Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

IV. A BUKÁS

1.

Amikor az oroszok és a bizánciak viszonyát tárgyaltam meg a kilencedik és a tizedik században, módom volt bőségesen idézni két részletes forrásból; Konstantin művéből De Administrando és az Orosz Őskrónikából. De az orosz-kazár szembenállásról ugyanebben az időszakban, amihez most fordulunk, nincsen ehhez fogható forrásanyagunk; Itil levéltárát, ha egyáltalán létezett, elfújta a szél, és a kazár birodalom utolsó száz esztendejének a történelmét illetően ismét azokra az össze nem függő, rendszertelen utalásokra szorulunk, amelyeket a különböző arab krónikákban és földrajzkönyvekben találunk.

A szóban forgó periódus kb. 862-től - amikor az oroszok elfoglalták Kijevet - kb. 965-ig - amikor Szvjatoszláv elpusztította Itilt - terjed. Kijev elvesztése és a magyarok visszavonulása után Magyarországra azok a területek, amelyek korábban a kazár birodalomhoz tartoztak (a Krím részeit kivéve), már nem voltak a kagán ellenőrzése alatt, és Kijev fejedelme akadálytalanul szólíthatta fel a Dnyeper medencéjében élő szláv törzseket a felkiáltással: "Semmit se fizessetek a kazároknak!"


A kazárokban lehetett hajlandóság arra, hogy beletörődjenek hegemóniájuk elvesztésébe nyugaton, de ugyanabban az időben keleten is fokozódtak az oroszok beavatkozásai lefelé a Volga mentén és a Káspi-tenger körüli vidéken. Azok a mozlim országok, amelyek a "Kazár-tenger" déli felével határosak - Azerbajdzsán, Sírván, Tabarisztán - csábító célpontjai voltak a viking hajóhadaknak, akár mint a zsákmányolás áldozatai, akár mint a mozlim kalifátussal folytatott kereskedelem állomásai. De a Káspi-tengerhez vezető útvonalat, amely Itil mellett húzódott a Volga deltáján át, a kazárok ellenőrizték, mint ahogyan a Fekete-tengerhez vezető útvonalat is mindaddig, amíg Kijev a kezükön volt. Ez az "ellenőrzés" azt jelentette, hogy a ruszoknak minden egyes flottillájuk számára engedélyt kellett kérniük az áthaladásra és fizetniük kellett a tíz százalék vámilletéket - kettős inzultus a büszkeség és a zseb ellen.

Egy időre volt egy ingatag modus vivendi. A rusz flottillák megfizették az illetéket, leúsztak a Kazár-tengerre és kereskedtek a körülötte lakó népekkel. De a kereskedelem, amint láttuk, gyakran a rablás szinonimájává vált. Valamikor 864 és 884 között a rusz expedíció megtámadta Tabarisztánban Abaszkun kikötőjét. Visszaverték őket, de 910-ben visszatértek, kifosztották a várost és a környékét és bizonyos számú mozlim foglyot vittek magukkal, hogy rabszolgának adják el őket. A kazárok számára ez nagyon kínos helyzetet teremtett, részben a kalifátushoz fűződő baráti relációjuk miatt és azért is, mert mozlim zsoldosok válogatott csapata szolgált az állandó hadseregükben. Három évvel később - 913-ban - végül is fegyveres összeütközésre került sor, ami vérfürdőben végződött.

Ezt a nagyobb incidenst, amelyet már röviden említettünk (III., 3.), Maszudi részletesen leírja, míg az Orosz Krónika hallgat róla. Maszudi elmondja, hogy "bizonyos idővel a hedzsra 300-ik éve után (912-913) az 500 hajóból álló rusz hajóhad, mindegyik hajóján 100 emberrel" közelítette meg a kazár területet.

Amikor a ruszok hajói a szoros bejáratánál felállított kazár őrszemekhez érkeztek... levelet küldtek a kazár királynak azzal a kéréssel, engedélyezze az áthaladásukat országán, és hogy lehajózzanak a folyón és így lejussanak a Kazár-tengerre... azzal a feltétellel, hogy annak a zsákmánynak a felét, amit a tengermelléki népektől szereznek, neki adják oda. Ö engedélyezte az átvonulást és azok... lehajóztak a folyón Itil városáig és áthaladtak rajta, kijutottak a folyó torkolatán, ahol az a Kazár-tengerbe ömlik, A torkolatától Itil városáig a folyó nagyon széles és bővizű. A ruszok hajói szétszóródtak a tengeren. Rablóportyáik Tabarisztán, Abaszkun. a naftavidék (Baku), Azerbajdzsán ellen irányultak... vért ontottak, elpusztították a nőket és a gyermekeket, zsákmányoltak, raboltak és felégettek mindent mindenfelé.

Még Ardebil városát is kifosztották - háromnapi járásra a szárazföldön. Amikor az emberek magukhoz tértek a sokktól és fegyvert ragadtak, a ruszok, klasszikus stratégiájuknak megfelelően, a partról visszavonultak a Baku közelében levő szigetre. A bennszülöttek kis csónakjaikon és kereskedelmi hajóikon próbálták elűzni őket.

De a ruszok szembefordultak velük és a mozlimok ezreit ölték meg vagy fojtották vízbe, és ezt sok hónapon át folytatták a tengeren... Amikor már elég zsákmányt szedtek össze és belefáradtak abba, amit műveltek, elindultak a kazár folyó torkolata felé, tájékoztatva erről a kazárok királyát, elszállították hozzá a gazdag zsákmányt a feltételeknek megfelelően, amiben megállapodtak vele... Az arszijah (a mozlim zsoldosok a kazár hadseregben) és más, Kazáriában élő mozlimok tudomást szereztek a ruszok helyzetéről, és azt mondták a kazárok királyának: hadd bánjunk el ezekkel az emberekkel; ezek kirabolták a mozlimok, a mi testvéreink országait, vért ontottak és rabszolgaságba juttattak nőket és gyermekeket. És ő ezt nem tagadhatta meg tőlük. Elküldött a ruszokért, tájékoztatta őket a mozlimok elhatározásáról, hogy harcolni fognak velük. A mozlimok összegyűltek (Kazáriából) és elindultak, hogy megtalálják a ruszokat a folyó mentén lefelé (a szárazföldön, Itiltől a Volga torkolatáig). Amikor a két hadsereg megpillantotta egymást, a ruszok partra szálltak és hadrendbe sorakoztak a mozlimok ellen, akikkel az Itilben élő keresztényeknek egy bizonyos száma is volt, és így vagy 15 000 együtt, lovakkal és felszereléssel. A csata három napig tartott. Isten segítette a mozlimokat, a ruszokat kardélre hányták, sokat megöltek, mások a vízbe fulladtak. Azoknak a száma, akiket a kazár folyó partján a mozlimok megöltek 30 000 körül volt...

Ötezren a ruszok közül elmenekültek, de ezeket azután a burtászok és a bolgárok ölték meg.

Ez Maszudi beszámolója a ruszok végzetes betöréséről a Káspi-tengerre 912-913-ban. Ez a beszámoló persze, nem tárgyilagos. A kazár uralkodó ebben úgy jelenik meg, mint egy kétszínű gazember, aki először a rusz martalócok cinkosa, azután megengedi, hogy megtámadják őket, de egyidejűleg tájékoztatja őket a csapdáról, amit a parancsnoksága alatt álló "mozlimok" állítanak nekik. Még a bolgárokról is azt mondja Maszudi, hogy "mozlimok", noha Ibn Fadlan, aki tíz évvel később látogatta meg őket, úgy ír róluk, mint akik még távol vannak attól, hogy megtérjenek. De még ha vallási előítélettől színezve is, Maszudi futó pillantást vet arra a dilemmára - vagy arra a számos dilemmára -, amivel a kazár vezetőség szembe találta magát. Nem voltak túlságosan nyugtalanok az a csapás miatt, amit a Káspi-tenger partján élő embereknek kellett elszenvedniük; ez nem volt szentimentális korszak. De mi lesz, ha a zsákmányoló ruszok, miután ellenőrzésük alá vonták Kijevet és a Dnyepert, megvetik a lábukat a Volga mellett? Ezen felül egy újabb támadás a Káspi-tengeren, felkeltheti a kalifátus haragját - nem a ruszok ellen, akiket nem érhetnek el, hanem az ártatlan - na jó, majdnem ártatlan - kazárok ellen.

Viszonyuk a kalifátussal békés volt, de mindamellett ingatag, amint ezt egy incidens, amelyről Ibn Fadlan számol be, mutatja. A rusz portyázó hadjárat, amelyet Maszudi ír le, 912-3-ban történt, Ibn Fadlan küldetése a bolgárokhoz 921-2-ben. Az ő beszámolója a szóban forgó incidensről a következő:


A mozlimoknak van ebben a városban (Itil) egy katedrális mecsetük, ahol pénteken imádkoznak és összegyűlnek. Ennek van egy magas minaretje és néhány müezzinje (kiáltok, akik a minaretről imára szólítanak). Amikor a kazárok királya a. h. 310-ben (A. D. 922) értesült róla, hogy a mozlimok a zsinagógát Dar-al-Babunajban (egy nem azonosított hely mozlim területen) lerombolták, parancsot adott, hogy rombolják le a minaretet és megölte a müezzint. És azt mondta: "Ha nem tartottam volna tőle, hogy egyetlen zsinagóga sem marad fenn az iszlám országában, hanem lerombolnák, leromboltam volna a mecsetet is."

Ez az epizód tanúsítja a kölcsönös elriasztás és az eszkaláció veszélyei iránti kifinomult érzékenységnek a stratégiáját. De mutatja megint újra a kazár uralkodó érzelmi elkötelezettségét a zsidók sorsa iránt a világ más részein.

2.

Maszudi beszámolója a ruszok 912-13. évi betöréséről a káspi végekre ezekkel a szavakkal végződik: "A ruszok részéről annak a megismétlése, amit leírtunk, attól az évtől kezdve nem fordult elő." Ahogyan a dolgok néha összeesnek, Maszudi ezeket a sorokat ugyanabban az esztendőben, 943-ban írta, amelyikben a ruszok megismételték a betörésüket a Káspi-tengerre egy még nagyobb hajóhaddal, de Maszudi erről nem szerezhetett tudomást.

A 912. évi szerencsétlenségük, után harminc esztendőn át, távol maradtak a világnak ettől a részétől; most azután már nyilván elég erősnek érezték magukat, hogy ismét megpróbálkozzanak. És talán lényeges, hogy ez a kísérletük egy vagy két év különbséggel összeesett a bizánciak ellen intézett expedíciójukkal Hetvenkedő Igor alatt, amely a görögtűz hatására semmisült meg.

Ennek az új behatolásnak a folyamán a ruszok megvetették a lábukat a káspi térségben Bardha városában és ezt a várost egy teljes éven át tartani is tudták. A végén járvány tört ki közöttük és az azerbajdzsánok a túlélőket meg tudták futamítani. Ez alkalommal az arab források nem említik a kazárok valamilyen részesedését a zsákmányban - a harcban sem. De József néhány évvel később Haszdájnak írt levelében ezt közli: "Védelmezem a folyó torkolatát és nem engedem át a ruszokat, aki k jönnek a hajókon, hogy megtámadják az arabok országát... Súlyos háborúkat vívok velük."*

* Ugyanannak a levélnek az un. hosszú változatában (lásd a III. függeléket) van még egy másik mondat is, amit meglehet az íródeák tett hozzá: "Ha csak egy órára is átengedném őket, elpusztítanák az arabok egész országát akár Bagdadig." Minthogy a ruszok nem egy órán át, hanem egy évig voltak a Káspi-tengeren, ez a dicsekvés meglehetősen üresen hangzik -, ámbár akkor már kevésbé, ha ezt nem a múltra, hanem a jövőre vonatkoztatjuk.

Akár részt vett ez alkalommal a harcokban a kazár hadsereg, akár nem, az tény, hogy néhány évvel később úgy döntöttek, megtagadják a ruszoknak a bejutást a "Kazár-tengerre", és hogy 943-tól kezdve már nem hallunk többet rusz betörésekről a Káspi-tengerre.

Ez a nagy jelentőségű döntés, amelyet minden valószínűség szerint a közöttük élő mozlim közösség belső nyomása motivált, a kazárokat "súlyos háborúkba" bonyolította a ruszokkal. Erről azonban Józrsef levelének a megállapításán felül nincsenek feljegyzéseink. Ezek inkább csetepaté jellegűek lehettek, kivéve az egyetlen nagyobb hadjáratot 965-ben, amelyet az Orosz Krónika megemlít, és amely a kazár birodalom felbomlásához vezetett.

3.

A hadjárat vezére Kijev fejedelme, Igor és Olga fia, Szvatoszláv volt. Már hallottuk róla, hogy "könnyed volt a lépése, mint a leopárdé" és hogy "sok hadjáratot kezdett", a valóságban uralkodásának legnagyobb részét hadjáratokkal töltötte el. Anyjának állandó könyörgése ellenére sem volt hajlandó megkeresztelkedni, "mivel az alattvalói között nevetség tárgyává tenné". Az Orosz Krónika elbeszéli azt is, hogy "az expedícióira nem vitt sem szekeret, sem konyhaedényeket, nem főzte meg a húst, hanem a lóhúsból, a vadból vagy marhából keskeny csíkokat vágott és úgy ette, hogy parázson megsütötte. Sátra nem volt, hanem egy lópokrócot terített maga alá és a nyergét használta fejpárnának, és minden kísérete is így tett." Ha megtámadta az ellenséget, megvetette, hogy titokban közelítse meg, hanem futárokat küldött maga előtt az üzenettel: "Megyek ellened!".

Hadjáratának a kazárok ellen a krónikás csak néhány sort szentel abban a lakonikus stílusban, amelyet a fegyveres összetűzések leírására szokott alkalmazni :

Szvatoszláv elment az Okához és a Volgához és amikor érintkezésbe került a vjaticsokkal (egy szláv törzs, amely a mai Moszkvától délre eső vidéken lakott), megkérdezte tőlük, hogy kinek fizetnek adót. Ezek azt felelték, hogy ekevasankint egy ezüstpénzt fizetnek a kazároknak. Amikor ezek (a kazárok) meghallották, hogy közelednek, kimentek eléje a fejedelmükkel, a kagánnal és a hadseregek összecsaptak. Amikor a csata így lezajlott, Szvatoszláv megverte a kazárokat és elfoglalta a városukat, Biela Vezát.

Biela Veza - a fehér kastély - volt a Don melletti híres kazár erőd, Sarkel szláv neve; de meg kell jegyezni, hogy Itil, a főváros elpusztítása az Orosz Krónikában sehol sincs megemlítve - egy kérdés, amelyre még vissza fogunk térni.

A krónika ezután folytatja a beszámolót, hogy Szvatoszláv legyőzte a jasziánokat és a karugiánokat (az őszetek és a cserkeszek) és megverte a dunai bolgárokat, vereséget szenvedett a bizánciaktól és az úton hazafelé a besenyők egy bandája megölte. "Levágták a fejét, kupát készítettek a koponyájából, ezt bevonták arannyal és ittak belőle."


Több történész Szvatoszláv győzelmét Kazária végének tekintette, ami, mint ahogyan majd látni fogjuk, bizonyíthatóan téves. Sarkel elpusztítása 965-ben a kazár birodalom végét jelentette, de nem a kazár államét, mint ahogyan 1918 az osztrák-magyar birodalom végét jelezte, de nem Ausztriáét, az osztrák nemzetét. A nagy területen elszórt szláv törzsek - amelyek, mint láttuk, egészen Moszkva szomszédságáig terjedtek ki - kazár ellenőrzése most kétséget kizáróan véget ért; de a kazár hátország a Kaukázus, a Volga és a Don között, sértetlen maradt. A Káspi-tenger megközelítésének az útja továbbra is el volt zárva a ruszok előtt és nem értesülünk újabb kísérletükről, hogy ott utat törjenek maguknak. Toynbee hangsúlyozottan jegyzi meg: "A ruszoknak sikerült romba dönteni a kazár sztyeppebirodalmat, de az egyetlen kazár terület, amit megszereztek, Tmutorokán volt a Taman-félszigeten (a Krímmel szemben) és ez a gyarapodásuk sem volt tartós. Eltartott a tizenhatodik század közepéig, hogy a moszkoviták véglegesen birtokba vették Oroszország számára a Volga folyót egészen addig, ahol a folyó a Káspi-tengerbe torkollik."

4.

Szvatoszláv halála után polgárháború tört ki a fiai között, amelyből a legfiatalabb, Vladimir került ki győztesen. Ő is, mint apja, pogányként kezdte az életét és ő is, mint Olga nagyanyja, vezeklő bűnösként elfogadta a kereszténységet, és végül szentté avatták. De fiatal korában Szent Vladimir követni látszott Szent Ágoston mottóját: Uram, adj nekem szüzességet, de még ne most. Az Orosz Krónika ezt meglehetősen szigorúan ítéli meg:

Akkor hatalmába kerítette Vladimirt a gerjedelem a nők iránt. Háromszáz ágyasa volt Visgorodban, háromszáz Belgorodban és kétszáz Beresztovóban. Bujaságában kielégíthetetlen volt. Még férjes asszonyokat is elcsábított és fiatal leányokat erőszakolt meg, mert ki-csapongó volt, mint Salamon. Mivel azt mondják Salamonról, hogy hétszáz felesége volt és háromszáz ágyasa. Bölcs volt, de ez végül is végromlásba sodorta. Azonban Vladimir, noha kezdetben tévelygett, végezetül is üdvösséget nyert. Nagy az Úr és nagy az ő hatalma és végtelen az ő bölcsessége.

Olga megkeresztelése 957 körül nem sok hatással volt még a saját fiára sem. De Vladimir megkeresztelése nagy jelentőségű esemény volt és maradandó hatást gyakorolt a világtörténelemre.

Diplomáciai manőverek sorozata és teológiai viták előzték meg a négy nagyobb vallás képviselőinek részvételével - ez valamiféle tükörképét adta a vitáknak a kazárok áttérése előtt a zsidó vallásra. Az Orosz Krónika valóban folytonosan emlékeztet is a Bálán király egykori agytrösztjéről szóló héber és arab leírásokra - csak annak a kimenetele volt más.

Ez alkalommal három helyett négy résztvevője volt a vitának - minthogy közben a szakadás a görög és a latin egyház között már befejezett tény volt (noha hivatalossá csak a tizenegyedik században vált).

Az Orosz Krónika beszámolója Vladimir átttéréséről először egy győzelmet említ, amit a volgai bolgárok ellen aratott és amit egy barátsági szerződés követett. "A bolgárok kijelentették: »Béke legyen közöttünk, amíg csak a kő nem úszik és a szalma el nem süllyed (a vízben)«." Vladimir visszatért Kijevbe és a bolgárok egy mozlim missziót küldöttek hozzá, hogy az megtérítse. Ezek leírták előtte a paradicsom gyönyöreit, ahol minden férfinak hetven gyönyörű nője lesz. Vladimir "helyesléssel" hallgatta őket, de amikor sor került a disznóhústól és a bortól való megtartóztatásra, itt már meghúzta a határt. "Az ivás" - mondta - "az oroszok öröme. Ez az élvezet nélkül mi nem tudunk meglenni."


A következő a római katolikusoknak egy német delegációja volt, a latin liturgia követői. Ok sem jártak jobban, amikor felhozták, hogy vallásuk egyik fő követelménye a böjtölés, kinek-kinek az erejéhez képest... "Akkor Vladimir így felelt: »Menjetek innen; atyáink nem fogadtak el ilyen elveket.«"


A harmadik küldöttség kazár zsidókból állott. Ezek jártak a legrosszabbul. Vladimir azt kérdezte tőlük, miért nem ők uralkodnak Jeruzsálem felett. "Ezt a választ adták: »Isten megharagudott őseinkre és szétszórt bennünket a nem zsidók közé bűneink miatt.« Akkor a fejedelem azt kérdezte: »Hogyan remélhetitek, hogy ti taníthassatok másokat, amikor benneteket magatokat űzött ki és szórt széjjel idegenben Isten keze? Azt várjátok tőlünk, hogy mi is vállaljuk ezt a sorsot?«"

A negyedik és utolsó hittérítő egy tudós volt, akit Bizánc görögjei küldöttek. Ez egy kirohanással kezdte a mozlimok ellen, akik "a legförtelmesebbek minden ember között, mint Szodoma és Gomorra, amelyekre az Úr tüzes kénesőt zúdított, és amelyeket betemetett és elsüllyesztett... Mert benedvesítik az ürüléküket és a vizet a szájukba csurgatják, és bekenik vele a szakállukat, Mohamedre emlékezve... Vladimir, ezt hallván, kiköpött a földre, szólván »Ez aljas dolog«"


A bizánci tudós ezután azzal vádolta meg a zsidókat, hogy keresztre feszítették az Istent és a római katolikusokat - sokkal enyhébb módon - azzal, hogy "megváltoztatták a szertartások rendjét". Ez a bevezetés után az Ó- és az Újtestamentum hosszú magyarázatába bocsátkozott, kezdve a világ teremtésén. Ennek a végén Vladimir csak félig látszott meggyőzve, mert amikor sürgették, hogy keresztelkedjék meg, azt válaszolta: "Egy kicsit még várni fogok". Akkor elküldte a maga követeit, "tíz kitűnő és bölcs embert" a különböző országokba, hogy figyeljék meg azoknak a vallásgyakorlatát. Amikor elérkezett az ideje, ezek a vizsgálóbizottságok beszámoltak neki arról, hogy a bizánci istentisztelet "szebb, mint a többi nemzetek szertartásai és mi nem tudtuk, hogy a földön vagyunk-e vagy a mennyekben".

De Vladimir még mindig habozott és a krónika egy non-sequitur-ral folytatódik: "Miután eltelt egy esztendő, 988-ban Vladimir fegyveres erővel Kherszon, egy görög város ellen indult..." (Emlékszünk, hogy ennek a fontos krími kikötőnek a birtoklásáért hosszú időn át folyt a harc a bizánciak és a kazárok között.) A vitéz kherszoniak nem adták meg magukat. Vladimir csapatai földerődítményt építettek a városfalra irányítva, de a kherszoniak "alagutat építettek a várfal alatt, ellopták a felhalmozott földet és bevitték a városba, ahol azután halomba rakták". Akkor egy áruló nyilat lőtt ki a rusz táborba egy üzenettel: "Mögöttetek kelet felé források vannak, ahonnan a víz csöveken keresztül jön. Ássatok le és vágjátok el ezeket." Amikor Vladimir megkapta ezt az információt, az égre emelte a szemét és megfogadta, ha ez a reménye valóra válik, akkor megkeresztelkedik.


Sikerült neki elvágni a város vízellátását és Kherszon megadta magát. Ezután Vladimir, nyilván megfeledkezve fogadalmáról, "üzenetet küldött Bazil és Konstantin császárokhoz (ebben az időben társuralkodók), mondván: "íme, elfoglaltam dicső városotokat. Hallottam azt is, hogy van egy hajadon leánytestvéretek. Hacsak nem adjátok hozzám feleségül, akkor úgy fogok eljárni a ti városokkal is, ahogyan Kherszonnal tettem."

A császárok válaszoltak: "Ha megkeresztelkedel, feleségül kapod őt, öröklöd Isten királyságát, és társunk leszel a hitben."

És így is történt. Vladimir végül is elfogadta a keresztséget, és feleségül vette a bizánci Anna hercegnőt. Néhány évvel később a görögkeleti kereszténység nem csupán az orosz nép uralkodóinak lett a hivatalos vallása, hanem az orosz népé is, és 1037-től kezdve az orosz egyházat a konstantinápolyi pátriárka kormányozta.

5.

Ez a bizánci diplomácia nagy jelentőségű diadala volt. Vernadsky úgy mondja, ez "egyike azoknak a hirtelen fordulatoknak, amelyek a történelem tanulmányozását olyan lenyűgözővé teszik... és érdemes spekulálni a történelem lehetséges menetén, ha az orosz hercegek... a kereszténység helyett... a két vallás (a judaizmus és az iszlám) valamelyikét fogadták volna el... Ezek a vallások közül akár az egyiknek, akár a másiknak az elfogadása szükségképpen meghatározta volna Oroszország jövendő kulturális és politikai fejlődését. Az iszlám elfogadása Oroszországot az arab kultúra - vagyis az ázsiai-egyiptomi kultúra körébe vonta volna. A római kereszténység elfogadása a németektől Oroszországot a latin, vagyis európai kultúra országává tette volna. Akár a judaizmus, akár az ortodox kereszténység biztosította Oroszország kulturális függetlenségét mind Európától, mind pedig Ázsiától."

De Oroszországnak nagyobb szüksége volt szövetségesekre, mint függetlenségre, és a kelet-római birodalom, még ha korrupt is, még mindig kívánatosabb szövetséges volt a hatalom, a kultúra és a kereskedelem vonatkozásában, mint a kazárok bomlásnak indult birodalma. Nem szabad alábecsülni azt a szerepet sem, amelyet a bizánciak államférfiúi tehetsége játszott annak a határozatnak a végrehajtásában, amiért több mint egy évszázadon át dolgozott. Az Orosz Krónika naiv beszámolója Vladimir halogató játékáról nem nyújt nekünk bepillantást abba a diplomáciai manőverbe és abba a szívós alkudozásba, amely ott végbement, mielőtt elfogadta a kereszténységet - és vele tulajdonképpen a bizánci gyámkodást önmaga és népe felett. Kherszon nyilván része volt az árnak, mint ahogyan a dinasztikus házasság Anna hercegnővel is. De az alku legfontosabb része a bizánci-kazár ruszok elleni szövetségének a feladása és helyettesítése a bizánci-rusz szövetséggel a kazárok ellen volt. Néhány évvel később, 1016-ban, a kombinált bizánci-rusz hadsereg elözönlötte Kazáriát, legyőzte az uralkodóját és "leigázta az országot" (lásd alább, IV. 8.).

De az elhidegülés a kazárok irányában, amint láttuk, már korábban, Bíborbanszületett Konstantin napjaiban megkezdődött, ötven évvel Vladimir áttérése előtt. Emlékszünk Bíborbanszületett Konstantin tűnődésére, "hogyan lehetne háborút indítani Kazária ellen és kinek az útján?". A fentebb idézett bekezdés (II. 7.) így folytatódik:

Ha az alánok uralkodója nem őrzi meg a békét a kazárokkal, hanem azt mérlegeli, hogy a barátság a rómaiak császárával értékesebb a számára, akkor, ha a kazárok nem azt választják, hogy békében és barátságban éljenek a császárral, az alánok sokat árthatnak nekik. Csapdát állíthatnak nekik az útjaikon, és megtámadhatják őket, amikor nem őrzik a Sarkelbe, "a kilenc tájékhoz" és a Kherszonba vezető utat... Fekete Bulgária (a volgai bolgárok) is olyan helyzetben van, hogy háborút folytathat a kazárok ellen.

Toynbee, miután idézte ezt a szakaszt, a következő, meglehetősen megindító megjegyzést teszi:

Ha Bíborbanszületett Konstantin kézikönyvének a kelet-római császári kormánynak a külügyekben tanúsítandó magatartásáról szóló szakasza egyszer a kazár khagán és minisztereinek kezébe kerül, azok bizony felháborodtak volna. Ők minden bizonnyal rámutattak volna, hogy ezekben a napokban Kazária a világ egyik legbékésebb állama volt és hogy ha korábbi napjaikban harciasabbak voltak is, fegyverei soha nem irányultak volna a kelet-római császárság ellen. A két hatalom valóban soha nem volt egymással hadiállapotban, míg másrészt Kazária gyakran viselt háborút a kelet-római birodalom ellenségei ellen és tette ezt a császárság jelentős hasznára. A császárság valóban a kazároknak köszönhette, hogy túlélte a szasszanida perzsa uralkodó, Khuszrav II Parviz és a mozlim arabok egymást követő támadásait. Ezután pedig az arab támadásoknak a birodalomra nehezedő nyomását enyhítette a kazár offenzívdefenzív ellenállás ereje a Kaukázus felé irányuló arab előnyomulással szemben. A Kazária és a császárság közötti barátságot jelképezte és megpecsételte a két házassági szövetség a két uralkodói család között. Hát akkor min járhatott Konstantin esze, amikor azon törte a fejét, milyen úton gyötörhetné Kazáriát, szomszédainak a támadásait ösztönözve ellene?

Toynbee szónoki kérdésére a válasz nyilvánvaló: a bizánciakat a reálpolitika vezette és az, amint már említettük, bizony nem volt szentimentális kor. Mint ahogyan a miénk sem az.

6.

Azonban kiderült, hogy ez rövidlátó politika volt. Hogy ismét egyszer Buryt idézzük:

A császári birodalom politikájának első elve a világnak ezen a táján a béke fenntartása volt a kazárokkal Ez a kazár birodalom földrajzi fekvésének közvetlen következménye volt, amennyiben a Dnyeper és a Kaukázus között terült el. A hetedik századtól kezdve, amikor Herakleios a kazárok segítségét kérte Perzsia ellen, a tizedik századig, amikor Itil hatalma hanyatlásnak indult, ez volt a császárok állandó politikája. A birodalomnak hasznára volt, hogy a Chagan hatékony ellenőrzést gyakorolt barbár szomszédai felett.

Ez a "hatékony ellenőrzés" most átszállt a kazár kagánról a rusz kagánra, a kijevi fejedelemre. Csakhogy ez nem működött. A kazár sztyeppék türk törzse volt, amely helyt tudott állni a türk és az arab betörők egymást követő hullámaival szemben; ellenállt a bolgároknak, a burtászoknak, a besenyőknek, az oguzoknak, a többieknek, és leigázta őket. Az oroszok és ezek szláv alattvalói nem tudták a sztyeppék nomád harcosaival, azoknak a nomád stratégiájával és gerilla taktikájával állni a versenyt.* Az állandó nomád nyomás következményeként az orosz hatalom központjait fokozatosan áthelyezték a déli steppékről az erdős északra, a galíciai, novgorodi és moszkvai fejedelemségekbe. A bizánciak arra számítottak, hogy Kijev át fogja venni Itil szerepét, mint Kelet-Európa őre és kereskedelmi központja, de Kijev ehelyett gyors hanyatlásnak indult. Ez volt az első fejezete az orosz történelemnek, amit a káosznak egy periódusa követett vagy egy tucat független fejedelemséggel, amelyek vég nélküli háborúkat viseltek egymás ellen.

* Ennek a korszaknak a legkiválóbb epikus költeménye, "Az Igor seregéről szóló históriás ének" leírja az oroszoknak az oguzok ellen viselt balszerencsés hadjáratainak egyikét.

Ez hatalmi vákuumot teremtett, amibe hódító nomádoknak egy új hulláma ömlött be - vagy inkább egy új hatása régi barátainknak, az oguzoknak, akiket Ibn Fadlan még visszataszítóbbnak talált, mint a többi barbár törzset, amelyeket meg kellett látogatnia. Ezeket a "pogány és istentelen" ellenségeket, ahogyan a Krónika emlegeti őket, az oroszok polocsánoknak, a bizánciak kumanoknak, a magyarok kunoknak, türk társaik kipcsákoknak nevezték. Ezek uralkodtak a sztyeppék felett, egészen Magyarországig, a késői tizenegyedik századtól kezdve a tizenharmadik századig (amikor őket viszont a mongol invázió sodorta el).* Több háborút vívtak a bizánciak ellen is. Az oguzoknak egy másik ága, a szeldzsukok (nevüket az uralkodó családról kapták) egy hatalmas bizánci hadsereget semmisítettek meg a Manzikert-i sorsdöntő csatában és foglyul ejtették IV. Diogenes római császárt. Ezután a bizánciak képtelenek voltak megakadályozni, hogy a türkök megszerezzék az ellenőrzést a legtöbb kisázsiai tartomány (a mai Törökország) felett, amelyek ezt megelőzően a keletrómai birodalom hátországát képezték.

* A kunok egy tekintélyes ágának a mongolok elől menekülőben Magyarországon nyújtottak 1241-ben menedéket; ezek beolvadtak a bennszülött népességbe. "Kun" ma is gyakori vezetéknév Magyarországon.

Az ember csak törheti a fejét, hogy vajon a történelem más folyást vett volna-e, ha a bizánciak nem térnek el hagyományos politikájuktól, amit az előző három évszázadon át követtek, hogy a kazár erődre bízzák magukat a moszlim, a türk és a viking behatolók ellen. Bármint légyen is, a birodalmi reálpolitikáról kiderült, hogy nem volt nagyon realisztikus.

7.

A kun uralom két évszázada alatt, amit a mongol invázió követett, a keleti sztyeppék ismét visszasüllyedtek a sötét középkorba, és a kazárok későbbi történelmét még mélyebb homály borítja, mint a származásukat.

A beszámolók a kazár állam hanyatlásának végső időszakáról főleg mozlim forrásokban találhatók; de amint látni fogjuk, ezek annyira homályosak, hogy szinte minden név, időpont és földrajzi utalás többféleképpen értelmezhető. A történészek számára, akik tényekre éhesek, nem marad más, mint néhány elsárgult csonton rágódni, mint a kiéhezett vérebek, abban a reményben, hogy találnak valami rejtett morzsát, hogy fenntarthassák magukat.

Annak a világánál, amit az előbb mondottunk, az derül ki, hogy az a döntő esemény, amely siettette a kazár hatalom hanyatlását, nem Szvatosz-láv győzelme, hanem Vladimir áttérése volt. De hát mennyire volt jelentős a valóságban ez a győzelem, amelyet a tizenkilencedik századbeli történészek* szokásos módon azonosítottak a kazár állam végével? Emlékszünk, hogy az Orosz Krónika csak Sarkelnek, az erődnek az elpusztítását említi, de nem szól Itilnek, a fővárosnak a lerombolásáról. Hogy Itilt valóban kirabolták és feldúlták, arról több arab forrásból értesülünk, amelyek túlságosan állhatatosak ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket, de hogy mikor és ki rabolta ki, az semmiképpen sem világos. Ibn Haukál, a legfőbb forrás azt mondja, hogy a ruszok tették, akik "teljesen lerombolták Khazaránt, Szemendert és Itilt" - nyilván abban a hiszemben, hogy Khazarán és Itil két különböző város, noha tudjuk, hogy azok egy iker-várost alkottak; az ő általa megadott időpont a város lerombolására különbözik attól a dátumtól, amit az Orosz Krónika közöl Sarkel elestére, amit viszont Ibn Haukál meg sem említ, mint ahogyan a Krónika sem említi Itil lerombolását. Erre vonatkozólag viszont Marquart azt állítja, hogy Itilt nem Szvatoszláv ruszjai fosztották ki, akik csak Sarkelig jutottak el, hanem a vikingeknek egy újabb hulláma. Hogy a dolog egy kicsit még tovább bonyolódjék, a második arab forrás, Ibn-Miszkavaih azt állítja, hogy egy "türk" tömeg volt az, amelyik 965 kritikus évében megrohanta Kazáriát. A "türkök" alatt érthette a ruszokat, amint ezt Barthold gondolja. De lehetett például a besenyők egy fosztogató hordája is. Úgy látszik soha nem fogjuk megtudni, hogy ki pusztította el Itilt, ha még oly soká rágódnak is a csonton.

* Követve azt a hagyományt, amelyet 1822-ben indított el Fraehn a Memoirs of the Russian Academy (Az orosz Akadémia emlékiratai)-ban.

És milyen mértékben pusztult el?. A legfőbb forrás, Ibn Haukál először "Itil teljes lerombolásáról" beszél, de utóbb azt is mondja néhány évvel későbbi írásában, hogy "Khazarán még mindig az a központ, ahol a rusz kereskedelem összefut." Eszerint a "teljes lerombolás" túlzás lehetett. Ez annál is valószínűbb, mert Bulghar városának, a volgai bolgárok fővárosának "teljes lerombolásáról" is szól. De az a kár, amit a ruszok Bulgharban okoztak, nem lehetett túlságosén jelentős, minthogy vannak érméink, amelyeket 976-977-ben vertek ugyanott, csak vagy tíz esztendővel Szvatoszláv rablóhadjárata után; és a tizenharmadik században Bulghar még mindig fontos város volt. Amint Dunlop írja:

Minden olyan állításnak, hogy az oroszok a tizedik században elpusztították Kazáriát, végső forrása kétségtelenül Ibn Haukál. Azonban Ibn Haukál ilyen pozitívan ír Bulghar lerombolásáról is a Volga középső folyásánál. Az bizonyos, hogy a mongol támadás idején a tizenharmadik században Bulghar virágzó közösség. Kazária pusztulása csak időleges volt?

Nyilvánvalóan az volt. Kazarán-Itil és a kazárok többi városa nagyrészt sátrakból, fából készült lakóházakból és sárból épített kerek lakóházakból állt, amiket könnyen le lehetett rombolni, és könnyen újra fel is lehetett építeni; csak a királyi és a középületek készültek téglából.

Az okozott kár mindazonáltal súlyos lehetett, mert különböző arab krónikások arról számolnak be, hogy a népesség időlegesen kiköltözött a Káspi-tenger partjaira vagy szigeteire. Ibn Haukál azt mondja, hogy Itil kazárjai a ruszok elől a "nafta-part" (Baku) egyik szigetére menekültek, de később a mozlim Sirvan sah segítségével visszatértek Itilbe és Kazaránba. Ez valószerűnek hangzik, minthogy Sirvan népe nem szerette a ruszokat, mivel korábban az ő partjaikat fosztogatták. Más arab krónikások, Ibn-Miszkavaih és Muquadasszi (akik később írtak, mint Ibn Haukál) ugyancsak szólnak a kazárok exodusáról és visszatérésükről mozlim segítséggel. Ibn-Miszkavaih szerint ennek a segítségnek az áraként "felvették az iszlám vallást a királyuk kivételével". Muquadasszi egy ettől eltérő verzióról ír, ami nem vonatkozik a rusz invázióra; ő csak azt mondja, hogy a kazár város lakói lementek a tengerhez és az iszlám hitre térve jöttek vissza. Megbízhatóságának a fokát az a tény jelzi, hogy Bulghart úgy írja le, mint ami közelebb fekszik a Káspi-tengerhez, mint Itil; ez olyan, mintha Glasgow-t Londontól délre tenné.*

* De egy m ai szaktekintély, Barthold "minden idők egyik legnagyobb geográfusának" nevezi.

De ezeknek a beszámolóknak a zavaros és nagyon is szembetűnően elfogult volta ellenére valószínűleg van bennük valami igazság. Az invázió lélektani sokkja, a menekülés a tengerhez, a mozlim segítség megvásárlásának a szüksége vezethetett egy olyan alkuhoz, ami a mozlim közösségnek Kazáriában nagyobb beleszólást engedett az államügyekbe; emlékszünk egy hasonló alkura Marvannál két évszázaddal korábban (I. 7.), ami magát a kagánt érintette, de nem hagyott nyomot a kazár történelemben.

Egy másik arab forrás, Biruni szerint, aki 1048-ban halt meg, Itil az ő idejében "romokban" hevert vagy inkább ismét egyszer romhalmaz volt. Most is újraépítették, de ez alkalommal már Szakszin* neve alatt. Ismételten szerepel a krónikákban, jócskán benn a tizenkettedik században, mint "egy nagy város a Volga mellett, amelyet egyik sem múlt felül Turkesztánban" és végül az egyik forrás szerint árvíz áldozata lett. Egy további évszázaddal utóbb a mongol uralkodó, Batu ennek a helyén építtette fel a fővárosát.

* Valószínű, hogy Szakszin azonos volt Khazarán-Itillel, vagy legalább is nem volt nagy távolságra tőle, és a név lehet a régebbi Szarissin újjáéledt neve (Dunlop, 248. oldal; idézve Minorski után).

Annak az összefoglalását, amit az Orosz Krónika és az arab források mondanak nekünk 965 katasztrófájáról, elmondhatjuk, hogy a ruszok, vagy valamilyen más betörő ellenség ismeretlen mértékben feldúlta Itilt, de nem is egyszer újraépítették, és hogy a kazár állam ebből a megpróbáltatásból jelentősen meggyöngülve került ki. De aligha lehet kétséges, hogy szűkebb határain belül még legalább további kétszáz évet élt, vagyis a tizenkettedik század közepéig és talán - de ez már kétségesebb - a tizenharmadik század közepéig létezett.

8.

Úgy tűnik, hogy Kazáriának első nem-arab említése a fatális 965 esztendő után Ibrahim Ibn Jakub úti jelentésében található, aki spanyol-zsidó nagykövet volt Nagy Ottónál és a jelentését valószínűleg 973-ban írta; úgy írja le Kazáriát, mint egy, még az ő idejében is virágzó országot. Időrendben a következő az Orosz Krónika beszámolója arról, hogy 986-ban zsidók érkeztek Kazáriából Kijevbe azzal a végül eredménytelen szándékkal, hogy Vladimirt hitükre térítsék.

Amint belépünk a tizenegyedik századba, először a már említett 1016. évi, egyesült bizánci-rusz hadjáratról olvasunk Kazária ellen, amiben ez az ország ismét egyszer vereséget szenvedett. Az eseményről egy meglehetősen megbízható forrásból értesülünk, a tizenkettedik századbeli bizánci krónikástól, Cedrenustól. Nyilván jelentős haderőre volt szükség, mert Cedrenus egy bizánci hajóhadról beszél, amit egy rusz hadsereg támogatott. A kazároknak, úgy látszik keljfeljancsi képességük volt, ami a türk származásukból, a zsidó vallásukból vagy mindkettőből eredhetett. Cedrenus azt is elmondja, hogy a megvert kazár vezér neve Georgius Tzul volt. Georgius keresztény név; egy régebbi beszámolóból tudjuk, hogy keresztények is, mozlimok is voltak a kagán seregében.

A kazárok következő megemlítése egy lakonikus bejegyzés az Orosz Krónikában az 1023. évre, amely szerint "Mitiszláv herceg testvére, Jaroszláv (herceg) ellen vonult kazár és kaszog erőkkel".* Mitiszláv a rövid életű Tmutorokán fejedelemség uralkodója volt, amely Tamatarha kazár város körül alakult ki a keresi szoros keleti oldalán. Ez volt, mint már mondottuk, az egyetlen kazár terület, amit a ruszok a 965-ben aratott győzelmük után elfoglaltak, így a kazárok Mitiszláv seregében valószínűleg helyi lakosok voltak, akiket az orosz herceg a seregébe besorolt.

* A Kaszogok vagy kasakok egy kaukázusi törzs voltak kazár uralom alatt és lehet (vagy sem), hogy ők voltak a kozákok ősei.

Hét évvel később (1030) arról számolnak be, hogy a kazár hadsereg legyőzött egy betörő kurd hadat, az emberei közül 10 000 embert megölt és a felszerelésüket zsákmányolta. Ez alátámasztaná annak a bizonyítékát, hogy a kazárok még éltek és virultak, ha a beszámolót szó szerint lehetne venni. De ez csupán egyetlen tizenkettedik századbeli arab forrásból származik, ibn-al Athirtól, akit nem tartanak nagyon megbízhatónak.

Tovább haladva a kronológiánkban, igyekezve felszedni a bizonyítékok megmaradt morzsáit, ráakadunk egy különös történetre egy obskúrus keresztény szentről, Eustratiusról. 1100 körül, úgy látszik, fogoly volt Kherszonban, a Krímen és "zsidó ura" rosszul bánt vele, arra kényszerítette őt, hogy rituális zsidó húsvéti ételt egyék. Nem kell a történet hitelességében túlságosan bízni (azt állítják Szt. Eustratiusról, hogy tizenöt napon át életben maradt a kereszten); a lényeges ebben az, hogy biztosra vehető egy erős zsidó befolyás a városban - minden helységek közül éppen Kherszonban, egy névlegesen keresztény uralom alatt álló városban, amit a bizánciak megpróbáltak megtagadni a kazároktól és amelyet Vladimir meghódított, de az (kb. 990-ben) visszakerült Bizánchoz.

De ugyanilyen hatalmuk volt Tmutorokánban is. Az 1079. évre van az Orosz Krónikában egy homályos bejegyzés: "A kazárok (Tmutorokánban) foglyul ejtették Oleget, és hajón vitték a tengeren át Tsargradba (Konstantinápoly)." Ez minden. A bizánciak nyilván szokásos romantikus cselszövéseik egyikébe bocsátkoztak, támogatva az egyik orosz herceget társai ellen. De ismét csak azt látjuk, hogy a kazároknak jelentős hatalmuk lehetett ebben az orosz városban, ha képesek voltak egy orosz herceget elfogni és útnak indítani. Négy évvel utóbb Oleg, miután megegyezett a bizánciakkal, visszatérhetett Tmutorokánba, "ahol lemészárolta a kazárokat, akik fivérének a halálára adtak tanácsot, és összeesküvést szerveztek ő rnaga ellen." Oleg fivérét, Románt a valóságban a kipcsák-kunok ölték meg ugyanabban az évben, amikor a kazárok elfogták Oleget. ők szervezték volna meg azt is, hogy a kunok megöljék a fivérét? Vagy pedig a bizánciak machiavellis játékának estek áldozatául, akik kijátszottak a kazárokat és az oroszokat egymás ellen? Mi mindenesetre közeledünk már a tizenegyedik század végéhez és a kazárok még nagyon is színen vannak.

Néhány évvel később, sub anno 1106 az Orosz Krónikában van egy újabb lakonikus bejegyzés, amely szerint a polocsánok, azaz a kunok lerohanták Zaretsk környékét (Kijevtől nyugatra) és az orosz herceg hadat küldött az üldözésükre három generális, Jan, Putjata és "Iván, a kazár" parancsnoksága alatt. Ez az utolsó utalás a kazárokra az Öreg Orosz Krónikában, ami tíz évvel később, 1116-ban végződik.

De a tizenkettedik század második felében két perzsa költő, Khakani (kb. 1106-90) és az ismertebb Nizámi (kb. 1141-1203) hőskölteményeikben említi Sirvánnak egy, az életük folyamán történt, közös kazár-rusz invázióját. Noha a költészetben merültek el, megérdemlik, hogy komolyan vegyék őket, minthogy életük nagyobb részét mint köztisztviselők a Kaukázusban töltötték el és alapos ismeretekkel rendelkeztek a kaukázusi törzsekről. Khakani a "Dervent kazárok"-ról szól. Derbend az a hegyszoros vagy "forgóajtó" a Kaukázus és a Fekete-tenger között, amelyen át a régi szép időkben, a hetedik században a kazárok lerohanták Grúziát még azelőtt, hogy egy megállapodottabb életmódot alakítottak volna ki. Visszatértek a végén ifjúságuk vándoréletet élő, nomád-harcos szokásaihoz?

Ezek a perzsa tanúságok után - vagy talán előttük - találjuk a híres zsidó utazó, a regensburgi Petachia rabbi már korábban idézett (II. 8.) szívfájdítóan rövid és kelletlen megjegyzéseit. Emlékszünk rá, annyira megharagudott a talmudi tanultság hiányán a krími tájék kazár zsidói között, hogy amikor átutazott a tulajdonképpeni Kazárián, csak "az asszonyok jajveszékelését és a kutyák ugatását hallotta." Hogy ez csupán egy túlzó kijelentése volt-e, hogy kifejezze nemtetszését, vagy pedig egy olyan tájékon utazott át, amelyet nemrégiben tarolt le egy kun lerohanás? Az időpont 1170 és 1185 közötti; a tizenkettedik század már a vége felé járt és a kunok voltak éppen a steppék mindenható urai.

Amint belépünk a tizenharmadik századba, a sötétség sűrűsödik és még a szűkös forrásaink is kiapadnak. De van legalább egy utalás, amely egy kiváló tanútól származik. A kazároknak, mint nemzetnek ez az utolsó említése 1245 és 1247 között. Erre az időre a mongolok már kisöpörték a kunokat Eurázsiából és létrehozták a világ valaha is látott legnagyobb nomád birodalmát, amely Magyarországtól Kínáig terjedt.

1245-ben IV. Innocent pápa küldöttséget indított Batu kánhoz, Dzsingisz kán unokájához, a mongol birodalom nyugati felének uralkodójához, hogy kipuhatolja egy megegyezés lehetőségeit ezzel a világhatalommal - és kétségtelenül azért is, hogy információt kapjon annak katonai erejéről. Ennek a küldöttségnek a vezetője a hatvanéves ferencesrendi szerzetes, Joannes de Piano Carpini lett. Kortársa és tanítványa volt Assisi Szent Ferencnek, de tapasztalt utazó és egyházi diplomata is, akinek a hierarchiában magas hivatalai voltak. A küldöttség 1245. év húsvétja napján indult Kölnből, átutazott Németországon, átkelt a Dnyeperen és a Donon és egy évvel később megérkezett Batu kán és az Arany Horda fővárosába a Volga torkolatánál: Szarai Batu, alias Szakszin, alias Itil városába.

Miután visszatért nyugatra, Carpini megírta nagyhírű művét: Historica Mongolorum. Ez a történelmi, etnográfiai és katonai adatok bőségén felül tartalmazza az azokon a tájakon élő népeknek a jegyzékét is, amelyeket meglátogatott. Ebben a jegyzékben említi az északi Kaukázus népeinek a felsorolásában az alánokkal és a cserkeszekkel együtt "a kazárokat, akik a zsidó vallást követik". Ez, mint mondottuk, a kazárok utolsó említése, mielőtt a függöny lehull.

De hosszú ideig tartott, amíg az emlékezetük homályba borult. Genovai és velencei kereskedők úgy utalnak a Krímre, mint "Gazáriára" és ez a név a késői tizenhatodik századig előfordul itáliai dokumentumokon. Ez azonban ebben az időben földrajzi meghatározás volt csupán, megemlékezve egy eltűnt nemzetről.

9.

De még azután is, hogy politikai hatalmuk megtört, váratlan helyeken maradtak a kazár-zsidó befolyásnak nyomai és különféle népeken.

Ezek között voltak a Szeldzsukok, akiket a mozlim Törökország igazi megalapítóinak lehet tekinteni. A tizedik század vége felé az oguzoknak ez a másik ága dél felé vonult Buhara szomszédságába, ahonnan azután kitörtek Bizánc kisázsiai birtoka felé és gyarmatosították azt. Ők ugyan nem léptek be közvetlenül a történetünkbe, de bejöttek egy hátsó ajtón, mivel a nagy Szeldzsuk dinasztia, úgy látszik, szoros kapcsolatban volt a kazárokkal. A kazár kapcsolatról számol be Bar Hebraeus (1126-86), a szír írók és tudósok között az egyik legnagyobb. Amint a neve is jelzi, zsidó származású volt, de áttért a keresztény hitre és húszéves korára püspökké szentelték.

Bar Hebraeus beszámol arról, Szeldzsuk apja, Tukak, parancsnok volt a kazár kagán hadseregében és az ő halála után Szeldzsukot magát, a dinasztia alapítóját felvitték a kagán udvarába. De ő indulatos ifjú volt, aki az illendőnél többet engedett meg magának a kagánnal szemben, ami ellen Katoun, a királyné kifogást emelt; ennek következtében Szeldzsuknak el kellett hagyma az udvart vagy száműzték az udvarból.


Egy másik kortárs forrás, ibn-al-Adim Aleppo történelme ugyancsak említi Szeldzsuk apját, mint "a kazár türkök egyik előkelőségét", míg egy harmadik, Ibn Hasszul arról számol be, hogy Szeldzsuk "ráütött kardjával a kazárok királyára és megütötte őt egy pálcával, amit a kezében tartott..." Emlékszünk Ibn Fadlan útleírásából arra az erősen ambivalens magatartásra is, amit az oguzok a kazárokkal szemben tanúsítottak.

Ebből úgy tűnik, hogy bizalmas viszony volt a kazárok és a Szeldzsuk dinasztia alapítói között, amit azután egy törés követett. Ez talán annak a következménye volt, hogy a Szeldzsukok áttértek az iszlám vallásra (míg a többi oguz törzs, így a kunok is pogányok maradtak). A kazár-zsidó befolyás tartotta magát egy ideig a törés után is. Szeldzsuk négy fia közül az egyik az exkluzíván zsidó Izrael nevet kapta; egy unokáját Daudnak (Dávidnak) hívták. Dunlop, a rendszerint nagyon óvatos szerző megjegyzi:

Mindaz, amit eddig elmondottunk, azt sugallja, hogy ezek a nevek annak a vallásos befolyásak a következményei, amit a kazárok uralkodó osztálya gyakorolt a vezető oguz családokra. Az "imádás háza" az oguzok között, amelyet Qazwini említ, könnyen lehetett zsinagóga is.

Hozzátehetjük ehhez, hogy a másik oguz ágban, a kunoknál - Artamonov szerint - ugyancsak fordultak elő jellegzetesen zsidó nevek. Kobják kun herceg fiait Izsáknak és Dánielnek hívták.

10.

Ahol a történelmi források kimerülnek, ott a legenda és a folklór nyújt hasznos útmutatást.

Az Orosz Őskrónikát szerzetesek állították össze; telítve van vallásos gondolatokkal és hosszú bibliai kitérőkkel. De párhuzamosan az egyházi írásokkal, amelyeken alapul, a kijevi periódus világi irodalmat is produkált. Ez az ún. bylina, hősi költemények és népdalok, amelyek többnyire a nagy harcosok és félig legendás hercegek tetteivel foglalkoznak.

A "Legendás ének Igor seregéről", amit már említettünk, a vezérnek a kunoktól elszenvedett vereségéről a legismertebb ezek között. A bylinát szájhagyomány útján adták tovább és - Vernadsky szerint - "Észak-Oroszország távoli falvaiban még a huszadik század elején is dalolták a parasztok."


Éles ellentétben az Orosz Krónikával ezek a hősi költemények név szerint nem említik sem a kazárokat, sem az országukat; helyette "a zsidók országáról" (Zemlja zsidovszkaja) és annak lakóiról, mint "zsidó hősökről" (zsidovin bogatir) szólnak, akik a sztyeppén uralkodtak és harcoltak az orosz hercegek seregei ellen. Egy ilyen hős volt, ahogyan a hősköltemény elbeszéli, egy zsidó óriás, aki "a Zemlja zsidovszkajaról jött a Szoroki hegy lábánál fekvő Csecsár sztyeppéire, és csak Vladimir generálisának, Ilja Muromecnek a bátorsága mentette meg Vladimir hadseregét a zsidóktól". Ennek a történetnek számos verziója van és annak a kutatása, hogy Csecsár és a Szoroki hegy hol és merre van, egy újabb mozgalmas játékot nyújtott a történészeknek. De, amint Poliak kihangsúlyozza, "az a pont, amit az emlékezetünkben kell tartani, hogy az orosz nép szemében a szomszédos Kazária utolsó periódusában egyszerűen »a zsidó állam«, és annak hadserege a zsidók serege volt." Ez az orosz népi nézet lényegesen különbözik az arab krónikások között megnyilvánuló tendenciától, hogy kihangsúlyozzák a mozlim zsoldosok fontosságát a kazár haderőben és a mecsetek számát Itilben (megfeledkezve a zsinagógák számáról).

Azok a legendák, amelyek a középkorban a nyugati zsidóságban közszájon forogtak, különös párhuzamot mutatnak az orosz bylinához. Hogy ismét Poliakot idézzük: "A zsidó népi legenda nem egy kazár királyságra emlékszik, hanem a »vörös zsidók« királyságára." És Baron megjegyzi:

Más országok zsidóinak hízelgett egy független zsidó állam létezése. A népi képzelet itt egy különösen termékeny talajra talált. Mint' ahogyan a bibliai gondolkodású szláv hősköltemények inkább "zsidókról", mint kazárokról szólnak, úgy a nyugati zsidók még utána soká romantikus meséket szőnek a "vörös zsidókról", így nevezve őket talán sok kazár enyhén mongolos bőrszíne miatt.

11.

Egy apró, a kazárokkal összefüggő, félig legendái, félig történelmi folklór a modern időkig fennmaradt és annyira megigézte Benjámin Disraelit, hogy egy történelmi románc anyagául használta fel: The Wondrous Tale of Alroy (Alroy csodálatos története).

A tizenkettedik században Kazáriában egy messiánisztikus mozgalom keletkezett, egy zsidó katonai vállalkozás csökevényes kísérlete, aminek a célkitűzése Palesztina meghódítása volt fegyveres erővel. A mozgalom kezdeményezője egy kazár zsidó, Salamon ben Duzsi (vagy Ruhi vagy Roy) volt, akit a fia, Menahem és egy palesztinai írnok segített. "Levelet írtak minden zsidónak közel és távol körülöttük minden országba... Azt írták, eljött az idő, amikor Isten összegyűjti Izraelt, az ő népét minden országból Jeruzsálembe, a szent városba, és hogy Salamon ben Duzsi Élijah, és a fia a Messiás."*

* Erre a mozgalomra vonatkozó fő forrás egy zsidó utazó, tudelai Benjámin (lásd fenn, II. 3.) jelentése, egy arab író, Jahja ál Maghribi ellenséges beszámolója és a kairói genizában talált két héber kézirat (lásd fenn II. 7.). Ezek együtt egy zavaros mozaikba állnak össze; én Báron gondos interpretációját követtem (Vol. III. 204. oldal, Vol. IV. 202-4. oldal és a jegyzetek).

Ezt a felhívást nyilván Közel-Kelet közösségeinek címezték, de, úgy látszik, nem sok foganatja volt, mert a következő epizódra már csak vagy húsz évvel később került sor, amikor az ifjú Menahem felvette a Dávid al-Roy nevet és a Messiás címet. Noha a mozgalom Kazáriából indult ki, a központja hamarosan áttevődött Kurdisztánba. Itt Dávid tekintélyes fegyveres erőt gyűjtött össze - talán a helyi zsidókból, megerősítve a kazárokkal - és sikerült birtokba vennie Amadia stratégiai fontosságú erődjét Moszultól északkeletre. Azt remélhette, hogy innen elvezetheti a seregét Edesszába és kiharcolhatja az útját Szírián át a Szentföldre.

Az egész vállalkozás valamivel kevésbé lehetett csupán ábrándokat kergető, mint amilyennek most tűnik, tekintettel az állandó ellenségeskedésekre a különböző mozlim hadseregek között és a keresztes erődök fokozatos szétmállására. Amellett egyes mozlim helyi parancsnokok örömmel tekinthettek egy zsidó fegyveres fellépés lehetőségére a keresztény keresztesek ellen.

A Közel-Kelet zsidósága körében Dávid minden bizonnyal izzó messiánisztikus reményeket ébreszthetett. Egyik küldötte Bagdadba érkezett és - bizonyára határtalan hevülettel - arra utasította a zsidó polgárokat, hogy egy bizonyos éjszakán gyűljenek össze lapos háztetőiken, ahonnan felhőkön a Messiás táborába fogják őket repíteni. Tekintélyes számú zsidó töltötte az éjszakát házának tetején, várva a csodálatos repülőútra.

De a rabbinikus hierarchia Bagdadban, tartva a hatóságok megtorlásától, ellenséges magatartást tanúsított az álmessiással szemben és kiátkozással fenyegette meg. Nem meglepő, hogy Dávid al-Roy gyilkosság áldozata lett. Úgy látszik, álmában, állítólag saját apósa ölte meg, akit valamilyen érdekelt párt pénzelt le, hogy a tettet végrehajtsa.

Az emlékét tisztelték, és amikor az esemény után húsz évvel tudelai Benjámin Perzsián utazott át, "még szeretettel beszéltek a vezetőjükről." De a kultusza nem állt meg ott. Egy elmélet szerint a hatágú "Dávid pajzsa", amely a jelenlegi izraeli lobogót díszíti, Dávid al-Roy hadjáratával kezdett nemzeti jelvénnyé válni. "Azóta" írja Báron, "állítják, hogy a hatszögű »Dávid pajzsán, ami ezt megelőzően főleg díszítőelem vagy mágikus embléma volt, megkezdte a karrierjét, hogy a judaizmus fő nemzeti-vallásos szimbólumává váljék. Hosszú idő óta használatban, az ötágú csillaggal, vagy »Salamon pecsétjével váltakozva, német misztikus és etikai írásokban a tizenharmadik századtól kezdve Dávidnak tulajdonították és 1527-ben a zsidó zászlón jelent meg Prágában."


Baron ehhez a szakaszhoz egy minősítő megjegyzést fűz, hangsúlyozva, hogy a kapcsolat al-Roy és a hatágú csillag között "további tisztázásra és bizonyításra szorul". Bármint légyen is, mi természetesen egyetértünk Baron véleményével, amivel Kazáriáról szóló fejezetét zárja:

Félezer éves léte folyamán és a kelet-európai zsidó közösségre gyakorolt utóhatásában a zsidó államiságnak ez a figyelemreméltó kísérlete kétségtelenül nagyobb befolyást gyakorolt a zsidó történelemre, mint amennyire azt ma még képesek vagyunk felmérni.


V. EXODUS

1.

Az előző oldalakon felsorolt bizonyítékok mutatják, hogy - a tizenkilencedik századbeli történészek hagyományos nézetével szemben - a kazárok az oroszoktól 965-ben elszenvedett vereségük után elvesztették ugyan a birodalmukat, de szűkebb határok között megőrizték függetlenségüket és zsidó hitüket még jócskán a tizenharmadik században. Sőt úgy látszik, hogy bizonyos mértékben visszatértek egykori zsákmányoló szokásaikhoz. Baron megjegyzi:

Általánosságban a kisebbé vált kazár királyság rendületlenül fennmaradt. Többé vagy kevésbé sikeres védelmi harcot folytatott minden ellensége ellen egészen a tizenharmadik század közepéig, amikor a nagy mongol invázió áldozatává vált, amit Dzsingisz kán indított. De még akkor is makacsul ellenállt mindaddig, amíg valamennyi szomszédja meg nem adta magát. Népességét nagyrészben elnyelte az Arany Horda, amely kazár területen alakította ki birodalmának központját. De a mongol zűrzavar előtt és után a kazárok sok oldalágat bocsátottak ki a leigázott szláv országokba, segítve ezzel végül is Kelet-Európa nagy zsidó centrumainak a megteremtését.

Így hát itt van a jelenkori zsidóság számszerűleg legerősebb és kulturálisan domináló részének a bölcsője.

Az "oldalhajtások", amelyekre Baron utal, már sokkal korábban szétágaztak, még mielőtt a mongolok elpusztították a kazár államot, mint ahogyan a régi héber nemzet is már sokkal Jeruzsálem pusztulása előtt kezdett szétágazni a diaszpórába. A szemita törzsek a Jordán vizeinél és a turko-kazár törzsek a Volgánál etnikailag persze "sok mérföldre" vannak egymástól, de legalább két fontos formáló faktoruk közös. Mindkettő olyan helyi csomóponton élt, ahol a keletet és a nyugatot, az északot és a délt összekötő nagy kereskedelmi útvonalak kereszteződnek; egy olyan körülmény, amely eleve hajlamossá tette őket arra, hogy kereskedők, vállalkozó utazók nemzetévé váljanak, vagy "gyökértelen kozmopolitákká", ahogyan az ellenséges propaganda ezzel a kevéssé gyengéd címkével látta el őket. De ugyanakkor exkluzív vallásuk táplálta a hajlandóságukat a visszahúzódásra és az összetartásra, arra, hogy kialakítsák a maguk közösségeit és a maguk istentiszteleti helyét, saját iskoláikat, lakónegyedeiket, gettóikat (amiket eredetileg maguk rendeztek el maguknak), bármilyen városba vagy országba költöztek is. A Wanderlustnak és a gettómentalitásnak ez a ritka kombinációja, amit a messiánisztikus remények és a kiválasztott nép büszkesége még erősített, amiben mind a régi izraeliek, mind a középkori kazárok osztoztak, még akkor is, ha ezek az utóbbiak nem Sémtől, hanem Jafettől származtatták magukat.

2.

Ezt a fejlődést jól illusztrálja az, amit a kazár diaszpórának lehetne nevezni Magyarországon. Emlékszünk, hogy még sokkal államuk pusztulása előtt néhány kazár törzs, akiket kabaroknak neveztek, csatlakozott a magyarokhoz és velük Magyarországra költözött. Ezenfelül a tizedik században a magyar herceg, Taksony a kazár emigránsok egy második hullámát hívta be, hogy telepedjenek le a birtokán (lásd III. 9.). Két évszázaddal később Johannes Cinnamus bizánci krónikás csapatokat említ, amelyek a zsidó törvényeket követték, a magyar hadsereggel harcoltak Dalmáciában 1154-ben. Csak kevés "igazi zsidó" élhetett Magyarország területén a római idők óta, de alig lehet kétség afelől, hogy a jelenkori zsidóság eme fontos részének a többsége a kabar-kazárok bevándorló hullámaiból származik, amelyek azután olyan domináló szerepet játszottak a korai magyar történelemben. Nemcsak az ország volt kétnyelvű a kezdeti időben, mint ahogyan Konstantin elbeszéli, de a kettős királyságnak egy formája, a kazár rendszer egy változata is megtalálható volt itt: a király megosztotta a hatalmát a vezérlő generálissal, akinek a címe Jula vagy Gyula (ma is népszerű keresztnév Magyarországon) volt. Ez a rendszer állott fenn a tizedik század végéig, amikor Szent István felvette a római katolikus vallást és leverte a lázadó Gyulát, aki, mint várni lehet, kazár volt, "büszke a hitében és visszautasította, hogy keresztény legyen."

Ez az epizód véget vetett a kettős királyságnak, de nem a kazár-zsidó közösség befolyásának Magyarországon. Ennek a befolyásnak a tükröződése megtalálható az aranybullában - a Magna Charta magyar megfelelőjében -, amit 1222-ben adott ki II. Endre király. Ebben a zsidóknak megtiltják, hogy mint a pénzverde igazgatója, adóbérlő és a királyi sómonopólium ellenőrei működjenek. Ez jelzi, hogy az ediktum előtt számos zsidónak kellett ezeket a fontos állásokat betöltenie. De elfoglaltak ők ennél még magasabb pozíciókat is. A királyi kincstár felügyelője gróf Teka kamarás, kazár eredetű zsidó, gazdag földesúr és nyilván pénzügyi és diplomáciai zseni. Az aláírása látható számos békeszerződésen és pénzügyi megállapodáson, többek között, mint jótálló 2000 márkáért, amit az osztrák uralkodó, II. Lipót tartozik fizetni Magyarország királyának. Az embert ellenállhatatlanul emlékezteti egy hasonló szerepre, amit a spanyol zsidó, Haszdáj ibn Saprut játszott a cordobai kalifa udvarában. A palesztinai diaszpóra nyugat-európai és a kazár, diaszpóra kelet-európai hasonló epizódjainak az összehasonlításával az analógia talán már kevésbé bizonytalan. Említésre méltó, hogy amikor Endre királyt lázadó nemesei kényszerítették, hogy adja ki - bár kelletlenül - az aranybullát, a bulla kifejezett rendelkezése ellenére Tekát megtartotta hivatalában. A királyi kamarás szerencsésen hivatalában maradt további tizenegy évig, amikor is a királyra gyakorolt pápai nyomás következtében ajánlatossá vált számára, hogy lemondjon, és Ausztriába menjen, ahol tárt karokkal fogadták. Azonban Endre király fia, IV. Béla engedélyt kapott a pápától, hogy hazahívhassa. Teka így vissza is tért és a tatárjárás alatt pusztult el.*

* Mrs. St. G. Saundersnek tartozom hálával, hogy felhívta a figyelmemet a Teka-epizódra, amiről, úgy látszik, nem vettek tudomást a kazár irodalomban.

3.

Hogy a magyarországi zsidóságnak a számbelileg és társadalmilag domináló eleme a középkorban kazár eredetű volt, így viszonylag jól dokumentálható. Úgy tűnhetne, hogy Magyarország különleges esetet képez, tekintettel a korai magyar-kazár kapcsolatra; de a valóságban a kazár beáramlás Magyarországra csupán egy része az általános tömegvándorlásnak az eurázsiai steppékről nyugat felé, vagyis Közép- és Kelet-Európába. És nem a kazárok voltak az egyetlen nemzet, amelyik oldalhajtást küldött Magyarországra, így ugyanazoknak a besenyőknek nagy száma, akik a magyarokat a Dontól a Kárpátokon át űzték el, kénytelen volt engedélyt kérni, hogy magyar területen telepedhessen le, amikor őket viszont a kunok kergették el; és a kunok egy évszázaddal később ugyanabban a sorsban osztoztak, amikor a mongolok elől menekültek és vagy 40 000 közülük kapott rabszolgáival együtt menedéket a magyar Béla királytól.

A viszonylag békés időkben az eurázsiai népességnek ez az általános nyugati irányú mozgása nem volt több egy áramlásnál, míg más időkben fejvesztett meneküléssé vált; de a mongol invázió ezen a képletes skálán földrengésnek felelt meg, amit földcsuszamlás követett. Tezsumin főnöknek, akit Dzsingiz kánnak, a Föld urának neveztek, a harcosai egész városok lakosságát mészárolták le, másoknak szóló figyelmeztetésként, nehogy megkockáztassák az ellenállást; a foglyaikat élő védőernyő gyanánt használták előnyomuló vonalaik előtt. Lerombolták a Volga deltájának öntözőmű-hálózatát, ami a kazár földeket rizzsel és a legfontosabb terményekkel látta el, és így a termékeny steppéket "vad parlaggá" - dikojeh pole - változtatták, ahogyan ezeket később az oroszok nevezték: "egy határtalan térség, földművesek és pásztorok nélkül, amin keresztül csak az egyik vagy másik rivális uralkodó szolgálatában álló lovas zsoldosok vonulnak vagy emberek, akik egy ilyen uralom elől menekülnek."


Az 1347-48. évi fekete halál még csak gyorsította a régebbi kazár hátország elnéptelenedését a Kaukázus, a Don és a Volga között, ahol a sztyeppekultúra a legmagasabb színvonalat érte el - és a visszaesés a barbárságba a kontraszt következtében még drasztikusabb volt, mint a szomszédos tájakon. Ahogyan Baron írta: "A szorgalmas zsidó földművesek, kézművesek és kereskedők pusztulása vagy távozása űrt hagyott vissza ezeken a tájakon, ami csak az utóbbi időben kezdett feltöltődni."


Nemcsak Kazária pusztult el, de a volgai bolgárok országa is az alánok és a kunok utolsó kaukázusi erődéivel együtt, és velük a déli orosz fejedelemségek, beleértve Kijevet is. Az Arany Horda felbomlásának az időszakában, a tizennegyedik századtól kezdve az anarchia, ha ez lehetséges, még fokozódott. "A legtöbb európai sztyeppén egyedül a kivándorlás maradt a népesség számára, mint egyetlen út nyitva, ha az életét és a megélhetését biztonságba akarta helyezni." A vándorlás biztonságosabb legelők felé elnyújtott, szakaszos folyamat volt, amely több évszázadon át folytatódott. A kazár exodus ennek az általános képnek volt a része.

Ez, mint már említettük, kazár kolóniák és települések átalakításával ment végbe különböző helyeken Ukrajnában és a déli Oroszországban. Virágzó zsidó közösség volt Kijevben már sokkal az előtt, majd pedig utána is, hogy a ruszok elfoglalták a várost a kazároktól. Hasonló kolóniák voltak Periszlavelben és Csernigovban. A kijevi rabbi, Moseh 1160 körül Franciaországban tanult, egy csernigovi rabbi, Ábrahám pedig 1181-ben a londoni talmudiskolában. A "Legendás ének Igor seregéről" említ egy híres kortárs orosz költőt, akit Kogannak hívtak, talán a kóhén (pap) és kagán kombinációjából. Egy idővel azután, hogy Sarkelt - amit az oroszok Biela Vezanak neveztek - lerombolták, a kazárok egy ugyanilyen nevű várost építettek Csernigov mellett.


Régi helységnevek egész sokasága van Ukrajnában és Lengyelországban, amelyek a "kazár"-ból vagy a "zsid"-ból származnak: Zsidovo, Kozarzevek, Kozara, Kozarzov, Zsidovszka Vola, Zsidatice és így tovább. Ezek valamikor falvak lehettek, vagy éppen kazár-zsidó közösségek időleges táborhelyei hosszú vándorlásukon nyugat felé. Hasonló helységnevek találhatók a Kárpátokban és a Tátrában és Ausztria keleti tartományaiban. Még Krakkó és Sandomierz régi zsidó temetőiről is - mindkettőt "Kaviory"-nak nevezik - feltételezik, hogy kazár-kabar eredetűek.

Míg a kazár exodus fő útvonala nyugatra vezetett, az emberek egyes csoportjai visszamaradtak, főleg a Krímen és a Kaukázusban, ahol zsidó enklávékat képeztek; ezek fennmaradtak a modern időkig. A régi kazár erődben, Tamatarhában, a keresi szoros mellett, szemben a Krímmel, zsidó hercegek dinasztiájáról lehet haliam, akik a tizenötödik században a genovai köztársaság, majd a krími tatárok gyámkodása alatt uralkodtak. Közülük az utolsó, Zakharia herceg, tárgyalásokat folytatott a moszkvai nagyfejedelemség hercegével, aki meghívta Zakhariát, hogy jöjjön Oroszországba, keresztelkedjék meg, amiért cserébe megkapja az orosz nemesember kiváltságait. Zakharia ezt visszautasította, de Poliak azt állítja, hogy más esetekben "kazár-zsidó elemek behelyezése magas pozíciókba a moszkvai nagyhercegségben egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek a »zsidó eretnekséghez« (zsidovst-bujustchik) vezettek orosz papok és nemesek között és a szombatosok (szubotnyiki) szektájához, amely még most is széles körben elterjedt a kozákok és parasztok között."


A kazár nemzetnek egy másik maradványa a "hegyi zsidók" Északkelet-Kaukázusban, akik nyilván megmaradtak eredeti lakóhelyükön, amikor a többiek elmentek. A számukat nyolcezer körülire becsülik és a régi idők más törzsi maradványainak, a kipcsákoknak és az oguzoknak a szomszédságában élnek. Ők Dagh chufuti (hegyvidéki zsidók) nevezik magukat a tat nyelven, amit egy másik kaukázusi törzstől vettek át; de egyéb alig ismeretes róluk.*

* A fenti adatok A. H. Kniper "Caucasus, People of" című, az Encyclopedia Brittannica 1973. évi nyomatában megjelent cikkben találhatók, új szovjet források alapján. George Sava könyve: Valley of the Forgotten People (Az elfelejtett nép völgye) (London, 1946) tartalmazza egy céllátogatás leírását a hegyi zsidóknál, amely gazdag melodrámában, de, sajnos nélkülözi a tárgyszerű információkat.

Más kazár enklávék is fennmaradtak a Krímben és nem kétséges, egyebütt is olyan helyeken, amelyek egykor a kazár birodalomhoz tartoztak. Azonban ezek most már nem jelentenek többet, mint történelmi kuriózumot, összevetve a kazár vándorlás fő áramával a lengyel-litván tájakra és azokkal az óriási problémákkal, amelyeket ez a történészeknek és az antropológusoknak okoz.

4.

A keleti Közép-Európának azok a tájai, ahol a Kazáriából jövő zsidó emigránsok új otthont és látszólagos biztonságot találtak, csak az első millennium vége felé kezdtek politikai fontosságot nyemi.

962 körül különböző szláv törzsek a közöttük legerősebb nép, a lengyelek vezetése alatt szövetségre léptek; ebből lett a lengyel állam magja, így a lengyelek felemelkedése a kazár hanyatlással körülbelül egy időben kezdődött (Sarkelt 965-ben rombolták le). Az egyik legrégibb lengyel legendában a zsidók fontos szerepet játszanak; ez a lengyel királyság alapítására vonatkozik. A legenda azt beszéli el, hogy amikor a szövetséges törzsek elhatározták, királyt választanak, hogy kormányozza őket, egy Ábrahám Prokovnik nevű zsidót választottak meg. Gazdag és művelt kazár kereskedő lehetett, akinek a tapasztaltságától a faragatlan szláv erdőlakók hasznot reméltek - vagy lehet, hogy csak egy legendabeli alak volt. De még ha csak az volt is, a legenda azt mutatja, hogy az olyan típusú zsidókat, mint ő, ott nagy becsben tartották. De Ábrahám - így folytatódik a legenda - rendkívüli szerénységgel lemondott a koronáról a bennszülött paraszt Piast javára, aki így lett a történelmi Piast dinasztia alapítója, amely Lengyelországot körülbelül 962-től 1370-ig kormányozta.

Akár létezett Ábrahám Prochovnik, akár nem, arra bőségesen van utalás, hogy a Kazáriából kivándorló zsidókat tárt karokkal fogadták, mint az ország gazdaságának és közigazgatásának értékes nyereségét. A lengyelek a Piast dinasztia alatt és baltikumi szomszédaik, a litvánok* gyorsan terjesztették ki a határaikat és igen nagy szükségük volt bevándorlókra, hogy benépesítsék a területeiket, és városi civilizációt hozzanak létre. Először német parasztok, városi lakosok és kézművesek bevándorlását ösztönözték, később a bevándorlókat azokról a területekről, amelyeket az Arany Horda foglalt el,** beleértve Örményországot, a déli szlávokat és a kazárokat.

* A két nemzet a szerződések egész sorával egyesült a lengyel királyságban. A rövidség kedvéért a "lengyel zsidó" kifejezést mindkét országra vonatkozóan fogom használni - tekintet nélkül arra a tényre, hogy a tizennyolcadik század végén Lengyelországot felosztották Oroszország, Poroszország és Ausztria között és lakóik hivatalosan ennek a három országnak az alattvalói lettek. Igazában az a zsidók letelepedésére meghatározott terület a birodalmi Oroszországon belül, ahová 1792-től a zsidók be voltak zárva, összeesett azzal a területtel, amelyet Lengyelországból csatoltak hozzá és még Ukrajna részei. Csupán a zsidók egyes kivételezett kategóriáinak volt megengedve, hogy ezen a területen kívül éljenek; ezeknek a száma az 1897. évi népszámlálás idején csak 200 000 volt, csekély a közel ötmillióhoz képest, akik a kijelölt területen belül, a volt lengyel területre voltak korlátozva.

** Lengyelországot és Magyarországot is elözönlötték rövid időre a mongolok 1241-42-ben, de nem foglalták el; ez jelentette az egész különbséget a jövő történelmükben.

Nem minden elvándorlás volt önkéntes. Ez érintette a hadifoglyok nagy számát is, mint a krími tatárokat, akiket litván és lengyel földesuraik elvittek birtokaik megművelésére a meghódított déli tartományokba (a tizennegyedik század végén a litván fejedelemség a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedt).

De a tizenötödik században az ottomán törökök, Bizánc meghódítói, észak felé nyomultak előre és a földesurak átvitték az embereiket határmenti birtokaikról az ország belsejébe.


Ez az erőszakkal áttelepített népség között nagy számmal voltak karaiták - az a fundamentalista zsidó szekta, amelyik visszautasította a rabbinikus tanításokat. A hagyomány szerint, ami fennmaradt mind a mai napig, őseiket Lengyelországba a nagy harcos, Vytautas (Vitold) litván herceg hozta a tizennegyedik század végén, mint hadifoglyokat a Krímen fekvő Szulkhatból. Ezt a hagyományt támasztja alá az a tény, hogy Vitold 1388-ban kiváltságlevelet adott Troki zsidóinak, és a francia utazó, de Lanoi, nagyszámú zsidót talált ott, akik a németekétől és a bennszülöttek nyelvétől eltérő nyelvet beszéltek. Ez a nyelv egy török dialektus volt - és ma is az -, amely az élő nyelvek közül a legközelebb a lingua cumanica-hoz állt; ezt az Aranyhorda idejében az addig kazár területen beszélték. Zajaczkowski szerint ez a nyelv a köznapi nyelvben és az imádságban most is használatban van a fennmaradt karaita közösségekben Trokiban, Vilnában, Ponyeviczben, Lutban és Halicsban. A karaiták azt is állítják, hogy az 1710. évi nagy járvány előtt vagy harminckét, vagy harminchét közösségük volt Lengyelországban és Litvániában.

Régi dialektusukat "a Kedar nyelvének" nevezték, ahogyan rabbi Petachia nevezte a tizenkettedik században a lakóhelyüket a Fekete-tengertől északra "Kedar országának"; és amit elmond róluk - hogy szombaton sötétben ülnek, nem ismerik a rabbinikus tanokat - jól illik az ő szektás magatartásukhoz. Ennek megfelelően Zajaczkowski, a kiváló kortárs turkológus a karaitákat nyelvészeti szempontból a régi kazárok mai legtisztább reprezentánsának tartja. Hogy miért őrizte meg ez a szekta a nyelvét egy fél évezreden át, míg a kazár zsidók zöme elhagyta a jiddis lingua francaért, arról később majd többet.

5.

A lengyel királyság a Piast dinasztia alatt kezdettől fogva határozottan nyugati orientációt vett fel a római katolicizmussal együtt. De nyugati szomszédaihoz képest kulturálisan és gazdaságilag gyengén fejlett ország volt. Ebből adódott a bevándorlókat csalogató politikája - németeket nyugatról, örményeket és kazár zsidókat keletről - és minden lehetséges módon bátorította a vállalkozásukat, beleértve a királyi kiváltságleveleket, amelyek részletezték kötelezettségeiket és speciális kiváltságaikat.

Abban a kiváltságlevélben, amelyet Kegyes Boleszláv bocsátott ki 1264-ben és Nagy Kazimir erősített meg 1334-ben, a zsidóknak biztosították azt a jogot, hogy fenntartsák zsinagógáikat, saját iskoláikat és bíróságaikat, hogy földbirtokuk legyen és minden olyan ipart és foglalkozást űzhessenek, amit csak óhajtanak Báthory István király uralkodása alatt (1575-86) a zsidóknak engedélyezték, hogy saját parlamentjük legyen, amely évente kétszer ült össze és joga volt hittestvéreitől adót szedni. Országának pusztulása után a kazár zsidóság történelmének egy új fejezetébe lépett.

Különleges helyzetüknek szembeszökő illusztrációja található egy pápai brévében, amelyet a tizenharmadik század második felében adott ki valószínűleg IV. Kelemen és egy meg nem nevezett lengyel hercegnek volt címezve. Ebben az okiratban a pápa közli, a római hatóságoknak tudomásuk van arról, hogy különböző lengyel városokban jelentős számú zsinagóga van - sőt nem kevesebb, mint öt egyetlen városban.* Rosszallását fejezi ki, mert arról számoltak be neki, hogy ezek magasabbak, mint a katolikus templomok, tekintélyesebbek és ékesebbek, és a tetejüket szín-pompásán festett ólomlemezek fedik, a szomszédos katolikus templomokat szegényesnek láttatják. (Az ember Maszudi ujjongó megjegyzésére emlékszik, hogy a főmecset minaretje volt a legmagasabb épület Itilben.) A brévében leírt panaszok hitelességét még emeli egy pápai legátus, Guido kardinális 1627-ben kelt rendelete, amely meghatározza, hogy a zsidóknak nem engedélyezhetnek egy városban többet egy zsinagógánál.

* Valószínűleg Wrocławban vagy Krakkóban.

Ezekből az okiratokból, amelyek nagyjából egyidejűek Kazária mongol meghódításával, arra a következtetésre jutunk, hogy már ebben az időben jelentős számú kazárnak kellett Lengyelországban lennie, ha különböző városokban egynél több zsinagógájuk volt; és ezeknek meglehetősen jól mehetett a soruk, hogy azokat olyan "tekintélyesre és díszesre" építhették. Ez vezet el a lengyelországi kazár emigráció hozzávetőleges nagyságának és összetételének a kérdéséhez.

Ami ezt a kérdéses számot illeti, nem áll rendelkezésünkre megbízható információ, amely elirányíthatna bennünket. Emlékszünk rá, hogy az arab források a mozlim-arab háborúkban szereplő háromszázezer embert számláló kazár hadseregekről beszélnek (I. 7.); és még ha figyelembe vesszük is, hogy ezek egészen vad túlzások lehettek, ez a teljes kazár népesség számát legalább félmillió leiekre jelzi. Ibn Fadlan a volgai bolgárok sátrainak számát 50 000-re adja meg, ami egy 300 000-400 000 főnyi, vagyis durván számítva ugyanolyan nagyságrendű népességet jelentene, mint a kazároké. Másrészt a zsidók számát a lengyel-litván királyságban a tizenhetedik században a jelen idei történészek ugyancsak 500 000-re (a teljes népesség 5 százalékára) becsülik. Ezek a számok nem illenek rosszul az elhúzódó kazár vándorlásról ismert tényékhez Ukrajnán át Lengyelország-Litvániába, ami Sarkel lerombolásával és a Piast dinasztia felemelkedésével kezdődött az első millennium vége felé, felgyorsult a mongol hódítás alatt és a tizenötödik-tizenhatodik században lett többé-kevésbé teljes - abban az időben, amikor a sztyeppe kiürült és a kazárokat látszólag lesöpörték a föld színéről.* Egészében ez a népességátvitel öt vagy hat évszázadon át oszlott meg, hol csak szivárogva, hol folydogálva. Ha számításba vesszük a zsidó menekültek beáramlását Bizáncból és a mozlim világból Kazáriába és a csekély népszaporulatot maguk a kazárok között, plauzibilisnek látszik, hogy a kazár népesség hozzávetőleges száma tetőpontján, a nyolcadik században összehasonlítható a zsidók létszámával Lengyelországban a tizenhetedik században, legalább is nagyságrendjében - pár százezres különbséggel fel- vagy lefelé, ami a tudatlanságunk következménye.

* A Dnyeper melletti régi kazár falvak közül az utolsó a Chmelniczky-féle kozák lázadásban pusztult el a tizenhetedik században és a túlélők hatalmas lökést adtak a már létező települések vidékén élő zsidók számának Lengyelország-Litvániában.

Van itt egy rejtett irónia ezekben a számokban. A Zsidó Enciklopédia "Statisztika" cikkében a tizenhatodik században a világ egész zsidó népességének a száma egymillió körül volt. Ez azt látszik jelenteni, amint erre már Poliak, Kutschera és mások rámutattak, hogy a középkorban azoknak a többsége, akik a zsidó hitet vallották, kazárok voltak. Ennek a többségnek egy lényeges része Lengyelországba, Litvániába, Magyarországra és a Balkánra ment és az alapját képezte a keleti zsidó közösségnek, amely viszont a világ zsidóságának domináns része lett. Még ha ennek a közösségnek az eredeti magja fel is hígult és megnőtt a más tájakról bevándorlókkal (lásd alább), a túlnyomóan kazár-türk eredetet erős bizonyíték látszik alátámasztani és ezt legalább olyan elméletnek kell tekinteni, amely érdemes a komoly megvitatásra.

További érvek arra vonatkozóan, hogy a zsidó közösség növekedésében és fejlődésében Lengyelországban és Kelet-Európa többi részén a vezető szerepet főként a kazár elemnek és nem a nyugatról érkező bevándorlóknak kell tulajdonítani, a következő fejezetben kerülnek megtárgyalásra. Azonban helyénvaló lehet ezen a ponton a lengyel történészt, Adam Vetulanit idézni (a kiemelés tőlem):

Lengyel tudósok egyetértenek abban, hogy ezeket a legrégibb településeket a kazár államból és Oroszországból kivándorolt zsidók alapították, míg a zsidók Dél- és Nyugat-Európából csak később kezdtek ideérkezni és letelepedni... és hogy legalábbis a zsidó népességnek egy bizonyos része (korábbi időkben a zöme) keletről származott: Kazárországból és később a kijevi Oroszországból.

6.

Ennyit a mennyiségről. De mit tudunk a kazár bevándorlók összetételéről és szerkezetéről?

Az első benyomás, amit az ember nyerhet, az a feltűnő hasonlatosság bizonyos kiváltságos pozíciók között, amelyeket azokban a korai napokban a kazár zsidók Magyarországon és Lengyelországban betöltöttek. Mind a magyar, mind a lengyel források beszámolnak arról, hogy zsidókat alkalmaztak, mint pénzverők vezetőit, a királyi kincstár ügykezelőit, a sómonopólium felügyelőit, adóbérlőket és "pénzkölcsönzők", vagyis bankárok voltak. Ez a párhuzamosság ennek a két bevándorló közösségnek a közös eredetére utal. És minthogy a magyar zsidóság zömének az útját nyomon követhetjük a magyar-kazár viszonyban, a következtetés nyilvánvaló.

A korai feljegyzések tükrözik azt a szerepet, amelyet a bevándorolt zsidók ennek a két országnak a bimbózó gazdasági életében játszottak. Hogy ez fontos szerep volt, az nem meglepő, minthogy a külkereskedelem és a kivetett adók, vámok behajtása volt a múltban a kazárok fő jövedelemforrása. Megvolt az a tapasztalatuk, ami az új házigazdáiknak hiányzott és így csak logikus volt, hogy behívták őket, adjanak tanácsot és vegyenek részt az udvar és a nemesség pénzügyeinek az intézésében. Azok az érmék, amelyeket a tizenkettedik és tizenharmadik században vertek héber betűs lengyel feliratokkal (lásd II., 1.), meglehetősen bizarr emlékei ezeknek a tevékenységeknek. Hogy ezek az érmék milyen célt szolgáltak, még meglehetősen rejtélyes. Egyesek egy király nevét viselik (mint Leszek, Nieszko), másoknak a felirata "Ábrahám ben Józsefnek, a hercegnek a házából" (ez talán maga a pénzverő bankár volt), vagy csak egy áldó szót hordanak "Jó szerencse" vagy "boldogság". Jelentős, hogy ezekkel egyidejű magyar források ugyancsak arról a gyakorlatról szólnak, hogy az érmék veréséről ezüstből a zsidó tulajdonosok gondoskodtak.


Nyugat-Európával ellentétben azonban, a pénzügy és a kereskedelem távolról sem volt a zsidók kizárólagos tevékenységi köre. Egyes gazdag emigránsok földbirtokosok lettek Lengyelországban, mint ahogyan Teka gróf volt Magyarországon. Van feljegyzés például zsidó földművesek egész faluját magába foglaló zsidó földbirtokról Boroszló szomszédságában, 1203 előtt. A korai napokban jelentős számban kellett zsidó parasztoknak is lenniük, amit a régi kazár helységnevek látszanak jelezni.

Egy szívfájdító bepillantást, hogy ezek a falvak hogyan keletkezhettek, az előbb említett karaita feljegyzések nyújtanak; ezek elmondják, hogy Vitold herceg hogyan telepített le egy csoport karaita hadifoglyot "Kraszna"-ban és ellátta őket lakóházakkal, gyümölcsöskerttel és szántófölddel egy fél mérföld távolságra. ("Krasznát" megpróbálták azonosítani Krasznoje zsidó kisvárossal Podóliában.)


De a földművelés nem nyújtott jövőt a zsidó közösség számára. Ennek több különböző oka volt. A hűbériség kialakulása a tizennegyedik században Lengyelország parasztjaiból fokozatosan jobbágyokat csinált, akiknek tilos volt a falujukat elhagyni, és akik elvesztették mozgásszabadságukat. Az egyházi hierarchia és a feudális földesurak egyesült nyomására a lengyel parlament ezzel egyidejűleg, 1496-ban, megtiltotta, hogy zsidók mezőgazdasági földterületet szerezzenek. De az elidegenítésnek a földtől már sokkal korábban kellett kezdődnie. Eltekintve az éppen említett különleges okoktól - vallási diszkrimináció, kombinálva a szabad paraszt degradálásával jobbággyá - a kazárok átalakulása túlnyomóan földművelő nemzetből túlnyomóan városi közösséggé a népvándorlás történetének közös jellegzetességét tükrözte. Egyrészről szembekerülve más éghajlati viszonyokkal és földművelési módszerekkel, más részről a városi civilizáció nyújtotta könnyebb élet váratlan lehetőségeivel a bevándorló népesség hajlik arra, hogy néhány generáción belül megváltoztassa foglalkozási szerkezetét. Az abruzzi parasztból az Újvilágban pincér és vendéglős, a lengyel földműves unokájából mérnök vagy pszichoanalitikus válik.*

* Az ellenkező folyamat érvényesül a szűzföldekre települőknél, akik magasabb fejlettségű tájakról alacsonyabb fejlettségű tájakra vándorolnak.

A kazár zsidóságnak az átalakulása lengyel zsidósággá, mindazonáltal nem vont maga után sem brutális szakítást a múlttal, sem identitásának elvesztését. Ez a változás fokozatos, szerves folyamat volt, amely - ahogyan ezt Poliak olyan meggyőzően kimutatta - megőrizte a kazár közösségi élet néhány fontos hagyományát új hazájában is. Ezt főleg egy olyan társadalmi szerkezet vagy életmód jelentkezésével érte el, amilyent sehol máshol a világ diaszpórájában nem lehet találni: ez a zsidó kisváros, a héberben ajarah, a jiddisben stetl, a lengyelben miastecko. Mind a három meghatározás kicsinyítő formájú, ami azonban nem feltétlenül vonatkozik a kiterjedésbeli nagyságra (némelyik egészen nagy kisváros volt), hanem a korlátozott helyhatósági önrendelkezési jogra, amellyel bírtak.

A stetl nem tévesztendő össze a gettóval. Ez az utóbbi egy utcából vagy egy negyedből állt, ahol a zsidók kényszerültek élni egy nem zsidó város falai között. A tizenhatodik század második felétől kezdve ez volt az általános lakóhelye a zsidóknak mindenütt a keresztény és többnyire a mozlim világban. A gettót falak vették körül, kapukkal, amelyeket éjszakára bezártak. Ez klausztrofóbia keletkezéséhez és szellemi beltenyésztéshez vezetett, de zavaros időkben a viszonylagos biztonság érzését is nyújtotta. Minthogy kiterjedésében nem nőhetett, a házak magasak és szűkmellűek voltak; az állandó túlzsúfoltság siralmas közegészségügyi körülményeket teremtett. Az ilyen körülmények között élő népnek nagy lelkierőre volt szüksége, hogy önbecsülését megőrizze. Ez nem mindegyiküknek sikerült.

A stetl más részről egy ettől egészen eltérő ügy. Ez a településnek egy olyan típusa, amely - mint már mondottuk - csak Lengyelországban-Litvániában létezett és sehol máshol a világon. Önálló vidéki város volt, kizárólag vagy túlnyomóan zsidó lakossággal. A stetl eredete talán a tizenharmadik századra megy vissza és a hiányzó közti láncszemet képviselheti Kazária vásárvárosai és a lengyelországi zsidó települések között.

Ezeknek a félig falusi, félig városi agglomerációknak, úgy látszik, a gazdasági és szociális funkciója mindkét országban hasonló volt. Kazáriában, mint később Lengyelországban, kereskedelmi állomások és vásárvárosok hálózatát képezték, amely a nagyvárosok és a vidék szükségletei között közvetített. Rendszeres vásárnapokat tartottak, amelyeken birkát és szarvasmarhát, a városban készített javakat és a falusi háziipar termékeit adták el vagy cserélték; ugyanakkor központok voltak, ahol a kézművesek űzték az iparukat, a kerékgyártótól a kovácsig; voltak ott ezüstművesek, szabók, kóser mészárosok, molnárok, pékek és gyertyaöntők, levélírók az írástudatlanok, fogadók az utasok, zsinagógák a hívők számára és a héder; ez héber szó, termet jelent, ami iskolául szolgált. Voltak ott utazó mesemondók és népi bárdok (egyesek neve, így Veivel Zbarzheré, fennmaradt), akik Lengyelországban stetlből stetlbe utaztak, mint ahogyan előzőleg kétségtelenül Kazáriában is, amennyire az ember megítélheti a mesemondók fennmaradásából a Kelet népei között mind a mai napig.

Egyes foglalkozások gyakorlatilag zsidó monopóliumok lettek Lengyelországban. Az egyik ilyen szakma volt a kereskedés fával, ami arra emlékeztet, hogy a fa volt a fő építőanyag és fontos exportcikk Kazáriában. A másik a szállítás volt. "A stetlek sűrű hálózata" - írja Poliak - "lehetővé tette az előállított javak szétosztását az egész országban a kétkerekű lovaskocsik nagyszerűen megépített zsidó típusával. A szállítás eme fajtájának a túlsúlya, különösen az ország keleti felében, annyira kifejezett volt - felért egy valóságos monopóliummal -, hogy a héber szó a fuvarosra: ba'al agalah* bekerült az orosz nyelvbe, mint balagula. Csak a vasút kiépülése a tizenkilencedik század második felében vezetett ennek a foglalkozásnak a hanyatlásához."

* Szó szerint "a taliga mestere".

Nos, ez a specializálódás a kocsi építésében és a fuvarozásban biztosan nem alakulhatott ki a nyugati zsidóság zárt gettóiban; ez bizonyossággal a kazár eredetre utal. A gettó népe helyben ülő volt, míg a kazárok, mint más, félig nomád nép, használták a ló vagy ökör vonta taligáikat a sátraik, áruik, ingóságaik szállítására, beleértve a cirkuszméretű királyi sátrakat, amelyek alkalmasak voltak több száz ember befogadására. Bizonyos, hogy értették a módját, hogyan gyűrjék le a legvadabb ösvényeket is új hazájukban.

Más jellegzetes zsidó foglalkozások voltak: a kocsma, a malom üzeme, és a szőrmekereskedés; ezek közül egyik sem található Nyugat-Európa gettóiban.

Ilyen volt nagy vonalakban a zsidó stetl struktúrája Lengyelországban. Némely vonása megtalálható régi vásárvárosokban minden országban; mások jellegzetes rokonságot mutatnak azzal, amit Kazária városairól tudunk - ha az még oly kevés is -, amelyek prototípusai voltak valószínűleg a lengyel stetlnek.

Ezekhez a jellegzetes vonásokhoz még hozzá kell adni a legrégibb fennmaradt, a tizenötödik és tizenhatodik századból származó stetl-zsinagógák "pagodastílusát", ami teljesen különbözik mind az ottani helyi építészeti stílustól, mind pedig attól az építkezési stílustól, amelyet a nyugati zsidóság alkalmazott és azután megismételt Lengyelország gettóiban. A legrégibb stetl-zsinagógák belső dekorációja is tökéletesen különbözik a nyugati zsinagógákétól; a stetl-zsinagógák falait mór arabeszkek fedték és perzsa befolyásra jellemző állatfigurák, amilyeneket a magyar-kazár leleteken (L, 13.) és abban a díszítőstílusban látni, amelyet örmény bevándorlók hoztak Lengyelországba.


A lengyel zsidóság hagyományos öltözéke is félreismerhetetlenül keleti eredetű. A tipikus hosszú selyemkaftán utánzása lehetett annak a köpenynek, amit a lengyel nemesség hordott, ezt viszont az Arany Horda mongoljainak a ruházatáról másolták; a divatok politikai határokon át terjednek. De azt tudjuk, hogy a kaftánokat már ezt sokkal megelőzően hordták a sztyeppe nomádjai. A kis kerek sapkát (jarmolka) mind a mai napig hordják az ortodox zsidók - és az üzbégek és a Szovjetunió más török népei. A kis kerek sapka felett hordták a férfiak a streimelt, egy választékos kerek kalapot rókaprém peremmel, amelyet a kazárok a kazahokról másoltak - vagy fordítva. Mint már említettük, a kereskedés róka- és cobolyprémmei, ami Kazáriában virágzott, ugyancsak szinte zsidó monopóliummá vált Lengyelországban. Ami a nőket illeti, ők a tizenkilencedik század közepéig magas fehér turbánt viseltek, ami annak a jauluknak a pontos másolata volt, amit a kazah és türkmén nők viselnek. (Manapság az ortodox zsidó nőknek a turbán helyett egy, a saját hajukból készült parókát kell viselniük; a hajukat, amikor férjhez mennek, levágják)

Ebben az összefüggésben az ember megemlítené - ha valamelyes kétségekkel is - a lengyel zsidók különös szenvedélyét a gefillte fisch (töltött hal) iránt; ez olyan nemzeti eledel, amit a nem zsidó lengyelek is átvettek. "Hal nélkül" szólt a mondás "nincs szombat". Távoli emlékezés volt-e ez a Káspi-tenger melletti életre, ahol a hal a legfőbb táplálék volt?

Az életet a stetlben a zsidó irodalom és folklór sok romantikus nosztalgiával magasztalja, így szokásainak mai ábrázolásában, annak az örömteli módnak a leírásában, ahogyan lakói a szombatot ünnepelték, ezt olvashatjuk:

Bárhol legyen is valaki, igyekezni fog időben hazaérkezni, hogy a szombatot a családjával tölthesse. A házaló, aki faluról falura utazott, a vándor szabó, cipész, foltozóvarga, a kereskedő üzleti útján mind úgy fogja megtervezni, úgy fog hajtani, sietni, hogy hazaérjen péntek este, még napnyugta előtt.

Amint igyekeznek hazafelé, a samesz kiáltja a stetl utcáin: "Zsidók, a fürdőházba!". A zsinagóga funkcionáriusa, a samesz, kombinációja a sekrestyésnek és a kikiáltónak. Nagyobb tekintéllyel szól, mint az ő sajátja, mert amikor azt kiáltja: "Zsidók, a fürdőházba!", akkor egy parancsolatra figyelmezteti őket.

A stetl életének legelevenebb felidézése a valóság és a képzelet szürrealista ötvözete Marc Chagall festményein és litográfiáin, ahol bibliai szimbólumok jelennek meg a szakállas fuvaros mellett, aki ostorát fogja, és szomorkás rabbik, kaftánban és jarmolkával.

Különös közösség volt, tükrözte különös eredetét. A legrégibb kisvárosok közül némelyiket talán hadifoglyok alapították - mint a karaiták Trokit -, akiket a lengyel és litván nemesek igyekeztek parlagon heverő földjeiken megtelepíteni. De ezeknek a településeknek a többsége a népvándorlás terméke volt, távol "a vad harcmezőktől", amelyek sivataggá változtak. "A mongol hódítás után" - írja Poliak -, "amikor a szláv falvak nyugat felé vándoroltak, a kazár stetl velük ment." Az új települések pionírjai valószínűleg gazdag kazár kereskedők voltak, akik folytonosan utazgattak Lengyelországon át a legfrekventáltabb, Magyarországba vezető kereskedelmi útvonalakon. "A magyar és a kabar kivándorlás Magyarországra kitűzte az utat a növekvő kazár települések számára Lengyelországban; Lengyelországot átvonulási területté tette két, zsidó közösséggel bíró ország között." így az utazó kereskedők jól ismerték az áttelepülés szempontjából számításba jövő területek körülményeit és volt alkalmuk felvenni a kapcsolatot azokkal a földbirtokosokkal, akik bérlőket kerestek. "A földbirtokosok megállapodást kötnének az ilyen gazdag és tekintélyes zsidókkal" (gondoljunk Ábrahám Prokovnikra), "hogy ezek letelepedjenek a birtokán és hozzanak más letelepülőket is. Ezek rendszerint arról a helyről választanak embereket, ahol addig éltek."


A telepesek azután földművesek/kézművesek és mesteremberek összeillő csapatát képezik, akik egy többé vagy kevésbé önellátó közösséget alkotnak, így a kazár stetlt átültetik és lesz belőle egy lengyel stetl. A földművelés fokozatosan elmarad, de erre az időre az alkalmazkodás a megváltozott körülményekhez már teljes.

A mai zsidóság magja így követte a régi receptet: indulj új horizontok felé, de tarts össze.


VI. HONNÉT?

1.

Két alapvető tény merül fel a vizsgálatunkból: a kazár nép eltűnése történelmi otthonából és ezzel egy időben zsidók legnagyobb tömörülésének megjelenése a diaszpóra kezdete óta a szomszédos északnyugati tájakon. Miután a kettő között nyilvánvalóan összefüggés van, a történészek egyetértenek abban, hogy a bevándorlásnak Kazáriából hozzá kellett járulnia a lengyel zsidóság számának a növekedéséhez; egy következtetés, amit az előző fejezetekben felsorolt bizonyítékok támasztanak alá. De már ennél kisebb biztonsággal vélekednek ennek a hozzájárulásnak a mértékéről, a kazár bevándorlás nagyságáról, összevetve a nyugati zsidók beáramlásával és részarányukkal a jelenkori zsidóság genetikai összetételében.

Más szóval az, hogy kazár zsidók jelentős számban vándoroltak Lengyelországba, vitán felül álló, bizonyított tény; a kérdés az, hogy ők alkották-e az új települések zömét, vagy csupán annak kemény magját. Hogy erre a kérdésre megtaláljuk a választ, valami fogalmat kell kapnunk az "igazi zsidók" bevándorlásának a nagyságáról nyugatról.

Az első évezred végére a nyugat-európai zsidóság legfontosabb települései Franciaországban és a Rajna vidékén voltak.* Ezek a közösségek közül egyesek talán már a római időben kialakultak, mert Jeruzsálem pusztulása és a római birodalom hanyatlása között zsidók telepedtek le sok, uralma alá tartozó nagyobb városban és ezeket utóbb még gyarapították bevándorlók Olaszországból és Észak-Afrikából, így a kilencedik századtól kezdve vannak feljegyzések zsidó közösségekről helységekről, szerte Franciaországban, Normandiától le a Provence-ig és a Földközi-tengerig.

* Nem számítva a spanyolországi zsidókat, akik egy külön kategóriát alkottak és nem vettek részt azokban a vándor mozgásokban, amelyekkel most foglalkozunk.

Egy csoport a normann invázió nyomában átkelt a csatornán Angliába, nyilván Hódító Vilmos meghívására, mivel szüksége volt a tőkéjükre és a vállalkozásaikra. A történetüket Baron foglalta össze:

Ezek azután "királyi uzsorások" rendjévé alakultak, amelynek az volt a fő funkciója, hogy hitelekről gondoskodjék mind a politikai, mind pedig közgazdasági vállalkozások céljára. Miután a magas kamatláb révén nagy vagyonra tettek szert, ezeket a pénzkölcsönzőket arra szorították rá, hogy azt ilyen vagy olyan formában visszaadják a királyi kincstárnak. Sok zsidó család hosszan tartó jóléte, palotáik és öltözékeik pompája, a befolyásuk a közügyekre még tapasztalt megfigyelőket is elvakított azok a mélységes veszedelmek iránt, amelyek a minden rendű és rangú adósok fokozódó haragja felől leselkedtek reájuk, és hogy a zsidók kizárólag királyi gazdáik védelmétől függtek... Az elégedetlenség moraja, amely 1189-90-ben kulminált, már előre jelezte a végső tragédiát, az 1290. évi kiűzetést. Az angol zsidóság üstökösszerű felemelkedése és még gyorsabb hanyatlása a két és egynegyed évszázad (1066-1290) rövid időszaka alatt élesen domborította ki azokat az alapvető tényezőket, amelyek a második évezred kritikus első felében a nyugati zsidóság sorsát alakították.

Az angol példa tanulságos, mert kivételesen jól dokumentált, összevetve a kontinens zsidó közösségeinek korai történelmével. A fő tanulság, amit levonhatunk belőle, hogy a zsidók társadalmi-gazdasági befolyása semmilyen arányban nem állt csekély számukkal. Úgy látszik, hogy 1290. évi kiűzetésük előtt bármikor Angliában nem volt több mint 2500 zsidó.*

* Joseph Jacobs klasszikus munkája, The Jews of Angevin England (Anjou Anglia zsidói) szerint a feljegyzett zsidó családnevek és más dokumentumok alapján.

Ez a parányi zsidó közösség a középkori Angliában vezető szerepet játszott az ország gazdasági szervezetében, sokkal inkább, mint az ezzel szemben álló nagy számuk Lengyelországban. De Lengyelországgal ellentétben, nem támaszkodhattak a zsidó kisvárosok hálózatára, hogy ellássa őket egyszerű mesteremberek, alsó középosztálybeli iparosok és munkások, fuvarosok, kocsmárosok tömegbázisával: nem voltak gyökereik a népben. Ebben az alapvető kérdésben Anjou-Anglia sűrítve foglalja össze az események alakulását a nyugati kontinensen. Franciaországban és Németországban a zsidók ugyanazzal a veszélyes helyzettel álltak szemben; a foglalkozásbeli rétegeződésük aránytalan volt és fejnehéz. Ez mindenütt az eseményeknek ugyanahhoz a tragikus sorozatához vezetett. A szomorú mese mindenütt mézeshetekkel kezdődik, és válással, vérfürdővel végződik. Kezdetben a zsidókat speciális kiváltságlevelekkel, privilégiumokkal, kedvezményekkel kényeztették. Persona grata gyanánt kezelték őket, mint az udvari alkimistákat, mert csak ők voltak birtokában annak a titoknak, hogy hogyan lehet a gazdaság kerekeit forgásban tartani. "A sötét középkorban" - írta Cecil Roth - "Nyugat-Európa kereskedelme túlnyomóan zsidó kézben volt, a rabszolgakereskedelmet sem kivéve, és a Karoling-okiratgyűjteményben (a két szót) zsidó és kereskedő, mint csaknem felcserélhető kifejezéseket használták." De amint megnövekedett a bennszülött kereskedőosztály, fokozatosan kizárták őket nem csupán a legtöbb jövedelmező foglalkozásból, hanem a kereskedelem hagyományos formáiból is, és gyakorlatilag az egyetlen terület, ami nyitva maradt a számukra, a pénzkölcsönzés volt kamatra. "Az ország lebegő gazdaságát felszívták a zsidók, akiket időnkint arra szorítottak rá, hogy ezt leadják az államkincstárnak..." Shylock őstípusát már sokkal Shakespeare ideje előtt kialakították.

A mézeshetek napjaiban, 797-ben, Nagy Károly egy történelmi nevezetességű küldöttséget indított Harun al Hasidhoz Bagdadba, hogy megtárgyaljon egy barátsági szerződést. A küldöttség a zsidó Izsákból és két keresztény nemesből állott. A keserű vég akkor jött, amikor 1306-ban Szép Fülöp kiűzte a zsidókat a francia királyságból. Bár egyeseknek megengedték, hogy visszatérjenek, ezek további üldöztetést szenvedtek el és az évszázad végével a zsidók francia közössége gyakorlatilag megszűnt létezni.*

* A modern zsidó közösségeket Franciaországban és Angliában a spanyol inkvizíció menekültjei alapították a tizenhatodik és tizenhetedik században.

2.

Ha a német zsidóság történelme felé fordulunk, az első dolog, amit fel kell jegyeznünk az, hogy "feltűnő módon nincs a birtokunkban a német zsidóságnak átfogó tudományos története... A Germanica Judaica csupán jó segédkönyv, utalással különböző történelmi forrásokra, amelyek fényt derítenek az egyes közösségekre, egészen 1238-ig." Sápadt fény ez, de legalább megvilágítja a nyugati zsidó közösségek eloszlását Németországban abban a kritikus időszakban, amikor a kazár-zsidó bevándorlás Lengyelországban a tetőpontjához közeledik.

Az egyik legkorábbi feljegyzés egy ilyen közösségről Németországban említ egy bizonyos Kalonymust, aki 906-ban atyafiságával az olaszországi Luccából Mainzba vándorolt ki. Ugyanez az idő körül értesülünk zsidókról Speyerben és Wormsban, és valamivel később más helyeken - Trierben, Metzben, Strassburgban, Kölnben -; valamennyi egy keskeny csíkon fekszik Alsace-ban és a Rajna völgye mentén. A zsidó utazó, tudelai Benjámin (lásd II., 8.) meglátogatta ezt a tájékot a tizenkettedik század közepén és ezt írta: "Ezekben a városokban sok izraelita van, bölcs férfiak és gazdagok." De mennyi az a "sok"? A valóságban nagyon kevés, amint majd látni fogjuk.

Élt korábban Mainzban egy bizonyos Rabbi Gersom ben Jehuda (kb. 960-1030), akinek a nagy műveltsége "a diaszpóra fénye" címet és a francia és rajnai-német közösség szellemi fejének a pozícióját szerezte meg. Valamikor 1020 körül Gersom egy rabbinikus tanácsot hívott össze Wormsba, amely különböző ediktumokat bocsátott ki, közöttük egyet, amely törvényesen véget vetett a poligámiának (ami egyébként is már régóta hatályon kívül volt helyezve). Ezekhez az ediktumokhoz egy záradékot csatoltak, amely arról intézkedett, hogy sürgősség esetén minden előírást visszavonhat "száz delegátus gyülekezete Burgundiából, Normandiából, Franciaországból és Mainz, Speyer és Worms városából". Más, ugyanebből az időből keltezett rabbinikus dokumentumokban is csak ez a három város van megnevezve, és ebből csak arra következtethetünk, hogy a Rajna-vidék más zsidó közösségei a tizenegyedik század elején túl jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy megemlítsék őket.


Ugyanennek a századnak a végén Németország zsidó közösségei éppen csak elkerülték, hogy az első keresztes hadjáratot (1096) kísérő tömeghisztéria kitörései teljesen megsemmisítsék őket. F. Barker olyan drámai erővel fejezte ki a keresztesek mentalitását, amilyennel csak ritkán találkozunk az Encyclopaedia Britannica hasábjain:


Lemészárolná valamennyit, amíg csak bokáig nem gázol a vérben, hogy azután napszálltakor térdelne zokogva tökéletes örömében a Szent Sír oltáránál - mert nem az Úr szőlőprésétől volt-e vörös?

A Rajna-vidék zsidói kerültek bele ebbe a szőlőprésbe, ami közel halálra nyomta őket. Ezen felül őket még egy másfajta hisztéria fertőzte meg: a mártíromság morbid vágya. Salamon ben Simon héber krónikás szerint, akit általában megbízhatónak tartanak, a mainzi zsidók, szembenézve az alternatívával: megkeresztelkedni vagy meghalni a csőcselék kezétől, példát mutattak más közösségeknek, amikor a kollektív öngyilkosság mellett döntöttek.

Ábrahám készségét, hogy feláldozza fiát, Izsákot, nagy arányokban utánozva, apák ölték meg gyermekeiket és férjek feleségüket. A kimondhatatlan szörnyűségnek és hősiességnek ezt az aktusát a mészárlás rituális módján, a zsidó törvény szerint, élesített áldozati késsel hajtották végre. Olykor a közösség vezető bölcsei, felügyelve a tömeges áldozatot, az utolsók voltak, akik saját kezükkel váltak meg az élettől... A tömeghisztériában, amit a vallási mártíromság szentesített és az kompenzált, hogy bíztak az égi jutalomban, semmi sem számított, csak az, hogy meghaljanak, mielőtt az engesztelhetetlen ellenség kezébe kerülnek és szembe kell nézniük a kikerülhetetlen alternatívával, meghalni az ellenség kezétől vagy kitérni a kereszténységre.

A kiöntött vértől a józan statisztikához fordulva, hozzávetőleges fogalmat nyerünk a zsidó közösségek nagyságáról Németországban. A héber források egyetértenek abban, hogy 800 áldozat volt Wormsban (mészárlás vagy öngyilkosság következtében) és váltakoznak az áldozatok számát illetően Mainzban. Bizonyára sokan voltak, akik a megkeresztelkedést előnyben részesítették a halállal szemben; a források nem jelzik a túlélők számát. Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy nem túlozták-e el a mártírok számát. A számításaiból Baron mindenesetre arra következtet, hogy "egyik közösség teljes zsidó népességének a száma sem haladhatta meg az itt egyedül a halottakra megadott számokat". így a túlélők száma Wormsban vagy Mainzban mindegyik esetben csupán néhány százat tehetett ki. De csak ez a két város (és Speyer, mint harmadik) volt elég fontos ahhoz, hogy Rabbi Gersom korábbi ediktumába foglalja őket.

Így abba helyzetbe jutottunk, hogy átlássuk, a zsidó közösség a Rajna vidékén számszerűleg már az első keresztes hadjárat előtt is kicsi volt, és még kisebbre zsugorodott össze, miután átment az Úr szőlőprésén. De a Rajnától keletre, Közép- és Észak-Németországban, eddig még egyáltalán nem voltak zsidó közösségek és nem alakultak még ezután sem sokáig. A zsidó történészek hagyományos koncepciója, hogy az 1096. évi keresztes hadjárat mint egy seprű sodorta a német zsidók tömeges kivándorlását Lengyelországba, legenda, vagy inkább egy ad hoc hipotézis, amit azért találtak ki, mert keveset tudtak a kazár történelemről és nem láttak más módot arra, hogyan adjanak róla számot, hogyan jött létre a zsidóknak egy addig, sosem látott tömörülése Kelet-Európában a semmiből. De az egykorú forrásokban sincs egyetlen említés sem valami vándorlásról, akár nagyról, akár kicsiről, amely a Rajna vidékéről Németországban kelet felé vonult volna, a távoli Lengyelországról már nem is szólva.

Így Simon Dubnov, egy a régi iskola történészei közül: "Az első keresztes hadjárat mozgásba hozta a keresztény tömegeket az ázsiai kelet felé, ugyanabban az időben a zsidó tömegeket Európa keleti tájai felé hajtotta." De néhány sorral lejjebb el kell ismernie: "Ennek a vándorló mozgalomnak a körülményeiről, amely annyira fontos a zsidó történelem számára, nincsenek közelebbi információink." De bőséges információnk van arról, hogy ezek a viharvert zsidó közösségek mit tettek az első és a következő keresztes háborúk alatt. Sokan önkezükkel vetettek véget életüknek; mások megkíséreltek ellenállást tanúsítani és meglincselték őket, míg azok, akik életben maradtak, annak a ténynek köszönhették jó szerencséjüket, hogy a szükségállapot tartamára menedéket kaptak a püspök vagy a várgróf megerősített kastélyában, aki legalábbis elméletileg, felelős volt a törvényes védelmükért. Ez az intézkedés gyakran nem volt elég, hogy megakadályozza a vérfürdőt, de a túlélők, ha egyszer már a keresztes hordák elvonultak, mindig visszatértek kifosztott otthonaikba és zsinagógáikba, hogy új életet kezdjenek.

Ezt a mintát találjuk ismételten a krónikákban, Trierben, Metzben és sok más helyen. A második és további keresztes hadjáratok idejére szinte rutinná vált: "Az agitáció kezdetekor új keresztes hadjáratra sok zsidó Mainzból, Wormsból, Speyerből, Strassburgból, Würzburgból és más városokból a szomszédos kostélyokba menekült, könyveiket és értékes tulajdonaikat jóindulatú városi polgárok őrizetére bízva." A fő forrásoknak egyike Efráim bar Jákob Emlékezések könyve, aki tizenhárom éves korában maga is a kölni menekülők között volt Wolkenburg várában. Salamon bar Simon arról számol be, hogy a második keresztes háború alatt a mainzi zsidó túlélők Speyerben találtak menedéket, azután visszatértek szülővárosukba és építettek egy új zsinagógát. Ez a krónikák Leitmotiv-ia (vezérmotívum. Hogy még egyszer megismételjük: egyetlen szó sincs arról hogy zsidó közösségek Kelet-Németország felé vándoroltak volna, amely Mieses szavai szerint még judenrein (zsidómentes) volt, és így is maradt néhány évszázadon át.

3.

A tizenharmadik század a részleges felépülés időszaka volt. Az első alkalommal értesültünk zsidókról a Rajna vidékével szomszédos területeken: a palatinátus (1225), Freiburg (1230), Ulm (1243), Heidelberg (1255) stb. De ez csak rövid lélegzetvételnyi idő volt, mert a tizennegyedik század új csapásokat hozott a francia-német zsidóságnak.

Az első katasztrófa valamennyi zsidó kiűzetése volt Szép Fülöp királyságának a területéről. Franciaországot gazdasági krízis sújtotta a pénz elértéktelenedésének és a társadalmi nyugtalanságnak a szokásos kísérőjelenségeivel. Fülöp megpróbálta ezt a zsidók tnegnyúzásának szokásos módszerével gyógyítani. Kipréselt belőlük 1292-ben 100 000 livre-t, 1295, 1299, 1302 és 1305-ben 215000 livre-t, azután gyengélkedő pénzügyeinek radikális gyógyítása mellett döntött. 1306. június 24-én titkos rendeletet írt alá, hogy egy megadott napon királysága területén minden zsidót tartóztassanak le, kobozzák el minden tulajdonukat és űzzék ki őket az országból. A letartóztatást július 22-én hajtották végre, a kiűzést néhány héttel később. A menekülők Franciaországnak a király fennhatóságán kívüli tájaira vándoroltak: 'Provence, Burgundia, Aquitánia és néhány hűbéri birtokra. De Mieses szerint "nincsen bármiféle történelmi feljegyzés arról, ami azt jelezné, hogy a német zsidóság számban gyarapodott volna a francia zsidó közösség megpróbáltatásai következtében, romlásának döntő időszakában." És nincs olyan történész, aki valaha is azt állította volna, hogy a francia zsidók Németországon keresztül Lengyelországba vándoroltak, akár ez alkalommal akár pedig bármikor, más időben.

Fülöp utódai alatt hívtak vissza zsidókat (1315-ben és 1350-ben), de a kárt már nem lehetett jóvátenni, sem a csőcselék megújuló kitöréseit megelőzni. A tizennegyedik század végére Franciaország, mint Anglia, gyakorlatilag judenrein (zsidómentes) volt.

4.

Ennek a végzetes évszázadnak a második katasztrófája a fekete halál volt, ami 1348 és 1350 között Európa népességének egyharmadát, sőt egyes vidékeken kétharmadát is megölte. Kelet-Ázsiából jött Turkesztánon át és ezen az úton szabadult rá Európára; amit ott végzett, az szimbolikus az ember esztelenségére. Egy Janiberg nevű tatár vezér 1347-ben Kaffa (ma Feodosia) városát ostromolta a Krímben, ami akkor genovai kereskedelmi kikötő volt. Janiberg seregében a dögvész dúlt, így ő a fertőzött áldozatok hulláit a városba katapultálta, amelynek a lakói ezután megbetegedtek. Genovai hajók vitték a patkányokat és halált hozó bolháikat nyugatra, a Földközi-tenger kikötőibe, ahonnan azután a szárazföldön terjedtek tovább.

A Pasteurella pestis bacillusairól nem feltételezték, hogy különbséget tesznek a különböző felekezetek között, de a zsidók mégis kiválasztottak voltak a különleges elbánásra. Előzőleg keresztény gyermekek rituális megölésével vádolták őket, most pedig azzal, hogy megmérgezik a kutakat a fekete halál terjesztésére. A legenda gyorsabban járt, mint a patkányok, azzal a következménnyel, hogy Európa-szerte en masse égették a zsidókat. Megint egyszer öngyilkosság, egymás kölcsönös elpusztítása lett a közös megoldás, hogy elkerüljék az élve megégettetést.

Nyugat-Európa megtizedelt népessége a tizenhetedik századig nem érte el a dögvész előtti szintjét. Ami a zsidókat illeti, ők a patkányok és az emberek kettős támadásának voltak kitéve és csak egy töredékük maradt meg. Ahogyan Kutschera írta:

A köznép rajtuk torolta meg a sors kegyetlen csapásait, és azokra, akiket a dögvész megkímélt, karddal és tűzzel támadt. Mire a járvány visszavonult, Németországban gyakorlatilag nem maradt zsidó. Arra a következtetésre jutunk, hogy magában Németországban a zsidók nem tudtak prosperálni és soha nem voltak képesek nagy és népes közösségeket létrehozni. Hogyan lehettek volna képesek ilyen körülmények között lerakni Lengyelországban az alapjait olyan sűrű tömegű népességnek, mint amilyen az ma (1909), amely számában a németországi zsidókat egy a tízhez arányban múlja felül? Valóban nehéz megérteni, hogyan nyert alapot az a gondolat, hogy a keleti zsidók a nyugatról és különösen Németországból bevándoroltakat képviselik.

És mégis, az első keresztes hadjárat mellett a fekete halált idézik fel a leggyakrabban történészek, mint deus ex machina-t, amely a keleti zsidóságot megteremtette. És mint a keresztes hadjáratok esetében, egy szemer-nyi bizonyíték sincs erre az elképzelt exodusra. Sőt ellenkezőleg, utalás van arra, hogy a zsidóknak ekkor, mint az előző alkalmakkor is, csak abban volt reményük a túlélésre, hogy összetartottak és menedéket kerestek valamilyen megerősített helyen vagy egy kevésbé ellenséges környezetben, a szomszédságukban. Az emigrációnak csak egyetlen esetét említi Mieses a fekete halál időszakában: zsidók Speyerből Heidelbergben találtak menedéket az üldöztetés elől - körülbelül tíz mérföld távolságra.

Ahogyan Franciaországban és Németországban a régi zsidó közösségek a fekete halál nyomában gyakorlatilag teljesen kipusztultak, Nyugat-Európa néhány elvegetáló enklávétól eltekintve, egy pár évszázadon át judenrein volt - kivéve Spanyolországot. Ott a zsidóknak egy teljesen eltérő fajtája élt, amelyik a tizenhatodik és tizenhetedik században Anglia, Franciaország és Hollandia modern közösségeit alapította meg: a szefárdok (spanyol zsidók), akik menekülni voltak kénytelenek Spanyolországból, ahol több mint egy évezreden át laktak. Az ő történetük - és a modern európai zsidóság története - már ennek a könyvnek a körén kívül esik.

Mindebből biztonsággal következtethetünk arra, hogy a nyugati zsidóság tömeges exodusának a hagyományos gondolata a Rajna vidékéről Lengyelországba Németországon - egy ellenséges, zsidók nem lakta területen - át történelmileg tarthatatlan. Összeegyeztethetetlen a rajnai közösség csekély méreteivel, a vonakodásukkal, hogy kivonuljanak a Rajna völgyéből keletre, a sztereotip magatartásukkal a szerencsétlenségben, az utalások hiányával vándorló mozgalmakról az egykorú krónikákban. Ennek a nézetnek a további bizonyítékait a nyelvtudomány szolgáltatja, amelyeket a VII. fejezetben tárgyalunk meg.

folytatás