ahogy mondtam, itt kell maradnia a seregnek... a legrövidebb időn belül bőséges élelmet kell találnunk...
- Vajon lehetséges-e ez?
- Isten tudja. Egy napi munka Prusa és környékével kapcsolatos. Pénzzel a zsebben, tetszés szerinti mennyiségű élelmet lehet vásárolni, és azt vitorlás csónakkal ide lehet hozni...
- A szavaid reményt adnak nekem. Igen, tegyünk így!
- Ha most útra kelnek, három napon belül az első élelemmel rakott vitorlások ideérhetnek. Addig nem szabad a lovakhoz nyúlni. A lónak igen nagy értéke van a seregünk számára.
- Értem. Holnap reggel azonnal elküldök egy vitorlást! Van néhány tucat útrakész vitorlásunk...
- Hát te meg mindent holnapra hagysz! Miért kell a fontos ügyeket holnapra halasztanod? Nézd, a szél is milyen kedvező! Miért nem indítod őket azonnal útnak?
- Istenuccse, igazad van. Hadd adjam ki rögtön a szükséges parancsokat! Milyen jó hogy beszéltem veled. Beismerem, hogy egyik teendő sem jutott eszembe. Már már minden reményemet elvesztettem, most pedig úgy érzem hogy ismét nyeregben vagyunk.
- Sok oka van annak, hogy Isten megteremtette az embert. Az egyik, hogy legyőzze a nehézségeket. Természetesen még sok nehézséggel találkozunk majd, de Isten útján járva, mindet legyűrhetjük.
- Milyen szépen beszélsz!
- Tekintettel arra, hogy a Prófétánk Bizáncot minden bizonnyal a muzulmánoknak ajándékozza majd, ki kételkedhet ebben? Talán te vagy az az emír , akinek a Próféta megadja a dicsőséget! Mi pedig a katonái!...
- Tulajdonképpen nem ezzel a reménnyel jöttünk-e idáig?
- Az egyik vitorlás pedig menjen egyenesen Artaki várába. Én azt elfoglaltam. A várban bőségesen van élelem... Prusa környékén elegendő mennyiségű élelmet lehet találni, talán időbe telik, de Artaki várában mindez készen van. Azonnal berakodható...
- Azután pedig azoknak, akiket elküldesz, kereskedő ruhában kell menniük! Nem szabad említeniük, hogy az iszlám hadsereg számára gyűjtenek élelmet, különben semmilyen eredményt sem érhetnek el, mert azok a területek mind bizánci fennhatóság alatt állnak...
- Megértettem. Úgy teszek ahogy mondtad!
- A katonák pedig holnap reggel nyomuljanak még közelebb Bizánc városához. Látványos bemutatót tartva keltsenek félelmet az ellenségben! Legyenek vidámak! Ők a mi visszavonulásunkat remélik. Azt hiszik, éhen maradtunk, meg fogunk törni az éhségtől. Ha azt látják majd, hogy ezek az álmaik nem teljesülnek, a hadsereg a helyén marad, rajtuk lesz majd a sötét gondok és a kétségbeesés sora!
- Milyen igaz! Mindent megcsinálok amit csak mondtál!
Ezután talpra állt:
És most rögtön cselekedni fogok. Most már egy órát, egy percet sem akarok elvesztegetni...
Amilyen gondterhelt és összetört volt Müszlime parancsnok Battál sátrába menet, olyan bizakodónak és erősnek látszott távoztában.
Battál ekkor Ahmerhez fordult:
- Neked kell Artakiba menned! - mondta. - Az ottaniak esetleg nem akarják majd másoknak kiadni a gabonát. Jól ismered a vidéket. Sokkal könnyebben, és több élelmet találhatsz.
- De hogy hagyhatnálak itt téged? - kérdezte Ahmer.
- Látod, hogy semmi bajom. Egy-két nap múlva könnyen talpra állhatok. Akárhogy is, vigyáznak rám. Ebben a percben fontosabb feladataid vannak annál, hogy engem ápolj.
- Tekintettel arra, hogy te így akarod; megteszem amit kérsz.


A NEGYVEN SZŰZ KOLOSTORA

Miután Leó kémjei alattomban felgyújtották az iszlám hadsereg egyetlen heti élelmét, titokban visszalopództak Bizáncba, és megvitték a várva-várt örömhírt a császári trónon ülő Leónak.
Tulajdonképpen az őrök Bizánc bástyáiról a távolból is látták a feltörő lángokat és a füstöt, és ezt jelentették is, így Leó már értesült kémei sikeréről. Rögtön kitüntette őket, és hogy a nép harci kedvét tovább növelje, mindenfelé hirdette a sikert.
Bizánc terein a nép boldogan ünnepelte a jó hírt kikiáltó hírnököket, mindenki úgy hitte, hogy az iszlám hadsereg, most már ha akar, ha nem, vissza kell hogy vonuljon.
A hírnökök ezt kiabálták:
- Hatalmas uralkodónk, Bizánc császára, Leó tudtul adja népének és katonáinak, hogy a város alá érkezett iszlám hadsereg összes élelme elégetetett, így ez a sereg éhínségre van ítélve. Ha az iszlám sereg katonái levágják, és megeszik az összes lovukat és egyéb állataikat, akkor is csak legfeljebb tíz napig tarthatnak ki.
...Kénytelenek lesznek két napon belül visszavonulni Bizánc alól, hogy élelmet találjanak maguknak. De a dicsőséges bizánci sereg sem marad majd tétlen a visszavonulásukkor. Lépésről lépésre üldözni fogja őket, és seregüket erős csapásokkal szétveri.
Ez az éhezésre ítélt sereg, minden eltelt nappal egyre többet veszít erejéből, mert meg lesz fosztva annak a lovasságnak az erejétől, amely a legnagyobb veszélyt jelenti számunkra; kénytelenek lesznek levágni az összes állatukat. Azok a töredékek pedig, amelyek eljutnak a Dardanellákig, sohasem tudnak majd átkelni a túlpartra. A hatalmas Bizánc hajóhada, nem ad majd alkalmat rá. Végül az utolsó szálig el fog pusztulni az a hatalmas iszlám hadsereg, amely ma Bizánc ellen támad.
A nép amely ezeket a szavakat hallotta, örvendezve kiabált:
- Éljen a császár!
- Éljen Leó császár!
- Éljen Bizánc megmentője!
Leó császár aznap reggel még egy jelentést kapott, mégpedig, hogy állítólag egy bizánci, aki a palota egyenruháját viselte, a tengerbe vetette magát és megszökött.
Igen, nyílzáport zúdítottak a nyomába. Állítólag azt is látták, hogy ezek egyike beleállt a jobb vállába. Nem lehet kétséges, hogy a többi nyílvessző közül is volt amelyik célba talált. A menekülő többször alámerült és szem elől tűnt. Nagyon valószínű, hogy vízbefúlt, de mégsem tudták biztosan, hogy mi lett vele.
Erre az ügyre a császár nagy figyelmet fordított, vizsgálatot indított, végül megtudta, hogy eltűnt az egyik testőrújonc. Amikor a palota parancsnoka és több társa elmondták, hogy micsoda mestere volt a fegyverforgatásnak, micsoda ereje volt, már szemernyi kételye sem maradt:
- Ez biztos, hogy Battál volt! - ítélte meg - mert rajta kívül senki sincs, aki így menekülhetett volna. Azonnal parancsot adott. A városban más kémek is lehetnek. Mindenfelé alaposan kutassanak, fogjanak el minden gyanús személyt.
Azután pedig, hogy kellő értesüléseket szerezzen az iszlám sereg pánikhangulatáról, néhány kémjét ismét feladattal bízta meg, ő maga pedig a várfalakhoz ment, kiment a magas bástyákra.
Amit látott, egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Az iszlám hadsereg lovas katonái csapatokban vonultak. Egyiken sem látszott a reménytelenség vagy fásultság jele.
Ezt rögtön megmagyarázta, azt mondta az oldalán lévő parancsnokoknak:
Ezt a fajta bemutatót nyilván nekünk szánták, de én mindent tudok a valódi helyzetükről. Teljen csak el még néhány nap, majd meglátjátok milyen állapotba jutnak. Biztos, hogy e pillanatban visszavonuláshoz készülődnek. Müszlime semmi mást nem tehet. Ez a felvonulás, amelyet a lovassággal csináltat, csak a visszavonulás előkészületeinek eltitkolására történik. Holnap reggel már egyet sem fogtok látni közülük!
De Leó császárnak ez a jóslata nem vált valóra. Az iszlám lovasokat azon a reggelen is látni lehetett... Az ezt követő napokban sem mozdultak Bizánc alól.
Ekkor ezt Leó így magyarázta:
- Müszlime teljesen össze van zavarodva... Még a visszavonulás sem jut eszébe, vagy pedig tudja, hogy a visszavonulással sem menekülhet a végzete elől. Most levágják és megeszik az állataikat. De természetesen ennek is eljön majd a vége. Akkor Bizánc falai alatt lesz az iszlám hadsereg temetője. Az, hogy nem vonulnak vissza, még inkább a kedvünkre való... Így nehézség nélkül nyeretik meg velünk a történelem legnagyobb győzelmét... Várjunk még egy keveset... Mi sokkal tovább is várhatunk, de ők akármi történik is, nem tartanak ki még egy hétig...
....................................
Battál, noha a sebei még nem forrtak be igazán, felkelt az ágyból, mert nem bírt tovább feküdni.
Müszlime egy percre sem eresztette el maga mellől.
A falvakba szétszóródott katonák igen kevés mindent találtak és küldtek. Azok, akik Prusa irányába mentek, eddig még csak egy hajórakomány élelmet találtak, de a harmadik napon Ahmer tizenöt napra bőségesen elegendő élelmet indított útra a hadsereg számára.
Ezek szerint, a hadseregnek körülbelül egy havi élelméről gondoskodtak, de ez természetesen nem volt elegendő...
Ahhoz, hogy legyőzzék Bizáncot, az iszlám hadseregnek talán hónapokig kell majd ott maradnia.
Ekkor Battál a saját kezébe vette ezt a ügyet. Maga mellé vett néhány embert, azután átkelt a Márvány-tengeren, és Nicomedia irányába indult, majd pedig Dorylaeum felé fordult. A dorylaeumi mezők búzával voltak bevetve. Itt birkát és marhát is olcsón lehetett vásárolni. Battál úgy remélte, hogy itt nyugodtan végezheti a feladatát. Senki sem gyanakszik majd reá.
Valóban rövid idő alatt, nyájakat, csordákat, több kocsirakomány különféle élelmiszert vásároltak, ezeket a társaira bízta és a Bizánc alatt várakozó hadsereghez küldte.
Ekkor arra gondolt, van egy kis ideje a pihenésre. Elhatározta, hogy felmegy Dorylaeum hegyi fennsíkjaira, amelyekről sok jót hallott.
Hónapok óta lóháton volt, ráadásul súlyos sebet is szerzett. Úgy gondolta néhány nap pihenés igen jót tenne neki. Noha lényegében már összeszedte magát, még jobban rendbe jön majd, teljesen visszanyerheti majd régi erejét.
Csak a lovászát vette maga mellé, a többi emberét pedig pihenni hagyta a Dorylaeum és Kotiaeion közötti termékeny síkságon.
Amikor kiért a fennsíkra, szinte megrészegítette a hegyi levegővel kevert hegyi virágillat, azután behatolt a végtelennek tűnő fenyőerdőbe.
Egyáltalán nem sietett, lassan haladt az úton.
Egy forráshoz érve elhatározta hogy megpihen ott. Leszállt a lováról és a szolgájára bízta, ő maga pedig egy fenyő tövénél elnyújtózott és mély álomba merült.
Nem is tudta mennyi ideig aludt így, amikor hirtelen nem is olyan távolról, fojtott hangokat hallott, és ezért felkelt.
Miközben sietve a hangok forrása felé igyekezett, megértette a helyzetet. Ketten, akik bizonyára zsiványok voltak, legyűrtek egy pópa öltözetű idős embert és fojtogatták.
Nyomban közéjük ért. Egy-egy ökölcsapással leterítette a két zsiványt, akik nem hallották meg a jövetelét, azután levette az öreg nyakából a köré csavart zsineget, és felsegítette a földről.
Az öreg az ijedtségtől nem is tudta mit mondjon, egy csomó köszönetet mormolt, hálálkodott, de jól látszott rajta, hogy még nem múlt el a félelme. Rettegve nézett Battálra.
Battál rögtön rájött ennek az okára. Talán őt is zsiványnak nézte az öreg.
Ezen nem is lehetett csodálkozni, mert tetőtől talpig fel volt fegyverkezve.
- Nem kell félned tőlem. - mondta neki - Én fegyveres vagyok ugyan, de nem vagyok zsivány, mint amazok... Ki vagy te? Honnan jöttél és hová tartasz?
Battál szavai megnyugtatták.
- Én az innen egy óra járásra eső Negyven Szűz Kolostorának kapusa vagyok. A falvakba küldtek, hogy összegyűjtsem a kolostornak ígért adományokat. Visszatértemben pedig ezek a zsiványok állták el az utamat. Nem csak a pénzt akarták elvenni, de ráadásul meg is akartak gyilkolni.
- Már nincs mitől félned, sőt ha akarod a kolostor kapujáig is elkísérhetlek.
- Óh, ha tudnád mekkora hálát érzek irántad! Akárhogy is, de kegyeskedjél elárulni a nevedet, hogy életem végéig imáimba foglalhassam.
- Nincs szükségem az imáidra. Ami pedig a nevemet illeti, Battálnak hívnak.
Mihelyst Battál kimondta a nevét, rögtön meg is bánta. Akaratlanul is, de kiejtette a száján, és ahogy a nyílvesszőt nem lehet visszavonni ha már elröppent az íjról, visszacsinálni már nem lehetett. Később pedig azt remélte, hogy az ő neve semmit sem mond majd ennek a hegytetőn álló kololostor kapusának.
De nem így történt. Amint a kapus meghallotta a nevét, ezt harsogta:
- Te vagy hát a legendás török hős?
- Hallottál már rólam?
- Van-e aki ne hallott volna rólad? Mindenki ismeri a nevedet. Sőt arról is hallottunk, hogy errefelé kószálsz. Egy hírnök mondta, aki egy hete járt erre.
- Furcsa!
- Nincs ebben semmi meglepő... Mindig hírül adják nekünk, hogy járnak-e erre veszélyes emberek. A kapuinkat szorosan bezárjuk. Senkit sem eresztünk be. Tehát te vagy az a Battál nevezetű török!
- Én vagyok, de nem kell félned... mert én egyáltalán nem bántalak... A kolostort sem áll szándékomban megtámadni!
- Óh, óh! Micsoda véletlen egybeesés! Most már látom milyen igazat beszélt Aszpászia anya.
- Ki ez az Aszpászia anya akit említettél?
- A kolostorunk főnöknője!
- Vagy úgy! Mit mondott?
- Amint híre jött, hogy erre jársz, a kolostor rémületbe esett, mindenkit rettegés fogott el. Minek tagadjam, én is megijedtem.
- Miért?
- Azt mondták, te egy vérszomjas, félelmetes ember vagy, aki azonnal megöli a keresztényeket, akikkel összetalálkozik. Pedig Aszpászia anya ezt nem hitte el, mást mondott.
- Mit mondott?
- Ő minden tettedről hallott. Mindent tud. Éppen ellenkezőleg, azt mondta rólad, hogy a gyengék megsegítője vagy. Szerinte senkinek sem kell félnie tőled. Lám, most én is megtapasztalhattam ezt. Most már én is elhiszem, amit mondott... Mialatt mindenki zsiványnak mond téged, te elverted az igazi zsiványokat és megmentettél egy öreget. Megakadályoztad, hogy elrabolják a kolostor apácáinak a pénzét!
- Amit tettem, az egy jelentéktelen dolog! Rajta, hadd vigyelek el téged a kolostorig, nehogy az úton újra a zsiványok csapdájába essél! Ezeknek a zsiványoknak talán társaik is vannak.
- Csak az imáimmal tudom meghálálni a kedvességét.
Battál egy fához kötözte a még mindig ájultan heverő zsiványokat, a lovászának pedig meghagyta, hogy a fennsíkon várjon rá. A lova kantárját a karjára csavarta és gyalog indult el a kapus pópával együtt.
Az ember megállás nélkül Aszpászia anyát és az ő érdemeit emlegette.
Battál kíváncsian kérdezte:
- Ez az apáca akit Aszpászia anya néven emlegetsz, bizonyára egy nagyon idős asszony!
- Nem, egyáltalán nem! Nagyon is fiatal. Újonnan jött ide.
- Honnan jött?
- Bizáncból.
- Vagy úgy!
- Ő egy előkelő hölgy... Az apja fontos személy volt ott. Talán az utolsó hatalomátvételkor vesztette el a helyét. Amikor Aszpászia anya néhány éve ide került, főnöknő lett belőle. Sem önmagáról, sem az apjáról nem szeret hosszasan beszélni.
- Értem. Zsúfolt-e a kolostor ?
- Éppen negyven apáca van benne. Aszpászia anya a negyvenegyedik.
- Jól irányítja-e a kolostort?
- Természetesen... Én már ötven éve vagyok kapus. Jó néhány főnöknőt szolgáltam. Egyikben sem volt ennyi értelem, ennyi szeretet, ennyi tudás. Egy kivétellel mindenki szívből szereti.
- Tehát olyan is van, aki nem szereti?
- Igen! Van egy ilyen...
- Ki az?
- Egy Marja nevű idős apáca... Boszorkány Marja néven is szokták emlegetni. Senki sem kételkedik abban, hogy boszorkányságot űz.
- Vagy úgy!
- Egy idős, hatvanas éveiben járó asszony... Itt volt már akkor is, amikor én a kolostorba jöttem. Akkor sem szerette senki. De ő sem szeret senkit! Velejéig gonosz... Meglepően erős és friss asszony. Állandóan az ő gonosztetteiről beszélnek. Állandóan veszekszik a főnöknővel. Azt pedig, hogy kicsoda, senki sem tudja. Azt mondják ő is Bizáncból jött valamikor... Talán igaz, de Aszpászia anyának rettenetes ellensége. Sem az istentiszteleteken nem vesz részt vele együtt, sem az utasításaira nem hallgat. Egyedül lakik egy cellában, a kolostor pincéjében.
- Miért tűrtök meg egy ilyen nőt a kolostorotokban?
- Ha rajtam múlna, egy napig sem tűrném meg. Pedig régebben nem volt ennyire gonosz viselkedésű. Egyszer a mindenkivel együttérző, angyali tisztaságú Aszpászia anyának is durvaságokat mondott, és ráadásul még meg is fenyegette. Én is azt hittem, mint mindenki, hogy rögtön elzavarják a kolostorból. Aszpászia anya nem tett ilyet, pedig minden joga meg lett volna rá, hogy megtegye.
- Miért?
- Azért mert végtelen szánalom van a szívébe zárva... Mert megsajnálta... Mert a szíve nem engedte, hogy a vadállatok falják fel...
- A könyörületnek ez a foka már nem helyes!
- Pontosan így gondolom én is. Ráadásul miután elkövette ezt a szemtelenséget, Aszpászia anyához folyamodtam, könyörögtem neki, hogy azonnal zavarja el a kolostorból... Azonban ő nem egyezett bele.
Ezalatt a kolostor elé értek.
- Íme a kolostorunk. - mondta a kapus pópa.
- Hát akkor hadd forduljak vissza. - mondta Battál. Nos, idáig hoztalak el téged egészségben.
- Nem! Kérem várjon még egy percig! El kell mondanom a főnöknőnek, hogy mekkora szolgálatot tett nekem és a kolostorunknak. Talán ő is köszönetet akar majd mondani, vagy lesz valami mondanivalója.
Battál rövid habozás után beleegyezett, hogy ott fog várni:
- Én nem várok semmiféle köszönetet. De ha ragaszkodsz hozzá; itt foglak várni. Majd hírt adsz róla, ha valami mondandója lenne!
A kapus pópa bement. Öt perc sem telt belé és lihegve megjelent a kapuban:
- Beszéltem a főnöknőnek a szolgálatról amit tettél. Nagyon örült. Személyesen akar köszönetet mondani, hívja és odabent várja.
Battál habozott bemenni. Idáig még sohasem lépett be apácazárdába. Tudomása szerint apácazárdákba férfiak soha nem léphetnek be.
A kapus rögtön megértette mi jár a fejében:
- Nem kell tétováznia. Természetesen a vendégeknek fenntartott szobába kísérem, néha a kolostorba férfirokonok is jönnek és az apácákkal találkoznak.
- No, akkor rendben van!
A kapus kitárta a kolostor külső kapuját. Amint beléptek a kaput gondosan bezárta. Elindult Battállal együtt, aki a lovát az udvaron hagyta. Az udvaron volt egy kis kerti épület.
- Ez a vendégházunk. - mondta a kapus rámutatva. Némely utas és vadász viharba és hófúvásba keveredve idejön, kiváltképpen télen. Itt vendégül látják. Az én cellám a főépület alsó szintjén van. Beléptek a kőből épült főépületbe. A kapus Battált egy félhomályos szobába vezette. Ez a szoba két részre volt osztva és mindjárt egy sűrűn rácsozott ablak tűnt szembe.
A kapus megmagyarázta:
- Íme, a vendégek itt találkoznak apáca rokonaikkal. A találkozás alatt a főnöknő is jelen van itt. Természetesen ők a másik oldalon tartózkodnak. Nem láthatják egymás arcát.
Azután a rács előtti egyik deszkazsámolyra mutatott és távozott.
Battál körülnézett. A világtól, a férfiaktól és az összes embertől elszigetelve érezte magát, semmi másra nem gondolt, csupán csak ezeknek az imával elfoglalt nőknek a furcsa életére és hitére.
Néhány perc telt el így. Azután a rács mögül hangok ütötték meg a fülét. A főnöknő valószínűleg a segítőivel együtt érkezett. A visszhangzó lépések és a suttogás egyértelműen ezt mutatták.
A belső részt nem láthatta, de mindenesetre amazoknak látniuk kellett őt.
Nemsokára a túloldalról egy izgalomtól kissé remegő, édes fiatal női hang szólalt meg viszhangozva:
- Nem tudjuk, hogy hogyan mondjunk köszönetet, Battál! Valóban nagy tettet hajtott végre értünk. A kapusunk egy évi élelmünk árát gyűjtötte össze, és hozta el. Ha nem sietett volna a segítségére; ő meghalt volna; mi pedig éhen maradtunk volna.
Battál így válaszolt:
- Nincs szükség arra, hogy köszönetet mondjanak azért, amit tettem. Amit én tettem, mindenki megteheti. Az egyetlen dolog ami gondolkodóba ejtett, hogy ismernek engem.
- Ki ne ismerné önt. Én még Bizáncban hallottam a hírét-nevét. Mindenki veszélyes zsiványnak mondta önt, de én soha nem hittem el ezt. Mindig hittem abban, hogy ön nem zsivány, hanem egy hős. Lám most nyilvánvalóvá vált, hogy nem tévedtem.
- Talán mostanában hagyta el Bizáncot?
- Igen, csak néhány éve.
- Furcsa, hogy elhagyta Bizáncot és itt telepedett meg!
- Óh! Ez egy nagyon szomorú történet. Az apám a császár bizalmas embere volt. Bizánc egy nagyon gonosz hely. Az egész bizánci nép pedig rosszindulatú cselszövőkkel van tele.
Amikor a császár változtatni akart a vallási kérdésekben, a nép egy csomó gonosz, áskálódó pópával az élén fellázadt. Megtámadták a palotát. A császárt elfogták és levágták az orrát. Tömlöcbe vetették, az apámat pedig egy szigetre száműzték. A mi udvarházunkat pincétől padlásig kifosztották. Az életemet csak egy hű szolgánk mentette meg azzal, hogy engem csónakkal átvitt a túlpartra. Hosszú ideig erre-arra rejtőztem, azután elhatároztam, hogy bevonulok ebbe a kolostorba. Az apám mindig segítette ez a kolostort. Engem pedig jó szívvel fogadtak itt.
- Nagy veszélyben forgott!
- Igen! De most nyugodt vagyok! Főnöknőnek neveztek ki ide . Most már imával, és Bizánc népének átkozásával töltöm az időmet.
- Együttérzek!
- Nos, mint hallottam, Bizánc alatt most egy iszlám hadsereg van!
- Így igaz!
- Isten az igazságtalanságot és a gonoszságot gyűlöli a legjobban. Nem kegyelmez az Igaz Útról letért gonosz cselszövőknek. Ezért egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha majd egy nap az iszlám hadsereg elfoglalná Bizáncot. Csak így irtható ki onnan a gonosz cselszövés és az erkölcstelenség, amely befészkelte magát abba a városba.
- Igazat beszél, de az az iszlám hadsereg, amely ma Bizánc alatt táborozik, egy árulás következtében élelem híján maradt, és nehéz helyzetbe került. Most azon fáradozik, hogy legyőzze ezt az akadályt.
- Mindenről értesültünk... Még arról is hogy ön errefelé jár... A múlt héten egy hivatalos hírvivő, aki Dorylaeumból jött, minderről hírt hozott. Láthatja, hogy mindenről tudunk!
- Igen!
- Azt akarom hogy tudja, mindenfelé keresik. Én és a többi apáca imádkozni fogunk, hogy ne érje baj.
- Nagyon szépen köszönöm!
- Isten óvja!
- Úgy legyen!
- Most pedig lenne még egy kérésem... Mégpedig, hogy egy étkezésünk, legyen az ön étkezése is. Kiadtam a parancsot a kapusnak. Delet ütött, ételt fog készíteni önnek. A vendéglakunkban maradhat, és addig pihenhet, amíg csak akar!
Ez a szó, igencsak kedvére való volt Battálnak, mert farkaséhes volt:
- Köszönöm. - mondta. - Örömmel ízlelem majd meg az ételüket!
- Igazában nekünk kell köszönetet mondanunk azért, mert elfogadta meghívásunkat.
A beszélgetés itt véget ért. Battál ismét suttogást és lépések hangját hallotta a túloldalról. Kinyílt és bezárult egy ajtó. Újra csend vette körül.
Ugyanekkor a másik ajtó is kinyílt, és a kapus pópa jelent meg.
- Kész az étele hősöm! - mondta.
Tíz perc múlva a kolostor kicsiny vendéglakjában voltak. A kapus egy tálcán ízletes ételeket hozott, és Battál jó étvággyal falta ezeket.
Amennyire nyomasztó hely volt a kolostor belseje, ez viszont annyira gyönyörű és vidám hely volt. A környéke virágokkal volt tele, ezért virágillat áradt befelé.
Evés után Battál elálmosodott. Erős vágyat érzett, hogy leheveredjen és aludjon. Talán bizony nem mondta-e a főnökasszony, hogy addig pihenhet itt, amíg csak akar?
Mihelyt ezt a kívánságát elmondta, így szólt a kapus:
- Hej, hej! A főnöknő is igen elégedett lesz ezzel. Tulajdonképpen a lelkemre kötötte, hogy ma éjjel mindenképpen tartsalak itt vendégségben. Itt nincs se fogadó, se falu, ahol le lehetne feküdni... Itt pedig nyugodtabban alhatsz, mintha a hegyek között, a szabad ég alatt éjszakáznál. Holnap kora reggel pedig oda mehetsz ahová csak akarsz.
- Az ajánlatod valóban ésszerű! Így teszek majd...
- Hadd vessem meg most mindjárt az ágyadat. A lovadat pedig hadd vigyem az istállóba!
Nemsokára Battál elnyújtózkodott egy patyolattiszta ágyban. Elalvás előtt a kapus pópa szavain töprengett. Vajon miért akarta a főnöknő, hogy a kolostorban töltse az éjszakát? Ez csak udvariassági megnyilatkozás volt-e? Vagy talán valami más is van a dolog mögött?
Ezeken töprengve merült álomba.
Amíg aludt, lassan besötétedett. Közben amíg aludt, a kapus pópa valószínűleg bejött a szobába, és az ágy fejénél gyertyatartót és gyertyát hagyott.
Azonnal kikelt az ágyból. A kapus pedig ahogy meghallotta, hogy felkelt, egy ételekkel megrakott tálcával lépett be:
- Jól aludtál-e?
- Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen jól aludtam volna nappal.
- Ilyen a hegyi levegő. Kész a vacsorád is!
Evés közben erről-arról beszélgettek. A vacsora végeztével a kapus vette a tálcát:
- Ha lenne más kívánságod vagy parancsod, mondd el!
- Nem, nincs semmilyen kívánságom!
- Akkor pedig engedd meg, hogy a szobámba menjek és lefeküdjek! Hajnalonta szoktam kelni!
- Jó éjszakát!
- Neked is... Ha üldögélni szeretne, ebben a szekrényben bőségesen van gyertya... Ha elfogyna; kérjél!
- Úgy lesz!
Amikor a kapus pópa távozott a kis lakból, egyenesen a kolostor sötétségbe burkolódzott főépülete felé tartott. Battál nemsokára egy kaput hallott kinyílni és bezárulni, azután csend borult a vidékre.
Az éj teljes csöndben telt. Battál pedig szemernyire sem volt álmos. Már nagyon jól kialudta magát.
Ekkor újra eszébe jutottak a kapus szavai:
Vajon miért ragaszkodott Aszpászia, az apácafőnöknő ahhoz, hogy az éjszakát a kolostorban töltse?
Talán ennek a bizánci hölgynek van számára valamiféle mondandója?
Nos, Battál nem is olyan sokára láthatta, hogy ebben nem is tévedett.
Először lépések zaját hallotta meg az udvarról. Az ablakon kinézve, egy karcsú árnyképet látott a sötétségben a lakhoz közeledni. Amint ez a halvány árnykép belépett a kapun, szobájának ajtaját azonnal kitárta, és egy hihetetlenül fiatal és szép apácával találta magát szemközt.
- Szerencsés legyen az éjszakád hős török! - mondta Aszpászia anya. - Látom úgy vár ahogy kívántam.
- Mikor megtudtam, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy itt töltsem az éjszakát, találgattam, és arra gondoltam, talán valami mondandója van számomra.
- Ebben nem tévedett!
Ekkor bementek a szobába és leültek egymással szemközt. Battál még mindig nem tudta magát kivonni Aszpászia anya szépségének hatása alól, csodálattal bámulta. Kíváncsi volt rá, vajon mit fog neki elmondani ebben az éjszakai órában.
Aszpászia beszélni kezdett:
Igen, erősen akartam, hogy itt töltse az éjszakát, mert elhatároztam, hogy elmondok néhány dolgot, és kérek egy kis segítséget. Ám ezeket csak bizalmasan, csak akkor mondhatom el, ha négyszemközt maradunk, azzal a feltétellel, hogy senki sem tudhatja meg, senki sem hallhat róla, ám a vendégfogadó szobában segítő apácák is voltak velem, az ő jelenlétükben nem beszélhettem szabadon.
- Értem.
- Nos, most kettesben vagyunk. Senki sem hallja, hogy miről beszélünk. Nyíltan elmondhatok mindent.
- Hallgatom.
Előbb, közlöm egy Bizánc közelében fekvő gazdag gabona hombár helyét. Ezt a hombárt még korábban, szükség esetére létesítették. Bizánc falain kívül van. Könnyen megtalálható és a hadseregük teljes szükségletét kielégítheti.
- Nagyon szépen köszönöm. Nagy segítséget nyújtott nekünk.
- De cserébe én is kérek majd valamit!
- Parancsoljon! Kész vagyok minden kívánságát teljesíteni, természetesen ha módomban áll.
- Amit én akarok, az valakinek a megmentése.
- Honnan mentsem meg? Ki ő?
- Akinek a megmentését kérem, az a korábbi császár lánya, Teodóra . Ő a legkedvesebb barátnőm az életben. Miután az apját trónfosztották, őt is sorscsapás érte, börtönbe vetették. Még most is ott van.
- Hol van ez a börtön?
- A tenger közepén...
- Talán egy szigeten?
- Nem tudom, hogy szigetnek lehet-e nevezni? Éppen Bizánccal szemközt, a Boszporusz torkolatánál, egy nagy sziklára épült börtön van, a nép Leány-toronynak nevezi. Régebben, néha a bizánci császárok feleségeit, lányait börtönözték be ide. Mindkét oldalán igen erős a vízáramlat sodrása . Aki ott a tengerbe ugrik, a Márvány tenger közepén találja magát. Íme ebbe a börtönbe zárva igyekszik életben maradni szegény Teodóra. Tudom, hogy ön az egyetlen, aki megmentheti onnan. Miután megmenekül, ide, magam mellé akarom venni. Elhatároztam, hogy életünk végéig egymás mellett, kettesben fogunk élni. Megteszi-e nekem ezt a szolgálatot a gabonatároló ellenében, amit át fogok adni?
Battál mélyen elgondolkodott. Megértette, hogy egyáltalán nem egyszerű és könnyen teljesíthető amit kérnek tőle. Ezzel együtt az ellentételezése olyannyira fényes volt...
- Megkísérlem teljesíteni a kívánságát. - mondta. - Csakhogy most és itt még nem tudom, hogy sikeres leszek-e, vagy sem, és semmit sem ígérhetek.
- Ezt a feladatot, csak ön végezheti el. Nincs kétségem e felől.
- Igyekezni fogok... Nos, a nagy élelmiszerraktár helyét az ő megmentése után árulja majd el?
- Nem! Most mindjárt elárulom a helyét!
- No, és ha nem tudnám teljesíteni a kívánságát?
- Én bízom benne, hogy biztos sikerrel jár majd, mert ahogy mondtam, ezt a feladatot csak ön hajthatja végre. Ha pedig mégsem sikerülne, akkor sem fogok szomorkodni, mert nem kétlem majd, hogy minden öntől telhetőt megtett.
- Hogyha ennyire hisz és bízik bennem; azt akarom, hogy ne kételkedjen benne, hogy mindent megteszek majd az ügy sikeréért.
- Ha kételkednék benne, nem tettem volna ezt az ajánlatot.
Aszpászia anya ekkor részletesen elmagyarázta a titkos élelmiszerraktár helyét. Az idő előrehaladt, közeledett az éjfél. Kötelessége volt felkészülni az éjféli imára, ezért nem maradhatott tovább. Sikert kívánt Battálnak, és ahogy jött, nesztelenül távozott a főépület irányába.
Boldog volt. A szíve megtelt reménnyel, mert szemernyire sem kételkedett benne, hogy ez az ügyes török biztosan megmenti majd Teodórát.
Csakhogy valamit nem vett észre:
Amikor a kolostor udvarán a kis lakhoz ment, és akkor is, amikor visszafelé jött, egy másik árnyék is követte a lépteit...
Ez az árnyék pedig nem volt más, mint halálos ellensége, a boszorkány Marja.
- Meg fogtok halni! Mind a ketten meg fogtok halni! - mormolta Marja, azután, hogy titokban a kolostorig követte az apácafőnöknőt, és rögtön a saját szobájába futott.
Azután hogy Aszpászia elment, Battál aludt egy keveset. Másnap reggel pedig miután megette a reggelit, amit a kapus hozott neki, tele gyomorral távozott a Negyven Szűz Kolostorából. Lovára, Askarra ugrott. Semmi egyéb nem járt a fejében, mint az, hogy minél előbb visszatérjen Bizánc alá.
Kissé már eltávolodott a kolostortól, amikor az útjába eső forráskútnál egy öreg apácával találkozott.
Amikor az apáca meglátta őt, egy vízzel telt edényt nyújtott felé:
- Hősöm, innen elmenőben, innod kell ennek a forrásnak a jéghideg vizéből. - mondta. - Akkor minden ügyed rendben lesz.
Battál megállította a lovát. Ez az idős apáca is ennek a kolostornak lehet az egyik apácája. - gondolta.
- Te is a Negyven Szűz Kolostorában laksz-e? - kérdezte.
- Igen! Tudom, hogy te vagy az a hős, akit ma éjjel vendégül láttunk. Az apácafőnöknőnk fölöttébb dicsért téged. Én is akartam adni neked valamilyen ajándékot. Ezért is vártam rád az úton, de hát egy hozzám hasonló szegény apáca mit is adhatna neked egy edény vízen kívül?
- Egy szívből adott edény víznek is nagy az értéke.
- Nagyon szépen köszönöm. Parancsolj, idd meg ezt a vizet!
Így szólt, és felé nyújtotta az edényt.
Battál nem volt szomjas, de azért az öreg apácát is meg akarta örvendeztetni. Kinyújtotta a kezét és elvette az edényt.
Ámde ebben a pillanatban a lova, mintha veszélyt érzett volna, megbokrosodott és felágaskodott. Emiatt a kezében lévő edény víz fele kiömlött.
Ennek ellenére a maradékot megitta és visszaadta az edényt az idős apácának, elbúcsúzott tőle és elindította lovát.
Amikor távozott, az idős apáca, aki nem volt más mint a boszorkány Marja, a háta mögött végtelen gyűlölettel telt tekintetével követte.
Azután fojtott hangon mormolta:
- Semmit sem gyanított. Meg fogsz dögleni! Iszonyú kínok között fogsz megdögleni. Semmilyen erő sem mentheti meg már attól, hogy megdögölj... Most pedig Aszpászián a sor...
Mint egy bagoly lobogtatta fekete csuháját, amíg a korától nem várt gyorsasággal futott a kolostor felé.
Öt perc múlva Battál fájdalmat érzett a gyomrában. Először semmiféle jelentőséget nem tulajdonított ennek, de ahogy a fájdalom egyre jobban kezdett erősödni, aggódni kezdett.
Mi van? Mi történt?
Mintha egy láthatatlan kéz tőrt szúrt volna a gyomrába. Elviselhetetlen fájdalmában hamarosan erőlködve leszállt a lováról, nem maradt ereje a talpon maradáshoz. Négykézláb a földre borult és hirtelen hányni kezdett.
A gyomrából véres víz jött. Mint a tűz, úgy égett a belseje. Ebben a tehetetlen állapotban jött rá, hogy megmérgezték. Aki pedig megmérgezte, nem volt más, mint az az idős apáca, aki a vizet adta neki. Most értette meg, miért lett nyugtalan a lova. Tehát a kényes állat rögtön megérezte, hogy a víz mérgezett és figyelmeztetni akarta a veszélyre, de ő nem értette ezt meg. Jó, hogy a víz fele kiömlött, különben mostanra talán már halott lenne.
Vajon megmenekült-e ettől a veszélytől?
Igazából nem reménykedett ebben. Ezek voltak az utolsó gondolatai, azután elvesztette az eszméletét és elájult.
Amikor magához tért, egy kényelmes ágyban feküdt. Az ágy fejénél pedig Aszpászia, az apácafőnöknő állt egy csoport apácával.
Először nem értette, hogyan hozták ide. A gyomra még mindig fájt, de azért a fájdalma kissé már enyhült.
- Hála legyen Szűz Máriának, magához tér. - mondta Aszpászia amint kinyitotta a szemét, azután felé nyújtotta a kezében lévő orvosságos findzsát:
- Kísérelje meg meginni, Battál! Mostanáig kanállal csurgattuk a szájába... Az pedig nehézkes volt.
Battál engedelmesen ivott egy-két kortyot, ettől a gyomrában tovább enyhült fájdalom.
Erőlködve megszólalt, és meg tudta kérdezni:
- Mi történt velem?
- Megmérgezték! Ám Istennek hála, megmenekült! Valami mérgezőt ivott! Istennek hála, kihányta a mérget!
Battálnak ekkor eszébe jutott az egész történet:
- Ki hozott engem ide? - kérdezte.
- Amikor a lova magában, futva jött, a kapus szerzetes rájött, hogy valami szerencsétlenség érte. Rögtön felült a lóra, az pedig arra a helyre vitte, ahol ájultan hevert. A lova letérdelt a földre, hogy segítsen neki, különben az öreg sohasem tudta volna elhozni idáig. Az apácák közül az egyik ért az orvosi tudományhoz. Mihelyt rájött, hogy megmérgezték, rögtön ellenmérget készített.
Amíg elmondta ezeket, Battál már régen rájött, hogy ki játszotta vele ezt a csúf játékot. Az a nő, nem lehetett más, mint a boszorkány Marja, akit a kapus előző éjszaka említett neki.
Aszpászia, az apácafőnöknő megkérdezte:
- De hát ki mérgezhette meg? Evett-e valamit az úton, miután elhagyta a kolostort?
- Battál erőlködve válaszolt:
Nem! De innen távoztamban egy fél ivóedény vizet ittam az útba eső forrásból...
- Az a víz tiszta, de...
- Ott egy idős apácával találkoztam. Adott nekem egy edény vizet.
- Miféle nő volt az?
- Nagyon öregnek látszott, de fürge volt.
- Ráismerne-e, ha látná?
- Természetesen ráismernék, és van is róla elképzelésem, hogy ki lehet.
- Jaj, nehogy Marja legyen a neve!
- Igen! A kapus pópa tegnap egy ilyen apácát emlegetett nekem. Hol van?
- Biztosan a cellájában lesz.
- Azonnal látni akarom.
- Nyugodjon meg! Most nem kelhet föl!
- De igen, föl fogok kelni!
Battál nagy erőfeszítéssel lábra tudott állni. Azon az úton előrehaladva, amit Aszpászia mutatott neki, a boszorkány Marja cellája elé érkezett, és hirtelen belökte az ajtót.
Boszorkány Marja ott volt, Battál pedig rögtön ráismert.
Amikor a banya, szemközt találta magát Battállal, rettenetesen meglepődött. Akkora volt a megdöbbenése, mintha egy halottnak hitt embert látott volna visszatérni.
- Igen ő az! - mormolta Battál. - Pontosan ő az, aki a mérget adta nekem!
Azután az apácafőnöknőhöz fordult:
- Hagyjon vele egyedül! - mondta, és belépett, az ajtót pedig bezárta maga mögött.
Boszorkány Marja ezalatt ezt visította:
- Hogy mersz bejönni ide, egy apáca szobájába? Azonnal menj ki!
- Te apáca vagy úgy-e? - kérdezte Battál. - Nem! Ezt soha, semmiképpen nem fogadhatom el. Az apácák, csak az imával vannak elfoglalva. Ők nem mérgeznek meg ismeretlen embereket. Te nem apáca, hanem egy szörnyeteg, boszorkány vagy! Ezért megkapod a büntetésedet! A keresztények megégetik a boszorkányokat. Én nem okozok majd neked ekkora fájdalmat, csupáncsak a fejedet választom el a testedtől egy csapással. Így, hát ezentúl már nem fogsz ártani senkinek! Csak egy dolgot szeretnék megtudni. Miért akartál megölni, amikor én semmi rosszat nem tettem ellened?
- Nem ártottál nekem, de azon voltál, hogy árts!
- Mit mondtam neked amivel ártanék. Ez lehetetlen.
- Nem lehetetlen... de még mennyire hogy nem! - Nos mondd! Magyarázd meg!
- Miért? Úgyis megölsz, miért mondjam el? Hát nem fogom elmondani! Nosza húzd ki a kardodat és ölj meg!
- Én tudom, hogy mikor öljelek meg! Te pedig válaszolj a kérdésemre!
- Nem válaszolok! Mi szükség van erre?
Battált furdalta a kíváncsiság. Meg akarta szólaltatni ezt a nőt, meg akarta tudni az igazat, viszont semmi kedve sem volt megölni. Még soha életében nem emelt fegyvert nő ellen.
- Jól van! - mondta. - Mondd el nekem az ügy hátterét! Ha igazat mondasz, megkegyelmezek az életednek.
Ez a szó, rögtön kedvező hatást tett a nőre:
- Megkegyelmezel nekem?
- Igen! Ha igazat mondasz, megkegyelmezek az életednek. Szavamat adom rá.
- Tehát a szavadat adod? Én meg elmondom neked az igazságot, úgy, ahogy van. Ne törődj azzal, milyen helyzetben vagyok most! Én egy bizánci nemesi család lánya vagyok. Az apám a császári palota felügyelője volt. Nagyon szép voltam. Jegyesem is volt. Őrülten szerettük egymást, de a szépségem ugyanakkor a balvégzetemet is előkészítette. A császár is belémszeretett. Nem hagyott békét az ajánlataival, hogy legyek a szeretője. Én folyton visszautasítottam a piszkos ajánlatait, de egy éjszaka a hálószobámban találtam. A kezében értékes nyakék volt, annak ellenében a testemet akarta megkapni.
Dühömben rávetettem magamat. Az arcát, és a szemeit össze-vissza karmoltam a körmeimmel. Akkora lármát csaptam, hogy az egész palota összeszaladt, a császár pedig megszégyenülten kullogott el a szobámból.
De ezt sohasem felejtette el, és kemény bosszút állt rajtam. Először is a vőlegényemet, aki testőrtiszt volt, elküldte egy távoli harctérre. A jegyesem ott halt meg . Azután egy ürüggyel megölette az apámat. Tudtam, hogy én következem, ezért megszöktem. Bevonultam ebbe a zárdába.
Az egész életemet itt töltöttem, ennek a zárdának a falai között, de a császár életét a messzi távolból figyelemmel kísértem. Én valójában tehetetlen nő vagyok, ő pedig erős és hatalmas volt. Folyton azért imádkoztam, hogy baj érje.
Csak néhány éve érte utol a balsors. A pópák a néppel egyetértésben trónfosztották. Az orrát levágták és börtönbe vetették. Hallottam, hogy van neki egy gyönyörű szép leánya. Megtudtam, hogy ezt a Teodóra nevű leányát Bizánc közelében, tenger közepén, a Leány-torony nevű várba zárták.
Így hát az isteni igazság beteljesedett, megmutatta magát. Ennek nagyon örültem.
Battál nem állta meg, hogy megkérdezze:
- Jól van, de engem miért akartál megölni? Nekem mi részem volt a téged ért bajokban?
- Mert te szavadat adtad, hogy megmented Teodórát... Te vagy az egyetlen ember a világon, aki megteheti ezt! Pedig én azt akarom, hogy iszonyúan szenvedjen az a leány.
Csak akkor elégülhet ki a bosszúm, amire vágytam. Te pedig elindultál hogy megmentsd őt, hogy elpusztítsd a reményeimet!
- Ezek szerint hallottad a beszélgetésünket Aszpászia anyával?
- Igen! Nappal hallottam az érkezésedről. Láttam, hogy jóképű fiatalember vagy. Aszpászia ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára is maradjál. Rögtön megéreztem ennek az okát.
- Nahát!
- Csak egy dologban tévedtem! Én azt hittem, Aszpászia szeretkezni akar veled, pedig más volt a szándéka. Láttam, ahogy éjjel kiosont, a nyomába szegődtem. Amíg ti a szobában beszélgettetek, én azalatt a kapu előtt hallgatóztam. Amikor te beleegyeztél, hogy megmented Teodórát, nagyon elszomorodtam. Hogyan akadályozhattam volna meg ezt másképpen? Csak úgy, ha megmérgezlek! Íme a valóságnak megfelelően mindent elmondtam neked. Ha állod a szavadat, nem ölhetsz meg!
- Nem, nem leszek a gyilkosod! Csak megelőzöm, nehogy rajtam kívül másnak is ártalmára lehessél, ennyi az egész...
Battál igen szomorúan ment ki. Boszorkány Marja cellájának zárjába ólmot öntött, így börtönözte be őt oda örökre. Az ételét és az italát az ajtó alatti résen adják majd be, már soha többé nem jöhet ki onnan.


HERCEGNŐ A LEÁNY-TORONYBAN

Battál még egy hétig ott maradt. Egyre jobban összeszedte magát azoktól a hatásos gyógyszerektől, amelyeket Aszpászia anya készített. Talán még nem gyógyult meg teljesen, mégis hamarosan útra kelt, mert attól félt, hogy ha tovább maradna, beleszeretne a szép apácafőnöknőbe.
Rátalált a lovászára aki reá várakozott, és a lehető legrövidebb úton a Bizánc alá, az iszlám sereghez ment.
Müszlime nagyon megörült amikor viszontlátta, pedig az a hír, amit Battállal közölt, egyáltalán nem volt szívmelengető.
Amint a bizánciak, tudomást szereztek arról, hogy a túloldalról hozatnak élelmet, azonnal mozgósították a hajóhadukat. Minden kikötőt megszálltak. Ennek eredményeképpen a túlpartról már nem érkezik élelem, a sereg helyzete újra válságosra fordult.
Battál először is elment arra a helyre, amelyről Aszpászia beszélt, és egy elhagyott kolostor pincéiben megtalálta titokban tartott, gazdag élelmiszerraktárt.
Aszpászia nem hazudott. Az itt található búza, liszt, árpa, zsír, vöröshagyma, paszuly és bagolyborsó készletekkel a hadsereg hosszú ideig táplálkozhat.
Így Battál és a hadsereg igen nagy ajándékot kapott. Másodszor hárította el az éhezés veszélyét.
Ráadásul ezekhez az élelmiszerekhez ingyen jutottak. Ha ezeket valahol meg kellett volna vásárolniuk; egy rakás aranyat kellett volna fizetniük.
Igen, Aszpászia állta a szavát, most pedig Battálon volt a sor, hogy teljesítse ígéretét.
Amikor röviden elmondta gondját az iszlám hadsereg vezérének, az egyáltalán nem volt boldog:
- Battál, hogyan is segíthetnék neked? - kérdezte. A bizánciak az urak a tengereken, a bagdadi kalifától pedig még nem érkezett meg, sem az erősítés, sem a hajóhad. Oda szárazföldön nem juthatunk el...
Battál erre így válaszolt:
- Nem kérek tőled semmiféle segítséget. Ráadásul ez az ügy egy magánjellegű ügy. Magam megyek a tenger közepén fekvő várba. Egymagam kísérelem meg, megmenteni a bizánci császár leányát.
- Egyáltalán nem mérted föl, hogy ez mennyire nehéz feladat.
- Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem könnyű feladat... Én is tudom ezt, de a könnyű feladatokat nem kedvelem... Ha ez a munka könnyű lenne, Aszpászia anya talán csak úgy egyszerűen nekünk ajándékozta volna ezt a hatalmas élelmiszerkészletet?
- Igaz! De ebből neked semmiféle előnyöd nem származott...
Miért ne lett volna? Mi örvendeztethetne meg jobban engem, mint az, hogy így nehéz helyzetből menekülnek meg a muzulmánok?
- Minden tettedet megírtam a bagdadi kalifának. Ezt, az utolsó tettedet is meg fogom írni...
- Szerintem: nincs erre semmi szükség... Egy hadseregben mindenkinek megvannak a kötelességei, feladatai. Egy hadsereg minden tagjának, kötelessége minden tőle telhetőt megtennie a győzelem érdekében. Ez a feladata. Amit én tettem, az csak ennyi.
Battál másnap egy bizánci halász öltözetébe bújt. Hálót és más halfogásra használatos eszközöket vett magához, azután pedig csónakba szállt, és kievezett a Márvány-tengerre.
Először a mai nevén Kádiköjnek nevezett Chalkédónba ment, aztán egyenesen a Leány-torony felé közelített.
Miközben úgy tett mintha halászna, olyan közel ment ehhez a Bizánccal pontosan szemközt elhelyezkedő toronyhoz, amilyen közel csak lehetett, és közben minden szegletét szemügyre vette.
A toronyról már mindenféle legendákat hallott, de nem tudta, hogy azok közül vajon mennyi az igaz. Ezek között volt, amelyik szerint a bizánci császár a kincstárát is oda rejtette.
Így hát, ha Bizánc falai nem állnának ellent a rátámadó ellenségnek, a császár szökés közben érintené ezt a tornyot is, és a kincseit magához véve, egy hajóval kihajózna a Márvány-tengerre.
Természetesen nem tudta, hogy mennyi az igaz mindebből, de abban nem kételkedett, hogy a szép Teodóra ott van.
Másrészt igyekezett megtudni, hogy vajon hány fős őrség van a toronyban.
Minden bizonnyal tizenöten voltak, de nem lehettek többen mint legfeljebb húszan.
Battál vizsgálódás közben egy ízben túl közel merészkedett a Leány-toronyhoz. Akkor az egyik őr azonnal rákiáltott:
- Hé, te halász! Ne közelíts, különben számíthatsz rá, hogy nyílvesszőt kapsz és megdöglesz!
És hogy megmutassa, hogy ez nem csak üres fenyegetődzés, egy nyílvesszőt lőtt felé. Amikor a nyílvessző Battál füle mellett elzúgva a tengerbe esett, Battál megértette, hogy ennek fele sem tréfa, és rögtön eltávolodott onnan.
Így, hát még egy dolgot megtudott:
A Leány-toronynál őrködő katonák mesterei voltak a nyíllövésnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy oda csak válogatott embereket vezényeltek.
Battál úgy gondolta, ha egyáltalán odajuthat, az csak az éjszaka leple alatt sikerülhet. Ezután a csónakjával Damalisz partja felé, kifelé evezett. Valahol a parton leheveredett, és várni kezdte, hogy besötétedjen.
Amint a Nap a Márvány-tenger vizét vörösre festve lassan lenyugodott, az égen egyre fényesebben ragyogott a Hold.
Battál többé kevésbé örült ennek; de aggódott is.
Tervei szerint ilyen fényre volt szüksége ahhoz, hogy behatoljon az erődbe és ott elvégezze munkáját, de ugyanakkor ez a fény el is árulhatja őt. Nappal már látta, hogy mennyire éber és merész a Leány-torony őrsége.
Ott helyben, ahol volt, megvárta, hogy előrehaladjon az éjszaka. Amikor már minden nesz elhalt, felkelt a helyéről. Ladikjába szállt, és Damalisz felé evezett. Amikor elhaladt a Leány-torony mellett, újra alaposan szemügyre vette. Az egyenletesen kikövezett parton, dárdával lassan járkáló katona őrködött. Lehetetlen volt anélkül partraszállni, hogy észre ne vegyék.
Lényegében ő is így gondolta, és ennek megfelelően készítette el a tervét.
Miután elhagyta Damaliszt, szabadjára engedte a csónakot. A csónak a tengeráramlattal egyenesen a Leány-torony felé sodródott. Battál gyorsan levetkőzött, ruháját a csónakban hagyva a tengerbe ugrott és elbújt a csónak mögött. Egyik kezével a csónakba kapaszkodott, másik kezével csendesen úszott, és ügyelt rá, hogy a csónak pontosan a Leány-torony felé tartson.
Amikor a Leány-torony közelébe ért, az őr azonnal észrevette az üres csónakot, és ez felkeltette az érdeklődését. A dárdáját fenyegetően rászegezve alaposan szemügyre vette a csónakot. Valószínűleg azért nem kiabált, mert a holdfénynél észrevette, hogy a csónak üres. Bizonyára azt hitte, hogy egy köteléről elszabadult halászcsónak.
Végül Battál mesterkedésére a ladik oldalával a kikövezett parthoz simult. Az őr ennek láttán rögtön kinyúlt, megfogta a csónak orrában lévő kötelet és kikötötte a parton lévő egyik karikához.
Ezalatt Battál csendben a víz alá merült, és a Leány-torony másik oldalához úszva a partra kapaszkodott. Ez nem ütközött nehézségbe, mert azt a helyet ahol kikapaszkodott, már nappal kinézte magának.
Így hát tervének első részét sikeresen végrehajtotta.
Az üres ladikkal elterelte az őr figyelmét, ő maga pedig sikeresen partralépett a Leány-torony egy máshonnan nem látható részén.
Most nesztelenül a kőépület másik oldalára sietett. A sarkon befordulva meglátta, hogy mit csinál az őr.
Az őr kivette a csónakból a holmiját, és érdeklődéssel vizsgálgatta Battál kardját, amelyet közben megtalált.
Egyetlen perc veszíteni való idő sem maradt. Könnyedén, mint a szél rohant rá. A jobb öklével hatalmasat ütött az őr halántékára.
Az őr mukkanás nélkül, helyben összecsuklott.
Mindez a legnagyobb csendben zajlott le, így Battál, a második lépést is megtette a siker felé.
Ekkor sebesen felöltözött, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a kőtorony lőrésekre emlékeztető szűk ablakairól.
Nem, ott egyáltalán nem volt egy árnyék sem, nem volt aki meglátta volna, különben rögtön lárma tört volna ki belül.
Miután felöltözött, egy sarokba húzta a mélyen ájult őrt. A hátát a falnak támasztotta, a dárdáját az ölébe tette.
Így aki meglátja, nem gondolhat majd másra, mint, hogy az őrségben elaludt.
Ahogy ezt a munkát befejezte, óvatosan a kapuhoz közelített.
A Leány-toronynak csak egyetlen kapuja volt. Ez a kapu pedig olyan keskeny volt, hogy egyszerre csak egy ember fért át rajta. Ezt már nappal kifigyelte.
Ahogy a kapuhoz közeledett, észrevette, hogy az vasból van, és igen erős. Meglökte, de a kapu nem nyílt. Nyilvánvaló volt, hogy belülről bezárták.
Most mit kell tennie?
A kaput döngetve nem ébreszthette föl a bentlévőket. Ha akarta, ha nem, kénytelen volt várni. A bezárt kapu az őrségváltás idején mindenképpen ki fog nyílni. Akkor majd gondoskodhat arról, hogy bejusson. Nem maradt más teendője.
A torony árnyékos oldalára húzódva kezdett várakozni.
Ilyenformán úgy egy órát töltött el, amikor a torony belsejében mozgolódni kezdtek. Kulcs fordult meg a vaskapu zárjában, azután megnyílt a kapu, és ketten kijöttek.
Jobbra ballra tekintgetve kiabáltak valakinek.
Battál mindjárt rájött, hogy a másik őrt hívják.
Végül az egyikük azt mondta:
- Íme ott van! A hátát a falnak vetve, horkolva alszik.
A másik válaszolt:
- Ha a parancsnok így látná, biztos, hogy a tengerbe dobatná.
- Ez a vége, ha valaki túl sok bort iszik... Részegen elaludt!
- Legkevesebb egy nagy arculverést érdemelt ki.
Battál amint látta, hogy a két katona eltávolodott, rögtön besurrant a nyitvahagyott kapun. Egy szűk folyosón keresztül egy tágas helységbe ért. Egy olajmécses égett itt. Középen egy asztal és egy boroskancsó tűnt szembe. Az egyik oldalon újra egy vasajtó nyílt. Ez az ajtó résnyire nyitva volt. A bentről kihallatszó horkolás alapján, az őrség hálóterme volt. A szemközti oldalon egy másik, kisebb ajtó nyílt. Középen pedig az emeletre vezető kőlépcső tűnt a szemébe.
Így egy pillanat alatt mindent megértett. A zárt ajtó, minden bizonnyal a parancsnok szobája lehetett.
Eközben amint a külső kapu felől zajt hallott, egy oszlop mellett befordulva, egyenesen a kőlépcsőhöz ugrott, és tíz lépést megtéve várakozott.
A belépők nem láthatták őt. Fülelt. Megértette, hogy a két katona éppen az ájult őrt hozta be.
A beszédjükből kiderült, hogy nem tudják mi történhetett. Az egyikük szerint a fejét hirtelen beverte a falba amikor leült, és ezért vesztette el az eszméletét. A másik azt állította, hogy még mindig részeg.
Végül befektették az ágyába. A váltás őr pedig kiment. A másik, aki az öltözetéről ítélve őrmesternek látszott, bezárta a kaput, és az asztalfőre ülve nekilátott, hogy befejezze a félbehagyott borivást.
Úgy ült az asztalfőre, hogy Battál felé a hátát fordította, ez pedig Battál dolgát még egy fokkal leegyszerűsítette.
A kőlépcsőn nesztelenül leereszkedett, a kardja fokával az őrmester fejére erős ütést mért, így az az asztalra dőlve maradt.
Battál először is elvette az övéről a kulcscsomót. A hálóterem ajtaját gondosan bezárta. A szemközti szoba ajtajának is megtalálta a kulcsát, és óvatosan azt is bezárta, azután vette az olajmécsest és felment a lépcsőn. Itt is volt egy bezárt ajtó. A császár lánya valószínűleg e mögött az ajtó mögött van bebörtönözve. Az ajtó zárva volt.
A kulcscsomó kulcsait egyenként kezdte végigpróbálni, végül az egyik kulcs illett a zárba, és az ajtó kinyílt.
Amikor először körültekintett, semmit sem látott, később amint egy sötét árnyat vett észre az egyik sarokban, közelebb ment.
Amit látott, az egy páratlan szépségű fiatal lány volt, amint alszik.
Amikor a fény a fiatal lány arcára esett, az rögtön hunyorogni kezdett, azután felébredt és felült. Most leírhatatlan félelem fénye tűnt fel a kinyíló szép szemekben. Reszkető hangon kérdezte:
- Mit akarsz? Láthatod, hogy alszom. Nem szöktem meg... Rajta, menj ki! Megcsömörlöttem már ezektől az állandó ellenőrzésektől... Elég már! Hagyjatok engem békén! Jusson eszetekben, hogy végtére is egy császár leánya vagyok!
Battál, miután végighallgatta, már szemernyi kétsége sem maradt. Tudta, hogy megtalálta azt, akit keresett, de mégis megkérdezte:
- Teodóra hercegnővel állok szemben, úgy-e?
- Természetesen... Rajtam kívül van-e itt más rab is? Menjen már!
- Igen, de én azért jöttem ide, hogy megmentsem.
Ez a válasz, furcsa hatást tett a fiatal lányra. Valószínűleg nem hitt a fülének:
- Mit mondott? - kérdezte.
- Csak annyit mondtam, hogy azért jöttem ide, hogy megmentsem.
- Mi haszna van abból, hogy ennyire kegyetlen tréfát űz velem?
- Nem, nem tréfálok... Kérem, higgye el, hogy igazat beszélek. Igen, kérem higgye el, hogy csak azzal a céllal jöttem ide, hogy megmentsem. Tulajdonképpen láthatja, hogy az öltözékem sem bizánci egyenruha!
Ekkor Teodóra hirtelen felállt. Igen, ez az ember nem volt bizánci katona. Az összes őrét ismerte, ő pedig egyikre sem hasonlított.
Rögvest felélénkült:
- Ki vagy te?
- Mondtam már: valaki, aki a megmentésére jött...
- Hogy jött ide?
- Egy ladikkal...
- Egyedül?
- Igen!
- Nem, ez lehetetlen. Ezt nem hiszem el. Ide engedély nélkül senki sem teheti be a lábát...
- Nos, pedig én mégis bejöttem!
- És az őrök?
- Őket ártalmatlanná tettem. Nosza rajta, ne vesztegessük az időt, menjünk innen.
- Egymagad ártalmatlanná tetted a húsz marcona katonát?
- A legtöbb alszik. Azon múlik a sikerünk, hogy minél előbb távozzunk innen.
- Igen, de ki vagy te?
- Egy török.
- Török?
- Igen, a nevem pedig Battál. Nem tudom, hallottad-e már ezt a nevet.
- Battált mondott?
- Igen!
- No de miért jöttél ide? A nevemet ismerted! Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? Egyáltalán nem hiszem, hogy Battál lennél, mert nekem úgy mondták, hogy Battál egy rendkívül félelmetes valaki. Te pedig egyáltalán nem vagy félelmetes. Sőt, igen jóképű fiatalember vagy. Ezért aztán nem hiszem, hogy azonos lennél Battállal, és azért jöttél volna ide, hogy megments engem.
- Jogosnak érzem a habozását, de azt akarom, hogy higgye el, valóban Battál vagyok, mert aki engem ide küldött, egy jó barátja, aki nagyon szereti. Én pedig a szavamat adtam rá, hogy megmentem.
- Egy jó barátom küldte ide önt?
- Igen!
- No, ezt nagyon nehezen hihetem el.
- Miért?
- Mert engem már az összes jó barátom régen elfelejtett.
- Azt nem tudom, de én személyesen ismerem egy jó barátját, aki egyáltalán nem felejtette el, éjjel nappal fenségedre gondol, és engem is elküldött, hogy találjam meg, és mentsem meg.
- Ki ő?
- Aszpászia!
Ez a kiejtett szó, hirtelen mély hatást gyakorolt Teodórára.
A császárleány szinte harsogva kérdezte:
- Aszpászia? Ő küldött ide?
- Igen!
- Ő hol van?
- A Dorylaeum melletti Negyven Szűz Kolostorában. Ott várja. Hozzá fogom vinni.
Ezek a szavak Teodóra minden kételyét egy pillanat alatt eloszlatták. A fiatal lány izgatottan Battál nyakába ugrott:
- Óh, bocsásson meg! Bocsássa meg, hogy kételkedtem önben!
- Teljesen rendjénvaló, ha valaki fenséged helyzetében kételkedik. Csak siessünk. Kifelé menet amennyire csak lehetséges, nem szabad zajt csapnunk.
- Értem.
- Készen van?
- Igen.
- Akkor jöjjön a nyomomban!
Battál állandóan maga előtt tartva a kardját, lassan leereszkedett a lépcsőn, a bizánci hercegnő pedig mögötte haladt, nagy izgalommal követte. Annyira közel nyomult hozzá, hogy Battál jól érezte, hogy mennyire reszket.
Lent minden úgy volt, ahogy hagyta. Az őrmester úgy borult mozdulatlanul az asztalra, mintha aludna.
Egyenesen a vaskapuhoz ment. Amikor a kulcsokkal kinyitotta, halkan odasúgta a hercegnőnek:
- Odakint egy őr van. Nehogy megrémítse fenségedet! Nem árthat nekünk. - mondta.
- Lefizette?
- Nem... De semmit sem tehet ellenünk. Azt akarom mondani. Álljon a kapu belső oldalára. Én pedig ártalmatlanná teszem.
- Nem, nem! Nem mozdulok mellőled.
- Rendben van! Csak ne nyomuljon annyira közel hozzám... Talán meg kell verekednem vele. A hátamnak szabadon kell maradnia.
- Akkor sem áll szándékomban egy lépést sem távolodni tőled...
- Értem, úgy legyen! Most már nincs szükségünk a mécsesre. A kinti holdfény még sok is...
Ezt mondta, eloltotta a mécsest és otthagyta, azután kisurrantak.
Az őr lépéseket hallva hirtelen megfordult. Amikor észrevette, hogy ketten egyenesen felé tartanak, feléjük fordította a dárdáját:
- Kik vagytok?
Battál nyugodt hangon válaszolt.
- Egy utas!
- Mit keresel itt?
- Elviszem Teodóra hercegnőt, és most távozok.
- Ki vagy te?
- Battál Gázinak neveznek!
Amint ekkor az őr hátra lendítette a karját, hogy lendületet vegyen ahhoz, hogy a jövevény mellébe szúrja a dárdáját, Battál elérte. A karját a csuklójánál fogva megcsavarva tépte ki belőle a dárdát, amely a földre esett. Azután pedig így szólt:
- Tudnod kell, hogy ha kiereszted a hangodat, ha kiabálsz, rögtön megöllek.
- Könyörülj meg rajtam! Ne ölj meg török! - nyöszörgött az iszonyúan kínlódó őr.
- Vedd a dárdádat és menj be!
- Parancsára!
- Ha nem viselkedsz rendesen, bevégzem rajtad.
- Egy hangot sem ejtek!
- Battál őt is beterelte a toronyba, aztán kívülről bezárta a kaput, a kulcscsomót pedig a tengerbe dobta.
Két perc múlva az áramlatot kihasználva gyorsan távolodtak. Amikor Battál teljes erejét megfeszítve nekifeszült az evezőknek, Teodóra még mindig nem tudta elhinni, hogy megmenekült.
Chalkédónba érve, kiszálltak a csónakból. Itt Battál Gázi lovásza három lóval várt reájuk. Battál mielőtt útra kelt, megparancsolta neki, hogy a saját lovával együtt egy vezeték lovat is hozzon ide, ő pedig pontosan teljesítette a parancsot.
A készenlétben álló lovakra szállva útra keltek. Errefelé sok bizánci katona volt, de mind mélyen aludt. Senki sem vonult ki ellenük. Tulajdonképpen akkor sem téríthették volna el az útjáról Battált, ha jöttek volna is.
Egy hét múlva a nicomediai és dorylaeumi úton a Negyven Szűz Kolostorába értek.
Aszpászia leírhatatlanul boldogvolt, amikor Battált, Teodórával az oldalán meglátta. Megindító volt a két fiatal nő találkozása, amint könnyek között ölelték át egymást, Battál sem tudta meghatódás nélkül megállni.

folytatás