Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nihal Atsiz
SZÜRKE FARKASOK
Fordította: Bakonyi Gábor, 2004
Kéziratként a fordítótól

Második kötet
A SZÜRKE FARKASOK MEGELEVENEDNEK
MÁSODIK RÉSZ

HALÁL-SZAKADÉK

A négy lovas egyenesen kelet felé tartott a végtelen pusztán. Az az ember, aki az élükön haladt, igen idős, nyolcvanas férfi volt, ezért a csapat, amely húsz napja úton volt, nem lovagolhatott gyorsan. Az utazók egyike, aki negyven, a másik aki harminc évesnek látszott, az idős férfi fiai voltak, a negyedik pedig a lovászuk volt. A lovász, aki a hátaslován kívül egy vezeték lovat is hozott, az éjszakai szállásokon kis sátrat vert. Az ősz hajú öreg húzódott ebbe az egyetlen sátorba.
A nyár első napjai a puszta gyönyörű időszakát jelentették. A csapat átkelt egy kis hegyen. Hirtelen egy teljesen lapos síkság tűnt föl előttük, a síkság végén, a hegy lábánál pedig egy iszonyatos szakadék nyílt. Az öreg a kezével a szakadékra mutatott:
- Íme, ez a Halál-szakadék.
A többiek először látták. A hegyoldalból letekintve ez a szakadék igen félelmetes volt. A talán ötven öl széles szakadék egy csomó furcsa alakú sziklával volt tele. Lehetetlen volt lenézni a szakadék mélyére. Ebből a félelmetes, láthatatlan mélységből furcsa hangok hallatszottak. Ezek a hangok vízcsobogáshoz, egy csapat ló nyerítéséhez, marcangoló párducok üvöltéséhez, vágtató lovak dobogásához, sőt kiabáló ember hangjához is hasonlatosak voltak.
A öreg merengő szemekkel a szakadékra nézett, régi emlékeit akarta fel idézni:
- A Halál-szakadék minden évben elnyel egy férfit és egy nőt.
Miután ezt mondta, a távoli sziklás helyre mutatott a kezével, és megmagyarázta:
- Ucsar Kám ott lakott. Amikor hatvan évvel ezelőtt áthaladtam itt, benéztem hozzá. Azt mondta, hogy hatvan év múlva ismét eljövök majd. Úgy lett, ahogy megjósolta…
Lassan Ucsar Kám barlangjához közelítettek. Senki sem volt itt. A lovaikról leszállva beléptek az odúba. Néhány lapockacsont és egy medvebőr volt a földön.
Az öreg végigfuttatta szomorú tekintetét az odú mennyezetén és falain:
- Akkor húsz éves fiatalember voltam. - mondta. - Megszülettem, felnőttem. Egy kínai asszony miatt kellett elmenekülnöm az országból. Fiatal feleségemmel, azaz az anyátokkal, Almilával az oldalamon a nyugati kagánhoz menekültem, mert a saját kagánomnak, Kara Kagánnak a kátunja, I-Csing Kátun meg akart ölni. Ucsar Kám mentett meg minket attól, nehogy az éj sötétjében ebbe a szakadékba essünk. Ebben az üregben látott minket vendégül.
A fiai és a lovászuk nagy figyelemmel hallgatták.
- Ucsar Kám a jövőmbe tekintett, azt mondta, hogy tíz év múlva minden bajtársam elpusztul majd. Úgy lett, ahogy megjósolta: A Kür Sád felkeléskor az utolsó barátaim is meghaltak. Ti nem ismerhettétek Kür Sádot. Maga tűz volt. A Bozkurt nemzetség büszkesége volt. Nem tudom, hogy lesz-e még valaha a Föld színén hozzá fogható éles szemű íjász. Miután Almilával a nyugati kagánhoz jöttem, beléptem Tüng Jábgu Kagán hadseregébe. A kagán halála után az utána következő kagánok seregeiben munkálkodtam, amíg csak zűrzavarba nem süllyedt a nyugati ország. Sok háborút megjártam. Sok néppel találkoztam. Életben maradtam. A nagyobb fiaim nálam áldottabbak voltak. Három bátyátok esett el a háborúkban. A nővéretek férjhez ment. Almila is a Másvilágra került. Most már egyedül maradtam, hogy hordozzam ennek az örömtelen életnek terhét. Haza akarok térni a szülőföldemre, hogy ott haljak meg. Ti nem ismerhetitek Ötükent. Onnan rajtaütéseket hajtottunk végre Kína ellen! Biztos, hogy Ucsar Kám is eltávozott az élők sorából. Isten rendeli az időt, és minden teremtmény meghal… Nézzétek, milyen rettenetes ez a Halál-szakadék! Én még gyerek voltam, amikor először hallottam róla. Nem múlik el év, hogy ez a mély szakadék el ne nyelne egy férfit és egy nőt. Tudom róla, hogy valóban hány férfi és nő veszett a mélyébe. Ha egy férfi szeret egy leányt és nem veheti el, és ettől megtébolyodik, akkor ide hajtja a vérében forrongó téboly. Amikor én Almilával vágtatva közeledtem erre, hirtelen egy dörgő hang zengését hallottuk. A sötétben valaki azt kiáltotta: - "Állj! Halál van előttetek!" - Ucsar Kám hangja volt, amely figyelmeztetett. - "Mutass nekünk utat! Nem állhatunk meg." - válaszoltam. - "Lehet, hogy jönnek utánunk." - kiáltottam. - "Senki sem jön utánatok. Biztonságban vagytok." - nyugtatta meg szívünket, és vendégül látott a barlangjában. Noha már hatvan éve, hogy itt jártam, még mindig emlékszem arra a napra. Hatvan év múlva… Hatvan év. Kimondani könnyű. Ezalatt a hatvan év alatt megannyi vitéz férfi, lett porrá. Mind eltűntek. Kara Kagán, Isbara Alp, Kür Sád… Jamtár, Szancsár, Gök Börü, Ücs Ogul, Szülemis, Arik Buka, Bugra, Karabudak… Mind meghaltak… Almila… Ő is meghalt. Csak én maradtam meg egyedül. Én, a megvénült Parsz ezredes…
Parsz ezredes az ég felé fordította a tekintetét. Nyolcvan évnyi szenvedéstől bölcs szemeit egy ismeretlen pontra szegezte. Aztán olyan belenyugvással, mint amit egy nagy vita végén éreznek az emberek, lehajtotta a fejét:
- Rajta, induljunk!

*
* *

Néhány lovas tűnt fel a távolban, ez éberségre késztette őket. Nyilakat húztak elő a tegzeikből és az íjaikra helyezték, ám akkor is folytatták az útjukat. Amikor ötven lépésnyi táv maradt a két fél között, megálltak. A velük szembenállók egyike előrébb jőve így kiáltott:
- Kik vagytok? Honnan jöttök, hová tartotok?
Parsz ezredes jelt adott a nagyobbik fiának:
- Gök-türkök vagyunk. A nyugati országból jövünk és Ötükenbe megyünk. És ti kik vagytok?
- Miután amazok valamit beszéltek egymás között, ismét megszólaltak:
- Dokúz-ogúzok vagyunk! Messze van még Ötüken. Legyetek a vendégeink!
A két fél lassan előrenyomulva szembetalálkozott. Pár dolgot röviden megbeszéltek, aztán Parsz ezredes csapata a dokúz-ogúzokkal együtt amazok tábora felé indult.
A dokúz-ogúz tábor megnagyobbodott, kétszáz sátornyira nőtt, ám senki sem került elő sem Báz Kagán testvérei, sem fiai, sem unokaöccsei közül , ezért még mindig Aj Hánim állt az élükön. A táborbéliek nagyon szerették őt. Noha súlyos adókat fizettek a gök-türköknek, meglehetős bőségben éltek, a gyakori helyváltoztatással megelőzték, hogy újabb támadás érje őket. Most háromszáz katonájuk volt, és ez a kicsiny sereg, amely a hős harcosok közül megmenekült, most megvédte őket minden váratlan támadástól.
Kadir Baga százados Aj Hánim parancsára fogadta Parsz ezredest, és két sátorban vendégül látta. Tüstént jó ételeket és kumiszt küldve traktálta.
Parsz elégedett volt. Nem is volt rossz dolog egy kissé megpihenni, elűzni a hosszú út fáradtságát, mielőtt a már közeli Ötükenbe érnének, hogy elevenebben és erősebben érjenek a szülőhazába. Ezekkel a gondolatokkal az éjjel álmában folyton tizedesként látta magát Kara Kagán seregében. Látta azt a felhőszakadást, amely Csuluk Kagán halálakor elkapta őket, és látta Bugra halálát. Látta a Kínai Nagy Falon vívott vad harcot, Arik Buka lelövését, szegény Kara Budak kivégzését, és a vérszerződésüket. Szinte újra átélte Almila szerelmét, és hogy hogyan ragadta el oly sok ember orra elől. Mindezek között az álmok között I-Csing Kátun átkozott kísértete is ott volt. Mily hamar elszállt ez a hosszúnak tűnő hatvan év!…
Amikor Parsz felébredt hosszan tartó álmából, hosszú idő óta először érezte magát olyan elevennek és erősnek, ahogy szerette volna.
A nyolcvan éves öreget felélénkítette, hogy közelednek Ötükenhez.

 

PARSZ EZREDES

Amikor Parsz ezredes a két fiával együtt Aj Hánim díszsátrába lépett, és féltérdre ereszkedett, egy kissé megzavarodott. Ez a zavarodottság abból, fakadt, hogy a kagán leánya megdöbbentően hasonlított Almilára. Amikor Aj Hánim fölállította őt, így szólt:
- Isten hozott ezredes.
Ezután faggatni kezdte:
- Mikor hagytad el Ötükent, ezredes?
- Hatvan évvel ezelőtt.
- Talán valamilyen megbízásból?
- Nem, szökve mentem.
- Ki elől szöktél?
- I-Csing Kátun elől.
Aztán Aj Hánim parancsára mindent elmesélt. Aj Hánim figyelmesen hallgatta, és nagy érdeklődést mutatott. Amint Parsz befejezte a szavait, mosolyogva mondta:
- Akkor pedig mi rokonok lennénk.
Az ezredes és a két fia felkapta a fejét. A kagán leánya emígy magyarázta el:
- Anyám, a kátun, Almila legfiatalabb húga volt.
Amíg a két fiú kemény pillantásokkal nézett, Parsz mintha búsult volna. Nagyon szíven ütötte, hogy ez a leány szinte mint Almilának egy darabja állt vele szemközt, és szeretett feleségét, Almilát juttatta az eszébe. Fájdalmas hangon mondta:
- Nagyon hasonlítasz Almilára, Aj Hánim.
A kagán leánya gyönyörű testtartással méregette Parszot és a fiait, a szemükbe tekintve kiolvasta hogy mi megy végbe a szíveikben:
- Ezredes! - mondta. - Miért akarsz visszatérni Ötükenbe?
- Számomra már véget értek a világ küzdelmei. Még egyszer látni akarom a szülőföldemet, és ott akarok meghalni.
A kagán leánya az arcokról leolvasta a vele szembenálló három gök-türk határozott és megingathatatlan elhatározását, hogy visszatérjenek Ötükenbe.
- A követeim lesztek-e Ilteris Kagánhoz? - kérdezte.
Parsz féltérdre ereszkedve válaszolt:
- Te parancsolsz.

*
* *

Három nap múlva Parsz ezredes Aj Hánim követeként útnak indult Ötüken felé. Ilteris Kagán számára ajándékként hét nemes vérű lovat és egy kardot vitt. A nagyobbik fia, Ezgene százados az apja balján haladt. Bozontos, összenőtt szemöldökű, mogorva arcú férfi volt. Soha senki sem látta még mosolyogni. A nyugati kagánság háborúiban nagy tetteket hajtott végre, két fia háborúban, a többi gyereke és a felesége a belviszálykor vagy az öldökléskor halt meg. A balkezének egy ujja is hiányzott. Azt egy csigil vitéz röpítette le.
Parsz kisebbik fia, Gyula tizedes, harmincéves vitéz volt. Szerencsétlen ember volt. Háromszor házasodott, harmadszor is megözvegyült. Azok a gyermekek sem éltek, akik ezektől az asszonyoktól születtek. A nyugati harcok szinte mindegyikében részt vett, néhányszor szembenézett a halállal, de semmi nem történt vele. Egy belső combját ért kopjaszúrás miatt sántított. Igen keveset evett, ezért igen sajnálta, hogy sohasem láthatta Jamtárt, akit az apja meséiből ismert. Soha, senki sem látta dühbe gurulni. - "Ha harc előtt megvárnám, hogy bedühödök, akkor harc nélkül halnék meg." - mondta, és a háborúban, verekedésbe nyugodtan ment, mintha csak kumiszt inna. Igen jó lovas volt. Nagyon értett a lovakhoz, ezért ő vezette azt a hét lovat, amelyet Aj Hánim ajándékként Ilteris Kagánnak küldött.
A lovászuk, Csalkara egy húszéves ogúz volt. Mivel senkije sem volt odahaza, beleegyezett, hogy Parsszal együtt Ötükenbe jöjjön. Ő vitte azt a kardot, amelyet Aj Hánim a gök-türkök kagánjának küldött, és a vezeték lovukat is ő vitte. Nagytermetű és erős birkózó volt. Annyira kívánta a birkózást, hogy egy nap amikor egy háborúban kilőtték alóla a lovát és gyalogosan maradt, megfeledkezett róla, hogy háborúban van, és egy vele szemközti hozzá hasonlóan gyalogos ellenségre tapsolva birkózóként támadt rá, ám észre tért, amikor amaz megsuhogtatta a kardját. Jobban mondva nem is tért észhez, hanem elvesztette az eszméletét, mert Csalkara a kardtól súlyos fejsebet kapott, sebesülten a földre zuhant, és napokig nem is tért magához. Igen jószívű, jó természetű volt, csak annak nem tudott ellenállni, ha birkózást látott. Belebetegedett, ha nem birkózhatott. Ezért aztán amint tél lett, a dombok közé, hegyek közé ment, hogy medvékkel birkózzon. Ráadásul fegyvert sem vett magához, hogy ne szabálytalankodjon, az övén lévő bicsakot is csak óvatosságból tartotta a medvék szabálytalankodásai ellen, merthogy a medvék nem ismerték a birkózás hagyományait. Néha ketten jöttek egyszerre, vagy a borotvaéles fogaikat használták. A mancsaikkal nem is törődött annyira. Ezért aztán karmolások voltak az arcán, és a testének más helyein. Amikor egy nap egy hatalmas medvével birkózott, összeölelkezve legurultak egy hosszú és meredek lejtőn, . Amikor a lejtő aljára értek, egy kőhöz csapódva kiloccsant a medve agya, Csalkarának pedig leszakadt az egyik füle, ám amikor a medve meghalt, a hátán feküdt, ezért Csalkara legyőzöttnek tekintette: "Úgy-e a szégyenbe haltál bele?" - nevetett.
Néha birkózni való medvét sem talált, akkor a lovával birkózott. A lova is hozzászokott, felágaskodva birkózott. Ám a ló nem volt ügyes a birkózásban, ezért egy alkalommal Csalkarát a mellső lábával úgy szájba rúgta, hogy három foga kiesett.
Korábban ha hébe - hóba is, de beszélgettek, érdeklődtek a környékük iránt. Ötüken felé közeledve mintha elvágták volna a beszélgetéseket… A szemeiket előre szegezték, és semmi nem jutott az eszükbe.
Végül Parsz Bég szemei felragyogtak. "Íme, megérkeztünk Ötükenbe." - mondta. Amikor ezt kimondta, a hangja annak a Parsz tizedesnek a hangjára hasonlított, aki parancsot osztott a katonáinak. Most már a föld minden rögére, minden halomra, kőre, fára figyelmesen nézett; sokukat ismerte. A világban hatvan évnyi küzdelem sem tudta kitörölni az emlékezetéből és a szívéből azoknak a helyeknek a nyomát, ahol született és felnőtt. Nem is tudta, meddig haladtak így. Nem volt tudatában. Önkívületben nyomult előre, a könnyes szemei miatt homályosan látta a pusztát, ám úgy hitte, hogy köd szállt alá. Ez az ábrándozva andalgás addig folytatódott, amíg az első sátrak és az első ötükeniek fel nem tűntek.
Az első százados, akivel találkoztak, egy kalauzt adott melléjük. Így hát: megnyílt a lehetőség, hogy egyenesen Ilteris Kagán főhadiszállása felé vegyék útjukat.

 

AJ HÁNIM
KÖVETE

Aznap Ötükenben nagy ünnepség készült. A gök-türkök kagánja, Ilteris Kutluk Kagán, a dokúz-ogúzok kátunjától, Aj Hánimtól érkező követeket fogadja majd. A kagán három lófarkas zászlaját a díszsátra elé szúrták. A kürtök és a dobok ünnepi zenét játszottak. A kagán vasvértet öltött magánkatonái a díszsátor két oldalán olyan mereven álltak, mint egy - egy kőszikla. Ilteris Kagán, Il Bilge Kátunnal az oldalán a trónján ült. A trón két oldalán sádok, tárkányok, bujrukok, sorakoztak. Bilge Tonjukuk és Bojla Baga Tárkány a kagán mellett állt. Az ünnepséget irányító tárkány jelére elhallgattak a dobok és a kürtök, és egy hírnök így kiáltott:
- Aj Hánim követe, Parsz Bég ezredes érkezik!
Jött Parsz Bég, a két fiával a háta mögött. Hátrébb Csalkara jött, mögötte hét lóval. Amikor húsz lépésnyire értek a kagánhoz és a kátunhoz, megálltak, és mind a négyen féltérdre ereszkedtek. Azután Parsz és a két fia a kagán elé léptek, és ismét féltérdre ereszkedtek. Így szólt a kagán:
- Parsz Bég ezredes! Isten hozott Ötükenben.
Parsz így válaszolt:
- Örömmel jöttünk kagán. A dokúz-ogúzok kátunjának, Aj Hánimnak a követeként jöttem a díszsátradba, ajándékokat és azt a hírt hoztam, hogy fejet hajt előtted. Ám én nem vagyok idegen Ötükenben. Gök-Türk vagyok, Ötükenben születtem és nőttem föl…
A kagán, a kátun és az összes bég felkapta a fejét. A kagán rákérdezett:
- Mi voltál Ötükenben? Miért távoztál?
- Tizedes voltam Ötükenben. Akkoriban a századosi rangban lévő Isbara Kán parancsnoksága alatt álltam. Elvettem Isbara Kán legidősebb leányát, Almilát, I-Csing Kátunnak és a testvérének, Sen-Kingnek a gonoszságai miatt a nyugati kagán seregéhez mentem.
I-Csing Kátunnak és Sen-Kingnek a rossz emléke még nem felejtődött el. Amikor a nevüket említették, minden egyes bég szeméből undor hulláma csapott ki. Ilteris Kagán tudni akart a nyugati törökökről:
- Parsz ezredes! Mely kagánok uralkodtak nyugaton? Most milyen ott? - kérdezte.
Parsz, egy ideig maga elé nézett, mintha vissza akart volna emlékezni, aztán magyarázni kezdte:
- Amikor Ötükenben Kara Kagán volt, nyugaton Tüng Jábgu Kagán uralkodott. Hatalmas kagán volt, de balszerencsés volt. Abban az évben, amikor Kara Kagán fogságba esett, ő is meghalt. Azután Bagatur Szibi Kagán, azután meg Szir Jábgu Kagán ragadta meg a hatalmat. Ezt követően pedig zűrzavarba süllyedt az ország. Azzal kezdődött, hogy egyszerre két kagán lépett elő. És folytatódott a vérontás. Így esett, hogy Tüng Jábgu Kagán halála után harminc évvel a nyugati országban nem maradt se nép, se kagán…
Húsz évnyi kagán nélküli, törvény nélküli élet után Ecsine Türcse Kagán ragadta meg a hatalmat, és kilenc évig uralkodott az ország felett. Amikor meghalt, ismét felbomlott a rend. Három évig ismét zűrzavar volt. Amikor Ecsine Kür Csur Kagán megragadta a hatalmat, reménykedni kezdtünk, ám amikor egy év sem telt el, és ő is meghalt, megértettem, hogy a nyugati országban már nem lehet élni. Hallottam, hogy keleten ismét államot alapítottak. Az életben maradt két fiamat magam mellé véve a lovászommal együtt Ötükenbe jöttem.
Ötüken felé közeledve a dokúz-ogúzok földje volt az első, amivel találkoztam. Aj Hánim áll az élükön. Az anyja, Isbara Kán leánya volt, ezért ez a részben a Bozkurt családhoz is kötődő kagán leány jól megvendégelt minket. Miután kinyilvánította hűségét Ilteris Kagán iránt, egy kardot és hét nemes vérű lovat küldött ajándékba.
Amint Parsz ezredes befejezte a szavait, kivette Ezgene kezéből a kardot. A kagánig vitte és átnyújtotta. Aztán hátrább, a lovakra mutatott, amiket Csalkara tartott.
- Aj Hánim azt kívánja, hogy fogadd el ezeket. - mondta.
Ilteris Kagán katonái átvették és elvitték a hét lovat. Egy százados pedig a kardot átvéve visszaállt a sorba. Aztán Parsz Bég ismét megszólalt:
- A fiaim: Ezgene százados és Gyula tizedes pedig azért jöttek, hogy csatlakozzanak a hadseregedhez. Mindketten harcedzett katonák.
A kagán figyelmesen nézett Parsz ezredes fiaira, aztán így szólt:
- Előbb mérkőzzenek meg a katonáimmal!
Ezgene és Gyula előrelépve féltérdre ereszkedtek:
- Te parancsolsz. - mondták.
Előbb lóversenyt rendeztek. Az ötükeniek Börü századost és Deli Erszegünt állították Parsz fiai ellen. A terv szerint a kagán díszsátrától háromezer lépésnyire álló fa mögött elhaladva a kagán díszsátráig jönnek majd vissza. Egy hírnök korábban odament, és négy versenyzászlót szúrt le ott. Egy pisszenés sem hallatszott. Miután a dob háromszor megszólalt, a négy versenyző villámsebesen nekiiramodott. Eleinte azonos sebességgel haladtak. Aztán Ezgene és Gyula lehagyták a többieket. Ezgene a bozontos, összenőtt szemöldökével, mogorva arcával úgy repült, mintha harc közben ellenséget üldözött volna. Gyula úgy versenyzett nyugodt arcával, mintha mulatságba menne. Börü, aki tudta, hogy az apja valaha lehagyta az összes nyugatit, és első lett, kiválóan gyakorlott lovashoz méltón, ugyanazzal a reménnyel kapaszkodott a ló sörényébe, vágtatva haladt. Deli Erszegün nem érte föl ésszel, hogy eshetett meg, hogy valaki lehagyja, ezért a lovát erős ostorcsapásokkal verve haladt. Egy darabig nem is változott a helyzet. A lófarkas zászlókhoz közeledve Börü az élre törve maga mögött hagyta a két testvért. Erszegün pedig utolérte, és majdhogynem ugyanolyan sebességgel haladt. Ezt a sorrendet tartva értek a zászlókig. Az első zászlót Börü húzta ki, visszafordult. A második zászlót megragadó Gyula most megmutatta, hogy milyen kiválóan gyakorlott lovas. Anélkül, hogy az elöl haladó Börühöz hasonlóan nagy ívet írt volna le, a lovát hirtelen felágaskodásra késztetve egy helyben végeztette a fordulatot, és így Börü elé vágott. Amikor Ezgene és Erszegün ugyanabban a pillanatban kapták föl a zászlót, összeütköztek, ám nem estek le, ívben visszafordultak. Ez az összeütközés hasznára vált Erszegünnek és tíz lépésnyire elhagyta Ezgene századost.
Visszafelé fél távig nem változott a sorrend. A fél táv után a verseny gyorsult is, és izgalmasabbá is vált. A kagán díszsátrát körülvevők a látóhatár felé fordították a tekintetüket és igyekeztek kivenni a négy érkező lovast. Elöl Börü és Gyula huzakodott. Gyula egy lóhosszal előrébb volt. Tőlük tíz lépésnyire versengett egymással Ezgene és Erszegün. Ezgene százados utolérte Deli Erszegünt, ám a köztük lévő egy fejhossznyi nyiladékot sehogyan sem tudta ledolgozni. A hátramaradt két versenyző ilyenképpen lassan beérte az előttük haladókat.
Ötszáz lépésnyi maradt a díszsátorig. Börü százados beérte Gyula tizedest. A lovaik most fej - fej mellett haladtak. Erszegün és Ezgene is azonos sebességgel haladt, és szinte közvetlenül az elöl haladóknak a hátában voltak.
Mire háromszáz lépésnyi maradt a díszsátorig, Erszegün mindenkit lehagyott. A másik három tőle két lépésnyivel lemaradva fej - fej mellett együtt vágtatott.
Mire kétszáz lépésnyi maradt, Gyula lehagyta a többieket. Erszegün és Börü közvetlenül mögötte volt.
Mire száz lépésnyi maradt, Börü elhagyta Gyulát. Ezgene százados arca teljesen elkomorult. Nem volt kellemes dolog utolsónak maradni.
Mire ötven lépésnyi maradt, Börü és Gyula azonos sebességgel száguldott. Egy fél lóhosszal mögöttük Deli Erszegün jött, őt egy lóhosszal lemaradva Ezgene százados üldözte.
A vén Parsz ezredes igen elszomorodott, hogy az egyik fia leghátul maradt, ám ekkor váratlan dolog történt. Húsz lépésnyi maradt a verseny befejeztéig. Azt láthatták, hogy Ezgene százados egy éles füttyöt hallatva felállt a kengyelben. Azután a lova, mintha felágaskodna, tiszta erőből nekiugrott. Amikor Ezgene lova földet ért, az Erszegün és közte lévő táv elfogyott, és a két ló ugyanakkora sebességgel haladt. Amikor a verseny befejeződött, Börü és Gyula elöl azonos sebességgel, Erszegün és Ezgene pedig a hátuk mögött egy fél lóhossznyival lemaradva azonos sebességgel haladt.
Úgy volt, hogy most majd nyilaznak. Parsz fiai ellen négy bég állt ki az ötükeniek közül. ezek közül az egyik Deli Erszegün volt, aki nem tudta megemészteni, hogy nem nyert a lóversenyen.
Miután a száz lépésnyiről mozdulatlan célra kilőtt nyilak tévedhetetlenül célba találtak, egy hosszú rúd végére egy labdát kötöztek és a földbe leszúrt rúdon lévő cél felé vágtatva kezdtek lőni.
A hat lövész eltalálta a célt.
Most új vizsgát tettek: Egy katona, egy vastag ágat sebesen a földhöz vert, és az íjászok ötven lépésnyiről célozták meg ezt. Amikor az ötven lépésnyiről kilőtt nyilak eltalálták az ágat, hetven lépésnyire növelték a távot, Erszegün nem találta el, és kiesett a versenyből.
Amikor nyolcvan lépésnyire növelték a távot, négyen azt is eltalálták. Egy ötükeni volt, aki nem találta el.
Kilencven lépésnyire növelték a távot. Az ötükeniek már nem találtak célba. Parsz két fia maradt a színen.
Ekkor azt láthatták, hogy feltűnik egy dalia, és a kagán felé indul. A katona féltérdre ereszkedett:
- Hatalmas kagán! Ha megparancsolod, nyilazok egyet ezekkel a bégekkel. - mondta.
A kagán elégedett volt:
- Jól van, Urungu tizedes. - válaszolta.
Urungu az íját hátrahúzva célzott. Egy éles zúgás hallatszott… A nyíl beleállt az ágba.
Száz méterre növelték a távot. Milyen szemet, milyen kezet igényelt, hogy ekkora távolságból mozgó faágat eltaláljon valaki!… Ám a három íjász az összes néző elismerő tekintete előtt célba talált.
Ilteris Kagán Parsz ezredesre nézett:
- A fiaid félelmetes íjászok, Parsz Bég! Vessük-e alá őket még egyéb vizsgának is? - kérdezte.
Parsz szemei előtt felidéződtek Kara Kagán kagáni ünnepségekor rendezett vigasság, és ott Kür Sád és Isbara Alp íjászkodása:
- Te tudod kagán! - mondta. Még lehetne olyat is, hogy ötven - ötven nyíllal egy deszkára felírják azt a szót, hogy "Türk."… Valaha Kür Sád és Isbara Alp ezzel mérkőzött meg.
A kagán beleegyezett. A három íjásznak, három ugyanolyan méretű deszkára kell majd felírnia a "Türk" szót. Dob ütésre megkezdődött a verseny. A jobb kezek szemmel követhetetlen sebességgel kaptak a tegzekhez, az onnan kihúzott nyilakat az íjak húrjaira tették és a hátrahúzott idegeket eleresztve a deszkának a leggondosabban kiválasztott helyeire csapódtak be. Először a három vitéz mintha szerencsés lett volna, ugyanazokat a nyilakat ugyanazzal a lendülettel lőtték ki. A vége felé az egyikük mintha elhagyta volna a többieket. A nézők meg se mukkantak. Egy hibás lövés elég lett volna ahhoz, hogy a leggyorsabb lövész elveszítse a versenyt.
Parsz ezredes nagy figyelemmel nézte a versenyt. Azon kívül hogy a fiai mozdulatait figyelte, Urungura is rápillantott, újra átélte a Kara kagán idejében történteket. Amikor Urungu az utolsó nyilát is kilőtte és az befúródott a helyére, Ezgene és Gyula még nem lőtték ki az utolsó nyilukat. Egy szempillantásnyi előnnyel Urungu tizedes nyerte a versenyt.
Amikor a kagán által küldött kumiszt itta, Parsz jobban megnézte az arcát és magában azt gondolta: "Hogy hasonlít Kür Sádra!" Ha nem tudta volna, hogy Kür Sád meghalt, esküdni mert volna rá, hogy Urungu Kür Sád. Ez a nyilazás, ezek a találatok no meg aztán ez a hasonlóság…

 

CSALKARA

A kardvíváson volt a sor. Parsz fiai ellen Börü százados és Urungu tizedes állt ki. Erszegün is kiállt volna, de amikor eszébe jutott az a csapás, amit Aj Hánim mért rá, és visszakozott. Úgy volt, hogy először a két százados, Ezgene és Börü vívnak majd meg. Mind a ketten sisakban, vértben voltak, pajzzsal a kezükben. A dob harmadik ütésére gyorsan kardot rántva egymásra támadtak.
Börü keményebben, Ezgene fürgébben harcolt. Először Börü nyomult előre, aztán kénytelen volt megtorpanni. Az első találatot Ezgene érte el. Börü megtántorodott a sisakjára lecsapó kardtól. Vér folyt az orrából. A második találatot Börü érte el, és Ezgene pajzsa kettéhasadva kiesett a kezéből. Ennek ellenére Ezgene előrenyomult, és Börüt nehéz helyzetbe hozta. Börü belátva, hogy a folyamatos hátrálás hibás eljárás, eldobta a pajzsát és így megkönnyebbedve védte ki az ellenfele támadását, aztán támadásba lendült. Most szemmel követhetetlen sebességgel követték egymást a csapások és a védések. Börü lépésről lépésre előrenyomult. Hirtelen egymás közelébe lépve csaptak össze a kardjaik. Pengő hang hallatszott. A Börü arcán nyíló mély vágásból fröcskölni kezdett a vér. Ezgene sisakja darabokra törve leesett a fejéről. A kagán mosolyogva leállíttatta a küzdelmet:
- Parsz ezredes! A nagyobbik fiadat legyőzték. De azért jól verekszik. Most nézzük a másikat! - mondta.
A két tizedes, Urungu és Gyula megálltak egymással szemközt. Háromszor megszólalt a dob. Ismét előkerültek a kardok, és Gyula a védekező állásban várakozó Urungura támadt.
Urungu úgy állt mint egy kőszikla, a suhogó kardcsapásokat kivédte, közben egy - egy kardcsapást mért, a nálánál jóval fiatalabb Gyula pedig folyamatosan forgott körülötte.
A viadal igen soká tartott. Még nem dőlt el, hogy ki lesz a győztes. Állandóan Gyula támadott, Urungu csupán védekezett.
A harcosok kifáradtak és lihegni kezdtek. A fáradtság sugallta gondolattal mindketten egyszerre dobták el a pajzsaikat és úgy folytatták a vívást. Gyula sántasága ellenére gyors lépésekkel járta körbe az ellenfelét, az arcán lévő csend és nyugalom elnyerte a nézők tetszését. Mind a ketten könnyebben megsebesültek az arcukon.
Ilteris Kagán megértette, hogy döntetlen. A viadalt leállítva tudatta, hogy a két tizedes egyenlőnek találtatott.
Most kumiszt ittak, szóltak a dobok és a kürtök. A birkózáson volt a sor. Ezgenével szemben, aki jó birkózó volt, a keletiek közül Bulucs állt ki. Bulucs, annak a kovácsnak volt az unokája, aki Ilteris Kagán serege számára kard kovácsolás közben halt meg. Bulucs egészséges testalkatú, hatalmas termetű vitéz volt. Mostanáig senki sem győzte le.
A két férfi egy ütésváltás után összeugrott. Az első birokban Ezgene egy félelmetes védése a hátára fektette a hatalmas Bulucsot, ám az rögtön négykézlábra fordulva a ránehezedő Ezgenével együtt felállt és ismét összekapaszkodtak. Nem sokkal később pedig egy kiválóan gyakorlott támadással az ellenfele fejét a karjába szorította. Az ötükeniek azt hitték, hogy Bulucs győzött, ám nem nyerhetett. Ezgene százados egy szemmel követhetetlen mozdulattal kiszabadította a fejét, Bulucsba kaszkodott és egy rettenetes támadással ledöntötte. Amikor Bulucs oldalra fordult, rávetette magát és járomba fogta.
Bulucs egyik válla a földön volt. Ezgene minden erejét arra fordította, hogy a másikat is leszorítsa, Bulucs pedig emberfeletti erővel küzdött, nehogy a hátára fordítsák. Akkora volt az igyekezete, hogy ropogtak a csontjai, az arca pedig elvörösödött.
Ez a rettenetes összecsapás annyi ideig tartott, amennyi idő alatt egytől ötvenig el lehet számolni. Amikor az ötükeniek döbbenten látták, hogy Bulucs vesztésre áll, hirtelen váratlan dolog történt: Bulucs a levegőben lévő vállát a földhöz érintve hirtelen átfordult és a földön lévő vállát megemelve ledobta magáról Ezgenét. Mind a ketten felpattantak. Miután egyszer körüljárták egymást, ismét összefogódzkodtak. Bulucs egy igen kemény védéssel leterítette az ellenfelét, ám Ezgene esés közben elkapta a csuklóját. Bulucsot maga felé húzta és hanyatt fekve a két lábával átdobta a feje fölött. Ismét egyszerre keltek föl.
Bulucs egyre dühösebb lett. Ez a nyugati százados majdhogynem földre szorította a hátát, amely mostanáig nem került a földre. Miután úgy tett, mintha a fejét akarná elkapni, Ezgene irányában elrugaszkodott a földtől. A két lábát elkapva a hátára fordította és a saját súlyával leszorította. A földön rövid, ám igen fárasztó dulakodás kezdődött. Ezgene lassan kimerült. Előbb az egyik, aztán a másik válla is érintette a földet. Bulucs megnyerte a birkózást.
Ilteris Kagán Parszhoz fordult:
- Parsz Bég! A fiad nem nyerte meg ugyan a birkózást, ám megmutatta, hogy félelmetes birkózó.
Közben furcsa dolog történt: Az ötükeniek azt láthatták, hogy az a vitéz, aki Parsz ezredes lovásza volt, középre állt és tapsolni kezdett. Parsz féltérdre ereszkedett:
- Hatalmas kagán! A lovászom, Csalkara kiválóan gyakorlott birkózó. Ha parancsot adsz, birkózni fog!
A kagán beleegyezett. A hírnökök kihirdették, hogy Csalkara kihívást intézett hozzájuk. Egy rövid ideig senki sem jelentkezett, aztán Bulucs kiállt ellene, és elfogadta Csalkara kihívását a birkózásra.
Bulucs fáradt volt, ám mert mostanáig nem került még földre a háta, magabiztos volt.
A birkózás igen keményen kezdődött. Mind a ketten egészséges felépítésű, izmos birkózók voltak. Akkora erővel támadtak és védekeztek, amivel fatörzseket téphettek volna ki a földből, bikákat is megfojtottak volna az ölelésükkel. A keletiek megértették, hogy ez a fiatal birkózó igen félelmetes férfi. Bulucs pedig birkózás közben jókedvre derült és elszállt a fáradtsága.
Parsz ezredes kissé megnyugodott. A fiai kis különbséggel veszítették el a vetélkedéseiket. Szívből kívánta, hogy legalább a lovásza nyerjen a birkózásban, ám a birkózás egyre csak nyúlt, a nézőknek úgy tűnt, mintha soha nem is érne már véget. Most már bedühödtek, a mozdulatok felgyorsultak, eldurvultak.
Bulucs hirtelen megragadta a hatalmas testű Csalkara derekát, megemelte és földhöz csapta. Olyan hang hallatszott, mint mikor egy fa kidől. Vajon Csalkara kiheveri-e majd ezt az ütést? Ám ő, mintha mi sem történt volna, gyorsan hasra fordult és Bulucsot mint egy takarót lerázva magáról felállt.
Ismét összeakaszkodtak. Bulucs folyton Csalkarát űzte, az pedig azon igyekezett, hogy ellenállva a sima talajon maradjon. Mert ha nem maradna, vége lenne, mert a kovács dédunokája jókedvre derült, minden erejével, minden gyakorlottságával birkózott. Csalkara ebben a dulakodásban megértette, hogy Burucsot nem fogja tudni megállítani, a derekát tudatosan elkapatta vele, és megragadta a karjait. A két félelmetes ember, most minden erejével egymást igyekezett kimozdítani a helyéből.
Egyszer kétszer kísérleteztek egymással és összemérték az erejüket.
Azután Csalkara álló helyben megfordulva felrepítette Bulucsot és vele együtt földre vetette magát. Miután összegabalyodva a földre zuhantak, egymást a hátukkal érintve, az egyiknek a jobb karja a másiknak a bal karjába fűzve gyorsan felálltak. Egy szempillantásnyi idő alatt a másik karjukat is egymásba fűzték. Ez olyan birkózás volt, amilyet még sohasem láttak, amilyenről még sohasem hallottak. Lábon állva, hátaikat egymásnak vetve, egymásba fűzött karokkal igyekeztek egymást a hátukra emelve földhöz csapni. Ez az erőfeszítés a magasabb termetű Csalkarának kedvezett és a föld felé kétrét görnyedve egy erőteljes rázással a karját eleresztve földhöz csapta a levegőbe emelt ellenfelét.
Most a földön mozgalmas és rendkívül gyakorlott birkózás folyt. Csalkara igyekezett járomba fogni, a másik nem adott rá semmiféle lehetőséget. Bulucs fáradni kezdett. Megértve, hogy gyorsan be kell fejeznie a dolgot, mozgásba lendült. Minden nehézség ellenére felállt.
Ismét egymásba akaszkodtak. Állva igyekeztek egymás karját elkapni, és dulakodva birkóztak, közben durván rázták egymást, véletlenül egymás arcába csapódott a fejük. Mindkettejüknek vérbeborult a szája és az orra; szinte felismerhetetlenné vált az arcuk. Csalkara egyik szeme ibolyaszínre váltva bezárult. Bulucs szemöldöke kifakadt és vérrel telt meg a szeme. A versenyen bíráskodó százados jelére a dobok gyorsan peregni kezdtek, kezdték feltüzelni a birkózókat.
A nézők szinte a lélegzetüket is visszafojtották. Jó hallatszottak azok a hangok, amelyek akkor keletkeztek, amikor a birkózók dulakodtak, védekeztek, egymásba akaszkodtak, vagy egymás csuklóját ragadták meg. Mindezeket a hangokat elnyomta a lihegésük. A két hatalmas dalia úgy fujtatott mint a kovács fújtatója.
A birkózás hosszasan elnyúlt, ők pedig egyre jobban kifáradtak. Attól tartva, hogy a kagán leállítja a birkózást, mindketten azért küzdöttek, hogy gyorsan befejezzék a dolgot, ám ez nem volt kivitelezhető.
Ha Csalkara egy időre földre is terítette Bulucsot, akkor sem tudta legyőzni. Aztán Bulucs egy lökéssel a földre dobta. Ám ő sem jutott semmire. Csalkara az ellenfelének a combjait megragadva ledöntötte. Ám Bulucs, aki rögvest megfordult, a rá vetődő Csalkara fejét elkapva átbukfenceztette maga fölött.
Sehogyan sem tudták legyőzni egymást. Egy darabig nem lehetett tudni, hogy mi történt, Csalkarának igen fájhatott a szíve, hogy morgolódása, azaz nem is morgolódása, hanem mennydörgése hallatszott. Aztán egy félelmetes dobással Bulucsra vetette magát, a derekánál megragadta és a földhöz csapta. Annak már nem maradt ereje a védekezéshez, a háta a földhöz ért. Vereséget szenvedett.
Ennek ellenére gyorsan talpra ugrott. A kezét a szájához vitte és a markába köpött. Két fogát Csalkara felé nyújtva így szólt:
- Igen keményen birkózol.
Csalkara nem látott jól az ibolyaszínűre vált szemével. Miután odahajolt és Bulucs tenyerébe nézett, elmosolyodott: A kezét a szája elé vive a markába köpött ő is.
A Bulucs felé nyújtott kezében három véres fog sorakozott…

 

A GÖK-TÜRK
KÖVETEK

Parsz Bég ezredes fiai alkalmasnak találtattak és felvételt nyertek Ilteris Kagán seregébe. A vén ezredes pedig a Kagán bujruk bégjei sorába lépett. Mindezek jó dolgok voltak, ám most egy megfejtetlen rejtély járt az eszében. Ki lehet az az Urungu tizedes, aki a nyilazásban Kür Sád ügyességét mutatta és Kür Sádhoz igen hasonló… Megtudta, hogy a köznépből való, ám furcsa lett volna, ha egy férfi aki nyilazásra, kiállásra, arcra Kür Sádra hasonlít, ám mégsem rokona: Parsz Bég életének nyolcvan évnyi tapasztalatával megérezte, hogy valami titok rejlik a dolog mögött. Biztos, hogy egy igen megvénült, igen sokat látott ember beleláthat a dolgok mögé, olyasmiket tud, amiket mások nem.
Parsz Bég a kagán által adományozott új sátrában, a nemezén elnyújtózva mélyen elgondolkodott. Körülbelül negyvenöt évvel ezelőtt a hős Kür Sád a bajtársaival együtt megtámadta a kínai palotát és minden török számára dicsőséget hozva halt meg. Ő maga, a nyugati országban értesült erről a hírről, és amikor azt is megtudta, hogy a vértestvérei is csatlakoztak ehhez a felkeléshez, fájt neki, hogy nem lehetett ott, és ez a fájdalom bánatként maradt meg benne. Vajon mi lett Kür Sád koncsujával? Ez a koncsuj Parsz anyai nagynénje volt. Micsoda értelmes, művelt, ügyes asszony volt!… Rettenthetetlen mint egy férfi, előrelátó, mint egy kagán, egyszóval páratlan asszony volt. Most már biztosan nem él, de vajon hol, és mikor halt meg?
Parsz hirtelen úgy érezte, hogy a szívében forr a vágy, hogy ezt megtudja. A nagynénjének a képe nem törlődött ki az elméjéből. Arra gondolt, hátha van valaki Ötükenben, aki ismerte és tudja mi lett vele. Ám akárkit is kérdezett, nem kapott választ. Ötüken vénjeihez fordult. Kérdezősködött. Senki sem volt, aki látta volna, vagy hallott volna Kür Sád koncsujáról.
Amíg a vén ezredes így merengett, egy sátorba lépő hírnök tudatta vele, hogy Ilteris Kagán várja. Parsz nyomban fölkelt. Amikor a kagán sátrához ért, egy sokadalmat látott gyülekezni, a tömegben pedig észrevette Börü századost is. Nem kellett sokat várnia. Egy tárkány őt magát, és Börüt, Ilteris Kagán színe elé vitte.
Féltérdre ereszkedtek.
A gök-türkök kagánja megszólította Parsz ezredest:
- Parsz Bég! Nagykövetként küldelek téged a dokúz-ogúzok kátunjához, Aj Hánimhoz!
- Te parancsolsz kagán!
- Tudasd vele, hogy büszke vagyok az ajándékaira, de mert rokonság is fönn áll köztünk, ezért közelebb kellene letelepednie. Mondd meg neki, hogy ne bujkáljon előlünk folyton helyet változtatva, mert a dokúz-ogúzok a saját népem!
- Te parancsolsz, Kagán!
Ilteris kagán Börü Bég felé fordulva beszélni kezdett:
- Börü Bég százados! Téged második követemként küldelek Aj Hánimhoz.
- Te parancsolsz kagán!
- Te pedig megszámolod a dokúz-ogúzok sátrait és közöld velük, hogy sátorcsúcsonként egy - egy lovat és marhát, valamint két - két birkát kell küldeniük. Értesd meg velük, hogy ha ez az adó nem érkezik meg ősznél előbb, akkor majd sereget küldünk ellenük!
- Te parancsolsz kagán.
Ilteris Kagán egy ideig gondolkodott. Valamit megbeszélt Tonjukukkal. Aztán hirtelen így szólt a két követhez:
- Megfelelő számú katonát magatok mellé véve, holnap induljatok útnak, és legyetek itt mielőtt elfogy a Hold. A tárkány majd odaadja nektek azt a tíz vég kínai selymet és egy arannyal kivert bicsakot, amit Aj Hánimnak ajándékként visztek majd.
A két követ féltérdre ereszkedett, aztán elhagyták a sátrat. Napnyugtáig készülődtek a következő napra.

*
* *

Másnap a követek napkelte előtt útnak indultak. Parsz ezredeshez a lovászával, Csalkarával még négy katona csatlakozott. Börü pedig a vértestvérén Urungun és egy lovászán kívül nem vett mást maga mellé.
Jóval azután, hogy a csapat útnak indult, Deli Erszegün vágtatva utolérte őket, és Parsz Béghez közeledve közölte, hogy azt szeretné, ha Parsz Bégtől parancsot kapna arra, hogy velük menjen. Elérte amit kívánt. Erszegün egymagában jött leghátul. Mintha ő lett volna a harmadik követ, ám a kagántól nem volt erre megbízatása. Nem vitt ajándékot Aj Hánim számára, amolyen furcsa, rendhagyó követ volt. Így hát tizen lettek. Amikor Parsz ezredes megértette, hogy Deli Erszegün nyughatatlan kölyök, rábízta, hogy a csapat oldalán és a hátában fürkéssze a vidéket. Erszegün folyton a lovát hajszolta, aztán hátramaradva a hátuk mögé figyelt, ha senkit sem látott, csatlakozott a többiekhez, és egy darabig velük együtt haladt.
A csapat előőrsét Parsz két katonája alkotta. A nagykövet idős kora miatt nem haladhatott gyorsan. Azt remélték, hogy ezen az úton a tizedik, tizenkettedik napon a dokúz-ogúzokhoz érnek…
Parsz és Börü sokszor egymás mellett haladtak, de igen keveset beszélgettek.
Urungu volt a csapat leghallgatagabb tagja. Amikor a vértestvére, Börü felajánlotta neki, hogy menjenek együtt, nem utasíthatta vissza, mert nem talált okot a visszautasításra. Akart is menni, meg nem is. Az, ha látja majd Aj Hánimot, lehet, hogy enyhülést hoz majd a szívét perzselő tűzre, de az is lehet, hogy felszítja majd. A bizonytalanság felé tartott, semmire sem gondolt. Érthetetlen fáradtságot érzett. Mi lenne majd? Semmi!…
Erszegünt pedig őrült fiatalságának nyári viharához hasonlóan mennydörgésszerűen érkező szerelem ragadta el, ám az Aj Hánimtól elszenvedett vereség miatt megtört szívvel ment. Nem is volt tudatában, hogy mit is akar majd tenni. Talán újra megverekszik a kagán leányával? Lehetetlen volt, hogy a követi küldöttség tagjaként ilyet tegyen.
Talán házassági ajánlatot tesz majd neki? Nevetséges lett volna ez az ajánlat egy olyan nőnek, aki megverekedett vele azért, mert megölte az apját. Akkor pedig mit tesz majd? Ő maga sem tudta.
Tulajdonképpen nem Ilteris Kagán küldte hozzá. Ráadásul a fogságából szökött meg, ám Aj Hánim most már nem tekinthet rá úgy, mint fogolyra…
Amikor Erszegün idáig ért a gondolkodásban, felsóhajtott. Így Aj Hánimmal szemben megmutathatja büszkeségét. Azzal, hogy gök-türk bégként, tisztelettel fogadott vendégként érkezik, valamelyest csökkenti a szégyenét, amely a korábbi fogságából eredt.
Ha a gök-türkök sereggel támadnának, ahogy akkor hallotta, amikor fogolyként megütötte a fülét, Erszegün ünnepet ülne, tekintet nélkül bármire, a kagán leányának a díszsátrára támadna, őt mindenképpen elfogná, aztán koncsujként venné magához. Ám most semmi ilyesmi nem volt. Akkor pedig ő hagyni fogja, hagy menjenek a dolgok a rendes útjukon, most megelégszik azzal, hogy láthassa Aj Hánim Holdnál világosabb, Napnál perzselőbb orcáját.

*
* *

Egyik nap egy vízforrás mellett megpihentek. Igen nagy forróság volt. Parsz és Börü egymás mellett ültek, főtt kölest és kurutot ettek. Parsz a jócskán arrébb egymagában a lovára támaszkodva észak felé tekintő Urungura mutatott:
- Börü százados! Ismered-e Urungu tizedest? - kérdezte.
- Hogyne ismerném? Régi bajtársam és vértestvérem.
- Urungu apját és anyját is ismered-e?
- Az apját sohasem láttam. Az anyját ismertem és sokáig egy táborban laktam vele, egy négy sátras táborban.
- Leírnád nekem azt az asszonyt?
Börü szemei elrévedtek:
- Páratlan asszony volt. A táborunk lelke volt. - kezdett a szóba, ám Parsz a szavába vágott:
- Ne ezt, az arcát, a termetét mondd el.
Börü a távolba nézve elgondolkodott, aztán elkezdte leírni. Parsz érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta. Hirtelen közbevágott:
- Volt-e a jobb arcán egy szembetűnő anyajegy? - kérdezte.
Börü meglepetten nézett rá:
- Volt. De te honnan tudod? - válaszolta.
Parsz elhallgatott. A nyolcvan évének elővigyázatosságával másra fordította a szót:
- Valaha ismertem Ötükenben egy ilyen asszonyt.
Aztán nem bírta legyűrni a kíváncsiságát és megkérdezte:
- Emlékszel-e annak az asszonynak a nevére?
Börü így válaszolt:
- Nem! Nem tudtuk a nevét, mindenki csak anyának hívta.
Elhallgattak. A százados nem értette, hogy mi végre történt ez a faggatódzás. Most Urungu anyjára gondolt. Ismét feléledt benne a fájdalom, hogy a távolból, lóhalálában hozott kumisszal nem ért vissza idejében. Azt a napot nem tudta elfeledni. Ha egy picit korábban érkezett volna, megitathatta volna kumisszal. Valahányszor eszébe jutott, bármily különös volt is, mindig összefacsarodott a szíve. Ismét így történt. Parsz megérezte ezt és rákérdezett:
- Talán szomorú dolgokról beszéltünk, azért szomorodott el a szíved, százados?
Börü elmesélte azt a hosszú rohanást és Urungu anyjának a halálát.

*
* *

Csak az útnak indulásuk utáni tizenhatodik napon értek a dokúz-ogúzokhoz. Igen nehéz volt megtalálniuk ezt a folyamatosan nyom nélkül helyet változtató tábort. A tábor ismét nőtt, meghaladta a négyszáz sátrat.
Ilteris Kagán követei elhelyezkedtek a táborban és miután Kadir Baga századossal beszéltek, úgy határoztak, hogy másnap Aj Hánim színe elé állnak.
Parsz rövid eligazítást tartott a kíséretének. Az utasítás szerint előbb ő maga beszél, azután az öt vég selymet tartó Erszegün Bég és Urungu nyújtja majd át az ajándékokat. Ő utána Börü Bég szól, és nyújtja majd át az aranyveretes bicsakot. Urungu és Erszegün összeborzadtak ettől a nem remélt feladattól, ám nem ellenkezhettek, mert parancsot kaptak.
Urungu megborongott. Látni fogja az ő ragyogó tekintetét. Hallani fogja a mennyei dallamú hangját. Ám ő azzal az ellenséggel találkozik majd, aki őt nyíllal leterítette, a szerelmével, aki azzal utasította vissza a házassági ajánlatát, hogy ő a köznépből való. Ismét feltámad majd az a vihar, ami a szívében tombolt, fellángol majd az a parázs, amelyről már azt hitte, hogy kihunyt, újra fájni kezd majd a szíve. Nem, nem, Urungu kicsit tévedett. Mindezek nem történnek majd meg. Már meg is kezdődött a meghiúsulásuk… Íme a vértestvére tudtán kívül ártott neki. Parsz ezredes pedig még tovább ment, hogy ártson.
Erszegün még zavarodottabb volt, mert ő mögötte nem állt nehézségekkel és nehéz feladatokkal terhes, helyes döntéseket követelő élet. Igazából azt sem tudta igazán, hogy mit is jelent egy leányt szeretni. Nem tudta, hogy mit tesz majd, mit mond majd, miért is jött. Semmit sem tudott, csupán azt, hogy ez élete első nehézsége, Aj Hánimnak adta a szívét, és ez egyszerre édes is, és keserű is. Egy fájó sebe is volt: Aj Hánim legyőzte őt.
Amikor Parsz kiosztotta a parancsokat, először állt Urunguval szemtől szembe, és figyelmesen megnézte. Kür Sádra hasonlított. A kiállásában, beszédjében a gök-türk bégekre emlékeztető vonás volt. Azután a tizedes ruházatának két darabja ütötte meg a szemét: A süvege, és a bicsakja…
Ez a süveg egy kagán süvegére, a bicsak pedig egy kagán bicsakjára hasonlított. Parsz szemei hirtelen a bicsakra tapadtak, és egy szikra pattant ki az agyából: Igen, ez a bicsak Kür Sád bicsakja volt, és Bumun Kagántól került hozzá. Mint minden régi ötükeni, ő is ismerte ezt a bicsakot, sőt azt is tudta, hogy rajta lévő varázsírás napkeltekor vagy napnyugtakor feltűnik.
Azon az éjjelen a követi küldöttség első őrségét adó Urungu egyetlen bajtársát sem ébresztette föl, reggelig őrködött, és Aj Hánimra gondolva önkívületbe került.
Parsz és Erszegün álma sem volt nyugodt. Egyre másra felébredtek, más és más okok miatt ugyanannak a kérdésnek a hatása alatt forgolódtak az ágyukban.
Aj Hánim nagy ünnepség keretében fogadta a követeket. A dokúz-ogúz katonák most igen jól felszereltek és felfegyverzettek voltak. Parsz ezredes végrehajtotta a parancsot, amit Ilteris Kagán rábízott:
- Aj Hánim! A kagán büszke az ajándékokra, amiket küldtél neki. Mivel anyai ágon rokonság van köztünk, ezért megparancsolja, hogy lakj Ötükenhez közelebb. Nem akarja, hogy folyamatosan helyet változtatva rejtőzködj, mert úgy tartja, hogy a dokúz-ogúzok az ő saját népe.
Aj Hánim rezzenéstelenül hallgatta végig ezeket a szavakat. Parsz a mögötte álló Erszegünre és Urungura mutatott:
- A kagánom tíz vég kínai selymet küldött ajándék gyanánt.
A két ember, aki a selymet tartotta, az a két gök-türk volt, aki a Holdnál és a Napnál szebb Aj Hánimnak adta a szívét. Néhány lépést közeledve féltérdre ereszkedtek és megvárták, hogy Aj Hánim jelére két dokúz-ogúz katona elvegye a selymeket.
A kagán leányának ragyogó és éles pillantása egy pillanatra megakadt a két férfin, akik őt szerették. Az egyikük egy gyerek, a másik egy korosodó férfi volt. Miután a szemeivel a szemükbe nézett és kiolvasta a szívüket, egy parancsával mindkettejüket felállíttatta.
A vén Parsz ezredes semmit sem tudott róla, hogy mi megy végbe hármójukban, ám Isbara Kánnak ez a legokosabb tizedese, akit az élet sok tehertétellel érlelt, ez a nemes gök-türk bég is megérzett pár dolgot.
Most Börü százados beszélt:
- Aj Hánim! Ilteris Kagán parancsa szerint megszámoltam a dokúz-ogúzok sátrait. Négyszáznyolcvan sátorra valónyian vagytok. A kagánom megparancsolta, hogy sátorcsúcsonként egy - egy lovat és marhát, valamint két - két birkát küldjetek adó gyanánt. Ha ez az adó ősznél korábban nem érkezne meg, a gök-türk sereg ellenetek vonul majd.
A dokúz-ogúz bégek, akik rezzenéstelenül hallgattak, amíg Parsz beszélt, Börü utolsó szavaira egymásra néztek. Kadir Baga százados pedig elvörösödött és villámok csaptak ki a szeméből.
Börü Bég nem is törődött velük. Folytatta a szavait:
- A kagánom ajándékként ezt az arannyal kivert bicsakot küldi.
Előrelépve féltérdre ereszkedett és miután a bicsak, amit Kadir Baga átvett, Aj Hánim kezébe került, mély csend támadt a díszsátorban. Amíg ez a csend tartott, a gök-türkök és a dokúz-ogúzok jelentőségteljes pillantásokat vetettek egymásra. Ha ez egy kicsit tovább tartott volna, a végén kardot is rántottak volna. Amikor Aj Hánim megszólalt, megelőzte a veszélyt:
- Ilteris Kagánt én is elismerem kagánnak, mint már jó néhányszor tudattam is vele. A rokonságunk is hozzá köt. A dokúz-ogúzok és a gök-türkök egy fának a két ága. Amikor az ég és a föld megzavarodott, háború támadt köztünk. Most nincs kavarodás az égen és a földön. A hatalmas kagán minden parancsa végre lesz hajtva. Ezt a nagykövettel, Parsz Béggel holnap megbeszélem. Most pihenjetek a sátraitokban és tetszésetek szerint sétáljatok a táborunkban…
A gök-türkök féltérdre ereszkedtek, aztán távoztak a díszsátorból.

 

URUNGU
BICSAKJA

Parsz estefelé hivatta Urungut és beszélni kezdett. Először a követi feladatokról ejtett szót, aztán lassan megváltozott a beszélgetés témája: Megkérdezte Urungutól, hogy mikor lett tizedes.
Amikor erre terelődött a szó, Parsz mesélni kezdett azokról az időkről, amikor ő először tizedes volt, és miközben az akkori Ötükent emlegette, hirtelen megkérdezte:
- Urungu! Talán ismertem! Ki volt az apád?
A tizedes arca úgy összezavarodott, mint amikor egy hóvihar végigsöpör. Parsz és ő farkasszemet néztek:
- Én nem ismertem az apámat, ezredes. - válaszolta.
- A nevét sem tudod?
- Nem!
Ezt a nemet igen fojtott, igen szaggatott hangon mondta. Parsz úgy nézett Urungura, hogy semmiféle változás nem látszott az arcán. Parsz Urungu tekintetéből és a szavaiból igyekezett jelentést kihámozni, a tizedes arcának összezavarodásával és dacos hangjával nem törődött:
- Az anyádat ismerted, úgy-e?
- Ő nevelt föl.
- Ő pedig nem mondta volna el neked, hogy ki az apád?
- Elmondta.
- Ki volt?
- Egy harcos, aki meghalt, amikor még kicsi voltam…
Parsz egy pillanatnyi habozás után feltett még egy kérdést:
- Mi volt az anyád neve?
Urungu maga elé nézett. Aztán furcsa zavarodottsággal felemelte a fejét:
- Sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, ezredes! - válaszolta.
- Hát az meg hogy lehet?
- Pedig így esett… Senkim sem volt rajta kívül. Nagy nélkülözések közepette nevelt föl. Mindent megtanított nekem. Számomra ő csak anya volt. Miután az anyám volt, a nevének nem volt jelentősége. Ezért aztán eszembe se jutott megkérdezni a nevét.
Urungu még egyebeket is mondott volna, ám éppen ekkor a szemeit a lenyugvó nap felé fordító Parsz ezredesnek mintha eszébe jutott volna valami:
- Add csak ide azt a bicsakot! - mondta, és elvette a bicsakot, amit Urungu átnyújtott. Az egyik oldalát az éppen lenyugvó nap felé fordította. A nyél tövénél hirtelen egy tamgát vett észre. A bicsak másik oldalára nézett. Itt ismét a nyél tövénél a "Bumun Kagán" nevek voltak felírva.
Parsz nem tévedett. Az Urungu derekán lévő bicsak Kür Sád bicsakja volt.

*
* *

A dokúz-ogúzok között Kadir Baga százados volt a legbefolyásosabb bég. Az is ő volt, aki szemmel tarttatta a gök-türk követeket. A legszemfülesebb katonák közül háromnak parancsot adott, hogy tartsák szemmel Parszot, Börüt és Urungut. Ő maga is mindegyiküket szemmel tartotta. A Gök-türk hadsereg felvonulásáról szállongó hírek után a követek érkezése gyanakvást keltett benne. Attól tartott, hogy a gök-türkök a követekkel lefoglalják őket, hogy aztán legyűrjék őket. Ezért egy tizedest tíz katonával dél felé, a gök-türkök elleni őrjáratra küldött.
Kadir Baga figyelmét nem kerülte el, hogy Parsz és Urungu estefelé titokban beszélgetett. Az egyik éjszakai őrhöz csatlakozva figyelni kezdte a követek sátrait. Ennek a dolognak akkora jelentőséget tulajdonított, hogy nem is evett, nehogy elnyomja az álom, és megvágta az ujját, aztán sót szorított a sebbe.
Miután mindenki lefeküdt, elaludt és az őrökön kívül senki sem maradt ott, Kadir Baga azt látta, hogy a követek egyik sátrából valaki kijön, és a nagykövetnek, Parsznak a sátrába lép. Nesztelenül arrafelé nyomult és a sátor legárnyékosabb részéhez érve a földre fekve hallgatózni kezdett.
Eleinte nem hallotta, hogy halk hangon miről beszélnek. Nem sokkal később vagy hozzászokott, vagy a bent lévők kezdtek el hangosabban beszélni, ezért valamivel többet hallott, és megismerte a Parsszal beszélő hangját is: Urungu volt az, akivel félbeszakadt a kard párbaja. Kadir Baga ezért heveredett a sátor szegélyre, mert azt remélte, hogy megtud majd valamit a gök-türkök dokúz-ogúzok elleni titkos szándékairól, ám amit hallott, egészen más volt. A döbbenettől tágra nyíltak a szemei. Éjfélig ottmaradt, és Urungu távozása után ő maga is óvatosan távozott, és a sátrába ment. Rettenetesen kiéhezett, ezért nekiesett az ételnek és szórakozottan sült hús helyett a tegez szíjába harapott.
Kadir Baga azon az éjjelen gondolatban folyton Urunguval találkozott és reggelig virrasztott. Amikor Aj Hánim sátrába ment, nem volt tudatában annak, hogy a hírnek van-e, vagy nincs értéke számára. Miután féltérdre ereszkedett, és fölkelt:
- Múlt éjjel kihallgattam Parsz ezredes és Urungu egyik beszélgetését. - kezdte.
Aj Hánim érdeklődve várakozott.
- Tudod-e, hogy Parsz Bég mit mondott Urungunak? Azt mondta: "Urungu, én majd megmondom neked az anyád nevét, amit nem ismertél: Az anyád neve Altin Tarim volt."
- És mit szólt erre Urungu?
- Azt mondta: "Ezredes, honnan tudod ezt, és miért érdekel téged az anyám neve?" Erre Parsz így válaszolt: "Hogyne érdekelne, amikor az anyád az én anyai nagynéném volt." Erre a válaszra Urungu hangja élesebb lett: "Hát ezt meg honnan veszed?" kérdezte. Parsz így szólt: "A derekadon lévő bicsakról gondolom, és az apádat is ismerem." Amikor Urungu szinte kiabálva kérdezte: "No, akkor mondd meg, hogy ki volt?", Parsz Bég olyat válaszolt, hogy nem hittem a füleimnek.
Aj Hánim igen elkomolyodott. Az érdeklődve néző szép szemeiben természet feletti fény és bűbáj-varázs volt. Parancsoló hangon kérdezte:
- Ki volt Urungu apja?
Amint Kadir Baga így válaszolt:
- Kür Sád volt. -
Aj Hánim egész arcát édes pír borította el, és kezével a derekán függő bicsakjához kapott:
- Mit beszélsz Kadir Baga? - kiabálta.
A százados szórakozottan válaszolta:
- Tulajdonképpen a nyilazásából, verekedéséből is nyilvánvaló volt. Bégnek hittük őt, pedig mint kiderült, valójában fölötte áll a bégeknek. Honnan tudhattuk volna, hogy tegin? Most már még erősebb a vággyam, hogy befejezzem a félbeszakadt párbajunkat. Azt fogják mondani az emberek, hogy Kadir Baga legyőzte a gök-türkök egyik teginjét.
Aj Hánim megkérdezte:
- És ha vesztesz?
Kadir Baga kicsit megzavarodott. Ez a lehetőség még fel sem merült benne, ám erre is hamar választ talált:
- Ha veszítek, akkor azt fogják mondani, hogy egy tegin győzött le.
Aj Hánim elhallgatott. Kadir Baga pedig azon merengett, hogy hogyan fogja majd összemérni a kardját Urunguval. A kagán leánya mélyen gondolkodott. Egy idő múlva így szólt:
- Százados! Értékes hírt hoztál nekem. Ám ez még nem elegendő. Urungu miért titkolja, hogy Kür Sád fia? Ezt is megtudtad talán?
- Nem, Aj Hánim! Erről is esett néhány szó, de amint én megtudtam hogy Urungu tegin, úgy megdöbbentem rajta, hogy a végét már nem tudtam kihallgatni. A hallottakat sem tudtam megérteni.
- Megtudtál-e valamit, az Urungu övén lévő bicsakról?
- Megtudtam. Az a bicsak a gök-türkök első kagánjától, Bumin Kagántól maradt varázserejű bicsak. Az egyik oldalára Bumin Kagán tamgája, a másik oldalára a neve van bevésve, ám ez az írás és ez a tamga csak napkeltekor és napnyugtakor látszik. Minél jobban növekszik a gök-türkök hírneve, annál jobban látszik ez az írás.
- Jól van! Ma, Parsz Béget egy kopjahossznyival napnyugta előtt hozd a díszsátorba, előtte pedig majd megkapod tőlem a szükséges parancsokat!…

*
* *

Estefelé Aj Hánim előkészületeket tett, és egy csomó parancsot adott Kadir Bagának. Amikor Parsz Béget a színe elé kérette, a díszsátor kapuja és a függönyei nyitva voltak, bőséges fény áramlott be. Aj Hánim igen röviden beszélt és tudatta, hogy Ilteris Kagán minden parancsának aláveti magát. Egy szép íjat adott Parsznak ajándékként. Amikor Parsz elment, Börü Béget hivatta. Ővele is igen röviden beszélt. Tudatta vele, hogy még az ősz beállta előtt elküldi majd a kívánt adót, csakhogy a juhaik kis száma miatt sátorcsúcsonként két birkát nem adhat, ám őszig azt is megszerzi, és el fogja küldeni. Börü Bégnek egy bicsakot adott ajándékként.
Börü után Deli Erszegünt hivatta. Néhány szívhez szóló szó után egy ezüsttel kivert övet ajándékozott neki.
Mikor már lenyugvóban volt a Nap, Urungut hivatta a színe elé. Mélyen egymás szemébe néztek. Aj Hánim beszélgetésének semmi oka sem volt sem Börüvel, sem Erszegünnel. Ő csupán azért tett így, hogy Urungut hivathassa, és vele beszélhessen. Azért tett így, nehogy feltűnést keltsen azzal, hogy Urungut ok nélkül hivatja. Az volt a fő oka annak hogy Urungut hivatta, hogy láthassa a bicsakját.
Aj Hánim végigmérte a vele szemben szálfaegyenesen álló tizedest. Az a süveg volt a kezében, amit ő adott neki. Az öltözete már nem volt szegényes. Ilteris Kagán gazdaggá tette a gök-türköket. Urungu arcának más értelmet adtak a sebhelyek amiket kardok vágtak, és a ráncok, amiket az élet vágott. A szívekben olvasó Aj Hánim, ha semmi mást nem tudott volna is, akkor is megértette volna, hogy milyen szenvedéseket kellett elviselnie. Urungu szívét megremegtető hangján beszélni kezdett:
- Urungu tizedes! Akik a harcban ellenfelek voltak, a békében barátok lehetnek. Először ellenséges voltál az embereimmel, aztán az útitársam lettél. Később kitört a háború. Te el akartál fogni. Én meg akartalak ölni. Egyikőnk akaratát sem teljesítette az Isten. Most barátként állunk egymással szemközt. Talán utoljára találkozunk. Ezért hát ajándékot kívánok neked adni, és kérdezni akarok tőled valamit.
Urungu féltérdre ereszkedve így szólt:
- Aj Hánim! Ajándékodat, a süvegedet a fejemen hordom.
A kagán leánya a ragyogva égő bűbájos-varázslatos szemeit a lenyugvó nap felé fordította. Eljött az idő:
- Urungu tizedes! Ideadnád a derekadon lévő bicsakot?
Urungu meghökkenve nézett az arcába. Miután tegnap éjjel Parsz ezredessel beszélt, mindenre gyanakodni kezdett, ám nem szeghette meg Aj Hánim Parancsát. A bicsakot a hüvelyéből kihúzva átnyújtotta.
A Nap éppen lenyugodott. Az utolsó vörös sugarai bevilágították a kagán leányának az arcát, és őt egy isten égből alászállt, fényből született leányához tette hasonlóvá.
Amikor Urungu látta, hogy az a kezében lévő bicsakot a Nap felé fordítja, és figyelmesen nézi, megértette, hogy az mindenről tud, és vérvörös lett.
Aj Hánim a gök-türk tizedesre függesztette a szemeit. Kür Sád fia ellen akart állni a tekintetének, ellenkezett, ám érezte, hogy elfogy az ereje.
Ez a tekintetekkel vívott harc nem tartott soká. Urungu lehajtotta a fejét, és azzal vége szakadt. Amikor a kagán leánya visszaadta a bicsakot, megkérdezte:
- Kür Sád fia! Miért titkoltad ezt?
Urungu fejtől lefelé összerázkódott, mint akinek nyíl fúródott a szívébe. Hallgatott. Amaz ismét megkérdezte:
- A kémek rejtőzködnek. Te az egyik legvitézebb, legigazabb daliák egyike vagy. Mondd meg: Miért titkolódzol?
Aj Hánim hangja most már parancsolt. Urungu szívében mintha forgószél dúlt volna. Örült, hogy az a leány, akit szeretett, megtudta, hogy ő tegin, az járt az eszében, hogy megsérült az anyja óhaja, és megdöbbent, hogy Aj Hánim rájött erre.
A kagán leánya most olyan volt mint egy párduc. Parancsolva könyörgött, könyörögve parancsolt:
- Mondd meg, gök-türkök teginje! Mondd el, Urungu Sád! Miért titkoltad ezt?
Urungu féltérdre ereszkedve válaszolta:
- Azért titkoltam, hogy teljesítsem az anyám akaratát, Aj Hánim! Szavamat adtam neki.

 

VU KÁTUN
KEGYENCE

Kína uralkodónője, Vu úgy döntött, hogy elpusztítja a Kínát félelmetes rajtaütéseivel rettegésben tartó Ilteris Kagánt. Azt remélte, hogy egy ilyen sikerrel megerősíti a helyzetét Kína trónján, amihez csalással és árulással jutott. A törökföldre küldött kémeinek a jelentései reményt keltő tudósításokkal voltak teli: Ilteris Kagán még az előtte fejet hajtó törzsek katonáival együtt is csak húszezer fős sereget tud kiállítani. Vu Kátun elégedett volt, mert ő kétszázezer fős hadsereget állít majd föl, és ezzel a tízszeres erőfölényben lévő sereggel eltakarítja majd a törököket. Ugyanakkor a kegyencét, Hoaj-Ít állítja majd a sereg élére, és biztosítja majd számára a győzelmi dicsőséget. Így két legyet üt majd egy csapásra.
Hoaj-Í régebben buddhista szerzetesek között élt. Nemhogy kétszázezer fős hadsereget, de még kétszáz lovast sem lett volna képes irányítani. Nem tudott egyebet, csak a palotában fontoskodni, a katonai parancsnokokkal és miniszterekkel az államügyekről vitatkozni. A palotában azt pletykálták, hogy valaha közte és Vu Kátun között volt valami szívügy. Az uralkodónő, aki most már öreg volt, valaha fiatalkorában hírneves szépség volt. Az elkapatott Hoaj-Í pedig a palotában lévő komolyabb emberek szerint senkiházi majomnak számító, semmirekellő kegyenc volt. Ám amikor megkapta a főparancsnokságot, megnőtt a gőgje, arra merészkedett, hogy nyíltan beszéljen a nagy terveiről.
Néhány napon belül a főváros egész népe tudomást szerzett a törökföld ellen tervezett hadjáratról. Tulajdonképpen már az is szemet szúrt, hogy ismét sereget toboroztak, élelmet halmoztak föl, más városokból ezrével érkeztek katonák a fővárosba.
Hoaj-Í, a tizedik napon azután, hogy átvette a főparancsnokságot, látva, hogy jól haladnak a dolgok, vidáman hazatért az udvarházába. Úgy volt, hogy azon az éjszakán estélyt ad majd az előttük álló győzelem örömére. A kertben esznek - isznak majd, ahol egy nagy medence volt… Négy szárnysegéd ide - oda ugrált, hogy teljesítsék a kapott parancsokat.
Jin-Sao, aki a szárnysegédek közül a legalacsonyabb rangú volt, mindenkinél többet dolgozott, ám a szolgák számára néha igen furcsának és érhetetlennek tűntek a rendelkezései. Ám ennek ellenére minden parancsát azonnal végrehajtották, nehogy durcásnak lássák az arcát, dorgálásait hallgassák, sőt verést is kapjanak. A szárnysegéd különösen a legerősebb borokat készíttette elő nagy mennyiségben, aztán pedig hirtelen eltűnt.
Ötvenen jöttek el az estélyre. A színes lampionokkal feldíszített kertben a zenészek játéka közben kezdtek enni. A vendégek, akik között miniszterek és katonai parancsnokok is voltak, ették az ételeket, amelyeket a szolgák bőségesen hordtak. Az erős bortól jókedvre derültek, a jó gyümölcsökkel hűsítették a lelküket.
Miután a legalacsonyabb rangú szárnysegéd, Jin-Sao ismét megjelent, a többi szárnysegéd is nekilátott az evéshez és az iváshoz. Az estélynek a szervezési és kivitelezési feladatait ráhagyták.
Jin-Sao egyáltalán nem ivott, körbe - körbe szaladgált, a vendégeket és Hoaj-Ít egyetlen szempillantásra sem veszítette szem elől.
Éjfél felé a fejek már alaposan ködössé váltak. A főparancsnok magához ragadta a beszélgetés fonalát, mindenféléről fecsegett. Elmagyarázta, hogy melyik úton nyomul majd törökföld felé, már most megmámorosodott az előtte álló győzelem örömétől.
Egy idő múlva hivatta az egyik szárnysegédjét, és titokban mondott neki valamit. Jin-Sao figyelmét nem kerülte el, hogy az a szárnysegéd akivel ez a titkos beszélgetés történt, azonnal eltűnt onnan. Az estély helyszínétől eltávolodva magához hívta az odébb munkátlanul álldogáló egyik szolgát. Miután titokban mondott neki valamit, gyorsan visszatért az estélyre. A szolga, aki parancsot kapott tőle, titokban követte a másik szárnysegédet, közben a környéket is figyelmesen fürkészte.
Jin-Sao minden mozdulatán látszott, hogy valamire vár, lesi az alkalmat valamire, ám nem volt izgatott. Parancsot adott a szolgáknak, hogy csak igen kevés italt igyanak, azok pedig a tőle való félelmükben nem merték megszegni a parancsát. A szárnysegéd mintha megsajnálta volna a szolgákat, amikor engedélyezte, hogy még egy korsóval igyanak, durcás arca kissé elmosolyodott, a szolgák örvendeztek. Mielőtt megitták volna az italt, Jin-Sao mindegyiküket elküldte, hogy ételt és italt vitessen minden vendégnek. Kihasználva, hogy üresen maradt a szolgák szobája, némelyikük korsójába hintet egy keveset egy fehér porból, és elkezdte kiosztani a bort. A szolgák, akik egyesével - kettesével visszatértek a szobába és látták, hogy a szárnysegéd Jin-Sao borral töltötte meg a korsójukat, zavarodottan csodálkoztak. Sehogyan sem értették, hogy ez a kemény és undok ember hogyan ereszkedhetett le közéjük.
Azok közül a szolgák közül, akik kiitták a korsójukat, amit a szárnysegéd töltött meg, néhányan egy idő múlva elviselhetetlen álmosság hatására egymás után lekuporodva elszunnyadtak egy félreeső sarokban. Azok a szolgák voltak ezek, akik kaptak a fehér porból.
Jin-Sao ilyenképpen lecsökkentve az ott sürgölődő szolgák számát, maga állt a főparancsnokot és a vendégeit traktálók helyére, és így lehetőséget kapott arra, hogy bort tölthessen a korsóikba.
Valamivel éjfél után a másik két szárnysegéd, Hoaj-Í és a vendégei közé tartozó tisztek közül némelyek ugyanígy elszunnyadtak. Akkor a szárnysegéd tettetett izgalommal odahívott egy - két szolgát, a főparancsnokot a hálószobájához vitette, és ott azzal az ürüggyel, hogy az ágyába fektetteti, mindent összekuszált. A derekán lévő övéről levette a pecsétjét és nagy hidegvérrel elhagyta a szobát. Biztos lépésekkel a főparancsnok tanácstermébe ment. Miután az izgalom nélkül meggyújtott gyertya fényénél kínaiul valamiket írt egy papírra, a főparancsnok pecsétjét a viaszba nyomva lepecsételte. Aztán ismét zajtalanul a hálószobába ment és a pecsétet visszatette az övre. A kertbe lemenve folytatta a talpon maradt vendégek traktálását.
Amikor reggel lett, hazaküldte a talpon maradt meghívottakat; a hozzájuk futó szolgákkal lóra ültette őket.
Élénk volt, mert az udvarházban lévők közül ő volt az egyetlen, aki nem ivott egy kortyot sem. Amikor a fáradtságtól és az italtól mindenki álomba merült, Jin-Sao a lovára pattanva keresztülvágtatott a főváros utcáin. Az egyik külvárosban egy kis ház kapuja előtt állt meg. A kínaiak között sohasem látható fürge mozdulattal leugrott a lováról. A ház kapuját három alkalommal háromszor verte meg. A kinyíló kapu előtt egy középkorú, szegényes öltözetű török jelent meg. Törökül szólította meg a kínai főparancsnok szárnysegédjét:
- Téged vártalak, Karabuka.
Jin-Sao aki kínai főparancsnok udvarházában a negyedik szárnysegéd volt, valójában nem volt más, mint egy Karabuka nevű török kém, amit Bilge Tonjukuk rendelt oda. A ki tudja mióta gyűjtött adatok a ma éjjel megszerzettekkel együtt kiteljesedtek. A legapróbb részletekig megtudta, hogy a kétszázezer fős kínai sereg melyik irányból, mely utakon és mely parancsnokok irányítása alatt fog törökföld ellen támadni. A bajtársa, aki ezt a tudást hírül viszi majd Bilge Tonjukuknak, egy álöltözetben lévő százados volt, aki abban a házban lakott, ahová Karabuka eljött. Karabuka a kínai főparancsnok pecsétjével lepecsételt parancsot is megmutatta neki, és megkérdezte, hogy mit gondol róla? Hogy a kétszázezer fős hadsereg nehogy összegyűlhessen a kívánt időre, a hadsereg legnagyobb hadtestének parancsnokságát ellátó kínai tábornoknak hamis parancsot írt, és ebben a gyülekezés időpontját tizenöt nappal későbbre tette.
Karabuka megértette a bajtársával, hogy ennél többet nem tehet, ha többet tenne, akkor gyanakodni kezdenének rá. A bajtársa helyesnek tartotta a viselkedését és miután közölte vele a Bilge Tonjukuktól érkezett új parancsot, Karabuka villámsebesen visszatért az udvarházba.
A másik pedig ezalatt egy igen gyorsan futó, de szerencsétlen kinézetű török lóra ült, és egy íjat és egy tegezt akasztva a derekára vágtatva száguldott Ötüken felé.
Amikor Karabuka visszatért az udvarházba, ismét felvette a hamis gőgjét, és ismét a szárnysegéd, Jin-Sao lett. Az udvarházban gyors léptekkel haladva látta, hogy valaki távolról titkos jelet ad neki. Az a szolga volt az, akit az estély alatt a főparancsnok titkos parancsára ismeretlen helyre távozó másik szárnysegéd után szalajtott. Valójában ő is az egyik tökök kém volt, akit Bilge Tonjukuk küldött. Mindketten titokban az udvarház egyik sarkába húzódtak és beszélgettek. Karabuka megkérdezte:
- Mit végeztél?
Amaz törökül válaszolt:
- A legelhagyatottabb helyen furkósbottal fejbe csaptam és meggebesztettem. Azután elvettem a ruháit és egy kútba dobtam. Semmiféle írás nem került elő a holmija közül.
Karabuka elővette a főparancsnok hamis levelét:
- Azonnal vedd föl a szárnysegéd ruháit és vidd el ezt a parancsot a leírt helyre, így a ránk támadó kétszázezer emberből hatvanezer tizenöt napot késik majd. - mondta.
A parancsra rápillantó kém sejtelmesen elmosolyodott.
- Jól van! - mondta, és távozott.
Miután mindezeket a dolgokat elvégezte, Jin-Sao a tarsolyában lévő fehér porból tett valamennyit egy korsóba, bort öntött rá, és miután egy hajtásra megitta, az egyik szobában szundító többi szárnysegéd mellé heveredve rövid időn belül igen mély álomba merült.

 

A KÍNAI
FŐPARANCSNOK

A kínai hadsereg főparancsnoka, Hoaj-Í tajtékzott a dühtől. A sátorban fel - alá járkálva beszélt, a három szárnysegédje feszes vigyázban állt előtte. Noha már három napja felállították a főparancsnokságot, még nem gyűlt össze a sereg, noha a kiadott parancsok szerint minden hadtestnek egy nappal őelőtte itt kellett volna lennie. A kétszázezer fős seregnek a fele sem gyűlt még össze. Egy harmincezer fős hadtestnek a parancsnoka mindenféle okokra hivatkozva tudatta, hogy néhány napot késik majd, de a legnagyobb, hatvanezer fős hadtest parancsnokától semmiféle hír sem érkezett. Ezt a hadtestparancsnokot ki kell majd végezni.
Hoaj-Í nem emiatt szorongott. Füstbe ment a lehetőség, hogy rajtaüthessen a gök-türkökön. Akárhogyan is, de egy - két napon belül tudomást szereznek majd róla, hogy egy ekkora hadsereg gyülekezik a Kínai Nagy Falon kívül, és megfelelő ellenlépéseket tesznek majd. Akkor kiesik majd Vu Kátun kegyéből. A kátun, aki nagy kegyet gyakorolt azzal, hogy rábízta a főparancsnokságot, amikor oly sok hírneves tábornok állt sorban, a sikertelenség után már nem fogja majd pártját.
Ezen kívül meg volt döbbenve, hogy a legbizalmasabb szárnysegédje eltűnt. Ez furcsa érzéseket keltett benne. Még sohasem emlékezett arra, hogy emberben így csalódjon. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem tudta eldönteni, hogy mit is tegyen. Ilyen zavaros gondolatok közepette volt, amikor a három szárnysegédjét segítséget remélve megkérdezte:
- Ti mit mondtok? Mit kellene tennem?
A második és a harmadik szárnysegéd egyetlen szót sem szólt, csak maguk elé néztek. A negyedik szárnysegéd Jin-Sao tisztelettel meghajolva így szólt:
- Egy rémisztő lehetőség jutott az eszembe, urunk; ám vonakodnék elmondani.
A főparancsnok ezektől a szavaktól meglehetősen összeborzadt. Mintha eloszlathatná a félelmét azzal hogy kiabál, rémképektől gyötörve ordította:
- Ne félj!… Ne habozz!… Mondd!…
A negyedik szárnysegéd egy lépést előre lépett:
- Urunk! Valószínűleg egy nagy árulással van dolgunk…
A főparancsnok a sátorban fel - alá járkálva egy csattanással megállt, és összerezzenve kiabálta:
- Mi?… Mit beszélsz?… Miféle árulás?
A szárnysegéd lehalkította a hangját:
- Ne haragudj rám urunk! Csak a parancsodra vettem magamnak a bátorságot, hogy szólni merjek.
- Igen, én parancsoltam, mondd hát… Mire vársz? Mondd csak!…
- Urunk! Engem gyanakvással tölt el, hogy eltűnt a főszárnysegéd és nincs hír egy hatvanezer fős hadtestünkről.
- Mit akarsz mondani? Talán a főszárnysegédre gyanakszol?
- Igen, urunk.
A másik két szárnysegéd olyan mozdulatot tett, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem tetszik nekik ez az elgondolás, ám amikor a főparancsnok így szólt: "Tulajdonképpen én is őrá gyanakodtam.", csodálkozva megálltak és összenéztek.
Hoaj-Í határozatlan jellem volt. Igen alkalmas volt arra, hogy befolyásolni lehessen. Jin-Sao tudott erről, és ezért ki akarta használni a lehetőséget.
- Amint megérkezik a holnapra vagy holnaputánra várt harmincezer fős hadtestünk, százhúszezer fős lesz a seregünk, noha úgy volt, hogy kétszázezer fős lesz. Egy hatvanezer és egy húszezer fős hadtestünkről nincs hír. Ezen a nyolcvanezer főn kívül a főszárnysegédről sincs hír. Talán azokhoz ment, hogy késleltesse őket.
A főparancsnok ordított:
- Hát azt meg hogy merészelné?
- Ha valaki Ilteris Kagán kémje, akkor semmitől sem riad vissza!
Hoaj-Í erre a válaszra elképedt. A kezét a homlokára szorítva döntésképtelenségében fel - alá járkált aztán ismét megkérdezte:
- Nos, akkor mit tegyünk?
Jin-Sao közbevágott:
- Urunk! Ha megparancsolod, ismét üzenhetnénk a hadtestparancsnokoknak.
- Igen, azonnal tegyük meg!
A második szárnysegéd ellentmondott:
- De urunk, már három napja veszteglünk. Ha a korábban elküldött parancs nem érkezett volna meg hozzájuk, legalább húsz nap kell ahhoz, hogy felkészüljenek és ideérjenek. Akkor pedig lekésünk arról, hogy Ötüken felé vonulhassunk.
- Miért késnénk le?
- A törökök megneszelik a dolgot. Ugyanakkor beköszönt a következő évszak, és a seregünk sok embert veszít majd a hidegtől és a hótól.
- Akkor hát mit tegyünk?
Erre a kérdésre a határozatlanság elnyúló csöndje válaszolt, amikor odakintről lódobogás és zaj hallatszott. Aztán belépett az őr, és miután köszöntötte a főparancsnokot, jelentette, hogy egy parancsnok odakint várja, hogy a főparancsnokkal beszélhessen.
Ez a parancsnok a holnapra, vagy holnaputánra várt harmincezer fős hadtest parancsnoka volt. Miután tisztelettel köszöntötte Hoaj-Ít, a parancsát várta.
A főparancsnok annyira meg volt lepődve, hogy nem tudta eldönteni, hogy e miatt a látogatás miatt örvendeznie, vagy bosszankodnia kell-e, még mindig fel - alá járkált a sátorban. Végül összeszedte magát és megkérdezte:
- Hol van a sereged?
- Estére ideér a seregem, urunk.
Azért jöttem ide, hogy elmagyarázzam a késlekedésünk okát.
- Igen! No akkor lássuk csak: Miért késlekedtetek?
- Urunk! Amikor a parancsodnak megfelelően a hadtestemmel együtt útnak indultam, a törökök rajtaütése miatt kénytelen voltam visszavonulni, aztán pedig…
A főparancsnok a szavába vágott:
- Mi? Hogy török rajtaütés ért volna?
- Igen, urunk.
- Hát az meg hogy lehet? A törökök ennyire nyugatra is tudnak hadsereget küldeni?
- Küldenek urunk. Az első rajtaütés után pedig a törökök folyamatosan zaklatták a menetoszlopunkat.
Hoaj-Ít szinte hatalmába kerítette a rettegés. a szárnysegédnek, Jin-Saonak Vajon honnan szereztek híreket a töökök, hogy elállhassák a Kína nyugati felén gyülekező hadsereg útját? Izgatottan kérdezte:
- Nagy-e a veszteséged?
- A katonáim tizedét elvesztettem.
- Az jelentéktelen.
- Igen urunk, jelentéktelen, az igazán jelentős dolog az, hogy…
A főparancsnok rossz érzéssel telve a szavába vágott:
- Hát minek van jelentősége? Mi az a jelentős dolog?
- Igen urunk, éppen azt akartam elmondani: A török lovasok Bilge Tonjukuk egy levelét lőtték át nyíllal.
- Miféle Bilge Tonjukuk levele ez? Kinek szól?
- Neked, urunk.
- Add ide, add már ide gyorsan, hagy lássuk! Hát ez lehetetlen. Mit ír?
A hadtestparancsnok egy selyemszövetet vett elő a kebléből. Erre festékkel egy kínai nyelvű levél volt írva. Hoaj-Í izgatottan olvasta:

"Én, Bilge Tonjukuk azt mondom a kínai főparancsnoknak, Hoaj-Ínek, hogy te nem vagy jó parancsnok, mert a seregedet képtelen vagy egyetlen napon, egyetlen helyre összegyűjteni. A hatvanezer fős hadtested tizenöt nap késéssel érkezik majd oda. Ez azt jelenti, hogy most vereséget szenvedsz."

Hoaj-Í dühösen a vele szemben állóra nézett:
- Hát ez a bugris meg honnan ismeri a belső gondjainkat? - kiabálta.
A negyedik szárnysegéd tisztelettel meghajolt:
- Bebizonyosodott, hogy igaz, amiről az imént beszéltem, urunk. Kémeivel mindent megtud. - mondta.
A főparancsnok döntésképtelenül vergődött. Jin-Sao hirtelen a kegyeibe került. A fiatal szárnysegéd sejtései beigazolódtak. A második és a harmadik szárnysegéd felé fordulva azt kiabálta:
- Ti csak alszotok!
Aztán a negyedik szárnysegédre nézett és észre sem véve a másik kettő féltékenységtől elsápadt arcát, kijelentette:
- Ezennel megteszlek a főszárnysegédemmé!
Az új főszárnysegéd tiszteletteljesen meghajolt:
- Igyekezni fogok, hogy méltó legyek a jóságodra, urunk. - válaszolta.

 

A KÍNAIAK KÉMJE

Vu Kátun nagyon elszomorodott, amikor valamiféle érthetetlen okokból meghiúsult a támadás, amelyet Hoaj-Í főparancsnok kétszázezer fős sereggel hajtott volna végre a gök-türkök ellen. Sőt szinte belebetegedett Bilge Tonjukuk gúnyolódásába. Hogy új háborúba kezdjen a gök-türkök ellen, és azt sikerrel be is fejezhesse, szövetségeseket kezdett keresni. Elsőként a dokúz-ogúzok ötlöttek az eszébe. A dokúz-ogúzok bármennyire vereséget szenvedtek is a gök-türköktől, és bármennyire behódoltak is, lelkük mélyén kétségtelenül gyűlöletet éreztek irántuk. Vu Kátun úgy tervezte, hogy előbb fellázítja őket, aztán miközben a gök-türkök velük foglalkoznak, dél felől támad majd. Ha sikerül a dolog, akkor Hoaj-Í becsülete ismét emelkedik majd.
Miután Kína Kátunja Hoaj-Ível hosszasan tárgyalt ezekről a terveiről, megkérdezte, hogy van-e valamilyen ötlete, hogy kit küldjenek a dokúz-ogúzokhoz. A főparancsnok pedig gondolkodás nélkül a főszárnysegédjét, Jin-Saot ajánlotta.
Vu Kátun úgy hitte, hogy nagy dolgot visz majd végbe. Miután a parancsaival együtt egy teli erszény pénzt adott a főszárnysegédnek, útnak indította.
Miután Jin-Sao átkelt a Kínai Nagy Falon, Karabuka lett belőle. Nem úgy viselkedett, mint egy Kínából törökföld felé tartó kínai kém, hanem mint egy török. Így haladt a végtelen pusztán, a lova hátán aludt, vadászott és kebabot készített magának, hébe - hóba a lovát futtatva mulattatta a szívét.
Ilyenképpen ért egy éjjel Ötükenbe. Szándékosan választotta az éjszakát. Előbb anélkül akart Bilge Tonjukukkal beszélni, hogy bárki észrevenné, azután pedig útra akart kelni a dokúz-ogúzok felé. Karabuka mindenről beszámolt Bilge Tonjukuknak amiről csak tudomást szerzett, és elmondta neki a megbízatását.
Tonjukuk új parancsokkal látta el. Mindezek a dolgok az éj egy meglehetősen rövid időszaka alatt történtek, aztán Karabuka, észak felé lovagolt mint egy kínai, aki még sohasem látta Ötükent.

*
* *

Karabuka így haladt, és miközben hálát adott az Istennek, hogy távol lehet Kína szűk falaitól, ostoba szokásaitól, egy nap váratlan pillanatban szerencsétlenség történt: A lovával együtt egy patakon átkelve a ló a mocsárba süppedt. Egy - két kapálódzás után a mélybe süppedve megfulladt. Karabuka alig tudott kimenekülni és a túlpartra vergődni. Az volt a legrosszabb a dologban, hogy a lóval együtt minden élelme, pénze és a kardja is a mocsárban veszett. Ló nélkül, élelem nélkül, pénz nélkül az íjával és a tegzével maradt egy szál magában a puszta közepén. Ha legalább lova lett volna, három, vagy négy napon belül a dokúz-ogúzokhoz ért volna. Ló nélkül maradva azonban nem tudta, mitévő legyen.
Karabuka így gondolkodott: Ötüken van messzebb. Még így is alkalmasabb észak felé, a dokúz-ogúzok felé indulnia. Ő pedig Istenben bizakodva így is tett. Észak felé kezdett menetelni.
Az első nap egy - két madarat lőtt és megsütötte őket. Csak a hideg vizű forrásból itta kortyolva a vizet. A harmadik napon egy nyulat lőtt és egy étkezés alkalmával felfalta. A negyedik és ötödik napon se nem lőtt semmit, se nem talált vizet. Egy szarvast nyíllal megsebesített, de a szarvas elmenekült. A hetedik napon annyira remegett a keze, hogy egészen közelről nem talált el egy nyulat. Egy ligetbe ért. A fák tövénél lefeküdt. Ájult állapotban álom és ébrenlét között hánykolódott.
Lement a Nap. Mintha hangot hallott volna. A fülét a földre szorítva hallgatódzott: Lovasok közeledtek.
Mivel Karabuka nem tudta, hogy kik érkeznek, és mert gyanakvást keltő állapotban volt, az utolsó erejét összeszedve a liget egy félreeső zugába húzódva felkapaszkodott a legsűrűbb ágak közé. A levelek közt elrejtőzve várakozott.
Jóval később tíz lovas érkezett és pihent meg a ligetben. Amikor sült húst kezdtek enni, az igencsak felkeltette az étvágyát. A fülét hegyező kém a beszélgetésükből hamarosan rájött, hogy ezek gök-türkök. Valójában ez a tíz fő nem volt más mint az Aj Hánimtól visszatérőben lévő, Parsz ezredes parancsnoksága alatt álló követek küldöttsége. Amint beesteledett, az őrségben állón kívül mind a földre heveredtek, és a nemeztakaróikba burkolódzva elaludtak.
Karabuka a fáról leste az alkalmat. Amikor az őr a tőle legtávolabbi helyen járt, igyekezett nesztelenül lecsússzanni a fáról. Egy sötét árnyékban a földre hasalva megállt, aztán kúszva előrenyomult. Ismét megállt és hosszasan várakozott. Harminc - negyven méterrel előtte állt az egyik utas lova. Gyorsan körülnézett. Az őr ötven lépésnyire volt. Nyugodtan felállt. Meglehetős természetes járással, egy kis zajt csapva a lóhoz közelített. Az őr hirtelen feléje fordulva megszólította:
- Ki az?
Karabuka a ló mellé ért. Egy ugrással felugrott rá, és így válaszolt:
- Csak sétálok egy kicsit.
Aztán a lovat ügetésre fogva dél felé ellovagolt. Az őr egyáltalán nem gyanakodott semmire, mert ékes gök-türk nyelvű választ kapott, és dél felé, Ötüken felé indult el. Közben ezt azok is csak Erszegün egyik bolondságának vélték, akik még nem aludtak el. Karabuka pedig miután lovagolt egy keveset, az élelmes tarisznyáért nyúlt, a lovát pedig nyugat felé fordította. Éjféltájt ismét észak felé fordulva a dokúz-ogúzok felé indult.

*
* *

Mire a dokúz-ogúzokhoz ért, kifogyott a tarisznyából az élelem, ő pedig kimerült a fáradtságtól, mert amint a gök-türkök rájöttek, hogy elkötötte a lovat, a nyomába eredtek, azután hosszú, fárasztó és izgalmas kergetődzés következett. Karabuka a kergetődzés során irányt változtatott hogy összezavarja őket, emiatt meghosszabbodott az útja. Az utolsó két napját éhen töltötte.
Amint a dokúz-ogúzok közé ért, első dolga volt, hogy ennivalót kért. Úgy mutatkozott be, mint egy kitájoktól megszökött kínai fogoly, és engedélyt kért rá, hogy köztük maradhasson. A dokúz-ogúzok ezt jelentették Aj Hánimnak. A kagán leánya a díszsátrába hivatta és vallatóra fogta. Gyanakodni kezdett, amikor az féltérdre ereszkedve köszöntötte, mert ez török szokás volt. Ezen kívül ez az ember, aki Jin-Saonak nevezte magát, ékes gök-türk nyelven beszélt, ráadásul inkább hasonlított törökre mint kínaira.
Aj Hánim díszsátrában a bégek közül egyedül Kadir Baga százados tartózkodott. Kuni Szengün és Tunga Szem meghaltak, rajta kívül nem maradt más bég a dokúz-ogúzok országában.
Jin-Sao egy idő múlva közölte Aj Hánimmal, hogy igen fontos és titkos dolgot fog mondani. Ő pedig erre azt válaszolta, hogy ha elmondja, akkor Kadir Baga jelenlétében kell elmondania. Ekkor Jin-Sao egy kis bőrerszényt vett elő a kebléből. Az alaposan bevarrt erszényt a fogával feltépve egy rézlemez került elő belőle. Ezt Aj Hánim felé nyújtva így szólt:
- Követként jöttem Kína kátunjától, Vu Kátuntól.
A lemezbe Vu Kátun pecsétje volt bevésve, alá pedig a következő szavak voltak vésve: "Jin-Sao a követünk."
Aj Hánim a szívekbe látó éles tekintetű fényes szemeit Jin-Saora szögezte. Csengő hangján megkérdezte:
- Mit kíván tőlem Kína kátunja?
A követ így válaszolt:
- Együttműködést, hogy eltakarítsuk a gök-türköket.
Aj Hánim hallgatott. A követ folytatta:
- Kína kátunja egy kétszázezer fős sereget készített föl. Miután a gök-türköket eltakarítjuk, a dokúz-ogúzok telepednek majd Ötükenbe és Kína kátunja minden évben kölest és szövetet küld majd nektek.
- Ha a kínai hadseregnek megvan az ereje hozzá, hogy elpusztítsa a gök-türköket, akkor mi szükségét érzi a mi néhány katonánk segítségének?
A kínai követ erre a kérdésre meghökkent, ám nem késlekedett választ találni:
- Amilyen kevesen vannak a dokúz-ogúz harcosok, vitézség szempontjából olyan nagy a becsük. Amikor a gök-türkökhöz hasonlóan nehéz ellenféllel háborúzunk, nem nélkülözhetünk egy ilyen vitéz sereget.
- Szépen mondtad, követ! Ám a követek nem lopva jönnek. Te miért jöttél lopva?
- A megbízatásom titkos volta miatt még a dokúz-ogúzok sem tudhatnak róla. Azért jöttem titokban, mert Vu Kátuntól így parancsolta.
Aj Hánim a gondolataiba merült. Miközben a követre nézett, mindenféle lehetőségek futottak át az eszén. Karabuka pedig kényelmetlennek érezte magát a kagán leányának a tekintete alatt, közben nem tudta visszafogni magát, hogy rá ne csodálkozzon a szépségére.
Végül Aj Hánim Parancsot adott Kadir Bagának, azt mondta, hogy bármelyik dokúz-ogúz sátorban lássák vendégül. Aztán így bocsátotta el a díszsátrából:
- Ismét hivatlak majd.
Azután így szólt Kadir Bagához, aki miután teljesítette a parancsát, ismét a színe elé állt:
- Százados! Tartsd szemmel ezt a követet! Lehet, hogy a gök-türkök kémje.
Kadir Baga elképedt.

 

KARABUKA

Karabuka kénytelen volt még óvatosabban viselkedni, mert rájött, hogy Aj Hánim gyanakszik rá. Most két feladata volt: Az, hogy Aj Hánimot rábeszélje a Kínával való szövetségre, és a válaszát pedig jelentse Bilge Tonjukuknak. Vajon rájött-e Aj Hánim, hogy a második volt az igazi feladata?
Karabuka néhány napig tétlenkedett hogy eloszlassa a reá vetült gyanút. Senkivel sem beszélgetett, nem őgyelgett sokat, ám mert okos és értelmes volt, igyekezett mindent felfogni, ami a dokúz-ogúzok között történt, igyekezett megtudni az erejüket. Ők ötszáz sátorra valónyian már népet alkottak. A férfiak izmosak voltak és bátrak. Úgy hatszáz harcost tudtak kiállítani. Aj Hánimot nagyon szerették, ő pedig minden tőle telhetőt megtett azért, hogy felemelje a népet. Nem kevés vagyonuk, juhuk és a kecskéjük volt. A legnagyobb hiányuk a köztük lévő századosok és tizedesek alacsony számából volt. Aj Hánim néhány nappal Karabuka érkezése után Kadir Bagát ezredessé léptette elő. Sehogyan sem értette, hogy hogyan gondolkodnak a gök-türkökről és Ilteris Kagánról. Ha közéjük furakodott volna, beszélt volna velük, ezt is megtudta volna, ám senkivel sem beszélt, nehogy gyanút fogjanak.
Kadir Baga ezredes gyakran feléje nézett és mondott valamit az időjárásról és a vizek folyásáról. Karabuka minden alkalommal azt kérdezte, hogy mikor ad majd választ Aj Hánim. Türelmetlenkedett.
Amikor egy nap ismét így beszélgettek, Karabuka hirtelen egy váratlan kérdést tett föl:
Jin-Sao! Mi történt annak a Kür Sádnak a fiával, aki rajtaütött a kínai palotán?
Karabuka megdöbbent. Hát ez a kérdés meg hogyan merült föl? Talán valamilyen különös szándékkal tették föl. Eddig azt sem tudta, hogy Kür Sádnak volt-e, fia vagy sem, ám mint kínai követ nem mutathatott tudatlanságot egy neki feltett ennyire fontos kérdésben. Azonnal válaszolt:
- Kür Sád családját kiirtottuk. Nem maradt se fia, se senkije.
Kadir Baga ezt Aj Hánim parancsára kérdezte meg, és Jin-Sao válaszát rögtön hírül vitte a kagán leányának. Karabuka pedig más oldalról kezdett gyanakodni. Miért emlegették föl ok nélkül a negyven - ötven évvel ezelőtti összecsapás emlékét?
Hirtelen eszébe jutott, hogy az első napokban, amikor Ilteris Kagán zászlót bontott, mindenki egy kardról beszélt: Egy vén kovács Kür Sád fia számára készítette azt a kardot. Kür Sád fiát nem találták meg, no de nem lehet, hogy a kovács ok nélkül készített volna el azt? Vajon volt-e Kür Sádnak fia? Életben volt-e még?
Életben lehetett. De mi van, ha életben volt? Karabuka hirtelen összeborzadt: Ha Kür Sád fia életben lenne, a kagánságot akarhatná, felléphetne Ilteris Kagán ellen, akkor pedig törökföld darabokra szakadhatna.
Miért kérdezett tőle Kadir Baga Kür Sád fiáról? Vajon életben lenne, és hírt kapott volna felőle? Netán Kür Sád fia színre lépőben volt, hogy elperelje a kagánságot és a dokúz-ogúzok segítségét kérte volna?
Karabuka néhány napját azzal töltötte, hogy folyvást ezen gondolkodott. Amikor a töprengése sehová sem vezetett, félretette az óvatosságát és puhatolódzott néhány dokúz-ogúznál, ám így sem tudott meg semmi érdemlegeset.
Ahogy így teltek a napok, egy nap tudatták vele, hogy Aj Hánim várja. A sátorban a kagán leányának két oldalán Kadir Baga ezredes és egy százados volt. Aj Hánim köntörfalazás nélkül a kívánt választ közölte a kínai követtel: Nem segít majd Kínának, hogy elpusztítsák a gök-türköket. Jin-Saot megajándékozta, és megparancsolta, hogy másnap keljen útra. Amikor Karabuka elhagyta a díszsátrat, Aj Hánim így szólt a mellette álló bégekhez:
- Ha nem érzi meg hogy megtudtuk, hogy a gök-türkök kémje, akkor az azt jelenti, hogy egy időre fellélegezhetünk. Ha megérzi, akkor a gök-türkök újabb támadásától kell tartanunk.
Karabuka másnap útnak indult. Minél előbb el akarta mondani Bilge Tonjukuknak a Kür Sád fiával kapcsolatos gyanúit.
Amikor ismét éjszakai sötétségben ment be Ötükenbe, egyenesen Bilge Tonjukuk díszsátrához ment. Elmondta, hogy mit tudott meg, és milyen kételyei vannak. Amikor Kür Sád fiára terelődött a szó, Tonjukuk mélyen a gondolaiba merült. Ez a dolog, mintha kissé elborzaszotta volna, ám nem volt szokása megoldhatatlan dolgokon fennakadni. A fejét felemelve megkérdezte Karabukát:
- Rájöttek-e a dokúz-ogúzok, hogy gök-türk vagy?
- Minden bizonnyal rájöttek.
- Aj Hánim rájött. Az ő figyelmét semmi sem kerülheti el. A mi figyelmünket pedig nem kerüli el, hogy napról napra erősödnek. Nincs más megoldás, mint hadsereget vonultatni ellenük…
Azután új parancsokat adott neki a Kínában végzendő feladatát illetően. Nem sokkal később Karabuka Kína felé lovagolt, a sötétben pedig egy ismeretlen lovas követte a távolból.
Egy idő múlva a gök-türk kém, rájött, hogy követik. Ezt komolyan vette, ezért felgyorsította a lovát.
Az égen a félhold néha a felhők mögé bújt, aztán előbújva a végtelen pusztára szórta a fényét. A két lovas egymástól négyszáz - ötszáz lépésnyi távolságban versenyzett egymással. Karabuka egy dombot, vízmosást vagy ligetet keresett a szemével, hogy elbújhasson, ám ameddig csak a szem ellátott a széles síkságon kívül semmi más nem látszott.
Amint Kara Buka, aki egy ideje hátrafelé figyelt, észrevette, hogy az ismeretlen lovas közeledik, megragadta az íját és egy nyilat húzott ki a tegzéből. A mögötte jövő lovas észrevette ezt a mozdulatot, ám ezzel nem is törődve a lovát sarkantyúzva, igyekezett behozni a lemaradását.
Egy darabig így haladtak. A köztük lévő táv háromszáz lépésnyire csökkent. A pusztán messzire hallatszott a vágtatva haladó lovak dobogásából eredő ütemes hang, a habzó szájú lovak kifáradtak, mégsem veszítettek a sebességükből.
Karabuka ismét hátra fordította a fejét és hátra nézett. A két lovas veszélyes közelségbe ért egymáshoz. Úgy kétszázötven lépésnyi távolság volt köztük. Ilyen távolságból a kilőtt nyilak rettenetes dolgokat művelhettek volna. Karabuka nem várt tovább, a nyilat az idegre téve hátrafelé célzott. Úgy volt, hogy kilövi, ám éppen ekkor a másik lovas zengő hangja harsant föl a pusztán:
- Hé, Jin-Sao… Hát lehet-e anélkül lőni, hogy tudná valaki, hogy barátra, vagy ellenségre lő-e? Amikor ezt kiáltotta, a lovát felágaskodásra késztetve megállt. Karabuka értelmetlennek tartotta, hogy meneküljön ez elől az idegen elől, aki a kínai nevén nevezte őt, és meghúzta a zablát.
A két lovas a félhold holdvilágánál kétszáz lépésnyi távolságban egymással állt szemközt, a se széle, se hossza pusztaságban.
Karabuka éles tekintettel nézett, mintha rá akarna ismerni az ismeretlen lovasra, amaz pedig a lova sörényét simogatta, és előre hajolt. Mindenféle lehetőség átfutott Karabuka eszén, ám nem jött rá, hogy kivel állhat szemben. Nem maradt más lehetősége, minthogy kiabálva megkérdezze:
- Ki vagy hát? Felsorolnád-e hét atyádat?
Ez a kérés megválaszolatlanul maradt. Amíg Karabuka válaszra várt, a másik még mindig a lova sörényét simogatta, és nem is törődött vele.
Karabuka kiabálva megismételte a kérdést. A szemben lévő lovas a fejét fölemelve így kiáltott:
- Te nem vagy Jin-Sao.
- Jin-Sao vagyok. És te ki vagy?
- Egy török, mint te.
Karabuka haragudni kezdett erre az ismeretlenre, aki ismerte őt:
- Nem vagyok török. Kínai vagyok. - válaszolta.
A másik ezt harsány nevetéssel fogadta.
A gök-türk kémnek elfogyott a türelme. Hirtelen vágtára fogta a lovát, felé iramodott, és kilőtte a nyilát. Erre a másik gyorsan megfordította a lovát és menekülni kezdett, ám az imént már megmutatta, hogy jobban fut a lova. A Hold is mintha az idegen segítségére akart volna sietni, és a fellegek mögé bújt. Ez megakadályozta Karabukát abban, hogy a második nyilát is kilőhesse. A köztük lévő táv egyre nőtt. Karabukának tulajdonképpen nem is állt szándékában a végsőkig üldözni. A lovát megállítva egy pillanatig gondolkodott rajta, hogy vajon ki lehet ez az idegen. Nem jött rá. Azt gondolta; akárki lenne is az, nem törődik vele. Aztán ismét dél felé fordult.

*
* *

Ezalatt Kadir Baga százados, aki napok óta a nyomában járt és arra is rájött, hogy ő Bilge Tonjukukkal beszélt, észak felé lovagolt és azt gondolta magában:
- Bebizonyosodott, hogy Jin-Sao a gök-türkök kémje. Aj Hánim nem téved… Aj Hánim sohasem téved.

 

TÁMADÁS

A húszezer lovas feszített iramban haladt dél felé. Ilteris Kutluk Kagán három lófarkas zászlaja a magasban lengett, néha elhangzó éles, kemény parancsok és a lovak patáinak dobogása zúgott végig a pusztán.
A gök-türkök kagánja Bilge Tonjukukkal, mint főparancsnokkal az oldalán a húszezer lovas között lovagolt, mögötte két testvére, Bojla Baga Tárkány, néhány bég, börük és testőrök jöttek.
Miután Bilge Tonjukuk elemezte a kémeitől érkező jelentéseket, és a kínaiakat megtévesztő intézkedéseket tett, jelentést tett a kagánnak a helyzetről. A kagán pedig a kedvező alkalmat megragadva késlekedés nélkül úgy döntött, hogy Kína ellen támad.
Villámsebesen felkészülve összegyűlt és ugyanazzal a sebességgel meg is indult Kína ellen a lehető legnagyobb sereg, amit csak Ilteris Kagán fel tudott állítani.
A százfős osztagok egy kard pengéjéhez hasonlóan nyílegyenes sorokban száguldottak. Éles tekinteteiket előre fordították, természetes megszokottsággal kémlelték az ellenséget, és amikor támadtak, már minden személyes gondjukat, szívük minden érzését hátra hagyták.
Miután támadásra indultak, a harmadik napon vert tábort először a hadsereg. Korábban csak rövid pihenőket tartottak, a katonák még az éjszakákat is előrenyomulással töltötték, és a sereg a Kínai Nagy Falig nyomult. Azon az éjszakán a kagán parancsára nem gyújthattak tüzet, nem beszélgethettek, nem mozdulhattak. Mindenkinek a lova mellett kellett harci készültségben várakoznia, hogy amint megszólal a harci kürt, a fáklyát gyújtó századosaik mögött megeresszék a lovaikat. Minden százados hosszú botok végére készítette elő a fáklyáját. Az egységek egymás mellett és mögött sorakoztak, nesztelenül, szinte lélegzet visszafojtva várakoztak.
Egy igen ügyes és éles szemű tizedes gyalogosan különvált a seregtől és előrenyomulva közvetlenül a Kínai Nagy Fal közelébe férkőzött, a földre hasalva fürkészni kezdte a vidéket. Ez a tizedes arra a jelre várt, amit a Kínai Nagy Falról adnak majd le. Kürt és fáklya volt nála, folyton előrefelé lesett, néha a kardját simogatta a kezével.
Úgy volt, hogy Karabuka jelez majd a Kínai Nagy Falról, ám Karabukát Bilge Tonjukukon kívül a kagánt is beleértve, senki sem ismerte az egész hadseregből.
Miközben előre figyelt, a fejét jobbra - balra forgatta a felderítő tizedes. Hirtelen mintha egy halvány fényt vett volna észre, és azonnal a kürtjéhez kapott. Rövid idő múlva ez a fény rendesen fellobogott, és ugyanekkor egy csomó arról jövő ordítás ütötte meg a fülét. A tizedes villámsebesen talpra ugorva visszafordult és a kissé megemelt kürtjét a gök-türk sereg felé háromszor gyorsan megfújva jelt adott. Aztán ismét villámsebesen meggyújtotta a fáklyáját és a magasba emelve lengette miközben futni kezdett a Kínai Nagy Fal felé, a felé a hely felé, ahol feltűnt a fény. Éppen ekkor megszólalt a gök-türk sereg támadást jelző kürtje, és egy pillanat alatt kigyulladó kétszáz fáklya mögött húszezer lovas iramodott félelmetes harci kiáltásokkal a fal felé. Az a tizedes, aki a felderítést végezte, a fáklyáját lengetve a felé a hely felé szaladt, ahonnan a jelet leadták, az egységeiket támadásba vivő századosok pedig követték a felderítőt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy még annyi idő sem telt belé, amíg egytől százig el lehet számolni, a gök-türk sereg a Kínai Nagy Fal tövéhez ért, és egy nyitott kapun át benyomultak.
Miután Karabuka tűzzel jelt adott, egy segítségére lévő másik török kémmel együtt a kaput is kinyitotta, ám a kínaiak meglátták, amikor jelt adott. A kínaiak ordítva vetették rá magukat.
Nehéz helyzetbe került. Nehogy az utolsó pillanatban megbukjon ez a részletesen kidolgozott terv, villámsebesen kellett döntenie, és ő így is tett. Amint vadul kardot rántott, odakiáltott a társának:
- Ugorj a kapun kívülre!… Nyilazd le azokat, akik be akarnák zárni a kaput!…
Amíg a társa megtette amit mondott, ő maga megfordult és a mögötte jövő kínaiakra támadt. Egy pillanat alatt olyan zűrzavar támadt, mintha sólyom csapott volna le egy varjúcsapatra. Karabuka és a társa elegendő időt nyert a gök-türk sereg számára. A gök-türk sereg olyan közel ért, hogy már lehetetlen lett volna bezárni előttük a kaput. A kínaiak is tudatára ébredtek ennek, és már nem a kapuért, hanem az életükért aggódtak.
Amikor Karabuka egy csomó kínai közé hatolt és megsebesítette őket, egy - két könnyebb sebet is szerzett. Mivel már teljesítette a feladatát, most már a saját menekülésére is gondolhatott. Gyorsan nekiiramodva a kanyargós lépcsőre hágott. Amikor így tett, hüvelyébe dugta a kardját és a tegzéhez kapva az idegre tette a kihúzott nyilat. A lépcsőfordulóban megállva a sötétben mögötte jövő első kínai fekete árnynak tűnő testébe eresztette. Ugyanilyen gyorsasággal terítette le a másodikat is.
Más alkalommal, a kínaiak ilyen helyzetben nem nyomultak volna előre, megálltak és visszavonultak volna, ám a gök-türk sereg félelmetes harci kiáltásokkal özönlött be a Kínai Nagy Fal kapuján, másrészt a falhoz létrákat támasztottak; egyetlen ember nem állíthatta meg őket. Karabuka számolt ezzel, és ennek megfelelően viselkedett. Amint megértette, hogy nem állíthatja meg a kínaiakat, ismét menekülni kezdett. Amint gyorsan szaladt, egy pillanatra megtorpant, amikor válla fölött elzúgott egy nyíl. Ő is kihúzott egy nyilat és ellőtte a kínaiak felé.
Ezalatt a Kínai Nagy Fal minden tornyában tüzek gyulladtak, és a gök-türk támadást hírül adták a hátországnak.
Karabuka azért futott, hogy elérje a Kínai Nagy Fal kanyarulatát. Tudta, hogy ott van egy lefelé vezető lépcső. Azt remélte, hogy ha odáig elér, akkor a sötétben eltűnhet majd a kínaiak szeme elől, ám ahogy arrafelé közeledett, az előtte lévő toronyban gyújtott tűz által megvilágított részhez, azaz veszélyes övezethez közeledett. Miután egy pillanatra megállva még egy nyilat küldött hátrafelé, ismét futásnak eredt.
Ötven lépésnyi maradt a kanyarulatig. Egy nyíl jobbról elszállt mellette.
Amikor negyven lépésnyi maradt, egy nyíl zúgott el a feje felett.
Amikor harminc lépésnyi maradt, két nyíl süvített el mellette bal felől egyszerre.
Húsz lépésnyi maradt. Hirtelen a nélkül, hogy tudta volna, hogy mi történt, előre zuhant, egy vízbe vetődő emberhez hasonlóan nekilendült, a földön néhány lépésnyit vonszolta magát, aztán megállt.
Ekkor megérezte, hogy vérzik a combja, megértette, hogy megsebesült. Egy nyíl a combjába fúródott és benne maradt. Karabuka gök-türk századosként nem nyugodhatott bele könnyen a vereségbe. Egy pillanat műve volt, hogy fektében a tegzéhez kapott, nyilat húzott ki, az íjára tette, célzott és lőtte. A negyven lépésnyivel mögötte futó kínaiak közül a legelöl haladó szíven találva úgy eldőlt mint egy tuskó; holtan maradt.
A halott kínai az üldözők tisztje volt. Az ő leterítésével a kínaiak egy pillanatra zavarodottan megtorpantak, ez pedig időt és alkalmat adott a gök-türk százados számára. Nagy erőfeszítéssel talpra állt és a kanyarulat felé akart futni, ám a combja, amelybe nyíl fúródott, annyira vérzett, hogy képtelen volt haladni. Öt - hat lépés megtétele után ismét elesett, ismét nyilat húzott elő, célzott és lőtt. Még egy kínait leterített.
Most már jócskán a torony fénye alatt voltak. Karabuka látta, hogy heten üldözik, és ebban a pillanatban nyíl találta el a sisakját. Ez egy figyelmeztetés volt: Ha a nyíl egy kicsivel lejjebb érte volna, elpusztíthatta volna. Kúszva a kanyarulat felé nyomult. Hat - hét lépésnyi táv maradt, ám mit ért volna, ha oda ér is? Miután már nem futhat majd el, nem lett-e fölösleges azon iparkodnia, hogy odaérjen?
Karabuka ezt egy gök-türk századoshoz méltón villámsebesen végiggondolta és megértette, hogy már minden reménye elszállt. Csak akkor menekülhetne meg, ha a tőle harmincöt lépésnyire lévő hét kínait lenyilazná, mielőtt azok elérnek hozzá. Ezzel a reménnyel gyorsan a tegzére pillantott: Kár! Hat nyila maradt, ám egy gök-türk százados a saját testébe fúródott nyílat is felhasználhatta. Karabuka erre gondolva fektében a legkedvezőbb testhelyzetet vette föl, és nyilazni kezdett.
A kínaiak bizonytalanul mozdultak. Előbb futva akartak Karabuka közelébe jutni. Ha így tettek volna, ketten - hárman élve eljuthattak volna hozzá, és karddal végezhettek volna vele, ám amint kettőjüket nyíllal leterítette, őket is elragadta a nyilazási szenvedély, és öten egyszerre felhúzták az íjaikat.
Most a gök-türk sereg támadási helyétől egy meglehetősen távoli részen, egy félreeső helyen voltak, ezért nem látták szükségét egy elkapkodott támadásnak.
Karabuka gök-türk lévén sokkal gyorsabban tudott nyilazni mint ők. Amint ötük egyszerre íjat feszített, ő is eleresztett egy nyilat, és harcképtelenné tette a felé irányuló öt nyíl egyikét, ám a maradék négy nyíl egyike az arcát végigcsikarva haladt el, az arcát egy pillanat alatt vérbe borította.
Amikor a kínaiak ismét futni kezdtek, a százados három nyilával hihetetlen sebességgel célzott és lőtt, a három kínai pedig elterült a földön, így a toronyból jövő fény alatt kettesben maradt az egyetlen megmaradt ellenfelével.
Tíz, tizenkét lépésnyi távolság volt köztük, amikor kettesben maradt a kínaival. A kínai kihúzta a kardját, feszített iramban futva jött. A földön fekvő Karabuka karddal nem szállhatott volna szembe vele. Mint az előbb számításba vette, nem volt más megoldás, mint gyorsan kivenni és a kínaira lőni a combjába kissé hátul, oldalt befúródott nyilat. Ezt a dolgot kénytelen volt még az előtt elvégezni, mielőtt elfogyott volna a köztük lévő táv.
A sebesült százados a vérző sebében lévő nyílhoz kapott a kezével, erősen megragadta és teljes erőből meghúzta. Miközben ezt tette, tudta, hogy a combjába fúródott nyíl hegye hogyan roncsolja majd szét a húsát, milyen kibírhatatlan fájdalmat fog majd okozni, mert már régebben is tett ilyet. Hirtelen olyan érzéssel mintha valami kitépődött volna belőle, úgy érezte, hogy elsötétülnek a szemei, a szíve ájulás közeledtét érezte. Egy pillanatig nem látta a környezetét, aztán egy belsejéből fakadó ösztökélésre arra gondolt, hogy az ájulás egyenlő a halállal, és összeszedte magát. A sebéből kihúzott nyilat az íjára tette. Amíg ő ezt elvégezte, a kínai közeledett, egyetlen lépésnyi távolság maradt köztük. Amikor Karabuka hátrahúzta az íját, a kínai felé suhintott a kardjával…

*
* *

Amíg ezek a dolgok megtörténtek, a gök-türk hadsereg a Kínai Nagy Fal tornyait egymás után elfoglalta és gyorsan eltakarította a bent lévőket. A katonák egy töménye az éj sötétjében támadásra indult Kína belseje felé. Ennek a Kína belsejébe hatoló töménynek Ilteris Kagán volt a főparancsnoka. Bilge Tonjukuk azt a parancsot kapta, hogy a másik töménnyel tartsa a falat és biztosítsa a nyugalmat. Miután ő gyorsan elfoglalta a tornyokat, és eloltotta a jelzőtüzeket, megtartatta a kapukat, a szükséges helyekre őrsöket küldött, kerestetni kezdte a török sebesülteket és halottakat. Karabukát is kerestette. Megegyezett vele, hogy hol fognak majd találkozni. Az a hely volt az, ahonnan valaha a lovával együtt levetette magát. Annak a külső és belső oldalán lévő helyen találkoztak volna. Ahogy Bilge Tonjukuk Karabukát ismerő két emberét a keresésére küldte, maga is arrafelé sétált egy - két katonájával, a fáklyák fényénél szemlélte a rejtett zugokat. Amikor ennek nem lett eredménye, néhány zengő hangú katonát a négy világtáj felé küldött, hogy azt kiabálják: "Karabuka százados." Ám erre a kiabálásra sem jött válasz. Tonjukuk nem hitte, hogy Karabuka meghalt volna, azok után, hogy határozott jelzést adott és minden feladatát hibátlanul végrehajtotta, ám nem tartotta jó előjelnek, hogy ilyen sok keresés után sem lelik.
Bilge Tonjukuk napkeltekor oldotta meg ezt a rejtélyt. Éjjel a Kínai Nagy Fal egyik tornyában aludt valamennyit, miután pirkadatkor felkelt, válaszokat adott a kagántól érkező hírnöknek, és le akart menni a falról, hogy megszemlélje a katonáit, amikor egy kanyarulatban hirtelen megállt. Egy romos ablakmélyedés tövénél egy lépcső első lépcsőfokához közel hevert Karabuka százados. Mellette, a kő bemélyedésében alvadt vére állt, és az egyik keze az alvadt vértócsába ragadt. Éjjel, a kínai halottakat összegyűjtő gök-türkök nem vették észre ezt a sötét helyen heverő századost. Karabuka meghalt, ám halála előtt az ujját a vérébe mártva a fal tiszta és fehér felületére a következőket írta:
"A parancsot teljesítettem. Üdvözlet Ötükennek…"

 

REMÉNY
ÉS CSALÓDÁS

A gök-türk sereg igen elégedetten tért vissza Ötükenbe. Miután átkeltek a Kínai Nagy Falon, a határszéli kínai parancsnokok által felállított sereget legyőzték, rengeteg érték, juh és kecske, fogoly került a kezükre.
Urungu tizedes lelkében titkos öröm volt. Amikor azon töprengett, hogy miért örvendezik, nem találta az okát. Ő is zsákmányolt, mint mindenki más, meggazdagodott, ám eszébe sem jutott, hogy örvendezzenennek a hazug világnak a kincsei miatt, ezért tovább kereste az okát, hogy miért szabadult föl a lelke. Lassan mintha megtalálta volna az okot, és miután néhány bizonytalan szó hagyta el az ajkát, vérvörös lett az arca.
Urungu nem is volt tudatában, hogy Aj Hánimra gondolva eszébe jutott a házassági ajánlata, amit valaha tett neki, és a visszautasítás. A kagán leánya akkor azzal utasította el, hogy a köznépből származik, ám később megtudta, hogy a gök-türkök egyik teginje. Most minden bizonnyal meg kell majd változtatnia a döntését. Urungu hirtelen úgy érezte, hogy mély boldogság hullámzik át rajta. Olyan gazdag is lett, mint amiről soha nem is álmodott. Kétségtelen, hogy ha ezek mellett a feltételek mellett ereszkedett volna féltérdre Aj Hánim előtt, másként fogadták volna. Ám Urungu szívében az öröm nem tartott soká: Aj Hánim nem házasodhat vele össze, amíg titokban marad a kiléte. Aztán mit mondanak majd a dokúz-ogúzok? Ám Kür Sád fia egy belső hangra ocsúdóban volt. Amint visszaér Ötükenbe, északra megy majd, megkeresi a kagán leányát, és ismét megkéri a kezét.
A gök-türk sereg ünnepi külsőségekkel érkezett Ötükenbe. Ilteris Kagán az addigi napig vívott háborúinak a legnagyobbikát nyerte meg. Hatalmas estélyt adott a bégeknek. Mindenfelé szóltak a dobok, itták a kumiszt, a fiatalok birkóztak, a vitézek lóversenyeztek.
Urungu nem csatlakozott a vigadozókhoz. Miután a fiával, Tacsámmal és vértestvérével, Börü századossal találkozott, bőséges élelmet vett magához és útnak eredt észak felé.
Az első nap utáni éjjelen véget ért az öröme. Másnap reggel izgalomhoz hasonló, megmagyarázhatatlan borzongást érzett. A harmadik napon rájött, hogy a belső remegése olyan, mintha félne.
Urungu, aki megannyi veszedelem közepette élt, szemrebbenés nélkül farkasszemet nézett a halállal, nyugtalan lett ettől a félelemhez hasonló érzéstől, ám azt képtelen volt kiűzni magából.
Ahogy közeledett Aj Hánim felé, úgy lassult az irama, az úton olyan okokat talált, amik szórakoztatták és lefoglalták. Sőt azzal is tisztában volt, hogy az ürüggyel, hogy egy szarvast üldöz, igencsak letért kelet felé.
Egy nap hirtelen egy sebesülttel találkozott. Ez az ember, akit nyíl talált mellkason, egy kitáj volt. A földön feküdt, a fejénél várakozott a lova. Urungu a földre ugorva a karjába vette a sebesült fejét és a szájához tette a kumiszos csuprát. A kitájban már alig pislákolt az élet. Csak két kortyot tudott inni. Elakadó lélegzettel mondta:
- Az egyikőtök lőtt meg.
Ilteris Kutluk Kagán a kitájokkal hétszer háborúzott, fejet hajttatott velük, és adóra kötelezte őket. Sőt, ezek közül a háborúk közül Urungu is jó néhányban részt vett. Furcsának tűnt, hogy egy gök-türk rálőjön most, egy olyan napon, amikor békében éltek a kitájokkal.
Urungu nem is annyira azért, mintha meg akarta volna érteni a dolgot, inkább csak hogy mondjon valamit a kitájnak, megkérdezte:
- Miért verekedtetek?
A másik erőlködve válaszolt, és halkan felnyögött:
- Nem tudom.
Urungu feléledő érdeklődéssel kérdezte:
- Ha nem is tudtad, akkor hogy verekedtél?
- Egy ütés sem volt köztünk. Leült ide a földre, és sírt. Megkérdeztem, hogy miért sír. Azt mondta, hogy fáj a sebe. Leszálltam, hogy kiégessem a sebét. Azt mondta, hogy nem látszik a seb, mert a seb a szívén van. Azt mondtam, hogy a kámok avatkoznak ilyesmibe. A lovamra pattantam. Elindultam. Felugrott és megragadta a lovamat. Azt kérdezte, hogy a szerelem, vagy a bosszú előrébbvaló-e. Azt válaszoltam, hogy a bosszú. Azt kérdezte, hogy nem lehet-e a szerelmet előrébb valónak tartani. Azt mondtam, hogy ilyesmi nem illik egy férfihoz. Rögtön íjat feszített és meglőtt. Aztán ordítva ellovagolt nyugat felé.
Urungu összevonta a szemöldökét. A szemeit akaratlanul is nyugat felé fordította. Aj Hánim hazája volt a látóhatáron túl. Miután szomorú tekintete egy ideig odatapadt, megkérdezte a kitájt:
- Mikor lőtt meg téged?
A sebesült hosszasan az égre nézett, aztán azt mondta:
- Tegnap.
Aztán többé már semmit sem tudott mondani. Az égre szögezett tekintete megfagyott. A feje jobbra billent és úgy maradt. Meghalt.

*
* *

Urungu, aki a lova hátán lassan nyugat felé haladt, valami súlyt érzett a keblén. Sajnálta ezt a teljesen fölöslegesen megölt kitájt. Urungu számára, aki megannyi halált látott már, megannyi fájdalmat fojtott magába, megmagyarázhatatlan volt emiatt az egyetlen halál miatt érzett fájdalom. Hogy elszomorodott egy ismeretlen kitáj miatt… Vajon ellágyult volna a szíve? Ez az érzés kissé felrázta, mintha megrázták volna, és ekkor rájött hogy a fájdalmát nem a halál, hanem a haldokló szavai okozták: A szerelem, vagy a bosszú? Bosszú! Nem lehet-e a szerelmet előrébb valónak tartani? Ilyesmi nem illik egy férfihoz!…
A gök-türk tizedes talán férfiasságot akart tanulni a kitájtól? Hirtelen megértette, amit tudat alatt elnyomott. A lovát megsarkantyúzta és vágtába fogva mindent el akart feledni. El is feledte… Nézett, de nem látott, öntudatlanul haladt.
Azután a hirtelen lelassította a lovát. A látóhatárra nézve látta, hogy lemenőben van a Nap. Nem is tudta, hogy mióta van úton, ám megismerte, hogy hol van. Rádöbbent, hogy közeledik Aj Hánim felé, a szíve feldobogott. Egy fél napi útra volt, hogy odaérjen hozzá. Most vajon mit tesz majd?
Egy pillanatra elgondolkodott. Határozatlanul szorongva a széles pusztán hallatszó lódobogás felé fordította a fejét: dél felől vágtatva jött egy lovas. Erre szinte már nem is lehetett rámondani hogy vágtatva jön. Úgy hajszolta a lovát, mintha egy vérére szomjazó hadsereg jött volna mögötte, nem az úton haladt, hanem attól elszakadva közeledett.
Mint minden pusztai ember, miközben készenlétben volt, mozdulatlanul ült a lován, arra várt, hogy amaz közelebb érjen.
Az eleresztett gyeplőjű ember közeledett és közeledett. A lovát éppen Urungu előtt ágaskodásra késztetve megállt, és vérbe borult arccal és szemekkel, poros - földes ruhában férfidühhel kiáltotta:
- No lássuk csak vitéz! A szerelem, vagy a bosszú-e az előrébbvaló?
Urungu jobban megnézte. A vér és por alatti szennyezett arcról Deli Erszegünre ismert. Zengő, ám szomorú hangon válaszolt:
- Megér-e egy gyilkosságot ez a kérdés?
Erszegün a fejét felemelve Urungu mellé jött. Csodálkozva mondta:
- Tizedes! Te vagy az?
Urungu nagyon jól tudta, hogy Deli Erszegün kezelhetetlen gyerek, ám abban is biztos volt, hogy most rendívüli állapotba került. Olyan tekintete volt, mint aki keresi a bajt. Dühös hangon kérdezte:
- Talán meghalt a kitáj?
Erszegün nem a fáradtságtól, hanem a haragtól, őrülettől, tébolytól lihegett. Urungu is azért jött ide, hogy bajt keressen, ám ő nem mutatta ki, hogy bajt keres, nem kiabált, nem dühöngött.
Az, ha megérti Erszegün furcsa kérdésének az okát, az ő lelkét nyomó terhet is felszabadította volna. Megkérdezte az őrült gyereket:
- Miért méred össze a szerelmet és a bosszút? Azok úgy különböznek egymástól mint a kard és a nyíl: Mindkettőnek megvan az ideje, amikor előrébbvaló a másiknál.
Erszegün véres szemei felragyogtak mint a parázs. Azt kiabálta:
- A szívemen lévő bogot akarom kioldozni.
Urungu összehúzott szemöldökkel kérdezte:
- Mi van a szívedben?
- Egy szép leányt szeretek.
- És ezért egy ártatlan kitájt kell megölnöd? Mész, és elveszed.
Miután Urungu komolyan ezeket a szavakat mondta, eszébe jutott Aj Hánim és keserűen mosolygott. Amikor így szólt: "Mész és elveszed.", meglehetősen őszinte volt, ám ő maga ugyanebben a helyzetben lévén nem mehetett és nem vehette el. Arra gondolva, hogy Erszegün egy bég, felhagyott a keserű mosollyal és így szólt:
- Te egy hatalmas bég vagy. Azt a leányt veheted el, amelyiket csak akarod.
Deli Erszegün arca olyan feldúlt volt, mintha hóvihar söpört volna végig rajta:
- Bég vagyok, ám ő kánnak a leánya. Ráadásul egy kánnak egy olyan leánya, aki megölte az apámat.…
Urungu mindent megértett. Most az ő arca lett olyan feldúlt, mintha hóvihar vagy egy forgószél söpört volna rajta végig.
- Netán Aj Hánimról beszélsz? - kérdezte.
A másik kiabált:
- Mit hittél tizedes? A kagán leányával szemben sokat ér talán a bégség? Ráadásul kardforgató, férfiakat legyőző, gyilkoló, megsebesítő kagánleánnyal szemben…
Urungu már nem hallotta. Amikor a férfiakat megsebesítő kagánleányra terelődött a szó, eszébe jutott a saját sebe, ám nem tudta szétválasztani, hogy az a vállába fúródott nyíl ütötte seb-e, vagy talán a szívébe hasító szerelem sebe-e az.
Hirtelen a lelkének nagy fájdalmával érezte, hogy ismét vérezni kezd. Mint eddig minden nagy fájdalommal szemben megtette, szálfaegyenesen megállva a vele szemben álló fiatal bégre nézett és megkérdezte:
- Talán azért jöttél ide, hogy ezt elmondd nekem?
- Nem! Azért jöttem, hogy Aj Hánimot megkérjem.
Urungu szemei elhomályosodtak:
- Miért nem mész oda, a helyett, hogy a környéken kószáló ártatlanokra támadsz?
- Attól tartok, hogy ha annak a leánynak adnám a szívemet, aki megölte az apámat, akkor az aljasság lenne.
- Az apádat nem csapdával, tőrbe csalva, hanem háborúban ölte meg. Az ember sátorban születik és a mezőn hal meg. Nem szállhatunk szembe azzal az élettel, amelybe Isten helyezett minket.
Deli Erszegün ideges arca elmosolyodott:
- Ezt szépen mondtad, tizedes! Akkor hát ez éjszaka nem sürgős. Menjünk, és kérjük meg.
- Menj hát!
- Te nem jössz velem?
- Nem!
- Miért nem, tizedes? Annyi eszet adtál nekem, utat mutattál. Jó lenne, ha jönnél.
Urungu dél felé fordította a lovát:
- Ha egy bég egy kagán leányát megkéri, akkor a köznépből nem léphet senki közéjük. - mondta.

*
* *

Amikor leszállt az éj, a pusztában őrültként vágtató lovak dobogása az égbe emelkedett. Amíg egy fiatal lovas boldog mosollyal futtatta a lovát észak felé, egy idős lovas éppen ellenkező irányba száguldott, a távolságot falva egyenesen Ötüken felé haladt, a folyamatosan ösztökélt jól futó lova sohasem látott sebességű nekiiramodása egyre félelmetesebb és egyre veszélyesebb alakot öltött.

 

TACSÁM

Tacsám semmit sem értett, amikor az apja igen fáradtan és bús arccal visszatért Ötükenbe. Azt sem tudta, hogy merre járt. Amióta csak az eszét tudta, tudatában volt annak, hogy az apjának valamilyen bánata van, de ehhez hasonló állapotban még sohasem látta. Urungu tizedesen sohasem látott levertség vett erőt. Tacsám közeledni igyekezet felé, hogy megtudjon valamit, ám nem járt sikerrel. Hogy elűzze unalmát, ezeken a szép Ötükeni napokon mint mindenki más, ő is az erdőbe akart menni vadászni és lovat futtatni.
Ötüken erdei a legszebb évszakban voltak. Mintha az ötükeniek ki akarták volna élvezni ezeket a szép napokat, egyenként vagy hármasával, ötösével sétálgattak, vadásztak, madarásztak, versenyeztek. Volt aki birkózott, erre - arra kobzon játszó mulatozókkal is összefutott.
Tacsámot elragadtatta ez a szép idő, a szép fák és a mulatozók, elfeledkezett a szorongásáról, az erdő elérhetetlen mélye felé lovagolt és egy szarvas felé iramodott, amelyet hirtelen a távolból megpillantott. Az igen fürge szarvas nemcsak jól futott, hanem váratlan pillanatokban jobbra - balra cikázva szerzett meglepetéseket. Tacsám kezdett feldühödni, és felgyorsított. Ez a gyorsulás nem vezetett jóra: Amikor ezzel a sebességgel kanyarodott, összeütközött egy másik lovassal. Nagy lendülettel a földre zuhant. A fejét egy ágba beverve elájult.
A vele összeütköző lovas is földre pottyant, megtántorodott, de nem esett más baja. Az az ember, aki azonnal felegyenesedett és egy fának vetette a hátát, nem volt más mint a megvénült Parsz ezredes kisebbik fia, a sánta Gyula tizedes. Nem sokkal később még három lovas érkezett ügetve, és megálltak a baleset helyszínén. Ezek Parsz ezredes, a nagyobbik fia, Ezgene százados, és a lovásza, Csalkara volt.
A helyzet láttán leszálltak a lovaikról. Tacsám némán és mozdulatlanul feküdt. Parsz így szólt Ezgenéhez:
- Lássuk csak, talán meghalt ez a férfi?
A soha nem nevető arcú Ezgene százados leguggolt és Tacsám szívére tette a kezét, aztán az apjára nézett:
- Él, de a szíve igen lassan ver.
Gyula felállt. Semmi baja sem volt. Lassan elmúlt a karjának a zsibbadása is, ám a két összeütközött ló kimúlt. Előbb a lovára, aztán az ájultan heverő férfira nézett. Felismerte:
- Tacsám. - mondta.
Tacsám nevét sem Parsz, sem Ezgene nem hallotta. Összenéztek. Gyula megmagyarázta:
- Urungu tizedes fia!…
Parsz összerezzent:
- Hogy Urungu fia lenne?
- Igen.
Megváltozott a helyzet. Tétovázás nélkül Csalkarára parancsolt:
- Gyorsan! Hozz sátrat, élelmet, kumiszt, lovat. Keress egy orvost is. Ma éjjel itt maradunk.
Ahogy Csalkara elvágtatott, Parsz a sebesült fölé hajolva megvizsgálta. A szemei csukva voltak. Elhaló lélegzete volt. A fején lévő sebből csurgó vér megalvadt az arcán és haján. A vén ezredes az arcára nézve döbbenten elgondolkodott, mert akkoriban, amikor valaha Ötükenből távozott, Kür Sád éppen olyan korú volt, mint most az unokája, és az unoka jobban hasonlított Kür Sádra, mint Urungu. Parsz mély fájdalmat érzett. Urungunak nem volt más fia. Azt sem tudta, hogy vajon Tacsámnak van-e, vagy nincs fia, őt Kür Sád családjának utolsó férfijának tekintette. Ha most ez a fiú egy ostoba balest miatt hiábavalóan meghalna, akkor kihalna Kür Sád családja.
Gyula tizedes nem mulasztotta el, hogy leolvassa a bánatot az apja arcáról:
- Tacsámot az utolsó Kína elleni támadáskor láttam. Félelmetesen harcolt, kár lenne érte, ha meghalna. - mondta.
Parsz egy belsőjéből fakadó érzéssel a kisebbik fiának az arcába nézett. Gyula nem fogta föl a tekintetének az értelmét. Azt hitte, hogy az apja kételkedik Tacsám vitézségében:
- A saját szememmel láttam, hogy férfi a talpán. Talán nem lenne kár egy ilyen vitézért? - kérdezte.
Parsz bús hangon válaszolt:
- Őt csupán egy vitéz katonának tekinted?
- Hát minek tekintsem?
Az öreg ezredes végigfuttatta a szemeit a két fián, aztán Tacsámra nézett:
- Ha a végzet másként rendelte volna, akkor erre az ájult vitézre talán mint kagánra tekintenétek. - mondta.
Ezgene százados és Gyula tizedes összenéztek. Ezgene sohasem nevető arca még durcásabb lett. Gyula azt gondolta magában: "A megvénült apám lehet hogy megbutult a vénségtől." Parsz úgy egészítette ki a mondandóját, mintha észre sem vette volna azok döbbenetét, és szavaival meghökkentette a két fiát:
- Ez a vitéz Kür Sád unokája!
Ezgenének és Gyulának elakadt a szava. Semmit sem tudtak szólni, egyszer Tacsámra, egyszer az apjukra, egyszer pedig egymásra néztek döbbenten.
Ezgene tudott először megszólalni:
- Tehát Urungu tizedes Kür Sád fia!
- Igen!
- Miért titkolja ezt?
Parsz fáradt volt. Úgy tűnt nincs kedve a sok beszédhez:
- Mert szavát adta az anyjának, aki hosszú éveken át titkolta a kilétét, hogy megmentse a kínaiaktól…
Gyula nem tudta visszatartani magát attól, hogy egy kérdést tegyen föl az apjának erről a felfoghatatlan dologról.
- És Tacsám talán nem is tud erről?
- Nem! Senki sem tudja.
A két fiú nem kérdezte meg az apját, hogy ő ezt honnan tudja. Aztán mind a hárman egyszerre a sebesült felé fordultak és ismét megvizsgálták a szívét. A szíve most túlságosan is gyorsan vert.
Tacsám élt. Elájult, amikor a fejét az ágba verte, de aztán amikor meghallgatták a szívét, mintha magához tért volna. Sőt, egy időre a szemeit is kinyitotta, ám nagy fáradtságot érzett, és ezért ismét lehunyta őket. A többiek nem látták, hogy felnyitotta és lehunyta a szemeit. Tacsám azt akarta mondani, hogy vigyék a sátrához. Félelmetes dolog: Nem tudott megszólalni. Amikor felnyitotta a szemeit, látta a környezetét. Felismerte Parszot. Hallgatta a beszélgetést, ám a nyelve megbénult, sehogyan sem tudott megszólalni. Erőlködött, de hiába… Akkor rettenetes félelem szállta meg. Megnémult! Ez iszonytató dolog volt. Mintha ismét eszméletét vesztette volna, ám annyira megrémül attól, hogy megnémult, hogy az idegeit felkorbácsolva magához tért, és mintha sohasem szólalhatna meg ismét, ha megmozdulna, ilyen némán, mozdulatlanul szinte még a lélegzetvételtől is tartózkodva feküdt.
Íme, Tacsám ekkor végighallgatta Parsz ezredesnek és a fiainak az egész beszélgetését, és örömmel, döbbenten és félelemmel telve tudta meg, hogy ő Kür Sád unokája. A szíve úgy kezdett verni, hogy majd szétfeszítette a keblét.

*
* *

Amikor Csalkara a vezetéklovakkal és az orvossal megérkezett, Tacsám még mindig mozdulatlanul feküdt, a hangokat bizonytalanul hallotta. Az agya úgy megtelt azzal a valósággal amit megtudott, hogy számára úgy tűnt, mintha minden hang azt mondaná neki: "Kür Sád unokája vagy."
Az orvos a fején lévő sebre egy vörös orvosságot tett. Néhány korty ajránt tölttetett a szájába, aztán közölte Parsszal, hogy nincs remény. Erre a hírre igen elfacsarodott a vén ezredes szíve:
- Mindenképpen meg kell menteni. - mondta.
Az orvos, miután a sebesült keblére szorította a kezét, és meghallgatta a szívét, röviden így szólt:
- A többi már a kámok dolga.
Csalkara a kapott parancsnak megfelelően sátrat vert Tacsám fölé, és egy vastag nemezre fektette. Úgy volt, hogy a másik sátorba Parsz Bég fekszik majd. Beesteledett. Az orvos és Csalkara egy vezeték lóval elment, hogy elhozzák Ötüken leghíresebb kámját.
Annak a sátornak a kapuja, amelyben Tacsám feküdt, nyitott volt. Parsz és a fiai törökülésben ültek a kapuja előtt. A sebesült fölött őrködve ették az ételüket. Parsz csupán kumiszt ivott, és napnyugta után a lelkét szorító furcsasággal beszélni kezdett.
- Amikor én Kür Sádot ismertem, körülbelül olyan korú volt, mint most Tacsám. Ha semmi mást nem tudnék, a külső hasonlóság is mindent elárult volna nekem.
Ezgene megkérdezte:
- Mit tudsz még?
- Miután láttam Urungut nyilazni, gyanakodni kezdtem. Miután közelebbről láttam, egyre csak erősödött a gyanúm. Amint megpillantottam a derekán lévő bicsakot, már nem maradt kétségem.
Ezgene ismét kérdezett:
- Mi van azon a bicsakon?
- Kür Sád bicsakja volt. Bumin Kagán neve és tamgája van abba a bűvös bicsakba vésve.
Gyula megkérdezte:
- Miféle bűbáj van azon a bicsakon?
Parsz szemeiben felragyogott a fény:
- A törökök nagyságának napjaiban jól látható, ám pusztulásuk idején eltünedező írással ellátott páratlan bicsak. Miután mindezeket láttam, beszéltem Urunguval, és elmondtam neki, hogy az anyja, azaz Kür Sád koncsuja az én nagynéném volt.
- Erre ő mit mondott?
- Azt mondta, hogy azért titkolja ezt, mert szavát adta rá az anyjának, akit nagyon szeretett.
Ezgene és Gyula hirtelen szeretettel tekintettek erre a férfira, aki a köznépből hirtelen teginné lett, és még jobban sajnálták a távoli rokonságuk miatt.
Tacsám minden beszélgetésüket végighallgatta. A fejét hasogató kibírhatatlan fájdalom közepette, miközben olyan fájdalmat érzett, mintha sulykolóval verték volna a fejét, minden szót hallott. Nagy vágyat érzett, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe, igyekezett, ám úgy hitte, hogy amíg nem tud megmoccanni, akkor ez csak egy álom. Egy olyan álom, amely egyszerre örömteli és félelmetes is…
Felkelt a Hold. Ötüken szépséges éjszakájában Parsz Bég valami kínt érzett, sötét gondolataiba merülve úgy gondolta, hogy ha Tacsám meghalna, Kür Sád családja kihalása miatt valami rossz érné a törökök földjét. Nem tudta, hogy Tacsámnak kisfia van. Ha tudta volna, talán nem lett volna ilyen borúlátó. Gyakorta jelzett Ezgenének vagy Gyulának, azok pedig meghallgatták Tacsám szívét, és örvendeztek, amikor megtudták, hogy ver.
Jócskán eltelt az idő. A távolból jövő lódobogás hírül adta, hogy Csalkara közeledik a kámmal. Parsz felállt. A fiai is így tettek. A vén ezredes hirtelen a fiai felé fordult:
- Kössetek rá vérszerződést, hogy amit elmondtam, azt senkinek sem mondjátok majd el! - mondta.
Ezgene és Gyula, akiknél nem volt kard, a hosszú bicsakjaikat kivonva előrenyújtották. Vérszerződést kötöttek.
- Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!…

 

DÖNTÉS

Hosszú napok teltek el. Tacsám a halállal viaskodott. Jó néhányszor elvesztették a reményt, hogy megmarad, ám nem halt meg. Makk egészségesen kelt föl. Visszanyerte régi erejét. Csatlakozott a hadgyakorlatokhoz. Minden rendbejött, csak a nyelve nem oldódott meg.
Olyan volt, mintha kimerítő álomból ébredt volna. A hallottakat az agyába temette. Kétségbe ejtették azok, amiket hallott. Most nem tudott megszólalni. De mit is tehetett volna, ha tudott volna beszélni? Jobbnak vélte, ha hallgat azokról a döbbenetesen nagy horderejű dolgokról, amiket megtudott, sőt talán éppen e miatt nem tudott megszólalni. Talán lehetetlen lett volna-e erőltetnie magát, hogy ismét elkezdjen beszélni, azután, hogy visszanyerte teljes erejét?
Évekkel korábban, amikor Ilteris Kagán ismét a magasba emelte zászlaját, a vén kovács által készített kardnak nem lelték a gazdáját, ezért neki, azaz Kür Sád unokájának adták. Tacsám most még jobban megszerette a kardját, egy pillanatra sem vált meg tőle, és most már jobban értette, hogy miért nem nevet az apja évek óta.
Kür Sád unokájának lenni!… Micsoda hatalmas boldogság, micsoda áldott valóság volt! Tacsám nem a miatt volt boldog és büszke, hogy a Bozkurt nemzetség teginje volt, hanem hogy Kür Sád unokája. Fenn, a kék ég, és alatta a sötétbarna föld. Mióta csak megteremtettek a teremtmények, megannyi hős járt a Földön, ám kétség kívül, Kür Sádhoz foghatót az idők során soha nem látott, és hozzá hasonlóról sem hallott soha senki ember fia.
Egy nap sétálgatott, amikor egy hírnök jött, és közölte vele, hogy Bilge Tonjukuk várja. Együtt érkeztek a díszsátorhoz. A hírnök betuszkolta, aztán elment. Bilge Tonjukuk tudta, hogy mi történt vele és hogy megnémult a nyelve, ezért deszkalapokat és egy kínai ecsetet, valamint festéket készített elő. Így szólt:
- Tacsám! Te jó sokáig maradtál Aj Hánim mellett… Hallottál-e arról, hogy ő egy gök-türk teginnek adta a szívét?
Tacsám a festékbe mártotta az ecsetet és a deszkára írta:
- Nem hallottam.
- Aj Hánim olyan szép-e, mint beszélik?
- Szép mint Umáj, szép mint Ajzit.
- Veszélyt jelenthet-e a gök-türk kagánságra?
Tacsám meglepetten nézett Tonjukukra, aztán az ecsetet a festékbe mártva leírta:
- A kagánságok nem dőlnek meg egy szép leány miatt.
Tonjukuk elmosolyodott:
- Azt akartad-e ezzel mondani, hogy a gök-türk teginek és bégek szívébe férkőzve nem ugraszt minket egymás ellen…
Miután Tacsám egy heves mozdulattal a festékbe mártotta az ecsetet, azt írta:
- Nem ugraszt.
Tonjukuktól távozóban mintha villám hasított volna az agyába, és azon gondolkodott, hogy ki lehet az a tegin, akinek Aj Hánim a szívét adta. Csak nehogy… Aztán erőt véve magán, távozott a díszsátorból és megkísérelte feltárni az apja egész életét körülfogó zártságot. Hiába… Tehát a legtöbbjét azoknak a dolgoknak, amiket a balesete során megtudott, nem tudhatta volna meg.
Tonjukuk a kikérdezése alatt megtudta amit meg akart tudni, és mélyen elgondolkodott. Nappal nem tudott ülve megmaradni, éjjel nem tudott aludni, végül meghozta döntését. Össze kell csapni a dokúz-ogúzokkal. Amikor belépett a díszsátorba, hogy közölje az elhatározását a kagánnal, így szólt:
- Azért jöttem kagánom, hogy tudassam, mire jutottam.
Ilteris Kagán nem látott olyan közvetlen veszélyt mint Bilge Tonjukuk, ám magáévá tette az elgondolását, mert bízott benne. Bilge Tonjukuk mostanáig sohasem tévedett. Amikor a főparancsnok így szólt hozzá:
- Minden erőnkkel és gyorsaságunkkal támadnunk kell!
A kagán így válaszolt:
- Olyan parancsot fogok kiadni, mintha a legerősebb ellenség ellen mennénk.
Azután igencsak hosszasan beszélgettek a részletekről.
Ilteris Kagán és Bilge Tonjukuk célja sokkal inkább maga Aj Hánim volt, mint a dokúz-ogúz sereg. Ez a fiatal leány, aki az apjának, Báz Kagánnak a halála után összeszedte a dokúz-ogúzokat, rendbe szedte őket, megsokasította és gazdaggá tette őket, kezdett veszélyessé válni a gök-türkök számára, mert a kagán leánya nemcsak hogy nem maradt meg kátunnak, de szemkápráztató szépségével a gök-türkök között is visszhangot keltett. A szerint, amit Tonjukuk megtudott a kémeitől, a gök-türk bégek közül eddig kilencen tettek neki házassági ajánlatot, ám elutasítota őket. Tonjukuk a kilenc közül ötnek a nevét is megtudta. Ez az öt, akik között a gyereknek számító Erszegün is ott volt, azóta szorongó, szomorú lett. A másik négy kilétét nem sikerült megtudnia. Egy ellenőrizhetetlen hír szerint Aj Hánim egy gök-türk teginnek adta a szívét. Tonjukuk erre a kijelentésre igencsak gondolkodóba esett, mert a gök-türkök között nem volt más tegin a kagánon, a két testvérén és a két kisfián kívül. Akkor pedig ez a tegin csak Ilteris Kagán két testvére közül az egyik lehetett, ám az, hogy ezek a teginek mostanáig nem is látták Aj Hánimot, valamint az a hír, hogy ez a tegin rejtőzködik, teljesen összekuszálta a dolgot. Sőt, az volt a legfurcsább az egészben, hogy noha Bilge Tonjukuk az összes hírről tudta, hogy kitől és mikor kapta, sehogy sem tudta felfogni, hogy hogyan, kitől és mikor tudta meg ezeket. Tonjukukban kétely ébredt: Az a tegin, aki nem fedte fel kilétét, talán a gök-türk trón követelője lenne?
Amikor Bilge Tonjukuk ezt a talányt képtelen volt megfejteni és feltárta a kagán előtt, az ő parancsára összehívta a Kurultájt. Ilteris Kagán ünnepélyesen megnyitotta a Kurultájt, amelyen a kagánon és Tonjukukon kívül még vagy húsz tegin, sád, tárkány és bujruk bég vett részt. Elmondta, hogy fejet hajtatott azokkal, akiknek feje volt, térdet hajtatott azokkal, akiknek térde volt, és mikor legyőzte a négy világtáj irányában lévő ellenségeiket, új veszély leselkedik rájuk. A veszély természetének feltárását Bilge Tonjukukra hagyta.
Bilge Tonjukuk megnevezte a veszélyt: Aj Hánim!… Azután felhívta őket, hogy gondolkozzanak el azon, hogy mi lehet az oka, hogy kilenc gök-türk bég házassági ajánlatát utasította el, elmondta a teginre vonatkozó hiányos ismereteit, aztán elhallgatott.
Mindenki összevonta a szemöldökét. Egy időre csend támadt, közben egy bég kérdése hallatszott:
- Bilge Tonjukuk! Ki lehet az a tegin?
Minden fej a kérdés feltevője felé fordult, és a tekintetek a bujruk bégek sorának rang szerint legvégén ülő, vén Parsz ezredesen összegződtek.
Tonjukuk így válaszolt:
- Ezen én is gondolkodtam, de semmire sem jutottam.
- Akkor pedig mire alapozod a gyanúdat?
- Arra, hogy Aj Hánim kilenc kérőt kikosarazott, és megkockáztatja velünk a háborút…
- Talán nem lehet-e ennek más oka?
- Lehet, de én így érzem…
Parsz megnyugodott. Attól tartott, hogy tudomást szereztek Urunguról és Tacsámról, ezért szállt vitába Bilge Tonjukukkal.
Most a háborúról hoz majd döntést a Kurultáj. A bégek egyenként elmondták a véleményüket. Ezek a közlések nem hosszú szavakkal, hanem röviden, a következő szóval történtek: "Háborúzzunk!" Amikor Parsz ezredesre került sor, Parsz ezredes lelkiismereti válságba került. Neki a gök-türk államon kívül Kür Sád fiára is kellett gondolnia. Most, amikor rájött, hogy Urungu és Aj Hánim között talán titkos szerelmi kapcsolat volt, és Bilge Tonjukuk mindenről tud, és abban a kérdésben, hogy feláldozza-e, vagy sem kettőjüket, hogy megrázkódtatás nélkül élhessen a gök-türk birodalom, egy olyan kérdést tett föl magának, amire nehéz volt a válasz. Kettőjük közül az egyiknek a halála a másikuknak a halálát is jelentette. Vajon Tonjukuk tud-e mindenről? Az évek adta értő képességgel nézett Tonjukuk arcába, de erről a néma és rideg arcról semmit sem tudott leolvasni.
Milyen nehéz is lenne másokat meggyőzni arról, hogy Urungu olyan hős, aki nem vetett szemet a gök-türk kagánság trónjára! Ha elhihették volna, Parsz kész lett volna arra, hogy mindent nyíltan elmondjon. De nem! Nem mondhatja el!…
Íme, most rá került a sor. Parsz így szólt:
- Ne háborúzzunk!
Amikor minden szem feléje fordult, megmagyarázta:
- Küldjünk követet Aj Hánimhoz, és ajánljuk föl, hogy kössön házasságot egy gök-türkkel. Ha még aznap nem ad beleegyező választ, akkor induljunk meg!
Ilteris Kagán felállt. Vele együtt mindenki ugyanígy tett. Így szólt a kagán:
- Holnap kora reggel induljon útnak a seregünk!
Aztán Parsz felé fordult, akinek a békére tett javaslatát a vénségének tulajdonította, és hozzátette:
- Ezredes! Te maradj Ötükenben!
A bégek látták, hogy Parsz elvörösödött, mint egy rák. Azt láthatták, hogy a vén ezredes három lépést tett a kagán felé, és féltérdre ereszkedik:
- Hatalmas kagán! Ha vén vagyok is, olyan öreg vagyok, hogy valaha Kür Sád parancsára verekedtem! Adj parancsot, hagy csatlakozzam én is a sereghez! Legyen ez az én utolsó csatám.

 

AMIKOR LEMEGY
A NAP

Úgy esett, hogy az idős Urungu tizedes és a gyermek Deli Erszegün tizedes osztagai egymás mellett helyezkedtek el. Miután kosarat kapott Aj Hánimtól, Erszegün teljesen becsavarodott, azaz mi az hogy becsavarodott, teljesen megtébolyodott. Tudta, hogy nincs más orvosság arra hogy lehűtse a vérében fortyogó tébolyt,, csak az, ha elveheti Aj Hánimot. A dokúz-ogúzok ellen indított háború felszította benne a reményt, megörvendeztette a gyermek lelkét. Nem akadt senki a gök-türkök között, aki annyira kívánta volna ezt a háborút, mint ő.
Urungu másképpen gondolkodott, félt nehogy valami baj érje Aj Hánimot. Tiszta szívből kívánta, hogy ha valami baj érné, hamarabb haljon meg, hogy ne kelljen látnia. Megértette, hogy ma vívja majd meg életének legrettenetesebb harcát.
Urungu és Erszegün osztagai nemcsak egymás mellett, de legelöl is voltak. Ilteris Kagán és Bilge Tonjukuk tízezres sereggel vonult föl, hogy a dokúz-ogúzokkal, vagy jobban mondva Aj Hánimmal véglegesen leszámoljanak.
Mindent titokban tartottak, és gyorsan útra keltek, ám nem sikerült ismét rajtaütniük a dokúz-ogúzokon. Azok az utolsó pillanatokban tudomást szereztek a dologról és felkészültek. Mivel nem volt idejük arra, hogy az értékeiket az asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt hátrább vonják, annak minden következményével számolva, élet - halál harcra szánták el magukat. Ők mindössze háromezer embert tudtak bedobni ebbe a véres játékba.
A verekedés a két fél eltökéltségének következtében igen keményen és gyorsan kezdődött. Előbb a törökös iramú előrenyomulásokkal és színlelt visszavonulásokkal előre - hátra hullámzottak, és egymásra nyilaztak. Aztán amint kiürültek a tegzek, kardhoz és kopjához nyúlva támadtak, összekeveredtek egymással.
Deli Erszegün megfeledkezett a parancsnoksága alatt álló osztag irányításáról. Úgy támadt mint egy tébolyult, úgy suhogtatta a kardját, hogy oda se nézett, mit talált el. Olyannyira, hogy még azzal sem törődött, hogy a csapásainak egy részét gök-türkökre mérte, folyamatosan nyomult előre, mert eltökélte magát, hogy Aj Hánim díszsátrába jut majd, őt élve, sebesülten, vagy holtan, de kézre keríti. Ha Aj Hánim meghal, akkor Erszegün kardjától kell meghalnia.
Urungu is ugyanaffelé a cél felé hajszolta a lovát, ám ő az egységét is irányította, és megnézte, hogy hová csap. Ő pedig azért akart Aj Hánim díszsátrához jutni, hogy megvédje a veszélytől.
Amikor Aj Hánim főhadiszállása a háromszoros túlerőben lévő gök-türkök harapófogójába került, nyilvánvalóvá vált, hogy végül odajut majd. A nehézség abban volt, hogy másoknál hamarabb érjen oda.
Még sem a díszsátor, sem Aj Hánim nem tűnt a szemébe, ám a dokúz-ogúzok ellenállásának keménységéből és merészségéből Urungu megértette, hogy Aj Hánim irányítja a harcot. Ő a seregét nem csak vitézségével és eszével irányította, szépségével is fellelkesítette. Csupán Urungu tudta megérteni annak a titkos okát, ahogyan a dokúz-ogúz katonák szemrebbenés nélkül halálba vetették magukat, ahogyan némán elestek és nyöszörgés nélkül meghaltak.
A két fél teljes testi és lelki erejét bevetve harcolt. Miközben Urungu az egész osztagát elvesztve és sebesülten Aj Hánim díszsátra felé közelített, a lovát kilőtték alóla, és gyalogosan találta magát, egy szál karddal. Gyorsan körbepillantott, és azt látta, hogy akik ott voltak, azoknak a többsége gyalog van. Azok is, akiknek nem lőtték ki a lovát, azok is leszálltak a lovaikról, hogy jobban harcolhassanak ezen a szekerekkel és terhekkel megerősített térségben. Urungu a dokúz-ogúzok oldalán felismerte a páncélba öltözött Kadir Baga ezredest, és eszébe jutott a félbeszakadt verekedésük, ám rögtön meg is feledkezett a félbeszakadt párbajukról, mert Aj Hánim díszsátra a közelbe ért. Neki most Aj Hánim járt az eszében. Ezzel a gondolattal vetette magát kardot suhogtatva a dokúz-ogúzokra.

*
* *

Mire beesteledett, nyilvánvánvalóvá vált a dolgok végkimenetele. A dokúz-ogúz sereg szétverve háromfelé szakadt. Aj Hánim díszsátrát bekerítették, és a dokúz-ogúzok többsége elesett a harcok mezején. Kadir Baga százados a mellette maradt utolsó harcossal együtt igyekezett megvédelmezni Aj Hánimot, Aj Hánim pedig íjjal a kezében csatlakozott az ellenálláshoz. A szűk helyen végrehajtott véres és pusztító harc folyamán mind összekeveredtek egymással, és már nem létezett rend, parancs, és sor. Az ezredesek századosok és katonák a saját fejük szerint harcoltak egymás mellett.
Börü százados is a díszsátor felé közeledők között volt. Véresen és izzadtan csatázott, hogy magának szerezze meg azt a dicsőséget, hogy a gök-türk kagánság közellenségét, Aj Hánimot fogságba ejtse. A bátorságának végső fokáig érve harcolt. Egy idő múltán egy páncélos dokúz-ogúz béggel találta magát szembe. Kadir Baga volt ez a nagy hősiességgel küzdő bég. A két dalia egymással szemközt került. Egy pillanat megállás nélkül egy - egy lépést tettek előre, és a köztük lévő távot lecsökkentve sohasem látott kemény kardviadalba kezdtek. Kadir Baga páncélban volt, ezért nem húzódott el a kardcsapások elől, a reménytelen támadásaival kihívást intézett minden gök-türk felé.
A díszsátor előtti térség egyre szűkült: a dokúz-ogúzok akik egymás után estek el, és az őket leterítő gök-türkök is, egyre csak közeledtek Aj Hánim díszsátra felé. Ezgene százados és Gyula tizedes is ezen a szűk kis helyen volt, valamivel hátrább Tacsám és Parsz ezredes tűnt szembe. Deli Erszegün harci kiáltást hallatott, a vele szembenállókat kikerülve, jobbra - balra ugrált, hogy a díszsátorhoz érjen, ám amikor a dokúz-ogúzok folyton a hátában voltak, ha akarta, ha nem, kénytelen volt visszafordulni. Ismét megrekedt.
Amikor lement a Nap, Kadir Baga belépett a díszsátorba. Amikor a nyilak zúgása megremegtette a levegőt, az első pillantásra homályos, véres színpad képét mutató díszsátorban hárman viaskodtak, dulakodtak, villogtak a kardjaik és bicsakjaik. Miután mindhárman egyszerre földre hemperedtek, az egyikük szédelegve talpra állt, és kisüvített a kapun.
Kívül a végső küzdelem zajlott. A vén Parsz ezredes talpon, a lovának sörényére támaszkodva állt. Nem sebesült meg, ám ebben az életkorban már kimerítette, kifárasztotta a küzdelem. Az ereje végéhez ért, lihegett. Vele szemköz a legidősebb fia, Ezgene véresen állt, szomorú szemekkel nézett az apjára.

*
* *

Amikor Urungu látta, hogy nem maradt ellenfele, gyorsan a díszsátorhoz szaladt. Amint betette a lábát, egy pillanatra megtorpant, mert semmit sem látott a sötétben, aztán a földön valami mozgást vett észre és a kardjához kapva odanézett. Urungu a szemét meresztve megismerte és megkérdezte:
- Talán te vagy az Kadir Baga?
Kadir Baga elmosolyodott:
- Kár! Anélkül fogok meghalni, hogy befejezhettük volna a párbajunkat.
Aztán Urungu lelkét összefacsarítva a mellette fekvőre mutatva így szólt:
- Ez pedig közületek…
Amikor Urungu, akinek a szemei már hozzászoktak a sötéthez odanézett, ahová az mutatott, egy gök-türköt látott ott heverni, és a vértestvérét, Börü századost ismerte föl benne. Börü Bég elesett a harctéren, hogy már soha többé ne keljen föl.
Urungu iszonyodva tett egy lépést:
- Kadir Baga! Hol van Aj Hánim?
Ennek a hangnak esdeklő hangsúlya volt. A haldokló dokúz-ogúz bég fölzokogott:
- Aj Hánim a Túlvilágra jutott. Ti öltétek meg! Most már a sötétséghez jól hozzászokott Urungu felemelte a fejét és a halottakkal teli díszsátorban megismerte Aj Hánimot. Egy nyíllal a keblében hevert. Szebb volt mint valaha. Mintha csak hallaná a beszélgetést, sőt mintha érezné, hogy mi megy végbe a szívekben.
Urungu kiejtette a kezéből a kardját. Mintha el se hinné, mintha csak álmot látna, úgy tekintett erre a szeretett halottra. Hirtelen felélénkült. A tegzét elővette és a földre dobta, és Aj Hánim elé jőve térdet hajtott:
- Aj Hánim! Aj Hánim! - szólongatta. Íme ekkor már elhitte, hogy meghalt és mélyet sóhajtott. Azután vonakodva attól hogy megvizsgálja, az ölébe vette és a díszsátor kapuja felé indult. Kadir Baga még mindig sírt.
- Ne hagyd őt egyedül. Folyton csak téged várt. - mondta, aztán zokogva meghalt.
Urungu most már semmi másra nem gondolt, egyetlen gondolat fészkelte be magát az agyába. Karjában a kagán leányával távozott a díszsátorból… Ködös tekintettel nézett körbe. A távolban Deli Erszegün egy dokúz-ogúzzal verekedett, közelebb pedig a fia, Tacsám harcolt egy másik dokúz-ogúzzal. Közvetlenül a díszsátor kapuja mellett Parsz ezredes és Ezgene százados állt egymással szemben.
Szomorúak voltak, mert Aj Hánimot Ezgene százados ölte meg.
Amikor Ezgene a díszsátron belüli utolsó összecsapás során azt látta, hogy a bajtársait egymás után terítik le, a tegzéhez kapott és ő is lőtt egyet arra, amerről a nyilak jöttek, ám csak a nyílának kilövése után döbbent rá, hogy kit is lőtt le. Amikor nyilazott, nem volt olyan helyzetben, hogy át tudja tekinteni a környezetét, mert Kadir Baga olyan keményen harcolt, szinte egymaga majdnem kivégezte mindannyiukat. Akkor Börüvel együtt rávetették magukat, megbicskázták egymást, és ebből a véres játékból egyedül ő került ki élve.
Amikor Ezgene ezeket elmondta az apjának, azt várta, hogy az majd megvigasztalja, ám Parsz nem vigasztalta, ellenkezőleg, azt mondta neki, hogy mindennek ellenére látnia kellett volna, hogy hová lő. Az a leány, akit lelőtt, nemcsak Aj Hánim volt, de rokonuk is.
Így beszélgettek, szomorúan kínlódtak. Amikor látták, hogy Urungu a kagán leányával az ölében kilép, elhallgattak. Kür Sád fia megállt és kihúzta magát velük szemben:
- Parsz Bég! Elvennéd-e a derekamon lévő bicsakot az övével együtt? - mondta.
Az ezredes szó nélkül megtette, amire kérték. Urungu a távolban küzdő Tacsámra mutatott, és így szólt :
- A bicsakot add Tacsámnak, ha meghalna, akkor add Tacsám fiának.
Aztán Aj Hánimmal a bal karján felpattant a csatatéren álló egyik gazdátlan lóra, és ellovagolt nyugat felé.

 

A HAJSZA

A harc véget ért. A dokúz-ogúzokat legyőzték. A telihold lassan a magasba emelkedett. Amikor Tacsám sebesülten, fáradtan és erőtlenül támolyogva Parsz ezredeshez közelített, az éppen parancsot adott a fiának:
- Nem tetszik nekem ez a távozás. Keresd meg Gyulát, és eredj a nyomába. Ha lehet, akkor fordítsd vissza!
Tacsám meghallotta ezeket a szavakat, és rossz előérzettől hajtva gyanakodni kezdett. Megállt az ezredes előtt és kérdő tekintettel ránézett. Még mindig bénult volt a nyelve. Parsz átnyújtotta neki a bicsakot, amelyet Urungutól kapott:
- Az apád küldte. - mondta.
Amikor Tacsám átvette a bicsakot, izgatottan tágra meredt a szeme. Hát ez meg mit jelentsen? Amikor a vén ezredes látta a kérdő tekintetét, kielégítette a kíváncsiságát:
- Urungu elment.
Tacsám nem elégedett meg ennyivel. A kezével jelezve meg akarta kérdezni, hogy hová ment, és amikor az ezredes nyugat felé mutatott, és arrafelé fordította a szemét, miután sokáig meredten nézett abba az irányba, az arca különös lett.
Ekkor tűnt föl Deli Erszegün forgószélhez hasonló lelki állapotban. Miután Aj Hánimot nem lelte díszsátrat és a környékét átvizsgálva, Parszot és Tacsámot észrevéve idejött, a kagán leánya felől érdeklődött tőlük.
- Parsz ezredes! Mondd meg gyorsan! Hol van Aj Hánim?
A ezredes hangja remegett:
- Aj Hánim a Túlvilágra jutott!
A gyermek tizedes kiabált:
- Meghalt volna? Hol a holtteste?
- Urungu elvitte.
Miközben ezt mondta, a kezével nyugat felé intett. Erszegün ismét megvadult. Megragadta Tacsám vállát, és megrázta:
- Mi dolga van nyugaton? Áruld el!… Hová vitte az apád Aj Hánimot? … Miért vitte el?
Tacsám arcán iszonyú szenvedés látszott a holdsütésben, a bicsakra nézett, amelyet az apja hagyott neki hátra, aztán nyugat felé nézett. Nyilvánvaló volt, hogy mondani akar valamit.
Erszegün ismét megrázta és azt kiabálta:
- Hová viszi?
Ekkor váratlan dolog történt: Azt hallhatták, hogy Tacsám, akiről azt hitték, hogy soha többé nem fog már megszólalni, félelmetes zengő hangon, mint egy fuldokló kiabálta:
- A Halál-szakadékhoz megy!…
Erre a szavakra egy pillanat alatt felbolydult a környezete…

*
* *

Amíg a telihold mennyei sugarait szórta a pusztára, ebben a végtelen térségben olyan hajsza kezdődött, amilyet senki még csak elképzelni sem tud:
Ötvenedik évéhez közeledő Urungu, a halhatatlan hős Kür Sád fia, kemény élet és olyan szenvedések után, amelyekről mi nem is tudhatunk, csak holtában talált rá szerelmére, a mennyei szépségű Aj Hánimra. A szerelmét az ölében tartva, nyugat felé haladt.
Ezgene százados és Gyula tizedes, Parsz két hős fia, az apjuktól kapott parancs szerint egymás mellett, fej - fej mellett villámsebesen haladt a lovával.
Deli Erszegün, aki mint minden másban, a szerelemben is tébolyult volt. Aj Hánimot valaha bosszúvággyal kevert szerelemmel szerette, mert az megölte az apját, és legyőzte őt. Ám most, hogy már halott volt, szíve megtisztult a bosszúvágytól, a tiszta szerelem maradt vissza a szívében. A tiszta szerelem hajtotta, gyermeki szívének szeleburdi tüzében égve vágtatott.
Tacsám, akinek kínjában megnyílt a szája, megértette az apja legyőzhetetlen végzetét, tudva, hogy az hová tart. Azért hajszolta a lovát, hogy megelőzze a bajt.
De nem csak ennyien voltak azok, akik a végtelen pusztán a Hold mennyei sugarai alatt nyugat felé száguldottak.
A vén Parsz ezredes ugyanolyan sebesen vágtatott, nem is gondolva arra, hogy fáradt és elnyűtt teste mennyit bír, villámsebesen haladt az idősekkel, fiatalokkal és a gyerekkel együtt.
Csak a lódobogás verte föl a puszta csendjét, ezek a hangok arról árulkodtak, hogy a lovasok nem csupán vágtatnak, hanem száguldanak, veszélyes hajszában vannak.
Hosszú vágta után a hátul jövők ugyanazt a sebességet vették föl. Jobbra Parsz, balján Tacsám, Tacsám balján Deli Erszegün volt, baloldalt szélen pedig a két testvér, Ezgene és Gyula vágtatott.
A Hold fényével megvilágított pusztán messzire elláttak, ki tudták venni, hogy talán a látóhatár közelében előttük egy másik lovas vágtat. Ez a másik lovas Urungu tizedes volt. Aj Hánim fejét a mellkasának támasztotta, bal karjával jól átkarolta, jobbjában a gyeplővel, előre tekintve haladt.
Hová, hogyan ment? Ez nem volt szavakkal leírható utazás. Néha a tekintetét a látóhatárról Aj Hánim felé fordította, és olyankor őt szerelemmel és szánalommal telve még jobban magához szorította, vérzett a szíve. Minden, de minden benne volt ezekben a pillantásokban.
Az őt üldöző öt ember a lován mind komor pillantásúak voltak, mint egy - egy kő. Parsz ezredes olyan sebesen haladt, mint hosszú évekkel ezelőtt, Kara Kagán seregének tizedeseként végrehajtott legszédületesebb vágtáikor, hogy Kür Sád fiát visszatartsa a haláltól. Mintha a lova patájának dobogásához a saját szívdobogása is társult volna.
Tacsám, aki már tudta, hogy Kür Sád unokája, azért hajszolta a lovát, hogy megakadályozza az apja rettenetes elhatározását, a saját jogának tartotta, hogy elsőként érjen az üldözött lovashoz, ezért haragos és dühös volt, hogy a másik négyet sehogyan sem tudta maga mögött hagyni.
Deli Erszegün tizedes azért vágtatott eszeveszetten, hogy legalább még egyszer láthassa azt a leányt, akit tébolyultan szeretett, és kérdőre vonhassa az őt megszöktetőt, a mellette lévő négy embertől megszabadulva el akarta érni Aj Hánimot.
Ezgene százados arca, amely soha életében nem nevetett, egy belső keserűség, az Aj Hánim megöléséből eredő titkos keserűség nyomására teljesen elkomorodva előre tekintett.
A sánta Gyula tizedes azért vágtatott, hogy teljesítse apja parancsát, és még egyszer utoljára láthassa rokonát, Aj Hánimot. Azzal a dühhel száguldott, hogy noha a hajszában résztvevők közül ő volt a legegészségesebb, nem volt megsebesülve, mégis velük azonos sebességgel halad, nem tudja lehagyni őket.
Urungu lovának nemcsak őt, hanem Aj Hánimot is vinnie kellett, ezért a mögötte lévők lassan megközelítették. Elfáradtak a lovak, csuromvizesre izzadtak, hab ütött ki a szájukon, mégsem veszítettek a sebességükből, még mindig ugyanazzal a sebességgel haladtak.
A Hold a magasba emelkedett, az ég csúcsára jutott. A pusztaiak éles szemei már ki tudták venni az előttük lévő lónak, a lovasának és az ölében lévő halottnak az árnyát. Ám az egyszer sem nézett hátra, sőt talán tudatában sem volt annak, hogy üldözik, folytatta az útját, egyenesen nyugat felé. Mintha a keblére szorított szerelmese meg se halt volna, csak sebesült lenne, úgy tartotta őt a lóháton a legkényelmesebb helyzetben. A szívéből fakadó erő a karjaiba áradt, úgy tartotta őt, és úgy zúdult az ismeretlenbe. Nemcsak szerelem és szánalom, hanem hatalmas tisztelet is volt abban, ahogy Aj Hánimot tartotta, és kétségtelen volt, hogy noha már meghalt, a kagán leánya érezte ezt.
Végtelen puszta… A Hold mennyei fénye és az ütemes lódobogás…

*
* *

Micsoda félelmetes is volt ez a hajsza, amely holdkeltétől a Hold deleléséig tartott! A hajszában részvevők agyában és szívében végbementekből következően igen feszített volt a hajsza, igen félelmetesen folyt. Különben ki lehetett volna-e bírni egy fél éjszakán át tartó hajszát?
Most kétszáz lépésnyi távolság volt Urungu és a többiek között, ám a hátul jövő öt ember már nem tudta behozni ezt a lemaradást, mert az a gazdátlan ló, amire Urungu felpattant, amikor a szerelmesével az ölében kijött Aj Hánim díszsátrából, Aj Hánim lova volt. Az pedig megérezte, hogy utoljára viszi a hátán a gazdáját, kettőjüket egyszerre hordozta, ám megértette, hogy üldözik őket, és az üldözőket nem engedte közelebb.
Urungu még egyszer Aj Hánim arcára pillantott, és ezúttal nem vette le rőla a szemeit. E mennyei szépségű arcra tekintő szemek könnyesek voltak. Könnyes szemeit az égre emelte mintha az Istenhez szólt volna:
- Mi lett volna, ha Aj Hánim is élne, amikor a Bozkurtok életre keltek. - suttogta.
Aztán egy láthatatlan dologra tapadó szemeinek jelentőségteljes ragyogásával előre tekintve megsarkantyúzta a lovát. Amikor a ló egy végső ugrásra rugaszkodott, Aj Hánimot az iméntinél is erősebben szorította magához. Az ajkait ahhoz a mennyei archoz érintette, amelyhez hasonlót sohasem, láttak még, és soha egyetlen korszakban sem látnak majd, megcsókolta és a még meleg, holdsugárhoz és naphoz hasonlóan szép arctól el sem szakadva egy pillanatra teljes múltja átvillant az emlékezetében, azt gondolva: "Isten veled Ötüken.", a szakadékba vetette magát…

*
* *

A kétszáz lépésnyire mögötte jövő öt ember, akiknek a szemei mind Urungura szegeződtek, hirtelen azt látták, hogy Urungu eltűnik, aztán rögtön utána egy ló iszonyatos, hátborzongató, fülszaggató nyerítésére csattanva megálltak. Ezt a megállást az azonos sebességgel futó öt ló, a lovasaik parancsai nélkül hajtotta végre a szakadékba zuhanó ló égig hatoló nyerítésének hallatára.
Amíg négyőjük rettegő szemekkel nézett előre, Ezgene százados reszkető kézzel takarta el az arcát, és lehajtotta a fejét. Rögtön ezután mint egy sirató ének, tolultak Tacsám ajkaira a következő szavak:
- A Halál-szakadék.
Urungu a szerelmesével a keblén a Halál-szakadékba vetette magát. Az időt és a távolságot legyőzve a halálban egyesült Aj Hánimmal, hogy soha meg ne váljon tőle, akivel az életben nem egyesülhetett.
Amikor Tacsám a "Halál-szakadék" szavakat kiejtette, nyöszörgése majdhogynem villámcsapásként hatolt be Erszegün agyába. Egy igen fürge mozdulattal a lováról leugorva a szakadék felé kezdett szaladni. A többiek lóháton akarták utolérni, de hiába… A lovak most már nem engedelmeskedtek, egy lépést sem tettek előre. Akkor ők négyen is leugrottak a lovaikról és Erszegün után szaladtak. A szakadék peremén jobbra balra futkosott a bolond tizedes. Azt kiáltozta: "Aj Hánim! Aj Hánim!" Aztán hirtelen még jobban megvadult, a földre feküdt és a fejét lefelé nyújtogatta a szakadék feneke felé, és ordítozni kezdett:
- Hé!… Urungu tizedes!… Vagy hozd őt vissza, vagy készülj a halálra!
A szakadék mélyéről titokzatos hangok jöttek, ezek a hangok lónyerítésre, egy dalra, egy patak csobogására, egy kard csörgésére, mindenfélére hasonlítottak.
Erszegün már nem tudta, hogy mit tegyen. Hirtelen felállva megállt Tacsám előtt. A szemébe nézve kiabálta:
- Az apád megszöktette Aj Hánimot!
A kezével a kardjához kapott. Az őrült gyerek nem tréfált. Egy pillanat alatt kardot rántva felkoncolta volna Tacsámot. A többiek tudták ezt, és ők is a kardjukhoz kaptak, ám végül nem kellet kirántaniuk. Hirtelen az egyikük egy hatalmas sóhajjal a mellkasát fogva összerogyott. A vén Parsz volt az. Az ő évek során megfáradt szíve már nem viselte el ezt a fárasztó, kimerítő rohanást és hogy Kür Sád fia Báz Kagán leányával összeölelkezve a Halál-szakadékba vetette le magát.
Amikor látták, hogy elesik, Erszegün kivételével a többiek mind feléje mozdultak. Ezgene százados az apja fejét megemelve a karjára támasztotta. Parsz mélyeket sóhajtott, a bal kezét a szívére szorította. A szemeit erőlködve tartotta nyitva:
- A Halál-szakadék, minden évben elnyel egy férfit és egy nőt. Ez a megváltoztathatatlan törvénye. - mondta.
Az arcát elsápasztó holdfény alatt is nyilvánvaló volt. Rosszul volt. Mosolyogni igyekezett, ahogy Erszegünre nézett:
- Tizedes, nagy szenvedésen mentél át, ám tudd meg, hogy az életben nem csak ennyi szenvedést kell majd elviselned. Egyre lassuló és halkuló hangon hozzátette:
- Néha egy hibás lépésnek hatalmas következményei lehetnek, és az élt folyását teljesen a fonákjára fordíthatja. Ezután pedig már az sem számít, ha halálig perzselődik, ég is az ember.
Ezgene ezeknek a szavaknak a hallatára összeszorította a fogait. A szemeit lehunyva lágyan lengette a fejét.
Parsz hirtelen egy mélyet lélegzett és megremegett, a feje a fia kezében balra billent és úgy maradt. Az ezredes meghalt.
Gyula egy lépést tett felé, aztán megállt, és megmerevedett mint egy kőszikla. Akkor Ezgene az apja fejét lassan a földre eresztette és felállt.
Most halálos csend volt a pusztában, amelyet az imént még lódobogás vert föl. Csupán a Hold mennyei sugarai sütöttek Isten kegyelmének megfelelően, a földet és a szíveket világosságba vonva.
Ezgene századosra nagy teher nehezedett, ám olyan vitézként nézett a többiekre, mint aki elhatározta, hogy erős marad:
- Búcsúztassuk el áldott halottainkat! - mondta.
A szakadék felé fordultak.
Most egy lágy hang hallatszott onnan. Megborzongtak. Ez a hang egy Ötükenben énekelt dalra hasonlított:

A Hold végzete a sötétség
Urungu sötét végzete.

Aztán lágy vízcsobogást hallottak. Négyőjük hirtelen kardjukat kivonva tisztelegtek a szakadék mélységébe veszett Aj Hánim és Urungu előtt, meghajtották kardjaikat.
Visszafordultak. Miután megállva tisztelegtek Parsz ezredes előtt is, a hüvelyeikbe dugták a kardjaikat.
A szakadékból halk mormogás, egy dal hangja jött. A négy gök-türk a tekintetét Parszról levéve összenézett: Mind a négyüknek könnyes volt a szeme…

VÉGE

1949 Április 15., Maltepe