Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
«
Japán költészet
Bardócz
Árpád
JAPÁN
VERSEK
TIMISOARA, 1920
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Bardócz Árpád (Nagyilonda, 1888. ápr. 23. – 1953. aug. 9., Budapest) – műfordító, költő. Jogi tanulmányai elvégzése után tisztviselő volt Temesvárt, 1921-ben Magyarországra költözött s Vácon telepedett le, ott ültette át magyarra Goethe vígjátékait. Az Erdélyi Szemle, Pásztortűz, Erdélyi Helikon munkatársa. Jelentősebb műfordításkötetei: Thea Sternheim: Anna (kisregény, társfordító Roland Angerbauer, Tv. 1920); Japán versek (német közvetítéssel, Tv. 1920); Vasile Alecsandri-fordítások három kötetben: Pasztellek (Kv. 1926); Emlék (Kv. 1935) és Könnycseppek (La Fontaine Irodalmi Társaság kiadása, Bp. 1938). (A szócikk befejező része:) Német költők (Bp. 1936); Hetedik ősz (lengyel versek, Bp. 1938). Saját verseskönyve: Fényáradás (Bp. 1935).
Előszó
Japán
verseim Hans Bethge és Paul Enderling német fordításai után készültek. Munka közben
a művészi szépet mindennél előbbrevalónak tartottam. Arra törekedtem, hogy amit
magyar nyelven adok, az az eredeti műalkotás közvetlen erejével hasson. Eszerint
a tartalmi hűség munkámnál csak másodlagos követelményként jöhetett figyelembe.
A németből kapott értelemhez csak addig ragaszkodtam, míg kitűzött feladatomban
nem akadályozott. Ott azonban, ahol a művészi szép másképp megvalósítható nem
volt, habozás nélkül áldoztam föl az értelmet. Ámbár csak végső esetben nyúltam
e megoldáshoz, mégis a magyar és német szöveg között általában oly kevés a tartalmi
megegyezés, hogy verseim a német mintákhoz viszonyítva is, inkább nevezhetők utánérzéseknek,
mint fordításoknak. Bizonyára még nagyobb eltérések állnak fenn az eredetiekkel
szemben, amelyeket egyébként nem ismerek. Az a sokszínű fény, mely a japán verssorokban
csilloghat, a fordítások többszörös sugártörésében szükségképpen új színekre bomlott
szét és újszerűen keverődött össze, mint ahogy a kétszeres tranzponálás folytán
megváltozott a japán verssorok sajátságos zenéje is. Mindazonáltal e versek szerves
összefüggésben állanak az eredetiekkel, mert könnyen rezzenő japán lélek jellegzetesen
finom érzéseit őrzik magukban. Ezért nevezem "japán versek"-nek őket.
A gyűjteményembe felvett költők életrajzi adatait Hans Bethge és Paul Enderling
nyomán közlöm.
Bardócz Árpád
ANYÁMNAK
Várlak...
- Hime -
Szeretni
foglak változatlanul,
amíg hollósötét hajam fehér lesz:
ha nem jössz
el, maradjon meg titoknak,
de én a sírig várni, várni foglak,
mert hátha,
hátha mégis csak megértesz.
Egy gazdag nagyúrhoz
- Muneto -
Szabadban
élek, mint a vadmadár:
enyém a szellős, tágas, nagy határ,
a holdas út,
a napsütötte tér,
a rét, a völgy, a tó, a lomb, a nád...
Gazdag vagyok.
Hogy pénzed többet ér,
ne mondd, úgyis hiába mondanád!
Vess!
- Teuchi -
Vess
szorgosan s becsüld a földedet,
amelynek minden kis göröngye kincs!
Ne
csüggedj el, ha termésed lefagy -
vess újra! mert hibás, hidd el, te vagy,
ha ág maradsz, melynek gyümölcse nincs!
Honvágy
- Nakamaro -
Sokszor
honvágy fog el
s szemem távolba lát -
látom fehérleni
kis házunk oldalát.
Látok
hegyormokat
meg sziklás, zord falat
s virágos réteket
aranyló hold
alatt...
Kék éjszaka
- Nukada -
Holdfényes
út, közelbe senki -
a szél virágos ágat ingat;
éj szűrődik a kerteken
ki
s kéken belengi
elrebbenő, halk álmainkat.
Várakozásban
- Nukada -
Rád
várakozva, hosszan nézegettem
a sárga holdat és a zöld eget.
Köd szállt...
fölrezzentem...
koppant a párkány...
kinéztem: szél kószált a fáknak árnyán
-
ő volt, ki pajkosan bezörgetett.
A világ nyomorúsága
- Okura -
A
nagy világ jajjal tele,
nem ér a lét semmit se benne.
Mért nem vagyok
szálló madár!
Rég elrepültem volna már
s az életem most messze lenne.
A kedves hajója
- Hitomaro -
Hajnalfénytől
rózsás a holdnak alja,
de még a tengert szürke köd takarja.
Kőszirten
állok és a ködbe nézek,
mint árbocról az éber tengerészek.
Vitorlát
várok: szívem azt dalolja,
ma érkezik meg kedvesem hajója.
Egyedül
- Hitomaro -
Aranyfácán
rikolt a fák alatt;
az ablakon beleng a rét szaga.
Magam vagyok: hiába
vártalak -
be lassan múlik most az éjszaka!
Vadászat után
- Ozi -
Bealkonyult,
pihenhet már a vad:
öreg pincék borát hozzák a kancsók!
Igyunk, az óbor
édes vágyat ad,
mint nász előtt a hosszú, hangtalan csók!
A nap vörös
kendőt lebegtetőn
búcsúzva megy le már a hegytetőn.
A hold a fákkal csendesen
beszél
s gyengén arcunkba fúj az enyhe szél...
Ki tudja szívünk holnap
hol dobog?
Igyunk s legyünk hát még ma boldogok!
Havazáskor
- Mommu -
A
kertre halvány hópelyhek libegnek,
zizegve, mint a hulló fűzfabarkák,
a tél végére ért a zord hidegnek,
a felhőket kóbor szelek zavarják -
Hó hull, de már itt leng a nyárnak álma:
úgy rémlik, mintha künn virágban
állna
egymás felett a sok hóval takart ág.
Felhők
- Akahito -
Szél
sírdogál a rét felett
s felhők lobognak, mint a zászlók -
éj lepte el
a kék eget,
a nap az éjnek mécse lett
s a búza szárán tört kalász lóg.
Szél
sírdogál a rét felett
s felhők lobognak, mint a zászlók...
A hold
- Ishikawa -
Hold
aranylik át a felhőn.
Játszadozni kezd szemünkkel:
víz alá hull s újra
feljön,
aztán messzibb tájra megy -
ott mögéje áll a hegy,
hogy
ne lássuk, merre tűnt el...
Emlékezés
- Kibino -
Bús,
őszi kertben állok önfeledten:
eső járt erre s mindent holtra vert...
Pedig nemrég még vidám volt a kert
s virágos szilvaág lengett felettem...
Idegen földön
- Yakamochi -
Császáromtól
e földre számkivetve,
öt éve sínylem itt az életet:
öt éve vágyom vissza
hű szívedre.
Nincsenek
itt, hogy szomjúságom oltsák,
az édes ajkak és a lágy karok:
sokszor
félek, megejt a búskomorság.
Minden
nyáron szegfűvel ültetem be
kis kertemet s ahányszor egy kinyil,
legszebb
fehér szegfűm, te jutsz eszembe:
sok
rossz között így néha jó napom van,
különben ezt a hitvány életet
már
rég eldobtam volna bánatomban.
Japán
- Yakamochi -
Yamato
földjén
nyár szele játszik
most a hegyekkel;
szép Kaguyama
szinte
a fényes
égbe lebeg fel.
Itt
a hegyormon
csendesen állok
s messze lenézek:
mélyen a völgyben
zöldek a kertek
és a vetések.
Kint
az öbölnél
karcsú sirályok
körbe kerengnek...
... Yamato földje,
szitakötőföld,
ó be szeretlek!
Várjatok!
- Sozo -
Aranyvázába
tett ezüstvirágok,
ne lankadjatok el egy percre sem:
frissen találjon
ismét kedvesem,
ha holnap eljön s csókját hinti rátok...
Ősszel
- Ohoyeno -
Az
ég sötét, a hold meg bánatos:
az ősz minden virágra rátapos.
A kerten
át síró szelek suhognak -
Be fáj a lét az életkoldusoknak!
Visszapillantás
- Komachi -
Végignézek
az őszi tájon.
Esik. Hagyom,
hogy rám szitáljon.
Az
ifjúságom
mint egy lehullt ág -
A vad szelek
be messze fújták...
A
nyárt s a dalt
én is szerettem.
De jött az ősz
s megállt felettem!
Se
nap, se fény
az őszi tájon.
Esik. Hagyom,
hogy rám szitáljon...
Egyedül
- Komachi -
Az
ágakat tegnap szél verte le
s ma holt virággal lett a kert tele.
Alkony
szitál: hulló, alélt arany -
Be bús a lét! s ó jaj, be céltalan!
Tavasz
- Narihira -
Kék
ég ragyog.
A tél fölengedett:
mindenfelé a hó helyén
víztócsa támad...
Kék
ég ragyog.
Beteg szívem felett,
mint künn a hó, olvadni kezd
a bánat...
Bánat
- Yoruka -
Tél
óta rontva és emésztve,
sok éjszakán vert át a bánat.
Dús lombja van
most már a fáknak:
eljött a nyár s nem vettem észre...
Pusztító szél
- Sosei -
Mondjátok
meg, hogy merre szállt a szél:
levert kertemben minden ép levélt.
Mondjátok
meg, hogy merre szállt a szél:
egy fám kitört, - alig két évet élt.
Mondjátok
meg, hogy merre szállt a szél:
hadd álljak bosszút most egy életért!
Hasonló vágy
- Tomonori -
A
gyors Sao-folyó partján bolyongok;
a vízen alkony ég, úszó dorongok
suhannak
néha rajta, mint az árnyak -
sirály rikolt az éjnek és az árnak:
talán
hozzá sem jött el még a párja
s őt hívja most, őt várja, várja, várja.
A vadlúd
- Ochi -
A
tél már messze költözött
s most hull a rózsák zápora.
Felettem vadlúd
száll tova
ezüstfehér felhők között.
Fájó
vággyal vagyok tele:
északra száll egy gyors madár,
hol kedvesem csókomra
vár -
- - - - - - - - - - - - - - - -
Ó mért nem szállhatok vele!
Hazafelé
- Ise -
A
föld a nap tüzét fölitta már
s arany kalászt adott a búzaszárnak.
A vadludak
tőlünk északra szállnak -
nekik ott szebb a tél, mint itt a nyár!
Tavaszillat
- Mitsune -
Bárányfelhővel
fedve félig,
a fákon át telt hold fehérlik
halványan, mint a megfakult
opál.
A déli szél édes szagot hoz
s a fű közé, termő magokhoz,
cseresznyefák
virága hulldogál...
Búskomorság
- Mitsune -
Elbujdostál,
mert bánat érte lelked
s a sátradat egy hegytetőre verted.
De alkonyórán
ott is szállnak árnyak -
hová futsz tőlük majd, ha rád találnak?
Emlékezés
- Tadamine -
Hajnal
felé gyöngyszínű volt a hold,
mikor nyakam utólszor átkaroltad.
Azóta
fáj, ha hűvös, szürke reggel
az ég felé nézek révült szemekkel
s gyöngyszínben
látom égni fönn a holdat.
Magány
- Muncyaki -
Ott
messze fönn a hegytetőn,
ahol csak törpe cserje nő
s itt-ott egy-két
veresfenyő:
a nagyvilágot megvetőn
magában él a remete...
Lázas szerelem
- Atsutada -
Gyötört
a vágy s a vérem égetett,
hogy csókolhassalak már tégedet.
Azt gondoltam,
ha majd nálam leszel,
vérem lehűl s vágyam csókban vesz el.
De most
e titkos, csókos, csendes éjen
százszorta lázasabb lett szenvedélyem!
Virághavazás
- Tsurayuki -
Már
híre sincs a téli, zord hidegnek
és ránk most mégis hópihék libegnek.
A friss havat lerázni hát ne késsünk -
de most veszem csak észre tévedésünk:
nyíló cseresznyefák sorában állunk:
virágaiktól lett fehér a vállunk!
Öröm
- Tsurayuki -
A
völgy ölén, szétszórt tetők között,
a sok kert mind virágba öltözött:
cseresznyefák nyílnak, - milyen csodás
tavasz jöttén e nagy megújhodás!
Mint az orgonák
- Tsurayuki -
Az
orgonák fájdalmasan remegve,
fakultan és hervadtan csüngenek le.
Halk
szellő szól hozzám a bokron át:
mulandó vagy, mint itt az orgonák!
Mulandóság
- Hitoshi (?) -
Ma
még örömben vagy bánatban élünk,
ma még ragyog vagy könnyben ég a szem,
de holnap már a sírba hull a létünk
és nem marad meg még árnyéka sem...
Egykedvűen
- Kentokko -
Ha
mondanám, hogy szeretem,
egykedvűen nevetne ki;
szívében nincs már szerelem:
mi nékem fáj, mindegy neki...
Az én bánatom
- Midzinobu -
Nem
könnyezem
és gyászt se hordok;
arcom merev:
se bús, se boldog.
De
szívemben
dúlt arcú bánat
sír, nyög, zokog,
jajong utánad...
A
hold nézésekor
- Ismeretlen kurtizántól -
Álmatlan
éjszakán, távol tetőled,
a holdat nézem és a hegytetőket.
Ha
fönn a hold helyén tükör ragyogna,
nem érezném, hogy elhagyott vagyok ma,
mert benne halvány képedet csodálnám -
A hold gúnyolva csókokat dobál rám.
Távol tőled
- Shikibu -
Miért
nem jöttél el ma éjszaka?
A tó mellett a kert végében ültem
lankasztó
volt a lótusz mély szaga
s égett a hold a víz alá merülten...
Miért nem
jöttél el ma éjszaka?
Jőjj el még egyszer!
- Shikibu -
Lassan
legyőz az álom
s dermedt testemre fagy -
jőjj: könnyebb lesz halálom,
ha mellettem te vagy.
Képed
lelkembe vésem,
hol nem lát földi szem -
s túl minden szenvedésen
az égbe fölviszem...
Töprengés
- Horikawa -
Álmomban,
bár ellenszegültem,
egy férfi csókolt részegülten.
Reggel még forró
volt a párnám -
Vajon ha élne, megtalálnám?
Nyomok a hóban
- Gozen Sidzuka -
Friss
lábnyomok mutatták,
hogy délre ment:
egy hegytetőről nézte
a végtelent.
Alatta
szakadék volt,
felette fény.
Elindult: mint az árnyék
követtem én...
Mindenhol bánat
- Tosinari -
Ha
emberek házába jártam,
mindig csak bánatot találtam.
Hogy
fájdalmuk ne érjen engem,
egy messzi rengetegbe mentem.
De
jaj, az élet ott sem éden:
könnyet láttam egy rén szemében!
Virágok
- Saigyo -
Most
hogy bejárom künn a kerteket,
szemem két boldog könnyet rejteget.
A nagy
világ régen nem érdekel:
hozzám a vágyak már nem érnek el, -
de dús virágbokrok
közé kerülve,
úgy érzem, mintha lelkem felderülne.
Viharos éj
- Kiutsune -
A
szél üvölt, megreszketünk titokban:
lángot vetít az ég villáma ránk.
Felhők torlódnak s fönn a hold kilobban,
mint sűlyedő hajón a lámpaláng.
A vadludakhoz
- Munenaga -
Ne
higgyetek a hívó fellegeknek:
hazátokban már régen elfeledtek
a hegytetők,
a völgyek és virágok -
nem emlékszik már otthon senki rátok!
Hiábavaló várakozás
- A Miidera daljátékból -
Már
rég leszállt az éj az ablakon túl
s én most is még a perceket lesem -
megrezzenek, ha künn az óra koldul:
az éj múlik s még sincs itt kedvesem.
Fáj búcsúként, éber kakas szavára,
karunk ráfonni kedvesünk nyakára,
de százszor jobban fáj, ha szürke reggel
még mindig várunk rá kisírt
szemekkel!
Fűzfa a szélben
- Ismeretlen költőtől -
Ha
szellős parton áll a fűz
s hajlongva leng a szél nyomába:
a lomb közül
előtűnik
a karcsú törzs sok vékony ága.
Szép
kedvesem, te drága fűz,
ma pajkos szél futott utánad:
repdesve szállt
szoknyád körül
és megmutatta karcsú lábad.
Fürdés után
- Ismeretlen költőtől -
Mikor
fürdés után ágyába tér
s arcán a vágy tüzelve megjelen:
halvány bőrén
úgy fénylik át a vér,
mint rőt juharlomb őszi reggelen.
