Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nihal Atsiz
SZÜRKE FARKASOK
Fordította: Bakonyi Gábor, 2004
Kéziratként a fordítótól

Első kötet
A SZÜRKE FARKASOK HALÁLA
A REGÉNY TÖRTÉNETE

 

Az égen a Hold olyan erősen fénylett, hogy még ennek a kivilágított éjszakának a ragyogását is kioltotta, a vidéket nappali világossághoz hasonlóan bevilágította. A főútra nyíló keskeny utcák egyikében lévő diákszállás az ünnepek miatt igen csendes volt. Az utcára néző fal tetején lévő lócán hat - hét ifjú ült komoly arccal. Ebben a vidám pillanatban, amikor mindenki nevet és ünnepel, vagy legalábbis a családi tűzhely mellett van, bús tekintetükből kiolvasható a bánatuk, hogy nem lehetnek az ország távoli szögleteiben lévő otthonaikban. Nemrég értek vissza a vacsoráról, rendezetlenül a padra ültek. Egyikük egy szép arcú, barna hajú vékony leány volt. Lágy és csendes mivoltából érezni lehetett, hogy vers illene hozzá, ám természettudományt tanult. Talán éppen ezért beszélt keveset, meg sem kísérelte felélénkíteni a kifulladt beszélgetést. Egy magas termetű, meglehetősen nagydarab ifjú, a többiektől kissé külön ült, mintha várt volna valamit a barátaitól, valami lelkesedést, vagy hogy szóljanak valamit. Egy ideig szótlanul ült, ám látva, hogy a barátai hallgatnak, a kabátja zsebéből egy kettészakadt, és a használattól elrongyolódott könyvet vett elő, és egészen a szeméhez emelve olvasni kezdte. Ez a cselekedete abban a percben olyannyira oda nem illőnek tűnt, hogy a fiatalok önkéntelenül is felnevettek. Egyikük, aki a legkisebbnek látszott közülük, és a hangja is furcsán szólt, felkiáltott:
- Íme egy igazi irodalmárhoz illő viselkedés! Hogy olvashat valaki, aki ezt a szép természetet szemléli, vagy legalábbis úgy látszik, mint aki szemléli, azon az áron, hogy a szemeit rongálja?…
Az irodalmárnak nevezett fiatalon először nem látszott, hogy szándékában lenne választ adni, de az után látva, hogy általános derültséget keltett, elfogta a vágy, hogy azt még inkább felszítsa:
- «És te?» - mondta. - «Vajon miket forgatsz a fejedben, miközben úgy tűnik, hogy a szép természetet szemléled? Ki tudja, hányadszor fordul elő, hogy a Holdapó, akit az ég legtetejére helyeztek, hogy ezt az öreg világot szemlélje, a legfestőibb látképekkel együtt megannyi marhasülthöz foghatóan véres csatateret látott, hányszor látott szuronyokat a saját árnyékában, hányszor szemlélte acélkemény szívek könyörtelen tébolyát, és mindezek ellenére hogyan tudta megőrizni élettel teli mosolyát, földtanos urunk.»
A földtanos ifjú azonnal válaszolt:
- Ez nem az én ügyem, hanem a regényíróké, szentem. Amikor ezen a csodálatos éjszakán az égre tekintek, akkor is csak magára a Holdra gondolok, nem pedig a hatalmas, ráncos arcának mosolyára, sőt, egy irodalmár képzeletvilágával szólva, engem az sem érdekelne, ha ez a mosoly egy nap kacagásra váltana. Egy másikuk, aki történelem szakos hallgató volt, és akit a szálláson lakó összes diák a legrégebbi török történészre utalva «Tonjukuk» néven nevezett, izgatottan közbeszólt:
- És az sem érdekelne, ha egy nap az égen egyszerre három helyen látnád a Holdat?
Az apró termetű ifjú ehhez a hozzászólóhoz fordulva halkan azt mondta:
- «Ha a ma esti rizsből nem faltál volna túl sokat, akkor holtbiztos, hogy a történészséggel felhagyva regényíráshoz fognál. Különben nem tetted volna föl ezt az ostoba kérdést.»
Tonjukuk elmosolyodott:
- Nem hagytam föl a történészséggel, de annak ellenére, hogy materialista vagy, jóslatokat kezdtél mondani, mert valóan éppen egy regény megírásán dolgozok. Ráadásul egy olyan regény megírásán, amitől megrendül az életed. Amellett, hogy a romantika és a realizmus is helyet kap benne, az élet folyamától nem szakadok el, és ezzel együtt a lehetőségek határain belül hű maradok a történelemhezis. Egy regényt, amivel átélhetitek az 1300 évvel ezelőtt történteket, és az egymás után színre lépő hősök eljutnak napjainkig. Egy olyan regényt, amiben nem csak egyetlen hős lesz. A benne szereplő összes személy, ahogy az életben is, mind egy - egy hős lesz. A romantikusok műveinek és a realisták műveinek is mindig ugyanaz a váza: a regény hőse és hősnője közötti szerelmi történet. Ám az én könyvemben az évszázadok sodrása miatt lehetetlen, hogy egyetlen történetre, de még a regényekben tízezrével ismétlődő közönségessé váló olcsó kalandra sincs lehetőség. Egy egészen újfajta regény lesz. Ha sikerül, akkor Holdapó szakértő barátom, egy nagy távcsövet adok neked ajándékba.
A fiatal leány, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést, most közbeszólt:
- Jól van. Az alapján, amit elmondtál, a te regényed teljesen realista mű lesz.
A jövendő író ez alkalommal felé fordult:
- Nem! Az én könyvem, amikor azt mondom róla, hogy realista, az nem úgy értendő, mint azoknál a műveknél, amelyek az emberek minden élettani mozdulatát a legapróbb részletekig jelzik, sőt a közvetlen bemutatástól sem vonakodnak. Az anyagi világtól nem válok meg, de a könyvemet nem terhelem azokkal a témákkal, amelyek az utobbi idők némely írásműveiben divatossá váltak, amik a legegyszerűbbek, természetesek, de nem tiszták. Ahogy egy pszichológus azon gondolkodik, hogy egy ügyet mely lelki tényezők mozgatnak, ahogy egy orvos azt keresi, hogy egy betegséget milyen okok keltettek, mivel sokat foglalkoztam a történelemmel, én is ugyanúgy sok időt töltöttem annak a keresésével, hogy a nemzetek megmozdulásai min alapulnak. Az biztos, hogy egy nép értelmisége is, és a népi rétege is alkalmas a kutatás tárgyának. Ezért hát a legjobb dolog, azaz legjobb eszköz egy művészi alkotás lehet. Hát nem tudjuk-e, hogy valamikor Németországban az öngyilkosok közül soknak a zsebében Werter volt? Nálunk nem lettek-e évszázadokon át a hősiesség okozói Köroglu, Denismend Gázi, Battál Gázi hőskölteményeinek ismeretlen első szerzői? Mivel én nem vagyok stilisztikus és író, nem tudhatom, mennyire tudok majd megbirkózni ezzel az feladattal. Ahogyan egy egyszerű falusi orvos csendes igyekezete anélkül összegződik az egészségügyi statisztikákban, hogy bárkinek tudomása lenne róla, ahogy egy gyalogos katonai egység küzdelme a végső harci sikert előkészítő okok között szerepel, a művemmel én is ugyanúgy megteszem azt a tettet a nemzeti nevelésért, amit hasznosnak vélek. Íme, ennyi az egész…
Akkor az az ifjú, aki imént a holdfénynél igyekezett olvasni, közbevágott:
- Hány napja már, hogy kifáradt az elmém a lángelméjű klasszikusok olvasásától és attól az igyekezettől, hogy megértsem őket. Ha belekezdenél a művedbe, és ráadásul mozgalmas indítása lenne, báránykám tudasd velem is, hogy magamhoz térjek egy kicsit.
Ez az ajánlat a jelenlévők mindegyikének tetszett. A gyűrűt kissé szorosabbra vonták, és csatlakoztak az elgondoláshoz. Még a Holdapó is kissé lejjebb ereszkedett, hogy jobban világíthasson.
Ez alatt mintha hirtelen minden megváltozott volna: A diákszállásnak helyet adó épület helyén most ezerháromszáz éves török sátrak álltak. A vékony felépítésű leány izmos, egészséges, ferdeszemű pusztai leány lett. A férfiak haja megnőtt, a vállaikra omlott, a fejeiken süvegek jelentek meg. A kabátjaikból kaftán lett, cipőik csizmákká változtak. Az irodalmár kezében lévő klasszikus műből koboz lett, a természettudós töltőtolla derékszíjon lógó bicsakká változott. Mindnyájan összefogódzkodtak a pázsiton, kardvágástól sebhelyes kemény arcaiknak különös értelmet adó barna és zöld szemeikkel Tonjukukra tekintettek. A jövendő regényíró pedig a derekán lévő karddal félelmetes férfivá lett. Nem sokat kertelt, erős hangján mesélni kezdett:

 

ELSŐ RÉSZ

AZ ÚR 621. ÉVÉBEN
EGY NYÁRI ÉJSZAKA

A lovasok szétszóródtak a széles mezőkön, pihentek. Isbara Alp százados, aki le sem szállt a lováról, parancsokat osztogatott, erre - arra lovagolt. Amikor beesteledett és már jócskán besötétedett, ő is leszállt a lováról. A tűz felé gyalogolt, amit a katonák gyújtottak. A lovásza, Csalik elvitte a lovát és megjáratta.
Ezen az éjszakán a százados szíve bánatos volt. Anélkül, hogy tudta volna, feladatot látott el. Azért ment a tűz felé, hogy megmelegedjen. Ahogy a tűz felé közeledett, eszébe jutott, hogy nyár van, és szükségtelen megmelegednie. A katonák húst sütöttek. Amikor a tűzhöz ért, az egyik férfi féltérdre ereszkedve egy kupa kumiszt nyújtott át neki. Isbara Alp felhajtotta a kumiszt. Kedvetlenül ivott. El sem véve azt a sült húst, amit a második férfi nyújtott feléje, távozott mellőlük. Egy valamivel odébb álló hatalmas fa tövéhez ment. Beült egy odúba. Nézelődött, elmerengett…
Törökföld ragyogó fényű holdja bevilágította a négy világtájat. A katonák egyesével, kettesével elnyúltak a füvön, aludtak. Némelyikük a lovát ápolta, egyikük pedig egy felizzított vassal a karján lévő sebet égette ki.
Jamtár tizedes távol ült a tűztől, a páncélját vizsgálgatta, miközben egy darab húst evett. A harc napjaiban jól karbantartotta magát, nem támaszkodhatott bizonytalan dolgokra. Ha három napi élelmét egy nap alatt megette, azután kibírta három napig úgy, hogy egyetlen falatot sem vett a szájába, és az erejét sem vesztette el. A harc előtt pedig a kardját fente, a nyilait hegyezte.
A tizedes miután jó alaposan kifente a kardját, le is akarta vizsgáztatni. A földből egy fűszálat tépett ki, és a kard éléhez érintette. Ez az érintés hirtelen elvágta a fűszálat. Ugyanekkor a háta mögül egy hang hallatszott: «A kardod éles, de az eszed is éles-e?» Jamtár anélkül válaszolt, hogy a fejét odafordította volna: «Alkalomadtán az is.»
- Akkor hát lássuk csak, tudod-e, hogy a százados miért bús ma éjjel?
Az a személy, aki ezeket a szavakat mondta, lassan Jamtár tizedes mellé kuporodott. Parsz tizedes volt az.
- Két napja, a Csuluk Kagán előtt megrendezett kard viadalon legyőzték Isbara Alp századost. Ezért bánatos.
- Ki győzte le a századost?
- Tunga Tegin.
- De hát miért szomorkodik e miatt a százados? Tunga Tegint senki sem győzheti le kardvívásban, nemhogy a százados. De ha le is győzték a századost, vitézségben akkor is egyenrangúnak számít Tunga Teginnel. Ha Tunga Tegin kardvívásban le is győzte, lóversenyben, íjászatban Isbara Alp kerekedett Tunga Tegin fölé.
- Nos, akkor pedig miért búsul?
Parsz tizedes ivott néhány korty kumiszt, aztán válaszolt:
- Úgy volt, hogy ezredes lesz, de nem lett.
Jamtár kicsit elgondolkodott. Ez a magyarázat nem téveszthette meg.
- «Isbara Alp nem olyan ember, aki összeroppanna amiatt, hogy nem lett ezredes.» - válaszolta.
- Én sem azt állítom, hogy azért szomorkodna, mert nem lett ezredes.
- Hát akkor mit állítasz?
- Isbara Alp nem lett ezredes. Ennek pedig I-Csing Kátun volt az oka. Én azt mondom, hogy a százados ezért haragszik.
- Hogyan haragudhat emiatt a százados? I-Csing Kátun Csuluk Kagán felesége.
- Felesége, de kínai.
A két tizedes hosszasan hallgatott, mint akik elmerengtek. Parsz tizedes törte meg a csendet:
- A saját szememmel láttam: a kagán legelője mellett a százados nem köszöntötte a kátunt. Úgy tett, mintha nem venné észre.
- Ha kíváncsi vagy az igazságra, igaza van a századosnak. Akármennyire is ő a kátun, de a fogságunkban lévő kínai foglyok már kezdik beleártani magukat az ügyeinkbe.
- Isbara Alp is ezért utálja a kínaiakat. Azért nem lehetett belőle ezredes, mert nem köszöntötte a kátunt. A dühtől elszállt az álmossága.
- A mi Csuluk Kagánunk bátor, jó Kagán, de jobb lett volna, ha nem veszi el ezt a kínai asszonyt.
- Attól félek, hogy ez a kínai asszony még sok bajt hoz a fejünkre.
- Kínában azelőtt Szui Kagán családja uralkodott. Most Tang Kagán családja jutott uralomra. Ez az asszony, a régi családból származik. Azt beszélik, hogy Csoluk Kagánt hergeli, hogy újra a saját családját juttassa uralomra Kínában.
- No és mi van ha hergeli? Nekünk egyre megy, nemde?
- Azt a százados tudja. Ha rajtam áll, én azt mondom, jobb hallgatni és aludni. Szomorú dolgokról beszélve, az ostoba fecsegéstől megizzadok, csuromvizes leszek.

*
**

Isbara Alp a vele szemben elterülő fekete hegyre tekintve, arra a Kínára támadó seregre gondolt, amely másnap annak a hegynek a háta mögött össze fog gyülekezni, és nem értette, hogy miért szomorú a szíve, amikor támadnak. A hatalmas mezőn egyetlen nesz sem hallatszott. Szellő sem rebbent… Isbara Alp teljesen levert volt. A süvegét a fejéről, tegzét a hátáról levette. Meg akart könnyebbülni, el akarta űzni a szomorúságát. Hiába… Megfordult és hátranézett. Minden ló, fejét felemelve, fülét hegyezve állt. A százados azt mormolta: «Nem én vagyok az egyetlen, aki szorong.». Hogy az alvó sereg között sétáljon, felvette a süvegét és magára akasztotta tegzét. Meglepő dolog! Az álomba merültnek, alvónak tűnő,elcsendesedett katonák mindegyike ébren volt. Fekvőhelyeikről a csillagokat és a holdat bámulták, kendőikkel törölgették magukról az izzadságot. Még sohasem láttak ilyen forró éjszakát. A százados ismét visszatért a korábbi helyére. Felnézett az égre. A szemei az égre meredve maradtak. Nyugat felől sebesen közeledett egy fekete felhő.
Ez a felhő egy kínai lovasra hasonlított. A százados nem tartotta jó jelnek, hogy miközben a föld felszínén egyetlen fűszál sem rezzen, az égbolton ilyen sebességgel halad a felhő… Arra gondolt, hogy ez szerencsétlenséget hoz rá. Éppen eközben azt látta, hogy valami villámként viharzik el mellette. Ez valami állat, talán egy róka lehetett. Bizonytalan volt, hogy honnan, hová ment. A bús lelkű százados ezt a rókaszerű állatot megpillantva hirtelen a tegzéhez kapott. Villámsebesen nyilat tett az íjára. A sík mezőn menekülő állatot megcélozta és elröpítette a nyilát. A százados nyila célt tévesztett. Isbara Alp harmincöt éves korára, a nyila most először tévesztett célt. Hirtelen hideget érzett az arcán. Azután sebesen visszafordulva kiabált:
- Csalik!
Egy kemény hang válaszolt:
- Parancs!
- Fújj gyülekezőt a kürtön!
De még mielőtt Csalik az ajkához emelhette volna a kürtöt, a fényes éjszaka hirtelen megváltozott. A Hold láthatatlanná vált. Kitört a vihar. A villámok kezdtek csapkodni, úgy esett, mintha dézsából öntenék. Ahogy az éles kürtszó felharsant, a katonák villámsebesen a lovaikhoz viharzottak. A százados egyetlen ugrással felpattant a lovára. «Gyertek utánam! Rajta, gyorsan!» - ordította. Ahogy félelmetes villámok csapkodtak jobbra - balra, a száz lovas a fogait összeszorítva teljes erővel a szemközti hegy felé lovagolt. A százados a szemközt fekvő fekete hegy lábánál elterülő menedékig akart elérni, a lovasok szorosan a háta mögött követték. De ez a verseny nem tartott soká. A szél vad zúgással fújt feléjük, a lovak és az emberek lélegzete elfulladt. A százados anélkül, hogy megállt volna, lovával meglepő hátraarcot csinált: «Vissza! Vágtában!» kiabálta. A lovakat korbácsolták. A lovasok most éppen az ellenkező irányba rohantak. De a szél összevissza fújt, a járható utat elmosta a vihar. A lovak kifáradtak. Bőrig áztak. Az a szép mező ingovánnyá változott, elvágva a lovak útját.
Most afelé a hely felé menekültek, amerről fél napja érkeztek. Szívós lovaikkal hamar odaérhettek volna, de a szél kifárasztotta őket, a sötétség és az eső összezavarta az útjukat. Így száguldottak egy ideig.
Az eső veszettül tombolt, dühöngött a szél. Most már a lovak sem hallgattak a férfiakra. Egy ideje az út lejtett. A sötétségben megrohamozták ezt a lejtőt. Ez egy bozótos hely volt. Igen kedvezőtlen volt számukra, hogy ide érkeztek. Az esőzések ezen a lejtőn egy erős folyású patakot hoztak létre. A villámok pedig megégették a bozótost. Két félelmetes mennydörgéssel lecsapó villám az összes lovat kihozta a béketűréséből. Nyerítve vetették bele magukat a patakba. Az a ló, amelyen Csalik ült, a tisztás felé őrültként rohanva, egy belécsapott villámtól hirtelen megégett. Csalik szerencsésen megúszta. Néhány lovas a patakban rekedt, kiabáltak. Senki sem volt abban a helyzetben, hogy másoknak segíthetett volna. Isbara Alp volt az egyetlen, aki nem esett le a lováról. A ló nélkül maradt férfiak nem tudták, hogy mit tehetnének. Volt aki a lovát igyekezett tartani, volt aki menedékhelyet keresett. Egy tizedes kihúzta a kardját, és igyekezett a parancsnoksága alá tartozó férfiakat rendbe szedni. A villámlás sűrűbbé vált. A százados hirtelen megállt: «A Törökök Istene talán elfordította tőlünk az arcát?» gondolta, aztán erős, zengő hangján azt kiáltotta:
- «Mindnyájan jöjjetek ide, gyülekezzetek mellettem!» A férfiak e parancs előtt fejet hajtva összegyülekeztek. Isbara Alp így kiáltott: «Az Isten vagy elfordította tőlünk az arcát, vagy meg akarja élezni a kardjainkat. Siessetek. Ki a kardokkal, gyűjtsétek össze ide!» A környéket egy pillanat alatt kardcsörgés töltötte meg. A katonák a kardjaikat halomba egymásra dobálták. A százados pedig miután legfölülre dobta a saját kardját, azt kiáltotta: «Jöjjetek utánam.» A katonákat egy kissé előrébb, a bozótostól távolabbi sziklákhoz vitte. Már nem is maradt lehetőségük a visszafordulásra. A vizek föntről, a lenti patakba zúdultak, a patak pedig tajtékozva kilépett a medréből. Isbara Alp azt kiáltotta:
- Szorosan tapadjatok a sziklákhoz. Aki kitart, az megmenekül. Akinek nem marad ereje, azt elsodorja a víz!
A katonák a térdeiket a patakzó vízben a szikla hegyes kiszögeléseihez feszítették. A víz emelkedett, a villámok a kissé előrébb lévő kard kupacba csapkodtak. Amikor Jamtár tizedes látta, hogy az a szikla, amibe kapaszkodik, följebb hegyes és keskeny, fél karjával rögtön levette az övét. Ráparancsolt a mellette lévő katonára:
- Még nem fogyott el minden erőnk. Ha szorosan tartotok, és segítetek ehhez a kőhöz kötöznöm magamat, mindhárman megmenekülünk. Még néhányan megmenekülnek. Ha nem tartotok keményen, mindhárman a vízbe zuhanunk, elsodródunk. Nosza lássuk, te a hátadat a víznek vetve támassz meg, védj minket. Te is tarts engem, vessünk hurkot erre a sziklára, mielőtt elsodorna az áradat!
Jamtár tizedes az övét középen összecsomózta. Kihajolva lefelé hajtotta a két végét. Ezek közül a végek közül az egyiket maga tartotta, a másikat az egyik katona ragadta meg. A másik katona a tizedesre csimpaszkodott. A víz a derekukat verdeste. Már nem volt, aki törődött volna a villámokkal. Az erejük megtört. Átáztak, kezeikkel a sziklákat vaskapocsként szorítva küzdöttek, hogy el ne ragadja őket az áradat.
Isbara Alp még mindig a lóháton ült. Az íjának az idegét a szikla kiszögelésre kötötte, a vasát pedig kezével tartotta, így magát is, és a lovát is megvédte az áradattól. Jamtár tizedes most kénytelen volt erősebben markolni a kőhöz erősített övét, mert már nem volt egyedül az a katona, aki a tizedesbe kapaszkodott. úgy húszan kapaszkodtak sorban egymásba… De Jamtár nem panaszkodott, meg se rezzent, csak azzal törődött, hogy erősebben szorítsa az övét. Ezalatt a villámnál is élesebb, a mennydörgésnél is erősebb hang harsant föl.
- Kurt Kaja, oldd ki a kezedet!…
Azután ismét a mennydörgések hangjai töltötték meg a környéket. Isbara Alp éppen idejében kiáltott. A mindenkinél magasabb helyen kitartó százados a villámok időnként felvillanó fényeinél Jamtár minden ténykedését látta, aztán pedig szemeivel némán végigkísérte az egymásba kapaszkodó emberláncot. A szíve folyton azzal volt telve, hogy az Isten miért fordította el az arcát tőlük. Íme folyton Kínát támadják, egy pillanatra sem szakadnak el az ellenségtől, egyetlen napot sem mulasztottak, hogy a kardjaik a hüvelyeikben pihenjenek, hogy ne feszítettek volna íjat, hogy ne húztak volna nyilat a tegzeikből. De miért haragudott meg az Isten? A százados miközben ezen gondolkodott, Jamtárt figyelte. Egy hirtelen lecsapó villám felvillanó fényénél észrevette, hogy a csapatnyi katonának támaszt nyujtó régi szíjat egyre gyorsabban marja, reszeli a szikla. Villámsebesen eldöntötte, hogy mit tegyen, és azt kiáltotta: «Kurt Kaja, old ki a kezed!…» Kurt Kaja Jamtárba kapaszkodó férfiak közül a tizedik volt. Amikor meghallotta a százados parancsát, egy pillanatig sem habozott. A fekete, tajtékzó víz egy pillanat alatt elnyelte a tíz férfit. A százados másodszor felharsanó hangja Jamtárt figyelmeztette a veszélyre:
- Jamtár: Állj keményen, a szíj elszakad…
A fiatal tizedes rögtön engedelmeskedett. A mögötte ránehezedő minden súly ellenére az erejének utolsó megfeszítésével sikerült előrejutnia. A másik kezével pedig megragadta a kő egyik kiszögelését. Most már nagyobb biztonságban voltak. Miközben a felülről lezúduló víz megtartotta sebességét, az eső elcsendesedett, a szél elállt. A katonák egyenként kezdtek összegyülekezni. A testükre tapadó csuromvizes ruhákban most mind magasabbnak tűntek. A kisütő nap fényében összevissza szaladgáltak, hogy a százados parancsait teljesítsék, kezüket nyújtsák azoknak a barátaiknak, akiknek segítségre volt szükségük. A zűrzavar még eltartott egy darabig. Amikorra a nap egy nyílhossznyival a föld fölé emelkedett, minden elrendeződött, minden a helyére került.
Amikor Isbara Alp százados elérkezettnek látta az időt az indulásra, a katonákra kiáltott: «Nosza menjünk a kard kupachoz! Mindenki keresse meg a saját kardját!» A katonák engedelmeskedtek. A villám némelyikük kardját darabokra törte, szétzúzta. Isbara Alp kardja legfölül feküdt, fényesebb és élesebb volt mint azelőtt. Akik elvesztették a lovaikat, azok azokat keresték, az állatokat nevükön, és füttyel hívták. Nyerítés hallatszott a távolból, az életben maradt lovak egyesével kettesével előjöttek. Némelyeknek a lova nem tért vissza, némely visszatért ló lovasa pedig már nem élt. Isbara Alp a kardjára tekintett, azzal a gondolattal vette el a kardját, amelyet a villámok a korábbinál sokkal jobban kiélesítettek, hogy az Isten mondott ítéletet őfölötte. De ez a vihar, ez a jégeső? Ez az áradat, ezek a halott katonák?… Az Isten nem csak ítéletet mondott, hanem haragos is volt?
A százados kíváncsi volt, hogy vajon hányan haltak meg, a tizedesekre kiáltott:
- A tizedesek számolják össze az embereket!
A tizedesek számolni kezdték a melléjük gyűlő férfiakat. Isbara Alp egyenként kérdezte:
- Jamtár tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Egy hiányzik.
- Szülemis tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Egy hiányzik.
- Szancsár tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Egy hiányzik.
- Parsz tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Mind megvan.
- Gök Börü tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Mind megvan.
- Arik Buka tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Öt hiányzik.
- Bugra tizedes!
Isbara Alp százados erre a kérdésre nem kapott választ. Ismét kiáltotta:
- Bugra tizedes!
- Egy zengő hang válaszolt:
- Bugra tizedes a Túlvilágra került.
- Mind megvannak-e az emberei?
- Mind megvannak.
- Kara Budak tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Három hiányzik.
- Ücs Ogul tizedes!
- Parancs.
- Mind megvannak-e az embereid?
- Egy hiányzik.
Isbara Alp, mialatt a tizedesektől a veszteséget kérdezte, egy kezében lévő rováspálcára vonásokat húzott a bicsakjával. A szemle végeztével összeszámolta őket. Tizenkét ember és Bugra tizedes meghalt.
A Nap bevilágította a környéket. Az égen fehér bárányfelhők úsztak. Az éjszaka átázott, csuromvizes, átfázott katonák most lassanként megszáradtak és átmelegedtek. Hol volt már az a víz, amely az imént elnyelte a gök-türk hadsereg tizenhárom vitézét azon a lejtőn, ahol a lovasok gyülekeztek? Törökföld mindent keblén szárító földje, az évszázadok óta folyamatosan vérrel táplált puszták földje mintha egy pillanat alatt felitta volna a vizeket. A földből vékony pára emelkedett föl, a magasban hatalmas madarak szálldostak.
Isbara Alp új paranccsal afelé a hely felé indította a katonákat, ahol tegnap este táboroztak. Alig értek ki a síkra, amikor látták, hogy egy lovas szemből lóhalálában feléjük vágtat. A fakó lovon ülő katona harminc lépésnyire előttük megállt és elkiáltotta magát:
- Melyikőtök Isbara Alp százados?
Isbara Alp a lovát megsarkantyúzva válaszolt:
- Én vagyok! És te ki vagy? Mit akarsz?
A lovas a földre ugorva köszöntötte a századost:
- Én Bagatur Sád lovásza vagyok. Bagatur Sád megparancsolta, hogy gyorsan térjünk vissza a seregéhez. Nem fogunk Kínára támadni. Csuluk Kagánt megmérgezték, és elszállt a lelke.
A lovas egyetlen ugrással a lovára pattant. A ködös tisztáson villámsebesen kezdte hajtani a lovát. A tisztáson semmi más nem hallatszott, csak a távolodó lódobogás. Isbara Alp emberei között halálos csend volt. Megdermedve maradtak, senki sem szólt egy szót sem, még a lélegzetüket is visszafojtották. Isbara Alp az ég felé fordította az arcát. A tegnap esti balszerencsést hozó fekete felhőt kereste. A célt tévesztett nyílvesszőre gondolt. Az éjszakai szélvészt, vihart, jégverést elfeledte: «Az Isten elfordította rólunk az arcát, és elvette hatalmas kagánunkat.» - mondta. Azután elsápadt, de parancsot adott a némán magukba forduló katonáknak:
- Utánam ! Korán kell érkeznünk!
A végtelen pusztán nyolcvanhét lovas röpült. Isbara Alp Csuluk Kagán öccsének, Bagatur Sádnak a parancsnoksága alatt állt, és az ő seregéhez tartott. Ahogy múltak a percek, a lovasok sebessége nőtt, a szemöldökök összébb húzódtak. A lovaik sörénye, a katonák barna haja lobogott a szélben.

BAGATUR
SÁD

A négy égtáj felé szalajtott futárokkal Bagatur Sád seregébe gyüjtöttek össze minden katonát. Már visszatértek. Úgy volt, hogy Csuluk Kagán magánhadseregéhez csatlakoznak, aztán pedig hazatérnek. A húszezer lovas lassan észak felé haladt. Isbara Alp százados nyolcvanhat katonájával együtt e csapatban volt. A hadsereg minden katonája összeszorította a fogait, mert megtudták, hogy Csuluk Kagánt I-Csing Kátun mérgezte meg.
Jamtár tizedes és Parsz tizedes a sor végén haladtak. Halkan beszélgettek. Parsz azt mondta:
- Látod-e mit tett a kínai kátun. Amint rájött, hogy elhozzuk neki Kína aranyát, megmérgezte a kagánt.
Jamtár így válaszolt:
- Nem értem. Talán a kátun már nem akarja a hogy a saját családja kagán legyen Kínában? Csuluk Kagán az ő akaratát teljesítette volna azzal, ha Kínát dúlja. Akkor pedig miért mérgezte meg a kagánt? Szerintem más oka kell hogy legyen a tettének.
- Mi más oka lehetett volna rá?
- Azt nem tudom. Azt az asszonyt természetesen ki fogják vallatni. Akkor mi is megtudjuk majd, hogy mi volt rá az oka.
- Annak az asszonynak meg kell halnia. Természetesen egy íj idegével fogják megfojtani.
- Akárki is az, aki Kagánt ölt, azt nem íj idegével kell kivégezni. Annak karddal kell levágni a fejét, vagy nyíllal kell átlyukasztani a mellkasát.
- Láttad-e a Bagatur Sád sátorára gondot viselő kínai szolgákat? Nem akarják kimutatni, de majd felrobbannak az izgalomtól.
- Bagatur Sád nem hagyhatja életben ezt az asszonyt, aki megmérgezte a bátyját.
- Ezek a kínai asszonyok tulajdonképpen mind meddővé válnak. A legelőlelőbbek ötször szülhetnek. A tehenek borjadznak. A kancák csikót szülnek. A szukák kölykeznek. A kínai nősténye pedig semmire sem jó. Ráadásul megmérgezik a kagánunkat.
- Talán csak a nősténye lenne haszontalan? Mire alkalmasak a férfiaik?
- A férfija legalább szálakat fonva szövetet sző. Vagyont gyűjt hogy legyen mit zsákmányolnunk, mikor majd rajtaütünk.

*
**

Amikor besötétedett, a hadsereg letáborozott. Mivel nyár volt, nem voltak sátraik. Az egy éjszakával ezelőtti vihar sokba került számukra, de tudták, hogy nem fog megismétlődni. Az Isten, Csuluk Kagán elvételével kitombolta haragját. Ezen az éjszakán a vidék szép volt. Lágy szellő fújdogált, fátyol felhők jártak, a környezőerdő hangjai hallatszottak. Ezen az éjszakán nem csutakolták a lovakat, a páncélokra nem is gondoltak. Aznap éjjel nem ittak kumiszt, sült húsokat, szárított tejféleségeket nem ettek. Ezen az éjszakán minden békességes volt. Ezen az éjszakán nem adtak kemény parancsokat, nem hangzottak el éles szavak.
Éjfél után lenyugodott a Hold. A sötétség beborította a környéket. A szívekben is sötétség honolt. A katonák közül kevesen aludtak, a többségük gondolkodott. Hogy mire gondol egy török, az nem látszik az arcán. Hirtelen egy hang felriasztotta, felébresztette révületükből az alvó, merengő katonákat. Egy koboz hangja volt. Akik elnyújtózva feküdtek a füvön, felegyenesedtek, akik üldögéltek, azok felálltak. A hang erősödött. A katonák egyesével kettesével a hang felé indultak. Parsz tizedes, Jamtár tizedesre nézett és azt mondta:
- «Ez Kara Ozán lesz, ismét felindult.»
Jamtár így válaszolt:
- Felindult. És minket is megindít!
A két tizedes nehéz léptekkel ment. A sötétben jó néhány egymást nem is ismerő katona ment a hang irányába. Köztük tizedesek, századosok is voltak. Sőt, azok között ezredesek, töményparancsnokok is voltak. Azok között tárkányok, bujrukok, teginek is voltak. Aki csak hallotta a hangot, mind felkelt és elindult.
Kara Ozán törökülésben ült a földön, és a kobzán játszott. Úgy elmerült, hogy észre sem vette, hogy csomóan összegyűltek körülötte. Vele szemközt sok fiatal katona ült, Kara Ozánra néztek. Kara Ozán először játszott, aztán még megindítóbb énekbe kezdett. Dalolt és játszott. Egy pisszenés sem hallatszott a környékén. Ennek a sok száz katonának, bégnek a szíve mintha Kara Ozán kobzának húrjaival együtt rezgett volna. Kara Ozán csillogó hangja hócsuszamlás-szerűen szállt a pusztába és a szívekbe. Kara Ozán verset mondott.

Talán meghalt Csoluk Kagán?
Talán vezető nélkül maradtak a törökök?
Talán nevetett a gyáva kínai?
Megszakadnak a szívek!

Ki állított nekünk csapdát?
Az Isten távol van a Törököktől!
A kagán a haza dísze.
Megszakadnak a szívek!

Csoluk Kagán vitéz volt,
Most elszállt a lelke.
Ki tette ezt velünk?
Megszakadnak a szívek.

Kihunyt a csillagunk,
Örvendeznek az ellenségei,
Megmérgezték a kagánt,
Megszakadnak a szívek.

A hadsereg megértette Kara Ozán énekét. A versszakok végét hirtelen mindnyájan zengő hangon énekelték, sírták. Ezek a hadfiak, akik közül mindenki látott már véres háborús napokat, akik néhányszor a halál torkából menekültek meg, a tizenöt éves gyerektől a hatvanéves nagyokig ez a sok ezernyi tömeg reszkető hangon énekelte:
- «Megszakadnak a szívek…» Ahogy ezt sóhajtva énekelték, mintha sok ezernyi szürke farkas vonyított volna a pusztában szűkölve, a szemközti erdő szürke farkasai erre rokoniasan, saját hangjaikkal válaszoltak. Kara Ozán énekelt:

Most szomorú a nép,
Kagán, magunkra hagytál minket.
Te tetted ezt Kátun!
Megszakadnak a szívek.

Kátun téged fel kell akasztani,
A szülőhazádat meg kell támadni,
Százezer kínait kell levágni,
Megszakadnak a szívek.

Most beteg a szív,
Elszakadt a kagántól,
A kínai Kátun görbe,
Megszakadnak a szívek.

Betegesnek ne mondd, hogy van orvosság,
Sebünkre nincs orvosság.
Ne zokogj Kara Ozán,
Megszakadnak a szívek!

Ahogy Kara Ozán a kobzon játszva, a dallamot énekelte, hirtelen egy hang felkiáltott a sötétben:
- Fejezd be Ozán! Megkeseríted a szíveket!…
Mindenki jobbra - balra fordulva kereste, hogy ki kiáltott. De senki sem látszott a sötétben… Ekkor Kara Ozán tudatára ébredt, hogy minden oldalról tömeg veszi körül. Lassan felkelt. A tömeg közé keveredve eltűnt.
Hajnal hasadt. Ahogy a puszta kivilágosodott, mintha a szívekben honoló sötétséget is elűzte volna. Bagatur Sád egész éjjel nem aludt. A kínai szolgái is kénytelenek voltak ébren maradni. Ezek közül a szolgák közül ketten félre húzódtak, kínaiul beszélgettek. Az egyik azt mondta:
- «Jó, hogy megmérgezték Csuluk Kagánt. Különben feldúlta volna Kínát.»
A másik így válaszolt:
«Szobrot kellene állítani ennek az I-Csing Kátunnak a templomokba.»
Azután arról kezdtek tárgyalni, hogy ki lesz majd az új kagán. Az egyikük azt mondta:
- Csuluk Kagánnak két fia van: Jasar Sád és Su Tegin. Su Tegin még csak tizennyolc éves, gyereknek számít. Jasar Sád ugyan huszonkét éves, de az arca sárgás, aszott, fakó jellem. Természetesen ő lesz a kagán, mert ő az idősebb. Ha pedig ő lesz a kagán, Kínára szerencsés nap virrad, mert ő nem harcos alkatú férfi.
Ahogy a kínai szolgák így fecsegtek, nem vették észre, hogy egy ideje valaki hallgatja őket. Az egyik katona pihenni dőlt le, hogy ki volt, azt a félhomályban nem is lehetett volna kivenni. Ahogy a kínaiakat hallgatta, egy ideig úgy gondolta, hogy feláll és a kardjához fog nyúlni, de aztán erről letehetett, mert lassan visszahúzódott onnan. A kínaiak még mindig beszélgettek.
Ezalatt két lovas lassan - lassan közeledett a távolból. Kétszáz lépés távolságban megálltak. Az egyikük a kezével megmutatta a másiknak a kínaiakat. A sötétben kétszáz lépés távolságból a két kínai csak két foltnak látszódott. A második lovas két nyilat húzott ki a tegzéből. Hihetetlen sebességgel mindkettőt kilőve a két kínait leterítette. Azután a két lovas távozott. Ezek a dolgok olyan kimért sebességgel történtek, hogy senki sem látta.
Amikor kivilágosodott, megtalálták a halott kínaiakat. Amikor Bagatur Sád látta, hogy két lovászát meggyilkolták, összevonta a szemöldökét. Megszólalt a gyülekező kürtszó. Bagatur Sád lófarkas, tug zászlaja felemelkedett, a Sád lóra ült. A hírnöke kiabálva kérdezte, hogy látta-e valaki, hogy ki ölte meg a két lovászát. Néhány percen belül a húszezer ember megtudta, hogy Bagatur Sád két lovászát megölték. Amikor a hírnökei kiabálva visszatértek a helyeikre, Isbara Alp vágtában Bagatur Sád elé lovagolt. A lováról leugrott, féltérdre ereszkedve köszöntötte. Bagatur Sád megkérdezte:
- Isbara Alp százados! Tudod-e, hogy ki ölte meg a két lovászomat?
- Tudom, Sád.
- Mondd, hagy lássuk, ki volt!
- Én!
Bagatur Sád arca megváltozott:
- Miért tetted?
Isbara Alp nehéz, zengő és hideg hangon beszélt:
- Örvendeztek Csoluk Kagán halála miatt.
Bagatur Sád lehajtotta a fejét. Elgondolkodott. Aztán megkérdezte Isbara Alptól:
- Honnan tudod, hogy örvendeztek? Te talán ismered a kínai nyelvet?
- Nem ismerem a kínai nyelvet. Csalik, a lovász tud. Három évig volt fogoly Kínában, azalatt megtanulta. Ő mondta el nekem, hogy miről beszéltek.
- Isbara Alp! Tudod-e, hogy mi lesz ennek a vége?
- Amiért elpusztítottam azokat, akik Csoluk Kagánt átkozták, ezredes leszek, amiért pedig megöltem az embereidet, botozás.
Akik Bagatur Sád és Isbara Alp beszélgetését hallgatták, úgy elmerültek a kettőjük hallgatásában, hogy nem vették észre, hogy egy igen fiatal lovas lassan közeledett, hogy egészen közelről hallhassa ezt a beszélgetést. Bagatur Sád ismét megszólalt. Azt mondta:
- Tévedsz Isbara Alp. Kaptál-e valakitől parancsot arra, hogy a megkérdezésem nélkül megöld a kínai lovászokat?
Ahogy Isbara Alp erre a vallatásra nem válaszolt, a lassanként a közelükbe nyomulva a beszélgetésüket hallgató ifjú közbeszólt:
- Talán volt, Bagatur Sád!
Bagatur Sád, Isbara Alp, a bégek és a katonák felé fordították a fejüket. Csuluk Kagán kisebbik fia, Su Tegin volt az, aki ezeket a szavakat mondta. Rögtön felélénkültek. A bégek és a katonák féltérdre ereszkedve köszöntötték a Tegint. Bagatur Sád a lováról leszállva Tegin felé ment. Ő pedig egy ugrással leszállt a lováról, és a Sád felé indult. Bagatur Sád mosolyogva mondta:
- «Isten hozott, unokaöcsém.»
Mindenki úgy hitte, hogy Su Tegin adta a parancsot Isbara Alpnak, hogy ölje meg a kínaiakat. Su Tegin, aki Csuluk Kagán seregéből Bagatur Sádhoz jött, előbb körülnézett. Isbara Alpot méregette, a bégekre nézett. Egy ideig végigfuttatta a szemeit Bagatur Sád kínai szolgáin. A tekintete kemény volt. Noha még csak tizennyolc éves volt, nagydarab, erős, félelmetes vitéz volt. Azután Bagatur Sád felé fordult:
- «Sád, áldott legyen, a kurultáj téged választott. Kagán lettél.» - mondta.
Ez a szó villámcsapásként érte őket. Nem lehetett tudni, hogy örvendeztek-e, vagy megsértődtek-e, vagy meglepődtek-e. Bagatur Sád arca hirtelen elkomolyodott. A közelében lévők néhánya önkéntelenül elmosolyodott. Su Tegin és Isbara Alp egymás szemébe nézett. Mintha azért néztek volna egymásra, hogy kiolvassák egymás gondolatát. Azután Su Tegin még egy parancsa rázta föl a környéket:
- Szóljanak a dobok, Bagatur Sád kagán lett!
Ezek a szavak szájról szájra tovaterjedve az egész seregben tovaterjedt. A húszezer lovas rövidesen megtudta, hogy Bagatur Sádot kagánná választották.

KARA
KAGÁN

Tíz nap múlva Ötükenben Bagatur Sád kagánságát ünnepelték. Bagatur Sád a Kara Kagán nevet vette föl. A hatalmas díszsátrában felcicomázott, díszes trónt emeltek. Szóltak a dobok, zengtek a kürtök, vedelték a kumiszt. Kara Kagán gyűlés-sátra akkora volt, hogy több száz embert tudott befogadni. A Kagán az áldottabbik, bal oldalon ült a trónon. Jobbján egy Kátun ült. A tróntól kissé lejjebb, jobbra - balra sádok, teginek, bujrukok, tárkányok álltak. Még távolabb pedig alpok, ezredesek, századosok, tizedesek sorakoztak, a szolgák megállás nélkül hordták a kumiszt.
Csuluk Kagán idősebbik fiának Jasar Sádnak Kara Kagán a Tulu Kán nevet adta. Su Tegint pedig a Kür Sádnak nevezték el. Ezzel együtt Tulu Kán sápadt arcán végtelen belső szorongás nyoma látszott, mert a nagybátyja, Kara Kagán oldalán ülő Kátun, az apját, Csuluk Kagánt megmérgező mostohaanyja, I-Csing Kátun volt. Kara Kagán, ahelyett, hogy kérdőre vonta volna ezt az asszonyt, aki megmérgezte a testvérét, egy mindenki számára érthetetlen okból összeházasodott vele.
A díszsátor egy meglehetősen távoli részén, Jamtár tizedes éppen a ki tudja hányadik kumiszt itta, amikor Parsz tizedes közelített felé:
- «Jamtár, mit szólsz ezekhez?» - kérdezte.
Jamtár válaszolt:
- Én is ugyanezt kérdezem tőled. Te mit mondasz?
- A kurultáj azt mondta, hogy Jasar Tegin gyenge, és nem választotta kagánná. A bégek Jasar Tegin eszét sem tartották nagyra.
- Ezt értjük, de Kara Kagán miért házasodott össze a bátyját megmérgező Kátunnal?
- Én úgy hallottam, azért vette el, mert a török törvény szerint ha a báty meghal, a feleségét az öcs veszi el.
- A török törvények szerint büntetlen hagyják-e azt, aki megmérgezi a kagánt?
A tizedesek ekkor elhallgattak. Egy kínai szolga kumiszt nyújtott. Miután Jamtár tetőtől talpig végigmérte a kínait, azt mondta:
- «Hé te kínai! Nehogy méreg legyen ebben a kumiszban is, amit felénk nyújtasz.» Azután a rá ferdén néző kínainak a kupát visszaadva hozzátette: «Húsz kupányit ittam. Hússzor kell meghalnom. Ez nem olyan, mintha csak egyszer halnék meg!…»
Ahogy a kínai szolga távozott, Parsz oldalba bökte Jamtárt és halkan azt mondta:
- «Figyelj, figyelj! jól figyelj! Csuluk Kagán fiai milyen szigorúan néznek a kátunra.»
Jamtár a díszsátor felé fordította a fejét.
- Kara Kagán okosan döntött. Csuluk Kagán nagyobbik fiát Jasar Tegint Tulu Kánná tette. Keletre küldi, a tunguzok és tatárok fölé rendeli kánnak.
- Ilyenképpen akarná elűzni a környezetéből?
- Ki tudja.
- És a kisebbik fiú?
- Ő még kicsi… Ráadásul a kagán az ő szívét is megörvendeztette. Őt Kür Sáddá tette.
- No és a mi századosunk miért búsul már megint?
- Nem tudom biztosan, de tegnap ismét lánya született. Mostanáig a századosnak négy gyereke született, és mind lány. Talán ezért búsul.
Parsz tizedes Jamtárnak ezekre a szavaira megnyugodott és elhallgatott.

*
**

Ez a sok ezer ember, aki az új kagán sátra előtt összegyűlt, és lerészegedett a bőséges kumisz ivástól, teljes csendben volt. Még azok is halkan beszélgettek, akik a legtávolabb voltak a kagántól. Csak a dobok és csengők hangja töltötte meg Ötükent. Amíg be nem sötétedett, mulattak. Úgy volt, hogy aznap birkózók birkóznak majd, vitézek küzdenek majd meg, íjászok nyilaznak majd, lovasok versenyeznek majd.
A Kagán jelére a dobok és a kürtök elhallgattak. A Kagán a ballján lévő bégek felé fordulva azt mondta Tunga Teginnek:
- Tunga Tegin! Te ma kardviadalt fogsz rendezni! Lássuk, van e rajtad kívül más vitéz. Ha ezek között az alpok között akadna hozzád hasonló férfi, azt kitüntetem. Ha mindenkit legyőznél, akkor kilencet adok a legjobb lovaim közül, amelyeket a saját kezeimmel válogattam össze.
Tunga Tegin, féltérdre ereszkedve mondta: «a kagán parancsol». Kara Kagán ez alkalommal a másik irányba nézett. Mosolygott. Azt kiáltotta:
Ha akadna olyan, aki meg akarna mérkőzni Ötüken veretlen hősével, a Bozkurt (Szürke Farkas) nemzetség legyűrhetetlen vitézével, a gök-türkök hatalmas bégjével, Tunga Teginnel, az álljon elő!
Egy pillanatig egy pisszenés sem hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy Tunga Teginnel nem mérkőzhetnek. Azután négyfelől négyen előálltak, és a kagán felé indultak. A díszsátorhoz közeledve féltérdre ereszkedve bemutatkoztak:
- Én Csuluk Kagánnak a bajtársa, a tudományban párja, Apa Tárkány vagyok!
- A kardom élesebb a késnél, én a harcban az ellenséget támadó, fanyüvő Kül Csur vagyok!
- Negyvenszer támadtam Kínára, a harcban három testvérem, atyáim harcban, őseim csatában haltak meg. Én Makaracs Alp ezredes vagyok.
- Én Isbara Alp százados vagyok!…
I-Csing Kátun látva, hogy Isbara Alp milyen röviden mutatkozott be, Kara Kagánhoz hajolt és megkérdezte: «Ez az Alp miért nem mutatkozik be hosszasabban, magát dicsérve?» A Kagán Isbara Alp felé fordult:
- «A hatalmas Kátun, azt kívánja tőled, hogy a többi férfihoz hasonlóan te is dicsekedve, hosszasan mutasd be magadat.»
Isbara Alp féltérdre ereszkedett majd felállt. Azután a kátun felé fordulva így mutatkozott be:
- Én vagyok, aki nem téveszt célt a nyilával, akit ló nem dob le a hátáról, Kínán rajtaütve tízezer kincset hoztam, aki Csuluk Kagán halálakor kínait lőttem; Isbara Alp százados vagyok.
Ezek a szavak villámként csaptak le: Kür Sád és Tulu Kán a kátunra néztek. A Kátun elvörösödött, az ajkait harapdálta, igyekezett tartania magát. Kara Kagán arcán semmiféle változás sem látszott. Tunga Tegin felé fordult és megkérdezte: «Ezek közül a férfiak közül melyikkel kívánsz megmérkőzni?» Tunga Tegin a fejét meghajtva féltérdre ereszkedve válaszolta: «Te parancsolsz.» Kara Kagán éles tekintetével a négy férfit méregette. A körülöttük lévők visszafojtották a lélegzetüket. Keményen így szólt:
- Tunga Tegin! Isbara Alppal fogsz megküzdeni!…
Ugyanekkor a távolban Parsz tizedes Jamtár vállára tette a kezét:
- Attól tartok, hogy a mi századosunknak nem jól áll az ügye.
Tunga Tegin előrejött, és Isbara Alppal szemközt megállt. Szép, új páncélvért volt rajta. Sisakján egy ezüst hold csillogott. Isbara Alpnál magasabb, nagyobb termetű volt. Ferde zöld szemei kedves szigorral néztek. A Kagán megkérdezte: «Készen álltok?» Azután háromszor tapsolt. Az egymástól tíz lépés távolságban álló két vitéz villámsebesen kardot rántva egymásra támadt. Minden szem feléjük fordult. Akik hátrább maradtak, azok lóra ülve nézték. A két hős nagy tudással forgatta a kardját. A lesújtó kardok csapásait vagy a saját kardjukkal hárították, vagy pajzsukkal fogták föl.
A környéken a kard csattogáson kívül semmi más nem hallatszott. A Kátun izgatott lett. Azt akarta, hogy Isbara Alp veszítsen, sőt halljon meg. Tulu Kán és Kür Sád azzal együtt, hogy a velük közeli rokonságban álló Tunga Tegin győzelmét kívánták, semmiképpen sem nyugodhattak bele, hogy Isbara Alp veszítsen, mert ő is távoli rokonuk volt. Az Isbara Alp parancsnoksága alatt álló tizedesek meredten nézték ezt az összecsapást, a kagán pedig megőrizte fagyosságát. A harc gyorsult, egyre keményebb lett, az ügyes lépésekkel ugráló két vitéz a kagán előtti térségen oda - vissza járva harcolt.
Egy ideje mindketten a jobb oldalukat fordították egymás felé, a balkezükben tartott pajzsaikat hátrább vonták, és félelmetes, ám olyannyira szép és gyönyörűséges kardvívásba fogtak, hogy anélkül, hogy bármelyikük is tett volna egy lépést előre vagy hátra, a levegőben csatáztak a kardjaik. Ők ezeket a rettenetes csapásokat egymás sisakjai felé irányozták, ám mivel a szemközt álló azokat rögtön kivédte, a két dalia mintha a levegőben suhogtatta volna a kardját. Kür Sád összehúzott szemmel nézte a viadalt. Ennek a harcnak igazából nem lehetett eredménye. Kara Kagán a két harcost jól választotta a küzdelemre. Hirtelen mindketten egy lépést tettek egymás felé. A kardjaik egymásba akadva maradtak. egymással szemközt kerültek. Tunga Tegin azt mondta:
- «Isbara Alp! Örülök, hogy veled küzdhetek.» A százados így válaszolt: «Köszönöm Tegin.» Azután mindketten egy lépést hátráltak és előre vették a pajzsaikat. A küzdelem ismét a korábbi sebességével zajlott. Még egyikükön sem látszottak a fáradság jelei. I-Csing Kátun ideges kezdett lenni. A Kagánhoz hajolva megkérdezte:
- «Soha nem ér már véget?» A Kagán a fejét oda sem fordítva válaszolta:
- «Nem lenne-e kár, ennyire szépen küzdő férfiakat máris szétválasztani? Jól figyelj! Ilyen szép küzdelmet soha életedben nem láthatsz még egyszer. Kínában nincs ilyesmi!»
A Kátun elhallgatott. Ismét a küzdők felé fordította a fejét. Éppen ekkor Tunga Tegin megállíthatatlan rohamot hajtott végre, egymás után három kardcsapást mért Isbara Alpra. Isbara Alp ezt a három csapást a pajzsával felfogta, de a pajzs nem bírta ki, és kettétörve a földre hullott. Ekkor a kátun szemei felragyogtak. Isbara Alp tizedesei az ajkaikat harapdálták. Kür Sád szemei az izgalomtól tágra nyíltak. A Kagán mosolygott. Isbara Alp rögtön a jobbját fordította a vele szembenálló felé, és a kardjával védte magát. Amikor mindenki Tunga Tegin végső rohamát várta, azt láthatták, hogy ő is eldobta a pajzsát és «Rajta Isbara Alp!» kiáltotta. Az előbbi, mindenkit bámulatba ejtő kardviadal újra kezdődött. A két dalia ösztökélte is egymást. Ez alkalommal a kardok néha célba értek, ám a sisakok és páncélok kitartottak. Most Isbara Alp hátrálni kezdett. Tunga Tegin folyamatosan támad, Isbara Alp a testét védte. Az egyikük előrenyomult, a másikuk hátrált. Isbara Alp mintha kissé fáradt volna. Egyre hátrább húzódva végül a nézők elé ért. Megértette, hogy ha még egy lépést hátrál, veszít. Miután Tunga Tegin utolsó támadását kivédte, rettenetes támadást hajtott végre. Tunga Tegin ez elől csak úgy menekülhetett meg, hogy egy lépéssel hátrább ugrott. A második rohama még rettenetesebb volt. A kardja elviselhetetlen erővel csapott le Tunga Tegin sisakjára. A rögzítések elpattantak és a sisak a földre esett. Tunga Tegin orrából vér folyt. Ezt látva, a kátun szemei elhomályosodtak. Íme, Isbara Alp legyőzte őt. Még egy kardcsapás, a fedetlen fejjel maradt Tunga Tegint megölhette volna. De a kátun csalatkozott. Isbara Alp egy lépést hátrált. Egy rántással letépte a fejéről a sisakját, a földre dobta és azt kiáltva: «Rajta Tunga Tegin» támadott. A harc mintha újra kezdődött volna, annyira gyorsan és keményen verekedtek. A hosszú hajaik lobogtak, az arcaikon, homlokaikon vékony vágások jelentek meg, és ezekből vér szivárgott.
A Kagán kínai szolgái közül négy a díszsátor mögött volt. A díszsátor mögül nem láthatták a díszsátor előtt rendezett kardvívást, ezért lehetőséget kerestek, hogy láthassák. E közül a négy kínai szolga közül az egyik titokban katonatiszt volt. Ő mindegyiküknél jobban szerette volna látni a viadalt, jobbra balra járt kelt. Az egyik kínai azt mondta a barátjának:
- Mi lenne, ha a díszsátor ponyváját megemelve néznénk? Mivel előttünk teljesen sík terület van, megnézhetjük, ahogy a harcosok küzdenek.
Ezt az ötletet elfogadták. A négy kínai egyszerre földre feküdt. Egy két kísérlet után a díszsátor ponyváját egy helyen megemelték és figyelni kezdték a kétszáz lépésnyire zajló küzdelmet. A régi kínai tiszt megbírálta a küzdőket, a mellette lévőknek így magyarázta a küzdelmet:
- Hiába jöttünk. Mind a kettő ügyetlen. Teljesen tudatlanok. Hogy idétlenkedhetnek így? Amikor az ellenfelének leesett a sisakja, a saját sisakját is ledobja a fejéről. A törökök erre azt mondják, hogy lovagiasság, de ez színtiszta gyengeelméjű ostobaság. Ha az a kard nálam lett volna, én megmutattam volna.
A harc annyira elhúzódott, olyan mértékig felforrósodott, hogy minden néző szíve kezdett úgy verni, mint a dob. Azok, akik nem látták a harcot, azok valami lehetőséget kerestek. Néhányan szekeret hoztak, lovat tettek rá, maguk pedig a ló hátára szálltak. Csalik a lovász pedig föl alá járkált, hogy egy rést lelve láthassa a párviadalt, ám sehonnan sem láthatta. Miközben helyet keresett, úgy érezte, hogy a díszsátor mögé kell nyomulnia. Amikor pedig odaért, látta, hogy négyen a földön fekve leselkednek, rájött, hogy ezek a harcot figyelik. odagyalogolt. Anélkül, hogy észrevette volna, hogy a földön fekvők kínaiak, ő is lehasalt.
Éljen! Innen látni lehetett a küzdelmet, mert a díszsátor eleje teljes szélességében nyitott volt. Kissé messze voltak, de látták őket. A kínaiak úgy elmerültek, hogy nem figyeltek rá, hogy újonnan érkezett-e valaki közéjük, vagy közülük változtatott-e helyet valaki. A harc elhúzódott. Isbara Alp homlokán, Tunga Tegin halántékán egy - egy hatalmas vágás volt. A többi vékonyabb sebekből pedig az arcuk ki sem látszott.
A kínaiak közül az egyik megkérdezte a tisztet: «Megőrültek-e ezek a fickók? Még mindig küzdenek!» Ahogy Csalik ezeket a kínaiul elhangzott szavakat meghallotta, az arca megváltozott… Ám olyan édes volt a küzdelem amit nézett, hogy visszatartotta attól, hogy közbeszóljon. A régi kínai tiszt válaszolt:
- Ezek a törökök esztelenek. Úgy küzdenek mint a vaddisznók, de nincs tudásuk. Én mostanra már rég földre terítettem volna azt az Isbara Alp nevű idétlen maflát!
Csalik, úgy pattant föl a földről, mint akit kígyó mart meg. A régi kínai tiszt derekába rúgva kiabálta:
- Hé te kutyafi kutya! Mit mondtál?
A négy kínai egyszerre felállt. Meglepődtek, el sem tudták képzelni, honnan kerülhetett ide ez a kínaiul értő török. A kínai, látva, hogy belegabalyodott az ügybe, ravaszkodni akart:
- «Figyelj rám! Látszik rajtad, hogy egyszerű közkatona vagy. Mi pedig Kara Kagán lovászai vagyunk. No akkor lódulj innen!» mondta.
- Ha Kara Kagánnak nem a lovászai, hanem a sógorai lennétek is, akkor is kínaiak vagytok! Hogy ócsárolhatjátok a gök-türköket, hogy szólhattok rosszat a nagy Isbara Alpról?
A kínai megdöbbent, de nem ijedt meg, mert négyen voltak. Csak akkor szorult össze a szíve, amikor látta, hogy Csalik a kardjához nyúl:
- Te durva bunkó! Abban bízol, hogy kardod van. Ha nekem is lenne kardom, nem tűrtem volna el, hogy ilyeneket mondj nekem.
Csalik egy mozdulattal a szíjával együtt levette és a földre dobta a kardját:
- «Rajta, lássuk, most nálam sincs kard, de nincs ám semmi aljas húzás! Intézzük el férfiasan az ügyet.» mondta, és a kínaiakra támadott.
Miközben a díszsátor előtt sok ezer néző előtt zajlott egy küzdelem, a díszsátor mögött egy olyan harc kezdődött, amelyet az Istenen kívül senki más nem látott. Az öt ember egymásba gabalyodva küzdött. A kínaiaknak nem volt kedvük a harchoz, de íme ez a feldühödött katona erőszakkal belekényszerítette őket a verekedésbe, és már nem volt visszaút. Csalik, mintha csak a régi kínai tiszt állna vele szemben, folyamatosan csak őt csépelte, a másik három kínai pedig őt verte ököllel.
Tunga Tegin és Isbara Alp már kifáradt, de még egyikük sem adta fel. I-Csing Kátun pedig nem bírt megmaradni a helyén. A küzdők helyett inkább másfelé nézett. Valamiért egy ideje a fejét hátrafelé fordítva a díszsátor belsején legeltette a tekintetét. A szemei a csodálkozástól tágra nyíltak. Tulu Kán fél szeme I-Csing Kátunon volt, ezért az ő megdöbbenését látva, ő is a díszsátor belseje felé nézett. Valami történt ott. A sátor ponyváját egy helyen megemelték, annak a vége néha meglebbent. Tulu Kánban gyanú ébredt. Úgy gondolta, ha valami méltatlan dolog történik, azt I-Csing Kátun téteti. Kür Sádhoz hajolva azt mondta:
- «A díszsátor mögött méltatlan dolog történik. Feltűnés nélkül menj, és nézd meg!» Kür Sád a számára utat nyitó nézők között elhaladva a díszsátor mögé ért. Itt nem méltatlan, hanem méltó tevékenység folyt: egy vérző szájú és orrú kínai összegömbölyödve kínlódott, hogy összeszedje magát. Három kínai lovász pedig egy katonával harcolt. Kür Sád ezt a verekedést a másiknál sokkal érdekesebb látványnak találta. Azt monda magában, hogy ha közeledne, akkor abbahagynák a verekedést, ezért nem közeledett, mert a verekedés már a vége felé közeledett. A kínaiak mindegyike igen szép verést kapott. Egyszer csak az egyik földre hemperedő kínai szemei Csalik kardján akadtak meg. Kígyóként vetődött rá, és megragadta a kardot. Kihúzta a hüvelyéből és kardot felemelve elindult, hogy a velük verekedő török katona fejér sújtson. Kür Sád mindezt látta. Amikor látta ezt az aljasságot, úgy érezte itt az ideje, hogy beavatkozzon. Egy nyilat tett az íjára és célzott . Amikor a kínai lesújtott a kardjával, kilőtte a nyílvesszőt. A nyíl a kínai kezébe fúródott. A kínai jajveszékelni kezdett. Ez a nyíl és a kínai ordítása megállította a verekedést. Amint Csalik észrevette Kür Sádot, köszöntötte. A kínaiak is török szokás szerint féltérdre ereszkedve akarták őt köszönteni, de úgy kifáradtak, és olyan ügyetlenek voltak, hogy elesés szerű nevetséges mozdulatokat tettek… Az igazi verést kapott kínai, azaz a régi tiszt, panaszkodni kezdett Kür Sádnak, de az elhallgattatta:
- Ti nem tudtok férfiként verekedni. A férfias harcban párharcot vívnak. No mondjuk azt, hogy ti az értéketek miatt támadtatok négyen egy ellen. No és egy kard nélküli emberre miért emeltek kardot? Úgy tűnik, hogy ez a férfi azért vette le a kardját, hogy veletek harcoljon. Hát illendő-e az ő levett kardját alattomosan ellene emelnetek?
Azután Csalik felé fordult és megkérdezte:
- Ki vagy te?
Csalik válaszolt:
- Engem Csaliknak hívnak. Isbara Alp százados lovásza vagyok.
Amikor Kür Sád meghallotta Isbara Alp nevét, visszafordult. Elment, hogy lássa a küzdelmet, amit mint néző félbehagyott. A kínaiak is rögtön távozni igyekeztek, mert Csalik megragadta a kardját, újra harcra kész helyzet alakult ki, ám Csalik rájuk sem pillantva Kür Sád nyomába szegődve elindult, hogy helyet keressen magának, ahonnan nézheti majd a verekedést. Amikor Kür Sád visszatért a helyére, röviden beszámolt a történtekről Tulu Kánnak. Azután Kara Kagán előtt féltérdre ereszkedve így szólt:
- Kagán! Ez a két férfi ugyanolyan erős. Adj parancsot, hogy szétváljanak, különben nem rendezhetjük meg a többi viadalt.
A Kagán a szemeit a küzdőkre szegezve válaszolt:
- Igazat mondasz Kür Sád, válaszd szét őket!
Kür Sád a kardját kivonva kettejük közé lépett. A kardjával szétválasztotta a kardjaikat:
- «A Kagán parancsa. A harc véget ért. Ugyanolyan erősek vagytok.
A két férfi köszöntötte a kagánt. A Kagán Isbara Alpra nézett:
- «Isbara Alp! A gök-türkök legyőzhetetlen hősével, Tunga Teginnel egyenlőnek találtattál. Ezennel ezredessé léptetlek elő.» mondta.
Egy pisszenés sem hallatszott. Erre a szóra, Isbara Alp tizedesei elmosolyodtak.
Kür Sád is örvendezett, Isbara Alp távoli rokona volt.
Most a birkózás kezdődött. Egy zengő hangú hírnök kiabálta:
- Akik birkózni akarnak, azok bárkik legyenek is, jöjjenek!
Nyolc felől nyolc férfi lépett ki, és a díszsátor felé indultak. Köszöntötték a kagánt és bemutatkoztak:
- Én vagyok Ötüken tevecsődöre, a kemény vas kezű, a fekete oroszlán szívű, akinek a hátát sohasem szorították még a földre, aki senki előtt nem hajt fejet, Inal Tárkány vagyok!
- Én békében erényes vagyok, ha nincstelent látok segítek, ha ütök, a bikát ledöntöm, fát repítek az égbe, Tineszi Oglu vagyok!
- Én, ha a követ összeszorítom, porá töröm, keveset dolgozva ügyesen elvégzem a munkát, az erős férfiak hibátlanja vagyok. Kara Kagán katonája, a nagy karluk bég vagyok. Aj Dogmusnak hívnak.
- Én a kirgizek oroszlánja, Gökmen Eli tigrise vagyok. Hóvihart hajtok, földrengéskor egyenesen megállok, ha kardal csapok, a követ is szétvágom. Alp Bamszi vagyok!
- Én a dokúz-ogúzok ereje, hetven ellenség bosszúja, hét leány vágya, Szelenge futárja vagyok, aki a fekete széllel versenyzem, a szürke medvével verekszem, kilenc alppal birkózom. Bilge Tudun vagyok.
- Én Baszmil Eli szülöttje, a hatalmas férfiak kínja vagyok. Ha fricskázom, ömlik a vér, ha kiáltok omlik a hegy, a sziklák sziklája, a verhetetlen erős férfi, Szacsi Bég vagyok.
- Én Isbara Alp kísérője, tizennégy férfi testvére, a nehéz kövek támasza, vad vízben átázott, húsz férfit tartó Jamtár tizedes vagyok.
- Ha kopjával szúrnak nem fáj, ha kumiszt iszom, nem részegedem le, lélegzetem mint a kürt szava, a mellkasom kard lyuggatta, húsz ellenséget pusztítottam el. Négy kínait lapítottam széjjel. Gűmüs Oglu Csalik vagyok!
Ha I-Csing Kátun hallotta volna Csalik szavait, ismét mérges lett volna, de nem hallotta. Bilge Tudunra nézett. A hét leány vágya, a dokúz-ogúzok bégje volt a legjóképűbb férfi, akit mostanáig látott.
Ez alatt hátrább valami egyöntetűen megmozdult. Kara Kagán bégjei közül az egyik előre jött, és a kagánnal szemközt megállt. Meghajolt, és mondott valamit. A Kagán a kátun felé fordult, és valamiről beszélt vele. I-Csing Kátun arca nevetett. A bég a kagántól parancsot kapott, gyorsan visszafordult, a nép kettévált, és visszament oda, ahonnan jött. Kisvártatva néhány kínaival a háta mögött ismét visszatért. Ezek közül az egyik a többiek előtt haladt, és ruházatáról nyilvánvaló volt, hogy egy kínai úr. A kínai úr a kagánnal szemközt érve, azt térdet hajtva köszöntötte. Azután a kátunt köszöntötte. A Kátun a helyéről felállva kézen fogta, és felállította. Az oldalára ültette. Kara Kagán pedig meg se rezzent, az arcának egyetlen vonása sem változott meg.
Nemsokára hírnökök tudatták, hogy Kara Kagán magas vendége, I-Csing Kátun testvére Sen-King érkezése miatt a birkózást félbeszakítják.

*
**

Éjszaka, a két elválaszthatatlan bajtárs, Parsz tizedes és Jamtár tizedes üldögélt és beszélgetett. Akikor az aznapi birkózásra terelődött a szó, Jamtár ezt mondta:
- Azt mondták, hogy félbeszakítják a birkózást, mert megérkezett a kínai úr. Talán a kínai úr is birkózik majd? Azért tették-e ezt, hogy pihenhessen? Ha ő is birkózna, én akarok összeakaszkodni vele.
Parsz így válaszolt:
- A kínai urak sohasem birkóznak. Azért hagyatták abba a birkózást, hogy a kátun tolmácsolhasson a testvére és a kagán közti beszélgetésnél. Mert a kínai úr, Sen-King szökve jött Kínából. A Kagán tájékozódni akar Kína ügyei felől. De adja Isten, hogy ne vigyék rossz útra a kagánt…
- A kínai úr mellett még hárman voltak. Azok a lovászai-e?
- Azok a kínai úr kísérői, kínai tisztek. A kínaiak néha kígyóhoz hasonlóak ugyan, ám ennek a kínai úrnak az arca egyáltalán nem tetszik nekem.
- Akkor jól nézd meg a fickó arcát. Az étvágyad csökken, egyél keveset. Ahogy a juhaink birkáink megfogyatkoznak, legjobb lesz kevesebbet enni. Nekem húsz birkám maradt. A kancáim közül kettőt széttépett a farkas. Volt egy tehenem, szakadékba zuhant. Ha nem lesz hamarosan támadás, végünk van!

ÖTÜKEN
ÉLES SZEMŰ
ÍJÁSZA

Másnap délután íjászversenyt rendeztek. Délelőtt befejeződött a birkózás. Inal Tárkány és a dokúz-ogúzok bégje Bilge Tudun a többi birkózót mindet legyőzték, aztán egymással akaszkodtak össze. Nem győzték le egymást, egyenlőnek találtattak. Jamtár tizedes az első birkózásban legyőzte a kirgiz birkózót, Alp Bamszit, a második birkózásban viszont Bilge Tudun legyőzte. Bilge Tudun igen félelmetes birkózó volt, ám Parsz tizedest elszomorította, hogy milyen gyorsan legyőzte Jamtár tizedest. A birkózás után megkérdezte Jamtárt:
- Még ha nem is tudtad legyőzni őt, ilyen gyorsan nem veszíthettél volna. Mi van veled? Fáj valamid? Nem érzed jól magad?
- Nem vagyok beteg. Semmim sem fáj. Úgy látom nem érted. Mielőtt az ember harcba, birkózásba indul, és nem eszi meg előtte három napi élelmét egyszerre, akkor marad-e erő a karjában? Napkeltekor mindössze egy kupányi kumiszt ittam. Üres gyomorral pedig ilyen a birkózás. Aztán pedig a dokúz-ogúzok a harcban is és a verekedésben is keménykezűek. Attól féltem, nehogy a dokúz-ogúzok bégje a mi Ötükenünk tevecsődörét, Inal Tárkányt is legyőzze.
Ekkor megszólaltak a dobok, és megfújták a kürtöket. A célbalövés kezdődött. Miközben mindenki indult, hogy elfoglalja a helyét, egy zengő hangú hírnök így kiabált:
- Ötüken férfijai nyilazni fognak. A gök-türkök kagánjára feltekintő megannyi nép számításba jöhető férfiai nyilazni fognak. A gök-türk férfiak; Tölis, Tardus katonái, a dokúz-ogúzok vitézei, a karluk daliák, kirgizek, bajurkuk, kurikánok, baszmilok, kitájok, tatárok, ogúz-tatárok; az összes tegin, a sádok, jábguk, ilteberek, bégek, bujrukok, tárkányok, katonák mind nyilazni fognak! Kara kagán magas vendége a hírneves kínai úr, Sen-King is nyilazni fog! Mindenki foglalja el a helyét!…
Közben igen rövid idő telt el. A hatalmas térség megtel a sok ezernyi katonával és daliával. Zsibongás verte fel a környéket. A Kagán díszsátra mint mindig, most is a zsivajtól távol áll, a környékén egyetlen nesz sem hallatszott. Amikor véget ért a katonák odatódulása, Kara Kagán a jobbján a kátunnal és a balján a vendég kínai úrral, Sen-Kinggel megjelent. Abban a pillanatban mindenki elhallgatott és féltérdre ereszkedett. Kisvártatva a bégek felsorakoztak a kagán jobbján és balján. Miután helyet foglaltak, a hírnök zengő hangja töltötte be a környéket.
- A hatalmas Kagán mérkőzésre hívja Ötüken férfiait. Aki bízik karja erejében, szemének élességében, az lépjen a férfiak küzdőterére!…
Aznap a középen lévő távolság szélesebb volt mint valaha. A katonák a gyűrűt még egy kicsit szélesebbre nyitották. A kagán ülőhelyétől balra eső nyitott részen egy céltábla emelkedett föl, rajta jól kivehető feketére festett körökkel. Négy ilyen kör volt. Az első fe;adat pedig azzal kezdődött, hogy ezt a négy kört felülről lefelé haladó sorrendben kellett eltalálni, akinek nem sikerül, az távozhatott a versenytérről.
A kagántól jobbra eső nyílt térségen a lövészek rögtön a parancs után összegyülekeztek. Csak azok a nézők nem láthatják majd, hogy a nyilak hogyan csapódnak a céltáblákba, akik a kagán baloldalán levő nyiladéknál távolabb ülnek. A hírnök ki fogja kiáltani a számukra, bár az nem olyan édes, mint ha a saját szemükkel látnák.
Hogy a vendég boldog legyen, a török törvények szerint a mérkőzésbe bocsátkozni kívánó Sen-Kingnek engedték az első lövést. A kínai úr felállt a helyéről. A számára utat nyitó vitézek között végighaladva kilépett a küzdőtérre. A ringatódzó járásában magabiztosság, a karjában és céllövő tudományában bízó dicsekvés volt. A helyére érve megállt. Egy katona íjat és nyilat nyújtott át neki. A nyilat az íjára tette, és célzott. Körülötte egy pisszenés sem hallatszott. A zúgva szálló nyíl hangját még a legtávolabb ülők is hallották. Az első nyíl a deszkába talált, de nem találta el a legfölső karikát, attól kissé távolabb fúródott be. Amikor a hírnök azt kiabálta, hogy a nyíl a karikától négy ujjnyi távolságban fúródott be, a környezetük mintha egy kissé még inkább elcsendesedett volna. A szemek a második nyíl felröppentését lesték. Sen-King nem is törődött vele. Ez a helyzet nem tűnt igazán természetesnek számára. Elvette azt a második nyilat, amit a katona felé nyújtott. Az íjára helyezte és kilőtte. A nyíl ismét a cétáblába fúródott, de nem a második, hanem a harmadik karikába. Körös körül ismét egy pisszenés sem hallatszott. Csak a kínai úr sápadt el egy kissé. A harmadik nyíl az első karika fölött egy arasszal ért célt. Kür Sád, aki addig a pillanatig mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva ült a férfiak között, és a némán figyelte őket, most felugrott. Megállt a kagán előtt és megkérdezte:
- Miért szórakozik velünk a kínai vendég?
A kagán helyett a kátunnak kellett válaszolnia az előtte elhangzott kérdésre. De még mielőtt kinyitotta volna a száját, a katonák között kitört a nevetés. Még hátul is tréfálkoztak a férfiak, és nőtt a zsivaj. Kür Sád gyorsan megfordult, de a dolgok állását látva ajkain bizonytalan mosoly jelent meg. A kagánra tekintett. Mintha ő is lassan elmosolyodott volna.
Szancsár tizedes volt az oka, hogy a katonák így elvesztették az önuralmukat. A fiatal tizedest majdhogynem évente egyszer, akkor is csak váratlan alkalmakkor láthatták nevetni. A tizedes remekbeszabott arca állandóan mogorva volt, az emberein és a páncélján kívül nem érdekelte semmi más. Ma is mogorva arckifejezéssel közelített a küzdőtérhez. Mivel hátrább maradt, a lováról le sem szállva várakozott. Sen-King színrelépését és íjának megfeszítését reszkető szívvel figyelte. Vajon ez az idegen milyen magabiztos lövész? Szancsár igencsak szerette volna ezt megtudni. Az, hogy az első nyíl nem talált a célba, semmit sem változtatott a tizedes érdeklődésén. Csak a szívébe fészkelődött kétség távozását jelezte, hogy mélyet sóhajtott. A második és a harmadik nyíl útját is végigkövette a szemével. Ám amíg Kür Sád ezt a gyakorlatlanságot tréfának vélve a kagánt faggatta, a kilőtt negyedik nyíl a céltábla mellet elhaladva egy török katona süvegét repítette a levegőbe, ekkor a tizedes már elengedte magát. Úgy röhögött, hogy majdnem elájult, majdnem belehalt, a lóról bal felé kihajolt. A környékén és a tőle távolabb állók egy pillanatig döbbenten néztek rá, de aztán, a sokfelé felerősödő a nevetés elnyomta Szancsár tizedes röhögését. A hatalmas térséget mély zsibongás töltötte meg. Sen-King visszafordult. Ez alkalommal nem tisztelettel utat engedő, hanem a nevetéstől fuldokló, kezeiket a szájuk elé szorító férfiak között elhaladva ért a helyére. Leült. A Kátun már hosszú évek óta törökök között élt, és tudta, hogy milyen lövészek, de akkor sem tudta megemészteni, hogy a testvérének nem sikerült a dolog, az ajkait harapdálta. Miután a barátai eltávolították Szancsárt, és a hangja a távolba veszett, a zűrzavar nem tartott soká. Miután egyszer kétszer megütötték a dobot, a hírnök emelt hangon tudatta, hogy folytatódik a lövészet. Úgy negyven férfi állt középen, és ennek a negyven férfinak a százhatvan kilőtt nyila Sen-King döbbenettől tágra nyíló szemei előtt tévesztés nélkül röppent, célba talált. Ez a mérkőzés ötven lépésnyiről történt. Egyedül a kínai úr volt, aki távozott a küzdőtérről. A férfiakat ez alkalommal száz lépést hátrálva ugyanarra a vizsgára hívták. A lövések csendben történtek. Ismét sok találat volt, de azok, akiknek az egyik nyila nem talált célba, kénytelenek voltak kiszállni a versenyből, így a vizsga után már csak huszonketten maradtak. Ezután nehezebb feladatot kellet megkísérelniük. Két férfi egymással szemközt haladva egy - egy hosszú botot tartott a végénél. A bot közepéről egy fonál lógott, a fonálra pedig egy tojást kötöttek. A botokat tartó két férfi egy kicsit mozgatta azokat, így a tojás lengett. A vizsgázóknak ötven lépésről kellett eltalálniuk a tojást. Ha eltalálták a tojást, újat kötöttek a helyére. Most Sen-King szinte nem is bírt a helyén megmaradni. A magával hozott kínai tisztek, akik a játék megtekintésére az első sorokban kaptak helyet, igencsak idegesnek tűntek. A Kátun is ugyanilyen állapotban volt, de neki, a testvére vereségén kívül más bánata is volt. Isbara Alp, aki minden alkalommal tiszteletlenséget mutatott őfelé, és a Tunga Teginnel vívott párviadalban mindenki számára ismét megmutatta férfiasságát, és emiatt a fiatalemberből ezredes lett, most az íjjászatban is nagy jártasságról tett bizonyságot, megfeszítette íját, és kilőtte nyilát. Ám ez a nyíl soha célt nem tévesztve, a kívánt célba jutott, miközben a deszkába fúródott, ugyanakkor a kátun szívébe is lyukat ütött. Amikor Sen-King egy gyermek ügyetlenségét mutatta, Isbara Alp nem nevetett mint a többiek, sőt a kagánhoz és Kür Sádhoz hasonlóan még egy mosoly sem jelent meg az ajkán. Mindössze csak a szeme sarkából a kátunra pillantott, azután fensőséggel elfordította a fejét. Ez felmérgesítette, fortyogott benne a düh. De ki kellett várnia a lehetőséget. Most a lövészeket követte a szemeivel. Isbara Alp valahányszor csak nyilat húzott ki a tegzéből, az Istenhez fohászkodott a célbatalálásáért. De lám, már csak ketten maradtak a küzdőtéren: A lengésben és távolodásban lévő tojásokat ugyanolyan hidegvérrel és dicsekvés nélkül lelövő Kür Sád és Isbara Alp…
A két férfinak ugyanakkora volt a jártassága, ezért más vizsgának vetették őket alá. Ez alkalommal a levegőbe dobált tojásokat a földet érésük előtt kell majd eltalálniuk. Zúgtak a nyilak. A tojások együtt lyukadtak ki. Mintha a két dalia is örült volna ennek. Egymás győzelmeit szívükből eredő közös kívánsággal, örömmel fogadták. Legvégül két egy - egy lépés szélességű nagy deszkát hoztak. Kür Sádnak és Isbara Alpnak erre a deszkára ötvenszer nyilazva a «Türk» szót kell felírniuk. Aki hamarabb befejezi az írást, azt ünneplik majd meg első helyezettként. Néma csend volt, senkinek sem hallatszott a hangja. A katonák még a lélegzetüket is visszafojtották. A dob zengő hangjára megkezdődött a mérkőzés. A két vitéz olyan gyorsan húzta ki a nyilait a tegzéből, tette az íjjára, célzott és lőtt, hogy szinte lehetetlen volt szemmel követni. Percek teltek el, mindkét deszkán kezdett alakot ölteni a felirat, ám sehogyan sem lehetett megsejteni, hogy ki lesz a győztes. Sen-King már nem bírt ülve maradni. Felállt, összeszorította az ökleit, visszafojtott lélegzettel figyelt. Csalik a helyéről okos szemeinek éles pillantását egyrészt Isbara Alpon, Kür Sádon és Sen-Kingen tartotta. Látva, hogy az milyen állapotban van, még a legizgalmasabb pillanatokban sem tudta visszafojtani a nevetését. Hirtelen éles kiáltások verték föl a környéket. A két - három napig tartó vigasságok idejét ugyanilyen csönddel fogadó, és csak szívükből ünneplő katonák, a rendívül kis előnnyel győzedelmeskedő Kür Sádot vadul megtapsolták, megéljenezték. Az, hogy ő, még ha Isbara Alp ellen is, de győzedelmeskedett, azt mutatta, hogy él köztük egy vitéz, aki bosszút áll majd Csuluk Kagánért, és ez volt az oka, ennek a szívből jövő, kitörő örömnek. A Kür Sádnak a kezét nyújtó Isbara Alp szemében is győzelmi fény ragyogott. Ő is ugyanannyira örült, mintha ő maga győzött volna. Sebesült arcán ragyogó, kemény tekintetét meglágyító örömmel ünnepelte Ötüken éles szemű íjászát, aki fölébe kerekedett. Saját maga nyújtotta át neki a kumisszal telt kupát, amit a kagán parancsára futva hozott egy katona.

*
**

Besötétedett. Minden verseny, versenyfutás, játék befejeződött. Most a regősöké volt a szó. Kara Ozán és Csucsu egymással szemben kobzon játszva mondanak majd éneket. A kagán díszsátrát körülvevő gyűrű összeszűkült. Előbb Kara Ozán érkezett. Köszöntötte a kagánt és törökülésbe helyezkedett. Utána érkezett Csucsu. Ő is köszöntötte a kagánt, aztán Kara Ozánnal szemközt leült. Azután nehezen, lassan jajongani kezdtek a kobzok. Az egész török nép tiszteletteljes csöndben hallgatta. Az első versszakot Kara Ozán énekelte:

Ötüken férfiai
Ismerik az erőmet.
Kobozom pengetője
Nem keresi a kardomat,
Kara Ozán! Veled
Csucsu versenyez-e?

Csucsu erre a kihívásra habozás nélkül azonnal válaszolt:

Ami ezt mondatta veled
Kumisz volt-e vagy tán bor volt-e?
Ha ilyen irigyen szólsz
Nem fogadok rád.
A versszakod talán
Öldöklőbb-e a kardomnál?
A téged nyomasztó zavarodottság
Keserű-e mint a méreg?

Kara Ozán mintha megharagudott volna:

Ötüken férfiainak
A világon páratlan párja.
Ötüken leányai
Az égnek teliholdjai.

A szívek vérét ontja
Szemeiknek tüze.
A zavar, amiről szóltál
A kínai vendég dolga…

Kara Ozán szavait I-Csing Kátun tolmácsolásában kínaiul hallgató Sen-King úgy összerezzent, mintha tűt szúrtak volna belé, de látva, hogy a kagán és az összes török olyan csöndben van, mintha csak kőből lennének, megtorpant. A kátun is méregbe gurult. Íme, egy regős nyíltan gúnyt űzött nagyúri testvéréből. A kagánhoz hajolva azt kérdezte:
- «Szemet hunysz-e afölött, hogy ez a közönséges alak gúnyolja a magas vendéget?
A kagán ugyanazzal a sziklaszerű nyugalommal válaszolt:
- A regősök szava áldott, senki sem szakíthatja félbe.
Kara Kagán ezt olyan hidegséggel mondta, hogy a kátun lemondott arról, hogy tovább erőltesse. Tulajdonképpen most Csucsu következett, lássuk mit énekelt:

Kínai úr lövése
Ha célt téveszt, no és?
Kínai ez… Ha lő jobbra
Száll a nyíl, és esik balra.

Mit teszel, Hatalmas Isten
Amikor nem adsz erőt a karba.
Kara Kagán leljél
Kür Sádhoz méltó fiúra…

Amikor Kür Sád neve elhangzott a nép között zúgás támadt. A kínai úr pedig a feléje szórt gúny súlya alatt rogyadozott. Amikor I-Csing Kátun ezeket a versszakokat kínaira fordította és elmondta neki, iszonyú haragra gerjedt. Olyan mértékig dühbe gurult, hogy a kardjához nyúlt. Kara Ozán látta, hogy a kardjához nyúl. A kobozzal adott választ:

Ne nyúlj a kardodhoz,
Most a dalnak van ideje.
A körben járó
Fehér kumisznak kupája van.

Idegen földön lakók
Tudjátok, hogy a haza szökevénye.
A kard amiről beszélsz
Játékszer a töröknek.

A kínai úr megijedt. A Kátun bosszús szemekkel nézett, de senki sem törődött velük. Most ismét Csucsu került sorra:

Ötüken leányainak szemei
Megsebzik a szíveket.
Nappal a Nap,
Éjjel a Hold burkolja be őket.

Ha a kínai versenyre hívna
Mi van azon meglepő?
Ha egy kecske részeg
Farkast keres a harcra.

A kínai úr rájött, hogy mindjárt elájul, de nem mozdult a helyéről. Éjszaka lett. Most már nem értette, hogy miket mondanak, mert I-Csing Kátun már nem fordított neki, de minden szóban az ő kigúnyolását vélte, a belseje bosszúvággyal telt meg. Pedig most Kara Ozán és Csucsu kölcsönösen Kür Sádot dicsőítették. Ez egyikük egy négysorost mondott, a másikuk egy másik négysorossal válaszolt rá:

Ötükenben oroszlánok vannak.
Az egyikük Kür Sád.
Sok dalia van, de
Kür Sád a férfiak férfija.

*

Az anya, aki Kür Sádot szülte,
Vajon mivel szoptatta?
Férfiasság, nagyság oldalra
Az Isten Kür Sádtól hátrább.

*

Megannyi katona van a világon,
Ki előrébb ki hátrább,
A gök-türkök Kür Sád nevű férfija
Anyaszülte katona.

*

A kardját villám feni,
A kilőtt nyila vasat lyukaszt,
Ha halál jön Kür Sád
Tizennyolc éve nevet rajta.

*

Vitézségben a legelső,
Ezer évig éljen,
Gök-türkök szívében
Lakozik most Kür Sád.

A dobok tudatták, hogy vége a mulatságnak. Mindenki a helyére vonult, a sátraikhoz mentek. Úgy tűnt, hogy Sen-King és a kátun haraggal telve töprengtek. A kínai úr a nővére mellé nyomakodva kínaiul mondta:
- «Majd én megmutatom nekik. Majd rájönnek, hogy mit jelent egy kínai úrból gúnyt űzni.» A kátun sátánian mosolygott:
- «Ne légy olyan türelmetlen! Mindennek eljön az ideje.» válaszolta.
Azután a kínai úr a három tisztjével együtt a számára kiválasztott sátor felé vette az irányt.

*
**

Éjszaka Kür Sád sátrának kapuja megnyílt és Tulu Kán lépett be:
- «Kür Sád» - mondta. «Holnap igen korán útra kelek. A kagán azt mondta, hogy nehéz lesz a tatárokat és a tunguzokat kormányozni. Hamar oda kell érnem. Van-e valami mondandód számomra?»
Kür Sád felállt. Lassan Tulu Kán felé indult:
- Nincs semmiféle mondandóm számodra. És teneked van-e mondandód számomra?
Tulu Kán sápadt arcának más értelmet adó szemeivel mélyen Kür Sádra nézett. Biztos volt benne, hogy valamiféle fájdalom van a szívében. Lassan így szólt:
- Félek, nehogy a kínai kátun megrontsa a kagánt. A kínai úr érkezése után pedig majd megkísérlik elbolondítani a kagánt. A nagybátyánk a kagán nem annyira éles eszű, mint reméltük. Azt akarom neked mondani, hogy az országunkban élő összes kínait tartsd szemmel.
Kür Sád összerezzent.
- Én tudom, hogy az összes kínai kém. Bízz bennem! Ha lenne rá alkalmad, gyorsan küldj futárt.
A két testvér szikrázó szemekkel nézett egymásra. Mintha még lett volna valami, amiről nem ejtettek szót. Aztán Tulu Kán hirtelen megszólalt:
- «Isten veled, én megyek.» - aztán megfordult.
- «Legyen jó utad és jó szerencséd!» - válaszolta Kür Sád.

TÜNG JÁBGU
KAGÁN
KÖVETEI

Eljött az ősz. A török nép szokatlan ősze a kínai urat, Sen-Kinget egyszerűen megbetegítette. A törökök országát kedvelte is, meg furcsállta is. Az itteni világos és tiszta levegő, az embert egészségessé tevő kumisz és az erős, egészséges leányok miatt szerette a törökök országát. De a napfény élességet, a hideg keménységét, az emberek nyersességét és a leányok erényességét nem kedvelte. Ha most Kínában lett volna, már rég szerzett volna egy kedvére való leányt, ámde annak ellenére, hogy neves úr volt, nemhogy megszerezte volna valamelyik leányt is, de még csak nem is barátkozhatott össze velük.
Sen-King rettenetesen unatkozott. Hogy unalmát elűzze, minden nap magához hívta a három tisztet, akik a kísérői voltak, velük beszélgetett, szerencsejátékot játszott, kumiszt vagy bort ivott. Ma pedig már semmi sem szórakoztatta. A kínai tisztek egyike azt ajánlotta Sen-Kingnek:
- Vajon ha urunk sétát tenne lóháton, és megtekintené Ötüken szépségét, talán elmúlna unalma.
- Mit csináljak ezzel a vad szépséggel? Ötükenben talán tudsz nekem szép palotát, szép szövetet, szép asszonyt mutatni?
A kínai tiszt gonoszul nevetett:
- Nehogy urunkat áltassam, határozott szavakkal kell szólnom, de talán lehet, hogy szép asszonyokat, sőt szép leányokat is láthatunk.
- Szép leányokat, akárcsak te, én is mindennap látok, de az, ha csak nézzük őket, semmire sem vezet…
Sen-King dühös beszédére a szemközt lévő elhallgatott. Sen-King egy ideig töprengett, aztán hirtelen megkérdezte:
- Talán van valami amit tudsz?
- Én sok mindenről tudok, de innen jócskán előrébb. Az Orkun-folyóhoz érve egy ligetet találunk. A törökök kancákat nevelnek ott. Minden nap jó néhány fiatal török leány megy oda, és kumiszt készítenek.
- És van-e férfi ezek mellett a leányok mellett?
- Nincs!
- Furcsa! Kínában egy fiatal lány ki sem léphet a ház küszöbén. Ezek a török leányok nem félnek?
Sen-King folyton itta a bort. Ez a török bor pedig egyáltalán nem hasonlított a kínai borra. Most kezdte szépnek és kedvesnek találni az egész világot. A kísérőjének az ajánlata nem volt megvetendő. Egy pohár bort még ivott, aztán azt mondta a barátainak:
- «Rajta, lovagoljunk ki.»
A négy kínai nemsokára útra kelt. Egyenesen abba az irányba mentek, ahol az Orkun-folyó partján a leányok kumiszt készítettek. Az ittassága mértéken felüli volt. Fecsegni kezdett a kínai tisztekhez:
- Ha Kínában ismét a Szuik kerülnének uralomra, tudnám hogy mit tegyek… I-Csing Kátun folyton bőszíti Kara Kagánt. Jövő nyáron megtámadja Kínát. A Tangok el fognak bukni. Akkor lehet, hogy Kína kagánja leszek. Mindegyikőtöket tábornokká léptetem elő. Azután jövünk, és ezt a vidéket is elvesszük!…
Ezekre az utóbbi szavakra a három kínai tiszt összerezzent, hátra és oldalra néztek. A nyílt tisztáson haladtak, de megijedtek, hogy valaki meghallhatta őket. Ezzel együtt igencsak kedvükre való volt a hihetetlen szavakat hallaniuk.
Jól haladtak. A hideg kijózanította Sen-Kinget. Megérkeztek oda, ahová indultak. Egy szép liget volt itt, mellette kis barlangokkal. Ezek a barlangok a zivatarok ellen nyújtott menedéket. Rengeteg török leány munkálkodott itt. A kancák között a nyerítésen kívül más hang nem hallatszott. Ehhez a helyhez közeledve Sen-King a barátai felé fordult:
- «Nocsak, nocsak, nézzétek csak! A leányok mindegyikénél íj és tegez van. Ha még kardjuk is lenne, elmehetnének katonának. Mit mondasz Van-Zin-San? Tudtad-e, hogy ezek a leányok ilyen harciasak?
Van-Zin-San az a kínai tiszt volt, aki az utat mutatta a kínai urának. Az ura kérdésére a következő választ adta:
- Tudtam urunk. Ha nincs is kardjuk mint parancsolja, majdhogynem kardnak is beillő bicsakjaik vannak.
Sen-King szemei döbbenten tágra nyíltak:
- Igaz is! Mindig ilyen seregnek a főparancsnoka akartam lenni.
A kínaiak így beszélgetve közeledtek a leányokhoz. Van-Zin-San az urához közelítve így szólt:
- Urunk arra előre, látja-e azt leányt a három pej kanca mellett? Ez itt lévő lányok közül ő a legszebb. Mostanáig egyszer sem láttam nevetni.
- Mintha ezek a török leányok nem is tudnák, hogyan kell nevetni…
- Sőt a férfiak sem…
De Van-Zin-San nem fejezte be a szavait, mert eszébe jutott, hogyan nevették ki Sen-Kinget az Ötükenbe érkezésük utáni napon a nyilazáskor.
Sen-King lassan a mellé a leány mellé irányította a lovát. A rá se hederítő leánytól megkérdezte:
- Adnál-e nekem egy kis kumiszt?
A leány a fejét felemelve Sen-King arcába nézett. A kínai úr majdnem leesett a lováról. Soha életében nem látott még ilyen szép leányt. Ferde zöld szemei fényesen ragyogtak, az arca majd kicsattant az egészségtől. Szép termetű leány volt. Két varkocsba font hosszú barna haja a süvege alól a derekáig lógott le. A lábain csizmák voltak. A derekán egy hosszú bicsak fityegett, piros ruhája félelmetes szépséget adott neki. Sen-King kissé összeszedte magát, majd ismét megkérdezte:
- Adnál-e nekem egy kis kumiszt?
A leány anélkül, hogy egy szót szólt volna, Sen-Kingre nézett. A többi leány pedig még a fejét sem emelte meg, a munkájukkal foglalatoskodtak. Van-Zin-San a kínai úr mellé közelítve azt mondta:
- «Urunk, a leány nem érti, mert kínaiul beszélsz»
Sen-King a leány vonzó szépségétől úgy megzavarodott, hogy a török és a kínai nyelvet összekeverte. Van-Zin-San figyelmeztetése után a három hónap alatt tanult tört törökséggel ismét megkérdezte a leányt:
- Adnál-e nekem egy kis kumiszt?
A leány ismét nem válaszolt, csak egy teli kupát nyújtott a kínai úrnak. Sen-King valamiért igen jónak érezte ennek a kumisznak az ízét. Miután ivott, a kupát visszaadva a három barátjára mutatott:
- «Adnál-e nekik is?»
A leány ismét szótlanul egy - egy kupát nyújtott a három kínainak. Sen-King boldog volt a sikere miatt. A tarsolyát elővéve egy kínai aranyat nyújtott a leánynak:
- «Vedd el, lássuk csak, elég-e ennyi?» - mondta. A leány nem vette el a pénzt:
- «Én nem pénzért adtam a kumiszt.» - mondta.
- Hát akkor miért adtad?
- Mert megkívántad.
- Tudod-e, hogy ki vagyok én?
- I-Csing Kátun testvére lehetsz.
- Miből jöttél rá?
- Az Ötükenben élő kínaiak tudnak törökül, te pedig még nem tanultál meg.
- Jól van! Nem féltek itt?
- Kitől félnénk?
A kínai úr, reménnyel telt el, amikor látta, hogy a leány minden kérdésre vonakodás nélkül válaszol. Úgy gondolta, már eljött a vigyorgás ideje, és a leány szemeibe nézve vigyorgott:
- Hogy kitől félhetnél? Például tőlem.
- Ki fél egy kínaitól?
A kínai úr arra számított, hogy a leány szégyenkezve elpirul, ám azt látva, hogy az kőkemény választ ad, összerezzent. Ám hogy csalódottságát elrejtse, ismét kérdezett:
- Akkor meg minek sétáltok így felfegyverkezve?
- Hogy megvédjen, ha az úton egy állat megtámadna.
Sen-King elhallgatott. Dühös volt. Igen gonosz gondolatok jártak a fejében, de éppen ekkor éppen a szemközti domb mögül egy lovas tűnt föl, aztán mögötte még egy. Szóval sokasodtak a lovasok, hamarosan úgy kétszáz lovas haladt a leányok és a kínaiak felé. A kínaiak meglepődtek. A leányok egyik része ezekre kezdett figyelni, másik részük viszont még a fejét sem emelte föl, teljes erejükkel a munkájukkal foglalatoskodtak. Ezek páncélos, fegyveres török lovasok voltak. Az elöl haladó lovas vágtatva közeledett a leányok felé, és így kiáltott:
- Leányok! Van-e valaki, aki utat mutatna a Nyugati kagán, Tüng Jábgu Kagán követének, Kül Er Teginnek?
Erre a szóra az összes leány felemelte a fejét. hirtelen mind a kínai úrral szemközt álló szép leányra néztek. A szép leány a lovas felé indult:
- «Elviszlek titeket Kara Kagán díszsátráig. - mondta, aztán odaszólt egy leánynak:
- Gün Jaruk! Ügyelj a kancákra!
Ezt mondva lovára szállt. Ezalatt a lovasok is odaértek. Egy bég volt az élükön, aki mint kiderült, Kül Er Tegin volt. Páncélozott ruhába volt öltözve. A mellette lévő katonák legtöbbje is így öltözött. A katonák között hosszú szakállúak is voltak, akik nem is hasonlítottak a törökökre. A szép leány azt mondta: «Rajta, menjünk!» aztán a lovát vágtára sarkalta. A követek küldöttsége pedig követte. Sen-King pedig zavarodottan maradt ott:
- «Van-Zin-San! Ez a lány úgy száll lóra, mint egy negyven éves lovas.» - mondta.
- Igen urunk. A törökök lóháton születnek és lóháton halnak meg. Ezért ők könnyebben lovagolnak mint járnak.
Sen-King csalódott volt. A hozzá legközelebb álló leányhoz ment, és megkérdezte tőle:
- Ki ez a leány, aki most ment el?
- Isbara Alp legnagyobbik leánya.
- Mi a neve?
- Almila!
- Miért ő vitte el a követeket?
- Közülünk ő származik a legnemesebb családból.
Sen-King nem várt tovább. A lovát abba az irányba hajtotta, amerről jött. A kínai tisztek némán haladtak mögötte.
Estefelé nem volt, aki ne hallott volna arról, hogy követ érkezett a nyugati kagántól. Kara Kagán parancsára a követeket és kíséretüket vendégsátrakban helyezték el. Aznap éjjel az ötükeniek csak Kül Er Teginről beszéltek. Azzal együtt, hogy nem értették az érkezésük okát, mindenki örvendett a követek érkezésének. Jamtárnak elképzelése sem volt az ügyről, ezért, hogy valami értesüléshez jusson, ismét barátjával, Parsszal beszélgetett. A világ dolgait jobban ismerő Parsz tizedes mindig talált megoldást Jamtár nehézségeire, elmagyarázta neki azt, amit az nem értett. Jamtár tizedes első kérdése ez volt:
- A nyugati kagán, vagy Kara Kagán-e a hatalmasabb?
- Egyenrangúak.
- Mit jelent az, hogy egyenrangúak? Az egy török földön lehet-e két egyenrangú kagán? Ha két kagán van, akkor az egyiknek alá kell vetnie magát a másik parancsainak.
- Tíz évvel ezelőttig a törökök fölött egyetlen kagán uralkodott. Akkoriban a kisebb kagánok hallgattak a nagyobb kagánokra. Tizenkét éve Ötükennek független kagánja van. A két kagán már nem hallgat egymásra.
- Mit mondtál? Ötükenben tizenkét éve lenne független kagán? Régebben az ötükeni kagánok a nyugati kagán alárendeltjei lettek volna?
- Igen!
Jamtár tizedes elhallgatott. Gondolkodni kezdett. Mostanáig ő nem is gondolt ezekre a dolgokra. Most eszébe jutott: tizenkét évvel ezelőtt az apja egy éjjel hosszasan beszélgetett a vendégeivel. Két kagánt, ennek káros és hibás voltát emlegették. Jamtár akkor tíz éves kisgyermek volt. Most kezdte csak megérteni ezt. Nos, akkor miért küldött követet a nyugati kagán? Jamtár ezt is megkérdezte a barátjától, hogy megérthesse.
- De akkor mit mondasz, miért küldött követet a nyugati kagán?
- A nyugati kagán, Tüng Jábgu Kagán hatalmas, nagy tudású, megfontolt ember hírében áll. Megérti majd azokat a hibákat, amik a törökök országának kettészakadásához vezettek. Talán az újjáegyesítés miatt küldött követet.
- Hogyan egyesülhet két kagán? Az azt jelentené, hogy egyikük aláveti magát a másiknak. Melyikük akarná azt?
- Úgy is egyesülhetnek, ha nem vetik alá magukat egymásnak. Ha nem ellenségeskednek egymással, ha a hadban a támadásokat együtt hajtanák végre, azzal ők is nyernek, és mi is nyerünk. Ezek a kínaiak olyan sokan vannak mint egy falka kutya! Ki sem lehet irtani őket. Ha kilenc hadseregüket legyőznénk, egy tizediket is kiállítanának. Ha közülük tizen halnának meg, és közülünk egy, mi akkor is hamarabb fogynánk el. Ha Tüng Jábgu serege is velünk együtt jönne, más lenne a helyzet.

*
**

Következő nap Kara Kagán, Kül Er Tegint a többi követtel együtt fogadta. Kara Kagán a Kátunnal a jobbján a trónján ült. Balján Kür Sád, Tunga Tegin és más bégek voltak. Jobbfelé kisebb rangú bégek is voltak. Sen-King is ezek között ült. Miután a dobok és a kürtök köszöntőt zengtek neki, Kül Er Tegin még négy béggel a nyomában Kara Kagán színe elé jutott. Miután a követek mind egyszerre köszöntötték a kagánt, Kül Er Tegin megszólalt:
- Az On-Ok nép kagánja, Tüng Jábgu Kagán nagykövete, Kül Er Tegin vagyok! Hatalmas kagánom üdvözletét, levelét és ajándékait hoztam. Tüng Jábgu Kagán azt kívánja, hogy Kara Kagán erős és egészséges legyen. Könyörög az Istenhez, a katonáinak legyen éles a kardja, kemény az íja, vasból legyen a szíve.
Azután előre lépve Kara Kagán felé nyújtotta Tüng Jábgu Kagán írását. Ez az írás egy hímzett selyemzsákba csavart, nagy és vastag papír volt. Az írást átnyújtva a mögötte álló négy személy felé fordult. Jelt adott. A négy bég közül először az egyik előrelépett. Féltérdre ereszkedett. Miután köszöntötte a kagánt, a kagán elé helyezte a kezében hozott, bőrből készült nagyobbacska ládikót:
- «Én Türgis bégje, Oguldzsak Bugra bég vagyok! Tüng Jábgu Kagán második követe vagyok. Kagánunk ezeket, a hatalmas Kara Kagánnak küldte.» - mondta. A bőrből készült ládikó arannyal volt tele. Amikor Oguldzsak Bugra a helyére visszatért, a második bég nyomult előre, és köszöntötte a kagánt.
- Én az ogúzok bégje, Kül Erkin vagyok. Tüng Jábgu Kagán harmadik követe vagyok. Tüng Jábgu Kagán küldi ezt neked. Azt kívánja, hogy legyél szerencsés a háborúban.» - mondta. Kül Erkin egy igen szép és értékes kardot tartott a kezében.
A harmadik bég bal kezén egy piros szemű fehér sólyom ült. A kagánt előrelépve köszöntötte:
- «Én Alp Kutlug ezredes vagyok! Tüng Jábgu Kagán negyedik követe vagyok. Ezt a fehér sólymot Tüng Jábgu Kagán küldte neked. Ez egy igen ritka fajta sólyom a föld színén. A sasokkal is megküzd. Madár nem menekül a karmai közül. Úgy repül mint a nyílvessző. Tüng Jábgu Kagán azt kívánja, hogy te is ugyanúgy ragadd meg az ellenségeidet, ahogy ez a sólyom kapja el a madarakat.» - mondta.
A negyedik bég kezében egy arannyal kivert nyereg volt a tartozékaival. Így szólt Kara Kagánhoz:
- Én Alp Csavli százados vagyok! Tüng Jábgu Kagán ötödik követe vagyok. Az a kilenc nemesvérű ló, amit kagánunk neked küldött, a szolgáinknál van. Ezt a nyerget Tüng Jábgu Kagán küldte neked. Azt kívánja, hogy ebben a nyeregben lovagolva, a végrehajtott támadásaiddal végtelenül sok zsákmányt, vagyont szerezzél.» - mondta.
Kara Kagán emberei parancsra elvették az ajándékokat és a sólymot. Azután a kagán a következőket mondta Kül Er Teginnek, a nagykövetnek:
- Igen örvendek, hogy hatalmas testvérem, Tüng Jábgu Kagán nem feledkezett meg rólam. Különösen örülök a páratlan ajándékoknak, amikkel elhalmozott. Azt kívánom neki, hogy éles eszű, nagy tudású, erőskezű, kemény kardú kagán legyen. Én is olyan akarok lenni mint ő. A Bozkurt nemzetség fiai lévén, különállás, szembenállás nem lehet közöttünk. Téged, Kül Er Tegint sem tartalak a saját embereimtől, teginjeitől elkülönítve… Ti itt mindenesetre mind az én saját bégjeim, katonáim vagytok. Miután Tüng Jábgu levelét elolvastam, ismét fogadlak majd benneteket. Most pihenjetek a sátraitokban. Ha lenne valamilyen kívánságotok, azt mondjátok el Tunga Teginnek és Isbara Alpnak. Ők majd minden kívánságotokat teljesítik.
Kara Kagán felállt és a nép köszöntötte őt. A követek elvonultak.
Kara Kagán a saját sátrába visszavonult, és egyedül maradva felnyitotta Tüng Jábgu Kagán levelét. A levél így szólt:
«Én, Tüng Jábgu Kagán, Kara Kagánnak írtam ezt. Arra kérem az Istent, hogy tartson jó erőben és egészségben. Ahogyan egy testben egy lélek, egy fejben egy agy van, ugyanúgy egy országban csak egy kagán lehet. Amiatt, hogy a törökök földjén mi ketten vagyunk, a törökök szegénységben maradnak, megfogyatkoznak. Ha egy országban megsokasodnak a vezetők, a nép megfogyatkozik. Amíg egyetlen kagán volt a törökök földjén, rendben mentek a dolgok. A kivezényelt seregek vagyont, zsákmányt hoztak az országba. Most kettészakadt a törökség. Gyanakszunk egymásra. Ha a külső ellenségeink ellen veled egyesülnénk, a nép is nyerne, mi is erősödnénk. Nagykövetemmel, Kül Er Teginnel ötezer aranyat, hatalmas nagyapánk által a perzsáktól szerzett értékes kardot, egy fehér sólymot, egy nyerget és kilenc nemesvérű lovat is küldök.»
Kara Kagán, miután elolvasta az írást, sétálgatni kezdett a sátorban. Az arcáról lerítt, hogy gondolkodik. Mióta Kagán lett, még nem tudta elnyerni a török nép szívét. Egy kicsit gazdagodást kellene felmutatnia a népnek, meg kellene töltenie a hasukat. Vajon most eljött-e ez az alkalom? A kagán ezen töprengett, de nem tudott dönteni. Nem volt más lehetősége, mint hogy tanácsot kérjen. Kinyitotta a kaput, az őrtálló bégek egyikének parancsot adott, majd a kátun díszsátra felé indult.
A kátun tulajdonképpen már várta Kara Kagánt. Kíváncsi volt rá, és meg akarta tudni, hogy mit írt a nyugati kagán. Tudta, hogy a szűkszavú, szigorú kagánt egyre másra faggatva semmit sem fog megtudni, ezért megértette, hogy ravaszul kell kezdenie a beszélgetést. A kagán mogorva arcát megpillantva megkérdezte:
- Kara Kagán! Történt talán valami, ami nyomaszt?
- Nem!
- Elgondolkodva álldogálsz. Talán rosszakat írt a nyugati kagán?
- Nem!
- Fogsz-e neki válaszolni?
- Igen!
- Talán egyesülni akar veled?
- Igen!
- Egyesülsz vele?
- Azt majd megtárgyaljuk a kurultájban.
I-Csing Kátun megértette, hogy a kagán nem olyan mérges, mint amilyennek látszik. Eljött az ideje, hogy jó néhány kérdést feltegyen neki:
- Kagán, te megígértél nekem valamit.
- Mit?
- Úgy volt, hogy Kínára támadsz, megdöntöd a Tangok uralmát, az én családomat teszed kínai kagánokká.
- Nem tettem le róla.
- Mikor fogod megtenni?
- Amikor majd eljön az ideje…
- És mikor jön majd el az ideje?
- Ahogy jön. Miután megállapodunk a nyugati kagánnal, és abból az irányból nem kell támadástól tartanunk, Kínára fogunk támadni.
- Meg fogod-e dönteni a Tangok uralmát?
- Az nem olyan könnyű dolog.
- Miért?
- Igen sok vérnek kellene kiömlenie ahhoz.
- Talán vonakodsz a vérontástól?
- A kínai vér ontásától nem húzódozom, ám a kiontandó vér nem csak kínai vér, ezért vonakodom.
I-Csing Kátun látta, hogy a dolog szövevényesen bonyolult. Hogy felhergelje a kagánt, így szólt:
- Törődhet-e egy török kagán a háborúban kiömlő vérrel?
- Ha a haza védelméről lenne szó, nem törődhetne. De ha haszontalan ügyért történne, akkor törődnie kell.
- Hát haszontalanságnak gondolod azt, hogy a családom Kínában kagán legyen? Tévedsz hatalmas kagán! Ha az én családom kagán lenne Kínában, egy alkalommal földet szerzel majd Kínától. Azután a törökök kínai városokban kereskedhetnek majd. Aztán meg Kína minden évben búzát, kölest, szövetet küld majd neked.
- Annyi földet, amennyit adnátok, mi a saját kardunkkal is elvehetünk. A kereskedelemmel pedig semmit sem nyerhetünk. Valahányszor csak adásvétel történik, a kínaiak becsapják és áltatják a törököket. Ezért aztán jobb ha nem kereskednek, mintha kereskednének. Az élelemre és a szövetre térve; azokat mi minden támadáskor erővel megszerezzük Kínából. A háborúban az a cél, hogy hasznot szerezzünk a népnek. Ahol nincs haszna, ott nem szabad a török nép vérét folyatni.
- Akkor pedig még jobb lenne egész Kínát elfoglalni, minden gazdagságát egyszerre megszerezni, nemde?
- Mi nem foglalhatjuk el egész Kínát.
- Miért ne foglalhatnátok el? A katonáitok olyan félelmet nem ismerő, rettenthetetlenek, kilőtt nyilaik nem tévesztenek célt, a lovaik villámsebesen szaladnak, akkor meg miért nem foglalhatjátok el Kínát?
Kara Kagán egy kemény rezzenéssel a kátunra nézett. A hangját kissé megemelve kérdezte:
- Hány ember él Kínában.
- Négyezer tömény!
- És nálunk hány ember él?
- Nem tudom.
- Hát én most megmondom neked: kétszáz tömény. Ha úgy számoljuk, hogy a nyugati kagánnál is ugyanennyi ember él, az azt jelenti, hogy a törökök földjén négyszáz tömény ember van. Ez azt jelenti, hogy még akkor is, ha egyesülnék a nyugati kagánnal, akkor is tíz kínaival szemben egyetlen katonát állíthatnék. Csakhogy a nyugati kagán nem adhat nekem katonát. Ő mindössze csak nem ellenségeskedik majd velem. Ha ő nem ellenségeskedik, akkor én is visszavonhatom a nyugati határszélen lévő összes katonámat. Tehát húsz kínai ellen egyetlen egy katonát állíthatok majd ki. Ennyi katonával el lehet-e foglalni Kínát? Elfoglalni el lehet, de nyílt színi csatában. Ha nem lennének Kínában várak, falak, akkor könnyű lenne Kínát az egyik végétől a másikig bejárni, ám a kínaiak éppen csak nyíltszíni csatába nem bocsátkoznak. Elrejtőznek a váraikba. Ha egy várba ezren bezárkóznak, hónapokra lekötnek tízezer ember. Azután, tegyük föl, hogy elfoglaltuk Kínát. Mi lenne annak a vége? Ha minden faluba, városba tennék néhány katonát, két nemzedék múlva nem maradna török a föld színén.
- Igen, de te a szavadat adtad nekem.
- Én csak arra tettem ígéretet, hogy megtámadom Kínát. Ezt a szavamat pedig megtartom!

SZANCSÁR
TIZEDES

Szancsár tizedes a szántóföldjén vetett. A talaj átázott, ezért könnyedén ásott. Az arca mint mindig, most is mogorva volt. Mindent összevetve, Isbara Alp tizedesei közül ő volt a legjobb helyzetben. Senkije sem volt. Mivel senkije sem volt, néhány birkája és kancája bőségesen ellátta. A sátrában magányosan, csendesen éldegélt, és mivel nem szerette a sok beszédet, nem szenvedett emiatt. Kara Budak tizedes az anyai nagybátyjának a fia volt. A juhainak a gyapját Kara Budak anyjának adta, ő pedig abból fonalat sodort, aztán Szancsár számára elegendő szövetet készített, a maradékot pedig megtartotta magának.
Szancsár amilyen keveset beszélt, olyan keveset is evett. Jamtár csak csodálkozott rajta. Nem érte föl ésszel, hogyan élhet ilyen életet Szancsár. Szancsár tizedes még meglehetősen gazdag is volt…
A sátrában jó néhány kard, íj, bicsak, tegez hevert. Ezeknek egy része az apjától maradt rá, másik részüket harcban maga zsákmányolta. Mostanáig nem kellett szűkölködnie, ezért az ingóságai közül semmit sem adott el. Sőt, olyan sok prémje is volt, hogy talán még Kara Kagánnak sem volt annyi prémje.
Ámde vajon ebből eredt-e a fiatal tizedes gondtalansága? Nem! Ha a sátrában hússzor értékesebb prém, arannyal kivert kard, ezüst kupa, jó néhány értékes páncél lett volna is, ő akkor is ugyanilyen lett volna. Az ő szemében egyre ment, hogy tíz, vagy egyetlen kardja van.
Szancsár időnként összegyűjtötte a saját embereit, harci kiképzést tartott nekik.
Ezek alatt a gyakorlatok alatt, ugyanúgy mint háborúban, csupán parancsnokolt. Ami tetszett neki, azt nem dicsérte meg, ami pedig nem tetszett, az nem szidta meg. Nem lehetett tudni, hogy a tizedes mit kedvel, mit furcsáll, minek örvendezik, mitől bánkódik, mitől csalódott.
Aznap estefelé a földjével foglalatoskodott. A munkája végeztével végigtekintett a földjén. Igen kevés dolga maradt másnapra. Visszafordult. Ekkor Fu-Lin tűnt föl. Fu-Lin egy kínai asszony volt. Mindenkinek azt mondta, hogy egy kínai úr leánya. Szancsáron kívül nem is maradt senki, aki ne hallott volna arról, hogy ő egy kínai úr leánya. A férje egy gazdag kínai kereskedő volt. Olyan jól ismerte a mesterségét, hogy noha egy rajtaütésben szinte csupaszon esett fogságba, és került Ötükenbe, néhány év alatt meggazdagodott. Ötükenben a törökök nem is ismerték a nevét, csupán csak Kínai Úrnak hívták. Kínai Úr nem csak kereskedéssel kopasztotta a törököket, hanem szerencsejátékkal a kínaiakat is. A törökök nem igazán értették a kereskedéssel szerzett nyereségét, de a szerencsejátékban vesztes kínaiak acsarogtak ellene… Íme, amikor Szancsár tizedes fáradtan végigtekintett a földjén, Fu-Lin, a Kínai Úr felesége közeledett felé…
Noha Szancsár tizedes mogorva arca a kínaiakat igencsak megrémítette, Fu-Lin vonakodás nélkül közeledett. Nevetve mondta:
- «Könnyű munkát, Szancsár tizedes. Mit csinálsz?
Szancsár, aki többnyire naponta tíz szónál többet nem szólt, húsz éves kora ellenére még sohasem váltott egyetlen szót sem kínaiakkal. A nagyritkán a hozzá szóló vagy őt üdvözlő kínaiaknak nem válaszolt. Ezért aztán nem is törődött Fu-Linnel. Azonban az asszony nem úgy tűnt, hogy könnyen távozna. Megismételte:
- «Könnyű munkát, Szancsár tizedes. Mit csinálsz?
Szancsár erre sem válaszolt. Az asszony igen jól ismerte Szancsár vérmérsékletét, természetét, mert meglehetősen közeli szomszédok voltak. A tizedes dühös kellett, hogy legyen amiatt, hogy könnyűmunkát kívántak neki, mert nem volt olyan munka, ami számára ne lett volna könnyű. Ezért aztán Fu-Lin így ismételte meg a szavait:
- Szancsár tizedes, mit csinálsz?
- Hát nem látod? Nézem a szántóföldet.
Ez a kemény válasz megörvendeztette az asszonyt, mert megtört a varázs. Választ kapott, még ha keményet is. Végül is, Szancsártól nem is várt lágyabb választ.
Az asszony ekkor a szántóföldre ment. Kacéran még egy kérdést föltett:
- Mi van a szántóföldön?
- Föld, kő, fű, férgek és te!
Fu-Lin nem is törődött vele. Még közelebb ment a tizedeshez:
- Kérdeznék tőled valamit.
- Jobb, ha nem kérdezel.
- Miért?
- A kínai beszéd undort kelt bennem.
Az asszony igen szemérmetlenül viselkedett. Nem sértődött meg ezektől a szavaktól, Szancsár tizedeshez közeledett, nyomult, kacéran illegette magát. Ez az asszony egy kínai szépség volt. Keskeny sápadt arca volt. Jó illatokat árasztott.
- Szancsár tizedes! Fontos mondandóm van számodra.
A tizedes nem is törődött vele. Az asszony mosolyogva egészen mellé nyomakodott:
- Szancsár tizedes! Igen fontos dolgot mondok neked. Olyat, amit nem is remélsz!…
Szancsár szemei hirtelen felnyíltak:
- Micsoda?… Talán az egyik emberem leesett volna a lóról?
- Nem, lelkem! Mi van abban? Fontosabb dolog.
- Talán meghalt volna Kara Kagán?
- Nem, még fontosabb!
- Akármi is az, gyorsan mondd el! Egyetlen nap alatt egy hónapra valónyit beszéltettél engem!
Fu-Lin pajkossá vált. A meglepetéstől kősziklaként álló tizedes köré fonva a karjait, így szólt:
- «Beléd szerettem.»
A tizedes teljesen megdöbbent:
- Mit érdekel az engem!… Mondd el nekem a mondandód fontos részét!
Az asszony ráfonódva nevet, fejét a tizedes keblére hajtotta:
- Már mondtam pedig, szeretlek!
- Ez lett volna a mondandód?
- Ez volt, nem örülsz neki?
Szancsár egy taszítással ellökte magától az asszonyt, aki azt várta tőle, hogy örülni fog… Fu-Lin néhány lépésnyivel odébb a lágy szántóföldre zuhant. A zuhanástól megtántorodott.
Szancsár kiabálni kezdett:
- Hát neked elment az eszed? Hát mi a fontosabb? Ha egy török katona lezuhan a lóról, vagy ha Kara Kagán meghal az nem fontos, de az fontos, hogy nekem adod a szívedet? Te megőrültél! Talán azért szerettél-e belém, mert Kínán rajtaütve atyádat, anyádat, családodat, nemzetségedet gyilkoltam; vagyonodat zsákmányul ejtettem, hazádat kifosztottam?
Szancsár visszafordult. A sátra felé vette az irányt. Már lement a Nap. Fu-Lin ahol volt, kiegyenesedett. Mérges arca lassan megváltozott. Mosolygós lett, aztán a az ajkai között a következőket mormolta:
- Te is sorra kerülsz Szancsár tizedes. Eleinte a többiek is olyanok voltak mint te; még találkozunk…

TANÁCSKOZÁS

Összehívták a kurultájt. A kagán Kür Sád felé nyújtotta a nyugati kagántól érkezett levelet, hogy felolvassa. Miután Kür Sád elolvasta a levelet, a kagán szólásra emelkedett:
- Török bégek! Értelem áll az értelem felett. Tárjátok föl, hogy mit gondoltok, mit tartotok szükségesnek. Vitassuk meg. Ha megleljük a helyes utat, akkor a szerint intézzük ügyünket…
Az egyik bég szót kért:
- «Kara Kagán! Adj engedélyt, hagy beszéljek. Mondandóim vannak.»
Ez egy idősebb bég volt. A haja és a szakálla már deresedett. A homlokán és az arcán kardvágások nyomai voltak. Mintha gondolkodás nélkül beszélt volna, de odaillő szavakat mondott, hallatta szavát:
- Én jól ismerem a nyugati törökök országát. A feleségem is odavalósi. A nyugatiak erősebbek nálunk. A legjobb lovak onnan valók. A nyugati országban nincs éhezés. Különféle jó ízű ételek vannak. Az ő földjeik termékenyek, az erdejeik bőségesek. Tüng Jábgu Kagán szavait egy az egyben el kell fogadnunk. Régen, amikor a törökök földjén csak egyetlen kagán volt, a nép jóllakott volt, gerince kemény, ellensége pedig kevés volt. Az ország kettéosztásakor először is ferdén kezdtek nézni egymásra. Ahogy a Kínába ment törökök a törökségükről is megfeledkezve még kardot is vonnak ellenünk, ha így megy tovább, a keleti törökök és a nyugati törökök is kínainak fogják nézni egymást. Szerintem azonnal küldjünk követet Tüng Jábgu Kagánhoz. Kössünk vele egyezséget arról, hogy a két kagán nem fog egymással ellenségeskedni, és igyanak rá vérszerződést. Küldjenek nekünk lovat és jó páncélt. Az is lehetséges, hogy a két kagán a szavát adja, hogy háborúban katonákat adnak majd egymásnak.
Kara Kagán a többi bégre nézett. Tunga Tegin kapott szót. Így szólt:
- Tüng Jábgu Kagán állítólag erősebb nálunk. Az erősek pedig erősekkel akarnak szövetkezni. Mi is mutassuk meg neki az erőnket. A követeket valahogy tartsuk vissza a télen. Amikor eljön a nyár, támadjuk meg Kínát. Hagy lássák a követek a seregünket, erőnket. Azután pedig mi is küldjük el a követeinket. Ha Tüng Jábgu Kagán látja majd, hogy mi is erősek vagyunk, sokkal inkább meg akar majd állapodni velünk. Kegyet mutat majd felénk.
Ezek után a szavak után a kurultájban lévő bégek közül a legfiatalabb, Kür Sád kapott szót.
- Szépen beszélsz. Meg kell mutatnunk a követeknek az erőnket. Azután kössünk egyezséget. A két kagán felezzen. Csak egyvalamiről feledkeztek meg!
Mindenki egymásra nézett. Nem értették. Kür Sád folytatta:
- Vajon nem látják-e majd a követek, hogy annyi a kínai mint az ötükeni törökök létszámának a fele?
Ahogy Kür Sád ezt a kérdést feltette, csönd lett. Még mindig nem értették, hogy mit akar mondani. A kagán válaszolt:
- No, és ha látják, akkor mi van? Megtudják, hogy sok foglyunk van.
- Nem, nem ezt fogják megérteni. Ezeket nem lehet foglyoknak nevezni.
Egy bég megkérdezte:
- Mit beszélsz Kür Sád? Ezek a kínaiak a mi foglyaink, a rabszolgáink, vagy talán nem?
- A foglyaink, de Ötükenben körülbelül egyensúlyban vannak a törökökkel. Nincsenek fogsághoz hasonló helyzetben.
A kagán ismét megkérdezte:
- Kür Sád! Úgy tűnik, hogy noha már világosabb, hogy mit akarsz mondani, ám nem értjük jól.
- A következőt akarom mondani: Itt a kínaiak kürtje olyan erős mint a miénk. Aznap, amikor Kara Kagán trónra lépett, a díszsátor mögött egy verekedés volt. A kínai lovászok verekedtek egy török katonával. Vajon régebben vetemedtek volna-e ilyesmire a kínaiak? Honnan, kitől veszik a kínaiak a bátorságukat? Ez a kínai úr, Sen-King meg ki? Folyton a Kátun és a Kagán díszsátrába járkál, a török bégekkel pedig úgy beszél, mintha velük egyenrangú lenne!
- Sen-King nem fogoly, hanem vendég.
- Vendég, ám kínai. Akár mint fogoly, akár mint vendég, akkor is csak kínai. Ha vendég lenne is, nem mi hívtuk. A saját népének is haszontalan, mire lenne jó nekünk? És az ő kíséretének a tagja Van-Zin-San? Ötüken minden szegletét bejárja, minden zugba benéz. Azután pedig Sen-Kinggel kettesben tanácskoznak.
- Ő is vendég. No és, mi van akkor, ha sétál?
- Ha vendég lenne, akkor miért van sülve főve a fogoly kínaiakkal? Tudjátok-e, hogy mikről beszél velük?
- No és mi lenne ha tudnánk? Mikről beszélnek a kínaiak? Vagy hangszerről, vagy nőkről, vagy pénzről…
- Nem csak ezekről. Cselszövésről is… Gondoltatok-e már arra, hogy ezek a kínaiak kémkedhetnek is?
A bégek és a kagán kiegyenesedtek. Mindegyikük összevonta a szemöldökét. A kagán megkérdezte:
- A kínai úr kém lenne? Hogyan? Nem is az ő családja a kagán Kínában.
- És akkor mi van? Ha Ötükenben vége lenne is a Bozkurtoknak, és a dokúz-ogúzok vagy a karlukok lennének is a kagánok, én akkor is Kína ellensége maradnék. És amit én tennék, miért ne tehetné meg egy kínai úr is?
Halálos csend lett. A kagán Kür Sádon és a bégeken egyenként végighordozta a tekintetét. A bégek nem vették le a tekintetüket Kür Sádról. Kür Sád lehorgasztotta a fejét. Tunga Tegin törte meg a csendet:
- No és mi van, ha a kínai úr kémkedne? Az talán kicsorbítja kardunk élét? Az talán kilazítja az íjaink húrját?
- Nem, egyiket sem. Megtudják, hogy hányan vagyunk. Ha támadunk, tudni fogják. Annak megfelelően viselkednek majd, csapdát állítanak. Aki Kínára nézve a legveszélyesebb, azt könnyedén megölhetik.
- Kür Sád! Gyereknek nézel minket. Ezek a foglyok hogyan ölhetnék meg valamelyikőnket? Egy kínai fogoly kezében lévő kard megölhet-e egy török béget? Ahhoz, hogy Ötükenben megöljenek egy török béget, egész Kínának páncélba kell öltöznie.
- Én nem arról beszélek, hogy a kínaiak vitézséggel ölnek meg titeket. A csatatéren nehezen ölnének meg a kínaiak egy török béget. Ám azt mindnyájan láthattuk, hogy egy török kagánt hogyan ölnek meg a díszsátrában. Én nem kardról, hanem méregről beszélek.
Kür Sád úgy beszélt, mint a villám. A kagán ezektől a szavaktól megrökönyödött. Kür Sádtól hidegvérrel megkérdezte:
- Nos! Kür Sád! Mit mondasz, mit tegyünk, mielőtt elküldenénk követeinket Tüng Jábgu Kagánhoz?
- Hogy mit tegyünk? Mutassuk meg nekik, hogy ezek a kínaiak foglyok. A kínaiaknak ne lehessen saját termőföldje. A birkáiknak a felét vegyük el, és adjuk a törököknek. Mi rajtaütésre, háborúba megyünk, és ontjuk a vérünket, ők pedig azt állítva, hogy foglyok, Ötükenben élve földet művelnek, birkát tenyésztenek. Aztán pedig a törökökkel kereskedve egy birkáért tíz rókabőrt vesznek, aztán ezeket a rókabőröket Kínának eladva meggazdagszanak.
- Annak könnyű elejét venni.
- Könnyű, de ezzel nincs vége a dolognak. Ezek a kínaiak a törökök erkölcseit is rombolják. A fogoly kínai nők kacérkodással ámítják el a török férfiakat. A mi leányaik nem ismerik az ilyen kacérkodást. Ugyanúgy, ahogy a kínai férfiak becsapnak minket rossz árujukat jó árunak föltüntetve, úgy adják el magukat a kínai nők festékkel és kacérkodással a török férfiaknak. A férfiak hiszékenyek. Azt hiszik a kínai lányokról, hogy érnek valamit. A piros almához hasonló arcú, selymes barna hajú, fénylő zöldes tarka szemű, sudár termetű török lányok helyett sárga arcú, sötét tekintetű, nyápic kínai nőknek adják a szívüket. Férjes asszonyra szemet lehet-e vetni? A török törvények szerint halállal végzi, aki férjes asszonyhoz nyúl. Azaz csak végezné, mert ez a törvény már meghiúsult, mert a férjes asszonyok már belemennek.
A Kurultáj szokatlan izgalomba jött. A kagán és a bégek felugráltak. A kagán kiabálni kezdett:
- Mit beszélsz? Van aki férjes asszonyra támad, és nem hallunk róla?
- Nem hallunk. Ezekről nem beszélnek. Legőrültebb álmunkban sem jutna az eszünkbe, nemde? A kínai foglyok feleségei a török férfiakra vadásznak. Hogy a kínaiak tudják-e, hogy mit csinálnak a feleségeik? Tudják… Tudják, de nem emelik fel a hangjukat. Ellenkezőleg, ösztökélik őket, mert így a rajtaütésekben ami aranyat, ezüstöt, marhát csak szerzünk, az a török sátrakból a kínai foglyok sátraiba vándorol. A kínai az ilyen… Idegen. Hogy nem teheti? No, mondjátok: erre mit tegyünk? A mi törvényeink szerint ha valaki férjes asszonyhoz nyúlna, az asszony panaszt tesz, a támadót elpusztítjuk. No, és ha az asszony nem tenne panaszt?… Erről semmit sem mond a török törvény.
A Kurultáj izgalomba jött. Egy bég azt kiabálta:
- Hát hogyan lehetne lehetséges, hogy egy asszony ne tenne panaszt? Ki látott már olyan nőt? És az asszony férje csak áll?
Kür Sád hangja mint a mennydörgés betöltötte a sátrat, de nem jött zavarba:
- Ha török nőről lenne szó, olyat nem lehet találni, ám a kínai asszonyok között bizony akad! Mert a kínai férfiaknak pénz és vagyon kell. Az ő tarsolyukat pénzzel kell megtölteni. Azért pedig, hogy pénzt szerezzen, eladja a tulajdonát, mindenét odaadja, még tovább megy, még a feleségét is odaadja… A kínai nők így kopasztják meg a törököket, és teszik gazdaggá a férjeiket. Értitek-e már, hogyan hálóznak be a kínaiak? Nézzétek, az Ötükenben született kínai gyerekek már nem is hasonlítanak annyira a kínaiakra. Hát azt hiszitek, hogy ez Ötüken levegőjétől, vizétől lenne? Ahogy a kínai kutya sem lesz farkassá amikor Ötükenbe jön, a kínai hogyan kezdhetne hasonlítani a törökre amikor Ötükenbe jön? Azért, mert török vér keveredett belé. Csak a kínaiaknak jó, ha török vér keveredik közéjük. Talán hamarosan jobb katonákat állít ki Kína, és keményebben kell harcolnunk. Csakhogy most a törökök is elkezdtek kínai asszonyokat elvenni. A mi tudásunk szerint kínai nőt elvenni a kagánoknak való. Ennek oka van. No és ezek a török férfiak most mind kagánok lettek talán? A kínaiak a török vérrel keveredve erősödnek, daliásodnak, mi pedig kínai vért engedve magunk közé, talán elfajzunk. Ma még nem sürgős. A török férfiakat megrontó asszonyokat meg kell botozni. Ha a kínai asszony férjének tudomása van róla, akkor meg kell ölni. A kínaiaknak ne lehessen saját tulajdonú földje. A török férfiak ne házasodhassanak kínai nőkkel. Minden kínait szemmel kell tartani. Különben a tavasszal Kína ellen intézett támadásunkat a Kínai palota rögtön megtudja majd.
A kagán a bégek felé tekintett. Egy olyan bég kapott szót, aki addig még nem keveredett a vitába:
- Kür Sád igazat beszél. A török törvényt nem dobhatjuk félre. A mi népünk is hibás. Ha valaki csapdába esik, az nem csak a csapda felállítójának, hanem a csapdába esőnek is a bűne. Ha a török férfiakat a kínai nők elcsábítják és elvesztik a fejüket, a kínai nők megbotozásával és a kínai férfiak kivégzésével nincs elintézve a dolog. A török törvények helyreállításáért a török férfiak fejének le kell repülnie. A mi törvényünk szerint le kell vágni a fejét annak a férfinak, aki férjes asszonyhoz nyúl, és a törvény nem tesz különbséget a szerint, hogy a férjes asszony török, vagy kínai, vagy fogoly-e.
Tunga Tegin közbeszólt - «igaz» - mondta. Kür Sád tiltakozott.:
- Lehetetlen. Akkor egyenlő lesz a kínai a törökkel. A török törvény a törökökért készül. Ráadásul a mi törvényünk szerint a nőre erőszakkal támadó fejét vágják le. A török férfiak pedig nem is támadnak erőszakkal a kínai asszonyokra…
A tanácskozás elhúzódott. Lement a Nap. A kagán egyenként végigkérdezte a bégeket, hogy mit gondolnak. A tizenkét bég fele Kür Sáddal tartott. Amelyik oldalra áll a kagán, azoknak a szavát fogadják el. A kagán kimondta a végső szót:
- A tavasz eljöttekor mutassuk-e meg az erőnket a követeknek? A kínaiaknak saját tulajdonú földjük ne lehessen, a vagyonuk felét osszuk széjjel a törökök között. A törökök ne házasodhassanak kínai nőkkel. A török férfiakat csábítgató kínai nőket botozzák meg. Ha a férjüknek tudomása lenne erről, pusztítsák el őket… A török törvény szerint, az asszony nemzetiségére való tekintet nélkül öljék meg azokat a férfiakat is, akik az ilyen asszonyokhoz nyúlnak!

BÍRÓSÁG

Minden rend fenntartó parancsot kapott a kagántól. Éjszakánként alaposan tartsák majd szemmel a kínaiak sátrait, ezt pedig aznap éjjel kezdjék meg. Azt a törököt, aki férjes kínai nő sátrába lép, azt csípjék el, vele együtt börtönözzék be a sátorban lévő kínai nőt is. Ha a nőnek férje lenne, a rendfenntartóktól kapjon ötven botütést, mielőtt bebörtönöznék. Az őrparancsnok, Baga Tárkány ma éjjel szolgálatban lesz. Baga Tárkány két őrrel az oldalán sétált, akik közül az egyik tudott kínaiul, és hébe - hóba megállt a kínaiak sátrai előtt. A legapróbb neszre is hegyezte a fülét. A kagán parancsa határozott és kemény volt. Tulajdonképpen Baga Tárkány már régóta várt egy ilyen parancsra. Ő maga az első volt azoknak a sorában, akik amiatt szomorkodtak, mert rosszul mentek a dolgok Ötükenben. Ezért aztán arra vállalkozott, hogy minden éjjel, egészen napkeltéig járja a környéket, várakozzon.
Éjfél felé hideg lett. Baga Tárkány megéhezett a folytonos nélküli járkálástól. Az egyik őrt elküldte, hogy hozzon kumiszt. Ő maga pedig a másik őrrel egy fa tövénél várakozott.
A távolból valaki nehéz léptekkel közeledett. Baga Tárkány halkan odasúgta az őrnek:
- Jól figyelj. Lássuk, megismered-e majd?
Az érkező meglehetősen közel haladt el mellettük. Nem nézett se jobbra, se balra. Elhaladt és eltűnt. Baga Tárkány megkérdezte:
- Felismerted?
- Igen! Isbara Alp ezredes tizedesei közül Szancsár volt.
- Mit kereshet itt ilyenkor?
- Szancsár dolgait senki sem éri föl ésszel.
Megjött a kumisz. Felélénkültek amikor felhajtották. Ismét járőrözni kezdtek. Ez így folytatódott. Egy idő múlva az őrök egyike megállt:
- Hallod-e Tárkány? - kérdezte.
Baga Tárkány is hallotta. Valami mormogás hallatszott a közelből. Hangtalanul, zajtalanul, a hang irányába indultak. Ez a hang egy kínai sátrából jött. Egy férfi kemény hangon beszélt egy asszonnyal. Baga Tárkány jelt adott a kínaiul értő őrnek, hogy füleljen. Az őr letérdelt, és a sátorra támaszkodott. Hallgatódzott. Odabent egy férfi egy nővel veszekedett.
A kínai férfi lélegzetvétel nélkül beszélt, a nő néha élesen válaszolgatott. Baga Tárkány az őrt megbökte, és halkan megkérdezte:
- Mit mond?
- Azt mondja a nőnek, hogy ügyetlen. Azt mondja, neki: «Nem tudtad átverni azt a tizedest.»
Baga Tárkány izgatott lett.
- Hát ez a tizedes meg ki? Netán Szancsár tizedes lenne?
Bent egyre durvult a veszekedés. Most elhallgatott a férfi, folyton a nő beszélt. Az őr Tárkány számára lefordította a nő szavait:
- Azt mondja: «Én egészen a sátorig hoztam a tizedest, de az én hibám-e, ha nem volt többje?» Azt mondja: «Mit csinálsz ennyi összeharácsolt pénzzel és vagyonnal?»
Az őr hirtelen elhallgatott. A fülét még jobban nekitámasztotta a sátornak. Most férfi kiabálás hallatszott. Baga Tárkány ismét megbökte és megkérdezte:
- Mit mond?
- Azt mondja: «Ezekkel az ezüstökkel és vagyonnal Kínába fogok szökni, és ott úgy élek majd mint egy úr. Te meg ha akarsz, maradj itt Szancsár tizedessel.»
Baga Tárkány nem várt tovább. A sátor kapuját kitárva benyomult. A két őr pedig a nyomában. A kínai arca halottsápadt lett. A Kínai Úr volt az, aki Ötükenben szerencsejátékkal, kereskedéssel kopasztott meg mindenkit. A felesége a szépséges Fu-Lin pedig döbbenten nézett a tárkányra és az őrökre. Felharsant Baga Tárkány hangja:
- Szarházi kutya kínai! A feleségedet futtatva kopasztod a törököket, nemde?
A kínai beszélni kezdett: - «Bégünk…» - mondta, ám Baga Tárkány elhallgattatta:
- Hallgass!… Aztán pedig Kínába szöktél volna, úgy-e?
A kínai reszketni kezdett. Az őrparancsnok még egyszer felcsattant:
- Hadd küldjem a lelkedet a Pokolba, aztán ha akarsz, onnan szökj Kínába!
Azután az őrök felé fordulva kiabálta:
- Lökjétek ezt a földre…
A kínai már amúgy is összerogyóban volt. Amint az egyik őr hozzáért, földre hemperedett. Baga Tárkány megparancsolta:
- Verjetek rá ötven botot!
Amikor a két őr korbácsai verni kezdték, a kínai üvölteni, jajveszékelni kezdett, ám ez nem tartott soká. Talán a huszadik, talán a harmincadik bot után félig a félelemtől, félig azért, mert nem bírta a derekára mért kemény verést, meghalt. Fu-Lin az igen gyorsan zajló eseményektől döbbenetében megnémult. Baga Tárkány dühösen kérdezte:
- Te meg elcsábítottad Szancsár tizedest?
- !…
- Miért hallgatsz? Szancsárt nem csábítod el még egyszer. Ha a szívedet neki adtad is, várhatsz rá, amíg te is a másvilágra nem kerülsz.
Azután a halott kínaira nézve azt mondta:
- Ha a férjed az egész világot fosztogatta is, mi lett? Nem hiszem, hogy azok a pénzek átjutnának a túlvilágra. Ám a férjed ravasz volt. Azzal, hogy hamar megdöglött, megmenekült a botozástól és a kivégzéstől is.
Azután megparancsolta az őröknek:
- Ezeket az kincsekkel, arannyal, ezüsttel teli ládikákat vegyétek a hátatokra, te meg menj előttem.
Hajnalodott. A két őr a vállára véve hozta az összes pénzt, amit Kínai Úr összeharácsolt. Fu-Lin pedig Baga Tárkányt nyomában gyalogolt. Erősen reszketett, mert nem tudta, hogy hová, és mi okból megy.
Az őrparancsnok, miután a ládikákat biztonságos helyre rakták, és Fu-Lint börtönbe zárták, maga mellé vette a két őrt. Szancsár tizedes sátra felé indultak. Szancsár igen korán kelt. Aznap az embereivel hadgyakorlatot tartott volna. Felhajtotta a kumiszát, felövezte a kardját. Hirtelen lábdobogást hallatszott kívülről, aztán kinyílt a kapu, és az őrparancsnok jelent meg:
- «Szancsár tizedes, gyere ki!» - mondta.
Szancsár úgyis éppen azon volt, hogy kimenjen. Amikor kimenve Baga Tárkány mogorva arcát megpillantotta, egyáltalán nem rettent meg. Féltérdre ereszkedve köszöntötte a tárkányt. Baga Tárkány megkérdezte:
- Szancsár tizedes! Hol voltál ma éjjel?
Szancsár folyton mogorva arcával a tárkányra tekintett. Nem válaszolt. Baga Tárkány egyáltalán nem ismerte Szancsár tizedes jellemét. Mérgesen kiabálta:
- Téged kérdezlek! Hol voltál ma éjjel?
- Mi közöd hozzá!
- Én vagyok az őrparancsnok. Azért kérdem, hogy megtudjam, jártál-e tiltott helyen, vagy sem.
- Hát lenne tiltott hely Ötükenben?
- Van.
- Én nem tudok róla.
- Megmondod?
- Nem!
- Lökjétek a földre. Verjetek rá ötven botot!
A két őr földre lökte Szancsárt. A korbácsaikat gyors iramban föl - le mozgatták. Szancsár nem is törődött vele. Nem értette, hogy miért kap verést, nem látta szükségesnek, hogy megtudakolja, egy hangot sem adott ki, mert az őrparancsnokot látta magával szemközt. Amikor véget ért az ötven bot, Szancsár felállt:
- «Ez jól jön a mai hadgyakorlathoz.» - mondta.
Baga Tárkány dühe fokozódott. Kiabálni kezdett, hogy Szancsárt kibillentse a nyugalmából:
- Titkolózz, ahogy csak akarsz. Tudom, hogy hol jártál ma éjjel.
- Ha tudod, akkor meg minek kérdezed?
- Ma éjjel Kínai Úr sátrában voltál, nemde? Miért hazudsz?
Szancsár szemei tágra nyíltak:
- Mi? Mi? Talán megbolondultál, hékás? Talán álmot látsz?
Baga Tárkány az őrökre rivallt:
- Nem akarja bevallani. Fogjátok meg. Zárjátok Fu-Lin mellé!
Az őrök engedelmeskedtek, de a tizedes amint Fu-Lin nevét hallotta, megvadult és kardot rántva kiabálta:
- Ne mozduljatok! Kibelezlek!…
- Szembeszállsz?
A dolog már irányíthatatlanná vált. A két őr és Baga Tárkány kardot rántva Szancsárra rontott. Igen véresnek ígérkezett a küzdelem, de nem lett az, mert egy mennydörgésszerű hang közbekiáltott:
- «Szancsár tizedes.»
Szancsár pedig leeresztette a kardját, és kiegyenesedett:
- «Parancs.» - válaszolta. Isbara Alp volt ott.
- Szancsár tizedes! Dugd hüvelyébe a kardodat!
Egy csörrenés hallatszott. A kard a hüvelyébe került. Azután Isbara Alp Baga Tárkány felé fordult, és megkérdezte:
- Baga Tárkány! Magaddal akarod-e vinni a tizedest?
- Igen!
Az ezredes ismét ráparancsolt Szancsárra:
- Szancsár tizedes! Tedd a kardodat a sátorba. Menj Baga Tárkánnyal.
Szancsár féltérdre ereszkedve válaszolt:
- Te parancsolsz!

*
**

Egy kevéssel napkelte után összeült a bíróság. A kilenc bíró a vastag nemez takarókkal díszített helyére ült. Baga Tárkány, az őrparancsnok a két őrével együtt a bírák elé lépett. A nép tudomást szerezve arról, hogy aznap bíráskodás lesz, köröskörül megtöltötte a teret. A főbíró, arcát Baga Tárkány felé fordítva beszélni kezdett:
- Baga Tárkány! Mond el, hogy miket láttál, miket tettél!
Az őrparancsnok röviden elmondta az éjjel történteket. A főbíró megparancsolta:
- Hozzátok elő a kínai nőt!
A két őr közül az egyik elfutott. Fu-Lint a bírák elé hozta. Fu-Lin megrémült, és remegni kezdett, amikor meglátta az összegyűlt tömeget és a szigorú arcú bírákat. A főbíró rögtön megkezdte a vallatást:
- Mi a neved?
- Fu-Lin.
- Férjes asszony létedre miért csábítottál el egy török tizedest?
Több száz ötükeni tüzes tekintete meredt rá. Azt hitte, ott helyben meghal, majdnem összerogyott. A bírák válaszra váró félelmetes tekintetei közepette reszkető hangon tudott megszólalni:
- «A férjem így mondta.»
- A te férjed ezek szerint ilyen jellemtelen ember volt?
- Nem! Jellemes volt, csak…
- Mi? Ha jellemes volt, miért terelt téged rossz útra?
- A férjem sok pénzt akart gyűjteni. Azokhoz lökött, akiknek volt pénze. Azok pedig kielégülve pénzt adtak.
- Mennyi pénze volt a férjednek?
- Nem tudom.
- Baga Tárkány! Mennyi pénzt találtatok ennek a nőnek a férjénél?
- A két őrrel csak az aranyakat tudtuk megszámolni. Az aranya ezer pénzre rúgott. Az ezüst is kitesz ugyanennyit.
- Ennyi pénze még a kagánnak sincs. Miért gyűjtötte a férjed ezeket az pénzeket?
- Hogy Kínába szökve úrként élhessen.
- Hogyan szöktetek volna Kínába?
- Nem tudom.
- Hány embert csábítottál el a tizedest megelőzően?
- Ötöt…
- Kik ezek? Mi a nevük?
- Nem tudom.
- Hogyan csábítottad el őket, ha még a nevüket sem tudtad?
- A férjem megmutatta őket nekem, én pedig a nyomukba szegődtem.
- No, lássuk csak, nézd meg, van-e közülük valaki a tömegben?
Fu-Lin a teret körülálló tömeg felé fordult. A rá szúrós szemekkel néző rengeteg ember arca mintha mind egymásra hasonlított volna. Tulajdonképpen ebben az összevisszaságban, ebben a rossz pillanatban nem is ismerne föl senkit. A főbíró megkérdezte.
- Van-e ezek között az emberek között olyan, akit elcsábítottál?
- Nincs!
A főbíró a négy jobbján és a négy balján ülő bíróra tekintve megkérdezte:
- Szabjuk ki rá a büntetést. Baga Tárkány verjen rá ötven botot.
- Az egyik bíró tiltakozott:
- Ötven botütés túl sok ennek a sovány asszonynak. A férje nem bírta ki az ötven botot. Ha pedig a férje sem bírta ki, a felesége hogyan bírná? Elég neki tíz bot.
- Igaz!
- Igaz!
- Igaz!
- Tíz bot kevés neki. Verjenek rá tizet most. Néhány nap múlva, amikor majd elmúlik a fájdalom a verés után, verjenek rá még tizet.
- Úgy még jobb lesz.
- Igen!
Ezt az elgondolást elfogadták. A főbíró Fu-Linre tekintve kimondta a végső szót:
- Tizet vernek majd rád. Attól majd helyre jön az eszed. Tíz nap alatt begyógyul a verés okozta seb. Akkor újabb tíz botot kapsz. Azt pedig jól jegyezd meg: Mostantól ne merészelj senkit elcsábítani. Ha még egyszer elénk kerülnél, halál lesz a büntetésed. Baga Tárkány két jelt adott, mire a két őr elvitte Fu-Lint és odahozták Szancsár tizedest. A főbíró megkérdezte:
- Szancsár tizedes! Tudod-e, hogy a török törvények szerint nem szabad férjes asszonyhoz nyúlni?
- Tudom. De én senkihez sem nyúltam!
- Baga Tárkány kint látott téged az éjjel.
- Hát hagy lásson. Mit számít az?
- De a kínai sátra közelében.
- No és? Kinek mi köze hozzá?
- Mit kerestél éjfélkor odakint?
- A szántóföldön elejtettem a bicsakomat. Azért mentem, hogy magamhoz vegyem.
- Miért éjfélkor mentél a bicsakodért? Nem mehettél volna-e napkelte után?
- Éjszaka nem tudtam aludni.
- Miért nem tudtál aludni?
- A haragtól…
- Kire haragudtál?
- A kínai nőre…
- Miért haragudtál meg?
- Az este felbosszantott, feldühített.
- Mond el, hogy történt?
- Napnyugtakor a szántóföldre jött. Azt mondta, hogy igen fontos mondandója van számomra. Kíváncsi lettem. Azt hittem, hogy meghalt Kara Kagán. Mondd meg gyorsan, mondtam neki. Odajött, hozzám bújt, rám fonódott. Azt mondta, hogy belém szeretett. Ellöktem, földre tántorodott. Amikor nekem dörgölődzött, akkor esett ki a bicsak a hüvelyéből. Az éjjel nem tudtam aludni, ezért érte mentem.
Ezekre a szavaira a főbíró félbeszakította Szancsár tizedest. Mintha nem hitt volna a szavaiban. A jobbján és a balján ülő bírákra nézett. Azok közül az egyik megkérdezte Szancsárt:
- Eközben nem mentél-e be a kínai sátrába?
- No nézd csak milyen értetlenek vagytok! Mondom, hogy nem mentem be.
- Tizedes! Ne csökönyösködj. Az őrség kihallgatta a sátorban a kínainak és a feleségének a beszélgetését. Azok egy sátorba belépő tizedest emlegettek.
- Talán rajtam kívül nincs más tizedes Ötükenben?
Erre a válaszra az összes bíróba kétségek költöztek. A főbíró megkérdezte Baga Tárkányt:
- Baga Tárkány! Mondták-e a kínaiak, hogy Szancsár volt az a tizedes, aki a sátorba lépett?
- A sátorba lépő tizedes nevét nem mondták, de Kínai Úr azt mondta a feleségének, hogy Kínába fog szökni, és ha az nem menne vele, akkor maradjon Szancsár tizedessel. Ezekből a szavakból én arra következtettem, hogy Szancsár volt az, aki a sátorba lépett.
A főbíró Szancsárt kérdezte:
- Látod?
- Semmit sem látok. Ha meg akarjátok tudni, hogy ki lépett a sátorba, megkérdezhetitek a kínai nőt…
- Baga Tárkány, hozasd elő a kínai nőt!
Az őrség egyik tagját elszalajtotta. Elhozta a kínai szépséget. A főbíró megkérdezte:
- Fu-Lin! Az őrség úgy hallotta, hogy a férjed azt mondta neked, ha nem mennél Kínába, akkor maradj itt a Szancsároddal. Szancsár tizedes azt állítja, hogy nem lépett a sátradba. Ez Szancsár tizedes volt-e, vagy talán egy másik tizedes?
Fu-Lin ismét remegni kezdett, amikor a bírák elé hozták. Az járt a fejében, hogy megmondták neki: ha még egyszer a színük elé kerül, akkor halál lesz a büntetése. Közben igen rövid idő telt el. Fu-Lin ez alatt az idő alatt a börtönbe zárva semmiféle bűnt el nem követett, és rettegés kerítette hatalmába amikor ismét a bírák elé állt. A főbíró kérdése lelket vert belé. Amikor megértette, hogy nem vár rá halál, elmúlt a reszketése. Szancsár tizedes arcába nézett. A mogorva arcú Szancsár tizedes is ránézett, ráadásul undorral nézett rá.
Fu-Lin arca olyan lett, mintha elgondolkodna. A bírák elhallgattak. Egy pisszenés sem hallatszott. A kínai szépség rájött, hogy az ügy az ő szavaitól függ. Szancsár, amikor látta, hogy Fu-Lin hallgat, mérgesen kiabálta:
- Mondd meg te aljas némber! Ki volt, aki tegnap éjjel a sátradba ment?
Fu-Lin szemei átnedvesedtek. Az imént még félelemtől remegő, sápadt arca most vörös lett a dühtől. A bírák felé fordult:
- Szancsár volt, aki tegnap éjjel a sátramba jött. - mondta.
Szancsár, haraggal megemelt öklével hatalmas buzogányként csapott a kínai asszony arcába. Közben azt kiáltotta:
- Hazugság!
Fu-Lin jó néhány foga kiesett, az arca és a szeme vérben úszott, ahogy ájultan a földre rogyott.
A főbíró haragosan kiabálva kérdezte:
- Miért lenne hazugság?
- Honnan tudhatnám? Neked kell tudnod!
- Szancsár tizedes! A fejed lehull, mondd meg az igazat, hogy ne érkezzél az Isten színe elé hazugsággal!
- Nem hazudok! Inkább hisztek egy kínai nőnek mint Szancsár tizedesnek?
Ekkor a teret körülvevő tömegben mozgolódás kezdődött. Egy nagy süvegű, magas termetű, szegényes öltözékű fiatal, a tömegen áttörve megállt a bírák előtt:
- Szancsár igazat mond. Én voltam tegnap este ezzel a kínai nővel. - mondta. Minden ötükeni szeme erre a daliára tekintett. A nevét suttogták akik ismerték:
- Kara Budak!
A főbíró megkérdezte:
- Te ki vagy?
- Isbara Alp tizedesei közül Kara Budak vagyok.
- Tudtad-e, hogy ez a nő férjnél van?
- Tudtam.
- Miért mentél a sátrába?
- Behívott.
- Nem kellett volna bemenned.
- Kacérkodással elámított.
- A férje a sátorban volt-e?
- Nem volt ott.
- Mit kapott cserében azért, hogy a sátrába eresztett téged?
- Pénzt akart tőlem. Volt egy ezüst pénzem, azt odaadtam.
- Mást mondott-e?
- Azt mondta: «Holnap ismét gyere el.»
- Honnan vettél volna még egy pénzt?
- Van egy ezüst bicsakom, amit Kínából zsákmányoltam, azt adtam volna oda.
- Házas vagy-e?
- Nem!
- Hány éves vagy?
- Húsz.
- Már elég idős vagy. Miért nem házasodtál meg?
- Megkértem Isbara Alp leányát Almilát. Azt mondta, nem szeret. Szülemis tizedes húgát is megkértem. Azt mondta, nincstelen vagyok.
- Igaz ez? Nincstelen vagy?
- Igen!
- Kid, mid van a világban?
- Idős anyám van. Hét testvérem van. Négy kancám és két birkám van.
- Nincs földed?
- Volt, de eladtam.
- Kinek adtad el?
- Az egyik kínainak.
- Miért adtad el?
- Kiházasítottam a húgomat. Hozományt adtam vele.
- Tudod-e, hogy mi a büntetésed?
- Tudom.
- Amiért férjes asszonyhoz nyúltál, a török törvények szerint, Kara Kagán parancsára ki fognak végezni.
- Nem gond! Isten megkönyörül rajtam.
- Van-e valami mondandód?
- Van: Szancsár gondoskodjon az anyámról és a testvéreimről.
- Hallottad-e Szancsár?
- Nem vagyok süket, hallottam.
A főbíró felállt:
- «Megyek, hogy Kara Kagánnal tudassam az ügyet. Az utolsó szó ismét az övé.» - mondta.
Szorongás töltötte meg a környéket.
A főbíró belépett a kagán díszsátrába. A kagán és a bégek ott voltak. A bíró féltérdre ereszkedett:
- «Hatalmas kagán! Bebizonyosodott, hogy ki a bűnös: Kara Budak tizedes volt az. Bevallotta, hogy az asszonyhoz ment, és tudta, hogy az házas. Meghoztuk a törvényeink szerinti ítéletet. Az utolsó szó a tiéd.» - mondta.
- Ki ez a Kara Budak tizedes?
- Isbara Alp tizedesei közül egy sötétbarna férfi.
A kagán elgondolkodott. Kür Sád mintha csak erre az eltöprengésre várt volna, megszólalt:
- Hatalmas kagán! Adj parancsot, hogy mérjenek ki másféle büntetést erre a tizedesre!
- A tizedes halála nem felel meg a törvénynek.
- Miért?
Kür Sád a főbíró felé fordult:
- Bíró, Kara Budak erőszakkal nyúlt-e a kínai nőhöz?
- Nem, a nő maga hívta!
Kür Sád a Kagán felé fordult:
- Hatalmas kagán! Láthatod, hogy nincs a mi törvényeiknek megfelelő ok. Ha a tizedes rátámadt volna a nőre, akkor halál lenne a büntetése.
- A tizedes tette a törvény egyetlen más részéhez sem illik.
- Ha mi ezek miatt a gonosz kínaiak miatt megölnénk egy tizedesünket, a nép megharagszik ránk, elhidegül tőlünk.
- A törvény előtt nem gondolunk a népre.
A kagán a bégek felé fordult:
- Bégek! Helyes-e a bírák ítélete?
A bégek csatlakoztak a döntéshez:
- Igaz. - mondták.
Kür Sád magára maradt.

*
**

Amikor a főbíró visszatért a helyére, semmi sem törte meg a téren a csendet. Zengő hangon kimondta az utolsó szavait Kara Budaknak:
- Kara Budak tizedes! A kagán igazságosnak találta az ítéletet. Meg fogsz halni, mert megszegted a török törvényt!
Kara Budak és Szancsár összenéztek, aztán lehorgasztották fejeiket. Az őrparancsnok Kara Budakkal szemközt megállt:
- Kara Budak tizedes! Kard, vagy nyíl legyen?
- Nyíl.
A fiatal tizedes kinyilvánította, hogy nyíltól akar meghalni. Mivel bég volt, az íj húrjával kellett volna meghalnia, a bűnének súlya miatt végezték volna ki nyíllal vagy karddal. Az őrök két oldalról közrefogva felsorakoztak, és elvitték Kara Budakot. Úgy volt, hogy oldalt, egy fa tövénél nyílzáport zúdítanak majd rá. Isbara Alp összes tizedese, Kara Budak bajtársai futva érkeztek. Parsz érkezett elsőnek:
- Kara Budak! Elveszítünk téged?
- Előre nem látható balvégzet. Bűnt követtem el.
Mögötte Szülemis tizedes érkezett:
- «Kara Budak! A nővérem beleegyezett, hogy összeházasodjon veled. Kár.» - kiabálta. Kara Budak keserűen nevetett.
Jamtár tizedes átölelte Kara Budakot:
- «Kár érted, vitéz! Még hány kupa kumiszt ittál volna ezen a világon, hogy …» - sírta.
Ücs Ogul tizedes Kara Budak vállára csapott:
- Bajtársam! Nekem adod-e a nővéredet? Ha ránézek, te jutsz majd az eszembe. Ha fiam lenne, a Kara Budak nevet adom neki.» - mondta.
- Odaadom. Mondd meg az anyámnak. De már ne kérj hozományt. Tudod, hogy nincstelen vagyok.
Gök Börü tizedes, Ötüken legharagosabb, legdühöngőbb tizedese azt kiabálta:
- Mondd meg Kara Budak! Ki lett az oka? Az Isten legyen a tanúm, hogy amíg le nem terítem, nem dugom hüvelyébe a kardomat.
- Nincs okozója… Én magam vagyok az oka…
Szancsár kissé oldalt állt. Nem közeledett a barátjához. Ráadásul rokonok is voltak. Kara Budak odahívta:
- Szancsár! Nem vigasztalsz engem? Nincs mondandód?
Szancsár lassan közeledett:
- «Kara Budak! Úgy mész el, hogy az adósod maradok. Én eddig senkinek sem tartoztam. Rossz ez így.» - mondta.
Nemsokára jött egy őr. Baga Tárkány hangja parázsként hullott a szívekre, amikor megszólalt:
- Rajta vitézek. Eljött az idő. Oszoljatok.
Amikor a tizedesek hátrahúzódtak, Kara Budak azt harsogta:
- Mondjátok meg az ezredesnek: Soha életemben nem követtem el más bűnt.
Az őrparancsnok megkérdezte:
- Kara Budak tizedes! Bekössük e a szemedet?
Kara Budak haragosan mosolygott:
- Hát azt hiszitek, hogy Kara Budak tizedes megijed a szívébe fúródó tíz nyíltól?
Az őrök Kara Budaktól húsz lépésnyire voltak. Ötük féltérdre ereszkedett, a másik öt mögöttük állt. Baga Tárkány kiadta a parancsot.
- Nyilat húzz!
A tíz őr a tegzéből egy - egy nyilat húzott elő, és az idegre tették. Baga Tárkány ismét parancsot adott:
- Célozz!
Az íjakat megfeszítették és Kara Budak szíve felé irányították.
Az utolsó parancs rémes volt:
- Nyilazz!
Szélként süvítő, éles, zúgó hang hallatszott. A tíz nyíl szállt, és Kara Budak keblébe talált. A fiatal tizedes keble vérben ázó nyilakkal lett teletűzdelve.
Kara Budak először megrázkódott. Azután előre dőltében három lépést tett. Lassan térdre rogyott. Az arcát, mintha az Istennel akarna beszélni, az ég felé fordította. Mintha valamit mondani akarna, felemelte a kezeit, aztán mint egy hatalmas fa, a földre dőlt és úgy maradt. A földet egy pillanat alatt vörösre festette a vére.
Éppen ekkor azt látták, hogy egy lovas lóhalálában vágtatva érkezik. Isbara Alp vágtatva jött, mégis elkésett. Amikor Kara Budakot megpillantotta a földön, összehúzta a szemöldökeit. Földre ugorva melléfutott. A tizedes fejét a karjának támasztva felemelte. Megcsókolta a homlokát:
- «Hős tizedes volt. Az Isten ítélkezzen fölötte.» - mondta. Anélkül, hogy rápillantott volna az őt féltérdre ereszkedve köszöntő tizedeseire, ismét lóra vetette magát és vágtatva távozott.
Akkor a tizedesek Kara Budak holttestéhez közelítettek.
A keblébe fúródott nyilakból egyenként kihúztak egyet. A kihúzott nyilak helyén buzogva folyt ki a tizedes vére. Parsz elővette a kumiszos kupát. Kara Budak véréből folyatott belé egy keveset. Azután előhúzta a bicsakját, és megvágta vele a saját csuklóját. A saját vérét is belecsöpögtette. A többi tizedes is így tett. Csak Ücs Ogul tizedes nem csatlakozott. Parsz megkérdezte:
- Te nem jössz?
- Én nem lehetek a vértestvéretek. El fogom venni Kara Budak nővérét.
A tizedesek egyenként ittak egy kortyot a kumiszból, aztán a maradékot a földre hintették:
- Az ég legyen a tanunk. A föld legyen a tanunk. A fa legyen a tanunk. A víz legyen a tanunk. Vértestvériséget ittunk. Vértestvérek lettünk. Vértestvérek vagyunk.
Ücs Ogul tizedes rájuk nézett. Ő is szeretett volna vérét folyatva velük eggyé válni, de ha Kara Budak vértestvére lenne, nem vehetné el a nővérét. Amíg a hat tizedes a halott bajtársukkal és egymással vérszerződést kötött, Ücs Ogul tizedes, a Kara Budak kebléből kihúzott véres nyíllal, könnyes szemekkel, égő kebellel, szomorú szívvel a sátra felé indult.

CSALIK

Csalik jól értette a mondást, miszerint «Ha az éhezőre kilenc takarót terítenének is, akkor sem alhat.» . Az utolsó élelmét az anyjának, feleségének és három gyermekének adta, ő maga egész éjjel fázott, nem tudott aludni, mert éhesen feküdt le. Már egy napja nem volt étel a szájában. Ezen a télen nem mentek jól a dolgok. Csalik igen jól tudta, mi lesz, ha hamarosan nem fog egy szarvast, vagy legalább egy nyulat, ezért korán felkelt, és a hegyek felé indult. Hogy egy nyulat lőhessen, hajlandó volt feláldozni a tegzében lévő harminc nyilat. Ahogy a lovát hajtotta, a sötétben mintha árnyakat látott volna. Meresztette a szemét: hozzá hasonlóan rengeteg lovas ment a hegy, az erdő felé. Összeszorult a szíve. Megsarkantyúzta a lovát. Mire a hegyhez ért, kisütött a nap. Csalik sok száz lovast látott a hegyen, és elszomorodott: «Itt több ember van mint nyúl.». Tehát nem ő volt az egyetlen, aki tegnap este éhen feküdt le. Erre gondolva felvidult. Lakodalomra gondolt. Nekilátott vadat keresni.
A hegyen egyesült hajtóvadászat folyt. Kiáltozva riasztották föl a nyulakat, jávorszarvasokat, aztán mögöttük vágtatva nyilaztak rájuk. Akik szarvast lőttek, nem állnak sokáig, a szarvast szétosztva visszafordulnak. De nem adatott meg mindenki számára ugyanaz a bőség.
Csalik, noha már három nyilat ellőt, még semmit sem lőtt. Az éhségtől reszketett a keze, elsötétedett a szeme, ezért rosszul célzott.
Már dél felé járt az idő, de Csalik még nem ejtett zsákmányt. A szemei hirtelen felragyogtak. Íme, néhány száz méterre előtte, egy hatalmas nyúl a szemközti tisztás vége felé menekült. Csalik pedig iszonyú gyorsan lovagolt, mert tudta, hogy ha nem lövi le az állatot a tisztás vége előtt, akkor elszalasztja. A nyúl a tisztás végéhez közeledett, úgy száz méter távolság maradt köztük. Csalik kilőtte a nyilát. Látta, hogy a nyúl egy pillanat alatt bukfencezve felbukott. Közeledett, hogy felvegye, de amikor az állathoz ért, úgy meglepődött, hogy majdhogynem leesett a lováról, mert a nyúlt testében két nyíl volt. Amíg Csalik azon gondolkodott, hogyan fúródott megkettőződve a nyúlba az a nyíl, amit kilőtt, két lovas bukkant föl a tisztás végéből, az egyik balról, a másik pedig szemből. A három lovas a nyúl előtt egymással szemközt megállt. Csalik megértette a dolgot. Megkérdezte a két lovast:
- Az egyik nyilat én lőttem. Melyikőtök lőtte a másikat?
Az egyik lovas válaszolt:
- Én lőttem az egyik nyilat.
- Akkor a nyúl a kettőnké. Elosztjuk.
Ám a harmadik lovas azt mondta Csaliknak:
- Neked nincs részed a nyúlból. A nyúl a kettőnké.
- Miért?
- A második nyíl, ami a nyulat eltalálta az enyém.
Csalik elbizonytalanodott:
- Én is a nyúlra lőttem. Nekem is jár belőle.
- Két nyíl van a nyúlban. A nyúl azé, aki lelőtte.
Tehát kiderült, hogy három lovas is lőtt a nyúlra, de csak kettő találta el. Nem lehetett tudni, hogy hármuk közül melyik kettő lőtte le.
Az egyik lovas néhány nyilat húzott elő a tegzéből. Csaliknak és a másiknak megmutatta és így szólt:
- Az én nyilaimon kettős rovátka van. Ha a nyúlban kettős rovátkájú nyíl lenne, akkor a fele az enyém.
Csalik is elővette a nyilait a tegzéből és megmutatta:
- Az én tamgám két kapcsolódó vonás.
A másik lovas nem vette elő a nyilait:
- Az én nyilaimon nincs tamga. - mondta.
Mind a hárman leszálltak a lovukról. Kihúzták a nyúlba fúródott két nyilat. Az egyikük így szólt:
- Íme ez az én nyilam. Két rovás van rajta. - és megmutatta.
A második nyilat Csalik vette a kezébe, és a saját tamgáját kereste rajta. Csalik szemei kezdtek elsötétedni. A nyilat a másik lovas felé nyújtotta:
- Nézd csak meg. - mondta. - Az éhségtől elsötétedtek a szemeim, én nem látom. Látod-e a tamgámat?
- A lovas jól megnézte a nyilat:
- Ezen nincs rajta a tamgád. Ez az én nyilam. - válaszolta.
A két lovas kettévágta, megnyúzta és elosztotta a nyulat. Azután lóra pattanva távoztak.

*
**

Csalik megdöbbent. Azt hitte, hogy ő lőtte a nyulat. Ez a két lovas meg honnan jött? Amíg a szemei arra a helyre függesztve várakoztak, ahol a nyulat lelőtték,egy lovas tűnt föl. Csalikra kiáltott:
- A nyiladat keresed talán? Itt van…
Csalik elvörösödött a szégyentől, amikor odanézett, ahova a lovas mutatott, mert az ő nyila a nyúltól húsz lépésnyire innen esett. A földbe fúródott nyilat kihúzta. A saját tamgáját látta rajta.
Nem volt maradása. A lovára pattant. Ismét vadat kezdett keresni. A távolban valami vonzotta a tekintetét. Odanézett: a távolban ketten lóhátról karddal vívtak egymással. Amikor Csalik meglátta a küzdelmet, megfeledkezett a vadászatról és az éhségről. A küzdők felé sarkantyúzta lovát. Csalik mintha az egyiküket ismerte volna. Maga magában azt gondolta:
- Talán az egyik ismerősöm. Ne érje őt baj. Hadd válasszam szét őket!
A kardját kihúzva kettőjük közé ért. A lovát ágaskodtatva kiabálta:
- Hülyék vagytok hékás? Minek harcoltok? Talán jól vagytok lakva, és vadászat helyett idejőve így szórakoztok?
A lovasok szétváltak. Mind a ketten sebesültek voltak. Az egyik válaszolt:
- A nyúl az enyém. Ez meg azt mondja, hogy ő lőtte, és el akarja venni. Hát vak vagyok én?
A másik lovas azt ordította:
- Nem! A nyúl az enyém. Én lőttem.
Mind a ketten azt állították, hogy ők lőtték meg először a nyulat, és el akarták vinni. Ezért fajult verekedéssé a dolog. Csalik közéjük lépett:
- Így akarta az Isten. Mindkettőtök nyila eltalálta. Miért harcoltok. Én az imént láttam egy hülyét. A kilőtt nyila a nyúltól húsz lépésnyire esett le. Mégis el akarta vinni a nyulat. Ti pedig értelmes emberek vagytok. Ez nem illik hozzátok. Hadd osszam el köztetek a nyulat!
Csalik a földre ugrott. Megnyúzta a nyulat. Két egyenlő darabra vágva a lovasoknak adta. A lovasok egyenként megköszönték, aztán távoztak. Csalik egy ideig nézett utánuk. Azután a kezével a térdére csapva kiabálta:
- Jaj! A Sátán vigye el! Kérhettem volna ezektől egy kis húst magamnak.
Csaliknak ismét eszébe jutott az éhsége, amiről a küzdelmet szemlélve megfeledkezett. Hajtotta a lovát. Amikor az erdő szélső szegletéhez ért, megállt. Egy nyíllal lelőtt nyúl feküdt a földön. Csalik csodálkozott, hogy a lelőtt nyúl gazdája nem jött érte. Az iménti verekedés alapján elgondolkodott rajta, hogy vajon ki lehet az aki így dúskál, de nem tartott soká a töprengése. Az erdő szeglete mögül egy lovas jött ki. Csalik megismerte Szancsár tizedest:
- Szancsár tizedes! Te lőtted ezt a nyulat? - kérdezte.
A tizedes szemrehányóan válaszolt:
- Én lőttem, ha akarod vedd el!
Csalik nem gondolkodott azon, hogy vajon hogyan jutott a tizedes eszébe az ajándékozás. Egy mozdulattal a földre ugrott. Felvette a nyulat. Azután a tizedeshez fordulva megköszönte:
- Köszönöm tizedes. Két napja egy falatot sem ettem. Ha ez nem lenne, felfordulnék az éhségtől.
A tizedes mogorva arccal kérdezte:
- Két napja semmit sem ettél?
- Semmit sem ettem.
- Miért nem ettél?
- Nem találtam élelmet.
- Hát van olyan, hogy valaki ne találjon élelmet? Vedd, idd meg ezt!
Szancsár tizedes a kumiszos kupáját Csalik felé nyújtotta. Csalik fél kupányi kumiszt egyetlen hajtásra megitta, aztán a kupáját visszaadva így kiáltott:
- Köszönöm tizedes.
Az ereje visszatért. Szancsár tizedes a ellovagolt. Csalik megmámorosodott az örömtől. Már nem maradt más teendője, mint hogy hazatérje és megsüsse a nyulat.
A lejtőre érve hirtelen megállt. Jamtár tizedessel találkozott. Jamtár kezében egy hatalmas nyúl volt. Csalik megszólította:
- Tizedes! Jó vadat ejtettél.
Jamtár durcásan válaszolt:
- Mi a jó ebben? Ez a nyúl a fél fogamra sem elég. Hát az otthoni háznép mit fog enni?
Jamtár Csalik nyulára meresztve a szemét megkérdezte:
- Eladnád-e nekem a nyulad felét?
- Mit adsz érte?
- Nyáron, ha Kínára támadunk, egy borjút, vagy három juhot adok.
- Adnál, de akkor engem sehol sem találnál.
- Miért?
- Addigra éhen halok.
Jamtár szíve összeszorult. Hirtelen azt mondta:
- Megbírkózol-e velem a nyúlért?
Csalik elgondolkodott. Igen jó lenne egy nyúl helyett kettővel hazatérni. Örvendezve válaszolt:
- Kapaszkodjunk egymásba!
Jamtár és Csalik a lovukról leszállva levették a kardjukat és a tegzüket. Összekapaszkodtak. Dél volt. Jamtár nagyobb termetű volt, ám Csalik a fél kupa kumiszban bízott, amit az imént megivott.
A nyulak a földön hevertek, a birkózókhoz hasonlóan éhes lovak sétálva legelészni kezdtek.
Csalik amint elkezdődik a birkózás, egy támadással rögtön földhöz akarta csapni Jamtárt. Akarni akarta, de Jamtárt, aki úgy állt mint egy szál fenyő, nem lehetett olyan könnyen feldönteni. Csalik vad gáncsa hiábavaló volt. Csalik mintha egy szál fát gáncsolt volna, fájó lábbal, nehezen menekült meg attól, hogy hanyatt ne essen.
Amikor Csalik már hosszú ideje küzdött, elfáradt és ismét megéhezett. Ilyen erőfeszítésre már nem volt elegendő Szancsár tizedes fél kupa kumisza. Most Jamtáron volt a támadás sora. Már nem állva birkóztak. Jamtár Csalikot a derekánál elkapva földhöz csapta. Olyan vadul csapta, hogy ő maga is a földre zuhant. Összegabalyodtak, bizonytalan volt, hogy melyikük van fölül, és melyikük alul. Csalik megértette, hogy ha nem áll föl, akkor veszít, megrázta magát, felállt, a két birkózó szembenézett egymással. Nem tudták rászánni magukat a kezdésre, kerülgették egymást. Aztán hirtelen egymásnak ugrottak és ismét összeakaszkodtak. Fáradtak voltak, ezért csellel akartak győzni a birkózásban. A két gyakorlott birkózó igen szépen küzdött. Csaliknak vad cselei voltak a birkózásban: az ellenfele kezeit megragadva hanyatt vetette magát, a földre esve a maga felé húzott ellenfelét egy rúgással levetette magáról, aztán hirtelen rávetette magát a levegőből a földre eső másikra, a hátát a földre szorította. Csalik egyik kezével Jamtár tarkóját fogta, a másikkal a csuklóját ragadta meg. Hanyatt vetette magát, Jamtár pedig ráesett, de Csalik az egyik lábát megemelte. Jamtár, pedig arra esett, az pedig Jamtár nehéz testét a lábával megemelve a feje irányába dobta. Jamtár a levegőben bukfencezett egyet és Csalik fejénél földre esett, Csalik rávetette magát, és a felé haladt a dolog, hogy Jamtár két válla a földre kerüljön. Ámde könnyű-e Jamtárt legyőzni? A ránehezedő hatalmas Csalik mintha kifáradt volna. Jamtár lerázta magáról és felállt. Csalik ráakaszkodott, hogy he hagyja felállni, ez a lökés rosszul alakult, mert a hosszú ideje tartó birkózás alatt a két birkózó nem vette észre, hogy a lejtő széléhez értek. Erre a mozdulatra mindketten összekapaszkodva gurulni kezdtek a lejtőn. A lejtő körülbelül száz lépésnyi volt. A két gök-türk katona hemperegve ért a lapos részre. Ha nem egy vízfolyásba estek volna, nem is váltak volna széjjel. A jócskán belemelegedett birkózókat nem hűtötte le a hideg víz. Ellenkezőleg, kiizzadt voltukban hűsítette őket. Amikor kimásztak a vízből, ismét birkózni kezdtek,
A birkózás olyan hosszú ideje tartott, hogy már rájuk esteledett. Sötétedni kezdett. Egy idő múlva, ki tudja hogyan, Csalik lába egy kőbe akadt, és Csalik hanyatt a földön találta magát.
Véget ért a birkózás. Csalik veszített. Jamtár lihegve mondta:
- Jó, hogy vesztettél. Nézd, este lett!
Csalik így válaszolt:
- Nem jó! Elvesztettem a nyulat.
- Jó, mert különben ma éjjel éhen maradtunk volna.
- Nem jó. Ma éjjel éhen maradunk.
Mind a ketten felkapaszkodtak az emelkedőn, ahonnan az imént legurultak. A lovak még legelésztek, a nyulak a földön hevertek. A két fáradt katona teljesen kifáradt, mire felértek az emelkedőn. Erősen lihegtek. Csalik a földre rogyott. Jamtár is mellé rogyott. Csalik most, miután elvesztette a nyulát, nem akart itt túl sokat időzni. Lihegve felállt, lovára pattant. Viszlátot mondott Jamtárnak és ellovagolt. Jamtár utánakiabált:
- Hé, gyere ide!
Csalik visszafordult. Jamtár a földre mutatott:
- Úgy mész el, hogy nem viszed magaddal a kardodat és a tegzedet?
Csalik szorongó szívvel már nem is tudta, hogy mit csinál. Leszállt a lováról. Fáradt mozdulattal felövezte a kardját. Ezalatt Jamtár felpattant a lovára. Ellovagolt. Csalik ránézett, a földre, aztán utánakiabált:
- Hé! Tizedes! Gyere ide!
Jamtár visszatért. Csalik megkérdezte:
- Hét úgy mész el, hogy nem viszed magaddal a nyulaidat?
A fáradságtól egyikük sem tudta, hogy mit csinál. Csalik miután déltől estig szívvel lélekkel birkózott, nyulát elvesztette, üres kézzel tért haza. Az úton Szancsár tizedessel találkozott. Amikor Szancsár nyúl nélkül meglátta, megkérdezte:
- Mit csináltál a nyúllal? Talán megetted?
Csalik a lovát nógatta, közben mormogta:
- Nem ettem meg a nyulat, inkább bakot lőttem, ne is kérdezd tizedes!
Amikor Csalik a sátorba belépett, a meglepetéstől tágra nyíltak a szemei: a felesége egy szarvast darabolt, és sütött. A lovász, akinek megjött az étvágya, egy pillanat alatt elfelejtkezett róla, hogy üres kézzel tért vissza.
- Ezt meg honnan szerezted? - kérdezte. A felesége egy kissé durcás hangon válaszolt:
- Vadásztam.
Csalik igen elégedett volt a feleségével, de egy szót sem szólt. Az anyja pedig ahelyett, hogy segített volna a fián, aki alig állt a lábán, ráförmedt:
- Az apád életben tartotta a marhát, a kanca csontjából kumiszt fakasztott. Te egyáltalán nem hasonlítasz rá.
Csalik keményen az anyjára nézett. Éles választ adott volna, de a felesége fürgébb volt:
- Akkor lett ügyetlen, amikor három évig raboskodott Kínában!
Ahogy a felesége közbeszólt, Csalik elhallgatott, mert tudta, hogy az milyen ügyes asszony. Ő igen szerette is a feleségét, de tartott is tőle. A házasságuk első hónapjában összevitatkozott vele, aztán a dolog elfajult, ökölharc lett belőle. Csalik és a felesége úgy harcoltak mint két erős verekedő. Csalik ebben a küzdelemben nem tudta legyőzni, sőt felesége egy korbácsot kapott a kezébe, és azzal vadul megkorbácsolta, az arcát vér borította be. Íme most nyilvánvaló volt: Csalik még azt a nyulat is elvesztette, amit kapott, ő pedig egy hatalmas szarvast lőtt.
Ám az anyja ismét felmérgesítette a hangulatot:
- Csalik, te már a férfiassággal is felhagytál? A kilőtt nyilad nem talál célba?
Csalik a Kínában fogolyként eltöltött idő alatt megtanult hazudni. Most sem látott más kiutat:
- Ki mondta neked, hogy nem lőttem vadat?
- Hát akkor hol van?
- Hát hol lenne? Jamtárnál!
- Miért van Jamtárnál?
- Neki adtam.
- Miért?
- Jamtár nehezen lakik jól, és a háza is népes!
- Mindenki előbb a saját háznépével törődik. Mi lett volna, ha a menyem nem lőtt volna szarvast?
- Ha nem tudtam volna, hogy szarvast lő majd, hát odaadtam volna a vadat Jamtárnak?
Megsült a hús. Csalik felesége előbb az anyósának, azután a gyerekeknek, azután pedig Csaliknak egy - egy szelet húst adott. Utoljára maga vett. Nem beszéltek, jó étvággyal ettek.
Csalik azon az éjjelen nyugodtan aludt. Álmában csupa szép dolgot látott, minden kilőtt nyilával egy jávorszarvast, vagy szarvast lőtt. Némelyiket Jamtárnak, némelyiket Szancsárnak adta, sőt Isbara Alp ezredesnek is vitt egy szarvast, amelyet élve kapott el.

CSALIK
MUNKA UTÁN NÉZ

Másnap Csalik ismét korán kelt. Aznap jól volt lakva, ezért helyén volt az ereje. Már nem remegett a keze és nem sötétült el a szeme nyilazás közben. Egy jókora darab húst tett a tarisznyájába, aztán kilépett a sátorból. Sötétség borította be a vidéket. Tegnap éjjel jócskán havazott, ez rossz volt a lovaknak. Csalik jóllakva jól gondolkodott. Tanult a tegnapi leckéből. Ma nem nyúlra vagy szarvasra, inkább madárra indul vadászni. Csalik régóta vadászott apró madarakra ebben az erdőben, erre faágakból készített vékony nyilakat használt. Ezek a madarak aprók, ám jóízűekvoltak. Mindenképpen volt néhány napra való hús otthon, ezért nem kellett sietnie.
Fákra kellett felmásznia, ezért Csalik nem ült lóra, azt a mezőn hagyta, hagy kaparjon magának füvet a hó alól. Arra gondolt, hogyha sok madarat ejtene, akkor azt kumiszra cserélhetné. Ha így egy kupa kumiszt szerezne, az anyjának sem lesz képe gyalázni őt, és a felesége is örülni fog.
Amikor Csalik az erdőbe ért, szemébe tűnt egy fenyő és felkapaszkodott rá. Szélcsend volt, nagy pelyhekben hullott a hó. Miután kényelmesen elhelyezkedett, ágakat kezdett vágni és faragni. A fenyőágakból készített nyilak sokkal alkalmasabbak voltak az apró madarak lövéséhez. Amint az ágakból készített nyilakat a tegzébe tette, hirtelen előre meresztette a szemét. Szemből két beszélgető gyalogos lassan közeledett. Csalik gondolkodóba esett, amikor meglátta őket:
- Ha ezek is vadászni jönnének, nem így haladnának. - mondta magában.
Amikor az érkezők még közelebb értek, Csalik rájött, hogy két kínai az. A két kínai egyenesen Csalik fája felé jött. A figyelmesen néző Csalik megismerte, hogy az egyikük Van-Zin-San. A másikra térve: ezt a toprongyos, csúf arcú fickót mintha ismerné valahonnan, de nem tudott visszaemlékezni rá, hogy honnan. Csalik Sen-King és Van-Zin-San önteltségéről hallott már, ezért csodálkozott, hogy minek beszél ezzel a toprongyos kínaival.
Ezalatt a két kínai Csalik fájához egészen közel elhaladt. Meglehetősen halkan beszélgettek. Van-Zin-San kínaiul elhangzó szavai ütötték meg a fülét:
- «Sen-King gyanakszik.»
Csalik, a lovász a távolodó kínaiak után nézett, aztán azt mormogta magában:
- «Hol láttam én ezt a fickót?»
Aztán mintha haragudott volna magára:
- «Az Ördög vigye el! Akárhol láttam is, nekem most madárra kell vadásznom.» - mondta, és az első nyilát kilőve a szemközti fáról hirtelen lelőtt egy madarat.

*
**

Csalik minden lelőtt madár után leereszkedett a fáról, hogy aztán ismét felmásszon egy fára. Délig húsz madarat lőtt. Ez nem volt kevés. Most hozzá kellett látnia, hogy kumiszra cserélje a madarakat. Csalik arra a helyre indult, ahol folyamatos volt az adásvétel. A piac számára a kagán télire egy hatalmas fedett épületet csináltatott fából. A kínai kereskedők igen régi szokás szerint, néha Ötükenben maradtak, aztán nyáron tértek vissza Kínába. A kereskedésükre a kagánok adót vetettek ki, így a kereskedés mindkét félnek hasznos volt. Csalik ebbe a hatalmas épületbe belépve megállt. Mostanáig néhányszor járt már itt, de még sohasem látott ekkora tömeget.
Jobbra - balra nézve Jamtár tizedes és Parsz tizedes akadt a szemébe. A két tizedes azokkal a hosszú, fekete szakállú férfiakkal beszélgettek, akik a nyugati kagán követeivel érkeztek, és elütöttek a törököktől. Csalik lassan közeledett hozzájuk. Ezek az emberek tört törökséggel, nehézkesen beszéltek. Amikor Jamtár megpillantotta Csalikot, azt mondta:
- Ezek szugdakok.
Csalik nem értette a szót. Megkérdezte:
- Mit jelent az, hogy szugdak?
- A szugdak egy kis nép a nyugati határszélen. A nyugati kagánnak vannak alávetve. Kereskedni jöttek ide.
Csalik végigmérte a szugdakokat. Hát ezekkel is kezdheti az üzletelést. Kinyitotta a tarisznyáját, és megmutatta a madarait:
- Megvennétek ezeket? - kérdezte tőlük.
A szugdakok egy darabig a saját nyelvükön egymás között beszéltek, aztán az egyikük azt mondta Csaliknak:
- A kisebb madarakért egy - egy pénzt, a nagyobbakért két - két pénzt adok.
- Mit csináljak én a pénzzel? Adj kumiszt. Pénzzel jóllakik-e az ember?
Parsz tizedes közbeszólt:
- Vedd el a pénzeket. Ezeken a pénzeken kumiszt vehetsz. Nézd, az épület elülső zugában kínaiak vannak. Az imént kumiszt is árultak. Vegyél te is, ha még nem fogyott el.
Miközben Parsz ezt mondta, kezével az épület elejénél lévő sarok felé mutatott. Csalik a tömeg között arra nézett, amerre mutatták. Megpillantotta a kínaiakat, ráadásul ezek között a kínaiak között azt a toprongyos, csúf arcú kínait is felismerte, akit az erdőben látott. Attól tartva, hogy elfogy a kumisz, a szugdakra kiáltott:
- Gyorsan add a pénzeidet! Vedd a madaraidat!
Csalik egyetlen mozdulattal kiürítette a tarisznyájából a madarakat. A kínaiak felé indult azokkal a pénzekkel, amit a szugdaktól kapott. Nyolc - tíz lépésnyi távolságra érve, a toprongyos kínaival szemközt kerülve Csalik felkiáltott:
- Hé kínai? Megismersz-e?
Ám a kínai nem válaszolt a kérésére. Mulatságos zavarodottsággal és gyorsasággal felpattant a helyéről. A tömeget kihasználva, több emberrel összeütközve, lökdösődve a kapuhoz futott. Úgy megszökött, hogy hátra sem nézett. Csalik eltátotta a száját. A kínaiak is megdöbbentek. Akik látták az esetet, azok mind Csalikra néztek. A lovász éppen azon volt, hogy megkérdezze, a kínaiakat, hogy ez a fickó meg miért szökött meg, amikor kemény, durva nevetés csendült föl. A törökök és a kínaiak felismerték Szancsár tizedes nevetését. A szugdakok pedig értetlenül, hülyén néztek egymásra. Szancsár majd megszakadva a nevetéstől, röviden azt mondta Csaliknak:
- Csalik, még nem nőttél fel. Hát lehet-e így rárontani egy kínaira? Íme, ijedten menekül. Biztosan azt hitte, hogy az életét akarod elvenni…
A fiatal tizedesnek ezekre a szavaira az egész épületet megtöltő sokaság és az odakint zsibongók között is kitört az általános nevetés. Minden török nevetett. A kínaiak pedig félelmükben vagy a nevetséges helyzet miatt csatlakoztak hozzájuk. A szugdakok pedig kihasználták az alkalmat, hogy egy jót nevethessenek az igen ritkán nevető törökök között. Különben ők nem látták a történteket, és Szancsár tizedes hozzáfűzött szavait sem értették.
Szancsár és Csalik annyira nevettek, hogy mind a ketten a földre hemperedtek. Nehogy megfulladjanak, a kezeiket az oldalukhoz szorították, noha közben mondani szerettek volna valamit, nem tudtak megszólalni. Alighogy Szancsár tizedes nevetni kezdett, sőt a földre is hemperedett, már nem lehetett megállítani a nevetést, merthogy az ő nevetése olyan hatással volt az ötükeniekre, hogy amint Szancsár nevetni kezdett, mindenki nevetett. Amíg ő abba nem hagyta, senki sem hagyhatta abba. Íme, Szancsár a földön fetrengett, ájultra nevette magát. Mi lesz a többiekkel, ha nem csendesedik le? Szancsár talán kibírta volna ezt a nevetést, de a többiek nem bíztak magukban. Mindegyiküknek eszébe ötlött az a katona, aki tavaly Szancsárral együtt nevetett és megfulladt. Parsz és Jamtár, hogy megelőzzék ezt a veszélyt, a földön fetrengő röhögő Szancsárt a vállaikra vették, és kivitték az épületből. Feltették a lovára. A lova sörényére támaszkodó Szancsárt enyhén odakötözték, aztán a lovát korbáccsal útnak indították.
A vágtató ló hátán Szancsár még mindig röhögött, és ez a röhögés zengett a mezőn, azaz nem is zengett, inkább mennydörgött.
Amikor Csalik felállt a földről, rögtön a kínai kereskedőkhöz indult. A pénzeit elébük téve így szólt:
- Ezekért adjatok kumiszt!
Az egyik kínai megszámolta a pénzeket:
- Tizenkilenc pénzed van. Egy kupa kumiszt adok érte.
Csalik odanyújtotta a kupáját, aztán a meghúzta a kupát, amit a kínai megtöltött. Fenékig kiitta. Az arcán látszott a büszkeség, hogy egy kupa kumiszt kiivott, de lassan lehervadt ajkáról a mosoly. Azt dünnyögte magában:
- Jaj, az Ördög vigye el! Én ezt a kumiszt haza akartam vinni. Szancsár miatt mindenről megfeledkeztem.
Aztán hirtelen összevonta a szemöldökeit. A kínaihoz fordulva megkérdezte:
- Mit mondtál? Tizenkilenc pénzt vettél el tőlem?
- Igen bégem!
- Ne szólíts egem bégnek, kinyomom a szemedet! Én lovász vagyok.
Csalik rögtön a szugdakhoz futott:
- Hé, te hány pénzt adtál nekem?
- Harminc pénzt adtam.
- Ha harminc pénzt adtál, akkor hogy került tizenkilenc pénz a kínaiak elé?
- Hát az meg hogy lehet? Márpedig én harminc pénzt adtam!
Csalik ismét a kínaihoz szaladva kiabálta:
- Hé kínai! Ne mérgesíts föl! Nézd, a szugdak azt mondja, hogy harminc pénzt adott nekem. Én neked adtam az összes pénzt, amit tőle kaptam. Mondd meg az igazat, különben…
A kínai ezerféleképpen esküdözött. Csalik ismét a szugdakhoz futott. A karjánál fogva szinte odavonszolta a kínai árushoz. Megkérdezte a szugdakot:
- Hány pénzt adtál nekem?
- Harmincat!
- És te hány pénzt kaptál tőlem?
- Tizenkilencet!
- Hé, ha valamelyikőtök hazudik, az tudja meg, hogy kinyomom a szemét!
A kínai ravaszul mosolyogva ezt mondta:
- Vajon nem maradhatott-e a bégünk tarsolyában a pénzek fele?
- Megbolondultál hékás? Az én pénzem hogy került volna a ti bégetek tarsolyába?
- Nem, nem! Azt akarom mondani, hogy nem maradhatott-e az ön tarsolyában?
- Miféle tarsoly? Hát van nekem más tarsolyom, mint a tegzem és az erszényem?
Eközben a szugdak közbeszólt:
- Nem lehet, hogy az imént nevetés közben ejtetted el a pénzeidet?
Csalik gondolkodott.
- Vajon úgy lett volna? - mormolta.
Ez a töprengés helyes volt, ám Csalik igen jól tudta, hogy nem ejtette el a pénzeket, azért hallgatott el, mert nem tudott rájönni, hogy kettőjük közül melyikük verte át. Nem volt sok fölösleges ideje. Ismét az erdőbe kellett mennie, hogy madárra vadásszon. Legalább egy kupa kumiszt kellett hazavinnie. Ez a gondolat megmentette a kínait és a szugdakot.

*
**

Kevés idő maradt napnyugtáig. Csalik gyorsan visszatért a tarisznyáját ismét megtöltő húsz madárral. Ha a kínai árusok még nem mentek el, elegendő, hogy még egy kupa kumiszt szerezzen, és megmeneküljön az anyja nyelvétől és a felesége szemrehányó tekintetétől. Közben az erdő egy sűrű részébe ért. Itt olyan sűrű volt az erdő, hogy a hó a fák a sűrű és összevissza álló ágait letarolva megtöltötte a földet. Csalik lelassította a lépéseit. Felfelé emelve a tekintetét, zajtalanul kísérelt meg előrejutni. Ezek között a sűrű ágak között jó néhány madár rejtőzhetett. Ezeket anélkül kell megközelítenie, hogy elijesztené őket, aztán hirtelen le kell őket nyilaznia. Amennyivel több kumiszt vihet így haza, az otthoni helyzete is úgy javul majd.
Ahogy Csalik ilyen nesztelen és fürge léptekkel haladt, bal felől dübörgést hallott. Ehhez dörmögés és fujtatás is keveredett. Csalik egy pillanat alatt megfeledkezett a madarakról, otthonáról, a kumiszról és balra indult. A sűrű erdő fái igencsak sötétbe borították ezt a részt. Mielőtt néhány lépést tett volna, egy kínaiul elhangzó átkozódás hallatára megtorpant és kiegyenesedett. Ugyanekkor ahol volt megmerevedett. Itt, ahol alig néhány vadcsapás haladt a fák között, rögtön egy kétszeres embermagasságú medve, felágaskodva éppen azon volt, hogy ismét rátámadjon egy tépett ruházatú és vérében hagyott kínaira. A kínai és a medve közti távolság olyan kicsi volt, hogy a kínai nem vehetett ki egy nyilat a hátán lévő tegezből, csak a kezében lévő hatalmas bicsakkal igyekezett védeni magát. Csaliknak nem volt ideje azon gondolkodni, hogy a kínai hátán lévő tegez egy Ötükenben sohasem látott darab. A kis madarak számára készített fa nyilát a medve szemére célozva lőtte ki. A nyíl a medve szemébe talált, ám ugyanekkor a medve is egy félelmetes és rohammal és vad üvöltéssel a kínaira támadt. Csalik nem sokat habozott. A bicsakját kihúzva rávetette magát. Háromszor szúrt a medve hátába. A félelmetes medve látva, hogy az új ellenfele az erősebb, a kínait otthagyta, és hirtelen Csalik felé fordult.
A medve és Csalik egymástól három - négy lépésnyire megállt, és szembenéztek. Ha Csalik kilőtt nyila vashegyű lett volna, a medve már rég megdöglött volna, de a fa nyíl csak megvakította a szemét, ez pedig megvadította. Csali tudta, hogy egy sebesült medve miféle szörnyeteggé válik, és annak megfelelően cselekedett. Isbara Alp lovászának eszébe jutott az ezredes szava. Isbara Alp azt mondta, hogy a legjobb védekezés a támadás. Csalik és a medve ugyanabban a pillanatban támadtak egymásra. Csalik esett el először, de a hatalmas birkózó páros lábbal a hasára mért a erős rúgásával a medvét is hanyatt fektette.
Csalik hamarabb felpattant. Ettől az esésbe belerázkódott a belseje, a feje is igen belevörösödött. Mielőtt a medve talpra állt volna, szélsebesen még egyszer a medvébe tudta döfni a bicsakját.
A medve is talpra állt. A sebeiből patakokban folyt a vér. Csalik a medvére kiáltott:
- Hé, te nagy fiú! Talán azt hiszed magadról, hogy Jamtár vagy? Mit szólsz, talán a birkózást megnyerve a madarakat is elveszed, úgy mész majd el?
A medve még egyszer támadott. Ez alkalommal Csalik bicsakja a markolatáig medve torkába fúródott. A hatalmas szörnyeteg a földre omlott, egyet - kettőt vonaglott, aztán mozdulatlanul maradt.
Mindezeket tátva maradt szájjal, félelemtől kiguvadt szemekkel nézte végig a kínai. Miután a medve a földre rogyott, látta, hogy Csalik lihegve felé indul. Lehajolt, és felvette a földre hullott kis sapkáját. Anélkül, hogy rendbe szedte volna a ruházatát, és akár egyetlen köszönő szót mormolt volna Csalik felé, mint egy róka elosont a fák között; szem elől tűnt. De még ha mindez igen gyorsan történt is, Csaliknak alkalma adódott a kínai arcát jó alaposan, közelről megnéznie. Az a toprongyos kínai volt, aki aznap reggel Van-Zin-Sannal jött ki az erdőből, nem sokkal ezelőtt pedig őt megpillantva Szancsár tizedest megnevettetve szökött meg előle.
Csalik még egyszer törni kezdte a fejét, igyekezett visszaemlékezni az ismerősnek tűnő arcra. «Nahát…» mondta magában. A szemei az örömtől felragyogtak. «Nahát…» mondta még egyszer. Ez alkalommal a szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Csalik úgy nézett jobbra - balra, mintha rettenetes dolgok mentek volna végbe a környéken. Azután futásnak eredt.

*
**

Már rég lement a Nap, mire Csalik lihegve kinyitotta a háza kapuját. Anélkül, hogy egy szót szólt volna a ránéző anyjához és feleségéhez, a földre dobta a madarakat. Gyorsan magára öltötte a legjobb fegyverzetét, aztán sietősen kiviharzott a kapun. Futva a lovára pattant. Vágtatva távozott.

PARSZ
TIZEDES

Parsz tizedes egy fenyőfának támaszkodva gondolkodott. Jamtár vele szemben állt,
és valamiket vésett egy nagyobbacska deszkadarabra. Havas volt a táj, de az ötükeniek számára szép idő volt. Jamtár felemelte a fejét:
- Tudod-e, hogy nagyon ostoba emberek vannak ezen a világon? - mondta.
- Honnan tudod?
- Beszéltem a szugdakokkal és megtudtam.
- Mit mondtak neked a szugdakok?
- Azt mondták, hogy a föld színén a kereskedés és a pénzszerzés a legkellemesebb dolog.
Parsz elfintorította az arcát:
- Ez nem csak az ostobaságukat, de a gyávaságukat is mutatja. - mondta.
Jamtár elmagyarázta:
- Megkérdeztem tőlük, hogy a háború vagy a kereskedés édesebb-e. Nevettek. Maguk között, a saját nyelvükön beszéltek. A nyelvük nem is hasonlít emberi nyelvre.
- Mit válaszoltak neked?
- A háborúban emberek halnak meg. Mi édes van abban? - kérdezték.
- Tyű de ostoba hülyék! Tehát nem ismerik a háború ízét. Ha kumiszt adsz egy ökörnek, vajon érzi-e az ízét? Ezek is olyanok.
Jamtár kezdet megmérgesedni:
- Miféle isten teremtette ezeket a szugdakokat és kínaiakat? Jobb egy ilyen népet meg sem teremteni, mint megteremteni!…
- A munkájuk és erejük hazugsággal telve.
- Aljas, gyáva emberek…
- Nézd a távolban kínaiak jönnek.
Parsz tizedes éles szemei igen távolból észrevették az érkező Sen-Kinget és három tisztjét. A kínaiak meglehetősen gyorsan lovagoltak. A két tizedeshez közelebb érve lelassítottak. Egymással beszélgettek. Jamtár és Parsz, hátat fordítottak, hogy ne is lássák a kínaiak arcát, akiket nem kedveltek. Eközben Sen-King, Van-Zin-Sanhoz hajolva mondott valamit, ő pedig mosolyogva megfordította a lovát, és a két tizedes mellé lovagolt:
- Köszöntelek titeket vitéz hősök. - mondta.
Parsz keresztülnézett rajta. Jamtár ferde szemmel nézett rá. Van-Zin-San nevetve kérdezte:
- Nagy urunktól, Sen-Kingtől engedélyt kaptam. Lóversenyezni akarok veletek. Bíztok-e magatokban?
Jamtár megdöbbent:
- Nem értem. Talán te fogsz versenyezni? Kivel fogsz versenyezni?
- Veletek…
Parsz így válaszolt:
- Talán nincsenek gyerekek Ötükenben? Versenyezz velük!
A kínai nevetett:
- Hatalmas urunk egy arany pénzt adott nekem. A verseny győztese nyeri el a pénzt.
- Hatalmas uratok egy arany pénzt akar adni nekünk?
A kínai tiszt kihívást intézett hozzájuk:
- Aki férfi, és bízik magában, azt kiáll.
A két tizedes összenézett. A kínai rá akarta beszélni őket a versenyre:
- A török férfiak húzódoznak-e a versenytől? Most mind a hárman megsarkantyúzzuk a lovainkat. Hatalmas urunk díszsátra előtti dombig megyünk, azután újra idejövünk. Aki elsőként ér ide, az nyeri el az aranyat.
Parsz szigorúan nézett a kínaira:
- Akkor add nekünk az aranyat. Később Jamtárral versenyzünk. A győztes nyeri az aranyat. - mondta.
- Urunk egy ezüst pénzt ad a másodiknak is.
- Azt is add ide. Ha a harmadiknak is adott volna valamit, azt tarts meg magadnak.
- Vitéz! Te igen fennhéjázva beszélsz, ám féltelek, nehogy félúton lemaradj!
Úgy volt, hogy Parsz ezen a szép havas időben elfogadja Sen-King javaslatát a versenyre. Ezért a fejét felé fordította. Nohát, de furcsa! Sen-King a vele lévő két kínaival a sebesen lovagolva távolodott a pusztán. Ha nem is akarja látni a versenyt, akkor miért ajánlott pénzt? Parsz agyában szikra pattant. Aztán a kínaihoz felé fordult:
- Te versenyezz csak Jamtárral. Én itt megvárlak benneteket. - mondta.
Jamtár a kissé előrébb legelésző lova hátára pattant.
- Te menj száz lépésnyit előre! A te lovad fáradt. Amikor Parsz leengedi a korbácsát, megkezdjük a versenyt. - mondta a kínaiaknak.
Van-Zin-San száz lépésnyit előre ment. A fejét hátrafordítva várta a jelet. Parsz megemelte a korbácsát. Hirtelen sebesen leengedte. A két ló nekirugaszkodott.
Parsz egy ideig a két ló után nézett, aztán futva felszállt a saját lovára. A kínaival és Jamtárral éppen ellenkező irányba vágtatott. A kínai úrnak és társainak a nyomát követte.
A tizedes a havon a lehető leggyorsabban hajtotta a lovát, közben a szemével a látóhatárt kémlelte. A kínaiak voltak az okai, hogy ilyen villámsebesen száguldott a pusztán. Parsz gyanakodni kezdett a kínai versenykihívására, még gyanúsabb volt, hogy a versenyt nem ebbe, hanem az ellenkező irányba szervezték. Parsz nagyon jól tudta, hogy kínai nem ad ki pénzt ok nélkül. Sőt, ebben a versenyben száz százalékig biztos volt, hogy Van-Zin-San veszít, ezért csak valami gonosz szándék állhatott a pénz megcsillantása mögött. Parsz erre gondolt, és ezért nem szállt be a versenybe. A kínaiak nyomába eredt. Számára nem az volt a legfontosabb, hogy a kínaiak mögött haladjon, hanem, hogy odaérjen ahová azok indultak.
Ahogy a tizedes a távolban meglátta a lovasokat, megostorozta a lovát. Villámsebesen száguldva a kínaiak mellé ért. A három kínai a deres lovon ülő Almilával állt szemben. A szép Almila mint mindig, most is nyugodtan és nemtörődöm hozzáállással nézte őket. Amikor észrevette, hogy Parsz megérkezik, elmosolyodott.
A tizedes a lovát éppen Sen-Kinggel szemközt megállította. Némán szembenéztek, aztán Parsz megkérdezte Almilát:
- Mit mondtak neked?
- A kínai úr azt kérdezte, hogy hová megyek.
- Mire kell az neki?
- Nem tudom.
Parsz ferdén nézett rá, aztán mintha az arcába köpne, úgy mondta neki:
- Kínai vagy, de nem vagy ravasz.
Sen-King nevetett, csúfot akart űzni ebből a törökből. Fölülről lenézett a tizedesre, és megkérdezte:
- Honnan tudtad?
- A versenyt azért találtad ki, hogy eltávolíts minket, de nem sikerült.
- Te ezzel az ésszel bizonyára hatalmas tárkány vagy.
- Jobb, ha nem vagyok olyanfajta úr, mint te…
Sen-King, miközben gúnyt akart űzni belőle, a sértésre elvörösödött. Egy pillanatig mintha gondolkodott volna, aztán kiabálni kezdett:
- Ne tovább! Különben vér fog folyni.
- Talán nem lenne jó? Megnézzük milyen színű a véred.
- Ne feledd, hogy három emberrel állsz szemben! Innen élve nem menekülhetsz!
- Hárman? Kevesen vagytok!…
Sen-King dühösen kardot rántott. A két kínai tiszt ennek láttára szintén kardot rántott, de Parsz tizedes sem hagyta magát. Azt mondta a kínai úrnak:
- Nem lehetne-e, hogy helyettem Almila harcoljon hármótok ellen?
Ez a nagy hidegvérrel és komolysággal feltett kérdés Sen-Kinget teljesen kihozta a sodrából. Üvöltve támadt a tizedesre. Parsz egy ügyes mozdulatot tétetett a lovával, és amíg neki ez a támadása kudarcba fulladt, ő is kardot rántott. A négy lovas összekeveredett egymással. Megkezdődött a harc.
Parsz nem kapkodott, úgy forgatta a kardot, hogy megmutatta katonai jártasságát. A kínaiak ordítozva támadtak, Parszot körbevették, csapkodtak a kardjukkal, de hozzá sem tudtak férkőzni. Ő csak kivédte a kardcsapásokat, folyamatosan táncoltatta a lovát.
Almila a lova hátáról mosolyogva nézte ezt a küzdelmet, nyilvánvaló volt hogy tetszik neki ez a harc.
Amikor egy idő után a harcolók hozzá közeledtek, odakiáltott:
- Parsz, ha nem győzöd le mind a hármat, akkor nagyot fogsz esni a szememben.
Parsz a kardcsattogás közepette válaszolt:
- Ne aggódj, már kifáradtak.
Nem sokkal később az egyik kínai üvöltve esett le a lováról. Nem volt komoly a sebe, csak azért ijedt meg, mert kínai volt. Parsz tizedes arcán is volt egy vékony vágás, de fel se vette. Ő sokkal inkább igyekezett a lovát védeni, mint magát. Almila ismét odakiáltott:
- Parsz! Nem jól terítetted le!
Ám ahogy Almila a lóról leesett kínaira pillantott, elhallgatott, mert a sebesült kínai lábra állt, és felhúzta az íját. Ha a kilőtt nyila nem találná is el Parszot, ha a lovát találná, akkor Parsz gyalogosan lenne kénytelen két lovas ellen harcolni. Ahogy Almila észrevette ezt, vágtában hajtotta a lovát a tőle harminc lépésnyire kínai felé. A kínai ezt a támadást látva, rögtön negyed fordulatot tett, és a nyilát Almila felé lőtte ki. A ló felbukott a szügyébe fúródó nyíltól, és Almila is a hóra zuhant. Ez a zuhanás kemény volt, de a lágy hó megvédte. A közvetlenül a kínai mellé zuhanó Almila nagy ügyességgel felpattant, és a kínaira támadt. Míg odébb hárman lóháton harcoltak, ezek ketten is egymásnak estek. Almila az első támadásával leteperte a bal karján sebesült kínait, és két kezével a torkára tapadt. A másik a kezeivel Almila csuklóira fonódva igyekezett megmenteni magát a fulladástól. Ahogy ez nem sikerült, egy utolsó erőfeszítéssel az övén függő bicsakját kapta a kezébe, és Almila arca felé szúrt. A szép Almila arca végig lett hasítva, vérezni kezdett. A fiatal lány, amint megsebesült, otthagyta a kínait és felállt. A kínai is rögtön felpattant. Almila előhúzta a bicsakját. Egymást kerülgetve körbejártak, aztán Almila előrevetette magát, és ismét test a test ellen harcoltak. Egy ügyes gánccsal a kínait ismét a földre terítő Almila a bal kezével elkapta annak a bicsakot tartó jobb kezét, térdével a másik kezére nehezedett. Aztán a sebesen felemelt bicsakját markolatig a torkába nyomta. Amíg a fickó haláltusájában hemperegve haldoklott, Almila felállt, és látta, hogy szemből egy lovas vágtatva jön felé. Parsz tizedes még mindig a két kínaival viaskodott. A szemből villámsebesen érkező lovas a harcolók mellé érve megállt és azt kiáltotta:
- Mit jelentsen ez? Le a kardokkal!
Almila az arcáról, Parsz pedig a hangjáról megismerte, hogy Kür Sád az. Parsz azonnal leeresztette a kardját, és Kür Sádhoz akart menni, ám Sen-King ezt az alkalmat kihasználva, a kardját leengedő Parszot egy kardszúrással megsebesítette a karján. Parsz a fájdalomtól a lova sörényére borult és felnyögött.
Amikor Kür Sád látta a kínai úrnak ezt az alávaló tettét, felé lovagolt:
- Hát nem hallottad a parancsomat, hogy ereszd le a kardodat? - kérdezte.
Azután anélkül, hogy megvárta volna annak a válaszát, olyat csapott korbácsával Sen-King arcába, hogy a kínai úr egy mukkanás nélkül leesett a lóról, elterült a havon, és úgy is maradt. A másik kínai tiszt ezt látva azonnal leugrott a lóról. Térdet hajtva köszöntötte Kür Sádot.
Kür Sád körültekintett. Végigmérte a vérző arccal rátekintő Almilát, a sebesült karját szorító, magát összeszedni igyekvő Parszot, a földön holtan fekvő kínait. Vágta közben látta, hogy ez a szép leány megölte azt a kínait. Megkérdezte:
- Ki vagy te, leány?
- Isbara Alp ezredes leánya, Almila vagyok.
Kür Sád a távoli rokonára, a fiatal lányra mosolygott:
- Miért harcoltatok?
Almila elmondta a történteket.
- Látszik, hogy Isbara Alp leánya vagy. Láttam, hogyan harcoltál. Acélszívű, hős leány vagy. Megkedveltelek!
Azután Parszhoz fordulva megkérdezte:
- Te ki vagy?
A vértől csöpögő Parsz leugrott a lováról. Térdét a földhöz verve köszöntötte Kür Sádot, és válaszolt:
- Isbara Alp tizedesei közül Parsz vagyok.
- Ki támadott először?
- Ők…
Sen-King, aki a Kür Sádtól kapott korbácsütéstől elájult, lassanként magához tért. Kür Sád gyűlölettel teli pillantással tekintett rá, miközben így szólt:
- Ezt jegyezd meg magadnak. Ne feledkezz meg róla, hogy te itt csak vendég vagy. Ha még egyszer orcátlanságra vetemednél, gonosz lelkedet a vörösen izzó pokolba küldöm.
Azután Parsz és Almila felé fordult:
- Almila! Annak a kínainak a lova, aki megölte a lovadat, a tiéd. A többiek lovai a tizedeséi. Ha én nem érek ide, Parsz mindkettőnek megadta volna a magáét. Azzal, hogy odaadják a lovaikat, még ki sem egyenlítik a tartozásukat. Rajta, menjetek!
Almila és Parsz, Kür Sádot köszöntve vették a lovakat és útnak eredtek. Sen-King a barátja segítségével lábra állt. Kür Sád megkérdezte:
- A kínai urak ismerik-e a párviadalt? Ha bízol a kezed erejében, tegyünk egy kísérletet karddal!
A kínai hallgatott. Kür Sád még jobban megemelte a hangját:
- Én is gyalog leszek. Ha akarjátok, gyertek egyszerre ketten. Elég kemény-e a szívetek? Ha úgy jobban tetszik nektek, a pajzsomat is leteszem, vívjunk csupasz karddal. Ledobhatom a sisakomat is.
Kür Sád, hiába várt választ a kínaiaktól, azok csak hallgattak, ezért összeráncolta a homlokát:
- Ti aljas, lelketlen emberek vagytok. Csak akkor bújtok elő egy asszony háta mögül, ha néhányan összeverődtök. - mondta.
Aztán elvágtatott.

*
**

Miután megnyerte a Van-Zin-Sannal folytatott versenyt és megkapta az aranyat, Jamtárnak az volt az első dolga, hogy megkeresse Parszot. Amint megtudta, hogy sebesülten fekszik a sátrában, értetlenül odafutott. Amikor belépett a kapun, Almilát, Szancsárt, Szülemist, Arik Bukát, Gök Börüt és Ücs Ogult látta köré gyűlve. Parsz sápadt volt. egy fehér szakállú orvos égette ki a sebesült karját. Jamtár azt kiáltotta:
- Mi lett veled Parsz?
Parsz fáradt hangon felelte:
- Sok vért veszítettem, és elfáradtam.
Jamtár körülnézett. Amikor Almila arcán észrevette a vágást, tágra nyílt a szeme:
- Talán megvívtatok egymással? - kérdezte.
Ücs Ogul tizedes rövidden elmondta neki a történteket. Az orvos befejezte a dolgát. Ezalatt odakintről dübörgés és zörgés hallatszott. Isbara Alp ezredes szapora léptekkel belépett. A tizedesek a féltérdre ereszkedtek. Az orvos a kezét a szívére szorítva lehajtotta a fejét. Isbara Alp az ágyából felkelni igyekvő Parsznak jelt adott, hogy maradjon fekve, közben megkérdezte az orvost:
- Hogy van? Mély-e a sebe?
- Sok vért veszített, mert messziről jött. Ez a seb begyógyul. Ha sok kumiszt iszik, megerősödik, és nem hal meg. - mondta.
A tizedesek egymásra néztek.
A százados Almilához fordulva azt mondta:
- Menj, amennyi kumisz van, mindet hozd ide!
Amikor Almila elment, Isbara Alp Jamtárra nézett:
- Jamtár! Keresd meg Csalikot. Napnyugta előtt találkoznunk kell. - parancsolta. Aztán Parsztól megkérdezte, hogy van-e valami mondandója.
Parsz így válaszolt:
- Nincs mondandóm. Légy büszke a lányodra! Megölt egy kínait. Engem pedig a hátán hozott idáig. Elájultam.
Rövidell azután, hogy Isbara Alp elment, Almila visszajött. Egy kicsi kupa volt a kezében. Parsz mellé tette:
- Ez az összes kumiszunk. - mondta.
Akkor a tizedesek egyszerre mind kimentek. Jamtár a versenyen nyert aranyát elővéve Szancsárnak adta:
- Ezért vegyél annyi kumiszt, amennyit csak tudsz. Én megyek, és megkeresem Csalikot. - mondta.
A tizedesek egymást kérdezgették, hogy vajon van-e még kumiszuk otthon. Egyiküknél sem maradt. Állva rövid megbeszélést tartottak. Hét birkát és két lovat adtak össze. Szancsár mindezeket a tizedesektől összegyűjtve el fogja adni a kínaiaknak, egy lovat is hozzátéve mindezért kumiszt vesz majd, és el fogja hozni Parsznak.

*
**

Este, amikor Szancsár tizedes hét nagy kupára való kumisszal belépett az ágyán ájultan fekvő Parsz sátrába, Almila az ágy fölött várakozott, Jamtár pedig Isbara Alp elé állt és miután féltérdre ereszkedett, azt mondta:
- Csalik eltűnt. A felesége azt mondta, hogy már napok óta nem látta, és nem is tudja, hogy hová mehetett.

A KÉM

Szancsár a legkeményebb téli fagyok idején sem mulasztotta el a gyakorlatozást. A parancsnoksága alá tartozó férfiakat most is négy napos harci kiképzésre vitte. Az első nap állandóan csak haladtak, éjszaka pedig szélviharban gyalogoltak. Három tartaléklova volt. Tudták, hogy ezen az úton vadat fognak találni, ezért hozták magukkal ezeket a lovakat. A vadászzsákmányukat a lovakra rakták. Ötükenben mindenki ismerte Szancsár tizedes nevét. Rettenetes harcos és jó katona volt.
Ezeken a négynapos harci kiképzéseken annyira eltávolodtak Ötükentől, hogy ha még egy kicsit tovább mentek volna, rajtaüthettek volna Kínán.
A negyedik nap véget ért a kiképzés, vaddal megrakott vezeték lovaikkal Ötüken felé kanyarodtak; fáradtak voltak. Istennek hála, a vihar és a hóesés elállt. Jó volt ezen a látóhatárig húzódó széles síkságon lovagolni. Szancsárnak és a katonáinak mintha elszállt volna a fáradtsága. Hirtelen megszólalt az egyik katona:
- «Egy ló halad előttünk.»
Előttük egy ló haladt nehézkesen Ötüken felé. Szancsár rögtön jobbra, balra, előre, hátra nézve összeszámolta a katonáit és a lovait. Egy sem hiányzott. Szancsár ismét az előttük lévő lóra szegezte a tekintetét, és miután egy ideig szemlélődött azt mondta:
- Egy lovas ül a lovon. Gyorsan gyertek utánam!
Megsarkantyúzta a lovát, hirtelen mindnyájan teljes erőből száguldani kezdtek.
Szancsár éles szemei nem tévedtek. Amikor a ló mellé értek, azt látták, hogy azon egy sebesült van, aki a ló sörényére hajolva igyekszik megmaradni a ló hátán. A ló igen lassan, puhán lépdelt, nehogy leejtse a lovasát. Szancsár megkérdezte a sebesültet:
- Ki vagy? Mit keresel itt?
Nem kapott választ. Akkor a lovasok egyike a földre ugrott. A sebesülthöz ment, lehajolva az arcába nézett, aztán Szancsár felé fordulva azt mondta:
- Ez Isbara Alp lovásza, Csalik.
A férfiak összenéztek:
Csalikot Szancsár parancsára leemelték a lóról. Nem beszélt, néha kinyitotta, majd újra lehunyta szemeit. Talán haldoklott. Szancsár megparancsolta:
- Gyorsan lássátok el a sebeit!
Miután a sebét kiégették és kumiszt erőltettek bele, Szancsár két ló közé tett szőnyeggel ágyat készíttetett Csalik számára. Csalikot erre fektették, aztán jól betakarták. Útra keltek.
Szancsár a fejét törte. Mitől sebesült meg Csalik? Mi dolga volt erre?
Még mielőtt Szancsár megoldhatta volna a rejtélyt, Ötükenbe értek. Miután Csalikot a sátrába fektették, Szancsár tizedes Isbara Alp ezredeshez ment, és elmondta a történteket.
Amikor Isbara Alp ezredes megérkezett, Csalik kinyitotta a szemeit.
Amikor az ezredes megkérdezte, hogy hová ment, Csalik a szemeivel jelt adott, aztán elájult.
Az orvosok orvosságot adtak, hogy megmentsék Csalikot, a sebeit különféle kenőcsökkel kenegették, imádságokat olvastak, ám a sebesült nem tért magához, sőt rosszabbodott az állapota.

*
**

Csalik az Ötükenbe érkezésének a negyedik napján mintha jobban lett volna. Isbara Alp, aki minden nap felkereste, amint látta, hogy Csalik jobban van, ismét feltette neki a kérdést, hogy miért tűnt el. Csalik kemény erőfeszítéssel csak annyit tudott mondani:
- Kém. - aztán elhallgatott.
Az ezredes összevonta a szemöldökeit. Ki a kém? Ha Csalik minden kimondott szó után úgy kifárad, hogy elájul, akkor úgy tűnik, hogy sok kérdést kell majd feltennie. Ám Csalik annyira erőtlenné vált, hogy csak lélegzetet tudott venni. Ennek ellenére Isbara Alp ezredes nem hagyhatta ezt az ügyet annyiban, anélkül, hogy megértette volna. Megkérdezte:
- Hol van az a kém?
- Megdöglött.
- Te ölted-e meg?
- Igen.
- Ő sebesített-e meg téged?
Csalik ereje elfogyott. A szemeivel igen jelezve elhallgatott. Annyira gyenge volt, hogy már nem tudott válaszolni a kérdésekre.
Amíg az ezredes Csalikkal beszélt, Szancsár tizedes is Csalik sátrában volt. Hirtelen összerázkódott. Megkérdezte Csaliktól:
- Csak nem az a kínai fickó volt az, aki megszökött, amikor meglátott?
Csalik mosolygott. Igent jelzett a szemével. Ekkor Isbara Alpnak Szancsár beszélt a piac épületében lévő toprongyos kínairól, és hogy az hogyan szökött meg, amikor Csalikot meglátta.
Miután az ezredes egy darabig a fejét lehajtva gondolkodott, megkérdezte Szancsártól:
- Honnan jöttél rá, hogy az a kínai kém?
Szancsár csak megsejtette ezt. Ahogy Csalikra tekintett, lovász egy utolsó erőfeszítést tett. Szaggatottan ennyit tudott mondani:
- Láttam őt, amikor fogoly voltam Kínában. Kínai tiszt volt. Egy írást is elcsíptem. A lovam nyerge alatt van… a tarisznyában…
Ismét elájult.
Isbara Alp Szancsárra tekintett. A tizedes megértette:
- A felesége lóra ülve vadászni ment. Rögtön megtalálom. - mondta, és elviharzott, lovára pattanva elvágtatott.

*
**

Igen rövid idővel napnyugta előtt Szancsár véres verejtékben úszva lépett be Isbara Alp sátrába. Miután köszönt, egy papírt nyújtott át az ezredesnek:
- Ezt találtam Csalik lovának a nyerge alatt.
Isbara Alp kibontotta az összetekert papírt. A homlokát ráncolva mondta:
- Kínaiul íródott. Tulajdonképpen mit keres egy ilyen papír Ötükenben?
Aztán Szancsár felé fordulva azt mondta:
- Menj el. Ezt majd elolvassuk. Senkinek se szólj egy szót se!
- Te parancsolsz!
Szancsár a saját sátra felé indult.
Noha Isbara Alp és Szancsár tartották a szájukat, a «kém» híre elterjedt Ötükenben. Noha az Ötükeniek senkitől sem hallottak róla, megérezték. Különféle szóbeszédek terjengtek:
- Csalik kémet fogott.
- Csalikot a kémek megverték.
- Csalik nem árulhatta el a kém nevét, mert ájultan fekszik.
Az ötükeni kínaiak teljesen megijedtek. Ettől az ügytől igen megrémültek. Még Sen-King is megfeledkezett az arcán lévő fájdalmas korbácsnyomról, és erre az ügyre vetette magát. éjjel Van-Zin-Sant és a többi kínai tisztet a sátrába hívta, velük beszélgetett. Így beszélt:
- Kedvező számunkra, hogy ez a kém idejött Kínából, mert jó ürügy lehet arra, hogy a kagánt felhergelje. Meg kell értetni vele, hogy ha a Kínában most uralkodó családot elpusztítja, és a mi családunkat tenné kagánná, soha többé nem látna ilyesfajta kémet.
Van-Zin-San ellenezte azt az ötletet:
- Nem, urunk. Ha a kagán hallana a kémről, az nekünk is rossz lenne, mert szerinte fontosabb a Kínából jött kém, mint az egyik vagy a másik kínai család. Ha igaz lenne ez a hír erről a kémről, akkor a kagán ránk sem fog jó szemmel nézni.
- Miért ne nézne ránk jó szemmel? De furcsán gondolkodsz! Ha Isbara Alp lovásza magához térne, és megmondaná a kém nevét…
- Isbara Alp lovásza tudja?
- Állítólag tudja. Úgy hallottam, hogy ez a lovász jól tud kínaiul, és éles szemű. Valamiképpen megtudott valamit. Ha nyilvánosságra kerülne, hogy a kémet a kínai kagán küldte, akkor engedélyt fogok kérni Kara Kagántól a Kína elleni támadásra. Minden bizonnyal negyvenezer, ötvenezer lovast ad majd.
- Nem urunk! Kara Kagán soha nem ad neked katonát.
- Miért?
- Azért, mert ha zsákmányt szereznének a harcokban, abból csak a törököknek akar adni…
- Mit csináljak én a zsákmánnyal? Ami zsákmány szerzek, azt a kagánnak adom. Nekem a kínai kagánság kell!…
- Így van, de akkor sem ad!
- Hékás, te meg ma éjjel de konok vagy. Pusztulj előlem!
Sen-King úgy feldühödött, hogy azonnal a kardjához nyúlt. Istennek hála, hogy Van-Zin-San gyorsan felpattant a helyéről, és kivetette magát az ajtón, különben a másik kétségtelenül elkövetett volna valamit. Sen-King a második tisztjéhez fordult:
- Mi ütött ebbe a szerencsétlen hülye fickóba? De elszemtelenedett. Elfelejtette, hogy velem áll szemben.
- Igen urunk! Két három napja mintha megváltozott volna.

*
**

Éjfél felé erős vihar tört Ötükenre. A szél félelmetes hangon süvített, a hó vadul esett. Még inkább félelmetessé tette, hogy az erdei farkasok hirtelen mind vonyítani kezdtek. Hidegebbre fordult. A szél, hófúvás, szélvihar, hó és hideg Ötükent évek óta nem látott mértékben verte és félemlítette meg.
Csalik az ágyában nyöszörgött. A felesége az egész napi fáradalmaktól mélyen aludt, aztán a vihartól felébredt, de aztán mozdulatlanul ismét álomba merült. Hányadik ébredése és álomba merülése volt? Már nem is tudta igazán. Egyik ébredésekor Csalik árnyát állni látta. Az asszony éppen ismét lehunyta volna a szemét, de abban a pillanatban eszébe jutott, hogy az mennyire beteg. Kinyitotta a szemeit. Csalik lassan a kapu felé indult. Az asszony nem értette ennek a titkos távozásnak az okát. Úgy vélte, ha Csalik kilépne a kapun, ismét napokig nem jönne haza, és talán még nagyobb bajok szakadnának a fejére. Hirtelen rászólt:
- Csalik!
Amint Csalik meghallotta a hangját, szálfaegyenesen megállt a kapu előtt. Meg sem mozdult, és hangot sem adott, de a felesége már alaposan felébredt. Ismét kiáltott:
- Csalik, hová mész?
Ez alkalommal Csalik csendesen válaszolt:
- Rögtön jövök.
A kaput kinyitva kisüvített. Erre a beszélgetésre Csalik anyja is felébredt. Megkérdezte a menyét:
- Menyem, Csalik talán elment?
- Elment!
- A lábán sem tud megállni. Hogyan fog gyalogolni? Odakint hóvihar tombol.
Az asszony nem válaszolt ezekre a szavakra. Aztán izgatottan kiáltott az anyósára.
- Gyorsan! Gyorsan gyújts mécsest!
Csalik anyja a korától nem várt fürgeséggel felpattant. Gyorsan mécsest gyújtott. A sátor kivilágosodott. Ahogy az idős asszony Csalik fekvőhelyéhez tartotta a mécsest, megdermedtek. Csalik, akiről azt hitték, hogy elment, az ágyában feküdt, de a mellkasába egy bicsak volt tövéig szúrva, és Csalik halott volt.

*
**

Isbara Alp megparancsolta Szancsárnak:
- Szancsár tizedes! Keress két kínaiul jól olvasó kínait, és hozd őket gyorsan hozzám!
- Te parancsolsz!
Isbara Alp dühös volt. Rettentően feldühítette, hogy lovászát, Csalikot meggyilkolták. Tehát az a kínai kém, amit Csalik megölt, nem volt egyedül, és a barátja bosszút állt. Amíg Szancsár meg nem találta és el nem hozta a két kínait, az ezredes fel s alá járkált a sátorban.
Az egyik kínai a két kínai közül, akiket a tizedes hozott, egy folyton vigyorgó idős és púpos fickó volt. A másik középkorú, egyenes és hibátlan volt. Isbara Alp végigmérve a kínaiakat megkérdezte:
- Jól olvastok-e kínaiul?
A púpos fecsegő alak volt. Beszélni kezdett:
- Természetesen jól olvasok, uram. Ha Kínában lettem volna, mostanra már…
Az ezredes a szavába vágott:
- Nem azt kérdeztem tőled. Azt kérdeztem, hogy jól olvasol-e.
- Jól olvasok uram.
- És te?
- Jól olvasok.
- Most egy kínai levelet olvastatok majd el veletek. Ha valamelyikőtök rosszul olvasná, az vegye úgy, hogy meghal.
Azután a középkorú kínaira mutatva megparancsolta Szancsárnak:
- Vidd ki ezt, és várj meg odakint!
Szancsár a kínait kivitte. Isbara Alp átnyújtotta az írást a púpos kínainak:
- Lássuk csak, olvasd el ezt. Aztán fordítsd törökre. Tudod, hogy mi lesz, ha nem jól olvasnád.
A kínai az átnyújtott levelet előbb magában olvasta el, de ahogy elolvasta, elsápadt az arca. A kezei reszketni kezdtek.
- Mit ír?
- Urunk… Rossz dolgokat… Igen rettenetes…
A kínai nyeldekelt. Igyekezett összeszedni magát, aztán törökre kezdte fordítani:

«Kína Hatalmas Kagánjának: Hű szolgáid közül Maj-Tu-Csing idejött, és tudatta parancsodat. Parancsaid teljesülni fognak. A törökök országában most kisebb éhínség van. Ezért tavasszal meg fogják támadni Kínát. Sen-King és I-Csing Kátun még mindig igyekeznek megszédíteni a törökök kagánját. Azt remélik, hogy a saját családjuk ismét kínai kagán lehet. Itt Kür Sád igen ellenséges a kínaiakkal. Kür Sád és Tulu Kán a kagán ellenségei, mert a nagybátyjuk elvette I-Csing Kátunt, de ezt nem akarják kimutatni. Lehetséges lenne ebből előnyt kovácsolni, ellenségességet szítva közöttük, kettéosztani őket, aztán mindegyiket szétmorzsolni. Sen-King már elvesztette a régi lelkesedését. Beleszeretett egy szép török lányba. Most folyton utána jár. Ezért egy török tizedessel megverekedett. Kür Sádtól verést kapott. Ezt az írást én, hű híved Van-Zin-San, Maj-Tu-Csinggel küldöm felségednek.»

Isbara Alp arca egészen megkeményedett. A második kínait is hivatta és azzal is elolvastatta. A két kínai szavai összhangban voltak egymással. Elhagyta a sátrát. Miután meghagyta Szancsárnak, hogy a két kínait ne engedje egy helyre amíg vissza nem tér, felpattant a lovára.
Az ezredes a feletteséhez, Kür Sádhoz ment, hogy beszámoljon neki erről az ügyről.
Amikor Isbara Alp Kür Sád köszöntésekor féltérdre ereszkedett, magában a kegyetlen hír közlésének útjaival kísérletezett. Miután Kür Sád az arcára nézett, azt mondta:
- Isbara Alp! Úgy vélem, valamilyen hírt hoztál.
- Jól gondolod Sád. Tudtunk nélkül kém hatolt be Ötüken szívébe.
- Ez a kém kínai, úgy-e?
- Igen!
- Biztos volt, hogy így lesz. Ki az? Elfogtátok?
Isbara Alp Csalik eltűnésétől kezdve a meggyilkolásáig és a levél lefordításáig történteket sorban elmesélte. Az írást is átadta neki.
Kür Sád gondolkodott egy keveset, aztán így szólt Isbara Alphoz:
- Tudásunk szerint lezárjuk ezt az ügyet. A kagánt pedig majd azután értesítjük.
Azután hivatta a kapunál őrtálló katonát, és megparancsolta, hogy azonnal keressék meg a főbírót.
Baga Tárkány, a főbíró gyorson megjött. Hárman egyszerre, lóra szállva útnak indultak. Amikor Kür Sád elmondta az ügyet Baga Tárkánynak, a hatalmas főbíró a fogát csikorgatta:
- Ezek az idegenek egy nap még Ötükent is eladják majd a tudtunk nélkül. - mormogta.
Amikor a három lovas Van-Zin-San sátrába benézétt és megtudták, hogy az éppen Sen-King mellett van, mosolyogtak. Nem tartott soká, hogy odaérjenek.
Amikor Kür Sád, mögötte Isbara Alp és Baga Tárkány dühös arccal belépett Sen-King sátrába, a bent lévők csodálkozva és nyugtalanul felálltak. Sen-King Kür Sádtól, Van-Zin-San Isbara Alptól rémült meg rettenetesen. A másik kínai tiszt pedig arra gondolt, hogy ők is hárman vannak, ezért úgy vélte, hogy ez a három török verekedni akar velük, és a szíve hevesebben kezdett dobogni. Tudta, hogy a törökök harcra kelnek, ha valami apró dolog miatt megharagudnak.
Kür Sád Sen-King felé repítette az írást.
- Olvasd el! - mondta.
A kínai úr értetlenül felvette a földről az írást. Kinyitotta. Amint Van-Zin-San rápillantott a levélre, és megismerte, halál sápadt lett, sőt kissé el is szédült. Sen-King pedig amikor befejezte a levél olvasását, a csodálkozástól kiejtette a kezéből.
- Te aljas! - kiáltotta Van-Zin-San felé, és a kardjához kapott.
Kür Sád közbelépett:
- Ne nyúlj rögtön a fegyveredért. Nekünk több megbeszélnivalónk van vele. - mondta. Aztán Van-Zin-San felé fordult:
- Kémfőnök! Lelepleződtél. Most mondd meg nekünk az igazat! Úgy-e te ölted meg Isbara Alp lovászát. Ne fárassz minket hiába! Ha nem te ölted volna meg, akkor az azt jelentené, hogy van egy barátod, és az ölte meg. Mielőtt a főbíró korbáccsal bírna szóra, mondd meg magadtól az igazat!
Van-Zin-San tudta, hogy Kür Sád olyan vitéz, aki nem tréfál. Félelem és veríték között tudta kinyögni:
- Én öltem meg.
- Miért követted el ezt az alattomos aljasságot? Sebesülten ágyban feküdt.
- Nehogy feladjon engem.
- Tudta-e, hogy kém vagy?
- Nem, de aggódtam, hátha hallotta a nevemet Maj-Tu-Csingtől.
- Jogot nyertél a halálra, kémfőnök! De mi nem vagyunk olyan aljasok, mint ti. Lehetőséget adunk neked, hogy megvédd magad. Húzd ki a kardodat!
Kür Sád ezeket az utóbbi szavait igen keményen mondta. Kür Sád kihúzta a kardját. Látva a kínai habozását, így kiáltott:
- Azt mondtam, hogy húzd ki a kardodat! Légy képes férfiként meghalni!
Van-Zin-Sant egy pillanat alatt eltöltötte a remény. Sőt, még gonoszul mosolygott is. Aztán kihúzta a kardját. Sen-King hatalmas díszsátrában kardviadal kezdődött. A kínai foggal körömmel harcolt az életéért, sőt néha még támadásba is lendült, ám a viadal nem tartott soká. Amikor Van-Zin-San a karján egy rettenetes szúrást kapott, kiejtette a kezéből a kardját, Kür Sád kardja villámként lecsapó kardja a kínai kém fejét hirtelen elválasztotta a testétől. Amíg Isbara Alp és Baga Tárkány nemtörődöm tekintettel nézték ezt végig, addig a kínaiakat vad izgalom fogta el. Miután Kür Sád a hüvelyébe dugta a kardját, parancsot adott Baga Tárkánynak:
- Főbíró! Ennek a fickónak a vagyona, pénzei, juhai, akármije lenne is, mindet vidd Csalik házába, add a feleségének és a gyermekeinek!
- Te parancsolsz Sád!
- Te pedig, kínai úr! Legyen ez lecke számodra. Tudd, hogy mi fog történni egy nap, ha nem teszel le arról, hogy a mi dolgainkba ártsad magad. Az útitársaidat pedig egyenes emberek közül válaszd!

HARAGSZIK
A NÉP

Isbara Alp, amint elvált Kür Sádtól, benézett a piac épületébe. Aznap nagy volt ott a tömeg, de ez a tömeg nem vásárlással foglalkozott. Csucsu kobozjátékát hallgatták. Csucsu nemcsak játszott, de énekelt is:

Igen rossz idők járnak,
De rettenetes lett a világ.
Sikert óhajtottunk,
Ügyeink füstbe szálltak.

*

Még húsz sem volt a kora,
Isbara Alp bajtársa,
Kínai miatt ment el,
Kara Budak tizedes.

*

Az Ördög keze-e?
Őrültek-e mind a bégek?
Ötüken-e ez,
Vagy tán Kína tartománya?

*

Idegenben bízni,
Főként kínainak hinni
Mérget főzni,
Vagy vízre támaszkodni.

*

I-Csing Kátun testvérének,
A kínai kutyák fejének
Kardjától lett megsebezve
A hős Parsz tizedes.

*

Egyik oldalt a török farkas,
Másik oldalt Kína tolvaja;
Mi már a kínaiak
Kürtjét fújjuk.

*

Ettől szakad meg a szív;
Megölték Csalikot!
Mindegyikőnket becsapott
A legaljasabb kínai!

A hallgatóságot megérintette a dal. Mind táncoltak, kurjongattak. Voltak, akik tánc közben kardot rántottak és csattogtatták. Felugráltak, leguggoltak, és hirtelen mind előrelépve kitörtek, szinte eszüket vesztették. Közben szitkozódások is hallatszottak. Isbara Alp egy ideig nézte ezt a táncot, aztán kiment, és az erdő felé lovagolt, hogy egyedül maradjon és gondolkodjon.
Ezalatt odabent egy másik regős pengette meg a kobzát és így énekelt:

Kárba veszett megannyi gyógyszer
Amit Kür Sád adott.
A török farkast megharapta
Egy kínai nevű eb.

Ezek a kutyák nem tudnak
Párbajt vívni.
A török kard kell ahhoz
Hogy megértsék ezt.

Mind asszony
Nincs köztük férfi.
Sen-King a kagán számára
Oszlop akar lenni.

Csucsu felindult. Kezébe vette a kobzát. Lássuk, mit énekelt:

Oh Ozán! Mit mondtál?
Dőljön le az ilyen oszlop!

Sírjon I-Csing Kátun
Kara Kagán feszengjen.

Ötükennek mi a dolga?
A kínaiakat küldjük vissza Kínába!

A kínaiak okítására
Menjünk rajtütésekre!

Isten áldd meg a gök-türköket
A harcban!…

A rajtaütés szóra a teljesen elragadtatott törökök egyszerre mind táncba kezdtek. Most Csucsu is, és a másik regős is csupán játszott a kobzon, a piac épületében lévő összes gök-türk pedig gyors léptekkel egyet előre, egyet hátra lépdelve, és hirtelen leguggolva hirtelen felállva török táncot járt. Az egyszerre végzett hirtelen leguggolásra a ház megremegett. A gyors mozdulatoktól kipirult arcaikkal látványosságot nyujtottak. Határozott lépteikkel a járásuk egyre félelmetesebb lett. Most már csak egyetlen szív volt ott: a te és az én megszűnt, egy osztatlan egységes lét keletkezett. Ez az egyetlen szív a kínaiak elleni bosszúvágy égő érzésével megőrült azért, hogy harcoljon, verekedjen, a haragjuknak az éle egy kissé még Kara Kagánig is elért. Tisztelték őt azért, mert kagán, de haragudtak is rá, mert Sen-Kinget bátorította, és még nem adott parancsot a rajtaütésre.
Egyetlen kínai sem maradt ott. Ők most a legrejtettebb zugokba bújtak el. Sőt még Sen-King is jó messze volt a saját sátrától. I-Csing Kátun megrémült ennek a közös táncnak a végétől. Még sohasem látta, és nem is hallotta a törököket ilyen állapotban. A kobzokat kivitték a piac épületéből és odakint úgy az éjszaka feléig tartottak a táncok.

TÁMADÁS

Közben négy hónap telt el. A tavasz úgy megszépítette Ötükent, mint a paradicsomot. Kizöldültek a mezők, a hó olvadástól a kiáradt patakok folyása felgyorsult.
Kína ellen támadtak. Százezer fős török sereg készült föl, Kara Kagán parancsára vártak. Tulu Kán húszezer fős seregével megérkezett, és Kara Kagán parancsnoksága alá helyezte magát. Kür Sád és Tunga Tegin a saját töménye élére állt. Úgy volt, hogy a kagán pedig egy hatvanezer fős saját hadsereggel később érkezik. Isbara Alp ezredes Kür Sád töményében volt. A nyugati kagán követeivel együtt a kínai úr, Sen-King, Kara Kagán seregével volt.
Az Úr 622 évének egy szép napján indulási parancsot kaptak. Kür Sád töménye volt az előőrs. A százezer lovas hátra sem nézett, megsarkantyúzta a lovát. Amikor támadtak, amint megkezdődött a háború, amint lóra ültek a törökök, már csak előrefelé nézett a szemük, eszükbe sem jutottak a hátrahagyott gyerekek, feleségek és anyák.
Ez a hatalmas sereg vágtatva haladva öt nap alatt a kínai határhoz jutott, a Kínai Nagy Fal elé ért.
A kínaiak rögtön tüzet gyújtva adtak hírt a hátul lévőknek a török sereg érkezéséről. A Kínai Nagy Fal kapuit jól bezárták és a tornyokban gyülekeztek.
Kür Sád, az előőrs tömény főparancsnoka hivatta Isbara Alp ezredest, és így szólt hozzá:
- Isbara Alp! Hogy hamar átjussunk ezen a falon, válassz ki tizet a legélesebb szemű íjászok közül. Mivelünk kettőnkkel együtt, ez a tíz nyilazva biztosítja majd a fal legalkalmasabb helyét, az ott lévő kínaiakat leszedi, ismét a legválogatottabb hősök közül a tíz legjobb kardvívó pedig létrákon a falakra felkapaszkodik, majd leereszkedve kinyitják majd nekünk a kaput.
Isbara Alp nem beszélt hosszasan, csak annyit mondott, hogy «Te parancsolsz!» és megfordult. Igen rövid idő múlva húsz emberrel megállt Kür Sád előtt. Ezek közül tizen éles szemű íjászok, tizen pedig rettenetes kardvívók voltak. A tizedesek közül Jamtár, Parsz, Szülemis és Szancsár az íjászok között volt. Arik Buka, Gök Börü és Ücs Ogul pedig a vívók között volt.
Kür Sád néhány századost kiválasztott, akik a saját embereikkel együtt a Kínai Nagy Fal ellen imitt - amott megtévesztő támadásokat hajtanak majd végre, a kínaiakat lefoglalják. Avalódi tömény itt fog várni, és amikor a tíz vállalkozó kinyitja a kaput, benyomulnak majd.
Kür Sád parancsára megkezdték a támadást. Kür Sád, Isbara Alp, Jamtár, Parsz, Szancsár, Szülemis és még hatan lóháton előrenyomulva nyílzápor alatt tartották a Kínai Nagy Fal ostromlott tornyában lévő kínaiakat.
Arik Buka, Gök Börü, Ücs Ogul pedig heted magukkal gyalogosan odatolták a létrát és a falhoz támasztották.
Kür Sád és a társai olyan nyílzáport zúdítottak, hogy a toronyban lévők még fel sem eszméltek, már egyenként találatot kaptak és elestek. Oda volt támasztva a létra. A tíz vállalkozó, Ötüken dühöngő tizedesével, Gök Börüvel az élükön felkapaszkodott a létrán. A tizedes a pajzsát védekezően maga előtt tartva haladt, mögötte Ücs Ogul jött. A kínaiak felismerték a veszélyt. Mivel nem emelhették fel a fejüket, és így nem nyilazhattak, belülről köveket dobáltak. Ezek közül a hatalmas kövek közül némelyik Gök Börü pajzsát találta el, megremegett a létra, de azt odalent úgy tartotta két gök-türk férfi, mint két birkózó. Gök Börü pajzsának pedig, amelyet acél karjaival tartott, semmi baja sem lett.
Amíg pedig a nyílzápor, amit Kür Sád, Isbara Alp és a többiek zúdítottak, egymás után a földre terítette kínaiakat, Gök Börü tizedes átlépett a Kínai Nagy Fal tetejére, kivonta a kardját, és iszonyúan megsuhogtatta a levegőben. Az, hogy a kínaiak ez alatt a kardsuhogtatás közben egy lépést hátráltak, elegendő volt arra, hogy Ücs Ogul tizedes is a falra jusson. Amíg ők ketten kard suhogtatásba kezdtek, a maradék nyolc is belülre ugrált. Amikor a tíz török közvetlenül a kínaiak közelébe jutott, a lent lévők kénytelenek voltak abbahagyni a nyilazást. Kür Sád a szemeit gyorsan végigfuttatta a falon. Megértette, hogy a fal tetején élet - halál harc kezdődött. Amikor látta, hogy a tíz törököt rengeteg kínai veszi körül, és hogy jobbról - balról rengeteg kínai érkezik a segítségükre, megértette, hogy a vállalkozók nem bírják ki a nyomást. Ebben a rendkívül nyomasztó helyzetben csak a gyorsaság segíthetett elsimítani a dolgokat. Kür Sád a kardjával a falra mutatott, és azt kiáltotta a mellette állóknak: «Rajta!». Azután leugrott a lováról, és a létrára ugrott. Isbara Alp, a tizedesek és a katonák is ugyanígy tettek. Kür Sád egy lélegzetvételnyi idő alatt feljutott a falra. Veszélyes volt a dolog. Vagy utat vágva maguknak lejutnak innen és kinyitják a kaput, vagy itt fog meghalni a huszonkét ember. Ötven - hatvan kínai volt előttük. De a falon két oldalról még egyszer ennyi kínai jött még futva. Kür Sád kiállt a fal egy magas pontjára, maga mellé hívta Isbara Alpot, és megparancsolta neki:
- Isbara Alp! Én nyíllal megállítom az innen érkezőket. Te állítsd meg a másik oldalról jövőket. A katonák közül a legjobbaknak adj parancsot: Amíg mi nyilazunk, karddal vágják át magukat az ellenségen, mindenképpen nyissák ki a kaput!
Isbara Alp zengő hangja végighullámzott a levegőben:
- Tizedesek! Karddal vágjátok át magatokat a kínaiakon, és menjetek le. Ha mind meghaltok is, a kaput nyissátok ki! A sereg be fog özönleni. Gyorsan!
Kür Sád jobbra, Isbara Alp pedig balra nyilazott, és amíg a többiek a szemben álló ötven - hatvan kínaival vívtak a kardjaikkal, Isbara Alp hét tizedese, azaz Jamtár, Parsz, Szülemis, Szancsár, Gök Börü, Arik Buka és Ücs Ogul karddal behatoltak a kínaiak közé. Isbara Alp a balról jövő ötven - hatvan kínai közül minden lövésével lelőtte az élen haladót. Kür Sád még sebesebben tette ugyanezt jobb felé. Tizenhárom katona pedig egymás után megsebesült, ám nem adják olcsón az életüket, a kínaiakat is pusztították.
A tizedesek vadul behatoltak a kínaiak közé. Jókora pajzsát védekezően maga elé tartva a nagy termetű Jamtár haladt legelöl, nem is használva a kardját. Kosok közé behatoló bikára emlékeztető járásával csupán átgázolt a kínaiakon. A sisakjára és vas mellvértjére lecsapó kardokkra rá se hederített. Jamtártól jobbra hátrább Gök Börü villámsebes ügyes támadásokkal táncoltatta a kardját, átkozódva ölte az ellenséget. Jamtártól balra hátrább Parsz csavaros és eszes játékával lépésről lépésre nyomult előre, a környékét is fürkészte. Gök Börü mögött Szülemis, Parsz mögött pedig Arik Buka volt. Szancsár maradt leghátul, így ez a hat tizedes egy kört alkotott. Szancsár Jamtárnak hátat fordítva harcolt. Ücs Ogul tizedes pedig pörgettyűként forgott a körnek éppen a közepében, a segítségre szoruló, segítséget kérő bajtársának a számlájára egy két karddöfést téve elsimította a gondokat.
A tizedesek ügye ment az útján, mert Kür Sád és Isbara Alp a segítségre érkező kínaiakat távolról nyíllal leterítve megakadályozták, hogy a környékükön megsokasodjon a tömeg. Ez a kedvező helyzet nem tartott soká, mert Kür Sádnak és Isbara Alpnak kifogytak a nyilai, az előttük küzdő tizenhárom katonából pedig csak öten maradtak talpon.
Isbara Alp az egyik katonának megparancsolta, hogy a létrán leereszkedve hozzon még nyilakat, ám a létra kifordult, széttörött. Már nem volt visszaút: itt fog eldőlni a dolog. Kür Sád és Isbara Alp az öt katona közé vegyült, és kardot rántott. Hátukat a fal bástyáinak vetették, a tízszeres túlerőben lévő kínaiakkal verekedtek. Isbara Alp támadást intézett ellenük, hogy átvágja magát ezek között a kínaiak között, és a tizedesek segítségére siessen, ám az ördög vigye el, ma minden balul ütött ki. Éppen jobbra - balra aprította a kínaiakat, és néhányukat leterítette, amikor kardja eltörött, és Isbara Alp sebesülten tért vissza Kür Sád mellé. Ezalatt az ezredes mellett álló egyik katona megsebesült és elesett. Isbara Alp éppen idejében kapta ki a kezéből a kardját, és az összeomló soraikat ismét rendbe hozta, különben teljesen szétszóródtak volna.
Amikor pedig Kür Sád és Isbara Alp célt nem tévesztő nyilainak kifogytával az utat találó kínaiak egy része a hét tizedesre támadt, a nehézkesen haladó tizedesek még nem érthették, hogy mibe ugrottak bele. Először körülfogták őket. Aztán Jamtár átkozódva kiabálta:
- Hej, az Ördög vigye el! Ezek a kínaiak zsoldjában álló kitájok. Kutyafi kutyák, volt rá idejük, hogy ideérjenek!…
Ahogy ezek a jó katona hírében álló kitájok az igazán fáradt és az ellenség többszörös túlerejével körülfogott tizedesekkel megütköztek, megváltozott a helyzet. Ennek ellenére a kapu elé értek. Íme, ha valamelyikük elforgatná azt az ember nagyságú reteszt, és kihúzná azt a zárat, a kapu kinyílna, a gök-türkök beözönlenének. A dühöngő tizedes, Gök Börü, aki először észrevette ezt, azt kiabálta:
- Rajta, mozduljatok! Kevesen maradtak velünk szemben. Birkózzunk meg a dologgal!
Az kevés ember, akit Gök Börü említett még mindig kétszeres - háromszoros túlerőben volt velük szemben. A kardok olyan keményen emelkedtek és csaptak le, hogy nemsokára egyikből sem maradt volna semmi.
Micsoda rettenetes összecsapás, miféle félelmetes verekedés volt ez. Ezen az aprócska helyen lévő néhány ember a világ legkeményebb harcát vívta. Ez, a férfiak, acélkarú, vasszívű katonák dolga volt. Ezért hamarosan senki sem maradt a kínaiak közül, a gök-türköké és a kitájoké maradt a terep.
Hét gök-türk tizedes és tizenöt kitáj…
A harcosok lassan elfáradtak. Nehezen lélegeztek. Eldobták a vas sisakokon és páncélokon fáradt karjaik ütéseitől eltöredezett, kicsorbult, kardjaikat, és a bicsakjaikat kapták kézbe. Volt aki egy, volt aki két ellenséggel küzdött. Jamtár pedig egymaga négy kitájjal viaskodott. A kitájok megértették, hogy miféle birkózó, hirtelen négyen kaszkodtak rá. Már nem is tudták, hogy mi folyik odafönt.
Hát odafönt mi történt: Hárman maradtak. Ott egy katona a két kezével tartott pajzzsal suhogó kardok ellenében állt. a jobbján Kür Sád, balján Isbara Alp tíz, tizenöt kínai ellen harcolt.
A háború legvéresebb helye odalent volt. Egy ideje Ücs Ogul tizedes egyik oldalról egy kitájjal összekapaszkodva hemperget, közben pedig kiabált:
- Kár értünk! A mi saját gonosz lelkünk védelméért harcolunk talán? Rajta ugorjunk neki! Fordítsuk el azt a reteszt… Hát anélkül haljunk meg talán, hogy végrehajtanánk az ezredes parancsát?
Erre a szavaira a tizedesek megrázkódva engedelmeskedtek. De hiába… Már le voltak győzve. Már nem maradt bennük erő. Izzadtak, erőlködtek, de semmire sem tudtak jutni. Minden tagjukból vér szivárgott. A bicsakok is eltörtek. Mivel ők is, és az ellenségeik is páncélban voltak, a legtöbb kést dolgavégezetlenül ejtették vagy dobták el. A tizedesek a halál közeledtét érezték, de ebben a helyzetben sem feledkezhettek meg a kapu reteszéről. Mindegyikük esze csak azon járt, hogy egy pillanatra a velük szembenálló ellenségtől megszabadulva a kapuhoz szaladjanak és kinyissák a reteszt.
Jamtár volt azt, aki először megkísérelte a dolgot. Egy utolsó erőfeszítéssel feltápászkodott, az egyik kitájt megemelte és a többiek közé dobta. Ahogy a vele szembenállók megtántorodtak és elestek, a kapu felé futott. Ám éppen mikor elfordította a reteszt, egy zúgó nyíl a lapockájába fúródott, és a hatalmas Jamtár térdre rogyott. Az egyik sebesült kitáj éppen idejében lőtte ki a nyilát, hogy megakadályozza a dolgot. Jamtár a fájdalmáról tudomást sem véve ismét egy kitáj támadásával nézett szembe, együtt hemperedtek a földre.
Ez alkalommal Parsz vetette magát előre, de egy hatalmas kitáj rögtön utána futott az övénél megragadta és földhöz csapta.
Harmadszorra Szancsár ugrott neki. Miután a vele szembenálló két kitáj közül az egyiket elgáncsolta, a másikat egy ökölcsapással leterítette a reteszhez futott, ám az a sebesült kitáj, aki az imént Jamtárt eltalálta, most Szancsár karját találta el. Addigra pedig a Szancsárra jutó két ellenség odaért, és rávetették magukat.
A hét tizedes és a tizenöt már a földön viaskodott. A pajzsos, sebesült kitáj nyíllal lövöldözött. Ez a kitáj katona tőlük harminc - negyven lépésnyire esett a földre. A combját kard sebezte meg, ezért nem tudott felállni, ám ép karjaival jó munkát végzett.
Arik Bukára egy ellenség jutott, ám Arik Buka nehezen tudta megvédeni magát, mert ez egy hatalmas nagy termetű katona volt. A tizedes néhányszor csak nehezen tudott megmenekülni attól, hogy megfojtsák. Arik Buka vérző sebei közepette tudta, hogy hozzá van legközelebb a retesz, és látta, hogy kissé előrébb a földön van egy bicsak. Ez egy hosszú bicsak volt, amely nem tört el. Az egyik kitájé lehetett. Ha elérne odáig a keze, befejeznék a dolgot. Arik Buka viaskodás közben körültekintett a környékén. Négy öt lépésnyivel előrébb Ücs Ogul tizedes viaskodott két kitájjal. Szegény Ücs Ogul alulmaradt. úgyszólván kilehelte a lelkét. Arik Buka odakiáltott neki:
- Ücs Ogul! A lábad fejénél van egy kés. Ha iderúgnád, megmenekülnénk!
Ücs Ogul, anélkül, hogy látta volna a környezetét, néhányszor rúgott a lábával. A kés Arik Buka mellé került, ő pedig egy végső erőfeszítéssel meg tudta ragadni. Amikor a tizedes a hatalmas bicsakját a hatalmas kitáj hasába mártotta, Ücs Ogul fojtottan kiabálta:
- Vége! Meghalok!…
A két kitáj közül az egyik ráfonódott és lefogta a kezeit, a másik a torkát szorította.
Arik Bukának nem volt ideje, hogy Ücs Ogullal törődjön. Csupán csak megkísérelt két legyet ütni egy csapásra. Ahogy felállt és a kapu felé vetette magát, egy erőset sózott az Ücs Ogul nyakát szorongató kitáj arcába. Ez az ütés meglazította Ücs Ogul gigáján a szorítást, és lélegzethez juttatta. Ugyanekkor Arik Buka a reteszre tette a kezét. Csakhogy a sebesült kitáj nyila az idegen várakozott. Azonnal megcélozta és kilőtte a nyilát. Ez alkalommal rettenetesebb volt mindegyiknél, mert a nyíl Arik Buka zsigereit teljesen átszúrva a mellén jött ki. A hatalmas tizedes összerázkódva a földre esett, ám összeszedte magát. Ismét felkelt, és a reteszre fonódott. Látta, hogy ki lőtt rá. Aki a tizedesre lőtt, nem sietett, hogy ismét nyilat tegyen az íjjára, mert fel se tételezte, hogy ismét lábra tud majd állni. Amikor látta, hogy az sebesült mellkassal felállva egy utolsó erőfeszítéssel a reteszre tapad, gyorsan még egy nyilat tett az íjjára, de elkésett. A tizedes elfordította a reteszt, kinyitotta a kaput. A sebesült kitáj által kilőtt második nyíl Arik Buka mellkasába fúródott.
A hős tizedes a kapu kinyitásától boldogan, kesernyésen mosolyogva kiáltotta:
- Nyilazz csak te szukafi, nyilazz csak!… Ha Arik Buka leterítésével vége lenne a dolognak, lőj csak rám még egyszer…
A tizedes elhallgatott. álltában becsukódtak a szemei. Szálfaegyenesen a földre dőlt. A hős a homlokát a földnek szorította és úgy maradt.
Amikor a gök-türk lovasok, akik odakinn a kapunyitásra vártak, vágtatva, kurjongatva támadtak, a kitájok megértették, hogy már késő, és a menekülésen kívül már nem láttak más lehetőséget . Hirtelen mindegyikük otthagyta a fáradt tizedeseket, akiknek a megölésével, megfojtásával foglalatoskodtak. Szökni igyekeztek, ám elkéstek vele. A villámként betóduló lovasok egy támadással mindet leterítették. Néhányuk fölment, hogy Kür Sád és Isbara Alp segítségére siessenek. Éppen idejében érkeztek, mert az öldöklésben Kür Sád és Isbara Alp egyedül maradt. Nyolc tíz olyan kínai igyekezett kivégezni őket, akik azok mögött a kínaiak mögött nyomakodtak, akiket azok már leterítettek.
Kür Sád kiadta az utolsó parancsait, aztán amikor az ezredessel együtt leereszkedtek a kapuhoz, a hős Arik Buka teteme mellett ülve találták a hat fáradt és erőtlen tizedest, amint azok egymás sebeit kötözték.

*
**

Napnyugtára a Török sereg négy helyen kelt át a Kínai Falon, a kapukat bevették, és sátrat vert ek a kínai határon belül.
Kara Kagán díszsátrában összegyűltek a bégek. A nyugati kagán nagykövete Kül Er Tegin is a beszédeket hallgatta. Rövid megbeszélés után döntöttek: Másnap, hajnalhasadás előtt megindulnak. Tulu Kán támad legkeletebbre, tőle nyugatra lesz Kür Sád töménye, Kara Kagán és Tunga Tegin pedig még nyugatabbra vonul majd. Villámsebesen támadnak majd Kínára, és amint elegendő zsákmányt gyűjtenek, a kínai hadsereg megérkezését meg sem várva visszafordulnak. Csak egyetlen dolog volt, ami megkeserítette Kür Sád szívét, mégpedig, hogy Kara Kagán Sen-Kinget ezredessé tette meg, és Kür Sád parancsnoksága alá rendelte. Ám Kür Sád megtalálta a lehetőséget arra, hogy ezen segítsen. Éjszaka hírnököt küldött a parancsnoksága alá tartozó összes ezredeshez, és tudatta velük, hogy éjfélkor útra fognak kelni. Egyedül csak Sen-Kinghez nem küldött hírnököt. Amíg a hosszú meneteléstől elfáradt Sen-King éjszaka mélyen aludt a sátrában, Kür Sád vette a töményét és Kína belsejébe hatolt.
Kür Sád előőrse Isbara Alp volt, ő pedig Parsz tizedest küldte előre. Parsz az előző napi viaskodásban apróbb sebeket, sérüléseket szerzett, ám ezzel együtt ő volt a legegészségesebb a tizedesek közül. A saját parancsnoksága alatt álló tíz emberével a sötétséget megvárva óvatosan előrenyomult. Hajnalban távolról kínaiakat láttak. Parsznak most nem volt egyéb dolga, visszafordulva jelentette az ötszáz lépésnyivel mögötte haladó Isbara Alpnak, hogy kínaiakat látott. Ahogy az ezredes kürtöt fúvatva kibontakoztatta a seregét, a kínaiak is észrevették a gök-türköket, és harcra készülődtek.
Isbara Alp kettős sorba rendezte el az ezer emberét. Az ezredes középen elöl volt. Amikor a lovásza megfújta a kürtöt, az ezer ember félelmetes harci kiáltásokkal a kínaiakra támadt. Ezek, a már háromszáz lépésről nyilazva közeledő katonák rettenetesen jöttek. Aztán ki tudja miért… a kínaiaktól ötven lépésnyire megálltak. Miután egy kisebb nyílzáport még zúdítottak, gyorsan hátraarcot csináltak. Hát ez meg mi? A törökök menekültek.
A kínaiak parancsnoka nem akarta elszalasztani ezt az alkalmat. Parancsot adott, és a törökök nyomába eredt. A törökök menekülés közben hátrafelé nyilaztak. Ez a nyilazás olyan hibátlan volt, hogy az őket üldöző kínaiak vadkacsaként lenyilazva estek le a lóról.
Hirtelen, ismét anélkül, hogy értették volna, éles kürtszó harsant. A kürt hangjával egyszerre a törökök hátraarcot csináltak. A kínai parancsnok jobbra - balra nézve megértette, hogy bekerítették őket. Amikor úgy nézett ki, mintha a törökök menekülnének, a kínaiak a nyomukba eredtek, a középső részük túlszaladt, és a kínaiakat körülfogták, úgy szorították mint egy rák ollója. Amikor a kínaiak parancsnoka észrevette, hogy bekerítették őket, az kiáltotta:
- Ostobán beugrottunk!
Aztán kardot húzatott a katonáival. Tudta, hogy ha folytatódik a nyilazás, akkor a törökök végeznek velük. Talán karddal még áttörhetnek a gyűrűn.
Amikor Isbara Alp látta, hogy azok a kardhoz nyúlnak, elkiáltotta magát:
- Kardot ki!
Ezt a parancsot a századosok és a tizedesek továbbadták, és a legtávolabbi katonákig is eljutott. Aztán az ezredes nem látta értelmét a parancsadásnak, és a kínaiak felé vágtatott.
A villámként kardot rántó gök-türk lovasok úgy tettek mint ő, és szemtől szembe kerültek a kínaiakkal. Ez a harc igen hangulatos dolog volt. Mivel a kínaiak körülbelül ugyanannyian voltak mint ők, párharcokat vívtak, és ezt a csatázást lóhátról végezték.
A harc nem tartott soká. Nemsokára minden kínait földre terítettek, a parancsnokukat pedig sebesülten fogságba ejtették.
Isbara Alp, aki gyorsan megsemmisülni látta a kínaiakat, megértette, hogy elérkezett a zsákmánygyűjtés ideje, a kardjával az előttük lévő falura mutatott:
- Rajta, fosszuk ki a falut! Vágta!…
A gök-türk harcosok villámként támadtak a falura. Tulajdonképpen amikor a harc elkezdődött, a falubéli kínaiak, akik nem tudták kikövetkeztetni a harc végkimenetelét, lóra kapva elmenekültek. Akiknek nem volt lova, azok pedig felvették a nyúlcipőt. Amikor a gök-türkök a faluba értek, alig találtak ott valakit is. A katonák nem is törődtek velük, juhokat, kecskéket, marhákat gyűjtöttek.

SEN-KING
DÜHE

Amikor Sen-King reggel felébredt és megtudta, hogy Kür Sád már régen elment, tajtékzott. A körülötte lévőket kiabálva összehívta. Azután a saját parancsnoksága alatt álló ezer lovassal Kür Sád után vágtatott. Ám ezek a lovasok, akik máskor villámsebesen száguldottak, most valamiért csak vánszorogva sántikáltak.
Sen-King a mellett, hogy haragudott Kür Sádra, és szívből káromkodott, félt is. Attól tartott, hogy Kür Sád játékot játszik majd vele, és megkérdezi, hogy miért maradt le.
A kínai úr ilyen kétségek között lovagolva töltötte a delet. Amikor a Nap a legmagasabbra hágott, Sen-King egy csatamezőre ért. A földön heverő holtakból nyilvánvaló volt, hogy itt csata volt. Százával feküdtek itt a leterített kínaiak. Törökök is voltak köztük. Sen-King először így tekintett a harcmezőre, aztán a szeme megakadt egy török sebesültön. A szemei csukva voltak, zihálva lélegzett. A kínai úr leugrott a lováról és a sebesülthöz közelített. Erős hangon megkérdezte:
- Sebesült! Hogy történt a harc? Hol vannak a mieink?
A sebesült török nagy nehezen kinyitotta a szemeit. Amikor Sen-Kinget meglátta, elfordította a fejét, aztán újra rátekintve azt mondta:
- Legyőztünk titeket. A tieitek mind a vörös Pokolba mentek.
A kínai úr dühös lett. A sebesült török ellenséges kínainak nézte őt. Sen-King érezte, hogy még valamit meg kell kérdeznie. Szigorú hangon kiabálta:
- Katona! Nem ismersz meg engem? Én Kara Kagán ezredese, I-Csing Kátun testvére Sen-King bég vagyok!
- Mi legyőztünk benneteket. Menj, és mentsd meg a hazádat.
A kínai úr keze a kardjáért nyúlt. A fejét megfordítva a katonáira nézett. A rászegeződő tekintetekből kemény kihívást, sértést olvasott ki. A haldokló sebesültet otthagyva a lovára ugrott. Az ezer lovassal maga mögött ellovagolt.
Mire a faluba ért, Isbara Alp katonái már kifosztották a falut. Sen-King zsákmány után nézett. Isbara Alp katonái bementek a házakba, amit találtak, azt a vezeték lovakra rakták. Egy csoportjuk már rég összegyűjtötte a birkákat, és elhajtotta őket. A kínai úr hátrafordult, hogy a saját embereinek is hasznot húzzon a zsákmányolásból. Az egyenes sorokban álló katonáira kiáltott:
- Rajta, ti is zsákmányoljatok!
Azt hitte, hogy erre a parancsra a katonák örömmel szétoszlanak majd. Amikor azt látta, hogy senki sem mozdul a helyéről, meglepődött.
Ismét kiáltott:
- Nem értitek? Azt mondom, zsákmányoljatok!
Ám azok meg sem moccantak. Sen-King dühös lett.
Hát ez meg mit jelent? Honnan veszik a bátorságot, hogy szembeszegüljenek a parancsával? Most már a haragtól erősen reszketve kiáltotta újra:
- Hozzátok beszélek! Zsákmányoljatok!
A kínai úr majdnem megtébolyodott. Talán fellázadtak ellene? Íme ott szemben jött Parsz tizedes, akit jól ismert, egy zsákba összegyűjtött zsákmánnyal, és mosolygott amint látta, hogy kiabálva parancsot adott, a katonái pedig nem is törődtek vele. Sen-King nem akart még jobban megszégyenülni. A sorban egyik legelöl álló századost magához hívta:
- Százados! Gyere ide!
A százados odalovagolt.
- Miért eresztitek el a fületek mellett a parancsomat? Miért nem zsákmányoltok?
- Nincs jogunk zsákmányolni!
- Miért?
- A falut Isbara Alp ezredes foglalta el. Övé a jog.
- Én parancsolok nektek.
- Lehetetlen: törvénytelen.
Amint Sen-King meghallotta a törvény szót, megállt. Tudta, hogy milyen rettenetes a törökök törvénye, hogyan válnak meg a fejeiktől azok, akik nem hajtanak neki fejet. Sen-Kin nagyon jól tudta, hogy aki nem hajol meg a törvény előtt, arra akkor is lesújtana a törvény, még ha kagán lenne is, és hatalmas hősként győzelmeket szerzett volna is a törököknek. Ezért amint a százados kiejtette a száján, hogy «törvénytelen», elhallgatott. Most már igazán nem tudta, hogy mit tegyen. A századosnak meghagyta, hogy várjanak rá, amíg vissza nem jön, és bement a faluba.
Isbara Alpot kereste. Úgy gondolta, megkérdezi Isbara Alptól, mit kell tennie, hogy Kür Sád anélkül vonult el, hogy parancsot adott volna neki. Ráadásul a helyzetet sem ismerte. Kür Sád nem volt a környéken. Ezekről tájékozódott volna.
Lassan belovagolt a faluba. A házakba katonák mentek be, ha valamit olyat találtak amit hasznosnak ítéltek, azt kivitték. Ez egy nagyobbacska és meglehetősen gazdag falu volt, sőt lehet, hogy kisváros volt.
Sen-King mentében egy kis térre ért. Itt néhány katona állva beszélgetett. Az egyik emelt hangon magyarázott valamit, a többiek pedig hallgatták. Az, aki magyarázott, így beszélt:
- A fickó szemfüles volt. Az általunk elfoglalt falut a saját katonáival akarta kifosztani. Még a török törvényeket sem ismeri. Kínai észjárása van… Katonának alkalmatlan, ám ha kém lenne, annak jó.
Sen-King megértette, hogy róla beszélnek. Egyenesen a neki háttal álló katona felé lovagolt. Úgy tervezte, hogy a korbácsával a fejére csap majd, de ez a katona a lódobogást hallva hátrafordult. Ekkor a kínai úr megtorpant, mert ez Parsz tizedes volt. Sen-King azt kiáltotta:
- Tizedes! Ne üsd az orrodat a nagyok dolgába!
- Nem ütöm az orrom a nagyok dolgába. Én csak a te alkalmatlanságodról beszélek.
- Ne tovább!… Aztán megmutatom a korlátaidat!
- Talán karddal?
- Majd meglátod, hogy mivel!
Sen-King ezeket a szavakat mondva távolodott. A Parsz mellett állók egymás után nevetve odébbálltak. Parsznak mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen megfordult és a távozóban lévő kínai úr után kiáltotta:
- Talán bizony Kür Sád korbácsával?
Amit Sen-King ezt meghallotta, megállította a lovát. A vér az agyába tolult. Egy nyilat tett az íjjára és célzott. Az ismét hátat fordító, az előtte lévő zsákkal foglalatoskodó Parszra lőtt. A nyíl zúgva szállt, és a tizedestől éppen egy arasszal jobbra fúródott a földbe. Amikor Parsz azt keresve, hogy ki lőtte a nyilat, a fejét nehézkesen körbeforgatta, egy éles, jókedvű nevetés csendült föl a faluban. Amikor ezt a nevetést meghallották, azonnal rengeteg katona ugrott ki a házakból, és megakarták tudni, hogy mi történt. Szancsár, oldalt, a lova hátán oldalra hajolva, tekintetét Sen-Kingre szegezve úgy nevetett, hogy majdnem megszakadt, közben azt mondta:
- Hé, fickó, még mindig nem tanultál meg nyilazni?… Ötven lépésről nem találta el Parszot… Vajon kilenc lépésről eltalálna-e egy ökröt?
Ezek a szavak, a Parsz mellett befúródott nyíl, és az ötven lépésnyire álló Sen-King mindent megmagyaráztak a katonáknak. Mint mindig, valahányszor Szancsár nevetését hallották, most is mind csatlakoztak és mindnyájan nevetni kezdtek.
Szancsár a lova sörényébe kapaszkodott, nevetett, néha a fejét felemelve körülnézett, a szemeiből csorogtak a könnyek, aztán ismét a lóra hajolt.
Sen-King rosszabbul érezte magát, mint azon a napon, amikor Ötükenben nyilazott, mert akkor csak egy vendég volt, most pedig mint a gök-türk hadsereg ezredesét vették semmibe, röhögték ki.
Amikor ez a négy égtáj felé zengő nevetés hirtelen megszakadt, a kínai úr felemelte a fejét. Amint Isbara Alp megjelent köztük, mindenki elhallgatott. Csak egyetlen ember, a lováról földre hemperedett Szancsár nevetett úgy hogy majd megszakadt. Az ezredes jobbra balra tekingetett. Két tizedes futva jött, Szancsárt a lovát átölelve a lovára ültették, a ló sörényéhez kötözték, aztán a lovát korbáccsal elkergették. Valahányszor Szancsár nevetni kezdett, nem tudtak más megoldást találni. Mindig így tettek.
Sen-King a helyzetet kihasználva fel akarta tenni Isbara Alpnak a kérdéseit. Ahogy felé akart lovagolni, valami zaj hallatszott. A falu eleje irányából néhány ezredessel és századossal a háta mögött Kür Sád tűnt fel. Vágtatva jöttek. Olyan sebesen jöttek, hogy a kínai úr megijedt, hogy eltiporják, ezért félre húzódott. Pedig a vágtatva érkező lovasok még mielőtt őhozzá értek volna, Isbara Alp előtt csattanva megálltak. Kür Sád emelt hangon azt mondta:
- Isbara Alp! Követ érkezett Kína kagánjától, hogy békét kössön velünk. Sok marhát, kölest, szövetet, pénzt, állatot ad. Kara Kagán beleegyezett. Visszafordulunk.
Amikor Sen-King ezt meghallotta, úgy érezte mintha tetőtől talpig forró vízbe mártották volna. Mit remélt, és mi lett? Tehát Kara Kagán nem is tervezte, hogy elfoglalja Kínát, és az ő családját juttassa a trónra. Amíg a kínai úr ezen töprengett, Kür Sád feléje fordult. Azt mondta:
- A te katonáid semmit sem zsákmányoltak. Ám ők sem fognak Ötükenbe üres kézzel visszatérni. A falun kívül valamennyi marhát hagytam nekik. Rögtön zsákmányoltasd el.
Amikor Sen-King a saját parancsnoksága alatt álló katonáknak kiadta ezt a zsákmányolási parancsot, őket teljesen kedvetlennek találta. Sőt az egyik századosa még csak el sem moccant a helyéről. Amikor a kínai úr megkérdezte tőle, hogy ő miért nem megy, ezt a választ adta:
- A zsákmány a kard jogán jár. A mi kardjaink pedig pihentek.
Miután a százados ezeket a szavakat mondta, fütyörészni kezdett, és a lovát kezdte simogatni. Sen-King arra gondolt, hogy aznap minden baj a nyakába szakadt, és összeszorította a fogát. Távozott a százados közeléből.
Következő nap az egész gök-türk hadsereg a megszerzett bőséges hadisarccal, tele hassal és helyrebillent kedéllyel fordult vissza Ötüken felé. Csak két ember volt a hatalmas seregben, aki elégedetlen volt az eredménnyel. Kettejük közül az egyik, a kínai úr, Sen-King volt. Hogy ki volt a másik, azt az olvasók a továbbiakban tudják majd meg.

Vége az első résznek

Folytatás