Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nihal Atsiz
SZÜRKE FARKASOK
Fordította: Bakonyi Gábor, 2004
Kéziratként a fordítótól

Első kötet
A SZÜRKE FARKASOK HALÁLA
HARMADIK RÉSZ

EGY ÉVVEL
KÉSŐBB

Kara Kagán, a szomorúságtól megsárgult, sápadt arcának még keser?bb kifrjezést adó, bánatos tekintetét egy helyre szögezte, hosszú ideje mozdulatlanul állt. Villámsebesen átfutottak a szemei el?tt azok, amiken az utolsó évben átment. Mindenre vérz? szívvel emlékezett, ám amikor eszébe jutott, hogy három hónapja fogoly, elviselhetetlen lett számára az érzés. Amikor fegyvertelenül, egymagában Isbara Kánhoz ment, betegen találta a sátrában, abban a pillanatban pedig, amikor vissza akart térni a saját hazájába, megtudta, hogy az alattvalóként megmaradt százezer gyermek, asszony és öreg a kínaiak fogságába esett. Isbara Kán oldalán húsz katonával három - négyezer nő és gyermek volt. Egyetlen lovuk sem maradt. Ilyen helyzetben bukkant fel a kínai hadsereg. A húsz férfi, néhány asszony és gyermek Kara Kagán és Isbara Kán vezetésével hosszú íjász harcot vívott, végül fogságba estek, miután az utolsó nyilukat is ellőtték. Kara Kagán sehogyan sem tudott visszaemlékezni arra, hogy hogyan jött fogolyként Sziganfuba. Akárhogyan is történt, meglepődött rajta, hogy egy török kagán fogságba esése nem haragította meg az Istent, és nem hullott átok az égből. Három hónapja mindennap megtörték a gőgjét, a becsületét korbáccsal verték, méreg fojtogatta. Amikor megtudta, hogy a számára adott udvarház, a kínai kagán szolgáinak a fejéé, mintha villám csapott volna belé, éjszakánként a nyelve megbénult, a karját sem bírta tartani. Miután reggelig tehetetlenül feküdt, egy kicsit magához tért, de a karja nem nyerte vissza a régi erejét.
A kagánnak, aki ahhoz szokott, hogy a pusztán, a végtelen fennsíkon futtassa a lovát, a szabad levegőn éljen, a kínai főváros börtönnek t?nt. Rá se nézett annak az udvarháznak a nagy kertjeire, medencéire, amelyben lakott. Csak mélyen, keser?en töprengett.
Ulug Tárkány soha nem vált meg Kara Kagántól, noha hetven éves kora nem hajlította meg a vállait, a fogság megtörte. Amikor belépett a szobába és féltérdre ereszkedett, Kara Kagán feléje fordította bánatos szemeit:
- Ulug Tárkány! Ne köszönts már engem úgy, mint kagánt! Egy fogoly felé soha nem mutatnak tiszteletet. - mondta.
A hatalmas tárkány ráncos arcában ülő, még mindig szigorú tekintetű szemeit a földre szegezte:
- Az időt az Isten teremtette, az ember fiait fegyvertelenül taszítja belé. Kard, kopja, nyíl… Ezek csak az ember fiai ellen használnak. Ha az Isten halált mérne is ránk, ha szerencsétlenséget mérne is a török népre, dolgozzunk azon, hogy megakadályozzuk. Még ha fogoly vagy is, akkor is gök-türkök kagánja vagy. Én pedig a te tanítód, Ulu Tárkány vagyok.
A kagán nem válaszolt. Mindentől, ami a múltra emlékeztette, a szomorúság fojtogatta. Az esze két hely között cikázott, dobogott a szíve, halál felé vitte: A gök-türk kagánság és a fogság.
Ulug Tárkány ismét beszélni kezdett:
- A kínai kagán Tulu Kánt tábornokká bevezte ki a saját seregeihez, de Tulu Kánnak nem tetszett, mert Isbara Kán is a magáncsapat parancsnoka lett, ő pedig magasabb rangúnak tekinti magát.
Kara Kagán Ulug Tárkányra nézett. Kérdés volt a tekintetében. A tárkány folytatta:
Tulu Kán azt remélte, hogy kagán lesz. A kínai kagán látva, hogy nem kívánja ezt a tábornoki rangot, ráadásul Peking városának uradalmát adta neki. Holnap útra fog kelni.
Kara Kagán bizonytalanul mosolyogva kérdezte:
- Tanítóm! Miért mondod el nekem ezeket?
- Mert törökök kagánja vagy!
- A törökök hadsereg nélküli, katonák nélküli, fegyvertelen, hontalan kagánja!…
- A sereged fogságba esett, rád vár. A fegyvereid a kínai raktárakban. A hazádban pedig a szirtardusok laknak. Egy nap ezek mind a farkas fejes zászló árnyékában egyesülnek majd.
- Mi már nem látjuk meg azt a napot.
- A fiaink majd meglátják. Ha a fiaink sem látnák meg, az unokáink látják majd meg.
Kara Kagán hirtelen felállt. Ha Ötükenben lett volna, ez a mozdulat nagy haragját jelentette volna. Most pedig csak az elviselhetetlen keserűségét mutatta. Ulug Tárkány megérezte ezt, és amennyire csak tudta, nyugtatni igyekezett. Azt mondta:
- Isbara Kán és Kür Sád el fognak jönni, hogy meglátogassanak.
Kara Kagán igen kedvelte Isbara Kánt. Isbara Kán, a végsőkig hű maradt hozzá. Jellemével, vitézségével, jóképűségével ahová csak ment, mindenhol megszerettette magát. Igazából a kínaiak is szerették őt. A kínai kagán akkora bizalmat mutatott irányában, hogy a magánseregének a tábornokává tette. Isbara Kán ezt a rangot úgy szerezte meg, hogy nem munkálkodott a saját népe ellen. Az ellentétek kibékítése nem olyan dolog volt, ami mindenkinek sikerült.
Kara Kagán Kür Sáddal szemben mindig távolságtartóan viselkedett. Ez pedig talán a miatt volt, mert Tulu Kán testvére volt. Noha Kür Sád sohasem működött együtt Tulu Kánnal, Kara Kagán valamiért nem szenvedhette. Kür Sád nagy áldozatokat hozott, hogy megmentse a kagánságot, ám Kara Kagán nem tudott úgy megbízni benne, mint Isbara Kánban.
Ketten együtt jöttek. Úgy köszöntötték őt, mint Ötükenben a kagánt. Aztán nagy komolysággal úgy kezdtek beszélni, mintha a gök-türk kagánság létezne. Kara Kagánt mindez elkeserítette. Keserű hangon jelentette ki, hogy már nem fog ilyesmiket megtárgyalni, mert a három hónapja tartó fogságának szégyenét még nem tudta elfelejteni.
Isbara Kán ezekre a szavakra a kagán keserűsége iránt tiszteletet mutatva elhallgatott. Kür Sád pedig vérvörös arccal állt föl:
- Te három hónapja vagy fogoly. Mi pedig egy éve. Ki kelti életre a kagánságot, ha mi keserűségbe zárkózva mindenből kivonjuk magunkat? Annak a romba dőléséért mindnyájan felelősek vagyunk. Az életre keltése is mindnyájunk munkája kell hogy legyen. - mondta.
A kagán visszaemlékezett rá, hogy az unokaöccse már a vereség előtt is így szállt vitába. A végsőkig háborúpárti Kür Sád folyton túlzásokkal beszélt, túlzásokkal munkálkodott. Kara Kagán megszólította:
- Tulu Kán döntötte romba a kagánságot.
Ezekben a szavakban rejtve szikrázott Tulu Kán testvére, Kür Sád elleni dühe. Kür Sád rögtön észrevette ezt.
- Kara Kagán! A gök-türk kagánság lerombolásában te sem maradtál el Tulu Kán mögött!
A kagán akkor sem rendült volna meg jobban, ha kardcsapás érte volna a fejét. Megemelte a hangját:
- Talán nem a te testvéred volt-e az, aki a kagáni trónus kedvéért titokban megegyezett a kínaiakkal?
- Az én testvérem volt, az aki megegyezett a kínaiakkal. Az pedig, aki összeházasodott az apámat megmérgező I-Csing Kátunnal, és az ő szeszélyei szerint hozta és vitte háborúba a hadsereget, a nagybátyám volt.
Kara Kagán, Isbara Kán, Kür Sád és Ulug Tárkány összenézve elhallgattak. Aztán Kür Sád azon a hangon folytatta, ammelyen a harctéren parancsokat osztott:
- Hát nem te voltál-e, aki a haszontalan, léhűtő Sen-Kinget megtetted töményparancsnoknak? Kiben bízva kényeskedtek a kínaiak? Miért veretted vasra Tulu Kánt, amiért erőtlen seregét legyőzték? Miért nem ölted meg, ha megegyezett a kínaiakkal?
A kagán a kezét felemelve felkiáltott:
- Elég!
Aztán felállva folytatta:
- I-Csing Kátun azért lett a feleségem, hogy megfeleljek a török törvények parancsának. A báty halálakor a öcs házasodik össze a sógornőjével. Hát nem tudtad? - kérdezte.
Kür Sád választ adott:
- Tudtam. És azt is tudom, hogy aki kagánt öl, azt meghal.
- Kür Sád! Úgy beszélsz, mint Tulu Kán követe.
- Nem. Úgy beszélek, mint a Bozkurt nemzetség egy sádja.
Kara Kagán hangjában nyilvánvaló volt egy gúnyos zönge:
- Talán ezért lettél Kína kagánjának magánhadseregében Tulu Kán parancsnoksága alatt tiszt?
- Azt a kardot, amelyet felöveztem, nem a kínai kagánért, hanem a török népért vonom majd ki.
- Ha nem lennél Tulu Kán testvére, hinnék a szavadnak.
Ezekben a szavakban megbújó lenézés úgy csapott Kür Sád arcába, mint egy kard. Abban a pillanatban egy fémes hang csörrent: Kür Sád villámsebesen kardot rántva egy lépést tett a kagán felé. Erre a hirtelen mozdulatra Isbara Kán és Ulug Tárkány is a kardjához kapott. Kara Kagán pedig mint a szikla, rezzenéstelenült állt a helyén.
Kür Sád és a kagán egy hosszú pillanatig tüzesen farkasszemet nézett egymással. Aztán Kür Sád még egy lépést tett:
- Megfeledkeztem róla, hogy a törökök kagánja vagy. - mondta.
A hüvelyéből kivont kardját életében először, úgy dugta vissza a hüvelyébe, hogy nem szennyezte vérrel. Azután igen halk hangon fejezte be a szavait:
- Az idő megmutatja majd az igazat is, és a görbét is.
Kür Sád ezeket mondva távozott. Hallgattak. A kagán hallgatott, de közben mondani akart valamit. Isbara Kán hallgatott, mert titkolt valamit, Ulug Tárkány pedig hallgatott, mert mindent tudott.
Miután hosszú ideig hallgattak, a kagán bús arccal leülve jelt adott a többieknek is, hogy üljenek le. Akkor Isbara Kán ezeket a szavakat mondta, hogy kissé megnyugtassa a feszült idegeket:
- Ma reggel pedig Tulu Kánnal vitatkozva bicsakot dobott felé. Istennek hála, hogy Tulu Kán egy apró sebbel a karján megúszta. Különben… a kínaiak igen örvendeztek volna, hogy a törökök egymásnak estek…

 

A KÍN
ÉS
A SZÍV FÁJDALMA

Amikor Jamtár összehúzta az övét, megértette, hogy jócskán lesoványodott. Még az ötükeni éhínség idején sem fogyott le ennyire. Egy fa tövénél törökülésbe ülve azon kezdett el gondolkodni, hogy miért kellett ennek így lennie. Nem ehetett annyit, amennyit akart. Sziganfu városának környékén helyezték el. A kínaiak földet adtak neki, és azt mondták, hogy vessen és arasson. Néhány hónap volt még hátra addig, mire Jamtár arathat majd. Törökföldön is művelték a földet, de nem függött tőle minden táplálékuk. Vadásztak, madarásztak, kumiszt készítettek, birkát, borjút vágtak. Innen mindez hiányzott. Gyümölcsöt szedtek ugyan a fákról, de egy fa gyümölcse legfeljebb két napra volt elegendő táplálék Jamtárnak. Fogolyként Sziganfuba hozták a gyermekeit is, akiket az utolsó háborúba menet hátrahagyott. Most Jamtárnak magát is, nyolcéves lányát, valamint hétéves fiát is etetnie kellett. Mintha nem lett volna elég ez a bánat, nehezére esett, hogy egy fából készült kínai házban kellett laknia. Hát ezek a kínaiak meg miféle teremtmények? Ha költözni támadna kedvük, ezek a házak alkalmatlanok a szállításra. Hát milyenek ezek a deszkából összetákolt házak a törökök szép gyűléssátraihoz képest? A reményvesztett Jamtár pedig most mint egy farontó féreg, azzal veszkődött, hogy hozzászokjon a fából készült házban alváshoz. Hát még, hogy lóra ülve nem vágtathat a pusztán… Ezt mindet el fogja viselni. Csak ez a fogság ne volna…
A fogság igen nehezére esett. Azok a kínaiak, akit kutyába sem vett, akiket egyetlen szorításával kettétört volna, törékeny, rossz arcú, átkozott kínaiak parancsoltak Jamtárnak. Amikor a többi törökhöz hasonlóan neki is adtak termőföldet, egy kínai tiszt tanította meg, hogy hogyan kell megművelnie. Jamtár tudta, hogy hogyan ássa föl a földjét, hogyan vesse be búzával és kölessel. Amikor megmondta a kínaiaknak, hogy ismeri ezt a munkát, kigúnyolták:
- Ez a munka nem barbár munka, nem olyan mint a nyilazás, de nem is olyan mint a rajtaütés.
A nyíltszívű Jamtár magában azt gondolta: "Talán a kínai földművelés másféle".
- Jól van, tanítsd, hagy lássam! - Egyezett bele, hogy tanulni fog.
Ám a kínaiak ugyanúgy ásták a földet. Ráadásul erőtlen karjaikkal az ásót nem nyomták mélyre. a földet nem forgatták gyorsan, nem végeztek gyors munkát. Jamtár azt mondta a kínaiaknak:
- Nosza add ide!
Kivette a kínai kezéből az ásót, és a tágra meredő szemei előtt gyakorlottan és gyorsan elkezdte felásni a földet. Amikor a kezét levette az ásóról, azt mondta a kínai tisztnek:
- Hagyd ezt a dolgot, inkább azt mutasd meg nekem, hogyan fekszenek le abban a fából készült házban.
Aztán hosszasan vitatkozott vele, hogy a sátor, vagy a deszkaház jobb-e.
Amikor a kínai tiszt elmenőben azt mondta neki, hogy miután megszokta ezt a munkát, majd meg kell tanulnia kínaiul is, Jamtár elcsodálkozott:
- Mi? Hogy a kínai nyelvet? Hát a kínaiaknak lehet-e nyelve? - kiabálta.
Jamtár addig nem is gondolt arra, hogy a kínaiaknak külön nyelve lenne. Sohasem beszélt szemtől szembe kínaiakkal. Mostanáig igen jól megértette magát a kínaiakkal a kard és a nyíl nyelvén. Most pedig a vele szembenálló törökül beszélt.
A kínai tiszt is meglepődött Jamtár kiabálásán, hogy a kínaiaknak van-e nyelvük.
- Hát szórakozol velem? Természetesen van kínai nyelv.
- No és ha van is kínai nyelv, mit érdekel az engem. Minek tanuljam meg?
- Hogy a kínaiakkal beszélve megértsétek egymást.
- Értelek téged, ahogy veled beszélek.
- Azért értesz, mert én tudok törökül. De nem minden kínai ért törökül…
- Lelkem! Én nem beszélek minden kínaival. Elegendő ha te kicsit fejlődsz.
- És ha egy másik kínaival kellene beszélned?
- Hát az is gond? Jössz és tolmácsolsz.
- Hogy te milyen értetlen vagy! Hogy én minden feladatomat otthagyva tolmácsoljak neked? És ha én elmennék? És egy törökül nem tudó tiszt jönne ide?
Jamtár elgondolkodott egy kicsit, aztán mert igen nehezére esett volna kínaiul tanulnia, így válaszolt:
- Ide figyelj! Én nem tanulok semmiféle kínai nyelvet. A kínaiak tanuljanak meg törökül!
Íme attól a naptól kezdve hónapokig egyetlen szót sem tanult kínaiul. Nemcsak hogy nem tanult kínaiul, de kezdte elfelejteni a lovaglást, nyilazást és birkózást is. Noha a gök-türk seregben százados volt, itt a közrendűekhez hasonlóan talán csak a föld felásásával, terményárusítással, és a kapott pénzért más termények vásárlásával fogja tölteni a napjait? Amikor Jamtár ezek között a sötét gondolatok között búslakodott, Gök Börü jött és lerogyott mellé. Ötüken dühöngője, aki az utolsó vereségkor elvesztette az egyik szemét, az éhínség után megmaradt két gyermeke közül az egyiket a fogság zűrzavarában elveszítette; nem kapott róla hírt, azt sem tudta, hogy él-e, hal-e. A hétéves fiával együtt a szomszéd házba telepedett le, és kezdte ásni a földjét. Egyáltalán nem volt kellemes dolog egyetlen szemmel nézni a világba. Egy nap így szólt Jamtárhoz:
- Egy szemmel nem lát jól az ember, de még ez is sok, ahhoz hogy azt lássam, hogy foglyok vagyunk ebben a piszkos kínai városban.
Most egymás mellett ült a két vértestvér. a szíveikben egy érzés visszhangja, az eszükben egy gondolat hullámzása miatt némán, merengő szemekkel tekintettek valahová előre, egy bizonytalan helyre. Egy idő múlva Gök Börü mintha egy nehéz súlyt rázna le, beszélni kezdett:
- Jamtár! Hallottad-e, hogy Tulu Kán Peking felé menet útközben meghalt?
- Nem!
- Vért okádva halt meg, huszonkilenc éves volt. A kínai kagán pedig Tulu Kán fiát, Urkut tette meg helyette Peking urává.
Jamtár Gök Börü arcába nézett. Gök Börü megértette, hogy mit jelent ez a nézés.
- Urku most 14 éves, de izmos, vitéz tegin. A nagyapjára, Csuluk Kagánra emlékeztet. - egészítette ki szavait.
Merengve ismét elhallgattak. Hirtelen megjött Gök Börü fia. Azt mondta, hogy három kínai keresi. Az imént még lágy hangon beszélő Gök Börü dühöngő vére hirtelen felforrt:
- Az Ördög vigye el! Mit akarnak már megint ezek a kutyák? - kiabálta.
Aztán felpattanva gyorsan gyalogolni kezdett. Jamtárnak egyáltalán nem tetszett a távozása. Jártányi ereje sem lévén, kénytelenségből cselekedett. Lassan ő is Gök Börü háza felé indult.
Amint a dühöngő Gök Börü a ház kertjébe ért, szigorúan a vele szemközt álló három kínaira nézett. Az egyikük tiszt, a másik katona. A harmadik pedig nyilván a tolmács lehetett.
- Mit akartok! - kiabálta.
- Te vagy-e Gök Börü? - kérdezte a tolmács.
- Én vagyok! Gyorsan mondd el mit akarsz, aztán takarodjatok!
Gök Börü dühös kiabálására a tolmács és a tiszt valamit kínaiul beszélt. Aztán a tolmács így szólt:
- Te még nem ástad föl az egész földet. A tiszt megparancsolja neked, hogy öt napon belül ásd föl a földet.
Gök Börü csodálkozott. Jobbra, balra, hátrafelé nézett, aztán a tolmács felé fordult:
- Nem értem. Ki ad parancsot?
- A tiszt.
- Miféle tiszt?
- Íme, ez a mellettünk álló tiszt.
- Miféle parancsot ad?
- Megparancsolja, hogy ásd föl a földet.
- Melyik földet?
- A te földedet.
- Miket beszélsz hékás? Mit avatkozik ez a kecske kinézetű tiszt az én földem felásásába?
A tolmács valamit ismét kínaiul beszélt, aztán így szólt:
- A tiszt azt mondja, hogy mi adtuk a földet a törököknek. Tetszésünk szerinti parancsot adhatunk nekik, mert foglyok. Egy másik tiszt azt mondta, hogy…
A kínai tolmács nem fejezhette be a mondatát. Vigyorgott. Nevetni kezdett. Gök Börü a tolmács nevetése miatt teljesen dühbe gurulva kiabálta:
- Mondd már! Mit mondott még?
- Hogy mit mondott?: "Ez a török milyen fennhéjázva beszél az egy szemével. No és milyen fennhéjázva beszélne, ha két szeme lenne?"
Gök Börüt a legérzékenyebb pontján érte az ütés. Hirtelen megvadult. A kínai tiszt felé fordulva kiabálta:
- Talán nem kedveled az egyszemű Gök Börüt?
Aztán mint aki megveszett folytatta a kiabálást:
- A kutyáknak is két szemük van, ám ettől még kutyák maradnak!
A tolmács megriadt. Egy lépést hátrált. A tiszt a kardjához kapva négy ujjnyira kirántotta. Gök Börü elvörösödve közbevágta:
- Mire föl hánytorgatod föl a fogoly voltomat? Jó néhány hozzád hasonló kutyát legyűrtem. A kard; a hüvelyéből így félig lecsupaszítva nem félemlít meg, te tolvaj kinézetű. A te kardod a félszemű Gök Börü tizedes bőrét nem vágja, megértetted?
Gök Börü hangja zengett a környéken. Hirtelen a kínai tisztre vetette magát. Annak nem volt ideje kirántani a kardját, egy acélos ütést kapott a bal arcára. Ez a törökös lendületű arculcsapás elegendő volt ahhoz, hogy a kínai tisztet a földre terítse. Amíg a tolmács kiabálása közepette innen - onnan egy csomó kínai futott elő, a mellette lévő kínai katona a kardjával Gök Börü karjára csapott, és vérbe borította. Mintha csak egy kisgyerek csapott volna fütykössel a karjára, és kisebb fájdalmai lennének, Ötüken dühöngője a kínaira nézett, aztán végigmérte a felé közeledő kínaiakat. Aztán:
- Íme most mind együtt kitesznek valamit. - kiabálta, és feléjük vetette magát.
A hátulról érkező Jamtár csak az arculcsapás hangját hallotta és a hangból rájött, hogy ez egy török lendületű ütés volt. Megsejtve, hogy Gök Börü valamilyen szerencsétlen ügybe keveredett, meggyorsította a lépéseit, ám Jamtár elkésett: hét - nyolc kínai erőszakkal vonszolta. Egy ibolyaszínre dagadt képű kínai tiszt és egy vérző orrú kínai tűnt Jamtár szemébe, a füleit viszont Gök Börü kiabáló hangja ütötte meg:
- Ez a fél szemem jogán. Tizet küldtem a pokolba a másikért.

*
* *

Miután Gök Börü azt az éjszakát összekötözött kezekkel, egy koromsötét, nedves tömlöcben étlen töltötte, másnap egy kínai parancsnok elé állították. Az a kínai tiszt akit előzőnap összevert, és a tolmács jelen volt. A parancsnok megkérdezte, hogy tudja-e, vagy sem, hogy egy kínai tiszt elleni fegyveres támadás halálos büntetést von maga után. Mivel Gök Börü határozottan kijelentette, hogy amíg ki nem oldozzák a kezét, egyetlen kérdésre sem fog válaszolni, a parancsnok parancsára kioldozták a kezeit. A karja, amin kardvágta seb volt, elzsibbadt, mert egész éjjel össze volt kötözve. Gök Börü a karját dörzsölgetve kezdett válaszolni:
- Ha fegyver lett volna nálam, akkor ezeket mindet elpusztítottam volna.
- A parancsnok mogorva arccal kérdezte:
- Nyilvánvaló, hogy ennek a kínai tisztnek az arcát fegyverrel, vagy legalábbis egy kővel vagy vassal ütötted meg. Ne hazudj! Ha igazat szólsz, enyhébb lesz a büntetésed.
Gök Börü vállat vont:
- Én úgy csaptam arcul, ahogy azt az atyámtól láttam. Ennyi az egész…
A parancsnok dühös lett:
- Ne hazudj. Tudom, hogyan bírjalak rá az igazmondásra. - kiabálta.
Gök Börü is dühbe gurult:
- Mit ellenkezel hékás! Ha nem hiszed, gyere, hagy csapjalak téged is arcul. Ne nevezzenek töröknek, ha nem hasad ki a bőröd és nem dagad föl a képed!…
A tolmács félt ezeket a szavakat kínaira fordítani. Egy lépést Gök Börü felé közelítve, lágy és illedelmes választ tolmácsolt. Ötüken dühöngőjében iszonyúan forrt a méreg, hogy hazugsággal vádolták meg. Csak azt látták, hogy egy pillanat alatt egy villámgyors arculcsapás csattan, és a tolmács elterült a földön. Elájult.
Gök Börü a tolmács vérző, feldagadt, ibolyaszínűre váltó arcára mutatva kiabálta a parancsnoknak:
- Láttad-e ezt ostoba? Hát kellett ahhoz fegyver, hogy egy tolvaj kinézetű kínai szerencsétlen arcát beverjék?
A parancsnokot iszonyú harag töltötte el a felé mutatott tiszteletlenség miatt. Gök Börüt lefogatta és ismét megkötöztette, aztán a tolmácsot magához térítették és a következő rettenetes ítéletet tudatták általa:
- Dölyfösnek találtattál, amiért a kínai kagán parancsára nem hallgatva, a földet nem művelted, és a kínai császár egy tisztjére kezet emeltél, és mert arra vetemedtél, hogy a kínai császár egyik palota - tisztjének jelenlétében a palota tolmácsát megüssed, száz korbácsütéssel, és a másik szemed kitolásával nyerd el méltó büntetésedet!
Gök Börü rezzenéstelenül hallgatta ezt az ítéletet. Aztán oda kiáltotta Csang-Csungnak:
- Még ha vak is lesz mindkét szemem, a ti legjobb vitézeteknek ellátom majd a baját.

*
* *

Gök Börü tizedest a téren deresre húzták, megkötözték, derékig félmeztelenre vetkőztették és korbácsolni kezdték. Mögötte az egymással szemközt álló két kínai meglehetős erővel, felváltva csapott le a korbácsával, az összegyűltek pedig kiabálva, ordibálva, káromkodva ösztökélték a korbácsolókat. Gök Börü hang nélkül tűrte a korbácsolást, vörös csíkok hasadtak a hátán, és ezekből a csíkokból vér szivárgott. Mivel Gök Börü nem adott ki hangot, a korbácsolók igyekeztek még keményebben ütni, amíg a nézők üvöltöztek, felettébb átkozták a hős törököt, ökölbe szorították a kezüket, örömöt éreztek hogy verik. A térség zsúfolásig megtelt.
E között az érzéketlen tömeg között csak egyetlen ember tekintett könnyes szemekkel erre a látványra, az ajkait harapdálta, közben a könnyei gyöngyszemekként peregtek le az arcáról. Gök Börü fia, a hétéves Szungur volt az, aki hátrébb egy magaslati helyen kuporogott.
Végére értek a száz korbácsütésnek, Gök Börü meg sem mukkant. Szungur nem tudta, hogy mi lesz, még abból sem értett semmit, hogy egy kigyulladó tűzben néhány vasat tüzesítettek föl.
Ám Jamtár, aki a Gök Börüre mért utolsó korbácsütésekkor érkezett, megértette mi fog következni. Nem akarta, hogy Szungur is lássa ezt. Nyakon csípte és az ölébe vette. A gyerek nem akart menni:
- Bácsi! Hagy maradjunk!
Jamtár reszkető hangon válaszolt:
- Nem maradunk itt Szungur! Az apád nemsokára jön majd!
Aztán felnyalábolta Szungurt, aki az ölében kicsinek tűnt, noha erős gyerek volt, és elindult vele. Szungur Jamtár arcához támasztotta az arcát. Mindkettejük arca könnytől volt nedves.
Azon az éjszakán Jamtár a gyermekeivel a saját házában hagyta Szungurt, és ő maga Gök Börü házában maradt. Éjjel a kínai parancsnokság épületéhez ment, és elhozta Gök Börüt. Amikor a karjánál fogva haza vezette a vértestvérét akinek már mindkét szeme lezárult a világ fényeire és színeire, egy villám sulytotta hatalmas fára hasonlított. Abból fakadt a keserűsége, hogy nem futhatott a vértestvére segítségére. Ez a fájdalom nem volt kisebb, mint Gök Börü fájdalma amit akkor érzett, amikor a szemét tüzes nyárssal tolták ki. Szégyellte magát. Ezek közül a szerencsétlenek közül, aki a holdfényben a girbe - gurba utcácskákon kemény léptekkel haladtak, az egyik a nagy testű és látó szemű Jamtár mintha egy súlyos lelki teher alatt görnyedve haladt volna; a másik, Ötüken hős dühöngője, a fejet nem hajtó Gök Börü, az immár végtelen sötétségbe temetett hős tizedes, mintha az Istenre nézne, a fejét lágyan az ég felé fordítva, nyílegyenes, határozott és tiszteletet parancsoló lépésekkel haladt.

 

SEN-MA
A FILOZÓFUS

Jamtárra most még súlyosabb teher nehezedett. Most már az ő feladata lett az is, hogy Gök Börü földjét megművelje, a vértestvéréről és annak fiáról is gondoskodnia kellett. Az első napokban jócskán akadt a többi töröktől kapott tej, joghurt és hús, ezért Gök Börüt jól táplálta; azon igyekezett, hogy az gyorsan meggyógyuljon. Gök Börü néhány napig feküdt, sehová sem mozdult ki, azután szokásává vált, hogy minden nap kiment a földjére, és egy fa alatt üldögélt. Szinte sohasem beszélt. A hátával a fának dőlt, fejét a fának támasztotta, reggeltől estig ebben a testhelyzetben töprengett. Igen keveset evett. Csupán csak gyakran hívta Szungurt, kérdezgette, hogy mit csinál. Amikor Szungur megmondta, hogy mivel foglalatoskodik, vagy hogy semmit sem csinál, azt mondta - jól van - és ismét csöndbe burkolózott. Jamtár megértette, hogy hatalmas viharok dúlnak benne. Abból, hogy nem beszélt sokat, sőt dühös lett, ha igyekeztek felvidítani, tudta, hogy jobb, ha nem érint érzékeny kérdéseket. Naponta háromszor vagy négyszer odament hozzá, ételét Gök Börüvel együtt ette, közben néhány dolgot mondott neki. Jamtár igyekezett olyan híreket hozni, amik felvidítják a vértestvérét, amikről viszont azt gyanította, hogy nem örülne nekik, azokat eltitkolta előle.
Ilyesképpen telt el még egy év. Gök Börü már kezdte egyéb érzékeivel kiváltani a szemei hiányát. A házából a földjére, vagy Jamtár házába menet hibátlanul lépdelt, megérezte, hogy van-e valaki ott, ahová közeledik.
Most minden idejét azzal töltötte, hogy a saját fia Szungur és Jamtár fia Göktas számára birkózó oktatást tartson, őket birkóztatta, noha vakok voltak a szemei, valami döbbenetes érzékkel követni tudta az ő egymás ellen használt cseleiket; a hibáikat kijavította. Néha Jamtár is eljött, ő is belefolyt az oktatásba; sőt azzal növelte a kedvüket, hogy összeakaszkodott a kicsikkel. A kis birkózók egy hónapra rá továbbfejlesztették a dolgot. Gök Börü faágakból két kardot csinált nekik, és a vívást is tanította. Jamtár pedig két pajzsot készített bőrből, és ezzel kiteljesítette a dolgot. Göktas és Szungur amikor eszükbe jutott, birkóztak, vívtak, kődobálásban versenyeztettek.
Egy nap ismét szenvedélyesen, és képességeihez mérten komolyan birkóztak. Az apjaik pedig a szemeikkel illetve a szívükkel nézték őket. Annyira elragadta őket a birkózás heve, hogy nem is vették észre, hogy egy idős kínai közeledett feléjük. Mégis Gök Börü volt az, aki elsőnek megérezte. Jamtár vállára csapva mondta:
- Kérdezd csak meg ezt a kínait, hogy mit akar.
A birkózás félbeszakadt. Jamtárnak a csodálkozástól tátva maradt a szája. Gök Börü már nem csak azt érzi meg, ha valaki közelít, de azt is megérezte, hogy az egy kínai. Jamtár ekkor a két gyereket birkóztató, két éve fogoly Jamtárból török béggé, a gök-türk hadsereg századosává változott. Kemény hangon kérdezte:
- Lássuk csak kínai! Mit akarsz?
Az idős kínai sejtelmesen mosolygott. Meglepő dolog! Amikor ez a kínai mosolygott, többi kínaival ellentétben az arca nem vett föl visszataszító és alattomos arckifejezést, éppen ellenkezőleg, kedvesebbé vált. Jamtár ránézett, a gyerekek megérezték, Gök Börü várakozott. A kínai meglehetősen jó törökséggel válaszolt:
- Néhány tanácsot szeretnék adni nektek.
Azt láthatták, hogy Gök Börü a jobb kezével az övének bal oldala felé kap.
Ezzel a mozdulattal szoktak kardot rántani. Ám azonnal le is hanyatlott a két keze, mert a derékszíján már nem függött kard, mint régen. Az, hogy egy kínai jött, hogy tanácsot adjon neki, elég volt ahhoz, hogy kihozza a sodrából. Az a válasz, amit Jamtár adott, kissé lehűtötte:
- Nekünk kínaiaktól nincs szükségünk tanácsra!
Az öreg kínai nem fortyant föl erre a válaszra. Egy kissé még jobban elmosolyodva megkérdezte:
- Miért birkóztatjátok ezeket a kis gyermekeket?
Jamtár meglepődött:
- Hogy megtanulják a birkózás helyes fogásait.
- És mi lesz, ha megtanulják a birkózást?
- Hát te hülye vagy, vagy mi? Ezek a gyerekek nem fognak negyven évig gyerekek maradni. Természetesen felnőnek, és férfiakká válnak.
- Amikor férfiakká válnak majd, miféle munkájukhoz lesz majd hasznos a birkózás?
- Hát meglehet-e férfi anélkül, hogy birkózna, küzdene, nyilazna, vívna, kopjával döfne, lóversenyezne?
A kínai mosolyogva mondta:
- Török filozófia.
Jamtár semmit sem értett ebből. Megkérdezte:
- Mit mondtál?
- Török filozófia.
- Az meg mi?
- A törökök mély gondolatai.
- Hogy a törökök mély gondolatai? Mi az?
- Pedig az imént mondtad: Birkózás, viaskodás, versenyzés…
- Hát talán rossz dolgok ezek?
- Igen rosszak!
Jamtár szemei tágra nyíltak:
- No és mi a jó?
- A tudomány, filozófia.
Jamtár mosolygott:
- Hát jól van, mi ez a filozófia és mire jó?
- Arra jó, hogy megtaláljuk az igazságot.
- Ide figyelj te kínai! A vénségtől talán elment az eszed? Ha ilyen tanácsot akartál adni, akkor tűnj innen, ne dühíts minket. Mi is tudjuk mi az igaz, és mi a hamis.
A kínai ismét mosolygott:
- Nem tudjátok.
Jamtár kezdet feldühödni:
- No és, ha nem tudnám az igazságot, mi közöd hozzá? Mire föl veszed a bátorságot, hogy ide gyere, hogy az ostobaságaidat tanítsad nekem?
- Mert megfogadtam a tanítómnak, hogy mindenkinek meg fogom tanítani az igazságot.
- Hogy a tanítód? Ki a tanítód?
- A tanítóm, a híres kínai filozófus, Csao-Lien. Én pedig az ő filozófus tanonca, Sen-Ma vagyok. Négy éve, hogy elváltam a tanítómtól. Minden helyet bejárva igyekszem az embereket megtanítani az igazságra.
Jamtár érdeklődéssel kérdezte:
- Te négy évvel ezelőttig tanonc voltál?
- Igen!
Jamtár sajnálkozva nézett:
- Ide figyelj te kínai! Nem akarlak megbántani, ne neheztelj meg a szavaim miatt, de nagyon eszetlen vagy.
- Miért?
- Ha addig maradtál tanonc, amíg meg nem őszült a szakállad, akkor nem lehet azt mondani, hogy valami eszes lennél.
- A tudományt és a filozófiát nem lehet gyorsan megtanulni.
Jamtár ismét elnevette magát:
- Lelkem! Mi nehézség lenne egy kínai dologban? Ha nem nehezebb a kardforgatásnál…
- Nehezebb.
- Hogy nehezebb lenne? Hát akkor te veszedelmes hős lehetsz. Ha akarsz, gyere, vívjunk meg. Csakhogy most nincs kardom. Az lesz a legjobb, ha jössz és megbirkózunk.
- Én nem tudok birkózni.
- Azt állítod, hogy a tudomány és filozófia nehezebb a birkózásnál. Hogyan tanultad meg a nehezebbet, ha a könnyebbet nem ismered?
- Mert a birkózás haszontalan. A tudomány sok mindent megtanít az embernek.
Jamtár félig szomorúan, félig dühösen mondta:
- Ti kínaiak azt hiszitek, hogy mindent tudtok. Azt hiszitek, hogy csak ti tudtok földet művelni. Egy tudós kínai jött hozzám, hogy megtanítsa nekem ezt a munkát, de én megmutattam neki, hogy én jobban ismerem. Ugyanilyen ostobaság lesz ez a tudomány és a filozófia dolog is, amiről beszélsz. Ha én nem nyilazok és lovaglok jól, nem tölthetem meg a gyomromat. Az a filozófia dolog elűzi-e az éhségemet? Ezt áruld el nekem!
- Természetesen elűzi.
Jamtár megborzongott örömében. Egyet lépett a kínai felé:
- Gyorsan mondd meg! Mi az a filozófia? Siess gyorsan, hogy megmeneküljek ettől a veszett nagy éhségtől.
A kínai ismét mosolyogva válaszolt:
- Ez nem egy napi munka. Azt hosszú ideig kell tanulni, leckéket kell venni.

 

JAMTÁR
FILOZÓFUS
LESZ

Jamtár a beszélgetés napjától fogva odaszokott a kínai bölcs házába. A bölcs Sen-Ma hatvanöt éves korában hozzáértő moralista volt. Igen sok helyet bejárt hogy a bölcselkedését terjessze, az embereket a helyes útra térítse, tanácsokat adjon. Azon kívül, hogy bejárta Kína minden zugát, Tibetig, Koreáig, Törökföldig, Indiáig is eljutott. Jó néhány nyelvet ismert. Még Csao-Lien tanoncaként néha vele együtt, néha az ő engedélyével egymagában kezdte bejárni ezeket az országokat, széles tudást szerzett sokfelé élő emberek erkölcseiről, szokásairól, gondolatvilágáról. Tudta, hogy milyen nehéz egy bölcselkedést elterjeszteni. A tanítója hosszú élete alatt csupán őt tudta kitanítani. Ő maga pedig még senkit sem terelt a helyes útra, de ez nem ijesztette meg. Úgy gondolta, hogy valakit feltétlenül a világosságba fog hozni, a vidéket járva tanácsokat osztott.
Amint Kara Kagán és vele együtt úgy százezer török fogolyként érkezett Kínába, kísérletet akart tenni ezekkel a szerencsétlen emberekkel, fel akarta tárni előttük a gondolatait. Elsőként Kara Kagánt szerette volna kioktatni, ám az senkit sem engedett a közelébe. Amint ez a kísérlete kudarcba fulladt, a kagán után a legelőkelőbb törökökhöz, azaz Isbara Kánhoz, Kür Sádhoz, Ulug Tárkányhoz folyamodott. Miután Isbara Kán hosszasan hallgatta a beszédjét, közölte vele, hogy ezek a tanok nem lesznek megfelelőek a törökök számára. Ulug Tárkány pedig kijelentette, hogy semmi olyat nem fogad el, amit Kara Kagán elutasított. Kür Sád pedig igen keményen és élesen azt mondta, hogy, egy kínai gondolatait, akármik legyenek is azok, semmiképpen sem teszi magáévá, és ezzel az ügy teljes kudarcot vallott. Sen-Ma ebben a helyzetben sem tántorodott vissza. Ezúttal a török nép alsóbb rétegeiben kezdett el keresgélni, hogy találjon valakit, akit taníthatna. Ám igen nehéz volt szót érteni a fogoly voltuk ellenére rátarti törökökkel. Amikor egy nap a bölcselkedésről és a tudományról beszélt egy fiatal töröknek, és azt magyarázta, hogy a filozófia megerősíti az emberi lelket, a török a szavába vágott egy kérdéssel:
- Ha én ezt a filozófiát megetném egy lóval, egy nap alatt Ötükenbe vinne-e engem?
Amint megmondta, hogy a filozófia nem ehető dolog, csúnyán nézett rá, és otthagyta. Sen-Ma ekkor sem adta föl, ismét a bégekhez kezdett folyamodni, ezúttal Bögü Alpot kapta el, és nekilendült, hogy oktatassa. Bögü Alp rövid vita után megkérdezte:
- Megmondja-e ez a filozófia dolog, hogy holnap mi fog történni?
Amikor nemleges választ kapott:
- Akkor mire jó? Kirács Atya azt sem tudta, hogy mi fán terem a filozófia, mégis rögtön megmondta nekem, hogy mi fog történni holnap. - tárta a bölcs elé.
Aztán Sen-Ma minden győzködése ellenére, hogy a jövőt senki sem ismerheti, így zárta le a vitát:
- Nem hiszek neked kínai! A saját füleimmel hallottam Kirács Atya szavait, és a saját szemeimmel láttam hogy valóra váltak amiket mondott.
Sen-Ma ekkor sem adta föl. Ismét a törökök között sétált, ezúttal Jamtárral akadt össze. A kínai bölcsnek nem volt kedvére való a durvaság, ám a saját bölcselkedése szempontjából, a törököket a kínaiaknál tehetségesebbeknek találta. Ezek nem voltak képmutatóak, egylényegűek és egyenes beszédűek voltak. Azt gondolta, hogy az igazság megkereséséhez, a bölcselkedés megragadásához az első feltétel az egyenesség. A hatalmas testű Jamtár nyíltan megmondta neki, hogy azért kezd a bölcselkedésbe, hogy megtöltse a gyomrát, nem titkolta el, hogy abban a reményben kezdett ebbe a dologba, hogy a bölcselkedés segítségével az éhségét jóllakottságra változtathatja majd. Sen-Ma igyekezett, hogy megértesse vele, hogy az éhség is, és a jóllakottság is a mi képzelgésünk, így nyerhette meg magának Jamtárt. Jamtár tagbaszakadt, erőteljes alkata is jó volt. Jó bölcs lenne belőle, mert nem fárad el, amikor a gondolatait terjesztve a hegyeket, sziklákat járja, elviselhetné a fáradságot és a nehézségeket.
Gök Börü is észrevette, hogy valami változás történt Jamtárban. Most több ételt adott Gök Börünek. Azon gondolkodott, hogy miért van ez így, egy nap egyenesen nekiszegezte a kérdést:
- Jamtár, talán megsokasodott volna az élelmünk?
Amint nemleges válasz kapott, határozott végkövetkeztetésre jutott. Igaza volt. Keveset evett, a saját része felét Gök Börünek és a gyerekeknek adta. Jamtár nem hazudhatott, mert török bég volt:
- Igen - mondta - az ételem felét szétosztom hármótok között.
Gök Börü szembeszállt vele:
- Nem lehet! Aztán éhen halsz.
- Én nem vagyok éhes.
- Hogy nem vagy éhes?
Gök Börü ezeket a szavakat igen nagy döbbenettel mondta ki, mert Jamtár nevéről elsősorban az éhség, jóllakás, és sok étel jutott az eszébe. Kétségtelenül döbbenetes dolog volt, hogy Jamtár, aki egész életének majdnem minden napját félig éhesen töltötte, most azt mondja, hogy "nem vagyok éhes". Amikor a barátjának a kérdésére ismételten ismét azt a választ adta, hogy "nem vagyok éhes", Gök Börü gyanakodni kezdett. Tett egy lépést, és megérintette Jamtárt. A kezét a vállaitól a karja felé lejjebb engedve kérdezte:
- Hogy nem vagy éhes? Talán nem te vagy Jamtár?
- Jamtár vagyok.
- Ha Jamtár vagy, akkor hogy lehet, hogy ne lennél éhes?
- Nem vagyok éhes.
- Hát az meg hogy lehet?
- Én már filozófus lettem.
Gök Börü a saját hatalmas bánata és a másnapért való aggodalom közepedte elfelejtkezett nem csak a kínai Sen-Mával folytatott első beszélgetésről, de magáról Sen-Máról is. Amikor a keveset evő vértestvére arról beszélt, hogy nem éhezik meg, mert filozófus lett, azt egy betegségnek vélte:
- Talán beteg vagy? Mid fáj?
Jamtár pedig nem értette, hogy az honnan vette ezt a betegséget:
- Semmim sem fáj.
- Semmid sem? Hát nem valami betegség féle az az izé, aminek mondtad magad?
- A filozófia?
- Igen!
- Ja!… Az nem betegség.
- Hát akkor mi?
- Hogy az? Az egy nagy dolog.
Gök Börü értetlenül kérdezte:
- Jamtár! Valami idegenséget érzek benned. Mi az a filozófia, akármi lenne is az, mondd el nekem, hagy tudjam meg én is.
- A filozófia mély gondolkodás. Tudni azt, a tudást, amit nem tudhat mindenki.
- És aki filozófus, az nem éhezik meg?
- Nem éhezik meg soha.
- Miért?
- Hogy miért? Mert nincs különbség a jóllakottság és az éhség között.
- Hogy mi?
- Nem így van. Rosszul mondtam, mert az éhség az ember saját képzelgése.
- Hogy képzelgés?
- Igen! Az ember igen éhesnek véli magát. Sokat eszik. Mindazonáltal ha keveset enne, akkor is ez van.
- Azután?
- Az öröm és a bánat üres.
- Aha!… Miért?
- Mert a Föld színén sem örvendetes, sem szomorú dolog nincsen.
- Hát akkor miért örvendünk egyeseknek, másokon miért búsulunk?
- Képzelgés…
- Nahát…
- Jamtár hencegni kezdett:
- És nem csak ennyi az egész. Mi minden van még, mi minden!
- Mik vannak?
- Nincs halál.
- Micsoda?
- Nincs halál.
- De hát mindenki meghal.
- Azok nem halnak meg.
- Hát akkor mi lesz velük?
- Alakot változtatnak.
Gök Börü elhallgatott. Hosszasan gondolkodott. Lágy hangon mondta, ami egyáltalán nem hasonlított a máskor mindig dühös hangjára:
- Értem. Ez a filozófia egy olyan ismeretlen betegség lehet, amely kiveszi az ember fejéből az észt.
Aztán Jamtáron szánakozva fejezte a mondandóját, aki csalódott volt, hogy nem tudta elmagyarázni, hogy mi az a filozófia:
- Vértestvér! Menj orvoshoz.

 

KÉPZELGÉS

Amint alkalom adódott, Jamtár a tanárának, Sen-Mának a tanácsára sétálgatni kezdett Sziganfuban. A nagyváros utcáin kószált, a házakat, épületeket nézegette, igyekezett, hogy az emberekre vonatkozó gondolatok birtokába jusson, ám még nem tudta megtanulni a kínai nyelvet. Sen-Mának hosszas viták után sikerült meggyőznie, hogy a kínai nyelv tanulása szükséges, és tanítani kezdte, ám néhány hónap elteltével csak az "én", "te", "ő", szavakat tudta, valamint a "tele van a hasam", "az élet egy álom" mondatokat tudta mondani. Jamtár minden együgyűsége ellenére nem volt ostoba. A kínaiakkal szemben érzett ellenszenve és ennek a nyelvnek a nehézsége volt az oka, hogy nem tudott megtanulni kínaiul.
Sen-Ma legelőször az "én" szó kiejtését tanította meg. Ez a szó kínaiul "vu'o" volt. Jamtárnak igen nehezére esett ennek az ökör bőgésére hasonlító szónak az ismételgetése, napokig úgy szótagolta: "bo", "bu", "bo", "bu". Amikor Sen-Mától hallotta, hogy egyik sem jó, dühös lett, megmakacsolta magát, hogy képtelen rá, aztán végül olyan "vu'o"-t tudott mondani, mint a kínaiak. A "te" szó ami kínaiul "ní", is jókora vitához vezetett, mert Jamtár nem azt mondta, hogy "ni", hanem hogy "ini". Amikor a tanítója elmagyarázta neki, hogy az elején lévő "i" fölösleges, Jamtár összezavarodott, azt meg különösen nem bírta felfogni, hogy a szó végét "ní"-nek ejtve miért kell megnyújtani. Ám akárhogy is, ez a szó nem volt annyira nehéz mint kimondani, azt hogy "vu'o". A kínaiul "ő"-t jelentő "ta" pedig Jamtárnak igen kedvére való volt. Könnyű volt kimondani. A tetszését így tudatta Sen-Mával:
- Nézd csak, ez már emberi nyelvre hasonlít.
Jamtár rájött, hogy a kínai szavaknak az ilyen egyenkénti tanulása soká tartana, ezért Jamtár belevágott a mondatok tanulásába, és elsőként bemagolta kínaiul a "tele van a hasam" mondatot. Kínaiul ez "vu'o csi bav li" volt. Ennek a megtanulásával az volt a célja, hogy abban a tárgyban mutassa meg tudását, amely őt a bölcselkedés tanulására indította. Valójában "az élet egy álom" mondatot is ugyanebből az elgondolásból kérdezte Sen-Mától, tanult, és ezer nehézség árán megtanulta. Ez kínaiul így hangzott: "Sin min si i csan min". Ha a dolog ilyen döcögősen haladt is, ha sánta ütemben is, ha félig toldva-foldva is, a hatalmas Jamtár jó úton haladt a felé, hogy megtanuljon kínaiul, és képes legyen társalogni. Ám az egyik alkalommal tanulás közben megkérdezte a tanítóját, hogyan mondják kínaiul azt, hogy "nagy". Amikor pedig az a választ kapta, hogy "ta", az agya összezavarodott, igen erős fáradságot érzett. Tehát a "ta" szó "ő"-t is, és "nagy"-ot is jelent. Akármennyire állította is Sen-Ma, hogy a két szó kiejtése között különbség van, és mind a kettőt sokszor elismételte míg csak ki nem fogyott a lélegzete, Jamtár csökönyösen hangoztatta, hogy a kettő ugyan az. Jamtár végül a kezébe vette a kínai egyik íróecsetét, és gök-türk írással leírta a két "ta" szót:
- Nézd csak! Talán nem hasonlítanak egymásra? - kérdezte.
Ekkor Sen-Ma elmosolyodott és így válaszolt:
- Ha török írással írjuk le, akkor a kettő ugyan az, de a kínai írással írva nyilvánvalóvá válik, hogy különbözőek.
Aztán két zavaros, különös alakú jelet rajzolt, aztán elmagyarázta, hogy az egyik az "ő" jelentésű "ta", a másik pedig a "nagy" jelentésű "ta". Amikor Jamtár a kínai írást is megpillantotta, teljesen összeroskadt, gyengeség fogta el, mert Sen-Ma azt mondta neki, hogy miután egy kicsit megtanult kínaiul, a kínai írást is megtanítja majd neki, hogy a régi kínai könyveket olvasva jó filozófus legyen belőle. Ez a beszélgetés útelágazást jelentett Jamtár számára. Bármi mást tanult is kínaiul, azon kívül, hogy "én", "te", "ő", "tele van a hasam", "az élet egy álom", mindent elfelejtett, és esélye sem maradt, hogy bármi újat megtanuljon.
Se-Ma elszomorodott e miatt, de nem csüggedt el. Hogy egy kicsit többet forogjon kínaiak között, és megtanuljon kínaiul, azt tanácsolta neki, hogy sétáljon Sziganfu utcáin. Egy nyár eleji nap volt. Hirtelen összeszorult Jamtár szíve. Óh. Ötüken, óh! Ha most török földön lenne, hogyan futtatná a lovát a zöld dombokon, a végtelen pusztán, hogyan vadászna a hegyek között szarvasra. Itt Sziganfu városában pedig ugyanúgy mint a kínaiaknak, nem volt más dolga, mint fullasztó utcákon lődörögnie, és bódultan kószálnia. Amellől a zsúfolt családi tűzhely mellől csupán saját maga és a fia Göktas maradt. A lánya elsorvadt ebben a zárt városban, a száján vért öklendezve halt meg. Mindenesetre jó lett volna, ha a saját hazájában lehetne, idegenben fogolyként élni szomorú, de az ember legalább a feleségét is, és a gyermekeit is maga mellett szerette volna látni.
Jamtár már jó alaposan a gondolataiba mélyedt. Úgy nézett, hogy nem látott, öntudatlanul sétált. Egy idő múlva zeneszót hallott, és észbe kapott, hogy egy széles térre ért. Egy festett deszkákkal bekerített kert kapujában kínai zenészek játszottak, egy különös ruhába öltözött kínai kiabált valamit.
Jamtár lassan közeledett. A kiabáló közelében jó néhány ember összeverődött. Néhányan beléptek a kapun. Azon gondolkodott, hogy vajon valami ünnepe van-e a kínaiaknak. Jamtár a folyamatosan növekvő tömeg között hamarosan azt látta, hogy öntudatlanul szemtől szembe került azzal az ordibáló, hívogató, különös ruhájú kínaival. A fickó mondott valamit Jamtárnak, a kezeivel befelé mutatott, ám ebből a kínai szövegből semmit sem értett meg. A zavaros kínai szavak közül csak egy "ni" szó ütötte meg a fülét. Igen örvendezett, hogy elhangzott egy ismerős szó. Úgy döntött, hogy kínaiul fog vele társalogni. Így szólt: "Vu'o si Jamtár" azaz "én vagyok Jamtár". Ezzel bemutatkozott. A nagyszájú kínai mintha megnémult volna. Jamtár ezt kihasználva a kezével magára mutatva megismételte:
- Vu'o si Jamtár!
Talán nem értette meg a kínai. A vele szemben álló bizonyára azt hitte róla, hogy tud kínaiul. A kezével Jamtárra mutatva így szólt:
- Ni si Ja-Mi-Ta ma?
Jamtár egy pillanat alatt dühbe gurult. Az Ördög vigye el! Ismét azzal a szerencsétlen "ta" szóval került szembe. A hülye kínai nyelve beletörik abba, hogy "Jamtár"-t mondjon. "Ja-Mi-Ta"-t mondott. Törökül kiabálva válaszolt:
- Hogy kígyó marná meg a nyelvedet! Nem Ja-Mi-Ta! Jamtár!…
A kínai ismét kínaiul kezdett beszélni. Olyan sokat, és olyan gyorsan beszélt, hogy Jamtár feje elnehezült. Mivel nem adta jelét, hogy érti, a kínai még többet beszélt, és a kezeivel sűrűn mutogatott. Eközben a hadonászás közben a fickó a keze egyszer csak megérintette Jamtár hasát. Azután pedig egy csomó szót mondott. Jamtár azt hitte, hogy a kínai azt kérdezi, hogy kínai azzal, hogy a hasához ért, azt kérdezi, hogy éhes-e. Íme, jó alkalom adódott, hogy kínaiul beszéljen. Jamtár rögtön kínaiul felelt:
- Vu'o csi bav li.
Ez a válasz azonnal elnémította a szövegelő kínait. Meglepetten nézett Jamtár arcába. A körülöttük állók is meglepetten szegezték rá a szemeiket. A mellett állók a szavain, a távolabb állók pedig magas termetén és erős testalkatán csodálkoztak. Amikor a különös ruhájú ember ismét beszélni kezdett, kézjelekkel a szemére mutatott, Jamtár barátságosan a vállára vert. Amíg ez a fickó, erre az érintésre, amely Jamtár legbarátságosabb vállon veregetése volt, fájdalmában úgy kínlódott, mintha eltörött volna a válla, ő nyomta a kínai szöveget: "Si min si i csan min." Mély csönd támadt körülötte. Amikor Jamtár jobbra - balra tekintgetett, hogy megtudja, miért támadt csend, egy kéz megragadta a karját, és egy hang törökül azt kiáltotta:
- Jamtár? Te vagy az? Mi történt veled?
Jamtár odafordította a fejét. Először egy süveg tűnt a szemébe, aztán megismerte régi barátját, Ücs Ogult. Ücs Ogul így szólt:
- Az imént kiáltoztam volna neked, de annyira megváltoztál, hogy alig ismertelek meg. Miért fogytál le ennyire? Talán beteg vagy?
- Nem vagyok beteg. Azért jöttem erre felé, hogy megtudjam mi az oka az itteni zenének és zajongásnak. Az a fecsegő kínai háborgatott.
- Hát nem tudod, hogy hol vagyunk most?
- Nem!
- Ez egy jól jövedelmező hely. Mindenki pénzt kap, aki megmutatja az ügyességét. Ha akarod, te is menj be azonnal.
Jamtár meggörbítette a hátát:
- Miben lennék én ügyes?
Ücs Ogul elmagyarázta:
- Nem kínai ügyességet fogsz mutatni. Kötéltáncot a kínaiak csinálnak, a törökök pedig birokra kelnek.
- Ha ez lenne az az ügyesség, akkor az könnyű. Nyilazás és kardvívás is van-e?
- Most nincs, de talán a jövőben az is lesz.
Miután Ücs Ogul egy kínaival valamit kínaiul beszélt, Jamtárral együtt belépett. A nagyobbacska kert körül kínaiak ültek, a középső részt szabadon hagyták. Két oszlop közé kifeszített kötél keltette föl Jamtár figyelmét, amikor megkérdezte, hogy az mi, megtudta, hogy a kínaiak a kötélen mutatják meg az ügyességüket. Amint hátul egy vékony fákkal elválasztott részre értek, Jamtár Jumruval találta magát szemközt. Ücs Ogul így szólt:
- Jamtár! Ma ti ketten fogtok birkózni. Ennek a helynek a gazdája pénzt ad azoknak, akik megmutatják az ügyességüket.
Jumrut is Ücs Ogul hozta ide. Mivel tudott kínaiul, Sziganfuban mindenbe belekóstolt, kiismerte a környéket, sőt kétszer birkózott itt kínai birkózókkal, aztán Jumrut is megtalálta, és neki is biztosított egy győzelmet. Miután Jumru az összes kínai birkózót legyőzte, végül Ücs Ogullal birkózott, és amikor őt is legyőzte, hírnevet szerzett a nézők előtt. A kínaiak Török Bikának hívták. Mivel már nem maradt senki, aki kiállhatott volna ellene, most két kínai birkózóval birkózott egyszerre, és ez a fajta birkózás igencsak elnyerte Sziganfu népének a tetszését. Ám Jumru a kínai birkózókat kettesével is legyőzte. Csak egyszer veszített, egy kitáj és egy tibeti birkózópáros ellen, de aztán azokat egyenként könnyedén legyűrte. Ma pedig Jamtárral fog összeakaszkodni. Egy Jamtárhoz hasonló híres birkózóval mindenképpen kemény lesz az összecsapása.
A kötéltáncosok, bűvészek után a birkózásra került sor. Miután a mulató kert gazdája bemutatta Jamtárt a nézőknek, közölte, hogy a két híres birkózó a mostanáig látott birkózásoknál még érdekesebb küzdelmet fog vívni.
Jamtár és Jumru középre léptek, de az a kínai, aki minden nap bíráskodni szokott, megrémült Jamtártól, és semmiképpen sem jött ki a küzdőtérre. Ellenkezett, azt mondta, hogy nem akarja, hogy ez a két óriási török összepréselje. A nép pusmogni kezdett. A mulató kert gazdája Ücs Ogulnak könyörgött, aki mostanáig jókora nyereséget biztosított neki, hogy rávegye a bíráskodásra. Ücs Ogul háromszor tapsolt; Jamtár és Jumru egymásba akaszkodtak…
Jamtár magasabb termetű, erősebb testalkatú, öregebb és tapasztaltabb volt, ám már három éve egyáltalán nem birkózott. Mivel pedig Jumru az utóbbi hónapokban negyvennél is többször birkózott, jó erőnlétben volt. Amint az első kísérlet után a kemény összecsapások elkezdődtek, a kertben minden hang elhalt, minden szem rájuk meredt. A kínaiak számára ez félelmetes dolog volt. Ha ez a két óriás fáknak vetette volna azokat a gáncsokat, amiket egymásnak, a fák kifordultak volna helyükből. Ráadásul, amikor egymást derékon ragadva földhöz teremtették, az igen rettenetes volt. Ha másvalaki lett volna a helyükben, akkor csontja törik, vagy talán meg is hal. Micsoda felfoghatatlan cseleket csináltak! Néhány kínai már nem tudta tovább nézni ezt a félelmetes látványt, és a bámészkodást félbehagyva kereket oldott.
Igen soká tartott a birkózás. Amikor a fáradságtól lihegő, farkas csapda nevű csellel legyűrt Jamtár háta a földre került, a nézők többsége már megszökött, csak néhányan maradtak. Sem Jumru, sem Ücs Ogul nem számított erre az eredményre. Ücs Ogul megértette, hogy régi harcostársának vereségét a lesoványodása miatti erőtlensége okozta, de akkor is nagyon elszomorodott. Azt mondta neki:
- Sajnálom, Jamtár! Vesztettél.
Jamtár mosolygott:
- Nem! Nincs győztes és legyőzött.
Ücs Ogul csodálkozva kérdezte:
- Hát akkor mi volt az, hogy a hátad a földet érintette?
Jamtár filozófusként válaszolt:
- Képzelgés!…

 

JAMTÁR
FELÉBRED

Jamtár azután, hogy aznap vereséget szenvedett, a mulató kert leghíresebb játékosa lett. Ücs Ogul, aki megértette, hogy régi barátja csont és bőr lett, és ez az éhségtől van, beszélt a kert gazdájával és azt javasolta neki, hogy rendezzenek még egy játékot, és rábeszélte a dologra.
Ez a játék a következő volt: A mulató kert gazdája egy meglehetősen nagy összegű pénzt tett ki, és a versenyre hívta a nézőket, hogy kit tud legtöbbet enni. Akármennyit enne is az a néző aki előáll, az az ember, akit a kert tulajdonosa állít versenybe, sokkal többet eszik majd nála. Ha a néző nyerné a versenyt, akkor elviheti azt a pénzt, amit a kerttulajdonos tett le, de ha nem nyerne, annyi pénzt kell adnia, amennyi a díj fele.
A kerttulajdonos Jamtárt állította versenybe. Kétségtelen volt, hogy megnyeri az evőversenyt. Első nap Jamtár egy izzó parázs fölött nyárson sütött bárányt és négy nagy csöbör joghurtot evett, és megnyerte a versenyt. Jamtár nemcsak jóllakott, de sokkal több pénzt nyert, mint a birkózással nyerhetett volna, és azon ételt vitt Gök Börünek és a gyerekeknek.
Második nap változott a szabály. Jamtárnak kétszer annyit kellett ennie, mint a kínaiaknak. Ám Jamtár negyven nagytestű madarat, hat csöbör joghurtot, húsz csöbör rizst evett, és ezzel a versenyt megnyerte. Bárki, bármit evett is, könnyedén befalta. Amikor Sziganfuban híre ment Jamtár falánkságának, a város legfalánkabb embereként közismert, alacsony termetű, de igen kövér kínai egy igen nagy halom pénz ellenében versenyre híva Jamtárt. Aznap a mulató kert zsúfolásig megtelt. A kínai urak is eljöttek, és helyet foglaltak a nézők között. Jamtár két bárányt és négy csöbör gyümölcsöt evett. Csak úgy magától két nagy csöbör vizet ivott rá. Először mondta:
- Ma igen jóllaktam.
Amikor Ücs Ogul látta, hogy régi harcostársa arcának visszatért a színe, egy kicsit összeszedte magát, és látta, hogy megerősödött, ismét beszélt a mulató kert gazdájával, és azt javasolta, hogy másodszor is birkóztassák meg Jamtárt Jumruval. Azt akarta, hogy Jamtár pénzt nyerjen.
A hét - nyolc evőverseny adta jóllakottság, és az. hogy a nyert pénzzel megmenekült attól, hogy félig éhesen feküdjön le, helyrehozta Jamtár erejét. Jamtár egymás után két birkózásban is legyőzte Jumrut. Amikor a dolgok így álltak, azt a kitájt és azt a tibetit állították ki ellene, akik együttes erővel legyőzték Jumrut. Amikor a hatalmas Jamtár ezeket is legyőzte egy kínálkozó alkalmat megragadva fejet a fejhez csapva, új, mindenkinek a figyelmét felkeltő birkózásra volt szükség. Jamtár és Jumru egyidejűleg hat birkózóval állt ki. Kettejük a kitáj és a tibeti volt, négyen pedig Sziganfu híres birkózói voltak. A mulató kert gazdája azt is elintézte, hogy a város elöljárói közül némelyek is eljöjjenek a birkózásra. Ezek között jó néhány magas rangú kínai tiszt és palotai ember volt, a miniszterek közül pedig Vej-Csing volt jelen. Még nem láttak olyat, hogy nyolc birkózót két csapatra osszanak. Kikiáltók járták a várost, az utcákon kiabálva hívták a népet a szórakozásra. A kert megtelt, noha aznap a belépési díj a kétszeresére emelkedett, a kert tulajdonosának pedig fülig ért a szája. Kiszélesítették azt a helyet, ahol a birkózás folyik majd, az elöljárók számára magas padokat emeltek. Egy kínai és Öcs Ogul bíráskodtak. Miután Ücs Ogul tapsolt, a nyolc ember egymásnak esett. A kitáj és a tibeti, akik régebben együttes erővel legyőzték Jumrut, most ismét vele akaszkodtak össze. A négy kínai pedig Jamtárra maradt. Azt tervezték, hogy Jumrut ismét legyőzik, aztán egyszerre mind Jamtárra támadtak, és hátára fektetik. Biztosak voltak benne, hogy amíg Jumrut le nem győzik, addig a négy kínai leköti majd Jamtárt. Ez a terv kedvező volt Jamtárnak és Jumrunak. Jumru, akárhogyan is, de sokáig fel tudja majd tartóztatni a két ellenfelét, ezalatt Jamtár földre viheti a négy kínai hátát. A birkózás igen keményen kezdődött, felforrósodott és eldurvult. A nép kiáltozott, a saját birkózóit bíztatta. Néhány török is volt a nézők között. Jágmúr százados és Gűmüs egymás mellett ültek, de ezek egyetlen hangot sem adtak ki, nemtörődöm arccal nézek a birkózókra. Az egyik padon Kür Sád és Bögü Alp ült, rezzenéstelenül nézték a birkózókat. Kína vezére, Vej-Csing volt a törökök legnagyobb ellensége. Néha a birkózók felé, néha pedig a felé a pad felé tekintett, ahol Kür Sád és Bögü Alp ült, a szemeiből gyűlölet lángjai csaptak ki. Kür Sád karddal az oldalán ült. A kínai kagán magánhadseregében magas rangú tiszt lett, és jó néhány törököt gyűjtött maga mellé. Az a Bögü Alp is a magán sereg tisztjei közé lépett, aki a kínaiak elleni háborúkban oly annyi kínai életét vette el. Ha így megy tovább, az összes fogolyként idehozott török a kínai kagán magánseregének a katonája lesz. Méghozzá…
Vej-Csing félbeszakította a gondolatait, mert a birkózó téren lévő összevisszaságból megértette, hogy történt valami, és amint odanézett, azt látta, hogy a Jamtárral dulakodó négy kínai közül az egyiket törött karral viszik ki.
Igazából Vej-Csing rettenetes féltékenységet érzett. A saját népe semmiképpen sem mérkőzhetett ezekkel a törökökkel, akiket egyáltalán nem kedvelt, sőt gyűlölt. Őket csak túlerővel, csapdába ejtve vagy áltatva győzhették le. Ám egyenlő feltételek mellett nem győzhették le a törököket. Még akkor sem sikerült, ha két török ellen hatan állnak is ki, négy kínai az egy Jamtár ellen, ráadásul hogy az egyiküket törött kézzel vitték ki. Ez sértette az önérzetét. De leignkább az dühítette föl a szíve mélyéig, hogy Kür Sád fogoly voltáról megfeledkezve, méltósággal sétáljon, kardot csörgessen, a város környékén vágtasson a lován, Bögü Alppal minden nap íjászkodjon. Ha pedig egy nap terveket adna a kínai kagánnak a kínaiak számára átok törököknek az elpusztítására, semmiféle eredményt sem érhetne el, mert a többi miniszter azt akarja, hogy a törököket szoktassák hozzá a földműveléshez, szövéshez, és nem támogatnák Vej-Csinget. Úgy vélték, hogy a földműveléshez, szövéshez úgyis értő törököket ehhez a munkához kötve városokba, falvakba telepíthetik, és az elegendő lesz a felőlük jövő fenyegetés megelőzésére. Ugyanolyan tévedés volt ezt hinni, mint a nyakán nyakörvvel vezetett farkast kutyának vélni. Méghozzá…
Vej-Csing ismét félbeszakította a gondolatait, mert megértette, hogy valami történt a birkózó téren lévő kavarodásban. A fejét arra fordította, és azt látta, hogy a Jamtárral birkózó három kínai közül az egyiket ájultan, ölben viszik ki: Íme ez is olyasmi volt, amitől felizzott a gyűlölete. Miután Ötüken óriása kettejüket is kiejtette a küzdelemből, a másik kettőt természetesen legyőzi majd. Vej-Csing egyáltalán nem törődött azzal a küzdelemmel, amit Jumru vívott. Kitáj és tibeti állt ki a török ellen. Az ő szemében ezek a vademberek mind egyek voltak. Vej-Csing a törököt, is, a kitájt is, a tibetit is ugyanúgy gyűlölte. Hát legyen, birkózzanak, fojtogassák egymást, ha akarják, öljék meg egymást; legalább eggyel kevesebb vadember lesz a világon. De hogy a másik oldalon egy vadember négy kínait győz le… Ez sértette. De még hogy…
Vej-Csing ismét megszakította a gondolatait, mert miután Jamtár a két kínai fejét egymáshoz verte, mindkettejük háta a földre került, a két összepréselt kínait kihúzták a küzdőtérről. Most négy vadember maradt ott. Jumru az utolsó erejét használta el, hogy ellenálljon a két birkózónak, amikor hirtelen azt érezte, hogy a terhe megkönnyebbedik, mert Jamtár a birkózásba bekapcsolódva beleakaszkodott a kitájba. Jumrut egyedül hagyta a tibetivel. A kínai nézők kiáltásai már nem hallatszottak. Vej-Csing pedig gyűlölettől szikrázó szemeit le sem vette Kür Sádról és Bögü Alpról, ám az ő arcukon nyoma sem látszott az örömnek, - "óh az átkozottak! a legvégén akarnak örülni" - gondolta. Ám lehet, hogy Kür Sád nem örülhet majd, mert Jamtár kifáradt, kimerült, lihegett. A kínai vezér most reménykedni kezdett, az Istenhez fohászkodott, hogy a kitáj és a tibeti győzze le a törököket, nehogy ez a Kür Sád akárhogyan is boldogan távozzon innen. A fohászát talán meghallgatta az Isten, mert most Jamtár alulra került, nehéz helyzetbe került. A kitáj járomba fogta, igyekezett megfordítani. Jamtár úgy fújtatott, mint egy dühös bika. Jumru derekát, aki két ember ellen nehéz harcot vívott, most elkapta a tibeti, és felborította. Jamtár lihegve odakiáltott Jumrunak: "Ha nem érsz ide, végem van". Jumru azon volt, hogy azt válaszolja: "Én sem állok jól." Ekkor hirtelen Kür Sád padján akadt meg a szeme, és Bögü Alppal egymás szemébe néztek. Ez a tekintet egy szerencsés tekintett lett. Jumrunak eszébe juttatta, hogy győzte le Bögü Alp a hatalmas karluk birkózót a nyugati kagán színe előtt. Az alatt a birkózás alatt csupán csak Jumru vette észre az apró cselt. Gondolkodás nélkül a Tibetinek vetette a könyökeit, és egy erőteljes lökést hajtott végre. Felülről lefelé egy csuklóütést mért a karjaira, amelyek egy pillanatra meglazultak, lefejtette magáról a tibeti karjait, amelyek a derekánál karolták át őt. Villámsebesen elkaszálta, megragadta és földhöz teremtette. A dübbenéssel egyidejűleg a földre vitte a hátát. A tibeti moccanni sem tudott. Ücs Ogul és a kínai bíró tapssal tudatták, hogy a tibetit legyőzték. Amikor a tibeti kivonult, Jumru felsóhajtott. Jamtár minden ereje kezdett kimerülni. Az egyik válla a földre került. Emberfeletti erővel küzdött, nehogy a másik is a földre kerüljön. Ha Jumru hirtelen erőteljesen a segítségére nem siet, Jamtárt legyőzték volna. Sebesen vetődött, és a kitájt a két vállánál megragadva megemelte, megrázta és előre dobta. Most a kitáj meglepődött, hogy magára maradt a két török birkózóval szemben. Egy pillanatig összenéztek. Jamtár lihegve így szólt:
- Ha mind a ketten egyszerre támadnánk, az nem lenne férfias dolog. Vagy te kapaszkodj vele össze, vagy én…
Jumru tudta, hogy a kitáj az ő része:
- "Hagyd őt nekem!" - mondta, és tapsolva a küzdelembe vetette magát.
A kitáj nemsokára le volt győzve. Vej-Csing bosszúszomjtól villogó szemeivel Kür Sádot kereste. Azzal, hogy látja őt örülni, egy fokkal még jobban fel akarta hergelni magát, a törököket még jobban meg akarta gyűlölni, ám sem Kür Sádon, sem Bögü Alpon nyoma sem látszott az örömnek, el sem mosolyodtak. A tekintetét a nézőközönség felé fordította. A tömegben is szemébe ötlött néhány török, süveggel a fejükön, vállaikra omló hajukkal, ám azok is ugyanazzal a nemtörődöm tekintettel néztek, nem mutattak örömöt. Vej-Csinget emiatt a düh fojtogatta. "Óh ezek a veszett vademberek! A tűrhetetlen az önhittségük. Mintha a birkózó győzelme csupán adó lenne, nem is törődnek vele." - mormogta. Jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a dolog. Amikor a kínai kagán szárnysegédjei közül egy magas rangú kínai tiszt, aki a mellette lévő padon ült, egy mellette lévő másik tiszt előtt dicsérte a török birkózókat, és az igazat adott neki, Vej-Csingnek nehezére esett visszafognia magát. Nem volt türelme azokhoz, akik kedvelték a törököket. Egyrészt a kínai kagán katonának tette meg őket a magán seregébe, mert jó lovasok és íjászok voltak, egy részüknek tiszti rangot adott, másrészt a kínai tiszteknek tetszett a törökök ereje, a kínai nők között is voltak, akiknek a szívét elrabolták a törökök. Annak a szárnysegédnek a nővére is ezek közé tartozott, aki Jamtárt és Jumrut dicsérte.
Vej-Csing nem várt soká. Amikor készülődött, hogy felálljon és elmenjen, ismét Kür Sádot kereste a szemeivel, de ő már elment.
Amikor Jamtár meglátta azt a pénz, amit a mulató kert gazdája neki adott, azt hitte, tévedés történt. Ücs Ogul tolmácsolásával megkérdezte, hogy az mind őt illeti-e. Ücs Ogul azt mondta, hogy szerinte nem is sok az a pénz:
- Túl soknak találod a 15 pénzt, amit neked adott? A birkózásodon ő két - háromezer pénzt nyert. - mondta.
Jamtár szemei tágra nyíltak:
- Hogy két - háromezer pénzt mondtál? Ki tudja, hogy ennyi pénzen mennyi élelem vásárolható.
Azután útnak eredt, és azon gondolkodott, hogy a három pénzért felpakolt különféle élelmiszereket hogyan fogja Gök Börüvel és a gyerekekkel megenni. A saját földjükről begyűjtöttek mellé a vásárban vettek is társulnak, mindet kellőképpen befalják. Gök Börü semmit sem kérdezett, Jamtár pedig nem mondott. Első alkalommal azon az estén értette meg, hogy a jóllakottság és az éhség nem ugyan az, és az éhség az nem képzelgés, hanem kegyetlen valóság. Már nem érezte magában a kábultságot, szeretett volna kardot ölteni. Göktas és Szungur pedig Gök Börü tanításának köszönhetően fejlődött, egy - egy kis vitéz lett belőlük. Ha még négy - öt év így telt volna el, két jó katona vált volna belőlük.
Jamtár azon az estén a kimerítő birkózás fáradalmai ellenére nem tudott elaludni. A éhség miatti kényszerből lett filozófus, de a filozófia semmiképpen sem lakatta jól. Most, miután alaposan jóllakott, mi kényszerítené, hogy a tudományba mélyedjen? Az ember azért születik, hogy harcoljon, azért eszik, hogy legyen ereje a harchoz. Jamtár tévedett, ha azt hitte, hogy a filozófia jól fogja lakatni, a hosszú kísérletek ellenére nem tudta elűzni az éhséget. Hogy ezek a kínaiak micsoda hazugok! A megvénült Sen-Ma azt állította, hogy a jóllakottság és az éhség az ugyan az, és őt hónapokig áltatta, ezért a Jumru elleni első mérkőzését elvesztette. Már nem maradt szükség semmiféle filozófiára. Jamtár ezzel a gondolattal ugrott ki az ágyból. Egyenesen Sen-Ma házához ment. A filozófus egy mécses fényénél könyvet olvasott. Azt hitte, hogy Jamtár az éjszakának ebben a szakában egy bölcsészettel kapcsolatos nehézség megoldása miatt jött. Mosolyogva nézett az arcába. Amaz igen komoly volt:
- Ide figyelj Sen-Ma! Én leteszek arról, hogy filozófus legyen belőlem. - mondta.
Ez a hír a kínai édes mosolyát hirtelen letörölte.
- Miért?
- Ha még néhány hónapig tartott volna a filozófusságom, még Göktast sem tudtam volna birkózásban legyőzni!
Sen-Ma semmit sem értett ezekből a szavakból. Jamtár folytatta:
- Te azt mondtad nekem, hogy az éhség egy képzelgés. Most már értem, hogy nem az éhség a képzelgés, hanem a te filozófiád.
Sen-Ma arcán, annak a tanítványnak az elvesztése miatti idegesség volt, akit hosszú kínlódás után megtalált. Majdnem sírva fakadt. Nem talált szavakat.
Jamtár így szólt:
- Búcsúzni jöttem hozzád. - mondta, és kínaiul hozzátette, a "tele a hasam" jelentésű "Vu'o csi bav li" mondatot. A filozófus levert tekintetével szemben törökül kiegészítette: "Méghozzá igazán tele van. Nem képzelgés."

 

KIRÁCS ATYA
JÓSLATA
BETELJESEDIK

Még két év telt el így.
Bögü Alp a nyolcéves kislányának és egy hatéves és egy ötéves fiának tartott íjász oktatást. Gün Jaruk, aki Isbara Kán leánya és Almila testvére volt, három erős gyermeket nevelt, egy negyedik pedig a fogság zűrzavarában meghalt. Bögü Alp most a kínai kagán magánseregének tisztje volt. Kür Sád a régi fegyvertársait egymás után igyekezett fölvétetni ebbe a seregbe. Isbara Kán erőfeszítésének is köszönhetően Jamtár, Jumru, Ücs Ogul, Jágmúr, Gűmüs is beléptek a magánseregbe, kardot viseltek. Ezek, és még megannyi ismeretlen nevű török is most a kínai kagán katonája volt. Sokuk nem akart a kínai kagán katonája lenni, ám Kür Sád parancsára, miszerint "egy nap szükséges lehet", belementek a dologba.
Kür Sád és Bögü Alp sokat beszéltek arról, hogy mit kellene tenni, hogy megmentsék ebből a zűrzavarból azokat, akik a fogságban, éhezésben, szánalomra méltó állapotba kerültek; akik Jamtárhoz és Jumruhoz hasonlóan elszegényedtek, és pénzért birkóztak; azokat a bégeket, akik kínai nevet vettek fel, azokat a férfiakat, akik kínai nőt vettek el. Nem találtak egyéb kiutat hogy a régi harci szellemet fönntartsák, mint hogy a kínai kagán katonáivá tegyék őket. Csak egyszer üljenek föl a lóra kardot kötve, a többi már magától megy.
Bögü Alp is így tett. Még a Gök Börühöz hasonló mindkét szemére vak régi tizedesnek is találtak lovat és fegyvert. Az most, a török bégek közül néhánynak a kilenc - tíz éves fiait tanította, sőt a városon kívüli síkságon még lovagolt is. Amikor Gök Börü a lovával első ízben kimerészkedett a síkságra, néhány kérdést tett föl Jamtárnak az előtte lévő akadályokról, aztán megsarkantyúzta a lovát, őrületes sebességgel rúgtatva úgy száguldott mintha a sérült lelkét akarná becsapni a hosszú évek óta nélkülözött száguldással. Most pedig hét - nyolc gyereket maga mellé véve minden nap kimegy a környékre, a hegyoldalakra; kard vívást, nyilazást, birkózást oktatva esteledett rá.
Miután Bögü Alp az anyjukhoz küldte a gyerekeit, gondolataiba merült. Kirács Atya felejthetetlen szavai voltak azok, amiken szüntelenül, unos-untalan töprengett. Ezek a szavak mintha belevésődtek volna az agyába:
- Nagy idők következnek!… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold!… Kara Kagánt nem fogod megölni… Őt a bánat öli majd meg. Egy hatalmas városban összegyülekező negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Eső esik. A folyó partján küzdötök. A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el… Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben…
Amint Kirács Atya megmondta, nagy idők következtek, éhínség lett, darabokra hullott a Hold. Ő azt is mondta, hogy a török nép megmenekül majd. Bögü Alp ezzel a reménnyel tűrte már öt éve a fogságot. Különben talán akkor sem bírta volna ki a fogságot, ha nem a kínai kagán magánseregébe kapott volna tiszti rangot, hanem kínai tárkányságot kapott volna.
Bögü Alp mélyen elmerengett. Arra riadt föl, hogy Jumru jött be. őt ismét lovászának fogadta. Jumru arcán nem mindennap látható bús gondolatok nyomai látszódtak. Szomorú hangon mondta:
- Bögü Alp! Kara Kagán a Túlvilágra jutott.
Ezek a szavak ismét Kirács Atyát juttatták eszébe. Nem megmondta a vén kám:
- Kara Kagánt nem fogod megölni… Őt a bánat öli majd meg.
Íme, még egy bekövetkezett a jóslataiból. Kara Kagán abba halt bele, hogy fojtogatta a négy évi fogság, elsorvadt, mert felhagyott az evéssel és az ivással. Miután nehezen elviselhető szégyent érzett még a kínai kagán által neki adott rangok miatt is, már nem élhetett a föld színén, meghalt.
Jumru így egészítette ki a mondandóját:
- Kür Sád vár téged.
Bögü Alp Kür Sádot nyugodtnak, Isbara Kánt és Ulug Tárkányt búslakodva találta. A kagán halálából kifolyólag részvétét nyilvánította, Kür Sádnak is, akinek nagybátyja, és Isbara Kánnak is, akinek közeli rokona volt. Rövid tanácskozás után eldöntötték, hogyan hajtsák végre a gyászszertartást.
A gyászszertartás után, amin sok ezernyi török vett részt, Kara Kagán holttestének elégetett hamvait a Pá-folyótól keletre temették el. A törökök közül sokan csalódtak a kagánban, vagy haragudtak rá, vagy sértődöttek voltak. Ennek ellenére könnyesek voltak a szemek. Bántotta őket, hogy egy gök-türk kagán fogságban halt meg. Aznap annyira elérzékenyültek, hogy ha Kür Sád, vagy Isbara Kán kiállt volna, és azt mondta volna, hogy "rajta", a dolog kimenetelére nem is gondolva mind rátámadtak volna a kínaiakra.
Jamtár fáradtnak, meggyötörtnek érezte magát, ezért néhány napig ki sem mozdult otthonról. Gök Börü pedig néhány napig nem tartott kiképzést a gyerekeknek, Kara Kagán idején vívott háborúkról, éhínségekről, a három hold feltűnéséről, a nyári havazásról, Szancsár haláláról és végül a saját megvakításának mikéntjéről beszélt. Saját fia Szungur, Jamtár fia Göktas., Ücs Ogul fiai Kara Budak és Kizil Buka, Szülemis fia Barmaklak, a Kínai Nagy Falnál meghalt Arik Buka fiai Csigáj Börü, Ujgur Alka fia Tanrivermis pislogás nélkül, lélegzetvisszafojtva hallgatták ezeket a meséket.
Egy nap Jamtár úgy érezte, elmúlt a fáradsága, és kimozdult otthonról. Gök Börü pedig a tanítványaival együtt a környékre készült. Barátjuk, Ücs Ogul állított be hirtelen. A tekintete furcsa volt. Megkérdezte Jamtártól és Gök Börütől:
- Mit csináltok?
Amikor látta, hogy azok közönyösen a mindennapi munkáikkal foglalkoznak, megkérdezte:
- Talán nem hallottátok mik történtek?
Sem Jamtár, sem Gök Börü nem tudott semmiről. Ücs Ogul még furcsább lett:
- Jaj de furcsa hely ez a Sziganfu. Két nap alatt sem jut el egy hír a város egyik szegletéből a másikba. Hát nem hallottátok, hogy Ulug Tárkány két nappal ezelőtt öngyilkos lett?
A két vértestvér meghökkent. Jamtár azt hebegte:
- Nem hallottuk. Miért ölte meg magát a tárkány?
- Mert Kara kagán halála után nem akart már élni.
Mély csendbe burkolóztak. Ücs Ogul szavai mint tüzes parázs hullottak ennek a csöndnek a közepébe.
- Hát akkor azt sem tudjátok, hogy ma meg Isbara Kán lett öngyilkos…
Amikor Ücs Ogul ezt mondta, a hangja megcsuklott. Talán annyi idő sem telt el, ameddig tízig lehet számolni, nem biztos. Egy pillanat alatt a három nagy és a hét kicsi a süvegeiket földhöz csapva sírva fakadtak. A kicsik zokogva sírtak. Jamtár és Ücs Ogul szemeiből folytak a könnyek. Gök Börü arca elvörösödött, a fejét az ég felé fordította. Eközben a nagy gyász közepette igen kemény hangon így szólt:
- Azt kívánom, bárcsak lennének szemeim, hogy sírhassak Isbara Kán halála miatt.

 

KÍNA
ROMBOLJA
A TÖRÖKÖK ERKÖLCSÉT

Bögü Alp hazatért egy hosszúra nyúlt kiképzés után. Még a legegyszerűbb dolgokat is nehéz volt megtanítani a kínai katonáknak. A törökökkel kellemes volt. Azok már eleve tudtak nyilazni, karddal vívni, kopjával szúrni, lovagolni. Számukra olyan egyszerű volt az együttes támadás, a kürtjelre a gyülekezés, a hirtelen hátraarc, mint vizet inni. Ám szánalomra méltó dolog volt katonát faragni ezekből a kínaiakból, akik tizennyolc éves korukig nem vettek fegyvert a kezükbe, lóra nem ültek. Érzékük sem volt hozzá. A kínaiak nem katonának, hanem szövetkészítésre, gyümölcstermesztésre és filozofálásra teremtett, alkalmatlan emberek voltak. Mindazonáltal még a saját kisgyermekei is többet tudtak a hadműveletekről, mint a kínai katonák. Sőt még Bögü Alp nyolcéves leánya is felülmúlta őket nyilazásban és lovaglásban. Ezek között a gondolatok közepette hívta magához a gyermekeit. Elvégezte velük a mindennapi kiképzést, aztán mint minden este, sétálni indult Sziganfu utcáin. Már hónapok óta végezte ezeket a sétákat, de ez senkinek sem tűnt föl. Természetesen oka volt annak, hogy Bögü Alp sokszor ugyanarra sétált, és éjszaka tért haza, ám ezt rajta kívül csak egyetlen ember tudta.
Miután éjszakáig sétált, befordult az egyik szűk utcába. Az ég meglehetősen felhős volt. Amint a félhold kiszabadult a felhők közül, jól bevilágította az utcákat. Amikor a Hold ismét világosságot szórt, egy pillanatra egy lassan lépegető török lett látható. Süvegéről és ruházatáról nyilvánvaló volt hogy török. Olyan óvatosan haladt Bögü Alp felé, mintha titkos szándékkal járt volna. Bögü Alp meglassította a lépteit. Éles tekintetét a sötétségre szegezte, látni akarta, hogy amaz mit tesz. Ha más idők jártak volna, Bögü Alp nem törődött volna másoknak semmiféle nyílt vagy titkolt ügyével, elhaladt volna. De most ez a helyzet nem az a helyzet volt. Bögü Alp kénytelen volt minden titkos mozdulattal, minden gyanús alakkal törődni. Hogy miért? Ezt hamarosan megtudjuk majd…
E közben a Hold hirtelen kiszabadult a felhőből és bevilágította a környéket. Hála Istennek az utca girbe-gurba volt, ezért mindig lehetett találni árnyékot a rejtőzködésre. Bögü Alp is így tett: előbb egy árnyékba, aztán az árnyékot vető kiszögelés mögé rejtőzött. Az előtte lévő idegen is előbb egy árnyékba rejtőzött. Bögü Alp látva, hogy amaz nem előre, hanem inkább hátrafelé figyel, moccanás nélkül a helyén maradt. Miután az idegen török ilyenképpen kivárta, hogy a Hold felhő mögé bújjon, kilépett az árnyékból amelye már nem volt szüksége. Gyors léptekkel egy valamivel odébb álló ház kapujához ment. Bögü Alp a rejtekhelyéről látta, hogy ez az idegen halkan bezörget a kapun, azután a kapu kinyílik és belép.
Kíváncsiságtól hajtva lassan a kapuhoz közelített és szemügyre vette. A többi háznál nagyobb ház kapuja volt. Már csukott szemmel is megtalálta volna. Éppen visszafordulóban volt, azzal a szándékkal, hogy másnap ismét eljöjjön. Hirtelen az a négy lovas, köztük Parsz tizedes jutott eszébe, akiket Kirács Atyától visszatérőben látott. Azt gondolta: "Talán ha akkor beleártottam volna magamat a négy lovas ügyeibe, talán rengeteg bajt előzhettem volna meg, meggátova Tulu Kán törekvését egy független kagánságra ." A rémülettel, amit ez a gondolat keltett benne, a helyén maradt. Igen kevesen jártak az utcán.
Nem várt sokáig. A kapu lassan kinyílt. A Hold Bögü Alp segítségére volt. Éppen abban a pillanatban világosodott ki ismét, Bögü Alp pedig meglátta, hogy a házból kiosonó török nem más mint Ücs Ogul százados.

*
* *

Bögü Alp elmélyítette a vizsgálódását. Megtudta, hogy az a ház egy gazdag kínai kereskedőé. Ücs Ogul sűrűn járt ide. Miért jött? Bögü Alp, jóval előbb, amikor a Sziganfubéli török bégek házait egyenként végigjárta, Ücs Ogul házába is benézett, látta feleségét és a gyermekeit is. Ücs Ogul felesége sudár termetű, igen szép, Almilára emlékeztető asszony volt. Bögü Alp nem tudta felfogni, hogy ezt az asszonyt otthagyva, egy kínai nőhöz járogasson valaki, akármilyen szép lenne is az. Sziganfuban nem volt ugyan érvényben a török törvény, ám egy férjes asszonnyal érintkezni különösen nagy bűn, gyalázat volt. Talán másvalami volt a dolog mögött? Bögü Alp ezt is számításba véve ment a gazdag kínai boltjába. Jó üzletet csinált az idős, vézna emberrel, aki a pénzen kívül semmi mást nem nézett. Azzal a reménnyel, hogy valamit megtud majd tőle, sűrűn benézett a boltjába, ám semmi többet nem tudott meg.
Bögü Alp egy hónap alatt még kétszer látta Ücs Ogult bemenni abba a házba. Sőt ezek közül az egyik alkalom igen érdekes volt. Jóval azután, hogy Ücs Ogul bement, a kínai házigazda is megérkezett. A házban továbbra is a megszokott csönd volt. Eltelt valamennyi idő. A kapu lassan kinyílt. Ücs Ogul árnyként siklott ki, és távozott. Bögü Alp nem értette a helyzetet, gyanakodni kezdett. Vajon a kínai találkozott-e Ücs Ogullal a házban? Vagy talán a kínai nem is tudott az éjszakai vendégről? Akkor pedig?… Akkor pedig ketten, egymás között tárgyaltak valamit? Ha beszéltek, akkor miről beszéltek? Nehogy…
Bögü Alp látta, hogy ezek az ügyek nem olyanok mint a háború ügyei. Ezek zavaros, kényes ügyek voltak. Az ő esze nem illett ezekhez a dolgokhoz. Senkinek sem tárta föl ezeket. Amikor beleugrott, hogy megoldja ezt a rejtélyt, a rejtély csak zavarosabb lett. Főleg, amikor egy nap Ücs Ogul a magánseregbéli feladatát sem látta el, Bögü Alp nem tudta mit mondjon, mit gondoljon.
Egy nap a török bégek vadászni mentek a Sziganfut környező hegyekbe. Aznap Bögü Alp figyelmét nem kerülte el, hogy Ücs Ogul egyetlen vadat sem ejtett. Az íjjászatban utolsó volt. A kardvívásban legyőzték. A két szemére vak Gök Börü legyőzte birkózásban. A lóversenyben is hátra maradva eltűnt a környékről. Csak másnap, a seregben láthatták őt ismét.
Bögü Alp, egy nap Jamtárt és Ücs Ogult maga mellé vette, hogy kivitelezzen valamit, ami az eszébe jutott. Lóháton bejárta Sziganfu belsejének bizonyos részeit, aztán annak a gazdag kínainak a boltjába ment, akinek a házába Ücs Ogul éjszakánként eljárt. Leszálltak a lóról. Bögü Alp miközben beszélt, nem tévesztette szem elől Ücs Ogul arcát. Miután vett néhány dolgot, megkérdezte a kereskedőt:
- Ismered-e a barátaimat?
Nem ismerte őket. Jamtárt és Ücs Ogult a nevüket mondva bemutatta őket. A kínai arcán a legkisebb változás sem volt. Mosolyogva jártatta a száját, hogy nekik is eladjon valamit. Jamtár kedvetlenül nézett szét ebben a boltban, ahol élelmet nem árusítottak, ám amikor Ücs Ogul Bögü Alptól megtudta, hogy a kínai boltos neve Ling-Tao, az addig nyugodt arca hirtelen elváltozott. A szemöldökét összehúzva, érdeklődéssel a szemében kérdezte:
- Hogy Ling-Tao?
Bögü Alp pedig a tekintetét rá szögezve mondta:
- Igen! Talán ismered?
Ücs Ogul, miután sokáig méregette a kínai kereskedőt, elmosolyodott. Aztán a földre nézve válaszolt:
- Nem!
Bögü Alp ismét nem tudott meg semmi biztosat. Azon az éjjelen Jumrut is maga mellé vette. A kínai boltját és a házát is megmutatta neki. Miután az megjegyezte magának azokat, ezt a parancsot adta:
- Nappal a boltot, éjjel pedig a házat tarts szemmel! Tudd meg, hogy a törökök közül ki néz be a boltba, éjjel ki jön a házba. A nélkül végezd a dolgodat, hogy felfednéd magadat! Amit látsz, arról senkinek se beszélj, nekem jelentsd majd!
Jumru féltérdre ereszkedett:
- Te parancsolsz!
Az első napokban sem a boltba, sem a házba egyetlen török sem nézett be. Az ötödik nap éjszakáján Ücs Ogul ment be a házba, és hosszasan időzött. Néhány nap múlva egymás után még két éjjel jött a házba. Aztán a boltba kezdett járni. Jól összeismerkedett a kínaival. Jumru minden nap jelentette az eredményt Bögü Alpnak. Egy nap igen izgatottan érkezett: mintha valami fontos szálat talált volna:
- Ücs Ogul ismét benézett a boltba, és hosszasan beszélgetett. Miután ő elment, bementem a boltba. A kínai nagyon örvendezett. Azt mondta, hogy Ücs Ogul egy halom árut rendelt, hogy estefelé elvigye.
- Aztán?
- Aztán Ücs Ogul este nem jött el a boltba. Amíg a boltban a kínai őt várta, bement a házba.
Bögü Alp megértette a ravaszságot: Ücs Ogul azt mondta a kínainak, hogy majd megy, aztán őt átverve nyugodtan ki s be járt a házába. Jumrunak csak az az egy nem fért a fejébe, hogy egy török bég nem állja a szavát.
Nagy szomorúsággal mondta:
- Ücs Ogul hazudott.

 

ÖT ÉVVEL
KÉSŐBB

Közben még öt év telt el. Kilenc éve volt már, hogy a gök-türkök fogságba estek. Most a Csigáj Börük, Göktasok, Barmaklakok, Szungurok, Kara Budakok, Kizil Bukák Tanrivermisek felnőtt fiatalemberek lettek. Mindnyájan a magánhadsereg ifjonc tisztjei voltak.
Kür Sád és Bögü Alp reggel óta tanakodtak. Bizonyos volt, hogy valami igen nehéz üggyel foglalkoznak.
Kür Sád hosszú hallgatás után azt mondta:
- Véget kell hogy érjen a kilenc évi fogság. Eljött az idő, hogy munkához lássunk, hogy újra éledjen a nép, nehogy hírünk, nevünk semmivé váljon. Hát a török bégek folyton csak a kínai kagánért fáradozzanak majd? Hogy a teginek, sádok kínai nevet viseljenek? A nép erkölcse már romlani kezdett. Már nem járja át a kebleket Ötüken hősi levegője. A gyermekeink kínai házakban nyitják a szemeiket a világra. Az asszonyaink meddőkké válnak. A férfiaink keverednek. Bögü Alp! Elejétől a végéig átgondoltam. Mindent számításba vettem. Felkelést robbantunk ki, hogy megmentsük a népet!…
Egyedül Bögü Alp tudott Kür Sád titkos gondolatairól. Évek óta vele beszélgetve készülődött, azért futott jobbra - balra, hogy az ő parancsait teljesítse. Ez volt az oka annak is, hogy Ücs Ogul nyomába szegődött. Így válaszolt neki:
- Kür Sád! Vége kell hogy érjen a kilenc évi szerencsétlenség. Kara kagán, Tulu Kán… Ezek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a nép vezetőjévé váljanak. Csuluk Kagán után azok sötétségben maradtak. De már nincs Kara Kagán. Csuluk Kagán után a fiaié lett volna a kagánság joga. Most mint Csuluk Kagán fia, te maradtál. Kür Sád! Te leszel a vezetőnk a felkelésben, és ha sikerrel járnánk, kagánná emelkedsz majd!
Kür Sád ellentmondott:
- Nem Bögü Alp! A felkelés vezére leszek, ám nem leszek majd kagán!
Bögü Alp meglepetten nézett:
- Akkor ki lesz az?
- Urku…
Kür Sád ellentmondást nem tűrően beszélt. Bögü Alp egy ideig nem nyitotta ki a száját. Aztán halkan megkérdezte:
- Te miért nem leszel kagán?
- A felkelést nem akarom azért vezetni, hogy kagán legyek.
- De Urku még csak tizenöt éves.
- Az nem számít. Apámnak, a kagánnak minden erényét hordozza. Csuluk Kagán után Tulu Kánnak, Tulu Kán után pedig Urkunak lett joga a kagánságra.
Bögü Alp annyira hozzászokott már a gondolathoz, hogy Kür Sád legyen a kagán, hogy nem téveszthette meg még az sem, hogy az elmondottak nem felelnek meg a török szokásoknak.
- Kür Sád! Te vagy a Bozkurt nemzetség legidősebb tagja. A mi törvényeink szerint a halott kagán után a kagánság nem csak a fiára, hanem testvérére, nagybátyjára, unokaöcsére is szállhat. Te is tudod, hogy téged választ majd az összes bég. Te leszel a kagánunk!
- Nem! Még akkor sem lennék kagán, ha az összes bég engem választana is. A kagánság a nép szolgálata, ám ugyanakkor az ember nyeresége is. Az a legmagasabb szolgálat; amit úgy végeznek, hogy nem várnak érte viszonzást. Mostanáig nem tudtam kellő szolgálatot tenni a török népnek. Azért, nem leszek kagán, hogy lerójam tartozásomat, és a Bozkurt nemzetségnek az utolsó években folyó alkalmatlan ügyeit eltöröljem és lezárjam. A legválogatottabb törökökkel hajtjuk majd végre a felkelést. A tervem igen merész. Ha sikerül, a nép megmenekül. Ha nem járnánk sikerrel, a kiömlő vérünk emlékezteti majd a megmaradottakat a feladatukra. Hidd el, hogy egyetlen halált megvető támadás, egyetlen kard, amit egy nagy eszményért kivonnak, egyetlen kilőtt nyíl, egyetlen erőfeszítés sem történik hiába. Mindenképpen meglesz az áldásos eredménye. Minél nagyobb vitézséget mutatnak majd az ügyünkben, minél jobban beleadják a lelküket, annál biztosabb a siker. Mielőtt belevágnánk előbb jól át kell gondolni, ki kell tervelni. A tervezés után pedig az a legjobb, ha tétovázás nélkül belevágunk. Kilenc évig vártunk. Már nem várhatunk tovább. Amikor egy eszméért kardot rántunk, a vezér szívének hittel kel megtelnie, az eszének pedig a tisztának kell maradnia. Ha így tesz, akkor a vezér erősebb lesz. Még keményebb parancsot ad. Meg akarom tisztítani a szívemet, hogy a felkeléskor jobb parancsot adhassak. Ezért nem fogadom el a kagánságot. Urku lesz a kagán.
Bögü Alp ismét felvette az ötükenbéli keménységet:
- Te parancsolsz! - mondta.

*
* *

Azon az éjjelen az ég csillagai pislákolva égtek. Az Ötüken felől süvítő szél átjárta a zsigereket. Gyűlés volt Kür Sád házában. Kür Sád és Bögü Alp néhány olyan béget hívott meg, akikben megbíztak. A kapott parancs szerint gyalogosan érkeztek. Előbb a nagydarab Jamtár, mögötte Jágmúr és Ücs Ogul, később pedig Aj Kutluk érkezett Emennel. A hét ember nagy jelentőségű ügyet tárgyalt a félhomályos szobában. Komolyak voltak, mint mindig, ám mintha nem tudták volna, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Nem tudták, hogy a történelem legszerencsésebb hőstettét hajtják majd végre. Kür Sád beszélni kezdett:
- Török bégek! Véget fog érni a kilenc évi fogság. Hogy ne okozzunk még nagyobb fájdalmat az Ötükenben államot alapító atyáink szellemeinek, hogy ne hagyjuk tovább magára a magukra hagyott pusztákat, hogy ne örvendeztessük meg még jobban az ellenséget, hogy ne hagyjuk név nélkül a népet, nehogy még jobban megharagítsuk a törökök Istenét; újjáalapítjuk az államot. Egy felkelést robbantunk ki a kínai kagán ellen, hogy felélesszük az államot. Bögü Alppal így határoztuk.
Rövid csönd után megkérdezte:
- Jamtár százados! Velünk tartasz-e?
- Igen Kür Sád!
- És te Jágmúr százados! Velünk tartasz-e?
- Igen Kür Sád!
- És te Ücs Ogul százados! Velünk tartasz-e?
- Igen Kür Sád!
- És te Aj Kutluk tizedes! Velünk tartasz-e?
- Igen Kür Sád!
- És te Emen tizedes! Velünk tartasz-e?
- Igen Kür Sád!
Kür Sád kivonta a kardját. Bögü Alp ezredes, a három százados és a két tizedes is így tett. Szerződés kötéshez készülődtek. Kür Sád így szólt:
- Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!
Mindegyikük megismételte:
- Kék hatoljon be, vörös jöjjön ki!…
A kardok gyorsan visszakerültek hüvelyeikbe. Most Kür Sád ismét beszélni kezdett. A szavai mint a tűz írták a szívekbe és az agyakba a mondandóját:
- Urku Tegin lesz a törökök kagánja. Azért, hogy őt Ötükenbe vigyük, és kagánná tegyük, le kell döntenünk az előttünk álló akadályokat. Ez az akadály a kínaiak kagánja és a kínai hadsereg. Hogy ilyen kevesen ekkora túlerőt legyőzhessünk, a sokaság fejét kell eltaposni. A kínai kagánt foglyul ejtve túszul tartjuk majd. Ezután Urkut Ötükenig visszük annyi törökkel, amennyit csak össze tudunk gyűjteni. Amíg a kínai kagán túszként a kezeink között lesz, semmit sem tehetnek majd ellenünk. Parancsot adathatunk a kínai kagánnal, mindent elérhetünk amit csak akarunk. Ha a kínaiak nem engedelmeskednének a kagánjuknak, mert az fogoly, vagy olyan helyzetbe kerülnénk, hogy nem tudnánk tovább fogságban tartani a kagánt, akkor megöljük.
Kür Sád elhallgatott. A hat török bég, köztük Bögü Alp, azon töprengett, hogyan ejtik majd foglyul a kínai kagánt. Kür Sád mintha megérezte volna ezeket a gondolatokat, ismét beszélni kezdett:
- A kínai kagán minden este álruhában, és katonai kíséret nélkül sétál a város utcáin. Csak egy szárnysegéd van mellette. E közben csípjük majd el. Mivel az a hely, ahol fogságban tartjuk majd, a palota istállóinak a közelében van, erőszakkal az istállókhoz visszük majd, a legjobb lovakat elvesszük és elpusztítjuk a lovászokat. Senki sem gyanakodhat ránk, mert a kínai kagán magánhadseregének a katonái vagyunk. A kínai kagánt közrefogva a palota nyugati részébe megyünk. Urku Tegin ott van. Miután Urkut onnan megmentettük, a kínai kagánt utasítások írására kényszerítjük. Arra az eshetőségre is gondolva, hogy Urku Tegin kapuja zárva lehet, nehéz kövek is lesznek nálunk, és ha szükséges, akkor azokkal törjük be a kaput. Amint ez megtörtént, egy csoportunk a lovakat készenlétben tartva megfigyeli a környéket.
Kür Sád ismét elhallgatott. A félhomályos szobában rettenetes villanásokat látott a hat bég szemében. A szemeknek ezek a villanásaiban benne volt az öröm, hogy kilenc év kihagyás után újra harcba indulhatnak, a büszkeség, hogy bosszút állhatnak az ellenségen, és a kardcsörgethetnék. Olyan szétszórtak voltak, mintha most azonnal bele akarnák vetni magukat ebbe a nagy kalandba. Kür Sád hangja felrázta őket merengésükből:
- Török bégek! Ezt az ügye három nap múlva, holdtöltekor hajtjuk majd végre. Két feladatunk van a három napra: Az első, a fegyverzetünket jól kifenni, és a kis létszámunkra gondolva mellvértjeinket és acélsisakjainkat felkészíteni. A második pedig, hogy a három nap alatt a legvitézebb, legmegbízhatóbb barátaitokat, rokonaitokat hívjátok a felkelésre, és kössetek velük szerződést!
Jamtár felszólalt:
- Kür Sád, ha parancsot adsz, nyolc ember nevét fogom elmondani neked.
- Kik azok?
- Az egyikük Gök Börü tizedes!
Kür Sád tekintette elhomályosodott:
- Jól mondtad százados! Én is gondoltam rá, ám mit tegyünk, ha két szemére vak. Mit tehetne Gök Börü egy ilyen ügyben?
- Kür Sád! A tíz éve sötétségben élő Gök Börü erre a napra várt. Az ő napja csak egy ilyen napon kelhet föl. Jól mondtad: Vak! Ám érez. Ha mást nem is, legalább érez annyira, hogy egy kínait ellensúlyozzon. Adj parancsot, hogy jöjjön.
Kür Sád lehajtotta a fejét. Hosszas gondolkodás után így szólt:
- Jól van! Jöjjön.
Jamtár folytatta:
- A többi hét pedig Gök Börü tanítványai. Az én fiam, Göktas, Szülemis fia Barmaklak, Arik Buka fia Csigáj Börü, Ücs Ogul fiai Kara Budak és Kizil Buka, Gök Börü fia Szungur, Alka fia Tanrivermis. Ezek mindegyike tizenöt - tizenhat éves ifjonc vitéz. Gök Börü mindegyiküknek megtanította a nyilazást, kardvívást, kopja szúrást. Mindegyiküket a mai napért nevelték. Mi keményebben ütünk mint ők. Ők viszont gyorsabban odacsapnak. Ha velük együtt mennénk, kiegészítenénk egymást.
Kür Sád így szólt:
- A régi rajtaütéses napokat juttatja az észbe, hogy körünkben láthatjuk ezeket a fiatal vitézeket.
Bögü Alp sajnálkozott:
- Kár! Az én fiam csak tíz éves. Nem elég érett ehhez a harchoz!…
Ekkor Kür Sádnak a saját családja jutott az eszébe. Egy tizenhárom éves leánya és egy négy éves fia volt. A többiek mind meghaltak ebben a rossz kínai városban.

 

FOHÁSZ

Amikor Jamtár másnap közölte a döntést Gök Börüvel, Gök Börü törökülésből felpattanva átölelte a vértestvérét, és megcsókolta. Azon az éjjelen Jamtár kalauzolásával Gök Börü és hét tanítványa Kür Sád színe elé léptek és vérszerződést kötöttek. Röviddel ő előttük Jágmúr százados elhozta Kara Ozánt; még később pedig Ücs Ogul elhozta Isbara Kán lovászát, Gűmüst. Bögü Alp pedig a saját lovászat Jumrut hozta el. Most már tizennyolcan voltak a felkelők. Meggyorsították a fegyverzet rendbe hozását. Mindenki igyekezett pótolni a hiányosságokat, a befoltozni a lyukakat. Jamtár és Jumru másnap Kür Sád parancsára a hegyek közé ment, és egész nap azt gyakorolták, hogy hatalmas és nehéz kődarabokat csaptak más kövekhez.
Másnap estére negyvenegyen lettek. Amikor Bögü Alp Kür Sádtól meghallotta ezt a számot, megrettent. Ismét eszébe jutottak Kirács Atya szavai:
- Egy hatalmas városban összegyülekező negyven férfit látok… Te is köztük vagy…
Azon az éjszakán Jamtár igen későn ért haza. Gök Börü sötét szobájából halk hang hallatszott. Jamtár az ablakon át beszűrődő holdfénytől valamennyire megvilágított szobához közeledve benézett: A vértestvére az arcát kelet felé fordítva, a kezeit az ég felé emelve lassan halkan fohászkodott:
- Törökök Istene! Török föld és vizek! Umáj! Adj nekem erőt holnapra! Ne maradjon bosszulatlan a bosszúm! Ne maradjon fogságban a nép! Törökök Istene! Elvetted a feleségemet és tizenkét éve sötétté tetted a szívemet. A szemeimet elvéve kilenc éve sötétségbe taszítottad a világomat; nem panaszkodtam. A holnap kedvéért szórd rám kegyelmedet. A harc végéig nyisd meg a szemeimet! Hagy harcoljunk vért hullatva. Hagy öldököljünk kielégülésig. A lélek terhes lett a testemnek. Egyetlen reményem benned van. Világosítsd meg végtelen sötétségemet! Végtelen világosságod egyik szikráját vesd az utamra! Ha ki is irtod a családomat, de éltesd a népet!… Törökök Istene! Legyen tiéd a lélek, add vissza a szemeimet. Senki sem tudta, hogy mit szenvedtem évek óta. A szemeim fényt kerestek, de nem találtak. Vakon futtattam a lovat, a szívem nem talált élvezetet. Mindenről letettem. Csak egyetlen harchoz adj fényt! Törökök Istene! Az ég kékjét, a Nap ragyogását, az éjszakát díszítő csillagokat, a zöldellő fákat, sőt barátaimat, rokonaimat, fiamat se mutasd meg. Csak amíg harcolok, halálig mutasd meg az ellenséget. Addig mutasd az ellenséget, amíg van nyíl a tegezemben, erő van a karomban és vér van az ereimben…
Jamtár lélegzetvisszafojtva hallgatta. A vértestvérének a halk hangjában szívet perzselő dallam volt. Íme, holnap este lesz ami lesz, ha sikerül is a dolog, sokan meghalnak majd. Gök Börü jól átgondolta a halált. Csak azért fohászkodott esdekelve az Istenhez, hogy halála előtt az ellenséget látva küzdhessen, bosszút állhasson rajtuk a szeme világáért. Jamtár és Gök Börü öt - hat lépésnyire álltak egymással szemközt. Bök Börü hozzászokott, hogy ennél sokkal messzebbről is megérezze, ha jön valaki, de ezen az éjszakán nem érezte meg a közvetlenül mellé érő Jamtárt. Eltávolodott a testétől, mintha egy másik világba merült volna. A fejét fölfelé fordítva, kezeit kitárva állt, miközben beszélt.
Jamtár is mintha eltávolodott volna saját magából. Először nem is tudta, hogy mit tegyen a szégyentől, hogy titokban osont kilesni a vértestvérének titkos fohászát, de aztán őt is elragadta a fohász és sok régi dolog pergett le gyorsan a szemei előtt. Holnap talán maga is, szerettei is, a szeretteihez kötődő emlékek is elszállnak és szilánkokra törnek majd, semmi sem marad. Jamtár egy olyan bölcs gondolattal, amelyet a kínai filozófus, Sen-Má soha nem tudott megadni neki, azt mondta magában: "Talán ez a halál legnehezebb része." Gök Börü hirtelen magához térve azt mondta:
- Hatalmas Isten! Végtelen a hatalmad. Íme, már látok!
A szemeit rá szegezte.
Csoda történt!… Gök Börü kiszúrt, kivájt szemeiből könnyek hullottak alá. Talán újra megelevenedtek ezek a kilenc éve kiszáradt források? Jamtár csodálkozva, szégyenkezve és egy kis félelemmel tekintett a vértestvérére, azt várta, hogy az őt meglátva megszólítja majd, ám az annak ellenére, hogy Jamtár felé fordította a szemeit, egy szót sem szólt, folytatta az imáját.
- Törökök Istene!… Kiszáradt szemeimbe könnyeket adtál. Látom az ellenséget. Még egy napig vagyok a vendéged a föld színén. Ne vedd el azt a fényt, amit adtál! Ne töröld le a szemem könnyeit! Ne szégyeníts meg! Ne szomorítsd a népet! Ne örvendeztesd az ellenséget!…
A fény nem Gök Börü szemére, hanem a szívébe ereszkedett le. Azzal látta az ellenséget. A szeretteit, rokonait, magát egyáltalán nem látta. Ha látta volna, megrémítette volna a tíz éves szenvedéstől fiatal korában megőszült haja, az arcán megsokasodott, szenvedéstől elmélyült ráncai.
Gök Börü az örömtől sírva még mindig fohászkodott. A könnyek döbbenetes cseppekben peregtek le az arcáról. De nem ő volt az egyetlen, aki fohászkodott az Istenhez, és akinek könny szivárgott a szeméből. Őszinte arcával és hatalmas termetével az a nagydarab Jamtár is, akit Gök Börü nem vett észre, és valamivel hátrébb a gyermek arcú, haragos tekintetű Szungur is, akit Jamtár nem vett észre. A kezeiket kitárva fohászkodtak, és csendben sírtak.

 

A FELKELÉS

Eljött a nagy éjjel…
Miután Kür Sád a végrehajtandó támadás minden részletét kitervelte, és kiadta utolsó parancsait, a feleségéhez ment. Keményebb hangon szólt hozzá, mint bármikor máskor:
- Koncsuj! Ma véres munkát végzünk majd, hogy megmentsük a népet. Ha meghalnék, tégy belátásod szerint!
Aztán megcsókolta az arcát és behívta a gyermekeit. Átölelte őket.
Amikor elhagyta a házát, az arcába csapó hűvösség hatására az ég felé emelte a fejét. Nem várt gyorsasággal szaladtak a fellegek, a szél váratlan erővel fújt. Kür Sád összevonta a szemöldökét. Gyors léptekkel a palota istállói felé indult. Az istálló előtt kétszáz lépésnyire két egymásra merőleges fal állt. Ez a két fal, amelyek egy félbemaradt épület falai voltak, két - három fának a segítségét is kihasználva a közte megbúvókat elrejtette a szem elől, olyan volt, mint egy menedékhely. Itt lett volna a találkozó. A félbemaradt faltól kitekintve, látni lehetett a palota istállóit és azt az utat, amelyet a kínai kagán minden éjjel használt. Amint Kür Sád odaért, szemerkélni kezdett az eső. Azok, akik nála hamarabb értek a találkozó helyre, féltérdre ereszkedve köszöntötték őt. Volt aki a falakon belül, mások pedig a fák alatt csöndben, mozdulatlanul várakoztak. Közben az égen megsűrűsödött fellegek sötétségbe borították a vidéket. Rövid időnként még egy - egy ember érkezett, akik miután köszöntötték Kür Sádot, félrehúzódva némán várakoztak.
Kür Sád úgy számította, hogy eljött az idő. A bajtársait nevükön szólítva névsort olvasott:
- Bögü Alp ezredes!
- Parancs!
- Jamtár százados!
- Parancs!
- Jágmúr százados!
- Parancs!
- Ücs Ogul százados!
Kür Sád erre nem kapott választ. Rövid hallgatás után megismételte:
- Ücs Ogul százados!
Megint nem válaszolt senki. Ücs Ogul nem jött el. Nem állt meg miatta; folytatta a névsorolvasást:
- Gök Börü tizedes!
- Parancs!
- Aj Kutluk tizedes!
- Parancs!
- Emen tizedes!
- Parancs!
Most az új tizedeseken volt a sor. Azokon a fiatal törökökön, akiket Kür Sád léptetett elő tizedessé:
- Szungur tizedes!
- Parancs!
- Göktas tizedes!
- Parancs!
- Barmaklak tizedes!
- Parancs!
- Kizil Buka tizedes!
- Parancs!
- Kara Budak tizedes!
- Parancs!
- Csigáj Börü tizedes!
- Parancs!
- Tanrivermis tizedes!
- Parancs!
A bégek sora véget ért, a köznépen volt a sor.
- Kara Ozán!
- Parancs!
- Gűmüs!
- Parancs!
- Jumru!
- Parancs!
- Il Kaja!
- Parancs!
- Cságri!
- Parancs!
- Kalálduruk!
- Parancs!
- Utár!
- Parancs!
- Tunga!
- Parancs!
- Kücslük!
- Parancs!
- Ilácsin!
- Parancs!
- Jeke!
- Parancs!
- Árbúz!
- Parancs!
- Ábi!
- Parancs!
- Turumtáj!
- Parancs!
- Tugrul!
- Parancs!
- Csobajikmis!
- Parancs!
- Kabán!
- Parancs!
- Toluk Tüge!
- Parancs!
- Alp Aja!
- Parancs!
- Csengsi!
- Parancs!
- Öküs Kara Acski!
- Parancs!
- Jigács!
- Parancs!
- Kután!
- Parancs!
- Jirim!
- Parancs!
- Badruk!
- Parancs!
- Tokus!
- Parancs!
A névsorolvasás végeztével egy szempillantás sem telt el, egy pisszenés sem hallatszott és elhallgattak. Aztán Kür Sád kissé dühösnek hallatszó hangját hallották felcsattanni:
- Ücs Ogul százados!
Ücs Ogul még mindig nem érkezett meg. Akkor Kür Sád úgy döntött, hogy a fiait kérdezi:
- Kara Budak tizedes!
- Parancs!
- Hol az apád?
- Nem tudom sád!
- Kizil Buka tizedes!
- Parancs!
- Te sem tudod?
- Nem tudom sád!
A sötétben már nem tudták kivenni egymás arcát, már csak sötét árnyakat láttak. Bögü Alp, aki az imént történtek óta Ücs Ogulon törte a fejét, Kür Sád felé közelített, hogy feltárja előtte a napok óta lelkét mardosó gyanúját:
- Kür Sád! Az elmúlt napokban éjszakánként egy kínai házába láttam beosonni. Csak nehogy…
Bögü Alp nem fejezte be a mondatát, elhallgatott. Szégyent érzett, hogy feltárta a kételyeit egy török béggel kapcsolatban, ám úgy vélte, egy ilyen fontos pillanatban kötelessége a lehető legnagyobb elővigyázatossággal eljárnia, nehogy bármiféle váratlan csapdába essenek.
Kür Sád hangja ismét felcsattant a sötétben:
- Van-e valaki, aki tudja, hogy hol van Ücs Ogul százados?
Egy hang válaszolt:
- Nem sokkal ezelőtt láttam őt.
- Hol láttad?
A hatvanhat éves Badruk, aki a legidősebb volt a felkelők közül, néhány szóval elmagyarázta, merre látta Ücs Ogult. Bögü Alp és Jumru megértették, hogy ez annak a kínai kereskedőnek a boltja volt, akinek a házába éjszakánként beosont. Kür Sád és Bögü Alp összenéztek a sötétben. Most mind Kür Sádra vártak, hogy hozzon döntést.
Az eső még jobban rákezdett. A szél igen keményen süvített. Lehetetlen volt, hogy a Kína kagánja egy ilyen éjszaka kimenjen az utcára. Ha Ücs Ogul is itt lett volna, Kür Sád is elhalaszthatta volna néhány nappal az elvégzendő munkát, ám most megváltozott a helyzet. És ha árulás történik? Kür Sád nem gondolkodott soká. Határozott hangon odaszólt a bajtársainak:
- A kínai kagán ma éjjel nem lép majd az utcára. Nekünk kell a palotára támadnunk, hogy elkaphassuk!
A negyven ember úgyis halálig tartó harcra elszántan, vérszerződést kötve érkezett. Számukra nem volt különbség a között, hogy az egyetlen szárnysegédjével utcára lépő kínai kagánt fogják-e el, vagy a sok ezernyi katona által őrzött palotára támadjanak-e. Az sem jutott eszükbe, hogy akkora tettet hajtanak majd végre, amelyen sok száz év múlva is csodálkozni fognak az emberek. Az volt az egyetlen amit tudtak, hogy fegyverhez nyúlnak, hogy megvédjék a törökök becsületét.
Kür Sád a fejére tette a sisakját, és mert tudta, hogy nyilazással fog a leginkább foglalatoskodni, nem öltött magára páncélt, hogy az ne akadályozza. A kardja és a tegze a derekán volt. Még pajzsot sem vett. Bögü Alp sem öltött páncélt, a kardon és az íjon kívül két bicsakot függesztett az övére.
Jamtár mellett volt a hatalmas pajzsa. A hóna alatt pedig egy igen nehéz kő volt. Úgy volt, hogy ezt a követ használja majd arra, hogy a vas kapukat betörje. A hozzá hasonlóan erős Jumrunál is volt egy ilyen kő.
Gök Bürü volt az egyetlen közülük, akinek sisakja is volt, páncélja is volt, és pajzsa is volt. Őt tetőtől talpig védőpáncéllal fegyverezték föl, mert nem látott a szemeivel. Ám Gök Börü az előző esti fohász után hitt abban, hogy látja majd az ellenséget, ezért nem feledkezet meg arról sem, hogy íjat és nyilat vegyen magához.
A megvénült Badruk igen könnyen öltözött. A derekán a kardja, egyik kezében az íja, másik kezében pedig tíz nyíl volt. Még tegzet sem vett, hogy ne akadályozza. Úgy gondolta: "Mostani idős koromra már nem maradt erőm a gyalogos harchoz. Mire a tíz nyilat kilövöm, a kardokra kerül majd sor."
Kara Ozán tegze teli volt nyíllal. A kardja, a bicsakja rendben volt. Ráadásképpen a kobzát is a hátára vetette. Egy ilyen napon nem tudott megválni a szívéhez nőtt társától, a kobzától.
A fiatal bégek sisakot tettek a fejükre, páncélt öltöttek. Mindenki mástól eltérően Il Kajánál négy - öt bicsak, Öküs Kara Acskinál két rövid kopja volt: Azért jöttek így, mert egyikük késdobálásban, a másikuk pedig távolról kopja hajításban volt igen gyakorlott.
Az eső zaja közben, amely továbbra is úgy esett, mintha dézsából öntenék, elhangzott Kür Sádnak a felkelést megelőző utolsó parancsa:
- Mivel nehezebbé vált a dolgunk, mind egyszerre támadunk majd a palotára. A külső kapu őreit távolról nyíllal öljük meg, aztán nesztelenül behatolunk. Bent a kínai kagán lakosztályához vezető kapukat Jamtár és Jumru kövekkel törik majd be. A tervünk az, hogy előbb nyakon csípjük a kínai kagánt, ha az lehetetlen lenne, akkor öljük meg. Azután Urku megmentésén fáradozunk majd. Ha meghalnék, Bögü Alpé a parancsnokság, őutána Jamtáré, Jamtár után Jágmúré, ha ő is meghalna, tegyetek belátásotok szerint. Most tegyetek nyilat az íjatokra, és gyertek utánam.
A negyven ember az íját félig megfeszítve nesztelen léptekkel megindult. Sem a szél zúgását nem hallották, sem az esőt nem érezték. Íme eljött az a nap, amelyre tíz éve vártak. Sóvárgó szemekkel értek a vágyott harc küszöbére. Ezzel az őrült támadással megmentik majd a fogságból a török népet, és Ötükenben pedig újjáélesztik az atyáik által alapított államot.
Meneteltek.
A szíveikben a bosszú édes érzésével, szemeik előtt a Török Kagánság álomképével nesztelen léptekkel haladtak. A vak Gök Börü, noha senki sem fogta a karját, és az utat sem ismerte, mégis nesztelenül és ugyanolyan határozott lépésekkel haladt a sötétben, mint mindenki más.
A történelem negyven névtelen hőse menetelt a sötétben.
Legelöl Kür Sád, a Bozkurt nemzetség lángoló fia. A szemeivel előre tekintve, kezével az íj húrján gyalogolt, hogy megírja nemzetségének hősköltészetének legszebb verssorait, hogy kötelessége szerint megmentse a török népet, de másnak adja a kagánságot, amihez pedig joga lett volna.
Mögötte Bögü Alp, Jamtár, Jágmúr, Gök Börü, Aj Kutluk és Emen haladtak libasorban. Bögü Alp az egészséges testalkata alatt még egészségesebb szívével gyalogolt, miközben Kirács Atya szavai visszhangoztak a füleiben. Jamtár az óriási testének nagyságához illő méretű kővel a hóna alatt gyalogolt. Jágmúr a rögtön szembetűnő telt arcával és nevető szemeivel gyalogolt. Gök Börü úgy gyalogolt, hogy nem a szemeivel, hanem azzal a fénnyel látott, amit az Isten a szívébe töltött. Aj Kutluk egy tíz évvel ezelőtti kardvágástól megnemesedett arcával gyalogolt. Emen miközben gyalogolt, a füleiben hallotta, ahogy bosszúért kiált kilenc testvére, három anyai nagybátyja, két apai nagybátyja, és apja, akiket a kínaiak öltek meg.
A negyven hős menetelt az esőben.
Kür Sád hét fiatal tizedese Szungur, Göktas, Barmaklak, Kara Budak, Kizil Buka, Csigáj Börü, és Tanrivermis alkotta a harmadik sort; némelyikük tizenöt, némelyikük tizenhat, némelyikük tizenhét éves volt.
Török sorrendben és a török rangsor szerint haladtak. A bégek mögött a huszonhat katona ötös sorban menetelt.

*
* *

Amíg ezek így meneteltek a palota felé, valaki Sziganfu utcáin szaladt, amelyek sárosak voltak a nemrég kitört zivatartól. Néha, amikor egy tócsába gázolt, a felvert sár az arcába fröccsent, néha a felerősödő széltől elakadó lélegzettel megállt, aztán ismét futni kezdett. Az éjszakának ebben a pillanatában futó, meg-meg tántorodó, ziháló ember Ücs Ogul volt. Fedetlen volt a feje, de a hátán volt a tegze, kezében az íja, derekán a kardja.
Miért késett el Ücs Ogul? Joggal gyanakodott-e Bögü Alp?
Ücs Ogul már régóta játszott az Ördöggel. Valaha a Karakulán udvarházában lévő egyik kínai ágyas rabul ejtette a szívét. Miután kínai fogságba esett, és Sziganfuban újra látta azt a kínai nőt, elvesztette a fejét. Ez a kacér kínai szépség, aki most egy gazdag és öreg kínai felesége volt, elvette Ücs Ogul eszét, bűnbe vitte. Rákapott, hogy éjszakánként, mielőtt a kereskedő hazatért meglátogassa az asszonyt. Bögü Alp pedig egy éjjel ebbe a házba látta őt bemenni, ám sehogyan sem értette a dolog mibenlétét. Sőt egy alkalommal a kínai is megjött, amikor Ücs Ogul a házban volt, ám az asszony elrejtette, és lehetővé tette, hogy távozzon a házból. Íme, Ücs Ogul ismét onnan jött. Erre a halálos vigasságra készülve nem tudta megállni, hogy még egyszer utoljára ne láthassa kínai szeretőjét, és a házához ment. Ám a kereskedő hazajött, elcsípte Ücs Ogult, az pedig azt mondta: "Ma éjjel a végzet veled kezdődik.". Azzal a kardjával lecsapta a fejét. A nő ijedtében sírva fakadt. Hiába erőltette, hogy Ücs Ogul valahová vigye el, és temesse el a férje holttestét, a százados, akinek ezen az éjszakán más dolga volt, ebbe nem ment bele. Ezért amikor a vitájuk veszekedéssé fajulóban volt, Ücs Ogul látta, hogy múlik az idő, és a süvegét fel sem véve az utcára rohant.
Futott, szitkokat mondott a kínaira, átkozta, ám akkor is folytatta a futást. Elfáradt. A lélegzetét fullasztó zápor is fékezte. A palota istállójához közeledett. Ha befordult volna a sarkon, a többiekbe futott volna. Ücs Ogul az utolsó erejét összeszedve ismét nekiiramodott. Befordult a sarkon. Kár!… Elkésett. Azokból az árnyakból, amiket látott, megértette, hogy bajtársai mind a palota felé tartanak. Egy kissé megpihenve egy mély lélegzetet vett, aztán ismét futásnak eredt. Sohasem látott és hallott dolog volt, hogy egy török bég gyalogosan ekkora utat befusson.
Mire Ücs Ogul utolérte a bajtársait, azok az első nyilakat már kilőtték, és az őrök a földre zuhantak, és a negyven ember még gyorsabban kezdett haladni. Ő most a késés büntetését állta ki. Annak ellenére, hogy török bég volt, és a gök-türk hadsereg századosa volt, ezen a nevezetes napon leghátul haladt. Még a gyereknek számító, első csatájukba vonuló fiai; Kara Budak és Kizil Buka is előrébb ment mint ő. A hosszú futástól kimelegedett és kiizzadt. Ettől a gondolattól dühös lett. Úszott a verítékben.
A negyven ember most a palota külső kapuja felé menetelt. A környéket bevilágították az őrök, akik a kezükben lévő hosszú botjuk végén lámpást tartottak. Hat őr volt itt. Kür Sád jelt adott a mögötte haladóknak. Az íjjak húrjait hátrahúzták. Aztán amint elröppent Kür Sád nyila, még tíz nyíl röppent el mögüle. Az őrök a földre hemperedtek.
Meneteltek. Anélkül, hogy visszavonulásra gondoltak volna, és hátranéztek volna. A szemeiket csak előre szegezték, úgy meneteltek. Nagy ünnep felé közeledtek. A lelőtt őrség csak a nyitány volt, semmi más.
Amint beléptek a palota külső kapuján, egy kert került velük szembe. Száz lépésnyivel előrébb volt a palota igazi kapuja. Ezt a kaput még nem zárták be. A belsejének világossága a kapuig hatolt és a nagyszámú őr a felkelők szeme elé tárult.
Kür Sád hátrafordult:
- Nyílzáporral, gyorsan támadunk majd! Rajta!
Ez az erős hangon, törökül kiadott parancs felteltette az őrök figyelmét, ám nem maradt idejük a cselekvésre. A nyílzápor zűrzavaros felfordulást okozott, az őrök közül csak kettőnek vagy háromnak maradt ideje arra, hogy behúzódjon.
A negyven ember futva a kapuhoz ment. Íme, most már a palotán belül voltak. Kür Sád és Bögü Alp ismerték a palota belsejét, a kínai kagán és Urku lakosztályait. Öt - hat lépcsőfoknyi lépcső megmászása után egy igen nagy terembe értek. Íme, a baloldali nagy kapu nyílt a kagán lakosztályába, ám amikor a felkelők átjutottak a lépcsőn, néhány kínai nyelvű kiáltás hallatszott, aztán az ütőknek a bronz lemezekhez verődéséből keletkezett hangok verték fel az egész palotát. A bronznak ezek a hangjai veszélyt tudató, segélykérő hangok voltak. Jamtár, a hatalmas követ, ami már kezdett nehézzé válni számára, tiszta erőből a kagán kapujához csapta. Ezt Jumru köve követte.
Eközben a dübörgések közepette szemből százával jönnek a felkelők ellen a kínai katonák. Amíg Jamtár és Jumru azzal foglalatoskodtak, hogy betörjék a vas kaput, a felkelők és a kínai katonák ötven - hatvanlépésnyi távolságból egymásra kezdtek nyilazni.
Kür Sád, Ötükennek legélesebb szemű íjásza, minden íjfeszítésre egy kínait a terített le a leghalálosabb lövéssel. Az, akit az ő nyila talált el, mukkanás nélkül halt meg.
Bögü Alp nem is célzott, úgy lőtt, ám minden lövésével harcképtelenné tett valakit a szemközti tömegből.
Jágmúr százados kapkodás nélkül, lassan lőtt, mintha csak gyakorlatozna. Közben a szemeiben nem szűnt meg a mosolygás.
Miközben Ücs Ogul küzdött, homlokáról csorgott a veríték, és még mindig lihegett.
Ötüken dühöngője, Gök Börü visszanyerte tíz évvel ezelőtti állapotát. Annak a fénynek a segítségével, amit Isten a szívébe töltött, látta az ellenséget, harci kiáltást hallatva feszítette íját.
A fiatal tizedesek megdöbbentő sebességgel lőtték ki a nyilaikat.
A még mindig zengő bronz hangjaihoz, a Jamtár és Jumru vas kaput döngető kövek hangjaihoz és a csatakiáltásokhoz most a sebesültek nyöszörgése is hozzávegyült. A két fél lépésről lépésre közeledett egymáshoz.
Turumtáj lett az, aki elsőként elesett a felkelők közül. Utána Árbúz és Kabán terültek el. Még ha Gök Börüt érte is néhány nyíl, nem sebesült meg, mert tetőtől talpig páncélban volt. Szemközt a kínai halottak egymásra tornyosultak, félelem töltötte el őket. Azon voltak, hogy elszökjenek, de közben a szemközti kapuból még egy új csapattest hatol be. Ráadásul a mellette lévő kapu is kinyílt, onnan is érkezett egy ezred kínai, és a felkelők ellen támadt.
A nyilak süvítése elnyomta a kinti vihar hangjait. Most a gök-türkök tartották a helyzetüket, a kínaiak igyekeztek lépésről lépésre előrenyomulni, ám a nyílzápor alatt zuhogva hullottak el. A felkelők közül Alp Aja, Jeke és Kalálduruk is élettelenül hevert. Aj Kutluk tizedes egy vállába fúródott nyílvesszővel folytatta a harcot.
Az öreg Badruk harcba hozott tíz nyila kifogyott, ám mert mégsem került még sor a kardokra, a földön kezdett nyilak után kutatni. Amikor a Turumtáj testébe fúródott nyilak közül kihúzta az egyiket és az íjjára tette, egy nyilat kapott a gyomrába, térdre rogyott. Ennek ellenére kilőtte a nyilát, aztán négykézláb a földre borult. Leesett a süvege. A fehér haját megfestette a földön lévő vér.
Jamtár és Jumru még mindig nem törték be a vas kaput. Nem csatlakoztak a harchoz. Hiába erőlködtek, hogy betörjék a kínai kagán lakosztályába vezető kaput. Már akkor is kisiklott a dolog, ha betörték volna a kaput. Ilácsin, Kután és Emen tizedes is találatot kapva elestek, ellenben a kínai palota összes testőre felébredt és felkelt.
Most huszonöt, harminc méterről nyilaztak egymásra. Öküs Kara Acski egy zengő hangú kiáltás után elhajította a két kopjája közül az egyiket. Micsoda rettenetes dobás volt ez!… A kopja az egyik kínai tisztet annak ellenére átlyukasztotta, hogy páncélban volt, a hátán jött ki, mint egy búgócsigát megpörgetve a földre terítette. Ennek láttán Il Kaja is a bicsakjaihoz nyúlt. Az első bicsak valakinek a mellkasába, a második egy másvalakinek a torkába, az azután következő pedig egy harmadik arcába fúródott. A negyediket nem dobhatta el. Egy pillanat alatt négy - öt nyíl lyuggatta át a mellkasát. Amikor Il Kaja meghalt, nem hátrálva oldalára esve halt meg mint a kínaiak, hanem néhány lépést előrenyomulva négykézlábra esett.
A harc igen bevadult, eldurvult, felgyorsult. Aj Kutluk tizedes, utána pedig Utár, Tokus és Tanrivermis tizedes haltak meg.
Göktas tizedes a felkelők sorának bal szélén, a fal mellett volt. Tőle tizenöt - húsz lépésnyivel hátrébb volt a kínai kagán lakosztályába vezető kapu, itt pedig az apja Jamtár, Jumruval az oldalán még mindig hatalmas kövekkel döngetve igyekezett betörni a kaput. Amikor Göktas jobbra nézett, mert a tegzében nem maradt nyíl, előbb a karjába, aztán a lágyékába két nyíl fúródott. Nyögve rogyott össze. Egy harmadik nyíl a süvegét lyukasztotta át és repítette le a fejéről. Ekkor Göktas az íját az apja felé hajítva kiáltotta:
- Hé!… Apa!…
Jamtár, akinek egy íj csapódott a karjához, a fejét odafordította, és megáll, amint a fiát véresen a földön látta. Göktas aki fiatalságát nem élte le, háborúval nem telt be, az életet nem ismerte, és nem értette a halált, ismét kiáltott:
- Ott nincs mit tenni, gyere ide!
Jamtár dühös volt mert nem tudta betörni a kaput, és semmi sem tűnt föl neki. Amint észrevette, hogy bajtársainak jó része meghalt, és sokasodnak a kínaiak, otthagyta a kaput. Futva a felkelők csatasorába lépett és a kezében lévő hatalmas követ a kínaiak felé dobta. A tegzéhez nyúlt és bekapcsolódott a harcba. Az amikor a hatalmas kő a kínaiakra esett, és Jamtár mögött a kövét ugyanígy elhajító Jumru is bekapcsolódott a küzdelembe, egy kissé megtorpanásra kényszerítette a kínaiakat.
Jamtár, nagy élvezetét lelte a küzdelemben, mert az a feladat, amit az imént végzett, nem volt olyan mint az igazi harc. Nem törődött sem az erre - arra szálló nyilakkal, de még Göktas halálával sem.
Miután a második kopjáját is egy kínaiba hajította, Öküs Kara Acskit eltalálták. Utána Cságri és Kizil Buka tizedes is megérkezett a Túlvilágra.
Bögü Alp ezredes minden erejével, minden tudásával és hősiességével harcolt. Amikor Ücs Ogul nem jött el a találkozóhelyre, először azt hitte, hogy árulással van dolga. Most, amikor Ücs Ogul sebesülten, szívvel lélekkel közöttük harcolt, megkönnyebbült. Közben ismét Kirács Atya szavai jutottak az eszébe.
Kirács Atya azt mondta:
- "Eső esik… A folyó partján küzdötök."
Igaz volt, hogy esik az eső, ámde nem folyóparton, hanem a palota belsejében harcoltak.
Most már mindkét fél nyilai kifogytak. Most mi lesz? A felkelők felére fogyatkoztak. Ha odáig fajulna, hogy a kardokra kerülne sor, hússzoros túlerő ellen kellett volna harcolniuk. Ekkor fölharsant Kür Sád parancsa:
- Bögü Alp! Három - öt emberrel kösd le az ellenséget! Az istállóra támadunk és lovakat szerzünk majd!
Bögü Alp körülnézett és pillanat alatt áttekintette a helyzetet. Jamtárnak és Jumrunak, akiknek még nem fogyott ki a nyila, mert később kapcsolódtak a harcba, íjfeszítés közben kiadta a parancsát:
- Ücs Ogul, Gök Börü, Jamtár, Jumru, Szungur velem marad! A többiek Kür Sád mögé… Rajta!
Kür Sád Jágmúrral, Barmaklakkal, Kara Budakkal, Csigáj Börüvel, Kara Ozánnal, Gűmüssel, Tungával, Kücslükkel, Ábival, Tugrullal, Csobajikmissel, Toluk Tüngével, Csengsivel, Jigáccsal és Jirimmel a nyomában visszafordult. Gyorsan visszavonultak azon az úton, amelyen az imént érkeztek. A szél megenyhült, ám az eső nem állt el.
Bögü Alp kardot rántva támadási parancsot adott. Az öt bajtársa is így tett. Gök Börü döbbenetes keménységgel harcolt, mintha meglettek volna a szemei. Jamtár, a félelmet keltő hatalmas testével a kard fokával csapott, de azt a fejet, amit eltalált, darabokra törte. Szungur az apja mellett mintha karddal gyakorlatozna, a harc szabályainak megfelelően küzdött. Ücs Ogul szívvel lélekkel harcolt, hogy késése miatti szégyenét lemossa. Jumru pedig igen vakmerően viselkedett, hogy Bögü Alp tetszését elnyerje. Mind sebesültek voltak. Bögü Alp szétszórta azokat, akik elé kerültek. Miután a kardvívás közben gyorsan felmérte a környéket, megértette, hogy itt már nincs több dolguk. Elegendő időt nyertek Kür Sád számára. Odakiáltotta a bajtársainak:
- Lassan vissza a kapu felé!
Ezt a parancsot nagy rendben végrehajtották, ám a kínaiak körülfogták a szemeivel nem látó Gök Börüt és az apja mellől nem tágító Szungurt. Az apa és a fia a hátukat a falnak vetették. Gök Börü nem félt a kardvágásoktól, mert páncélban volt, csak a saját vágásaival törődött.
Bögü Alp Jamtárral, Ücs Ogullal és Jumruval visszavonulóban volt a kapu felé. - "Amikor mi kiszaladunk, akkor a kaput be kell zárni, és a kínaiakat egy kicsit fel kell még tartani." - kiabálta. Azon voltak, hogy kijussanak a kapun. Jamtár szemei megakadtak vértestvérén, akit ha akarták ha nem, a fiával együtt már a halálnak hagyták. Hirtelen a szemöldökét összehúzva kiáltotta:
- Gök Börü! Veled szemben áll az a fickó, aki kivájta a szemedet!
Ezután kiszaladt. Azután Bögü Alp erősen bezárta a kaput, a kopogtatót Jumru kezébe adva megparancsolta:
- Szorosan tartsd! Ne engedd kinyitni! Nyerj nekünk még egy kis időt!
Aztán a többiekkel együtt a palota istállója felé indult.

*
* *

Jamtár felharsanó hangja elegendő volt ahhoz, hogy Gök Börüt megvadítsa. A pajzsát eldobva a szemközt lévő kínaira támadt. Az a legerősebb ember a világon, aki a halállal szembenéz. Gök Börü előző este óta számolt a halállal. Most pedig boldogság töltötte el, attól az ezer esetből egyszer adódó esélytől, hogy személyesen azon töltheti ki bosszúját, aki gonoszat tett vele. A nagy öröm pedig megbolondítja az embert. Gök Börü egy kicsit még ettől is bolondabb volt, amikor a kardjával szúrva előrevetődött, a kardja egy másik karddal találkozott a levegőben. Amikor ettől az igen kemény csapástól eltört kardok szikrái felragyogtak és kihunytak, Gök Börü birokra ment Csang-Csunggal, a kínai parancsnokkal:
- Hát nem látod az Isten munkáját, te szuka fajzat? - kiabálta.
Aztán mindketten a földre hemperedtek.
Amíg a kínaiak kardokkal estek neki, Gök Börü a kínai torkát szorongatta, közben pedig a derekától előrántott bicsakkal a szemét igyekezett kivájni. Csang-Csung az egyik kezével a torkát igyekezett védeni, közben a másik kezével Gök Börü bicsakot tartó kezét kapta el a csuklójánál, és igyekezett megállítani.
Szungur apja pajzsát a kezébe vette. Az apja ellen támadó kínaiak ellen ő is ellentámadásokkal válaszolt, nyilvánvalóvá tette, hogy jól megtanulta a kardvívó leckéket.
Gök Börü a csípőjén és a combján két hatalmas kardvágta sebet kapott, bugyogni kezdett a vére, ám ő egyáltalán nem is törődött ezzel, folytatta a fojtogatást. Végül a csuklóját kiszabadította a kínai szorításából. A bicsakját annak a könnycsatornájához illesztette, bemélyesztette és kivette. Amikor a kínai fájdalmas kiabálása a palota hatalmas nagy termében felhangzott, a harci zaj közepette is minden más zajt elnyomott. Gök Börüt a céljukat elért emberek nyugalma töltötte el:
- Szungur! Bosszút álltam! - kiabálta!…
Szungur nem válaszolt. A fiatal tizedes nem tarthatott ki soká, mert nem volt páncélban, néhány kard és kopja döféstől lyuggatva élettelenül zuhant a földre.
Gök Börü Ismét kiáltott:
- Szungur! Hát nem hallod? Bosszút álltam!…
Erre egy kemény és zengő hang adott választ: Egy kardvágás. Gök Börü sisakja darabokra törve leesett, fehér haja előbukkant. A második csapás az arcát a halántékától az álláig szétroncsolta. Akkor egy félelmetes kacagás hallatszott:
- Elkéstél kutya ivadék!… Már bosszút álltam!…
Gök Börü, aki tíz éve magába fojtotta a keserűségét, megbolondult attól, hogy érezte, hogy közvetlenül mellette ölték meg a fiát, és attól az örömtől, amit a bosszúállás adott. Félelmetes kacagást hallatott. Ez a kacagás zengett, zengett, aztán hirtelen elhallgatott.

*
* *

A kínaiak egyszerre mind a kapunak támadtak, ám mert kívülről erősen húzták, sehogyan sem nyílt. Miután Bögü Alp azt a parancsot adta Jumrunak, hogy tartsa a kaput, Jamtárral és Ücs Ogullal együtt a palota istállója felé kezdett szaladni, ám Ücs Ogul néhány lépés után összecsuklott és elesett. Ugyanekkor vad fájdalmat érzett a lábában és felnyögött. Ekkor látta, hogy egy nyíl fúródott merőlegesen a lábába. Lehetetlen volt, nem futhat majd. Térden csúszva visszatért a kapuhoz. Kapaszkodva feltápászkodott. Így szólt Jumruhoz:
- Hagyd rám a kaput, fuss az istállóhoz!
Jumru két kezével a kapu kopogtatóját tartotta, amíg a kínaiak belülről ki akarták nyitni, nem hagyta, húzta, időt nyert a bajtársainak. Jumru igen nehéz és erős volt, ezért sikerrel végezte ez a feladatot. Nem tetszett neki, hogy Ücs Ogult maga mellett látja, mert ő régebben hazudott, ma éjjel sem volt a találkozóhelyen:
- Bögü Alp engem rendelt erre a feladatra. - válaszolta.
Ücs Ogul nyöszörgött:
- Beleállt egy nyíl a lábamba, nem tudok járni. Én mindenképpen maradok. Te mentsd az életedet. - mondta.
Jumru ellenkezett:
- Nem mehetek! Bögü Alp parancsa úgy…
Ücs Ogul dühbe gurult:
- Hékás! Talán azt mondta neked Bögü Alp, hogy napkeltéig maradj? Azt mondta, hogy tartsd föl egy kicsit a kínaiakat, és nyerj egy kis időt. Hagyd ezt rám, és menj az istállóba!
Jumru sehogyan sem akarta itt hagyni ezt a feladatot. Ekkor Ücs Ogul az íjának a húrját a kapu kopogtatójára hurkolva megforgatta. Jumrut félretolva a helyére furakodott:
- Ücs Ogul százados megparancsolja neked: Fuss az istállóhoz, és csatlakozz a bajtársakhoz! - kiabálta.
Ücs Ogul a bicsakját a szájába vette, az ép lábát a kapu másik szárnyának támasztva, magát hátravetette. Ám mivel nem volt annyira erős mint Jumru, a kapu rázkódott, résnyire meg-meg nyílt, aztán újra becsukódott, mintha ismételten nyitogatnák. Jumru, amint megkapta a parancsot a századostól, futva távozott. A kapun belül is csak egyetlen kopogtató volt, ám mivel a kínaiak egymás derekát megragadva, hosszú sorban húzták, végül Ücs Ogul karjában nem maradt erő. Elengedte az íját. Kezébe vette a kést, amit a foga között tartott. Az első érkező testébe szúrta.
Ücs Ogul századosnak már annyi ereje sem maradt, hogy állva maradjon. Két kezével a kapu ki nem nyíló szárnyát fogva várakozott. Így nézett szembe azzal az ötven kardos, kopjás katonával, akik tőle három lépnyiről szemközt rohamoztak, hogy megöljék. Ha azok nem álltak volna vele szemközt, már rég a földre rogyott volna, a sebei okozta fájdalomtól nyöszörgött volna, ám amint látta, hogy azok nekitámadnak, várta a csapásaikat, hogy elessen. Amikor az első kardvágás a teste és a válla között lecsapott, vékony sugárban felbuzgott a vér. Ücs Ogulnak egyáltalán nem tetszett ez a csapás. Ha ő lett volna a helyükben, egy ilyen csapással le tudta csapni az ellenfele fejét. Lenéző tekintettel mérte végig azt, aki vágott. Mosolyogva mondta:
- Ügyetlen vágás.
A második vágás a fejét érte. A homlokából a szemébe folyó vértől elsötétült előtte a világ. Aztán egy kopja fúródott a mellkasába. Akkor a kaput eleresztve a kopját ragadta meg: szálfa egyenesen földre zuhant és úgy maradt.

*
* *

Amíg Ücs Ogul a kapuban feltartóztatta a kínaiakat, Jumru nekivetette magát, Bögü Alp és Jamtár után kezdett szaladni. Amikor Bögü Alp és Jamtár a palota istállójához ért, ott a lovászok és a felkelők között karddal vívott küzdelem folyt. Amikor a palota bronzlemezeit megverték az ütőkkel, az úgy húsz lovász felfegyverkezett, tartották az istálló négy kapuját. Mivel nem tudták, hogy miféle veszély van, és merről jön, a lovakat felnyergelve várakoztak.
Amikor Kür Sád, tizenöt felkelővel a háta mögött támadott, rádöbbentek, hogy mibe keveredtek. Egy pillanat alatt a kapun belülre ugrottak, ám amikor észrevették, hogy milyen kevesen vannak az érkezők, nem késlekedtek ellenállni.
A felkelők kifáradtak. Mind sebesültek voltak. A lovászokat nem tudták hamar elintézni. Csörögtek a kardok, lihegtek, ordítoztak a harcosok. Ezekhez a zajokhoz a lovak nyerítése, toporzékolása is hozzákeveredett.
Kür Sád leterítette a vele szemközt lévő kínait, aztán előre vetette magát, eloldotta a kikötött lovak közül az egyiket, és a hátára vetette magát. Lóháton harcolni… Azok ellenére, amiken az imént keresztülmentek, olyan jókedvű maradt, mintha könnyedén mentek volna a dolgok. A ló megérezte a lovasának a gyakorlottságát. Egy jelére felágaskodott. Kür Sád a kínaiakra támadt, egy - két kardcsapással egyet vagy kettőt is földre terített, ám közben a felkelők közül Jirim, és nem sokkal utána Ábi is halálos sebekkel estek a földre. Jágmúr százados is kapott az állára egy mély kardvágta sebet. A kardcsörgés közepette felharsant Kür Sád parancsa:
- Lóra!
Tulajdonképpen már nem sok lovász maradt talpon. Amikor Bögü Alp és Jamtár behatolt az istállóba, eldőlt a harc, ami a lovászok teljes pusztulása felé vezetett.
Amikor a felkelők eloldozták a lovakat, Kür Sád odakiáltott:
- Az istálló titkos kijáratán át távozunk. Négy ember, a négy kapuban majd feltartóztatja a kínaiakat. Mi észak felé rúgtatunk, a Vej-folyó hídján kelünk majd át…
Ezután a következő parancsot adta Bögü Alpnak:
- Bögü Alp! Négy embert állíts a kapukhoz, és gyere utánunk! A titkos kapu alacsony. Lóháton nem lehet átjutni rajta…
Amikor Kür Sád befejezte a szavait Jumru lihegve belépett és azt kiabálta:
- Jönnek! Olyan sokan vannak mint egy kutyafalka…
Kür Sád a nagy istálló titkos kapuja felé vezette lovát, közben Bögü Alp hangja harsant föl:
- Csengsi!… Tugrul!… Jamtár!… Jumru!… Tartsátok a kapukat!…
A négy ember mint egy - egy kő egyenesedett ki a négy kapu előtt…
Amíg a többiek a lovaikkal együtt Kür Sád mögött gyalogoltak, Bögü Alp az utolsó szavait mondta nekik:
- Négy lovat itt hagyok nektek eloldva. Ha elvégeztétek a dolgotokat, üljetek azokra és csatlakozzatok hozzánk!
Igen kevesen tudtak az istálló titkos kapujáról. Az istálló legvégén, ahol halomban állt a szalma, egy nemezdarab volt a falra felakasztva. A nemez mögött űr volt. Innen úgy ötven lépés megtétele után egy beépítetlen telekre értek ki. Ez az ötven lépésnyi út a föld alatt haladt. Elég széles volt, hogy egy magas ló egymaga áthaladjon. Kür Sád tudta ezt, de a felkelés napjáig senkinek sem mondta el. Úgy tűnt, hogy ma az éltüket menti majd meg ez a titkos út, amelyről még a lovászok sem mind tudtak. Most Jágmúrral, Barmaklakkal, Kara Budakkal, Csobajikmissel, Toluk Tügével, Jigáccsal és Bögü Alppal a háta mögött belépett a titkos alagútba. Az alagútba utolsóként belépő Bögü Alp letépte és eldobta a nemezt, a szalmát félrehúzta az alagút szájától, és négy lovat egymás mögött a kapu elé sorakoztatva egy kevés szalmát hagyott előttük. Mielőtt befejezte volna ezt a munkát, a kínaiak nekifeszültek a kapuknak. A négy kapuőr az első összecsapásait végezte. Ez négy kínai leterítését jelentette. Amikor Bögü Alp azon volt, hogy belépjen a titkos alagútba, a szeme megakadt a tegzén. Három nyíl volt benne. Egy nyilat tett az íjjára és célzott. A nyíl, Jamtár válla mellett elsüvítve egy kínai homlokába állt bele, azt úgy döntötte le, mint egy fatörzset. A második nyilát a felé a kapu felé lőtte, amit Csengsi védett. Ezúttal a szemén talált el egy kínait, akibe mintha villám csapott volna, a földre rogyott. A harmadik nyíl Tugrul segítségére sietett. Ezek a nyilak megtévesztették a kínaiakat, elhitették velük, hogy a felkelők mind együtt bent vannak.
Bögü Alp dolga végeztével kapkodás nélkül megfogta a lova kantárát, és a titkos alagútba lépett.

*
* *

Az istálló négy kapujában a négy felkelő élet halál harcot vívott. Annak ellenére, hogy a lovaik készenlétben álltak a szökésre, lehetetlen volt, hogy innen megmeneküljenek. Az istálló belseje annyira tágas volt, hogy lehetetlen lett volna négyüknek egymás mellé állva tartaniuk az arcvonalat, aztán lépésről lépésre hátrálva a titkos kapuhoz hátrálniuk. Kétségtelen volt, hogy amint a kaputól beljebb lépnek körbefogják őket. Ezt mindnyájan tudták, ezért, örömmel, kedvvel és könyörtelenül harcoltak, hogy időtnyerjenek a bajtársaik számára, hogy drágán adják az életüket, az ellenséget ölve bosszút álljanak, egy kicsit kiélvezzék a harc ízét, és hogy megtegyék a kötelességüket, amiért a világra születtek.
Jamtár százados mindegyiküknél hosszabb és nagyobb kardját úgy suhogtatta, hogy ahová lecsapott, ott semmi sem maradt épen. A harc kezdete után igen rövid időn belül négyet leterített, a többieket is félelem fogta el. A palotán belül dúló harc, ahogy a hatalmas kővel döngette a vas kaput, aztán a megfutamodás olyan éhessé tette, hogy még egy ilyen élethalálharc közepette is éhesnek érezte magát, azon járt az esze, hogy ha lenne két csupor kumisz, akkor azt milyen szépen meginná.
Csengsi, aki húsz éves, kemény tekintetű harcos volt, igen hibátlanul, igen hajlékonyan, igen tökéletesen harcolt. A támadásainak, védekezéseinek olyan jellege volt, ami Jamtár vértestvérére Parsz tizedesre emlékeztetett. Igen hidegvérű volt. A kapu előtt három kínait terített le, neki magának a homlokát, arcát és állát vágták meg.
Tugrul durván verekedett. Egy olyan nincstelen volt, akinek senkije sem maradt a föld színén. Azon a reggelen, amikor erre a véres vigasságra készülődött, átfutottak szemei előtt az életének emlékképei, elszámolt saját magával. Azon az éjjelen töltötte be a negyvenhatodik évét. Az anyja azt mondta neki, hogy egy ilyen éjszakán született, amikor eső esett és zúgott a vihar. Tehát éppen a születése napjához hasonló, zivataros éjszaka hal majd meg. Így akarta az Isten. Miután egész életében igaz emberként élt, egy éjszakával ezelőtt egy kínai kertjéből mindenféle ételt és gyümölcsöt fújt meg. Azokkal töltötte meg a gyomrát. Nem volt a kínai kagán magánhadseregének tagja, ezért igen sokat küzdött a nincstelenséggel és az éhséggel. Nem lett volna helyes éhesen, elerőtlenedve bocsátkoznia egy ilyen harcba. Ezért követte el ezt a lopást, és igencsak szomorkodott, hogy életének utolsó lapjához ezt fűzte hozzá. A világnak sok örömét és bánatát látta, de a szíve nem keményedett meg. A mellkasán és a vállán két kardvágta seb volt. Ilyen állapotban, erre való tekintet nélkül, kemény csapásokat osztogatva harcolt. A kapu előtt három kínait terített földre.
Jumru nagyon fáradt volt. Akárhogy is, de Jumrut kimerítette a palotán belüli harc után a kapunál a huzakodás, aztán a gyors futás amivel az istállóba jött, és hogy amint megjött, rögtöny rábízták az istálló kapujának a védelmét. Az első támadásban földre terített egy kínait, most pedig csak védekezésbe kezdett. Nagyon jó lett volna, ha legalább csak annyi ideje lett volna, amíg húszig számolhat, és pihenhetett volna, ám a kutya ellenség talán adott-e neki erre lehetőséget?
Jumru megértette, hogy már nem bírja soká. Az volt az egyetlen gondolata, hogy a folyó felé lovagló bajtársainak elegendő időt nyerjen. Hirtelen azt érezte, hogy egy kard hatol a lépébe. Vad kín közepette megpillantotta azt, aki a karddal vágott. A kardját két kézzel megragadva a levegőbe emelte. Mintha azt mondaná a kínaiaknak: "vágjatok", a mellkasát kifeszítve lépett egyet. Aztán teljes erejéből, teljes sebességgel lesújtott, miközben azt kiáltotta: "Vedd!". A kard darabokra törte a sisakot, a fejet kettészelte, és az ellenséget a földre terítette. Ám ugyanekkor egy kopja átszúrta Jumru szívét. Jumru teljes súlyával élettelenül zuhant a földre.
Jamtár, Csengsi és Tugrul anélkül, hogy látták volna hogy Jumru elesett, csak a jó katonák hatodik érzékével érezték meg, hogy veszélyben van a hátuk. Jumru elestét anélkül érezték meg, hogy látták volna. A kardvívás közben találtak egy pillanatot, hogy a fejüket oldalra, hátra fordítsák. Azt látták, hogy Jumru elesett, és kínaiak özönlenek be azon a kapun át, amit ő védett. Ebben a pillanatban mintha parancsra tennék, vagy megbeszélték volna, hátraugorva a hátukat a hozzájuk legközelebbi jászolnak vetve egymás mellé álltak. Jamtár, a földön heverő legyilkolt Jumrura nézett és így szólt:
- Kár! Nem állt ki egy kopját.
Aztán hogy megvizsgálja, hogy elég erős-e a jászol, aminek a hátát vetette, a kezével megtapogatta. Amikor beletekintett, felragyogtak a szemei, mert egy nagydarab sült hús volt ott. Jamtár ezt a húst, amely bizonyára valamelyik lovászé lehetett, azonnal elkapta és beleharapott, közben azt mormogta: "Jó az élet, ha az ember ételt talál."
A kínaiak meglepődtek, hogy csak három törököt találtak odabent. Ők sem tudtak a titkos kapuról. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a három felkelőre vetették magukat. Mivel már tágasabb helyen voltak, mind egyszerre támadhattak a három emberre. Egy ellen négy - öt kardot suhogtathattak. Jamtár nemcsak kardot suhogtatott, de közben a hatalmas húsdarabot a fogaival tépve falta.
A három ember összecsapása ezzel a tömeggel nem tarthatott soká. Előbb Turul esett el, aztán Csengsit terítették le. Jamtár még mindig bírta, hatalmas étvággyal ette a húst. Még egy nagy falat maradt a kezében. Hirtelen egy kard csapott le a balkezére. Amikor a vérbe boruló kezéből kiesett a húsdarab, egy második csapás, amely a jobb csuklóját érte, megfosztotta kardjától a hatalmas századost. Akkor Jamtár a jobb kezével megragadta a jászolt. Egy szorításra egy hatalmas deszkadarabot szakított le. Ezt tartva csapott le az ellenfeleire, és éles csatakiáltást hallatva a kínaiakra vetette magát. Az ellene fordított kardok csak haszontalan játék botoknak tűntek. Amint ölre mentek, egyszerre öt - hat ember hemperedett a földre. Amíg Jamtár az egyiknek a nyakát megragadta és szorította, a hátulról lecsapó kardok aprították. Az a kínai, akinek a torkát szorongatta, meghalt. De Ötüken óriása nem halt meg könnyen. Amint pirosló vérrel borítva felállt, a kínaiak meghátráltak. Megrémültek tőle. Amint Jamtár környéke megtisztult, ismét a jászolig botorkált, és ott megtámaszkodott. A süvege leesett, hosszú haja, bajusza, és szakálla vörös lett a vértől. A ruházatának húsz helyén húsz vörös folt nőtt, növekedett minden pillanatban, a hatalmas Jamtár élete lassan elszivárgott a testéből.
A húsz vörös folt volt az a húsz dicső kitüntetés, amit az élet juttatott neki. Most se nem volt kard a kezében, se nem volt rajta fegyverzet. Nehézkesen támaszkodva erősen belekapaszkodott a jászolba, amit megmarkolt, és a kínaiakra nézett. Azok pedig csodálkozva és félelemmel telve öt - hat lépésnyiről méregették Jamtárt. Nem jutottak elhatározásra, hogy közelítsenek ehhez a félelmetes óriáshoz, amikor rájöttek, hogy úgy is meg fog halni. Jamtár a kezéből kiesett húsdarabot kereste a tekintetével a földön:
- Kár! Anélkül halok meg, hogy befejeztem volna a húst! - mondta.
Aztán még jobban nekitámaszkodott a jászolnak:
- Göktas is meghalt. Senki sem marad a családomból. - nyöszörögte.
Eközben kívülről lódobogás, csörömpölés hallatszott, ismét kínai katonák tódultak befelé. Egy palotai főparancsnok állt ezeknek a katonáknak az élén, akiknek a ruházatáról nyilvánvaló volt, hogy még nem vettek részt a harcban. Ez az ember, aki ismerte a titkos kijáratot, megmutatta azt a közelében állóknak. Miután kínaiul mondott valamit, Jamtárra nézett. Megismerte. Hatalmas haraggal nyilat tett az íjjára és Jamtárra lőtt. A nyíl a hatalmas századost a gyomra és mellkasa találkozásánál szúrta át. Jamtár megrázkódott, aztán lassan térdre rogyott. Jobb kezével még mindig a jászol deszkájába kapaszkodott. A palotai főparancsnok még egy nyilat tett az íjjára, hogy a saját kezével ölhesse meg ezt az árulót, aki hűtlen lett a kínai kagánhoz. Ezúttal Jamtár jobb zsigerét találta el. A szemei lecsukódtak, a jászolba kapaszkodó keze elernyedt. A szemei az imént a kezéből kiejtett húsdarabon akadtak meg a földön. Örvendezne az ellenség, ha azt nem tudná megenni. Nem akart nekik örömet szerezni. Egy utolsó mozdulattal megemelte a fejét. A palota főparancsnokának elmondta azokat a szavakat, amiket még mindig nem felejtett el. A "Tele van a hasam" jelentésű "Vu'o csi bav li" szavakat. Azután eldőlt mint egy százesztendős fa, és fekve maradt.

*
* *

Kür Sád az életben maradt tizenkét bajtársával vágtatva haladt észak felé. A legjobb lovakat vitték el a palota istállójából. Az eső már nem esett, hanem ömlött. Árvíz fenyegette a környéket. A felkelés nem sikerülhetett. Most nem volt más megoldás, mint hogy a hegyek között, hegyoldalakon csellengő törököket lázítsák föl, Ötükenbe menjenek, és velük igyekezzenek megalapítani az államot. Most már csak később döntik majd el, hogy ki legyen a kagán.
A kínaiak kicsit megkésve fogták föl a helyzetet, aztán kilenc - tíz csapattestből álló sereget felállítva Kür Sád nyomába eredtek. Mivel azon a vidéken csak egyetlen híd állt, ezért minden erő arrafelé vágtázott. Az éj sötétjében, a zuhogó esőben, a süvítő szélben, villámok és mennydörgés közepette most tizenhárom lovas vágtatott a híd felé.
A történelem legizgalmasabb lóversenyén vettek részt.
Bögü Alp volt a tizenhárom ember közül leghátul. Ahogy a folyó felé lovagoltak, ismét Kirács Atya szavai jutottak az eszébe:
- Egy hatalmas városban összegyülekező negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Eső esik… A folyó partján küzdötök…
Valóban, ő is ott volt a hatalmas városban gyülekezők között. íme, az eső is esik. Tehát a folyóparton lesz még egy harc. Amíg Bögü Alp ezekre gondolt, a Vej-folyó partjára értek. Az Ördög vigye el!… A felhőszakadástól megáradt a folyó, és elsodorta azt a hidat amin átkeltek volna. A sötétségben Kür Sád parancsa hallatszott:
- Jobbra, balra széthúzódva nézzetek körül! Van-e gázló?…
A folyó olyan vadul, olyan sodrással folyt, hogy lehetetlen volt gázlót találni, és ott sem állhattak sokáig. A kínaiak akárhogy is, de ide érnek majd. Kür Sád egy kicsit közelebb lovagolt a vízhez. A ló megriadt a víz dübörgésétől. Visszahőkölt. A jobbra - balra széthúzódók kiáltoztak:
- Nincs gázló!
Ekkor Gűmüs a lováról a földre ugrott és a fülét a földre szorította. Rövid hallgatódzás után felkelt:
- Kür Sád! Nincs sok időnk. Közelednek. - mondta.
Ekkor Kara Ozán, akinek egy vékony kardvágás volt az arcán, közbeszólt:
- Én nyerhetek nektek még egy kis időt. Talán átjuttok a túlpartra.
Amint ezt elmondta, visszafelé lovagolva eltűnt a sötétben. Kara Ozánnak már semmiféle fegyvere sem maradt. Nem tudták elképzelni, hogy hogyan állítja majd meg a kínaiakat, de tekintettel arra, hogy nyer majd számukra egy kis időt, nincs más teendőjük, mint hogy a folyón átkeléssel foglalkozzanak.
A tizenkét ember lováról leszállva lassan a folyópartra gyalogolt. Csigáj Börü, akit a kezénél fogva tartottak, a kardjával a partot tapogatva átkelőhelyet keresett. Egyedül Bögü Alp volt az, akit egyáltalán nem érdekelt az átkelőhely keresés. Ő úgy hitte, hogy itt csata lesz, és a nép meg fog menekülni. A hitéből eredt, hogy most elcsendesedett, teljes erejével akarta fogadni a kínaiakat.
Kara Ozán miután a kínaiak felé lovagolt, megállt. Egy kis dombra húzódott föl, amit idefelé jövet látott. Akárhonnan jöjjenek is a kínaiak, mindenképpen áthaladnak majd itt. Íme, a távoli lódobogás közeledni kezdett. Kara Ozán előre szegezte a tekintetét: belehatolt a sötétségbe. Jöttek. Akkor leszállt a lováról. Egy éles követ vett föl a földről, a lovát a zablájánál fogva néhány lépést futtatta, aztán az éles kővel megütve szabadon engedte. Amíg a ló gyorsan elfutott, ő maga a domb tetejére hágva törökülésbe leült. Lelki társát, a kobzát a hátáról levéve a kezét a húrok fölött járatta. Pengetni kezdte.
Amikor az arrafelé jövő első kínai csapattest tisztje meglátta a lovasa nélkül futó lovat, megállt. Amikor a lovat megfogták és rájöttek, hogy a palotából származik, megértették, hogy a felkelők ebbe az irányba jöttek. A híd felé indult volna, amikor éppen eközben valami megütötte a fülét. Egy zeneszerszám hangja volt. Ahogy a kínai tiszt még jobban fülelt, nem késlekedett a felismeréssel, hogy az egy török zenész.
Kara Ozán azért játszott a kobzon, hogy minden figyelmet magára vonjon, aztán lassan elragadta a dallam és énekelni kezdett.

Amint eljön a csata napja
A szív ily vidám lesz…
A szavak karddal olvasódnak,
Más szó hiábavaló lesz.

Mi a szív? Egy bimbó…
Az élet sok sok tövise.
Amint letelik az élet
A lélek láthatatlan madárrá lesz.

Bozkurt a mi hírnevünk;
Vígsággal telt a tegnapunk.
Amint eljő az utolsó napunk
Minden élet álom lesz.

Negyven fős volt seregünk,
Elesett, maradt a fele.
Be fog hódolni földünk
Kő lesz a sötét földön.

Kara Ozán, hosszú a szó…
Sokat jajveszékel a kobzod.
Amint egyre egyre emlékezel, szemedben
Véres véres könny lesz…

Kara Ozánt egy zörrenés és egy ordítás zökkentette ki abból a belső világából, amibe elmerült. Egy csomó kínai lovas állt vele szemben. Valaki, aki a tisztjüknek látszott valamiket mondott neki kínaiul. A kínaiak csodálkoztak, hogy ő magáról megfeledkezve kobozon játszott és énekelt is hozzá, törökülésben ül az esőben, azt hitték, hogy egy őrült tesz ilyet. Nem támadtak rá, mert nem volt nála fegyver, de az arcán lévő kardvágás miatt gyanakodni kezdtek. A kínai tiszt azt kérdezte tőle, hogy kicsoda, és mit keres itt, ám Kara Ozán noha értett ennyit kínaiul, nem válaszolt.
A kínai, amint nem kapott választ a földre ugrott. A közelébe akart jutni ennek a furcsa embernek, hogy megvizsgálja. Ez az öltözet, ezek a sebek nyilvánvalóan mutatták, hogy ez az ember csatából jött.
De miért zenélt itt? Miért vált el a bajtársaitól? A kínai tiszt talán ezt igyekezett megérteni, ám eközben egy vágtatva érkező második csapattest kizökkentette a gondolataiból. Kara Ozánt nyakon ragadva el akarta venni a kobzát. A hosszú ideje eső esőtől a húrjai megereszkedtek, nem adott ki hangot, ám Kara Ozán kezében az atyja családjáról reá maradt egyetlen öröksége volt. Élőt, és élettelent, mindent elveszített, egyetlen útitársa, a kobza maradt meg. A kínai kezét félrelökve így szólt törökül:
- Még ha a kínai kagán palotáját adnád is a kobzomért cserébe, akkor sem adom.
Amikor a kínai látta, hogy ez a furcsa ember ellenáll, nem gondolkodott sokat. Kiderült, hogy ő is a felkelők közé tartozott. A kardjához kapott, de nem tudta kihúzni, mert Kara Ozán egy olyan ember nyugalmával aki sikerrel elvégezte a feladatátakinek és nem maradt kívánsága a föld színén, lendülettel a fejbe csapta a kobozzal, amit a kezében tartott, és a földre terítette. Egy pillanat alatt kiabálás, lovasroham indult. Kara Ozán egy fejét ért kardvágással a földre hemperedett. Aztán a lovak patáitól összezúzva örökre lehunyta a szemét. Ez a halál szebb volt mint a legszebb verssor, amit mostanáig énekelt.
Azok, akik a Vej-folyó partján gázlót kerestek, még mindig nem találtak. A folyó legkeskenyebb részén álltak. Itt a két part között úgy ötven lépésnyi távolság volt, ám a víznek igen erős volt a sodra. Kür Sád parancsára a lovak minden kötőfékjét és kengyelszíját levágták, és szorosan egymáshoz kötözték. Az öltözékükről is levágtak néhány darabot, és a szíjakhoz toldották. Kür Sád akarata az volt, hogy a szíj egyik végét a másik partra küldi át, és a bajtársit lovastól átjuttatja, ám ehhez valamelyiküknek át kellett volna kelnie, és a szíjat átvinnie. Kür Sád a bajtársaihoz fordult:
- Van e magabiztos úszó?
Barmaklak és Csobajikmis kiléptek. Barmaklak bég volt. Előbb őneki kellett mennie. Kür Sád elmagyarázta neki a teendőjét. Barmaklak a szíjak egyik végét a derekára kötötte, aztán a lovára pattant. Húsz - harminc lépésnyit hátrált a parttól, aztán nekifuttatta a lovát és a vízbe merült. Először a lovával együtt elmerült a tajtékzó vízben, aztán feltűnt a lovának és neki magának a feje. Barmaklak a lova nyergébe tapadt, azt úszásra igyekezte ösztökélni, ám hiábavaló volt az igyekezete, elkapta a vízáradat és a lovával együtt elsodorta.
A kantár másik végét három ember tartotta a parton. Hirtelen azt látták, hogy Barmaklak elszakad a lovától, a lova pedig félelmetes nyerítés közepette eltűnik. Barmaklak elvesztette a birkózást az őrjöngő víz ellen. Most a parton állók gyorsan kihúzták. Az Ördög vigye el!… Ma éjjel a balszerencse üldözte őket. Amikor nyolc - tíz lépésnyire volt a parttól, azt látták, hogy a szíj elszakad, és Barmaklakot elsodorja a víz. Ekkor Csobajikmis vetette magát a vízbe. Néhány csapás után mellette volt. Tartotta. Először a vízfolyással szembefordulva egy kicsit közeledtek a parthoz. aztán a két erő egyensúlyba került. Hiábavaló csapásokkal egyhelyben maradtak, aztán a víz mindkettejüket vinni kezdte. A két vitéz örökre eltűnt a vízben, de semmiképpen sem eresztették el egymást, egymás mellett, vállat a vállhoz vetve, kéz a kézben.
Most már nem maradt más teendőjük, mint az ellenséget várni. Valóban, a lódobogás közeledett. Kür Sád kemény hangon parancsot adott:
- Lóra!
Felpattantak a kantár nélküli lovakra. Egy gök-türk számára mindegy volt, hogy a lovon van-e kantár, vagy nincs. Kár, hogy nem maradt nyíl a tegzeikben, különben még többeket küldhettek volna a másvilágra, talán egészen addig harcolhattak volna amíg a víz kissé elcsendesedett volna. Az eső megcsendesedett.
Szemből közeledett az ékező tömeg. Kür Sád kardot rántva kiadta az utolsó parancsát:
- A végsőkig!…
Ennek az utolsó parancsnak búcsú felhangja volt. Tizen maradtak. Mindnyájan szívükből jövő hangon ismételték:
- A végsőkig!
Amikor Bögü Alp előre vetette magát, egy pillanatra ismét eszébe jutottak Kirács Atya szavai:
- Eső esik… A folyó partján küzdötök… A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el… Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben…
Eddig Kirács Atya minden jóslata beteljesedett, ezért Bögü Alp hitt abban, hogy a nép megmenekül, ezerháromszáz év halál után megelevenedik majd, és a nevük a világ végezetéig megmarad majd a szívekben. Mivel ezzel a hittel harcolt, mindegyiküknél vadabbul verekedett.
Kür Sádnak nem volt ilyen hite. Ő a reménytelenségből fakadó keserűséggel verekedett, tört és pusztított.
Jágmúr százados a nevetős arcát megváltoztatni nem képes sebével suhogtatta a kardját, ágaskodtatta lovát.
A két fiatal tizedes, Kara Budak és Csigáj Börü egymás mellett sújtott a kardjával.
Gűmüs, az apjának, Csaliknak egy történetére emlékezett vissza: Gűmüs nagyapjának is Gűmüs volt a neve. Íme, amikor az a Gűmüs egy ilyen vad víz mellett harcolt, a vízbe esett, ám az Isten megmentette.
Toluk Tüge kemény kurjantásokat hallatott, Tunga, akinek eltört a kardja, a kardjának hüvelyével harcolt.
Kücslük és Jigács vértestvérségben voltak. Nem magukat, hanem egymást védték.
Most a világosságban rengeteg lovas ment egymásnak, támadt, verekedett, kiabált, ordított. Már nyilvánvaló volt a végzet hozta eredmény: Kara Budak esett el először. Egy kínaival összekapaszkodva a földre zuhant a lóról. Aztán Jigácsot terítették le. Nem sokkal később kardcsapás érte Gűmüs tarkóját, aki egy kínai hasát hasította fel. Tungát, aki a kezében tartott kardhüvelyt egy kínai fején széttörte, egy kopjával szúrták le.
Eközben lóháton a folyó partjáig jutottak. A hat ember, az utolsó csapásait végezte az utolsó megmaradt erejével. Ezt nem azért végezték, hogy a már végéhez ért életüket néhány rövid pillanattal meghosszabítsák, hanem hogy kínaiakat ölve bosszút álljanak, teljesítsék kötelességüket, és hírnevet szerezzenek. Amikor ez a hőstettet végrehajtották, nem gondoltak arra, hogy ezerháromszáz év múlva, egy író megeleveníti majd az emléküket e sorokkal, és hogy mekkora szenvedéllyel olvassák majd a hírneves kalandjaikat a törökök fiai.
Verekedtek. Vérben úszva, bosszúvágytól égve verekedtek. A felhők megálltak, a Hold és a csillagok minden figyelmükkel a küzdelmet szemlélték. Szellemek jártak közöttük. Isten parancsai szitáltak a fejükre.
Jágmúr százados hirtelen egy kardvágást kapott a fejére. Aztán egy kopját szúrtak a vállába. A lova sörényére borult. Egy pillanatra mélyet sóhajtott, mintha a fájdalomtól nyögne, aztán teljes sebességgel felágaskodtatta a lovát és a szemközti kínai lovának vetődött, aki szúrt. A torkát és a derekát megragadva kiütötte. Hirtelen mindketten lecsúsztak a lóról és a földre zuhantak. Jágmúr a kínai torkát szorongatta, amaz bicsakot rántott, és folyamatosan döfködte a hátát, vállát. Lassan meglassúdott az érverése. Miután a bicsakot még egyszer utoljára Jágmúr hátába döfte, nem húzta ki többé, az ottmaradt. Az ujjai még mindig a kínai torkán voltak. Telt arca vérben ázott, nevetős arca eltorzult, megmerevedve nézett. A szemeiből csillogva tűnt el egy fiatalasszonyról és két babáról szőtt álom. Jágmúr bég meghalt.
Bögü Alp is halálos sebet kapott, leesett a lováról. A kezével a bicsakjához kapott, hogy egy utolsó munkát elvégezzen. A legközelebbi kínai felé dobta. A torkába állt bele. Aztán hagyta, hogy elterüljön a sáros földön, és azt mormogta: "ezerháromszáz év múlva…"
Kür Sád egymagára maradt. Toluk Tügét megölték, Csigáj Börü a folyóba esett egy kínaival együtt, akit a lóháton a derekánál fogva megragadott. Kücslük pedig a vértestvére, Jigács halála után az őt leterítő kínai legyűrése közben adta az életét.
Kür Sád egymagában harcolt a kínai kagánság ellen egy kupac halott kínai fölött. Puszta kardja volt csak. A süvege leesett, a kaftánja darabokra hasadt. A mellkasa fedetlen volt. A mellkasából, homlokáról, arcáról, testéről csöpögött a vér, ám ő akkor is harcolt, verekedett, csatázott.
Ő akkor félisten szerű volt. A halála sem lehetett másmilyen. Miután a negyven hős egymás után elesett, ő még mindig talpon volt. Hosszú haja a vállain repkedett, a szemei szikrákat vetettek, a karja villámsebesen csapott le és emelkedett fel újra, minden csapásával egy kínait terített le.
Legvégül a halál angyala átnyújtotta neki a serlegét. Kür Sád szemrebbenés nélkül kiitta ezt a keserű serleget. A lova sörényére borult. A fejét megtámasztotta. Jobb kezében még szorosan tartotta a kardot, balkeze himbálódzott.
Kür Sád meghalt, de nem esett le a lóról.
Meghalt, de nem győzték le…

 

A VÉG

Az ellenség levágta a hős fejét és azt elküldték a kínai kagánnak. A kínai kagán, az egész palota, egész Sziganfu megrettent tőle. Ez a rettegés nemcsak Kür Sádtól, hanem az őt teremtő néptől származott. Kür Sád a halálával megmentette a népet.
Másnap Sziganfuban bíróságok ültek össze. Urkut, akinek nem volt tudomása a felkelésről, egy déli tartományba küldték. A palota emberei az egész várost átkutatták, hogy Kür Sád családját kiirtsák. Ha megtalálták volna a négyéves fiát, akkor elpusztították volna. A felesége és tizenhárom éves leánya tudtak róla, hogy felkelés fog kirobbanni. Miután a koncsuja rövid megbeszélést tartott a leányával, a koncsuj a fiával együtt ismeretlen helyre távozott.
Amikor a kínaiak beállítottak, Kür Sád leánya egyedül volt. A bíróság előtt azt vallotta, hogy tudott a felkelésről, de nem tud az anyjáról és a testvéréről. Megmutatták neki az apja levágott fejét. A szeméből folytak a könnyek, és így válaszolt:
- A hazáért és a dicsőségért…
Közölték vele, hogy ahhoz, hogy megmentse az életét, fel kell tárnia amit tud. Hallgatott.
Kür Sád leányát halálra ítélték. Aj Kutluk megvénült apjának és Turumtáj apai nagybátyjának is halálos ítéletet mértek. Mivel Kür Sád leánya és Aj Kutlug apja előkelő családból származtak, a török törvények szerint az íj húrjával kellett volna őket kivégezni. A kínai kagán hogy megalázza őket, elrendelte, hogy nyíllal végezzék ki őket.
Aznap este a kínai palota kertjében mindhármukat nyíl által parancsolták kivégezni. Kür Sád leánya állt középen. A húsz kínai katona célzott. Egy parancsszó harsant. Azután éles zúgás…
A két férfi a karjánál fogva tartotta Kür Sád leányát, hogy az el ne essen. Amíg ők éltek, addig Kür Sád leánya nem hullhatott a földre. Néhány rövid pillanatig állva tudták tartani. ElőszörAj Kutluk apja esett el. Turumtáj apai nagybátyja még térdre rogyva is igyekezett őt talpon tartani, aztán ő is elterült. Kür Sád leányát négy nyíl találta el, ő lett az utolsó aki elesett…
Az éjjel minden szépségével szállt le. A holdtölte utáni éjszaka úgy szórta a fényét, mint az Isten kegyét… De mintha a Sziganfui palotától a Vej-folyóig terjedő területen mindenütt másféle idő lett volna. Ezen az éjjelen a kínaiakat rémület kerítette hatalmába, senki sem lépett az utcára, mert azon a vidéken a város kísértetei járkáltak.
Hirtelen beborult az ég. Mint a köd, mint a füst, ám azoktól nagyon különböző, szebb dolog borította be a vidéket. Aztán valaki hirtelen e fölé a sima fehérség fölé emelkedett a földről. A kezében egy földről felemelt, zászlórudas, farkas fejes, lófarkas zászló volt. A kísértet, akinek vér csöpögött a sebeiből; Kür Sád volt…
Amíg egyik kezével a magasba emelte a lófarkas zászlót, a másik kezével a ködbe jelet írva felkiáltott:
- Keljetek fel!
A negyven vértanú hirtelen fölkelt. Kür Sád a kezével előremutatva egy helyre mutatott.
- Oda!
Harsogta. Az a hely amelyre mutatott, az Isten-hegye volt. A tetején járkáltak az atyáik szellemei. A negyvenegy vértanú lelke viharként, ahogy a zene, ahogy a fény árad, az Isten-hegye felé indult. Alp Er Tungával az élükön várta ott őket az atyáik társasága. E negyvenegy vértanút egy pillanat alatt százezrével fogták körbe a többi vértanuk. Amikor ennek a legtiszteletreméltóbb átjárónak a képét, amelyet Isten jelenlétében kezdtek el, hatalmas, végtelen űr ölelte körül, hirtelen egy dal, büszke, félelmetes isteni dal remegtette meg a világmindenséget:

Ha kilyukadna a föld, leomlana az ég, égne, hamuvá lenne a négy világtáj
Hatalmas kérésre ismét indulunk gyalog.
Villámtól, hóvihartól, forgószéltől rettenthetetlen;
Halálnak fejet nem hajtó, bronz szívű törökök vagyunk!

Ez a dal még zeng az egekben.
Kür Sád és negyven bajtársa, a holdas vörös zászlóra vigyázva még mindig figyeli a látóhatárt.

1946. Április 13.
21 óra 00 Maltepe

Folytatás