Tartalom Utószó
A KOLDUSKIRÁLY LEÁNYA
A Szung-dinaszlia uralkodásának időszakában, jóllehet Hangcsou, a birodalom székhelye gazdagságában virágzott, a város mégis nyüzsgött a koldusoktól. A koldusoknak még vezére is volt, akinek a »főnök« megszólítás járt, és aki nemcsak minden mozdulatukat tartotta szemmel, hanem minden beszedett alamizsnájukra is napi adót vetett ki. Esőzés, havazás idején megkímélte őket a koldulástól; embereit ilyenkor kásával táplálta és ellátta rongyokkal. Valamint a rabszolgák, akik urukat a világért sem mernék megsérteni, a koldusok is vak engedelmességgel viseltettek uruk iránt.
A főnök az alattvalóitól rendszeresen befolyt adóösszegből uzsoraüzleteket kötött. Így ha pénzét nem verte el szerencsejátékban, vagy nem szórta örömlányokra, igazán nem volt nehéz vagyonos emberré válnia. A hivatal olyan biztos jövedelemforrást jelentett, hogy senki sem álmodhatott volna jobbat. Megvolt azonban az árnyoldala is. A címe, az nem hangzott valami ékesen! Ki törődik azzal, hogy a kolduskirálynak mekkora a vagyona, vagy hány nemzedékre visszamenő gazdag őssel kérkedhet! Királysága nem terjedt túl a koldusok birodalmán, maga pedig a tisztes polgárok körén kívül marad. Tekintélyre csupán a családon belül tehet szert, és a nagy ember szerepében csak odahaza tetszeleghet.
Ha mindez hűen jellemzi is a helyzetet, ismeretes, hogy a társadalom két nagy osztályra tagolódik. Az egyikhez tartoznak azok, akiket tisztelnek, a másikba azok, akiket lenéznek. Az örömlányok, a színészek, a hivatali és egyéb szolgák a másodikba tartoznak. A koldus nevéhez, ha pénze nincs is, szégyenfolt nem tapad. Elég, ha a Tavasz és Ősz korszakbeli Vu Ce-hszüre emlékezünk, aki hazájából elmenekülve, Vu királyságában a piacon sípszóval kereste kenyerét; vagy a Tang-dinasztiabeli Cseng Jüan-hóra gondolunk, aki egy időben énekével tartotta fenn magát, később jó dolga lett és selyempaplannal takarózott. Az ilyen emberek bizalmat gerjesztenek a foglalkozás iránt. Noha a polgároknak ezt az osztályát általában megvetik, az örömlányok, rabszolgák, színészek és hivatalos alárendelt személyek osztályánál kétségtelenül magasabb helyet foglal el. De legyen vége az elkalandozásnak.
Történetünk a hangcsoui kolduskirályról, nevezetesen Csin Lao-táról szól, akinek már az ősei is hetedíziglen hasonló hivatást gyakoroltak. Igazi gazdag ember: volt szép háza, termékeny földje, drága ruhákban járt, zsebe feszült a pénztől, s a szolgáknak és a szolgálólányoknak serege lebzselte körül. Ha akadt is nála gazdagabb ember a fővárosban, mindenesetre egyike volt a legtehetősebbeknek. Csin tekintélyre áhítozván, címét az egyik rokoni barátjára ruházta, akit egyébként Rühösnek hívtak. Az volt a célja, hogy kényelmes visszavonultságban a koldus nemzetséggel való minden szégyenletes kapcsolatát megszakítja. A megszokás ereje azonban nagy úr, és a nép a városnegyedben, ahol lakott, tovább is kolduskirálynak nevezte. Ettől a névtől nem tudott szabadulni. Ekkor már ötvenedik évén is túl mivel felesége meghalt anélkül, hogy fiat hagyott volna hátra egyetlen leányával, a szépségéről híres Jü-nuval élt.
Hibátlan nefrit ilyen ritkaság,
Kedves és gyönge májusi virág,
Ha díszruhában látod, azt vélnéd,
A régidőkből egy híres szépség.
Leánya Csin számára drága kincsnél is kedvesebb volt. Kora gyermekségében már írni taníttatta, s a leány tizenöt-tizenhat éves korában különböző mértékekre költeményt írt vagy verset rögtönzött. Gyönyörűen hímzett és mesterien játszott a különböző hangszereken. Bármihez fogott, abban kiváló volt. Csin fejébe vette, hogy ezt az eszményi leányt előkelő emberhez adja feleségül. Való igaz, hogy ilyen leányt a híres, régi családokban sem lehetett volna könnyen találni, de lévén a kolduskirály leánya, megfelelő kérő mégsem jelentkezett. És mivel apja nem akarta közönséges kereskedőemberhez adni, még a tizennyolcadik évében sem volt jegyese.
gy szép napon valamelyik szomszédja meglátogatta Csint és így szólt:
A Tajping Hídnál lakik egy csinos, művelt, húszéves diák, név szerint Mo Csi. Mivel szülei meghaltak és rokonsága szegény, még nem tudott megnősülni. Csak nemrégen tette le a vizsgát, amely a Császári Kollégiumba való felvételét lehetővé teszi, ő szívesen nősülne oly módon, hogy aztán felesége családjánál lakjék. Miért nem szólsz neki, hogy legyen a vőd?
Ez kitűnő ötlet örvendezett Csin megkérhetlek, hogy vállald a házasságközvetítést?
A szomszéd beleegyezett és indult egyenesen a Tajping Hídhoz, a diák felkeresésére.
Őszinte leszek mondta Mo Csinek ősei kolduskirályok voltak, de Csin úr már rég abbahagyta ezt a foglalkozást. A leány elragadó, a család gazdag. Ha nem találod méltóságodon alulinak, segítségedre leszek a házasság megkötésében.
Mo Csi szótlanul ült.
»Eltartani nem tudom magam, megnősülni szintén képtelen vagyok gondolta magában. Ha most leereszkedem s a leányt feleségül véve a családjában élek, akkor egy kővel két madarat találok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy törődjem azzal, ha mások kinevetnek.«
A házasságközvetítőnek azonban ezt mondta:
Ajánlatod kitűnő. De én túlságosan szegény vagyok a nászajándék megvásárlásához. Mit tehetek?
Ezt csak bízd rám nyugtatta meg a házasságközvetítő még egy darab papirost sem kell vásárolnod.
Midőn a szomszéd Mo Csi válaszával megérkezett Csinhez, tüstént kiválasztották a jó előjelű napot az esküvőre. És Mo Csi, ahelyett hogy ajándékot küldött volna menyasszonyának, apósától maga kapott új ruhákat ajándékba az esküvőre. Mikor aztán felfedezte, hogy Jü-nu bájos is, okos is, azt se tudta, hová legyen a boldogságtól. Anélkül, hogy egy fillérjébe is került volna, szép asszonyra és kényelmes otthonra lelt. A mennyországban érezte magát. Ami a barátait illeti, azok jól tudták, hogy szegény, és nem nézték le a felesége családja miatt. Egy sem akadt köztük, aki kinevette volna.
Az esküvő után egy hónappal Csin pompás lakomát készíttetett és felszólította vejét, hívja meg valamennyi diáktársát, tiszteljék meg őket jelenlétükkel. Már vagy hat-hét napja tarthatott a szakadatlan örömünnep, mikor Rühös, Csin rokona, annak hírét vette és nem alaptalanul megsértődött.
Ő éppolyan kolduskirály, mint jómagam! mérgelődött. Az egyetlen különbség köztünk, hogy az ő családja több nemzedéken át folytatta a munkát és egy csomó pénzt halmozott fel. Engem mint rokont meg kellett volna hívnia, hogy poharamat ürítsem unokahúgom esküvőjén, de ő inkább idegeneket hívott meg, akik hat-hét napja lakomáznak, míg én még egy meghívó kártyát sem kaptam. Mi a veje? Csak egy diák! Se nem miniszter, se nem udvari tanácsos. Talán nem lehet velem egy asztalnál ülni? Szabad engem így megvetni? Odamegyek, s majd megrendezem én azt a lakodalmat!
Összehívott vagy ötven-hatvan koldust. Ez volt csak a látvány!
Mocskos, foltos rongyok és lyukas kalapok,
Hátukon takaró- és vánkoscafatok,
Ragadós kezük suhogtat bambusznádat,
Tört cserépből rizsmaradék bűze árad,
Csapatostul esnek a gazdag portára,
Felhőt ráz a szörny-had csúfos kiáltása.
Mikor Csin kinyitotta a kaput, hogy lássa, mi okozza az éktelen lármát, Rühös a koldushaddal berontott és pokoli ordításba kezdett. Rühös meg sem állt, míg a lakomázok közé nem ért, ott kedvére falatozott, bort ivott, majd torkaszakadtából kiabált:
Hívják ide a fiatal párt, hogy nagybátyja előtt illő tisztelettel hódoljon!
A tudós urak rémülten menekültek, és Mo Csi velük tartott, öreg Csin nem győzött mentegetőzni a koldusok előtt.
Ma a vőm volt a házigazda mondta Rühösnek. Nekem semmi beleszólásom nem volt a vendégségbe. De hogy megmutassam, mennyire sajnálom a mulasztást, valamelyik nap külön lakomát rendezek számotokra.
A koldusoknak ajándékot osztott, és még kérte, vigyenek magukkal két vödör bort és csirkét, libát, s mulatozzanak kedvükre Rühös lakásán. A zűrzavar egészen sötétedésig tartott, amikor a hívatlan vendégek végül elvonultak. Jü-nu a szobájában sírt kétségbeesetten, Mo Csi pedig barátjától, ahol az éjszakát töltötte, csak reggel jött haza. Veje láttára Csint a szégyenpír öntötte el, úgy érezte, minden tekintélyét eljátszotta. Mo Csi is meglehetősen zavart volt, de apósához hasonlóan, érzelmeiről ő is mélyen hallgatott.
Mikor a néma ürömmagba harap,
Irtózik, borzong, de hangot mégsem ad.
Jü-nu szégyenében, hogy ilyen alacsonyrendű család gyermeke, elhatározta, hogy mindent megtesz férje fényes pályafutásának érdekében. Biztatta a szorgalmas tanulásra, és akár régi, akár új könyvekre volt szüksége, semmi költségtől nem riadt vissza. Ha az értekezések fogalmazásához vagy a klasszikusok tanulmányozásához tudós segítségére szorult, nem ismerte a takarékosságot. Nagylelkűségében szép összeget bocsátott rendelkezésére, hogy baráti kapcsolatait kiterjessze s ezáltal tekintélyét öregbítse. Mo Csi tudása ily módon napról napra növekedett, híre egyre fényesebb lett, úgyhogy huszonhárom éves korában, a helybeli vizsga letétele után a fővárosban is sikeresen került ki a legmagasabb vizsgáról és a Hanlin Akadémia tagjává lett. Az új akadémikusok tiszeletére rendezett fogadás után új fekete selyemsüvegében és az udvari díszköntösben büszkén lovagolt haza. Ám Csin házának közelében, a bámészkodó tömegben az utcagyerekek ujjal rámutatva, kiabálni kezdtek:
Nézzetek oda! A kolduskirály veje hivatalnok lett!
Mo Csi nem akart az utcán jelenetet rendezni, ezért a megjegyzéseket lenyelte s lovagolt tovább. Hazaérve, apósát a külső tisztelet minden jelével üdvözölte, de szívében keserű gondolatok érlelődtek:
»Ha annak idején tudom, milyen sikert aratok, nyugodtan várhattam volna, míg valami nemes családba nősülhetek. Most itt vagyok a kolduskirály apóssal. Míg élek, sem tudom ezt a csorbát kiköszörülni! Ha gyermekeim születnek, azok sem lesznek mások, mint a kolduskirály ivadékai, és a nép ujjal mutat majd rájuk, úgy csúfolja őket. Hiába, ami megtörtént, az megtörtént. A feleségem viselkedése mintaszerű, sohasem fogja annak a hét véteknek az egyikét elkövetni, amely a válásra okot szolgáltathatna. Milyen igaz a mondás: Elsietett házasság, késő már az orvosság!«
Egészen letörtnek látszott, és Jü-nu hiába kérdezte, nem is egyszer, mi az, ami elszomorítja, makacsul hallgatott. Az igazság az volt, hogy a jószerencse Mo Csivel mindazt a jótéteményt elfelejtette, amit a feleségétől szegénységében élvezett. Valóban, felesége segítségének ilyen mértékű lekicsinylése azt bizonyította, hogy szíve nincs a helyén.
Néhány nap múlva Mo Csit a Vuvej kerület kincstárosává nevezték ki. Apósa búcsúlakomát rendezett tiszteletére, és a koldusok ez alkalommal nem mertek mutatkozni. Vuvej nem feküdt oly messze a fővárostól, hogy ne lehetett volna folyón elérni. Mo Csi elhatározta, hogy hivatali helyére feleségét is magával viszi. Pár napi hajózás után elérték a Cajsi-szorost, ahol az északi parton horgonyt vetettek. Ezen az éjszakán a telehold nappali világosságot árasztott. Mo Csi szemére sehogy sem jött álom, felöltözött és kiment, hogy a hajóról gyönyörködjék a holdfényben. Egy árva lélek sem volt látható, s ahogy keserves sorsán rágódott magában, amiért kolduskirály az apósa, hirtelen gonosz ötlet villant át elméjén:
»Ha ez az asszony meghalna, újra nősülhetnék, s az örök szégyentől megszabadulnék.«
A gondolatot tett követte: már ment is, hogy hívja kabinjából a feleségét, holdfényt csodálni.
Jü-nu már mélyen aludt, de Mo Csi felköltötte és addig unszolta, míg felkelt. Férjével nem akarván ellenkezni, csak úgy hevenyében vállára kapott valami ruhát és kilépett a kabinajtón, holdat nézni. Mo Csi ekkor váratlanul megragadta, a hajóorrhoz vonszolta és belökte a folyamba. Ezután, mint aki dolgát jól végezte, nyugodtan felkeltette a hajóslegényeket és az evezőkhöz parancsolta őket:
Ha jól dolgoztok, külön jutalomban részesültök!
A mit sem sejtő legények gyorsan ellökték a bárkát és teljes erőből eveztek, szünetet sem tartva, míg vagy négy mérföldnyi távolságba nem siklottak. Miután újból kikötöttek, Mo Csi közölte az emberekkel, hogy felesége a holdat bámulva, a folyóba zuhant, s ő képtelen volt kimenteni. Ugyanakkor három ezüst tallér borravalót adott nekik. Az emberek gondoltak, amit gondoltak, szólni azonban nem mertek. Akadt a hajón néhány balga szolgálólány, aki elhitte, hogy úrnője valóban baleset következtében zuhant a folyóba. Ezek sírdogáltak egy kicsit, és nem sok idő telt bele, az egészet elfelejtették.
Megvetve mélyen a koldusok nevét,
Hű asszonyát a szívtelen ellökte,
A szent kötést ily gáládul megtörve
Megérdemelte a gazfickók nevét.
De mi történt Jü-nuval? A borzalmas rémületben azt hitte, ütött utolsó órája. Ám hirtelen érezte, hogy a víz alatt valami megragadja a lábát s a part felé viszi. Ott aztán addig küszködött, míg felkapaszkodott a töltésre. Körülnézett. Sehol semmi, csak a hatalmasan hömpölygő víztömeg. A hajó eltűnt. Egyszerre megértette, hogy a felülkerekedett férj megvetette és vízbe akarta fojtani, hogy valami előkelő családból újra nősüljön. Így, ha a halált el is kerülte, nem volt hová mennie, és szomorú helyzetének tudatára ébredve, keserves könnyekben tört ki.
A véletlen úgy akarta, hogy nem sokkal Mo Csi hajójának indulása után az újonnan kinevezett huajhszi közlekedési biztos, Hszü Tö-lou hajója épp ott vessen horgonyt, ahol Mo Csi az imént Jü-nut a vízbe lökte. Hszü feleségével csevegett, bort kortyolgatott, s közben a kabin ablakából bámulták a holdat. Egyszer csak hallják, hogy valaki sír a parton. A sírás oly szívszaggató volt, hogy Hszü tüstént megparancsolta a hajóslegényeknek, kutassák fel, ki az, s azok meg is találták a parton magánosan zokogó asszonyt. Felhívták a hajóra, kikérdezték, honnan jött, s Hszü kérdésére el is mondta, hogy ő Vuvej kerület kincstárnokának felesége. És szavait eleitől végig könnyekkel kísérve semmit sem hallgatott el abból, ami történt. Hszü és felesége a meghatottságtól szintén könnyeztek, úgy vigasztalták:
Ne sírj többé, mi őrökbe fogadunk, és megtaláljuk a módját, hogy segítsünk rajtad.
Jü-nu hálával telten hajolt meg előttük. Hszü odaszólt feleségének, hogy adjon Jü-nunak száraz ruhát, és felajánlotta számára a hátsó kabint. A szolgálólányoknak megparancsolta, hogy ifjabb úrnőjükként tiszteljék, a hajósoknak pedig megtiltotta, hogy az éjjel történtekről szót is ejtsenek.
Néhány nap elteltével Hszü megérkezett állomáshelyére. Mivel a Vuvej kerület az ő jogkörébe tartozott, és mivel a kincstárnok felettese volt, Mo Csi is azok között az alacsonyabb rangú hivatalnokok között jelent meg, akik az új meghatalmazott előtt tiszteletüket nyilvánították.
»Csinos fickó gondolta Hszü, egy pillantást vetve Mo Csire milyen kár, hogy ilyen hitvány tettre vetemedett.«
Néhány hónap elteltével Hszü így szólt alárendeltjeihez:
Van egy leányom, akinek mind a tehetségből, mind a szépségből bőven jutott. Eladó sorba érkezett, szeretnék számára olyan jó férjet találni, aki szívesen lakna a mi családunkban. Nem tudnátok valakit ajánlani?
Valamennyi hivatalnok hallotta, hogy az ifjú Mo Csi elvesztette a feleségét. Így aztán mind őt ajánlották. Úgy vélekedtek, rendkívüli képességei Mo Csit alkalmassá teszik arra, hogy Hszü úr méltó veje legyen.
Én is gondoltam rá mondta Hszü de egy ember, aki ily fiatalon aratott sikert, becsvágyó lehet. Megtörténhet, hogy nincs kedve családtagként nálunk élni.
Hszü egyik alárendeltje azonban tiltakozott:
Szegény családból származik. És ha te vagy az apósa, uram, úgy érezheti magát, akár a nemes fa árnyékában a nádszál. Ugyan mi kifogása lehetne?
Ha gondolod, hogy lehetséges, nem ajánlanád a házasságot Mo Csinek? kérdezte Hszü. Ajánld úgy, mintha a magad ötlete volna, hogy lássuk, hogyan hat reá. Ne mondd, hogy az én kívánságom, nehogy ez megzavarja.
Mo Csi hivatalnoktársai ennek a beszélgetésnek megfelelően beszéltek a fiatalemberrel, és felajánlották, hogy vállalják a házasságközvetítést. Mo Csi ugyancsak kívánta, hogy jó viszonyba kerüljön a magasabbrangú tisztviselőkkel, de hogy főnöke családjával kerülhet házassági kapcsolatba, az legmerészebb álmait is felülmúlta.
Ha el tudjátok intézni felelt ragyogó arccal örökre leköteleztek.
Csak bízzad ránk! nyugtatták meg és visszamentek a hírrel a főhivatalnokhoz.
Mo Csi nagyon kedves, hogy elfogadja az ajánlatot szólt Hszü de mi annyira szeretjük a lányunkat, hogy attól félek, elkényeztettük; ez az oka, hogy nem szeretnénk, ha házassága után elhagyna bennünket. Mivel Mo Csi fiatal és megvan a maga akarata, tartunk tőle, hogy alkalomadtán viszály támadhat köztük, ez pedig igen bántana bennünket. Ezt jó előre lisztáznunk kell, és reméljük, Mo Csi türelmes lesz leányommal. Csak ha ebben a tekintetben megegyeztünk, akkor merjük őt otthonunkba hívni.
Mikor az üzenetet átadták Mo Csinek, mindenbe feltétel nélkül beleegyezett. Már nem a szegény diák volt többé, és most aranyozott művirágot, tarka selymet küldött a menyasszonynak. Megállapodtak egy jó előjelű napban, és Mo Csi már égett a láztól, hogy mielőbb a feljebbvalója veje lehessen.
Közben Hszü megkérte feleségét, mondja a következőket Jü-nunak: »A követ úgy vélekedik, a magad korabeli leánynak kár magánosan tölteni napjait, ezért arra gondolt, hogy feleségül ad egy ifjúhoz, aki letette már az államvizsgát. Kérlek, ne utasítsd vissza.«
Ha nem is származom előkelő családból válaszolt Jü-nu ismerem a kötelességemet. Amikor Mo Csi felesége lettem, az egész életre hűséget fogadtam. Noha ő magához alacsonynak ítélt bennünket, s kegyetlenül és hitvány módon el is taszított magától, én csak azt tehetem, ami helyes. Máshoz menni feleségül méltatlan cselekedet lenne. Szavait végezvén zokogni kezdett.
Hszü asszony, őszinte megnyilatkozását látva, feltárta előtte a valóságot.
Ez a fiatal akadémikus senki más, mint maga Mo Csi. Férjem haragszik rá kőszívű viselkedése miatt, de szeretne benneteket újból összehozni. Ezért azt állította, hogy a leánya vagy, és megkérte kollegáit, üssék nyélbe a házasságot. Mo Csi készségesen beleegyezett, és a terv szerint ma éjjel a vejünkké lesz. Mikor a nászterembe lép, lesz alkalmad bosszút állni.
Jü-nu letörölte könnyeit arcát rizsporral hintette be, és felcicomázta magát az esküvőre. Beesteledvén, Mo Csi kicsípte magát, süvegén arany papír, vállán bíbor selyemátvető, úgy ügetett díszesen felszerszámozott, gyönyörű lovon, maga előtt két sor muzsikussal a követ házába. Hivatalnoktársai mind elkísérték a vőlegényt új otthonába, s az utat az ujjongok sora szegélyezte.
Büszke fehér ló, cintányér, dobszó,
Nézd a vőlegényt, nyalka, pompázó,
A kolduskirályhoz mi köze lenne,
A szegény Jü-nu nem jut eszébe.
A főhivatalnok házát ezen az éjjelen szőnyegek díszítették, lobogó tarka selymek, trombita- és dobszó adta hírül a vőlegény érkezését. A kapuhoz érve, Mo Csi leugrott a lóról, és Hszü a ceremoniális övvel díszített, hivatalos köntösben sietett üdvözlésére. A hivatalnokok ekkor elbúcsúztak, és Mo Csi a belső csarnokba lépett. Két szolgálólány kísérte be a menyasszonyt, aki vörös selyemfátyolt viselt az arcán. A korláton kívül álló szertartásmester szavára az ifjú pár meghajolt az ég, a föld, a menyasszony atyja, anyja, majd végül egymás előtt. Ezután az új házasokat esküvői lakomájukra a nászterembe kísérték.
Mo Csi egész este a mennyországban képzelte magát; boldogsága minden képzeletet felülmúlt. Emelt fővel, magabiztos léptekkel haladt a nászterem felé. De jóformán még be sem lépett, amikor az ajtó mögül, mindkét oldalról rátámadt vagy hét-nyolc szolgálólány, fiatal és öreg vegyesen, mindenféle bottal, bambuszpálcával felfegyverezve. Vállára, hátára zuhogott az ütés, selyemsüvege is leesett fejéről. Hiába kiabált kínjában, nem volt menekvés. Végül kétségbeesetten a földre esett és ordítozni kezdett:
Apósom, anyósom! Segítség!
Ekkor egy lány parancsszavát hallotta:
Ne üssétek agyon a szörnyeteget! Hozzátok ide!
A csapások most megszűntek. A lányok fülön ragadták, kicsavarták a karját, és minden tiltakozására süketen becipelték a menyasszonya elé.
Mivel érdemeltem ezt meg? kiabált Mo Csi.
De amikor felnézett, kit látott a gyertyafényben nyugodtan ülni? Nem mást, mint volt feleségét, Jü-nut!
Kísértet, kísértet! rikácsolt Mo Csi, szinte eszét vesztve.
A lányok nevetésben törtek ki, és Hszü bejött.
Attól ne félj! szólalt meg a követ. Ez nem kísértet, hanem fogadott lányom, akit a Cajsi-sziklaszorosban találtam.
Mo Csinek még a szívverése is elállt, villámgyorsan letérdelt és a földre borult.
Elismerem a bűnömet, bocsánatért esedezem! hangzott a vallomás.
Ez nem rám tartozik felelt Hszü leányomtól kell bocsánatot kérned.
Jü-nu azonban férje arcába köpött és szidalmazni kezdte:
Kőszívű szörnyeteg! kiáltott. Nem emlékszel a régiek mondására: »Szerencsédben meg ne feledkezz azokról, akik szegénységedben barátaid voltak; gazdagságodban el ne hagyd az asszonyt, aki szegénységed megosztotta.« Üres kézzel érkeztél hozzánk, és csak a mi segítségünknek köszönheted, hogy tanulhattál, hogy hírnévre tehettél szert, így jutottál el a mostani sikeredig! Hogy reménykedtem eljövendő dicsőségedben! Ó, ha sejtettem volna, milyen hálátlanul feledkezel meg a múltról! Szerelmünknek hátat fordítva, a jótettet kegyetlenséggel viszonozva, a folyóba vetettél! Hála az égnek, amely megkönyörült rajtam: Hszü úr megmentette az életemet, leányává fogadott. Nélküle bizonyára megfulladtam volna, és testem a halak martaléka lenne. Hogy is lehettél képes ilyen szívtelenségre, hogy egy új házasság reményében megölj engem! Hogy is mersz még ma a szemembe nézni?
Keserves sírás közepette férjét hálátlansága és kegyetlensége miatt szitkokkal halmozta el. A szégyen súlya alatt Mo Csi meg sem tudott szólalni, csak földre vetve magát, bocsánatért esedezett.
Hszü úgy érezte, hogy Jü-nu már eleget korholta férjét, segített neki lábra állni, majd így szólt az asszonyhoz:
Most már ne haragudj, leányom, férjed megbánta bűnét, és nem kételkedem benne, hogy a jövőben minden neked járó tiszteletben részesít majd. Valamikor ugyan házasok voltatok, a mai napon azonban új élet kezdődik számotokra. Kérlek, az én kedvemért kíméld meg a további szemrehányásoktól.
Mo Csihez fordulva azt mondta:
Ezt magadnak köszönheted, fiam, senkit nem vádolhatsz érte. Ma éjjelre el kell fogadnod büntetésedet, de anyósodat megkérem, szóljon néhány jó szót az érdekedben. Így szólva, elhagyta a szobát.
Nem sok idő telt el, és a követ felesége jelent meg. Jü-nuval addig tárgyalt, míg sikerült rávennie, hogy Mo Csinek megbocsásson. Másnap Hszü veje tiszteletére lakomát rendezett, és visszaadott neki minden eljegyzési ajándékot.
A leány csak egyszer fogadhat el nászajándékot mondta. Úgy kell legyen, hogy te már egyszer küldtél a Csin-családnak; így én már nem fogadhatom el.
Mo Csi lehajtotta a fejét anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, Hszü pedig így folytatta:
Apósod iránti megvetésed a feleségeddel való viszonyodat annyira megmérgezte, hogy kis híján szörnyű bűnt követtél el. Nos, én csupán egyszerű közlekedési biztos vagyok, és attól tartok, hogy állásom alacsony lesz számodra.
A szégyenpír Mo Csinek még a fejebúbját is elöntötte; nem győzött eleget hajlongani és mentegetőzni.
Hatalom, dicső szövetség volt az álma,
Asszonya felé dehogyis szállt a vágya;
Megvetés, szidás, bot kellett, hogy megértse:
A hitvány becsvágynak nincs semmi értéke.
Mo Csi és Jü-nu ettől fogva boldogabban éltek, mint valaha. Hszü és felesége Jü-nuval úgy bánt, mintha saját leánya, és Mo Csival úgy, mintha valóságos apósa-anyósa lett volna. Jü-nu pedig mint saját szüleire, úgy tekintett az idős házaspárra. Mo Csi, példájukon megindulva, meghívta Csint, töltse nála élete hátralevő napjait. És mikor Hszü és felesége meghaltak, Jü-nu, hálája jeléül, szüleiként gyászolta őket. A Mo- és a Hszü-család ezután nemzedékeken keresztül bensőséges kapcsolatban maradt.
A tiszta életűt napjai dicsérik,
Ki párját elveszti, azt átkok kísérik.
A meggyilkolt asszony könnyen fel is támad,
Tudod; az istenek minden titkot látnak.
Tartalom Utószó
