Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nihal Atsiz
SZÜRKE FARKASOK
Fordította: Bakonyi Gábor, 2004
Kéziratként a fordítótól

Második kötet
A SZÜRKE FARKASOK MEGELEVENEDNEK
ELSŐ RÉSZ

 

Taj-Cung, Kína kagánja igen gondterhelt volt. Néhány napja valami furcsaságot, érthetetlen változást érzett magában. Eleinte a nélkül, hogy értette volna mi történik, nyugtalanságot érzett, aztán eltöprengett és rájött a nyugtalanságának a forrására: félt. Különösen napnyugta után, minden sötét árny és árnyék megrémítette. Minden pillanatban azt hitte, hogy a szerencsétlen felkelők valamelyike lép majd elő a sötétből, íjat feszít, és nyilaz rá. Úgy vélte, hogy a felkelők közül sokan megbújtak a fővárosban, mert csak harmincnyolcnak találták meg a holttestét, a Vej-folyóból pedig három holttestét halászták ki. Mint Kína kagánja, nem hihette, hogy negyvenegyen műveltek volna ekkora felfordulást. Akármilyen ügyes, veszett fickók voltak is ezek a felkelők, több mint háromszáz kínait öltek meg, és akkora rettegést hoztak az egész városra, hogy mindenképpen néhány százan kellett hogy legyenek.
Három napja felforgatták egész Sziganfut és környékét, sokakat elítéltek és kivégeztek, sokakat pedig megkínoztak, mégsem kerítettek kézre senkit a rejtőzködő felkelők közül. Talán az egyik katonai parancsnok rejtegeti őket, aki szemet vetett a trónjára? Akkor pedig felmerült a lehetősége annak, hogy a palotán belül is lesik az alkalmat.
Íme, a kínai kagán ezeken gondolkodva szorongott, idegeskedett. Azok szerint a jelentések szerint, amiket kapott, éjszakánként a felkelők rengeteg helyen feltűntek, ám minden tüzetes kutatás ellenére sem kaptak el senkit. A fickók minden bizonnyal az éjszakai ténykedést kedvelték. Ahogy a palotát éjszaka támadták meg, a városban is éjszakánként bújtak elő, ám nappal kámforrá váltak. De hát miért nem került kézre mostanáig egyetlen egy sem közülük?
Sziganfu népe a felkelőktől való félelmében éjjelente nem mert az utcára lépni. Egy kínai, aki a város szélén lakott, egy éjjel a Vej-folyótól visszatérőben sokakat látott közülük, amint a lovaikkal átúsztattak a Vej-folyón. Egy másik pedig amikor Sziganfun belül egy hatalmas termetű, teljes fegyverzetű vitézt látott haladni a sötétben, sikoltozva elszaladt. A felkelők ezzel a kettővel semmit sem csináltak, ám egy öregasszonyt megöltek. Ez az asszony, aki éjjel egy kis rizst vett a szomszédjától, miután kilépett a kapun, azt kiáltotta: "felkelők", aztán összeesett. A szomszédok, akik ismét kinyitották a kaput, csak a holttestét találták a szerencsétlennek. Nem volt rajta sem nyíl ütötte, sem kard vágta seb. Nyilvánvalóvá vált, hogy az asszony a félelemtől halt meg, amikor szemközt találta magát a rettenetes zsiványokkal.
Hogyan lehetett volna biztosra venni, hogy azok, akik tegnap halálra rémítettek egy öregasszony, nem támadnak-e holnap ismét a palotára?
A kínai kagán ezeken töprengve elővigyázatossági intézkedéseket tett, megnövelte a palota őrségét, Az őrséget rendbe szedte, és felhagyott azzal a szokásával, hogy éjszakánként kint sétáljon. Mindezek ellenére nem volt nyugodt. Nem lehetett benne biztos, hogy Kür Sád, akit megöltek, és levágták a fejét, meghalt. Kür Sád leányát kivégezték, ám koncsuját és fiát nem találták.
Úgy érezte, hogy az esze teljesen összezavarodott azoktól a jelentésektől, és a jelentésekben szereplő javaslatoktól, amiket a miniszterei adtak, dühös volt és zagyvaságok jártak az eszében. Hogy megoldja mindezeket a gondokat, ma gyűlést lesz a palotában. Taj-Cung ebbe a gyűlésbe vetette az utolsó reményét.

*
* *

Sziganfu palotájának nagytermében izgatott légkörben nyitották meg a gyűlést. A miniszterek megfeszítették inaikat, hogy a kínai kagán jelenlétében úrrá legyenek idegességükön. A kagán ismertette a Kür Sád féle felkelés utáni helyzetet, aztán megkérdezte, hogy hogyan állítsák helyre a nyugalmat a városban, és mik lennének a teendők, hogy elérjék ezt. Igazából ő is ugyanolyan izgatott volt mint amazok. Vej-Csing szólalt föl először. Ennek az elvakult törökellenes embernek a gyűlölete a Kür Sád féle felkelés után még növekedett is. A török nép teljes kiirtása vált a rögeszméjévé. A gondolatait nagy szószátyársággal magyarázta el. Azt mondta, hogy a törökök veszélyes sárkányok, és most kell orvosságot találni a bajra, nehogy egy nap előkészítsék Kína bukását. Hidegvérrel közölte a megoldást: A Kínában lévő összes törököt meg kell ölni…
Ven-Jen-Po, aki szembeállt és vitában állt Vej-Csinggel, azonnal tiltakozott. Ő előrebocsátotta, hogy a törökök elkínaiasítása hasznosabb lenne az állam számára, egymás után sorolta azokat az előnyöket, amiket Kína nyer ennek a népnek a képességeiből.
Li-Pe-Lo kettőjük közötti álláspontot védett, Jensze-Ku pedig támogatta őt.
A kínai kagán ma nagyon határozatlan volt. Bármelyik miniszter beszélt is, ő a hatása alá került, így hát folyton vélemény változtatott.
Hosszú vita után végül döntésre tudtak jutni: Merészségük és rettenthetetlenségük miatt veszélyesnek ítélték, hogy a törökök Kínában maradjanak, ezért visszaküldik majd őket a régi hazájukba. Vej-Csing úgy megdöbbent erre a döntésre, mintha villám csapott volna belé. Utoljára felszólalva így szólt:
- "Ezzel a döntéssel elfogadjuk, hogy Kür Sád legyőzött minket; az ő akarata sem volt más mint ez."
Ám Kína kagánja és a többi miniszter olyan rémálomban éltek, hogy még a vereség beismerését sem szégyellték, csak megszabaduljanak a rémálom nyomasztó hatása alól.
Most arra került sor, hogy hogyan valósítsák meg ezt a határozatot. Törökföld a szirtardusok uralma alá került. A Kínában lévő százezer török nem húzhatott ujjat ezekkel, mert sokuk asszony és gyermek volt. A kínai kagánnak ezzel kapcsolatban egy ragyogó ötlete támadt:
- Mivel a szirtardusok is törökök, így a törökök kétfelé szakadnak majd, az egyiket vagy a másikat megtámogatva egyensúlyt teremtünk. Így nemcsak egymással pusztíttatjuk őket, de az északi határunk biztonsága is biztosítva lesz.
Ez előtt a lángeszű elgondolás előtt tisztelettel fejet hajtottak a miniszterek. Egyikük sem mondott ellent. A kagán mintha ismét megtalálta volna a rég elvesztett jókedvét. Megkérdezte a minisztereit:
- Mit tanácsoltok, ki álljon ezeknek a törököknek az élére?…
Amikor a Bozkurt nemzetség minden teginjét számba vették és egyik sem tetszett nekik, a kagán ismét beszélni kezdett.
- Mit gondoltok Szirba Teginről?
Erre a kérdésre ráncokat vetett Vej-Csing homloka, és furcsa fény csapott ki a szemeiből:
- Igen ijesztő arcú és vad tekintetű férfi. - mormogta.
Taj-Cung mosolygott:
- Ez a félelmetes arc az ég legjobb adománya számunkra.
Azután így elégítette ki az értetlenül egymásra néző minisztereinek a kíváncsiságát:
- A Bozkurt nemzetség teginjei, akik mind világos arcúak és jóképűek, ezt az ijesztő arcú, csúf embert nem tekintik családtagjuknak. Mivel a nyugati törökök közül való, nem vizsgálhatják meg alaposan a családját, és gyanakodnak rá. Mindenféle mendemondák keringenek róla. Ezek szerint a mendemondák szerint az anyja, a halva született gyereke helyett ezt a bizonytalan származású gyereket nevelte föl… Így ha Sziba Tegin lépne a gök-türkök élére, a többi tegin elégedetlenségét felborzolva széthúzás magját szórjuk majd el. Hogy ezt a széthúzást felszítsuk, a Bozkurt nemzetség két teginjét is Szirba parancsnoksága alá fogom helyezni. Szirba a hozzánk leghűségesebb tegin, és a mert a gök-türkök nem kedvelik, kénytelen is hűségesnek maradni. Ha kagánságot adnánk neki, mindenképpen úgy irányítaná a gök-türköket, hogy az Kína számára előnyös legyen.

*
* *

Néhány nap múlva Szirba Kagán százezer törökkel a Kínai Nagy Falon kívülre távozott, ezt a kivonulást pedig egész Kínában, de főként Sziganfuban szívük mélyén megünnepelték. Most már éjszaka is kiléphetnek az utcára, nem látják majd magukkal szemben a halál ördögeit. Taj-Cung igen elégedett volt. Most már megszűnt annak a veszélye, hogy rajtaütnek a palotán. Ez azt a boldogságot jelentette, hogy nyugodtan alhat. Legfőképpen, hogy ezeknek a szerencsétlen zsiványoknak a vezére Kür Sád sem fog majd álmában megállni vele szemközt a levágott fejével, és nem mérgezi majd az életét.
Egyedül csak Vej-Csingnek nem volt ínyére ez a kivonulás. Amikor a palotában összetalálkozott Ven-Jen-Póval, így szólt:
- Negyven zsivány holtteste legyőzött egy negyven milliós, hatalmas államot.
Aztán nevetve hozzátette:
- Annak köszönhetően, hogy féltek a kísértetektől…

 

NEGYVEN ÉVVEL
A FELKELÉS
UTÁN
(Az Úr 679. évében)

Ameddig csak a szem ellátott, szürke szín terjed széjjel a végtelen síkságon. Ezen a síkon csak egy halomszerű dombocska látszódott, a tetején néhány fa sorakozott. A halom melletti kis ér csendesen folyt kelet felé, a partján néhány birka legelt. A dombocska lábánál négy török sátor állt.
Napnyugtakor egy férfi jött ki a legelöl álló sátorból, és hosszasan nézett a látóhatár felé. Ez a kemény tekintetű, szegényes ruházatú, daliás kiállású férfi úgy negyvenévesnek látszott; a homlokán, és az arcán lévő kardvágta hegek és sebhelyek mutatták, hogy sok mindenen keresztülment már. A süvegének a tollai kihulltak, foltos kaftánja több helyen szétszakadt, a csizmái lyukasra koptak. Mindezek között az ócskaságok közül csak a derekán függő bicsak tűnt szembe, arannyal és ezüsttel volt kiverve, mintha egy kagán kincsei közül került volna ki. Nyilvánvaló volt, hogy a látóhatárba mélyesztett tekintetével valamit vár. Ám a látóhatáron sem sötét folt, sem porfelhő nem jelent meg; az odébb legelésző állatok hangján kívül semmilyen más hang nem hallatszott.
A nincstelen öltözetű dalia párás szemekkel még egyszer végigpásztázta a látóhatárt, aztán visszament a sátorba. A sátor egyik zugában egy idős asszony feküdt némán elnyúlva egy nemezen. Fakó szemeivel a kapura nézett. Ez a haldokló asszony a nincstelen dalia anyja volt. Nehézkesen beszélve megkérdezte:
- Urungu! Feltűntek-e már?
A férfi, akinek mint kiderült, Urungu volt a neve, válaszolt:
- Nem anya! De mindenképpen megjönnek majd…
Az öregasszony minden erejét felhasználva kissé rendbe szedte magát.
- Tudom, hogy nem érem meg a holnapot. Mondanivalóm van a számodra. - mondta.
Urungu lassan lekuporodott az anyja mellé és törökülésbe ülve rászegezte a tekintetét. Nagy türelemmel, évek óta várta, hogy mit mond majd neki az anyja. Kár, hogy amint a hőn óhajtott ismeret birtokába jut, elveszíti az anyját. Ezt a minden más anyánál különb, odaadó anyát… Ezt az anyát, aki annak ellenére, hogy nincstelen és rokonság nélküli családhoz tartoztak, felülmúlta a legnemesebb családból származó asszonyokat is…
Most halkan beszélni kezdett ez a jóságos asszony, aki az életének a végéhez ért:
- Urungu! A hidegség lassan a szívemig emelkedik. Amikor eléri a szívemet, számomra minden véget ér és halott leszek, de ez a halál nem az első halálom…
Urungu meglepetten nézett az anyjára…
- Én már jó régen halottnak számítok. Azért éltem, hogy téged felneveljelek és férfit csináljak belőled. Amikor tizenöt éves lettél, és férfi nevet kaptál, nem maradt teendőm a föld színén. Azóta csak azért igyekeztem életben maradni, hogy lássak valamit. Ez a dolog pedig az az eszme volt, ami évek óta hajt téged: hogy török kagán székeljen Ötükenben, török törvény legyen érvényben… Ezelőtt harminc évvel, amikor te még csak tizenegy éves gyerek voltál, amikor Csibi Tegin felkelt a kínaiak ellen és igyekezett megalapítani a gök-türk államot, hogy a farkas fejes zászló lengjen Ötükenben, én küldtelek téged Csibi Kagán seregébe. Három évig, amíg Csibi Kagánt fogságba ejtve Kínába nem vitték, a harcokban nőttél föl; halálos sebeket kaptál. Jól harcoltál. Megmutattad, hogy az apádhoz méltó fiú vagy. Nagyon örültem ,hogy nem veszett kárba az erőfeszítésem. Méltó vagy az anyád tejére…
Az asszony elhallgatott. Kifáradt… Ha nem látta volna a fia kérdő tekintetét, még jobban hallgatott volna.
- Te sötét csillagzat alatt születtél, mert amikor megszülettél, már öt éve volt, hogy a törökök kínai fogságba estek. Urungu! Csibi Kagánnal együtt az Altájig jutottál. Sok török földet bejártál, de nem jutottál el Ötüken áldott földjére. Ezért mondom neked, hogy sötét a szerencséd. Noha nem Ötükenben halok meg, az én szerencsém jobb mint a tiéd, mert én ott születtem. Hosszú évekig ott éltem… Kétszer költözött remény a szívembe; amikor Kür Sád rajtaütött a palotán és amikor Csibi Kagán felöltötte a fegyverzetét az Altájban. Most ez a remény kihuny. Ám a hamvai között akkor is ég egy szikra. Így hát; ha valaki kettéhasítaná a kihűlve megdermedő szívemet amikor meghalok, láthatná ezt a szikrát. Ebben a szikrában Ötükenről is van egy álom… Urungu! A hidegség a szívem felé közelít. Gyorsan kell elmondanom neked a mondandómat. Most már tudd meg, hogy ki vagy! Nem Urungu az igazi neved!
Urungu összerezzent:
- Akkor mi?
- Én is elfeledtem, hogy mi volt.
- Miket beszélsz anya? Te aki mindenre emlékszel, hogyan feledhetted el az egyetlen fiad nevét?
- Fiam! Hát te nem tudod milyen a szív kívánsága? El akartam felejteni a nevedet. Ezt tiszta szívemből annyira kívántam, hogy végül elfeledtem. Még egyszer vissza sem tudtam rá emlékezni.
Urungu összevonta a szemöldökét. A hangja élesre vált:
- Anya! Hát én annyira rossz fiú voltam talán, hogy azzal vesződtél, hogy elfeledd a nevemet, és végül el is felejtetted?
A öreg anya szemei szánakozva mosolyogtak:
- Nem! Azért rejtettem el a nevedet még magam elől is, mert nagyon jó fiú voltál. Végtére is, mostanáig előtted is, és mindenki más előtt is eltitkoltam azt is, hogy ki volt az apád.
- Az ő nevét is elfelejtetted talán?
Az asszony nem válaszolt. A szemei egy kissé még inkább csordulásig teltek!… Úgy tűnt, hogy Urungu nem fogja megtudni, hogy ki volt az apja. Az anyja lélegzete furcsa lett. A sátor kapujára mutatott:
- Nyisd ki, hadd jöjjön be levegő. - mondta.
A megemelt nemez mögül az éjszaka fénye áradt be. Nemrégen ment le a Nap. Amikor valami furcsaság töltötte meg a sátrat, ami a szívekre hatott, Urungu hangja megremegett:
- Anya! Talán az apám nevét is elfelejtetted?
- Nem felejtettem el! Még ha akartam volna, akkor sem felejthettem volna el. Az apád felejthetetlen volt. Mert az apád Kür Sád volt…
Urungu ismét összerezzent és a kezét a derekán lévő bicsakra tette:
- Miért titkoltad ezt mostanáig?
- A kínaiak kerestek, hogy megöljenek. Nem tudhatod, hogy mekkora nehézségekkel rejtegettelek, miket kellett elviselnem. A nővéred feláldozta magát azért, hogy téged elszöktethesselek. A kínaiak kivégezték…
Az asszony szemeiből csorogtak a könnyek. Kint, az ér melletti birkák egyike szomorúan bégetett.
- A nővéred nevét is elfeledtem. Kénytelen voltam, hogy téged felnevelhesselek. De az apád nevét nem tudtam elfelejteni. Ha őt is elfeledtem volna, a te életed és az én életem is céltalanná vált volna. A derekadon lévő bicsak az apád bicsakja. Bumun Kagán neve van ráírva, az ő tamgája van belevésve.
Urungu kihúzta a bicsakot a hüvelyéből, de nem látta az írást.
- Az az írás nem mindig látható. Napkeltekor és napnyugtakor látszódik csak. Menj a sátor kapuja felé. A bicsakot nyugat felé tartva nézd!
Úgy tett, ahogy az anyja mondta. A markolat alján Bumun Kagán feliratát olvasta. A másik oldalon pedig a tamgát látta. Ám ezek olyan elmosódottak voltak, hogy aki nem tudta mit keressen, az nem vehette észre.
- Fiú! Az az írás, amelyet most alig tudsz elolvasni, és a tamga fényesen fog ragyogni, ha a törökök szerencséje felemelkedik. Ezt a bicsakot egy hatalmas nagy kám készítette.
- Talán Kirács Atya?
- Nem! Kirács Atya apja…
Ekkor a távolból vágtató lovak dobogása hallatszott. Urungu éles tekintettel a látóhatárra nézett. Amikor három lovast látott az éppen besötétedni kezdő síkság északi irányából közeledni, meg akarta mondani az anyjának az örömhírt: "Jönnek." Ám letett róla, nehogy a szavába vágjon.
- Urungu! A Bozkurt nemzetség hatalmas fia vagy, mert Kür Sád fia vagy. Jogod van arra, hogy büszke légy rá. Én is egész életemben büszke voltam arra, hogy Kür Sád koncsuja vagyok, de ezt nem fedtem föl. Amikor az apádnak joga lett volna arra, hogy kagán legyen, az apád erről a jogáról lemondva verekedett. Ha te is az apádhoz méltó fiú akarsz lenni, akkor élj úgy, hogy senkinek sem árulod el, hogy a Bozkurt nemzetségből származol. Verekedj addig, amíg a farkas fejes zászlót ki nem tűzik Ötükenben. Ne mint tegin, maradj Urungu!…
Urungu életében először mondott ellent az anyjának:
- Miért anya?
- Mert a legerősebb, legjobb ember a jogairól lemondó ember. A legnagyobb hőstettet pedig semmiféle viszonzást nem várva viszik végbe. Kür Sád is így tett. A nővéred is így tett. Tégy így te is. Azt akarom, hogy te is légy olyan mint az apád.
Urungu nem válaszolt. A lódobogás közeledett. A haldokló anya , még jobban elhalkuló hangon így szólt:
- Ha vérszerződést iszol arra, hogy úgy teszel, ahogy mondtam, és az apádhoz méltó fiú leszel, akkor boldogan halok majd meg. Aznap, amikor Kür Sád meghalt, én is halottnak számítottam. Ennek az életnek a terhét azért viseltem el, hogy felneveljelek.
Urungu, amióta csak az eszét tudta, azokon a nehézségeken gondolkodott, amiket szegény anyjának el kellett viselnie. Szívderítő örömet érzett, hogy teljesítheti anyának az utolsó kívánságát, akinek hirtelen megnőtt a becse, mert Kür Sád koncsuja volt. Az anyja mellett leült a földre. A bicsakját kihúzva a földön hagyta, a kezét rányomta.
- Hogy az apámnak és neked méltó fiad, a nővéremnek méltó testvére legyek, ellenszolgáltatás nélkül fogok verekedni. Ha nem tartanám meg az eskümet, Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki! - mondta.
Anyja, aki vele együtt nyomta a kezét a késre, mosolygott.
A lódobogás a sátor kapujáig közeledett. A három lovas ugorva szállt le a lováról. Amikor Urungu, a kapuhoz ugorva, a kezében kumiszos csuprot tartó Börüt megpillantotta, a fejét az anyja felé fordította:
- Nézd anya! Börü egy csupor kumiszt hozott neked. - mondta az örömhírt.
Ám a szenvedő anya már nem hallotta. Ennek a négy sátorból álló tábornak a három sátrából mindenki kumiszért szaladt, hátha meggyógyul tőle az asszony, de nem értek vissza időben. Kür Sád koncsuja a felkelés után még negyven évet várva, még negyven évet szenvedve, anélkül halt meg, hogy Ötükent viszontláthatta volna.

 

KÜR SÁD
KONCSUJA

Azon az éjjelen a sátortábor mély csendbe merült. Urungu, aki közel volt a sátor nyitott kapujához, reggelig az anyját várva gondolkodott.
Egymás után elevenítette föl a régi emlékeit. A legrégebbi időkre vonatkozók sötétek és zavarosak voltak. De még abban sem volt biztos, hogy ezek közül melyik történt előbb, és melyik történt később. Azután az arcok és az események megvilágosodtak, sorrendbe álltak. Mi volt ez a fullasztóan szűk kunyhó? Egy gonosz kínai kunyhó lehetett. Micsoda sanyarúak voltak az anyjával együtt ott töltött napok. De miért voltak sanyarúak? Urungu nem emlékezett az okára. Csak arra emlékezett igen jól, hogy ebben a kunyhóban egyáltalán nem beszélt. Igen ám, de egy beszélni sem tudó gyermek hogyan emlékezhet arra, hogy min ment át? Nem, nem! Ő nem volt annyira kicsi. Tudott beszélni. Azért nem beszélt, mert megtiltották neki. Az anyja tiltotta meg neki, hogy beszéljen. Igen, a szenvedés ebből a tilalomból fakadt. Nos, ki volt az a fiatal lány, aki az ölébe vette, sétáltatta és szerette? Talán az anyjának a fiatalsága jutott eszébe, azzal keverte össze. De ha így lenne, akkor nem emlékezne arra a fiatal lányra, amint az anyjával együtt egy nagy kertben ülnek. Vajon a nővére volt-e ez a fiatal leány? Minden bizonnyal a nővére lehetett. Aztán egy csomó dalia és köztük vészjósló kínai arcok…
Urungu a legrégebbi emlékei között kutatva azzal vesződött, hogy visszaemlékezzen az apja arcára. Négy éves volt, amikor az apja rajtaütött a kínai palotán. Vissza tudott emlékezni. Ám az anyja, hogy elűzze a veszélyt, annyira hozzászoktatta a felejtéshez, hogy sok sötét folt maradt, sokakat összekevert egymással. Egy zsúfolt hely tűnt föl a szeme előtt. Ez minden bizonnyal Sziganfu városa lehetett. De hogyan válassza ki az apja álomképét a sok dalia közül? Igen, most meg arra emlékezett vissza, hogy egy nagy házban két török beszélgetett. A derekukon kard is volt. Vajon ezek egyike Kür Sád lett volna? Minden bizonnyal ő volt, mert az anyja is ott volt. Sőt, az a fiatal lány is ott volt, aki őt az ölébe vette, és szerette. Mivel az anyja és a nővére is ott volt, az apjának is ott kellett lennie. Igen, ott volt. Mert a két dalia közül az egyik Kür Sádnak szólította a másikat. Mit mondott neki Kür Sád? Valamit mondott, de Urungu sehogyan sem tudta felidézni. Az apjának az arca az álmában lassan alakot öltött. Ötüken éles szemű íjásza széles kardjával és a derekán a tegzével… Igen, a vele szemközt lévő daliát "Bögü Alp"-nak szólította. Urungu ezt a nevet is sokat hallotta, még kora fiatalságában megtudta, hogy ő is meghalt a felkeléskor. Aztán hirtelen más dolgok kezdtek feltűnni a szeme előtt. Már jócskán felnőtt, hat - hétéves volt. Arra emlékezett, hogy egy ingovány szerű helyről az anyja hátán hosszú - hosszú utat tett meg. Aztán egy nagy betegségen esett át, tüzelő homlokkal napokig egy sátorban maradt. Akkor az anyja lovas, felfegyverzett nő volt. Hosszú időre magára hagyta a sátorban, kumisszal, joghurttal, tejjel tért vissza.
Egy harcra is emlékezett. Ő maga a fűben feküdt. Valaki karddal a kezében támadt rá. Nem, nem őrá, ott valaki másra, ráadásul egy asszonyra, ráadásul az ő anyjára támadt. Egy kínai volt az. Sőt egy kínai katona volt. Kard volt az anyja kezében. Verekedtek… A harc végére nem emlékezett. Csak mintha a vérző anyját látná amint őt az ölébe véve menekül. Urungunak úgy rémlett, hogy ez a menekülés gyalogosan is és lóháton is történt volna. Egy csalitban is megbújtak. Ám mindezek az emlékek összekeveredtek egymással. Még később egy török sátorban látta magát. Hirtelen…
Urungu felemelte a fejét és felnézett az égre. Felemelkedett a Hold, hűvösség támadt. Ekkor rájött, hogy könnyesek a szemei, és a fejét befelé fordította, ahol az anyja feküdt. Először semmit sem látott, mert a holdfény elkápráztatta, aztán izgatottan felpattant. Mintha az anyja fölött az apja és a nővére álomképeit látta volna. Ugyan olyanok voltak, mint az imént felidézett álomban. Egy lépést tett feléjük, nehogy elveszítse ezeket az álomképeket, ám az álomképek szomorú tekintettel ránéztek és lassan elhalványodva eltűntek.
Az ezután következő emlékeiben már nem volt zavarosság. Úgy emlékezett arra a napra, amikor az anyja az első íjász leckét adta neki, mintha tegnap lett volna. Miután Urungu megtanult nyilazni, vadászni járt, hogy segítsen az anyjának, ám sokszor üres kézzel tért haza. Azokban a napokban, amikor igen kevés volt az élelmük, az anyja valamiért étvágytalan lett. - "Ma egyáltalán nem kívánom" - mondta, és a maga részét is a fiának adta. Amikor tizenkét éves volt és két szörnyeteget megölt, az anyja nagyon örült, és amikor a nincstelenek sátrainak egyik szegletéből előszedett bicsakot a fia derekára kötötte, azt mondta:
- Ahogy nősz, úgy nő ennek a bicsaknak az értéke.
Üres idejükben egymással szemközt ültek, az anyja a régi háborúkról, kagánokról, bégekről mesélt neki. Urungu legkedvesebb harca Kür Sád felkelése volt. Az anyja valamiért ezt igen szépen mesélte el. Olyan szépen mesélte el, hogy Urungu sajnálta, hogy nem volt ő is a negyvenegy férfi között.
Amikor hét évvel Kür Sád felkelése után, a rémisztő arcú Szirba Kagán a kínaiak parancsára végrehajtott Kóra elleni támadáskor meghalt, a Bozkurt nemzetségből való Csibi Tegin fellázadt. Az Altájban jó néhány török élére állva igyekezett feléleszteni a gök-türk kagánságot. Az akkor tizenegy éves Urungut az anyja magához hívta, és azt mondta neki, hogy ebben a nagy munkában neki is részt kell vennie. Csibi seregébe küldte őt. Urungu, aki tapasztalatlan gyerek volt, a lovára pattant; a kardját, tegzét, íját magára öltötte; tarisznyájába egy kevés sült húst és főtt kölest téve útnak eredt. Út közben zsiványokkal találkozott, ragadozó állatokkal viaskodott, kínai őrjáratokkal csapott össze, végül mindent átvészelve a törökök kagánjának, Csibi Kagánnak a seregébe ért.
Három évig harcolt ebben a seregben, megismerte, hogy mi az a háború. Ebben a seregben a megöregedett, a hatvanat betöltött férfiak és a gyermekek váll a vállhoz vetve hatrcoltak, egymás bajtársai voltak. Az ő századosa Kutluk, egy tizennyolc éves vitéz volt, és a Kür Sád felkelés legnagyobb hősének, Bögü Alpnak a fia volt. Kutluk tizenhét éves testvére Örpen pedig Urungu tizedese volt. Örpen osztagában egy hozzá hasonlóan tizenegy - tizenkét éves testvérpár volt. Urungu leginkább velük barátkozott, amiatt a közelség miatt, amit az életkoruk hasonlósága adott, napról napra őszintébb lett velük. Ezek közül a testvérek közül a nagyobbik Arszlán, sohasem nevető arcú gyerek volt. A kisebbik, Börü pedig nevetős arcú sötétbarna katona volt. Ez a két testvér, a Kür Sád felkelésben elesett hősnek, Jágmúr századosnak a fiai voltak.
Három évig szakadatlanul; télen - nyáron, éhséggel és szomjúsággal nem törődve; fáradtságot nem ismerve futtatták a lovaikat, kard csapásokat osztogattak, kopjával szúrtak, nyilakat röpítettek. Urungu ezekben az években látta először a föld színének nagy keserűségeit, ezekben a harcokban veszítette el azokat, akiket szeretett. Az egyik csatában Kutluk századost nyíllal lyuggatták ki, egy másikban bajtársa, Arszlán kopjákra szúrva ért a Túlvilágra. Azután? Azután a dolgok ismét rosszra fordultak, viszály támadt egymás között, a hadsereg szétszóródott és Csibi Kagánt fogolyként vitték Kínába. Ez a szétszóródást és fogságba esést Urungu nehezen viselte el, még a barátjának, Arszlánnak a halálakor sem érzett ennél nagyobb fájdalmat a szíve.
Amikor az anyja nincstelen sátrához visszatért, annak ellenére, hogy tizennégy éves gyermek volt, sokat tapasztalt, edzett katona volt. Az anyja komoly arccal fogadta őt, homlokon csókolta, amiért ellátta a feladatát, azt mondta, hogy nem hibás a sikertelenség miatt, ezt a munkát, amit ma nem végeztek el, holnap mindenképpen elvégzik majd, elmondta, hogy meg kell tenni.
Közben évek teltek el, Urungu arra várt, hogy felemelkedjen a Bozkurt nemzetség zászlaja, amikor elvesztette a reményt, a saját szakállára kiment a pusztára, egyik nap a barátaival, más napokon egy szál magában harcolt a kínaiakkal; fejet vágott le, vért ontott, megsebesült, ölt, minden alkalommal az anyja sátrában fújta ki magát.
Ezek után a hosszú és kemény életvitelű idők után Börüvel és Örpen tizedessel vérszerződéssel egyesültek, a szétbomlott török földön saját sátortábort alapítottak. Ez a tábor, amely a Kínai Nagy Faltól egy félnapi járásra északra feküdt, négy sátorból állt. A sátrak egyikében Urungu; az anyjával, feleségével és gyermekeivel lakott. A második sátorban Börü Bég élt a feleségével és a fiával, a harmadikban Örpen tizedes lakott. Örpennek egy - egy év különbséggel öt fia volt. A negyedik sátorban pedig egy idős asszony és az unokája, Kizil élt. Ez az asszony, a Kür Sád féle felkelés hősei közé tartozó Jumrunak volt az anyja, Kizil pedig Jumru egyetlen életben maradt fia volt.
Ahogy Urungu az anyja meséit hallgatta a Kür Sád féle felkelésről, szinte olyan emberré vált, aki úgy élt, hogy látta őt. Amiért Börü, Örpen és Kizil ezeknek a hősöknek a gyermekei voltak, nagyon szerette őket, a többi felkelő gyermekeivel is egyenként össze akart barátkozni, és bánkódott, hogy ő maga nem volt azok közül valamelyiknek a gyermeke, akik ebben a felkelésben haltak meg. Még egy dolog bántotta. Noha annyira éles szemű íjász, annyira jó verekedő volt, noha a lóra ülve szélsebesen vágtatott, noha annyira bízott a szíve és a keze erejében, a köznépből származott. Furcsa volt, hogy még azt sem tudja, ki volt az apja. Egyszer - kétszer megkérdezte az anyjától, hogy ki volt az apja, de ő azzal fojtotta belé a szót:
- "Majd megmondom ha eljön az ideje."
Ha nem érzett volna akkora tiszteletet az anyja iránt, kierőszakolta volna, kiszedte volna belőle, ám ez a hős annyira kötődött az anyjához, hogy nem talált elég erőt magában ahhoz, hogy eltérjen a szavától. Az ő apja bizonyára ágyban halhatott meg, hogy az anyja ezek között a hősök között vonakodott elmondani, Urungu pedig nem merészkedett tovább.
Egy nap nagy csapás érte a tábort: A négy vitéz, azaz Urungu, Örpen, Börü és Kizil vadászatról visszatértükkor feldúlva találták a tábort. Támadás érte a tábort, a sátrak összedőltek, a birkákat elvitték, az asszonyokat és a gyerekeket megölték. Csak Urungu anyja és az egyik fia maradtak életben sebesülten és ájultan a romok között. Amíg Urungu az anyját és a fiát igyekezett gyógyítgatni, a mindenét elvesztett másik három lóhalálában vágtatott dél felé, addig versenyeztek, amíg szembe nem kerültek a Kínai Nagy Fallal, ám egyetlen kínaival sem találkoztak. Örpen aki a feleségét és öt fiát vesztette el hirtelen, a tornyok egyike felé kiabálva kihívást intézett hozzájuk. Amikor nem kapott választ, átkozódott, amikor erre az átkozódásra a toronyból csak nevettek, megtébolyodva még jobban átkozódott, a végén a legzengőbb hangján így kiabált:
- Bögü Alp ezredes fia, Örpen vagyok! Ki vagy te, az ottaniak feje, a szukák főparancsnoka? Mondd meg hát a nevedet, hadd tudjuk meg, miféle ember vagy. Ne félj, nem tudok majd felkapaszkodni a falon. Ne félj, ne titkold bajt hozó nevedet!
Erre a kiabálásra a toronyban lévők hangosan nevettek, aztán egy tiszt tört törökséggel ilyen választ adott:
- Isten hozott, rablóvezér! Nem félek, hogy fölkapaszkodsz a falon, de mert megparancsoltad, megmondom a nevemet. Szolgád, aki ma négy sátorra való patkány kölyökért és az anyjaikért fellelős; Ven százados… Van-e más parancsod?
Aztán még egyszer felkacagva bement a toronyba, a három szerencsétlen hős pedig, akiknek kiirtották a családját, nem tehetett mást, mint hogy visszaforduljon.
Urungu, a kissé magához tért anyjának a tanácsára aznap éjjel a fiával és a barátaival észak felé indult, azon a helyen vertek tanyát, ahol most is állt a tábor. Közben évek teltek el, és ők itt voltak. Napokig a szabad ég alatt feküdtek, a halállal viaskodó anya és a kis gyermek végül megmenekült a haláltól. Miután a csapás első bódulatából magukhoz tértek, néhány birka tulajdonába jutottak. Beköltöztek abba a sátorba, amit az anyja szőtt, az életüket ismét rendbe szedték. Sőt, egy - két éven belül, Örpen, Börü és Kizil messzire menve, magukhoz illő leányokat vettek el és hoztak magukkal, csupán Urungunak nem jutott eszébe ismét megházasodnia.
A tábor vezetője Örpen tizedes volt. Életkorra is idősebb volt a többi férfinál, de semmilyen ügyet nem intézett anélkül, hogy Urungu anyját meg ne kérdezte volna. Ez az asszony mindig a leghelyesebb szavakat mondta, mindenre gondolt, ha pedig szükséges volt, akkor nem mulasztotta el merészségre ösztönözni őket.
Amikor Örpen, Börü és Kizil gyermekei megszülettek, ő volt az aki eligazította a kezdő fiatalasszonyokat, ő tanította meg őket, hogyan kell gyermeket nevelni. Egyszóval, röviden, a tábor lelke ez az anya, ez az asszony volt.
Íme ezen az estén meghalt a tábor lelke; a tábor árván maradt.

*
* *

A Hold felemelkedett. Hűs szellő fújdogált a síkságon. Ismét sebesen közeledő lovak álltak meg a sátor előtt. A lovakról Örpen, Kizil, a feleségeik és gyermekeik szálltak le. Ötventől öt évesig, az összes táborlakó meglehetős sebességgel szaladt el az anya asszony számára kumiszt szerezni. A terméketlen és kopár helyen álló nincstelen tábor azért veszkődött, hogy el ne veszítse a lelkét. Amikor reggel a beteg ajkait elhagyták a szavak: "Bárcsak lenne egy kis kumisz", azt mind szent parancsnak tekintették, a három férfi, a három nő és a nyolc gyermek, akik közül öt éves volt a legkisebb, a lovára pattanva az Örpen által megjelölt irányokba eresztették a lovaikat. A négyfelé szétváló tizennégy ember négy csupor kumisszal tért vissza, ám az anya anélkül halt meg, hogy akár csak a legelsőként érkező kumiszt megitta volna…
A tábor elvesztette a lelkét. Ezért most mind lehajtott fejjel, bánatos szívvel sírtak. Urungu a sátor kapujából az égre nézett, tizenöt éves fia, Tacsám odabent mozdulatlanul állt.
Reggel felé Urungu kivételével mindenki más álomba merült. Egyedül ő üldögélt és a szíve napkeltéig számot vetett a múlttal. Az az anya, akit elveszített, olyan anya volt, hogy még a saját halálával is boldogságot hozott a fiának, titokban közölte vele, hogy ő Kür Sád fia.
Istennek milyen furcsa játéka volt! Mindenki azért sírt, mert meghalt Urungu anyja, pedig valójában Kür Sád koncsuja volt. Annak a Kür Sádnak a koncsuja, aki negyven emberrel legyőzte Kína kagánját, és aki azzal, hogy rettegésbe borította Kínát, megmentette a törököket…
Urungu egész éjjel két egymással ellentétes érzés között őrlődött. Egyrészt bánkódott páratlan anyjáért, másrészt örült, hogy Kür Sád fia. Szenvedett, hogy ezt senkinek sem mondhatja el, aztán felvidult annak a páratlan szépségére gondolva, hogy Bozkurt nemzetségbeli teginként úgy kell viselkednie, mint egy közrendű férfinak.
Amikor a Nap első sugarai elárasztották a nyitott kapujú sátort, a sátor belseje felé fordította a szemeit. Amíg anyja az egyik oldalon örök álmát aludta, amott a fia aludta ki a fáradtságát. A többi sátorban ébredezni kezdtek. Urungu az anyjára tekintve, fájó szívvel mormogta: "Kür Sád koncsuja". Aztán a szemeit az alvó Tacsám felé fordította. Arra gondolt: Kür Sád unokája.

 

A PUSZTA
MÉLYÉN

Urungu egymagában lovagolt a végtelen pusztán. Egy évvel az után, hogy meghalt az anyja, Tacsámot megházasította, a sátrát nekik hagyta, a táborbéliektől búcsút véve a puszta mélyébe vetette magát.
Így kereste a végzetét. Ha találkozna egy olyan teginnel, aki zászlót bontana a gök-türk állam újjá alapításáért, csatlakozna hozzá, ha nem találkozna, akkor pedig Ötükenig hatol, és megnézi majd azt az áldott hazát.
Napok teltek el, vadászva, madarászva élt, úgy hűsítette kebelét, hogy a forrásokból ivott, igen kevés emberrel találkozott.
Egy este, hosszú út megtétele után megpihent egy eléje került ligetben, és éppen a közelében csobogó víz hangját hallgatta, amikor három lovas a forrás mellett leszállt a lováról. Miután ittak, és a lovaikat is megitatták az egyikük megszólította Urungut:
- Pusztai! Ki vagy? Merre felé tartasz?
- Urungu a nevem. Észak felé megyek.
A hozzáállásukból és tekintetükből nyilvánvaló volt, hogy az idegenek nem érik be ennyivel. Honnan ismerhették volna ők Urungut. Ezúttal a második kérdezett:
- Melyik törzsből, nemzetségből való vagy? Ki a kagánod?
Urungunak úgy tűnt, hogy szórakoznak vele. A kagánját kérdezték. Talán maradt-e kagán törökföldön, hogy ezt kérdezik? Kemény választ adott:
- Gök-türk vagyok. A kagánomról pedig...
Urungu elhallgatott. Mit is mondhatott volna?
A vele szemben állók arca különössé vált. Az az idegen, aki azt kérdezte, hogy ki a kagánja, gúnyolódó hangon azt mondta:
- Miután azt mondtad, hogy gök-türk vagy, meg sem kell már nevezned a kagánodat.
Urungu felpattant ültő helyéből:
- Hát te ki vagy? Melyik törzshöz tartozol? Ki a kagánod?
- Engem Kadir Bagának neveznek. Dokúz-ogúz vagyok. A kagánom…
Urungu durván a szavába vágott:
- Elég! Miután azt mondtad, hogy dokúz-ogúz vagy, meg sem kell már nevezned a kagánodat.
A százados feldühödött:
- Talán nem kedveled a dokúz-ogúzokat?
- Tudom, hogy vitézebbek vagytok a karlukoknál.
- És a gök-türköknél?
- Azt is tudom, hogy a gök-türköknek vagytok alávetve.
Urungu és a dokúz-ogúzok úgy tizenöt lépésnyire álltak egymással szemben. Kitörőben volt a vihar.
Miután a dokúz-ogúzok századosa lenéző tekintettel elmosolyodott, így szólt:
- Csak nehogy a kínaiakat is megrémítő Kür Sád legyél.
Aztán nehogy lehetőséget adjon Urungunak, akinek mintha hóvihar dúlta volna föl az arcát, így egészítette ki mondandóját:
- A ti Kür Sádotok igen éles szemű íjász volt, de Kara Kagán idejében, ő is ott volt Tulu Kán seregében akit legyőztünk, és a nyilai nem sértettek meg minket.
Urungunak vérzett a szíve. Közel állt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. Gúnnyal kívánta lezárni az ügyet:
- Azt is tudom, hogy a dokúz-ogúzok különb íjászok, mint a kínaiak.
Erre a szóra kitört a vihar. Kadar Baga követhetetlen sebességgel nyilat húzott elő a tegzéből, és az íjára téve célzott, és lőtt. Éles zúgás hallatszott. Urungu süvege lerepült a fejéről, és a nyílvessző a mögötte álló fához szögezte. Aztán a dokúz-ogúzok századosának a hangja azt harsogta:
- Láttál-e már élesebb szemű íjászt a kínaiaknál? Legyen ez figyelmeztetés számodra! Ha egy ujjnyival lejjebb talál, az agyadat lyukaszthattam volna át!
A dokúz-ogúzok hármasa pedig hahotázva nevetni kezdett. Akkor még szokatlanabb dolog történt: Urungu a századosnál is gyorsabb mozdulattal, villámsebesen a tegzéhez kapott. Egymás után három zúgás hallatszott. A hahotázva nevető három ember süvegét három nyíl leröpítette a fejéről, és a hátuk mögött álló fákhoz szögezte.
Most vége szakadt a nevetésnek, a tekintetek megkeményedtek és a köztük lévő távolság felére csökkent. Urungu még mindig vérző szívvel mondta:
- Ez pedig számotokra szolgáljon figyelmeztetésül.
A szemei ködösen látták a környezetét, sőt még a dokúz-ogúzok háta mögül közelítő lovasokat sem tudta kivenni.
Kadir Baga százados gyorsan felocsúdott a meglepetésből:
- Kiviláglott, hogy te egy tréfát nem ismerő vitéz vagy. ám amíg össze nem mértük a kardjainkat, addig nem hagylak elmenni.
Kardot húztak. Urungu a hátát egy fának vetve védekező állást vett föl. Kadir Baga óvatos léptekkel közeledve végrehajtotta az első támadását. Éles csattanás hallatszott. Kivédték a támadást.
A százados egy lépést hátralépett, a kardját a levegőben megfordítva ismét támadt. Jobbról és balról igen gyors és igen kemény csapásokat mért. Urungu úgy állt a helyén, mintha odaszögezték volna, és minden csapást kivédett.
A másik kettő, akiknek lerepült a fejéről a süvege, igen csodálkozott ezen. Hát ez az ördöngös fickó meg honnan került elő? Íme még Kadir Baga sem tudott elbánni vele.
Amíg ők így töprengve figyelték a küzdelmet, egy úgy húsz lovasból álló csapat érkezett meg, és állt meg. A bégeken, katonákon és lovászokon kívül egy fiatal lány is volt köztük, és az irányába mutatott tiszteletből kiviláglott, hogy ő a csapat vezére. Amikor mind leszálltak a lovaikról, ő nem szállt le.
A fiatal leány egy ideig a küzdőket nézte. Megkérdezte, hogy ki ez a dalia, aki így megizzasztja Kadir Baga századost. Az a kettő, akinek lerepült a süvege, elmondta, hogy egy Urungu nevű gök-türk, és elmondták, hogy nyilazásban sohasem látott mérvű a tudása. A fiatal leány parancsot adott az egyik mellette állónak:
- Ezredes! Válaszd szét a verekedőket!
Az ezredes kardot húzva a küzdők közé állt:
- Váljatok széjt! Aj (Hold) Hánim parancsa! - kiáltotta.
Sem Urungunak, sem Kadir Bagának nem volt kedve a szétváláshoz, ám Aj Hánim nevének a hallatára a százados visszahúzódva leeresztette a kardját. Féltérdre ereszkedve köszöntötte Aj Hánimot.
Urungu ebben a pillanatban meglátta a környezetét. Jó öltözetű, fenyegető testtartású vitézek tekintettek rá, egy fiatal és szép leány pedig a lova hátáról méregette. Urungu ismerte, de hirtelen nem jutott eszébe, hogy honnan. Látva, hogy az a százados, akivel az imént összecsapott féltérdre ereszkedik, és Aj Hánim nevének hallatára megértette, hogy egy nemes családból származó leány. Ám az esze össze volt zavarodva. Az ezredesre nézett és megkérdezte:
- Miért választottál szét minket? Ki az az Aj Hánim?
- Aj Hánim a mi kagánunknak, Báz Kagánnak a leánya. Az ő parancsára választottalak szét titeket.
Rövid csörrenés hallatszott. Urungu a hüvelyébe dugta a kardját. Néhány lépést tett Aj Hánim felé. Féltérdre ereszkedve így szólt:
- Te parancsolsz.
Aj Hánim jelére felkelt és szálfaegyenesen megállt. Az ócska, rongyos öltözete ellenére testtartása, beszéde, különösen pedig az iménti verekedése nyilvánvalóvá tették nagyságát. A dokúz-ogúzok kagánjának leánya egy pillantással felmérte az embereket, sőt a szívekből még a múltat is kiolvasta. Az egyik unokaöccse kám volt. A dokúz-ogúzok között azt beszélték, hogy a titkos tudományból sok mindent megtanított neki. Urunguhoz kezdett beszélni:
- Vitéz! Azzal, hogy Urungunak mondtad magad, még nem mutatkoztál be elég jól. Nyilvánvaló, hogy bég vagy. Ki vagy? Elmondanád-e nekünk?
A hangjában lévő dallam mondott valamit Urungunak. Ismerte ezt a hangot. Ez egy annyira szép, annyira rokonszenves hang volt, hogy az belülről megremegtette. Nem adott választ.
Aj Hánim ismét megszólalt:
- Láttam, hogy hogyan küzdöttél. Kadir Baga századossal megvívni nagy feladat. Mesterlövésednek a nyomait is látom. Te bizonyára a gök-türkök hatalmas bégjei közül való vagy.
Urungu hallgatott. Ez a hang a szívéig hatolt, az elmúlt napjait juttatta eszébe, lassan kezdte megismerni ezt a leányt. Íme, az ő hangja fájó sebet tépett föl a szívében:
- Vitéz! Ha nem múlt volna el negyven év mióta az íjászat világhíressége, Kür Sád meghalt, akkor erre a éles szemű lövésre tekintve azt mondanám, hogy Kür Sád vagy.
Urungu megremegett. Visszatartotta magát attól, hogy azt mondja: Kür Sád fia vagyok. Noha az apja már több mint negyven éve halott volt, a neve, a dicsősége még mindig élt, még a gök-türkök ellenségei, a dokúz-ogúzok között is. Erre a gondolatra örömmel és büszkeséggel telt meg a szíve.
Most a leányt is, és a hangját is megismerte: Aj Hánim egy az egyben hasonlított a feleségére, akit a kínai Ven százados ezelőtt húsz évvel megölt, a hangja is egy az egyben az ő hangjára emlékeztetett. Erre emlékezve Urungu nyelve megoldódott:
- Nem, hánim! Nem vagyok bég. Közrendű török vagyok. - mondta.
A kagán leánya Urungura szegezte a tekintetét. Mintha nem hitt volna a szavainak. Olvasni kívánt a szívéből. Egymás szemébe néztek. A többiek is, akik végighallgatták a beszélgetést, egyszer Aj Hánimra, egyszer meg Urungura néztek, és azt találgatták, hogy mivé fejlődik az ügy. Hallatlan dolog volt ilyen kitartóan nézni egy kagán leányának a szemébe! Ez a gök-türk, még ha bég lenne is, hogyan nézhet így egy kagán leányára? Ám Kür Sád fia egyáltalán nem is törődött ezzel. A vele szemben lévő leány zöldesbarna szemeibe tekintve magánkívül volt. Ezek a szemek húsz év távolságba vitték, mintha szeretett feleségét látta volna ismét, azzal a különbséggel, hogy ez az arc, ezek a szemek a felesége arcánál, szemeinél okosabbak, szebbek, más fajtájúak voltak.
A kagán leányának az arca kissé megkeményedett. Hát hogy is lehetne ez a dalia, aki szünet nélkül őt nézte, ez az éles szemű íjász, ez a kemény kötésű vitéz a köznépből?
- Vitéz? Merre tartasz? - kérdezte.
- Ötükenbe megyek hánim!
- Mi is észak felé megyünk! A kívánt helyig velünk tarthatsz.
Urungu féltérdre ereszkedve mondta:
- Te parancsolsz.
Aztán már nem emelte föl még egyszer a tekintetét, és nem nézett az arcába.

*
* *

A csapat azon az éjszakán az erdőben, a forrás mellett vert tábort. A lovászok a málhás lovakról leemelt göngyölegeket kibontva sátrakat vertek. Amikor a kagán lányának nagy sátrát nagy gondossággal felállították, nemezből összetoldott ágyat állítottak össze. Aztán az ezredesnek és a két századosnak a sátrait állították föl. A tizedesek, a katonák és a lovászok hármasával, négyesével húzták meg magukat a kisebb sátrakban.
Urungunak nem volt sátra. A lova nyerge mögötti nemez az ágya, és egyúttal a takarója is volt. Amikor a dokúz-ogúz ezredes megmutatta neki a sátrat, amiben másik három katonával együtt lefekhet, Urungu a köszönettel visszautasította; tudatta vele, hogy elegendő lesz számára a nemeze.
Báz Kagán kisebbik lánya, Aj Hánim, az apja parancsára indult vándorútra, most pedig hazatérőben volt. Azt is beszélték, hogy Báz kagánnak titkos szándéka is volt ezzel a úttal, ám senki sem tudta, hogy mi az.
Urungu, a dokúz-ogúzoktól kissé távolabb, egymagában üldögélt, gondolkodott. Éppen azon volt, hogy visszautasítsa a kumiszt. és a húst, amit egy tizedes hozott neki, de amikor megtudta, hogy Aj Hánim küldte, letett róla, és nagy szomjúsággal itta, csak itta a kumiszt, ami hónapok óta nem volt a szájában.
Amíg az éjszaka hűs szele a fák között félelmetes zúgást keltett, Urungu a feleségén és Aj Hánimon gondolkodott. Ez a hasonlóság a szívében Aj Hánim iránt születő rokonszenvet növelte. A szemei is ugyan olyanok voltak. A termete is ugyan olyan volt. Akkor is így reszketett a szíve, amikor ő beszélt. Az ő színe is ilyen szép volt. Csakhogy… Csakhogy Aj Hánim szebb volt.
Urungu annyira szerette a meghalt feleségét, hogy a halála után egyetlen nőt sem választott társul. A gök-türkök között nem akadt olyan, aki megözvegyülve ne házasodott volna ismét, ezért a barátai csodálkoztak Urungun. Még az anyja is mondta neki egyszer, hogy házasodjon meg, de Urungu olyan határozottsággal utasította vissza, hogy az anyja nem piszkálta ezzel még egyszer. Urungu húsz évig asszony nélkül élt, és noha elhalványult ugyan a szívében a halott feleségének az emléke, a tüze hamuvá vált, továbbra is tisztelettel adózott emlékének.
Ezen az éjszakán folyton csak rá gondolt. Az emléken kívül mi maradt számára ebből az asszonyból? Élő örökség gyanánt Tacsám. Olyan jól esett most a régi időkre visszagondolnia, rá emlékeznie, hogy hálát érzett Aj Hánimnak azért, hogy okozója lett ezeknek az édes visszaemlékezésnek. Aztán összefacsarodott a szíve - "Milyen jó lenne , ha ő is élne", - gondolta. Ha az az átkozott Ven nem ölte volna meg, akkor most nem lenne ilyen otthontalan, számkivetett vándor. Milyen jó lenne, ha Aj Hánim, aki az innen ötven lépésnyire lévő sátorban alszik, nem Báz Kagán leánya lenne, hanem az ő felesége. Urungu szívében a húsz évvel ezelőtt meghalt asszony iránt érzett érzéseivel az Aj Hánim iránti érzései összekeveredtek, egyesültek, és álmaiban egyetlen asszony maradt. Ez az asszony a húsz évvel ezelőttről a mai napig hatolt, Urungu elmúlt szerencsétlen életét, a sötét útra hasonlító éltét bevilágító nap lett. Éppen olyan, mint a nyár első hónapjaiban a pusztát bevilágító édes napsütés…
Negyvenöt éves volt. Sokat tapasztalt, a világnak minden örömét és bánatát látta, de végül megértette, hogy szíve három nagy keserűséggel van telve, megneheztelt a végzetre. Az első keserűsége az volt, hogy Ötükenben nem láthatta a törökök kagánját, és a farkas fejes zászlót. A második keserűsége az volt, hogy nem mondhatta el, hogy Kür Sád fia, a harmadik keserűsége pedig az volt, hogy hiányzott neki a szeretett felesége. Az apjának és anyjának a halála miatt nem bánkódott, mert azok Isten parancsára történtek, de a többiek halála miatt vérzett a szíve, mert azok nem az Isten törvénye szerint történtek. Miért nem lehetett boldog? Talán lehetetlen lett volna Török kagánságot alapítani Ötükenben? Talán nem mondhatta volna meg, hogy Kür Sád fia? Talán nem rakhatott volna új fészket a feleségével?
Urungu hirtelen magához tért: Húsz éve már, hogy meghalt a felesége, vérszerződést ivott, esküt tett az anyjának, hogy nem mondja el, hogy ő Kür Sád fia. Egyetlen reménye maradt: Ötükenben a gök-türk kagánság megalapítása. Biztos, hogy egy nap, egy tegin zászlót bont majd, és ő maga is ez alá a zászló alá fog futni.
Egy fatörzsön üldögélve gondolkodott, amíg éjfél után Kadir Baga százados oda nem jött hozzá, és meg nem kérdezte, hogy miért nem fekszik le. A nappali ellensége, a katonák őrségváltása kedvéért felkelve látta, hogy rendben mennek a dolgok, aztán Urunguhoz közelített, aki még mindig nem feküdt le, a hűvös idő ellenére még a nemezébe sem burkolódzott be, és felajánlott neki egy sátrat.
Urungu ekkor megérezte, hogy hűvös az idő, rájött, hogy későre jár. A Hold igencsak magasra emelkedett. A százados hirtelen lehajolva Urungu arcába nézett:
- Talán a szemedbe ment valami? Miért könnyes a szemed? - kérdezte. Urungu a szeméhez emelte a kezét. Minden bizonnyal belement valami, talán egy kis bogár lehetett. A századosra nézett:
- Jobb nekem a szabad ég alatt aludnom. Fényes legyen az éjszakád. - mondta.
A kissé odébb lévő lováról levette a nemezét és beburkolódzott. Elnyújtózott a füvön és úgy maradt. Az éjszakai táborhely őrei azt láthatták, hogy a gök-türk napkeltéig sehogyan sem tudott nyugton pihenni.

 

ÖTÜKENBE
MENET

Amikor a következő nap a csapat észak felé indult, Urungu is csatlakozott hozzájuk. Aj Hánim engedélyével és parancsára velük tarthatott. Kadir Baga százados két tizedessel jócskán előrébb haladt. Aj Hánim mögött volt az ezredese, aki amint meglátta a jelzést, hogy beszélni akarnak vele, a lovát megsarkantyúzva közelített felé. A katonák és a lovászok a málhás lovakkal sorban mögöttük jöttek. Két tizedes a csapat jobbján és balján volt, egyszer - egyszer a lovukat megsarkantyúzva eltávolodtak, és jobbra - balra fürkésztek, aztán ismét visszatértek a csapathoz. Leghátul egy százados alkotta az utóvédet, néha ez is visszafelé lovagolva pásztázta a környéket.
Urungu hátul, az utóvéd százados és a málháslovak között lovagolt. Ezek közül a jó öltözetű bégek és katonák közül igencsak kirítt, nemcsak feszengett, de örült is, hogy velük mehet. A kumiszért és a vendégszeretetért cserében, amit megadtak neki, a segítségükre akart lenni. De hát hogyan, milyen alkalommal nyújtson majd nekik segítséget? Út közben folyton ezen gondolkodott, senkivel sem beszélt. Néha, ha az utóvéd százados kérdezett tőle valamit, rövid válaszokat adott, így múlatta az idejét.

*
* *

Ez az út ugyanígy folytatódott három napig. A harmadik nap estéjén ismét egy víz mellett verték föl a sátrakat, és miután mindenki elhelyezkedett, a dokúz-ogúz katonák közül az egyik a kobzát elővéve játszani, énekelni kezdett. A lovászok és katonák, sőt a tizedesek és a századosok is a koboz köré gyűltek, hallgatták. Aj Hánim is kiült a díszsátra kapuja elé, a nyergéből készített trónusán ülve hallgatta a dallamot, az ezredese pedig vele szemközt állva ugyanezt tette.
Urungu, aki évekkel ezelőtt Csibi Kagán seregében fiatal katonaként jó néhány koboz dalt hallgatott, izgatott lett. Abban a seregben sok regős volt. A nappalok véres harcai utáni éjszakákon a húrokat pengették, véres viaskodásokról, szívet lyukaszó nyílvesszőkről, keblet szétzúzó kopjákról, fejeket lecsapó kardokról regéltek. Vízként patakzó vért, számtalanul elpazarolt életeket, bőségesen végrehajtott hőstetteket dicsőítettek. Ám Urungu évek óta nem találkozott regőssel, mint bármi más után, a koboz hangja után is vágyódott. Ahogy most egy dokúz-ogúz regős a húrokba csapott, ismét önkívületbe került. A kobozt körülvevő gyűrűn kívül, jócskán hátrébb törökülésben ülve önkívületben hallgatta a dalt. Miket énekelt a dokúz-ogúzok regőse…

Ne hidd, hogy megpihen a szív
Amikor lenyugszik a Nap a látóhatáron
Amikor az est leszáll,
A búbánat összecsap a végzettel.

A tekintetem bepárásodik,
A szívem hegye ködösödik,
A könnyeim forrása megnedvesedik
Amikor a megszólal a szerelem madara.

A szerelem vad valóság;
A kedves egy távoli virág.
A szerelmem eltart,
Egészen a sírig.

Egy szépség utáni vágy…
Íme a legszebb szebb dal!
Élet; végezd be, szív; forrald fel,
Amint elkap a szerelem.

Valahányszor eszembe jut a szerelmem,
A halált megismerem!
Talán elmúlik, megégek
Utolsó álomba merülve…

A regős folytatta a dalt. De a már alaposan önkívületben lévő Urungu nem hallotta, csupán az agyába vésődő néhány szó visszhangzott szüntelenül a lelkében.

Talán elmúlik, megégek
Utolsó álomba merülve…

Íme a dokúz-ogúzoknak a regőse ok nélkül égette, szította a tüzet a szívében.
Ahogy ő így merengett, aggódó szívvel a távolba sikló gondolatok közepette, odébb Aj Hánim és az ezredes őróla beszélt. Az ezredes a három napos út alatt jó alaposan szemügyre vette és megvizsgálta az útitársukat, és látva, hogy az ócska ruhája, nincstelen állapota ellenére a derekán lévő bicsaknak hatalmas értéke van, nem mulasztotta el ezt elmondani. Amikor ezt elmondta Aj Hánimnak, és azt mondta, hogy lehetséges, hogy Urungu nem a köznépből való, csak megerősítette ezzel Aj Hánim gyanúját, aki ezt igazából nem is hitte.
Egy kissé nehéz volt erre a gök-türkre úgy gondolni mint bégre, akinek még egy sátra sem volt, ahová lefekhetett volna. Ám a vitézségére, kiállására, bicsakjára tekintve kételkedésen kívül mást nem is lehetett tenni. Még Aj Hánim sem tudott erről az ismeretlen emberről határozott döntést hozni, pedig ő gyakorlott volt az emberi szívek olvasásában. Kétség kívül értékes ember volt. Ám ez minden… Többet ő sem tudott…
Egy tizedes így szólt:
- Aj Hánim hivat.
Ekkor Urungu magához tért és ráébredt, hogy már kétszer elmondták neki ezeket a szavakat.
Lenyugodott a Nap. A regős még mindig játszott, a jócskán odébb lóháton járőröző három - négy őrön kívül mindenki más őt hallgatta.
Urungu féltérdre ereszkedett. Aztán felkelt és szálfaegyenesen megállva várta Aj Hánim mondandóját. Az ezredesen kívül senki más nem volt mellettük. A kagán leánya szívbemarkoló hangján ismét beszélni kezdett:
- Vitéz! Holnap elválnak az útjaink. Mit gondolsz erről?
- Urungunak vérzett a szíve. Annak ellenére, hogy tudta, hogy csak néhány napig lesznek együtt, egyáltalán nem számított arra, hogy ez a néhány nap véget ér majd. Úgy hitte, hogy minden nap így együtt mennek majd, minden este tábort vernek, és távolból figyelheti majd, ahogy a kagán leánya ki s be jár a díszsátrába, aztán útra kelnek úgy, hogy ő halad leghátul, a kagán leányától legtávolabb, és ez így folytatódik tovább… A kagán leánya megsebezte a szívét azzal, hogy azt mondta, hogy holnap elválnak az útjaik. Egy pillanatra felemelte a tekintetét a földről és ránézett:
- Vérzik a szívem miatta, hánim. - válaszolta.
Az ezredes ezekre a szavakra felkapta a fejét. Aj Hánim arcán nem látszott változás. Zöldesbarna szemei felragyogtak ahogy megkérdezte:
- Miért?
- A parancsnokságod alá vettél, és idáig hoztál. Nem sajnáltad tőlem a kumiszodat. Én viszont semmiféle szolgálatot sem tehettem neked, hogy ezt megháláljam. Ezért vérzik a szívem.
- Rajtad múlik, hogy szolgálatot tégy.
Urungu szemei fölragyogtak. A tekintetét ismét felemelve a kagán leányára nézett. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, a tekintetével kérdezte, hogy hogyan hajthatná végre ezt a szolgálatot. Aj Hánim megértette. Azon a hangján folytatta, amitől Urungu magán kívüli állapotba jutott:
- Az apámhoz, a kagánhoz viszlek téged. Az ő seregébe lépve, annyi szolgálatot tehetsz, amennyit csak kívánsz. Apám, a kagán egy hozzád hasonló vitézt természetesen még tizedesnek is megtesz.
Aztán egy másik dallammal, egy rémisztő felhanggal a hangjában halkan azt mondta:
- Te úgyis méltó vagy rá.
Urungu szíve most az örömtől dobogott. Aj Hánimmal együtt menni, az ő seregéhez csatlakozni, tőle soha el nem válni… Milyen szép dolgok voltak ezek!
Ám sajnos ezek közül a szép dolgok közül egy sem teljesül majd. Ha a dokúz-ogúzokhoz menne, nem jutna Ötükenbe, és nem csatlakozhatna a gök-türk felkeléshez, amelyről tudta, hogy egy nap bekövetkezik majd. Ha az ellenségeikkel, a dokúz-ogúz katonákkal lenne együtt, Kür Sádnak is, és Kür Sád koncsujának a lelke is elszomorodna. Urungu erre gondolva elkomorodott. Újból féltérdre ereszkedve így szólt:
- Bocsáss meg nekem! Apádnak, a kagánnak a seregéhez nem csatlakozhatom, de ezen kívül minden parancsodat szívügyemnek tekintem. - mondta.
Elhallgattak. Az ezredes megértette, hogy a kagán a hold arcú leányának a szíve szomorú. Urunguban viszont viharok dúltak. Az a bűvös hang csillapította le a vihart:
- Vitéz! Örültem volna, ha velünk jössz. Tehát holnap elválunk. Mit kívánsz tőlem?
- Jó egészséget kívánok neked. És azt kívánom, bocsáss meg nekem amiért tudtomon kívül az embereiddel verekedtem.
Aj Hánim olyan szép mosolyával, mosolygott, mint ezeregy nyíló virág:
- Nem a te hibád vitéz! Ha Kadir Baga százados le nem lőtte volna a fejedről a süvegedet, akkor ez nem történt volna meg. A saját süvegemet adom ahelyett a süveg helyett, amit kilyukasztott.
Ahogy ezt mondta, levette a süvegét a fejéről, felé nyújtotta.
Urungu gyors léptekkel közelített, majd féltérdre ereszkedett. A süveget, amit Aj Hánim feléje nyújtott, megcsókolta és a homlokához érintette:
- Nagy kegyben részesítettél Aj Hánim! Holnap reggel ezt veszem föl, és holtomig egy megtiszteltetés emlékeként a fejemen tartom majd. - mondta.
Egymás szemébe néztek. Miközben összenéztek, Urungu szíve csordultig telt Aj Hánim páratlan szépségével, és mintha ráébredt volna a három napos belső számadásának az eredményére: Talán parázs hullott a szívébe, és lángra kapott. A kagán leánya rabul ejtette a szívét.

*
* *

Azon az éjszakán egy olyan ember nyugalmával aludt, aki egy nehéz gondját oldotta meg. Álmában folyton boldog embernek látta magát, sűrűn felébredve körülnézett, de a jókora távolságban lévő őrön kívül mást nem látott. Csupán egy alkalommal, meg sem tudta állapítani, hogy ébren van, vagy csak álmodik, azt látta, hogy Aj Hánim kapuja megnyílik, feltűnt a kagán leánya, mélyen az égre, a távolba és a környékre nézett, aztán mintha azt látta volna, hogy ismét belép a sátorba. Reggel felé pedig álmában folyton Kür Sádot, az anyját, a nővérét és a halott feleségét látta, aztán mind eltűntek, és a felesége maradt csak a színen. A díszes és csinos öltözetekbe burkolódzó, fedetlen fővel álló felesége csak sírt és sírt.
Urungu korán kelt, és lecsutakolta a lovát. Feltette azt a süveget, amit Aj Hánimtól kapott. Ismét életének egyik nyomorúságos napját fogja leélni. Panasz nélkül elfogadta azt a terhet, amit a végzet rakott reá, ellenben elbűvölte, ha időnként a jó szerencse ránevetett. Hozzászokott a keserűséghez. Mi értelme ráragyognia a boldogság napjának a keserűséggel gyúrt emberre, ha miután a sugarait rövid pillanatig megmutatta, aztán ismét a sötétség fojtásába taszítja.
Ezen a reggelen a csapat is korábban ébredt, mint minden más reggelen. Útra kelve kissé előrébb, egy kis halom mögött Urunguval találkoztak. Amikor Aj Hánim elhaladt, leugrott a lováról. Féltérdre ereszkedve köszöntötte. Ő pedig szívbemarkoló mosolyával Urungura nézett. A lelkét borzoló hangon szólt, miközben elhaladt:
- Legyen szerencsés a végzeted, vitéz!
Urungu, aki a térdén maradt, amíg a csapat el nem haladt, arra riadt fel, hogy az aznap utóvéd szerepét betöltő Kadir Baga százados megszólította. Kiegyenesedve ránézett. A százados egy csupor kumiszt ajándékozott neki. Kadir Baga mintha kissé lehangolt, kedvetlen lett volna.
- Urungu! Aj Hánim megkedvelt téged. Igen szerencsétlen dolog, hogy nem csatlakozol Báz Kagán seregéhez.
Urungu megsértődött. Úgy kérdezte, mint aki gyors választ vár:
- Miért?
- Elválsz, és külön mész. Hol talállak majd meg téged, hogy befejezzük a félbemaradt párbajunkat?
- A hegy nem találkozik a heggyel, de az ember rátalál az emberre. Egy nap ismét találkozunk majd.
A százados elmosolyodott:
- Isten hozzád!
- Legyen szerencsés a végzeted!
Amíg a csapat el nem tűnt a látóhatáron, Urungu mint egy kőszikla, mozdulatlanul állva nézett utánuk.

 

A FARKAS
FEJES
ZÁSZLÓ

Véget ért a tavasz, megkezdődött a nyári forróság. A Kínai Nagy Fal őrsége szigorú parancsot kapott a ki s be járókkal kapcsolatban. Látszólag semmi sem történt, ám Kína kémeitől érkező jelentések összessé éberségre intett.
Egy török lovas a kínai területen belül északi felé lovagolt, a nagy falhoz közeledett. Nyilvánvaló, volt, hogy ismeri a környéket, olyan magabiztosan lovagolt. Amikor a fal közelébe ért, meg sem állva az egyik fölfelé vezető útra kanyarodott, amikor a fal tetejére ért, ismét megállás nélkül a jobboldali torony felé indult. Amikor a toronyban lévő kínai katonák látták, hogy egy lovas közeledik, elállták az útját:
- Állj csak meg! Ki vagy? Hová mész? - kiabálták.
Ez a török úgy beszélt kínaiul, mint egy kínai.
- Nem vagyok idegen.
- Ki vagy?
- Tonjukuk!
Amikor a torony századosa meghallotta ezt a nevet, kiugrott bentről és fogadta. Ismerte Tonjukukot. Ám sehogy sem tudott rájönni, hogy itt és most mit keres.
- Tonjukuk! Nem mehetsz itt át. - mondta.
- Miért?
- Tilos.
- Benned való bizalommal jöttem idáig.
- De mit teszel majd, ha áthaladsz?
- Szívügy!
- Engem is meghívsz majd a lakodalomba?
- Miután kérted; természetesen.
- De én akkor sem engedhetlek át. Ráadásul itt kapu sincs. Hol mész majd ki?
- Mondtam már neked, hogy mennyegző lesz. Azzal pedig ne törődj, hogy hol kelek majd át. Csak adj nekem utat.
- Nem adhatok.
- Jobban jársz, ha adsz.
Ahogy Tonjukuk ezt mondta, az övéhez nyúlt. A kínai százados megértette. Tonjukukot karonfogva kissé távolabb vitte:
- Ismerjük egymást. Megegyezhetünk. - mondta.
Tonjukuk egy erszény pénzt vett elő az övének a belsejéből és a fal mellvédjére helyezte. A kínai szemei felragyogtak:
- Hogy kelsz majd át a többi tornyon? - kérdezte.
Tonjukuk elmosolyodott:
- A te segítségeddel!
- Hogy az én segítségemmel?
- Igen!
A százados mintha megijedt volna.
- Én nem keveredhetek bele annyira. - kiabálta. Tonjukuk felpattant a lovára:
- Csak tréfáltam, Azt hagyd csak rám. - mondta, miközben a lovát vágtára fogta.
Amikor a második torony felé közeledett, nem kerülte el a figyelmét, hogy az őrök nyilakat helyeznek az íjaikra. Vágtában feléjük közelítve ő is kihúzta a tegzéből az első nyilát, célzott és lőtt. Az egyik őr a mellkasába kapta a nyilat, hanyatt tántorodott, a többiek pedig nyilazni kezdtek Tonjukukra.
Amikor jobbról - balról nyilak röpködtek, Tonjukuk vágtába hajszolta a lovát, közben gök-türk gyorsasággal és célzó tudással húzta ki a nyílveszőket a tegzéből és terítette le a kínaiakat. Amikor éppen a torony elé ért, az életben maradottak bemenekültek, de amint áthaladt, ismét előbújtak és nyílzáport kezdtek zúdítani feléje mögüle. Ugyanekkor a toronyban lévő Ven százados tüzet gyújttatva vészjelzést adatott a következő toronynak, Az ötszáz lépésnyire álló toronyból kínaiak jöttek ki, és Tunjukuk felé indultak.
Miközben Tonjukuk hátrafelé nyilazva vágtatott, Ven százados nyila a ló tomporába fúródott. A ló felágaskodva fájdalmasan felnyerített. Ekkor Tonjukuk éles füttyöt hallatva azt kiáltotta: "rajta!", és a lovát megsarkantyúzva a fal széle felé irányította. A kínaiak meglepetéstől és félelemtől tágra meredt szemei előtt a lovát ugratva levetette magát a falról.
Az a hely, ahonnan Tonjukuk levetette magát, a fal legalacsonyabb része volt, ám nyilvánvaló volt, hogy aki a hét-nyolc embermagasságból leveti magát, az nem élheti túl. A kínaiak tudták ezt, ezért biztosra vették a lónak is és a gazdájának is a halálát, sőt a katonák közül néhányan olyan rettenetesnek tartották az ugrást, hogy még attól is viszolyogtak, hogy lenézzenek, furcsa félelmet éreztek. Pedig Tonjukuk nagy tudással és hidegvérrel vetette le magát. Amikor a lova átlendült a falon, a lova nyergére hágva felállt, amikor egy embermagasságnyi maradt a ló földet éréséig, leugrott a hátáról és földre esett. Éppen ekkor, úgy százlépésnyi távolságból egy lovas, aki eddig egy földhányás mögül figyelte a falat, a vezetéklovával együtt sebesen közeledett Tonjukuk felé. Amint Tonjukuk felpattant a vezeték lóra, mindketten ellovagoltak észak felé. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mire Ven százados lenézett a falról, a döglött lovon kívül mást már nem látott, amikor a lódobogást meghallotta és kissé megemelte a tekintetét, a két lovas által felvert porfelhőt látva iszonyúan káromkodni kezdett.

*
* *

Amikor egy erdő szélén a lova hátáról a látóhatárt kémlelő Kutluk Sád két vágtatva közeledő lovast látott, megragadta a földbe szúrt zászlórudat. A zászlórúd csúcsán egy arany farkasfej volt.
A két lovas Kutluk Sád mellé érve leszállt a lováról. A sád megszólalt:
- Tonjukuk! Bojla Baga Tárkány! Most már a magasba emeljük a farkasfejes zászlót.
Bojla Baga Tárkány, aki a Kínai Nagy Falon kívül várta Tonjukukot, így válaszolt:
- Évek óta ezt a napot vártuk.
Tonjukuk hozzátette:
- Most van a legmegfelelőbb pillanat, hogy a magasba emeljük a farkasfejes zászlót, mert Kína megviselt.
A Bozkurt nemzetség érett és erőteljes fia, Kutluk Sád ismét beszélni kezdett:
- Tonjukuk! Tárkány! Kür Sád óta ez a harmadik megmozdulás. Ha ti velem tartotok, Isten segedelmével újjá fogjuk alapítani a gök-türk államot, Ötükenből a négy világtáj felé indítunk majd seregeket. Ha Isten megsegít, a katonáink farkasokhoz, az ellenség katonái pedig juhokhoz válnak majd hasonlóvá. Ha az Isten kívánja, Ötükenben török törvény járja, Kadirkántól a Dömör-kapuig egyesül a török nemzet. azért emelem a magasba a zászlónkat, hogy atyáink hazájában felélesszem atyáink államát. Szavatokat adjátok-e, hogy velem együtt belevetitek magatokat ebbe a harcba?
Két csörrenés hallatszott: A két török bég kihúzta a kardját. Török szokás szerint vérszerződést ittak.
- Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!

*
* *

Tonjukuk kis deszkalemezekre iratokat rótt, és megbízható emberekkel szétküldte a négy világtáj felé szétszórt török sátortáborokhoz, és Kutluk Sád zászlaja alá hívta őket. Aznap volt a gyűlés napja. Estig a világ négy sarkából tizenöten érkeztek, és álltak be Kutluk Tegin lófarkas zászlaja alá. Ezek között volt Örpen tizedes, Börü Bég, Kizil, Tacsám és az utolsóként érkező Urungu is.
Másnap Kutluk Sád és a tizenhét ember nekikezdett, hogy felélesszék a gök-türk államot. Tonjukuk javaslatára alkalmasnak látták, hogy legelőször az egyik kínai őrsöt megtámadva érjenek el sikert. Ha a törökök között híre megy a sikernek, megsokasodnak a hozzájuk csatlakozók, és lépést tesznek az egység felé.
Tonjukuk jól ismerte a kínai tornyok állapotát. Azt is tudta, hogy a húsz éve ugyanabban a toronyban állomásozó Ven százados vad törökgyűlölő. Ha őrá mérnek majd csapást, a hatása is nagyobb lesz majd. A tervet ennek megfelelően készítette el: Ennek a toronynak a közelében, egy félnapi járásnál is közelebb eső helyen felvertek néhány sátrat. Kutluk Sád katonái közül néhányan ezekbe a sátrakba mentek. A többiek távolabb, egy olyan helyen rejtőztek el, ahonnan ráláthattak a sátrakra. Olyan jól elrejtőztek, hogy senki sem jöhetett rá, hogy tizen ott rejtőznek. A sátorban lévők közül néhányan minden nap lóra szállva vadászni mentek észak felé, a sátrak belsejében pedig néhány katona lapult, ám ők egyáltalán el se hagyták a sátrakat. Csak a lyukakon lestek déli irányba, hogy jár-e arra valaki.
Amikor néhány nap múlva Ven századosnak jelentették a kémei, hogy ott törökök vertek tanyát, Ven mogorva arca mosolygott. Már egy éve nem vadászott sikerrel. No de most jól megadja a mocskos patkányoknak. Egy reggel a legválogatottabb katonái közül harminc lovassal a gyanútlan török sátortábor felé indult.
Aznap a Börü Bég parancsnoksága alatt álló négy katona volt őrségben. Mint észrevették a kínaiakat azokon a sátorréseken keresztül, amiket használtak. Lángra lobbantották a készenlétben lévő fáklyákat, és a sátor tetején lévő lyukhoz tartották. A sátor tetején át felszálló füst tudatta a távolabb rejtőzködőkkel, hogy közelednek a kínaiak. Amikor Ven százados harminc lovasa százlépésnyire megközelítette a tábort, a bent rejtőzködők Börü Bég parancsára kiszaladtak, egymás mellett megálltak, és gök-türkökhöz méltó sebességgel nyílzáport zúdítottak a kínaiakra. Egy pillanat alatt zűrzavar támadt a harminc kínai katona között, de amint látták, hogy csak öt gyalogos török áll velük szemben, a százados parancsára eleresztett lovakkal közeledtek feléjük. A kínaiak hullottak, ugyanakkor közeledtek is a törökök felé. Sokuknak a lova találatot kapott, gyalogosan maradtak. Amikor a két fél összeért, a kínaiak húszan maradtak, ennek a húsznak a fele is gyalogosan maradt, mert lelőtték a lovát.
A sátrak előtt kemény kardviadal kezdődött.
Ven százados gyalogosan maradt, mert lelőtték a lovát, amikor a törökök felé közeledtek, ám rögtön felpattanva nem késlekedett, hogy szembeszálljon Börü Béggel. A kínaiak közül némelyek lovon, mások pedig gyalogosan voltak, ezért egymást is taposták, és nem tudtak elbánni az öt emberrel.
Ven, aki azt hitte, hogy asszonyokat és gyermekeket talál majd a sátorban, és könnyű sikert ér majd el, ezeknek a kemény katonáknak a láttára gyanakodni kezdett, de mivel nem volt más lehetősége, ezért nem maradt ki a kardok csattogtatásából sem.
Börü Bég két gyalogos kínaival verekedett, akik közül az egyik Ven volt, a többiek a hátukat a sátornak vetve túlerő ellen küzdöttek.
Ven egy - két kísérlet után egy kemény támadással egy lépést tett előre, és abban a biztos tudatban, hogy az ellenfelét leteríti, azt kiáltotta: "Nesze!". Csakhogy ez a támadás kis híján igen sokba került. Börü egy éles ellencsapással oldalra csapta a kardját, erre a kemény mozdulatra a százados kardja a földre esett. Ven hátraugorva gyorsan felkapta a földről a kardját. Újabb támadásra készülődött, ám ekkor számára érthetetlen dolog történt. A saját katonái közül a lovasok hirtelen megfordultak és déli irányba kezdtek menekülni. Északra tekintve Ven nyomban megértette a dolgot. Egy csapat lovas vágtatott szemből feléjük porfelhőt verve. Ven érezte, hogy csapdába ejtették őket. Hét - nyolc gyalogos katonával az oldalán ismét a gök-türkökre támadt.
Most már párviadalt vívott Börü Béggel. Börüvel szemben, aki az imént még játékosan viaskodott vele, most lépésről lépésre hátrált, sőt az állán egy vágásból csurgott a vér. Ven százados a kínai hadsereg egyik legjobb tisztje volt, de ez a tomboló török mintha negyven éve az ellensége lenne, óvatosság nélkül nyomult, úgy verekedett, mintha jó néhány kard támadt volna Ven ellen, minden irányból kardok vették volna körül, hátráláson kívül nem tehetett egyebet.
Ekkor a Kutluk Sád parancsnoksága alatt álló tizenkét ember odaért és egy pillanatra megálltak. Ven kivételével egy - két kardcsapással mindenki mást leterítettek. Amikor Kutluk Sád parancsot adott a menekülők üldözésére, hirtelen azt látta, hogy Örpen tizedes leugrik a lováról. Futólépésben Ven felé közeledve így üvöltött:
- Állj Börü! Nehogy megüsd!
Börü egy lépést hátrálva megállt. Ven lihegni kezdett. Örpen azt kiáltotta:
- Börü! Talán nem ismerted meg Ven századost?
Ő is megismerte. Azért akart támadni, hogy lerendezze a húsz évvel ezelőtti számlát, ám Örpen nem hagyta:
- Hagyd őt nekem! Most rajtam a sor!… Csak a feleségednek és egy fiadnak a vérét ontotta ki. Nekem viszont a feleségemet és öt fiamat ölte meg.
Aztán a szemöldökét összevonva harsogta:
- Szukafajzat! Most rajtam a sor!…
Egy rettenetes rohammal a kínaira támadt. Olyan gyorsan támadt, hogy köröskörül fordult Ven körül, és így azt megdöbbentette.
Örpen a sátrak felé terelte őt. Már nem volt hová hátrálnia. Örpen hirtelen megemelte a hangját:
- Nesze! Ezt a feleségemért!…
A kínai arcán egy hosszú kardvágás nyílt, de mert tudta, hogy mi vár rá, védte magát, utolsó leheletéig folytatta a harcot. A kardcsattogás közepette ismét felharsant Örpen hangja:
- Nesze! Ezt az első fiamért!…
A kínai sisakja darabokra tört és a kard a homlokáig hatolt.
Örpen miközben véres játékot játszott, másként nézett, mintha álmot látott volna. Hangokat hallott, amik azt kiáltozták neki: "Bosszú, bosszú"Még egy támadást intézett, és közben azt kiabálta:
- Nesze! Ezt a második fiamért!…
Ven századosnak a vállát érte a kardcsapás, a páncélja megvédte, egy könnyű sebbel megúszta.
A kardok összecsaptak, a páncél nélküli Örpen csak támadt, verekedett, és nem is gondolt a védekezésre.
- Nesze! Ezt a harmadik fiamért!…
Örpen a kínai karjára csapott a kardjával. Amikor Ven kiejtette a kezéből a kardját, halk nyöszörgése hallatszott. Örpen gyorsan megemelte a kardját, hogy a negyedik fiáért is rettenetes csapást mérjen, és miközben azt kiáltotta: "nesze!", egy kemény parancs hallatszott:
- Ne üsd meg!… Hagyd, hagy vegye föl a kardját…
Ezt Kutluk Sád mondta. Amikor Börü a saját kardjának a hegyével Ven kardját meglökve átadta, Örpen ismét kiáltott:
- Rajta! Ragadd meg a kardodat!
Nem volt menekvés. A kínai rájött, hogy a vérző jobb karjával nem fog tudni verekedni, ezért a baljával ragadta meg a kardot. De mit tehetett Ven a bal kezével, ha a jobb kezével sem tudott semmit sem elérni?
A kardok ismét összecsaptak. Most csupán a kardok csattogása hallatszott. Az Örpen szemeiből kicsapó lángok láttán Ven megbánta a bűntettet, amit húsz évvel korábban elkövetett.
Amott Börü alig tudta visszatartani magát, hogy neki ne támadjon, A Kutluk Sád háta mögött lévő jó néhány katona nemtörődöm tekintettel figyelte a verekedést. Amíg a kardok hibátlan ütésre csengtek, hirtelen egy ütésre kongás hallatszott. Rögtön utána felharsant Örpen hangja:
- Nesze! Ezt a negyedik fiamért!…
Ven egy kard döfést kapott a mellkasába, amely a páncélját átszúrva mellkasi sérülést okozott. Kínjában térdre rogyott. Örpen még nem töltötte ki rajta a dühét:
- Kelj fel nagylegény. - kiáltotta.
Ven megkísérelt felállni, de nem tudott. Örpen haragosan mosolygott:
- Amikor kisgyerekeket öltél, akkor igen jól forgattad a kardot, te Kína hőse! Nosza rajta, most mutasd meg ki vagy!…
Ven százados kimerült, és rémült volt.
- Ne üss! Pénzt adok neked. - rimánkodott.
Örpen egy lépéssel közelebb nyomult:
- Talán a te lelkednek pénzben kifejezhető ára lenne? Védd magad… Különben…
Örpen nem fejezte be a szavait, mert Ven, aki megragadta az alkalmat, hogy amaz leeresztette a kardját, hirtelen felpattanva támadt. Örpent megsebesítette az arcán.
Örpen nem is törődött ezzel. Kardját suhogtatva harsogta:
- Nesze! Ezt az ötödik fiamért!…
Azután néhány kardcsapást még mért Venre, aki kiejtette a kezéből a kardját, és a fejére mért ért kardcsapástól rogyadozott:
- Nesze! Ezt magamért!… kiáltotta.
Örpennek a saját tartozását törökösen rótta le, a kínai feje lerepült a testéről és Börü elé gurult.
Örpen az arcából folyó vérét a ruhájának ujjával letörölte:
- Ez meg kutyaharapás. - mondta.

*
* *

Azon az éjjelen az első sikerét ünnepelte az a tizennyolc ember, aki felfegyverkezett, hogy felélesszék a gök-türk államot. Ven százados katonái közül csak ketten - hárman tudtak elmenekülve a Kínai Nagy Fal túloldalára jutni, a többieket mindet legyűrték. Tonjukuk parancsára az a tizenkét ember, aki a Kínai Nagy Falig üldözte a menekülőket, az egyik torony előtt bemutatót tartott, felkiáltva katonát kívántak. Amikor az a kínai tiszt, aki ennek a toronynak a parancsnoka volt, anélkül, hogy tudta volna, hogy kik vannak odalent, tört törökséggel megkérdezte, hogy mit akarnak, Tonjukuk tökéletes kínai nyelven így válaszolt:
- Talán nem megmondtam neked, hogy lakodalom lesz? Íme megkezdődött a mulatság. Te, és az összes kínai meg vagytok hívva. Ez a mulatság kissé véres lesz, de hát mit tegyünk? Ilyen a török mulatság.
Most egy forrás mellett felverték a sátrakat. A kínaiaktól szerzett zsákmányt Kutluk Sád szétosztotta. Isten segítségével sikerült végbevinniük a dolgot, senki sem halt meg közülük. A legnagyobb sebet Örpen tizedes szerezte, ő pedig olyan jelentéktelennek tartotta, mint egy kutyaharapást.
A farkas fejes zászlót Kutluk Sád sátra elé szúrták le. Nem beszéltek, de arra a napra gondoltak, amikor majd ezt a zászlót Ötükenben kitűzik. Hittek abban, hogy be fog teljesedni a vágyuk, és örömtől dobogott meg a szívük.

 

BOLDOG
ÁLOM

Egy tizenhét - tizennyolc évesnek látszó fiatalember, egy zsákkal a hátán fáradtan és kimerülve gyalogolt. Már napkelte előtt útra kelt. A fiatalember hátán lévő zsák törött vasdarabokkal volt tele. A nap már lenyugvóban volt, de még egy falatot sem evett, nagy igyekezettel, sietősen haladt.
Ez a jó felépítésű gök-türk fiatalember jól meg tudta ülni a lovat, a nyila ötszáz lépésnyire vitt, kardcsapása átvágta a páncélt, ám annyira nincstelen volt, hogy nemhogy lova nem volt, de most még egy íja, sőt még egy kis bicsakja sem volt a derekán. A nagy eszmények vezérelte emberek rettenthetetlenségével gyalogolt a végtelen pusztán, eszébe sem jutott, hogy akár csak egy pillanatra is megpihenjen.
Hirtelen felgyorsította a lépteit. A messzi távolban egy sziklás hely tűnt föl. Mire a sziklába vájt barlang szájához ért, a Nap lenyugodott a látóhatáron. A hátán lévő zsákot a földön hagyta, mély lélegzetet vett, aztán a barlang belseje felé tekintett. Egy ősz hajú öreg ember feküdt a puszta földön.
Ez az öreg, aki a fiatalember anyjának a nagyapja volt, kovács volt, és talán százéves is megvolt már. Csuluk Kagán seregében szolgált, látta Kara Kagán korának ragyogó és sötét napjait, sok háborút megjárt. Amikor Kara Kagán fogságba esett, vele együtt Kínába vitték, Kür Sád felkelése után évekig a kínai börtönökben maradt, a haja megőszült, de a dereka nem hajlott meg.
Igen gyakorlott kovács volt. A gök-türkök tolongtak azokért a kardokért és bicsakokért, amiket ő készített, kedvvel vitték azokat a háborúba. Az után is bicsakok készítéséből akart megélni, miután ebbe a barlangba húzódott, ám nem jött megrendelés, mert a gök-türkök szanaszét szóródtak, ő pedig kioltotta a tüzét, belenyugodott a nyomorult életébe. Az utóbbi időben abból a kevéske élelemből élt, amelyet az unokája hordott neki. Mivel már jártányi ereje sem maradt, az ideje javát a barlangban heverve töltötte. Az unokája egy lépést tett feléje:
- Dédapa! Egy kupac vasat hoztam neked. Csinálnál-e nekem belőle egy kardot? - kérdezte.
Az öreg ember nehézkesen felegyenesedett.
- Nincs már nekem erőm a munkához... - felelte.
A fiatalember nem hagyta annyiban. A ruhája ujjával letörölte a homloka verítékét, aztán ismét megszólalt:
- Ezt a vasat sátortáborról sátortáborra járva gyűjtöttem. A sátortáborok többségében kard vagy bicsak nem maradt. Csak törött, eldobált karddarabok, bicsak csonkok vannak, azokat mint atyáik emlékeit őrizték. Sokat könyörögtem, hogy adják ide. Napkelte előtt útra kelve, napnyugtáig gyalogoltam. Éhes vagyok. Szomjas vagyok. Elfáradtam. Kimerültem. De ha te csinálnál nekem egy kardot, mindent bajomat elfelejtem, boldog leszek.
Az öreg kovács elmosolyodott:
- Mily hamar boldog leszel? Ha téged egy kard boldoggá tesz, talán megbolondulsz majd az örömtől, ha újjá éled majd a gök-türk birodalom?
- Azért vagyok boldog, mert a gök-türk birodalom újjá fog éledni. A kardot is azért kérem, hogy csatlakozzak a gök-türk birodalmat újjá élesztő háborúhoz.
Az öreg felpattant a helyéről:
- Mit akarsz mondani Bulucs?
Bulucs szemei felragyogtak:
- Dédapa! Kutluk Sád tíz napja a magasba emelte a farkas fejes zászlót. Hírt küldtek a világ négy sarka felé, harcos katonákat keresnek. De én hogyan álljak közéjük, ha nincs kard a derekamon?
Az öreg izgatott lett:
- Hogy Kutluk Sád? Kutluk Sádot ismerem. A Bozkurt nemzetség legkeményebb férfija. Te most kardot kívánsz tőlem? Megcsinálom. Ez lesz hosszú életem legkellemesebb munkája… Gyorsan hozd ide a vasakat…
Bulucs ismét a hátára vette a zsákot, és a barlang belsejében lévő üllőhöz vitte. Itt egy kupac szén állt, amely azok alatt az évek alatt, amíg nem használták, földdel keveredett, beporosodott. Az öreg, mintha megfiatalodott volna, tőle nem várt fürgeséggel és ügyességgel meggyújtotta a lángot és szenet dobott rá. Kezébe vette a sasszárnyból készített legyezőjét. Aztán a tűzhellyel szemközt térdet hajtva a magasba emelte a tekintetét. A karjait kitárva fohászkodott:
- Hatalmas Isten! Adj nekem erőt. Adj egy kis tudást az évek óta dologtalan, gyakorlatlan kezeimnek! Adj egy kis erőt a karjaimba!
Bulucs örvendezett. Most már pihenhetett. Leheveredett a barlangban. Az éhség és a szomjúság… Azok most már elhagyták. Amíg a tűzhely lángjai az arcába csaptak, a kalapács hangjai a pusztaságban haltak el, mély álomba merült. Az a hang, amelyet az üllőhöz csapódó kalapács adott ki, számára olyan altatódal volt, amilyet még gyermekkorának leggondtalanabb, azaz legboldogabb napjaiban sem hallott. A kalapács minden ütése egy - egy lépés volt, amely közelebb vitte az eszményéhez, céljához. Ahogy a kalapács veri az üllőt, úgy készült majd a kard, ő maga pedig a kardot felövezve csatlakozik majd Kutluk Sádhoz, azután megkezdődik majd az áldott háború, azért, hogy Ötükenbe jussanak. Bulucs aludt. Senki sem ébreszthette volna föl az álmából, a rettenetes fáradtságtól nyomta el az álom. Félálomban hallotta a vénséges vén dédapjának kalapács ütéseit. Ugyanúgy, mint fiatal korában, szerelemmel, kedvvel és erővel verte a vasat, mintha az elkészítendő kardot nem is az unokája, hanem saját maga övezné majd föl: Kopp!… Kopp!… Kopp!…
Az amott nyugodtan alvó fiatalembernek úgy tűnt, ez az ütemes hang igen soká, mintha nem is egy éjszakán át, hanem egy évig tartott volna.

*
* *

Amikor Bulucs pirkadatkor kinyitotta a szemét, úgy érezte, hogy az egész testét forróság önti el. Ezen az éjszakán nem álmodott, ám tökéletesen tudta, hogyan dolgozott a dédapja, mintha nem is álmában, hanem a valóságban látta volna. A füleivel még mindig hallotta a zengő hangot, amit az üllőt verő kalapács keltett. Úgy tűnt neki, hogy egy szempillantással az utolsó kalapácsütés után ébredt volna.
A szemeit a tűzhely felé fordította. A tüzet mintha frissiben gyújtották volna, lángoló és fényes volt. Fekvő helyéről lassan felegyenesedett. A szemei hirtelen felragyogtak az örömtől: Közvetlenül mellette úgy hevert ott egy mutatós kard, mint egy régi jó barát. Azonnal a kezébe vette. A szíve izgatottan vert. Lassan kihúzta a hüvelyéből. A kard vakítóan fényes volt. A túloldalra nézett, hogy mondjon valamit a dédapjának. A dédapja a reggelig tartó munkától fáradtan a puszta földön feküdt. Még arra sem volt ideje, hogy magára húzza a nemezét. Bulucs sajnálkozva nézett rá. Amint szóba került a háború, hogy dolgozik alvás nélkül reggelig ez a vén öregapó, és micsoda szép művet alkotott!… Hirtelen egy szép bicsak ötlött Bulucs szemébe. Ezt is a dédapja csinálta, és a kardtól valamivel odébb hagyta. Íme, egyetlen éjszaka alatt két boldogság érte. Amíg ő csupán egy kardért akkora erőfeszítést tett, annyi nehézséggel találkozott, most a maradékból egy bicsakja is lett.
Bulucs lágyan elnyújtózva kezébe vette a bicsakot. A hüvelyéből kihúzva figyelmesen megvizsgálta. A jövendő bajtársai minden bizonnyal irigylik majd tőle ezt a bicsakot. Mosolyogva a dédapjára nézett.
Alig tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el örömében kurjongatni: A bicsaktól egy lépésnyire volt még egy kard, attól egy lépésnyire pedig még egy kard ütötte meg a szemét. Bulucs a helyéről felpattanva igyekezett, hogy zaj nélkül felvegye a kardokat. A barlang szája felé fordulva, a világosságban megvizsgálta őket. Ezek csodás kardok voltak. Hirtelen egy feliratot vett észre az utolsó kardon, amit kivont. A dédapja azt írta rá: Kutluk Sád. Megfordította a kardot. A másik oldalán pedig azt olvasta: Ilteris Kagán. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy ki az az Ilteris Kagán. A szerint, hogy ugyanarra a kardra írták, minden bizonnyal Kutluk Sád másik neve, talán igen, talán nem, de az a név, amit kagánként felvesz majd.
Bulucs kíváncsian kihúzta a másik kardot is, és megnézte. Erre a: "Kür Sád fia" szavak voltak írva. Igen, emlékezett rá: A dédapja elmondta neki, hogy Kür Sádnak volt egy fia, és ezt a gyermeket, aki a Kür Sád felkeléskor igen kicsi volt még, az anyja megszöktette, sőt jó néhány éjszakán át az ő sátrában vendégeskedett. Sorjában elmesélte, hogyan adta nekik azután a saját lovát, fegyverzetét, és hogyan menekítette meg őket, a kínaiak hogyan kezdtek gyanakodni rá, és hogyan vetették börtönbe, és hogyan kínozták meg, ám hogy Kür Sád koncsuja és fia megmeneküljön, minden kínt elviselt, és semmit sem mondott, és hogy e miatt évekre sötét tömlöcben sínylődött.
De hogy találja majd meg Kür Sád fiát, és hogyan adja majd át neki a kardot? Bulucs most szükségtelennek tartotta, hogy ezzel a rejtéllyel foglalkozzon, kihúzta a saját kardját a hüvelyéből. Az egyik oldalán azt az írást olvasta: Bulucs. A nagyapja, ki tudja hol találta, de egy kard szíjat is hagyott ott. Bulucs a kardját felövezve, a bicsakját felkötve kilépett a barlang száján. A Nap még sohasem látott szépséggel kelt föl.

*
* *

Egyszer csak feltekintett a látóhatárra és az égboltra. A langyos szél megerősítette a lelkét. Valami hiányérzete volt, ám nem tudta, hogy mi az. Hirtelen elmosolyodott:
- Megrészegített a boldogság. - mondta magában.
Rájött, hogy mi hiányzik neki: Rettenetesen éhes volt. Vajon van-e a dédapjának valamelyik sarokban egy kis maradék élelme? Hogy ezt megtudja, bement a barlangba. Körül tekintgetve ütemes léptekkel a dédapja felé közelített. Azoknak a vasaknak a nagy része, amit tegnap hozott, a földön hevert. Úgy tűnt, hogy itt semmi más nincs. Egy törött cserépkorsóban volt valamennyi víz. Azt kortyolva kiitta, aztán a szemei megakadtak a dédapján, és döbbenten megállt. Kalapácsot tartott a jobb kezében. A baljában tartotta a nagy fogóját. A fogóval egy kardnak való vasdarabot szorított. Tehát a dédapja igen fáradtan ült le, és nyomban el is nyomta az álom. De miért ennyire merev és hideg? Bulucs az egyik térdét a földhöz érintve fölé hajolt. - "Dédapa" - szólította meg. Dédapja mosolygott. Most ismét, sürgetőbben szólította. Aztán a kezét a homlokára tette. Nyirkos volt. Bizonyára igen megviselte, megizzasztotta, hogy ebben a nyári hónapban egész éjjel a tűzhely mellett dolgozott. Hirtelen a dédapja szívére tette a kezét. Egyszerre csak, annyi idő múlva, mialatt tízig számolhat az ember, mély sóhajjal felpattant. A dédapja meghalt.
Azután, hogy száz év terhét hordozta, egyetlen unoka nélkül, miután egy unokájának fián kívül mindenki mást, minden mást elvesztett, éppen akkor halt meg a vén kovács, amikor a Bozkurtok zászlaja a magasba kezdett emelkedni.
Bulucs ismét az arcára tekintett. Ezen az arcon semmiféle bánat nem volt a miatt, hogy meg kellett válnia az élettől. Ellenkezőleg. Olyan boldogan mosolygó arc volt, ahogyan csak az élet legboldogabb pillanatában álmodó vagy a boldogságot a zsigereiben érző ember mosolyoghat.
Az Istenhez fohászkodva kezdett munkához, hogy adjon neki erőt. A három legszebb kardot készítette el, amit életében valaha is csinált, azután az elnyűtt szíve, amely száz évig vert, és amit a sok szerencsétlenség és a nyomorúság látványa megviselt, ezen a fárasztó éjszakán már nem tudta ellátni a munkáját és megállt.
Ezzel együtt ez a vég is mily szép, mily nagy vég volt. A vén kovács fellelkesült a hírre, hogy Kutluk Sád lófarkas zászlót bontott. Soha el nem vesztett hitéből erőt merítve emberfeletti munkát áldozott arra, hogy azt a segítséget, amit ebben az áldott háborúban a kardjával nem adhatott meg, azt a kalapácsával végezze el. Egész éjjel dolgozott, annak ellenére, hogy a szemeivel alig látott a barlang éjszakánként még sötétebb mélyén. Beérte a tűzhely lángjainak fényével, három kardot és egy bicsakot csinált, aztán nagy boldogság közepette a puszta földre heveredve elköltözött ebből a világból…
Ő most boldog álmát aludta, amelyből sohasem lesz ébredés. Igazából, száz év szenvedéssel felért az, hogy ilyen munka után ezt a boldog álmot álmodhatta.
Aludt. Aludt, mintha hallotta volna azoknak a kardoknak a csörgését, amelyek életre keltik a gök-türk államot, mintha látta volna az Ötükenben lengedező zászlót. Aludt, mintha tudta volna, hogy mit hoz a holnap.
Bulucs most kőbálvánnyá dermedve állt ott. A szíve tisztelettel telt meg ez iránt a vén kovács iránt, aki a kimerültségtől halt meg, hogy kardot készítsen a gök-türk harcosok számára.
Mintha hirtelen lódobogást hallott volna a távolból. Lassan a barlang szájához közelített. Egy lovas csapat közeledett vágtában porfelhőt kavarva. Izgatott lett. Nehogy…
Török lovasok voltak. Amikor megálltak a barlang előtt, és Bulucs megpillantotta a farkas fejes zászlót, azonnal felismerte Kutluk Sádot. Féltérdre ereszkedett.
Kutluk Sád megkérdezte ezt az ifjút, akiről tudta, hogy a seregéhez csatlakozik majd:
- Mi a neved?
- Bulucs.
- Csatlakozol-e hozzánk?
- Igen sád.
- Egy vén kovács lesz itt, ismered-e?
- A dédapám.
- Hol van?
Bulucs lehajtotta a fejét. A szemei elhomályosodtak:
- A dédapám ma reggel a Másvilágra költözött, sád!
Kutluk Sád egy ügyes ugrással leszállt a lováról. Egy pillanat alatt ugyanígy tettek a katonák is. Kutluk Sád, Tonjukukkal és Bojla Baga Tárkánnyal a háta mögött belépett a barlangba. Tisztelettel megállt a vén kovács holtteste előtt, aztán a Tunjukuktól hátrább álló Bulucshoz fordulva így szólt:
- Mondd el, hogy történt!
Bulucs elmondta, mik történtek, miután a vasdarabokkal teli zsákot meghozta, és felé nyújtotta a Kutluk Sád számára készített kardot:
- Ez a kard neked készült, sád. - mondta.
Kutluk Sád a kezébe vette a kardot:
- Honnan tudod, hogy nekem készítette?
Tonjukuk és Bojla Baga Tárkány a kardot kivonó Kutluk Sádhoz közelítettek és mindhárman hirtelen egymásra néztek, amint hirtelen az "Ilteris Kagán" szavakat olvasták. Aztán a másik oldalán megpillantották a "Kutluk Sád" nevet. Ekkor Tonjukuk így szólt:
- Kutluk Sád! Ha nem szólt volna az Isten hangja ennek a vén kovácsnak a szívéhez, nem írta volna ezt. Ha a gök-türk államot meg tudjuk alapítani, te Ilteris Kagán leszel majd.
Kutluk Sád nem válaszolt. Csupán a beleegyezés jeleként lengette a fejét. Aztán a második kardot elvéve, amit Bulucs feléje nyújtott, megkérdezte:
- Ez kié?
- Kür Sád fiáé.
A sád összevonta a szemöldökét:
- Hát Kür Sád fia életben van?
- Életben van Sád!
Bulucs elmondta, hogy miket mesélt neki a nagyapja. Bojla Baga Tárkány közbeszólt:
- Én is ilyesmit hallottam. Ha parancsolod, kérdezzük meg a seregünktől.
- Hát kérdezzük meg, hagy lássuk.
A sád, Tonjukuk és Tárkány, Buluccsal a hátuk mögött kijöttek a barlangból. Baga Tárkány szava a katonák között zsibongást keltett:
- Köztetek van-e Kür Sád fia?
Mély csönd… A tárkány még egyszer megkérdezte:
- A vén kovács Kür Sád fia számára kardot készített. Köztetek van-e Kür Sád fia?
Ismét nem válaszolt senki. Ekkor Kutluk Sád parancsa hallatszott:
- Baga Tárkány! Amíg Kür Sád fia elő nem kerül, tetszésed szerinti katonának add oda ezt a kardot, hogy hordozza.
- Te parancsolsz!
Ezután Bojla Baga Tárkány egyenként elsétált előttük. Tacsámot választotta:
- Nesze! Kutluk Sád parancsára. Jól vigyázz rá!
Senki sem örült úgy ennek a véletlennek, mint Urungu, ám ez az öröme rejtve, titokban maradt.

*
* *

Kutluk Sád katonái hosszú ideig a barlang előtt maradtak. Eltemették az öreg kovácsot. A seregben lévő két kovács annak a vasnak a maradékából amit Bulucs hozott, kopjákat, kardokat és sisakokat készített. Aztán Bulucsot is maguk közé véve indulásra készülődtek. Bojla Baga Tárkány a sereg egyik fölösleges lovát adta alá, és így szólt:
- Veled, hetvenketten lettünk. Börü a tizedesed.
Aztán a hetven lóval vágtába kezdtek, és villámsebesen megindultak. Legelöl lengett a farkas fejes zászló, mögötte mentek a gök-türkök államának újjáélesztésére vállalkozó hősök. A szemöldöküket összehúzva, a szájukat összeszorítva száguldottak. Ahogy hosszú, sötétbarna hajuk lobogott, sólyomtekintettel néztek előre. A szemeik csak előre tekintettek, eszükbe sem jutott semmi, ami mögöttük maradt.
Csakhogy ezek között a villámsebes lovasok között volt egyvalaki, aki időnként a fejét forgatva hátra tekintgetett, aztán könnyes szemeit a kezével törölgetve a bajtársaival azonos sebességgel nyomult előrefelé.
Bulucs volt az katona, aki a leghátulsó sorban volt, és az emlékek visszafelé húzták. A tekintete egészen addig hátra - hátra nézett, amíg el nem tűnt a szem elől az a barlang, ahol az öreg kovács kilehelte a lelkét és eltemették.

 

ILTERIS
KAGÁN

Újra beköszöntött a tavasz a pusztára. A hó elolvadt, a szomjas föld beitta a vizet, minden kizöldült. A havas tetejű hegyek a puszta sok ezer éves regéit hallgatták. A hegyoldalakon, erdőkben daloltak a madarak, a földből elevenség áradt.
Egy fás mezőn törvényt ültek. Kutluk Sád serege, amelyben a jobbra - balra végrehajtott támadásokkal megsokasodott a katonák száma, akik a nincstelenségtől megmenekültek, a győzelemtől fellelkesültek, és most államot alapítottottak.
Hétszázan voltak. Két csapatuk lovas, egy csapatuk gyalogos volt. Tonjukuk felsorakoztatta a hétszáz embert. Török törvényt hirdettek.
- Kutluk Sád! A kagánunk leszel! - mondta.
- Hiszel-e abban, hogy ha kagán leszek, a török törvényt a magasba emelem majd?
- Ezen sokat gondolkodtam. A bikát távolról nézve nem látszik, hogy aszott-e vagy kövér-e. Ám én két éve közelről ismerlek téged. Te a Bozkurt nemzetség régi kagánjaihoz hasonlóan hatalmas kagán lehetsz. Ezért most már megalapíthatjuk a gök-türk államot, és te leszel a kagánunk…
Kutluk Sád egy rövid pillanatig gondolkodott:
- Bojla Baga Tárkány mit mond?
Bojla Baga Tárkány egy lépést előrelépett:
- Azt akarom, hogy kagán légy.
- Mit mond a hadsereg?
- Tonjukuk így válaszolt:
- A hadsereg azért öltözött fegyverbe, hogy trónra ültesse török kagánját.
Kutluk Sád Tonjukuk vállára tette a kezét:
- Elfogadom, hogy a törökök kagánja legyek. - mondta.
- Én, Tonjukuk, Bojla Baga Tárkánnyal és a hadsereggel egyetemben kihirdetem, hogy Kagán vagy. Mostantól fogva Ilteris Kagán vagy. - mondta.
Rövid gondolkodás után még hozzáfűzte:
- Beteljesedett hát annak a kovácsnak a végakarata, aki a mai nap kedvéért végzett kardkovácsolás közben halt meg, és a számodra készített kardra az Ilteris kagán nevet írta.
A kagán így válaszolt:
- Tonjukuk! Te voltál a legelső, aki csatlakozott hozzám, amikor a magasba emeltem a farkas fejes zászlót. Két év háború folyamán pedig nagy tudásoddal és eszeddel jól irányítottad az ügyeket. Mától fogva Bilge Tonjukuk legyen a neved!
- Török katonák! A gök-türk államot ma újjáalapítjuk. Kutluk Sád kagánként az Ilteris Kagán nevet vette föl. Mint régen, ismét Ötükenbe ér majd, atyáink parancsa szerint minden törzset behódoltat majd, Kínát megadóztatjuk majd. Amíg mi Ilteris Kagán parancsnoksága alatt harcolunk, a kevéske nép megsokasodik, a nincstelen nép úr lesz, a gök-türkök híre - neve elborítja a földet.
A kardok a magasba emelkedtek. A hétszáz ember az államalapítás tiszteletére üdvrivalgott. Szóltak a dobok, itták a kumiszt, egy regős éneket mondott:

Amint kardot rántanak,
A török szíve boldog.
A kagánság alapítását
Hétszáz fő kezdi meg.

A tekintetek a Holdon, Napon;
Ilteris Kagán az élen.
Nyarak telnek háborúval,
Ötükenben telelve.

Igyuk a kumiszt…
Amikor a kacér gök-türk leányok
Megrészegítetek minket
A vadak megszelídülnek.

Urungu, akit a kínaiak és a kitájok ellen vívott háborúban mutatott igen nagy vitézsége miatt tizedessé léptettek elő, bús boldogsággal hallgatta a regőst. Az anyjának és neki beteljesült az álma. Most már a saját szívfájdalmára is hallgathatott, találhatott rá időt, hogy sirathassa saját bánatát. Tudta, hogy miért nem boldog ő is, e között a hétszáz boldog ember között, sőt ez saját magának is beismerte. Most egy asszony képe volt a szívében. Ez a bizonytalan nevű álomkép, a régesrég halott feleségének és a kagán lányának, Aj Hánimnak a keveredéséből és egyé válásából született. Ahogy ez a két asszony, aki ikerpárként hasonlított egymásra, egyetlen létezésben egyesült, megperzselte Urungu szívét, és szemét.
Miután Urungu tizedes a világ megannyi harcát látta, megértette, hogy a szívét elrabolta egy asszony. Amíg egy hang azt súgta neki: "Szereted majd", egy másik hang figyelmeztette: "Nem szeretheted".
Milyen áldott volt ez a háború! A háború árnyékában vigaszra lelt, megfeledkezett bánatáról, levetkőzte búbánatát. Ha nem lett volna háború, minden bizonnyal a világ legszomorúbb embere lett volna, nyomorúságában talán a halálon gondolkodott volna. Köszönetét küldte az Istennek, hogy őt nem kínainak, hanem töröknek teremtette. A szívében egy titkos örömnek, vagy nem is örömnek, hanem inkább reménynek egy szikráját érezte, azt kereste, hogy mi lehet az.
Urungu már régen megbékélt azzal, hogy számot vessen a saját szívével, ezért ezt is rögtön megértette. Hamarosan a dokúz-ogúzokkal fognak háborúzni. Tehát, ha kedvezőtlen feltételek közepette is, de megeshet, hogy ismét láthatja majd Aj Hánimot. Ahogy az eszébe jutott Aj Hánim, Urungu elakadt, semmi másra nem tudott gondolni. Az ő hangjának a dallama, a tekintetének a fénye, az arcának a szépsége lekötötte a szívét, amikor magához tért, megértette, hogy boldog fájdalomnak, vagy talán keserű édességnek nevezhető érzéssel telt meg.
Most ismét rá gondolt, se nem látta, se nem hallotta a katonák örömteli kurjongatásait, kardjátékait, birkózásait.
Hirtelen eszébe jutott az anyja. Íme, az ő álma beteljesült. Íme, a törökök kagánja, Ilteris Kagán trónra ült, hadsereget szerveztek. Ő maga, ennek a seregnek a tizedese volt. Mi mást akarhatott volna még? Ekkor megérezte, hogy egy titkos tűz égeti belülről: Senkinek sem mondhatta el, hogy ő Kür Sád fia. Amíg Urungu elmerengő tekintettel bámult valahová, koboz pengetés és egy regős hangja hatolt a füleihez.

Szem vakítás rangsorában
A Hold és az a leány döntetlen
Az egyik világosságot ad a szemnek,
A másik a vérbe jut.

A Hold szebb-e, vagy az a leány?
Ezt a kérdést kérdezed.
Számomra úgy tűnik,
Egymás részei.

A Hold a felhők ölelésében
Egy vérző seb.
A Hold végzete a sötétség,
A felhőbéli feketeség.

A Hold egy leány, a haját
Éjjel vízbe fésülteti.
A Föld színére az Isten
Miért teremt holdakat?

A Hold és ez a leány egy éjjel
A szemközti hegyre leszálltak.
Onnan egy szívnek nevezett
Legelőre szálltak le.

A felhők ménessé váltak,
A két szépség felült,
A Hold, leány lett, a leány pedig hold…
Egymásba forrtak.

Megannyi férfi olvad el
A hold leány gyászától.
Akik isznak, megrészegednek
A szemeinek a pilláitól

A szíveket simogató
Dallamos hangjától.
Az a leány megcsapja az embert,
Elveszi az eszét…

Urungu agyában ennek az éneknek csupán egy részlete ragadt meg:

A Hold végzete a sötétség,
Felhőbéli feketeség.

Szinte búskomorrá vált, mikor egy katona egy csupor kumiszt nyújtott felé, és azt monda:
- Ilteris Kagán küldi.
Amikor megértette a kagán nevét, már nem maradt más gondolata. Urungu tizedes összeszedte magát. Miután megitta a kumiszt, amit a kagán küldött neki, így szólt:
- Éljen a kagán!

 

URUNGU
SEBE

A dokúz-ogúzok kagánja, Báz Kagán magához hivatta a bégeket, gyűlést tartott a díszsátrában:
- Bégek! - mondta. - A kevéske gök-türk nép ismét tevékenykedni kezdett. Ha így megy tovább, mindnyájunk számára veszélyessé válnak majd, mert a kagánjuk vitéz, a vezírjük okos. E két személy miatt minket is, Kínát is, és a kitájokat is pusztítják majd. A kitájokkal és a kínaiakkal egyesülve söpörjük le őket. A kínaiak dél felől, a kitájok keletről vonuljanak. Mi pedig északról támadjunk. Ha lehetséges, akkor söpörjük el ezt a gök-türk kagánságot. Mit mondtok erre?
A bégek így válaszoltak:
- Jó lesz!
A kagán az egyik bég felé fordult:
- Kuni Szengün!
- Parancsolj Kagán!
- Azonnal indulj Kínába, és tudasd velük az ajánlatomat!
- Te parancsolsz kagán!
Egy másik béget szólított meg:
- Tungra Szem!
- Parancsolj Kagán!
- Te meg a kitájokhoz mész majd, és ugyanazt mondod majd el!
- Te parancsolsz kagán!
Báz kagán gondolkodott egy keveset. Azután a bégekre tekintve így szólt:
- Azonnal útnak indultok, és elintézitek, hogy meginduljanak, azért, hogy a nyár végén a gök-türk főhadiszállásnál egyesüljünk.
Amikor a bégek elhagyták Báz Kagánnak a díszsátrát, nem voltak tudták, hogy a messzi távolból, egy gyalogos figyelmét föl sem keltve, valaki állt és figyelte őket. Ez az ismeretlen ember azt látta, hogy Kuni Szengün dél felé, Tungra Szem pedig kelet felé néhány lovas kíséretével indult vágtatva. Ekkor a Báz Kagán díszsátrában tartózkodó bégek közül a legkisebbnek, Kadir Baga századosnak a sátra felé indult. Mint ahogy ennek a sátornak a kapujában nem állt őr, úgy a környékén sem volt senki. Miután az ismeretlen a négy világtáj felé körbetekintett, lassú léptekkel a sátorhoz közelített, majd lekuporodott. Fülelni kezdett befelé. Kadir Baga valakivel beszélgetett, és a hangja kívülről, ha töredékesen is, de hallható volt.
A hallgatódzó körülbelül annyi ideig, amíg egytől százig el lehet számolni, hangtalanul és mozdulatlanul maradt, aztán igyekezett nesztelenül felállni. Lassú léptekkel távozott. Ez az ismeretlen, aki megtudta, amit meg akart tudni, nem volt más mint egy kém, akit Bilge Tonjukuk küldött. Amint besötétedett, a lovára pattanva elvágtatott dél felé.

*
* *

Azon az éjjelen, amikor Bilge Tonjukuk megkapta ezt a hírt, nem aludt. Miután reggelig töprengve elkészítette a terveit, Ilteris Kagánhoz ment és elmondta az elgondolását:
- Ilteris Kagán! Ha ez a három: Kína, az ogúzok és a kitájok egyesülnek, veszélybe kerülünk. Amíg vékony, addig könnyű eltépni, amíg apró, addig könnyű eltörni. Ha a vékony megvastagszik, nehéz lesz. Ha az apró megvastagszik, nehéz lesz. Keleten a kitájokkal, délen a kínaiakkal, északon az ogúzokkal két - háromezer katonánkkal szembeszállunk. Ezért az egyesülésüket megelőzve, mindegyikkel külön - külön csatázzunk.
Ilteris Kagán nem töprengett sokat:
- A sereget vezesd a szíved szerint. - mondta.
Egy - két nap múlva a kétezer fős török hadsereg villámsebesen a dokúz-ogúzok ellen vonult.
A végzet nem mutatta mosolygós arcát Urungu tizedes felé, mert ő a csapat legvégén, a tartalék alakulatban, az Örpen százados parancsnoksága alatt álló száz ember között volt. Mindazonáltal egy erős belső érzés azt súgta neki, hogy ebben a háborúban még láthatja majd Aj Hánimot. Szenvedett, mert el sem tudta képzelni, hogyan láthatja majd Aj Hánimot, ha ennyire hátul marad, ám semmit sem tehetett. Ezzel együtt úgy érezte, hogy furcsa izgalomtól borzongott meg, amikor feltűnt a dokúz-ogúz hadsereg.
Az ellenség háromezer fő volt, de a tizennyolc emberrel induló gök-türk hadsereg minden rajtaütését, minden harcát megnyerve jutott idáig, győzelmeken nevelkedett, hozzászokott a sikerhez.
A harc szemkápráztató nyilazással kezdődött. Azután amint kifogytak a nyilak, a lovaikat villámsebesen futtatva kard a kard ellen mentek.
Örpen százados a lován felállva figyelte a verekedést, ám még inkább a parancsra várt, hogy bekapcsolódjon a harcba. Urungu a tíz lovasával legszélen, baloldalt, és így a harctól legtávolabb eső helyen volt. Sehogyan sem telt az idő, a harc nem akart véget érni, ám észrevehető volt, hogy a dokúz-ogúzok a Tugla-folyó felé hátrálnak.
Hirtelen feltűnt egy Örpen százados felé tartó lovas, aztán mondott neki valamit. Ezután felharsant Örpen parancsa:
- Rajta! Utánam! Előre!…
Amint a tartalékban lévő száz ember egy öldöklő pillanatban bekapcsolódott a harcba, az ügy a gök-türkök kedve szerint alakult. Örpen egysége nagy ívet leírva a dokúz-ogúzok hátrálni kezdő katonáira támadt és erős nyílzáporral árasztotta el őket.
A dokúz-ogúzok a Tugla-folyóba vetették magukat, és a túlpartra igyekeztek átvergődni. Örpen nem hagyta őket, és parancsára a folyóba merültek a katonái.
Mindkét fél közül fulladtak meg, azok között pedig, akik a túlpartra jutottak kergetődzés kezdődött. Örpen nagy munkát végzett, a dokúz-ogúzok főhadiszállása felé nyomult előre. A főhadiszálláson Báz Kagán íjász testőrei vitézül ellenálltak nekik.

*
* *

Napnyugtakor a két fél a sátrak és a nagy ökrösszekerek között viaskodott, apró dolgokra hatalmas hősiességet pazarolt. A katonákhoz hasonlóan a lovak is sebesültek voltak. A katonák közül sokan gyalogosan harcoltak.
Örpen százados két sátor között karddal vívott egy ellenséggel. Mivel nagy területen szétszóródtak, már nem volt parancsadás, rendezett és csoportos harc. A kettesével, hármasával szétszóródott katonák a saját fejük szerint csatáztak, verekedtek, viaskodtak, dulakodtak. Örpen az öltözékéről és a kardvívásáról rájött, hogy a vele szemben álló, a dokúz-ogúzok egyik bégje. Néha egy két lépést előrenyomult, aztán az ő kemény támadásaival szemben kénytelen volt meghátrálni. Mind a ketten megsebesültek.
Urungu tizedes a csatatéren látott egyik sátrat célozta meg, oda kívánt eljutni. Ezért a célért harcolt azokkal, akik szembeszálltak vele. Anélkül, hogy gondolt volna arra, hogy az ellenség mögé kerülhet, őket aprítva a sátorhoz akart jutni. Urungu nem is volt tudatában, hogy vajon az iménti vele szembeszálló dokúz-ogúz ugyanaz az ember volt-e, vagy tán jó néhányszor ellenfelet váltott-e. Sőt, se nem látta, se nem érezte, nem tudatosult benne, hogy sebeiből csorog a vér.
Amikor belépett a nagy sátorba, amely a célja volt, hirtelen megállt. Aj Hánim a sátor leghátuljában, íjával a kezében, szikrázóan tüzes tekintettel állt, harcra készülődve a sátorba belépő, őt fogságba ejteni akaró három gök-türk katonával szemben. Urungu megismerte, hogy ezek az ő katonái. Miután a "kardot le" parancsot kiadta nekik, egy - két lépést előrelépett és féltérdre ereszkedve köszöntötte Aj Hánimot. Aztán a saját emberei felé fordulva megparancsolta, hogy menjenek ki.
Aj Hánim a harc közben szebb volt mint valaha. Egy ideig némán egymásra néztek. Mindenfelől elült a harci zaj. A távolból néhány sebesült nyöszörgése hallatszott. A sátoron kívül, a közvetlen közelben acél pengése hallatszott, amely két ember kardviadalát jelezte. A sátorban megszólalt Urungu bús hangja:
- Bocsásd meg, ha a katonák tiszteletlenek lettek volna, Aj Hánim! Honnan tudhatták volna, hogy ki vagy?
- Megnyertétek a háborút. Urungu. Talán még az apámat, a kagánt is megöltétek.
Urungu lehajtotta a fejét:
- Háború van, Aj Hánim. Minden megeshet.
Aj Hánim hangja elhalkult.
- Igen. Sőt még fogság is…
Urungu ismét féltérdre ereszkedett:
- Aj Hánim! Te nem lehetsz fogoly. Fogságba ejtesz. Régóta csak rólad álmodozom. Megvidámítod-e a szívemet, Urungu tizedeshez jössz-e?
A kagán leánya keserűen elmosolyodott:
- Tehát tizedes vagy? De nem vagy bég. Egy kagán leánya, hogyan házasodhatna valakivel a köznépből?
Urungu összerezzent. Azt akarta kiáltani: "Kür Sád fia vagyok!", ám egy szót sem szólt. Most mit tesz majd? Nem maradt erre ideje, a sátoron kívüli kardcsattogás közeledett. Aztán azt láthatták, hogy valaki sebesen belép. A harcos, akinek kard volt a kezében, így kiabált:
- Aj Hánim! Gyorsan! Meneküljünk!
Aztán visszafordult a kapu felé és a mögötte jövő másik harcossal szemben küzdőállást vett föl. Urungu egy pillanat alatt mindkettőt felismerte. Az elsőnek érkező Kadir Baga, a második pedig Örpen volt:
A két százados, aki az imént a díszsátron kívül verekedett, most Aj Hánim előtt ismét harchoz készülődtek. Kadir Baga Urungut hirtelen felismerte és azt kiáltotta:
- Te vagy az Urungu? Azt mondanám, hogy hagy harcoljunk egymással, de ez a barátom nem hagyja…
Örpen válaszolt:
- Nyugodtan meg akarsz szökni, úgy-e?
Aztán parancsot adott Urungunak:
- Urungu! Lehet, hogy ez a kagán lánya. Amíg én elvégzem a munkámat, ejtsd foglyul, és tartsd szemmel…
Miután Örpen ezt mondta, ismét Kadir Bagára támadt, ám a dolgok másként történtek: Amikor Urungu előrenyomult, hogy teljesítse a százados parancsát, Aj Hánim hátrahúzta az íját, zümmögve elröppent a nyíl, és a kilőtt nyíl a szíve és lapockája közti részt átlyukasztva leterítette Urungut. A második nyíl még rettenetesebb volt, mert Aj Hánim nem könyörült Örpen századoson, őt éppen szíven találva, élettelenül terítette földre:
Kadir Baga ezt a helyzetet rögtön ki akarta használni. Aj Hánimra nézett és így szólt:
- Ne vesztegessük az időt!
Aj Hánim kapkodás nélkül a díszsátor kapuja felé indult, és anélkül távozott, hogy rápillantott volna Urungura, aki bús szemeit rászegezte. Kadir Baga fáradt volt:
- Urungu! Ha Aj Hánim nyila megkegyelmez és a jövőben ismét találkoznánk, akkor befejezzük a félbeszakadt párbajunkat. - mondta, és elsietett.
Ez a nyíl ütötte seb természetesen nem ölhette meg őt. Mi is volt egy gök-türk tizedesnek, a lapockáját átlyukasztva, a hátán kijövő nyíl… Az igazi seb, ami megölte őt, Aj Hánim szava volt:
- Nem vagy bég. Egy kagán leánya, hogyan házasodhatna valakivel a köznépből?
Ahogy a mellette holtan heverő Örpen századost, Aj Hánim őt is ugyanott lőhette volna meg. Tehát megkönyörült rajta, és nem ölte meg.
Az, hogy a leány akit szeretett, a leány aki visszautasította megkönyörült rajta, és megkegyelmezett, Urungunak hirtelen elviselhetetlenné vált, és mintha a nyíl átdöfte volna a szívét, úgy érezte vérzik ott. Egy utolsó erőfeszítéssel talpra állva a díszsátor kapuja felé indult. Megfogódzkodva kilépett. Szürkület volt. Két lovas ment vágtatva észak felé. Urungu némán nézte Aj Hánim és Kadir Baga távolodó árnyait. Aztán a szemei elsötétedtek, a földre zuhant, és úgy is maradt…

 

VISSZATÉRÉS
A KÍNAI RAJTAÜTÉSBŐL

Lassan beköszöntött az ősz. Urungu tizedes a sátorban feküdt. Aj Hánim nyila túlságosan megrázta, sok vére elfolyt, ezért nem tudta magát összeszedni. Ezért aztán amikor a sereg San-Dung ellen vonult, hogy összecsapjon a kínaiakkal, nem csatlakozhatott a sereghez. Egy hétéves kislány minden nap eljött a sátrához, és gondját viselte, ételt hozott, karon fogta és megsétáltatta. Ez a kislány az unokája, azaz Tacsám lánya volt.
Urungu negyvennyolc éves volt. Küzdelmekkel, veszélyekkel teli életében, mióta csak az eszét tudta szembenézett a halállal, tizenegy éves kora óta pedig ő is elébe ment a halálnak. Harminchét éve harcolt. A sok keserűség láttán megkeményedett a szíve, de még nem telt be a háborúval.
A fián, Tacsámon, a menyén és három unokáján kívül senkije sem volt. Volt egy vértestvére is: Börü százados. Börü, aki vele egyidős volt, a Kür Sád felkelés idején meghalt Jágmúr kisebbik fia volt. Urungu mindent kedvelt, ami az apjával volt kapcsolatos, és ezért Börüt is kedvelte. Jó néhányszor megmentették már egymás életét.
Ha a San-Dung városából visszaérkező hadsereg ma megjönne, és ha láthatná Börüt és Tacsámot, talán kissé elmúlna szívfájdalma, egy kissé elfeledtetné, a bal lapockájánál még mindig vérző seb fájdalmát. Ezzel együtt Urungu azt is tudta, hogy a hadsereg visszatérésével nem űzi el a belső fájdalmát. Tudta, hogy az eszében és szívében Aj Hánim tölti be a legnagyobb helyet. Vajon hol van most? A dokúz-ogúzok megverve fejet hajtottak, Báz Kagán meghalt, de Aj Hánimot nem találták. Hogy is találták volna meg ezen a végtelen, se széle, se hossza pusztán?
Urungu tizedes egy zajra riadt föl azokból a gondolataiból, amelyekbe elmerült. Visszatért a gök-türk hadsereg: Lónyerítés, lódobogás, kiabálás hallatszott. Megszólaltak a kürtök és a dobok. Azután, amikor elültek a zajok, megnyílt a sátor kapuja, és belépett Börü százados:
- Hát még mindig fekszel, Urungu?
Amikor látta, hogy amaz nem válaszol, elmosolyodott:
- A kagán leánya iszonyúan megsebzett, vértestvér!…
A kagán leánya valóban iszonyúan megsebzette, ám Börü nem tudta, hogy miképpen, csupán a vértestvére testén lévő seb alapján ítélkezett.
Börü vidám volt:
- Jó rajtaütést hajtottunk végre. Jól megrakodtunk. - mondta.
Urungu hallgatott. A vértestvére ezt a némaságot úgy értelmezte, hogy a vértestvére ezzel jelzi a kívánságát, hogy beszámoljon a rajtaütésről:
- A tengerig átkeltünk egész San-Dungon. A kínaiak nem jó harcosok. Csak a várfalak mögötti várakozást ismerik. Ismét behatoltunk jó néhány városba és feldúltuk őket. Csupán egyetlen alkalommal volt nyíltszíni csata. A kínaiakat abban is úgy szétszórtuk nyíllal, mint fajd fiókákat. Két lovamat kilőtték alólam, ám a veszteségeket bőségesen pótoltuk. Törökföldre számtalan marhát, juhot, kecskét, értéket, szövetet, rizst, kölest hoztunk. Jócskán van fogoly is.
Urungut belülről öröm hulláma járta át: A Bozkurtok feléledtek, a farkas fejes zászló dicsőségesen kezdett lobogni.
Börü folytatta a beszámolóját:
- Az egyik nap, amikor éppen egy városban zsákmányoltunk, jött az egyik katona: - "Három bajuszos, szakállas nőt fogtunk el." - mondta. A kínai katonák az asszonyokhoz hasonlóak, talán az asszonyok olyanok mint a férfiak, erre gondolva elhozattam a szákállas nőket. Egész egyszerűen bajuszosak, szakállasok voltak. - Hogyan találtátok ezeket? - kérdeztem. - Az arcuk le volt fátyolozva, ám kacéran jártak, szerettem volna látni az arcukat. Azt mondtam neki, hogy: "Tárd föl az arcodat". Nem tárta föl, mert nem tudott törökül. Én meg a bicsakkal a fátyolra csapva feltártam. Hanyatt estem a meglepetéstől. Aztán parancsot adtam a katonáknak. Hát nem három kínai tiszt került elő a női kaftánok alól? A fickók így akartak megmenekülni előlünk…
Börü vidám elbeszélése Urungut is megnevettette. Soha életében nem hallott még ilyet: Ám a nevetése nem tartott soká. Most szomorú dolgot hallgatott:
- Egy nap, egy másik városba mentünk be. Itt a kínaiak erősen ellenálltak. A városparancsnok palotájánál kardokkal rövid összecsapás alakult ki. Egy fogságba esett kínait kényszerítettünk. Azt mondtuk: - " Mutasd meg hol van a hombár, és hol van a kincstár." - A fickó a hombáron és a kincstáron kívül a börtönt is megmutatta. Ha magunk vagyunk, sohasem találtunk volna rá erre a börtönre. A börtönből úgy húsz embert szedtünk ki. Az egyikük egy idős török volt.
Amikor ez került szóba, Urungu fokozott érdeklődéssel kezdett figyelni. Börü, a mosolyt az arcáról letörlő komolysággal, és Urungu helyett a földre nézve magyarázta:
- Egy ősz öreg, bánatos vénember volt. Először azt hitte, hogy kivégezni viszik. Amikor minket meglátott, azt kiáltotta: - "Talán törökök vagytok?" Megmondtuk neki, hogy: "Törökök vagyunk". Azt mondta: "Én is török vagyok.". Megkérdezte: "Kür Sád felkelői vagytok-e?". Azt mondtuk: "Mikor volt már, hogy Kür Sád meghalt." "Tudom, És mi történt a katonáival?" - kérdezte. "A katonái is a Túlvilágra kerültek." feleltük. Csillogó szemekkel kérdezte: "Ki a kagán?" "Ilteris Kagán." - válaszoltuk. Sírt örömében. Bemutatkozott. A Kür Sád felkelés halottai közül Csengsinek volt az öccse. Kisgyermekként vetették tömlöcbe, Megszökött. Ismét elkapták. Ismét megszökött és elrejtőzött. Miután harmadszor is elkapták, ebbe a börtönbe került. Húsz éve élt itt a világtól elzártan. Az arca megsápadt, mert nem láthatta a Napot. A teste összeaszott. Azt mondta, hogy évek óta vért hány. Azt mondtuk neki: "Gyere, hagy vigyünk téged Törökföldre!" Az arca felragyogott az örömtől. Aztán térdre rogyott. "Elég ennyi öröm. Azt se bánom, ha meghalok is. - mondta. A szájából vért hányt, mintha dézsából öntötték volna. Ott helyben meghalt. Bosszút álltam érte. Ha elkaptunk egy kínait, lefejeztem.
Börü elhallgatott. Urungu meghatódott. A Kür Sáddal legtávolabbi kapcsolatban lévő hír hallatára is feldobogott a szíve. Most azon a szerencsétlen törökön gondolkodott, aki húsz éven át megszakítás nélkül börtönben sínylődött, és aznap, amikor kikerült, meghalt. És azon, hogy ő még mindig Kür Sádra emlékezett.
Börü a földre lesütött szemeit felemelve a vértestvérére nézett:
- A rajtaütésből a te részed sem kevés vértestvér. Holnap majd elhozom.
Aztán mintha valamire vissza akart volna emlékezni, a szemöldökeit összevonva gondolkodott:
- Anyádnak életben kellett volna maradnia, és látnia kellett volna ezt a napot, Urungu! Bosszút álltunk Kür Sádért, mindnyájan kitöltöttük a haragunkat.
A százados távozáshoz készülődve felállt, Urungu pedig az utolsó szavaira felkelt az ágyából. A két vértestvér egymásra nézett. Urungu így szólt:
- "Bosszút álltunk Kür Sádért." - ismételte, - "Anyám pedig… Ő tulajdonképpen…"
Nem fejezhette be a szavait. Ismét leheveredett az ágyára, és a fejét a kapu felőli oldalra fordította. Azzal, hogy bosszút álltak Kür Sádért, egyúttal anyjáért, Kür Sád koncsujáért is bosszút álltak. Urungu e felől nyugodt volt. Életében először nem ment el egy háborúba. Semmi baja sem történt. Minden bizonnyal felépül majd ebből a sebesülésből. Akkor pedig szóra sem érdemes, gondolni sem kell rá. No és Aj Hánim? Egy kagán leánya hogyan házasodhatna valakivel a köznépből?…
Börü menni készülődött. Urungu a vértestvére felé fordította a tekintetét, hogy Tacsámról kérdezzen, de mielőtt kinyitotta volna a száját, Börü megszólalt:
- Elfelejtettem Tacsámról szólni. Elvesztettük.
- Talán meghalt?
- Nem. Sehol sincs.
- Nem lehet, hogy talán fogságba esett?
- Kinek a fogságába eshetett volna? Folyton üldöztük az ellenséget. Folyton győztünk. Hát hogy eshetne kínai fogságba valaki egy ilyen hadjáraton?
- Hát akkor mi történt?
- Én is ezt kérdezem tőled. Vajon mi történhetett?

 

AJ HÁNIM

Az ősszel együtt a hidegek is megérkeztek északra. Egy kis tó partján húsz - harminc sátorból álló tábort vertek föl. Ezek, a Báz Kagán halála után a gök-türkök előtt fejet nem hajtó dokúz-ogúzok voltak, akik északra húzódva ismét igyekeztek összegyülekezve összeszedni magukat. Aj Hánim állt az élükön. Először Aj Hánim és Kadir Baga százados egyedül szöktek, azután maguk mellé vették azokat, akiket az erre-arra szétszóródott dokúz-ogúzok közül megtaláltak, és ide jöttek. Lovasokat küldtek a vidékre, ha ezek más dokúz-ogúzokkal találkoznának, őket is elhozzák majd, főként Báz Kagán testvérei vagy fiai közül igyekeztek valakit találni, hogy kagánjuk legyen. Úgy volt, hogy amíg nem találnak új kagánt, addig a Aj Hánim vezeti az árván maradt dokúz-ogúzokat.
A táborban Kadir Baga századoson kívül egyetlen bég sem volt. A Tugla-folyó melletti csatában iszonyú vereséget szenvedtek a gök-türköktől, felmorzsolódtak. Az életben maradottak legtöbbje fejet kellett hogy hajtson Ilteris Kagán előtt. Lehetetlen lett volna őket ismét elszakítani és ide hozni, mert a gök-türkök készenlétben voltak. Egy madarat sem hagytak elszállni.
Ha Kadir Baga nem lett volna, ez a húsz - harminc sátras tábor sem gyűlhetett volna össze. Őket rendbe szedve a kagán lányának a parancsnoksága alá helyezte. A legmegbízhatóbb lovasai közül néhányat elküldött, hogy fésüljék át a környéket. Ma ezektől a lovasoktól várt hírt.
Déltájban, megjött az egyik lovas, és jó hírt hozott Kadir Bagának:
- Jön Kuni Szengün.
Az úr, akit Báz Kagán jóval korábban követként küldött Kínába, a dokúz-ogúzok egyik elöljárója volt, és az ő érkezésével a tábor mindenképpen megerősödik majd. Kadir Baga százados az ő fogadására sietett.
Kuni Szengün négy - öt emberrel és hét - nyolc lóval érkezett. A dokúz-ogúz tábor ebben az összevissza, rendetlen állapotában még a repülő madártól is segítséget remélt, a Kínában járt követtől is várt valamit, ám Kuni Szengün szétoszlatta a reményeiket.
Amikor Kadir Bagával együtt Aj Hánim díszsátrába belépett, a kagán leánya a nemezekből és nyergekből készített trónján ült. Kuni Szengün féltérdre ereszkedve köszöntötte őt, és részvétnyilvánítással kezdte:
- Ha a kagánunk a Túlvilágra érkezett is, te légy egészséges!
- Hoztál-e számunkra jó hírt, dokúz-ogúzok bégje?
- Nem, Aj Hánim! A gök-türkök igen éberek voltak. Mielőtt még a kínai kagán elé jutottam volna, a vereségünk híre Kínába ért. Aztán pedig a gök-türkök rajtaütöttek Kínán.
- Hát semmiféle segítséget nem tudtál intézni?
- San-Dungba mentem, hogy a kínai határőrizet parancsnokaival találkozzam. A gök-türkök akkor rohanták le. Azok a kínai parancsnokok, akik segítettek volna nekünk, vereséget szenvedtek.
- Tehát teljesen üres kézzel jöttél.
Kuni Szengün lehajtotta a fejét:
- Igen, Aj Hánim! Csupán csak egy gök-türk katonát és két lovat tudtam hozni.
- Hogyan tudtad foglyul ejteni a gök-türk katonát?
- A városon kívül egy házban rejtőztünk el. Ez a gök-türk egymaga jött be a házba. Három katonámat küldtem rá. Ha akart is verekedni, elcsípték és lefogták. Miután a gök-türk sereg elvonult, őt is magunkkal hozva hagytuk el a várost.
Aj Hánim szemei elmerengtek. Ki tudja, hogy mire gondolt:
- Hozzátok elém a foglyot! - parancsolta.
A sebesült török katonát azonnal behozták a díszsátorba. Féltérdre ereszkedve köszöntötte Aj Hánimot. Úgy huszonöt évesnek tűnt. A szívek olvasásában gyakorlott Aj Hánim rászegezte a tekintetét és azzal az igyekezettel, hogy kiolvasson valamit, figyelmesen ránézett. Az izmos gök-türk katona eleinte kemény tekintettel nézett, aztán lassan úgy érezte, hogy elfogy az ereje, és nem volt képes Aj Hánimra nézni. A fejét lehajtotta, aztán édes hang hallatszott:
- Gök-türk katona! Mi a neved?
- Tacsám.
- Bég vagy-e?
- Nem.
Aj Hánim arcán, hitetlenkedés jelent meg. Életében másodszor csalatkozott. Jobban mondva nem csalatkozott, hanem mintha becsapták volna. Lehetetlen volt, hogy ez az ifjú ne lenne bég. Akkor pedig miért titkolja? Ilyen titkolódzást eddig csak egy másik gök-türktől, Urungu tizedestől látott, ám a dolog hátterét nem értette. Aj Hánim mintha ismerte volna ezt a gök-türköt. Lehet, hogy a Tugla-folyó melletti csatában látta.
- Ott voltál-e a Tugla-folyó melletti csatában?
- Igen!
- Te is azok között voltál-e, akik a sátramig nyomultak?
Tacsám a fejét felemelve a kagán leányára nézett. Mintha eszébe jutott volna valami:
- Nem, Aj Hánim! A te sátradba az apám ment be, és sebesült meg a nyiladtól.
Az a szó, a kagán leányának is, és Kadir Baga századosnak is hirtelen felkeltette az érdeklődését.
- Ki az apád?
- Urungu tizedes.
Kadir Baga százados szemei felragyogtak. Aj Hánim elkomolyodott:
- Gyógyul-e az apád sebe?
- Amikor mi a San-Dung elleni háborúba vonultunk, még feküdt.
Elhallgattak. A fiatal Tacsám ki tudja milyen gondolattal, anélkül, hogy a kagán leánya megkérdezte volna, folytatta:
- Ám Örpen százados szívét átlyukasztottad. Ő a Túlvilágra került.
Aj Hánim szemeiben a parázs fellángolt és kihunyt. Kemény parancsot adott:
- Vigyétek el a foglyot!

*
* *

Azon az éjjelen Aj Hánim és Kadir Baga más - más okból, Tacsámon és ebből eredően Urungun gondolkodtak. Kadir Baga azért örült, hogy Urungu életben van, mert befejezhetik majd a félbeszakadt párbajukat. Aj Hánim is boldog volt, ám sehogyan sem értette ennek az okát. Szomorú volt, hogy megsebesítette ezt a katonát, aki valaha útitársa volt, és örült, hogy nem halt meg.
Kadir Baga azon az éjszakán bement abba a sátorba, ahol Tacsámot vendégül látták. Azzal együtt, hogy fogoly volt, amiatt, hogy Urungu fia és sebesült is volt, a vendégszeretetüket élvezte. Aj Hánim megkegyelmezett az életének. Miután a dokúz-ogúzok századosa megkérdezte, hogy van-e valamilyen kívánsága, megkérdezte:
- Tacsám! Tudod-e, hogy az apáddal van egy félbeszakadt párbajunk?
- Nem, százados.
- Az apád jobb íjász nálam, de én majd megmutatom neki, hogy én karddal jobb vagyok.
Tacsám nem válaszolt.
- Csodálkozom rajta, hogy egy ilyen rettenetes harcos nem bég.
- Mifelénk sok a rettenetes katona, százados.
Kadir Baga hitetlenkedő tekintettel nézett:
- Üres fecsegés. - mondta.
- Könnyű ellenőrizni, százados.
- Kivel ellenőrizném le? Hogy lehetne itt leellenőrizni?
- Velem…
- Hogy veled?…
Kadir Baga szemei a meglepetéstől tágra nyíltak. Aztán örömtől felragyogtak, ám hirtelen elkomolyodott:
- Lehetetlen. Sebesült vagy. - mondta.
Tacsám ellentmondott:
- A bal karom sebesült. Nem akadályoz a vívásban.
Kadir Baga dühbe gurult:
- Hé, te gök-türk!… Talán megbolondultál? Talán engedjem, hogy híre menjen, hogy én, Kadir Baga százados egy sebesült fogollyal mértem össze a kardomat?
- A gök-türkök nem vonakodnak a harctól egyetlen seb miatt, százados!
- Az a harc, amiről beszélsz, a kínaiak ellen van. Nem dokúz-ogúzok ellen!…
- A kínaiak ellen két sebbel is harcolunk, százados!…
- Az Ördög vigyen el!… De makacs egy ember vagy!… Legalább várj néhány napot. Majd megküzdünk, miután begyógyult a sebed.
Kadir Baga dühösen hagyta ott. Másnap reggel, amikor kénytelen volt ezt elmondani Aj Hánimnak, a kagán leánya így szólt:
- Tacsámmal nem fogsz megküzdeni.
A százados összerezzenve kérdezte:
- Miért nem, Aj Hánim?
- Hazaküldjük.
- Te parancsolsz, de nem értem az okát.
- Az oka a következő! A gök-türkök idáig küldtek őrsöket. Azon vannak, hogy a nyomunkra leljenek. Ha elküldjük Tacsámot, összezavarjuk őket. Amíg ők itt keresnek majd minket, addig mi egy biztonságosabb helyre telepszünk majd át.
- Te parancsolsz, Aj Hánim.
Aj Hánim egy darabig mélyen gondolkodott, aztán így szólt:
- Adjátok oda Tacsámnak a teljes fegyverzetét és a lovát! Élelmet is készítsetek. Hozzátok őt ide!
- Amikor Tacsám a féltérdre ereszkedett, a kagán leánya még gondolkodott. Jelt adott, hogy fölkelhet:
- Tacsám, hazaküldelek. - mondta.
- Köszönöm, Aj Hánim.
- Az apádnak mondd meg, hogy üdvözlöm, és jobbulást kívánok a sebének.
- Te parancsolsz, Aj Hánim.
- A követünk leszel, és el fogod mondani Ilteris Kagánnak, hogy fejet hajtunk előtte, és adót fogunk fizetni neki.
- Te parancsolsz Aj Hánim.
- Ha látod Kadir Baga századost, vedd át tőle a fegyvereidet és a lovadat.
- Te parancsolsz Aj Hánim.
- Jó utat.
Tacsám féltérdre ereszkedett, aztán elhagyta a díszsátrat.
A százados kint várta Tacsámot:
- No, gyere csak te makacs vitéz! - mondta. - Olcsón szabadultál meg előlem.
- Hogy ki szabadult meg ki elől, azt csak az Isten tudja, százados.
- No, te még az apádnál is élesebb nyelvű vagy!…
- Ha a fiú az atyát nem múlná fölül, akkor a dolgok nem haladnának…
- Mindenesetre… Most én az apáddal is, és veled is vitában állok. Mind a ketten sebesültek vagytok. Jó lett volna ha az apád is itt lett volna, és egy csapásra mindkettőtöknek megadhattam volna ami jár…
Tacsám keserűen mosolygott:
- Talán újra találkozunk, százados. Egy dokúz-ogúz béggel megverekedni minden bizonnyal édes kell hogy legyen.
Kadir Baga is elmosolyodott:
- Nem édes az vitéz! Keserű az, keserű…
- Azt csak az Isten tudhatja százados!
Nesze, vedd át a fegyvereidet… A lovad is itt van… Ebben a tarisznyában pedig sült hús van. Add át az üdvözletemet az apádnak… A párbajomat előbb vele vívom majd meg. No de én soha nem találok a lapocka alá, mint Aj Hánim…
Tacsám nem válaszolt. Egy ugrással felpattant a lovára:
- Isten veled, százados! - kiáltotta.
- Kellemes utat!
A gök-türk katona vágtatva ellovagolt dél felé.

 

MENEKVÉS
A FOGSÁGBÓL

Tacsámot a dokúz-ogúzoktól visszatérőben baj érte. Sebesült volta miatt megviselte a vágta. Ezért a lovát ügetésre fogta, és késlekedett. A késedelem miatt elfogyott az élelme. Éhen maradt. Amikor éhen maradt, elerőtlenedve mély álomba merült. Amint éppen egy ilyen álomba merült, zajra riadt föl. Nyolc - tíz lovas vette körül. Amikor azt hallotta, hogy valami érthetetlen nyelven kérdeznek tőle valamit, megkérdezte:
- Kik vagytok? Mit akartok?
Az egyikük törökül válaszolt:
- Kitájok vagyunk. Foglyul ejtettünk téged.
Tacsám összevonta a szemöldökét. Az egyik fogságból megmenekülve egy másik fogságba esés nem volt olyan baj, amibe belenyugodhatott volna. Igencsak szorongva mondta:
- Verekedjünk!
A törökül tudó kitáj ezt a szavát a saját nyelvén elmondta a többieknek. Minden szem Tacsámra meredt, és a tolmácsoló kitáj közölte a tizedesük válaszát.
- Te egymagad vagy. Hogyan harcolhatnál ellenünk?
A gök-türk katona megemelte a fejét:
- Harcoljunk egyenként. Ha férfiak vagytok, nem szaladtok el.
Erre a vad ajánlatra a kitájok egymásra néztek. Egymás között, a saját nyelvükön beszéltek valamit. A tolmács tudatta az eredményt.
- Sebesült vagy. Hogyan harcolhatnál ellenünk?
Tacsám szemében büszkeség fénye gyulladt ki:
- Sebesült vagyok, de gök-türk vagyok. Akkor is harcolok.
A kitájok tizedesének parancsára egyikük leugrott a lováról és Tacsám felé indult.
Tacsám a tolmácsot kérdezte:
- Megküzdünk-e?
- Igen.
- Így, gyalogosan fogunk küzdeni, amikor lovaink is vannak?
- Igen.
- Miért?
- Ha lóra ülnél, megszöknél.
Ez a szó Tacsámot kihozta a béketűrésből. A kardját kivonva a kitájra támadt. Nagy dühhel támadt, ezért a kitáj kénytelen volt meghátrálni, ám, gyakorlott katona voltát nyilvánvalóvá téve nem mulasztotta el, hogy az adódó alkalmakat kihasználva támadásokat hajtson végre.
A küzdelmet szemlélő kitájok izgatottan várták a végeredményt. Mialatt a kardcsörgés elhúzódott, a tizedesük nehézkesen így szólt:
- Most már világos, hogy miért győztek le bennünket: A sebesültjeik is úgy támadnak, mint az éhes farkasok!…
A tizedes éppen befejezte a szavait; Tacsám kardja lecsapott a kitáj jobb kezére. A vérző karú ellenfele a kardját nem tudta tartani, elejtette. Harcképtelenné vált. Ennek a láttára a tizedes dühbe gurulva leugrott a lováról és kardot rántva Tacsámra vetette magát.
A gök-türk katona megértette, hogy első osztályú vívóval áll szemben. Szinte egy helyben álltak, a támadások és védekezések egymást követték, nem találtak lehetőséget rá, hogy egyetlen lépést előre nyomuljanak. A kitáj először jobbról, balról, fölülről mért csapásokkal vizsgáztatta Tacsámot. A sebesült gök-türk élénk csuklómozgással minden csapását megállította. Amikor látta, hogy ezzel nem ér célt, forogni kezdett az ellensége körül. Tacsám lassan fáradt, rájött, hogy rossz vége lesz, ha elhúzódik a harc. Hogy ezt megelőzze, egy gyors mozdulattal előrevetődött és a kardját nagy gyakorlottsággal a kitáj arcába döfte. A kard célba talált. A tizedes arcán hosszú és mély vágás nyílt, ám ugyanekkor ő is támadott, és a kardjával Tacsám karizmára csapott. A fiatal török, miután látta, hogy leesik a kardja, nagy fájdalmat érzett a karjában. A szemei elsötétedtek. Elesőben volt. A kardját föl akarta venni a földről, ám mintha megérezte volna, hogy összerogy, ha egy lépést tesz, letett erről, és bal kezét a sebére szorítva megállt, és állva maradt. A kitájok fogságába esett.
Egyszerre csak a kitájok között mozgolódást vett észre. Valami mondtak kitájul, aztán a tizedes parancsára négyen kelet felé lovagoltak. Akkor Tacsám szemei a látóhatárra meredtek, és amikor onnan is négy lovas érkezését vette ki, az izgalomtól dobogni kezdett a szíve. Vajon azok gök-türkök-e? Ám nem sokáig tartott az öröme. Miután az érkezők és az elébük menők valamit megbeszéltek egymással, együtt jöttek visszafelé. Most már füstbe ment a menekülés reménye. Ekkor Tacsám számára ismét váratlan dolog történt: A tolmács hozzá jött, és a tudatta vele, hogy a kitáj földről hazatérő dokúz-ogúz követre, Tungra Szemre bízzák, és vele együtt dokúz-ogúz földre megy majd. A lovát és fegyverzetét ismét visszaadták.
A dokúz-ogúzok kagánja, Báz Kagán, aki az Ilteris Kagán ellen vívott háborúban meghalt, a gök-türkök elleni szövetségkötés kedvéért Tungra Szemet a kitájokhoz küldte, ám a gök-türkök résen voltak, és a dokúz-ogúzokat, kitájokat és kínaiakat külön - külön legyőzték. Tungra Szem dolgavégezetlenül fordult vissza. Hallott a saját országát ért fájdalmas vereségről. Hogy tehessen valamit, ezt a gök-türk katonát fogolyként viszi a dokúz-ogúzok földjére.
Miután a kitájok eltávolodtak, Tacsám bemutatkozott Tungra Szemnek:
- Nem teszed jól, ha engem ismét Aj Hánimhoz viszel. Én tulajdonképpen az ő segítségével jöttem idáig. - mondta.
Ezekre a szavakra a dokúz-ogúzok bégje izgatott lett:
- Mi dolgod volt neked Aj Hánim mellett? - kérdezte.
- Először fogoly voltam, aztán hirtelen elengedett, és követként Ilteris Kagánhoz küldött.
- Hogy követként?
- Igen, követként. Aj Hánim azt is mondta, hogy fejet hajt Ilteris kagán előtt.
Tungra Szem mély gondolatokba merült. Hogy bizonyosodjon meg róla, hogy vajon ez a gök-türk hazudik-e, vagy sem?
- Elmondanád nekem, hogy néz ki Aj Hánim?
- Elmondhatom neked, nemcsak, hogy Aj Hánim hogy néz ki, de Kuni Szengünt és Kadir Bagát is leírhatom. Elmondhatom a dokúz-ogúzok országának zűrzavarát is…
Miután Tacsám ezeket mondta, leírta Aj Hánimot. Amikor Kuni Szengünt kezdte leírni, Tungra Szem hinni kezdett neki: Tacsám nem hazudott.
- Jól van vitéz! Elengedlek. - mondta.
A sebét kiégetette, a tarisznyájába tétetett egy kevés élelmet.
Tacsám most már elfeledte a sebeinek a fájdalmát és a szenvedéseit. Miután megtöltötte a gyomrát, dél felé indult. Két napi nyugodt út után törökföldre ért.

 

DELI
ERSZEGÜN

Miután Tacsám egy jó orvossal gyógyíttatta a sebeit, Bilge Tonjukuk kalauzolásával Ilteris Kagán színe elé került, és elvégezte követi megbízatását, és mindent elmondott a dokúz-ogúzokról, amit csak tudott. Aztán az apját, Urungut látogatta meg, és átadta neki Aj Hánim üdvözletét. Azután pedig a sátrába ment és leheveredett az ágyára, hogy elűzze a fáradtságát és erőt gyűjtsön. Ám még mielőtt beszélhetett volna a feleségével és a gyermekeivel, a sátor kapuja sebesen feltárult és Deli Erszegün szélvészként süvített be.
A tizenhárom - tizennégy év körüli Erszegün, aki akkora volt, mint egy tizenhét éves fiatal, Örpen százados nagyobbik fia volt. A nagyapjának, Bögü Alpnak a bátorsága és ereje volt fellelhető benne, annyira félelmet nem ismerő volt, és ebből a szemszögből annyira felülmúlta az apját és a nagyapját, hogy a gök-türkök között végül Deli (Bolond) Erszegünként kezdték emlegetni. A hegyek között farkasokkal és medvékkel birkózott, a lovát szakadékokhoz hajtva jávorszarvasra vadászott. Egymagában Kínába, a kitájokhoz menve kincseket szerzett, mindenkivel birkózott aki csak elé került, a vereségtől nem rettent meg, a vereségbe nem nyugodott bele.
Amint belépett a sátorba, törökülésbe kuporodott Tacsám mellé, és azt kérdezte:
- Láttad azt az asszonyt, aki megölte az apámat, úgy-e?
Tacsám valamiért nagyon kedvelte Deli Erszegünt. Elmosolyodva válaszolta:
- Láttam.
A hatalmas gyerek zengő hangon harsogva beszélni kezdett:
- Megyek, hogy bosszút álljak azon az asszonyon, aki megsebesítette az apádat és megölte az enyémet. Hol van, hol rostokol? Mondd el!…
- Erszegün! Helyesen beszélsz, de Aj Hánim egy kagán leánya, és behódol Ilteris Kagánnak. Mi szétmorzsoltuk a dokúz-ogúzokat. Miért álljunk még ezen felül is bosszút?
Deli Erszegün nem volt olyan állapotban, hogy a háború és a béke szabályait meghallgassa. Ellenkezett:
- Te csak mond el, hogy hol vertek tanyát, a többibe ne avatkozz!…
Tacsám azzal vesződött, hogy lebeszélje:
- Még ha el is mondanám, azt a helyet akkor sem találnád meg. Amikor Aj Hánim követeként Ilteris Kagán díszsátrába mentem, Bilge Tonjukuk helyesen mondta: "A dokúz-ogúzok azért engedték el, hogy helyet változtassanak és a nyomukat veszítsük." Bilge Tonjukuk sohasem téved. Nem találhatod meg őket. A dokúz-ogúzok most nem egy nagy országban, hanem a pusztán találhatóak. Az egész mindössze harminc sátor lehet, ha ugyan van annyi.
Ám Tacsám tanácsai nem használtak. Amint leírta Erszegünnek a dokúz-ogúzok feltalálási helyét, a szeleburdi egy pillanatig sem várt. Tíz napi élelmét a lova tarisznyájába hajította, vette az íját, tegzét, kardját és útnak eredt.
Végül odaért a dokúz-ogúzokhoz. Amikor egy reggel vágtatott, a látóhatáron feltűnő sátrak nem hagytak kétséget a felől, hogy Aj Hánim felé közeledik. Tacsám harminc sátrat említett. Erszegün ötven sátrat számolt össze. Tehát sokasodtak. A táborban valami készülődés tűnt szembe. Minden bizonnyal távozni akartak innen. Amikor a bolond gyerek megértette, hogy jól tette, hogy éjjel - nappal úton volt, örömmel sarkantyúzta meg a lovát. Egymaga volt, ezért a dokúz-ogúzok nem is törődtek vele.
Amikor a táborba ért, leszállt a lováról. Így szólt az első emberhez, akivel a táborban találkozott:
- Azért jöttem, hogy Aj Hánimot lássam.
A dokúz-ogúz megkérdezte:
- Hát te ki vagy?
- Gök-türk vagyok. Erszegün Bégnek hívnak. Rajta, siess! Beszélnem kell Aj Hánimmal.
Amint a dokúz-ogúz megtudta, hogy a vele szemben álló gök-türk, gyanakvó szemekkel végigmérte, aztán elment és nem sokkal később Kadir Baga századossal együtt jött vissza. A százados megkérdezte:
- Mit akarsz Aj Hánimnak mondani?
- Azt csak neki magának mondhatom el. Te csak azzal törődj, hogy vezess hozzá.
A dokúz-ogúz bég, így szólt: "Várj egy kicsit. ", aztán elment. Bement ide - oda, aztán Erszegünhöz jött, és így szólt:
- Gyere mögöttem. Aj Hánim díszsátrába fogunk menni.
Erszegün a százados nyomában belépett a díszsátorba. Féltérdre ereszkedve köszöntötték Aj Hánimot. Aj Hánim két oldalán Kuni Szengün és Tungra Szem állt.
Amint Erszegün talpra állt, és a kagán leányának a szemébe nézett, összezavarodott. Ez a zavarodottság az ő páratlan szépségéből és a szépséges arcának harcos tekintetéből fakadt.
- Isten hozott a hazánkban Erszegün Bég! Mit akarsz nekem mondani?…
Annak ellenére, hogy gyermek volt, ennek a hangnak a búgása Erszegün szívében csengett. Elfelejtette, hogy mi a mondandója. Hosszú csend támadt a díszsátorban.
Aj Hánim annak ellenére, hogy ez a gök-türk, akit tizenhat - tizenhét évesnek vélt, bég volt, biztosan tudta, hogy nem követként érkezett. A hallgatását pedig nem értette. Mosolyogva mondta:
- Elmondanád nekem a mondandódat, gök-türk bég?
Erszegün összeszedte magát:
- Én annak az Örpen századosnak a fia vagyok, akit megöltél. - válaszolta.
Erre feszült légkör támadt. Ennek ellenére a kagán leányának arcán nem látszott változás. Szívbe markoló hangján kérdezte:
- Jól van, mit akarsz?
Deli Erszegün felfortyant:
- Azért jöttem, hogy bosszút álljak rajtad az apámért. - kiáltotta.
Ugyanekkor Kuni Szengün és Tungra Szem a kardjaikhoz kaptak, Kadir Baga százados pedig féltérdre ereszkedve szót kért.
Aj Hánim még mindig nyugodt volt.
- Mondd, Kadir Baga! - parancsolta.
A százados haragosan mondta:
- Adj parancsot! Hagy oktassam ki a sátoron kívül.
Erszegün izgalomba jött:
- Veled is leszámolok, de előbb hagy számoljak le azzal, aki megölte az apámat, a többi már egyszerű.
Aj Hánim megkérdezte:
- Talán meg akarsz verekedni velem?
- Igen.
- Még gyereknek számítasz.
- Te meg asszony vagy!
Aj Hánim felállt:
- Jól van, verekedjünk meg. Odakint várj meg!
Amikor Erszegün távozott a díszsátorból, Kuni Szengün féltérdre ereszkedett:
- Aj Hánim! Amíg élnek a bégjeid, miért verekszel ezzel az őrülttel? - kérdezte.
- A gök-türkök kezdenek lenézni minket. Ezt a tévhitet ki kell vernünk a fejükből!…
Ezt mondva levette a süvegét a sisakját tette föl, és felövezte a kardját. Három béggel a háta mögött elhagyta a díszsátrat.
A díszsátor előtti széles téren készülődtek a küzdelemre. Az ötven sátor minden népe körülvette a teret. Aj Hánim öt - hat lépésnyit közeledett Erszegün felé, és kivonta a kardját. Erszegün is így tett, és ismét féltérdre ereszkedve köszöntötte őt. Kuni Szengün háromszor tapsolt, és a gyermek gök-türk bég vadászsólyomként lecsapva támadt Aj Hánimra.
A tiszteletteljes némaság közepette szemlélt verekedés, hosszasan elnyúlt, anélkül, hogy meg lehetett volna sejteni, hogy ki kerekedik majd fölül. A fiatal gök-türk bég igen ügyes és bősz támadásaira Aj Hánim kiszámított és éles támadásokkal szállt szembe, néha az egyikük, néha a másikuk nyomult előre, vagy vonult vissza. Egy idő múlva a dokúz-ogúzok között zsibongás támadt: Aj Hánim arcán vékony, vérző seb jelent meg. Most igen nagy izgalomba jöttek. A lélegzetüket is visszafojtották. Aj Hánim közelről csapkodott a kardjával, ezért szüntelenül az ellensége felé közelített, a másik akkora suhintásokkal védte ki a támadásait, amelyek egy marhát is kettévágtak volna.
Az idegek pattanásig feszültek és miközben a kardpengésen kívül más hang nem hallatszott, azt láthatták, hogy Deli Erszegün megtántorodva balra két lépést tesz, és előrebukva a földre borul. Ezt sokan hadicselnek hitték, mert senki sem látta, hogy mikor ért hozzá a kard, ám amikor látták, hogy a mellkasára szorított bal keze véres, mindenki megértette, hogy a gök-türk sebesülten rogyott össze, és mindnyájan felsóhajtottak: Aj Hánim győzött a viadalban.
A kagán leánya a földre esett ellensége mellé lépve végigmérte őt. Erszegün nem eresztette el a kardját. A bal kezét a sebére szorította, és fájdalmában meg sem mukkanva magára nézett. Ekkor Aj Hánim megparancsolta Kadir Bagának:
- Lássátok el a sebét!
Aztán a díszsátrához ment és az őt féltérdre ereszkedve magasztaló dokúz-ogúzok örvendező tekintetei közepette belépett.

 

A SZÍV
RABSÁGA

Erszegün egy hét alatt magához tért. Sétálgatni kezdett. A kagán leányának a parancsára jól bántak vele, még kumiszt is kapott. Amint járóképes lett a fiatal bég, rögtön mozgolódás kezdődött a dokúz-ogúzok táborában. Amikor erről megkérdezte Kadir Bagát, aki minden nap meglátogatta, az így válaszolt:
- Költözünk.
Amikor a százados látta a kérdő tekintetét, még hozzátette:
- Te is velünk jössz majd. Így szól Aj Hánim parancsa.
Erszegün nemcsak fogoly volt, de erőtlen is. Nem volt ereje az ellenkezésre, szembeszegülésre. Egy hangot sem hallatott.
A dokúz-ogúzok egy hét alatt megsokasodtak, hetven sátornyian lettek, tehát a hegyek és sziklák között bujkálók Aj Hánim köré gyűltek. Pedig a Tugla-folyó menti csata után és Báz Kagán halála után a dokúz-ogúzok behódoltak Ilteris Kagánnak. Akkor pedig az Aj Hánim mellett gyülekezők lázadók voltak. Miközben Tacsámot elküldték Ilteris Kagánhoz, hogy tudassák vele alárendeltségüket, itt lassan gyülekezve erősödtek.
Amikor a tábortól nyugat felé útra keltek, Erszegün is köztük volt lóháton. A fegyvereit elvették tőle. Kadir Baga százados állandóan vele volt. Deli Erszegünnek a szökésen járt az esze. Ha olyan állapotban lett volna, hogy bírja a ló rázkódását, akkor egy pillanatot sem várt volna. A mögötte kilőtt nyilakat semmibe vette, ám akárhogy is, de egy lovas hajszához nem volt ereje. Mégsem akarta elszalasztani ezt az alkalmat, és megszámolta a dokúz-ogúzokat: a lovaikra, fegyverzetükre, marháikra és juhaikra titkos pillantásokat vetett. A hetven sátorból álló tábor népe négyszáz ember volt. Ebből nyolcvan harcos, férfi volt. Mindnek volt lova, ám igen kevés marhájuk, juhuk volt. Vajon a nők között vannak-e Aj Hánimhoz hasonló verekedők? Amint Erszegün gondolatai eddig jutottak, érthetetlen dolgok történtek, úgy érezte, hogy haragszik. Legyőzte egy nő. Amint ez eszébe jutott, az őrült bég szinte tombolni kezdett. Az a leány, aki nyíllal megölte az apját, őt magát karddal sebesítette meg. Erszegünnek most már a gondolat is nehezére esett, hogy bosszút álljon Aj Hánimon. Miféle bosszút állhatna? Azt, amiben legyőzték? Legyőzte egy leány. Kár! Már szégyellt volna gök-türkök közé menni.
A pihenőhelyeken és a táborhelyeken Aj Hánim őt is fogadta a díszsátrában, néha Kuni Szengünnel, Tungra Szemmel és Kadir Bagával együtt őt is hivatta az étkezésre. A kagán leánya igen jól bánt vele. Ezeken a találkozásokon és étkezéseken Erszegün lassan rádöbbent, hogy Aj Hánim hihetetlenül szép. Amikor vele beszélt, semmi másra nem tudott gondolni. Eleinte ezt a hatalmas bosszúvágyának tulajdonította, ám hamarosan rájött, hogy megperzselte a szívét. Hej, a lángra gyulladt szív!… Még ha kagán leánya is, még ha világszép is, itt volt-e a sora, hogy hozzá kösse magát?
Deli Erszegün velük együtt töltötte azt a telet. Sok hó esett, minden hágót elzárt. Hébe - hóba még egy - egy dokúz-ogúz jött, és csatlakozott a táborhoz. Száz sátornyian lettek. Sőt, a katonák összegyülekezve gyakorlatozni kezdtek. Kadir Baga százados a tél kellős közepén néha százhúsz emberrel is hadgyakorlatot végzett. Őt sem hagyták soha magára. Ha Aj Hánim vendégeként volt is a táborban, akkor sem volt más, mint rab.
Erszegün a fiatal kora ellenére rájött, hogy kettős fogságban van. Az egyikből könnyű volt a menekvés. A másik fajta fogság volt az igazán átkozott. Ez egy olyan fajta fogság volt, hogy talán még akkor sem indult volna haza, ha azt mondják neki: "Rajta, menj haza!" Azért, mert a gök-türkök bégje, fiatalságának és első szerelmének mértéktelenségével szerette Aj Hánimot, semmi másra nem tudott gondolni, csak őreá.
Nem tudta, hogy mit tegyen. Várta, hátha Aj Hánim hivatja, miután a sátrába menve hallgatta a hangját, mintha húsz csupor kumiszt ivott volna, megrészegülve jött ki. Búslakodott, ha sokáig nem hívták a díszsátorba, búskomorrá vált.
A szívében dúló vihart a dokúz-ogúzok közül egyedül egy idős asszony vette észre. Ez az asszony, aki tízéves fiú unokájával és két kisebb leányunokájával élt egy sátorban, két fiát a gök-türkök ellen vívott Tugla-folyó menti csatában vesztette el. Ebben a helyzetben bosszúvágy nélkül azt mondta: "Mindnyájan egy nemzetségből származunk." Annak ellenére, hogy ez egy nagy gondolat volt, megértette, hogy Erszegün még csak egy fiatal gyerek, és megsajnálta. Az árva foglyot megkedvelte, mert az jólelkű bég, és bátor katona is volt. Távolról szemmel tartotta, néha beszélgettek. Hónapokig tartó ilyen ismeretség után megértette, hogy a fiatal bég Aj Hánimnak adta a szívét, lángra kapott a szíve. Az idős asszony nagyon megsajnálta az őrült szerelme miatt. Az öccse valamikor beleszeretett egy szép leányba, nem kapta meg, mindenféle balszerencse érte, aztán vért okádva halt meg. Tanácsot akart adni ennek a vitéznek, nehogy ugyanerre a sorsra jusson.
A tél vége felé egy nap egy elhagyatott helyen találkozott vele:
- Gök-türkök bégje! Mondandóm van számodra. - mondta.
Deli bég rögtön összevonta a szemöldökét, és így fogadta:
- No lássuk, öreganyó!
Az öreganyó szomorúan beszélni kezdett:
- Vitéz bég: Úgy látom, hogy beleszerettél Aj Hánimba. Ha az ő szemet gyönyörködető, vonzó szépségére tekintünk, igazat kell adnunk neked. Csakhogy neked magadat is tekintetbe kell venned, mert a kagán leánya igen veszélyes.
Erre a szóra Erszegün igen keményen nézett az öreganyó arcába, de egy szót sem szólt. Az pedig folytatta:
- Aj Hánim unokaöccse egy kám volt. Sok mindent elmondott neki a titkos tudományokból. Aj Hánim olvas az emberek szívéből, megérzi, hogy mit tesznek majd, tudja, hogy mire gondolnak. Nem lehet megállni vele szemben. Noha huszonhárom éves, még nem házasodott meg, mert nem talált magához méltó férfit.
Erszegün szinte megtébolyodott. Még szúrósabban nézett az anyókára, ám ismét nem szólt egy szót sem.
- Aj Hánim amilyen szép, a szíve olyan kemény. A keze erős. A repülő madarat szemén találja. Lóversenyben senki sem előzheti meg. A leghíresebb harcosokkal vív. Öt évvel ezelőtt megverekedett Kadir Bagával, és földre terítette. A hatalmas százados kis híján meghalt. Attól a naptól kezdve senki sem szándékozik vele házasodni. Tekintsd magad szerencsésnek, hogy egy kis vágást ejthettél Aj Hánim arcára. Kadir Bagát e nélkül terítette le.
Az asszony elhallgatott. Erszegün tekintete teljesen megváltozott. Várta, hogy az hová fog kilyukadni. Rosszul esett neki, hogy valaki más megérezte, hogy beleszeretett Aj Hánimba. Olyan volt, mintha nem találná a kagán leányát, és elvesztené. Az anyóka folytatta:
- Vitéz bég! Aj Hánim nem bűbájol, nem varázsol, ám a szemei rettenetesebbek a bűbájnál. Nem itat mérget, ám a szava pusztítóbb a méregnél. Nem lyukasztja ki a szívedet nyíllal, a tekintetével öl. A mosolya jobban leterít, mint a kardcsapás. Jaj neked vitéz úr! Menj el innét! Térj vissza a hazádba, mielőtt anyád siratna. Hallgass a szavamra! A saját kezedben van a sorsod. Nehogy megsértődj, hogy így beszéltem…
Mielőtt Erszegün ismét egy szót is szólt volna, az asszony otthagyta. Nem tudta, hogy ezután hogyan telnek a napok, mik történnek a világban.
Eljött a tavasz. Egy éjjel a sátrában feküdt és amikor mint minden este elalvás előtt Aj Hánimra gondolt, odakintről egy beszélgetés ütötte meg a fülét. A félig meddig hallott szavakból megértette, hogy a gök-türkök ismét a dokúz-ogúzok ellen vonulnak majd. Most már nem maradhatott itt tovább. Nem tudta volna elviselni, ha Ilteris Kagán katonái fogolyként találják itt, amikor majd idejönnek.
Hirtelen tébolyultan felugrott. A sátorból sebesen kiszalad és ment. Felpattant az első lóra, ami az útjába került és vágtatni kezdett. Amikor elhagyta a tábort, egy nyíl zúgva szállt el mellette. Egy elhajított bicsak a derekába fúródott. Deli Erszegün a bicsakot kitépve kiabálta:
- Hiányzott a fegyverzetem! Ez legyen tőletek ajándék!…

Folytatás