Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

IV. Temető és társadalom

Az iszlám halottkultuszban a temetők sokszínű, sokrétű kultikus hagyományt őriznek. Olyan komplex jelrendszert alkotnak, amely betekintést ad a szakrális hagyomány világába, ugyanakkor a társadalmi értékrendet, a népi kultúra egyéb megnyilatkozásait is sejtetik még évszázadok távlatából is. A temetők sírjelei az iszlám világképet, a kultúra koronkénti jellegzetességeit tárják elénk. A török temetőkultúra az iszlám befolyása alatt álló temetési rítus állandósága mellett történelmi koronként változó sírjelölést mutat. Tekintetbe kell vennünk azonban, hogy a ránk maradt sírjelek többsége a társadalom vezető rétegének sírjelölésére ad példát, maradandó emléket csak számukra állítottak. A köznépi temetkezés szokásaira, sírjelölésének módjára történeti forrásokból, útleírásokból, összehasonlító néprajzi adatokból és a récens hagyományokból következtethetünk.
A kultúrtörténeti áttekintéshez a történelmi korszakok adnak jó fogódzót, bár a korszakhatárok a valóságban nem rajzolódnak ki, nem válnak el olyan élesen. Egy-egy történelmi korszakon belül is - különösen a mozgalmas szeldzsuk korban - szinte negyedszázadonként újabb sírjeltípusok jelennek meg, azonban néhány alaptípus továbbélése századok múltán is megfigyelhető. Jelképrendszerükben az arab, perzsa és a bizánci kultúrhatás sajátos keveredése érzékelhető.

Szeldzsuk-kori sírjelek

Az anatóliai törökség története a XI. század húszas éveitől kezdődik, amikoris a türkmén lovasok egyre gyakrabban portyáznak az örmény-bizánci határterületeken, majd 1071-ben Alp Arszlán, a Van-tótól északnyugatra lévő Malazgirtnál súlyos csapást mért a keletrómai haderőre. Ezzel megnyitotta az utat az Anatóliát elárasztó türkmének előtt. Etnikai szempontból őket tekintjük az anatóliai törökség őseinek.[1] Több kisebb emírség létrejötte után a XI. század végére kialakul az anatóliai szeldzsukok szultánsága, amely Konya központtal a térség történetében a XIII. századig meghatározó szerepet játszott. Kultúrtörténetére a keleti török törzsek történelmi hagyományai, néphite és szokáshagyománya nyomta rá a bélyegét. Az anatóliai szeldzsukok kulturális örökségeként az építészeti remekműveiket, főleg kultikus építményeiket, a tudományos és az irodalmi élet örökbecsű alkotásait tiszteli az utókor. A szeldzsuk vezetőréteg a perzsa kultúra hatása alatt állt, így kultikus hagyományaikat, sírjelöléseiket is ez határozza meg alapvetően.[2] A szeldzsuk korból emírek és családtagjaik síremlékeinek vizsgálatához, változásaik elemzéséhez alapvetően Ahlat történelmi temetőjében, valamint a birodalom fővárosa, Konya mellett hét különböző helyen megmaradt temetőkben, illetőleg a múzeumokban őrzött emlékekre támaszkodhatunk.[3] Közülük a legjelentősebb Ahlat temetője, mivel nemcsak a szeldzsukok, hanem őket követően évszázadok során mások is temetkezési helyül használták, az iszlám kultúrtörténet nyolcszáz éves reliktumait találjuk egy helyen.[4] A törökországi temetők majd mindegyikére elmondhatjuk, hogy századokon át működő temetők voltak. A korszakok tanulmányozása szempontjából támpontot jelentenek a sírok tájolása, elrendezése, a sírjelek anyaga, formája és díszítőelemei. A formai szempontú vizsgálat alapján az alábbi jellemző típusokat különíthetjük el: a kőládát, a nyeregtető formájú, két végén négyszögletű lappal lezárt sírjelet, a sírsztélével ellátott kőládát és a fejnél, lábnál sírsztélével jelzett fedett kőládát.
A XI. században jellemző a kőláda, oldalán kúfî írással, amely egyben a díszítését is adja. E típuson belül is két forma jellemző, a nyitott kőláda és a zárt, néhol talapzatra állított szögletes formájú fedett kőláda. Mindkét forma jellemző az iszlám országok mindegyikére, a kor jellegzetes sírjelölése volt. Radloff a Jenyiszej folyó mentén és Orkonnál talált hasonló formájú sírjeleket a VII-IX. századra datálja. Ugyanez a típus Anatóliában a XI. században jelenik meg. A legkorábbiak közül való a hidzsra 387. (1030) évéből Gazne-ban Sebukteken márvány síremléke, és Samból Fatma sírköve a Hidzsra 439. (1048) évéből.[5] Magasságuk 60-90 cm, hosszúságuk 190-210 cm, szélességük: 40-80 cm. Ettől a mérettől csak a gyermeksírok térnek el. Mind a nyitott, mind a zárt kőládákat Anatólia északkeleti részén találni nagyobb számban, míg délnyugat felé haladva számuk egyre csökken, ami egyben jelzi a birodalom földrajzi határait, terjeszkedésének irányát is.[6] Anyaguk szürke vagy vörös tufa, ritkán márvány. Oldalukon a kufî írás a XII. század elejétől elmarad, maga a sírjel sem éli túl a század végét. A XII. század első felében megjelenik a nyeregtető formájú, a két végénél lévő nyitott háromszöget élére állított négyszögletű kőlappal lezáró sírjelforma.[7]
A XII. századi sírköveket finom domborítású növényi ornamentika díszíti, felirata Korán-idézet, a halott neve. Az évszámot 1158-tól írják a sírkövekre. A korszak jellemző epitáfiumából két példa:[8]

1. "Ez a sírkő 553/1158 évben elhunyt SELAME b. Muhid b. el - HACCAK-é. Isten ítélje őt."
2. A kő északi oldalán:
- "Ez a sírkő, HIBETU JUSUF-é"
Déli oldalán: "Allah bocsásson meg neki" - valamint a Korán Tevhid-szúrája olvasható.
A XII. század utolsó negyedében újabb változás tapasztalható, sírjelek formájában. A kőláda fejnél eső részénél magasodik a sírsztélé. Mindkét oldalán finom kőfaragás díszíti, a rozetták, indás-folyondáros díszítés mellett feltűnnek az iszlám vallási jelképek: az örökmécses és a gyertyatartó. A forma a XIV. század első negyedéig él tisztán, módosult változatait azonban később is megtaláljuk. Mellette, a XIII. század első felében megjelenik a fejtől-lábtól sírsztélével ellátott fedett kőláda, amely az oszmánok jellegzetes sírjeltípusa lesz. Nagyon lényeges vonása, hogy a lábtól való kő formája eltér a fejnél lévőtől. Többnyire henger formájú, míg a fejnél lévő szögletes, esetleg a mihrábot, az imafülkét mintázza, néhány esetben határozottan antropomorf jellegzetességeket mutat. Mint alaptípus, a XIX. századig megtalálható.
A formaváltozás etnikai csoportokhoz való kötése meglehetősen nehéz feladat, mert nem ismerjük a korszak etnikai mozgását, azonban gyanítható, hogy a változások mögött a XIII. század '30-as éveitől a mongolok elől menekülő újabb és újabb török csoport áll. A népesség etnikai összetétele egyre inkább eltolódott a törökök javára.[9] A nagy létszámú nomádság (a XIII. század derekán 70 000 sátrat becsülnek) jószágai részére egyre nagyobb legelőterületet igényelt, de csak a szántóföldek rovására terjeszkedhetett, így a letelepült, földművelő bizánciakat és örményeket visszaszorítva tarthatta fenn a külterjes állattartást. A társadalmi érdekkülönbségek lassan szétfeszítették a szeldzsuk állam keretét, helyén törpefejedelemségek jöttek létre, amelyek azonban nem egymástól elszigetelten éltek, hanem a kereskedelem révén kapcsolatban álltak. Valójában csak az irányítás szempontjából szabdalódott szét a birodalom. A hatalmi harcok, a határvillongások megviselték ugyan a letelepült lakosságot, de nem olyan mértékben, hogy általános hanyatláshoz vezetett volna. A városokban továbbra is virágzott a kézműipar, mecseteket építettek, medreszéket hoztak létre. Konyát, az akkori fővárost elárasztották a vezető szerephez jutott türkmének, aminek következtében az addig hivatalos perzsa nyelvet felváltotta a török nyelv. A társadalmi változás a temető képén úgy hagy nyomot, hogy a XIII. század harmadik negyedében megjelenik egy újabb sírjelforma, a cilindrikus és félcilindrikus sírjel. (A cilindrikus formánál nem hagyható figyelmen kívül a bizánci hatás, különösen a félcilindrikust tekintjük, de csakis a formája utal a bizánci sírjelekre.) A XIII. század végi, XIV. század eleji kőfaragó művészet fénykorát jelzik ezek a sírépítmények. Valóságos versengés látszik a ránk maradt emlékekből.[10] Hatalmas síremlékek készültek, mind méretükben, mind művészi megmunkálásukban felülmúlhatatlanok. Emírek és családjaik síremlékei. Maga a forma a XIV. század végéig változatlan marad, azonban a kőfaragás technikája de kiváltképp a díszítőelemek térnek el a korábbiaktól. Az eltérés az alapanyag megváltozásával is indokolható, hiszen az addig általános homokkő és mészkő mellett megjelenik a márvány. Amíg a XI-XII. századi kőládákat kúfi írás díszíti, a XIII. században megjelenik az arabos folyondáros díszítés, és minden bizonnyal az iszlám erősödésével, és a hit jegyében vívott szent háború, a dzsihád szellemével[11] összefüggésben a sírköveken is egyre gyakoribbak a mohamedán jelképek. Mellettük a XIV. század sírkövein először, megjelenik a gránátalma motívuma, és más életfaábrázolás.
Az eddig tárgyalt sírjelformák jellemzőek Kelet-Anatóliára, elsősorban Konya, Malatya, Eskisehir, Malazgirt, Erzurum vidékére. Nyugat-Anatóliában a bizánci kultúrhatás befolyása tovább érződik, szembetűnő változást a sírjelölésben a XI-XIII. században odaérkező nomád türkmén törzsek hoznak a kos formájú, valamint állatviadalokat vadász- és harcijeleneteket ábrázoló sírjeleikkel.[12]

Oszmán kori sírjelek

A Szeldzsuk Birodalom felbomlását követően létrejött törpefejedelemségek egyikéből, az oszmán emirségből nőtt ki az a birodalom, amelynek nevét hamar megtanulta a világ, rettegte a középkori Európa. Oszmán és nemzetsége (1281 ? -1326) történeti mondáik szerint a Kayi nevű oguz törzshöz tartozott,[13] amely nomád pásztortörzs volt. Buzgó hitharcosok lévén hatalmi területüket gyors ütemben növelték, Karacahisar, Inegöl, Bilecik, Yenisehir után 1326-ban meghódítják a Márvány-tenger közelében fekvő bizánci várost, Bursát. Oszmán történelmi jelentősége abban áll, hogy törzsét államszervezetté fejlesztette. Róla nevezték el az általa alapított uralkodóházat, az államot, a későbbi birodalmat. A kitűnően szervezett katonai feudális társadalom alapját ő teremtette meg.[14]
Nem feladatom az oszmán történelmi események még vázlatos formában való ismertetése sem, azonban tárgyunk szempontjából a kezdetek említése fontos, mert a burszai korszakokkal újfajta sírjel tűnik fel az eddig bemutatottak mellett. Igyekeztem kronológiai sorrend alapján besorolni a típusokat azonban mindegyik esetében elmondható, hogy egymás mellett élve e formák és típusok gazdag átmenetet képeznek.
Az oszmánokkal figyelemre méltó jelenség tűnik fel a temetőkben. Már nemcsak a fejnél, hanem a halott lábánál is állítanak sírsztélét, az eddigi, a földtől jóval magasabbra készített kőkeret vagy félcilindrikus forma helyett a sírt borító kőlap alig emelkedik a föld felé. A fejnél álló sírsztélé felső részénél kerekített mihrábot formáló, néhány tipusnál határozottan antropomorf jellegű, feje, válla, törzse jól látható. E két alaptípus a XIX. századig fennmarad.[15] Alapvető formaváltozás nélkül valószínűleg az antropomorf sírjelekből alakul ki az oszmánkori jellegzetes turbános sírkő, amely korai alakja a Timurida-dinasztia uralkodása idején jelenik meg (1370-1501) a mevlei dervisek süvegének formáját mutatja.[16]
Török kutatók véleménye szerint[17] a turbános sírjel indiai kultúrhatásra alakult ki. Álláspontjuk vitatható, ha arra gondolunk, hogy a katonai - feudális államszervezetben, a jogban az állam és egyház összefonódott. Az oszmán birodalom az alapítástól a bukásáig iszlám állam volt, amely a kezdetekben a vallás elterjesztéséért, később a hitetlenekkel szembeni megvédéséért küzdött. Uralkodója az iszlám fejének számított, hadserege az iszlám hadserege, törvényei a vallás törvényei. A szultánok kötelessége volt ezt szem előtt tartani, ha eltért volna ettől az iránytól, a tudósok és papok óriás hierarchiája, a "szent törvény őrei" figyelmeztették, hiszen a vallási dogmák, a rituális és istentiszteleti szabályok valamint a polgári és büntetőjog egyetlen gyökérből szökkent szárba. Ismerete az ulemák a vallástudományok szakértőinek kiváltsága volt.[18] A muszlim igazságszolgáltatás szerint az állam nem törvényhozói hatalom, a törvényt Allah hozza és kinyilatkoztatás útján tudatja, így a "szent törvény" a Próféta hagyományaira alapul.[19] A végrehajtást azonban nem betű szerint kell érteni, a háttérben a helyi közösségek hagyományain alapuló szokásjog játszott szerepet az igazságszolgáltatásban. A minden ízében iszlám alapon nyugvó társadalom rangjelző szimbóluma sem lehet más, mint az egyházi kötődésű réteg viselete. A társadalmi hierarchiát, amit a temetők rendje is elénk vetít, ők határozták meg az alábbiak szerint. I. Murád (1360-1389) létesítette a katonai főbíró[20] címet, amit a tartományok vallási vezetőjének adományozott. Ez időtől kezdve bontakozott ki az államvezetés, igazságszolgáltatás és vallási hierarchiának az a rendszere, amelyhez fogható nem volt az iszlám országok történetében, amely sajátos módon alakította az oszmán társadalmi rétegződést.[21]
Kezdetben a katonai bíró állt a hierarchia élén, majd egyre erősebb lett a sejhüliszlám néven ismert isztambuli főmufti hatalma, így a XVI. század elején már őt ismerték el a legfőbb egyházi méltóságnak, az államvezetésben közvetlenül követte a nagyvezírt. Irányítása alá tartoztak a dzsámik, imámokból, müezzinekből, prédikátorokból álló gyülekezete valamint az iskolák. A hivatali és vallási testületek tagjai egyaránt ezekben az iskolákban tanultak, ezek szellemiségét szívták magukba, s amikor hivatalra kerültek - mert a hivatali tisztségeket rendszerint az ulema réteg tagjai töltötték be - minden igyekezetükkel a neveltetésükből következő elvárásnak kívántak eleget tenni.
A társadalom vezetőrétegét tehát ők alkották. Az egykori tartományi központok és a főváros történelmi temetőiben az ő sírjeleiket találjuk. A XVI. századtól egyre sokszínűbb a sírokon ábrázolt fejfedő (serpus) formai megjelenése. Valószínűleg az ulemák sírjelölése volt hatással a polgári rétegre is. A temető képe a társadalom vezető rétegének tagozódását tükrözi. A fejfedő jelzi az elhunyt társadalmi és vallási hovatartozását, amint azt a XVI. századi követjárások során készült feljegyzésekből ránk maradt adatok is igazolják. Kuripesics Benedek 1530-ban így ír: "Az udvari szertartáshoz felvonult törökök rangjuk és beosztásuk szerint más-más turbánt viseltek. A fehér turbánt (tumban) viselők feltehetően az ulemák, a mohamedán egyházi jogtudósok voltak, fehér csúcsos süvegűek az azabok, (olyan gyalogosok voltak, akik nem tartoztak a szultáni testőrséghez), a zerküláh, a posztóból készült kúpos alakú fejfedő aranyozott fonallal kivarrt fajtáját a magasabb rangú janicsárok és szolákok (balkezes íjászok) viselték. A közjanicsárok fejfedőjétől az különböztette meg, hogy hiányzott róla a hátrafelé lelógó rész, a jatirma."[22]
A viselet, de különösen a fejfedő nemcsak a katonaság rangját jelezte, hanem a polgári lakosság foglalkozását is, olykor származására utalt. A süveg (serpus) köré csavart szárik másként állt az írnok fején, másként viselte az ötvös és egyéb céhbe tartozó.
Evlija Cselebi a XVII. században Isztambulban a szultán előtti felvonulás alkalmával ötvenhét céhet ír le, közöttük a szemétkotrókat is, akiknek "vörös kaftánjuk volt és a Tekke vagy a Hámid részhercegségben viselt süveget hordtak.[23]
A turbánviselet általános lehetett a birodalmon belül, átvették a vallási kisebbségekhez tartozók is, erre utal a Lamberg József és Jurisics Miklós vezette 1530. évi Konstantinápolyi követjárás feljegyzése: "A kőhídtól és Drinápolytól egészen Konstantinápolyig, sőt még azon túl is (...) mindmáig sok görög él, valamennyi városban, mezővárosban és falvakban. Keresztény hitűek, szigorúan megtartják ünnepeiket, templomaik, papjaik, szabályaik és szertartásaik vannak. Török fejfedőt, turbánt viseltek, de csakis kéket és nem borotválják a fejüket, hogy meg lehessen különböztetni őket az igazi törököktől."[24]
A XVII-XIX. századi temetők sírjelei a korábbiakkal összehasonlíthatatlanul változatos képet mutat. Amíg a XV-XVII. században rendszerint a már említett vezető rétegnek, a magas hivatalt betöltőknek állítottak maradandó sírjelet, a XVIII-XIX. században már a kézműveseknek, cirkuszi akrobatáknak is. A fejfedők olyan arzenálja tárul elénk a történelmi temetőkben, hogy a típusok elkülönítése nem kis feladat elé állítja a kutatót.[25] A próbálkozások közül kiemelkedő Von Hans-Peter Lagueur munkája, aki mintegy 500 sírra kiterjedő vizsgálata alapján állított fel tipológiát.[26] Lagueur isztambuli és edirnei temetőket vizsgál 1737. 05.1-től 1834. 05.10. időintervallumban. Tanulságként összegezte, hogy ez idő alatt, mintegy tíz alapforma huszonötféle variációja válik el. Az ő munkájára hivatkozva közöljük az alábbi típusokat.
Az 1. ábrán látható turbánt a kincstárnokok és a háremőrző fekete eonukok viselték a szultáni ünnepségek alkalmával. A XVIII. század végén kiment a divatból.
A 2. ábrán látható turbánt a a rangos tisztviselők, a szultáni tanács tagjai hordták. A buggyos sapka köré tekert szárik keskeny, hosszú anyagból készült. Alighanem ez szolgált mintául a 3. ábrán látható turbánnak, amely ugyancsak az államigazgatásban szolgáló pénzügyi- és számvizsgálók valamint vámhivatalnokok viselete volt.
Formáját tekintve az előzőhöz sorolható a 4-5. ábra fejfedője. A spáhi ocagi, a kisebb javadalombirtokosok rétegéhez tartozók viselték. (A sírjelükön a titulusukra vonatkozó egyéb utalás nincs.) A 6-10. ábrák az alacsonyabb társadalmi réteg képviselőinek sírjelén látható formát mutatják. A sírfeliratok alapján úgy tűnik ilyet hordott a kávéháztulajdonos, a kereskedő és az alacsonyabb rangú egyházi személyek. A 7-8. kép a kézművesek, kereskedők fejfedője. A 9. ábrán lévő turbán a dzsemaat, a janicsárhadtest nagyobb létszámú hadosztályához tartozó katonák hozzátartozóinak sírjelén látható. A XVIII. század elejétől legelterjedtebb turbánforma a 10. képen látható kátibi vagy paşali kavuk. Kistisztviselők éppúgy hordták, mint magas rangú hivatalnokok. A feliratokból nem lehet egyértelműen következtetni a viselő hivatására. Valószínűleg a szín jelezte a foglalkozást.
A 11. ábra a szultáni udvarban szolgálatot tévők fejfedője, míg a 12. ábrán lévő turbán viselői mollák, muftik, dervisek lehettek. E típusból 33-at vizsgál a tanulmány, de közülük 10 sírfeliratáról nem derül fény a társadalmi hovatartozásra.
Valószínűleg a színe jelezte a rangot. A 13. ábra fejfedőjét a legkülönfélébb társadalmi réteghez tartozók viselték, így kézművesek, udvari szolgálatban lévők, de akad a vizsgált, e típushoz tartozó 69 sírból olyan, amelynek viselője a dzsemaat (janicsárhadtest) szolgálatában állt.
A 14. ábrán lévő turbánt vendéglősök, akrobaták, ügyintézők, udvari ácsok, illetve alacsony rangú hivatalnokok viselték. Hasonló formájú, de nyilván más díszítésű turbánt hordtak a vidéki rendfenntartók, alacsony rangú katonák.
A 15. típusba tartozott a nagyvezér ceremóniaturbánja, a vezérek és pasák, valamint a rendfenntartó tisztek fejfedője. A 16. a tudósok sírját jelöli, míg a 17. forma rangos tisztviselők sírjelén látható. A sejhüliszlám szolgálatában állók, imámok, mollák, kádik, kalligráfusok nyugszanak a fenti turbánnal jelölt sírokban.
A sírjelek azonosítását nehezíti, hogy nincs semmiféle jelzés a színekre, bár a XIX. századiak között találunk zöld-piros színre festett sírköveket, de ezek fejfedői a Tanzimat, a "nagy újjászervezés" korából (1839-1876) származnak, amikoris megszűnt a turbánviselet, helyette általánossá vált a fez. Az új viseleti darab sírköveken való megjelenése is jól mutatja a temető és társadalom kapcsolatát. Minden történeti korszak, minden jelentős társadalmi változás rányomta bélyegét a temető képére is.
Eddig csupán a férfisírjelekről szóltunk. Az iszlám jogrend, de a szokásjog is kirekeszti a nőket a társadalmi szerepvállalásból, ebből következik, hogy csak kevesen kaptak olyan társadalmi megbecsülést, amely következményeként holtuk után maradandó sírjellel emlékeztették rájuk az utókort. A szeldzsuk kori emlékművek között - amint az a sírfeliratokból kiderül - emírek feleségei, lányai sírköveit is találjuk, azonban az oszmánkori temetőkben csak a XVII. században jelennek meg a női sírjelek.
Mint már eddig is tapasztaltuk, az új sírjelforma megjelenése mögött mindig valami társadalmi változás húzódik. A női sírjelek XVII. századtól való megjelenése sem véletlen, ugyanis a század második felétől a szultáni hárem jelentős politikai erőt képviselt. Nemcsak a szultán, de más magas méltóságok is erősen függtek a háremhölgyek kénye-kedvétől. Fontos politikai állások betöltéséről jelentős politikai lépésekről a hárem brokátfüggönyei mögött határoztak. Az oszmán történelemnek ezt a korszakát nőuralom címen jegyzi a történettudomány.[27]
Isztambul, Ankara temetőit járva [28] feltűnnek a felül virágos vagy csillagos csúcsban végződő sírkövek, melyek csak ritkán feliratosak, ha mégis találunk rajtuk, az többnyire Korán-idézet. A halott nevét valószínűleg azért nem vésették rájuk, hogy a rossz szellemek ne háborgathassák őket. Recens adatok is erősítik ezt a feltevést; a néphit máig őrzi a visszajáró lélek, illetve a démonok, távoltartását célzó óvópraktikákat, amelyek főleg a születési és a szakrális hagyomány rítusaiba ágyazódva maradtak ránk.
Mind a női, mind a férfi sírjelek esetében elmondható, hogy az elhunyt rangját a fejfedőjén túl a sírkő nagysága is jelezte. Az oszmánkori síremlékek antropomorf jellegét jól mutatják a turbános sírkövek, a női sírjelek esetében pedig a fejnél álló emlékkő csúcsdíszei, illetve azok nevei. A sírkövek kiképzése is emberi formára utaló, olyan, mintha a fej, váll, test konturját adná. A női sírjelek csillagdíszben, vagy bekötött illetve fátyollal borított fej stilizált formájában végződnek. A lábtól való kövek mindig henger alakúak (nők és férfiak esetében egyaránt) és csupán leveles, indás díszítést mutatnak.
A női sírköveken valószínűleg az elhunyt korát jelzi a fejrész dísze, ha az tozak, (a menyasszony fejére tett zöld fátyol), vagy terlik (olyan fejfedő amelynek homlokrészét ezüstpénzzel vagy pitykékkel díszítik)[29] formáját mintázza. A legdíszesebben kimunkált példányok a XVIII. századtól maradtak ránk, amikoris a kőfaragó művészetet megérinti a barokk stílusa.
A sírkövek jelképei

Eddig a sírjeleknek olyan jellegzetességeiről szóltam, amelyeknek többnyire rangjelző funkciójuk volt, valójában nem is díszítmények, hanem az elhunyt társadalmi hovatartozását hivatottak jelezni. A török sírköveken azonban több olyan jelenséget találunk, amit csupán a felületes szemlélő tekint térkitöltő elemnek. Alaposan megvizsgálva őket, rá kell jönnünk, hogy nem öncélú díszítés miatt kerültek a helyükre. Némelyekben az ősvallás, a sámánhit emléke villan fel, mások az iszlám jelképrendszerébe illenek. Érdemes sorravenni őket.
A szeldzsukkori sírjelekre jellemző elsősorban, de később is megtaláljuk a rozettát, amely a kozmogóniai jelképekhez sorolható. A bektasiak [30] és az alaviták [31] szubkultúrájában sajátos jelentése van: a tamgát, a törzsi összetartozás jelét látják benne. II. Murád uralkodása óta (1421-1451) a Beydili, Bayat, Kayi, Bayandir törzs tagjai az arcukra vagy kezükre a Bala és Bayat törzsbeliek a lánygyermekek karjára tetoválják. A nogajok sírjelein is megtaláljuk főleg Ankara környékén Seker, Akkiri, Kirkkuyu falvak temetőjében.[32]
A napkorong motívuma Közép-Ázsiától Anatólián át Boszniáig látható a török sírjeleken. A halhatatlanság jelképe, rendszerint az életfaábrázolás két oldalán találjuk. Más értelmezésben a Nap és a Hold, illetőleg a Napisten jelképe. Gyakori a pásztorsírjeleken és a türbék kapuja felett.[33]
A tizenkétágú csillag benne három körrel, az örökkévalóság jelképe. A 17. századi női sírjeleken gyakori csúcsdísz.
A hatágú csillag - Szulejmán pecsétje, óvójel. A népi vallásosság jelrendszerébe tartozó kultikus jelkép. Rontáselhárító jelentése miatt gyakran ábrázolják ételtartó tálcákon, házak bejárati ajtaja felett és a sírköveken is, de csak a XIII. század végétől. A szeldzsuk kori sírjeleken még nem látható. A legkorábbi sírkő a hidzsra 694. (1294) évéből való Mus Tatvan út mellett Norsin temetőjében.[34] A legenda szerint Szulejmán padisah a gyűrűjén viselte a hatágú csillagot formázó jelet, ezzel befolyásolni tudta a dzsinnek cselekedeteit. Hogy a legenda melyik Szulejmán nevéhez kötődik biztosan nem lehet tudni, 1230 körül élt Szulejmán nevű szeldzsuk uralkodó, esetleg Nagy Szulejmánhoz is kötődhet, de bármelyikőjüket gondoljuk is pusztán a legenda keletkezését illetőleg az elnevezés használatának kezdetét jelezheti. Valószínűleg másról van szó, hiszen az Aranyhorda XIII. századi pénzein is megjelent a jel, mint Batu kán tamgája. Az átvétel ez irányból történhetett, vagy pedig mint egyéb vallási jelképnél (pl. kéz) nem lehet kizárni a zsidó vallásból való átvételt hiszen a Dávid csillag néven ismert jelkép már kétezer évvel ezelőtt létezett. Török szerzők [35] a kínai univerzizmus hatásának tartják, a jin-jang megfelelőjeként értékelik, a megbonthatatlan egység jeleként, a termékenységi szobroknak az elsődleges nemi jelleget hangsúlyozó ábrázolásaira hivatkozva.
Ugyancsak az óvójelek közé sorolható a talizmán. A sírkövek törzsén található. A népi vallásosság és nem az iszlám elfogadott jelképe. Nem úgy a tenyérrel kifordított kézfej, ami az iszlám országok mindegyikének a szakrális hagyományában megtalálható. Óvójel, amely a sírköveken a XV. században tűnik fel. Tipikus példája annak, hogy az iszlám jelképeket a népi vallásosság sajátos tartalommal töltötte meg. A "Fatma anyánk keze"[36] néven ismert jel nemcsak a halottkultuszban kapott helyet, hanem mint általános rontáselhárító szimbólum megtalálható a lakodalmas zászlókon éppúgy, mint az imaszőnyegeken vagy a házak falán.[37] A hatágú csillaghoz hasonlóan itt is zsidó vallás hatására kell gondolnunk.
Vallási jelkép az örökmécses és a gyertyatartó amely a szeldzsuk kortól napjainkig gyakori motívuma a sírjeleknek. A halott lelkének Allah felé vezető útját megvilágító fényt jelenti.
Az állatformájú sírjelekkel külön fejezetben foglalkozunk, itt csupán a kakas és lúd sírjeleken való ábrázolásra hívjuk fel a figyelmet. A sírjelen látható állatmotívum mögött az állatáldozat kultikus hagyománya húzódik. Néprajzi analógiák sora bizonyítja, hogy amikor a szokás átalakul, esetleg megszűnik, a folklórban még hosszú ideig fennmarad az emléke, néha párhuzamosan élhet egymás mellett a két jelenség. A kakas mint áldozati állat az alavita türkmének [38] hagyományára jellemző. A kakas hangját Hazreti Alitól kapta, a fehér kakas Allah jelképe, ezért szent állatként tisztelik. Áldozata tipikus példája annak, hogy az ősvallás hogyan épül be az iszlám keretébe. A kakasáldozat az altaji népek felé mutat, ahol a négy évszaknak áldozott állatok egyike a kakas volt.[39] Ugyancsak szent állatként tisztelik a darvat, amely a sámánisztikus eposzok, legendák jellegzetes szereplője. Az altajiak az áldozat ünnepén "darura szállnak", úgy repülnek az égbe. Az alavita tahtadzsik [40] és a bektasiak hagyományvilágában a daru mint sámánisztikus elem, sírjeleiken a daruláb motívuma mint tamga jelenik meg. Karamagarali, B. hívja fel a figyelmet néhány boszniai sírjelre, amelyen ugyancsak a "lúdláb" rajza látható [41], vélhetően a bektasi rend európai megjelenésének egyik nyomaként.
Ahmet Topbas az afyonkarahiszári türkmének állatküzdel-meket ábrázoló sírjeleire hívja fel a figyelmet. Az egy tömbből kialakított sírkövek oldalán domború faragással ábrázolt szarvas, oroszlán, nyúl, sárkány, kígyó, madár küzdelme valamint vadász- és harcijelenetek képeit látjuk.[42] A XIII. század végétől nem állítanak ilyen jellegű síköveket - valószínűleg az iszlám élőlények ábrázolását tiltó hatása érhette el az amúgy nomád türkméneket. Helyettük a XIV. századtól az Akkoyunlu, Karakoyunlu törzsbéli türkménekkel megjelennek a kos formájú sírjelek.
A növényi díszítmények a XIV. századtól jelennek meg a sírköveken. Nem az arab díszítőművészet jellegzetes indás növényi ábrázolásaira gondolunk, hanem az életfaábrázolásra. A fa kultusza az altaji népek hitvilágából, terjedhetett el, ahol a szent faként tisztelt keleti bükk (Fagus orientalis) előtt áldozatot mutatnak be, amint azt a róla szóló sámánvers [43] is tanúsítja:

Arany levelű bűbájos kajin
Hét árnyékú szent kajin
Mély gyökerű arany levelű áldott kajin
Fekete fejű fehér bárányt áldozok neked.

A fa tiszteletére bemutatott áldozat szokása ma is eleven a tahtadzsik hagyományában. A kultusz másik megnyilvánulási formája, hogy a források fölé hajló bükkfákra fehér vagy vörös textilcsíkokat kötnek akik kívánságuk beteljesülését remélik, leginkább a gyermeket akaró asszonyok. Anatóliaszerte szokás a termékenységvarázslásnak ez a módja. Némely vidéken a fák tövében lévő sírkövekre is kötnek fehér rongydarabot.[44] Jellegzetes temetőfának számít a keleti bükkön kívül a ciprusfa (Cupressus sempervirens); a tuja (Thujoideae) a fűz (Salex alba) és a fenyő (Pilea excelsa). A Fekete-tenger partvidékén szokás zöld ággal díszíteni a koporsót, szines rongydarabokat is aggatnak rá. Harputban tavasztól őszig két fűzfaággal kísérik a halottat. Elhantolás után egyiket a fejéhez, másikat a lábához szúrják. A fa stilizált ábrázolása a sírköveken az életfát - amelyen a halott lelke az égbe jut - jelképezi, a XIV. századtól jelenik meg. A XVII. század végétől újabb jelképekkel gazdagodik a temetőkultúra: a virágcserépből, vázából futó növényekkel. A rózsán, szegfűn kívül a népi narkotikum, a mák is megjelenik mint az örök álom jelképe.[45] A barokkal pedig feltűnik a körtével, almával, szőlővel rakott gyümölcsöstál, amely a XIX. századig jellegzetes díszítése marad a törökországi sírjeleknek.
Kelet-Anatólia temetőiben a XV-XVI. századi sírköveken jelenik meg először a fegyver, mint a vitézség jelképe. A kard, tőr, balta sírjelen való ábrázolására a mongóliai temetőkben találunk párhuzamot.46 A jelkép a mai falusi temetőkben is megtalálható, azonban jelentése megváltozott. Içelben az erőszakos halállal haltak sírjelére festenek, vésnek bicskát ill. pisztoly vagy puska képét.[47]
Foglalkozásra utaló jelek a sírkövön a szövőszék, gyapjúfésű, a gyapjúlazításra használt íjfa és a tükör. Meglétükre Kayseri tartomány falusi temetőiben találunk jó példákat.[48] A rituális sírmellékletek emlékét őrzik a sírjelre faragott használati tárgyak, úgy mint a kávépörkölő edény, kávéfőző, tálcán lévő teáskészlet, korsó, findzsa. Kayseri megye Elbasi és Güzelce falvainak temetőiben találunk rá szép példákat.[49] A sírjelek anonímek, a halott kilétére a kövön látható jelen kívül semmiféle utalás nincs. Értékelhetjük a nemekre utaló jelnek, foglalkozásra utaló jelzésnek, de utalhat a halottetetés-itatás máig élő szokására is. A beltirek [50] a sírba ételt, italt dobnak, a tahtadzsik az elhantolás után a sír fejnél lévő oldalán korsót és poharat helyeznek el, és kávéfőzéshez tüzet is gyújtanak.[51] Abból ítélve, hogy a kávéfogyasztás viszonylag újkeletű szokás, a XVI. század második felében terjedt el birodalomszerte [52], élvezeti cikk lévén, fogyasztását csak a tehetősebb réteg engedhette meg magának, a temetői kávézás és a sírjelen a kávéfőző eszközök ábrázolása a helyi közösség számára rangjelző tartalmat ölthet. Az utóbbi feltevést erősíti, hogy a temetői kávézás szokása az Adana vidékén élő türkmének között, Elazig tartomány Baskil megyéjében Teslim, Aptal temetőjében szinte napi gyakorlat, s helyi értelmezésben a vendégszeretet és gazdagság jelképe. A fenti példa is mutatja, hogy a probléma rendkívül összetett, ugyanaz a jelkép egy-egy közösség számára más tartalmat hordozhat. A jelenség kulturális gyökere azonos lehet, az eredetileg azonos etnikai csoportba tartozók ha egymástól nagy távolságra kerülnek (pl. vándorló nomádok, illetve félnomádok) egy-két generációs váltás elég ahhoz, hogy az adott kulturális jelenség funkcióváltozás következtében, a megszokás erejénél fogva mint survival (kulturális csökevény) épüljön be a helyi közösség kultúrájába. Recens adatok sorát hozhatjuk még példaként elősorban a köznépi temetők jelrendszeréből. Erzurumban, Çankiriban, Kastamonuban a virágdíszítés a fiatalon elhunytak sírkövén látható, míg korábban csak a női sírjelek jellemzője volt.
A már említett fegyver valaha általánosan a vitézség egyik jelképe volt, Içelben ma az erőszakos halálnemet jelzi, Kevenli faluban (Sivas vidékén) a példamutatóan élt férfi sírjelére kerül. Tunceliben faragatlan követ állítanak sírjelként, rá fegyver képét vésik, ugyanitt a köztiszteletben álló férfiak sírját kosfejes kő jelzi.
A süveg, és egyéb fejfedős ábrázolás évszázadokon át a társadalom vezető rétegének sírjelölésében volt gyakorlat, ma a hodzsák sírjelén látjuk. Az Erzincan közelében lévő Sögütözü faluban a mélyen vallásos, tiszta erkölcsű ember sírjelén ibrik látható - a jel eredetileg a halottitatás szokására vezethető vissza.[53] Kevenli faluban (Sivas megye) a vendégszeretet jeleként teáspohár és findzsa képét festik vagy vésik a sírjelre, ugyanez a jelkép Icelben a vízbefúltak sírjelén látható.[54]
A jelképek alkalmazásából egyfelől a kontinuitást érezzük, másfelől pedig a kultikus szokások elhagyásával a kulturális emlékezet megtartóerejének következményeként a jelentésük módosulását tapasztaljuk.
A temetői jelképek változása azt bizonyítja, hogy a szokások megkopásával vagy elhagyásával megszűnik a jelenség kultikus gyökere, a konkrét jelből jelkép lesz, majd forma, díszítőelem. Az átalakulás lépcsőfokait jelzik a történeti korok időintervallumán belül a pásztorsírjelek, falusi temetők majd a mai városi temetők.

Köznépi temetők, pásztorsírjelek

A nomád kultúra kevés tárgyi emléket hagy maga mögött. Leginkább nyelvében, rítusaiban él tovább, hagyományaiban öröklődik és használati tárgyainak díszítésében juttatja kifejezésre világképét, kultúrájának gazdagságát, az élő természettel való kapcsolatát. Jelképei is ezt a sajátos szemléletet tükrözik. Minthogy a hajlékát sem időtálló anyagból építi, hanem gyapjúból szövött, ványolt sátor adja, halottainak sem állít hivalkodó sírjeleket. Rendszerint kőrakás jelzi a sírt. Az Elazighoz tartozó Kocaköy faluban ma is elevenen él az a szokás, mely szerint a halott emlékére "balbal" köveket raknak a sírra. Annyit, ahány ellensége lehetett.[55] Büyükkarabag falu türkménjei között a századunk elejéig élt a kőrakásos sírjelölés szokása: "a halott feje felől tettek annyi követ, ahány ellensége lehetett, ahányan a halálát kívánhatták" - írja Ahmet Topbas.[56]
A kőrakásos sírjelölés a nomádok sajátos sírjelölési formája, de nem etnikus specifikumként értékelhető, hanem úgy, mint a sírjelölés egyik történeti formája a köznépi temetőben. Párhuzamát a régészeti források és a közép-ázsiai néprajzi szakirodalom hozza.
A köznépi temetkezés századokra visszanyúló hagyományaira a nomád illetve félnomád törzsek temetkezési szokásai adnak támpontot. Törökország területén ma is számos nomád törzs él, főleg Kelet-Délkelet-Anatóliában vándorolva.[57] Közülük a legjelentősebbek a yürükök, türkmének, tahtadzsik, az azeriek karapapak csoportja, ujgurok, kirgizek. Érdemes közelebbről megvizsgálni őket, mert viszonylag zárt közösségek lévén a hagyományaikat jobban őrzik, származásuk, vándorlásuk irányából a kulturális elemek mozgásának irányára következtethetünk. Mobil társadalmi csoport lévén lélekszámukra csak becsült adataink vannak. Vegyük sorjában:

Jürükök
Maga az etnoním is vándorlót jelent. Teljes lélekszámot magába foglaló összeírás nem történt, mindössze egy 1950-ből származó adat áll rendelkezésünkre, eszerint számuk mintegy 50.000 fő lehet.
A Toros hegység mentén Nyugat-Anatóliától Marasig húzódó vidéken élnek. Nyári szállásaik a Szultán hegység fennsíkjain téli szállásaik pedig az Antalyai-öbölnél lévő falvak határai mentén található. Néhány csoportjuk Denizli környékén él. Példájuk jól bizonyítja a nomád életforma és a modern társadalom egymás mellett éléséből fakadó ellentmondást: az Ala Dagi fennsíkra tartók előre hajtatják állataikat, az asszonyok gyerekek, öregek pedig Afyonban vonatra szállnak és úgy viszik a sátorfájukat, míg más csoportjaik hagyományos módon, málhahordó tevékkel hurcolkodnak. Egy részük már megtelepedett, főleg Manisa, Balikesir, Kütahya és Eskisehir környékén. Nagyobb lélekszámú vándorló csoportjuk teleltetésre Antakya - Maras vidékére, nyáridőben pedig Pinarbasi, Sariz és Tamarza megyékbe vonul, mintegy 130-140 sátor népe. A jürükök az oszmán terjeszkedés idején Trákiába és a Balkánra vándoroltak. Az Európában rekedtek mind megtelepedtek. Vallásuk részint szunnita, részint siíta muzulmán. Utóbbiak Afyonkarahisar, Emirdag, Bilecik vidékén élnek, de Yozgat, Merkez és Tarsus környékén is előfordulnak. Származásukat illetően nincsenek pontos adataink, egyes vélemények szerint az alavita türkménekkel keveredtek, etnikai hovatartozásukat leginkább ez határozza meg.

Türkmének
Kettős identitástudat jellemzi őket. Mivel törökül beszélnek a népességösszeíráskor a török lakosság között vették őket számba. Törzseik az Afsar, Çepni, Bekdik, Hotamis. Nagyobb csoportokban Nyugat- és Belső-Anatóliában élnek. A történelmi források Törökország népességének jó részét türkmén eredetűnek tartják. Közülük akik magukat ma is annak vallják Afyon, Kayseri, Emirdag, Akkisla, Sivas, Gemerek, Konya, Nigde, Kadihan környékén élnek. A Bektik törzs Bor, a Hotamis, Karapinar, Cumra és a Kizilirmak folyó mentén élnek. A türkmének legnépesebb csoportja az Afsar 1865-ben letelepedett Kayseri, Pinarbasi, Sariz és Tomarzoya vidékén. A Çepni törzsbéliek Belső-Anatóliában a hagyományos külterjes állattartásból élnek. 1982 után Afganisztánból érkeztek még türkmének, közülük 75 család Tokat környékén él és mintegy 120 család nomád vándorló életmódot folytat Anatólia már említett helyein. Az iszlám szunnita ágához tartoznak.
Magukat ugyancsak türkmén eredetűnek tartják a tahtadzsik, azonban nem az állattartás, hanem a fakitermelés adja megélhetésük alapját, a nevüket is innen kapták. Nyugaton Izmir, Manisa, Aydin, Mugla, Denizli, Buldur, Isparta, Antalya, Içel, Adana, keleten Marastól Gaziantepig a Toros hegység mentén élnek. Télen a falvakba húzódnak, nyáron az erdőségekben sátoroznak. Egy részük már megtelepedett, az Izmirhez tartozó Narlidere a központjuk.[58]
Ugyancsak türkmén eredetűnek vallják magukat az abdalok, akik Irán felől érkeztek Anatóliába. Számukat nem tudni pontosan, egy 1972-es statisztikai adat a Gaziantep környékén élőket 290 sátor népére becsüli.[59] Főként Nyugat- és Belső-Anatóliában élnek, Bolu, Eskisehir, Denizli, Ankara, Konya, Antalya, Yozgat, Sinop vidékén. Pontos regisztrálásuk lehetetlen.
Félnomád etnikai csoport az azeri törökök karapapak csoportja. Lélekszámukra nincs pontos adatunk, mivel a népességösszeíráskor a török lakosság között vették őket számba. Az Iszlám Enciklopédia adatai szerint a Kars vidéki lakosság 15 %-a (1975-ben 106 000 fő) ebbe az etnikai csoportba sorolandó. Főként Kars tartomány Çildir megyéjében élnek, de Arpaçayban is jelentős csoportjukkal kell számolni, az itt élők állattartással foglalkoznak, más csoportjuk pedig már megtelepedett, vagy félnomád életmódot folytat. A magát karapapak vagy terekeme etnonímmal illető etnikai csoport eredetét tekintve kaukázusi néptöredék. Az etnonímek dolgában nem egységes álláspontot képviselnek a kutatók. Egyes források a terekeme népnevet a türkmén arab változatának tartják, más etimológiai szerint a "terk etmek" (elhagyni jelentésű) kifejezésből származik. A karapapak népnevet pedig a jelenleg is az Amu-darja mellett élő kipcsak - karakapak néphez kapcsolják.
Hogy mennyire változó a térség etnikai felülrétegződése, képe, arra jó példa az ujgurok csoportja. Kisszámú közösség lehet, kb. 100 családra taksálják a megtelepedők számát, a többiek a nomádokhoz csatlakozva Yenimahalle és Kayseri vidékére vándorolnak. Két hullámban érkeztek Anatóliába: az első 1950-ben, Pakisztánból, a második 1968-ban Afganisztánból. Egymás között az anyanyelvüket használják, így lassabban asszimilálódnak. Szinte kivétel nélkül minden etnikai csoportról elmondható, hogy a letelepedés egyenes következménye a beolvadás, ami két-három generációváltással be is következik. Az asszimilációt nagymértékben elősegíti a vallási endogámia is,[60] amennyiben szunnita szunnitával házasodik még akkor is, ha más etnikai csoporthoz tartozik is, hiszen a megtelepedés után a körülmények amúgy is rászorítják a beilleszkedésre, a török nyelv használatára.
Tárgyunk szempontjából fontos még megemlíteni a kirgizeket. Lélekszámukra az első csoportokhoz hasonlóan nem tudunk pontos adatot, sőt a letelepedettek pontos lakhelyét sem közlik a források. Hozzávetőleg 1100 ~ 1200 főt becsülnek. A vándorlók Erçis, Malatya, Adana és Ankara környékén élnek. A XIX. század elején tűntek fel Anatóliában, a század 70-es éveiben egy részük megtelepedett. Újabb hullámuk 1958-ban jött, majd 1978-ban indult egy csoportjuk, amely négy év vándorlás után 1982. augusztusában érte el Törökországot.[61] Az említett példák jól megvilágítják az anatóliai etnikai viszonyokat. Békeidőben, amikor a határok zártak, politikai ellenőrzés alatt is állnak nehezebb a mozgás, mint háborús helyzetben, amikor a menekülteknek minősülnek - akár nyájastól is egész törzsek, vagy töredékeik lépik át a határt. Amíg a kulturális "utánpótlás" ily módon biztosított, van okunk bizonyos fajta kulturális felülrétegződést feltételezni. Ráadásul a Kaukázus felől vagy akár Irán felől érkező csoportok nem idegen testként illeszkednek az anatóliai viszonyokba, hanem évszázados hagyományok sok esetben azonos kulturális gyökerek állnak mögöttük. Tanulmányozásuk jó lehetőség rekonstrukciós modellek felállítására.
A köznépi temetők sírjelölésének vizsgálatakor a már említett nomád törzsek temetkezési szokásaihoz kell elsőként fordulni. Az állattartó nomád kultúra népei nem tárgyakba formálva állítanak emléket az örökkévalóságnak. A "porból lettünk, porrá leszünk" örökérvényű törvényét követve visszaadják halottaikat a természetnek. A sírjelölés pusztán a hozzátartozók számára fontos, de csak addig emlékeznek az elhunyt sírjára, amíg az élők is emlegetik, emlékeznek az elveszett társaikra. A kőrakásos sírjelölés nem emléket állító célzattal emelkedik a tetem felett. Jóllehet, a "balbal" kövek száma a megölt ellenséget jelképezi, a mai folklórban a jelentése úgy módosult, hogy "ahányan a halálát kívánhatták" annyi követ tesznek a sírra" - Büyükkarabag falu türkménjei századunk elejéig így jelölték a hantot [62] - a kőrakás sokkal inkább a visszajáró lélek elleni védekezést célozza, mint sírjelként funkcionál. A hant fölé kövekből rakott mágikus kör, valamint a sír lóval vagy gyalog hétszer való körbejárása - azon túl, hogy a jelképes lovas temetkezés emlékének nyomaként él a folklorban - ugyancsak a halott háboríthatatlan nyugalmát célozza. Ezt a feltételezést erősíti, hogy az európai, erős katolikus közegben élő lengyelországi tatárok temetkezési szokásai is megőrizték a mágikus kőrakás szokását. A sírt néhány sor kővel rakják körül, amelyek száma páratlan kell hogy legyen, csupán a fejhez és a lábhoz tesznek nagyobb követ.[63] A köznépi temetkezésnek ez a módja Törökországszerte él máig. Isztambul környékén, a Fekete-tenger, Márvány-tenger vidékén a temetést követően három hónapig, Ankara környékén és Belső-Anatólia más vidékén egy évig csupán a sír köré rakott ökölnyi, a fejhez, lábhoz tett nagyobb kövek jelzik a halott nyughelyét. Csak ezidő után állítanak maradandó sírjelet mind a városi, mind a falusi temetőben. (Valószínűleg a talaj szerkezetével indokolható a három hónapos illetve az egy éves várakozási idő. A laza talaj hamarabb ülepszik, így hamarabb kerül a sír fölé maradandó emlékmű.)
A köznépi temetkezési szokásokban egyáltalán nem, vagy csak egy bizonyos idő elteltével jelzik a halott kilétét, társadalmi rangját az bizonyítja, hogy a kőrakásos temetkezés, mint a pásztornépek legrégebbi sírjelölési módja csupán egyik eleme az átmeneti rítusnak, a visszajáró lélek elleni védekezést szolgálja. Maradandó emléket csak a közösség kiemelkedő tagjai számára állítottak, a sírjel formáját a törzsi hagyományok határozták meg. A homokkőből, mészkőből formált ló, kos formát mintázó sírjelek a XIV. századtól ismertek, századunk első feléig állítottak állatformájú sírkövet a Karakoyunlu és Akkoyunlu törzs leszármazottjainak szálláshelyein.[64] A szokás eredete Közép-Ázsia felé mutat.
A juh különös helyet kap a török népek hitvilágában, szokáskultúrájában. Anatólia nomád törzsei számára ma is a megélhetés alapját adja a juhtenyésztés. A nagycsalád rangját, tekintélyét a nyája számával mérik. A szellemi kultúrában a megbecsültsége ősidőkig nyúlik, eredetmondák, eposzok tanúsítják, hogy jeles alkalmakkor állatáldozatot mutattak be az istenek engesztelésére. Születés, lakodalom, halál, háború, esőimádság, termékenységvarázslás alkalmával a lóáldozatot az égnek, a kost a földnek ajánlották.[65]
Állatáldozatra utaló első adataink Észak-Kína térségéből származnak (i.e. 1045), amikoris az uralkodó iránti hűség jeléül bárányt vagy kost áldoztak.[66] Recens adataink is utalnak arra, hogy az erőt, hatalmat, bőséget jelképező állatáldozat a legdrágább ajándék. A Kazakisztánban és Türkmenisztánban nomád törzsek élő hagyományai között írja Abülhalük Çay [67] hogy a halott tiszteletére a halotti torra állatot ölnek.
Az áldozatra szánt állatot az elhunyt rokonai hozzák, a sátor előtt összegyűjtik, majd kiválasztják a leginkább megfelelő kost. Néha többet is. Az állat lelkét temetik a halottal, a sír fölé kövekből hantot emelnek amelyre az állat karóba húzott fejét szúrják. A karakirgizeknél is szokás, hogy a sírra - a halott rangjától függően esetleg több - kosfejet tűznek.[68] Az adat megegyezik az Ibn Fadlan által a X. századi türk temetkezési szokásokról leírtakkal.[69]
A karóba húzott koponya elsődlegesen rontáselhárító funkciója miatt került a sírra, sírjelként való alkalmazása ebből alakulhatott ki. A néphit megőrizte az eredeti jelentéstartalmat, az iszlám szokásrendjébe illesztette az állatáldozatot a kettősségből jöhetett létre a pásztorsírjeleknek az a fajtája amely főleg Kelet-Anatóliában Diyarbakir, Elazig, Erzurum, Kars és a Van tó környékén, az Akkoyunlu és Karakoyunlu törzs szállástemetőiben jellemző. Jó részüket az eredeti helyen őrizte meg a kegyelet, más részüket pedig középületek udvarára, vagy múzeumokba szállították. Az ahlati temetőkatalógus legkorábbi kosformájú sírkövet 1401 ~ 02-re datálja, a legkésőbbit pedig 1934-re teszi. A kos formájú sírjelek állításának szokása legtovább a Dersim és Tunceli vidékén élő alavita vallású zazák és Karakoyunlu falu siíta lakosainak temetkezési szokásaiban élt. Míg általánosan elmondható, hogy állatalakú sírkövet csak férfiaknak állítottak, a siíták körében élő hagyomány szerint kos formájú követ férfi, bárány formájút nő sírjára tettek.[70] Az állatalakos sírjelek egy részét múzeumokban őrzik, vagy középületekhez hordták, más részüket viszont eredeti helyén őrizte meg a kegyelet. Diyarbakir múzeumában 4 darabot találni, közülük hármat Musból hoztak. Erçis (Van megye) központi temetőjében, Erçis Çelebi temetőjében, Muradiye város mellett Esbires faluban, valamint a Resadiyehez közeli Pasa Elmali, Han Elmali, és Sahmanus, Bitlis tartomány Alan falvában, Bork falu, Igdir megye Karakoyun falva, Tunceli, Malazgirt megyéjében Kupek, Yukari, Sindan, Ilanli, Söbek, Lödek, Tarpase, Silik, Ricik, Kurkurik, Kardere, Muhundu, Manekrek, Hodan, Hülüman, Tirkil, Basmezrea falvaiban látható kosformájú sírjel. A kosszobrok különböző típusait írja le Hámit Zübeyir Kosay.[71] némelyik az állat teljes testét ábrázolja, másokon csak a fejet vagy a szarv stilizált formáját látjuk. Van, amelyen szarvval, kicsi farokkal, másokon szarv nélkül hatalmas farokkal (a zsírfarkú fajtára emlékeztető) ábrázolják az állatot. Nyilván ennek is jelentősége lehetett, a tenyésztett fajták közötti különbözőséget hangsúlyozza. Kosay a kosformájú sírjelek eredetét magyarázva felveti a totem gondolatát, valószínűleg helytálló az elképzelése, mert egyrészt a névadási szokások igazolják, másrészt pedig a Nyugat-Anatóliai türkmén sírjelek némelyike, noha stilizált kosformájú, a kő egyik oldalán harci-jelenetet, másik oldalán állatküzdelmet ábrázol. Vélhetően a totemállatok viadalát láthatjuk.[72] A kosformájú sírjelek az állatáldozat emlékét őrzik, ily módon az ősvallásra utalnak. Jóllehet, az állatáldozat rítusát az iszlám beépítette a hagyományaiba. A mohamedán böjti hónapot követő áldozatünnep a kurban bayrami, az ősi áldozatünnep monoteista megfelelője.[73]
Az állatalakú sírjelek között a felnyergelt lovat ábrázolóak figyelemre méltóak még. A lókultusz emlékét idézik a keletanatóliai kultúrában, bár számuk lényegesen kevesebb a kosformájú sírjeleknél, értékük annál becsesebb, mert a kultúra archaikusabb rétegébe vezetnek vissza bennünket. A kultikus lóáldozat hajdani meglétére a recens hagyományokból is következtethetünk. Büyükkarabag faluban a holtat a közeli rokonok viszik a temetőbe, s az elhantolást követően lóval hétszer körbejárják a sírt,[74] "Kelet-Anatóliában a Kars vidékén ha volt lova az elhunytnak, felnyergelik, díszes szerszámokkal ékesítik, a halott ruháit, tarisznyáját rámálházzák és a halottas menet élén a temetőbe vezetik. Így adóznak az apák emlékének" - írja Y. Kalafat.[75] Hasonló adatot hoz Mustafa Turan [76] ugyancsak a kelet-anatóliai szokásokból: "a fiatal férfi lovát felnyergelik, holmijait a nyeregtáskába teszik és a koporsó előtt a sírig vezetik. Mindaddig ott marad, amíg a holtat el nem hantolják." Beyhan Karamagarali a felszerszámozott, fegyverekkel díszített, lovat ábrázoló anatóliai sírjelek megjelenését a XVII. századra és az azt követő időre datálja, a korábbi előfordulást kizárja. A Kars múzeum, Erzurum múzeumában őrzött, lovat ábrázoló sírjelekhez hasonlóak a Kaukázus mentén, Azerbajdzsánban és az örmény temetők némelyikében találhatók.

Zászlós sírjelek

A köznépi temetők sajátos sírjelölési formája a zászlós sírjel. A zászló, mint házra, sírra tűzött jelkép évezredek öröksége a törökök kultúrájában. Vadászaton, háborúban a híradás jelképe volt, az erő, a hatalom és a vitézség szimbóluma. Megtestesítette azt a szellemiséget, amely a magasba emelte. A néphit szerint egyesíti az atyák erejét és szellemét ezért szentként tisztelik a törökség kultúrájában. Az együvé tartozás érzését kelti. Eredetéről, fejlődéséről és változatairól szóló megállapítások olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. A Bevezetés a török kultúrtörténete [77] című sorozat teljes kötetet szentel a tugok, zászlók fejlődésének, típusainak bemutatására. Példatárából számunkra azok az adatok érdekesek, amelyek közelebb visznek a zászlós sírjelek értelmezéséhez.
Bahaeddin Ögal, a klasszikus kínai szótárra hivatkozva a lófark jelvény fejlődését ill. értelmezését 17 pontba szedve írja le, ezek szerint valószínűleg:

"első formájában a hegyénél madártollas vagy ökörfarokkal díszített kicsi zászló,
2., katonai egység fekete selyem nagy zászlaja,
3., szőrtinccsel vagy tollal ékesített írásos zászló (isz. 523.),
4., a színészek által használt yelpaze,
5., a kocsik bal oldalára tűzött - messziről jelt adó tollas, vagy szőrtincses zászló,
6., Tibet ökörfarokkal díszített zászlaja,
7., lófarkjelvény, mint katonai jelkép (tug),
8., tugos zászló,
9., szellő tugja,
10., áldozati tug,
11., A hírközlés és határjelzés eszköze,
12., a paradicsommadár tollával ékesített tug,
13., a páncélöltözet tugja (fejfedőre tűzött szőrtincs vagy toll)
14., 6 tugu kínai tartomány
15. zászlós tug (840-ből egy ujgur verses elbeszélésből való adat)
16., 6 tug - 6 személy - hatalmi jelkép és a földfoglalás jelképe a szokásokban,
17., a katonai egységek élén álló parancsnokok által hordott zászló."[78]

A kínai értelmezés minden pontja külön-külön érdekes lehet, azonban aligha lehet a fejlődésre következtetni belőle. Talán csak annyira, hogy a keleti kultúrában a zászló eredete ősrégi, funkcióját tekintve pedig igen változatos, s ha hozzávesszük a feltételezhetően eltérő törzsi hagyományokat, formájuk is különböző. Ami azonban közös lehet bennük az, hogy a madártollnak, ökör,- jakfaroknak, a lovasnomád kultúrában pedig a lófaroknak lehetett különös jelentősége. A lovasnomád török népeknél, ahol a ló színének és a ménes számának rangjelző szerepe volt, s általában a sámánhitű török népeknél a lófaroknak, sörénynek mágikus erőt tulajdonítottak, természetesnek tűnik, hogy a harci szokásokhoz kapcsolódóan a hatalmi jelképekbe is beépül. A kumükök néphitében máig él a táltosló emléke: a ló kitépett sörényét vagy farkát megdörzsölve teljesül az ember kívánsága, ha kell győzelemre segíti, vagy az egekbe röpíti.[79] Valószínűleg ez lehet a magyarázata a lófarkas kopjának, mint harci jelképeknek. A lószőrtincs a fejfedőn, fegyverre vagy nyeregbe tűzve (bárhová tűzik is, tugnak nevezik) óvóhatású is egyben. Abdulkadir Inan hívja fel a figyelmet arra, hogy a török népek hadi szokásai szerint a vitézek gyakran az elesett társuk lovának levágott farkát a ló testére (nyeregre, lószerszámra) tűzik.[80] A törökök a szokást Közép-Ázsiából vihették Anatóliába, s jelképként való alkalmazása valószínűleg módosult a szinte állandó harcra, területszerzésre és annak védelmére berendezkedett birodalom területén. A török történelem egyik nagy tisztelettel emlegetett uralkodójáról Alp Arslan jegyezték fel, hogy a "malazgirti ütközet (1071) előtt lovának farkát levágatta majd felnyergelte és kezdetét vette a csata. Katonái is követték példáját - a levágott lófarkokat kopjáikra tűzték. Halottaik sírját karóra tűzött lófarokkal jelölték."[81] A hitért, a szent háborúért magukat feláldozni kész katonák a csata előtt vágták le a lovak farkát. Annak ellenére, hogy a szokás az iszlám előtti időben gyökerezik, jelentését megtartva épült be a vallási szokások rendjébe. A török eposzok utalása szerint ütközet előtt áldozatot mutattak be a tug (ez esetben zászló) tiszteletére, deres mént vagy kancát öltek, az oszmánok 12 juhot áldoztak.[82] A csata előtt levágott lófarok, de méginkább a kopják vérrel való festése az állatáldozat emléke lehet, bár utóbbi esetében nem zárható ki a harcosok pszichés előkészítése sem, hiszen a véres kopják látványa növelhette az elszántságot, az ellenségben egészen bizonyosan félelmet keltettek. A kirgizek szokásai között említik, hogy mielőtt harcba indulnának, a zászlóikat (kopjáikat) vérrel festik meg. A szokást "tuu kandadi" néven jegyzi a szakirodalom.[83] A Tanri-hegység fennsíkján élő kirgizek sírjelölési szokásai között találunk még egy nagyon fontos adatot: a halott lovának farkát levágják és egy karóra akasztva, a hantjára tűzik. A sírra tűzött lófarok esetében a szakirodalom következetesen karót említ, és nem kopját. Tehát az, hogy a buzgó hitharcosok, a vallásukért magukat feláldozni készülő mártírok (sehitler) és a nomád kirgizek sírjelölése azonos, azt a feltételezést erősíti, hogy alapvetően a lófarkjelvény, illetőleg a hozzá tapadó néphitbéli jelentése a fontos. A kultúra bármely területét vizsgálva példák özönét hozhatnánk arra, hogy a pogány szokások a népi vallásosság elemeként hogyan élnek tovább olykor az államvallás szokásrendjébe ágyazódva; továbbá azt is, hogy sírjelölésre nem a fegyverként használt kopját szúrták a földbe, hanem valami egyszerű karót, amelyre rátűzték a lófarkat.[84]
A zászlós sírjelölés eredetére valahol itt kell keresnünk a választ. Nem az iszlámhoz kötődően - mert annak hagyományaitól idegen, - hanem a népszokások, a törzsi hagyományok, nem utolsósorban a népi vallásosság kutatása adhatna feleletet. Megbízható adatok hiányában azonban csak találgatni lehet. Az valószínű, hogy a tug és a zászló a török népek korai kultúrájában még egymást fedő fogalmak, a lófarkas zászló neve is tug. "A hadi hatalmi jelképként szolgáló tug a bolgár-törököknél 686-ban jelenik meg, 866-ban pedig már forrásadat is szól a jelvény használatáról. A 9. században a "tokuz tuglik" kánnak ez a jelzője 9 tartományát, a 9 tugja egyben 9 törzsét is jelölte" - mutat rá Fehér Géza.[85] A lófarkjelvény változatos típusai az oszmánoknál alakulnak ki.
A XVI-XVIII. századi török temetőket ábrázoló metszeteken zászlós sírjeleket láthatunk.[86] Georgius Dousa, 1599-ben konstantinápolyi útjáról, beszámolva kopjás sírjelekről ad hírt: "Konstantinápolyból Adrianapolis (ma Edirne) felé haladva még mielőtt a városba bementek volna a település szélén megpillantották a temetőt, ahol látták, hogy a sírhantokra kopjákat szúrtak. Okát keresve kérdezték a helyieket, akik elmondták, hogy a háborúban elesett, vitézül harcolt katonáknak állítanak így emléket."[87] A sírhantra tűzött zászló első látásra valóban a zászlós kopjára hasonlít, azonban aligha lehet ugyanaz. A török szokásokban a zászlónak különös helye van. Lakodalomkor, temetéskor az ünnepnek jelentésében is megfelelő zászlót tűzik ki, a sírjelként alkalmazott karcsú zászló a katonai temetési zászló lehet. Háború idején kicsiny selyem zászlót tűztek ugyan a kopjákra is, a hadtest mozgásának nyomonkövetése miatt. A katonai tiszteletadás jeleként így kerülhetett a katonai zászló a sírra, jelezvén, hogy vitéz nyugszik alatta. A miniatúrák ábrázolásai sem támasztják alá azt a feltételezést, hogy a zászlós kopját földbe is szúrták. Egyetlen képen, egy csagatáj előljárót ábrázolón láttam csupán, hogy a lándzsa mindkét vége hegyes.[88]
A zászlós kopja formájú sírjelek csak katonai temetőkben fordultak elő, ott is az alacsonyabb rangú harcban elesett katonák sírján. A magas rangú katonáknak kősírjelet állítottak, ahogyan a turbános sírköveknél láthattuk. A török köznépi temetőkből ismert zászlós sírjelek formája más. A sírra szúrt rúdra textilcsíkokat kötöznek. Olykor még városi temetőben is láthatunk a sírkő mögé szúrt szines temetési zászlót - főleg fiatal halott sírján.[89]
A tahtadzsik temetkezési szokásai érzékeltetik jól a változást: a sír fejtől és lábtól eső részéhez (a kő mellé) egy-egy cölöpöt vernek, amelyre a halott ritkán használt (ünnepeken) terítőiből, kendőiből és a halotti lepelből levágott csíkokat kötnek. "Yel bayragi"-nak, "szél zászlajának" mondják.[90] Máshol a sírjelre írva olvasható: "Vörös, zöld zászlóval jöttem a halhatatlanság földjére."[91]
A dél-anatóliai nomádok között szokás a sír fejtől eső részéhez vörös színű zászlót tűzni.[92] A színek jelentésére hívja fel a figyelmet Zeki Basar Erzurum vidéki adata: a fiatal elhunyt, legyen nő vagy férfi sírjára fejétől lábától 2-3 m hosszú cölöpöt szúrnak, amelyre vörös vagy fehér rongyból zászlót kötnek.[93] Összehasonlító néprajzi adatok tanúsága szerint a zászlós sírjelek Anatóliától Szibériáig megtalálhatók.[94] Európai párhuzamai főleg az erdélyi románság hagyományaiban máig élnek.
A temetési szertartás során használt zászló kapcsán érdemes Ibn Fadlan X. századi, a bolgár-törökökre vonatkozó leírását idézni: "S amikor egy muzulmán (férfi) vagy egy khorezmi nő meghal náluk, akkor muzulmán szokás szerint megmossák őt. Azután egy kocsira ültetik, amelyen addig viszik - miközben egy rövid lándzsát (zászlót hordanak) előtte (a halott előtt) - míg azt a helyet el nem érik, ahol el fogják temetni. Amikor megérkezett, leveszik a kocsiról és a földre fektetik. Azután kört írnak körülötte, majd arrébb helyezik őt, míg a sírját a kör belsejében kiásták. Sírfülkét csinálnak neki és eltemetik. Így tesznek halottaikkal... A halott házának ajtaja fölé mindig rövid lándzsát (zászlót) állítanak."[95] A "lándzsa" illetve a zárójelbe tett "zászló" a fordítók bizonytalanságát tükrözi. Abból kiindulva, hogy az emberélet fordulóihoz fűződő török hagyományokban a zászlónak a híradás szerepét szánták elsősorban - a lakodalmas eseménysor a jelképek, a lakodalmas zászló (vöröshagyma, alma, nemzeti zászló) kitűzésével veszi kezdetét, - természetesnek tűnik, hogy halálesetkor a gyászlobogó jelöli a házat, ill. sátrat. Hogy a kitűzött gyászlobogó katonai pompával való temetésnél zászlós lándzsa lehetett, aligha bizonyítható. Valószínű, hogy a többszörös nyelvi áttétel miatt téves fordítás következményeként terjedt el a hazai tudományban, hogy a törökök sírját "zászlós-lándzsa" jelöli. Megvizsgálva több harci jelenetet és temetési menetet ábrázoló, különböző korokból származó perzsa és török miniatúrát Töll László fegyverszakértő [96] arra az álláspontra jutott, hogy a temetési menetet ábrázoló miniatúrákon és a török temetőket jelölő metszeteken látható zászló semmiképpen sem lehet maga a fegyver. Vizsgálata egyúttal feleletet is adott a tudomány más eldöntetlen kérdéseire is: nevezetesen arra, hogy az oszmántörök által használt mizrak kopjának (és nem lándzsának, dzsidának) fordítandó.
A gyászsátorra tűzött fekete zászló a kazakok, kirgizek között és az Ulu dag vidékén napjainkban is élő hagyomány, miként a gyászsátor állítása is olyan falvakban, ahol a dzsámi mellett nincs a halott rituális mosdatásához megfelelő - csak erre a célra használt - helyiség. A Kayseri környéki alaviták a halottas menet élén a holttest előtt fekete zászlót visznek, a hagyomány a Narlidere-i tahtadzsik körében is él, amíg a halottak leeresztik a sírba, lengetik a temetési lobogót.[97]
Az eddig sorolt adatokból arra következtetek, hogy a zászlós temetkezés a katonai temetkezési szokásokból került a paraszti kultúrába, de úgy módosult, hogy sírjelként a fiatalon elhunytak nyughelyét jelöli.

A jelenkor sírjelei

A törökországi falvak és városok temetőinek látványa is sejteti azt az óriási távolságot, ami a várost és falut, így a városi és a paraszti kultúrát elválasztja. A falvak lakói nem állítottak évszázadokra megmaradó sírjelet halottjaiknak. Vagy a köznépi sírjeleknél tárgyalt módon kőrakással jelölték, s jelölik a sírhelyet, ha sírkövet találunk az is többnyire mészkőből, homokkőből való. A századunk első évtizede óta tartó társadalmi változás azonban nem hagyta érintetlenül a falvakat sem, bár jóval lassabban hat a folyamat, mint a tömegkommunikációs eszközök nyomásának kitett városokban. A század elején, Atatürk (Mustafa Kemal) vezetésével végbement társadalmi fordulat gyökereiben próbálta megváltoztatni az életet. Maga, a társadalmi változás élére álló Atatürk tartotta legfontosabbnak eltörölni azokat a jelképeket, amely századokon át jellemezte a török kultúrát, és társadalmat. Megtiltotta a fez viseletét, az arab betűs írásról áttértek a latin betűs írásmódra, a mohamedán időszámítást a Gergely-naptár szerinti váltotta fel. Európai példa nyomán európai irányt szabott egy ízig-vérig iszlám társadalomnak. Ezzel olyan mértékű változást hozott, amely a felszínen a társadalom minden szféráját érintette. De csak a felszínen. Csak külsőségeiben. A társadalom, mélyrétegeiben nem idézett elő nagymértékű változást, mert a tradíciók ennek gátat szabtak. Alig egy emberöltőnyi idő telt el a reformok bevezetése óta, azt kell tapasztalnunk, hogy ugyanaz a mechanizmus működik, mint századokon át. A sírjelek formája ugyan hasonló az európai temetőkben láthatókhoz, a rájuk vésett vagy festett jelek jelentésükben az iszlám világképhez kapcsolhatók. Különösen napjainkban sokasodtak meg azok a jelképek, amelyek a szakrális élet szimbólumai közé sorolhatók. Okát valószínűleg a térséget jellemző, már-már társadalmi méreteket öltő vallási mozgalmak erősödésében kell keresnünk. A Hidzsa-szerinti időszámítás a vallásos életben máig gyakorlat,[98] a halott születésének dátumát - ha a naptárreform előtt született, nem változtatták meg, - ez természetes, azonban több olyan sírjelet láttam, amelyen a későbbi születési dátum is mohamedán időszámítás szerinti volt. De csak a születés dátuma, mint az emberélet legfontosabb mérföldköve, a világrajövetelé, hiszen az élet örök, a halál csupán átmenet egy más minőségbe. A sírjelek vallásra utaló jelzései között továbbra is ott a "hadzsi" ha az illető résztvett a mekkai zarándoklaton, s néhol látható turbán is, ha az elhunyt pap volt. A temetők jelképeinek zöme azonos a mohamedánok lakta területeken, ahogyan azt Mándoki László bulgáriai gyűjtései [99] is igazolják, magam pedig Kazakisztánban láttam. Jóllehet, az azonos jelek lokálisan mást-mást jelentenek, a helyi közösségek jelképrendszerébe tagozódnak. A jelenkori temetők sírköveinek többségén virágdíszt látunk, leginkább tulipánt. Erzurumban, Kastamonuban és Çankiriben a virág a fiatalon elhunytat jelöli.[100] Amíg az oszmánkori temetőkben a virágdíszítés csak női sírjeleken volt jellemző, a mai temetőkben mindkét nemhez tartozók sírkövén látható. A jelképes faábrázolás az iszlám temetők jellegzetes fáját, a ciprusfát mintázza, a kőbe vésett madármotívum a lélekmadár.
A jelképek között több olyat találunk, amelyek a foglalkozásra utalnak. A zenész sírkövén hegedűt, violinkulcsot, a festőművészén festőpalettát, a jogászén paragrafusjelet, a vasutasén mozdonyt, a tengerészén horgonyt, a katonáén kokárdát, a szabóén ollót, a sportolóén boxkesztyűt (vagy a sportág jelképét), a tanár vagy diák sírkövén könyvet láthatunk. A felsorolt jelképek kétségtelenül korunk sajátos jelképrendszerének része, a török temetőben azonban azon túl, hogy az elhunyt foglalkozását jelölte, egyúttal társadalmi státusára is utal. Hogy a társadalomban betöltött hely jelzése mennyire fontos, az is bizonyítja, hogy az elhunyt neve fölé gyakran fel is írják, hogy ügyvéd volt, vagy doktor. A feliratok többnyire azt is jelzik, hogy ha más településről érkezett az adott városba az elhunyt. Nyilván a helyi közösség igénye az ilyenfajta elkülönítés. Nem lehet mindegy, hogy "törzslakó", vagy "jövevény" volt az illető. Ha visszagondolunk a turbános sírkövek formájára, láthatjuk, hogy ugyanaz a közösségi igény munkál, de más, a korhoz alkalmazkodó kifejezési formát öltött.
A sírkövek jelképei gyakorta a halál okára is utalnak. Icelben az erőszakos halállal elhunytak sírjelére bicskát, vagy pisztolyt festenek ill. vésnek. A betegségben elhaltak kövén süveg látható, míg ugyanott, a vízbefúltnak pohár jelzi a halálnemét.[101]
Gyakran a sírfeliratok is tudtunkra adják a halál okát. Sedat Veyis Örnek gyűjtéséből [102] érdemes néhány példát kiemelni:
Emine Erszan
Hat év alatt 5-ször operáltak
Zalim doktor keze alatt haltam.

Zeynep Özerdem
1957-ben árvíz áldozata lettem,
Meghaltam úgy, hogy alig éltem.
1317-1957

15 évesen nem vártam ily borzasztó
halált. Isten parancsa ez, ellene tenni
nem lehet. Nem gondoltam, hogy ez a
baleset lesz az utolsó órám.
Vörös vérben maradt törékeny testem
Egy pillanat alatt lehúnytam a szemem
Anyám, apám, testvéreim maradtak hátra.
Mehmed fia Szami Csuhadar
Béke poraira
Meghalt 1942. I.7.

A sírfeliratokból olykor egyéni sorsok tárulnak elénk, máskor a sors akaratába való belenyugvást, megbékélést sugallnak:

Állj meg vándor
Én is olyan voltam, mint te
Te is olyan leszel, mint én
Ha mondasz egy Fátihát
E földben megtalálsz.
1319-31.8.1963.

A sírkövek jelei olykor az elhalt legjellemzőbb tulajdonságaira is utalnak. Például Erzincanhoz közeli Sögütözü faluban a mélyen vallásos, tiszta erkölcsű emberekre a sírkőre vésett vagy festett ibrik emlékezteti a közösséget. A Sivashoz tartozó Kevenli faluban ha az elhunyt példamutatóan élt, sírkövére gyümölcsöt vagy vadászjelenetet festenek. A vendégszeretet jelképeként teáspoharat vagy findzsát láthatunk.[103] A mai sírjelek lényeges formai változása az előző korszakban lévőkéhez képest az, hogy hiányzik a lábtól való kő. Helyette a sírt körbevevő kőkereten vízgyűjtő csészét alakítanak ki, ami a madarak itatására szolgál. Maradandó sírkövet Isztambul környékén - ahol laza a talaj - három hónap elteltével, Belső-Anatóliában - ahol köves a talaj - egy év elteltével állítanak. Ez idő alatt a sírt kövekkel kerítik be, a fejnél, lábnál egy-egy nagyobb kő jelzi a tájolást. Az elhunyt személyére utalás, más jelzés nincs.
A temető helye a településtől jókora távolságra van, ami azt igazolja, hogy a hagyomány jól elkülöníti az élő és halott közösség helyét. Rendszerint magaslaton fekszik, vagy folyóvizi út választja el a településtől vagy kerítéssel esetleg árokkal veszik körül. Kijelölésénél a földrajzi viszonyoknak lehet elsődleges szerepük. A sírok elhelyezkedéséből viszont határozottan kitűnik az égtájak fontosága: a sírok kelet-nyugati, pontosabban délkelet-északnyugati tájolásúak, a holttest arccal Mekka irányába fekszik. A városi temetők központjában szakrális építményeket, dzsámit, ahol a halottbúcsúztató szertartást tartják, és kiszolgáló helyiségként a holttest rituális mosdatására, öltöztetésére való helyiségeket találunk. A szakrális építmények és a tőlük szétfutó utak tagolják a temetőt. Fő helynek a dzsámi környéke számít, oda rangosabb, tehetősebb családok temetkeznek. A történelmi temetőknél nem látszik még ez a fajta rendezési elv. A dzsámik kertjében lévő sírok száma rendszerint száz alatti, ott a sírkő nagysága és a fejfedő formája utal a vagyoni helyzetre. Elhelyezkedésük sem ad semmilyen támpontot a temető tájolására, mert a nagyvárosok gyorsan növekvő lélekszáma miatt a lakóházak körbeölelik a temetőket, így újabbnál újabbakat kellett nyitni.
A falusi temetőkben nincs szakrális építmény. A halottbúcsúztató szertartás a falu dzsámijában zajlik, a rituális mosdatás pedig a háznál és rendszerint az imám közreműködésével.
A felekezeti temetők jól elkülönülnek a mohamedán temetőktől. Mivel jelentős keresztény közösségek élnek (görögök, örmények) főleg Isztambulban természetes, hogy külön városrészt népesítenek be, amelyhez zárt temető tartozik.[104]
Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a török temetőkultúra koronként változó sírjelölést mutat. Jelképrendszeréből információkat kaphatunk az egykor élőkről, a koronkénti erkölcsi normákról, amelyeket az adott közösség tagjai elhunyt társuk emlékének tisztelete során a legfontosabbnak ítéltek, s amelyek figyelembevételét az utánuk jövő nemzedékektől is elvárták.

Jegyzetek

1. Matuz J. 1990. 17.
2. Karamagarali B. 1992. 46.
Vö. Radloff, W. 1893. XII. 4-6.
3. Konyában 32 különböző helyen létesítettek temetőt.
A városrendezés során többségüket felszámolták, így a korból ma 7 helyen található temető, közülük is legjelentősebb a Musalla Ücler és a Haci Fettah temető.
Mehmet Önder: 1969.5.
4. A sírkövek többségét az évszázadok során megrongálta az idő, betemette a föld. Eddig hozzávetőleg ezer sírkövet tisztítottak meg, közülük mintegy háromszázat vizsgáltak meg a török történészek. A Beyhan Karamagarali által szerkesztett katalógusba 118. db teljes leírása került, 441 fotóval illusztrálva. Eddig ez a legteljesebb temetőkatalógus, amit Törökországból ismerünk. A válogatás szempontja nem elsősorban a szépség és művészettörténeti érték volt, hanem a változás, a fejlődés nyomonkövetése.
5. Karamagarali, 1992. 46.
Vö. Radloff, 1893. XII. 4-6.
6. Karamagarali, B. 1992. 46.
7. Önder, M. 1969. 5-6.
8. Ahlat temetőkatalógusában No. 17. (212-213. kép); és a 16. (209-210. kép) Vörös tufa, hossza 281 cm, szélessége 83 cm, magassága 72 cm. A fedőlap 60 cm.
9. Matúz J. 1990. 21.
10. Konyában a szeldzsuk kortól napjainkig 32 helyen létesítettek temetőt, jelenleg hetet találunk belőlük. Közülük is a legjelentősebbek a Muszallah, Ücsler, és a Hadzsi Fettah temetők. Önder, 1969. I. A város terjeszkedése miatt megszüntetett temetők sírjeleit a múzeumok őrzik. A legkorábbi darabjaik egyike a Hidzsra 681. (1283) évéből származik.
11. Matúz J. 1990. 24.
12. Seyirci, M. - Topbas, A. [é.n.] 17-36.
13. Kaji - Kayig törzs leszármazottjai a törzsi összetartozás jegyét, a tamgát ma is a sírjeleikre vésik. Önder, 1969. 16.
14. Matúz, J. 1990. 28-38.
15. Karamagarali, B. 1992. 22-23.
16. Karamagarali, B. 1992. 22-23.
17. Karamagarali, B. 1992. 22-23.
Vö: Önder, M. 1969. 9.
18. Lewis, Bernard, 1981. 163-172.
19. Glasenapp. H. 1984.
20. Lewis, B. 1981. 165.
21. Lewis, B. 1981. 166.
22. Kuripesics Benedek beszámolóját közreadja Tardy, L. 1977.158.
23. Evlija Cselebi 17. századi világutazó 10 kötetben jegyezte le az utazásai során látottakat. Műve teljes kiadásban máig nem jelent meg. A 8. kötet, a magyarországi utazásáról szóló, és az 1. kötet kivonata magyarul is olvasható. Germanus Gy. 1984. 18.
24. Tardy L. 1977. 155.
25. Krüger, Eberhard Einige afghanische Turbanformen. In: Waffen und Kostümkunde, Jahrgang, 1969. 42-48.
Vö: Ayanoglu, Ismail: Fatih devri ricali mezar taslari ve kitabeleri. Im: Vakiflar Dergisi IV. 1958. 193-208.
26. Lagueur, Hans-Peter 1982. 80-92. Az idézett mű nyomán készült rajzos illusztrációkat Hangyási Attilának, a Györffy István Nagykun Múzeum munkatársának ezúton is köszönöm.
27. Matúz, 1990. 136-137.
28. Ankarában a Cebeci városrészben (Óváros) az 1387-ben épült Sarikadin Camiî temetőjében, az 1330-ban épült Ali Serafettin türbében, az Atatürk vezette felszabadító háborúban hősi halált haltak temetőjében és a Karsiyaka köztemetőben jártam. Isztambulban a Zeynep Sultan Camiî (1769), Aziz Mahmut Hüdayi építtette (1541-1628) dzsámi temetőjében, a Seyh Kartal Ahmet Dede által a 17. század végén épített dzsámi kertjében és a ma is működő Karaca Ahmet temetőben gyűjtöttem. Ezeken kívül az afyoni múzeum, a konyai múzeum, a kütahyai múzeum és Edirnében a Selimiye Cámiî kertjében és a Londra yolu mellett lévő sírköveket fényképeztem.
29. Az utóbbinak a szemmelverés (nazar) ellen óvó hatása az élő néphitől is ismert. A sírjelen nyilvánvalóan ugyanazt a hatást, a gonosz távoltartását várják tőle.
30. Az első nagy török dervisrend. Patrónusuk és névadó alapítójuk Hadzsi Bektas. A 13. századtól 1826-ig működött a rend. Lewis, Bernard, 1981. 175.
31. Az iszlám siíta ágához tartozó felekezet, amely főleg a türkmén etnikai csoportot vonzotta magához. Dél-, Nyugat- és Közép Anatóliában élnek, főként Sivas, Tokat, Yozgat, Nevsehir, Çorum, Amasya, Karamanmaras és Erzinçán környékén.
Andrews, P. 1992. 72-73.
32. Karamagarali, B. 1992. 21.
33. Karamagarali, B. 1992. 19; 36.
34. Karamagarali, B. 1992. 21.
35. Oguz, B. 1983. 97.
36. Mohamed próféta anyja
37. Karamagarali, B. 1992. 21.
38. Kizilbas - vörösfejű. A tizenkettes siához tartozó militáns szekta. A szofavita azerbajdzsáni rendből fejlődtek ki. Vörös fejfedőt viselnek, állítólag innen az elnevezésük. Más vélemények szerint pedig a Hazreti Ali tiszteletére évente bemutatott passiójáték - amikoris megvágják arcukat, felsebzik fejüket, "vérüket eresztik". A szertartás látványa miatt nevezik őket vörös fejűeknek. Jelentős csoportjaik élnek Kars, Sivas, Yozgat, Tokat, Ordu, Çorum, Balikesir, Manisa, Izmir és Mugla vidékén.
Vö: Andrews, P.A. 1992. 86.
39. Karamagarali, B. 1992. 12;15.
40. Tahtadzsik: A 14. században a Kaukázusból vándoroltak Anatóliába. Eredetileg türkmén származásúnak tekintik őket, a maguk között használt etnoním: Çaylak, Aydinli. Fakitermelésből élnek a Torosz hegység vonulata mentén, vándorló életmódban, bár egy részük megtelepedett, az Izmirhez közeli Narliderében. A vándorlók márciustól októberig kiscsalád-sejtekben az erdőkben táboroznak, de télre a városokba, falvakba húzódnak. Nyugaton Izmir, Manisa, Aydin, Mugla, Denizli, Budur, Isparta, Antalya, Içel, Adana, keleten Marastól Gaziantepig a Torosz hegység mentén lévő településekbe vándorolnak. Főleg alaviták, de más vallási csoporthoz is kötődnek.
Andrews, P. A. 1992. 90-93.
41. Karamagarali, B. 1992. 26.
42. Topbas, A. - Seyirci, M. én. 16-28. (Archeológiai és Művészeti kiadvány c. sorozat 2. kötete. Katalógus.)
Vö: Karamagarali, B. 1992. 8.
43. Andrews, P. A. 1992. 91.
44. Karamagarali, B. 1992. 17-18.
Vö. Örnek, S. V. 1971. 57.
45. Karamagarali, B. 1992. 3.
46. Karamagarali, B. 1992. 21.
47. Örnek, S. V. 1971. 71.
48. Karamagarali, B. 1992. 13.
49. Karamagarali 1992. 53-56; 61-62. fotó a temetőkatalógusban
50. Oguz leszármazottak, az alavita abdalok egyik csoportja. Egyike annak a negyvenhét féle táji, etnikai, vallási csoportnak amelyről Andrews ír.
Andrews, P. A. 1992. 95. Vö: Carpini, P. 1934. 74-75.
51. Yilmaz, A. 1948. 85.
52. Ibrahim Pecsevi történetíró 1635 körül így számol be az élvezeti cikkek elterjedéséről: "Egészen a 962. (1555.) esztendőkig sem az Allah által oltalmazott fenséges Konstantinápoly fővárosban, sem oszmán földön másutt kávé és kávéház nem létezett."
Lewis, B. 1981. 151.
53. Lásd a taktadzsik halott kultusza.
Örnek, S. V. 1971. 71.
54. Örnek, S. V. 1971. 71.
55. Kalafat, Y. 1990. 104.
56. Topbas, A. Afyonkarahisar yöresi Türkmen mezar taslari 12.p.
57. Andrews, P. A. 1992. 75-108.
58. Andrews, P. A. 1992. 90-93.
59. A magukat teberdzsinek (baltás) nevező gaziantepi ág a Kara Hüseyh nemzetségbe tartozónak vallja magát. Egy sátor népe egy nagycsaládot jelöl, legalább két, olykor három generáció egy fedél alatt élését.
Andrews, P. A. 1992. 95-96.
60. Etnikai különbségek és vallások integráló erejéről
Vö. Bartha E. 1984. 98.
Vö. Gunda B. 1963. 3-24.
61. Andrews, P. A. 1992. 105-108.
62. Seyirci, M. - Topbas, A
Afyonkarahisar yöresi Türkmen mezartaslari 12. p.
63. Borawski, P. - Dubiáski 1986. 195.
64. Karamagarali, B. 1934-ből való sírszobor képét közli Ahlat temetőkatalógusában. 184 kép. 1992. 39.
65. Çay, A. 1990. 53.
66. Çay, A. 1990. 183.
67. Çay, A. 1990. 58.
68. Türkmenisztán, a Nohurlu törzs szállástemetői, Çay, A.
1990. 58.
69. Sesen, R. 1975. 36-37.
Vö: Harmatta J. - Archeológiai Értesítő
70. Çay, A. 1990. 58.
71. Hámit Zübeyin Kosay hívta fel a török kutatók figyelmét a kos formájú különös sírjelekre. 1936-ban megjelent rövid cikkében csupán a típusokat és a lelőhelyeket regisztrálta. Abdulhalük Çay 1990-ben és 1983-ban megjelent két könyve adja a téma részletekbe menő tárgyalását, sorolja a mai Törökország határait messze túllépő lelőhelyeit.
72. Seyirci, M. - Topbas, A.
A katalógus 1-4; 9-10; 14-15-16. ábrája
73. Goldziher Ignác, 1980. 207-322.
74. Seyirci, M. - Topbas, A. i.m. 12. p.
75. Kalafat, Y. 1990. 103.
76. Turan, M. 1982. 548.
77. Ögel, Bahaeddin a történeti forrásokat, a miniatúrák ábrázolásait felhasználva kísérletet tesz a tug és zászló fejlődésének, változatainak bemutatására, azonban megnyugtató módon nem tudja tisztázni a kérdést. Ögel, B. 1984.
78. Ögel, B. 1984. 319-320.
79. Magomed Badruttin kumuk költő szíves közlése. (1994.)
80. Abdulkadir Inan a sámánizmusról írott könyvére hivatkozva írja Ögel, B. 1984. 147.
81. Ögel, B. 1984. 147-201.
82. Ögel, B. 1984. 149.
83. Ögel, B. 1984. 152; 226.
84. Ibn Fadlán a volgai bolgárok temetkezéséről szóló leírását. Czeglédy K. - Harmatta J. 1946-48. 362-365, 369.
Vö: Kovács L. 1982. 58-85.
85. Fehér Géza, 1990. 22.
86. Kovács László, 1982. 58-85.
87. Novák László, 1980. 38.
88. Ögel, B. 1984. 338. (128. kép.)
89. Örnek, S. V. 1977. 87-88. fotó gyermek és egy fiatal lány, menyasszony sírja
90. Örnek, S. V. 1977. 73.
91. Karamagarali, B. 1992. 26.
92. Örnek, S. V. 1977. 71.
93. Basar, Z. 1972. 234.
94. Ögel, B. 1984. 223.
Vö: Novák L. 1982. 285-306.
Hofer T. 1982. 308-324.
Hoppál Mihály 1982. 326-367.
95. Idézet Kovács László után. 1982. 61.
96. Ezúton is köszönöm Töll Lászlónak, a debreceni Déri Múzeum fegyverszakértőjének segítségét.
97. Karamagarali, B. 1991. 13.
98. A vallásos témájú könyvek megjelenésének dátumát a hidzsa szerint adják meg.
99. Mándoki L. 1982. 367-370.
100. Örnek, S.V. 1971. 69.
101. Örnek, S.V. 1971. 71.
102. Örnek, S. V. 1971. 69.
103. Örnek, S.V. 1971. 71.
104. Üszküdas, Baglarbasi részén a Nuhkuyusu sugárút mellett található a keresztény közösségek temetője. Két görög és egy örmény temető az egyházak felügyelete és kezelése alatt.


Irodalomjegyzék

ACIPAYAMLI, O.:
1961 Türkiye'de Dogumla Ilgili Adet ve Inanmalarin Etnolojik Etüdü, Erzurum
1963 Iptidailerde Ölü gömme Ile Ilgili Bazi Pratikler ve Izahlari In: Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih - Çografya Fakültesi Dergisi XX. 3-4. (Ayribasim)

AKSOY, Ö.A.:
1968 Atasözleri ve Deyimler (Elkitabi), Ankara
1969 Bölge Agizlarinda Atasözleri ve Deyimler, Ankara

ALIHOVA, A. E.:
1954 Muranszkij mogilnik is szelizse
In: Materiali i iszledovanija po Arheologií USSR No. 42. Moszkva

ALOIS, H.:
1968 Einstellungen zum Tod und ihre soziale Bedingtheit, Stuttgart

ANDREE, R.
1981 Zur Volkskunde der Juden, Bielefeld und Leipzig

ANDREWS, P. A.:
1992 Türkiye'de Etnik Gruplar, Ankara.

ARIES, P.:
1987 Gyermek, család, halál (Tanulmányok), Budapest

ARPASLAN, A.:
1992 Ünlü Türk hattatlari, Ankara
(Türk Büyükleri Dizisi. 143.)

AŞKUN, V.C.:
1943 Sivas Folkloru, Cilt II. Sivas

AYANOGLU, I.:
1958 FATIH devri ricali mezar taşlari ve kitabeleri, Ankara

AYBINOGLU, G.:
1980 Posof'ta ölüm adetleri In: Türk Folklor Araştirmalari 366. Istanbul.

AYDIN, M.:
1982 Konya Ermenek bölgesinde yaşayan halk inançlari. In. Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. Ankara

BACQUE-GRAMMOANT, J.:
1990 Stelae Turcicae II.: Cimitieres de la mosquee de sokolla Mehmed Pasa a Kadirga Limani, de Bostanci Ali et du turbe de Sokollu Mehmed Pasa a Eyub.

BARTHA E.:
1984 Etnikai különbségek és vallások integráló ereje. In. Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc

BARTHOLD, W.:
Türkler'de ve Mogollar'da Defin Merasimi (Çev. A. Inan), Belleten, Sayi 43, Ankara

BAŞAR, Z.:
1972 Erzurum'da tibbî ve mistik folklor araştirmalari, Ankara

BASOGLU, H. F.:
1959 Islámiyetde Cenaze, 2. Baski, Ankara

BAZRI, M. H.:
1947 Istanbul Folkloru, Istanbul

BAYKURT, S.:
1976 Türkiye'de folklor, Ankara

BAYRAK, M.:
1979 Istanbul'da gömülü meşhur adamlar 1453-1978. Istanbul.

BILMEN, Ö. N.:
1962 Büyük Islám Ilmihali, Istanbul

BITTEL, K.:
1937 Prehistorik Devrinde Anadolu'da Ölü Gömme Adetleri, Istanbul

BORATAV, P. N.:
1982 Folklor ve edebiyat, Istanbul

BORAWSKI, P.: - DUBIANSKI, A.:
1986 Tatary Polsey. Dzieje obrzgdy legendi traditije Warsawa, Iskey

BROMLEJ, J.:
1986 Ethnosz és néprajz, Budapest

BOYATLI, O.:
1944 Bergama'da Köyler, Izmir

CARPINI, P.:
1934 Geschichte der Mongolen und Reiseberist 1245-1247. Leipzig

CERAM, C.V.:
1964 A hettiták regénye, Budapest

ÇAY, A.:
1983 Anadoluda Türk damgasi. Koç heykeli - mezartaslari ve Türklerde koç - koyun meselesi, Ankara
1990. Türk milli kültüründe hayvan motifleri (Koyun ve keçi etrafinda oluşan gelenekler), Ankara

CZEGLÉDY K.: - HARMATTA J.:
1946-48 Ibn Fadlan überdie Bestatlung bei den Wolga- Bulgaren. Archeológiai Értesítő.

DANIK, E.:
1990 Koç ve at şeklindeki Tunceli Mezartaşlari, Ankara

DAMMAN, E.:
1963 Die Religionen Afrikas, Stuttgart

DIENER, W.:
1951 Deutsche Volkskunde, Stuttgart
1971 Dört Mezhebin Fikih Kitabi: (Cev.: H. Ege), Ankara

ECSEDY I.:
1988 Türk temetkezési szokások. In: Ethnographia 1988/1.

EL-GAWHARY, A.
1968 Wandlung und Konservierung des Totenbrauches (Dissertation), Bonn

EREN, N.:
1984 Hece tahtalari: Antalya, Bordur, Bolu, Mugla Çevresi Arkeoloji ve Sanat Yayinlari, Istanbul.

ERDENTUG, N..
1956 Halk Köyü'nün Etnolojik Tetkiki, Ankara
1959 Sün Köyü'nün Etnolojik Tetkiki, Ankara

ERÖZ, Mehmet
1990 Türkiye'de Alevilik ve Bektaşlik, Ankara

FEHÉR Géza
1990 "Tugî Hümayün" az oszmán szultáni hatalmi jelvény, Keletkutatás [ősz]

FINDIKOGLU, Z. F.:
1949 Folklor ve Etnografya Kilavuzu, Ankara

FISCHER, A.:
1921 Zwyczaje Progrzebowe Budu Polskiega, Lwow (Lemberg)

FRISCHBIER, H.
1884 Ostpreusische Volksmeinungen Tod und Begraebnis Betreffend, Hamburg

FUCHS, D.R.
1952 Aus dem Nachlasse von B. Muncacsi, Helsinki

GEIGER, W.
1960 Totenbrauch im Oderwald, Heppenheim

GENNEP, Van A.:
1909 The Rites of Passage, Chicago

GLASENAPP, H.:
1975 Az öt világvallás, Budapest

GOLDZIHER I.:
1980 Az iszlám, Budapest

GÖGÇELI, K.S.
1943 Agitlar, I. Adana

GÖKALP, Z.
1923 Türkçülügün esaslari, Ankara

GREEN, T. M.:
1992. The city of the moon goot religions traditions of Harran, New York

GRIMM, J.:
1884 Deutsche Mythologie, Band I. Leipzig

GUNDA B.:
1963 A kultúra integrációja és az etnikai csoportok alakulása. In: Műveltség és Hagyomány, Debrecen

GÜLENSOY, T.:
1966 Türkler'de 3, 7 ve 40 Sayilari, Ankara

HALEBI, I.:
1968 Izahli Multeka El Ebhur Tercümesi, Istanbul

HOFER T.:
1982 Archaikus sírjeleink kérdéséhez. In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz
Szerk: Hoppál Mihály - Novák László

HOFFMANN-KRAYER, E.:
1940 Feste und Braeuche des Schweizelvolkes (Neuebearbeitung durch P. Geiger), Zurich

HOPPÁL M.:
1982 Fejfáink keleti hátteréhez. In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz Szerk: Hoppál Mihály - Novák László

HUBER, J.
1956 Das Brauchtum der Totenbretter, München

HUNTINGTON, R.:
1979 Celebrations of death: the antropology of martuary rituals. New York. Cambridge University Press.

INAN, A.:
1930 Birinci Ilmi Seyyahata Dair Rapor, Istanbul
1947 Eski Türk Mezarlari. Türk Tarih Kurumru Basimevi, Ankara
1947 Altay Daglarinda Bulunan Eski Türk Mezarlari, Ankara (Ayribasim)
1954 Tarihte ve Bugün Şamanizm, Ankara

IRLE, L.:
1966 Tod und Begraebnis in Siegerland, Siegen

KALAFAT, Y.:
1990 Dogu Anadolu' da eski Türk inançlarinin izleri,
Ankara

KALAYCI, M.:
1970 Ölü ve ölümle ilgili inançlar FOD. 2. évf. Ankara

KARAHAN, A.:
1951 Islámiyette 40 Adedi Üzerine, Ist. Üniv. TDE. Dergisi, Cilt 4, Sayi: 3 bul

KARAMAGARALI, B.:
1992 Ahlat Mezartaşlari, Ankara

KARDEŞ, M.:
1961 Tortum'de Halk Inanmalari, Istanbul

KATANOV, N. T.:
1894 O pogrebal'nykh obriadakh u Tiurkskikh plemen tsentral'noi i vostochnoi Azii Kazan
1900 Über die Bestattungsbraeche bei den Türkstaemmen Central-und, Keleti Szemle, I. Budapest

KITZINGER, L.:
1965 Brauchium, Sitte und Sprachgut in Kollbachtal, Arnsdorf

KOŞAY, H. Z.:
1939 Etnografya ve Folklor kilavuzu, Ankara
1939 Ankara Budun Bilgisi, Ankara
1951 Anadolu'nun Etnografya ve Folkloruna Dair Malzeme, Alaca-Hüyük
1952 Halkbilgisi kilavuzu, Istanbul
1962 Dogu Anadolu Mezarliklarindaki Koç ve Koyun Heykelleri. In. Türk Sanatlar Kongresi Bildirileri, Ankara
1974 Makaleler ve Incemeler, Ankara
1976 Türk Folklor Araştirmalarinda Mukayese ve Tarihi Metoda Yöneliş. In: Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri I. C. Genel Konular, Ankara

KOVÁCS L.:
1982 A honfoglaló magyar lándzsás sírjelölés és néprajzi megfelelői. In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához. 10. Halottkultusz Szerk.: Hoppál M.- Novák L.

KUDAT, A.:
1974 Kirvelik, Ankara

KUNT, E.:
1975 A magyar népi temetők szemiotikai elemzése. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XIII-XIV.
1983 Temető és társadalom. In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz. Szerk.: Hoppál M. - Novák L. Budapest
1983 A temetők népművészete, Budapest
1987. Utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe, Budapest

KOSUGLU, M. Z.:
1984 Mezar taşlarinda Huve'l - Baki, Istanbul

LANGE, E. R.:
1955 Sterben und Begraebnis in Volksglauben zwischen Weichsel und Memel

LAQUEUR, H-P.:
1982 Die Kopfbedeckung im osmanischen Reich als soziales Erkennungszeichen, dargestellt anhand einiger Istanbuler Grabsteine des 18. und 19. Jahrhunderts. in. Der Islam 59.

LEWIS, B.:
1981 Isztambul és az oszmán civilizáció, Budapest

MATÚZ J.:
1990 Az Oszmán Birodalom története, Budapest

MÁNDOKI L.:
1982 Illusztrált sírkövek a sumeni muzulmán temetőben. In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához. 10. Halottkultusz. Szerk.: Hoppál M.-Novák L. Budapest

MEYER, C.:
1884 Der Aberglaube des Mittelalters, Basel

MUALLIMOGLU, N.:
1983 Deyimler, Atasözleri, Beyitler ve Anlamdaş Kelimeler, Istanbul

NÉMETH Gy.:
1990 A mohamedán vallásgyakorlat népi formáinak ismeretéhez. In: Törökök és magyarok II. (Szerk. Kakuk Zsuzsa) Budapest

NOVÁK L.:
1980 Fejfák a Duna-Tisza közén, Nagykőrös
1982 A temető helye a halottkultuszban, különös tekintettel a sír és sírjelölés kérdésére. In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz.Szerk: Hoppál M.-Novák L.

OGUZ, B.:
1976 Türkiye halkinin kültür kökenleri: teknikleri müesseselesi, inanç ve adetleri.
1983 Mezartaşinda Simgelesen inançlar, Istanbul

OKUTAN, H. T.:
1949 Sebinkarahisar ve Civari, Giresun

ÖGEL, B.:
1984 Türk Kültür Tarihine Giriş VI. Türklerde tug ve Bayrak. (Hunlardan Osmanlara), Ankara

ÖNDER, M.:
1969 Konya Mezar Taşlarinda Şekil ve Süsler. In: Türk Etnografya Dergisi 12.

ÖRNEK, S. V.:
1971 100 Soruda Ilkellerde Din, Büyü, Sanat, Efsane, Istanbul
1971 Etnoloji Sözlügü, Ankara
1971 Anadolu folklorunda ölüm, Ankara
1977 Türk halkbilimi, Ankara
1981 Sivas ve Cevresinde Hayatin Çesitli Safhalariyla ilgili Batil Inançlarin ve Büyüsel Işlemin Etnolojik Tetkisi. In: Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih Çografya Fakültesi. 2. Baski. Ankara

ÖZBAŞ, Ö.:
1958 Gazientep Dolaylarinda Türkmen ve Bayraklar, Gaziantep

ÖZTELLI, C.:
1959 Başa toprak savurma ve yas ölüm gelenekleri Türk Folklor Araştirmalari Istanbul 5. évf. 116. szám
1983 Halk türküleri, Ankara

ÖZGÜC, T.:
1948 Öntarih'te Anadolu'da Ölü Gömme Adetleri, Ankara

RANKE, K.:
1951 Indogermanische Totenverehrung, Band I, FFC. Nr. 140, Helsinki
1951 Der dreisigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen, Helsinki

REICHERT, R.:
1913 Geburt, Hochzeit, Tod, Jena

ROHEIM, G.:
1919 Spiegelzauber, Leipzig

SAINTYVES, P.:
1951 Folklor Elkitabi, Istanbul

SAN, S.:
1947 Dün ve Bugün Muş, Kayseri

SARTORI, P.:
1910 Sitten und Brauch, Band I, Leipzig

SCHWEBE, J.:
Volksglaube und Volksbrauch in Hannoverschen Wendland

SIMON R.:
1987 Korán. A Korán világa, Budapest

SIPOS J.:
1994 Török és magyar siratók. In: Keletkutatás. Budapest 1994. tavasz.
1994 Török népzene I. MTA Zenetudományi Intézet Budapest /Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 14./

ŞEŞEN, R.:
1975 Onuncu aşirda Türkistan'da Bir Islam Seyehati, Ibn Fazlan Seyehatnamesi, Istanbul

SEYIRCI M. - TOPBAŞ A.:
[én.] Afyonkarahisar yöresi Türkmen mezar taşlari (Arkeoloji ve Sanat Yayinlari. Araştirma, inceleme ve Belgeleme Dizisi: 2)

SUNGURLUOGLU, I.:
1958 Harput Yollarinda, Cilt 4, Istanbul

SÜMER, F.:
1961 Oguzlara Ait Destani Mahiyetteki Eserler, DTCF. Dergisi, XVII, Ankara
1967 Oguzlar, Ankara

TAN, N. K.:
1965 Karahan'da Ölü Gömme ve Yas Tutma. In: Türk Folklor Araştirmalari 189.

TANYILDIZ, A.:
1990 Honamli yörükleri, Isparta

TANYU, H.:
1967 Ankara ve Çevresinde Adak ve Adak Yerleri, Ankara
1968 Türklerde Taşlarla Ilgili Inançlar, Ankara

TARDY L.:
1971 Régi magyar követjárások Keleten, Budapest
1977 Rabok, kalmárok az Oszmán Birodalomról, Budapest

TURAN, M.:
1982 Kars'ta ölü ile ilgili gelenekler. In: Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri IV. Ankara

TRYJARSKI, E.:
1991 Zwyczaje pogrzebowe ludow tureckich na tle ich wierzen, Warszawa

TÜRKDOGAN, O.:
1965 Erzurum ve Çevresinde Sosyal Araştirmalari, Ankara

UGUR, S.:
1948 Içel, Folkloru, Cilt II, Ankara

UJVÁRY Z.:
1984 A kaukázusi szvanok halottkultuszáról. In.:
Előmunkálatok a magyarság néprajzához. 10. Halottkultusz. Szerk.: Hoppál M.-Novák L.

UNVER, A. S.:
1976 Istanbulun mutlu askerleri ve şehit olanlar, Türk Tarih Kurumu Yayinlari VII. 72.

ULUG, N.:
1938 Tunceli, Istanbul

ÜLKÜTAŞIR, M. S.:
1972 Cumhuriyetle Birlikte Türkiye'de Folklor ve Etnografya Çalişmalari, Ankara

VERIZOGLU, I.:
1976 Kibrista ölümlerle ilgili gelenekler. In: Türk Folklor Araştirmalari, 326. Istanbul

WIEGELMANN, G.:
1964 Wandel und soziale Unterschiede bei den Speisen zum Totenmahl,
336-564, Marburg

WUTTKE, A.:
1900 Der Deutsche Volksaberglaube der Gegenwart, Berlin

YALGIN, R. A.:
1933 Cenupta Türkmen Oymaklari, Kisim-II. Ankara

YASIN-i Serif Selat Tefriciye ve Seçme Dualar, Istanbul (Senyildiz Yayinevi évszám nélkül)

YILMAZ, A.:
1948 Tahtacilarda Gelenekler, Ankara

YENER, E.:
1960 Etnografya Kilavuzu, Ankara

YÜKSEL, M.:
1991 Trabzon'da Türk Islam eserleri ve kitabeler, Istanbul

SZÓJEGYZÉK

(A szövegben előforduló török szavak jelentése)

aci bayrami - gyászünnep (keserű ünnep)
agitlar - sirató
alavita - Az iszlám siíta ágához tartozó felekezet.
baykuş - bagoly
bektaşi - A 13-19. századi működő dervisrend.
can aşi - halotti tor
can helvasi - halotti tor
çatma lâhid - nyeregtető formájú, két végénél kőlappal zárt sírjel
cemaat - janicsárhadtest nagyobb létszámú állománya
cenaze alayi - halottbúcsúztató szertartás
cenaze örtüsü - koporsóterítő
cihad - az iszlám szent háborúja
dir - a lepel mellre való darabja
esnaf - céh
gelin yasi - menyasszonysirató
gövdeli sanduka - nyitott kőláda
gusl abdesti - teljes rituális mosakodás
haci - a mekkai zarándoklaton résztvett muzulmán
haragaç (hardal ~ Brassica nigra - fekete mustár) kultikus növény
hayirli vermek - halotti tor
hayir - halotti tor neve
himâr - a halotti lepelnek a fejre kerülő darabja
hirka - a melltől a derékig érő gyolcs neve. (halotti lepel)
ibrik - kiöntőcsöves víztároló edény
iç içe daire - koncentrikus körök, a napkorong jelképének neve.
ilmiye - tudós
imam - a muszlim hitközség vezetője
izâr - a halotti lepelnek a testet a fejtől a lábig borító darabja
kabe örtüsü - zarándokútról hozott koporsóterítő
kabir kurbani - halotti tor (halotti áldozat)
kadinlar saltanati - nőuralom. A török történelemnek az a korszaka, (17. század) amikor a hárem jelentős politikai szerephez jutott.
kandil - örökmécses
karali bayrami - gyászünnep (fekete ünnep)
kayin agaci - keleti bükk. (Fagus orientalis.) Kultikus fa.
- şehitler - hitharcosok, mártírok
kazma kürek helvasi - halotti tor
kazma takirtisi - halotti tor
kádiasker - katonai főbíró
kefen - halotti lepel
kible - az ima iránya
kirk ekmegi - halotti tor
kirvelik - a műrokonság egyik formája (a keresztkomaság iszlám megfelelője)
kizilbaş - vörösfejű. A tizenkettes síához tartozó militáns szekta. Vörös fejfedőt viselnek, valószínűleg innen ered az elnevezésük. Más vélemények szerint a Hazreti Ali tiszteletére évente bemutatott passiójáték miatt kapták a nevüket: (Megvágják az arcukat.)
kufi írás - szögletes arab írás
kurban bayrami - a ramadánt követő áldozatünnep
lifâfe - a halotti lepelnek a teljes testet borító darabja
medrese - teológiai főiskola
mihráb - imafülke
mizrak - kopja
muhtarlik - a falugazda hivatala ~ a falu szobája, ahol a hivatalos ügyeket intézik.
musallah taşi - a dzsámi udvarán lévő kőasztal, amelyre a halottbúcsúztató szertartás idején a koporsót teszik.
muska - talizmánként viselt "írás". Korán-idézet.
nar - gránátalma
ölü ekmegi - halotti tor
ölümün kirki - halotti tor
ölü yemegi - halotti tor
örf - szokásjog
raki - ánizspálinka
rumi - a sírkő peremén körbefutó növényi ornamentika
şahide - sztélé
şahidesiz kapali sanduka - sírsztélé nélküli fedett kőláda
şamdan - gyertyatartó
şeriat - "szent törvény" - a próféta hagyományaira épülő vallási jog
şeyhülislám - főmufti, a legfőbb vallási vezető
serpuş - fejfedő
silindirik sanduka - cilindrikus sírjel. (bizánci hatású)
sini - ételtartó nagy tálca, vagy alacsony asztalka.
şin kurbani - halotti tor (halotti áldozat)
tabut - koporsó
tabut örtüsü - koporsóterítő
terlik - olyan fejfedő (női viselet) amelynek homlokrészét ezüst pitykékkel díszítik.
tevhit - az isteni hitvallás szúrája ("la ilahez illallah")
tozak - a menyasszony fejére tett zöld fátyol
ulema - a vallástudomány legfőbb szakértőinek neve
yas bayrami - gyászünnep
yildiz - csillag. A tizenkét ágú csillagot formázó jelkép neve.
yiyecegini etmek - a halotti tor neve
zerküláh - nemezből készült kúpos alakú fejfedő