Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Ö.
Bartha Júlia
AZ ANATÓLIAI TÖRÖKÖK TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: STUDIA FOLKLORISTICA ET ETHNOGRAPHICA
A Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványa, 1996
Tartalom:
Bevezető
Világkép, halálkép
I. A halál előjelei
II. A halál beálltától a torig
III. A gyász
IV. Temető és társadalom
Irodalom
Szójegyzék
Bevezető
A török halottkultusz
irodalmának áttekintése nehéz feladat elé állítja a kutatót, mert időben és
térben egymástól független munkákról adhatunk számot. A közös csupán az bennük,
hogy a 19. század közepétől induló etnológiai kutatások vetettek fényt a török
népek szokásainak kutatására, egyáltalán a népélet vizsgálatára. Elsősorban
azokban az országokban történt ilyen irányú munka, amelyek területén török eredetű
etnokulturális csoport élt, vagy ahol a jelentős archeológiai feltárások eredményeinek
értékeléséhez néprajzi párhuzamokra volt szükség. Bár a téma nagyszerű lehetőségeket
kínált, mégsem adhatunk számot "nagy nemzetközi" irodalomról, aminek
számtalan oka lehet, de talán a legnyomósabb érvként azt hozhatjuk fel, hogy
a török népek lakta terület az utóbbi évszázadban sem volt a világ legnyugodtabb
szeglete. A munka természetéből adódóan az etnolingvisztikai kutatások jóval
előrehaladottabbak, mint a szokáskutatás.
Alapvető irodalomnak számít, alighanem az első a temetkezési szokások vizsgálatában
Katanov, N. F. a Közép- és Kelet-Ázsia területén élő török törzsek temetkezési
szokásairól szóló 1894-ben, Kazanban megjelent munkája.[1] Közel fél évszázad
elteltével 1947-ben újabb jelentős irodalom került a tudományos vérkeringésbe,
immár török szerző tollából: Abdulkadir Inan az 1935-ben az Altaj és Sajan hegységben,
Kiselev, S. V. által irányított 23 kurgan feltárásának leletei alapján írta
meg a VII-IX. századi türk temetkezési szokásokat.[2] Ugyancsak a retrospektív
kutatás vonalába sorolható Ecsedy Ildikónak a VII. századi türk temetkezési
szokásokról írott kitűnő tanulmánya,[3] amelyben a kínai források alapján vizsgálja
a halotti tor illetve az állatáldozat szokásának eredetét. Más aspektusból,
a néphiedelmek oldaláról ad összefoglalót a török népek temetkezési szokásairól
a lengyel származású Edward Tryjarski, 1991-ben a Varsóban megjelent munkája.[4]
A halál ünnepeit, a halotti rítusok antropológiáját mutatja be Huntington, R.
műve.[5] Az említett összefoglaló kötetekben az anatóliai törökség temetkezési
szokásairól csupán hellyel-közzel kapunk információkat. Témánk szempontjából
azonban az utóbbiak kutatástörténete, alapvető kézikönyvei és regionális monográfiái
fontosak, ezért rájuk térek ki részletesebben.
A törökországi etnológiai kutatások előzményei szervesen illeszkednek az egyetemes
kultúrtörténet kutatásának vonulatába. A XIX. század közepétől felerősödik az
a mozgalom, amely a nyelvújítást és a népi kultúra felemelését célozza. Az Oszmán
Birodalom keretében élő soknyelvű, sokféle kultúrájú népcsoportokat a turáni
eszmerendszer fogta össze és lendítette az új irányba. A népi írók voltak az
első szószólói a nyelvújítási mozgalomnak, amely következetesen irányította
a figyelmet a népnyelv és a népi kultúra értékeire. Mindenek előtt Ziya Gökalp
nevét kell kiemelnünk, aki először vitt a köztudatba olyan fogalmakat, mint
nemzet, nemzeti kultúra, etnikum. 1923-ban jelent meg A törökség alapelvei[6]
című munkája, amelyben tisztázza az említett fogalmakat, sorra vizsgálja azokat
az antropológiai, nyelvi és egyéb kultúrhatásokat, amelyek a történelem folyamán
hozzájárultak a nemzet létrejöttéhez. Az ő hatására indultak meg az etnolingvisztikai
kutatások és velük párhuzamosan létrejöttek a népi kultúra kutatásának intézményei.
1927-ben megalakult az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Dernegi)
amely rövid idő elteltével nevét megváltozatatva, a Török Néprajzi Társaság
(Türk Halk Bilgisi Dernegi)-ként vonul a tudománytörténetbe.
A tudománytörténet első korszaka tehát századunk húszas éveivel kezdődik és
szinte töretlen lendülettel folytatódik a második világháborúig majd azt követően
a hetvenes évekig. Ez idő alatt jelennek meg török nyelven a nemzetközi szakirodalom
alapvető kézikönyvei. Lefordítják Gennepnek az átmeneti rítusokról szóló művét,[7]
Saintyves folklór kézikönyvét és sorra jelennek meg a terepmunka, a gyűjtés
módszertani segédletei, így 1939-ben Hámit Zübeyir Koşay szerkesztésében a Néprajzi
Kalauz, Az Etnográfiai és Folklór Kalauz, 1949-ben Findikoglu - Rustow Etnográfia-kalauza,
1960-ban Yener, E. Néprajzi kalauza, 1972-ben Ülkütaşirnak A köztársaság és
a folkór - etnográfia kutatása, Boratav P. N. A török népi irodalom (1969)-ben,
A török folklór 1973-ban, és Baykurtnak A török folklór című munkája 1976-ban.[8]
A tudományos kutatás szervezeti kereteinek[9] megteremtésében jelentős lépés
volt az 1955-ben megalakított Népművészet és Népszokásokat Vizsgáló Társaság
létrehozása.[10] 1964-ben Türk Folklor Enstitütü Kurma Dernegi néven bizottság
alakult, amely 1966-ban létrehozta a Török Folklor Intézetet (Türk Folklor Kurumu)
amelynek azóta is rendszeresen megjelentő folyóirata, a Folklor számos kiváló,
a nemzetközi megmérettetésben is helytálló írást közöl. Ezzel egyidőben tűnnek
fel olyan folyóiratok, mint a Folklorposta (Folklor Postasi), a Török Folklorkutatások
(Türk Folklor Arastirmalari) a Török Néprajzi Folyóirat (Türk Etnografya Dergisi).
Időközben megindultak a regionális kutatások, amelyek legszebb bizonyítékai
Aşkun, V. C., Aydin, M., Başar, Z, Boyatli, O., Erdentug, N., és Örnek, S. V.
munkái.[11]
Az 1935-ben kezdődő, Kosay, H. Z. által irányított Alacahöyük és Çatalhöyük
ásatásai a külföldi kutatók figyelmét is felkeltették. Örömmel tettek eleget
a törökök meghívásának, hiszen a szinte érintetlen Anatólia, a "civilizáció
bölcsője" szakmai sikerekkel kecsegtetett. Kezdetét vette egy jól működő,
nemzetközi kapcsolat, amelyben főleg francia német és angol kutatók dolgoztak
eredménnyel.[12] A kölcsönösségen alapuló kapcsolatok okán török szakemberek
is résztvettek külföldi egyetemi képzésben aminek eredményeként az európai tudományos
élet szellemiségét vitték haza Törökországba.
A szokáskutatás terén három kiváló kutató nevét kell említenünk: Orhan Acipayamliét,
aki a születési szokásokkal, és a népi jogszokásokkal foglalkozott, Nermin Erdentug-ét
a lakodalmas szokások kapcsán, és Sedat Veyis Örnekét aki a néphit és a temetkezési
szokások monografikus feldolgozását adta, és természetesen ők szervezték az
ilyen irányú gyűjtést is. Acipayamli és Örnek nevéhez újabb kutatógárda felkészítése
is fűződik, mert bár nincs független tanszéke e területnek, az Ankarai Egyetem
Nyelvi- és Történeti - Földrajzi Fakultásán belül jó színvonalú etnológusképzés
folyik. Eredményét a hetvenes évektől egyre nagyobb számban megjelenő adatközlések
és monografikus feldolgozások jelzik. Többségük a szellemi kultúrával foglalkozik.
Az anyagi kultúra kutatása mindeddig kevésbé került az érdeklődés fókuszába.
A török népek temetkezési szokásainak irodalmát áttekintve megállapíthatjuk,
hogy az anatóliai törökök szokásrendje jól feltárt. Azt azonban nem hallgathatjuk
el, hogy az adatok feldolgozásánál, egy-egy szokáselem értékelésénél, a migráció,
a kulturális elemek átadás-átvételének vizsgálatánál milyen nagy problémát jelent,
hogy a török szerzők csupán az adatfelvétel helyét jelölik meg. Egyáltalán nem,
vagy csak ritkán utalnak az etnikai csoportokra, így az etnikus specifikumokat
igen nehéz kibogozni. Ha az etnikai csoportok kérdését feszegetjük, rendkívül
összetett, olykor-olykor politikailag "kényes" probléma előtt állunk.
Az utóbbi tárgyalása nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, megemlítése azonban
jelzésértékű, rávilágít a kutatók kényszerhelyzetére és magyarázatul szolgál
a kompromisszumra.
Ha az anatóliai török kultúrához közelítünk, negyvenhét féle táji-etnikai-vallási
csoporttal kell számolni.[13] Alapvetően türkmén eredetűnek tartják a népességet,
de ehhez a majd' egy ezredév alatti folyamatos, minden irányból de főleg Közép-Ázsia
felől érkező migráció révén különféle néptöredékek sodródtak. Az etnikai felülrétegződés
folyamata most is tart, hiszen a kaukázusi térség háborús eseményei újabb- és
újabb menekültáradatot indítanak el, s ebben a helyzetben Törökország mi mást
is tehetne: befogadja őket. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy az ideérkezők
többé-kevésbé rokon népek, olykor azonos kulturális gyökerekből táplálkoznak,
de az eltérő kultúrájú, nyelvű csoportok is ha bekerülnek a Ceram, C. W. által
oly találóan "a népek csataterének és olvasztótégelyének"[14] nevezett,
embertpróbálóan kemény anatóliai természeti környezetbe, a megmaradás ösztöne
az integrálódást kényszeríti rájuk. Ilyen irányban hat a vallás is. A törökországi
lakosság zöme az iszlám szunnita ágához tartozik. Szembetűnő etnikai sajátosságokkal
ott találkozunk, ahol a vallási különállás miatt a perifériára szorultak a csoportok,
olykor gyakorlatilag is a hegyekben, zárt településekben élnek vagy éppen az
öntörvényű nomád életmódjuk miatt rekedtek meg a társadalom peremén. Jól illusztrálja
a helyzet ellentmondásosságát, hogy általában kettős identitástudat jellemzi
e csoportokat. Egyfelől töröknek vallják magukat, hiszen török állampolgárok,
másfelől a saját etnikai csoporttudat is él - a nomádok esetében a törzsi hovatartozás
tudata is megtalálható. Nyelvüket azonban rendszerint már két generáció váltásával
felcserélik, és beolvadnak abba a sajátos közegbe, amit a törökországi török
kultúraként tartunk számon, s amelyet az iszlám és a vele együtt alkalmazott
katonai-politikai törekvések formáltak ilyenné és tartottak egyben.
Az emberélet utolsó fordulója, a temetkezési szokások kutatása során különösen
fontos a fentieket szem előtt tartani, hiszen ebben a szokásrendben őrződtek
meg olyan archaikus elemek, amely további kutatása eddig nem tisztázott kapcsolatokra
is fényt deríthet.
Munkámmal az összehasonlító néprajzi vizsgálatokhoz kívántam az eddig ismeretlen,
vagy csak szórványadatokból ismert törökországi temetkezési szokásokat bemutatni,
a hozzáférhető irodalmát feltárni. Nem titkolva azt, hogy milyen gyönyörűséget
jelent bepillantani, rácsodálkozni és megérteni, hogy a tőlünk távol eső, vallásában
és felfogásában eltérő népi kultúrában hogyan él az a szokásrend, amely a legbecsesebb
emberi értéket, az elhunyt tiszteletét, a közösségi érdek- és értékrendhez való
igazodás normáit öleli fel.
Köszönettel tartozom Gürbüz Erginernek, az Ankarai Egyetem etnológus professzorának,
Ahmet Topbaşnak, az afyoni múzeum igazgatójának és az Ankarai Néprajzi Kutatócsoport
Könyvtárának a szakirodalom összegyűjtéséhez nyújtott segítségért; Dávid Gézának,
az ELTE Török Filológiai Tanszéke vezetőjének tanácsaiért, Hakan Aydemirnek,
a JATE Altajisztikai Tanszék lektorának a fordítások ellenőrzéséért, s nem utolsósorban
azoknak a török családoknak akik gyűjtőútjaim során befogadtak, családtagként
ismerhettem meg szokásaikat.
Köszönöm Ujváry Zoltán professzor úr és Bartha Elek tanár úr szakmai tanácsait
és azt, hogy a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke érdemesnek tartotta
a munkám megjelentetését, amelyhez szülővárosom Karcag nyújtott anyagi támogatást.
Jegyzetek
1. Katanov,
N. F. 1894.
2. Inan, A. 1947.
Abdulkadir Inan a türk temetkezési szokás és a sámánhit
legjobb török szakértőjének számít. Az utóbbi témakörben
1957-ben Ankarában kiadott, Tarihte ve Bugün Şamanizm
című munkája ha magyarul is olvasható lenne, Diószegi
Vilmos kutatásainak méltó párhuzamát adná a hazai
érdeklődők kezébe.
3. Ecsedy I. 1988. 15-33.
4. Tryjarski, E. 1991.
5. Huntington, R. 1979.
6. Gökalp, Z. 1923.
7. Gennep, 1939.
8. A művek török nyelvű címét a bibliográfia sorolja.
9. Mehmet Fuat Köprülü (1890-1966) és Hámit Zübeyir Koşay (1898-1984) munkássága
a török-magyar kulturális kapcsolatok szempontjából különös figyelmet érdemel.
Mindketten Budapesten szerezték a diplomájukat, s hazatérve a magyar mintára
szervezték meg a törökországi néprajzi kutatás intézményrendszerét. Köprülüt
1938-ban a Kőrösi Csoma Társaság, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia választotta
tiszteletbeli tagjává. Hámit Zübeyir Koşay Gombocz Zoltán és Németh Gyula tanítványaként
doktorált Budapesten. Magyar részről Györffy István, török oldalról pedig Ő
volt a kulcsembere a harmincas években sokat ígérő kutatási együttműködésnek.
10. Halk Sanatlarini ve Ananelerini Tetkik Cemiyeti (1955.) újabb nevén Folklor
Arastirmalari Kurumu, amely a hazai folklorkutatás mellett a nemzetközi kapcsolatokat
is szervezi, konferenciákat rendez és kiadványok megjelentetését gondozza.
11. Aşkun, V. C. 1943.
Aydin, M. 1982.
Başar, Z. 1972.
Boyatli, O. 1944.
Erdentug, N. 1959.
Örnek, S. V. 1981.
12. A külföldi szerzők munkáinak közlésétől itt eltekintünk, mert a dolgozat
végén lévő irodalomjegyzékben soroljuk fel.
13. Peter Alford Andrews 1989-ben Etnic Groups in the Recpublic of Turkey című
munkájával olyan adósságot törlesztett, amit valójában a török kutatóknak kellett
volna rendezniük. 659 oldalon írja le a törökországi etnokulturális és vallási
csoportokat, szálláshelyeiket, fontosabb néprajzi ismérveiket. A kötethez néprajzi
térkép is tartozik, amely jelentősen megkönnyíti a munkát. 1992-ben Köpüşoglu
M. fordításában török nyelven is megjelent a mű rövidített változata, de sajnos
néprajzi térkép nélkül.
14. Ceram, C. W. 1964. 11.
Az iszlám kultúra
alapvetően a vallási tanításokra épül, ez határozza meg a gondolkodásmódot,
azt a képet, amelyet a világról, mint makrokozmoszról kialakított. Ebben a világképben
az emberiség két csoportja létezik: az igazhitűek közössége, az üdvözülteké,
akik Allah akarata szerint a világ nagyobbik hányadát uralmuk alá hajtják, és
azoké, akik nem követik a Próféta által kijelölt utat, az elkárhozottaké. A
törvény, amit Isten Mohamed által tudatott az emberiséggel, maga a tökéletesség,
az emberi viselkedés, életvitel legapróbb részleteit is megszabó normák gyűjteménye.[1]
Az emberrel szemben azt a követelményt fogalmazta meg, hogy előbb tanulja meg
a parancsolatot, aztán cselekedjék aszerint. A törvény mellett azonban a szokásjog
uralkodott, amit több-kevesebb sikerrel igyekeztek a parancsolathoz igazítani,
s ha betűjének nem is mindíg, a szellemének megfelelt. A tökéletlen világban
az igazhitű azzal a meggyőződéssel éli az életét, hogy bármit is tesz, helyesen
teszi, ahogyan a közösség teszi az a helyes, az áll összhangban az iszlámmal,
mégha annak konkrét parancsait nem is hajtják végre.
Az iszlám teremtéstana szerint Allah a világot hat nap alatt hívta létre a semmiből.
Első nap teremtette a földet, majd mindazt, ami rajta volt, a két utolsó napon
az egeket. Ádámot, az első embert, agyagból és vízből formázta, majd életet
lehelt belé. Az emberiséget Ádám gerincéből hozta létre és hitvallást tétetett
velük - így minden ember már életét megelőző létében muszlim - ezután ismét
visszahelyezte Ádám gerincét és trónusának egyik rekeszében gyűjtötte minden
ember lelkét, hogy ott várják a születésük idejének eljöttét. A halálban a lélek
és a test különválik, hogy a végítélet napján, amikor Azrail, a halál angyala
megfújja a harsonáját, a feltámadáskor ismét egyesüljön. Eszerint minden embernek
három élete van: egy születés előtti, egy földi és egy földi lét utáni. A mohamedán
világképben tehát a földi lét Allah által megszabott ideig tart, iránya, minősége,
az eleve elrendelés elvétől függ. A születés és halál jelképpé emelésével jelzi
azt az időintervallumot, amely az egyén számára a földi lét kezdetét és végét
jelzi.
Ha egy ember meghal, Munkar és Nakir angyal kikérdezi és ha kell, büntetést
szab ki rá. A közönséges halandók ezután a sírban maradnak, a jók bepillanthatnak
a paradicsomba, a gonoszoknak pedig a pokol kínjait kell elszenvedni. A próféták
és a hit harcosai azonban nyomban haláluk után a mennyekbe kerülnek, más vélekedés
szerint lelkük a mekkai Zemzem-kútban várja a végítélet napját. Az iszlám felfogása
szerint tehát a halál átlépés egy másik világba, amely az örök élet világa:
"És ne mondjátok azokról akik halálukat lelték Allah útján, hogy halottak!
Ellenkezőleg! Élők ők [a túlvilágon] de ti nem tudtok erről." - írja a
Korán.[2] A túlvilág a szenvedésektől mentes idilli környezet, ahol "akik
hisznek és kegyes cselekedeteket végeznek [majdan] kertjeik lesznek, amelyek
alatt patakok folynak (...) ahol aranykarpereceket és gyöngyöket viselnek, s
ahol ruhájuk selyemből lesz. (...) Versengve buzgólkodjatok hát egy kertért,
amely olyan széles, mint az egek és a föld és amely készen áll az istenfélők
számára."[3] Az iszlám halálképe tehát a mélyen vallásos ember számára
méltóságteljes - Ariestől[4] kölcsönzött szóval "megszelídített" halál.
A természet rendjével összhangot tartó paraszti gondolkodás az élet velejárójának
tekinti. A szólások, közmondások tömör megfogalmazását adják e népi bölcsességnek.
Íme néhány példa:
Közmondások, szólások
- A kefenvásárlót
a könnyeiről ismerni meg. (~ a holttestet lepelbe csavarják, ennek a neve kefen)
(Kefen alici gözünün yaşindan belli olur.)
- Ha halott van a környéken mindenki a sajátját siratja.
(Mahallede ölü olur, herkes (kendi) ölüsüne aglar.)
- A haragvó megbékéléssel, a halott a földdel egyesül.
(Küsen barişir, ölen topraga karişir.)
- Van olyan ház, amely nem látott menyasszonyt, de olyan, amelyik halottat ne
látott volna nem létezik.
(Gelin görmedik ev olur, ölüm görmedik ev olmaz.)
- Lehet olyan ház, ahol nem ültek lakodalmat, de olyan, ahol a halál nem járt,
nem létezik.
(Dügünsüz ev olur, ölümsüz ev olmaz.)
- Ház hang nélkül, temető kín nélkül nem lehet.
(Ev sözsüz, gar (mezar) azapsiz olmaz.)
- Idegen nem siratja a más halottját.
(El elin ölüsüne aglamaz.)
- Az úr is meghal, a csóró is.
(Bey de ölür, aptal da.)
- Halottas háznál siratnak, lakodalmasnál nevetnek.
(Ölüye varan aglar, dögüne varan güler.)
- Holtában mindenki megdicsőül.
(Ölü ölür ballanir.)
- A halál meg a vendég váratlanul jön.
(Ölümle misafir ansizin gelir.)
- Halál egy nap - bánat két nap...
(Ölüm bir gün, figan iki gün.)
- A halál nem kiabálja el, hogy jön.
(Ölüm bagira bagira gelmez.)
- Nem az hal meg, aki fekszik, hanem aki a halál küszöbén áll.
(Yatan ölmez eceli gelen ölür.)
Bár morbidnak
tűnik, de a szólások hangvételében olykor a humor is megcsendül. Alább közülük
válogatunk néhány példát:
- Megúszta a halotti lepelt ... ~ megmenekült a haláltól.
(Kefeni yirtmak.)
- Köves faluba ment ~ temetőbe ment.
(Tasli köye gitmek.)
- A deszkás faluba ment ~ a temetőbe ment.
(Tahtali köye gitmek.)
- Két lábbal áll a sírban.
(Iki ayagi çukura girme.)
- Vállán [már] a helvás tálca (hamarosan meghal.)
(Helva tavasi omuzunda.)
- Olyan útra ment, ahonnan nincs visszatérés.
(Gelmez yola gitmek.)
- Az imám csónakjába száll.
(Imamin kayigina binmek.)
- Amikor azt mondják meghal a házban valaki, mindenki a szolgára néz...
(Evden bir ölü cikacak demişler, herkes hizmetçinin yüzüne bakmiş.)
Ez a felfogás
határozza meg alapvetően a halálhoz - a természetes halálhoz való viszonyulást,
a halottkultuszt, és eköré rendeződik a temetkezés rítusa, az alábbiak szerint:
- A közösség a helyi szokásoknak és a vallási normáknak megfelelően igyekszik
megkönnyíteni a másvilágra készülő utolsó óráinak szenvedéseit. Mindent megtesz
azért, hogy a halálos ágyon fekvő méltósággal távozzék az élők sorából.
- A rítus második szakasza a halott szellemének visszajárását megakadályozó
cselekvéssor. Védekezés, amely a halott elkülönítését, de főként a hátramaradottak
nyugalmát célozza.
- A hozzátartozók fájdalmát, veszteségét enyhítendő siratás és gyász amely egyben
elősegíti, hogy a hátramaradottak élete mielőbb visszatérjen a hétköznapok megszokott
medrébe.
A halotti szokássor ugyancsak három részét különíthetjük el, egyben ez a felosztás
adja a dolgozat rendezőelvét is:
1. A halál előjelei - a halálra vonatkozó babonás jóslatok, a haldokló körüli
szokáscselekvések.
2. A halál beálltától a torig - ez a szakasz adja a halotti és temetkezési szokások
törzsanyagát.
3. Az elhunyt emléke - a gyásszal, a különféle megemlékezésekkel kapcsolatos
szokások; a lélekkel összefüggő babonák; siratók, az elhunyt nyughelyének kijelölése,
a temető és a társadalom viszonya.
A népi kultúra
számos megfigyelést, hiedelmet és mágikus eljárást ismer arról, hogyan lehet
kifürkészni és elodázni a halált. Milyen jelekre kell figyelni amelyek a közeledtére
figyelmeztetnek, jóllehet sem a haláljóslások, sem a tiltó és elhárító hiedelmek
nem közvetlenül előzik meg a halál bekövetkezését - csupán távoli utalást találunk
rá, amely mögött ott lebeg a "talán mégsem igaz" reménye. A szokatlan
kozmikus és meteorológiai jelenségek, az állatok különös viselkedése, tárgyakhoz
fűződő tilalmak megszegése mind baljós jelnek minősül.
A kozmikus és meteorológiai jelenségek közül a nap- és holdfogyatkozások, a
csillaghullás, villámcsapás, égzengés az amelyhez a néphit a halál képzetét
társítja. Részleges nap- és holdfogyatkozás háborút jósol, teljes fogyatkozás
nagy ember (híres ember) halálát jelzi. Ha a Nap és a Hold udvara vörös, nagy
veszteség következik, vér fog folyni. Anatólia számos helyén a csillaghullást
a halál baljós jeleként ismerik: az aláhulló csillagot látván azt mondják negyven
nap múlva meghal akié volt. Ha idős ember látja "jóra" gondol, sajátjának
hiszi és készülődik a másvilágra. Ha fénylő a hullócsillag - akinek a csillagja
volt az szerencsés ember, szemmel tartja az isten, a borús időben pislákoló
hullócsillag pedig gyenge akaratú, bűnös ember halálát jósolja. Ritka égi jelenségnek
számít a meteor. Megjelenése sokak halálát jelzi - más vélekedés szerint nagy
reménységű ember születik, vagy neves ember halála jön el, esetleg a haza sorsában
következik be jelentős változás, például háború.[5]
A halálra vonatkozó jóslatok olvashatók ki az állatok szokatlan viselkedéséből.
A háziállatok közül a kutya, macska, ló, juh, ökör, a baromfiak közül a kakas,
tyúk, lúd, a vadállatok közül pedig a nyúl, róka, farkas, sakál, kígyó, a bagoly,
varjú és a gólya számít halálhírnöknek.[6]
Baljós jelnek tekintik, ha a kutya hosszan, vagy gyakran és keservesen vonyít.
Sivasban és Merzifonban azt tartják meghal valaki, ha a kutyavonyítás közben
a ház felé vagy az ég felé tartja a fejét. Azrail, a halál angyala kémleli a
házat, azért vonyít a házőrző.[7]
A lábasjószágok közül az ökör szokatlan viselkedéséből következtetnek a halál
közeledtére. Ha hirtelen változás áll be az állat viselkedésében, ha nem ismeri
fel a gazdáját, vagy annak közeledésére különös hangot hallat, rossz előjelnek
vélik. Kayseriben azt tartják, ha az ökör a beteg háza előtt mellső lábaival
kaparja a földet, vagy a kapu előtt elbődíti magát, biztos jele a várt halálnak.
A juhok szokatlan viselkedése hasonló megítélés alá esik.
Halál hírnöke a ló is, ha kaparja a földet és nyerít, vagy ha beteg ember háza
előtt nyerít fel. Kayseriben rossz jelnek számít, ha lefordul, vagy földre esik
a ló nyerge. Egyáltalán az állatról leesni - még ha nem is jár sérüléssel -
rosszat jelent.
Haláljelnek vélik, ha nyúl fut át az utas előtt, vagy megtorpan az ember előtt.
Az éjszakai sakálordítás, farkasüvöltés és rókanyüszítés Duraganban közeli halált
jelent. Ugyancsak baljós jel ha a denevér röptében ad hangot, vagy vakondtúrást
látni a ház körül. Fekete kígyót vagy fehér víziborjút látni Kayseriben rosszat
jelent.
A szárnyasok közül a lúd jelzi a közeli halált - ha elhullajtja tollát. Rosszat
jelent ha a kakas délben, a második ima idején, vagy az esti ima idején, esetleg
éjfélkor kukorékolja el magát. (Afyon, Sivas.)
A gólyát a néphit többnyire a gyermekáldással hozza összefüggésbe (ha fészekrakáskor
a csőrében vörös ronggyal jelenik meg a falu felett, bő gyermekáldás várható)
- azonban Sivas környékén ha a csőrében fehér vagy fekete rongyot visz, rossz
előjelnek számít.[8]
Anatólia-szerte bűbájos madárnak számít a bagoly. Merzifonban, Usakban, Kayseriben,
Sivas környékén, Afyonban és Marasban ha a bagoly (baykus) megjelenik a ház
körül, még inkább ha a kéményre, tetőre, kerítésre, ablakpárkányra száll és
kuvikol a halál biztos jeleként tekintik. Egyetlen kivételt hoz Sedat Veyis
Örnek kiváló gyűjtése: "Merzifonban azt mondják, ha bagoly jelenik meg
a lakodalmas ház tetején és "güg-güg-göven" (bizalom jelentésú szó)
hangon szól, hosszú boldog életet jövendöl."[9] A bagolyhoz hasonlóan a
varjú is halálhírnöknek számít. Sivasban, Çankiriban, Duraganban mondják, ha
a kertben, vagy a ház közelében, esetleg a kapuban károg, rossz jel, de minden
kétséget kizáróan az, ha ezt a temető felé repülve teszi.[10]
A tárgyak jelzéseiből is baljós jeleket olvashatunk ki. Ha a háztartási eszközök
közül bármelyik eltörik vagy összekoccan, esetleg a kapu vagy az ablak beszorul,
halálfélelem szállja meg a ház lakóit. Halált jósolnak az ok nélkül kinyíló
ajtók, ablakok is. Rosszat sejtet, ha nyikorog a szekrényajtó, a kapu vagy recsegnek
a mennyezet gerendái.
Igen sok hiedelem veszi körül az ételeket, melyek általában az élet, a bőség
szimbólumának számítanak. Éjjel kérni és adni nem tanácsos. Tésztát, sót, ecetet,
tejet, joghurtot, vöröshagymát és fokhagymát adni Anatólia-szerte tiltott -
ha mégis muszáj mésszel vagy tőzeggel[11] lehet kiváltani, elején venni a bajnak.
A tűzhelyhez, tűzhöz fűződő hiedelmek között a haláljóslatok is megtalálhatók.
Általában rossz jel háborgatni a tüzet, különösen éjszaka tiltott tüzet (parazsat)
adni. Sivasban és Divrigiben vallják, hogy aki a házból kiviszi a tűzhelyet,
a halált viszi. Konyában, Kirsehirben és Kayseriben azt tartják, hogy "aki
elviszi a hat fekete edényt (kormos) a fekete hírt viszi magával". Halálra
gondolnak tűz, égő ház, szénaboglya, kémény láttán.[12] Ha az olló tátva marad
veszekedést vagy halált jelent, ezért ha meglátják azonnal összecsukják. Kizilcahamamban
ha az ibrik[13] kiöntőcsöve letörik halálesetet jelez. Ugyanitt, ha a menyasszony
fordítva ölti fel a fátylát, még abban az évben meghal az anyósa.[14] A fekete
gyapjú, fekete selyem látványa hasonló előjel.
Halálesetek, temetések alkalmával is adódnak olyan jelek, amelyekből a hagyomány
további halálesetek bekövetkezését jósolja. Így rosszat jelent, ha billeg a
koporsó, vagy a halottasmenet girbe-gurba úton halad, ha üres koporsóra ül valaki,
vagy ha a sírhúzók ásóval mennek a házba.
Ha nagybeteg van a háznál, úgy vélik, elodázhatják a halálát, ha kiviszik a
házból az ételeket, kiürítik az ételtartó és a vizesedényeket. A ciprusi törökök
között élő hiedelem, hogy a haldokló szenvedéseit megkönnyíti, ha a szájába
Zem-zem vizet csepegtetnek, vagy ha látni kíván valakit és az nem tud elmenni,
zöld levelet tesznek a haldokló mellé - ezzel helyettesítik a látni kívánt személyt.[15]
Sünlü, Kizilcahamam és Afyon vidékén a haldokló háza körüli két házból kiborítják
a vizesedényeket. Ha holttestet visznek az utcán felébresztik az alvókat - nehogy
álmukban őket is elragadja a halál. Vizet öntenek a halottasmenet után, hogy
a holtnak könnyű útja legyen a másvilágra.
Az általános tilalmak, közvetett előjelek után a haldokló fiziológiai változásaiból
is jeleket olvasnak a közelgő vég bekövetkezésére. Ezek a megfigyelések már
többnyire valós tartalmúak, hiszen a családokban két-három generáció él együtt,
a halál élménye ha mégoly megrázó is, emberközeli. Ha a nagybeteg viselkedése
megváltozik, beszél a halálról, megadja az adósságait, elrendezi a dolgait,
összehívja a rokonokat és elbúcsúzik, az élet végének biztos jeleként értékelik.
A haldokló mellett mindig van valaki. Ha már nehezen lélegzik, nem eszik, a
teste rángatózik, szája habzik, vért köp, a végtagjai elfehérednek és hűlni
kezd a teste, felkészülnek a megváltoztathatatlan tény elfogadására. A hagyomány
pontosan megszabja hogyan kell a holttesttel bánni. Amint a haldokló kilehelte
lelkét a rítus által szabályozott módon megkezdődik a temetésre való felkészítése.
II.
A halál beálltától a torig
A lélekről alkotott felfogás
A halál beálltát
a népi gyakorlatban ismert jelek alapján állapítják meg. Ez valójában független
a hivatalos orvosi vizsgálattól, hiszen a gyér egészségügyi hálózat miatt faluhelyen
nincs is orvos, az egészségház alkalmazottja látja el a halottkém szerepét is.
Többnyire ő is ugyanazokat a kétségbevonhatatlan jeleket rögzíti, amit a hozzátartozók.
Ha valaki meghal, leesik az álla, felakad a szeme, nem reagál a környezeti hatásokra.
Kiszáll belőle a lélek, elszáll, mint a lélegzet, mint az álom, vagy a méh,
galamb, pillangó, légy, madár - mondják a türkmének, cserkeszek Kirşehir, Konya,
Kayseri, Maraş, Sivas, Uşak, Ürk, Erzurum vidékén.[16]
A lélek betölti az egész testet, más vélekedés szerint a szívben (Bogazlayan,
Erzurum, Kastamonu), a mellkasban (Derekişla) a fejben, a hasüregben és a csontokban
(Sögütözü) lakozik.[17] Nincs szemmel látható formája, amolyan "lebegő
valami", szellem, amely maga az élet. Álomban és a halál pillanatában hagyja
el a testet. Általános felfogás szerint az orron vagy a szájon át távozik.
A hiedelem azt tartja, a lélek a másvilágon tovább él, negyven napig visszajár,
vagy három havonként bizonyos napokon tér vissza. Sivas és Çorum környékén úgy
tudják, hogy a lélek csak addig bolyong a ház körül, amíg a testet el nem temetik.
Kirşehirben jó és rossz szellemről tudnak: a jó nyugodtan bolyong, a rossz pedig
büntetni, elégtételt venni jár haza. Megint mások szerint a ház körül bolyongó
lélek ha fényt, egészséget lát elégedett és örömmel távozik. Ha nem azt látja
szomorú és megüli a rokonok gondolatait. Ha a másvilágon nyugodt, elégedett,
a hozzátartozók is kellemesen gondolnak rá - de ha valami kívánsága van, s azt
nem teljesítik nyugtalan és megbosszulja a sérelmeit - vallják Nigdeben.[18]
Azt tartják, a bolygó lélek pénteken jár haza. Megnézi füstöl-e a kémény. Ezért
péntekenként begyújtanak a tűzhelybe és mogyorót, faggyút dobnak a tűzre, hogy
az illata messze érezzen.
Általános hiedelem, hogy azért jár vissza a lélek, mert imádságot akar hallani
(Merzifon, Kayseri, Duragan), mert vágyik vissza az övéihez, kötődik a házhoz,
kíváncsi a hátramaradottak dolgaira. A temetkezési szokások jó része a visszajáró
lélek kártétele iránti félelemben gyökerezik. Ezért ügyelnek arra, hogy a rítus
minden mozzanatát pontosan hajtsák végre. Mindenek előtt imádkoznak, a halottas
ház a Korán hangos olvasásától zsong, helvát osztanak a rokonoknak és a szegényeknek,
ételt, pénzt, cukrot adnak a szomszédoknak, feltöltik a vizesedényeket, áldozati
állatot ölnek, kifizetik az elhunyt adósságait, helyére rakják a szerszámait,
elrendeznek minden félbenmaradt dolgát.
A holttest előkészítése
A halott körüli
szokásos teendőket akkor kezdik, ha minden kétséget kizáróan beállt a halál.
Kihordják a szobából az elhunyt ruháit. Legelsőként turbánnal csavarják be a
fejét, lábait szorosan egymás mellé húzzák, kezeit a törzse mellé vagy keresztben
a mellére teszik, hogy a hullamerevség beállta után könnyebben beleférjen a
koporsóba, "rendesen menjen Isten színe elé". Leteszik a földre, hogy
nyugodtan, egyenesen feküdjön, mint majd a sírban fog. A ravatalt "nyugodt
ágynak" (rahat yatagi) mondják. A testét vízzel permetezik meg, hogy biztosan
távozzék belőle a lélek. Kastamonuban, Afyonban, Duraganban az ágyában hagyják
kihűlni, de tiszta lepedőbe csavarják. Mellére bicskát, ollót, vasat vagy réztárgyat
tesznek. A ciprusi törökök között szokás, hogy az asszony mellére ollót, a férfiére
fekete nyelű bicskát tesznek, hogy ne fúvódjon fel.[19] Ha éjszaka halt meg,
kulcsot adnak a kezébe (Erzurum, Urfa), a Duragan környéki falvakban övet csavarnak
a derekára, hogy a rossz szellemek, a Sátán ne tudja megkörnyékezni, hogy könnyebben
szabaduljon a bűneitől. (Közismert a fémtárgyak bajelhárító hiedelme.) Lefogják
a szemét és felkötik az állát. A holttest körüli teendők minden hozzátartozóhoz
számos hiedelem fűződik: Azért fogják le a szemét, hogy ne menjen bele a föld,
hogy a tekintete ne maradjon vissza, ne nyitott szemmel menjen a másvilágra,
ne költözzön bele a Sátán, ne várjon maga után senkit a sírba. Amikor mosdatják
ne nézzen úgy, mintha eleven lenne.[20]
Felkötik az állát, hogy ne maradjon nyitva a szája, ne látszon csúnyának, mosdatáskor
ne menjen víz bele, ne kerüljön föld a szájába, ne tudjon hírt adni a Sátánnak.[21]
Majd kinyitják a szoba ablakát, hogy a szelleme távozni tudjék, a halott szaga
kimenjen, hogy Azrail távozhasson és helyére angyalok jöjjenek. Világot gyújtanak
a szobában. Merzifonban a halott fekhelyét felöntik vízzel, ágyneműjét összeszedik,
helyére köveket raknak. Kizilcahamamban kő helyett vöröshagymát tesznek és lisztet
hintenek.[22] Alaposan kitakarítják a szobát, majd hírül adják a halálesetet.
Híradás
Régebben szokás volt hírvivőket fogadni, ma már általában a család valamelyik tagja járja sorra a szomszédokat, rokonokat. Városokban a dzsámiban kihirdetik a halálesetet, falvakban hivatalosan a hodzsa vagy a falugazda (muhtar) tudatja a közösséggel a szomorú eseményt, s kitűzik a temetési zászlót is. Nagyobb városokban a temetkezési vállalkozók végzik a temetéssel járó feladatokat, így a gyászhír közlését is magukra vállalják. Az újságokban megjelent gyászhír tartalmazza az elhunyt nevét, halálának napját, a temetés helyét és idejét és a gyászolók teljes névsorát - mindezt a szokásos fekete keretben. (Ha temetkezési vállalkozó intézi a temetést, annak nevét is, hiszen ha mégoly morbid is a reklám, csak hírelnie kell magát is.)
A temetés előkészületei
Igyekeznek minél
előbb eltemetni a holtat. Ha a reggeli órákban áll be a halál, a déli ima idején
már temetik, ha dél körül hal meg, a délutáni második ima idején teszik földbe.
Ha a második imát követő órákban, vagy éjszaka hal meg, megvárják a reggelt
a temetéssel. Csak rendkívül ritka esetben várakoznak napokig s csak akkor,
ha kórházban halt meg a beteg, vagy a rokonok nagy távolságban laknak, és időbe
telik az értesítésük. A nagy sietséget az éghajlati adottságok indokolják. A
nagy melegben hamar bomlani kezd a test, hűtőkamra csak a nagyvárosok kórházaiban
van, s rendkívül költséges. A temetéssel járó kiadások amúgy is rendkívüli terheket
rónak a családra, ezért általánosnak mondható az azonnali temetés. Ebből következően
nagyobb települések temetőiben mindig van megásott sír - a nyitott sírokhoz
fűződő hiedelmek ismeretlenek Törökországban.
A néphit persze nem ismeri el a racionális magyarázatot - így a gyors intézkedést
azzal indokolják, hogy minél hamarabb érjen a másvilágra (Ankara) az őt kérdező
Munkar is Nakir angyalnak csak jót tudjon mondani, minél hamarabb felejtse el
a haldoklással járó szenvedéseket, nyugodjon meg, végre átadhassa magát a földnek,
jelentkezhessen a túlvilági jussaiért.
A holtat a hagyomány és a vallás diktálta követelmények szerint megmosdatják,
halotti lepelbe (kefen) csavarják és elbúcsúztatják.
Rituális mosdatás
A halottal végzendő
cselekvések közül az egyik legfontosabb, nagy körültekintést igénylő, a mosdatás
és a halotti lepelbe öltöztetés.
A mosdatást hodzsák, vagy e téren nagy tapasztalatú, mélyen vallásos emberek
végzik. Ha ilyen nincs a közelben, helyükre lép a szomszédok közül valaki. A
nőket nő (pl. a hodzsa felesége) a férfiakat férfi mosdatja a rituális szabályoknak
megfelelően. Néhol bába a halottmosó. Két személy - az elhunyt közeli rokonai
közül - segédkezik, más nem lehet jelen az eseménynél. Nagyvárosokban a temetőkhöz
erre a célra épült helyiségekben "hivatásos" hullamosók végzik a holttest
felkészítését.[23] Falvakban a ház udvarán erre a célra felállított sátorban,
esetleg a kertben, a kapu mögött, vagy a házban, a nem mindennap használt szobában
végzik a holttest mosdatását. Bár újabban néhol faluhelyen is szokás lett a
dzsámiban végezni a végtisztességnek ezt a mozzanatát.
A rituális mosdatás a következőképpen zajlik: A holttestet felfektetik egy deszkára
(vagy mosdatópultra), nyújtott lábait a térdnél vagy a lábujjainál összekötik.
Körülötte 3-4 féle illatos fűszernövényt helyeznek el, hogy kibírható legyen
a szaga. A mosók finom ruhával, vékonyan folyó víz alatt végigmossák a testét.
A halott szájába, orrába nem mehet víz, ezért azt betakarják. Ugyancsak ügyelnek
arra, hogy a fejét ne érje a folyóvíz. Ezt külön mossák helyesebben nedves ruhával
megtörlik, a szakállát ha van, külön mossák meg. Langyos vízzel mosdatnak. Minden
oldalra háromszor csorgatják a vizet. Először a jobb oldalán mossák le az elmaradt
részeket, majd fordítják a holttestet. A rituális mosdatás neve: gusl abdesti.
A hullamosók, ha állami alkalmazásban állnak, az önkormányzattól kapják a fizetést.
A feladatra nem alkalmas bárki, s nem is vállalja akárki, bármily szent feladat
legyen is, nem tartozik a megbecsült foglalkozások közé. A falvakban a hodzsának
változó összeget adnak, a segédkező szomszéd pedig rendszerint az elhunyt ruháit
kapja meg.
A halottmosó-vizet elvileg bárhonnan vehetik, tiltások csak a víz melegítésére
érvényesek. Nem ajánlott a házi tűzhelyen melegíteni, mert abból a házból rövid
idő alatt sok halott megy ki - mondják. Bár a szomszédok készségesen segítkeznek
mindenben, az említett okok miatt a vízmelegítéstől ódzkodnak, ezért az udvaron
tákolt tűzhelyre teszik a kondért. Nagyon ügyelnek arra is, hogy bele ne mártsák
a kezüket, mert tisztátalan lenne, s így nem alkalmas a gusl abdesti-re. A türkmének
között szokás, hogy a halottmosóvizet fiatal lányok hozzák. A víz további sorsáról
nem egységes az álláspont. Erzurum, Zora, Duragan vidékén egyszerűen kiöntik,
vagy a halottra öntik, mondván: az utolsó vize, máshol a ház népe megmossa benne
az arcát (Bogazlayan, Afyon, Çorum, Nigde, Sivas, Çankiri) megint máshol a "negyven
bajról" való orvosságnak tartják.[24] Néhol ebben a vízben mossák ki a
törölközőket, a halott utoljára használt fehérneműit. Usakban az ima előtti
szokásos rituális mosakodáshoz (abdest) használják, míg Urfában elteszik a következő
halálesetig, akkor újra felhasználják.
A rituális mosdatás során a holttestet illatos növényekkel, olajokkal kenik
meg, és megfüstölik abban a hitben, hogy az illatra leszállnak az angyalok,
a jóillat távoltartja a Sátánt, a sírban a holtat elkerülik a kígyók és a más
csúszó-mászók. Prózai, de ésszerű oka a hullaszag elfedése lehet. Az illatosításhoz
rózsaolajat, rózsavizet, szárított rózsaszirmokat, kamillát, kámfort, szent
olajat és zemzem vizet (zarándokútról hozott olajat és a mekkai Zem-zem forrás
szent vizét) használják. Ha nő a halott, hennával (Lawsonia inermis) is megkenik.
A halotti lepel
A szakrális
hagyomány szerint a holttest mosdatását követően a legfontosabb mozzanat a halotti
lepel elkészítése. A lepel rendszerint fehér gyolcs, bár más színű is lehet,
de általában fehéret használnak. A lepelbe öltöztetés szabályait az iszlám nemek
szerint eltérő módon rendeli. Férfiaknál a lepel három darabból áll: ing (gömlek)
amely a vállától a lábáig fedi, a második neve izâr, a fejétől a lábáig, a harmadik
a lifâfe, ugyancsak tetőtől talpig fedi.
Öltöztetéskor szintén illatosítják, először a felsőtestét, majd a bal és jobb
oldalát végül a test többi részét fedő leplet is behintik.[25] A nők halotti
leple öt darabból áll: a fejre csavart gyolcs neve himar, a mellére kerül a
dir, a melltől derékig érő szélesebb a többinél, ennek neve hirka, a fejtől
a lábáig fedő lepel ugyanaz, mint a férfiaké: izâr. A férfiakéhoz hasonlóan
az asszonyok halotti leplét is illatosítják. Először a mellét csavarják lepelbe,
erre terítik a kibontott haját, s csak ezt követően kerül a fejre, derékra majd
a test többi részére való vászon. Ha van, a lepelbe tekert holttest alá kilim
szőnyeget, fölé imaszőnyeget (seccade) terítenek, így teszik koporsóba és viszik
a halottbúcsúztató szertartás (cenaze alayi) színhelyére. A tahtadzsik[26] a
lepel fölé a ruhát is adnak és derekára széles textilövet tekernek. A Beltir
törzs tagjai (alaviták) a rituális mosdatás után ruhába öltöztetik a halottat.
Kale Köyü faluban a türkmének szőnyegbe csavarják a holttestet, mintegy ágyat
készítenek számára a sírban, mielőtt leteszik.[27]
Az idős kor közeledtével sokan előre megvásárolják a halálra való holmikat,
hogy a hozzátartozók terheit enyhítsék valamelyest. Évente vesznek egy-két darabot
és azt a többi ruhától külön tartják a ház valamely zugában. Szokás az idősek
látogatásakor pénzt adni a majdani kiadásokra. A közösség így segíti a nehéz
körülmények között élőket, ezzel megnyugtatják saját lelkiismeretüket és az
öregeket is kímélik a felesleges aggódástól. Ha végképp magáramaradott, nincs
közvetlen hozzátartozója, vagy nagyon szegény az elhunyt, a takarójában és az
ágyban használt lepedőjében temetik el.
Búcsúztató szertartás (Cenaze alayi)
A végtisztesség
megadásának az iszlám által előírt feltétele, hogy csak azok részesülhetnek
az egyház által celebrált temetésben, azok felett mondható imádság, akik muzulmánok,
akik átestek a rituális mosdatás ceremóniáján, - amely az abszolút tisztaságot
biztosítja - és akiknek ép a testük, de legalább a fejnek és a test felének
a lepelben kell lennie. Az utóbbi rendkívül fontos kritérium. Ez ad magyarázatot
arra, hogy háború idején miért csonkították meg (és csonkítják ma is) a holttesteket,
miért veszik fejüket.[28] A tisztességes eltemetést, a túlvilági nyugalmat is
megtagadják az ellenségtől.
A búcsúztató szertartás a dzsámi előtt zajlik. Az imam a kőasztalra (musallah
taşi) fektetett holttest előtt áll, mögötte sorakoznak a hozzátartozók. A halottért
mondott ima aszerint változik, hogy férfi, nő, fiatal, gyermek, vagy szellemi
fogyatékos az elhunyt. (Az utóbbiak bűntelenek ezért az értük szóló imádság
rövidebb.)[29] Az ima végeztével az imám áldásosztó kezeit előbb jobb, majd
bal felé fordítván a holtat és hozzátartozóit az angyalok kegyelmébe ajánlja.
Az ima végeztével a halottvivők vállukra veszik a koporsót és elindul a sírhoz
a halottasmenet.
A koporsó, díszítése, koporsós és anélküli temetkezés
A koporsót általában
fenyőfából készítik, de lehet tölgy vagy hársfa is, kinek-kinek anyagi lehetőségeitől
függően. Hosszúsága 2-2,5 m, szélessége 50-75 cm, mélysége 40-50 cm. Rendszerint
natúr színre hagyják, vagy zöldre festik, attól függően, hogy az adott településen
mi a szokás.
A koporsótakarót a halottas házból, vagy a dzsámiból veszik, különleges esetekben,
például ha hadzsi (haci) a mekkai zarándoklaton résztvett az elhunyt, onnan
hozott zöld színű takarót terítenek rá. Arab betűs Korán-idézet olvasható rajta.
A koporsótakaró neve: tabut örtüsü, kabe örtüsü, cenaze örtüsü.
Ha nincs megfelelő koporsóterítő helyette szőnyeget vagy más textilt terítenek.
Falvakban szokás, főként Çankiri, Çubuk, Ankara, Afyon, Merzifon, Çorum, Konya
vidékén, hogy az elhunyt egy-egy viseleti darabját pl. kabátját terítik a koporsóra.
Férfiaknál a sapkáját, (Içel, Kirşehir, Konya, Sivas, Uşak, Çorum, Ankara, Cubrak,
Duragan), vagy a felöltőjét pl. Kayseriben a dzsekijét, Kizilcahamamban a törülközőjét
teszik a koporsóra.[30]
Az asszonyok koporsójára a kendőjét, fátylát vagy vörös színű anyagot terítenek.
A koporsóterítő anyagától függően természetesen a vagyoni helyzetet is tükrözi.
Előfordul, hogy a koporsóba tett viseleti darab az elhunyt hajdani hivatására
utal, így katonák koporsóját nemzeti lobogóval terítik le és rá a sapkáját teszik,
ugyanígy más, egyenruhát viselő tisztviselőnek is. A hodzsák koporsójára turbánját
teszik. A fiatal lányok, legények koporsóját a hozományának egy-egy darabjával
díszítik, s a koporsóterítő vörös színű selyem. Fiataloknál utóbb már szokás
fényképet is tenni, néhol virággal díszítik. A Fekete-tenger partvidékén, Tokat
és Zile[31] szokás zöld ággal, almával, gyümölcsös faággal, fűzfaággal és nyárfaággal
(rá színes rongydarabokat aggatnak) díszíteni a koporsót. Harputban két zöld
fűzfaággal kísérik a halottat. Elhantolás után egyiket a fejéhez, másikat a
lábához tűzik.[32] Kayseriben a fiatal halottat szintén zöld ággal kísérik.
Az ágra almát kötnek, s valamelyik hozzátartozója viszi a koporsó előtt. Datca-ban
a fiatal lány vagy menyasszony koporsójára a kendőjét, fátylát terítik, amit
a temetés után felhasogatnak, s mint egy zászlót karóval a fejéhez és a lábához
tűzik, annak jeléül, hogy elment, még mielőtt beteljesedett volna az élete.[33]
A tahtadzsik a fiatal halottat kísérő menet végén színes anyagból készült "zászlót"
visznek.[34] Kars vidékén a lovastemetkezés emlékét idézi, hogy felnyergelik
a halott lovát, ruháit, tarisznyáját rámálházzák és a halottasmenet élén a temetőbe
vezetik.
Az utolsó imádság elhangzása után a vállukra veszik a koporsót és a halottas
menet a sírhoz vonul. Legkevesebb tíz ember viszi a koporsót, a sírhoz közeledvén
azonban csupán négyen tartják. A halott utolsó útján és a halottbúcsúztató szertartáson
a gyermekeken kívül bárki részt vehet - bár kis falvakban csupán férfiak kísérik
a holtat. A koporsóra csupán addig van szükség, amíg elviszik benne a holttestet
a sírig. Karahanban nem koporsóban, hanem két rúd közé feszített nemezen viszik
a holttestet. Az iszlám szabályai szerint való temetési szokás a koporsó nélküli,
pusztán lepelben történő temetés. Azonban ahol laza szerkezetű a talaj, vagy
magasan áll a talajvíz, ott a koporsós temetkezés vált szokássá olyannnyira,
hogy kőből, vasból való koporsót is használnak. A vallás toleráns e tekintetben,
a szokás változása ill. különbözősége tehát az ökológiai tényezőknek tudható
be.
A koporsós temetést Kayseri, Erzurum, Çorum vidékén azzal indokolják, hogy a
süllyedő föld így nem nyomja a halottat.[35] Ahol nem koporsóval teszik le a
holttestet, deszkát vagy betonlapot helyeznek fölé, hogy a föld közvetlenül
ne érintse a testet. A koporsó nélküli temetést Kirşehirben a keresztény vallás
hatásának tartják.[36]
A holttestet úgy teszik a földbe, hogy a jobb oldala a kible (Mekka iránya)
felől legyen. A jelenlévők egy-egy marék földet dobnak a sírba. Az elhantolás
után az imám a halott feje felett imádkozik a gyászolók körbeülik a sírt és
imádkoznak. Általában halmot nem emelnek a tetem fölé, csak körberakják kövekkel
a sírt, s a fejéhez, lábához egy-egy nagyobb követ tesznek. (A sírjelölés részleteire
a temető és a társadalom viszonyát elemző fejezetben térek ki.)
Sírmellékletek, a halottetetés szokása
Törökországnak
számos helyén az a szokás, hogy az örökkévalóságra felkészülve a halottal együtt
temetik azokat a tárgyakat, amelyeket életében szeretett, vagy amelyekről úgy
gondolják, hogy szüksége lesz rá a túlvilágon. Sivas vidékén, Kevenli faluban
a halottal temetik a pányvakötelet és a dohányos dózniját, s télen a paplanját
is. Urfában a nők gyűrűjét, fülbevalóját és a menyasszonykorában viselt holmiját
teszik a sírba.[37] Ugyancsak Sivas környékén pl. Yalören faluban az ujján hagyják
a gyűrűjét; Subasi faluban (Çankiri) pénzt is dobnak a sírba, s ha korábban
már mást is temettek arra a sírhelyre, többet tesznek, hogy osztozkodni tudjanak
a másvilágon. Az Anamashoz tartozó Çariklar faluban a halott szájába tesznek
pénzt. Bergama falvaiban pedig a halott összes holmiját (kedves használati tárgyait)
vele temetik.[38]
Datçaban ajándékot készítenek számára. Két karóra különféle színes rongyokat
kötnek, majd a karókat beszúrják a sír fejtől és lábtól eső végéhez. Így biztosítják
a holtat arról, hogy megőrzik a földi világon hagyott dolgait.[39] (Valójában
a zászlós sírjelölésről van szó. A sírjeleket tárgyaló fejezetben kitérek rá.)
A karatepeliek, amikor lepelbe teszik a holttestet haragaç (hardal ~ Brassica
nigra ~ fekete mustár) szárának egy darabkáját és egy levelét a halott kezébe
teszik, mondván: "fogd ezt a levelet és vidd el apámnak ajándékba".[40]
A tahtadzsik körében szokás, hogy a sírra tűzött zászló alá cukrot tesznek,
amelyből a halott legközelebbi rokona (esetleg gyermeke) minden nap elfogyaszt
egyet. Ugyancsak ők a halott feje felől korsót és poharat hagynak a temetés
után valamint a sírlátogatások alkalmával tüzet gyújtanak és kávét főznek. A
temetői tűzgyújtás a temetés utáni harmadik, hetedik és negyvenedik napon a
halottnak a rossz szellemek és a vadállatok elleni védelmét szolgálja. A Beltirek[41]
a sír jobb oldalán gyújtanak tüzet, a sírba ételt, italt dobnak. Elazig megye
Şih Hasan falvának temetőjében számos sírnál látható a tűz nyoma. A halottetetés
és itatás más vidéken is hagyomány: Tartumban péntekenként ételt öntenek a sírra,[42]
Çiçektepe faluban pedig a friss hantot locsolják meg vízzel, majd eltörik a
korsót, hogy a halottnak nyugalma legyen, ne nyíljon meg a sírja.[43]
A szokás változását mutatja, hogy ugyanebben a faluban az utóbbi években már
nem minden temetés után törik el a korsót, hanem elviszik a falu szobájába (muhtarlik
~ a falugazda hivatala), vagy a dzsámi kútjához, és aki iszik belőle, az a halott
emlékére teszi. A XVII. században még általános lehetett a halottitatás szokása,
erre utal a vezetőréteg fekvő sírköveinek közepén látható lyuk. Ezen át öntözték
a sírt. Úgy tűnik, a szokás mára már csak a paraszti kultúrában őrződött meg,
de csak helyenként. Azonban a városi temetőkben a halottakért állított kutak
a halottitatás emlékét idézik.
Hagyaték
Az elhunyt személyes holmiját, használati tárgyait ha végrendelkezett, úgy annak szellemében szétosztják. Ha nincs végrendelete, a ruháit kimossák (három napon belül) és odaadják a közeli rokonoknak, szomszédoknak vagy adományként a szegényeknek azért, hogy megemlegessék róla az elhunytat. Néhány személyes tárgyat, így a sapkáját, és a derekán viselt textilövet (kuşak) a ház valamely magas pontjára pl. gerendára akasztják, mintegy mementóként a hátramaradottak számára.
A tor
A temetést követően
a halott emlékére a harmadik, hetedik, negyvenedik és ötvenkettedik napon és
az évfordulón megemlékezést tartanak. A szokás vidékenként változó, azonban
a negyvenedik és az ötvenkettedik napi megemlékezést szinte minden helyen megtartják
a temetőben és a háznál is. Számos faluban, már a temetés estéjén vagy az azt
követő első csütörtökön rendeznek halotti tort. A közösség együttérzésének szép
példáját adja, hogy a halálesetet követő első naptól egy héten vagy tíz napon
át a szomszédok, rokonok étellel segítik a gyászolókat. Valójában arról van
szó, hogy a veszteség mértékét és a temetéssel járó kiadásokat igyekeznek csökkenteni
ezzel, hogy étellel is segítik a ház népét. A szokás elsősorban azokon a helyeken
él, ahol a haldoklás idején kiborítják vagy eltávolítják az ételeket, mert azt
tartják, Azrail megmérgezi azokat. Pl. Muş vidékén három napig nem szabad a
halottas házban főzni. Hasonló szokással találkozunk Afyon és Kizilcahamam környékén
is. Lakomával egybekötött megemlékezéseket itt is tartanak, de nem a halálesetet
követő napokban, hanem a szakrális hagyomány diktálta időben.
Anatólia-szerte különféle elnevezéssel illetik a halott emlékére rendezett tort.
Az általánosan ismert elnevezés az ölü yemegi ~ halotti étel, azonban Çubukban
"ki" Balören, Erzurum vidékén Kirk ekmegi. Az északi jürükök között
és Divrigi, Içel falvaiban Kazma takirtisi, Çetinkayaban, Tunceliben: Ölümün
kirki; Kevenli, Sebinkaracahisar, Alacahöyük környékén Can asi; Içelben Can
helvasi, Erzurum vidékén hayir, Ölü ekmegi, Urfában, Siverekben Kazma kürek
helvasi. A karatepeiek yiyecegini etmek-nek a tahtadzsik "hayirli vermek"-nek
mondják.[44] A halotti tor ősi kulturális örökségként, ha vidékenként eltérő
formában is - napjaink hagyományvilágában is él. Archaikus példáját adja a Beltir
törzsbélieknek a temetést követő harmadik napon rendezett ünnepsége (Ölü aşi):
"A torra nem hívnak sok vendéget. Az elkészített étel és ital felét a halott
lelkéért a tűz szellemének ajánlva tűzbevetik. A temetést követő hetedik napon
az egész família (nők és férfiak együtt) elmennek a sírhoz. A sír jobb oldalán
nagy tüzet raknak, a magukkal vitt ételekből, italokból a tűzre dobnak, aztán
a sírra rakit öntenek és ételt dobnak - mondván: "idd ezt a rakit, edd
ezt az ételt, neked ajánljuk" - majd maguk is enni és inni kezdenek. A
megmaradt ételt a tűzbe dobják. A temetés huszadik napján a házban rendeznek
tort. A tűzbe most is ételt dobnak és rakit öntenek. A negyvenedik napon újra
kimennek a temetőbe és megismétlik a hetedik napon végzett szertartást. Hat
hónap után újra lakomát tartanak, de a legnagyobb megemlékező ünnepséget a haláleset
első évfordulóján rendezik. Ekkor összejön minden rokon és barát, s együtt mennek
a temetőbe, s a már ismertetett módon zajlik a szertartás" - írja S. V.
Örnek,[45] Abdulkadir Inant idézve. A szertartás a sámánhit emlékeit őrzi az
altaji törökség halottkultuszára vezethető vissza. Jó példáját adja annak, hogy
a monoteista vallás minden ereje (erőszakossága) ellenére miként őrződnek meg
ősi kulturális elemek a hagyományokban. Magyarázatként azt tudjuk felhozni,
hogy az alavita Beltirek vallási különállásuk miatt az iszlám perifériájára
szorultak - gyakorlatilag a hegyekbe vonultak vissza, ahol kevésbé érte őket
a szunnita irányzat hatása, nem beszélve egyéb, a "civilizáció" diktálta
kényszerről. Ugyanez elmondható a nomád jürükökről, sőt a ciprusi törökök bizonyos
csoportjariól is, akik a halott lelkéért áldozati állatot ölnek. Ali Tanyildiz
a Honamli jürükökről írja: "ha közülük meghal valaki, a legközelebbi rokona
állatot áldoz, juhot öl, s az állat húsát a halott emlékére elfogyasztják."[46]
Az ünnepség neve "şin kurbani". A ciprusi törökök halotti áldozatát
"kabir kurbani"-nak (emlékáldozat) mondják. Csak szórványadataink
vannak a halotti állatáldozatról, azonban abból, hogy a Karakoyunlu és Akkoyunlu
törzsbéliek leszármazottjainak szállástemetőiben számos kosformájú sírjel található,
s az ilyen tipusú sírjelek állítása századunk első negyedéig szokás volt, arra
következtethetünk, hogy sokkal gyakoribb lehet az állatáldozat, mint azt az
irodalom alapján gondoljuk.
A halotti tor ideje tehát változó, például Karahanban (Kelet-Anatólia) az egy
hónapos gyászidő után rendezik. Ilyenkor az asszonyok addig fonákul viselt ruháikat
megfordítják, a férfiak megborotváltoznak és lakomára jönnek a házhoz, ahol
bejelentik a gyász végét.[47] A karatepeiek a haláleset után hat hónappal, vagy
egy évvel rendezik a tort, (yiyecegini etmek) amelyen csak a meghívottak lehetnek
jelen.[48] A meghívottak köre helyileg változó, számos faluban a rokonokon,
ismerősökön kívül a halottmosók, sírhúzók és falu szegényei közül is kapnak
néhányan meghívást. A kínált ételek a család anyagi helyzetétől függően változnak,
de rendszerint leves, hús, pilav (bulgur vagy rizs) dolma, börek, keskek, sarma,
bamya, fasulye (bab) helva, baklava, ayran kerül az asztalra, általában az elhunyt
kedvenc ételei.[49]
A toron résztvevők a halott lelkéért imádkoznak. Karahanban az elhunyttal szembeni
nagy tisztességnek számít ha a falu szegényeinek ételt küldenek. Amíg a gyászidő
tart addig szokás a részvétlátogatásokat megejteni. Nem egyenként, hanem 5-6
fős csoportokban mennek a távoli rokonok, ismerősök is. Közülük a tehetősebbek
mielőtt elindulnának küldenek egy kost a családnak, a kevésbé tehetősek 5-10
kg cukorral segítik őket. Arra is van példa, hogy a távolról jövőket a szomszédok
látják vendégül - minden nap más háznál az ott tartózkodásuk idejéig. Ilyenkor
is szokás egy-egy kost vágni, hogy tisztességgel megvendégeljék a látogatókat.
A részvétnyilvánítások bizonyos formulák szerint zajlanak. Leggyakrabban a következőket
lehet hallani:
- Vígasztalódást
kívánunk.
(Başiniz sag olsun.)
- Ne adjon az Isten több keserűséget.
(Allah başka aci vermesin.)
- Allah kitartó türelmet adjon nektek.
(Allah ecir - sabir versin.)
- Kegyelmezzen Isten a hátramaradottaknak.
(Allah geride biraktiklarina acisin.)
- A Paradicsomban találja meg helyét.
(Mekani cennet olsun.)
- Ne adjon az Isten olyan fájdalmat, ami ezt elfeledteti.
(Allah bu aciyi unutturacak aci vermesin.)
- Isten szent hite és a Korán megadassék (vígasztalódást ad).
(Allah iman, Kur'an nasip etsin.)
- Őt Isten nyugosztalja, titeket éltessen.
(Allah o yattikca sizleri yaşatsin.)
- Bőséges legyen a földje.
(Topragi bol olsun.)
- Allah bocsássa meg a bűneit.
(Allah taksiratini affetsin.)
- Ezen a világon senkit meg nem bántott, a túlvilágon őt se bántsa az Isten.
(Şu dünyada kimseyi incitmemisti, Allah da ahrette onu incitmesin.)
- Allah a földjének erejét (életét) gyermekeinek adja.
(Allah topraginin yaşini evlatlarina versin.)
- Békéljen meg a lelketek.
(Caniniz sag olsun.)
- Nagy helyről jött a parancs.
(Emir büyük yerden)
- Fatima anyánk türelmét adja Isten.
(Allah Fadime Ana sabri versin.)
- Allah Jób türelmét adja.
(Allah Eyyub Sultan sabri versin.)
- Mit tehettek ... mindnyájan oda jutunk.
(Neylersiniz hepimizin gidecegi yer orasi.)
- Ma neked, holnap nekem (jut ez a sors).
(Bugün sana, yarin bana.)
- Ez a világ rendje, aki elment, vissza nem jön.
(Dünyanin hali ... giden gelmez.)
- Mindnyájan az ő útjára térünk.
(Hepimiz o yolun yolcusuyuz.)
- Nem lehet az Isten parancsának ellenállni.
(Tanrinin emrine karşi gelinmez.)
Beletörődés
a megváltoztathatatlan sorsba. Mi mást is mondhatnának a részvétnyilvánító formulák.
Városokban az újságok is közlik a részvétnyilvánításokat, többnyire magas tisztséget
viseltek halálesetekor. A fentebb vázolt szokások mindennél jobban bizonyítják,
hogy a részvét nem puszta szó. A rítus befejező szakaszának valóban az a célja,
hogy a gyászolók megbékéljenek a sors akaratával és az életük visszatérjen a
hétköznapok medrébe. A negyvenedik és ötvenkettedik napi halotti megemlékezések
a szakrális hagyomány diktálta formula szerint zajlanak. A tevhit recitálása[50]
és a halott lelkéért való könyörgés meghozza a lélek nyugalmát.
A néphit szerint a holtra váró utolsó nagy próbatétel, szenvedés a 40, és az
52. napon következik be. Ekkor válik el a hús a csontokról, ekkor adja át valójában
a testét a földnek. Fájdalmát enyhítendő az érte mondott könyörgés.[51]
A tortól és az imával járó megemlékezéstől függetlenül is íratlan szabály diktálta
kötelesség a sírt meglátogani, azonban ez csak a közvetlen hozzátartozókat érinti.
Ankara környékén a temetést követő napon, napfelkelte előtt, Afyon, Sivas, Uşak
környékén másnap bármely napszakban, Çubuk, Eskişehir, Kirşehir, Nigde vidékén
egy héttel a temetés után, Çorum, Divrigi, Kevenli falvakban három nap elteltével,
míg Kastamonuban negyven nap múltán mennek a sírhoz.[52] Az iszlám szerint a
temetőlátogatásra legalkalmasabb a szerda, a péntek és szombat, mivel ezek szent
napoknak számítanak.
Az elhunyt emlékét
a közvetlen családtagok, rokonok őrzik. Az ő feladatuk a hagyomány normáinak
megfelelően a halottat ellátni, eltemetni, kívánságait végrehajtani és az emlékét
tisztelni, ápolni. A gyász közvetlenül őket érinti, de egy bizonyos ideig, a
gyászidő végének bejelentéséig, a gyász megtöréséig a faluközösség is részese
a rítusnak. Az utolsó megemlékezésekkel azonban a szerepe lezárul. A halotti
rítus során válik el igazán, hogyan funkcionál a közösség összetartó ereje,
amelyre nemcsak a bajban, de a hétköznapok társasmunkáiban is szükség van. Az
anatóliai szokások szép példáit adják a hagyomány erejének, a klasszikus emberi
értékeknek.
A gyászolókra az elhunythoz fűződő rokonsági fokoknak megfelelően hárulnak feladatok,
a terhek nagyobb részét ők viselik, a gyász megkülönböztető jegyeit ők hordják.
Közülük is a nőkre nehezedik az elvesztett családtag iránti fájdalom súlya,
hiszen a társadalmi státuszuk a férjektől függött. Főleg ha idős asszony marad
özvegyen sorsa jobbrafordulását aligha várhatja. Ha fiatal az özvegy, és még
nem nőttek fel a gyermekei, a kirvelik [53] (a műrokonság intézménye) támogatására
számíthat.
A gyász ideje változó, a helyi hagyomány az irányadó és függ a gyászolók nemétől
is, hiszen legtovább az asszonyok és a gyerekek gyászolnak, a férfiakat kevésbé
érinti a közösségi elvárás. A gyászidő lehet három nap, egy hét, egy hónap,
negyven nap, fél év vagy akár egy év. (A halotti megemlékezések ideje bizonyos
értelemben a gyászidőre is utal.) A legtöbb helyen azonban a vallási hagyománnyal
összhangban a negyvennapos gyász gyakorlata él. Ez idő alatt a gyászolók szűkebb
és tágabb körének bizonyos tilalmakat kötelességük szem előtt tartani. Így nem
hordhatnak színes ruhákat, nem festhetik magukat, nem hallgathatnak rádiót,
egyáltalán mindenféle szórakozási alkalomtól távol kell tartaniuk magukat. Ilyenkor
elhalasztják a betervezett esküvőket, eljegyzéseket is. A közvetlen hozzátartozókra
fokozottan érvényes az elvárás. Ők viselik a gyász megkülönböztető jegyeit.
Anatóliában a gyász színe fekete, bár néhol, így Ineviben a fehér gyászviselet
szokás. Az asszonyok a gyász jeléül fonákul hordják a ruháikat, fejükre fekete
kendőt kötnek. Kars vidékén, Yemençayir faluban a halálesetet követő 52 napig
viselik a gyászjegyet. Karahanban egy hónapig hordják a fonák ruhát. Erzurum
(Dogan falu) gyászolói nem mossák ki a ruhájukat. A türkmének levágnak a hajukból
(egy tincset) és megbontják hajfonataikat.[54] Kars vidékén a siratóasszonyok
arcukat verik, hajukból egy tincset levágnak és fonákul viselik a ruhájukat.
A férfiaknak nincs gyászviseletük. Rájuk nézve kötelező szabály, hogy kirívóan
ne öltözzenek és a gyászidő leteltéig nem borotválkoznak.
Ha a gyászidőbe esik valamely jelentős vallási ünnep, a ramadán vagy az áldozatünnep
fokozottan ügyelnek arra, hogy ne szegjék meg a tilalmakat. A nagyünnepet szokás
ilyenkor gyászünnepnek (yas bayrami) keserű ünnepnek (aci bayrami) fekete ünnepnek
(karali bayrami) nevezni az amúgy mélyen vallásos tartalmú ünnepnapokat. Ha
ekkor jön részvétlátogató a családhoz, édesség és cukor helyett csak cigarettával
és keserű kávéval kínálják.
A gyászidő vége a temetési rítus utolsó szakaszának lezárását jelenti, tehát
hangsúlyos esemény. Ünnepség keretében hirdetik ki a gyász végét, a tilalmakat
feloldják, és az élet valóban visszatér a megszokott medrébe. A gyász végének
kihirdetése néhol egybeesik a halotti tor rendezéseivel, vagy a haláleset évfordulójával,
itt a halottra emlékezés szakrális ünnepével, de ettől eltérő is lehet, attól
függően, hogy a helyi hagyomány hogyan alakult. Például Erzincanban egy hét
vagy tíz nap elteltével rendezik a yas hamami ünnepséget, ami úgy zajlik, hogy
a gyászoló család a török fürdőbe (hamam) hívja a hozzátartozókat, rokonokat,
különös tekintettel azokra, akik a halált követő napokon élelmiszerrel segítették
őket. A rituális mosakodás szabályainak megfelelően "megtisztulnak"
- majd megvendégelik (étellel kínálják) a megjelenteket. Urfában a rokonok hívják
meg az elhunyt családját, a férfiakat elküldik borotválkozni. Zaraban a halálesetet
követő ötödik napon, vagy egy hónap elteltével a gyászoló család asszonyai és
a szomszédok a háznál összejönnek és megfürdenek. Merzifonban negyven nap után
rendezik a yas hamami ünnepséget, Kayseriben ugyancsak negyven nap elteltével.
Nigde-ben negyven nap után, Erzurumban három nap, vagy egy hét elteltével. A
felsorolt példák számát lehetne még szaporítani, azt azonban így is jól illusztrálják,
hogy mennyire eltérő a helyi hagyományok szerint alakuló gyászidő. Hogy miért
alakulhatott így, azt nehéz lenne eldönteni. Nyilván a törzsi hagyományok, az
ökológiai körülmények, vagy ezek együttes hatására kialakult paraszti munkaszervezetek
ismerete adhatna feleletet. Egyben azonban mindenhol azonosak: a gyász végének
kihirdetése pontot tesz a szokássor végére is. Ilyenkor feloldják a tilalmakat,
az asszonyok kifordítják az addig fonákul viselt ruháikat, a fejkendőjük alatt
hordott fekete talizmánt (muska ~ írás, Korán-idézet) fehérre vagy vörösre cserélik.
Inevinben a menyasszonylányok jövendőbeli anyósuktól egy öltözet ruhát kapnak
ajándékba és világoslila vagy meggyszínű "írást" kötnek a kendőjük
alá. Mindnyájan elvégzik a rituális mosakodást és kihirdetik a gyász végét.
Hogy a lelkében ki-ki meddig hordozza a szomorúságot egyéni sors és alkat kérdése.
Ha rövid ideig is, a gyász megtartását alapvető erkölcsi kötelességnek tekintik,
s nem tagadják meg azoktól sem, akik valamilyen módon vétettek a közösségi normák
ellen. A hagyománytisztelet nagy erénye a törököknek. Bár, miként a kultúra
minden területe, így a szellemi kultúra is - beleértve a halotti rítust ölelő
hagyományokat is - az idők folyamán természetesen változik. Üteme azonban lényegesen
lassúbb, mint az élet egyéb területén. Oka az ősök tisztelete és a kegyelet,
amely a török népi kultúra alapvető erkölcsi kategóriája.
Siratás
A siratást a
halott közeli nőrokonai végzik. Olykor "hivatásos siratók". A halottat
a fejénél állva siratják el, miközben fájdalmukat mellük és arcuk ütögetésével,
hajuk kibontásával, mint a gyász szemmel látható jeleivel is kimutatják. A siratás
addig tart, amíg a holtat el nem viszik a házból. Büyükkarabag faluban miután
elvitték a háztól nem szabad siratót mondani. Balica faluban (Emirdag) nagy
szégyennek számít, ha nincs aki elsirassa a holtat. A siratók a szellemi kultúrának
abba az archaikus rétegébe tartoznak, amelyeket már csak a paraszti kultúra
őriz. A városi szertartásból hiányoznak a halottsiratók.
A paraszti kultúrában az emberélet fordulói jelképesen fogalmazódnak meg, az
élet szakaszait jelzik. Az egyik szakaszból a másikba való átlépés fontos változást
hoz nemcsak az egyén, hanem a közösség életében is. A fordulópontokhoz (legénnyé
avatás (sünnet) lakodalom, temetés) fűződő szokásokat a néprajztudomány átmeneti
rítusoknak nevezi. Az emberélet fordulóin belépő rítusok szabályozzák az egyén
és a közösség viszonyát, megfogalmazzák az erkölcsi normákat, viselkedésmódokat,
az érzelmi viszonyulást. Mintegy támpontot adnak az események lebonyolításához,
s a keletkezett feszültséget, fájdalmat feloldják. Utalásaikban gyakori a születés
és a halál képzetének kapcsolata. A népköltészet szép példáit sorakoztathatnánk
annak igazolására, hogy a lakodalmas lánysiratók és a halotti siratók nemcsak
gondolattársításaikban, hangulatukban, hanem szerkezetükben olykor dallamfűzésükben
is hasonlóak.[55] A lánysiratók (gelin yasi) agidi) ellenkező előjellel ugyan
- megfelelnek a halotti siratóknak. A siratóversek olykor az életutat, az elhunyt
erényeit, vagy a halál okát mondják el, vagy mint a 10. siratóvers strófái,
a halotti szertartást éneklik meg.
Halottsiratók:
1. Ötme bülbül
mezarim başinda
Arzum kaldi topraginda taşinda
Hem ayrilik hem hasretlik başimda
"Csalogány, ne énekelj a síromnál
Kívánságom a földben maradt, kőben
Elválás és vágyakozás a fejemben
2. Ölüm geldi
de bizim elde kişladi
genç oglandan genc gelinden başladi
Benim yavrularim da aciyi unutup işe başladi
Jött a halál és kezével megsuhintott minket
Fiatal legényeken, lányokon kezdte
Gyermekeimet sem kímélve dolgához látott.
3. Hezer ölüm hezer ölüm
Her evleri gezen ölüm
Kurulu düzeni bozan ölüm
Yavrulari öksüz koyan ölüm
Csúf, csúf halál
Minden házon végig járó halál
Teremtett rendet rontó halál
Kicsinyeket árvává tévő, halál.
(1-3. Ahmet Topbas gyűjtése Baglica és Karapinar falvakban tatár adatközlőktől
lejegyzett szöveg.)[56]
4. Batidan geliyor
davulun sesi
Alli yemenili, egdirmis fesi
Götürmüyor benim beyim nefesi
Amanim da iller beyime n' oldu?
Vadesiyle degil, ciritten öldü
Kara koyun gelmiş kuzusunu ister
Beyim utancindan yarasi gizler
N'oldun, hey Allahim bir ogul göster
Amanim da iller beyime n'oldu
Vadesiyle degil, ciritten öldü
Nyugatról hallik a dob hangja
Vörös fátylát, félrecsapott fezét,
Az én uram lélekzetét, nem viszi
Oh jaj, mi történt urammal?
Idejekorán gerelytől halt.
Fekete juh jött, bárányod akarja
Uram szégyenétől titok a sebe
Oh jaj mi lett az urammal;
Idejekorán gerelytől halt.
(Şeyh Sami faluban gyűjtötte Ahmet Talát)57
5. Davulcusu
(kaya dibi) dolaşir
Kervanlari ey (kuzu gibi) meleşir
Ümmü gizin (annesine gara haber) ulaşir,
Nerelere goydun (akmiyasi çaylar) Ümmümü
Sziklák közt jár a dobos,
Karavánja úgy béget, mint a birkák,
Ümmü lány anyja is megtudja a rossz hírt,
Ümmümet hová tetted átkozott folyó,
Ümmümet
6. Gurbetin
yollari dikendir, diken,
Kör olsun dikeni yollara eken
Idegen föld útja tövissel van teli
Vakuljon meg aki a tövist oda veti.
7. Evlerinin
önü yüce
Evlerin damlari yerde
Giz anasi, giz anasi
Elinde mumlar yanasi
Magas házak eleje
A tetejük leér a földre
Lányos anya, lányos anya
Kezében égnek a gyertyák
8. Saçlari sirmali
kilime benzer
Sallenen [sallanan] boyuna gurban oldugum
Çiçekli yaylanin gülüne benzer
(ney, ney, de ney, ney ney de ney)
Haja ezüstszállal szőtt kilimhez hasonló
Lengedező termetébe beleszerettem
Virágos, nyári legelő rózsájához hasonló
9. Senem'in kiydigi [giydigi] ipekli sari
Ölmeden yüzünü görsem baci
Bozuk degirmenin girik sirgabi
Suyu geldi çaglamaya basladi.
A sárga selyem, amit Szenem felöltött
Bár látnám az arcod néném, mielőtt
meghalok
Elromlott malom törött vitorlája
Megjött a vize, csobogni kezdett.
(5-9. Sípos János gyűjtése és fordítása.)[58]
10. Ali baba
der ki, bu dünya fani,
Veren alir imiş o tatli cani,
Hifz edebilirsem eger imani,
Dünyayi bir pula satip gidiyorum
Ali atya mondta, az élet múlandó
A drága lelket, aki adta, visszaveszi
Jegyezd ezt meg, ápold a hitet
Odaadom a világot egy garasért, elmegyek.
Ruh çikinca
ceset ortada kalir
Bütün insanlari bir gayret alir,
Kurulur bir kazan çabucak yanir
Dedim sükutuma düştüm gidiyorum.
Hiába minden erőfeszítés
Amikor a lélek elszáll a test magára marad
Gyújtják a tüzet, hozzák az üstöt
Mondom némaságba estem, elmegyek.
Baglarlar çeneni
örterler yüzün,
Parmaklar baglanir uzanir dizin
Eger açik işe yumarlar gözün,
Güzelce ruhumu teslim ediyorum.
Felkötik az állad, letakarják arcod
Ujjaid kötözik, kinyújtják a térded
Nyitott szemed lefogják
Odaadom szépen a lelkemet
Çabucak boyuna bir ip ölçerler,
Güzelce üstüne kefen biçerler,
Öd tüttürüp zemzemini saçarlar,
Onlari geriden ben seyrediyorum.
Testedről sietve szalaggal méretet vesznek
Rá szépen lepelt szabnak
Aloét füstölnek, szent vizet hintenek
Én visszanézek rájuk
Dört kişi dört
yandan tutarlar hele,
Korlar teneşirin üstüne bile,
Hocalar peştemal sararlar bele,
Büyük muradima erip gidiyorum.
Négyen négyfelől tartanak már
Asztalra tesznek
Hodzsák lepelbe csavarnak
Nagy célom elérvén - elmegyek.
Biri yur, birisi
suyunu koyar,
Agzina, burnuna köpükler yigar
Bir yandan ufalar, bir yandan sigar
Büyük abdestimi alip gidiyorum.
Egyik mosdat, másik a vizet önti
Szádba, orrodba habot tölt
Egyik felől bedörzsöl másikon letöröl
Nagy abdesztet véve elmegyek
Toplanir hocalar hemen bir yere
Derler ki oturun hemen devire,
Verirler "kabultu ve heptu" diye,
Borcumu edâ edip verip gidiyorum
Összegyűlnek a hodzsák rögtön valahol
Mondják, hogy üljetek le imádkozni
Kénytelen-kelletlen mondják
Letudva az adósságom, elmegyek
Bir yanda teneşir
salaca hemen
Yakasiz gömlegi giyen o zaman
Dört kişi dört kola girdigi zaman
Evlât ayalimi koyup gidiyorum
Az asztalon oldalra fordítanak
Gallértalan ingbe bújtatnak
Amikor karjába vesz a négy ember
Asszonyt, gyermeket elhagyva indulok
Saglam yere
koydu ise temelin,
Eger ki var ise hayir amelin
Bülbül gibi söyler güzelce dilin
Kolayca sualim verip gidiyorum.
Jó földbe tettek ha van rá alapod
Ha van jótéteményed,
Szépen szól a szó, mint a csalogány
Nyugodtan megyek el.
Tabutun içine
seni koyarlar
Salacaya kolan ile sararlar
Çoluk çocuk nerde deyi ararlar
Omuzdan omuza uçup gidiyorum
Koporsóba tesznek téged
Áthúzzák rajtad a kötelet
A gyerekek csodálkozva keresnek
Vállról vállra repülve elmegyek
Götürürler musallaya koyarlar
Er kişiye niyet edip uyarlar
Duymayanlar "Bu kim?" diye sorarlar
Bütün ahbaplara sükut ediyorum.
Visznek és a szent kőre tesznek
A férfiak inteni (meginteni) akarnak
Ki nem halottra, kérdi, ki ez?
Már nem szólok senkihez
Ali baba nere koydun malini
Hiç birisi sormaz oldu halimi
Kaparlar agzina yedi salini
Kaba yeller gibi esip gidiyorum.
Ali atya hová tetted a vagyont
Nem volt ki ismerné a helyzetem
Letakarnak, hét hintán
Mint a szélvész, eltűnök.
Açarlar mezar
beklerler seni
Içine koyarlar tabutla teni
Okurlar bir yasin dönerler geri
Dünyadan alâkam kestim gidiyorum
Ásó és sír vár rád
Koporsóval beletesznek
Olvasnak egy imát, és visszafordulnak
Már nincs dolgom a világgal, elmegyek
Cenazeyi gömüp
dönerler geri,
Toplanirlar eve hep ufak iri
Orda Kur'an okur hocanin biri
Başiniz sagolsun diyen gidiyor
A holtat eltemetik és visszatérnek
Összegyűlnek a házba kicsik, nagyok,
Ott a hodzsákból valaki imát mond
Jönnek a vigasztmondók
Yakin akrabalar
kalir orada
Kimi aglar, kimi güler arada
Kimisi mal saklar o sirada
Her biri bir yandan gayret ediyor
Maradnak a közeli rokonok
Van ki sír, van ki nevet
Akad, ki a vagyonra gondol
Mind nagyon, igyekeznek
Derler ki; yalayalim bir parmak bali
Getirin ortaya bölelim mali
Kimi kilim ister kimisi hali
Sehmine düşeni alan gidiyor
Mondják hadd nyaljak egy ujjnyi mézet
Add elő és oszd el a vagyont
Van ki a kilimet akarja, más a szőnyeget
Aki megkapta a részét elmehet
Unuturlar seni
üç gün geçmeden,
Ruhun için biraz helva pişmeden
Kimi gider, su getirir çesmeden,
Bunlarin cümlesini ben seyrediyorum
Három nap múlva elfelejtenek
Anélkül, hogy a lelkedért helvát főznének
Van ki a forráshoz megy vízért
Én látom mindőjüket.
(Ali Kavafoglu
gyűjtése 1956. Kayseri.)[59]
Jegyzetek
1. Glasenapp, von H. 1975. 393-415.
2. Korán. 2:154. 1987.
3. Korán. 1974. R:25. 22:23, . 3:133,
4. Aries, P. 1987. 353.
5. Örnek, S. V. 1971. 25.
6. Örnek, S. V. 1971. 15-16.
7. Örnek, S. V. 1971. 17.
8. A színszimbolika utalásai: a vörös az élet, a fekete és a fehér a gyász színe.
9. Örnek, S. V. 1971. 19.
10. Örnek, S. V. 1971. 20.
11. Tőzeg (tezeg) szárított, leveles trágya. Tűzrevalónak
használják. Örnek, S. V. 1971. 22-23.
12. Örnek, S. V. 1971. 23.
13. Vizesedény, kanna.
14. Veziroglu 1976. 7762.
15. Örnek, S. V. 1971. 23.
16. Örnek, S. V. 1971. 62.
17. Örnek, S. V. 1971. 64. Vö: Kalayci, M. 1970. 37-40.
18. Örnek, S. V. 1971. 63.
19. Veziroglu, 1976. 7762. Vö: Veziroglu.
20. Kazakisztánban hasonló hiedelmekkel találkoztam. A halotti toron az áldozati
juh fejének rituális osztásakor az állat szemét az özvegy kapja, hogy "őrizze
az elhunyt tekintetét". A szokás gyökere az lehet, hogy az emberi emlékezetben
legtovább és legélénkebben az elhunyt tekintete, a "nézése" marad
meg.
Vö: Aydinoglu, G. 1980. 8901-8903.
21. Örnek, S. V. 1971. 44-45.
22. Örnek, S. V. 1971. 38-39.
23. Ankarában, a Kayşiyaka temetőben szolgáló hullamosók fizetése 1991-ben 1
millió 200 ezer Tl volt, ami az akkori fizetési kategóriák legalacsonyabb foka
lehetett.
24. "Negyven baj"-ban szenvedő gyermek, alultáplált, rosszul fejlett.
Nálunk a népi nyelvhasználatban "ebagosnak" nevezett gyermek.
Örnek, S. V. 1971. 48-51.
25. Örnek, S. V. 1971. 53.
26. A Toros hegyvonulat mentén élő etnikai csoport, későbbi fejezetben külön
ismertetem.
27. Karamagarali, B. 1992. 13; 25.
28. A Balkán-háborúról szóló híradásokban ma is gyakran olvasni levágott fejű
tetemekről. A keresztény Európa borzadva és értetlenül szemléli az eseményt.
A szokás az utolsó imádság megtagadását célzó vallási tiltásban gyökerezik.
29. Yasin-i Şerif selati Tetriciye ve seçme dualar (én.) Istanbul.
30. Örnek, S. V. 56.
31. Főleg lázok élnek ezen a területen.
Vö: Andrews. 1992.
32. Örnek, S. V. 1971. 57.
33. Örnek, S. V. 1971. 57.
34. Örnek, S. V. 1971. 57., Vö: Kalafat, Y. 1990, 103, Turan M. 1982. 546.
35. Örnek, S. V. 1971. 57-58.
36. Örnek, S. V. 1971. 72-73.
37. Kible = imádkozás iránya. A dzsámikban a mihráb jelzi az irányt. Mohamed
először Jeruzsálemet majd Mekkát jelölte kiblaként.
Öztelli, C. 1959. 1860.
38. Önek, S. V. 1971. 72.
39. Örnek, S. V. 1971. 73.
40. Örnek, S. V. 1971. 73., Vö: Karamagarali, B. 1992. 25.
41. Beltirek oguz leszármazottak az alavita abdalok egyik törzse.
42. A halottetetés szokása Kazakisztánban is gyakorlat. A temetőkben a sírok
mellett asztalt és lócát látni, ami azt bizonyítja, hogy a sír mellett a halottra
emlékezve étkeznek. A kaukázusi szvanok halottetetésének szokásáról Ujváry Zoltán
1984. 132. a grúzok hagyományaiból Juhász Ágnes 1984. 133. hoz párhuzamot.
43. Topbas, A. - Seyirci, M. (én). 12.
44. Örnek, S. V. 1971. 89. Vö: Kalayci, M. 1970. 37-40.
45. Örnek, S. V. 1971. 9l.
46. Tanyildiz, Ali. 1990. 152.
47. Tan, Nail Kaya 1965. 3712-13.
48. Örnek, S. V. 1971. 89.
49. Örnek, S. V. 1971. 91. Vö: Németh Gy. 1990. 185.
50. Tevhit = isten egyedülvalóságának hite és megvallássa: "la ilahe illallah"
recitálása.
Lásd Németh Gyula 1990: 185.
51. Veziroglu, Ilter: 1976. 7762.
52. Örnek, S. V. 1971. 80.
53. Örnek, S. V. 1977. 183. Vö: Kudat, A. 1974.
54. Örnek, S. V. 1971. 84.
55. Szinte előzmények nélküli és módszerében is példaértékű Sípos János népzenei
gyűjtése, dallamelemzése és szövegfordítása. Végre magyarul megjelent kitűnő
írásában az anatóliai siratók bemutásával megvillantja előttünk a török népköltészet
gazdagságát.
Sípos János. 1994. 46-58.
Vö: Boratav, P. 1982. 337-362.
56. Seyirci, M. - Topbaş, A. im. 14. p.
57. Öztelli, C. 1983. 425.
58. Sipos J. 1994. 56-57.
59. Örnek, S. V. 1977. 227-229.
