Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nihal Atsiz
SZÜRKE FARKASOK
Fordította: Bakonyi Gábor, 2004
Kéziratként a fordítótól

Első kötet
A SZÜRKE FARKASOK HALÁLA
MÁSODIK RÉSZ

KIRÁCS
ATYA

Csendesen folyt a Szelenge-folyó. Halálos csend volt a környéken. A szemközti dombon ritkásan fenyők látszottak, fönt ragyogott a Nap. Itt a Szelenge-folyó már megközelítette a Bajkál-tavat. Egy fáradt lovas közeledett lassan a Szelenge folyása felé, a szemeivel folyton az előtte elterülő vidéket fürkészte. Egy Ötükenből jövő utazó volt. Nem volt nála más, csak a kardja, az íja, és a tegze. Kiállásáról és járásáról látszott, hogy bátor ember, de maga is, és a lova is olyannyira fáradt volt, hogy kétséges volt, talpon tudnak-e majd maradni napnyugtáig. A folyó egyik kanyarulata után hirtelen felragyogtak a lovas szemei. Előre, balra egy kopár domb tűnt föl, a dombtetőn három hegyes szikla sorakozott. A fáradt utazó megsarkantyúzta a lovát. A három kő irányába indulva nekieresztette a lovát. Rövidesen a domb lábához ért. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek a távolból látszott. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy igen nehezen lehet feljutni rá. A lovas a lováról leugorva a kövek közül kiszivárgó kristálytiszta vízhez hajolt. Miután kortyolva ivott a kristálytiszta vízből, a sziklák felé emelte a tekintetét. Egy ideig keresett valamit a tekintetével, aztán felfelé kezdett kapaszkodni. A fáradt lovas lova lassan lépdelve a zsenge fűvel igyekezett jóllakni.
Miután az utazó jócskán felkapaszkodott és följebb emelkedett, egy tisztásra ért. Itt megállt, nem tudta, hogy merre menjen, mert a tisztás szélén négy barlangszerű odú volt, és az odvak egyikén belül egy toronyszerű építmény látszott. Az utazó egy ideig az odúk felé nézett, aztán a hozzá legközelebb eső jobboldali felé indult. Belépett a kapun, amely elég magas volt ahhoz, hogy ne kelljen lehajolnia. Megtorpant. Bent, egy a meglehetősen magas helyről négy óriási sólyom tekintett rá, készen arra, hogy rávessék magukat. Igazán semmi haszna sem volt, hogy bejött ide, mert az a hely, ahol a négy sólyom ült, nem volt más mint egy zárt kőszoba.
Az utazó visszahúzódva visszatért a tisztásra. A lenti forrás simogató csobogásán, a szikláknak verődő lágy szellő susogásán és a saját lépéseinek zaján kívül semmilyen más hangot nem hallott. - - Talán tévedésből jöttem ide? - kérdezte magától.
Ezúttal ugyanazokkal a lassú lépteivel a második odú felé közeledett. Ez az odú egy teljesen fekete lyuk volt. Ahogy belépett, egy pillanatra megtorpant. Sötét és néma volt. Hirtelen két parázsló szem tűnt föl előtte, aztán ezek mellett még kettő megjelent. A szemek növekedni kezdtek. Az utazó úgy kimeresztette éles szemeit, mintha át akarná szúrni a sötétséget. Ahogy a szemek lépésről lépésre felé közeledtek, az ő szemei is hozzászoktak a sötétséghez, és rájött, hogy mik vannak odabent: Két farkas volt. Miközben az utazó lépésről lépésre hátrált, a szemeit le sem vette az odúról, közben azt mondta magában:
- A szerint, hogy itt együtt él a farkas a sólyommal, ez a hely lesz az, nem tévedtem.
Most mit tegyen? Be kéne talán néznie a hátramaradt két lyukba is? Vagy talán itt kellene várakoznia? Az utazónak nem maradt ideje a döntésre, mert a harmadik odúból egy hatalmas medve jött ki dörmögve, és egyenesen felé tartott. A medve lassan cammogott, az utazó pedig lassan hátrált a tisztáson. Furcsa volt, hogy az utazó, noha oldalán a kardja, a bicsakja, a hátán a nyila és a tegze, még sem nyúlt a fegyvereihez, csak játszott a medvével. Csak egyetlen leereszkedésre alkalmas hely volt a magaslati tisztásról, az utazó azon az egyetlen helyen lépett a tisztásra, attól pedig meglehetősen eltávolodott. Ráadásul meg sem kísérelt az egyetlen leereszkedésre alkalmas hely felé visszavonulni. Ellenkezőleg, a függőleges sziklák felé hátrált. Hamarosan érezte, hogy a háta a sziklafalhoz ér. Már nem volt hová hátrálnia, szemtől szemben állt a medvével. A felágaskodó medve másfélszer magasabb volt egy embernél. Az utazó és közte két lépésnyi lehetett a távolság, vagy talán még annyi sem, ám az utazón semmiféle kétség vagy félelem nem látszott. Némán és mozdulatlanul nézett a medvére, amely arra készült, hogy rávesse magát.
A nedve erről a két lépésnyi távolságról tőle váratlanul nagy sebességgel vetette magát az utazóra. Ám ugyanakkor mintha a lendülete visszapattant volna, úgy eltaszították, hogy visszahuppanva a földre esett. A hátát a sziklafalnak támasztó utazónak egy rúgása a medve hasába úgy odébb dobta azt, mint egy labdát. Nyilvánvaló volt, hogy micsoda rettenetes hős ez a fáradt utazó.
A földre zuhant medve keservesen elbődült. Az utazó szemrebbenés nélkül így szólt a medvéhez:
- Bocsásd meg, ha fájdalmat okoztam volna. Különben elvetted volna az életemet.
Ekkor a negyedik odúból, amely fölött egy torony emelkedett, egy fehér hajú, fehér szakállú öreg jött ki, és a medvét leterítő utazóra nézett. Aztán a talpra álló, újra támadásra készülődő medvére kiáltott:
- Menj a házadba, hallgass el!
Amikor az utazó csodálkozástól tágra nyíló szemei láttára a hatalmas medve megértette a szót, és a dörmögést abbahagyva visszament abba az odúba, ahonnan előjött, a hős utazó az öreg felé fordult:
- Három napja úton vagyok. Te vagy-e Kirács Atya? - kérdezte.
Az öreg igent intett a fejével. Akkor az idegen a kezét a szívére téve, fejét meghajtva üdvözölte, és egy - két lépést megtéve bemutatkozott:
- Engem Bögü Alp századosnak hívnak. Kara Kagán hadseregének vagyok a tagja. Azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, olvasd ki a végzetemet. Kiolvasod-e? Vagy ugyanúgy mint eddig, ezután is a saját tudásom alapján munkálkodjak-e?
Az öreg mélyen Bögü Alp szemébe nézett, aztán megfogta a kezét. Szemrebbenés nélkül a következőket mondta:
- Bögü Alp százados! Harminckét éves vagy. Egy hatalmas embert akarsz megölni. Kilenc évbe sem telik, megtörténik, aminek történnie kell… Még kilenc év telik el, mire eljön a kegyetlen kard forgatásának a napja… A többit csak a mennybéli Isten tudja…
Amikor az öreg levette a tekintetét Bögü Alpról, a fiatal százados megborzongott. Mondani akart valamit, de a másik nem hagyta szóhoz jutni, és így szólt:
- Ma éjjel maradj a vendégem. Éjfélkor tekints meg a végzetedet, tanácsot adok neked. Most pihenj egy kicsit. Ne gondolj a lenti lovadra. Talál magának eleséget. Senki sem fog hozzányúlni.
Aztán a derekán lévő fonott övből egy sípot vett elő, és négyszer belefújt. Erre az éles hangra a négy sólyom válaszolt. Az odúból egymás után előjövő sólymok megálltak Kirács Atyával szemközt, és kitárták a szárnyaikat. Bögü Alp kedvtelve nézegette ezeket a madarakat. Amikor vízszintesen tartotta a karját, az egyik sólyom ráugrott. Az öreg így szólt: - Hozz vad madarat a vendégnek! - és felröppentette. A többi három sólyommal ugyanezt tette. Miután a madarak úgy elsüvítettek mint a nyíl, mindketten a felé az odú felé indultak, amely fölött a torony volt. Ez nem volt olyan sötét, mint a többi odú. A tornyon volt néhány lyuk, amelyeken beszűrődött a fény, az oldalán lévő lépcsőzetes kövek pedig a tetejéig vezettek. Az odúba lépve Bögü Alpnak egy földre terített irha és egy állatcsont kupac tűnt először a szemébe. Ezek mind lapocka és bokacsontok voltak. Kirács Atya a csontok melletti csuporra mutatott:
- Tele van kumisszal. Igyál, amennyi beléd fér! - mondta.
A százados, aki mindenen csodálkozott, amit itt tapasztalt, a csuporban lévő kumiszt is úgy hajtotta föl, hogy rácsodálkozott az ízére, olyan jó íze volt, amilyet mostanáig nem ízlelt. Miután a felét kiitta, a maradékot meghagyta:
- Ennek a kumisznak az Isten kancájának a tejéből kellett készülnie. - mondta.
Ezalatt a kám sólymai egyenként visszatértek, a zsákmányolt madaraikat az odú előtt hagyták, aztán visszahúzódtak.

 

BÖGÜ ALP
SZÁZADOS

Napnyugtakor Kirács Atya a torony legtetejére menve könyörgött az Istenhez, aztán a tűznél megsütötte azokat a madarakat, amelyeket a sólymok hoztak, és Bögü Alpot megvendégelte. Ő maga igen keveset evett. A százados nem tudta, hogyan telik majd el az idő éjfélig. Azzal együtt, hogy nem látszott semmi rajta, belül nyugtalan lett. Csak azért, hogy szóljon valamit, megkérdezte:
- Kirács Atya! Azok a farkasok és a medve talán semmit sem esznek?
- Az egyik farkas minden éjjel elmegy, és elejt egy szarvast. Azt elosztom, és az elég. Nekem is jut belőle.
- Tehát a medve hiába van itt.
- Nem, nincs hiába, Éjszaka őrködik.
- És a farkasok? Ők talán nem őrködnek?
- A farkas és a sólyom csoportosan él, azok nem harcolnak mindenkivel. De ha kell, akkor harcolnak, és jól harcolnak.
- Kirács Atya! Hogyan szelidítetted meg ezeket az állatokat?
- Isten titka az fiam, ne kérdezd!
- Nem tudtam. Bocsáss meg nekem!
A félhold a látóhatárhoz közeledett. Ahogy a szél a hegyes sziklákhoz verődött, félelmetes hangokat adott ki. Bögü Alp a fegyverzetét letéve elnyújtózott az irhán. Íme, ez a vele szemben álló ember hamarosan kiolvassa a végzetét, megmondja a jövendőjét. A századosnak ebben a pillanatban olyasmik jártak a fejében, amik még soha. Ő, az általa jól ismert harcon, seregen, ellenségen, sátron és lovon kívül idáig másra nem gondolt. Most olyasmik jutottak az eszébe, hogy azokat még ő maga sem értettevilágosan. Sőt, még az a megérzés is bizonytalan volt, ami idehozta őt. Hogyan jött ide, hogyan találta meg Kirács Atyát? Igyekezett sorjában visszaemlékezni:
Az apját egyáltalán nem ismerte. Nem tudta, hogy mi történt. A kérdezésnek sem látta értelmét. Vagy harcban kellett elesnie, vagy fogságba kellett esnie. Annak sem volt nagy jelentősége, hogy melyik háborúban esett el. Talán nem ugyanolyan-e az összes háború és az összes ellenség?
Őt a nagyapja nevelte föl. A nagyapja nyolcvanéves öreg volt. De még így sem akadt a fiatal vitézek között, aki a hátát a földre szorította volna. Mint elmondta, ötvenhat évvel ezelőtt, a gök-türkök nagy kagánja, Isztemi Kagán előtt, a Fehér-hegynél minden birkózót legyőzött, és Isztemi Kagántól egy arannyal kivert kardot nyert. Íme ez a kard most az unokájának, Bögü Alpnak a derekán volt. Amikor a nagyapja a legelső lovagló leckéit adta neki, azt mondta:
- Ha a török lóra ül, a szemének még az apját sem szabad látnia. Fiú! Ha kell, az ember az életét is odaadja, de a lovát, az asszonyát és a fegyverét nem. Ezt a hármat soha!
Amíg Bögü Alp, Ötüken tiszta levegőjén növekedett, a nagyapja régi kagánokról, jábgukról mesélt, tanácsokat adott. Most értette meg, hogy a nagyapja igen bölcs ember volt. Természetesen bárki bölccsé vált volna, aki olyan sokáig élt volna, annyi embert ismert volna mint ő, és látta volna a bolond világ viszálykodásait.
Amikor a nagyapja azt magyarázta neki, hogy az Isten az égben igen távoli és igen magas helyen trónol, beszélt neki arról, hogy az Istennek a föld színén is vannak emberei, akik beszélnek az Istennel. Aztán egy nap azt mondta:
- Fiú! Ha szorult helyzetbe kerülnél, Isten emberei közül Kirács Atyához fordulj. Fent, a Szelenge-folyó torkolatánál, a három sziklánál van.
Amikor Bögü Alp tizennégy éves volt, és meghalt a nagyapja, már teljesen magára maradt. A leánytestvérei férjhez mentek, a nagybátyjai meghaltak a háborúkban. A nagyapja megtanította nyilazni, karddal és kopjával bánni, lovagolni és birkózni. Azt is tudta, hogy az emberfia verekedni, harcolni jön erre a világra. Azt is a nagyapja tanácsolta neki, hogy bárki lenne is, aki a törökök országának, a török népnek ártana, azt verje el. Jó néhány történettel aláfestve magyarázta el, hogy az emberek között a kínaiak a legalávalóbbak. Ezekkel a tudományokkal Bögü Alpnak nem maradt más dolga, mint a sereghez csatlakozva belevesse magát a háborúba. Ő pedig a seregbe ment, tizenhét éve csatából csatába futott. Megannyi kardvágást kapott, és megannyi nyíl fúródott a testébe, mégis élt. De a végzete szerint akkor is kiválasztott maradt. Ha nem lett volna kiválasztott, vajon megházasodott volna-e háromszor és meghalt volna-e három felesége? Bögü Alpnak a gyermekei sem éltek. Ki tudja, talán anélkül hagyja majd el a föld színét, hogy egy fiút is hagyott volna maga után.
Eddig a napig még sohasem gondolkodott ilyen hosszasan. Most egy békességes helyen, Istennek egyik emberének a vendégeként minden korábbinál közelebb érezte magához Istent, és úgy vélte, hogy ezek a hosszas töprengések tőle jöttek. Kirács Atya már az első pillantásra kiolvasta mi van a szívében. A nagyapja talán arról is beszélt, hogy Kirács Atya a rokonuk. Ha nem tévedett, akkor a harmad, vagy negyed fokon közös volt az attyuk. Milyen jól tette, hogy idejött. Kirács Atyát, aki valaha Isztemi Kagánnak előre megmondta, hogy mit tegyen, ma már alig ismerte valaki az összes török közül. Akik tudták a lakhelyét, azok csak a haláluk napján árulták el a fiaiknak. Sokan voltak, akik anélkül haltak meg, hogy elárulták volna a fiaiknak, így fogyatkozott azoknak a száma, akik ismerték Kirács Atyát. Ő a gök-türk állam alapításának hosszú évek során megmaradt egyetlen tanúja volt. A nagyapja mindent elmondott az összes régi kagánról, háborúról , minden tudását átadta Bögü Alpnak. Ahogy gondolkodott, a nagyapjának a tanításai jutottak eszébe, számos dologra visszaemlékezett…
Ahogy a százados így gondolkodva mélázott, a látóhatáron lenyugodott a félhold. A föld színe sötétségbe borult. A csillagok pislákoltak, a szél megenyhült. Bögü Alp életében először érezte, hogy jó az élet.

*
* *

Ezek között a gyönyörűségek közepette álomba szenderülő százados a kám szavaira ébredt:
- Vendég! Kelj fel! Éjfél van.
Ha máshol, és máskor lett volna, az ilyen hirtelen ébresztésre a kardjához kapva ugrott volna föl, ámde most az Isten emberének a házában bizalommal telve ébredt, mert bizalommal telve feküdt le, ezért aztán nem villámsebesen, hanem lassan ébredt. Kirács Atya kovakővel tüzet gyújtott, és kiválasztott egy lapocka csontot. Amikor Bögü Alp felöltötte a tegzét, ő oldalról egy hosszú, lapos követ hozott elő, és a tűz fényénél a kőre írtakat olvasta. Miután befejezte az olvasást, a követ óvatosan visszatette ugyanoda, ahonnan elővette. Jelt adott a századosnak, hogy menjen a tűz túlsó oldalára, majd a lapockacsontot a tűzbe tartotta. Olvasni kezdte a végzetét:
- Bögü Alp! Mi a bánatod? Miért jöttél ide?
- Én nagy, nemes családból jöttem. A kagán Sen-Kinget tette meg fölém ezredesnek. Ötükenben emiatt a Sen-King és I-Csing Kátun miatt megszűnt a különbség a kínaiak és a törökök között. Kara Kagán szemet huny e fölött. Vajon, ha megölném a kagánt, rendbe jönnének-e a dolgok, vagy sem? Azért jöttem hozzád, hogy ezt megkérdezzem!
A kám tekintette megváltozott. A tűzön füstölődő, égő lapockacsontra nézett, keményen így szólt:
- Nagy idők következnek!… Kilenc évbe sem telik, megtörténik, aminek történnie kell… Még kilenc év telik el, mire eljön a kegyetlen kard forgatásának a napja… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold!… Kara Kagánt nem fogod megölni… Őt a bánat öli majd meg. Egy hatalmas városban összegyülekező negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Eső esik. A folyó partján küzdötök. A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el. Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben.
A kám izgatott lett. A szája habzott, kemény mozdulatokat tett. Hirtelen a földre hajította a kezében tartott lapockacsontot. A kezeit az ég felé emelve, azt kiabálva, hogy Isten, Isten, nyüszíteni kezdett. A szemközti odúban a farkasok vonyítottak, a sólymok vijjogtak. Bögü Alp, aki a kám minden szavát az emlékezetébe véste, kővé dermedve állt. Ezerháromszáz év múlva megelevenedni?… Hogyan jönnek majd rendbe a dolgok anélkül, hogy Kara Kagánt megölné? Ő maga hogyan élhet majd az után, hogy Sen-King ismét parancsot ad majd neki? Hogyan eshet majd darabokra a Hold? Mintha egy lázadó érzés kavargott volna benne. Ám ebben a pillanatban akkor is eszébe jutott a nagyapjának a tanítása: Azt tanította neki a nagyapja, hogy az Isten emberei sohasem tévednek, az ő szavaiktól nem helyes eltérni. Ki tudja, talán ezekben a dolgokban is van bölcsesség.
Bögü Alp agyában egymást kergették a gondolatok, amikor hirtelen Sen-King jutott az eszébe. Amikor a Kína ellen végrehajtott utolsó támadásban az alkalmatlansága miatt a saját katonáinak semmit sem nyert, Kür Sád egy rész zsákmányt elkülönített számukra, Sen-King azt parancsolta, hogy zsákmányoljanak. Bögü Alp aznap olyan mérges volt Sen-Kingre, hogy nem csatlakozott a zsákmányolókhoz, sőt amikor Sen-King megkérdezte tőle, hogy miért nem zsákmányol, azt válaszolta, hogy a zsákmány a kard jogán jár. Aznap Sen-Kinggel igen csúnyán néztek egymásra, és szívből fakadó gyűlöletet éreztek egymás iránt. Amikor a hatalmas hadsereg visszatért Ötükenbe, a vagyontalan Bögü Alp volt az egyik, aki a rajtaütéssel elégedetlenül tért vissza. Még szerencse, hogy egy szál magában élt a világban, különben a gyermekei éhen maradtak volna.
Íme, most pedig ez a híres kám, kétszer kilenc év múlva megtörténendő rettenetes dolgokról adott hírt. Tehetetlenül fog várakozni. Mivel Kirács Atya vendége, a holnapi hajnalhasadásig nem maradt teendője. A torony felé lépdelt és elnyújtózott az irhán.

 

VISSZATÉRÉS

Bögü Alp fáradtan indult vissza Ötükenbe. A gyomra tele volt, sebesülése sem volt, ám belül gyengeséget, szívében kedvetlenséget érzett. Amikor Kirács Atya szavai után az éjszaka elaludt, álmában folyton irtózatos dolgokat látott. Most nem emlékezett rá igazán jól, hogy miket látott, de egy belső érzés mintha azt súgta volna neki, hogy az égből bajok fognak áradni. Hajnalhasadtakor Kirács Atyát kereste, hogy megmondja neki, hogy álmában az Isten magához hívta, ám nem találta.
Leereszkedett a három hegyes sziklától, füttyel magához hívta a lovát, a ló élénken, futva jött. A százados felpattant a lovára, vágtába kezdett, és hátra se nézve távozott a hegyes szikláktól. Íme, dél lett. Milyen kellemes is lett volna a Szelenge part menti fái alatt megpihenni.
A lovát a fák felé fordította. Egy olyan helyre érve ahol a fák összesűrűsödtek, megállt. Vizet ivott a Szelengéből, és lehevert az árnyékba. A fáradt ló pedig egyet - kettőt harapott a fűből, aztán a fák között összerogyott. A százados csodálkozva nézett a lovára. Tehát a lova rettenetesen fáradt volt. A fejét a földnek támasztotta, kimerült szemekkel nézett Bögü Alpra. Amikor a Nap delelt, elviselhetetlen forróság lett. A százados arra gondolt, hogy napnyugta előtt nem indul útnak. Már csak ez az egyetlen lova maradt. Ha ezzel is történne valami, egy szál magára maradna a világban. Akárhogy is, nem volt sietős dolga. Éjszaka útra kelhet, és holdnyugtáig haladhat, így a lovát nem fárasztja. Ahogy erre az elhatározásra jutott, eszébe jutott, hogy jó lenne aludni, és megkísérelt elaludni. Aludt-e? Mély álomba merült-e, vagy inkább elájult? Ki tudja? A távolból jövő dübörgésre nyitotta föl a szemeit. Este lett. A lódobogásból nyilvánvaló volt, hogy néhány lovas közeledik. A fülét a földhöz tapasztotta. Egy ideig hallgatódzott, aztán így szólt: "Erre tartanak." A lova is felemelte a fejét, a füleit hegyezte. Mintha fel akart volna állni, ám amikor Bögü Alp egy két füttyel jelezte a lovának, hogy maradjon nyugodt, a fejét a földön kinyújtóztatta és úgy maradt.
A lódobogás közeledett.
Nemsokára négy lovas állt meg Bögü Alp előtt. A százados ezt a fű közül látta, ahol hevert. Azok nem látták őt. Ahhoz hogy észrevegyék, az kellett volna, hogy közvetlenül elé érjenek. Nyilvánvaló volt, hogy az egyikük százados, vagy ezredes. Egy másikuk pedig egy kínai volt. A vezetőjük, akiről látszott, hogy százados vagy ezredes, a negyedikhez fordult:
- Te itt most elválsz tőlünk. - mondta.
Azután hirtelen egymáshoz húzódva valamit megbeszéltek. Ez a beszélgetés gyanakvást keltett Bögü Alpban. Miért beszélget így egymás közt ez a négy ember ebben a végtelen pusztaságban? Ráadásul az, hogy kínai is volt köztük, Bögü Alp századosnak igazán felkeltette a gyanúját. A beszélgetés fölhangosodott. A kínai volt az, aki mindegyiküknél többet beszélt. Annak az embernek egy határozott jelzése után, aki a vezetőjük volt, a kínai idegesen ezt kiabálta:
- Nem lehet! Tulu Kán megharagszik.
A kínai szavai világosságot gyújtottak Bögü Alp fejében: Ezek négyen Tulu Kán emberei voltak. De mit keresett közöttük egy kínai? Miért beszéltek itt így?
A négy lovas közül hárman ellovagoltak. Dél felé indultak. Azután a vezetőjük hirtelen ismét megállt, és megfordult. A lóháton a lova sörényét simogató lovasra kiáltott, aki valamivel Bögü Alp előtt volt:
- Parsz tizedes! Amíg mi el nem tűnünk a látóhatáron, nem indulhatsz el, és nem térhetsz vissza a kánhoz, amíg négy hónap el nem telik!
A lovas, akiről kiderült, hogy Parsz tizedes, a földre ugrott. Szálfaegyenesen megállva válaszolt:
- Te parancsolsz.
A másik három vágtatva távozott. Bögü Alp arról a helyről ahol feküdt, a tizedesre és a lovára lesett. A tizedes jól öltözött, jó fegyverzetű, a lova is szép és jól táplált volt. Elmosolyodott:
- Tulu Kán hadserege jobban fel van szerelve, mint Kara Kagán serege. - mormogta.
A tizedes tarisznyája úgy duzzadt, hogy biztosra lehetett venni, hogy van benne élelem. Bögü Alp ennek a dagadozó zsáknak a láttán mintha megéhezett volna, sóvárogni kezdett. Jól van, de mért váltak külön ezek az emberek? Gonosz szándékaik vannak talán? A százados a látóhatár felé nézett. Lemenőben volt a Nap. Éppen ekkor Parsz tizedes is megsarkantyúzta a lovát, dél felé száguldott. Bögü Alp anélkül, hogy felállt volna utánanézett: A tizedes vágtatva ment, az elemózsiás tarisznyája pedig még a korábbinál is nagyobbnak tűnt. Ismét elmosolyodott:
- Az éhes borjú a bárányfelhőt az anyja emlőjének nézi. - mondta.

*
* *

Éjjel Bögü Alp vágtatva haladt. A keskeny holdsarló meglehetősen bevilágította a pusztát, mutatta az utat. A szél is a segítségére volt. A százados éles szemeivel folyton az utat fürkészve száguldott, közben titokban fájt a szíve, hogy miért nem kért egy kis élelmet ettől a Parsz tizedestől. Azután Kirács Atya szavai jutottak az eszébe: Talán nem azt mondta-e, hogy éhínség idején darabokra hullik majd a Hold? Akkor pedig legjobb lesz hozzászoktatnia magát az éhséghez. Ha hozzászokna az éhezéshez, nem szenvedne túlságosan az éhínség idején. Azután ismét felnevetett:
- Hát mikor volt a mi népünk jóllakva? Mi mindig ilyen éhesek vagyunk; mindig ilyen nincstelenek vagyunk. - gondolta.
Azután ismét az a négy lovas jutott az eszébe, akiket az este látott. Felkavarta, hogy egy kínai is volt köztük. Azt mondta magában: Csak Tulu Kán nehogy Kara Kagán elől eltitkolva küldjön követeket Kínába! Minden török tudta, hogy Tulu Kán és Kür Sád nem szeretik a nagybátyjukat, Kara Kagánt. A kagán pedig gyanakszik rájuk, és I-Csing Kátunhoz is kötődik. Vajon Tulu Kán azt tervezi talán, hogy kagán lesz? Ha e között a négy lovas között nem lett volna egy kínai is, Bögü Alp ezzel a üggyel nem is törődött volna. Ez volt az, ami miatt nem tetszett neki a három lovas távozása, és Parsz tizedes hátramaradása.

 

BÖGÜ ALP
ÚJ
FELADATA

Jó ideje megvolt már annak hogy Bögü Alp százados bement a sátrába, és vastag nemezből készült ágyára vetette magát, és az utolsó falat ételét is megette. Most ismét éhes volt. Amikor azon gondolkodott, hogy valami kis élelmet kellene találnia, valahogy ismét Parsz tizedes zsákja jutott az eszébe. Tehát a négy lovas járt az eszében. Arra gondolt, hogy ebből az ügyből szükségszerűen kára származna a népnek. Azután elhatározta, hogy tudatja a kagánnal. Bögü Alp hirtelen felpattant az ágyáról. Mintha támadás érte volna, kihúzta magát, és a kardjához kapott. Eszébe jutott, hogy Sen-King az ezredparancsnoka, és a százados haragra lobbant. Azután hirtelen megfékezte magát: Ha a kínai Sen-King is az ezredesem, hála Istennek, Kür Sád a töményparancsnokom .Hirtelen ismét összeráncolta a homlokát. Ha elmondaná Kür Sádnak, hogy mit látott, Tulu Kán nevét is meg kellene említenie. Akkor pedig azt is el kellene mondania, hogy Tulu Kánra gyanakszik. Ám helyes lenne-e Kür Sádnál beárulnia a testvérét? A százados elbizonytalanodva ismét az ágyára heveredett, és hosszasan gondolkodott.
Amikor kinyílt a kapuja és egy futár lépett be, elméjében éppen Kirács Atya szavait ismételte. Miután a futár köszöntötte a századost, közölte a parancsot.
- Bögü Alp százados! Téged a kagán most rögtön a díszsátrában kíván látni.
A százados tisztelet teljesen válaszolt:
- A kagán parancsol!
Együtt hagyták el a sátrat. A kagán díszsátra felé lovagoltak. A sátor környékén zsibongott a nép. A két kapuja sarkig volt tárva. Az őrök másféle látványosságot nyújtottak. A futár a díszsátor kapujában Bögü Alpot bemutatta a futárok parancsnokának, Börü Tárkánynak. Börü Tárkány pedig azt mondta a századosnak:
- Gyere mögöttem!
Aztán egy nemezekkel díszített úton egyenesen a kagán felé indult. Bögü Alp valamivel mögötte haladt. A tárkány és a százados féltérdre ereszkedve köszöntötték a kagánt. Amikor a kagán intett, hogy álljanak föl, fölálltak. Amikor Bögü Alp a kagánra és a jobbján és a balján lévőkre tekintett, és Tunga Tegin, Kür Sád és más teginek, bégek mellett Sen-Kinget is észrevette, és a fejébe tolult a vér. I-Csing Kátun ma igen szépnek és vidámnak látszott a kagán oldalán. Bögü Alp a kagán jelére felállt, a tárkány pedig bemutatta őt a kagánnak:
- Kür Sád töményéből Bögü Alp százados!
Kara Kagán, Kür Sád és Sen-King Bögü Alpra szegezték a tekintetüket. Sen-King felismerte a századost, aki a kínai rajtaütés idején eleresztette a parancsait a füle mellett, aztán nem csatlakozott a zsákmányoláshoz.
A kagán zengő hangja hallatszott:
- Bögü Alp százados!
A százados ismét féltérdre ereszkedett:
- Parancsolj kagán!
- Téged választottalak a nyugati kagánhoz harmadik követemmé. Holnap Tunga Tegin parancsnoksága alatt útra fogsz kelni. A szükséges lovat, ruházatot, úti élelmet a sátradba küldjük.
- Te parancsolsz!
- Van-e mondandód, vagy kívánságod?
- Jó egészséget kívánok neked!
Holnap napkeltekor a díszsátor előtt készen fogsz állni. Most menj, és készülődj!
Bögü Alp féltérdre ereszkedett, majd kilenc lépést hátrált. Azután a kagánt ismét köszöntve gyors léptekkel elhagyta a díszsátrat.
Nem sokkal azután, hogy a saját sátrába lépett, lónyerítést hallott a kapuja előtt. Egy futár köszöntötte Bögü Alp századost, és egy hímzett ruhával együtt három lovat, egy tarisznya élelmet és egy erszény pénzt adott át neki, amiket a kagán küldött neki.
Amikor a futár átadta ezeket, közölte vele az utolsó parancsot:
- Holnap napkelte előtt a csapatoddal és embereiddel legyél a díszsátor. A kagán szemlét tart mindnyájatok felett.
- A kagán parancsol.

 

JUMRU

Bögü Alp százados először azt a három lovat nézte meg, amiket a kagán küldött. Közülük kettő málhásló, a harmadik hátasló volt. Az erszényben jócskán volt pénz. Ezekkel legelőször is meg kell etetnie magát és a lovakat. Miután Bögü Alp bement a sátrába és a néhány fegyverből és egy - két nemezből álló holmijára nézett, döntést hozott. A két málháslovából az egyikre a sátrát, a másikra a holmijait rakja, azt a hátaslovat pedig, amit a kagán küldött, tartalék lónak fogja használni. Csak a lovászát, Jumrut veszi majd maga mellé. Még ha harmadik követ volt is, nem lesz igazán illendő egyetlen embert vinnie, de ebben a nincstelenségében nem tehetett többet.
Miután a százados meghozta a döntését, a lovára pattant. Jumru sátrához ment. Jumru a sátra előtt a lovát csutakolta.
- Jumru!
- Parancs!
- Holnap útra kelünk a nyugati kagánhoz. Velem jössz!
- Te parancsolsz!
- Van-e tartalék sátrad?
- Nincs.
Bögü Alp kinyitotta a kagántól kapott erszényt. Körülbelül az egynegyedét kivette és átnyújtotta Jumrunak:
- Holnapig vegyél magadnak egy sátrat, egy málháslovat és egy jó ruhát. Ami marad, azt hagyd otthon. Holnap hajnalhasadás előtt gyere, és csutakold le a lovaimat. Négy lovat kell lecsutakolnod. Ennek megfelelően készülj.
- Te parancsolsz!
Miután Bögü Alp megsarkantyúzta a lovát, Jumru először a markában lévő pénzekre nézett. A százados talán elzsákmányolta a kínai kagán kincstárát? Ha nem zsákmányolta el, akkor hol talált ennyi pénzt? Ám nem volt vesztegetni való ideje. Egy iramodással felpattant a lovára, és a piac épületéhez lovagolt.
Málháslovat könnyen talált, sátrat már nehezebben. Egy vadonatúj süveget és szép ruhát is vett magának. Öt ezüst pénze maradt. Azokat az anyjának adta, azzal, hogy vigyázzon magára, amíg vissza nem tér, aztán távozott.
Jumru hat testvér közül volt a legidősebb. Tizenhét éves volt, ám egész Ötükenben egyedül csak Jamtár volt termetesebb nála. Amikor született, akkora volt mint egy három hónapos gyerek, ezért a Jumru nevet adták neki. Az apja Csuluk Kagán idejében háborúban halt meg. Az anyja Csalik feleségének a nővére volt. Jumru, aki nevetős arcú vitéz volt, az anyjával együtt azon igyekezett, hogy ellássa a testvéreit, a testvérei közül a nagyobbik kettő segített neki ebben. Mivel így éltek, sok este feküdtek le éhesen, de sohasem panaszkodott. Akik az arcára néztek úgy hitték, hogy állandóan mosolyog. A korához képest igen erős volt, ám nem volt olyan tapasztalt birkózó mint Jamtár. Igen szépen zengő hangja volt, ezért Bögü Alp százados lovászának választotta ki, és kürtön játszani is megtanította.
Azután, hogy a számára igen hatalmasnak látszó kincset átvette Bögü Alptól, és elvégezte a feladatát, elindult, hogy elbúcsúzzon a rokonságától. Beugrott az anyai nagynénjéhez. Ott a nagynénje nagyobbik fia, Gűmüs is éppen készülődött. Mielőtt Jumru kinyithatta volna a száját, a nagynénje beszélni kezdett:
- Isbara Alp ezredes holnap második követként a nyugati kagánhoz megy. Az apja után Gűmüst választotta lovászának. Gűmüs is megy.
- Én meg Bögü Alp századossal megyek.
- Kik mennek még Bögü Alp parancsnoksága alatt?
Ezt Gűmüs kérdezte. Jumru pedig nem tudott erről. Hallgatott. Gűmüs azt mondta:
- Mivel Isbara Alp második követ, ezért rajtam kívül két tizedest és öt katonát is visz.
Amikor a búcsúzkodás után visszatért a sátrához, már besötétedett. Ma éjjel mindnyájan elegendő ételt ehettek ahhoz, hogy jóllakhassanak. Jumru még sohasem érzett ekkora vágyat az édes álomra. Talán a jóllakottság álmosította el az embereket. Miközben álomba merült, arra gondolt, hogy ott is bőségesen megtöltheti majd a gyomrát, ahová indul majd.

*
* *

Kora hajnalban, amint kinyitotta a szemeit, rögtön fölpattant. Le kellett csutakolnia Bögü Alp négy lovát. Gyorsan felkészült az útra, lóra szállt, és mire a százados sátrához ért, őt is ébren találta. A százados ledöntötte a sátrát, összetekerte, hogy a málhás lovára rakja. Miután Jumru a négy ló lecsutakolását jártasan és gyorsan befejezte, a századossal együtt a málháslovakra rakta a holmiját.

 

A KÖVETEK

Amikor Bögü Alp, Jumruval és a lovakkal a kagán díszsátrához közeledett, úgy érezte, hogy zsibongás van körülötte. A szemeivel Börü Tárkányt, a futárok parancsnokát kereste, ámde mindenkin megakadt a szeme, kivéve Bögü Tárkányt. Valamivel előrébb mintha Tunga Tegint látta volna. Aztán amikor ismét előre nézett, Bögü Tárkányt látta maga előtt állni:
- Bögü Alp! Itt állj meg! Isbara Alp mellett… A kagán szemlét fog tartani.
Isbara Alp ezredes mozdulatlanul ült a lován. Mögötte szintén lóháton a korábbi lovászának a fia, a mostani lovásza Gűmüs volt. Gűmüs mögött Jamtár tizedes és Szancsár tizedes állt. Az öt katona a tizedesek mögött helyezkedett el. Azok mögött pedig a málháslovak sorakoztak. Isbara Alp előtt, a kagán díszsátrához még közelebb eső helyen Tunga Tegin ült a lován. Mögötte két lovásza, azok mögött pedig négy tizedes és tizenkét katona volt. Jócskán voltak tartaléklovaik is. Bögü Alp százados még idébb, Tunga Teginnel és Isbara Alppal egyvonalban állt. Jumru a lovakkal mögötte helyezkedett el.
A három követtel szemközt a kagán hadseregének úgy negyven katonája helyezkedett el. Nem kellett sokáig várakozniuk. Egy éles kürtszó harsant, és a kagán díszsátrának a kapui megnyíltak. Feltűnt a kagán. Abban a pillanatban a követekkel és a katonáikkal szemben álló katonák a lovaikról leugrálva, féltérdre ereszkedve köszöntötték a kagánt.
A kagán mögött Kür Sáddal egy bég és Sen-King jött. A díszsátorhoz legközelebb Tunga Tegin volt, ezért a kagán legelőször őelőtte állt meg. Éles pillantásokkal szemlélte a tegint és a mögötte lévő katonákat. Tunga Tegint tulajdonképpen egész Ötükenben mindenki ismerte. A mögötte álló katonák állapota és öltözéke is elnyerte a tetszését. Ezek a nyugati kagán színe előtt jó színben tüntetik majd föl. Megszólította az első követet:
- Tunga Tegin!
- Parancsolj kagán!
- Ezt az írást add át a nyugati kagánnak. Beszéld meg vele azokat az ügyeket, amiket mondtam neked, tégy úgy ahogy meghagytam.
- Te parancsolsz!
Tunga Tegin átvette az írást, amit a kagán átnyújtott neki.
- Milyen ajándékod van a nyugati kagán számára?
Erre a kérdésre Bögü Alp szemöldöke hirtelen összerándult, de az arca rögtön kisimult és a szemei ragyogni kezdtek. Tunga Tegin elsorolta a nyugati kagánnak adandó ajándékokat:
- Egy arannyal kivert kardot és négy vadászsólymot viszek. Két vég kínai selyem is van.
- Jól van! Van-e valami kívánságod?
- Jó egészséget kívánok neked.
A kagán továbblépett, és Isbara Alp előtt megállt. Megszemlélte őt és a katonáit:
- Isbara Alp!
- Parancsolj kagán!
- Milyen ajándékod van a nyugati kagán számára?
- Egy arannyal hímzett övet, egy ezüsttel kivert bicsakot, és egy fehér sólymot viszek.
- Jól van. Van-e a katonáid között jó kardvívó, éles szemű íjász, vad lovas és erős birkózó?
- Van, kagán.
A kagán a hátrább álló katonákra és a tizedesekre tekintett. A szemeit Jamtárra függesztette. A kezével rámutatva ismét megszólalt:
- Ismerősnek tűnik nekem ez a tizedes. Talán birkózó?
- Igen, kagán!
- A kagáni ünnepségen legyőzték. Nehogy legyőzzék a nyugati kagán előtt is!
- Akkor az éhség miatt győzték le. Most nem éhezik.
- Van-e valamilyen kívánságod?
- Jó egészséget kívánok neked.
A kagán néhány lépéssel továbblépett, és amikor Bögü Alpot egyetlen lovászával megpillantotta, összehúzta a szemöldökét:
- Bögü Alp százados! Talán egyetlen katonával mész?
- Igen kagán!
A kagán hangja élesebbé vált:
- Így véded majd a keleti kagán hírnevét a nyugati kagán előtt?
- Azért megyek így, hogy a kagán hírnevét növeljem.
A kagán dühösen nézett.
- Ezt nem értem!
- Ha más katonákat is vennék magam mellé, azokat nem tudnám etetni és ruházni.
- Egy erszény küldtem neked. Talán nem kaptad meg?
- Megkaptam kagán! Mindezek az előkészületek ebből az erszényből történtek, mert semmink sincs.
- Miért nincs semmid? Nemrég tértünk vissza a kínai rajtaütésből. Talán te semmit sem zsákmányoltál?
- Semmit kagán!
A kagán meghökkent. Igyekezett legyűrni a haragját. Megkérdezte:
- Miért nem zsákmányoltál semmit?
- Mi hátramaradtunk. Nem értünk oda a zsákmányolásra.
- Hát az meg hogy lehet? Kinek a parancsnoksága alatt álltál?
- A kínai vendég parancsnoksága alatt voltam.
- Vendég? Ő már nem vendég. Nem tudod talán, hogy töményparancsnok?
- Nem tudtam kagán!
A kagán Sen-King felé fordult:
- Te talán semmit sem zsákmányoltál?
Sen-King igen csúnyán nézett Bögü Alpra, miközben válaszolt:
- Ez a százados annak ellenére sem zsákmányolt, hogy parancsot adtam rá. Akkor is így makacskodott.
- Így történt-e, Bögü Alp?
- Hazugság kagán! A zsákmányszerzés a kard jogán jár. Kür Sád a zsákmányolt vagyon egy részét elkülönítette számunkra, és otthagyta nekünk. Mi harccal senkinek sem vettük el a vagyonát. Mi ezalatt a rajtaütés alatt zsákmánynak a színét sem láttuk.
Az a szó, hogy "hazugság", úgy csattant Sen-King arcán, mint egy pofon. Amikor Kür Sád azt mondta a kagánnak: "Ez a százados igazat beszél." ez a pofon korbácsütéssé változott. Most maga is töményparancsnok volt, mint Kür Sád, de jobbnak látta, ha hallgat.
Miközben a kagán igyekezett visszafojtani a haragját, megkérdezte Bögü Alptól:
- Ha a nyugatik Kagán színe előtt nyilazni kell, ki fog nyilazni?
- Én fogok nyilazni.
- Ha kardvívás lenne?
- Én vívok majd meg.
- Ha lóverseny lenne?
- Én versenyzek majd.
- Ha birkózás lenne?
- Én birkózom majd.
- Ha ilyen rettenetes hős vagy, miért nem hallottam még sohasem a nevedet mostanáig?
- A kő ott nehéz, ahol van, kagán!
- Van-e valami ajándékod a nyugati kagán számára, amit elviszel?
- Van kagán!
- Mi az?
- Egy nyílvessző!
- Hát az egy igen rettenetes nyílvessző lehet, ha a nyugati kagánnak viszed.
- Igen kagán! Azzal a nyíllal egy kínai megcélzott engem. A sisakom homlokrészét találta el, de nem ért el engem. Azután én ezzel a nyíllal tizennégy kínait lőttem le. Mindegyiküknek a sisakja kilyukadt; a nyíl áthatolt a homlokrészükön; az agyukat szétvetette.
- Elegendő-e ez ajándéknak?
- Nem elegendő: Ez a nyíl Kínában készült. Ráírták az elkészítésének az évét és a napját. Százéves nyíl. Ilyen régi nyilat nem lehet találni.
- Jól van! Van-e valamilyen kívánságod?
- Jó egészséget kívánok neked.
A követek szemléjének végeztével a kagán visszafordult. A díszsátor kapuja előtt a lovára ült. Kür Sád és a többiek is lóra szállva felsorakoztak a kagán mögött. Megszólaltak a kürtök és a dobok.
A követek már útnak indultak. Legelöl az első követ, Tunga Tegin haladt, mögötte az emberei. Kivonták a kardjaikat. A kagán előtt elhaladva a kardjaikat meghajtva köszöntötték őt. Azután a második követ, Isbara Alp és az emberei következtek. A harmadik követ, Bögü Alp és a lovásza Jumru pedig leghátul ment. Jumru rokonszenves és mosolygós arca meglágyította a kagán szívét. Miután a követek serege elhaladt a kagán előtt, néhány száz lépés megtétele után megsarkantyúzták a lovaikat. A felgyorsuló lovak patái által felvert por a levegőbe emelkedett. A lovasok összezsugorodtak látóhatáron, és nemsokára el is tűntek.

 

ÚTON

Miután eltávolodtak Ötükentől, megváltozott a menet rendje. Ahogyan a hadi felvonulásokkor, legelöl előőrsként ketten haladtak, ezek a csapat előtt néhány száz lépésnyire haladtak. A csapat legelején Tunga Tegin helyezkedett el a két oldalán Isbara Alppal és Bögü Alppal, mögöttük húsz lépésnyi távolságban Tunga Tegin és Isbara Alp tizedesei jöttek. A lovászok a tartalék lovakkal együtt a tizedesek mögött voltak. Leghátul voltak a katonák. Időnként a tizedesek valamelyike elvált a csoporttól, vágtatva jobbra vagy balra ment, és miután kikémlelte a látóhatárt, utolérte a csapatot, és visszaállt a sorba.
A három követ pedig igen keveset beszélt. Tunga Tegin és Isbara Alp régóta ismerték egymást. Bögü Alpot pedig csak látásból ismerték a seregből. Tulajdonképpen neki sem volt semmi kedve beszélgetni. A harmadik követ pedig azon bánkódott, hogy a kagánnal beszélve miért nem ejtette sorát, hogy megemlítse Parsz tizedest.
Tunga Tegin négy tizedese jó öltözetű, jó felépítésű, jó állapotban lévő vitéz volt. Közülük ketten, Karpák tizedes és Burgucsán tizedes testvérek voltak. Már a hasonlóságukról is nyilvánvaló volt, hogy testvérek. Magas termetű, zöld szemű, barna hajú vitézek voltak. Karpák homlokán és az arcán lévő kardvágásról látszott, hogy sok csatát megjárt már. Burgucsánnak pedig bal szemétől a halántéka felé húzódó csík mutatta, hogy halálos nyíllövés érte. Burgucsán a bal szemével nem látott jól, ezért aztán a valaha éles szemű íjásznak számító tizedes hálát adott volna az Istennek, ha csak annyira tudott volna lőni, mint mindenki más.
Alka tizedes az kimeredő kékesbarna szemeivel merengő benyomást keltő vitéz volt. Az anyja ujgur volt, ebből kifolyólag Ötükenben sokszor Ujgur Alkának nevezték. Igen ügyes volt. Nem volt olyan mutatvány, amit ne vitt volna végbe lóháton. Egyszer fogságba esett Kínában. Hátrakötött kézzel egyetlen iramodással felugrott egy lóra. Ezzel a lóval étlen szomjan, összekötözött kézzel haza tudott érni Ötükenbe.
Jágmúr tizedes, aki még csak újonnan lett tizedes, nem hasonlított a többiekhez. Kerek barna arcának közepén lévő fekete szemei folyton mosolyogtak. Tizenhét éves volt. Telt arca volt, ezért akik először ránéztek, úgy vélték, igen kövér emberrel állnak szemben. Csakhogy Jágmúr tizedes nem volt kövér. Középtermetű, lassú mozgású volt, ám váratlan pillanatokban igen ügyes és kemény mozdulatokat tett, úgymint amikor a nyilát az íjjára tette, igen lassú volt, azután az íj felhúzásakor, célzáskor és a lövéskor igen ügyes volt, és ezeket pedig folyton mosolyogva végezte.
Isbara Alp tizedesei közül Jamtár és Szancsár folyton egymás mellett haladtak. Szancsár a mogorva arcával előre tekintett, és hallgatott, sőt néha közben Jamtár szavaira is csak egyszavas válaszokat adott, vagy még azokat sem.
A lovászok közül Gűmüs és Jumru is egymás mellett haladt, és talán az egész csapat közül ők beszéltek a legtöbbet. Gűmüs teljesen az apjára hasonlított. Jumru arca pedig sokkal nevetősebb volt mint valaha, mert biztos volt benne, hogy az öt ezüst érem, amit az anyjánál hagyott, hosszú ideig jóllakatja majd őket. A két anyai unokatestvér életének leggondtalanabb napjait élte. Számukra nem is volt munka a sátorverés az éjszakai táborhelyeken, a tűzgyújtás, a ló csutakolás, és a napkelte előtti sátorbontás. Sőt, örömmel töltötte el a keblüket, hogy igen nagy vagyont hagytak otthon.
Napnyugtakor letáboroztak egy forrásnál. Sátrakat vertek. Tüzet gyújtottak. Tunga Tegin parancsára két katona őrt állt. Úgy volt, hogy éjféltájt lesz az őrségváltás, az egyik tizedes is megszemléli majd az őrséget.

*
* *

Aznap éjjel, napkelte felé, amikor az őrtálló Gűmüs azt látta, hogy a távolból egy lovas árnya közeledik igen lassan és hangtalanul, egy nyilat tett az íjjára és megindította a lovát. Amikor húsz - harminc lépésnyire megközelítette, az íját felhúzva kiáltotta:
- Állj csak meg! Ki vagy?
A lovas árny Gűmüs számára ismerősnek tűnő hangon válaszolt:
- Nem vagyok idegen. Ötükenből jövök.
Ahogy Gűmüs mellé lovagolt, nem a hátán lévő tegezről, vagy a derekán lévő kardról ismerte föl, hogy Ötüken híres regőse, Csucsu az, hanem a hátsó nyeregkápára akasztott kobzáról. A kettőjük között harminc méterről elhangzó hangos szavak a táborhelyen lévőket mind felébresztették, mert mind feszült készenlétben voltak. Mivel az érkező nem volt idegen, újra álomba merülhettek volna, ám az, hogy Csucsu volt az érkező, annyira felizgatta őket, hogy mind felkeltek. Tunga Tegin mosolyogva sétált feléje:
- No nézd csak, Csucsu! Mi szél hozott utánunk? Talán csak nem negyedik követnek választott téged a kagán?
Csucsu a lováról leugorva köszöntötte Tunga Tegint:
- Nem tegin! Honvágyam támad az apám és anyám szülőföldje iránt. Azt mondtam magamban, ha a nyugati kagán országába mennék, újra láthatnám a helyet, ahol születtem, megvénült anyámat. Remélem, hogy nem leszek a terhetekre.
- Büszkék lehetünk rá, és dicsekedhetünk vele, hogy magunk között láthatunk téged. Nincs köztünk regős. Ha a nyugati kagán színe előtt összetalálkoznának a regősök, kiállsz-e majd a keleti törökökért?
- Te parancsolsz tegin! A nyugati országban születtem, ám az életem javát keleten töltöttem. Keletinek is számítok. Tulajdonképpen számomra nincs keleti és nyugati török. A törökök elkülönülése keletiekre és nyugatiakra a kagánok és a teginek ügye. Nem a regősöké…
Tunga Tegin ismét elmosolyodott:
- Fáradt lehetsz!
Azután odaszólt az egyik lovásznak:
- Adj kumiszt és húst Csucsunak!
Miután Csucsu megérkezett, senki sem akart újra elaludni. A pirkadat bevilágította a vidéket. Amikor a menetoszlop felsorakozott, Tunga Tegin odaszólt Csucsunak:
- Csucsu! a menetoszlopban oda állhatsz, ahová csak akarsz.
Ilyenképpen a követek csapata a nappalt éjjellé, az éjt nappallá téve útnak eredt. Minden rendben ment, azon kívül, hogy néhanapján vadásztak, semmilyen más változatosság nem volt.

 

A NYUGATI
KAGÁN

Amikor egy hírnök a díszsátor kapuját megnyitva így kiáltott: "A keleti kagán követei üdvözlik a hatalmas kagánt", Kara kagán követei Tunga Teginnel az élükön, mögötte Isbara Alppal és Bögü Alppal, leghátul néhány tizedessel beléptek. A nyugati törökök kagánja, Tüng Jábgu Kagán egy arany trónuson ült. Mellette Jarkin Kátun, jobbra és balra pedig teginek, tárkányok, bégek voltak. A tárkányok között feltűnő volt a fehér szakállú Dede Korkut. A keleti kagántól érkező követek a ruházatokról az első pillantásra megértették, hogy ezek a nyugati bégek sokkal gazdagabbak náluk.
A három követ és a tizedesek a trónig közeledtek, féltérdre ereszkedve köszöntötték a kagánt és a kátunt. Ugyanekkor a három követ szívét hirtelen keserű érzés fogta el, mert mind a hárman csak a kagánra gondoltak, amikor ajándékot hoztak, a kátunt nem vették számításba. A saját kagánjuk kátunját egyáltalán nem kedvelték, mert kínai kátun volt, ezért valahogy eszébe sem jutott egyiküknek sem, hogy nyugaton a török kagán mellett egy Jarkin Kátunt találnak majd. Nem hazudhattak. Ez az első orvosolhatatlan ügyetlenség szorongatta a szívüket.
Tüng Jábgu Kagán felállt és így szólt:
- A keleti törökök kagánja, rokonom, Kara Kagán követei megtiszteltek minket a látogatásukkal, és felvidították a díszsátrunkat.
A követek és a tizedesek felálltak. Tunga Tegin beszélni kezdett:
- A keleti türkök kagánjának, Kara Kagánnak az első követe, Tunga Tegin vagyok. Egy írást hoztam kagánomtól a hatalmas nyugati kagánnak. Ezenkívül mondandóim is vannak. Átadom ajándékaimat a hatalmas kagánnak.
Tunga Tegin hátrafordulva elvette az arannyal kivert kardot, amit Karpák tizedes hordozott, és így szólt:
- Azt, kívánom, hogy ez a kard, amely megannyi háborút látott már, hozzon szerencsét a hatalmas kagánnak.
A kardot az egyik hírnöknek nyújtotta át, aztán Burgucsán és Alka karjain ülő négy vadászsólymot egyenként elvéve a hírnököknek adta:
- Mivel úgy hallottuk, hogy a hatalmas kagán serény vadász, átadjuk ezeket a vadászsólymokat is.
Legvégül amikor átadta a két vég selymet, amit Jágmúr tizedes tartott, azt mondta:
- A legutóbbi rajtaütésünkkor Kínából hozott szövetek. Ha a hatalmas kagán az igen félemetes vitézek hírében álló katonáival velünk együtt Kínára támadna, biztos lehet benne, hogy még igen sok zsákmányt találhatunk. - mondta, és ezzel már el is kezdte a kötelező követi feladatát.
Amint Tunga Tegin befejezte a szavait, Isbara Alp bemutatkozott:
- Kara Kagán második követe, Isbara Alp ezredes vagyok. Egy arannyal hímzett övet, egy ezüsttel kivert bicsakot, és egy fehér sólymot hoztam a hatalmas kagánnak.
Isbara Alp a háta mögött álló Jamtártól és Szancsártól elvette az ajándékokat és a kagán hírnökeinek adta.
Utolsóként Bögü Alp lépett elő, és féltérdre ereszkedett:
- Kara Kagán harmadik követe, Bögü Alp vagyok! A hatalmas kagánnak emlékül ezt a százéves nyílvesszőt adom.
Tüng Jábgu kagán díszsátrában mély csend támadt. Amíg a kagán, a kátun és az összes bég a szemeit figyelmesen Bögü Alpra függesztette, Tunga Tegin és Isbara Alp elvörösödve lehorgasztották a fejüket. Bögü Alp a díszsátorban egészséges légkört érzett. Anélkül, hogy megtörte volna a hangulatot, folytatta a beszédjét:
- Hatalmas kagán! Nagyon jól tudom, hogy egy hozzád hasonló hatalmas kagánhoz illetlenség ily csekélyke ajándékkal jönnöm. Ha a keleti törökök országában nem csatlakoztak volna hozzánk az ügyeinket összezavaró kínaiak, és az országunkban nem lett volna szerencsétlen éhínség, hasznosabb ajándékokat hozhattunk volna neked. Bocsásd meg nekünk a nincstelenségünket.
Tüng Jábgu Kagánnak tetszett ez a nyíltszívűség. A harmadik követhez szólt:
- Bögü Alp százados! Nem jó dolog a nincstelenség, ám a szív és a lélek nincstelensége az, amitől félni kell. A legnagyobb gazdagság a jószívűség, a kemény kar, a bátor tekintet. Ha a keleti törököknél hozzád hasonló hősök vannak, akkor nem lehet rájuk mondani, hogy nincstelenek. A keleti és a nyugati törökség egy fának a két ága. A gyökerünk egy. Egyikünk gazdagsága, a másikunk gazdagsága is, egyikünk nincstelensége a másikunk nincstelensége is.
Bögü Alp ezekre a szavakra így válaszolt:
- Hatalmas kagán! Azon a napon, amikor a te sereged a miénkkel együtt elárasztja majd Kínát, Ötükenben megszűnik a nincstelenség:
Tunga Tegin és Isbara Alp felemelték a fejüket. Ez a szó tetszett nekik.

 

TALÁLKOZÁS
TÜNG JÁBGU
KATONÁIVAL

Következő nap Kara Kagán követeit meghívták egy szemlére, amelyet Tüng Jábgu Kagán tervezett megtartani. A kagán szemlét tart majd a serege fölött, és ezt a követeknek is bemutatja.
Legelőször is a gyalogos kardvívó kiképzést végző vitézeket nézték meg. A szembenálló tízes dobpergés zengő hangjainak ütemére karddal küzdött. A dobverő ütésére az egyik oldal kardjával a szembenállókra csapott, a szembenállók pedig egyszerre mind, pajzzsal kivédték. A dobverő második ütésére pedig amazok támadnak, az előbbiek pedig védekeznek. A jól felszerelt, acélpáncélos katonák jól vívtak. Tüng Jábgu Kagán a húsz kardvívót bemutatta a követeknek.
- Ez a tíz ember türgis vitéz volt. Az ellenfeleik pedig ogúzok voltak. Mind százados vagy tizedes volt. Harcedzett, válogatott katonák voltak.
Ahogy Kara Kagán három követe tetszéssel figyelte ezt a vívásoktatást, csattogva összecsengő kellemes hang hallatszott.
Ez után a szép vívás után az úgy ötven lovas két csoportra oszolva a kopja oktatást szemlélte meg. A csigil és a jágma katonák hatalmas gyakorlattal használták egymás ellen a kopjáikat. Még odébb az argu és tuhszi íjászok, akik egymás vetélytársai voltak, íjász gyakorlatot végeztek. Tüng Jábgu Kagán seregében minden nemzetségből és törzsből voltak katonák. Miután Tunga Tegin még egyszer körbepillantott, megkérdezte a kagántól:
- Hatalmas kagán! Úgy tűnik, hogy a seregedben jó katonák vannak. Összegyűltek itt az összes törzs vitézei. Csak szugdakokat nem látok közöttük.
A kagán elmosolyodott:
- A szugdakok nem katonáskodnak. Ők csak a kereskedéshez értenek. A szugdakok nem törökök.
Aztán ahogy észrevette a három követ kérdő arckifejezését, hozzátette:
- A nyugati törökök földjén élő szugdakok nem olyan kártékonyak, mint a keleti török földön élő kínaiak. Ráadásul kevesen is vannak; és nincs is külön anyaországuk.
Tüng Jábgu Kagán megmutatta a seregét a követeknek, rengeteg dolgot elmagyarázott. Egy idő múlva megállt, és megkérdezte:
- Tunga Tegin! Akarsz-e az én seregemmel együtt vívni, nyílazni, birkózni, versenyezni? Kür Er Tegintől hallottam a Kína elleni rajtaütésetekről. Nyilvánvaló, hogy hatalmas vitézek vagytok.
Tunga Tegin féltérdre ereszkedett:
- Te parancsolsz kagán!

*
* *

Következő nap Tüng Jábgu Kagán díszsátra előtt találkoztak a két kagán vitézei. Dede Korkut az Istenhez fohászkodott, aztán megkezdődtek a játékok. Úgy volt, hogy a nyugati törökök három vitéze ellen Tunga Tegin, Isbara Alp és Bögü Alp karddal vív majd meg.
Tunga Tegin ellen, Tüng Jábgu Kagán unokaöccse, Börü Tegin állt ki. A húszéves, fürge és nagydarab vitéz Bögü Tegin soha nem látott gyorsasággal forgatta a kardját. Egy hosszú összecsapás alatt Tunga Teginnel nem tudták egymás legyőzni.
Isbara Alp ellen Bugacs Bég töményparancsnok állt ki. Ők sem tudták egymást legyőzni.
Bögü Alp ellen Arszlán Tárkány állt ki. Nemcsak Tüng Jábgunak és bégjeinek, de a keleti kagán követeinek is csodálkozó szemei előtt Bögü Alp százados, váratlan gyakorlottsággal küzdve legyőzte Arszlán Tárkányt. Egy pisszenés sem hallatszott sehonnan, senki sem szólt egy szót sem. Csak Jumru mondta magában: "A kő ott nehéz, ahol van."
A nyilazáson volt a sor. Kara Kagán seregéből Isbara Alp, Bögü Alp, Jamtár, Karpák, Gűmüs és még két férfi állt ki nyilazni. A nyugatiak közül tizen álltak ki. Közelről kezdték, távoli célokra nyilaztak, akik kissé elmaradtak, azok kiestek a versenyből. A Isbara Alp volt a keletiek reménye. Nem hitték, hogy a nyugatiak találnának ilyen éles szemű íjászt. Tunga Teginnek rögtön Kür Sád jutott az eszébe. Ahogy az idő haladt, és egyre nehezebbek voltak a lövések, az íjászok egymás után estek ki a versenyből. A keletiek közül csak Isbara Alp és Bögü Alp maradt. A nyugatiakból még hatan voltak versenyben. Ez a nyolc ember minden célba, minden nyilát tévesztés nélkül lőtte. Végül mozgó célra kezdtek nyilazni. A nyugatiak minden célt eltaláltak és úgy tűnt, hogy megnyerik majd az íjászversenyt. Valóban úgy lett. Hosszas lövöldözés után mindössze egy esett még ki, és öten maradtak. Ez az öt íjász, Isbara Alp és Bögü Alp sehogyan sem tudták legyőzni egymást, ezért véget vetettek az íjászatnak.
Ezúttal már nem csak Jumru volt az, aki azt mondta, hogy "A kő ott nehéz, ahol van.", hanem Tunga Tegin is ugyanezt mormogta.
Most birkózást rendeztek. A keletiek közül Bögü Alp, Jamtár és Gűmüs álltak ki. A nyugatiak közül igen sokan kiálltak, de a kagán parancsára csak a leggyakorlottabb három maradt, a többiek visszaléptek. Jamtár volt a keletiek reménye, ám a keletiek szíve összeszorult, amikor minden erejének és gyakorlatának ellenére Jamtárt egy hosszú birkózás után legyőzték. Még Isbara Alp is igen elszomorodott, mert Kara Kagánnak azt mondta, hogy a jóllakott Jamtár most nem fog veszíteni. Gűmüst is hamar legyőzték. Bögü Alp pedig mindenkinek megmutatta, hogy olyan félelmetes birkózó, amit Ötükenben senki sem sejtett. Először a saját birkózó ellenfelét győzte le egy erőteljes összekapaszkodás után. Azután azzal állt szembe, aki legyőzte Gűmüst. Azt is legyőzte. Ám egyáltalán nem volt könnyű összeakaszkodni azzal a jóval nagyobb termetű karluk vitézzel, aki Jamtárt legyőzte. Ez a karluk vitéz nemcsak igen erős volt, de értette is a dolgát. A keletiek megrémültek, hogy ez a félelmetes birkózó, aki a hatalmas Jamtár csuklójának is fájdalmat okozott, földhöz teremti Bögü Alpot. Ám a százados a termetével, súlyával és erejével mit sem törődve egészen komolyan birkózott. Mindenki megkedvelte Bögü Alpot. Mindenki megértette, hogy páratlan, félelmetes birkózó. A hatalmas karluk Bögü Alpot egyszer a derekánál fogva megragadta, felemelte, de nem tudta földre teríteni, ellenben egyszer Bögü Alp csapta földhöz őt. Ahogy a birkózás elhúzódott, egyre gyorsult, ahogy gyorsult, egyre keményebb lett. Jamtár megfeledkezett a fájó csuklójáról. Azon gondolkodott, hogy Bögü Alp százados Ötükenben miért nem csatlakozott mostanáig a birkózókhoz. Tunga Tegin és Isbara Alp egymás mellett álltak, izgatottan nézték a viadalt. Egy váratlan pillanatban amikor azt látták, hogy Bögü Alp a hatalmas karluk birkózót a megragadta, földre dobta, és a vállait a földhöz nyomta, Isbara Alp ezredes Tunga Tegin felé fordult. Ragyogó szemekkel mondta neki:
- "A kő ott nehéz, ahol van."
A lóverseny következett. A kagán díszsátra elől induló lovasoknak a négy - vagy ötezer lépésnyire előrébb leszúrt lófarkas zászlókat felkapva kellett visszatérnie a díszsátorhoz. A nyugatiak közül húsz lovas indult a versenyen. A keletiek közül először Bögü Alp állt ki, azután Szancsár tizedes, Alka tizedes, Jágmúr tizedes és három katona nevezett be. Tunga Tegin úgy vélte, hogy a nyugatiak hírneves lovasaival szemben el fogják veszíteni a versenyt, egyedül Alka tizedestől remélt valamit. Jumru pedig biztos volt abban, hogy Bögü Alp ezt a verseny is megnyeri majd.
A lovasok elrendeződtek. A dobverő háromszor emelkedett és csapott le. A harmadik ütés után a huszonhét lovas villámként rugaszkodott előre. Egy ideig egyenlő sebességgel száguldottak, mintha csak gyakorlatoznának, aztán egyesek lassanként hátrább maradtak. A nyugatiak között Tüng Jábgu Kagán fia, Türe Tegin is ott volt. Előbb a nyugatiak közül négyen, Szancsárral és Alka tizedessel haladtak az élen, kissé mögöttük Türe Tegin és Jágmúr tizedes jöttek. Leghátul a nyugatiak egy ezredese versenyzett, Bögü Alp százados egy lóhosszal előzte meg. Úgy a táv felénél Alka mindenkit maga mögött hagyott.
Szancsár azon igyekezett, hogy a vele együtt száguldó négy nyugatit nehogy eleressze maga mellett, de nem bírta az iramot. A négy nyugati lovas lassan - lassan lehagyta. Türe Tegin és Jágmúr tizedes lova fej - fej mellett haladt, és utolérték Szancsárt. Bögü Alp szinte teljesen reménytelenül küzdött, egymás után hagyta le az előtte lévőket, a mögötte lévő nyugati ezredes pedig őt üldözte. Most a keletiek három katonájából ketten hátramaradtak.
Amikor a lófarkas zászlókhoz közeledtek, Alka tizedes volt legelöl. Amikor Alka az egyik lófarkas zászlót megragadta, szerencsétlenség történt. Elejtette azt a zászlót, amelyet megragadott. Ötüken legjobb lovasa volt, ezért azonnal a földre ugrott, és felkapta a zászlót, amit elejtett, de ezalatt a másodikként érkező nyugati vitéz lovával összeütközött és a földre esett. A fejét egy kőbe verte és elájult.
A lovasok egymás után kapták fel a lófarkas zászlókat és fordultak vissza. Az utolsónak érkező versenyző keleti volt. Amikor a földön látta heverni a reménységüket, Alka tizedest, leugrott a lováról. Hogy magához térítse, korbácsával lassan az arcát csapdosta, aztán átkarolta, és a lovára tette. A lófarkas zászlóját és a korbácsát a kezébe adva kiabálta:
- Tizedes! Elveszítjük a versenyt; Ha akarsz, halj meg a verseny után, de most el ne ájulj!
Aztán a korbáccsal egy keményet csapott Alka lovára. A félig magához tért Alka vágtába kezdett. és kókadtan lovagolva folytatta a versenyt.
Visszatérőben a verseny felforrósodott. Most a hat nyugati száguldott az élen, mögöttük pedig Jágmúr tizedes, Szancsár és Türe Tegin haladt. Még hátrább Bögü Alp öt nyugatival küzdött, rögtön azok mögött pedig Alka tizedes tett kétségbeesett erőfeszítést, félig ájultan száguldott. Leghátul futtatta a lovát az a vitéz, aki Alkát lóra ültette. A táv feléhez érve Bögü Alp százados és Alka kezdték egymás után elhagyni a többieket. Bögü Alp félelmetessé vált. Jágmúrt, Türe Tegint és Szancsárt maguk mögött hagyták. Most Türe Tegin és Szancsár egymás után hagyta el a többieket. Nemsokára azt látták, hogy Jágmúr tizedes maga mögött hagyta a tegint és az előtte lévők mindegyikét, és az élre tört. Bögü Alp százados is elhagyta a többieket. Alka tizedes pedig rögtön mögötte jött. Őmögöttük a nyugatiak szinte egy vonalban futottak. Szancsár nagyon lemaradt. A három keleti katona, egymással szoros versenyben voltak, nehogy leghátul maradjanak. Hirtelen azt látták, hogy Bögü Alp a lovával együtt felbukfencezik: A ló kimúlt.
Alka lassan beérte Jágmúrt. A két keleti tizedes lova fej - fej mellett haladt legelöl, mögöttük jött a tegin és más nyugatiak, akik előzni akartak. Egyszer csak Jágmúr észrevette, hogy Alka elejtette a korbácsát, és a lova sörényébe kapaszkodik. Ütött egy keményet Alka lovára, és azt kiáltotta:
- Alka! Erősen tartsd a lófarkas zászlót! Igyekezz, nehogy elájulj!
Alka lova, villámként száguldott, pedig a gazdája nem irányította. Alka fel sem emelte a fejét a lova sörényéből, de a lófarkas zászlót egészen szorosan markolta. Tüng Jábgu Kagán fia igencsak közeledett, de sehogyan sem tudta befogni. A tegin mögött tizenkilenc nyugati jött. A többi keleti mind hátramaradt. Bögü Alp pedig nemcsak hátramaradt, de gyalogosan is maradt. Szancsár volt az élen a hátramaradó keletiek közül. Megkorbácsolta a lovát, hogy legalább egy nyugatit lehagyjon, mindent megtett, de még a köztük lévő távolságot sem tudta tartani. Három vagy négyszáz lépésnyi távolság maradt a verseny végéig. Jágmúr és Alka még fej - fej mellett haladtak. A tegin rögtön mögöttük jött. Jágmúr elfáradt, lihegett, de az arca mint mindig, most is mosolygott. Egyszer csak azt látta, hogy Alka oldalra dől. Mi ez? Alka, Ötüken legjobb lovasa, aki anélkül, hogy leesett volna a lóról hátrakötözött kézzel Kínából Ötükenig szökött, most leesik a lóról? Jágmúr tizedes miközben villámsebesen száguldottak Alkát erősen megragadta a vállánál, és a lova sörényén hagyta. Alka kékesbarna szemei le volta zárva. Nyilvánvaló volt, hogy elájult. Jágmúr ismét felkiáltott: "Szorosan markold a lófarkas zászlót!"
A verseny véget ért. Türe Tegin nem tudta elhagyni a két keleti tizedest. Fej - fej mellett, mind a ketten elsőként fejezték be a versenyt. Jágmúr tizedes azonnal leugrott a lováról és féltérdre ereszkedett a kagán előtt. Az elsőség lófarkas zászlaját leszúrta. A tegin is leugrott a lováról. Hogy a harmadik helyre leszúrja a zászlaját, ám arra várt, hogy Alka jöjjön, és szúrja le a második zászlót. A negyedik, ötödik és azután következők is mind beértek, de Alka még nem szállt le a lováról, a fejét sem emelte meg, csak a zászlót markolta keményen. Tunga Tegin és Isbara Alp odament hozzá de amikor megparancsolták neki, hogy szálljon le a lováról, semmiféle választ nem kaptak. Amikor a legutolsónak beérkező lovastól megtudták, hogy leesett és megsebesült az úton, ki akarták venni a kezéből a zászlót, hogy leszúrják a földbe, de Alka olyan szorosan tartotta, hogy nem tudták elvenni tőle. Tunga Tegin fel akarta emelni a fejét, hogy magához térítse, kumiszt adjanak neki. Alkának, a verseny győztesének a merengő kékesbarna szemei most még elmerengőbbek voltak mint valaha. Alka szemei már nem látták Tunga Tegint. Alka tizedes azt sem tudta, hogy megnyerte a versenyt.
Alka tizedes meghalt, hogy hírnevet szerezzen.

 

JAMTÁR
VITÁJA

A keleti kagán követével és a követek kíséretével igen vendégszeretően bántak. Minden nap torra hívták őket. Néha Tüng Jábgu Kagán lakomát rendezett. Sőt az egyik lakoma végén Isbara Alp ezredes a nyugati ezredesek közül az egyikkel, Barman Béggel vérszerződést ivott, és vértestvér lett. Barman Bég Tüng Jábgu Kagán sógora volt, ezért nyugaton befolyásosnak számító vitéz volt.
Jamtár tizedes volt az, aki a nyugatiak vendégszeretetét a leginkább élvezte. - "Ha azután birkóztam volna, hogy negyven napig így jóllaktam volna, a hátam nem került volna a földre, de hát mit tehetek, a birkózást korán tartották." - monda magában. A legközelebbi barátja és vértestvére, Szancsár tizedes mellől egyáltalán nem vált el, a torokon egymás mellett ültek, a jóllakott Szancsárnak jutó adagok felét is ő ette meg. A kumisznak, ajránnak, húsnak, kurutnak és gyümölcsnek nem volt se szeri se száma. Az az igazság, hogy ezek a nyugati törökök gazdagok voltak.

*
* *

Egy reggel Jamtár és Szancsár az őket vendégül látó Dersze tizedessel sétálva egy fa alatt sokadalmat láttak. Két fehér szakállú öreg, tört törökséggel magyarázott valamit a köréjük gyűlteknek. Jamtár Dersze arcára nézett. Ennek a tört nyelven beszélő, furcsa öltözetű embernek a mondandójából semmit sem értett. Dersze tizedes azt mondta:
- "Ezek a rumik országából érkezett pópák." Sem Jamtár, sem Szancsár nem értett semmit:
- Rumik országa? Soha nem hallottam még ilyen országról.
- A rumik országa nyugaton egy hatalmas ország. Hatalmas tengerek veszik körül. Egy Bizánc nevű városuk van, de senki sem tudja, hogy hányan laknak benne.
- Mi az, hogy pópa?
- Ők a tiszteletreméltó emberekre mondják. Olyasmik, mint nálunk a kámok. A saját istenük parancsait közlik.
Ez igencsak felkeltette Jamtár tizedes érdeklődését. A pópákhoz közeledtek.
Amazok, a körülöttük lévő törököknek Istenről, Jézusról, Máriáról beszéltek. Miután Jamtár egy darabig hallgatta őket, felcsigázott kíváncsisággal megkérdezte az egyik pópát:
- Figyelj ide öreg! Prófétákról beszélsz. Mondd meg nekem, mi az, hogy próféta…
- A próféta, az Isten követe.
Jamtár szemei a döbbenettől tágra nyíltak:
- Mi? Az Isten követe? Hát az Isten kagán-e, hogy követe legyen?
- Az Isten, minden földnek, egeknek embereknek és állatoknak a kagánja!
Jamtár még jobban meglepődött:
- Sohasem hallottam még, hogy a mi Istenünk követet küldött volna.
Szancsár felé fordulva megkérdezte:
- Te hallottál-e róla?
- Nem!
A rumi pópa halk és lassú hangon válaszolt:
- Nincs olyan, hogy ti istenetek, vagy mi istenünk, nincsenek külön istenek. Egyetlen Isten van, az pedig minden ember istene.
Jamtár teljesen megdöbbenve kérdezte:
- Egy isten lenne? Ugyanaz-e a mi istenünk, mint a kínaiaké?
A pópa mosolyogva igennel válaszolt. Jamtár sehogyan sem nyugodott bele ebbe.
- Akkor pedig amikor mi a kínaiakkal háborúzunk, melyikünket segíti ez az isten?
- Az Isten nem segíti a harcolókat, mert minden ember testvér. Az Isten nem szereti azokat, akik testvért ölnek.
- Mit mondtál? Talán a kutyafalkányi kínaiak mindegyike az én testvérem lenne? Megbolondultál hékás? Melyik anya szülhetne ennyi testvért?
- Az emberek testvérek. Jézus így mondja.
- Hát Jézus meg ki?
- Isten követe és fia!
Jamtár kis híján földre rogyott. Egy darabig szóhoz sem jutott, és összecsikarta az arcát. Aztán megkérdezte a papot:
- Ez a Jézus-e az, akiről az előbb beszéltél?
- Igen!
- A szerint, hogy az Isten fia, igen hatalmas embernek kell lennie.
- Természetesen.
- Megvan-e ötven ölnyi a termete?
- Nem! Jézus ugyanolyan ember, mint te meg én.
Jamtár élesen a pópára nézett. Igazat beszél-e ez a szakállas öreg? Sehogyan sem értette. Ismét megkérdezte:
- Az Isten melyik asszonnyal házasodott össze, hogy ez a Jézus megszületett?
- Az Isten egyetlen asszonnyal sem házasodott össze. Az Isten nem házasodik.
Most már Jamtár ráunt a dologra. Miket beszél ez a bugyuta öreg? Kiabálva kérdezte:
- Ide figyelj öreg! Beszélj velem egyenesen. Ha az Isten nem házasodott meg, akkor ez a Jézus talán anya nélkül született?
- Nem, volt anyja. Mária szülte meg őt.
- Ez a Mária talán nem volt az Isten kátunja?
- Nem volt.
- De megszülte Jézust, vagy talán nem?
- Megszülte.
- Jézus pedig az Isten fia…
- Igen!
Jamtár az arcát az ég felé fordítva kezdte mondani:
- "Jézus az Isten fia. Mária szülte Jézust, de Mária nem az Isten kátunja. Az Isten Jézus apja… Jézusnak anyja és apja van. Az apja az Isten… Az anyja Mária…
Ám Mária nem kátunja az Istennek… Jézus…"
Jamtár tizedes nem fejezhette be a szavait. Szancsár tizedesnek, aki idáig mukkanás nélkül hallgatta ezt az összefüggéstelenséget, most nem bírták tovább az idegei, és híres kacagását hallatta. A pópa körül álló törökök szemei hirtelen Szancsár felé fordultak. Ő mint mindig, ahogy a nevetését visszafojtotta, a szemeiből csorgott a könny, a röhögés közben pedig szaggatottan így kiabált:
- Hogy születhetett anélkül, hogy az Isten összeházasodott volna Máriával? Bizonyára ennek a vén hülyének az istene titokban lopakodott be Mária sátrába, és előlünk rejtőzik, nehogy Kara Kagánnak a fülébe jusson. Különben ő is Kara Budakhoz hasonlóan végezte volna…
Jamtár, ez alatt a harsogó röhögés közben ismét földre esett Szancsárt Dersze tizedes segítségével felültette egy lóra, és miközben igyekeztek hozzákötözni így kiabált:
- Ide figyelj te öreg pópa! A törökök Istene nem tesz a török törvénybe ütköző dolgot. Ha a ti istenetek Ötükenbe jönne, csúnyán járna.

 

ÚTON
ÖTÜKENBE

Miután Kara Kagán követei két hónapig a nyugatiak országában maradtak, visszaindultak Ötükenbe. Tunga Tegin, titokban háromszor találkozott a nyugati kagánnal, és egy írást is kapott, hogy azt elvigye a saját kagánjának. A nyugatiak országában igen nagy vendégszeretettel fogadták őket. A nyugat törökökkel összebarátkoztak. A kagán, a kátun, és a bégek Kara Kagánnak és I-Csing Kátunnak, valamint nekik maguknak is igen nagy ajándékokat adtak. Jó néhány megrakott ló vitte az értékes ajándékokat nyugatról Ötüken felé , ám Alka tizedest, a merengő szemű Ujgur Alkát otthagyták.
Megnőtt közöttük Bögü Alp százados becsülete, aki kardvívásban és birkózásban jó színben mutatta őket. Tunga Tegin pedig a versenyt nyerő Jágmúr tizedesnek egy jó futású szép lovat adományozott. A lovász Jumru, azt mondta Gűmüsnek, akivel ismét egymás mellett haladtak, hogy ha ló nem múlt volna ki, akkor Bögü Alp feltétlenül megnyerte volna a versenyt. Gűmüs pedig kijelentette, hogy Alkát és Jágmúrt képtelen lett volna utolérni, csak harmadikként érhetett volna be.
Holdas éjjelen pihentek egy forrás mellett, ahol tábort vertek. Tunga Tegin, Isbara Alp és Bögü Alp törökülésben ültek a füvön és beszélgettek Ötüken és a nyugati ország öszeméréséről, a két török kagánság egyesüléséről és az Ötükenben ezekben az években elszenvedett szűkölködésről és nincstelenségről. Ahogy hánytát vetették a szót, a saját házukra terelődött a beszélgetés. Azután egy idő múlva Tunga Tegin egyik kérdésére Isbara Alp nekikezdett, hogy a saját tizedeseiről beszéljen. Miután az érdemeiket egymás után felsorolta így szólt: "Én úgy látom, hogy Parsz tizedest kiemelkedik a többiek közül. Eszes katona. Jól gondolkodik." Tunga Tegin és Bögü Alp egyszerre szólalt meg: - "Hogy Parsz tizedes?" - kérdezték.
Parsz tizedes neve Tunga Tegint is, és Bögü Alpot is igen kíváncsivá tette. Tunga Tegin hallotta a Sen-Kinggel viaskodó Parsz nevét. Bögü Alpnak pedig Parsz tizedes és az a négy lovas jutott az eszébe, akiket Kirács Atyától visszatérőben látott. Amikor a századosnak az is eszébe jutott, hogy a Tulu Kántól jövő négy lovas egyike kínai volt, úgy érezte, mintha farkas marcangolná belülről. Villámgyorsan kergették egymást az agyában a gondolatok. Fel kell-e tárnia ezt az ügyet Tunga Tegin és Isbara Alp előtt, vagy sem? Nem tudott dönteni. Amikor helyesnek látta, hogy feltárja előttük a dolgot, akkor egy belső hang parancsára elhallgatott, attól pedig Bögü Alp fulladozott:
- Ezredes! Teljesen megbízol-e ebben a Parsz tizedesben? - kérdezte.
Isbara Alp egyáltalán nem számított ilyen kérdésre:
- Nagyon bízom benne. Ötükenbe visszatérésemig Parsz tizedesre bíztam a házamat. - válaszolta.
Egy ideig csend volt. Aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, Isbara Alp megkérdezte:
- Talán ismered Parsz tizedest?
- Egy alkalommal távolról láttam.
Bögü Alp gondolkodott. Vajon Tulu Kán, egy Kara Kagán elleni felkelést készített-e elő? A szerint, hogy Parsz tizedes Isbara Alp parancsnoksága alatt áll, vajon Isbara Alp is benne lenne a dologban? Ha Tulu Kán lófarkas zászlót emelne, az vajon jó lenne-e, vagy rossz? Vajon helyénvaló-e Ötükenért, a hazáért Tulu Kánnal tartani, mert a kínai I-Csing Kátun és Sen-King rossz útra térítik Kara Kagánt?
Azután hirtelen eszébe jutottak Kirács Atya szavai. Kirács Atya azt mondta: - "Kara Kagánt a bánat öli majd meg." Bögü Alp lehorgasztotta a fejét. Mintha ismét látta volna Kirács Atyát. Azt mondta, hogy ezerháromszáz év múlva megelevenedsz. Azt mondta: - A nevetek a világ végezetéig fennmarad. - Azt mondta, hogy egy folyó partján fognak harcolni. Azt mondta, hogy nagy napok jönnek.
Ahogy ezek a szavak az eszébe ötlöttek, a százados mintha izgalomba jött volna. Azután hirtelen megkérdezte a többiektől: " Hallottátok-e már Kirács Atya nevét?" Erre a kérdésre Tunga Tegin igenlő, Isbara Alp nemleges választ adott.
Azután igen hosszú hallgatás következett. A három követ más és más dolgon töprengett. Mind a hárman rossz dolgokra gondoltak. Különböző utakon ugyanarra a végeredményre jutottak. Csak azt az egyet nem tudták, hogy mindegyikőjük úgy hitte, hogy egyedül van a sötét gondolataival, és nem tudták, hogy a barátaiknak is rettenetes dolgok járnak az eszében. Hallgattak. Rá sem pillantottak a szép Holdra, a ragyogó csillagokra. Előre szegezett, merengő tekintetük semmit sem látott. Csak gondolkodtak. Az őrt álló tizedes és a katonák közül mások pedig elnyújtóztak a füvön, aludtak. Az egymás mellé leheveredett Jumru és Gűmüs hosszasan beszélgetet a nyugati kagán előtt rendezett játékokról, végül a fáradságtól álomba merültek. Egy idő múlva Jumru felnyitotta a szemeit és Gűmüs felé fordult:
- Ha a ló nem múlt volna ki, Bögü Alp százados elsőnek ért volna be. - mondta.
Gűmüs félálomban meghallotta ezeket a szavakat. A szemeit ki sem nyitva válaszolta:
- Nem! Ha a lova nem múlt volna ki, Jágmúr és Alka után harmadiknak ért volna be.

 

ALMILA

Ötüken legszebb leánya, Almila jó néhány szívet rabul ejtett. Amikor híre ment, hogy Parsz tizedessel együtt összecsapott a kínaiakkal és egy kínait megölt, a hírneve csak nőtt, a kérőinek a száma megsokasodott. Most már a töményparancsnok Sen-King is azok között volt, akik neki ajánlották a szívüket. Noha ezt az I-Csing Kátunra támaszkodó, Ötükenben befolyásos kínait a törökök közül senki sem szerette, a kagán érthetetlen kitartással támogatta őt. Sen-King fejébe vette, hogy összeházasodik Almilával. Csak növelte az Almila iránt érzett szerelmét, amikor megtudta, hogy Isbara Alpot Ötükenben igen szeretik, sőt a kagán családjának távoli rokona. Csakhogy Ötükenben nem úgy mentek a dolgok mint Kínában. Még ha Almila nem származott volna nemes családból, akkor is bele kellett volna egyeznie a házasságba. Tehát úgy esett, hogy Isbara Alp leánya is, és olyan vitéz leány is volt, aki nem könnyen kedvel majd meg férfit. A három kínai tiszt közül, akiket Kínából hozott, már csak egy volt Sen-King mellett. Sen-King, hogy összemelegedjen a törökökkel, akart is maga mellé venni egy két török tisztet, ám nem járt sikerrel. Mindezeket az ügyeket azért intézte, hogy Almila szemébe tűnhessen, ám Almila soha nem nevető arca nem tekintett Sen-Kingre, csak akkor mosolyodott el kissé, ha Parsz tizedest látta. Sen-King szívét úgy rabul ejtette, hogy szinte magánkívül volt.
Végül megértette, hogy ezt az ügyet kétptelen maga nyélbeütni, ezért a nővéréhez, I-Csing Kátunhoz fordulva útmutatást kért. I-Csing Kátun mindenekelőtt azon gondolkodott, hogy ez a házasság előnyös lesz-e a saját családjának, a családja ismét Kína kagáni trónjára jut-e. Ha Sen-King Almilával összeházasodna, feltétlenül megnyernék Isbara Alp támogatását. I-Csing Kátun azt tanácsolta Sen-Kingnek, hogy a török szokásnak megfelelően három egymás utáni éjjelen menjen be Almila sátrába, beszéljen vele, szédítse meg, hogy összeházasodjon vele. Sen-King nem tudta, hogy van ilyen török szokás.
- Ha a sátorba belépek, nem szólnak-e majd meg? - kérdezte.
- Nem szólnak meg. Tulajdonképpen akkor lépsz majd be, amikor későre jár.
- Almila nem akar engem. Beenged-e majd a sátrába?
- Ez a török szokás. Ha a leány nem akar téged, egy szót sem szól. Te pedig édes szavakkal igyekezel majd megnyerni a leány szívét.
- És ha nem nyerem el?
- Három egymás utáni éjszaka igyekszel majd elnyerni. Ha nem nyered el, negyedik éjjel már nem mehetsz.
- Ezek a törökök igen furcsák!
- Azt pedig nehogy elfeledd: Éjjel a sötétben legyél igen komoly a leánnyal. Nehogy beléd bújjon az ördög és túlzásba essél, mert megölnek.
Sen-King elsápadt. A törökök dolgait nem érte föl ésszel.
Ilyen állapotban azon az éjjelen félve, szívdobogva belépett Almila sátrába. Sen-King idegeit felborzolta, hogy bemenjen Almila sátrába, ahol az, az anyjával és a leánytestvérivel együtt aludt. A sötétben nem látta, hogy Almila merre van, reszketett mint a kocsonya. Miután a szemei hozzászoktak a sötétséghez, kiválasztotta Almilát: Egy vastag nemezen feküdt. A fejénél egy bicsak volt. Ez volt az a kés, amelyikkel Sen-King tisztjét megölte. Amikor ezt meglátta, Sen-King térdei reszketni kezdtek. Amikor figyelmesen Almila arcába nézett, azt látta, hogy felébredt, és őt méregeti. Lassan ki tudta nyögni - Almila. - Almila anélkül, hogy felkelt volna a helyéről azt kérdezte: - Mit akarsz? - Sen-King izgatottan térdet hajtott Almila mellett. A szemei teljesen alkalmazkodtak a sötéthez, ezért látta a fénylő szemeit, azt sem tudta, hogy mit is mondhatna. A sátorban lévők mind felébredtek és miután látták a helyzetet, ismét lehunyták a szemüket.
Sen-King hajnalhasadásig könyörgött Almilának, de a lány nem lágyult meg. Miután látta, hogy nincs veszélyben, Sen-King egy kicsit magabiztosabbá vált, de amikor Almila szemei rátekintettek, összezavarodott, ismét reszketni kezdett. I-Csing Kátun azt tanácsolta, hogy szép szavakkal nyerje el a leány szívét. Csakhogy ő nem tudta, mit mondjon, csak könyörgött, esdekelt, aztán sírt, de a mellette lévő leány világszép volt, Sen-King ettől is boldogságot érzett.
Almila csak feküdt. Amikor a kínai úr könyörgött, csak közbevágott:
- Nem szeretlek!
Amikor megkérdezte:
- Mit tegyek hogy elnyerjelek:
Az a választ kapta:
- Ne fáradj hiába.
Sen-King szíve reménytelenséggel telt meg. Megértette, hogy Almila utálja őt. Annak ellenére, hogy kátun testvére, kínai herceg és a török hadsereg töményparancsnoka, ennek a leánynak nem kellett. De a török szokásnak megfelelően nem dobta ki a sátorból, beszélgetett vele.
Reggel lett. Világosodni kezdett. Most már jobban látta Almilát. Hej, hatalmas Isten! Ez a szépség milyen szemgyönyörködtető volt. Az ember nem tekinthet a szemébe, csak attól reszketés fogta el, hogy a közelében lehetett! Amikor Sen-King rátekintett, úgy érezte, hogy elolvad. Nem tudta visszatartani magát attól, hogy feltárja az agyába fészkelődő gyanút:
- Talán másnak adtad a szívedet?
Almila ezt a kérdést válasz nélkül hagyva szigorúan ránézett. A kínai úr szíve megremegett. Magát összeszedve hozzátette:
- Mondd meg, akárki is az, és elbánok vele!
Sen-King ezeket a szavait teljes szívéből átérezve, lelkéből fakadóan mondta. Almila ismét a fejét feléfordítva ránézett, de most nem szigorúan, hanem mosolyogva nézett. Ez a mosoly kikészítette Sen-Kinget. Sírhatnékja támadt. Összezavarodva nem tudta mit mondjon. Almila mosolya elszállt, de a szemeiben mintha még ott lett volna egy mosolyféleség. Lassan így szólt:
- A hajnal fénye bevilágította a földet.
Sen-King megértette. Kimerülten távozott a sátorból.
Ezután egymás után két éjjel Almila sátrába ment, de nem sikerült megnyernie. Nagy reménytelenség közepette I-Csing Kátunhoz ment, elmondta neki a történteket és segítséget kért tőle. Sen-King megértette, hogy mély szerelembe esett, a szemei senki mást nem láttak, csak Almilát. Az ő kedvéért kész lett volna akármennyire megalázkodni. Lemondott volna a töményparancsnokságról, és arról az álmáról, hogy egy nap Kína kagánja legyen, ám elmondta I-Csing Kátunnak, hogy Almiláról még akkor sem mondana le, ha a világ romba dőlne is. A kátun pedig ezt az ügyet más szemszögből látta, és annak megfelelően segítette a testvérének Almilával való házassági tervének megvalósítását. Mert ha Isbara Alppal rokonságba kerülnének, a kagáni családból származó Isbara Alp vitézségéből, tekintélyéből hasznot húzhatnának.
I-Csing Kátun úgy döntött, hogy a saját tekintélyét veti be. Egy nap egy hírnök Isbara Alp sátrához ment, és közölte, hogy a Kátun Almilát a saját színe elé hivatja. Almila rájött, hogy körülbelül miért hivathatják. Amikor a kátun díszsátrába érve féltérdre ereszkedett, I-Csing Kátun nevetve fogadta őt, de egy csomó kérdést feltett, mielőtt rátért a kérésére. Miután megdicsérte a szépségét, hirtelen elkomolyodva megkérte őt a testvére, Sen-King számára. A szép Almila tétovázás nélkül válaszolt:
- Nem kell nekem!
Erre a kemény válaszra a kátun kicsit meghökkent:
- Hát vissza lehet-e utasítani egy urat, aki kátun testvére, egy tömény parancsnoka? - kérdezte.
A kátun azt hitte, hogy a rangjának súlyával legyőzheti Almilát, ámde az így felelt:
- Én meg Isbara Alp leánya vagyok.
I-Csing Kátun összevonta a szemöldökeit. Meg kellett leckéztetnie ezt a leányt, aki a testvére parancsnoksága alatt álló kínai tisztek egyikét megölte:
- Megparancsolom neked, hogy házasodj össze Sen-Kinggel. - mondta.
Almila féltérdre ereszkedett:
- Te parancsolsz. De nekem is van egy feltételem. Én olyan férfival házasodom össze, aki versenyben elragadja tőlem a kecskegidát. A török törvények szerit egy leány szabhat ilyen feltételt.
I-Csing Kátun dühösen nézett. Isbara Alp leánya kioktatta őt. Rájött, hogy a török törvény bevetésével kioldozhatatlanul megkötötte a saját kezét. A kátun a törvénnyel ellenkező szót nem szólhatott, parancsot nem adhatott. Ám akármi is legyen, a kátunság ereje megtört. Feldühítette, hogy ez a fiatal lány szembeszegült vele, aki Csuluk Kagánt megmérgezte, és aki Kara Kagánra akkora befolyással bírt. De hát nem tehetett egyebet kimondta az utolsó szavát:
- Jól van! Lóversenyezve, kecskegidát ragadtok majd el.
I-Csing Kátun tudta, hogy Sen-King nem versenyezhet a törökökkel a kecskegida elragadásában. Azt is tudta, hogy ebben a játékban egy férfinak igen nehéz elragadnia a kecskegidát egy őt nem kívánó leánytól, mert a leány, a nemkívánatos férfinak korbáccsal az arcába csaphat. Egy Almilához hasonlóan erős és vitéz leányt ebben a játékban, jobban mondva viaskodásban elkapni nem olyan feladat volt, amire minden férfi képes. Hogy a kátun elejét vegye ennek, félelmetes szóbeszédet bocsátott útjára. Almila Sen-Kinggel fog összeházasodni, ha másvalaki kaparintaná el a kecskegidát, azt a kátun megöleti… Ezt a szóbeszédet leginkább a kínaiak híresztelték, titokban mindenkinek elsuttogták, és azt is mondták, hogy Almila Sen-Kinget akarja. Almila udvarlói minderről hallottak. Ám nemhogy megijedtek volna, de Sen-King nevének hallatára a fejeikbe tolult a vér. Parsz tizedes Isbara Alp parancsára az ő díszsátrára ügyelt, ezért tudomást szerzett a történtekről, a Sen-King ellen érzet gyűlölete tovább nőtt.
A kecskegida kaparintás napja nevezetes napja lett Ötükennek. Több mint százan voltak, akik Almilával akartak összeházasodni. Almila kérőinek a többsége százados és tizedes volt, Sen-King töményparancsnok volt a legmagasabb rangú közöttük, de ő ilyen sok török lovas között azt sem tudta, mit tegyen, úgy összezavarodott. Az izgalomtól elsápadt. Csak a rangjában és a nővére kátun voltában bízott, ám reményeit összezúzta, hogy ez a sok vitéz a rettenetes szóbeszéd ellenére sem visszakozott, amit I-Csing Kátun elhíresztelt.
A lovasok egyenes vonalban felsorakoztak a térre. Mivel rang szerint történt a felsorakozás, Sen-King volt legelöl. Két ezredes volt mellette. Azután századosok és tizedesek következtek. Parsz tizedes a vége felé volt. Sen-King lova, a kagán istállójának egyik jó lova volt, ezért abban reménykedett, hogy Almilát gyorsan utol fogja érni. Csakhogy a feladat neheze az volt, hogy ki is vegye a kezéből a kecskegidát. Amikor Sen-King belement ebbe a dologba, leánynak gondolta az ellenfelét, és a leány szóra neki a gyönge, kedves kínai lányok jutottak az eszébe. De kikapni egy török leánynak, ráadásul Almilának a kezéből egy kecskegidát, ráadásul úgy, hogy Almila azt nem akarja… Erre gondolva az ájulás kerülgette. A téren egy pisszenés sem hallatszott. Sen-Kingnek úgy tűnt, hogy ezt a csendet csak az ő szívdobogása töri meg.
A szép Almila nemsokára megjelent, deres lovon ült, egy levágott kecskegidával az ölében lovagolt a tér felé. Minden tekintet felé fordult. Ezekben a tekintetekben megmagyarázatlan, furcsa ellenszenv volt, a pillantásoknak rettenetes jelentősége volt. Azoknak a tekintetének a keménysége, akik szerették őt, nem ellene irányult, hanem az őt jogtalanul megszerezni kívánó becstelen Sen-King és Sen-King nővére, azaz I-Csing Kátun ellen. Almila, a lovasok előtt elhaladva föl - alá sétált, a rá várakozókat figyelmesen megszemlélte. Sen-King kivételével mindenki tűrte, a kínai úr a gyeplőtszorosan megragadva, feszült készültségben állt, amikor Almilára nézett. Almila a lovasok előtt tőlük húsz - harminc lépésnyire ismét elhaladt. Amikor Parsz tizedes előtt elhaladt, mosolygott a szeme, ám azoknak akik ezt látták, vérzett a szívük. Megértették, hogy Parsz tizedest kedveli, és kívánja. Ám úgy gondolták; kitartanak a végsőkig, nem fognak meghátrálni…
Ez alatt olyasmi történt, amire senki sem számított: amikor Almila lovagolva a sor elejéhez ért, megszólat egy dob, és azt lehetett látni, hogy a feszült készenlétben lévő Sen-King sebesen Almila felé futtatja a lovát. A dob rosszkor szólalt meg. A lovasoknak nem lett volna szabad üldözőbe venniük őt, amíg Almila kilencszer el nem vonul a lovasok előtt, és menekülni nem kezd. Abból, hogy Almila a dobszó pillanatában Sen-Kinghez volt a legközelebb, kétségtelen volt, hogy csalás történt. Végtére is, akik a dobra néztek, azt látták, hogy a kagán egyik kínai lovásza van mellette, és megértették, hogy e mögött az ügy mögött a kátun által előkészített ravaszkodás van.
Almila is a zavarodottak között volt, de amikor látta, hogy Sen-King sebesen közeledik felé, a lovával hátraarcot csinálva vágtatva menekülni kezdett. Most már nem volt rend, szokás és törvény. Amint látható volt, Almilát bizony nem engedik majd át a kínainak… Mindegyik hirtelen megsarkantyúzta a lovát, és nekilendültek. A hatalmas térséget lódobogás verte föl. Mivel az összes lovas egyszerre ugyan afelé a cél felé futott, hamarosan összetorlódva beszorultak. Hogy ezt megelőzzék, némelyek a többi lovas mögött egy nagy ívben kezdtek elhúzni. Parsz tizedes az előtte lévő lovasokon áttörve egyenesen Almila felé rohant.
Almila, az ölében lévő kecskegidával nem tudott felgyorsulni, ezért az elöl lévők nem mehettek nagyon gyorsan. A legjobb lovon ülő, és a többieknél hamarabb elinduló Sen-King pedig igencsak megközelítette. Almila és közte nyolc - tíz lépésnyi táv maradt. Ez is lassan fogyott. A többi lovas pedig húsz - harminc lépésnyivel hátrábbról veszettül közeledett. Almila hátrapillantott: Amíg kínai úr közeledett hozzá, a többiek is közeledtek felé. A szemeivel végigmérte a háta mögött lévőket: Parsz tizedest is megpillantotta. Amikor egymás szemébe néztek, mintha mindkettejük szeméből titkos fény villant volna föl, és ezek a fények mint nyílvesszők hatoltak a többiek szívébe.
Almila nem habozott. Sen-King utolérte, a jobboldalt hátulról vele azonos sebességet igyekezett felvenni. Végül sikerrel járt. Most a kecskegida megkaparintásán volt a sor. A hátul lévők közül a legelsők tizenöt lépésnyire voltak tőlük. Parsz tizedes az éles tekintetű szemeit rájuk szegezte, no és egyre csak a lovát hajtotta. Végül izgalmas pillanat következett: Sen-King Almila lova felé hajolt, hogy a kecskegidát elragadja, ám szinte ugyanabban a pillanatban ahogy odahajolt, vissza is húzódott és a lovára borult. Almila a korbácsával egy keményet ütött az arcába, Sen-King pedig, aki nem tudta mibe ugrott bele, kínjában a lova sörényére borult. Ezzel elvesztette Almilát, mert az irányítatan lova kivitte őt a versenytérről, a többieknek hagyva teret.
Aj Bég ezredes és Parsz tizedes igen közel voltak Almilához. Aj Bég Almila és Parsz között volt, és azon igyekezett, hogy Parszot leszorítsa. Az összes többi lovas azon igyekezett, hogy Almilát jobbra balra lehagyva elé jussanak. Az igen ügyes Aj Bég megközelítette Almilát és a kezét a kecskegidára tette. Most ketten egymás mellett futottak, a kecskegidán huzakodtak. Aj Bég lassan majdnem elvette a kecskegidát, de Almila nem hagyta. A korbácsával kezdte verni a kezét. Az első ütésre a kecskegida megmenekült attól, hogy Almila kezéből kikapják. A második ütésre Aj Bég keze vérbeborult és ellazult a szorítása. A harmadik, negyedik ütés után eleresztette a kecskegidát. Parsz egy - két lépéssel hátrébb, és Aj Bégtől balra volt. Almila miután egy gyors pillantással felmérte a környezetét, a lovát felágaskodtatta és visszafordulva visszafelé vágtatott. Az összes lovas ugyanezt tette. Most versenyfutás kezdődött a felé a hely felé, ahonnan jöttek. Almila mögött kissé jobbra Aj Bég jött, Parsz pedig balra hátul jött. Az Almilától balra lévők egy kissé hátrább maradtak, ezért Almila a lovát balra fordította. Parsz már kezdett dühös lenni. Összenonta a szemöldökét, mert veszélyes elhatározásra jutott. Hűséges lovára hagyatkozott. A lovát veszett iramban meghajtotta, és a lehető legnagyobb sebességet fölvéve Aj Bég lovához közeledve nekiugatott. Ez egy rettenetes ugrás volt. A ló hihetetlenül átugrott Aj Bég fölött, és Almila mellett földet érve folytatta a futást. Most egymás mellett haladtak Almilával. Parsz a kezét rátette a kecskegidára. Almila meg se moccant, csak még jobban felgyorsította a lovát. Rövidesen Parsz tizedes ölében volt a kecskegida. Egymás mellet értek vissza oda, ahol a futást megkezdték. Az összes lovas mögöttük volt, csupán Sen-King tűnt el a környékről.
Almila és az összes lovas leszállt a lováról. Parsz a vállánál fogva magához húzta Almilát. Az arcát megcsókolva így szólt:
- Áldott legyen az eljegyzésünk, Isbara Alp leánya.
Aj Bég ezredes mosolygott. A vérző kezét mutatva azt mondta:
- Almila! Engem majdnem kéz nélkül hagytál.
Egy tréfacsináló százados közbeszólt:
- Ha sajnálom is, hogy Almilát nem szereztem meg, örülök, hogy nem kaptam a korbácsából. Parsz tizedesnek kell majd elszenvednie!
Azután hirtelen mind Almilát és Parsz tizedest éltetve kurjongatni kezdtek, jó szerencsét kívántak nekik.

 

I-CSING
KÁTUN

A kátunban forrt a düh, amikor megtudta, hogy a testvére a csalás ellenére sem nyert. Mindenáron meg kellett akadályoznia Almila és Parsz házasságát, különben kútba estek volna a tervei. Akkora tétet veszített volna el, mint Isbara Alp. Tudta, hogy amint a követek nyugatról visszaérkeznek, Isbara Alp töményparancsnok lesz. Pótolhatatlan veszteség lett volna egy Isbara Alphoz hasonló töményparancsnok segítségét elvesztenie. Ezért aztán I-Csing Kátun minden eszközt megragadott, hogy Almilát megszerezze a testvérének. A kagán lovászaiként számára kémkedő kínaiak Parsz tizedest és Almilát nyomon követték, és napról napra jelentést tettek I-Csing Kátunnak arról hogy merre jártak, mit csináltak.
Egy nap a kátun közölte a lovászaival, hogy kirándulni megy. Egy igen díszes szép lovat készíttetett föl magának. Egy ezredessel és hét - nyolc katonával kirándulni indult. Senki sem tudta, hogy hová. A kátun lassan lovagolt, a mögötte lovagló ezredest néha maga mellé hívta, valamiről beszélt vele. Ma a kátun ajkain ördögi mosoly volt. Senki sem tudta, hogy mi járhat a fejében. Így haladva értek egy ligetbe, ahol Almilával és Parsszal találták szemben magukat. A jegyespár szabadjára engedte a lovait, beszélgettek. Amint megpillantották a Kátunt, féltérdre ereszkedve köszöntötték. A kátun egyenesen Parszot szólította meg:
- Te vagy-e Parsz tizedes?
- Igen kátun.
- Össze fogsz-e házasodni Almilával?
- Igen kátun!
- Mit kívánsz tőlem azért, hogy lemondj Almiláról?
Parsz tizedes összevonta a szemöldökeit. A szemei lángot vetettek. A hangja zengőbbé vált:
- Kátun! Még ha a kínai kagánságot adnád is nekem, akkor sem mondanék le Almiláról!
Most I-Csing Kátunon volt a haragvás sora:
- Tizedes! Talán ellene szegülsz a kátun parancsának? Megparancsolom, hogy mondj le Almiláról!
- Nem, kátun! Nem mondok le Almiláról!
- Talán ellene szegülsz a parancsomnak?
- Igen!
Megtörtént hát, amit I-Csing Kátun akart. Az ezredeshez fordulva kiadta a végső parancsát:
- Fogjátok el!
A katonák, akik az ezredestől parancsot kaptak az elfogására, leszálltak a lovaikról és felé indultak. A tizedes kardot rántva kiabálta:
- Ne mozduljatok!
Amíg a katonák egy pillanatra megtorpantak hogy kardot rántsanak, Almila egy ugrással a lovára pattant, és a ostort pattogtatva elkezdte szétzavarni a katonák lovait, amelyekről gazdáik leszálltak. Parsz átlátta a helyzetet. Nagy ügyességgel ő is lóra pattant, és a gyalogosan maradt katonákra támadt. Egy két kardcsapással szétszórta őket. Néhányukat megsebesítette. Ekkor az ezredes úgy ítélte meg, hogy őreá marad, hogy megverekedjen Parsz tizedessel, és felé lovagolt. Lóhátról csaptak össze. Almila miután a katonák lovait elhajtotta és szétzavarta, visszatért a harc színhelyére. A gyalogos katonák felélovagolt, hogy megakadályozta, hogy azok Parszra támadjanak. I-Csing Kátun dühösen, bosszúsan és félelemmel telve nézte a szemei előtt lezajló, ám egyáltalán nem a kívánságainak megfelelően alakuló viaskodást. Óh ez a megátalkodott Almila! Ha ő nem avatkozott volna közbe, mostanra már nyakon csípték volna Parszot. Ezzel az igen szép, igen ügyes leánnyal szemben, a kátun lelke mélyén dühöt és irigységet is érzett, és ez a két különböző érzés rettentően elkedvetlenítette.
Parsz is, és az ezredes is megsebesült. Amikor a kátun látta, hogy rosszul állnak a dolgok, parancsot adott az ezredesnek, hogy megállítsa a küzdelmet. Szétváltak. Parsz izzadt, és keményen nézett a kátunra. A kátun ezt rikácsolta:
- Majd meglátod, hogy milyen véget ér az, aki nem hajt fejet a kátun parancsa előtt.
Parsz mosolygott.
- Egy nappal előbb, vagy egy nappal később, de minden vég egy sötét helyre vezet…
Amikor a kátun az ezredest egy jeladással maga mögé véve visszafordult, a gyalogosan maradt katonák füttyökkel kezdték hívogatni a lovaikat. Parsz pedig Almilát maga mellé véve útnak eredt.

*
* *

Mielőtt ennek a híre elterjedt volna Ötükenben, híre ment, hogy visszatértek a nyugati kagánhoz küldött követek. Almila elmondta az apjának az aznap történteket. Isbara Alp pedig magához hívta Parsz tizedest és valamiről beszélt vele. Amikor a kagán az alatt a felfordulás alatt, amit a követek érkezése okozott, sötétedéskor kiadta a parancsát Parsz tizedes elfogására, a rendfenntartó őrök nem találták Parszot, mert Parsz Almilával az oldalán, jól felfegyverkezve, két tartalék lóval a nyugati kagán országába, Isbara Alp vértestvéréhez, Barman Bég ezredeshez szökött.
Parsz szökése Bögü Alp százados kétségeit csak megerősítették, mert amint az érkezésüket követő napon Bögü Alp Isbara Alp ezredes sátrába ment, hogy megkérje Almilát, azt a választ kapta, hogy Parsz tizedessel eljegyezték egymást. Amikor Parsz tizedes nevét meghallotta, az a Parsz jutott az eszébe, akit Kirács Atyától visszatértében látott. Hirtelen minden régi kétségei ismét feléledtek. Megkérdezte az ezredest.
- Hol van Parsz tizedes? Nem láthatnám-e most rögtön?
- Parsz tizedes Almilával együtt megszökött.
Bögü Alp hónapok óta Almilára gondolt. Azt remélte, hogy a nyugati kagán előtt végrehajtott játékok után Isbara Alp neki adja majd a leányát, és azt remélte, Almila sem utasítja majd vissza. De most? Minden reménye egy pillanat alatt összetört, ráadásul ezt a Parsz tizedest sem vehette alaposan szemügyre. Bögü Alp olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha. Azután néhány dolgot megbeszélt Isbara Alppal, és távozott a sátorból.

*
* *

Néhány nap múlva Bögü Alp százados összeházasodott Isbara Alp második legidősebb lányával, Gün Jarukkal…

 

A PUSZTA
TÖRVÉNYE

Eljött az ősz. Hűs, sőt zord szél fújt. A négy vértestvér, azaz Jamtár, Szancsár, Szülemis és Gök Börü Szülemis tizedes sátrában gyűlt össze, kumiszt ittak. A már közülük eltávozott barátaikra, az árvízben megfulladt Bugra tizedesre, a kivégzett Kara Budak tizedesre, a Kínai Nagy Falnál hősi halált halt Arik Buka tizedesre és a szökevény Parsz tizedesre emlékeztek vissza. Főleg Parsz tizedes hiánya látszott nagyon. Nem tudták biztosan, hogy hová mehetett. Jamtár úgy látta, hogy mivel Isbara Alp nyugaton Barman Bég ezredessel vérszerződést kötött, ezért lehetséges, hogy odament.
Szülemis azt mondta:
- Csak nehogy megakadályozza az ezredesünk töményparancsnoki előléptetését Parsz és Almila szökése.
Gök Börü tizedes, mint mindig, dühösen válaszolt:
- Lehetséges. I-Csing Kátun kezében van a gyeplő.
Jamtár tizedes azon töprengett, hogy vajon lesz-e éhínség ezen az őszön. Ráadásul ebben az évben nem volt Csalik, aki a birkózásban veszítve odaadná neki a nyulát. Szegény Jamtárt egyre jobban elkeserítette annak a bőséges és ízletes ételnek az emléke, amit a nyugati országban evett. Szancsár pedig szokása szerint mogorva arccal üldögélt, nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe, igen kevés kumiszt ivott. Eközben lódobogás hallatszott. Szülemis kiviharzott, hogy megnézze, hogy ki az. Hamarosan Burgucsán tizedessel együtt tért vissza. Burgucsán mosolygott:
- Örvendetes hírt hoztam nektek. Találjátok ki, hogy mi az? - mondta.
Szülemis közbevágott:
- Talán megrohanjuk Kínát?
- Nem.
Jamtár megkérdezte:
- Talán élelmiszer ajándék érkezett a kínai kagántól?
- Nem.
Gök Börü szólt közbe:
- Talán I-Csing Kátun halt meg?
- Nem találtad el…
Szancsár megint csak hallgatott. Jamtár odafordult hozzá:
- Szancsár! mi nem tudtuk kitalálni. Lássuk csak, kitalálod-e.
Szancsár sandán azt mondta:
- Mit érdekel engem!
Burgucsán kielégítette a kíváncsiságukat:
- Isbara Alp töményparancsnok lett. Ezután Isbara Kánnak fogják hívni.
Amikor erre a hírre Szancsáron kívül mindenki másnak az arca elmosolyodott, Burgucsán folytatta:
- Bögü Alp századosból ezredes lett. Jágmúr tizedes pedig százados lett.
Miután Jamtár még egy csupor kumiszt egyetlen hajtásra megivott, kimondta amire gondolt:
- Minden a helyére került. Mind a hárman kiérdemelték. Egyetlen dolog hibázik még.
- Mi hibázna?
- Én meg egy jóllakott tizedes szerettem volna lenni.
- A jóllakottság nem rang, hogy a kagán megadhassa neked.
- Ha a kagán nem is adhatna nekem jóllakottságot, talán egy nyájra való tokjót sem adhatna? Akkor ezen a télen megmenekülnék az éhezéstől.
Ez a hír valóban kedvükre való volt. Szakadatlanul vedelték a kumiszt. Burgucsán nem ivott egy csupornál többet, távozott mellőlük, felpattant a lovára és észak felé ellovagolt. Ez a lovaglás nem volt ok nélküli. Elment, hogy megkérje azt a leány, aki után már két éve sóvárgott.
Burgucsán tizedes vágtatott. Azután poroszkálni kezdett. Úgy éjszakára érkezett volna meg az úti céljához. Egy előtte feltűnő ligetet alkalmasnak látott arra, hogy az út felénél megpihenjen. Amikor felé lovagolt, az ott látott lovakról rájött, hogy az nem üres. Egy fiatal nő és egy férfi szállt le ott a lovairól, talán pihentek ott. Ugyanakkor a messzi távolban is látszott még néhány ember. Amikor Burgucsán melléjük ért, a férfi bizalmatlanul nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem tetszik neki az érkezése. Amikor Burgucsán leszállt a lováról, az idegen durva hangon megkérdezte:
- Ki vagy? Mi dolgod itt?
- Engem Burgucsánnak hívnak. Te ki vagy?
- Parsz tizedes!
Burgucsán rövidre akarta fogni a szót, és le akart heveredni a földre, ám amaz hosszúra nyújtotta:
- Minek jöttél ide?
- Leánykérőbe…
- Nem adnak könnyen leányt az embernek.
Burgucsán mosolygott:
- Én tudom, hogy oda fogják adni.
Erre Parsz tizedes hirtelen üvölteni kezdett:
- Kém vagy, vagy talán nem? Azt hiszed nem tudom, hogy napok óta a nyomomban jársz? Most megmutatom neked, hogy mit jelent Parsz tizedest üldözni. Rajta, védekezz, különben megdöglesz!
Parsz villámsebesen kardot rántott. Burgucsán is így tett. A kardok összecsaptak. A fiatal nő félrehúzódott, úgy nézte a viadalt.
A végtelen pusztán most élet - halál harc kezdődött. A puszta örök törvénye szerint, ha két férfi itt egy eszmény, egy gondolat miatt, szórakozás vagy akár nagy semmi miatt harcban összecsap, akkor a végén az egyik, de talán mind a ketten elesnek, hogy többé már ne keljenek föl, a telhetetlen puszta az elesett testét felfalja, és folytatja életét.
Amint a kardok összecsaptak, szikra pattant, amikor a viaskodók támadtak, a harci kiáltás harsant, a fiatal nő félve tekintett a harcolókra. Miután Burgucsán kivédte az ellenfelének egy támadását, kemény kardcsapást mért rá. A kard ezúttal talált, Parsz jobb halántékától az álláig mély vágást ejtett. A vér a ruhájára folyt, ám ő ezzel nem is törődve még nagyobb lendülettel folytatta a harcot. Burgucsán fáradtan kezdte a harcot, ezért kezdett kimerülni, izzadni. Miután Parsz egy vágása megszúrta a mellkasát és vérezni kezdett, még inkább elfáradt. Egy időre szétválva kifújták magukat, aztán ismét egymásra támadva folytatták a harcot. Féktelenül küzdöttek a széles térségben. Előre, hátra ugráltak. A viaskodás legkeményebb pillanatában Burgucsán kezéből kiesett a kardja, és hátra ugorva a bicsakját vestte kezébe. A bicsakját kemény rántással kiszabadította a hüvelyéből, és a három lépésnyire előtte lévő Parsz felé dobta. A bicsak Parsz mellébe hatolt, aki térdre rogyott, de nagy hősiességgel a bicsak nyelére tette a balkezét. Miután megragadta és kihúzta, Burgucsán felé dobta. A vállába fúródott bicsak okozta fájdalomtó szédelgő Burgucsánra támadt és a kardjával rettenetes döfést végzett. Burgucsán tizedes fatörzsként dőlt a földre. A két kezével a mellkasát fogva nyöszörgött.
Parsz tizedes alig állt a lábán, szédelgett. Miután a véres kardját nagy nehezen a hüvelyébe tette, a lova felé indult. Miután a viadalt némán végignéző nőt tisztelettel lóra ültette, ő is a lovára pattant. Véresen indult az odébb feltűnő emberek felé. Egy idő múlva mind eltűntek a látóhatáron.
Este lett. Egy lovas tartott a felé a hely felé, ahol Burgucsán feküdt. A távolból éles szemmel nézve látta, hogy egy ló a lovasa nélkül áll, amikor kicsit közelebb ért, látta, hogy valaki a földön fekszik. Akkor vágtatva közelebb nyomult, odaszáguldott, ahol Burgucsán a földön feküdt. Ez az érkező lovas Bögü Alp ezredes volt. Amikor ránézett az ájultan heverőre, megismerte Burgucsán tizedest. A kezével megemelte a sebesült fejét és megszólította:
- Tizedes! Tizedes! Mi történt veled?
Burgucsán nyögve kinyitotta a szemeit. Megismerte Bögü Alpot:
- A puszta törvényét szenvedtem el. Istenhez megyek ezredes!
- Mi dolgod volt itt?
- Ahhoz a leányhoz indultam, akit szeretek.
- Miért verekedtél?
- Nem tudom.
Bögü Alp összevonta a szemöldökeit. Lehet, hogy Burgucsán félrebeszél. Ismét megkérdezte:
- Ki sebesített meg téged?
- Parsz tizedes.
- Micsoda? Parsz tizedes?
- Igen!
- Volt-e vele egy szép leány is?
- Igen!
- Leírnád-e nekem, hogyan nézett ki ez a tizedes?
Burgucsán elsápadt. A vér kifolyt az ereiből, a szemeit lehunyta. Bögü Alp megismételte a kérdését. A tizedes nehézkesen tudta csak felnyitni a szemeit:
- Az arcára egy hosszú kardvágást ejtettem, a halántékától az álláig…
A tizedes ismét lehunyta a szemeit. A hangja elhalkult:
- A leány, akit szerettem, már ne várjon rám. - mondta.
Bögü Alp azt látta, hogy a karjai között lévő sebesült mosolyog, és valamit mormog. Egyetlen szót tudott kivenni, azt, hogy "a puszta törvénye".

*
* *

A törvény, a törvény előtt fejet hajtó fiai közül Burgucsánt elragadta…

 

TULU
KÁN

Tulu Kán a díszsátrában üldögélve gondolkodott. Vele szemben egy bég állt, Tulu Kán sápadt és bús arcába nézett. Két éve már, hogy a keleti törökök országának északi vidékét irányító Tulu Kánban nagybátyja, Kara Kagán ellen gyűlölet ébredt, növekedett és elviselhetetlen méretet öltött. Az apját meggyilkoló I-Csing Kátun büntetlen maradt, ráadásul a nagybátyja ezt a nőt elvette és trónra lépett, elragadta előle a jogát a kagánságra. Tulu Kán ezt sehogyan sem tudta megbocsátani. Úgy döntött, hogy megszerzi a kagáni trónt, eltervezte, hogy mi a teendője.
A tekintetét egy pillanatra a földről fölemelve, így szólt a vele szemközt álló béghez:
- Késnek.
A bég miután vigyázzba állt, így válaszolt:
- Rövid idővel ezelőtt még egy hírnököt küldtem. Akárhogyan is, de hírt fogunk kapni.
Azután hosszú idő telt el szorító csöndben.
Tulu Kán most a díszsátor belsejében sétált. Nyilvánvaló volt, hogy szorong. Úgy beszélgetett, a mellette lévő béggel, hogy rá sem pillantott:
- Van-e hír Ötükenből?
- Van. A követek visszatértek a nyugati kagántól.
- Megegyezett-e a két kagán?
- Ezt senki sem tudja.
Ezalatt kintről lódobogás hallatszott. Tulu Kán a fejét felemelve figyelt. A bég szemei felragyogtak:
- Megjöttek.
Egy hírnök lépett be, és féltérdre ereszkedett:
- Kán, megjött a kínai hercegnő!
Tulu Kán parancsot adott a mellette lévő bégnek:
- A hercegnőt vidd a számára előkészített díszsátorba. Csamur Bég és Csang-Su jöjjenek ide.
Csamur Bég ezredes egyike volt Csuluk Kagán legkedvesebb bégjeinek. Miután ő meghalt, hű maradt a fiához, Tulu Kánhoz. Nagyon a szívére vette, hogy Tulu Kán nem lett kagán.
Rövid idő múlva Csamur Bég és a kínai Csang-Su a kán színe előtt álltak. A kán sápadt arca ragyogott. Hónapok óta először mosolygott:
- Mondd csak el Csamur Bég, hogyan történt. - mondta.
Az ezredes egy írást vett elő a kebeléből, és miután átadta a kánnak, magyarázni kezdett:
- Minden a parancsod szerint történt kán! Beszéltünk a kínai trónörökössel. Egy hercegnőt küldött A rokonságából, hogy a koncsujod legyen. Közölte, hogy segít majd, hogy Ötüken kagánja lehess. Szükség esetén ő is segítséget vár majd tőled.
A kán a kínaihoz fordult.
- Lássuk csak, te is számolj be!
Csang-Su vigyorogva meghajolt:
- A kínai trónörökös, Se-Min tíz erszény pénzt küldött neked. Nehogy súlyos és szembetűnő legyen, más ajándékot nem küldött.
- Hogyan telt az út?
- Jó néhány veszélyt átéltünk. A kínai szolgák közül ketten meghaltak.
- Hogyan?
- Rajtaütés ért minket.
Tulu Kán Csamur Bég arcába nézett. Az ezredes összeráncolta a homlokát:
- A kínai szolgák halála jelentéktelen. A mi katonáink egyike is meghalt. Szinte mind megsebesültünk.
Tulu Kán meglepődött:
- Talán nagy csatát vívtatok?
- Nem kán! Egy rettenetes hőssel csatáztunk. éjszaka verekedtünk.
- Ezt az egészet egyetlen vitéz csinálta?
- Igen, kán.
- Ki az a rettenetes vitéz?
- Nem tudtuk meg. Éjjel támadt ránk. Nyíllal, karddal harcoltunk. Hármat megölt közülünk. Sokunkat megsebesített. Csak nehezen tudtuk elzavarni.
- Mit akart tőletek?
- Nem tudjuk.
Tulu Kán rövid gondolkodás után hirtelen megkérdezte kettejüktől:
- Van-e valamilyen kívánságotok?
Csamur Bég féltérdre ereszkedett:
- Jó egészséget kívánok neked.
Csang-Su is féltérdre ereszkedett:
- Tulu Kán! Azt ígérted, hogy pénzt adsz annak, aki segít elhozni a hercegnőt. Azt kívánom, hogy add meg nekem azt a pénzt.
Tulu Kán egy erszényt dobott a kínai felé.

*
* *

Tulu Kán másnap reggel a díszsátrába hivatta Csamur Béget:
- Ezredes! Ahogyan apámat, a kagánt szolgáltad, ugyanúgy szolgáltál engem is. Egy nap majd megfizetem az adósságomat. Most még egy új szolgálatot várok tőled.
- Te parancsolsz.
- Menj Ötükenbe, találkozz a testvéremmel Kür Sáddal, és add át neki ezt az írást.
Tulu Kán a kezében lévő írást átnyújtotta Csamur Bégnek:
- Mond meg neki azt is, hogy Ötüken trónjáért harcba szállok, és segítséget várok tőle.
- Te parancsolsz.
- Mondd el neki azt is, hogy mindent elő van készítve, egy kínai hercegnővel összeházasodtam, és a kínai trónörököstől, Se-Mintől is segítséget fogok kapni. Azután a tőle kapott választ a lehető legrövidebb idő alatt juttasd el hozzám.
- Te parancsolsz.
- Hogy ezt az ügyet sikerre vidd, vedd magad mellé a legjobbakat azok közül az embereid közül, akiket a hercegnőért menet magad mellé vettél. Ez az erszény pedig a szükséges költségedre van.
Tulu Kán a teli erszényt átnyújtotta Csamur Bégnek. Az ezredes miután
átvette az erszényt, féltérdre ereszkedett:
- A parancsod teljesülni fog. - mondta, és elhagyta a sátort.

*
* *

Nemsokára három lovas száguldott vágtatva Ötüken felé.

 

A MEGOLDOTT
REJTÉLY

Bögü Alp ezredes, abból a torból visszatérőben, amit Tunga Tegin adott, beugrott a piac épületébe. Tunga Tegin a tor végén öt - öt ezüstpénzt adott a vendégeinek. Bögü Alp ezen a pénzen venni akart valamit a feleségének, Gün Jaruknak, ám semmiféle alkalmas dolgot nem talált. Amikor Bögü Alp már éppen elhagyta volna a piac épületét mert semmit sem talált, amikor valakin megakadt a szeme. Mintha ismerte volna. De nem ismerte. Ez az ember, akinek az öltözetéről látszott, hogy hős, őelőtte hagyta el a piac épületét. Bögü Alp pedig elgondolkodva távozott és a saját sátra felé sétált. Éppen a sátrához közeledett, amikor erőteljesen magára vonta a figyelmét az akivel találkozott. Ebben az emberben nem volt semmi különleges, csupán a jobb halántékától az álláig egy újonnan hasított sebhely szembetűnő hege húzódott. Bögü Alpnak hirtelen eszébe jutottak Burgucsán tizedes szavai. Burgucsán azt mondta, hogy Parsz tizedessel verekedett, és a halántékától az álláig mély sebet ejtett Parsz arcán. Amit Parsz neve átszaladt az agyán, eszébe jutott, amit összegyűjtött róla, és eszébe jutott Parsz akit Kirács Atyától visszatérőben látott. Éppen ő az. Csak egy kicsit lesoványodott és elfáradt. De hát mit keresett itt Parsz tizedes? Mindenki hallotta, hogy megszökött Ötükenből, miután szembeszegült I-Csing Kátunnak. Netán…?
Bögü Alp a sátra elé ért. Gyorsan belépett és Gün Jarukot szólította:
- Gün Jaruk! Úgy-e ismered a sógorodat Parsz tizedest, vagy talán nem?
- Ismerem.
- Nézd, a sátor előtt halad el. Egy nagy kardvágta seb van az arcán.
Gün Jaruk felugrott. A sátor kapu nemezét széttárva kinézett. Látta a sebhelyes arcú férfit:
- Ez nem a sógorom, Parsz. - mondta.
Bögü Alp összezavarodva kérdezte:
- Jól láttad-e?
- Láttam.
Kiviharzott a sátorból, a sebhelyes arcú férfi nyomába szegődött, utolérte:
- Te nem Parsz tizedes vagy-e? - kérdezte.
A sebhelyes arcú férfi hirtelen megtorpant. Miután gyanakvó szemmel végigmérte Bögü Alpot:
- Igen. - válaszolta.
- Akkor sógorok vagyunk.
- Nekem nincs sógorom.
- Te Isbara Kán tizedesei közé tartozol, vagy talán nem? Talán nem Almila a feleséged?
- Nem!
Bögü Alp összezavarodott. Egy darabig farkasszemet néztek. Ismét Bögü Alp kezdett a beszédbe:
- Akkor pedig lássuk csak: Miért ölted meg Burgucsán tizedest?
- Hogy Burgucsán tizedest?
- Igen.
- Nem ismerem.
- Hogyne ismernéd. Hát hogyne ismernéd azt a Burgucsán tizedest, aki ezt a vágást ejtette az arcodon.
A sebhelyes arcú férfi mintha összerezzent volna. Keményebb hangra váltott:
- Ki vagy te? Miért vallatsz engem?
- Bögü Alp ezredes vagyok, Te nem Tulu Kán embere vagy? Nem te vagy-e az a Parsz tizedes, aki a Szelenge mentén, a hegyes sziklák mellől két törökkel és egy kínaival elhaladtál?
Parsz tizedes a kardjához kapott. Éppen ekkor egy vágtatva érkező hírnök tűnt föl előttük. A hírnök utat csinált, mert mögötte sebesen közeledett a kagán és a kísérete. Bögü Alp és Parsz kénytelen volt gyorsan utat nyitni, ám egyikük az egyik oldalt, másikuk a másik oldalt ragadva elszakadtak egymástól.
A kagán néhány béggel és hírnökkel a háta mögött áthaladt. Az úton lévők féltérdre ereszkedve köszöntötték őt. Miután a kagán áthaladt, Bögü Alp a túloldalra nézett. Parsz tizedes eltűnt onnan.

*
* *

Azon az éjjelen három lovas tartott észak felé a Szelenge mentén. Egyikük Csamur Bég ezredes volt. A mellette lévő Parsz tizedessel beszélgetett:
- Tizedes! Biztos vagy-e benne, hogy senki sincs a nyomunkban?
- Biztos vagyok benne ezredes!
- Ha üldözőbe vesznek, és harcra kényszerülnénk, rossz helyzetben lennénk. Noha olyan sokan voltunk a múltkor, Bögü Alp egymaga hármónkat megölt.
- Igaz. Nem tudom felfogni, hogyan láthatott engem a Szelenge part menti ligetében.
- Ha Bögü Alp nem lenne Kür Sád embere, aggódnék miatta, de így nem. Kür Sád nem fogadta el Tulu Kán ajánlatát.
- Még ha Kür Sád nem is fogadta el Tulu Kán ajánlatát, azt nem árulja majd el a kagánnak. Ő sem kedveli a kagánt.
Hideg éjszaka volt. Erősen fújt a szél. Csamur Bég ezredes mosolyogva nézett Parszra:
- Tudod-e, hogy Bögü Alp miért érdeklődik annyira irántad?
- Nem.
- Összetévesztett a sógorával, Parsz tizedessel. Van egy Parsz Isbara Kán tizedesei között, aki Isbara Kán legidősebb lányával Almilával összeházasodott, azután pedig nyugatra szökött. Bögü Alp ezt a Parszot nem látta. Akárhol is hallotta a nevedet, azt hitte, hogy a sógora vagy. Ha nem hitte volna így, véged lett volna.
- Bögü Alp most megtudta-e az igazságot?
- Megtudta, de már nem tehet semmit.
- Miért?
- Mert most sebesülten fekszik a sátrában. Parsz értetlenül nézett Csamur Bég arcába. Az ezredes megadta a rejtély megoldását:
- Miután elveszített téged, keresni kezdett és a nyomodba eredt. Akkor velem találkozott össze. Felismert volna engem. Azon az éjszakán amikor kardot suhogtattunk, szembekerültünk egymással. Amikor úgy nézett az arcomba, mintha fel akarna ismerni, rögtön kilőttem egy nyilat. Amikor láttam hogy eldől, nem vártam tovább, jöttem, hogy megkeresselek.

 

KÉTELY

Közben két év telt el. Az ötükeniek a nincstelenséggel küszködve töltöttek el két nyarat és két telet. Mintha valami lógott volna a levegőben,de semmi sem történt.
Az ötükeniek olyan állapotban voltak, mint akik elestükben szaladni szeretnének, de nem tudnak.
Az Úr 624 évében egy nap az egyik bég belépett Kara Kagán díszsátrába és féltérdre ereszkedett. Tudatta, hogy a megvénült kínai kagán retteg a török rajtaütésektől, azon gondolkodik, hogy elpusztítja a fővárosát, Sziganfut, nehogy a törökök megtámadják, de a kínai kagán fia Se-Min ellene szegült ennek az elképzelésnek.
Kara Kagán a trónra lépése óta őt kísérő kétségek között töprengett. Ő mindenekelőtt I-Csing Kátun hatása alatt maradt, de tudta, hogy ezt alól a hatás alól nem tudja kivonni magát. Azt is mgértette, hogy Sen-King rágalmaz és uszít Ötükenben, de szemet hunyt felette, nehogy megbántsa a kátunt. Hogy megelőzze az ötükeniek haragját, időnként rajtaütéseket hajtott végre Kína ellen, de ezek a rajtaütések nem hozták meg a remélt elégedettséget és zsákmányt.
Ilyen kétségek és határozatlanság közepette telt el egy hónap. Egy nap Tunga Tegin a kagán sátrába lépve közölte vele, hogy az elégedettlenség miatt feltétlenül rajtaütést kell végrehajtaniuk Kína ellen.
- Tulu Kán is eljön-e majd velünk a rajtaütésre?
- Ha a kagán parancsot ad rá, akkor feltétlenül el fog jönni.
- Küldj hírt Tulu Kánnak. Öt napon belül támadunk.
Az ezután következő öt napban a kagán háromszor fogadta a bégeket a díszsátrában, és hosszasan tanácskozott velük. Ezeken a megbeszéléseken I-Csing Kátun és a töményparancsnok Sen-King is részt vett. Senki sem tudta, hogy egymás között miről beszélnek, de amikor kiderült, hogy a kagán támadást tervez Kína ellen, minden török szeme ragyogni kezdett.
Néhány nap múlva a török sereg már sebesen nyomult dél felé. Kür Sád, Tunga Tegin, Isbara Kán és Sen-King töményparancsnokokként a kagán parancsnoksága alatt álltak. Tulu Kán is jött a saját katonáival.
Ez a sereg félelmet és halált hozott Kínára, és a Kínai Nagy Falra támadt. A falon átkelve néhány ágra szakadva dél felé zúdultak. Azután ismét összegyűlve a kínai főváros felé vették az irányt. A kínai nép a szélrózsa minden irányába szökött előlük. A kínai katonák pedig a várakba zárkózva igyekeztek megmenekülni a haláltól és a fogságtól.
A kínai fővárosban félelem szülte összevisszaság kezdődött. Senki sem tudta, hogy mit tegyen, vagy hogy mit tesz majd. A palotában is kétségbeesés ütötte fel a fejét. A kínai tisztek egy része elszökött és erre - arra elrejtőzött. Csak a kínai kagán fia, Se-Min nem esett kétségbe, és nem vesztette el a hidegvérét.
Kara Kagán, seregének legválogatottabb tízezres létszámú különítményével egyenesen Se-Min ellen vonult. Ebben a válogatott sereg magában foglalta szinte az összes töményparancsnokot, ezredest, századost, tizedest. Tulu Kán is velük volt, de olyan sok eső esett, hogy mind csuromvizesek lettek. Az eső sehogyan sem akart elállni, a csontjuk velejéig átáztak, de a legrosszabb, hogy az íjaik húrját használhatatlanná tette.
A sereg előőrsét képező száz lovas a "Hét Sárkány-dombjára" ért, a kínai hadsereg egyik csapatát ott találták. Azok annyira rettegtek a törököktől, hogy a török előőrs feltűnése felfordulást és zűrzavart okozott a kínai seregben
Se-Min megértette, hogy a saját csapata meg fog szökni. Rendkívüli dolgot kellett volna tennie ahhoz, hogy ezt megelőzhesse. Mivel nem volt ideje hosszas töprengésre, hivatta a szárnysegédjét, és megparancsolta, hogy válasszanak ki néhány hősies tisztet és úgy száz katonát. Egy másik tisztet pedig a visszamaradó eredeti hadsereghez szalajtott, hogy a sereg csatarendbe szerveződjön, és lassan nyomuljon előre.
A maga mögé állított úgy száz katonával egyenesen a kagán felé lovagolt. Ahol a három lófarkas zászló le volt tűzve, ott volt a kagán. Se-Min százötven lépésnyire megközelítette a török sereget. A török seregben egy pisszenés sem hallatszott, az eső hangján kívül más zaj nem hallatszott. Se-Min százötven lépésnyiről kiabálta:
- Ott van-e Kara Kagán?
Miután a tolmács ezeket a szavait fennhangon törökre fordította, Kara Kagán parancsára válaszolt:
- Kara Kagán itt van.
- Én a kínai kagán fia, és Kínában az urak ura vagyok. Nincs adósságunk felétek. Miért pusztítjátok az országunkat?
Elhallgatott. Látni akarta, hogy a szavai milyen hatást fejtenek ki. Ám amikor a tolmács törökre fordította a szavait, azt látta, hogy a kagánnal az élükön, az összes török úgy áll mint a kőszikla. Semmiféle mozgolódás nem támadt közöttük. A lovaik is némán és moccanás nélkül álltak.
Se-Min felállt a nyeregben és hátranézett. A hatalmas kínai sereg lassan közeledett. Ekkor ismét kiáltott:
- Ha harcolnánk, meghalnának a katonák. Mi értelme lenne az ártatlan vér kiontásának? Ezért jöttem eléd száz lovassal. Azért jöttem, hogy párviadalt vívjak a kagánnal. Amelyik fél veszít, az a fél lesz a legyőzött!
Miután a tolmács ezeket a szavait is törökre fordította, a kagán arca megváltozott. Egyszerre furcsa lett. Mosolygott. Kara Kagán világ életében először mosolygott.
Se-Mint feldühítette, hogy a kagán válaszra sem méltatva kimosolyogta. A török kagán lenézte őt, rajta nevetett. Ám nem volt arra ideje, hogy dühöngjön. Ha nem nyerne a blöffjével, összeomolhatna a Kínai-Birodalom. Tulu Kán felé lovagolt, akinek a lófarkas zászlaját messziről látta. Így kiabált:
- Tulu Kán! Megállapodtunk. Segítettem neked… Elfelejtetted talán a megkötött szerződésünket? Akarsz-e párviadalt vívni velem, akarod-e a győzelmet vagy a vereséget egy párviadalhoz kötni?
Tulu Kán nem válaszolt. Lehorgasztotta a fejét. Kara Kagán világ életének első mosolya véget ért, most a szemöldökét összevonva Tulu Kán felé tekintett. A Kara Kagán mellett lévő összes bég Tulu Kán felé tekintett. Még Kür Sád is… Az ő szemei villámot vetettek, világosság gyulladt az agyában. Tehát amikor a testvére üzenetet küldött neki, igazat mondott, megtette ezt az aljasságot… Tulu Kán hallgatott, senkire sem nézett. Miért hallgatott? Kara Kagánban gyanú ébredt. Tehát Tulu Kán megegyezett a kínai kagán fiával.
A bégek egyike sem értette a dolgot. Csupán Bögü Alp ezredes fejében oldódott meg a rejtély. Ő, mivel Tulu Kánhoz a legközelebb helyezkedett el, reá függesztette a szemeit, méregette. Az agyában lévő sötétség lassan kezdett megvilágosodni. Figyelmesen nézve, a Tulu Kán mögött álló egyik ezredesre függesztette a szemeit. Ez, az az ezredes volt, akit Kirács Atyától visszatérőben látott, és akivel Burgucsán tizedes halála után összecsapott a sötétben. Ez volt az az ezredes, akit a piac épületében látott, aki aztán nyíllal megsebesítette. Tehát ez az ezredes, aki Tulu Kán embere volt, juttatta megegyezésre a kínai császár fiát Tulu Kánnal, eközben követ és közvetítő volt. Hogy ezeket a gonosztetteit titokban tartsa, eltervezte, hogy kiirtja, aki elé kerül.
Amikor Bögü Alp egy kissé még hátrább tekintett, felismerte Parsz tizedest. Íme, most már nem maradt kételye. Hogy még biztosabb legyen a dolgában, a szemével Isbara Kánt kereste. Isbara Kán ő előtte úgy ötven lépésnyire állt. Bögü Alp hangtalanul megközelítette. Tulu Kán mögött álló bégre mutatva megkérdezte, hogy ismeri-e, vagy sem. Isbara Kán azt mondta, hogy az Csamur Bég ezredes. A hátrább álló kardvágástól sebhelyes arcú Parsz tizedest pedig nem ismerte.
A török seregben mély csönd volt. Kara Kagán gondolkodott. Látta a hátulról érkező hatalmas kínai hadsereget. Az ő főserege hátramaradt. A régóta zuhogó esőtől meglazultak az íjjak húrjai. Ezekkel az íjjakkal nem lehetet nyilazni. És Se-Min szavai? Tehát Tulu Kán megállapodott vele. Éppen ezalatt azt láthatták, hogy Tulu Kán valamit mond a mellette lévő bégeknek, és röviddel utána pedig Tulu Kán serege kétszáz lépésnyire visszavonult és megállt. Kara Kagánnak nem maradtak kétségei. Ha ő belevágna is, Tulu Kán nem segítene. Ötükentől ekkora távolságra, Kína belsejében, nyilazásra alkalmatlan idegű íjakkal hatalmas létszámú kínai sereggel harcolni… A kagán ebbe nem mehetett bele. Parancsot adott Tunga Teginnek és Tulu Kánhoz küldte. Tulu Kánt a kagán követnek választotta és a kínai sereghez küldi. Amikor nem sokkal ezután Tulu Kán a békekötés miatt belépett a kínai palotába, a török sereg sebesen észak felé vonult.
A katonák úgy összeszorították a fogaikat, hogy még bicsakkal sem lehetett volna felnyitni. Ennyi fáradság, ennyi erőfeszítés után üres kézzel térnek vissza. A bégek összehúzták a szemöldökeiket. A kagánt a határozatlanságáért hibáztatták. Bögü Alp ezredes az égre tekintve szakadatlanul fütyörészett. Azt gondolta: "Az Isten talán elhomályosította a kagán szemeit. A legfontosabb ügyét a halálos ellenségére bízta."
Kína megmenekült.

 

SZÜLEMIS
TIZEDES

Ötükenben ismét fonákul kezdtek menni a dolgok. Tanyát vert az éhség. Szülemis tizedes volt az egyike azoknak, akik a legtöbbet szenvedtek ezen a télen. Két kistestvérével, anyjával, feleségével, három kisgyermekével meglehetősen nagy gondban volt a tizedes. Sehogyan sem mentek a dolgok, nem menekült meg az éhségtől. Ami értékes holmi csak a kezére jutott a kínai zsákmányból, azt egyenként eladta, ami húst, kumiszt, kurutot csak talált, azzal a családját igyekezett megmenteni az éhhaláltól, időnként vadászni ment. Egy nap, amikor az utolsó morzsa is elfogyott a házában, Szülemis tizedes kiviharzott a sátrából, és az erdő felé indult, hogy valami élelmet találjon. Szerencsétlen nap volt. Estig csupán egy nyulat tudott lőni. Amikor szomorúan visszafordult, hogy azt hazavigye, hirtelen valaki elébe toppant. A vállára vetett zsákján látszott, hogy tele van élelemmel.
- Te Szülemis tizedes vagy, vagy talán nem? - kérdezte.
- De!
- Úgy-e otthon nincs élelmed?
- Nincs hát.
- A zsákom tele van élelemmel. Ha megteszed, amire kérlek, neked adom ezt az élelmet.
Szülemis tizedes a bicsakját simogatva mosolygott:
- Lássuk, miféle munka lenne az?
- Könnyű munka. Ezen a zsákon felül még egy pénzt is kapsz.
Szülemis tizedes és a vele szemközt álló ember összenézett. Jó öltözetű, jó fegyverzetű vitéz volt.
- Tartsd meg a pénzt. Ötükenben nincs áru, hogy el lehessen költeni a pénzt. Mi van ebben a zsákban?
- Kuruttal és sült hússal van tele. Egy kis csupor kumisz is van.
- Jó. Mondd el, mit kell megtennem.
A jó öltözetű vitéz, egy kicsit közelebb lépett Szülemis tizedeshez, és a hangját lehalkította:
- Te Isbara Kán töményébe tartozol úgy-e?
- Igen!
- Azt kívánom tőled, hogy tudd meg, és mondd el, hogy hány katona, hány tizedes, hány százados van Isbara Kán töményében .
Szülemis szemei tágra nyíltak:
- Hát meg lehet-e számolni ennyi katonát?
- Te ne számolgasd egyenként.
- Akkor hogyan számoljam meg?
- A tizedesektől és a századosoktól tudd meg, hogy hányan vannak a parancsnokságuk alatt.
- Ki vagy te? Miért nem számolod meg magad, miért számoltatod velem?
Amaz felnevetett:
Ne kérdezd, hogy ki vagyok. Meg se kíséreld megtudni, hogy miért akarom tudni. Csak mondd meg nekem: elfogadod-e az ajánlatomat, vagy sem?
Szülemis gondolkodóba esett. Sehogyan sem értette, hogy a vele szemben álló férfi miért akarja megtudni ezt, mi indítja arra, hogy bőkezűen élelmet és pénzt adjon.
A vele szembenálló férfi a határozatlanságát látva ismét beszélni kezdett:
- Szülemis tizedes! Akarsz-e százados lenni?
- Akarok.
- Akkor tedd meg, amit kérek tőled.
Szülemis elcsodálkozott:
- Ide figyelj! Úgy beszélsz, mint Isbara Kán, vagy Kür Sád. Talán a te kezedben van, hogy századossá tegyél? Aztán meg, honnan tudod a nevemet? Nem ismerlek téged.
- Ismerlek téged. Nem vagyok Kür Sád, vagy Isbara Kán, de téged századossá tehetlek.
Szülemis teljesen összezavarodott:
- Hogyan tehetnéd?
- Ha Tulu Kán parancsnoksága alá kerülnél, rögtön százados lennél, de ahogy mondtam, áruld el Isbara Kán töményének az erejét.
Szülemis megértette a helyzetet. Hirtelen elváltozott az arca:
- Te Tulu Kán parancsnoksága alá tarozol, nemde?
- Igen!
Egy időre mindketten elhallgattak. Az idegen felnevetett:
- Szülemis tizedes. Tulu Kán hamarosan a törökök kagánja lesz. Amikor békekövetként Kínába ment, a kínai kagán maga mellé ültette a trónjára, és egymás mellett ülve beszélgettek. Azt mondta, hogy Kara Kagánnal egyenlőnek tekinti. Szülemis tizedes! Jól nyisd ki a szemed! Kara Kagán szakadék felé viszi az országot. Ráadásul Csuluk Kagán halála után Tulu Kánt illette volna a kagánság. Kara Kagán játékszer a kátun kezében. Csak Tulu Kán menthet meg minket.
- Elfogadom, amit ígértél. Három nap múlva meghozom neked a kívánt értesülést.
- Jó. Azután együtt Tulu Kán hadseregébe megyünk. Három nap múlva ugyanitt, ugyanekkor várlak majd. A lovak készen állnak majd. A gyermekeidet is hozd magaddal…
- Úgy lesz.
Az ismeretlen férfi Szülemis felé nyújtotta az élelemmel töltött zsákot. Egy erszény pénzt is adott. Különváltak.

*
* *

Három nap múlva Szülemis tizedes az erdő szélén a találkozó helye felé ment. Nem a látóhatár felé induló, hanem ellenséget fürkésző lelkiállapotban volt. Előre és oldalra tekintgetett. Az erdő felé közeledve néhány lovas tűnt a szemébe a messzi távolból. Szülemis már azon volt, hogy harci kiáltást hallat, amikor egy nyíl zúgva süvített el a füle mellett. Akkor a fiatal tizedes felegyenesedett a lován, hátranézett és harci kiáltást hallatott. Ugyanekkor a kiáltás elhangzása után erről, arról vágtatva támadtak a lovasok. A második és harmadik nyíl is a tizedes mellett esett le. Ő is a tegzéhez nyúlt, nyilazni kezdett az ellenfelére. Igen távolról nyilaztak. Miután a hátulról érkezők közelebb értek, Szülemis velük együtt az erdő irányába támadott. Ahogy az erdőben lévő tömeg látta a támadást, hátrafelé nyilazva menekülni kezdtek. Az erdő megvédte őket. A leszálló esti sötétség is segítségére volt a menekülőknek. Egy - egy nyilat kilőttek, de a távolság és a sötétség megakadályozta hogy célba találjanak.
Végül is megmenekültek a menekülők. Az üldözők csak egy lovat tudtak elcsípni. Amikor Isbara Kán látta, hogy ez a ló jó futású és jó kinézetű, azt mondta:
- Ez a ló olyan, mintha a kínai kagán istállójából került volna ki.
Bögü Alp ezt válaszolta:
- Nincs különbség Tulu Kán és a kínai kagán között. A katonái olyan jó tápláltak és jól öltözöttek mint a kínai urak.
Jamtár rápillantott a lóra. Azt nézte, hogy vajon van-e a lovon zsák, a zsákban pedig élelem.
Amikor a sötétségben visszatérőben voltak, Bögü Alpnak Kirács Atya szavai jutottak az eszébe: Kilenc évbe sem telik, megtörténik, aminek történnie kell… Még kilenc év telik el, mire eljön a kegyetlen kard forgatásának a napja… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold. Egy hatalmas városban összegyülekező negyven férfit látok. Te is köztük vagy. Eső esik. A folyó partján küzdötök. A nép megmenekül. A neveteket sohasem felejtik majd el. Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd. A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben…

 

ÜCS OGUL
TIZEDES

Isbara Kán tizedesei közül Ücs Ogul élelmes tizedes volt. Amikor béke volt Kínával, a határra ment, és kereskedett, sőt továbbmenve hasznot is szerzett magának. Miután Tulu Kán követként Kínába ment és békét kötött, a határ megnyílt a törökök előtt. Jó néhány török egyenként vagy csoportosan a határra ment, és kereskedni kezdett. Lovat, marhát, birkát, prémet adtak el, rizst, kölest, szövetet vettek. Mivel Ücs Ogul néhányszor megfordult Kínában, egy kicsit kínaiul is megtanult.
Miután barátja, Kara Budak nővérével összeházasodott, lett egy fia, és az adott szava szerint a Kara Budak nevet adta neki. Mivel nem voltak túl sokan azok, akiket el kellett tartania, nem szenvedett szükséget. Amikor békét kötöttek Kínával, és megnyílt a határ, két eladó lovat és öt juhot maga előtt terelve érkezett a határhoz.
Itt mindenfelé piacokat létesítettek. Lázasan üzleteltek. Az eladó áruval rendelkező törökök az árujukat kirakva várakoztak. Egy kínai hozzá közeledve vételi ajánlatot tett, és alkudozni kezdtek. Ücs Ogul a lovait és a juhait egy időre szabadon engedte, és miután egy kis szénát tett eléjük, ő maga lóháton kezdte enni az ételét. A kínai vásárlók lassan a tizedes közelébe jöttek, és a juhait, és lovait kezdték szemlélni. Valamiről hadarva beszéltek egymással. Ücs Ogul egy szót sem értett az egészből.
Jókora várakozás után akadt egy vevője a juhokra. Egy kínai öt ezüstpénzt adott az öt juhért. Ücs Ogul az öt juhért három zsák rizst akart. A kínai ellenkezett, nem volt rizse, ezért pénzt adott, azt mondta, hogy ennyi pénzért négy zsák rizst vehet. Látva, hogy a tizedest nem lehet eltántorítani attól, hogy pénz helyett rizst kapjon, egészen a közelébe nyomakodva szemtelenül vigyorgott:
- Te egy értelmes töröknek látszol. Jól figyelj a szavamra: Add el nekem ezeket a birkákat pénzért. Azután menj Sziganfuba, és ott add el a két lovadat. Annyi rizzsel térhetsz haza, amennyit csak akarsz.
Ez a gondolat igen kellemesnek tűnt Ücs Ogul számára.
- Jól van kínai! Legyen úgy, ahogy akarod.
Ezt mondva öt ezüstpénzért eladta a juhait a kínainak. Az ettől a vásártól igen jókedvű kínai rákacsintott és azt mondta:
- Most egyenesen Sziganfuba, de a kardodat hagyd itt valahol. Nem hagynak karddal járni. - mondta.
Azután mosolyogva hozzátette:
- Mert a törökök rosszalkodnak.
Ücs Ogul tizedesnek nem maradt más dolga, mint hogy a kínai főváros felé induljon. A két lovát vezetékre véve ügetésre fogta a lovát.

*
* *

Következő estére Ücs Ogul Sziganfuba ért. A nemezbe tekert kardját az egyik eladó lova hátán helyezte el. Amikor a városkapun áthaladt, a kínai őrség kicsit kérdőre vonta. Amint megtudták, hogy két lovát jött eladni, egy pénzt, helypénz adó gyanánt elvettek és beeresztették. Ücs Ogul előbb egy fogadót keresett magának, a lovait maga vezette az istállóba, vette a ló hátára tett nemezt, és a szobájába ment. A szabadlevegőhöz szokott tizedest és a lovait egy ennyire szűk utcájú kínai város és istálló szorongással töltötte el, ám nem volt mit tenni.
Az éjszaka sötétjében Ücs Ogul a fogadó széles udvarán egy deszka lócára ülve ételt rendelt magának. Volt még néhány vendég. Mind egymással beszélgetett és evett. Rövid idő elteltével egy öltözetéről tisztnek látszó valaki, két emberrel a háta mögött lépett be, és adott parancsokat ház tulajdonosának. Amikor bejött, Ücs Ogul kivételével mindenki más felállva, kínai szokás szerint köszöntötte. A ház tulajdonosa mély tisztelettel bánt ezzel az újonnan érkezettel, folyton "urunk"-nak szólítva beszélt vele. Miután ez a kínai úr végigmérte Ücs Ogult, odébb leült, és a kíséretével együtt enni kezdett. Ücs Ogul a megrendelt ételére várt, de az sehogyan sem akart megérkezni, mert a fogadó tulajdonosa a két segédjével folyamatosan csak ezt az újonnan jött kínai urat szolgálta ki. A tizedes ráunt erre. A mellette elhaladó segédet a karjánál fogva megragadta, és magához vonta:
- Ide figyelj segéd! Kihoztad az utánam érkezők ételét. Mi van az enyémmel? - kérdezte kemény hangon.
A segéd, akit Ücs Ogul vas markával elkapott, és magához húzott, remegni kezdett. Halkan azt mondta:
- Ez a hatalmas úr, a kínai trónörökös, Kien-Csing szárnysegédje.
A tizedes megemelte a hangját:
- Na és ha szárnysegéd? Mit érdekel az engem. Én hamarabb jöttem, és rendeltem ételt. Azonnal hozd azt az ételt! Megértetted? Miután ezt mondta, hirtelen taszított egyet a segéden, aki néhány lépésnyivel odébb elterült a földön. A kínai szárnysegéd meghallotta Ücs Ogul tört kínai nyelven mondott szavait és rájött, hogy török. A szárnysegéd maga is egy kínai anyától született török volt. Mivel igen kicsi volt, amikor Kínába jött, már nem tudott törökül beszélni. Csak kevésre emlékezett, de nem felejtette el, hogy török. Amint a vele szembenállóra ránézett rájött, hogy az egy erős vitéz, és ez tetszésére volt. A tizedeshez fordult:
- Vitéz! Ki vagy te? - kérdezte.
- Isbara Kán töményéből Ücs Ogul tizedes!
Isbara Kán nevére a szárnysegéd kiegyenesedett. Isbara Kánt ismerték a kínaiak.
- Mit keresel itt?
- Azért jöttem, hogy lovat adjak el.
- Hány lovad van?
- Kettő!
A szárnysegéd érdeklődése felébredt. A török lovakra mindenki vevő volt.
- Hozd azokat a lovakat, hagy lássuk.
Ücs Ogul szaladt az istállóba. Az eladó lovait eloldozta és amikor azon volt, hogy kihozza őket, az a segéd, akit az imént földhöz teremtett, izgatottan feltűnt az istálló kapujában. Lihegve mondta:
- Bocsánat vitéz! Nehogy kijöjj innen! Most Se-Min herceg emberei is a fogadóba jöttek. Mindenképpen verekedés fog kitörni.
A tizedes semmit sem értett:
- Mit beszélsz hékás? Hát van-e aki megszökne egy verekedés elől? - válaszolta. - a segéd a kezeit dörzsölgette:
- Jaj vitéz, jaj! Te nem tudhatod. A kínai kagán három fia egymásnak akkora ellenségei, hogy az embereik megölik egymást, ahol csak egymást meglátják.
Ücs Ogul nem hallgatott rá, és a lovaival együtt kiment az udvarra. Egy szintén tiszti öltözetű valaki a háta mögött álló három emberével állt szemközt azzal a szárnysegéddel, akivel az imént beszélt. Ücs Ogul török tizedes volta miatt megérezte, hogy itt egy verekedés van éppen kitörőben. Minden bizonnyal nem maradhat majd csupán nézője ennek a verekedésnek. A két fél közül az egyikkel kell tartania. Ha arról volt szó, hogy kivel tartson, jó lenne azzal a szárnysegéddel tartania, akivel az előbb beszélt. Nemcsak hogy amazok négy ellenében csak hárman voltak, de ráadásul az a szárnysegéd barátságosan beszélt vele. Ücs Ogul nem is látta szükségét további töprengésnek, és a szobájába szaladt. A nemezét gyorsan kibontva kivette a kardját és felcsatolta, aztán az udvarra futott. A harc elkezdődött. Se-Min tisztje a három katonájával támadott a szárnysegédre és két katonájára. Mire Ücs Ogul a húszlépésnyi utat futva megtette, Kien-Csing szárnysegédjének két katonáját leterítették, és így egyedül maradt. Amint Ücs Ogul a szárnysegéd mellé állt, megváltozott a helyzet. Néhány kísérlet után az első döféssel leterítette az elsőt, hamarosan pedig a másodikat. Mivel a kínai trónörökös szárnysegédje igen örvendett ennek a váratlan segítségnek, a harcot kurjongatva vívták. Az udvaron lévők teljes összevisszaságban voltak. Volt, aki megszökött, volt aki oldalra húzódva figyelte a küzdelmet. Ücs Ogul különvált a szárnysegédtől, távolabb csatázott, de ez az összecsapás nem tartott sokáig. Miután Ücs Ogul néhányszor összecsapott a vele szembenálló tapasztalatlan kínai katonával, törökösen megsuhintotta a kardját. Erre a suhintásra a kínai feje elvált a testétől és a földre esett. Amint a kínai trónörökös szárnysegédjével viaskodó, az ellenfélből magára maradó kínai tiszt meglátta, hogy Ücs Ogul is felé indul, nem látott más kiutat, mint hogy megszökjön. Sebesen szaladva eltűnt az udvar kapuján át.
A kínai trónörökös szárnysegédje, nevető arccal fordult Ücs Ogulhoz:
- Vitéz! Le sem tagadhatnád, hogy török vagy. Mi a neved?
- Ücs Ogul!
- Az én nevem pedig Karakulán. Én is török vagyok, ám évek óta nem beszéltem, és elfelejtettem törökül. Értek ugyan, de nem beszélek. Most a vendégem vagy. Most már nem nyugodhatok bele, hogy itt töltsd ezt az éjszakát. Ha pedig a lovaidat eladod a kínai trónörökösnek, jó pénzt kapsz. Ha itt adnád el, becsapnának.

*
* *

Ücs Ogul hamarosan Karakulán házában volt, lovait az ő istállójába kötötte, és olyan ételeket evett, amilyeneket még életében sem látott, és nem is láthatott. Egy szép ágyban aludt, az Ötükenben megállás és pihenés nélkül eltöltött huszonöt életévének huszonöt évnyi fáradságát aludta ki.

 

KARAKULÁN

Ücs Ogul tizedes már egy hónapja vendégeskedett Karakulán házában. Karakulán a lovait jó áron eladta a kínai trónörökösnek, a pénzt Ücs Ogulnak adta, és traktálni sem mulasztotta el. Most már törökül beszélgetett Ücs Ogullal. Eleinte nehezére esett, de néhány nap múlva belejött. Csak néha nem emlékezett némely szóra, olyankor azok helyett kínai szót mondott.
Karakulán nem felejtette el, hogy a fogadóbéli verekedéskor Ücs Ogul a segítségére sietett, és minden tőle telhetőt megtett, hogy lerója adósságát. Ücs Ogul nélkül Karakulán már halott lett volna. Karakulán azzal vesződött, hogy Ücs Ogult a kínai trónörökös katonái közé vetesse, ám elutasító választ kapott. A kínai trónörökös Ücs Ogult a saját színe elé engedte, és köszönetképpen, amiért megmentette a szárnysegédjét, egy szép kardot, egy ezüsttel kivert övet, és egy erszény aranypénzt adott. Ennyi traktálás után pedig Ücs Ogul szégyellt volna rögtön távozni, és mert Karakulán ragaszkodott hozzá, meghosszabbította a házában a vendégeskedést. Mivel az anyja kínai volt, Karakulán sokkal inkább kínainak, semmint töröknek nézett ki, ám kardforgatásban, lovaglásban vitézségben nem kínaias, inkább törökös volt. Ahogy teltek a napok, barátságuk, szívélyességük nőtt. Elmagyarázta Ücs Ogulnak a kínai palotában folyó cselvetéseket: A kínai kagánnak három fia volt. Az egyikük a trónörökös Kien-Csing volt, és Karakulán az ő szárnysegédje volt. A legvitézebb közülük Se-Min volt. A harmadik pedig Jüen-Kie volt. Egyikük sem tudta elviselni a többieket, ám Se-Min ellen a másik kettő együtt lépett föl, sőt egy alkalommal Se-Mint megmérgezték, de ő megmenekült.
Miután Karakulán ezeket elmagyarázta, Ücs Ogullal együtt vadászni ment a városon kívülre, igyekezett, hogy ne untassa. Amikor egy nap ismét vadászatból voltak visszatérőben, teljesen megnyílt Ücs Ogul előtt.
- Tizedes! Nagyon szeretném, ha ezt a telet Sziganfuban töltenéd, mert a kínai kagán három fia titokban egymás ellen készülődik. Biztos, hogy hamarosan karddal számolnak majd le egymással. Ebben az ügyben szeretnék hasznot húzni egy hozzád hasonló vitéz segítségéből. Ha köztünk lennél, legyőznénk őket.
Ücs Ogul nem mondhatott nemet, mert segítséget kérek tőle, de a szíve nem nyugodott bele, hogy itt maradjon. Tiltakozni akart:
- Ötükenben házam, hazám van. Várnak engem.
Karakulán erre is megtalálta a megoldást:
- Hírt küldök Ötükenbe, tudatom az otthoniakkal. Pénzt is küldök.
Ennek a ragyogó ajánlatnak Ücs Ogul nem tudott ellenállni. Egy Ötükent jól ismerő kínait két fegyveres barátjával útnak indított Ötüken felé, hogy megjárják az utat. Egy erszény pénzt, egy lórakomány rizst és kölest küldött Ücs Ogul házához. Ücs Ogul pedig jól berendezkedett Karakulán házába, hogy egy telet eltöltsön a kínai fővárosban.
Karakulán nem volt házas, de a hatalmas házában jó néhány fiatal nő volt. Ücs Ogul addig nem kíváncsiskodott, nem puhatolódzott, hogy vajon kik lehetnek. Most némelyik este, amikor Ücs Ogul Karakulánnal együtt evett, ezek a fiatal és szép kínai lányok zenéltek, énekeltek, és táncoltak. Sőt ezeknek a lányoknak a ruhái is különösek voltak. A karjaik, kebleik meglehetősen csupaszon maradtak. Ücs Ogul mostanáig nem látott ilyesmit. Karakulán asztalánál vörösbor volt, miután azt megitta, Ücs Ogul furcsának látta a világot. Még ezek a vértelen, lélektelen, erőtlen kínai lányok is tetszettek neki. Ráadásul ezek a leányok olyan illatosak voltak, hogy elvették Ücs Ogul eszét, ha közeledtek hozzá.
Ahogy teltek az éjszakák, a lányok egyre jobban közeledtek Ücs Ogulhoz, saját kezeikkel nyújtották át a bort, mellé ültek, sőt még meg is csókolták. Egy nap, amikor éppen köd ült az eszén, Ücs Ogul sem bírta tovább, és ő is megcsókolta a leányok közül a legszebbiket. Aztán mintha valami eszébe jutott volna, összevonta a szemöldökeit. Kemény hangon, törökül megkérdezte Karakulántól:
- Karakulán! Kik ezek a lányok? Házasok-e ezek?
- Nem. Miért kérded?
- Hogy miért? Hát mert ha ezek házasok lennének, engem Ötükenben megölnének érte!
- Hogy megölnének? Miért?
- Talán nem ismered a török törvényt? Aki férjes asszonyhoz nyúl, az meghal.
Karakulán mosolygott:
- Nem ismerem a török törvényt, mert igen kicsi voltam, amikor elhagytam Ötükent. De hát te nem erőszakoskodsz ezekkel a nőkkel… Ők maguk csókolnak téged.
Ücs Ogul keserűen mosolygott:
- Kara Budak tizedessel is így tettek, de a bírák nem hallgatták meg.
Elhallgattak… Ücs Ogul szemei elhomályosodtak. Valahova félre tekintve mondta:
- Szegény Kara Budak! Méghozzá nyíllal ölték meg, mint egy közönséges gonosztevőt.
- Hát hogyan ölték volna meg másképpen?
- Hát nem tudod? Ja, vagy úgy… Természetesen nem tudod. A török törvények szerint, ha nemes embereket ölnek, a vérük nem folyhat a földre. Íj húrjával fojtják meg őket. Kara Budakot nem így ölték meg. Ő az én sógorom. A fiam neve is Kara Budak…
Amíg a kínai lányok zenéltek, daloltak, Ücs Ogul még egy pohár bort ivott, és evett még egy gyümölcsöt.
- Karakulán! Mik ezek a lányok?
- Ezek mind ágyasok.
Ücs Ogul már régebben hallott arról, hogy mi az az ágyas. Nem látta szükségét további töprengésnek. Íme, Kína egyik városában volt, szédült, miután úgy itta a bort, mint ők, kivetkőzött magából. Magához húzta a vele kacérkodó vékony arcú leányt. Karakulán hahotázva nevetett. Törökül mondta:
- Ücs Ogul! Nem csak a török kagánok kéjelegnek ezekkel a kínai szépségekkel. Mi is egy - egy kagán vagyunk magunkra nézve.
Az ő ölében is volt egy kínai szépség.
Az a kínai szépség, akit Ücs Ogul szerelmesen magához húzott, ravasz szépség volt. Amikor a tizedes másnap reggel felébredve magához tért, a szobájában találta… Nem emlékezett rá, hogy mikor és hogyan jött oda. Ez a dolog így folytatódott, és a kínai szépség magának követelte a tizedest. Mintha a felesége lett volna. Már minden reggel vele ébredt, reá tekintett, körülvette minden odaadásával amivel egy feleség körülveszi a férjét. Ücs Ogul is kezdte megkedvelni. Az ötükeni feleségére gondolt. Kara Budak őszi alma arcú, világosbarna szemű, termetes, ügyes, párduc tekintetű húga mellett ez a kínai szépség igen haloványnak tűnt. Ám benne is volt valami olyan érthetetlen vonzerő, ami elbűvölte Ücs Ogult. Különösen az illata… Még a legszebb virágoknak sincs ilyen illata. Ha megérezte ezt az illatot, ez mindig megszédítette. Aztán meg az ő gyöngesége, soványsága, erőtlensége furcsa volt Ücs Ogulnak. Milyen távol állt az az ötükenbeli nő, aki kezének szorításával vizet csavarna ki a kőből, az itteni, kedves, félénk nőtől? Ám mindezek ellenére akkor is kedvére való volt, nem akart megválni tőle. Miért is adta a szavát Karakulánnak? Ha nem adta volna szavát arra, hogy itt töltse a telet, most Ötükenben lenne és nem nőtt volna a fejére ez a kínai szépség.
Úgy tűnt, hogy Karakulán nagyon örül: - A kínai nők nem hasonlítanak a török nőkre, ám ezeknek is megvan a sajátos szépségük. - mondta, aztán a nevetéstől fuldokolva fejezte be a mondandóját: - Ha az ember mindennap a legízletesebb ételeket enné, akkor ráunna, és élne - halna az ízetlen ételekért.
Karakulán egyáltalán nem volt rossz ember, de a jelleme megváltozott. Egyáltalán nem ismerte az ötükeni életet. Talán nem is volt lehetséges Kínában másképp élni.
Néha azt mondta Ücs Ogulnak, hogy a kínai trónörökös palotájába megy, nem jön haza. Akkor Ücs Ogul lett a ház ura. A kínai szolgák vezetője nagy tiszteletet mutatott irányába, akkor ist előkészítette a hangszerek rendjét, jó ételeket készíttetett a szakáccsal, egy igazán jó napot szerzett neki. Ücs Ogul szeretője a többi lány miatt már kezdett féltékenykedni. Ha Ücs Ogul mosolyogva nézett közülük valamelyikre, akkor sírva fakadt. A tizedes így szólt magában:
- Ez a romlott Kína az én erkölcseimet is megrontotta.
Aztán azzal nyugtatgatta magát, hogy egy - két hónap múlva, amint visszatér Ötükenbe, majd megszabadul ezektől.

*
* *

Elmúlt a tél, eljött a tavasz. Úgy volt, hogy Ücs Ogul akárhogyan is, de visszatér Ötükenbe. Egy nap Karakulán odajött hozzá:
- Ücs Ogul! A kínai kagán, hogy véget vessen a három fia közötti gyűlölködésnek, holnapra mindhármójukat a palotába hivatta. Holnap vérbe fog borulni a palota. A trónörökös pedig talán trónra jut majd. Úgy-e segítesz majd nekünk ebben a harcban? - kérdezte.
Ücs Ogult tulajdonképpen hónapok óta arra várt itt, hogy bekapcsolódjon ebbe a harcba. - Természetesen - válaszolta. Karakulán örömében átölelte. Elmagyarázta neki, hogy mit kell majd tennie. Azon az éjjelen nem kerítettek sort zenés mulattságra, korán lefeküdtek.
Másnap minden készen állt. Karakulán egy íjat és tegzet adott Ücs Ogulnak. Úgy intézte, hogy Ücs Ogul is elvegyüljön köztük. A trónörökössel együtt háromszáz harcos ment a palota udvarára, és ott megálltak, aztán a trónörökös a szárnysegédjét maga mellé véve belépett.
Ücs Ogul várakozott. Gyalogszerrel harcolni nem ígérkezett igazán kellemesnek, de a semminél azért jobb volt.
A kínai kagán többi fia is a saját katonáival jött a palotához.
Itt szinte érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban megkezdődik a civódás mulatsága.
Ücs Ogul tizedes hirtelen azt látta, hogy Karakulán futva jön. A szárnysegéd közelebb érve törökül kiabálta:
- Ücs Ogul, gyere utánam. Ücs Ogul úgy pattant, mint a nyíl, és amikor odaért hozzá, Karakulán futás közben elmagyarázta neki a helyzetet:
- Se-Min gyorsan cselekedett. A trónörököst is, és Jüen-Kiét is távolról nyíllal ölte meg.
Ücs Ogul a szárnysegédet a vállánál megragadva megállította:
- Hová megyünk? Akkor verekedjünk.
- Miután a trónörökös meghalt, mit sem ér már a harc. A mi katonáink már nem harcolnak.
- És mi ketten talán nem harcolhatnánk? Nem állunk bosszút a trónörökösért?
Karakulán, Ücs Ogul karját lefejtette a válláról, és ismét futásnak eredt:
- A palotában ezrével vannak katonák. Mit tehetnénk mi ketten?
Karakulán mellett futó Ücs Ogul megkérdezte:
- Most hová megyünk?
- Mentjük az életünket…
- Mi lesz azokkal a katonákkal, akiket az udvaron hagytunk?
- Azoknak nem lesz semmi bajuk. Azok azonnal Se-Min katonái lesznek, és a nyomunkba erednek.
Ücs Ogul egy megeresztett egy durva átkozódást, és folytatta a futást. A szárnysegéd háza felé mentek. Mivel senki sem tudott a palotában történtekről, mindenki tisztelettel utat nyitott a szárnysegédnek.
Végül Karakulán felszerszámozta a hátaslovait, és két vezetéklovat is felkészített. Nagy sietve felfegyverkeztek és útravalót vettek magukhoz. Karakulán jó néhány erszény aranyát sem felejtette el magához venni. A zavarodottan ránéző öt szolgának azt mondta, hogy pár nap múlva fog csak visszajönni, és amíg vissza nem jön, addig intézze a ház körüli ügyeket, aztán lóra pattant. Ücs Ogul is így tett. A város utcáin keresztül vágtatva értek a kapuhoz. Itt ismerték a trónörökös szárnysegédjét, ezért semmit sem kérdeztek tőlük. Kijutottak a kapun. Megmenekültek.
Akkor Ücs Ogulnak eszébe jutott a kínai szeretője, akit a szárnysegéd házában hagyott. Megkérdezte Karakulántól, hogy most mi lesz azokkal. Amaz igencsak nemtörődömképpen válaszolt:
- A házamat el fogják kobozni. A bennelévők vagy Se-Min palotájába, vagy az ő szárnysegédjének a házába kerülnek majd…
Ücs Ogul majdnem sírva fakadt:
- Az a lány szeretett engem. Miért nem hoztuk őt is magunkkal?
Karakulán felnevetett:
- Hát azt hitted egy sziganfui lányról, hogy az olyan mint az ötükeni? Az már el is felejtett. Talán most már kettesben van az új szeretőjével.
Ücs Ogul megeresztett még egy átkozódást, aztán megsarkantyúzta a lovát. Azután mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, megkérdezte:
- Te hová mész?
- Ötükenbe… Az anyaországba… A szülőföld nem vonakodik keblére ölelni hűtlen fiait…

 

ÉHÍNSÉG

Még három esztendő telt el. Öregek haltak meg. Új babák születtek. A babák járni kezdtek, a kis gyermekek kezdték megülni a kost. A kancák csikót ellettek, a tehenek megborjazottak. Az erdei szürke farkasok kölykei is kezdtek vadászni. Jamtár, Szancsár és Ücs Ogul százados lett. A kezdetek nélküli, végtelen idő haladt. Elérkeztek az Úr 627. évének a téli hónapjai. Karakulán, Tunga Tegin parancsnoksága alatt százados lett. Mivel igen jól ismerte Kína belső viszonyait, Kara Kagán hasznot húzott tudásából. Amikor Karakulán és Ücs Ogul megszökött a kínai fővárosból, Se-Min kínai császárként a Tajcong nevet vette föl, és a törökökkel szemben ellenséges arcot kezdett mutatni.
Abban az évben a tél igen kemény hideggel kezdődött. Egész télen át esett a hó, viharok gyötörték Ötükent.

*
* *

Amikor Jamtár százados, aki már három napja egyetlen falatot sem evett, napnyugtáig folytatott erőfeszítései után üres kézzel tért haza arról a vadászatról, amelyre napkelte előtt indult, igen szomorú látvány fogadta: A felesége az éhségtől ágynak dőlt, egyéves fia halálán volt. A többiek is iszonyú állapotban voltak, de a kisgyermek egyáltalán nem bírta az éhezést.
Jamtár kiviharzott. Bármiképpen is, de valami ennivalót kellett találnia. Néhány lépést tett, amikor vértestvérével Gök Börüvel találkozott.
Gök Börü tizedes ez alkalommal nem dühösnek, inkább őrültnek tűnt. Jamtárra kiáltott:
- Jamtár százados! Mi ez a becstelenség? Egyetlen lovam, egyetlen juhom sem maradt. Mind megdöglött. Most meg éhenhal otthon a kislányom. Te mit teszel?
- Nincs mit tenni. Egyetlen lovam maradt. Azt is levágjuk és megesszük. Gyere, hagy adjak neked is belőle egy darabot.
A két vértestvér gyors léptekkel Jamtár istállója felé indult. Az ördög vigye el! Jamtár utolsó lova is megdöglött az éjjel. Nem volt megoldás. A döglött lovat feldarabolták. Rögtön ott tüzet raktak és sütni kezdték. Miután eloltották a tüzet, az elosztott sült húst éve indultak a sátrak felé. Elkéstek, mert mire a házaikba léptek, Jamtár fia, Gök Börü lánya már halott volt.
Jamtár az erőtlen, lesoványodott feleségével húst etetett, úgy igyekezett megmenteni. Ennek a szerencsétlen asszonynak a gyomra, aki három napja már semmit sem evett, és azt megelőzően is csak egy két falatot evett, nem fogadta be a döglött ló húsát. Friss húst, kumiszt kívánt. Ebben a helyzetben Jamtár nem sokat gondolkodott. A sátorból kiviharzott és Gök Börühöz futott. Azt mondta:
- Gyere utánam.
Éjszaka volt. A hideg áthatolt a bőrükön, és átjárta a csontjaikat. Jamtár százados hatalmas termetével úgy ment a sötétségben mint valami óriás, közben így beszélt Gök Börühöz.
- Hogy amíg mi, Ötüken birtokosai éhen halunk, a fogoly kínaiak bőségben éljenek… Lehet ilyen? Erőszakkal szerzünk tőlük élelmet. Mintha nem lenne elég I-Csing Kátun és Sen-King, minden nap érkezik néhány kínai úr vagy tudós. A Kara Kagánnak adott tanácsaikkal zűrzavart teremtenek Ötükenben. A mi kagánunk pedig bízik bennük. Hát lehet ilyet? Én százados vagyok. Te még tizedes vagy. Aztán Sen-King, aki ötven lépésről elhibázta a nagydarab Parsz tizedest, töményparancsnok… Hát ilyet lehet?
A kínaiak egy kupacban lévő házaihoz értek. Jamtár úgy ment be az egyik kínai házba, mint aki tudja, hogy mit csinál. Ebben a házban, az egyik Ötükenben meggazdagodott kínai lakott, feleségével és kínai szolgájával, bőségben. A kemény arccal belépő hatalmas török százados és tizedes láttára a kínai elsápadt. Jamtár azt mennydörögte:
- Hé, te kínai, mozgás! Amennyi élelem csak van, azt mind rakd ide!
A házigazda zavarodottsága eltűnt. Szembe akart szegülni:
- Beárullak benneteket Kara Kagánnál. Sen-King a barátom. Aztán…
A kínai nem fejezhette be a szavait. Kard csörrent. Jamtár villámsebesen kirántotta a kardját, és egy suhintással leröpítette a kínai fejét.
A felesége nem bírt állva maradni, a földre rogyott. A szolga reszketve szaladt, kumiszt, kurutot, friss húst hozott. Miután Jamtár mindent a hátára vett, azt mondta:
- Rajta Gök Börü! Gyere mögöttem!
Gök Börü egy ideig még bennmaradt, aztán futva utolérte Jamtárt:
- A maradékot meg én intéztem el. Különben panaszra mentek volna I-Csing Kátunhoz, és sírhattak volna az anyáink. - mondta.
Útközben elosztották egymás között az élelmet. Mindegyikük a saját sátrába ment.
Jamtár igyekezett megmenteni a feleségét a haláltól, ám a házban mindenki éhes volt. Jamtáron kívül, akinek a bendője elég erős volt ahhoz, hogy a döglött ló húsát zabálja, mindenki más jó ételt akart. Az idős nagyanyjával nem törődött annyira, de a maholnap vitézként hadba vonuló fiaira tekintve összeszorult a szíve. Meghalt a kisfia. Szoptatós felesége is igen rossz állapotban volt. Jamtár fuldokolva kezdte gyűlölni a kínaiakat, azt gondolta:
- A kínaiak miatt dühödt meg Isten, azért csinál ilyet.
A kínaiak házában gyűjtött élelem már - már el is fogyott. Egy kevés maradt holnapra. Jamtár ezekre a gyönyörű étkekre tekintve megéhezett, megéhezve pedig a döglött ló húsából falatozott. A szemét sehogyan sem tudta levenni a feleségének másnapra félretett csuporról, amikor kintről lábdobogás hallatszott. A kapu megnyílt, és Szülemis lépett be. Az arca szalmasárga volt. Amint az égő mécses fénye az arcára esett, teljesen sápadtnak látszott:
- Jamtár, éhenhalunk. Csak a feleségem maradt otthon életben. Ezért hát, adnál-e valami kis élelmet nekem. - könyörgött. Jamtár gondolkodás nélkül a kumiszos csuporért nyúlt. A felét félretette a saját feleségének, a maradékot pedig Szülemis felé nyújtotta. Miután egy maréknyi kurut darabot is odaadott, azt mondta:
- Vedd el, add oda a sógornőmnek.
A döglött ló sültjéből is tépett egy darabot, és átnyújtotta:
- Ezt meg edd meg te.

*
* *

Következő reggel Szancsár százados korán felkelt, és a megmaradt két lova közül az egyiket levágta, és szépen megsütötte. Miután egy jókora darabot félretett magának, kezdte körbejárni a vértestvéreinek házait. Előbb a legnépesebb családú Jamtárhoz ugrott be. A hatalmas Jamtár sírt, mert aznap éjjel az öreganyja, az egyik fia, az öccse és a felesége is meghalt. Azt mondogatta, hogy megverte az ég, siránkozott, az arcán folyt a könny. A durcás és a szavakhoz nem értő Szancsár azt mondta neki:
- Mentsd meg a megmaradtakat!
Egy jó nagydarab húst adott neki. Jamtár, aki egész életében szinte mindig éhes volt, amikor életében először bőségesen volt előtte étel, úgy áll ott, hogy nem nyúlt az ételhez. Négyéves leányának és hároméves fiának adta a húst, és azt mondta nekik, hogy egyenek. Amikor Szancsár távozott, a húst jó étvággyal evő gyermekeire tekintve törökülésben ült a földön, egyetlen hang nélkül, ám a szemeiből bőségesen peregtek a hatalmas könnycseppek.
Szancsár ezután Szülemis tizedes házához ugrott be. Szülemis arca sápadt volt, a szemei égtek. Keserűen mosolygott. Szancsár megértette a helyzetet: Szülemis felesége meghalt. Szancsár nem talált szavakat. Egy darab húst hagyott ott, és távozott.
Legutoljára Gök Bürü házába ment be. Az őrült tizedes nem volt otthon. A három fia közül az egyik meghalt. Az öreg anyja haldokolva hánykolódott. A felesége erőtlenül feküdt az ágyon, két gyermeke sírt az éhségtől. Amikor Szancsár meghozta a húst, úgy vetették rá magukat, mint két kicsi éhes farkas. A fiatal asszony felegyenesedett. Az idős öregasszony pedig meg se moccant.
Amikor Szancsár százados a saját házához ért, hirtelen megállította a lovát. Valaki feküdt a földön. Az arca nem látszott, ám amikor Szancsár földre ugorva felemelt a fejét, megismerte: Karpák tizedes volt az. Először Szancsár azt hitte, hogy megfagyott, ezért hóval akarta megdörzsölni az arcát. Karpák nem volt megfagyva. A szemeit kinyitva Szancsárra nézett:
- Ne fáradj hiába, nekem már végem. - tudta kinyögni.
- Talán megsebesültél?
- Karpák tekintete megváltozott:
- Az is valami? Meghalt a feleségem és négy gyermekem. Én kilenc napja éhezem.
Szancsár nagy erőfeszítéssel felemelte a földről, és a lovára tette. Nagy nehezen ő maga is felült, és a háza felé lovagolt. Karpákot az ágyra tette, és a magának félretett húsból egy vékony szeletet neki adott, ám Karpák nem vette el, a szemei furcsán fénylettek.
- Vidd meg az örömhírt I-Csing Kátun számára. Még egy török tizedes hal meg. - mondta. Nem sokkal később Karpák tizedes már nem élt.

 

LÁZADÁS

Tulu Kán, aki Kara Kagánhoz képest könnyebben vészelte át a rettenetes telet, egy hideg tavaszi napon a díszsátrában üldögélt, amikor Csamur Bég ezredes belépett, és így szólt:
- Tulu Kán! Hírnök jött Kara Kagántól. Találkozni kíván veled.
A kán parancsot adott:
- Jöjjön!
Nem sokkal később Kara Kagán főhírnöke, Börü Tárkány lépett be, és ereszkedett féltérdre. Tulu Kán kissé meglepődött azon, hogy Börü Tárkányt küldték hozzá. Hangjából haragos lekezelés csendült ki, ahogy kemény hangon kérdezte:
- No nézd csak, Börü Tárkány! A hatalmas kagán ítélkezni akar-e fölöttem, hogy főhírnökét küldi hozzám?
Börü Tárkány, aki igen kemény ember volt, zengő hangon felelt:
- Nem, Kán! Az éhínség és ínség nem hagyott embert Ötükenben. Kara Kagán azért küldött engem, mert rajtam kívül nem talált más hírnököt, akit elküldhetett volna.
Tulu Kán arca megkeményedett:
- Mi a kagán parancsa?
- A szirtárdusok, a dokúz-ogúzok és a bajirkuk fellázadtak.
- Igen?
- A hatalmas kagán téged bízott meg azzal, hogy leverd ezt a lázadást.
- Csupán a saját seregemmel?
- Nem! Kür Sád és Isbara Kán töményei is a parancsnokságod alatt lesznek.
Börü Tárkány a tarisznyájából kivett egy deszkát. Ezen a deszkán volt az írás, amit Kara Kagán írt. Tisztelettel Tulu Kán felé nyújtotta. Tulu Kán egyáltalán nem örült ennek a nehéz feladatnak. Olyan vitézekkel csatázni mint a szirtárdusok, vagy még inkább a dokúz-ogúzok, ráadásul annak a nagybátyjának, Kara Kagánnak a trónjáért, akit egyáltalán nem szeretett, nem volt kedvére való. Szúrós szemekkel nézett Börü Tárkányra:
- Miért lázadtak föl?
- Az éhség miatt. Kara Kagán adót követelt, hogy jóllakassa Ötükent.
- Most pedig a kagán azt kívánja, hogy a vérünket adjuk adóba.
Börü Tárkány elhallgatott. Ő is szúrósan nézett Tulu Kánra. Annak az elveszített trón miatt érzett keserűsége és vágyódása, rejtve maradt tekintetében és szavai mögött.
Tulu Kán, Börü Tárkány tekintetétől magát kényelmetlenül érezve kérdezte:
- Teljes-e Kür Sád és Isbara Kán töményeinek a létszáma?
- Nem!
- Ennyi katonával legyőzhetőek-e a dokúz-ogúzok, amikor a szirtárdusok és a bajirkuk is mellettük állnak?
- Ezen a télen Ötüken lóból is és emberből is veszteséget szenvedett. Azoknak a katonáknak a fele, akiket Kara Kagán majd küld, a fele éhező lesz. Az a kagán parancsa, hogy a saját katonáiddal csatlakozz hozzájuk, és verd le a lázadást.
Közben még egyszer csönd lett, aztán Tulu Kán szavai hallatszottak:
- A kagán parancsol.
Ám miközben Tulu Kán ezt mondta, mosolygott, lekezelte a kagánt. Börü Tárkány teljesen elvörösödött a haragtól.

*
* *

Közben tizenöt nap telt el. Miután Tunga Tegin a kagán díszsátrába lépve féltérdre ereszkedett, így szólt:
- Rosszul állnak az ügyek.
Kara Kagán tulajdonképpen két napja házsártoskodott. Nem viselte jól, hogy késett a hír, amit várt.
- Talán legyőzték Tulu Kánt? - kérdezte.
Tunga Tegin bánatos hangon válaszolta:
- Igen.
Azután ezekkel a szavakkal egészítette ki a hírt:
- A seregünk szétzilálódott. A dokúz-ogúzok sokukat elpusztították. Tulu Kán igen kevés katonával tér vissza! Nem tudunk majd Ötükenben kitartani!
- Kür Sád és Isbara Kán életben van-e?
- Élnek, de nem egészségesek.
- Amint megérkeznek, azonnal hozd őket ide.
- Te parancsolsz.

*
* *

Estefelé Tunga Tegin a kagán parancsára a kagán díszsátrába vitte Tulu Kánt, Kür Sádot és Isbara Kánt. A három főparancsnok köszöntötte a kagánt. Kara Kagán igen szomorú volt. Kemény hangon kérdezte:
- Tulu Kán! Hogyan történt a harc?
- Rosszul ment kagán! Mert a lovaink soványak, a katonáink pedig fáradtak voltak. Vitéz katonák támadtak ránk.
- Mentség lehet-e a sovány ló, a fáradt katona és a vitéz ellenség egy ilyen súlyos vereségre?
Tulu Kán hallgatott. A vereség valóban igen súlyos volt. A kagán most a vállán és a karján sebesült Kür Sádhoz szólt:
- Kür Sád! Hát nem gondoltál-e arra, hogy ez a vereség alapjaiban rázza meg a Gök Türk Kagánságot?
- A Gök Türk Kagánságot nem rázza meg alapjaiban a dokúz-ogúzoktól elszenvedett vereség, mert a dokúz-ogúzok a mi saját népünk. Végül észre fognak térni. Más az, ami alapjaiban rázta meg, a Gök Türk Kagánságot.
Kara Kagán haragos tekintettel kérdezte:
- Hát lássuk: Mi az, ami alapjaiban rázza meg a kagánságot?
- Az ötükeni kínaiak. Közülük is főként azok, akik vezető szerephez jutottak.
- Mit akarsz mondani? Talán Sen-Kingre célzol?
- Sen-Kingre, és a hozzá hasonlókra…
- Én tettem meg őt töményparancsnokká!
- Te parancsolsz kagán! Ám az, hogy tőled származott a parancs, nem akadályozza meg, hogy rombolja a kagánságot.
Emiatt a kemény válasz miatt a kagán arca elvörösödött. Arculcsapóan keserű hangon kérdezte:
- Támadtatok-e a harc közben?
- Támadtunk! A dokúz-ogúzok mint a szél, mint a tűz támadtak. Amíg a mi erőtlen katonáinknak reszketett a keze amikor az íjat felhúzták, nekik minden nyiluk egy gök-türköt terített le. Lehetetlenség lett volna elkerülnünk a vereséget. Ha Jamtár százados és egy Jumru nevű katona nem lett volna ott, minden katonánk ott veszett volna.
A kagán kíváncsi lett. Ismerte Jamtár századost. Jumrura is emlékezett. Megkérdezte:
- Mit tettek ezek, hogy megmentsék a sereget?
- Egy sebes sodrú patak összeomlott hídját a vállaikon tartva engedték áthaladni a sereget.
- És a dokúz-ogúzok mit tettek, amíg a sereg egyetlen hídon áthaladt?
- Támadtak. Mi nyíllal fogadtuk őket.
- Kik voltak mellette?
- Isbara Kán, Bögü Alp és néhány százados!
Kara Kagán figyelmesen Isbara Kánra nézett. Az arcán és a mellkasán sebesült meg. Szálfaegyenesen állt. Kara Kagán valamiféle rejtélyes okból kedvelte Isbara Kánt. Felé fordult:
- Isbara Kán! Kik voltak a társaid, akik nyílzáporral késleltették a dokúz-ogúzokat?
- Bögü Alp ezredesen kívül Szancsár százados, Ücs Ogul százados, Jágmúr százados, Szülemis tizedes volt velünk. De egyikünk sem tett annyit, mint Kür Sád egymaga.
- Mélyek-e a sebeid?
- Ezek a sebek nem halálosak kagán! Csakhogy egy más seb is sajog a lelkemen: Szülemis tizedes az életét adta a harc közben.
- Isbara Kán! Az ember a házában születik, harcban hal meg. Miért érint meg téged ennyire egy török tizedes halála?
- Mert az ő halála nem volt olyan mint másoké, kagán!
Isbara Kán a sátor egyik szegletére szegezte a tekintetét. Ismét maga előtt látta a harcnak azt a pillanatát. Ez egy annyira hősies pillanat volt, hogy az ember élete végéig sem felejtheti el: A gök-türkök, ki lovon, ki gyalogosan, a híd felé menekültek. Azon a hídon át, amit a hatalmas Jamtár és Jumru mellig érő vízbe állva emberfeletti erővel a vállaikon tartott, a túlsó partra értek. A hídon egymás mellett csak két ember haladhatott, aki a túlpartra ért, az megmenekült a haláltól. Kür Sád, Isbara Kán, Bögü Alp, Szancsár, Ücs Ogul, Jágmúr, Szülemis a hídtól jobbra és balra állva távolról nyílzáport zúdítottak a támadó dokúz-ogúzokra. Kür Sád aznap olyan volt, mint a villám. Már nem lehetett rámondani, hogy Ötüken éles szemű íjásza, ő most olyasmi volt, mint a nyilazás istene. Alkalmat talált rá, hogy egy lövéssel két embert lőjön le. Ló nélkül maradt két - három sebesült katona a dokúz-ogúzok kilőtt nyilait a földről összegyűjtve ezekhez hordták, de a dokúz-ogúzok a halált semmibe véve úgy támadtak, hogy ha egy darabig még nem tartják föl őket, megsemmisítették volna a gök-türk sereget. Akkor azt láthatták, hogy Bögü Alp lóháton nekitámadt a közelgő dokúz-ogúzoknak, és egymaga megállította őket. Zavart keltett és játszadozott, de ez nem tartott elég hosszú ideig ahhoz, hogy biztosítsa a gök-türkök áthaladását a hídon. Íme ekkor Szülemis tizedes, akinek kifogyott a nyila, leugrott a lováról. A hídfő mellett balra lévő vékony fához futva az övével a hóna alatt ehhez a fához kötözte magát. Ez a dolog olyan gyorsan történt, hogy Isbara Kánon kívül senki más nem látta. Amikor Bögü Alp véresen visszahúzódott az ellenség elől, Szülemis a kardját kivonva zengő hangon kiáltott a dokúz-ogúzokra, kihívást intézett hozzájuk. A dokúz-ogúzok amint észrevették, nyílzáport zúdítottak rá. Szülemis egy pillanat alatt szitává lett lyuggatva, ám nem esett el, mert meg volt kötve, sőt a kardját suhogtatta. A hős tizedes elegendően hosszú időt nyert a gök-türköknek. Az életben maradtak mind átjutottak a túlpartra. A hős feje, amelyet soha életében nem hajtott le, most jobbra hajolt, a sisakja leesett a fejéről, az arca és a szeme vérben úszott. A testében negyven - ötven nyíl volt. Szülemis tizedes meghalt, de a kardját még mindig keményen szorította, és a mogorva dokúz-ogúzok vágtató támadása ellenében, akik nem értették, hogy miért nem esik el annak ellenére, hogy annyi nyíl találta már el, úgy állt ott, mint a gök-türk kagánok véres zászlaja, a teste görnyedten és kilyuggatva állt.
Isbara Kán haladt át utolsóként a hídon. Szülemis vére, amely bőségesen átitatta a talajt, mintha azt monda volna neki: "Azért haltam meg, hogy Ötükenben török törvény járja." Aztán Jamtárral és Jumruval otthagyták a hidat, átkeltek a túlpartra. A bajtársaik lovakat hoztak nekik és lóra ültették őket.
Isbara Kán mintha újra látta volna az egész csatát, ezt a hősiességet. Amikor ezeket elmondta Kara Kagánnak, az is összeborzadva hallgatta, ő is izgalomba jött.

*
* *

Véget ért a megbeszélés, a három főparancsnok elhagyta a díszsátrat. Azon az éjjelen minden ötükeni lelke gyászba öltözött. Nemcsak a dokúz-ogúzoktól elszenvedett vereség, de Tulu Kán őrizetve vétele és vasra verve bebörtönzése is villámcsapásként hatott. Az ötükeniek lelkük mélyéből megharagudtak a kagánra.

 

JÁGMÚR
SZÁZADOS

Miután Jágmúr Bég százados beugrott az orvoshoz, hogy a sebeit elláttassa, visszafordult a saját sátrához. Most, noha eljött a nyár vége, a dokúz-ogúz háborúban szerzett sebei még nem gyógyultak be. Jágmúrt megnevettette, amikor az orvos azt tanácsolta, hogy jól kell táplálkoznia ahhoz, hogy a sebei gyorsan begyógyuljanak, mert az összes ötükenihez hasonlóan Jágmúr százados is szenvedett az éhínségtől, sok este feküdt le éhesen. Az anyja, felesége, nővére, kisfia mind együtt tűrték az éhínséget.
Erre valamilyen megoldást kellett találni. Legelőször is, Tunga Teginhez fordult, akinek a parancsnoksága alatt állt, és egy kis élelmet kért segítségként. Tunga Tegin mosolygott:
- Ha többet találsz nálunk annál, mint ami megment minket a haláltól, akkor vedd el! - válaszolta. Erre Jágmúr az apjától, nagyapjától rámaradt néhány bicsakot, tőrt szedett össze, lóra pattanva a kínai határ felé indult. Úgy döntött, hogy azokat eladja és hoz egy kis élelmet.
Azon az estén, amikor útnak indult, azt látta, hogy hozzá hasonlóan rengeteg ötükeni özönlik a kínai határ felé. Kevesen voltak, akik egymagukban indultak el. Legtöbben kettesével, hármasával, négyesével, ötösével, csoportosan indultak útra. Következő nap Jágmúr Bég is csatlakozott egy háromfős csoporthoz, és így négyfős csapatot alkottak. Az útitársainak egyike az Ötükenben igen jól ismert Kara Ozán volt. A kobza a hátára volt akasztva. A másik, Csalik fia, Gűmüs volt, a harmadik pedig Parsz tizedes volt, akinek egy hosszú kardvágta sebhely volt az arcán. Kara Ozán a pihenőknél és az éjszakai táborhelyeken kezébe vette a kobzát, és zokogva szép dallamokat játszott, néha pedig dalokat szerzett.
Mielőtt a kínai határra értek volna, egy éjszakai pihenőhelyen üldögéltek, a Holdat bámulták. Nem maradt semmi útravalójuk, ezért bőségesen ittak vizet, aztán leheveredtek a földre. Kara Ozán ismét a kobzát pengette. Egyszerre, miután a húrokhoz ért, talán megragadta azt a dallamot, amit kívánt, mert egyfelől énekelni, másfelől játszani kezdett:

A török felpattant a lovára;
Kína megrémült.
Kitörölhetetlen a szájából
A kard véres íze.

Jágmúr, Parsz és Gűmüs dermedt csöndben hallgatták. Kara Ozán így énekelt:

Az éhség lett a társ, nem távozik;
Ínségünk nem ér véget.
Bátyáink az égbe mentek,
Kara Kagán nem hallja.

Teljetek napjaim, teljetek,
Istenem adj erőt a kobozba.
Éhen hagyva győzettél le
Minket a dokúz-ogúzokkal.

Kara Ozán hirtelen elhallgatott. A fejét lehorgasztotta. Egyikük sem értette, hogy miért hallgatott el. Azt várták, hogy újra kezdi, és égeti majd a szívüket. Azt, hogy van-e bűbáj és varázslat a regősök énekében és kobzában, azt nem tudták, ám amikor játszottak és énekeltek, egész Ötüken egyetlen szívként dobogott. Most Ötükentől távol, a kínai határszélen ezek az ötükeniek Kara Ozán dallamában egy Istentől jövő közelségre leltek, és azt kívánták, hogy ez a közelség soha ne múljon el, ne érjen véget, ám Kara Ozán nem emelte fel a fejét. Mi történt? Talán elmerengett valamin? Talán nem érzi jól magát? A hozzá legközelebb lévő Jágmúr százados a vállára tette a kezét:
- Ozán! Nem játszanál?
A fiatal százados, a holdfénynél fejét felemelő Kara Ozán arcát zaklatottnak, szemeit könnyesnek látta. Ezekben az öreg szemekben a legutóbbi éhínség által kioltott tűzhely szomorúsága volt. Az éhínség, amely Ötükenben minden házból néhány embert elvitt, Kara Ozán házát eltörölte és kisöpörte; felesége, sógornői, gyermekei, testvérei, árva unokaöccsei, unokahúgai mind egyszerre haltak meg. Kara Ozán házából tizenheten hiányoztak, csupán maga maradt.
Akkor Jágmúr Bég kivette a kezéből a kobzát. Egyszer kétszer a húrok közé csapott, aztán játszani, és énekelni kezdett.

Éhségtől szenved a sátram,
Hátamon szakadt subám.
Feleségem és fiam éhezik;
Hej apám, kegyelem apám.

Ötüken éhezői
A fákat rágcsálják.
Hol vannak Kína adói?
Hej apám, kegyelem apám.

A kard pihen-e a hüvelyében?
Istenem minket hamarosan
Vezess gyorsan rajtaütésbe.
Hej apám, kegyelem apám.

Senki sem tudott arról, hogy Jágmúr regős. A kobozjátékot és népdal éneklést az apjától tanulta. Az apja "Hej fiú"-t mondva énekelte, ő pedig most, a már halott apjáról megemlékezve "kegyelem apám"-at mondva játszott a kobzon.

*
* *

A négy útitárs egy napig maradt a határnál lévő piacok egyikénél, miután az árujukat eladták, és élelmet vettek helyette, visszaindultak Ötükenbe. Az első nap eseménytelenül telt el. Második nap, amikor déltájban pihenőt tartottak egy dombocskán, észak felől porfelhőt láttak, és egy sötét folt kezdett növekedni. Ahogy a szemeiket arra fordították, az Ötükeniek megértették, hogy egy csomó lovas nyomul lassan feléjük, de nem tudták kikövetkeztetni, hogy mi lehet az. Sohasem láttak még ekkora tömeget adás - vétel kedvéért a kínai határ felé vonulni. Gűmüs a közelgő tömegre szegezte a éles tekintetét:
- Kocsik is vannak köztük! - kiáltotta.
Jágmúr százados erre azt válaszolta:
- Talán kiköltöznek Ötükenből?
Ezek a szavak mindegyikükben fájdalmat ébresztettek, mert akkor Ötüken a dokúz-ogúzok és a szirtardusok kezére kerül…
Értetlenül várakoztak. Amint a csapat egy kicsit még közelebb ért, Kara Ozán kimondta:
- Ezek mind kínaiak.
Akkor mindnyájan hirtelen talpra ugrottak. Parsz tizedes megsimogatta a kardját. Jágmúr egyetlen ugrással felpattant a lovára.
Az érkezők nem katonák voltak. Nők és gyermekek is voltak közöttük. De hát hová mennek?
A csapat lassan a négy ötükenihez közeledett. Legelöl két katonaruhás egyén volt. Ezeknek a vállain tegzek, öveiken kardjaik függtek. A kocsikon asszonyok és gyermekek ültek, és a holmijaik voltak fölrakva. Egy - két gyalogosan haladó is volt, de a legtöbbjük lovas volt. Az volt a furcsa a dologban, hogy rengeteg marhát és birkát is vittek. Hol találtak ezek a kínaiak ilyen sok állatot, amikor a törökök országa az éhségtől összeroppant? Jágmúr százados úgy kiáltott, mintha parancsot adott volna a csapatszárny parancsnokának:
- Álljatok csak meg! Kik vagytok? Hová mentek?
A csapat élén álló két katona öltözetű egyén közül az egyik választ adott:
- Kara Kagán parancsára és engedélyével visszatérünk Kínába.
- Mind kínaiak vagytok-e?
- Mindnyájan a törökök országába való kínaiak vagyunk.
- Miért tértek vissza Kínába?
- Nehogy éhen haljunk a törökök országában.
A Jágmúr százados arcén lévő mosoly hirtelen eltűnt. A kínaiaknál, akik azt mondták, hogy az éhínség elől menekülnek, annyi vagyon, marha, kecske és juh, ménes és élelem volt, amivel a törökök egész országát jól lehetett volna lakatni. A négy barát erre a vagyonra nézett, az éhínségben elpusztult hozzátartozóikra gondoltak. Hirtelen mindegyikükben felforrt a Bozkurt vér. Jágmúr százados jelére odanéztek. A fiatal százados úgy gondolta, hogy most nem Kara Kagán törvénye, hanem a Bozkurt törvény van érvényben, kemény hangon megkérdezte:
- Ha a törökök földjén éhínség van, hol találtatok ennyi kecskét és juhot?
A kínai vigyorgott:
- Vitéz úr! Mi ezeket adásvétellel nyertük.
Mint minden töröknek, Jágmúrnak az esze sem tudta felfogni, hogyan lehet adásvételből meggazdagodni. Sőt a világ legnagyobb igazságtalansága volt, hogy amíg a törökök megtörtek az éhségtől,a kínai foglyok adásvételből meggazdagodtak. Magában gyors számvetést végzett, aztán határozott hangon a kínaira kiáltott:
- Mondd meg a társaidnak: Ami élelem marha, kecske, juh és ló csak van, különítsék el nekünk a negyedét. Azután tiszta lélekkel visszatérhettek Kínába.
A kínai arca összezavarodott. Ő is számvetést készített magában, és a négy emberrel szembeni túlerejükbe vetette a bizalmát:
- Milyen jogon kívánjátok a mi vagyonunkat?
- A kardunk jogán!
- Vitéz úr! Nálunk is van kard. Ha szépen megkérnétek, négyőtöknek egy - egy juhot adnék, de ha minden vagyonunk negyedét kéritek, azt nem adjuk.
A százados szemei elsötétültek:
- Most már nem akarom a vagyonotok negyedét. Az az iménti kívánságom volt. Most már a felét akarom.
A kínai nevetett:
- Én is csak az imént adtam volna a négy juhot, most már egy kecskegidát sem adok.
Jágmúr Bég gyorsan kihúzott egy nyilat a tegzéből, és még mielőtt a kínai észbekapott volna, megcélozta és mellbe lőtte. A kínai nyüszítve a földre esett a lováról, egy - két rándulás után mozdulatlan maradt. A vidék mély csöndbe borult. Rengetegen voltak a kínaiak, de csak kevesüknél volt tegez. A velük szembenálló négy ember viszont tetőtől talpig fegyverben volt. A két fél gyűlölettel nézett egymásra, aztán a százados parancsa harsant:
- Gyorsan mozduljatok. Amitek csak van, a felét erre az oldalra különítsétek el. Ha ismét vitába szállnátok, az egész vagyonotokat elveszem. Nosza rajta, gyorsan!
A kínaiak, amint látták, hogy komolyra fordult az ügy, és a teljes vagyonuk került veszélybe, megértették, hogy nincs más lehetőségük, mint a vagyonuk felének elkülönítése. A csapat hátulján lévők pedig az elölről hátra szóló hangokból értették meg a helyzetet.
A százados parancsára Gűmüs előre vetődött, a kínaiaktól elveendő állatokat sorba rendezte. Ezt a munkát egymaga, nagy tudással végezte el. Közben zajongás támadt: Egy kínai a gök-türkökhöz lovagolt. Haragos hangon kiabálta:
- Jogtalanság ért. Két juh helyett hármat vettek el.
Ezeket a szavait Jágmúr ellenében mondta. Aztán hirtelen észrevette Parsz tizedest, és felragyogtak a szemei:
- Parsz tizedes! Mondd meg ennek a barátodnak, hogy adja vissza az egyik juhot!
Jágmúr és Kara Ozán meglepődtek a kínai tiszta törökségű beszédjén, és hogy úgy beszélt Parsszal, mintha negyven éve ismernék egymást.
Parsz nem válaszolt. A kínai megállás nélkül beszélt, a kezeivel hadonászott. Jágmúr százados kemény hangon hallgattatta el a kínait:
- Ha százados van jelen, nem a tizedeshez beszélnek!
- Parsz tizedes az én munkatársam.
- Hé, te kínai! Talán török bégnek hiszed magadat? Miért lenne Parsz tizedes a munkatársad? Ki vagy te?
A kínai ravasz arcán gonosz mosoly futott végig. Egyszer Jágmúrra, egyszer Parszra tekintve, gonoszkodni kezdett.
- Hatalmas bég! Én nem vagyok török bég, ám sokat jártam török bégek díszsátraiban. Sokat voltam Tulu Kán lakomáin. Tulu Kán sok parancsát teljesítettem. Ez a Parsz tizedes is Tulu Kán seregében volt, ezért aztán az én munkatársam. A nevem Csang-Su.
Jágmúr és Kara Ozán összenéztek. A kínai igen vidám volt, hogy viszályt szított közöttük. Sőt egy kapzsi terv is kipattant az agyából, hogy ezeket a törököket rögtön helyben összeugrassza egymással, hogy megmentse az elvett javakat. Hogy egymás ellen uszítsa őket, a szavait folytatta:
- Sokat utaztam vele. Azt is tudom, hogy milyen félelmetes vitéz. Sőt egyszer még azt is végignéztem, ahogy egy ötükeni vitézzel vívott. Sebesülten harcolva megölte az ellenfelét. Később megtudta, és megmondta a halott nevét is. Talán Burgucsán tizedes volt…
- Burgucsán tizedes?
Ezt Jágmúr kérdezte. Tehát az, aki megölte a barátját, a most mellette álló Parsz volt. Jágmúr a kardjához kapott, ám azonnal összeszedte magát, és a kínaira kiáltott:
- Elhallgatnál? Vagy inkább elhallgattassalak?
A kínai elhallgatott. A százados kiadta az utolsó parancsát:
- Nosza rajta, hagyd abba a siránkozást és eredj útnak! Gyorsan…
A kínaiak déli irányba elballagtak. A négy töröknek úgy ötven ló, néhány száz marha és juh, és sok teli zsák élelem maradt. Jágmúr százados még az osztozkodás előtt kérdőre akarta vonni Parszot:
- No, lássuk csak tizedes! Te ölted-e meg az harcostársamat, Burgucsánt? - kérdezte egyenesen. Parsz nem olyan ember volt, aki bármitől is megrémülne.
- Igen, én öltem meg. - válaszolta.
- Férfi a férfival megküzd, ám az, hogy ennek az undok kínainak a társa vagy, azt mutatja, hogy nem vagy jó ember. Mondd meg hát, miért ölted meg Burgucsánt?
- Azért lettem a kínai társa, mert mind a ketten Tulu Kán seregében voltunk. Burgucsánra térve; azért öltem meg, mert akadályozott engem.
Miután Jágmúr megértette, hogy Parsz ölte meg Burgucsánt, nem volt szükség több beszédre. A másik sem mutatott rá hajlandóságot, hogy alaposabban beszámoljon róla. Éles tekintetekkel méregették egymást. Hirtelen kardot rántva egymásra támadtak. Kemény küzdelem kezdődött lóháton.

 

AZ ISTEN
HARAGSZIK A TÖRÖKÖKRE

A Nap új nyarat hozott a törökök földjére, ám Ötüken már nem volt a gök-türköké. A szirtardusok vették birtokukba, a kánjuk pedig Csur Bilge Kagán néven a gök-türkök ellenlábasa lett. Az az iszonyú éhínség elmúlt, aki meghalt, meghalt, aki megmaradt az megmaradt.
Jamtár, Szancsár és Gök Börü kumiszt ittak. Jamtárnak tele volt a hasa, melegen öltözött, ezért jó volt a kedve. Ahogy beszélgettek, Tulu Kánra terelődött a szó. Miután Tulu Kán kiszabadult a börtönből, többé már nem ismerte el Kara Kagánt. Követet küldött Kínába és segítséget kért. Semmiképpen sem tett le arról, hogy a Gök-Türk Kagánság trónját elperelje. Jamtár így szólt:
- A kínai kagán ezúttal nem segített Tulu Kánnak.
- Azért, mert Tulu Kán elveszítette a legjobb követeit. - válaszolta Gök Börü.
Jamtár megkérdezte:
- Kik azok a jó követek?
Gök Börü mint mindig, keményen és dühösen beszélt:
- Csamur Bég ezredes volt a nagykövete. Amíg Tulu Kán a börtönben volt, bika öklelte föl. A belei kifordultak, úgy halt meg. A segédje pedig Parsz tizedes volt.
Jamtár szemei tágra nyíltak:
- Mi? Hogy Parsz? Talán a mi Parszunk?
- Hogy lehetne a mi Parszunk? Egy másik Parsz. Őt meg Jágmúr Bég százados ölte meg.
Jamtár megkönnyebbült. Erre a megkönnyebbülésre ivott még egy csupor kumiszt. Gök Börü kiegészítette:
- Meg még a kínai Csang-Su volt. Amikor Tulu Kán követeket küldött Kínába, ez a fickó tolmácsolt. Jágmúr százados Gűmüst utána küldte és őt is eltetette láb alól.
- Jól tette. Ha találkoznék ezzel a századossal, két csupor kumiszt adnék neki.
Jamtár sátrában voltak. Sült húst ettek, és megállás nélkül kumiszt ittak. Egy idő múlva Jamtár a hátára tette a kezét és megsimogatta. Aztán így szólt:
- Ha álmomból ébredtem volna, azt hinném, hogy a tél közepén járunk. Talán hideg van, vagy mi. Fázom, pedig annyi kumiszt megittam. Senkitől sem hallottam még, hogy ennyire fázott volna egy nyári napon.
Gök Börü megdörzsölte a kezeit:
- Igen jól mondtad. Az én kezeim is átfagytak. Talán a sok kumisz ivásától részegedtünk-e meg?
- A részeg ember meleget érez. Mi pedig szinte megfagyunk.
Szancsár is, aki nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, úgy érezte, hogy átfázott. A nyárnak ebben a legmelegebbik hónapjában hogy lehet ilyen hideg? Itt valami tévedés lehet a dologban. Szancsár a kapu felé indult, hogy utánanézzen a dolognak. A Nap lemenőben volt. A kapunak hátát fordító Jamtár és Gök Börü érezték, hogy a hátuk mögül hideg szél éri őket, és a kapu felé fordították a fejüket, ekkor a kapun kívüli zajból megértették, hogy Szancsár a földre esett. Azután felcsendült Szancsár híres nevetése. A két vértestvér egy pillanatra összenézett, aztán felugrálva a széttárták a kapu nemezét. Hej, hatalmas Isten!… A hatalmas Jamtár szemei majdnem kiestek, leesett az álla. Csak annyit tudott kiáltani, hogy "Jaj, Jaj, jaj". A dühöngő Gök Börü pedig annyira meglepődött, hogy a döbbenettől a földre hemperedett.
Nyár közepén nagy pelyhekben hullott a hó. Szancsár a kapu előtti havon elcsúszott és a földre esett. Egyrészt fuldoklott, másrészt azt mondta:
- Amíg mi a sátorban kumiszt ittunk, négy hónap telt el, eljött a tél, de mi nem is tudtunk róla. Ezalatt Jamtár ötéves leánya és négyéves fia a hóban bukdácsolva futva jött. Amikor Jamtár megpillantotta őket, magát kissé összeszedve kérdezte:
- Mi az, hékás?
Mintha ezek a kis gyermekek lettek volna felelősek nyár közepén a hóesésért, úgy nézett rájuk a hatalmas százados, kérdőre vonta őket. A leány megijedt és zavarodott szemekkel nézett az apjára, a hidegtől reszketve vacogó fogakkal kérdezte:
- Papa! Amíg mi a pusztán játszottunk, hirtelen elkezdett esni a hó. Nagyon fázunk, papa…
De Szancsár hahotája minden hangot elnyomott, lehetetlenné tette a beszélgetést. Jamtár zavarodott volt, nem tudta, hogy mit tegyen. Azon kívül, hogy a ló hátára kötözik és elűzik, nem volt más lehetőség Szancsár elhallgattatására. Csakhogy most nem volt itt Szancsár lova. Ráadásul ha Szancsárral foglalatoskodott volna, a gyermekek is, és ő maga is megfagytak volna. Gök Börüt, aki földre esett, egy mozdulattal talpra állítva kiabálta:
- Gyorsan vidd be Szancsárt!
Ő maga a gyermekeket csípte nyakon, és bevitte őket. Egy nemezbe csavarva rögtön leültette őket. A téli bundáját vetette a hátára. Megragadta Szancsárt, akit Gök Börü behozott és a földön hagyott, és Gök Börü hátára vetette. Úgy harsogta, mintha háborúban adott volna parancsot:
- Fuss körbe Szancsárral a sátoron belül. Te is megmelegedsz, és őt is megmenekszik attól hogy fuldokolva elakadjon a lélegzete. Gyorsan mozogj!…
Amíg Gök Börü, Szancsárral a hátán a sátorban futott, Jamtár gyorsan előszedte a tartalék sátorrudat és eltörte. Taplóval tüzet csiholva meggyújtotta. Nem volt más teendője, hogy a hirtelen jött télben meg ne haljanak. A gyerekeket a tűzhöz vitte. Aztán levette a bundáját, és a földre dobta. A már kifáradt Gök Börü hátáról levette Szancsárt. Miután a bundát ráadta, és azt mondta neki, hogy menjen átellenben a tűzhöz, maga kezdett Szancsárral körbefutni a sátoron belül. Mivel Jamtár igen erős volt, ezért nem fáradt volna ki egyhamar, ám a sátor szűk volt, és kényszerű körbe - körbe futástól elszédült. Szancsár pedig úgy nevetett, hogy a könny is csorgott a szeméből, a fulladás szélére jutott, közben azt mondta:
- Nézzétek Jamtárt!… Jobban vágtat Kara Kagán csődöreinél is.
A gyerekek pedig, akik először láttak ilyen furcsa dolgot, nevetni, hahotázni kezdtek. A dühöngő Gök Börü legelőször dühösen nézett a gyerekekre. A gyermekek nevetése eszébe juttatta, hogy valóban nevetséges a dolog. Az is furcsa volt neki, ahogy úgy elveszett Jamtár hatalmas bundájában mint egy kisgyermek. Ő is hahotázni és nevetni kezdett. Jamtár szédelegve futott, miközben a homlokáról gyöngyözött a verejték, azt mondta:
- Jól van. Kimelegedtem. Különben megfagytam volna a hidegtől. Ti meg mit röhögtök!… Mi van ezen nevetséges? Egyáltalán nincs is semmi…
És nem bírta tovább, ő is nevetni kezdett. A hahotázó Szancsárral a hátán ő is nevetett, hahotázott, miközben a sátor belsejében körbe - körbe futott.

*
* *

A nyár legforróbb időszakában a törökök földje öt napig a hidegtől megfagyva vergődött, mintha kemény tél lett volna. Voltak, akik a felkészületlenség miatt fagyhalált haltak, vagy megbetegedtek. Mindenkit félelem fogott el. Ez minden bizonnyal Isten haragja kellett hogy legyen. A törökök földjének legvénebbjei sem láttak a nyár közepén ilyen hideget, és sem az apáiktól, sem a nagyapáiktól nem hallottak ilyesmiről. Igen, az Isten minden bizonnyal feldühödött, megharagudott a törökökre. Mindenki erre gondolt, ennek az okát kereste.
Az Isten bizonyosan megdühödött. Kara Kagán sehol nem maradt meg, ide - oda vándorolt. A törökök immár nem égették, temették halottaikat mint régen. A kagán nem tudott betelni a kínai I-Csing Kátun szavaival, Sen-Kingből töményparancsnokot csinált, mintha török bég lett volna. Tulu Kán a helyzetről megfeledkezve, egy önálló kagánság vágyálmát kergette. Mintha nem lett volna elég a kínaiaktól származó bajokból, a kagán most egy Csao-Tejen nevű kínai tudós szavára hallgatott.
Jamtár csodálkozott rajta, hogyan bírta ki azt az éjszakát. Nemcsak Szancsárt mentette meg a megfulladástól, de a gyerekeket, Gök Börüt és saját magát is a megfagyástól. Azután, hogy az utolsó éhínség után újra meg újra igyekeztek összeszedni magukat, ez az öt napos fagy ismét sok állatukat megölte, ismét szomorú helyzetbe hozta őket. A hideg elmúlt, de a népben nem múlt el az iszonyat. Leírhatatlan félelem volt bennük. Úgy tűnt számukra, mintha átok hullott volna rájuk az égből.
Egy este Jamtár a gyerekeivel evett, és felkelt, amikor hirtelen kinyílt a sátor kapuja. Jamtárnak a sátor tompa félhomályában nem esett nehezére Gök Börü halálsápadt arcát kivennie. Jamtár, aki rájött, hogy valami természetfeletti van a barátjával, megkérdezte:
- Mi van Gök Börü?
Ekkor azt látta, hogy az még reszket is. Gök Börü egy szót sem szólt. Az állkapcsa összecsattant és mozdulatlanul nézett Jamtárra. Vajon mi lehetett az, ami így megremegtette Ötükennek ezt a dühöngőjét, aki soha életében semmitől sem félt?
Mostanában, amikor Isten haragja hullott reájuk, Gök Börü félelme lassan Jamtárra is ráragadt. A vállainál fogva megrázta:
- Megmondanád, hogy mi van? - kiáltotta.
Gök Börü most sem nyitotta ki a száját; csak a karjánál fogva kihúzta a sátorból Jamtárt. Jamtár arra számított, hogy ismét havat és jeget lát majd, és megkönnyebbült, hogy nem lát ilyesmit. Gök Börü az égre mutatott. Jamtár összerezzent: a szemeit dörzsölve nézett föl ismét az égre. Azután Gök Börü nyakába csimpaszkodva, félelemtől reszketve kiáltotta:
- Hát ez meg mi?
A két vértestvér hirtelen egymást átölelve reszketni kezdett, mert az égen három hold ragyogott. Amíg ők így álltak, hirtelen kiabálást hallottak a távolból. futkosás, zajongás támadt. Nemsokára a törökök földjén mindenki talpon termett. Kiabáltak, a kardjaikkal a pajzsaikat verve zajt csaptak, az ég felé nyilaztak. Jamtár azt mondta:
- Nincs megállás.
Gök Börüt a sátorba húzta és odavitte, ahol a fegyverei voltak. Gyorsan egy - egy tegzet vettek föl. Egy - egy kardot és pajzsot felkapva kiviharzottak. Ők is verni kezdték a kardjukkal a pajzsukat, és az ég felé kezdtek nyilazni. A nők, férfiak, gyermekek, a sok ezernyi ember kiáltozása félelmetes zajt keltett; a kutyák vonyítása, a lovak nyerítése, a tehenek bőgése növelte a hangzavart.
A három hold egyesülését várva, belefáradtak a kiabálásba. A holdak nem egyesültek, amíg le nem nyugodtak. Azután, hogy lenyugodtak, sötétségbe borult a vidék, a megrettent és izgatott emberek szívébe egy kis nyugalom költözött. A sátraikba húzódva elaludtak. Ezt nem is lehetett alvásnak nevezni, a fáradságtól szunnyadtak el.

*
* *

Csakhogy volt egy valaki az országban, aki nem aludt. Bögü Alp ezredes reggelig Kirács Atya szavain gondolkodott. Lassan beteljesedtek azok a szavak, amik Bögü Alp eszében jártak. Kirács Atya azt mondta: "Nagy idők következnek!… Amint éhínség lesz, darabokra hullik a Hold!… Kara Kagánt nem fogod megölni… Őt a bánat öli majd meg. Egy városban összegyülekező negyven férfit látok… Te is köztük vagy… Eső esik… A folyó partján küzdötök… A nép megmenekül… A neveteket sohasem felejtik majd el… Ezerháromszáz év halál után megelevenedtek majd… A nevetek a világ végezetéig megmarad a szívekben…"
Íme, az éhínség után darabokra hullott a Hold. Tehát most elérkezett az ideje, hogy Kara Kagánt megölje a bánat. Bögü Alp Kirács Atya szavait, amikor elhangzottak nem értette meg ilyen jól. Most, a dolgok megtörténte után megértette, hogy azok a szavak, amiket régen nem értett, mekkora igazságot jelentenek, és mélyen elgondolkodott. Vajon ki az a negyven férfi, akik a hatalmas városban gyülekeznek majd? Vajon melyik lehet az a hatalmas város? No meg ezerháromszáz évnyi halál után a megelevenedni?…
Bögü Alp szívében leírhatatlan szorongás volt. Még hajnalhasadás előtt elhagyta a sátrát; a pusztán, a hegyoldalakon kezdett sétálni. Maga sem tudta, hogy hová megy. Nem is volt tudatában annak, hogy mit csinál. Amikor egy idő múlva magához tért, azt látta, hogy ledőlt egy kis halomra, és a Nap felkelőben van. Hirtelen villámként hasított belé a gondolat: Vajon mi lenne, ha ismét elmenne Kirács Atyához? Vajon él-e még Kirács Atya? Bögü Alp hajlott rá, hogy az út mellett döntsön. Hirtelen előre tekintett. Azután ültő helyéből felállva körbetekintett. Furcsa!… A földből vörös köd szállt föl. Mostanáig nem látott ilyesmit: Miután nyári havazást, és az égen három holdat látott, most meg a vörös gőznek a kibugyogása a földből érthetetlen és hihetetlen dolog volt.
Ahogy a Nap magasabbra hágott, a gőz is sokasodott, köd képződött. Amíg Bögü Alp a sátra felé irányította a lépteit, jó néhány ember zavarodottan és félelemmel nézte a földet beborító vörös ködöt, sokan pedig felfegyverkezve várakoztak a sátraik kapujában. Senki sem értette az okát. Sem a kámok, sem a regősök, sem a bégek, sem a vének nem tudtak fogódzót adni. Mindenkinek az volt az előérzete, hogy a végzet csapást készül mérni a fejükre, és az ezzel szembeni tehetetlenség adta belenyugvással, fejüket lehajtva hallgattak. A tél, az éhínség, betegség a törökök földjét megverte és megfélemlítette, sokan meghaltak, az emberek és a lovak lesoványodtak. Az Isten haragja bizonyára még nem múlt el, hogy most meg nyár közepén fagyott, a hold háromfelé osztódott és a földből vörös köd bugyogott föl.

*
* *

Az Isten haragja még nem múlt el.

 

VERESÉG

A következő tavasz korán beköszöntött a törökök földjén. Az emberek, akik az égből alászálló különféle bajoktól nyomorult állapotra jutottak, egyöntetűen úgy gondolták, hogy nincs más lehetőségük, csak egy Kína elleni támadással szerezhetnének egy kis nyereséget. Sehogyan sem értették, hogy a kagán mit tervez, miért nem adja ki a parancsot a támadásra. Ahogy késett a támadási parancs, úgy nőtt a szóbeszéd, a pletyka. Megsokasodott azoknak a száma. akik nem átallottak nyíltan a kagán ellen beszélni.
I-Csing Kátun a kínai embereitől hírét vette, hogy kik beszélnek a kagán és ő ellene. Amikor meghallotta, hogy ezek között van Bögü Alp ezredes is, arra gondolt, hogy ennek gátat kell vetni, különben ha nem tennék meg, akkor rossz vége lenne a dolognak. Úgy hallotta, hogy Bögü Alp olyan vitéz volt, aki nem óvja a szemét gallytól, görcstől. Ráadásul Isbara Kán veje volt. I-Csing Kátun nem habozott, hogy hivassa a Kara Kagánhoz leghűségesebb béget, Ulug Tárkányt, és parancsokat adjon neki. Bögü Alpot mindenki ismerte. Ráadásul miután a nyugati kagánhoz követként ment, hírneve, dicsősége mindenfelé elterjedt. Amikor Ulug Tárkány megtalálta az ezredest, durva hangon megkérdezte:
- Bögü Alp ezredes! Igaz-e, hogy a kagán és a kátun ellen beszéltél?
- Igaz, Tárkány!
- Akkor pedig, amíg a kagán parancsára várunk, bebörtönözlek.
- Jól van menjünk.
Éppen ekkor egy lovas hírnök érkezett és tudatta Kara Kagán parancsát, hogy másnap gyülekezzen a hadsereg, aztán vágtatva távozott. Ekkor Bögü Alp megérezte, hogy valami hiba lesz a dologban:
- Ulug Tárkány! A kágántól kaptad-e a parancsot, hogy ide gyere? - kérdezte.
- Nem! A kátuntól kaptam.
- Akkor pedig nem mehetek veled.
- Miért?
- Amikor Kara Kagán a seregbe hív, hogy a háborúba menjek, I-Csing Kátun nem adhat neked parancsot arra, hogy engem bedugjanak egy lyukba.
- I-Csing Kátun nekem ezt a parancsot adta.
- Ha adta is, nincs jelentősége. Miután nemsokára lóra ülök, I-Csing Kátun parancsát nem ismerem.
Ulug Tárkány nem ellenkezett soká, mert belátta, hogy Bögü Alpnak igaza van. Látta, hogy ha ellenkezne is, az ezredes akkor sem hallgatna rá. Igen csekély esélye volt arra, hogy egy Bögü Alppal vívott párviadal útján teljesíthetné a kátun parancsát.
Ulug Tárkány visszafordult.

*
* *

Bögü Alp ezredes nem értette, hogy miféle rajtaütés ez. Isbara Kán serege nem jött el a rajtaütésre. Kür Sád töménye sem volt itt. Tulu Kánra térve: nemhogy Kara Kagánnal együtt indult volna a rajtaütésre, de ellene is fordult, szövetséget kötött Kínával. Amíg Kara Kagán serege Kína ellen vonult, Tulu Kán vendégként érkezett a kínai palotába, ahol nagy ünnepséggel fogadták. Ebben az időszakban, amikor Kína Tulu Kánt maga mellé állítva megerősödött, Kara Kagán két tömény katonával indult a rajtaütésre. Ráadásul e két tömény egyikének a vezére a szerencsétlen kínai Sen-King volt.
A menetelés első éjjelén a táborhelyükön Bögü Alp ezredes Aj Bég ezredessel beszélgetett erről. A lovaikat a végtelen pusztán legelészni hagyták, maguk pedig kinyújtózkodtak a földön. A lovásza, Jumru jócskán előrébb, a kürtjével az oldalán törökülésbe ült, a kardjával foglalatoskodott. Bögü Alp így szólt:
- Aj Bég! Todod-e, hogy miért csináljuk két töménnyel a rajtaütést? Tudod-e, hogy Isbara Kán és Kür Sád miért nem vesz részt a rajtaütésben? Tudod-e, hogy mit nyerhetünk vagy veszíthetünk ebben a rajtaütésben?
Aj Bég keserűen mosolygott:
- Erről I-Csing Kátunt és Sen-Kinget kellene megkérdezni. Ennyi szenvedés után, az asszonyainkkal és gyermekeinkkel együtt kellett volna Kínára támadnunk.
Miközben a két ezredes a számukra rejtélynek tűnő ügyet tárgyalta ki, indulatos vitába merültek. Eleinte igen halkan beszéltek. Aztán megemelték a hangjukat. Annyira durvult, hogy Jumru is meghallotta. Jumru közkatona volt, ezért egyáltalán nem érdekelte a rajtaütésre induló katonák száma. Nem látta, hogy mi a különbség a között, hogy tíz töménnyel, vagy két töménnyel indulnak a rajtaütésre. Ő mostanáig ahhoz szokott hozzá, hogy egyetlen ellenséget lát magával szemben. Miután azt az egyet elintézte, egymás után mások is előálltak, de ez Jumrunak nem számított. Akár ha száz tömény lett volna is az ellenség, ez a száz tömény nem állt volna egyszerre Jumruval szemben. Ha e száz tömény bármelyik töményéből bármelyik katona szembeszállt volna vele, akkor Jumru akárhogyan is, de legyűrte volna. Ha jönnek a többiek, miután azt legyőzte, az ugyanaz. Hát ezek az ezredesek meg minek ülnek és számolgatják a katonákat? Jumrunak ezen nem volt ideje túl sokat töprengeni. A földön, a csillagokra tekintve, a lágy éjszakai szellőtől édes és nyugodt álomba merült.
Az ezredesek nem vették észre, hogy elmúlt az éjfél. Sőt a lassan közeledő, a hátuk mögött megálló árnyat sem érezték meg. Jobban mondva tudatában voltak, de nem látták szükségét, hogy egy fel s alá járkáló őrszemre ügyeljenek.
Csak az, keltette fel végül az ezredesek figyelmét, hogy az árny mellettük maradt. Egy időben azzal, hogy a fejeiket felemelve dühösen az őrszemre néztek, rögtön felugrottak a helyükről. Az az árnyék, amivel az imént nem törődtek, mert azt hitték, hogy egy őrszem, Kara Kagán volt személyesen.
A két ezredes féltérdre ereszkedett. A kagán bús tekintettel mérte őket végig.
- Rosszul gondoljátok ezredesek. - mondta.
Aztán látva, hogy azok olyan némán és mozdulatlanul állnak mint a kő, kiegészítette a szavait:
- Ha Isbara Kán és Kür Sád minden katonáját összegyűjtenénk, az nem tenne ki egy töményt. Annak is a fele ló nélkül maradt. Én magam is csak egy - két tömény katonát tudtam kiállítani. A távollétünkben Isbara Kán és Kür Sád a szedett - vedett seregükkel és sovány lovaikkal fogja majd megvédeni a törökök földjét minden támadás ellen. Hát nem tudjátok, hogy mennyi ember és állat pusztult el az utolsó éhínség és nyomorúság idején? Nem tudhatjátok. Én, a törökök kagánja, Kara Kagán, a sok ezernyi lovamból megmaradt egy - két száz lovamat szétosztottam a katonák között, hogy felszereljük a sereget. Nincs már másom azon az egy jól futó lovamon kívül, amin ülök.
Miután Kara Kagán ezeket elmondta, gyors és kemény léptekkel távozott. A két ezredes szíve összeszorult. Bögü Alp reggelig nem tudott elaludni.

*
* *

Két nap múlva, amikor a gök-türk hadsereg megérkezett Ujang-hegyéhez, az előőrs tudatta, hogy kínaiak tűntek föl. A szerint a hír szerint amit a kémek az előőrsnek jelentettek, a kínai sereg öt - hat jól felszerelt, jól táplált töményből állt. Kara Kagán elsősorban azon töprengett, hogy vajon Tulu Kán az ellenoldalon van-e, vagy sem. Kara Kagán számára egy kis megnyugvás lett volna, ha Tulu Kán, és egyetlen katonája sem lett volna a kínai seregben. Különben a fáradt és lesoványodott két töménnyel nem lett volna olyan egyszerű megküzdenie a háromszoros túlerő ellen.
Bögü Alp, a török sereg jobbszárnyán hátrébb helyezkedett el. Egy meglehetősen magas lejtőről az egész csatateret beláthatta. Az ezredes a kínai sereg menetét és felsorakozását figyelemmel kísérte. Az ellenség háromszoros sorban, szoros rendben nyomult előre. A kagán nem állított elővédet. Éppen középre tűzte ki három lófarkas zászlaját, és Aj Bég ezredest elővédként támadásba küldte.
Aj Bég, a parancsnoksága alatt álló ezer fővel könnyű vágtába kezdett. Aztán felgyorsult. Amikor ötszáz lépésnyire jutott az ellenségtől, éles kürtszó csendült föl a csatatéren. Akkor látszott, hogy vágtába kezdenek. Harci kiáltásaikkal a kínaiak felé rúgtatva nyílzáport zúdítottak rájuk. Amíg kétszáz lépésnyire nem értek, így versengtek, aztán ismét kürtszó harsant. Bögü Alpnak megütötte a szemét, hogy Aj Bég ezrede hirtelen megfordul és menekülni kezd. Ezzel a menekülés éppen idejében lett végrehajtva, ugyanis az első sorban álló két kínai tömény jobbról és balról előrelendült, hogy körülfogja Aj Béget. Aj Bég nem esett csapdába. Miután kürtszóval jobbra vonta az egész seregét, ismét hátraarcot csinálva rátámadt az egyik kínai töményre. A kagánnak tetszett ez a hadművelet, a balról előrenyomuló kínai tömény ellen egy másik ezredet állított.
Aj Bég most Bögü Alptól úgy ezer lépésnyire küzdött. Úgy szétszórta őket, mintha egy varjúcsapatra sólyom csapott volna le. Bögü Alp, aki egy magaslati helyről hidegvérrel nézte a harcot, halkan azt mormolta:
- Igaza van a kagánnak.
Mert ma egyetlen török ló sem futott villámsebesen, mint máskor. A célt nem tévesztő török nyilak nem lyuggatták a kínaiak mellkasát, mint máskor. Ezer lépésről is ki lehetett venni, hogy a török lovak hogy lesoványodtak a kínai lovakhoz képest.
Aj Bég ismét kicsúszott , visszafelé futott. hátrafelé nyilazva igyekezett megtépázni a kínaiakat. Eközben Bögü Alp a közelében lévő Aj Bégről a kagán felé fordította a tekintetét. Azt látta, hogy a kagán három lófarkas zászlaja a levegőbe emelkedik, és a két hadsereg minden erejével egymásnak esik.
Ő maga, amíg parancsot nem kap rá a kagántól, nem mozdulhatott innen, ám az, hogy a kínaiak öt töménnyel támadtak a kagánra, ő pedig ellenáll nekik, azt mutatták, hogy már nem is lesz lehetősége a parancs kiadására. Ismét Aj Bég felé tekintett. Az ördög vigye el… Amikor Aj Bég kardot rántva a kínaiakra támadt, egy nyíl találta el és elesett, a felére zsugorodott ezrede gyorsan visszavonulásba kezdett. Bögü Alp odakiáltott a kissé hátrébb álló Jumruhoz:
- Fújj támadást a kürtön!
Aztán az íjához kapott. Amit megszólalt a kürt, Bögü Alp ezer lovasa villámként vetődtek előre. Bögü Alp Aj Bég megmaradt lovasait is magához csatlakoztatva vágtában támadott. Meghozta a döntését. Akár sikerül, akár nem, semmi sem térítheti el a szándékától.
Ahogy a kínaiak felé vágtatott a lován, legelőször az első soraikban lévőket nyílzáporral folyamatosan földre terítette. Azután a seregét kürtszóval összegyűjtve a lehető legnagyobb sebességgel, amire csak képesek voltak, a kínai sereg hátába hajtotta. Hogy ezt megtehesse, nagy ívet kellett leírniuk, és a kínaiaknál hosszabb utat kellett bejárniuk. A kínaiak rövid ideig tartó zavarodottságát kihasználva, akik nem értették, hogy mi van, villámsebesen nyomult előre. A kínaiak végre megértették a helyzetet, rövid úton igyekeztek Bögü Alpot megelőzni. Akkor az ezredes hangja ezt harsogta:
- Jaglakar százados!
A harci zaj és a lovak zaja között ugyanolyan kemény hang válaszolt:
- Parancs!
Bögü Alp parancsot adott neki arra, hogy karddal tartóztassa föl a mögötte jövő kínai lovasokat, akik igyekeztek megakadályozni, hogy a kínai sereg hátába jusson:
- Amíg én az ellenség hátába nem jutok, tartsd föl ezeket az érkező kínaiakat!
- Te parancsolsz!
Jaglakar százados egy háromévesen Ötükenbe került kirgiz volt. Hány éve leste már az alkalmat, hogy a Kögmen-hegyén átkelve az atyja hazájába menjen, azt tervezgette, hogy apja sátrához megy, ám minden évben megakadályozta valami. Amint megkapta ezt a parancsot, már tudta, hogy fel kell hagynia a reménnyel, hogy valaha is átkeljen a Kögmen-hegyén, mert a saját száz lovasával egy Kínai töményt feltartani, egyet jelentett az igen közeli Túlvilágra érkezéssel. De az igen közeli halálára gondolva nem méltatlankodott. Miután a nagydarab kirgiz százados, igen zengő és izgatott hangon, amiből furcsán kicsendül a búcsúja az élettől, gyorsan maga köré gyűjtötte katonáit, száz emberével a tízezer kínai közé hatolt. Jaglakar minden kardcsapással egy kínait terített le, és közben azt ordította:
- Vedd! Kögmen-hegyének szerelmére… A katonái is nekihevültek. Azok pedig "Ötüken szerelmére", "Kara Kagán szerelmére", "I-Csing Kátun szerelmére", "Sen-King" szerelmére kiáltásokkal mérték a kínaiakat kettészelő csapásaikat, közben pedig úgy olvadtak, mint a hó a napsütésben.
Jaglakar százados valóban úgy nyomult előre, mintha Kögmen felé ment volna. Szinte széltében hosszában kettészelve átvágott a kínai töményen, ám a lovát lövés érte, és a földön találta magát. Egy igen közelről kilőtt nyíl oldalt a lágyékába fúródott. A világ elsötétedett előtte. Százával keltek át fölötte a lovak, ám a hős kirgiz és száz katonája elegendő időt nyert Bögü Alp számára. Az ezredes mintha farkas támadt volna a juhnyájra, úgy csapott le a kínai hadsereg mögül. Igen furcsa harc lett. Amíg az öt kínai tömény Kara Kagán két töményét hátraszorította, Bögü Alp pedig ezt az öt töményt üldözte, mögötte pedig az őt üldöző tömény jött.
Bögü Alp aznap kétségbeesésig küzdött. Nyíl és kard ejtette sebeket szerzett. Igen sok kínait fosztott meg az életétől. Hős katonáinak százait áldozta föl, ám a vereséget nem tudta megakadályozni. Az ezredes, a kínaiaknak okozott hatalmas veszteségekkel a vereséget csak enyhíteni tudta, hogy az ne juthasson a megsemmisülés fokáig. A kínaiak nem követhették a török sereget, ők pedig nyugodtan átkelhettek a nagy sivatagon. Ám nem lelt vigaszt. Az összes századosa, és sok tizedese is a csatatéren feküdt. Bögü Alp ezredéből háromszázan maradtak. Kara Kagán két töménye pedig a felére olvadt, mire átkeltek a sivatagon.

 

BECSAPVA

Kür Sád, Börü Tárkányt hagyta maga helyett a gök-türkök földjén, dél felé, a kagán serege felé vágtatott. Öt lovas volt még mögötte. Amikor a kagántól érkező hírnök meghozta a vereség hírét, dühösen a kardjához kapott, de amikor meghallotta, hogy békekövetként Kínába küldik, a süvegét földhöz csapva, őrültként üvöltötte:
- Hogy békét?
Kür Sád, hogy bármi áron is, de megakadályozza, hogy követségbe menjen, arra gondolt, hogy a kagánhoz szalad, a sokat tapasztalt Börü Tárkányt hagyta maga helyett, azután óvatosságra intette, mert lehetséges, hogy a kínaiak ezt az alkalmat kihasználva dél felől támadnak majd törökföld felé. A hírnökkel együtt egy századost, két tizedest és egy lovászt maga mellé véve útnak eredt.
Éles szemeivel folyton előre tekintett, de nem is látta, amit nézett, mert az agyában villámsebesen szaladt át ezer és egy féle gondolat. Kür Sád dühös volt a kagán határozatlansága miatt; tudta, hogy először háború, aztán meg béke megteremtésével a törökök földje semmit sem nyer majd. Az éhínség és nyomor megtörte őket, megfogyatkoztak, lesoványodtak, mégis úgy hitte, az az egyetlen megoldás, ha az összes rendelkezésükre álló erőiket összeszedve Kínával összecsapnak. Akkor lesz élelem. Az igen régi időkben, több száz évvel korábban, azok szerint amiket az atyáik tetteiről hallottak: Az a leghelyesebb amit tehetnek, ha az asszonyokat és gyermekeket a holmijaikkal északra küldik, az összes összeszedhető lovasukkal egy villámgyors támadást intéznek Kína ellen, aztán visszavonulva visszatérnek északra, és miután a nyomukba eredő kínaiakat távolra csalták a saját hazájuktól, élethalálharcba bocsátkoznak velük. A kagán, Isbara Kán és a saját összes lovasát össze kell szedni, sőt Tulu Kán seregének maradékát is össze kell gyűjteni. Ha ez nem lenne elég, a nyugati kagántól is kérhetnek katonát. De Kínába békekövetet küldeni, mielőtt mindent megtettek volna… Ezt Kür Sád nem fogta föl ésszel.
Kür Sád és az öt lovasa sötétedéskor Kara Kagán seregéhez értek. A seregben mély csend volt. Ez a sereg a felét a csatatéren hagyta. Szembeszökő volt a sereg fáradt, sebesült katonáinak a levertsége. Amikor a rajtaütés kedvéért elhagyták a hazájukat, nem volt sok útravaló élelmük. Úgy volt, hogy majd Kínában zsákmányolnak értékeket és élelmet. Miután elvesztették a háborút, ez a remény kútba esett. ismét kezdődött az éhség. Nem volt más lehetőség, mint hazatérve, az otthoni kevéske élelemmel megelégedni. Kür Sád érkezése hirtelen fellelkesítette az egész sereget.
Kara Kagán egymagában üldögélt a díszsátrában, bús arccal töprengett. Kür Sád érkezése eloszlatta az arcáról a feszültséget:
- Kür Sád! Elvesztettük a háborút. - mondta.
- Ha el is vesztettük az első csatát, megnyerhetjük a másodikat.
A kagán keserűen mosolygott:
- Erőtlen, fáradt, sebesült tízezer lovasom maradt. A bégek közül sokan meghaltak. Hát lehet-e csatát nyerni ennyi katonával ?
Kür Sád szemei szikráztak:
- Ha parancsot adnál, most haza, és Isbara Kánhoz hírnököt küldenél, hogy ahány lovas csak van, hozza el, még egyszer megkísérthetnénk a szerencsét.
Kara Kagán szigorú tekintettel nézett, aztán tőle nem is remélt lágy hangon kérdezte:
- A gök-türk kagánság jövőjét talán bízzuk a szerencsére?
Kür Sád kemény választ adott:
- A szerencse megkísértése jobb mint a békekötés, mert a békekötéshez azt jelenti, hogy elfogadjuk a sötét jövendőnket. De ha megkísértjük a szerencsét, van esély a győzelemre.
A kagán beletörődő hangon válaszolta:
- Én békekövetet küldtem Kínába.
Összenéztek Kür Sáddal. A kagán tekintetéből bánat érződött. Az Ötükenben ragyogó tűznek a szikrái látszottak. A hangja folyamatosan egyre élesebb lett, ahogy mondani kezdte:
- A békekövet küldésével rosszat tettél kagán! Most a kínaiak sokat fognak kérni tőlünk. Az ő követeléseiket elfogadni, egyenlő a kínai fogsággal. Adj parancsot: hírnök menjen a hazánkba, minden katonánkat gyűjtsük össze itt. Ha velünk emberként beszélnek, akkor jó. Ha nem úgy beszélnének, akkor támadjunk ismét. Itt várakozva haljunk-e éhen, vagy támadjunk és zsákmányoljunk-e? Amikor eljöttem, Börü Tárkánynak megparancsoltam, hogy legyen készenlétben. Kétezer lovas várja a parancsot, hogy útra keljen. Ha Isbara Kán is eljön az embereivel, megleckéztethetjük a kínaiakat. Ha legyőznének is, a helyzetünk nem lesz rosszabb a jelenleginél. Ha mást nem is, legalább nem büszkélkedhetnek azzal, hogy a török kagán fejet hajtott.
A kagán lehajtotta a fejét, gondolkodott. Nyilvánvaló volt, hogy ismét tanácstalan. Mély csönd lett a sátorban, aztán a kagán felemelte a fejét. Kür Sád szemébe nézve így szólt:
- Tégy, amit akarsz!
Kür Sád féltérdre ereszkedett:
- Te parancsolsz, kagán!
Azonnal kiviharzott. Miután az otthonról magával hozott két tizedesnek rövid parancsot adott, az egyiket Börü Tárkányhoz, a másikat Isbara Kánhoz küldte. Ezek azért mentek el, hogy biztosítsák, hogy azok minden erejükkel eljöjjenek. A Börü Tárkányhoz menő tizedes az ottani teendőjének végeztével északabbra, Tulu Kán földjére megy, és onnan is igyekszik majd katonát hozni. Amint ezt a dolgot elintézte, Kür Sád az otthonról hozott századosát és lovászát is magához hívta. Titkos utasítást adott nekik. Miután ezek ketten elvágtattak, elindult, hogy a sereg között elvegyülve szétnézzen, közelről nézze, szemlélje meg a katonákat. Kür Sád őrült dolgot tett, a századost és a lovászát a nyugati kagánhoz küldte. Talán nem mondta-e neki Kara Kagán, hogy tegyen amit csak akar? Íme, ő pedig megtette amit akart, követet küldött a nyugati kagánhoz, a lehető legsürgősebben segítséget kért. Nem volt idő sok töprengésre, előkészületekre. Mivel azt akarta, hogy a dolog titokban maradjon, senki meg ne hallja, csak egy századost küldött követként, és csak a saját lovászát adhatta mellé. A követhez sem pénzt, sem élelmet, sem segítőt nem adott. Ha ezekkel foglalkozott volna, nemcsak időt veszít, de híre is ment volna a dolognak. Röviden elmondta a századosnak a feladat nagyságát és nehézségét, hogy útközben találjon magának élelmet, haladjon igen gyorsan, és megparancsolta neki, hogy amíg meg nem érkezik a nyugati kagánhoz, a kapott feladatáról senkinek se szóljon semmit.
Kür Sád azon az éjjelen nem aludt. A sereg állapota rosszabb volt, mit hitte. A sebesültek közül a súlyosabbak nyögdécseltek, de egy korty kumisz sem volt, amit a szájukba tölthettek volna. Az őrök egyike a sebesülései miatt elvérzett és meghalt. Az utolsó csata hőse, Bögü Alp elájult, miután a sebeit tüzes vassal kiégették. A seregben hozzávetőlegesen nem maradt tiszt. A két töményparancsnok közül az egyik, Tunga Tegin a csatamezőn maradt. A másik töményparancsnoknak, Sen-Kingnek kutya baja sem volt. Ennek a szerencsétlenségnek a láttára Kür Sád agyába tolult a vér, nehezen tudta visszafogni magát, hogy meg ne ölje. Az ezredesek közül egyedül Bögü Alp maradt meg, ám ő is szomorú állapotban volt. Kür Sád reggelig foglalatoskodott, hogy három sértetlenül maradt tizedessel megszámoltassa az egész sereget. A kínai Sen-King nem számított embernek. A kagánon és sajátmagán kívül egy ezredes, négy százados, huszonegy tizedes, kilencezer nyolcszáz ötven katona maradt. Ezek közül hatszázan annyira súlyosan sérült volt, hogy harcképtelen volt. Börü Tárkány és Isbara Kán serege közül amelyik hamarabb ideér, azoknak az élelmével jóllakatják ezt a hatszáz katonát és hátraküldik őket. Tehát kilencezer háromszáz ember maradt. Börü Tárkánytól jövő kétezerrel ez tizenegyezer háromszázat tesz ki. Isbara Kán seregével is erősödnek majd. De sajnos!… A szerencse elfordult tőlük, mert a napkeltekor érkező tizedes közölte, hogy Isbara Kán serege úton van, ám a nagybeteg Isbara Kán nincs a sereg élén. Kür Sád a szemöldökét összevonva kérdezte:
- Hány fős az érkező sereg?
Aztán fájó szívvel hallgatta a választ:
- Négyszáz ember! Isbara Kán pedig csak húsz alkalmas férfit tartott maga mellett. Azoknak sincs lova.
Kür Sád az összetört álmait sirathatta. Amikor egy tömény érkezését várta Isbara Kántól, és négyszáz fővel szembesült, eltemette a reményeit. Ám a vitéz Kür Sád eltökéltségét nem ingatta meg, ha reménytelen volt is a feladat, nem hátrált meg. Amikor hatszáz súlyos sebesültet néhány katonával hátraküldte, megérkezett az a kétezer lovas, akit Börü Tárkány indított útnak. Egész éjjel nem aludt, hanem dolgozott, fáradhatatlanul azzal foglalatoskodott, hogy rendbe szedje a sereget. Azon gondolkodott, hogy egy tizenegyezer hétszáz fős sereggel mit tehetne a hatalmas kínai hadsereg ellenében. Minden, amit elérhetett, csak egy kis időnyerés volt. Talán jön néhány katona Tulu Kán seregéből, ha még egy kis időt nyer, talán a nyugati kagán is a segítségére siet. Ezzel a gondolattal a sereg rendbetételekor rengeteg századosból ezredest, a tizedesekből pedig századost csinált. A kínai Sen-Kingnek egyetlen katonát sem adott, magához hivatta és kemény hangon azt mondta:
- Megteszlek a kagán szárnysegédjévé.
Sen-King megaláztatásnak vette, hogy a hozzá hasonlóan töményparancsnok Kür Sád elmozdította a serege éléről, és a kagán mellé rendelt szárnysegédet csinált belőle. Erre nem volt joga. Be fogja árulni a kagánnál. Ám mielőtt Sen-King kivitelezhette volna ezt a szándékát, mozgolódás támadt a seregben: Követ érkezett Kína kagánjától.

*
* *

Kara Kagán, Kür Sáddal, Sen-Kinggel és Bögü Alp ezredessel az oldalán a díszsátrában fogadta a kínai követet. A követtel egy törökül tudó kínai tiszt jött tolmácsolni. A követ egy igen nevetős arcú ember volt. Igen nagy tiszteletet mutatott a kagán irányában. Legelőször is, az elszenvedett vereség miatt vigasztalva a kagánt, azt mondta, hogy a háború szerencse dolga, és hogy hány becses kagán és tábornok ízlelte már meg a keserű vereséget, és ehhez hozzátette, hogy ez Kara Kagán becsét semmiképpen sem fogja csökkenteni. Aztán megkérdezte a kagán feltételeit a békekötéshez. Ekkor Kür Sád közbevágott:
- Kagán! Ha parancsot adsz, ezt az ügyet előbb tárgyaljuk meg egymás között.
Kara Kagán a kínaiaktól igen nehéz feltételeket várt, és most felvidult, amikor azok tőle kérték a békefeltételeket. Kür Sád óhajának eleget téve így szólt:
- Azt holnap közlöm.
Így vetett véget a követtel való tárgyalásnak.
Kür Sád is nehéz feltételeket várt a követtől. Ám ő nem vidult fel, mint Kara Kagán, amikor nem látott nehéz feltételt, inkább szorongást érzett. Nem tudta, hogy miből származik ez a szorongás. Azért szorongott, mert egy előérzete szerint valami sötét dolog volt az ügy mögött. Bögü Alp pedig a vértelenségtől elsárgult arccal rögtön elhagyta a kagán díszsátrát. A kínai követet faképnél hagyta.
Kür Sád is, és Bögü Alp is arra gyanakodott, hogy Sen-Kingnek is része van a dologban. Mivel kezdetektől fogva rosszat gondoltak róla, az őket ért minden rosszban, minden bajban az ő kezét sejtették… Kínai volt. Csupán ez az ok elegendő volt arra, hogy gonosznak tartsák, és még fokozódjon is bennük az érzés. Miután négyszemközt beszéltek, mindketten úgy döntöttek, hogy Sen-Kinget szemmel kell tartani, és az egyik megbízható tizedest meg is bízták, hogy tartsa szemmel.
A kínai követ a vidék legmagasabb pontján verte le a sátrát. A tolmácskodó tiszten kívül még két katona, és egy szakács volt mellette. A törökök számára igen nevetségesnek tűnt, hogy még ilyen háborús időben, a csatatéren is szakáccsal járkáljon valaki, és furcsán néztek rá. A szakács estig kétszer főzött ételt, sőt a az ottani sebesült török katonáknak is adott belőle. Igen fecsegő, beszédes egy ember volt. Állandóan kínaiul fecsegett, és amikor azt a törökök nem értették, tolmácsot hívott, annak a segítségével igyekezett beszélgetni.
- Ezek jó ételek. Erősítik a testet. A sebeitek gyorsan meggyógyulnak majd tőle.
A törökök nagyon éhesek voltak. Hang nélkül megették, amit adott, de a fecsegő szakács nem hallgatott el:
- Mély-e a sebetek?
Az egyik török válaszolt:
- Kardvágás…
És a véres kaftánját szétnyitva megmutatta a mellkasán lévő kiégetett sebet. A szakács furcsa sikolyt hallatott:
- Micsoda vágás? Az egy odú, odú!… Ez a vágás ennyi élelemmel nem gyógyul be.
Ahogy ezt mondta, még egy kis élelmet hozott a töröknek. Ismét be nem állt a szája:
- Minden sebesültnek enni akartam adni, de nem tudom, hogy elég-e? Hány sebesültetek van?
- Hát van-e katona, aki nem sebesült meg? Majdnem mind sebesültek vagyunk…
A szakács kesergett:
- Kár!… Kár!… Óh milyen rossz a háború! A mi katonáink ezrével haltak meg, akik megmaradtak, azok pedig szomorú állapotban térnek vissza Kínába.
A török furcsállotta ezt:
- A mi seregünk fele is elpusztult. Mi van ezen csodálkoznivaló?
A kínai sajnálkozó tekintettel nézett a törökre, ugyanakkor különféle ételekkel traktálta:
- Ti meg holnap a hazátokba visszatérve pihenhettek majd. A sebeitek begyógyulnak.
A török alaposan bedühödött:
- Ha visszatérnénk a hazánkba, akkor nem jöttek volna el az otthon maradottak. Az ember sátorban születik, és a mezőn hal meg.

*
* *

Azon az éjjelen amikor Kür Sád Bögü Alppal a katonák között sétált, közben beszélgettek. A Sen-Kinget szemmel tartó tizedes nem látta, hogy gyanúsan ténykedne. Kür Sád éppen azon volt, hogy elváljon Bögü Alptól, hogy hosszú álmatlanság után lefeküdjön. Hirtelen igencsak közel, egy meglehetősen nagy tüzet láttak. Amikor Kür Sád megtiltotta a tűzifa gyújtását, egy ekkora tűzgyújtása a parancsának a megszegését jelentette. Gyorsan a tűz felé mentek. Azelőtt a domb előtt, amelyen a kínai követ sátrát felverték, durva hangú vita zajlott. A török őr figyelmeztette a kínaiakat arra, hogy tilos a tűzgyújtás, és azonnal oltsák el, amíg pedig a kínai követ valamit kínaiul válaszolva ellenkezett, a szakács folytatta a főzést. Ezen a kései órán a főzés furcsa falánkság jele volt. Amint Kür Sád és Bögü Alp odaért, az őr féltérdre ereszkedett:
- Kür Sád! Ezek a fickók nem értenek törökül. - kiáltotta.
Kür Sád parancsot adott az őrnek:
- Oltsd el!
Az őr a tűz felé indult. Az elébe kerülni igyekvő szakácsot megragadta és fölre terítette. Aztán lekapta a kaftánját a saját válláról, és azzal oltotta el a tüzet. Miután az akkor a futva érkező tolmács, beszélt a követtel, megkérdezte Kür Sád tettének az okát. Kür Sád lenézően végigmérte a követet és a tolmácsot, aztán így szólt:
- Te talán nem vagy katona? Hát nem tudod, hogy éjszaka a hadseregben nem gyújtanak tüzet?
A tolmács ismét a követhez beszélt. Aztán igen tiszteletteljesen a bocsánatot kért, és azt mondta, hogy nem volt tudomása ilyesféle parancsról.

*
* *

Nem sokkal később, amikor Kür Sád a fáradságtól, Bögü Alp pedig súlyos sebétől, egy - egy vékony nemezbe csavarodva álomba merült a fekete földön, a kínai követ sátrában a követ és a tolmács halkan beszélgetett. A tolmács azt mondta:
- A szerint, hogy a hadseregük fele meghalt, körülbelül tízezer fő jött ide. Ha figyelembe vesszük, hogy a hátrahagyott erőiket is ide hívták, most tizenötezren lehetnek. A mi szakácsunk jól végezte a munkáját. A törökök számát a jelzőtűzzel tudattuk a mieinkkel. Ha Kür Sád nem oltatta volna el, azt is közölhettük volna, hogy a többségük sebesült, csakhogy…
A követ a szavába vágott:
- Ennyi elég is. A mieink hatvanezer emberrel fognak jönni. Most megfizetünk a törököknek, mert rajtuk ütünk.

 

CSAPDÁBAN

Amikor egy hírnök felébresztette a mély álomba merült Kür Sádot, és közölte, hogy a kagán várja őt, a Nap már felkelt, ám az egész sereg álmos erőtlenségben és némaságban volt. Azt az élelmet, amit Isbara Kán és Börü Tárkány katonái egy napja hoztak, szétosztották a seregben, ám reggelre egy falat sem maradt.
Amint Kür Sád belépett a díszsátorba, látta, hogy Bögü Alp és Sen-King már megérkezett. Az alkalmatlan Sen-Kinget a kagán díszsátrában, a török kagánság legbizalmasabb ügyeiről tanácskozók között látva hirtelen elszomorodott a szíve. Ezt rossz előjelnek tartotta.
Kara Kagán azért hívta össze a tanácsot, hogy megtárgyalják a kínai követnek adandó választ. Kür Sád szót kapva előrebocsátotta, hogy amikor az utolsó csatát a kínaiak nyerték, a békekötés méltatlan lenne. Éles szavakkal mondta el, hogy a kagántól kapott felhatalmazással élve, Tulu Kán seregéhez és a nyugati kagánhoz hírt küldve segítséget kért, és hogy a segítség érkeztéig játszadozni kell a kínai követtel, és kinyilvánította, hogy ha az nem lenne lehetséges, akkor a rendelkezésükre álló erőkkel kell újabb háborút indítaniuk.
A kagánt villámcsapásként érte, hogy hír ment a nyugati kagánhoz:
- Azt reméled talán, hogy segítség érkezik onnan? - kérdezte.
- Ne mulasszuk el megtenni amit meg kell tennünk, a többit pedig bízzuk az Istenre.
A kagán szembeszállt ezzel az elgondolással:
- A kínaiak békekövetet küldtek. Tehát nincs szándékuk háborúzni. Ilyen fáradtan és erőtlenül mit nyerhetnénk, ha az alvó kígyó farkára taposnánk?
- A becsületünket nyerhetjük.
Mély csönd támadt a sátorban, aztán Kür Sád így egészítette ki a szavait:
- Nem elég, hogy felére fogyatkoztunk, ha ráadásul a kínaiaktól vereséget szenvedve térnénk vissza a hazánkba, hírünk, nevünk semmivé válna törökföldön. Egyetlen törzs sem tisztelne minket. A gök-türk kagánság nem maradna fönn.
Bögü Alp, látva, hogy a kagán kérdő tekintettel néz rá, Kür Sádot támogatva így szólt:
- Kür Sád igazat beszél. A béke sokunk életét megmenti ugyan, ám az atyáinktól reánk maradt hírnevünket megöli.
Kara kagán Sen-King felé fordult:
- Te mit gondolsz? - kérdezte.
A görbe jellemű, hajlékony szavú kínai mosolygott.
- Te tudod az igazat kagán. - válaszolta.
Ezalatt kint lódobogás, csörömpölés hallatszott. Valamit durva hangon beszéltek, aztán látták, hogy a díszsátor kapujában álló őrök egyike belépve féltérdre ereszkedik:
- Hatalmas kagán! Jamtár százados azonnal beszélni akar veled.
A kagán megérezte, hogy valami rossz hír rejlik e mögött a sietős látogatás mögött.
- Jöjjön! - parancsolta.
Kisvártatva a nagydarab Jamtár a díszsátorban volt. Miután a kagán végigmérte a századost, aki a legnagyobb termetű volt a gök-türkök közül, megkérdezte:
Jamtár százados! Mi a mondandód?
Jamtár válasza zavarodottságot keltett a díszsátorban:
- A kínai követ a kíséretével együtt megszökött.
Kür Sád és Bögü Alp összenéztek. A kagán ismét kérdezett:
- Nem látták az őrök?
- Megmérgezték az őröket!
- Hogy jöttél rá erre?
- Hallottam, hogy sok élelmük van. A sátrukhoz mentem, hogy kérjek valamennyit. Senki sem volt ott. A környéken öt - hat törököt láttam heverni. Mindegyikük mellett különféle kínai ételek voltak. Rájöttem, hogy megmérgezték őket. Nem ettem az ételekből, pedig igen jók voltak.
Mielőtt Jamtár befejezhette volna a szavait, kintről ismét lódobogás hallatszott. Az őrt meg sem hallgatva Jágmúr százados lépett be, aki miután köszöntötte a kagánt, azt mondta:
- A kínai sereg gyorsan közeledik dél felől.
A kagán hirtelen felpattanva parancsot adott:
- Emelkedjenek föl a lófarkas zászlók, a kürtök fújjanak harci riadót!
Amikor Jágmúr százados kiviharzott a díszsátorból, Szelcsik százados a kagán előtt féltérdre ereszkedett, és dühös hangon mondta:
- A kínaiak keletről is és nyugatról is átkarolnak.
Kür Sád és Bögü Alp ismét összenézett. Az ezredes azt mormogta:
- Kiderült, hogy mit jelentett a tegnapi tűz.
Miután a kagán meghagyta, hogy mindenki foglalja el a helyét, kiviharzott a díszsátorból. Szóltak a kürtök, a gök-türkök futva vetették magukat a lovaikra. A sereg abba a harci rendbe sorakozott, amit Kür Sád meghagyott, ám alig volt idejük lóra ülni. Az alapján a jel alapján, amit a kínai követ a jelzőtűzzel adott, a kínai sereg gyors meneteléssel bekerítette a kagánt. Figyelmetlensége miatt levadászták a kagánt, aki addig nem tartott lehetségesnek egy támadást, amíg a kínai követ a hadsereggel volt.
Kür Sád a török sereg legépebb katonáit, akin nem voltak megviseltek, azaz Isbara Kán és Börü Tárkány seregét a saját parancsnoksága alá vonta. Amikor a dél felől jövő kínaiakra támadott, Bögü Alp is odarúgtatott a saját ezredével a hátulról érkező kínai töményre. Mivel bekerítették őket, nem volt idejük hadmozdulatokat tenni. Nemsokára egymásnak feszült a két sereg. Most csak a kardok és a kopják munkálkodtak.
Az ellenség a kagán három lófarkas zászlaja felé támadt, őt fogságba akarták ejteni. A kagán, a kíséretében lévő lovászaival együtt nyílzáport zúdított a közeledő kínaiakra. Kür Sád és Bögü Alp ember - ember ellen, karddal küzdött.
A kínaiak eleinte nem jártak sikerrel, noha bekerítették a gök-türk hadsereget. Délig így tépték egymást, ám délutánra, amint a törökök teljesen megfogyatkoztak, a helyzet kezdett megváltozni. Kür Sád és Bögü Alp lassan a kagánhoz közeledtek. Hulla fáradtak voltak. Tulajdonképpen ezek a katonák, akik legtöbbje sebesült és éhes volt, egymás után estek le a lovaikról, a végtelen pusztát a vérükkel ékítve, vérüket adva mentek el. A csatatéren félelmetesen összecsendültek azok a hangok, amiket a kardok és a kopják a pajzsokra és sisakokra csapva és a katonák testébe behatolva adtak ki. Ehhez az zengéshez harci kiáltások, átkozódások, a sebesültek nyöszörgése is vegyült.
Most ráesteledett a csatatérre, ahol sok ezer török és kínai holtteste hevert. Kür Sád, aki sok kardvágta sebet szerzett és az arca véres volt, gyors pillantás vetett a környezetére. Csak két - háromezer fő maradt. A kagánt alaposan körbevették, védekezni igyekezett. Szűk helyre szorították be. A környékét gyűrűbe fogó kínaiak olyan sokan voltak mint a sivatag homokja. Kür Sád arra gondolt, hogy meg kellene menteni a kagánt. Körbetekintett, hogy megkeresse Bögü Alpot. Az ezredes nem volt a látóterében. Nem maradt sok idő a töprengésre. Ahogy gyorsan a kagán felé lovagolt, Jumru tűnt a szemébe. Parancsot adott neki:
- Fújj gyülekezőt!
Amikor a gyülekezőt fújta, Kür Sád a Kagán mellé ért:
- Kagán! Amíg mi lefoglaljuk az ellenséget, te törj át az ellenségen és juss haza. A lófarkas zászlajaid maradjanak itt, hogy megtévesszük a kínaiakat.
Szelcsik és Jamtár századosok tűntek a szemébe. Parancsot adott nekik és a velük lévő néhány katonának. A kagánt közrezárva megkezdték, hogy áttörjenek át a kínai seregen, és utat nyissanak a kagán számára. Kür Sád távolról segítette őket; célt nem tévesztő nyilaival terítette le az eléjük kerülő kínaiakat. Hamarosan beszüntette a segítség nyujtást, mert tudta, hogy a mellette maradó néhány száz katonával kénytelen lefoglalni, feltartani a kínaiakat.
Jumru is a kagán kíséretében volt. Jamtár és Jumru, akik a legnagyobb termetűek voltak a gök-türkök közül, a kardjuk rettenetes csapásait mérték a kínaiak fejére. Azok a kínaiak, akiket megvágtak, hangtalanul estek össze holtan. Szelcsik százados kopját használt, a kagán pedig az íjával a kezében segített Szelcsiknek, egymás után vadászta le a kínaiakat. Három - négy lovásza mögötte helyezkedett el, hátrafelé nyilazva igyekeztek távol tartani az ellenséget.
Lement a Nap, a kagán és a kísérete jócskán előrejutottak. Ha a kínaiak tudták volna, hogy a kagán is közte van annak a néhány embernek, aki megkísérel áttörni rajtuk, másként viselkedtek volna. Ám mivel Kür Sád a kagán három lófarkas zászlaját a magasba emelve harcolt, lényegében arrafelé támadtak azzal a reménnyel, hogy foglyul ejthetik a kagánt, és nem sajnálták feláldozni a katonáikat.
Egy kicsit még jobban besötétedett. Jumru és a lovászok közül ketten sebesülve elestek. Kifogyott a kagán nyila, a kardja eltörött, a kopjája pedig egy kínai mellkasában maradt. A derekán függő bicsakon kívül nem maradt más fegyvere. Miután Jamtár véres verejték közepette végzett egy kínaival, azt látta, hogy már majdnem áttörtek a kínaiakon, és így kiáltott:
- Rajta, Kara Kagán!
Ez a kiáltás a környező kínaiakban mozgolódást keltett. Minden bizonnyal volt köztük törökül tudó, hogy valami kiabálni kezdtek és még keményebben kezdtek támadni. Nem lehetett érteni, hogy mit mondanak, ám Szelcsik százados "Kieli Han!", "Kieli Han!" kiáltásaikból megértette, hogy a kínaiak megérezték, hogy a kagán itt van. Mivel ezeknek a kutya fejű kínaiaknak a nyelve nem hajlott arra, hogy kiejtsék, hogy "Kara Kagán", ezért a kagánt "Kieli Han" néven nevezték. Amikor Szelcsik százados észrevette, hogy a kagán veszélyben van, egy hazugságon kívül nem tudott egyebet kitalálni, hogy megmentse. Szelcsik százados gyűlölte a hazugságot. Igen nehezére esett, hogy hazudjon mint a kínaiak, ám nem maradt más megoldás, hogy megmenthesse a kagánt. Óh az a rossz hazugság, óh!… A nagyapja Isten haragjától halt meg, amiért hazudott, az apját is azért végezték ki Csuluk Kagán parancsára, mert egy alkalommal egész életében hazudott. Milyen balszerencse, hogy most maga is hazudni fog, és a hazugságáért ölik majd meg a kínaiak. Szelcsik százados így kiáltott:
- Igen! én vagyok Kara Kagán! Hát nem ismertetek föl kínai kutyák?
Aztán a lovát megfordítva rájuk támadt. Ismét mozgolódás és kiabálás támadt a kínaiak között. Sebesen a századosra támadtak. Szelcsik, igen jóképű volt, mert a jágma törzsből származott. A kínaiak ezért hozzá illőnek tartották a kagánságot, nekitámadtak, hogy elcsípjék, kardot suhogtattak, kopjával döfködtek, de nem bírtak vele. A kínaiak ezt a tévedését kihasználva a kagán Jamtár századossal és egy lovásszal a nyomában áttört közöttük, és észak felé lovagolt. Nyolc - tíz kínai eredt a nyomukba, de mert nem tudták, hogy a kagán nyomában vannak, nem nagyon erőlködtek.
Amíg Szelcsik százados a kínaiakkal viaskodott, közben kiabált és átkozta a kínaiakat, tréfát is űzött belőlük. Ám ez a tréfa nem tartott soká. Előbb a lovát lőtték ki. Amikor a kínaiak, akik elevenen akarták elfogni, látták, hogy gyalogosan maradva, és sértetlennek nem mondható állapotban, sebesülten is folytatja a harcot, már azért támadták, hogy holtan fogják el. Amikor Szelcsik szomorú állapotban, véresen, ereje végére érve a földre esett, az otthon maradt fia jutott az eszébe. Azon gondolkodott: Vajon a fiam is hazugság miatt fog-e meghalni, mint a nagyapám, az apám és én is? Ezek voltak Szelcsik százados utolsó gondolatai.
Kara Kagán az alatt az idő alatt, amit Szelcsik nyert számára, a kínaiakon áttörve ellovagolt, ám ekkor a kínaiak is felismerték a helyzetet, rájöttek, hogy becsapták őket. Amint rájöttek erre, utána vágtattak. A kagán lova egész törökföldön páratlan, vad nemes ló volt. Egyetlen ló sem versenyezhetett vele. Jamtár tudta, hogy a hozzá hasonlóan sebesült lovával nem tud majd lépést tartani a kagánnal. A tegzében nem maradt nyíl. Megkérdezte, a mellettük száguldó lovászt, hogy van-e nyila. Neki sem volt. Akkor így szólt Kara Kagánhoz:
- Kara Kagán! Amíg mi még egy kicsit feltartjuk az ellenséget, te juss haza. Amíg a kagán él, addig a gök-türkök országa nem omlik össze!…
Aztán parancsot adott a lovásznak, és visszafordult. A már jócskán besötétedett pusztán hirtelen mindketten az őket üldöző kínaiak közé csaptak…

 

AZ UTOLSÓ
NEVETÉS

Mintha egy átok forgószele fújt volna keresztül a pusztáról. Ki tudja, hány éve kel fel és nyugszik le a Nap, ám sugarait még soha nem szórta ilyen keserű látképre. Talán megfordult volna a világ szerencséje? Vagy talán új korszak kezdődött volna?
A csatatéren tízezer török hevert holtan. Azért haltak meg, hogy a gök-türkök jelképe, a kagán megmeneküljön, ugyan emiatt megannyi kínait is megfosztottak az életétől. Vajon megmenekült-e és a nép élére tudott-e állni a kagán? Ezeknek a halottaknak már nem voltak ilyen szomorú gondolataik. Az a két - háromezer gondolt erre, akik sebesülten a kínaiak fogságába estek.
A nyolc helyen sebesült, szitává lyuggatott Kür Sád tüzes tekintetével nézett a csatatérre. A tízezer török, és tízezer kínai vére vörösre festette a pusztát. A hazug kínaiak csapdájába esve legyőzték őket, megsemmisültek. A sok éve tartó szerencsétlenségek folytán a hatalmas gök-türk hadseregnek vége, két - háromezer véres fogoly maradt belőle. Kür Sád szívében végtelen keserűség, gyógyíthatatlan fájdalom égett. A kagán megmenekült, de vajon a gök-türkök élére állva meg tudja-e majd menteni az államot is? A kínaiak Kür Sád lovát nem vették el, mert a kagán családjához tartozott. A magasból nézett le a bajtársaira. A hős Bögü Alp véres öltözetével, sisak nélkül maradt fejével és halottsápadt arcával úgy állt, mint egy hősi emlékmű. A másik irányban egy százados, a fogait összeszorítva támolygott, az ujjával a homlokából folyó vérét törölgette. Ennek a századosnak az egyik combja eltörött. Noha sebét kiégették, elsápadt, a vérzése nem állt el, a fogait összeszorította, hogy az ellenség előtt ne nyöszörögjön. Fájdalmában ingatta a fejét, emberfeletti erőfeszítéssel, kínjában vergődve állt.
Őmellette a szomorkás arcú Szancsár százados állt rezzenéstelenül, az egyik kezét a mellkasára szorítva. Véres volt a keze, és az a hely, amit a kezével szorított.
Kür Sád egy kicsit még távolabbra irányította a tekintetét: Jágmúr századosnak az arcán lévő kardvágta sebéből vér szivárgott, a szemei, amelyek mostanáig mindig, még a legvéresebb csatában is mosolyogtak, már nem mosolyogtak. Bánatos szemmel nézett Jamtár századosra. Jamtár százados hatalmas testével a földön hevert, az arcát eltorzította és időnként felnyögött. A homlokán és az arcán egy - egy mély kardvágta seb volt. Egy kopja átlyukasztotta a jobb kezét, egy kard pedig a combját szabdalta szét. Ez még nem volt minden. Csak ez a mellkasát átlyukasztó, lapockáján kijövő nyíl ne volna… A nyíl a hegynyi százados testébe fúródva maradt.
Jamtár mellé Ücs Ogul százados ült törökülésben, a fejét lehajtotta, a könyökeit a térdeire támasztva a fejét a kezei közé vette, úgy ült. A válla véres volt. Az álláról vér csorgott lefelé, ehhez a vérhez egy kevés könnye is elegyedett.
Gök Börü tizedes, akinek a kaftánja szétszakadt, meghajtotta a térdét, a két kezét egyszerre a bal szemére szorította, és átkokat szórt valakire. Gök Börü egy nyíltól megvakult a bal szemére, a tenyerei vérrel voltak tele. A ronggyá szakad kaftánja alól kilátszott a teste. A testének minden látható helyén seb, vagy legalább egy heg látszott. Ötüken bolondja azután is küzdött, miután leesett a lováról, miután eltört a kardja, a bicsakjához nyúlt, miután a bicsakot tartó kezét kardvágás érte, ököllel támadt, a kapott kardvágásokat föl sem vette, a kopja döfés semmit sem számított neki, ám amint egy oldalról jövő nyíl kiverte a szemét, azt már nem bírta elviselni és eldőlt. A megmaradt egyetlen szemével nem tudta a környezetét figyelni. Nem tudta, mi történik. Nem tudott gök-türk sereg végéről, és a fogságba eséséről sem. Nagy fájdalmat érzett, az átkozódással a fájdalmát igyekezett enyhíteni. Egy kicsit előrébb, Bögü Alp lovásza Jumru, egy halott százados mellkasára hajtotta a fejét, félelmetes szemekkel tekintett föl az égre, és szaggatottan nyöszörgött. Mellette egy sebektől felismerhetetlenné vált arcú katona nyúlt el a földön, ahogy a sebeiből szivárgott a vér, fütyörészve emelte föl a fejét, aztán újra hanyatt feküdt.
Kür Sád olyan katonát keresett a tekintetével, aki nem sebesült meg. Nem akadt. A könnyebben sérültek segítettek a súlyos sebesülteknek. Nem volt más megoldás. A tízezer halott azonosítására nem volt lehetőség, ám bizonyos volt, hogy Sen-King nem halt meg. Keserűen mosolygott. Minden bizonnyal ő volt az egyetlen, aki épen és egészségesen került ki a vérfürdőből. Ki tudja, milyen útját találta meg ez a gyáva kínai, hogy kereket oldhasson, amíg ők élethalál harcot vívtak.
Kopjás, íjas kínaiak vették őket körül. Ezek, készenlétben, a sebesült törököket őrizték. Távolabb a hatalmas kínai fősereg igyekezett elrendeződni, a sebesülteket kivették a sorból.
Kür Sád nehézkesen szállt le a lováról. Nehézkesen lépdelve Jamtárhoz közelített. Egy könnyebben megsérült katonát odaintett és az ő segítségével nagy nehezen kihúzta a Jamtár mellkasába fúródott nyilat. A lélegzete elakadt, Jamtár pedig elájult. A súlyosan sebesültek közül némelyik halálán volt, némelyek, akiknek nem állt el a vérzése, a halál küszöbéig jutottak. Kür Sád egy - két épebb katonát magához hívott. A halottak kaftánjaiból tépett darabokat taplóval meggyújtatta, a Jamtár melléből kihúzott nyilat felizzította. Azzal Jamtáron kezdve a környező sebesültek sebeit kezdte kiégetni.

*
* *

Egy kopjahossznyi maradt napnyugtáig. A foglyok a kínai lovasok között indultak gyalogosan dél felé. Az őrséget adó kínai katonáktól jobbra és balra egy tömbben haladt a kínai fősereg. Kür Sád a sebek kiégetésével jó néhány sebesültet mentett meg a haláltól, a parancsaira a könnyebb sérültek, a súlyosabb sérülteket a karjukra vették. Kür Sád kivételével mindenki más gyalog ment. Étlen szomjan; vérző sebekkel így mentek Kínáig gyalogosan. A kínai hadsereg fele elvált, hogy rajtaüssön a törökök földjén. Kür Sád arra gondolt, hogy mi lesz az otthon maradt öregekkel, nőkkel, gyerekekkel, és a törökök Istenéhez esdekelt, hogy mentse meg őket.
Hirtelen Bögü Alpon akadt meg a szeme. Noha nyomorult állapotban volt, valakit vitt a hátán: Azt a századost, akinek átszúrták a combját. Kür Sád leszállt a lováról. Bögü Alppal összenéztek. Egy szót sem szóltak, csak a tekintetükkel beszéltek. A századost felültették a lóra. Levágott lábából még folyt a vér, az arca egyre sápadtabb lett.
Ötüken dühöngője, aki az épen maradt szemével sem látta jól a környezetét, egy másik katona vállába fogódzkodva gyalogolt.
A hatalmas Jamtár egymagában vonszolta magát, csak az Isten, és ő maga tudta, hogy mit szenved. A kissé hátramaradókat a kínaiak kopjával ledöfték. Azok közül, akiknek nem maradt jártányi erejük, nyolcan - tizen így pusztultak el.
Kür Sád egy ideje borzongott. Hirtelen elnehezedett a szíve, hogy most fogolyként viszik őket abba a Kínába, ahol eddig hódítóként és lovasként jártak. Kis híján eget és a földet megsajdítóan felkiáltott. Az arca elvörösödött. Ha Bögü Alp nem szólalt volna meg, talán kifordult volna magából. A százados a lóháton ülő századosra mutatott:
- Meghalt. Hagyjuk itt, és valamelyik élőt ültessük föl.
A halott századost levették, és a földre terítették. Kür Sád hátrafordította a fejét, hogy megkeresse, ki szorul rá leginkább, hogy a lóra üljön, amikor egy felcsendülő kacagás előbb a foglyokat, mögöttük pedig a kínaiakat is megállította: Szancsár százados hallatta híres kacagását, a kezeit, amelyeket sebesült mellkasára szorítva a vérrel mocskolt be, az oldalához támasztva botorkált. Ha más esetben történt volna, Szancsár nevetése az egész hadseregre átragadt volna, őket is kacagásra ingerelte volna, de most nem nevettek, nem tudtak nevetni, úgy érezték, mintha valami vékony húr megszakadt volna bennük. Attól a nevetéstől, amely minden foglyot átjárt, ketten megborzadtak. Amíg ő kacagott, Szancsár vértestvére Jamtár százados és Gök Börü tizedes, ráébredt, hogy most már nem kötözhetik lóhátra, és kergethetik el, mint máskor mindig, a zsigereik hirtelen összerándultak. Gök Börü egyetlen szeme most jól látta a környezetét, látta a fuldokló Szancsárt, látta a gyalogló bajtársait. Az őket körülvevő fegyveres kínaiak vérének minden őrült cseppjét felforralták. A pusztába kiáltó szóval kiabálta:
- Szancsár! Szancsár!
Szancsár rá sem hederített, a nevetéstől térdet hajtva a legbőségesebb, leghangosabb kacagással kiáltotta:
- Nézd mit tett az Isten! A nyulak csapata foglyul ejtette és viszi a szürke farkasokat. Félénk varjak legyőzték a sólymokat…
Jamtár, Kür Sád üresen maradt nyergű lovára vetett szemet, amint közeledett, hogy engedélyt kérjen, hogy Szancsárt felültessék, a hahotázás közepette ezek a szavak csendültek a foglyok fülébe, agyába, szívébe:
- Nézd ezeket a gök-türköket!… Mind ló nélkül maradt… Az egyetlen lovon pedig egy kettétört combú százados ment… Azt mondom, a törökök földjét elhagyva Sziganfuba megyünk államot alapítani, de nincs közöttünk Kara Kagán…
A kínaiak között nyugtalanságot keltett, hogy Szancsár kacagására az összes fogoly, és a kínai hadsereg is megállt. A kínai őrség főparancsnoka Szancsárra mutatott a kezével, és miután valamit mondott, azt láthatták, hogy néhány kínai Szancsár felé szalad. Ám amaz rá se hederített:
- Jamtárt, aki akkora mint egy ökör, egy kecske méretű kínai fogságba viszi.
Fulladozva kiabált, a szemeiből csorgott a könny.
Nyilvánvaló volt, hogy a kínaiak rossz szándékkal jönnek Szancsár felé. A legelöl lévő a kopjájával döféshez készülődött. A Szancsár mellett álló Jumru a kopját a kezével megragadva kiabálta:
- Nyugalom!
Amíg szegény Jumru elszédült attól az ütéstől, amit a hátulról érkező második kínai a fejére mért, a másik egy kemény döféssel felnyársalta Szancsárt. Szancsárt a földhöz szögezték, ám a nevetést nem hagyta abba:
- Nézd Szancsár századost! Még ha a rühös kínai ledöfi is, a hatalmas gök-türk semmit sem tehet.
Miközben Szancsár ezeket mondta, nevetett, fulladozott. A másik kínai, látva, hogy még mindig nem hallgatott el, a kardjával Szancsár fejére csapott. Miután Szancsárt még egyszer felbukott, ismét feltérdelt. Ismét nevetett, hahotázva kiabálta:
- Hékás, hát így csapnak a karddal? Hát ilyen olcsó kutyák győztek le minket? Nagy kár…
Gök Börü és Jamtár nekilendült, hogy a Szancsárt körülvevő kínaiakra támadjanak. Bögü Alp az egyik kezével egyiküket, másik kezével a másikukat megragadva megállította őket.
- Túl késő. - mondta.
Eközben az egyik kínai nyilat húzott elő a tegzéből. Szancsárt hátba lőtte. Amint Szancsárt a nyíl hátba találta, egy pillanatra megszakadt a nevetése. A szemöldökét összehúzva szálfaegyenesen talpra állt, aztán ismét dülöngélve, hahotázva folytatta a nevetést:
- Azt fogják mondani, hogy Szancsár századost hátba találta egy nyíl. A lövész pedig az a kutyafi kutya kinézetű kínai…
Amikor Szancsár ezeket mondta, néhány lépést tett, aztán tántorogva térdre rogyott. A nevetést nem hagyta abba. A hangja még mindig az a zengő hang volt. Ezúttal egy másik kínai szemből nyilazva mellkason találta. A százados ismét talpra ugrott. Ismét nevetett:
- A kínaiak között is vannak hősök! Ráadásul még jobb íjászok is mint a mi töményparancsnokunk, Sen-King… Ha Kara Kagán látna, tárkányt csinálna belőled…
Végül Szancsár, egy kardvágást kapott a teste és a válla közé, és az oldalára zuhant. A mellkasába fúródott nyilak így, az oldalán tartották. Miután a harmadik nyilat a mellkasába kapta, már nem kelt föl többet, de a nevetése még mindig csengett, csak minden pillanatban kissé lassult, gyengült, kihunyt. A kínaiak egymást váltva verték karddal és kopjával, Szancsár nevetésétől tébolyult düh fogta el őket.
Ez a gúnyos nevetés lassan, lassan megszakadt, véget ért. Mély csöndbe borult a puszta. Aztán az egyetlen lóra Jamtárt ültették, és Bögü Alp Gök Börü karját fogva, a fogolycsapat dél felé elballagott.
A pusztára leszállt az éjszaka. Az égen fényes Hold, a légben hűs szél volt. Szancsár százados teste, amelyet nyíllal lyuggattak szitává, kardokkal és kopjákkal szerteszéjjel daraboltak, a Föld Anya kebelén feküdt. Azt a helyet, ahol feküdt, vérvörösre festette a vér. Dél felé forduló arca még mosolygott. Ezen a mosolygó arcon, kínaiakat lenéző, saját rossz sorsán kesergő, és Kara Kagánra neheztelő kifejezés is volt. Amíg egy író, igen nagy távolságra attól a helytől, ahol ez a kacagás elhangzott, igen sok idő elteltével az után, hogy a kacagás az égbe szállt, nem hozta a gök-türkök unokáinak tudtára, ez a kacagás, ez a hírneves gúny és hírneves halál feledésbe merült.
Éjjel, miután a foglyok már a látóhatáron sem látszottak, angyalok szálltak le az égből. Ötüken hős Szancsár századosának a földből teremtett testét a földnek adták, aki ha szomorkás volt, nem beszélt, ha nevetett, akkor a négy világtáj felé csengett a nevetése, és az acélból és tűzből teremtett lelkét az égbe emelték. A dicsőség és győzelem imáit zengve vitték a Túlvilágra.
Több mint ezerháromszáz év telt ez azóta, hogy Szancsár százados a Túlvilágra érkezett. Azon az ismeretlen helyen, ahol ő elesett, holdfényes nyári éjszakákon még hallatszik a fájdalmas nevetése és a dicsőség imái. A szél zúgása ez az ima. Azt mindenki hallja, de az ő fájdalmas nevetését nem hallhatja mindenki. Annak a visszhangját távoli s közeli földeken csak azok a szívek hallják, akikben az Isten-hegyének tűzifája ég. Ezt a fájdalmas kacagás évekig, talán évszázadokig hallatszik majd, amíg Szancsár százados családja győzelmi tort nem ül azon a helyen, ahol elesett.

Vége a második résznek

Folytatás