Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

VII. ELLENÁRAMLATOK

1.

Az előző fejezetekben felsorolt bizonyítékok alapján az ember könnyen megértheti, hogy a lengyel történészek - akik végtére is a legközelebb vannak a forrásokhoz - miért értenek egyet abban, hogy "korábbi időkben a zsidó népesség túlnyomó többsége Kazárországból származott". Az ember még kísértésben is lehetne, hogy eltúlozza a dolgot, azt állítva - mint Kutschera teszi -, hogy a keleti zsidóság száz százalékban kazár eredetű. Ezt az állítást tartani is lehetne, ha a szerencsétlen sorsú francia-rajnai közösség lenne az egyetlen rivális az apaság keresésében. De a késői középkorban a dolog bonyolultabbá válik zsidó közösségek felemelkedésével és bukásával a volt Osztrák-Magyar Monarchia és a Balkán egész területén, így nemcsak Prágának és Bécsnek jelentős a zsidó népessége, de nem kevesebb, mint öt olyan hely van a Karintiai-Alpokban, amelyet Judendorfnak, Zsidófalunak hívnak és több Judenburg és Judenstadt Stájerország hegyei között. A tizenötödik század végén a zsidókat mindkét tartományból kiűzték és ezek Olaszországba, Lengyelországba és Magyarországra mentek; de honnan jöttek eredetileg? Biztos, hogy nem nyugatról. Amint Mieses mondja ezekről a szétszórt közösségekről írt áttekintésében:

A középkor tetőpontján keleten a településeknek Bajorországtól Perzsiáig, a Kaukázusig, Kisázsiáig és Bizáncig húzódó láncolatát találjuk. (De) Bajorországtól nyugatra hézag van Németország egész területén át. ... Hogy a zsidóknak ez a bevándorlása az alpesi országokba miként jött létre, azt nem tudjuk, de kétségtelenül szerepet játszott benne a zsidók három nagy rezervoárja a késői ókortól kezdve: Olaszország, Bizánc és Perzsia.

A hiányzó láncszem ebben a felsorolásban ismét egyszer Kazária, amely, mint korábban láttuk, gyűjtőmedence és átmenő állomás gyanánt szolgált a Bizáncból és a kalifátusból kivándorló zsidók számára. Mieses nagy érdemeket szerzett azzal, hogy megdöntötte a keleti zsidóság rajnai eredetének a legendáját, de ő is csak keveset tudott a kazár történelemről és nem volt tudatában annak a nagy demográfiai fontosságával. Amellett igaza lehet abban az állításában, hogy az ausztriai bevándorlásnak volt egy olasz komponense is. Olaszország nemcsak szinte telített volt zsidókkal már a római időktől kezdve, de, mint Kazária, ugyancsak megkapta a maga részét a Bizáncból kivándorló zsidókból, így lehet, hogy szivárogtak be "genuin" szemita eredetű zsidók Kelet-Európába, de ez nem lehetett több, mint egy vékony erecske, mert a feljegyzésekben sehol sincs nyoma olasz zsidók jelentős bevándorlásának Ausztriába, míg bőséges bizonyíték van arra, hogy zsidók vándoroltak az ellenkező irányba, Olaszországba, miután a tizenötödik század végén kiűzték őket az alpesi tartományokból. Az ilyen részletek hajlamosak arra, hogy elkenjék a képet és azt a kívánságot keltik az emberben, hogy bárcsak a Mayflower fedélzetén érkeztek volna a zsidók Lengyelországba, pontosan vezetett feljegyzésekkel.

De a vándorlás folyamatának nagy vonalai mindazonáltal megfigyelhetők. Az alpesi települések minden valószínűség szerint a nyugati hajtásai az általános kazár kivándorlásnak Lengyelország irányába, ami több évszázadra oszlott el és különböző utvonalakat követett: Ukrajnán át, a szláv vidékeken át Magyarországtól északra, talán a Balkánon át is. Egy román legenda arról regél, hogy felfegyverzett zsidók törtek be az országba; a dátum ismeretlen.

2.

Van egy másik, az osztrák zsidóság történetére vonatkozó igen különös legenda is. Keresztény krónikások indították el a középkorban, de történészek még a tizennyolcadik század elején is halálos komolyan ismételték meg. A kereszténységet megelőző időben - így szól a legenda - az osztrák tartományokat zsidó hercegek sora kormányozta. Az Osztrák Krónika, amit egy bécsi íródeák állított össze III. Albert (1350-95) uralkodása alatt, nem kevesebb, mint huszonkét ilyen zsidó herceg névsorát tartalmazza, akikről azt mondják, hogy sorban követték egymást. A felsorolás nemcsak állítólagos nevüket adja meg, amelyek közül néhánynak kifejezetten ural-altáji csengése van, de uralkodásuk időtartamát és a helyet is, ahol el vannak temetve. így: "Sennan, uralkodott 45 évig, Bécsben, a Stubentornál van eltemetve; Zippan, 43 év, eltemetve Tullnban", és így tovább, beleértve neveket, mint Lapton, Ma'alon, Raptan, Effra, Sameck stb. Ezek a zsidók után öt pogány herceg következik, akiket keresztény uralkodók követnek. A legenda néhány változtatással megismétlődik Henricus Gundelfingus "Ausztria latin történeté"-ben 1474 és néhány más műben, amelyek közül az utolsó Anselmus Schram Flores Chronicorum Austriae 1702 munkájában (és ő még mindig hinni látszik a történet hitelességében).

Honnan eredhetett ez a fantasztikus történet? Figyeljünk ismét Mieses-re: "Az a tény, hogy egy ilyen legenda keletkezhetett, és makacsul tarthatta magát több évszázadon át, azt jelzi, hogy mélyen a régi Ausztria nemzeti tudatában homályos emlékek maradtak fenn állhatatosan egy zsidó jelenlétről a Felső-Duna mentén, a régmúlt időkben. Ki tudja, hogy a kazár uralom alatt álló területekről kiinduló árapály hullámai Kelet-Európában nem söpörtek-e valamikor az Alpesek előhegységéig, ami megmagyarázhatná azoknak a hercegeknek a turáni ízű nevét is? A középkori krónikások meseszövése csak akkor kelthetett népi visszhangot, ha - még oly homályos - kollektív emlékezet is támogatja."


Mint már említettük, Mieses is inkább arra hajlott, hogy alábecsülje a kazár közreműködést a zsidók történelmében, de még így is rátalált az egyetlen plauzibilis hipotézisre, amely magyarázatot adhat az állhatatos legenda keletkezésére. Az ember megkockáztatná, hogy ezt még közelebbről is kifejtse. Több mint fél évszázadon át, egészen 955-ig, Ausztria nyugat felé egészen az Enns folyóig, magyar uralom alatt állott. A magyarok 896-ban érkeztek új hazájukba a kabar-kazár törzsekkel együtt, amelyek jelentős befolyással voltak a nemzetre. A magyarok ebben az időben még nem tértek át a kereszténységre (ez csak egy évszázaddal később, 1000-ben történt) és az egyetlen monoteista vallás, amely számukra ismerős volt, a kazár judaizmus lehetett. Bizonyára volt közöttük egy vagy több törzsfőnök, aki valamiféle judaizmust gyakorolt - emlékszünk a bizánci krónikásra, Johannes Cinnamusra, aki említett zsidó csapatokat, amelyek a magyar hadseregben harcoltak.* Így itt lehet valami anyag a legendára - különösen, ha arra gondolunk, hogy a magyarok ekkor még, a vad kalandozások korában, Európa ostora voltak. Az ő uralmuk alatt élni minden bizonnyal traumatizáló élmény lehetett, amit az osztrákok aligha felejtettek el egykönnyen, így azután minden meglehetősen pontosan összevág.

* Lásd fenn V. 2.

3.

További bizonyítékot nyújt a keleti zsidóság feltételezett francia-rajnai eredete ellen a jiddis nyelv szerkezete. Ez a zsidó tömegek népi nyelve, amit a holocaust előtt milliók beszéltek, és ami ma is tovább él a Szovjetunió és az Egyesült Államok hagyományokat tisztelő kisebbsége között.

A jiddis különös ötvözete a hébernek, a középkori németnek, szláv és egyéb elemeknek, héber betűs írásban. Most, hogy kihalóban van, sok tudományos kutatás tárgya lett az Egyesült Államokban és Izraelben, de még jócskán a huszadik században nyugati nyelvészek csak egy furcsa zsargonnak tartották, amely aligha érdemel komoly tanulmányozást. Amint H. Smith megjegyezte: "A tudósok kevés figyelemben részesítették a jiddist. Egy-két, folyóiratokban megjelent cikktől eltekintve az első, valóban tudományos tanulmány erről a nyelvről Mieses 1924-ben megjelent műve: Die Jiddische Sprache (A jiddis nyelv) volt. Jelentős, hogy a német nyelv történelmi nyelvtanának standard műve, amely a német nyelvet a dialektusai szempontjából tárgyalja, utolsó kiadásában a jiddist tizenkét sorban intézi el."


Első pillantásra a német eredetű kölcsönszavak túlsúlya a jiddisben ellentmondani látszik a keleti zsidóság származásáról vallott fő tételünknek. Mindjárt meg fogjuk látni, hogy az ellenkezője az igaz, de az indokolás több lépcsőből áll. Az első annak a vizsgálata, hogy milyen sajátos fajtája a regionális német nyelvjárásnak került be a jiddis szókészletbe. Ügy látszik, Mieses előtt senki sem fordított komoly figyelmet erre a kérdésre. Az ő maradandó érdeme, hogy ezt megtette, és hogy bizonyító erejű válaszhoz jutott a jiddis szókészlet fonetikájának és mondattanának a tanulmányozása alapján, összehasonlítva a középkor fő német tájnyelveivel; erre a következtetésre jutott:

Németországnak Franciaországgal határos részeiről származó nyelvi komponens nem található a jiddis nyelvben. A kifejezetten Mosel-Frankföld eredetű szavak listájából, amelyet J. A. Ballas gyűjtött össze (Beiträge zur Kenntnis der Trierischen Volkssprache 1903., 28. oldaltól)* egyetlen szó sem találta meg az utat a jiddis szókészletbe. Nyugat-Németországnak még központibb fekvésű, Frankfurt körüli tájai sem járultak hozzá a jiddis nyelvhez... Ami a jiddis eredetét illeti, Nyugat-Németország leírható... Lehetséges volna, hogy az általánosan elfogadott nézet, amely szerint a német zsidók egykor a Rajnán át jöttek Franciaországból, téves? A német zsidók az askenázi** zsidóság történetét revideálni kell. A történelem tévedéseit gyakran helyesbíti a nyelvészeti kutatás. A konvencionális nézet az askenázi zsidók egykori bevándorlásáról Franciaországból, a történelmi tévedések kategóriájába tartozik, amelyek korrekcióra szorulnak.

* Adatok a trieri népnyelv ismeretéhez.

** Az "askenázit" illetően lásd alább, VIII. 1.

Ezután idézi a történelem hibás következtetéseinek más példái között a cigányok esetét, akiket egyiptomi eredetű hajtásnak tartottak, "míg nyelvészek ki nem mutatták, hogy Indiából jöttek".

Miután elintézte a német alkotóelem állítólagos nyugati eredetét a jiddisben, Mieses tovább ment annak kimutatásában, hogy benne a döntő befolyást az ún. "kelet-középnémet" tájnyelv gyakorolta, amelyet nagyjából a tizenötödik századig Ausztria és Bajorország alpesi tájain beszéltek, más szóval az a német komponens, amely bekerült a hibrid jiddis nyelvbe, Németország keleti, Kelet-Európa szláv övezetével szomszédos tájairól ered.

Így a bizonyítás a nyelvészet oldaláról alátámasztja a történelmileg kialakított álláspontot, amely megcáfolja a téves nézetet a keleti zsidóság francia-rajnai eredetéről. De ez a negatív bizonyíték még nem ad választ arra a kérdésre, miként vált egy kelet-középnémet tájnyelv - kombinálva héber és szláv elemekkel - a keleti zsidóság közös nyelvévé, amelynek többségéről azt feltételezzük, hogy kazár eredetű.

Abban a törekvésben, hogy megtaláljuk a választ erre a kérdésre, több tényezőt kell fontolóra venni. Először is a jiddis kialakulása hosszú és komplex folyamat volt, amely feltehetően a tizenötödik században vagy még előbb kezdődött, de hosszú időn át csak beszélt nyelv, egyfajta lingua franca maradt és nyomtatásban csak a tizenkilencedik században jelenik meg. Ezt megelőzően nincs kialakult nyelvtana és "az egyénre volt hagyva, hogy kívánsága szerint idegen szavakat illesszen bele. Nincs a kiejtésnek és a helyesírásnak kialakult formája... A zűrzavart a kiejtésben jól illusztrálják azok a szabályok, amelyeket a Jüdische Volks-Bibliothek-ban fektettek le: (1) írj úgy, ahogyan beszélsz (2) írj úgy, hogy mind a lengyel, mind pedig a litván zsidók megértsenek és (3) írd különböző módon az egyforma hangzású szavakat, amelyeknek a jelentése különböző."


Így a jiddis évszázadokon át egyfajta gáttalan gyarapodással nőtt, mohón felszívva társadalmi környezetéből azokat a szavakat, frázisokat, idiomatikus kifejezéseket, amelyek a legjobban szolgálták a rendeltetését, mint lingua franca. De a középkori Lengyelország kulturálisan és társadalmilag domináló elemét a németek alkották. Ők egyedül rendelkeztek a bevándorló népesség között gazdaságilag és intellektuálisan nagyobb befolyással, mint a zsidók. Láttuk, hogy a Piast dinasztia korai napjaitól kezdve és különösen Nagy Kazimir alatt mindent megtett, hogy bevándorlókat vonzzon, hogy benépesítsék az országot és "modern" városokat építsenek. Kazimirről mondják, hogy "talált egy fából épült országot és hagyott maga után egy kőből építettet". De ezeket a kőből épült városokat, mint Krakkót vagy Lemberget, német bevándorlók építették és kormányozták, akik az ún. Magdeburg-törvény alatt éltek, azaz nagyfokú városi önkormányzattal rendelkeztek. Azt mondják, hogy nem kevesebb, mint négymillió német vándorolt be Lengyelországba és nyújtott neki egy városi középosztályt, amivel addig nem rendelkezett. Amint Poliak mondta, amikor összevetette a német és a kazár bevándorlást Lengyelországba: "Az ország urai importálták a vállalkozó idegenek tömegeit, akikre nagy szükségük volt, és megkönnyítették a letelepedésüket annak az életmódnak megfelelően, amihez abban az országban, ahonnan jöttek, szokva voltak: ez a német város és a zsidó stetl." (Ámbár ez a világos elkülönülés utóbb elhomályosult, amikor a nyugatról érkező zsidók ugyancsak a városban telepedtek le és kialakították a városi gettókat.)

Nemcsak a városi burzsoázia, de a papság is túlnyomó részben német volt - természetes következménye annak, hogy Lengyelország a római katolicizmust választotta és a nyugati civilizáció felé fordult éppen akkor, amikor az orosz papság az után, hogy Vladimir a görög ortodoxiára tért át, túlnyomóan bizánci volt. A világi kultúra ugyanezeket a vonalakat követte az öregebb nyugati szomszéd nyomdokaiban. Az első lengyel egyetemet 1364-ben Krakkóban, az annak idején túlnyomóan német városban alapították.* Ahogyan Kutschera, az osztrák írta meglehetős önelégültséggel:

* A következő évszázadban hallgatóinak egyike volt Nicolaus Copernicus vagy Mikolaj Koppernigk, akit a lengyel és a német hazafiak egyaránt a maguk nemzetéhez tartozónak mondtak.

A német telepesekre a nép először gyanakvással és bizalmatlanul tekintett, de ezeknek sikerült fokozatosan megvetni a lábukat, még a német oktatási módszer bevezetésében is. A lengyelek megtanulták értékelni annak a magasabb kultúrának az előnyeit, amelyet a németek vezettek be, és utánozni az idegen módszereket. A lengyel arisztokrácia is megkedvelte a német szokásokat, szépséget és örömet talált mindenben, ami Németországból jött.

Nem éppen szerény, de a lényeget tekintve igaz. Az ember emlékszik rá, milyen nagy becsben állt a német Kultur a tizenkilencedik századbeli orosz értelmiségiek között.

Könnyű belátni, hogy a középkori Lengyelországba beözönlő kazár bevándorlóknak, ha boldogulni akartak, meg kellett tanulniuk németül. Azoknak, akik közeli üzleti kapcsolatban álltak a bennszülött népséggel, bizonyára meg kellett tanulniuk valami kevés "pidgin" lengyelt (vagy litvánt, vagy ukránt, vagy szlovént), de minden érintkezésben a várossal az elsődleges szükséglet a német volt. Ámde ott volt a zsinagóga is és a héber tóra tanulása. Az ember el tudja képzelni a stetl-iparost, pédául egy foltozó-vargát vagy egy fakereskedőt, aki tört német nyelven beszél az ügyfeleivel, tört lengyel nyelven a szomszédos birtok jobbágyaival és otthon keveri mindkét nyelvnek a legkifejezőbb morzsáit a héberrel egyfajta bizalmas, privát nyelvvé. Hogy ez a zagyvalék miként ment át a köztudatba és hogyan szabványosult abban a mértékben, amilyenné lett, azt minden nyelvész találgathatja, de legalább felismerhetők bizonyos tényezők, amelyek elősegítették a folyamatot.

Azok között, akik később vándoroltak be Lengyelországba, volt, amint láttuk, bizonyos számú "valódi" zsidó is az alpesi országokból, Csehországból és Kelet-Németországból. Még ha a számuk viszonylag alacsony is volt, ezek a németül beszélő zsidók kultúrában és műveltségükben fölényben voltak a kazárokkal szemben ugyanúgy, mint ahogyan a német nem zsidók fölényben voltak a lengyelekkel szemben. És amint a katolikus klérus német volt, úgy a nyugatról jött zsidó rabbik is hatalmas tényezőt jelentettek a kazárok németesítésében, akiknek a judaizmusa buzgó volt, de primitív. Hogy ismét Poliakot idézzük:

Azoknak a német zsidóknak, akik eljutottak a lengyel-litván királyságba, óriási hatásuk volt keletről jött hittestvéreikre. Az ok, amiért a kazár zsidók annyira vonzódtak hozzájuk, az volt, hogy csodálták vallási tanultságukat és eredményességüket az üzletelésben a túlnyomóan német városokkal... Az a nyelv, amelyet a héderben, a vallási oktatás iskolájában és a gevir (tekintélyes, gazdag ember) házában beszéltek, befolyásolta az egész közösség nyelvét.

A tizenhetedik századbeli rabbinikus traktátus ezt a jámbor kívánságot tartalmazza: "Adja Isten, hogy ez az ország legyen telve bölcsességgel, és hogy minden zsidó beszéljen németül."

Jellemző, hogy a kazár zsidók között Lengyelországban az egyetlen szektor, amelyik ellenállt mind a szellemi, mind a világi csábításnak, amit a német nyelv kínált, a karaiták voltak, akik visszautasították a rabbinikus tanítást és az anyagi gazdagodást egyaránt, így azután ők sohasem vették át a jiddist. Az első összorosz népszámlálás szerint 1897-ben 12894 karaita zsidó élt a cári birodalomban (amely persze, magába foglalta Lengyelországot is). Ezek közül 9666 adta meg a törököt, mint anyanyelvét (azaz feltehetően a maguk eredeti kazár dialektusát), 2632 beszélt oroszul és csak 383 beszélte a jiddist.

Azonban a karaita szekta inkább a kivételt, mint a szabályt képviseli. A bevándorló népesség az új hazában megtelepedve általában két vagy három generáció alatt elhagyja az eredeti nyelvét és felveszi az új otthonét.* A Kelet-Európából bevándoroltak amerikai unokái soha nem tanulnak meg lengyelül vagy ukránul és a nagyszülők zagyva beszédét inkább komikusnak találják. Nem könnyű belátni, hogyan lehet az, hogy a történészek nem veszik figyelembe annak a bizonyítékaként, hogy a kazárok bevándoroltak Lengyelországba, azt a körülményt, hogy több mint egy fél évezreddel utóbb még egy más, eltérő nyelvet beszélnek.

* Ez persze nem vonatkozik a hódítókra és a gyarmatosítókra, akik a maguk nyelvét kényszerítik rá a bennszülöttekre.

Mellesleg a bibliai törzsek leszármazottai a klasszikus példái a nyelvi alkalmazkodás képességének. Először héberül beszéltek; a babilóniai fogságban kaldeusul; Jézus idejében arameusul; Alexandriában görögül, Spanyolországban arabul; később a ladinot, egy spanyol-héber kevert nyelvet héber betűs írással, a jiddis szefárd megfelelőjét; és ez így megy tovább. Megtartották a vallási identitásukat, de megváltoztatták a nyelvüket, ahogyan nekik megfelelt. A kazárok nem származtak az izraeli törzsekből, de amint láttuk, osztoztak hittestvéreikkel egy bizonyos kozmopolitizmusban.

4.

Poliak felállított a jiddis korai keletkezésére vonatkozólag egy járulékos hipotézist, amelyet meg kell említenünk, noha meglehetősen problematikus. Ő úgy gondolja, hogy a "korai jiddisnek egy formája bukkant fel a kazár Krím gótikus tájain. Ezeken a vidékeken az életfeltételek ahhoz voltak kötve, hogy létrehozzanak egy kombinációt germán és héber elemek elemekből évszázadokkal az előtt, hogy a települések Lengyelország és Litvánia királyságaiban létrejöttek.

Poliak közvetett bizonyítékként idéz egy bizonyos velencei Josef Barbard-ot, aki Tanaban (olasz kereskedelmi település a Don torkolatánál) élt 1436-tól 1452-ig, és azt írta, hogy a német szolgája éppen úgy tudott egy Krímről való góttal beszélgetni, mint ahogyan a firenzei megérti egy genovai olasz nyelvét. Az tény, hogy a gót nyelv fennmaradt a Krímen (és sehol másutt) legalább a tizenhatodik század közepéig. Ebben az időben a habsburg nagykövet Konstantinápolyban, Ghiselin de Busbeck találkozott emberekkel a Krímről és listát készített a gótból származó szavakról, amelyeket ezek használtak. (Ez a Busbeck különös ember lehetett, mert ő volt az, aki elsőként hozta Európába a Levantéról az orgonabokrot és a tulipánt.) Poliak úgy véli, hogy ez a szójegyzék közel áll a jiddisben található közép-felnémet elemekhez. Poliak azt hiszi, hogy a krími gótok érintkezésben voltak más német törzsekkel és a nyelvüket ezek befolyásolták. Bármit gondoljon is az ember erről, a hipotézis megérdemli a nyelvész figyelmét.

5.

"Azt lehetne mondani" - írja Cecil Roth -, hogy a zsidó középkor bizonyos értelemben a reneszánsszal kezdődik."

Korábban voltak mészárlások vagy az üldöztetés más formái - a keresztes háborúk alatt, a fekete halál idején és egyéb ürügyeken; de ezek a tömegerőszak törvénytelen kitörései voltak, amivel a hatóságok tevőlegesen szembeszálltak, vagy amit hallgatólag eltűrtek. De az ellenreformáció elejétől kezdve a zsidókat törvényesen nem-egészen-emberi státusba degradálták, ami sok vonatkozásban a hindu kasztrendszer érinthetetlenjeihez volt hasonlatos.

"Az a néhány közösség, amelynek a maradását még megtűrték Nyugat-Európában - mint Olaszországban, Németországban és a pápai birtokokon Dél-Franciaországban - végül alá lett vetve mindazoknak a korlátozásoknak, amelyek a korábbi korokban rendszerint csak ábrándképek voltak és maradtak", azaz léteztek egyházi vagy egyéb dekrétumokban, de a papíron maradtak (mint például Magyarországon, lásd fenn V. 2.). Ezzel szemben most ezeket az "ideális" rendelkezéseket könyörtelenül végrehajtották: a lakóhelyek elkülönítése, szexuális apartheid, kizárás minden társadalmilag megbecsült állásból és foglalkozásból; megkülönböztető ruházat viselése: sárga jelvény és kúp alakú fejfedő. 1555-ben IV. Pál pápa cum nimis absurdum bullájában megkövetelte korábbi ediktumok szigorú és következetes végrehajtását, a zsidók gettóba zárását.

Egy évvel később a zsidókat Rómából erőszakkal kiköltöztették. Minden katolikus országnak, ahol a zsidók még viszonylagos szabadságnak örvendtek, követnie kellett a példát.

Lengyelországban a mézeshetek időszaka, amit Nagy Kazimir kezdeményezett, tovább tartott, mint máshol, de a tizenhatodik század végével le kellett zárulnia. A zsidó települések most már a stetlbe és a gettóba zárva túlzsúfoltakká váltak és az ukrán falvakban Chmelniczky alatt folyó vérfürdő (lásd fenn V. 5.) menekültjei a lakáshelyzet és a gazdasági feltételek gyors rosszabbodásához vezettek. Az eredmény tömeges kivándorlás egy új hulláma volt Magyarországra, Csehországba, Romániába és Németországba, ahonnan a zsidók a fekete halál következtében szinte teljesen eltűntek és még nagyon gyéren voltak szétszórva.

Így a nagy vándorlás nyugat felé újra elkezdődött, és folytatódott közel három évszázadon át a második világháborúig, fő forrása lett a zsidó közösségeknek Európában. az Egyesült Államokban és Izraelben. Ha az áramlás intenzitása csökkent, a tizenkilencedik század pogromjai gondoskodtak az új lendületről. "A második nyugati mozgalom" - írja Roth - (az elsőt Jeruzsálem pusztulásától számítva) "amely a huszadik századig folytatódott, mondhatjuk, hogy az 1648-49. évi szörnyű Chmelniczky vérfürdővel kezdődött Lengyelországban."

6.

Az előző fejezetekben idézett bizonyító anyag nyilvánvalóan olyan határozott álláspontot eredményez azoknak a modern történészeknek a javára - legyen az akár osztrák, izraeli vagy lengyel - akik egymástól függetlenül érvekkel támasztották alá, hogy a jelenkori zsidóság zöme nem palesztinai, hanem kaukázusi eredetű. A zsidó vándorlás fő árama nem a Földközi-tengertől folyt Franciaországon és Németországon keresztül kelet felé és azután ismét onnan vissza. Az áramlás folyamatosan nyugati irányban mozgott, a Kaukázustól Ukrajnán át Lengyelországba és onnan Közép-Európába. Amikor a példa nélkül álló tömeges letelepedés Lengyelországban létrejött, egyszerűen nem volt elég zsidó nyugaton, hogy azt arra lehetne visszavezetni, miközben keleten egy egész nemzet volt mozgásban új határok felé.

Persze esztelenség volna tagadni, hogy különböző eredetű zsidók szintén hozzájárultak a létező zsidó világközösséghez. A kazárok arányát a szemita és egyéb részesedéshez lehetetlen meghatározni. De a bizonyítékhalmazat hatására az ember hajlik arra, hogy egyetértsen lengyel történészek egyhangú véleményével, amely szerint "a korai időkben a fő tömeg Kazárországból származott" és ennek megfelelően a kazárok hozzájárulásának a zsidóság genetikai szerkezetéhez lényegesnek és minden valószínűség szerint dominánsnak kell lennie.


VIII. FAJ ÉS MÍTOSZ

1.

A mai idők zsidósága két csoportra oszlik: a szefárdokra és az askenázikra.

A szefárdok azoknak a zsidóknak a leszármazottai, akik az ókortól kezdve Spanyolországban (héberül Szefarad) éltek, míg a tizenötödik század végén ki nem űzték őket és ekkor a Földközi-tenger mentén fekvő országokba, a Balkánra és kisebb mértékben Nyugat-Európába költöztek. A ladinot, egy héber-spanyol dialektust beszélték és megőrizték hagyományaikat és vallási rítusaikat. Az 1960-as években a szefárdok számát 500 000-re becsülték.

Az askenázik ugyanebben az időben körülbelül tizenegy milliót számláltak. Így a hétköznapi nyelvhasználatban zsidó gyakorlatilag szinonimája az askenázi zsidónak. De a kifejezés félrevezető, mert a középkor rabbinikus irodalmában a héber Askenáz szót Németország megnevezésére használták. Ez hozzájárult a legendához, hogy a mai zsidóság a Rajna vidékéről származik. Azonban nincs más kifejezés a kortárs zsidóság nem-szefárd többségének a megjelölésére.

A pikantéria kedvéért meg kell említeni, hogy az askenáz szó a bibliában egy népre vonatkozik, amelyik valahol az Ararát hegye és Örményország szomszédságában élt. A név előfordul a Genesis 10, 3 és a Krónika I. könyve 1, 6, mint Gomer fiainak egyike, aki Jafet egyik fia volt. Askenáz Togarmah egyik fivére is (és Magóg unokaöccse), akit a kazárok József király szerint az ősüknek tartanak (lásd fenn II. 5.). De a rosszabb még csak ezután következik. Mert Askenáz Jeremiásnál 51, 27 is meg van említve, ahol a próféta felhívja a népét és annak szövetségeseit, hogy keljenek fel és rombolják le Babilont: "Gyűjtsétek össze ellene Ararátnak, Minninek és Askenáznak országait." Ezt a szakaszt a híres Szadiah gáon, a keleti zsidóság szellemi vezére a tizedik században úgy magyarázta, mint a maga idejére vonatkozó próféciát: Babilon a bagdadi kalifátust szimbolizálja és Askenáz, aminek azt meg kell támadnia, vagy a kazárok maguk, vagy valamelyik velük szövetséges törzs. Ennek megfelelően, mondja Poliak, néhány tanult kazár zsidó, aki hallott a gáon szellemes okoskodásáról, magát askenázinak nevezte, amikor Lengyelországba vándoroltak ki. Ez ugyan semmit sem bizonyít, de még fokozza a zűrzavart.

2.

Egy nagyon régi és elkeseredett vita lakonikus összefoglalására Raphael Patai ezt írta:

A fizikai antropológia leletei azt mutatják, hogy a népszerű nézettel szemben zsidó faj nem létezik. Zsidó csoportok antropometriai méretei a világ sok részén azt bizonyítják, hogy minden fontos fizikai jellemzőre, mint termet, testsúly, bőrszín, koponyaindex, arcindex, vércsoportok stb. vonatkozóan nagymértékben különböznek egymástól.

Valóban ez ma az antropológusok és történészek között az elfogadott nézet. Sőt, általános az egyetértés, hogy a koponyaindexek, vércsoportok, etc. nagyobb hasonlóságot mutatnak a zsidók és a házigazda-nemzet nem-zsidó tagjai között, mint a különböző országokban élő zsidókéi között.

De azért - paradox módon - azt a népszerű nézetet, hogy a zsidók, vagy legalább is bizonyos típusú zsidók azonnal felismerhetők, mint ilyenek, nem lehet kapásból elutasítani - abból az egyszerű okból, hogy tárgyi alapja van a mindennapi életben. Az antropológus bizonyítéka ellentmondásban van a mindennapi tapasztalattal.

Azonban mielőtt megkíséreljük, hogy megoldjuk a nyilvánvaló ellentmondást, hasznos lesz, ha megnézünk néhány mintát azokból az adatokból, amelyekre az antropológus a zsidó fajta tagadását építi. Indulásnak álljon itt egy idézet az UNESCO kiadásában megjelent brosúrasorozatból "A fajkérdés a modern tudományban". A szerző, Juan Comas professzor a következő konklúziót vonja le a statisztikai anyagból (kiemelés a szerzőtől):

Az általánosan elterjedt nézet ellenére a zsidó nép fajilag heterogén; folytonos vándorlásai folyamán és - önkéntesen vagy másként létrejött - relációi a nemzetek és népek legszélesebb különféleségeivel a fajta keresztezésének olyan fokát hozták létre, hogy az ún. Izrael népe minden népre jellemző vonások példáit tudja produkálni; bizonyítékul elég lesz összehasonlítani a pirospozsgás, robosztus, tömzsid testalkatú rotterdami zsidót a hittestvérével, mondjuk Szalonikiből, csillogó szemekkel a sápadt arcban, és vézna, ideges alkattal. Ennélfogva, ameddig az ismereteink terjednek, kijelentjük, hogy a zsidóság, mint egész, olyan magas fokát mutatja önmagában a morfológiai különbözőségeknek, mint az két vagy több különböző fajta tagjai között található.

Ezután egy pillantást kell vetnünk azokra a fizikai jellemzőkre, amelyeket az antropológus kritériumokként használ fel és amelyeken Comas konklúziói alapulnak.

Egyike a legegyszerűbbeknek - és, amint kiderült, a legnaivabb - ezek a kritériumok között a termet. A "The Races of Europe" (Európa fajtái) 1900-ban megjelent monumentális műben William Ripley ezt írta: "Az európai zsidók mind alacsonyabb növésűek; de nem csak az, gyakran teljesen satnyák." Abban az időben bizonyos mértékben igaza is volt, és ennek bizonyítására terjedelmes statisztikákat hozott. De elég tisztánlátó volt, hogy gyanítsa, a testmagasságnak ezt a fogyatékosságát valamiképpen befolyásolhatják környezeti tényezők. Tizenegy évvel később Maurice Fishberg közzétette munkáját: The Jews - A Study of Race and Environment (A zsidók - Tanulmány a fajtáról és a környezetről), az első ilyen jellegű antropológiai vizsgálatot angol nyelven. Azt a meglepő tényt tárta fel, hogy kelet-európai zsidó bevándorlók gyermekei az USA-ban átlagosan 167,9 cm magasra nőnek szüleik 164,2 cm átlagos magasságával szemben - közel másfél hüvelyknyi gyarapodás egyetlen generációban. Azóta már közhellyé vált, hogy a bevándorló népesség leszármazottai - akár zsidók, akár olaszok, vagy japánok - jelentősen magasabbak, mint a szüleik, kétségtelenül a megjavult táplálkozás és más környezeti tényezők hatására.

Fishberg ezután statisztikákat állított össze, összehasonlítva zsidók és nem-zsidók átlagos magasságát Lengyelországban, Ausztriában, Romániában, Magyarországon. Az eredmény ismét meglepetés volt. Általában az derült ki, hogy a zsidók termete annak a nem-zsidó népességnek a termetével együtt változott, amely között éltek. Viszonylag magasak voltak ott, ahol az őshonos népesség magas, és viszont. Ezenfelül ugyanazon a nemzeten, sőt úgy találták, hogy ugyanazon a városon (Varsó) belül a zsidók és a nem-zsidók testmagassága a körzet prosperitásának a foka szerint együtt változott. Mindez nem azt jelenti, hogy az öröklésnek nincs befolyása a testmagasságra; de a környezeti hatások takarják, módosítják és így a testmagasság a fajtának nem megfelelő kritériuma.

Most a koponyaméretekhez fordulunk. Ezek egykor nagyon divatosak voltak az antropológusok között, de ma már meglehetősen elavultnak tartják őket. Itt ismét az adatokból levont konklúzióknak ugyanazzal a típusával találkozunk: ,,A zsidó és a nem-zsidó népesség koponyaindexének az összehasonlítása különböző országokban kifejezett hasonlóságot mutatott ki a zsidók és nem-zsidók indexei között sok országban, míg a különböző országokban lakó zsidó népesség koponyaindexének az összehasonlítása igen széles körben mozgó variációkat mutat, így az ember arra a konklúzióra jut, hogy ez a jegy kifejező volta ellenére a zsidók fajtabéli különbözőségére utal."

Meg kell jegyezni, hogy ez a különbözőség a szefárd és az askenázi zsidók között a legkifejezettebb. A szefárdok nagyjából dolichocephalok (hosszúfejűek), míg az askenázok brachycephalok (szélesfejűek). Kutschera ebben a különbségben további bizonyítékát látta a kazár-askenázik és a szemita szefárd zsidók különböző faji eredetének. De éppen az előbb láttuk, hogy a rövid- vagy a hosszúfejűség indexei együtt változnak a házigazdanemzet indexeivel, ami bizonyon mértékben lerontja ennek a bizonyítéknak az értékét.

Az egyéb fizikai sajátságokra vonatkozó statisztikák ugyancsak a faji egység ellen szólnak. A zsidók általában sötét hajúak és sötét szeműek. De hogy ez az "általában" mennyire általános, amikor Comas szerint a lengyel zsidók 49 százalékának világos a haja és Ausztriában a zsidó iskolásgyerekek 54 százalékának világos a szeme? Igaz, hogy Virchow "csak" 32 százalék szőke hajú zsidó iskolásgyermeket talált Németországban, míg a szőke nem-zsidó gyermekek számaránya ennél magasabb volt. De ez csupán azt mutatja, hogy a variációk párhuzamossága nem abszolút, mint ahogy várnók.

A legerősebb bizonyíték a vércsoportok szerinti osztályozásból adódik. Újabban igen sok munkát végeztek ezen a területen, de elég lesz egyetlen példát idézni egy különösen érzékeny mutatóval kapcsolatban. Patai szavaival:

A vértípus tekintetében a zsidó csoportok jelentős különbségeket mutatnak maguk között és kifejezett hasonlóságot a nem-zsidó környezettel. A Hirszfeld-féle "biokémiai index"
(A+AB)
(B+AB)
használható a legkényelmesebben ennek a kifejezésére. Néhány tipikus példa: német zsidók 2,74, német nem-zsidók 2,63; román zsidók 1,54, román nem-zsidók 1,55; lengyel zsidók 1,94, lengyel nem-zsidók 1,55; marokkói zsidók l ,63, marokkói nem-zsidók 1,63; iraki zsidók 1,22, iraki nem-zsidók 1,22; turkesztáni zsidók 0,97, turkesztáni nem-zsidók 0,99.

A helyzetet két matematikai képletben lehet összefoglalni:
1. Ga - Ja < Ja - Jb és
2. Ga - Gb ~ Ja - Jb

Ez azt mondja ki nagyjából, hogy a különbség az antropológiai kritériumok vonatkozásában a nem zsidók (Ga) és zsidók (Ja) között az adott (a) országban kisebb, mint a különböző (a és b) országokbeli zsidók között, és az a és b országokbeli nem zsidók közötti különbség hasonló az a és b országokban lakó zsidókéhoz.

Helyénvalónak látszik ezt a szakaszt egy másik idézettel, Harry Shapiro közleményéből az UNESCO-sorozatból "A zsidó nép: egy biológiai történet" befejezni:

A fizikai jellegzetességek variációinak ez a széles skálája a zsidó népességen belül és a génfrekvenciák különbözősége vércsoportjaikban minden egységes fajtába sorolásukkal szemben fogalmi ellentmondás. Mert noha a modern fajelmélet megenged bizonyos fokú polimorfizmust vagy variációt egy faji csoporton belül, de nem engedi meg, hogy saját faji kritériumainak alapján felmérve kétségtelenül különböző csoportokat egynek minősítsenek. Ha így tennénk, az a faji osztályozás biológiai célkitűzéseit hiábavalóvá tenné, és az egész procedúrát önkényessé és értelmetlenné. Sajnos, ez a téma ritkán van egészen elválasztva nem-biológiai megfontolásoktól és a bizonyítékok ellenére folytatódnak az erőfeszítések, hogy a zsidókat valahogyan mint egy határozott faji entitást különítsék el.

3.

Hogyan jött létre ez az ikerjelenség; a különbözőség a testi sajátságokban a zsidók között és a hasonlóság a házigazda-nemzethez? A genetikusok nyilvánvaló válasza: fajkeveredéssel, szelektív kényszerrel kombinálva.

"Ez" - írja Fishberg - "valóban a kritikus pont a zsidók antropológiájában: tiszta-e a fajtájuk, amelyet a környezeti hatások többé vagy kevésbé módosítottak, vagy egy vallási szekta, amelyet térítői tevékenység és összeházasodás révén szerzett faji elemek hoztak létre vándorlásainak folyamán a világ különböző részein?" És a választ illetően nem hagyja kétségben az olvasót:

Kezdve a biblia tanúságával és tradícióival úgy tűnik, hogy Izrael törzse már megalakulásának legelején különböző faji elemekből tevődött össze... Ebben az időben Kis-Ázsiában, Szíriában és Palesztinában sok fajtát találunk: az amoritákat, akik szőkék dolichocephalok és magas termetűek voltak; a hittitákat, a sötét bőrszínű, valószínűleg mongoloid típusú fajtát; a kusitákat, egy negroid fajtát és sok mást. A régi héberek mindezekkel összeházasodtak, amint az a biblia számos lapján olvasható.

A próféták mennydöröghettek az ellen, hogy "idegen isten leányait veszik nőül", de a keveredésre hajlamos izraelitákat nem rettentették el, és a vezetőik jártak elöl a rossz példával. Már az első patriarcha, Ábrahám együtt hált Hágárral, egy egyiptomi nővel; József Asenathot vette nőül, aki nemcsak hogy egyiptomi, hanem még egy pap leánya is volt; Mózes midianita nőt, Cipporát vette feleségül; Sámson, a zsidó hős, filiszteus volt; Dávid király anyja moabita nő volt és ő Gesur egy hercegnőjét vette feleségül; ami pedig Salamon királyt illeti, (akinek az anyja hittita volt): "Salamon király pedig megszerete sok idegen asszonyt, még pedig a fáraó leányán kívül moabiták, ammoniták, edomiták, sidonbeliek és hittiták leányait..." Bs így folytatódik a chronique scandaleuse. A biblia afelől sem hagy kétségben, hogy a királyi példát sokan, nagyok és kicsinyek követték. Ezenfelül a biblia tilalma a házasságra nem zsidó nővel kivételt tett a hadifogoly nőkkel háború idején - és ilyenekben nem volt hiány. A babilóniai fogság nem javította a faji tisztaságot; még a papi család tagjai is vettek feleségül nem-zsidó nőket. Röviden: az izraeliták már a diaszpóra elején keresztül-kasul hibrid fajta voltak. Persze, ugyanilyen volt a legtöbb történelmi nemzet is, és ezt nem kellene hangsúlyozni, ha nem az a mítosz miatt, hogy a bibliai törzs minden korszakban megőrizte faji tisztaságát.

A kereszteződésnek egy másik fontos forrása volt a legkülönbözőbb fajtájú népek nagy számának az áttérése a zsidó hitre. A régi idők zsidó térítő buzgalmának tanúi a fekete bőrű falashák, Kai-Feng kínai zsidói, akik úgy néznek ki, mint a kínaiak, az olajbarna bőrszínű jemenita zsidók, a Szahara zsidó berber törzsei, amelyek úgy néznek ki, mint a tuaregek, és így tovább, egészen a mi első példánkig, a kazárokig.

Hogy közelebb jöjjünk, a zsidó hittérítés a római birodalomban a zsidó állam bukása után és a kereszténység felemelkedése előtt érte el a tetőpontját. Olaszországban sok patrícius családot térítettek meg, és azt a királyi családot is, amelyik Adiabene tartományt kormányozta. Philo szól számos megtértről Görögországban; Josephus Flavius számol be arról, hogy Antiochia lakosságának jelentős része tért át a zsidó vallásra; Szent Pál utazásai közben szinte mindenfelé találkozott áttértekkel Athén és Kis-ázsia között. "A hittérítői buzgalom" - írta a zsidó történész, Th. Reinach - "valóban egyike volt a zsidóság legjellegzetesebb vonásainak a gréko-román korszakban - egy olyan vonás, amellyel ebben a mértékben sem ezt megelőzően, sem azóta soha nem rendelkezett... Nem lehet kétséges, hogy a judaizmus ilyen módon sokakat térített meg két vagy három évszázad folyamán... A zsidó nemzet óriási gyarapodását Egyiptomban, Cipruson és Kirénén nem lehet megmagyarázni anélkül, hogy feltételezzük nem zsidó vér bőséges beáramlását. A térítő buzgalom egyformán hatalmába kerítette a társadalom magasabb és alacsonyabb rétegeit."

A kereszténység felemelkedése lelassította a fajkeveredés ütemét és a gettó átmenetileg véget is vetett neki. De mielőtt a gettószabályokat a tizenhatodik században szigorúan végrehajtották volna, a folyamat még folytatódott. Ezt mutatják a mindig újra megismételt egyházi tilalmak a vegyes házasságra, például a toledói zsinaté 589-ben, a római zsinaté 743-ban, az első és a második lateráni zsinaté 1123-ban és 1139-ben, vagy II. László ediktuma Magyarországon 1092-ben. Hogy mindezek a tilalmak csak részben voltak hatásosak, azt mutatja Róbertnek, az esztergomi magyar érseknek a pápához küldött jelentése 1229-ben, amelyben arról panaszkodik, hogy sok keresztény nő ment feleségül zsidóhoz és ily módon néhány év alatt "sok ezer keresztény veszett el az egyház számára".

Az egyetlen hatásos korlát a gettó fala volt. Amikor ez leomlott, újra elkezdődtek az összeházasodások. Ezeknek az üteme olyan mértékben felgyorsult, hogy 1921 és 1925 között Németországban minden 100 házasságból zsidó részvétellel 42 vegyesházasság volt.

Ami a szefárdokat, az "igazi" zsidókat illeti, a tartózkodásuk több, mint egy évezreden át eltörölhetetlen nyomokat hagyott mind őrajtuk magukon, mind a házigazdáikon. Ahogyan Arnold Toynbee írja:

Minden okunk megvan rá, hogy higgyük, Spanyolországban és Portugáliában ezeknek az áttérteknek a vére erősen színezi ma az ibériai ereket, különösen a felső és a középosztályban. De még a legélesebb eszű pszichoanalitikus számára is nehéz feladat lenne kideríteni, hogy a ma élő felső és középosztálybeli spanyolok és portugálok közül kinek voltak zsidó ősei.

A folyamat két módon érvényesül. Az 1391. és 1411. évi mészárlások után, amelyek végigsöpörtek a félszigeten, mérsékelt becslés szerint több mint 100 000 zsidó vette fel a keresztséget. De ezeknek egy jelentős része titokban tovább gyakorolta a zsidó vallást. Ezek a rejtvezsidók, a marannusok jól prosperáltak, magas állásba jutottak az udvarnál és az egyházi hierarchiában és összeházasodtak az arisztokráciával. Miután minden megátalkodott zsidót kiűztek Spanyolországból (1492) és Portugáliából (1497), a marannusokra fokozott gyanakvással tekintettek; közülük sokat máglyára küldött az inkvizíció, a többségük a tizenhatodik században kivándorolt a Földközi-tenger körüli országokba. Hollandiába, Angliába és Franciaországba. Amikor már biztonságban voltak, nyíltan visszatértek a hitükre és az 1492-97-es száműzöttekkel együtt megalapították ezekben az országokban az új szefárd közösségeket.

Így Toynbee megjegyzése a társadalom felső rétegeinek hibrid származására Spanyolországban mutatis mutandis vonatkozik Nyugat-Európa szefárd közösségeire is. Spinoza szülei portugál marannusok voltak, akik Amszterdamba emigráltak. Anglia régi zsidó családjai (amelyek sokkal a tizenkilencedik-huszadik századbeli keleti beáramlás előtt érkeztek ide), a Montefiori, Lousada, Montague, Avigdor, Sutro, Sassoon, etc. családok mind az ibériai keverőkorsóból jöttek és nem támaszthatnak igényt tisztább faji származásra, mint az askenázik, vagy a Davis, Harris, Philips vagy Hart nevű zsidók.

Szomorú, vissza-visszatérő típusa volt a fajkeveredésnek a nemi erőszak. Ennek is hosszú története van, ami Palesztinában kezdődik. Példaként elmesélték, hogy egy bizonyos Juda ben Ezekiel ellenezte a fia házasságát egy "nem Ábrahám magjából való" nővel, amire a barátja, Ulla megjegyezte: "Honnan tudhatod biztosan, hogy mi magunk nem vagyunk-e azoknak a pogányoknak a leszármazottai, akik megerőszakolták Jeruzsálem ostrománál Cion leányait? A nemi erőszakot és a fosztogatást (ez utóbbi mértékét gyakran előre meghatározták) a hódító hadsereg természetes jogának tekintették.

Van egy régi hagyomány, amit Graetz jegyzett fel. Ez a legkorábbi zsidó település eredetét Németországban egy epizódnak tulajdonítja, ami a szabin nők elrablására emlékeztet. A hagyomány szerint egy német egység, a Vangioni, amely a római légiókkal harcolt Palesztinában, "kiválasztotta a zsidó hadifoglyok nagy tömegéből a legszebb nőket, elhozta őket állomáshelyeikre a Rajna és a Majna partján és kényszerítette őket, hogy kiszolgálják vágyaikat. A zsidó és német szülők így fogant gyermekeit anyjuk a zsidó vallásban nevelte fel, minthogy az apjuk nem törődött velük. Ezekről a gyermekekről mondják, hogy az első zsidó közösségek alapítói lettek Worms és Mainz között."

A nemi erőszak Kelet-Európában még gyakoribb volt. Hogy ismét Fishberget idézzük:

Nem-zsidó vér erőszakos infúziója Izrael nyájának ereibe különösen gyakori volt a szláv országokban. A kozákok egyik kedvenc módszere arra, hogy pénzt préseljenek ki a zsidóktól az volt, hogy nagyszámú foglyot ejtettek, jól tudva, hogy a zsidók ki fogják őket váltani. Hogy az így kiváltott nőket ezek a félvad törzsek megerőszakolták, az magától értetődik. Valóban, a "Négy ország tanácsának" 1650 telén tartott ülésén hivatalosan tudomást kellett vennie ezekről a szegény nőkről és a gyermekeikről, amelyek kozák férjüktől születtek a fogságuk alatt és helyre kellett állítani a rendet a családban és a zsidók társadalmi életében. Hasonló gaztetteket követtek el ismét zsidó nők ellen Oroszországban a vérfürdők alatt 1903-05-ben.

4.

És mégis - hogy visszatérjünk a paradoxonunkhoz - sokan, akik se nem fajvédők, se nem antiszemiták, meg vannak győződve róla, hogy egyetlen pillantással képesek felismerni egy zsidót. Hogyan lehetséges ez, ha a zsidók egy ilyen hibrid társaság, amilyennek a történelem és az antropológia mutatja őket?

A válasz egy részét, úgy hiszem, megadta Ernest Renan 1883-ban: "Il n'y a pas une type juif, il y a des types juifs." (Nem létezik egy zsidó típus, zsidó típusok vannak.) Az a zsidó típus, amely egy pillantással felismerhető, egy különös típus sok más között. De csak egy kis töredéke a tizennégymillió zsidónak tartozik ehhez a különös típushoz, és akikről úgy tűnik, hogy ehhez a típushoz tartoznak, azok semmi esetre sem mindig zsidók. Az egyik legszembetűnőbb jellegzetesség - szó szerint is, képletesen is -, amelyről azt mondják, hogy jellemzi ezt a különös típust, az orr, amelyet különféle módon írnak le, mint hajlott, görbe, a sas csőrére emlékeztető, szemita orr, sasorr. Azonban Fishberg New York Cityben 2836 zsidó között azt találta, hogy meglepő módon csak 14 százaléknak, vagyis hét közül egynek van görbe orra, míg 57 százaléknak az orra egyenes, 20 százaléknak van pisze és 6,5 százaléknak "lapos vagy széles" orra.

Más antropológusok hasonló eredményhez jutottak Lengyelországban és Ukrajnában a "szemita" orra vonatkozólag. Sőt valódi szemiták között, mint a fajtiszta beduinek, az orrnak ez a formája egyáltalán nem fordul elő. Másrészt "nagyon gyakran található különböző kaukázusi törzsek között és Kisázsiában is. Ennek a tájnak a fajtái között, mint az örmények, grúzok, őszetek, leszgiánok, ajszorok és a szíriaiak között is a sasorr a szabály. Európa Földközi-tenger melléki országaiban élő népei között, mint a görögök, olaszok, franciák, spanyolok és portugálok, a sasorr gyakrabban található, mint Kelet-Európa zsidói között. Az észak-amerikai indiánoknak is nagyon gyakran van »zsidó« orruk."

Így az orr egyedül nem nagyon biztonságos vezető az azonosításban. Úgy látszik, csak a kisebbségnek, a zsidók egy bizonyos típusának van konvex orra és ez egy csomó más etnikai csoportnál is sűrűn fordul elő. De az intuíció azt súgja, hogy az antropológus statisztikájának valahogyan nincsen igaza. Ötletes kivezető utat mutat ebből a rejtélyből Beddoe és Jacobs. Ők azt tartják, hogy a "zsidó orrnak" nem kell profilban valóban konvexnek lennie, és mégis azt a benyomást keltheti, mintha "görbe lenne, mégpedig az orrszárny sajátos "felhajlása", az orrnyílás befelé fordulása következtében.

Álláspontjának az igazolására, hogy ez a "felhajló orrszárny" az, ami a görbe orr illúzióját kelti, Jacobs felszólítja az olvasóit, "írjanak le egy 6-os számot hosszú farokkal (1. ábra); most távolítsák el a kanyarodás hurokját, mint a 2. ábrán; ezzel a zsidó jelleg nagyrésze eltűnik és teljesen szertefoszlik, ha az alsó folytatást vízszintesen húzzuk meg, mint a 3. ábrán" Ripley, amikor Jacobs-t idézi, megjegyzi: "És íme, az átváltozás! A zsidó kétségtelenül rómaivá vált. Akkor hát mit bizonyítottunk? Hogy valóban van olyan jelenség, mint a zsidó orr, még ha az első feltételezésünktől (a konvexitás kritériumától) eltérő módon alakul is ki."

De létezik-e? Az 1. ábra jelenthet olasz, vagy görög, vagy spanyol vagy örmény, vagy rézbőrű indián orrot, beleértve a "felhajló orrszárnyat" is De hogy az zsidó, és nem rézbőrű indián, örmény stb. orr, azt egyetlen pillantással, összefüggésében a többi vonással, beleértve az arckifejezést, a viselkedést, az öltözetet is, vezetjük le. És ez nem logikai elemzés folyamata, hanem inkább a pszichológus "Gestalt" percepciójának a sajátossága: az alakzatot, mint egészet ragadjuk meg.

Hasonló meggondolás alkalmazható minden olyan arcvonásra is, amelyet tipikusan zsidónak tartanak: "érzéki ajkak", sötét, hullámos vagy kunkorodó haj, melankolikus vagy ravasz arckifejezés, kidülledt, vagy ferde vágású, mongol szemek, és így tovább. Egyenkint véve ezek közös tulajdonságai a legtöbb különböző nemzetnek; összerakva őket, mint egy mozaikképet egy - hogy újra megismételjük - konkrét zsidó típus prototípusává kombinálódnak, a kelet-európai eredetű zsidóévá, akit jól ismerünk. De a mozaikképünk nem fog ráilleni a különböző más típusú zsidókra, mint a szefárdok (beleértve a nagyon elangolosodott leszármazottaikat Britanniában), sem a szláv típusra Közép-Európában, sem a szőke teuton, sem a ferdeszemű mongoloid, sem a kunkorodó hajú negroid típusú zsidókra.

És még abban sem lehetünk biztosak, hogy ezt a meghatározott prototípust kétségtelenül felismerjük. A Fishberg vagy Ripley által közreadott arcképgyűjtemények felhasználhatók egy "hiszed vagy sem" játékra, ha a képaláírást eltakarják, amely közli, hogy a kép zsidó vagy nem-zsidó személy képe. Ugyanezt a játékot lehet játszani egy kávéház teraszán bárhol közel a Földközi-tenger partjaihoz. A játék persze döntetlen marad, mert nem lehet odamenni a kísérleti személyhez, megkérdezni a hitfelekezete felől. De ha a játékot társaságban játsszák, meglepő lesz a véleménykülönbségek száma a megfigyelők között. A befolyásolhatóság ugyancsak szerepet játszik. "Tudtad, hogy Harold zsidó?" "Nem, de hogy most mondod, persze látom" ,,Tudtad, hogy ez (vagy az, vagy amaz) a királyi család ereiben zsidó vér folyik?" "Nem, de hogy most mondod..." Hutchinson művében Races of Mankind (Az emberiség fajtái) van három gésa képe ezzel az aláírással: Japanese with Jewish physiognomy (Japánok zsidó fiziognómiával). Ha már elolvasta a képaláírást, ezt gondolja: "Hát persze; hogyan is nézhettem el?" És ha már játszotta párszor ezt a játékot, kezdeni fog mindenütt zsidó - vagy kazár arcvonásokat látni.

5.

A zűrzavar további forrása annak a rendkívüli nehézsége, elválasztani az öröklött jellegzetességeket azoktól, amelyeket a társadalmi háttér és egyéb környezeti faktorok alakítanak ki. Már találkoztunk ezzel a problémával amikor a termetet, mint állítólagos faji kritériumot tárgyaltuk. De a társadalmi tényezők befolyása a fiziognómiára, a viselkedésre, a beszédre, a taglejtésre, az öltözködésre sokkal szövevényesebben és komplexebb módon fejti ki a hatását a zsidó mozaikkép összeállására. Az öltözet (plusz a frizura) a legszembetűnőbb ezek a faktorok között. Szerelj fel valakit hosszú, dugóhúzószerű hajtinccsel, kis kerek sapkával, széles karimájú fekete kalappal, hosszú fekete kaftánnal és egyetlen pillantással felismered az ortodox zsidó típusát; akár van, akár nincs "felhajló orrszárnya", úgy fog kinézni, mint egy zsidó. Vannak más, kevésbé drasztikus mutatói annak, hogy bizonyos típusú zsidók egy bizonyos társadalmi osztályból az öltözködésükben mit részesítenek előnyben, kombinálva a beszéd modorosságával és hangsúlyával, taglejtéssel és társasági viselkedéssel.

Kellemes kikapcsolódás egy percre megszabadulni a zsidóktól és egy francia íróra figyelni, aki leírja, hogyan tudják honfitársai "egy pillantással" felismerni az angolt. Michel Leiris, eltekintve attól, hogy kiváló író, kutatási igazgatója a Centre National de la Recherche Scientifique-nek és törzstagja a Musée de l'Homme-nak:

Képtelenség... angol "fajról" beszélni, vagy éppen úgy tekinteni az angolra, mint az "északi fajra". Valójában a történelem arra tanít, hogy mint minden európai nép, az angol nép is különböző népek fokozatos hozzájárulásával lett azzá, ami. Anglia kelta ország, részben egymást követő hullámokban hódították meg a szászok, dánok és a normandiaiak Franciaországból, hozzá még a római fajta Julius Caesar idejétől kezdve. Másfelől fel lehet ismerni az angolt az öltözködéséről, vagy éppen a viselkedéséből, de lehetetlen megmondani a fizikai, testi megjelenéséből, hogy ő angol. Az angolok között, mint más európaiak között is, vannak szőkék és sötét hajúak, magasak és alacsonyak, dolichokephalok és brachykephalok. Azt lehet állítani, hogy egy angolt azonnal fel lehet ismerni bizonyos külső jellegzetességekből, amelyek a sajátos megjelenését adják: mérsékelt a taglejtésben (szemben a délvidékiek hagyományos gesztikulálásával); járása, arckifejezése, valamennyi azt fejezi ki, amit általában a meglehetősen bizonytalan "hidegvérű" jelzőben foglalnak össze. Ha azonban valaki mégis ezzel az igénnyel lép fel, valószínűleg sok esetben tévedésen kapnák rajta, mivel ezek a jellegzetességek semmiképpen sincsenek meg minden angolban és még ha ezek is a "tipikus angol" jellegzetességei, az még tény marad, hogy ezek a külső jellegzetességek nem fizikaiak a szó szorosabb értelmében: a testtartás, a mozgás, az arckifejezés mind a viselkedés rubrikájába tartozik és minthogy ezek mind szokások, amelyeket az egyén társadalmi háttere határoz meg, így kulturális, nem "természetes". Ezenfelül, bár pontatlanul, mint "jellemző vonások" írhatók le, de nem jellemzik az egész nemzetet, csak egy társadalmi csoportot azon belül és így nem lehet besorolni egy fajta megkülönböztető jelei közé.

Mindamellett, ha Leiris azt mondja is, hogy az arckifejezés nem "fizikai", hanem "a viselkedés rovatába tartozik", úgy látszik, elkerülte a figyelmét az a tény, hogy a viselkedés módosíthatja az egyén vonásait és így ott hagyhatja a bélyegét a "fizikumukon". Csak öregedő ripacsok, cölibátusban élő papok, hivatásos katonák, hosszú büntetésüket töltő elítéltek, tengerészek, farmerek stb. bizonyos tipikus vonásaira kell gondolnunk. Életmódjuk nem csak az arckifejezésükre, de testi sajátosságaikra is hatással van, ezzel azt a téves benyomást keltve, hogy ezek a sajátosságok örökletes vagy "faji" eredetűek.*

* Emerson írta "English Traits" (Angol vonások) című esszéjében: "Minden vallási szektának megvan a maga fizognómiája. A metodistáknak megvan a szerzett arcuk, a kvékereknek a maguk arca, az apácáknak az arca. Egy angol felismeri az angol egyháztól elszakadt szektást a modorán. Mesterségek és hivatások bevésik a maguk vonásait az arcokra és a formákba."

Ha szabad hozzátennem egy saját megfigyelésemet: az Egyesült Államokban tett látogatásaim alkalmával gyakran találkoztam fiatalkori közép-európai barátokkal, akik a második világháború előtt vándoroltak ki, és akiket harminc vagy negyven éve nem láttam. Minden alkalommal elképedve állapítottam meg, hogy nemcsak úgy öltöztek, beszéltek, ettek, viselkedtek, mint az amerikaiak, de amerikai fiziognómiát is szereztek. Nem vagyok képes leírni a változást annak a kivételével, hogy az valamiképpen kapcsolatban van az állkapocs kiszélesedésével és egy bizonyos kifejezéssel a szemben és a szem körül. (Egy antropológus barátom az előbbit az állkapocsizomzat fokozott igénybevételének tulajdonította az amerikai kiejtésben, a szem körüli kifejezést a kisszerű mindennapos harcnak a létért és az abból adódó hajlamnak a nyombélfekélyre.) Örültem, amikor felfedeztem, hogy nem a képzeletem tréfál meg, mert Fishberg 1910. évi írásában hasonló megfigyelésekről számol be: "...Az arcvonások a társadalmi környezet változására nagyon könnyen változnak meg. Megfigyeltem igen gyors változásokat az Egyesült Államok bevándorlói között. Az új fiziognómia a legjobban akkor vehető észre, amikor egyesek ezek a bevándoroltak közül visszatérnek a szülőföldjükre... Ez a tény kiváló bizonyítékát nyújtja annak, hogy azok a társadalmi tényezők, amelyek között az ember mozog, mély benyomást gyakorolnak a fizikai vonásaikra."

A közmondásos olvasztótégely - úgy látszik - egy amerikai fiziognómiát produkál, egy többé-kevésbé standardizált fenotípust, amely a genotípusok nagy különféleségéből jön létre. Úgy látszik, még az Államok fajtiszta kínaijait és japánjait is érintették bizonyos mértékben ezek a folyamatok. Az ember mindenesetre gyakran ismer fel "egy pillantással" egy amerikai arcot, tekintet nélkül az öltözékére és a beszédére, és tekintet nélkül az illető olasz, lengyel, vagy német származására.

6.

A zsidók biológiai és társadalmi örökségéről folyó vitában a gettó árnyékát nem lehet megkerülni. Európa és Amerika, vagy éppen Észak-Afrika zsidói a gettó gyermekei és nem is több, mint négy vagy öt generációnyi távolságra. Bármilyen legyen is a földrajzi eredetük, a gettó falain belül többé-kevésbé ugyanabban a miliőben éltek, több évszázadon át kitéve ugyanazoknak a formáló és deformáló hatásoknak.

A genetikus szempontjából három ilyen jelentős hatást különböztethetünk meg: beltenyésztés, génsodródás, szelekció.

A beltenyésztés különböző időszakokban ugyanolyan nagy szerepet játszott a zsidó fajtörténetben, mint az ellentéte, a hibridizáció. A bibliai időktől kezdve az erőszakolt szegregáció érájáig és a mai időkben ismét a fajtakeveredés a domináló tendencia. Közben az elkülönülés és a beltenyésztés (országok szerint változóan) három-öt évszázadon át húzódott. A beltenyésztés a szónak szorosabb értelmében vérrokon-házasságot jelent, tágabb értelemben endogámiát egy kicsi, elkülönült csoporton belül. A beltenyésztés annak a veszélyét hordja, hogy káros recesszív géneket hoz össze, és ezzel lehetővé teszi, hogy kifejtsék hátrányos hatásukat. A veleszületett gyengeelméjűség gyakori előfordulását zsidók között hosszú időn át ismerték; ez minden valószínűség szerint a hosszan elhúzódó beltenyésztésnek volt a következménye, nem pedig, mint azt egyes antropológusok állították, szemita faji sajátság. Szellemi és fizikai torzképződés feltűnően gyakori távoli alpesi falvakban, ahol a temetőkben a legtöbb sírkövön egy féltucat családnév olvasható. Kohnok és Lévyk nincsenek közöttük.

De a beltenyésztés kedvező génkombinációkkal nagyszerű versenylovakat is hoz létre. Talán részese volt mind a gyengeelméjűek, mind a zsenik létrehozásában a gettó gyermekei között. Ez emlékeztet Chaim Weizmann mondására: "A zsidók olyanok, mint más népek, csak még olyanabbak." De a genetika ezen a téren kevés információt kínál.

Egy másik folyamat, amely hatással volt a gettó népére, a génsodródás (amit Sewall-Wright-effektus néven ismernek). Ez örökletes vonások elvesztésére vonatkozik kicsi, elszigetelt populációkban vagy azért, mert történetesen egyetlen alapító tagja sem rendelkezett a megfelelő génnel, vagy mert csak kevesek birtokolták, de nem sikerült átadniok a következő generációnak. A génsodródás az örökletes jellegzetességek jelentős átalakulását okozhatja kis közösségekben.

A szelektív nyomásnak, amely a gettó falain belül hatott, olyan erősnek kellett lennie, amilyennel a történelemben csak ritkán találkozunk. Egyrészt, minthogy a zsidók ki voltak zárva a földművelésből, teljesen urbanizálódtak a városokba vagy a stetlbe koncentrálva és ezek egyre fokozódó mértékben váltak túlzsúfolttá. Az eredmény, hogy Shapirot idézzük: "A pusztító járványok, amelyek végigsöpörtek a középkori városokon és helységeken, végső fokon jobban szelektálták a zsidó populációt, mint bármilyen mást és az idő múlásával egyre nagyobb fokú immunitást keltettek bennük... a mai leszármazottaik ezért egy szigorú és specifikusan szelektív folyamat túlélőit képviselik." Úgy véli, ez szolgálhat magyarázattal arra, miért viszonylag ritka zsidók között a tuberkulózis és miért viszonylag hosszú életűek (amit bőségesen illusztrálnak Fishberg összegyűjtött statisztikái).

Az ellenséges nyomás, amely a gettót körülvette, a hűvös megvetéstől az erőszak sporadikus megnyilvánulásain át a szervezett pogromokig terjedt. Az élet ilyen körülmények között évszázadokon át a legnagyobb dumájúak, a legjobban alkalmazkodók, a szellemileg legrugalmasabbak túlélésének, egyszóval a gettótípusnak kedvezett kényszerűen. Hogy az ilyen pszichológiai vonások örökletes hajlamon alapulnak-e, amelyekre a szelektív folyamat hatott, vagy pedig társadalmi örökség viszi-e tovább a gyermekkori kondicionálás révén, ma is heves vita tárgya az antropológusok között. Még azt sem tudjuk, hogy milyen mértékben tulajdonítható a magas IQ az öröklésnek és mennyire a miliőnek. Vegyük például a zsidók egykor közmondásos absztinenciáját, amit egyes alkoholizmus-szakértők a zsidók faji vonásának tekintettek. De ugyanúgy lehet a gettó másik örökségének tekinteni, mint a tudattalan maradványát annak az évszázadokon át bizonytalan körülmények között folytatott életnek, amelyben az óvatosság minden csökkenése veszélyt jelentett; a zsidónak a sárga csillaggal a hátán óvatosnak és józannak kell maradnia, miközben derűs lenézéssel figyelte "a részeg gój" bohóckodását. A húzódozást az alkoholtól és a kicsapongás más formáitól a szülők egymást követő nemzedékeken át nevelték bele a gyermekeikbe, amíg azután a gettó emléke elhalványult és a fokozódó asszimilációval különösen az angolszász országokban az alkoholfogyasztás fokozatosan megnőtt, így az absztinenciáról is, mint olyan sok más zsidó jellemvonásról, kiderült, hogy tulajdonképpen társadalmi és nem biológiai örökség tárgya. Végül van itt még egy másik evolúciós folyamat, a szexuális szelekció, .ami hozzájárulhatott azoknak a vonásoknak a kialakulásához, amelyeket kezdünk tipikusan zsidónak tekinteni. Ügy látszik, Ripley volt az első, aki ezt sugalmazta (kiemelés tőle): "A zsidó alaposan kevert a faji leszármazás vonalán, másrészt ő legális örököse minden judaizmusnak, ami a választás dolga... Ez életének minden részletét érintette. Miért ne hatna ez ki a szépségideáljára is és miért ne befolyásolná a szexuális választását, csakúgy, mint a házastársnak a megválasztását? Ennek az eredménye így öröklés útján is hangsúlyt kapott."

Ripley nem vizsgálta meg a gettó "szépségideálját". De Fishberg megtette és egy tetszetős állításra jutott: "A szigorúan ortodox kelet-európai zsidó szemében egy erős, izmos személy egy Ézsau. Jákob fiának az ideálja az évszázadok folyamán a tizenkilencedik század közepéig "egy szelíd fiatalember". Ez vérszegény, törékeny, karcsú ifjú volt elmélázó arckifejezéssel, csupa ész, semmi testi erő. De így folytatja: "Nyugat-Európában és Amerikában jelenleg erőteljes tendencia érvényesül az ellenkező irányban. Sok zsidó büszke arra, hogy nem néz ki zsidónak. Tekintettel erre el kell ismerni, hogy aligha van fényes jövője az ún. »zsidó« magatartás irányának."

A legkevésbé, tehetjük hozzá, a fiatal izraeliek között.

Összefoglalás

Ennek a könyvnek az első részében megkíséreltem felvázolni a fellelhető gyér források alapján a kazár birodalom történetét.

A második részben, az V-VII. fejezetben összegyűjtöttem a történelmi bizonyítékokat, amelyek arra engednek következtetni, hogy a keleti zsidóságnak - és ezzel a világ zsidóságának - a zöme inkább kazár-török, semmint szemita eredetű.

Ebben az utolsó fejezetben megpróbáltam kimutatni, hogy az antropológia bizonyító anyaga a történelemmel megegyezően megcáfolja azt a köztudatba begyökerezett hiedelmet, hogy a zsidó fajta a bibliai törzsből származik.

Az antropológus nézőpontjából a tények két csoportja szól ez a hiedelem ellen: a zsidók nagyfokú különbözősége a fizikai jellegzetességeket illetően, és hasonlóságuk ahhoz, a nem-zsidó populációhoz, amely között élnek. Mindkettő tükröződik a testmagasságról, a koponyaindexről, a vércsoportokról, a haj- és szemszínről stb. készült statisztikákban. Bármelyikét vesszük is ezeknek az antropológiai kritériumoknak mutatóul, mind azt mutatják, hogy nagyobb a hasonlóság a zsidók és a nem-zsidó házigazda nemzetük, mint a különböző országokban élő zsidók között. Ennek a helyzetnek az összefoglalására javasoltam a képleteket Ga - Ja < Ja - Jb és Ga - Gb ~ Ja - Jb.

A nyilvánvaló biológiai magyarázat mindkét jelenségre: fajkeveredés, ami különböző történelmi szituációkban különböző formákat öltött: össze-házasodás, nagyarányú térítő tevékenység, nemi erőszak, mint a háború és a pogrom állandó (legalizált vagy megtűrt) kísérője.

Az a hiedelem, hogy a statisztikai adatok ellenére is létezik egy felismerhető zsidó típus, nagyobb részben, de nem teljes egészében, különböző téves értelmezéseken alapul. Figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy azok a vonások, amelyeket északi népekkel összehasonlítva tipikusan zsidónak tekintenek, megszűnnek azok lenni egy földközi-tengeri környezetben; nem vesz tudomást arról, hogy a társadalmi környezet hatása érvényesül a fizikumra és a viselkedésre: összetéveszti a biológiait a társadalmi örökléssel.

Mindamellett vannak bizonyos örökletes vonások, amelyek a kortárs zsidó bizonyos típusát jellemzik. A modern népességgenetika fényében ezek nagymértékben azoknak a folyamatoknak tulajdoníthatók, amelyek évszázadokon át hatottak a gettó szegregációs környezetében: beltenyésztés, génsodródás, szelektív nyomás. Ez utóbbi többféle módon érvényesült: természetes kiválasztás (például járványok útján), szexuális kiválasztás és, bizonytalanabbul, azoknak a jellemvonásoknak a kiválasztása révén, amelyek kedveztek a túlélésnek a gettó falain belül.

Ezekhez járult még a társadalmi öröklés a gyermekkori kondicionálással, ami hatalmas formáló és deformáló faktorként működött.

Mindezeknek a folyamatoknak része volt a gettótípus kialakításában. Ez a gettó utáni időben fokozatosan felhígult. A gettó előtti törzs genetikai összetételéről és fizikai megjelenéséről szinte semmit sem tudunk. Az ebben a könyvben előadott nézet szerint ez az "eredeti törzs" túlnyomóan török volt, ismeretlen mértékben keveredve régi palesztinai és egyéb elemekkel. Azt sem lehet megmondani, hogy az ún. tipikus vonások, mint a "zsidó orr" a szexuális szelekció produktuma-e a gettóban vagy pedig egy különösen "szívós" törzsi génnek a megnyilvánulása. Minthogy a "felhajló orrszárny" gyakori a kaukázusi népeknél és ritka a szemita beduinok között, még egy mutatónk van a "tizenharmadik törzs" uralkodó szerepére, amelyet a zsidók biológiai történetében játszott.


I. FÜGGELÉK
MEGJEGYZÉS AZ ÍRÁSMÓDHOZ

Az írásmód ebben a könyvben következetesen következetlen. Következetes annyiban, hogy ahol más szerzőket idéztem, megtartottam a tulajdonnevek általuk alkalmazott írásmódját (mi mást is tehettem volna?); ez arra a nyilvánvaló következetlenségre vezetett, hogy ugyanaz a személy, város vagy törzs gyakran más és más írásmóddal szerepel a különböző oldalakon, így kazár, khazar, Chazar, Chozar, Chozr etc.; de ugyanígy Ibn Fadlan és ibn Fadlan; Al Maszudi és al-Maszudi. Ami a saját szövegemet illeti, azt az írásmódot választottam, amely a legkevésbé rémíti el az angol nyelvű olvasót, aki véletlenül nem hivatásos orientalista.*

* Amelyik név a magyar irodalomban megtalálható, a fordításban ezzel az írásmóddal szerepel; az arab, héber, perzsa nevek pedig a magyar fonetikai átírásban (Keleti nyelvek magyar helyesírása, 1981).

Tetemes nehézségek adódnak a modern arab szövegek átírásában, de ez a zűrzavar még csak fokozódik, ha az orientalisták középkori szöveget vesznek a kezükbe, amelyek még további problémákat vetnek fel a gondatlan másolók csonkításai következtében. "Ebn Haukál" (vagy ibn-Hawkal) első angol fordítását 1800-ban Sir William Ouseley Knt. LL. D.* adta közre. Sir William kiváló orientalista előszavában ezt a megindító cri de coeur-t hallatta:

* Ibn Hawkal a könyvét arabul írta, de Ouseley egy perzsa fordításból fordította.

Azok a nehézségek miatt, amelyek a betűk szabálytalan kombinációjából, egy szónak egy másikkal való összecseréléséből és egyes sorokban a diakritikus pontok teljes elhagyásából adódnak, nem is panaszkodnék, mert a szokás, a kitartó figyelem képessé tett arra, hogy leküzdjem őket általános leírások szövegrészeiben vagy a mindennapos szerkesztésű mondatokban; de addig soha nem látott vagy hallott személy- és helységneveknél és ahol a szöveg összefüggése nem tud a kibetűzésben segíteni, ha elhagyták a diakritikus pontokat, csak a találgatás pótolhatja ezeket vagy az egybevetés egy tökéletesebb szöveggel...

Annak ellenére, amit éppen mondtam, és ámbár a héber, arab és perzsa irodalomról író, igen művelt szerzők már tettek észrevételeket ugyanerről a témáról, talán szükséges lehet egy konkrét példán demonstrálni ezeknek a diakritikus pontoknak (amelyeket a lemásolok gyakran elhagytak) a rendkívüli befolyását. Egy példa elég lesz. Tegyük fel, hogy a Tibbet nevet alkotó három betűt megfosztják diakritikus pontjaiktól. Az első betű egy pont elhelyezésével fölötte N-t jelent, két ponttal T-t, három ponttal TH-t vagy S-t; egy ponttal alatta B lesz, két ponttal Y és három ponttal P. Hasonló módon változna a második betűjel is, a harmadik betűjel a pontok alkalmazásával lehetne B, P, T és TH vagy S.


II. FÜGGELÉK
KOMMENTÁR A FORRÁSOKHOZ

(A) Régi források

Ismereteink a kazár történelemről főleg arab, bizánci, orosz és héber forrásokból származnak, alátámasztva perzsa, szír, örmény, grúz és török eredetű bizonyító anyaggal. Csak néhány jelentősebb forráshoz fogok észrevételt fűzni.

1. Arab

A korai arab történészek valamennyi többitől különböznek műveiknek páratlan formájában. Minden eseményről a szemtanúk vagy kortársak szavaival számolnak be, ami a végső elbeszélőhöz közbenső tudósítók láncán át jut el, amelynek mindegyike kézről kézre adta tovább az eredeti jelentést a következőnek. Gyakran ugyanaz a beszámoló jelenik meg két vagy több, enyhén eltérő formában, ami a jelentéstevők különböző láncain át jut el a szerzőhöz. Gyakran mondják el ugyanazt az eseményt vagy egy fontos részletet többféle módon, több egykorú beszámoló alapján, amelyek a végső elbeszélőhöz a továbbítás különböző vonalain jutottak el... Az elv mindig is az, hogy amit egyszer már jól elmondtak, azt nem kell újra más szavakkal elbeszélni. Ezért az író olyan szorosan ragaszkodik forrásának betűihez, amennyire csak tud, úgyhogy egy egészen késői író gyakran ugyanazokat a szavakat ismétli meg, amelyeket az első elbeszélő írt le...

Így ír ennek a szakterületnek két klasszikus tekintélye, H. A. R. Gibb és M. J. de Goeje közös cikkében az arab történelemírásról az Encyclopaedia Britannica korábbi kiadásaiban. Ez megmagyarázza a gyötrelmes nehézségeket az eredeti forrás felkutatásában - amely elég gyakran el is veszett - a későbbi történészek, kompilátorok és plagizátorok egymást követő verzióin át. így gyakran lehetetlen egy epizódra vagy az ügyek állásának a leírására egy bizonyos országban egy dátumot megadni; és az időpont megadásának bizonytalansága egy egész évszázadra terjed ki olyan részletekben, ahol a szerző egy bizonyos beszámolót jelen időben ír le anélkül, hogy világosan jelezné: valamilyen forrást idéz a régmúlt időkből. Ehhez járul még a személyek, törzsek és földrajzi helyek azonosításának a nehézsége az írásmód zűrzavarának a következtében, meg a leíróknak a kiszámíthatatlansága. Az eredmény egy mozaikrejtvény, amelyből az összerakandó darabok fele hiányzik, más, idegen eredetű darabok vannak belekeverve és csak a kép puszta körvonalai különböztethetők meg.

A fő arab beszámolók Kazáriáról, amelyeket ezeken az oldalakon a leggyakrabban idézünk, Ibn Fadlan, al-Istakhri, Ibn Haukal és al-Maszudi művei. De ezek közül csak keveset lehet "elsődleges" forrásnak tekinteni, mint Ibn Fadlant, aki közvetlen tapasztalatokról szól. Ibn Haukal beszámolója, amit kb. 977-ben írt, majdnem teljes egészében Istakhri beszámolóján alapul, amit pedig az 932 körül írt. Ez viszont feltehetően el-Balkhi geográfus elveszett művén alapul, amit az 921 körül írt.

Ezeknek a tudósoknak az életéről és tudományuknak a minőségéről nagyon keveset tudunk. Ibn Fadlan, a diplomata és körültekintő megfigyelő az egyetlen, akinek az alakja élénken kirajzolódik. Azonban amint végigmegyünk a lánc hosszában a tizedik századon, megfigyelhetjük az egymást követő stádiumokat a történelemírás fiatal tudományának a fejlődésében. El-Balkhi, az első szem a láncban, jelzi az arab geográfia klasszikus iskolájának a kezdetét, amelyben a fő hangsúly a térképeken van, míg a leíró szöveg csak másodlagos fontosságú. Isztakhri már észrevehető javulást mutat a hangsúly áthelyezésével a szövegre. (Az életéről semmit sem tudunk; és ami fennmaradt az írásaiból, az nyilvánvalóan csak egy nagyobb mű szinopszisa.) Ibn Haukallal (akiről csak annyit tudunk, hogy utazó kereskedő és misszionárius volt) határozott fejlődés tapasztalható; a szöveg már nem csupán a térképek magyarázata (mint Balkhinál és részben Isztakhrinál is), hanem beszámoló lesz a saját jogán.

Végül Jakuttal (1179-1229) két századdal később elérünk a kompilátorok és enciklopédisták korába. Őróla legalább annyit tudunk, hogy Görögországban született, mint fiatal fiút eladták Bagdadban, a rabszolgapiacon egy kereskedőnek, aki jól bánt vele és mint egyfajta kereskedelmi utazót használta fel. Szabadon bocsátása után utazó könyvkereskedő lett és végül Moszulba költözött, ahol a nagy földrajzi és történelmi enciklopédiáját írta. Ez a jelentős munka magába foglalja Isztakhri és Ibn Fadlan beszámolóját a kazárokról. Azonban Jakut, sajnos, Isztakhri beszámolóját is, tévesen, Ibn Fadlannak tulajdonítja. Minthogy pedig a két beszámoló fontos pontokban különbözik, ha ugyanannak a szerzőnek tulajdonítjuk őket, akkor különböző képtelenségek állnak elő azzal a következménnyel, hogy Ibn Fadlan egyes modern történészek szemében valamelyest hitelét vesztette.

De az események folyása megváltozott, amikor Ibn Fadlan beszámolójának teljes szövegét felfedezték egy régi kéziraton Meshedben, Perzsiában. A felfedezést, ami nagy szenzációt keltett az orientalisták között, 1923-ban Dr. Zeki Validi Tógán tette (akiről később bővebben is írunk). Ez nemcsak megerősítette azoknak a szakaszoknak a hitelességét, ahol Fadlan a kazárokról számol be és amelyeket Jakut idézett, de tartalmazott olyan szakaszokat is, amelyeket Jakut kihagyott és amelyek így, ezt megelőzően, ismeretlenek voltak. Ezenfelül a Jakut keltette zűrzavar után Ibn Fadlant és Isztakhri/Ibn Fadlant mint egymástól független forrásokat ismerték fel, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást.

Ugyanaz a megerősítő érték fűződik Ibn Ruszta, al-Bekri vagy Gardezi beszámolóihoz, amelyeket csak kevés alkalmam volt idézni, pontosan azért, mert tartalmuk lényegében hasonló a fő forrásokéhoz.

Egy másik, ezektől nyilvánvalóan független forrás volt al Maszudi (meghalt kb. 956-ban), akit "az arab Hérodotoszként ismernek. Kielégíthetetlenül kíváncsi, fáradhatatlan utazó volt, de a modern arab történészeknek, úgy látszik, meglehetősen epés a véleményük róla. így az Iszlám Enciklopédia azt mondja róla, hogy utazásait "nagy tudásszomj motiválta, de az felületes volt, nem mély. Nem foglalkozott eredeti forrásokkal, hanem megelégedett felszínes informálódással és kritikátlanul fogadott el meséket és legendákat."

De hát ugyanezt el lehet mondani más középkori keresztény és arab történetírókról is.

2. Bizánc

A bizánci források közül messze a legértékesebb Bíborbanszületett Konstantin műve De Administrando Imperio (A birodalom igazgatásáról, amit 950-körül írt. Ez nem csupán azok az információk miatt fontos, amelyeket magukról a kazárokról tartalmaz (és különösen a magyarokhoz fűződő viszonyukról), hanem azok az adatok miatt is, amelyeket a ruszokról és az északi sztyeppék népeiről szolgáltat.

Konstantin (904-959), a tudós-császár magával ragadó személyiség volt. Nem csoda, hogy amint Arnold Toynbee bevallotta, "elvesztette nála a szívét" - szerelem a múlttal, ami már egyetemi hallgató korában kezdődött. Ennek a végső eredménye Toynbee monumentális műve: Constantine Porphyrogenitus and his World (Bíborbanszületett Konstantin és világa), ami 1973-ban jelent meg, amikor a szerző nyolcvannégy éves volt. Amint a cím jelzi, a hangsúly ugyanannyira van Constantine Porphyrogenitus személyiségén és művén, mint annak a világnak a körülményein, amelyben ő - és a kazárok - éltek.

De azért Toynbee csodálata Konstantin iránt nem bírta rá arra, hogy szemet hunyjon a császár, mint tudós korlátjai fölött: "A De Administrando Imperio-ban összegyűjtött információt különböző időpontokban, különböző forrásokból szedte össze és a produktuma nem egy olyan könyv, amelyben a szerző megemésztette és összerendezte az anyagot; az iratok gyűjteménye, amit csak felületesen szerkesztettek össze." És később: De Administrando Imperio és De Caeremoniis abban az állapotban, ahogyan Konstantin ezeket az utókorra hagyta, a legtöbb olvasót meg fogja hökkenteni, mert szánalmas zűrzavar." (Konstantin maga megindítóan meg volt győződve arról hogy a De Caeremoniis »technikai mestermű« és amellett »az egzakt tudományosság és a passzióból végzett munka emlékműve«) Hasonló bírálatnak adott hangot korábban Bury és Macartney, megkísérelve rendbe szedni Konstantin ellentmondó állításait a magyarok vándorlásairól:

"Jól tesszük, ha emlékszünk a De Administrando Imperio szerkezetére - a legkülönbözőbb forrásokból származó feljegyzések sorozata, amelyek gyakran megismétlik egymást, gyakran pedig ellentmondanak egymásnak, és amelyeket a leghevenyészettebb szerkesztéssel férceltek össze/'

De óvakodnunk kell attól, hogy a fürdővízzel kiöntsük a gyereket is, amire a tudományos bírálatok gyakran hajlamosak. Konstantin olyan kiváltságos helyzetben volt a birodalmi archívumokban végzett kutatásaiban és abban, hogy első kézből kapta a hivatalnokainak és követeinek a jelentését, amikor azok külföldi kiküldetéseikből visszatértek, mint egyetlen más történész sem. A megfelelő óvatossággal kezelve és más forrásokkal összevetve, a De Administrando értékes fényt vet erre a sötét korszakra.

3. Oroszok

A szájhagyomány útján továbbadott folklórtól, a legendáktól és énekektől (mint amilyen a "Legendás ének Igor seregéről") eltekintve, a legrégibb írott forrás orosz nyelven a Povezt Vremennikh Let, szó szerint "Mese a régmúlt évekről", amelyre a különböző szerzők különféle módon, mint A legelső orosz krónika, A régi orosz krónika, az Orosz Krónika, Pszeudo-Nestor vagy az Annalesek könyve hivatkoznak. Ez a tizenkettedik század második felében a régebbi, tizenegyedik század kezdetétől megjelent krónikák verzióiból készült kompiláció, de felöleli a még korábbi hagyományokat és feljegyzéseket is. Ezért tartalmazhat, amint az Vernadsky megjegyzi, "fragmentumokat autentikus információkból, egészen a hetediktől a tizedik századig terjedő időszakra vonatkozóan", ami a kazár történelem szempontjából alapvető fontosságú periódus. A mű fő kompilátora és szerkesztője valószínűleg a tudós szerzetes, Nestor (született 1056-ban) a kijevi barlangkolostorból, de ez a szakértők között vita tárgya (innen a Pszeudo-Nestor megjelölés). A szerzőség kérdésétől eltekintve a Povezt felbecsülhetetlen értékű (bár nem tévedhetetlen) vezető arra az időszakra, amelyről tudósít. Sajnos az 1112. évvel véget ér, éppen, amikor a kazárok rejtélyes eltűnésének a folyamata elkezdődik.

A középkori héber forrásokat Kazáriára vonatkozólag a III. függelékben vitatjuk meg.

(B) Modern irodalom

Vakmerő dolog lenne magyarázó jegyzeteket fűzni hírneves modern történészekhez, akiket ezeken az oldalakon idéztünk, mint Toynbee vagy Bury, Vernadsky, Baron, Macartney etc., akik a kazár történelem valamilyen aspektusáról írtak. A következő megjegyzéseket azokra a szerzőkre korlátozzuk, akiknek az írása a probléma vonatkozásában központi fontosságú, de akik a közönségnek csak egy speciális érdeklődésű része előtt ismertek.

Ezek között a legelső a néhai Paul E. Kahle professzor és egykori tanítványa, Douglas Morton Dunlop, ennek a könyvnek a megírása idején a közép-keleti (a magyar szóhasználatban közel-keleti) történelem professzora a Columbia Egyetemen.

Paul Eric Kahle (1875-1965) Európa egyik vezető orientalistája és maszoréta tudósa. Kelet-Poroszországban született, lutheránus pappá szentelték és hat évet töltött, mint lelkipásztor, Kairóban. Ezt követően különböző német egyetemeken oktatott és 1923-ban a híres keleti szemináriumnak az igazgatója lett a bonni egyetemen. Ez egy nemzetközi tanulmányi központ, amely az egész világról vonzott orientalistákat. "Nem lehet kétséges" - írta Kahle -, "hogy a szeminárium nemzetközi jellege, a személyzete, a hallgatói és látogatói nyújtották a legjobb védelmet a náci befolyás ellen és képessé tettek bennünket arra, hogy a náci uralom közel hat esztendeje alatt Németországban zavartalanul folytassuk munkánkat... Éveken át én voltam az egyetlen professzor Németországban, akinek zsidó asszisztense volt, egy lengyel rabbi."

Nem csoda, hogy tökéletes árja származása ellenére Kahle végül is 1938-ban kivándorolni kényszerült. Oxfordban telepedett le, ahol még két újabb doktorátust szerzett (filozófiában és teológiában). 1963-ban visszatért szeretett Bonnjába, ahol 1965-ben meghalt. A British Museum katalógusa huszonhét címet tartalmaz, ami érdeméül szolgál, közöttük The Cairo Geinza és Studies of the Dead Sea Scrolls (Tatulmány a holt-tengeri tekercsekről).

Kahle hallgatói között volt Bonnban a háború előtt a fiatal orientalista, D. M. Dunlop.

Kahle-t mélységesen érdekelte a kazár történelem. Amikor a belga történész, Henri Grégorie professzor 1937-ben egy cikket közölt, amelyben kétségbe vonta a "kazár levelezés" hiteles voltát, Kahle elővette őt: "Grégorie-nak rámutattam néhány pontra, amelyekben nem lehet igaza és módom volt megvitatni vele valamennyi problémát, amikor 1937 decemberében meglátogatott Bonnban. Elhatároztuk, hogy írunk egy bőséges, közös közleményt, de a politikai helyzet következtében a terv kivihetetlen volt. így javasoltam egy régi bonni tanítványomnak, D. M. Dunlopnak, hogy ő végezze el helyettünk ezt a feladatot. Ő olyan tudós volt, aki képes volt a héber és az arab forrásokkal foglalkozni, ismert egy csomó más nyelvet és megfelelő kritikai gyakorlata volt egy ilyen nehéz feladathoz." Ennek a tudományos tranzakciónak lett az eredménye Dunlop műve: The History of the Jewish Kazars (A zsidó kazárok története), ami 1954-ben jelent meg a Princeton University Press kiadásában. Eltekintve attól, hogy felbecsülhetetlen értékű forrásmunkája a kazár történelemnek, újabb bizonyítékokkal szolgál a "levelezés" ( lásd a III. függeléket) hitelességéhez, amit Kahle teljes egészében helybenhagyott. Professzor Dunlop, aki 1909-ben született, mellesleg egy skót hittudós fia és a Who's who-ban (Ki kicsoda?) felsorolt hobbijai "hegymászás és skót történelem", így azután a kazár judaizmus két fő méltatója napjainkban északi germán, egyházi származású jó protestáns.

Kahle-nak egy másik tanítványa viszont az egészen más származású Ahmed Zeki Validi Tógán, Ibn Fadlannak a Kazária körüli utazását tartalmazó Meshed-kéziratnak a felfedezője volt. Hogy kellően érvényre juttassam ezt a színes karaktert, nem tehetek jobbat, mint hogy idézek Kahle emlékirataiból:

Jó néhány kiváló orientalista tartozott a (bonni) szeminárium személyzetéhez. Közöttük említhetném Dr. Zeki Validit, Sir Stein Aurél különleges pártfogoltját, egy baskirt, aki a kazáni egyetemen végezte a tanulmányait és már az első világháború előtt elkötelezte magát a pétervári akadémián a tudományos munkára. A háború alatt és utána aktív volt, mint (a bolsevistákkal szövetséges) baskir hadsereg vezetője, amelyet nagyrészt ő szervezett meg. Részt vett az orosz dumában és egy ideig a Hatok Bizottságában, amelynek Lenin, Sztálin és Trockij is tagja volt. Később összeütközésbe került a bolsevistákkal és Perzsiába menekült. Mint a török nyelv szakértője - minthogy a baskír török nyelv - 1924-ben Musztafa Kemál nevelésügyi minisztériumának a szakértője lett és később a török nyelv professzora az isztambuli egyetemen. Hét év után azt kívánták tőle, mint a többi professzoroktól Isztambulban, hogy azt tanítsa, minden civilizáció a világon a törököktől ered. Erre lemondott, Bécsbe ment és középkori történelmet tanult Dopsch professzornál. Két év után megkapta a doktori fokozatot egy kiváló disszertációja alapján Ibn Fadlan utazásairól az északi bolgárokhoz, türkökhöz és kazárokhoz; az arab szöveget ő fedezte fel egy kéziratban, Meshedben. Én később publikáltam a könyvét az "Abhandlungen für die Kunde des Morgenlandes"-ben (Értekezések a Napkelet tudományáról). Bécsből én alkalmaztam, mint előadót és később, mint tiszteletbeli professzort, Bonnban. Igazi tudós volt, nagy tudású ember, mindig készen a tanulásra és az együttműködés vele nagyon gyümölcsöző volt. 1938-ban visszament Törökországba és ismét a török nyelv professzora lett az isztambuli egyetemen.

Volt még egy másik, más módon lenyűgöző alakja a kazár történetnek; Hugo von Kutschera báró (1847-1910). Egyike volt az elsőknek, aki a keleti zsidóság kazár eredetének az elméletét kezdeményezte. Mint magas rangú osztrák köztisztviselő fiát, diplomáciai pályára szánták és Bécsben, a Keleti Akadémián tanult, ahol szakavatott nyelvész lett, tökéletesen elsajátította a török, arab, perzsa nyelvet és más keleti nyelveket. Azután, hogy Konstantinápolyban az osztrák-magyar nagykövetségen teljesített szolgálatot, mint attasé, 1882-ben Bosznia-Hercegovina tartományoknak, amelyeket nemrég okkupált Ausztria-Magyarország, a közigazgatási igazgatója lett Szarajevóban. Jártassága a keleti életmódban népszerű alakká tette Bosznia mozlimjai között és hozzájárult a tartomány (relatív) pacifikálásához. A bárói címmel és különböző kitüntetésekkel jutalmazták.

1909-ben vonult nyugalomba és utána napjait egész életén át tartó hobbijának, az európai zsidóság és a kazárok kapcsolatának szentelte. Már mint fiatal embert meghökkentette Törökországban és a Balkánon a kirívó különbség a szefárd és az askenázi zsidók között. A régi források tanulmányozása a kazárok történelméről arra az egyre fokozódó meggyőződésre vezette, hogy azok legalább részleges választ adhatnak a problémára. Amatőr történész volt (bár szinte professzionista nyelvész), de a tudományos képzettsége rendkívüli; nem nagyon van olyan 1910 előtt ismert arab forrás, amely a könyvéből hiányozna. Sajnos meghalt, még mielőtt a bibliográfiát és hozzá az utalásokat összeállíthatta volna. A munkája: Die Chasaren - Historische Studie (A kazárok - történelmi tanulmány) a halála után, 1910-ben jelent meg. Ámbár egy második kiadásra is hamarosan sor került, a történészek csak ritkán említik meg.

Abraham N. Poliak 1910-ben született Kijevben; családjával 1923-ban ment Palesztinába. A középkori zsidó történelem tanszékét foglalta el, és számos héber nyelvű könyv szerzője, köztük Az arabok története; Feudalizmus Egyiptomban 1250-1900; Izrael geopolitikája és a Közel-Kelet stb. Tanulmánya: "A kazárok áttérése a zsidó vallásra" 1941-ben jelent meg a Zion héber folyóiratban és élénk vitához vezetett; a könyve: Kazária még inkább. Ez 1944-ben jelent meg Tel Avivban, héber nyelven és - talán érthető - ellenséges fogadtatásban részesült, mint ami megkísérli aláaknázni a szent hagyományt, hogy a mai zsidóság a bibliai törzs leszármazottja. Nevét az Encyclopaedia Judaica 1971-72. nyomásában meg sem említik.

Mathias Miesest, akit a keleti zsidóság és a jiddis nyelv eredetére vonatkozólag idéztem, mégis nagy tudományos becsben tartják. 1885-ben, Galíciában született, nyelvészetet tanult és a jiddis filológia úttörője lett (noha többnyire német, lengyel vagy héber nyelven publikált). Kiemelkedő alakja volt a jiddis nyelvről tartott első konferenciának 1908-ban Csernovicban, és két könyvét: Die Entstehungsursache der jüdischen Didekte (A jiddis dialektusok keletkezésének okai, 1915) Die jiddische Sprache (A jiddis nyelv, 1924) a maguk nemében klasszikus műveknek tartják.

Mieses utolsó éveit Krakkóban töltötte; 1945-ben Auschwitz célállomással deportálták és az úton meghalt.


III. FÜGGELÉK
A "KAZÁR LEVELEZÉS"

1.

A levélváltás a spanyol államférfi, Haszdáj ibn Saprut és József, Kazária királya között, hosszú időn át megigézte a történészeket. Igaz - amint Dunlop írta - "hogy a kazár levelezés fontosságát eltúlozták. Ez idő szerint lehetséges a kazár történelmet néhány részletében rekonstruálni anélkül, hogy segítségért fordulnánk Haszdáj és József leveleihez." Az olvasót azonban mégis érdekelheti egy rövid áttekintés arról, mit tudunk ezeknek a dokumentumoknak a történetéről.

Haszdáj levele nyilván 954 és 961 között íródott, mert - úgy tudják - az a kelet-európai küldöttség, amelyet levelében említ (III. 3-4.), Cordobát 954-ben látogatta meg és Abd-al-Rahman kalifa, akiről, mint uralkodójáról szól, 961-ig uralkodott. Hogy a levelet tulajdonképpen Haszdáj titkára, Menahem ben Saruk fogalmazta - akinek a neve Haszdájé után megjelenik az akrosztíchonban - azt Landau állapította meg az összehasonlításból Menahem egyéb fennmaradt műveivel, így Haszdáj levelének a hiteles volta már nem vita tárgya, de József válaszát illetően a bizonyíték szükségképpen közvetettebb és bonyolultabb.

A levelezés legkoraibb ismert említése a tizenegyedik és tizenkettedik századból datálódik. 1100 körül a barcelonai rabbi, Jehuda ben Barzillai írta könyvében - Széfer ha-Ittim "Az ünnepek könyve" -, amely hosszú utalásokat, beleértve közvetlen idézeteket is tartalmaz József királynak Haszdájhoz írt válaszára. A szóban forgó bekezdés Barzillai művében így kezdődik:

Más kéziratok között egy levélnek a másolatát is láttuk, amelyet József király, Áron fia, a kazár pap írt R. Haszdáj bar Izsáknak.* Nem tudjuk, hogy a levél hiteles-e vagy sem és hogy a kazárok, akik türkök, valóban áttértek-e. Nem világos, hogy mindaz, ami a levélben írva van, tény és való-e vagy sem. Lehet, hogy valótlanságok vannak benne, vagy az emberek hozzátehettek valamit, vagy lehet tévedés az írnok részéről... Azért írunk ebben a könyvben olyan dolgokat, amelyek túlzottnak látszanak, mert József király leveléből az derül ki, hogy ő azokra a kérdésekre válaszolt, amelyeket Haszdáj tett föl neki: hogy milyen családból való, milyen a király helyzete, miként került a Jelenlevő szárnyai alá (azaz hogyan tért át a zsidó hitre) és mekkora a királysága, mekkorák a birtokai. Minden pontra válaszolt, minden részletet leírt a levelében..

* Haszdáj neve héberül bar Izsák Saprut. Az R. (Rabbi helyett) udvariassági címzés.

Barzillai még többet is idéz József leveléből és beszámol válaszának más részleteiről is, így nem hagy kétséget afelől, hogy a válasz 1100-ban már létezett. Különösen meggyőző a rabbi tudományos szkepticizmusa. Minthogy a vidéki Barcelonában élt, nyilván csak keveset vagy éppen semmit sem tudhatott a kazárokról.

Az az idő körül, amikor rabbi Barzillai a könyvét írta, az arab krónikás, Ibn Haukal, szintén hallott kósza híreket Haszdáj kapcsolatáról a kazárokkal. Fennmaradt egy talányos feljegyzés, amelyet Ibn Haukal vetett papírra egy kéziratos térképre, A. H. 479, vagyis A. D. 1086 keltezéssel. Ezt írja:

Haszdai ibn-Ishaq* azt gondolja, hogy a nagy, hosszú hegység (a Kaukázus) kapcsolatban van Arménia (Örményország) hegyeivel és áthalald a görögök országán, kiterjed Khazaránig és Arménia hegységeiig. Jól tájékozott volt ezekről a részekről, mert meglátogatta őket és találkozott legfőbb királyaikkal és vezető embereikkel.

* Haszdáj nevének arab verziója.

Nem látszik valószínűnek, hogy Haszdáj valóban meglátogatta Kazáriát; de emlékszünk, hogy felajánlotta ezt a levelében és József lelkesen üdvözölte eme szándékát a válaszában. A buzgó Haukal talán hallott valami pletykát a levelezésről és abból következtetett; ez nem ismeretlen gyakorlat annak az időnek a krónikásai között.

Vagy ötven évvel később (1140) Jehuda Halévi megírta filozófiai traktátusát: "A kazárok" (Kuzri). Mint már mondottuk, kevés információt tartalmaz, de beszámolója a kazárok áttéréséről a zsidó vallásra nagy vonalakban egyezik azzal, amit József ad meg Sapruthoz írott válaszában. Halévi ugyan nem hivatkozik kifejezetten a levelezésre, de hát a könyve főleg teológiával foglalkozik, és nem vesz figyelembe történelmi vagy ténybeli vonatkozásokat. Talán olvasta a levelezés egy másolatát, mint a nála kevésbé tanult Barzillai ő előtte, de ez a megállapítás nem meggyőző.

Azonban teljesen meggyőző Ábrahám ibn Daud esetében (lásd fenn, II., 8.), akinek a népszerű, 1161-ben írt Széfer-ha-Kabbalah-ja (A kabala könyve) a következő bekezdést tartalmazza:

Izrael gyülekezetei találhatók szétszórva idegenben, Szála városától a Maghrib végén, egészen Tahartig annak elején, Afrika végén (Ifriqijah, Tunis), egész Afrikában, Egyiptomban, a szabeánok országában, Arábiában, Babilóniában, Elámban, Perzsiában, Dedánban, a girgasitok országában, amit Zsurzsánnak hívnak, Tabarisztánban, olyan távol, mint Bajiam és az Itil folyó, ahol a kazár népek laknak, akik áttértek. A királyuk, József egy levelet küldött R. Haszdájnak, a herceg bar Izsák ben Saprutnak és tájékoztatta őt, hogy ó maga és egész népe a rabbanita hitet követi. Toledóban láttuk néhány ivadékukat, a bölcs tanítványait és azok mondták nekünk, hogy aki megmaradt közülük, az a rabbanita hitet követi.

2.

A kazár levelezés első nyomtatott verziójának egy héber vitairat: Kol Mebasszer. "A jó hír küldöttjének hangja" tartalmazza.* Konstantinápolyban adta ki 1577-ben vagy e körül Izsák Ábrahám Akris. Az előszóban Akris elmondja, hogy tizenöt évvel korábban utazása közben Egyiptomban kósza híreket hallott egy független zsidó királyságról (ezek a hírek valószínűleg az abesszíniai falashákra vonatkoztak); ezt követően hozzájutott "egy levélhez, amelyet a kazárok királyának küldtek, és a király válaszához". Akkor elhatározta, ki fogja adni ezt a levelezést, hogy lelkierőt öntsön zsidó társaiba. Hitte-e vagy sem, hogy Kazária még létezik, az nem világos. Az előszót mindenesetre követte a két levél szövege, minden további megjegyzés nélkül.

* A vitairatnak két példánya maradt fenn két különböző kiadásból a Bodley könyvtárban.

De a levelezés nem maradt eltemetve Akris obskúrus kis pamfletjében. Vagy hatvan évvel a megjelenése után, ifjabb Johannes Buxtorfnak, a nagy műveltségű kálvinista tudósnak egy barátja elküldött egy példányt. Buxtorf szakavatott héber nyelvész volt, aki nagyszámú tanulmányt közölt a bibliai szövegmagyarázat és a rabbinikus irodalom területéről. Amikor elolvasta Akris pamfletjét, először ugyanolyan szkeptikus volt a levelezés hitelességét illetően, mint amilyen rabbi Barziílai volt ötszáz évvel őelőtte. De 1660-ban Buxtorf végül is kinyomatta mind a két levél szövegét héberül és latin fordításban, mint kiegészítést Jehudah Halévi kazárokról szóló könyvéhez. Ez talán kézenfekvő, de nem nagyon szerencsés ötlet volt, mert belefoglalva Halévi meseszerű történetébe, azzal ugyanegy fedél alatt, aligha kelthette fel a történészek hajlandóságát arra, hogy a levelezést komolyan vegyék. Már csak a tizenkilencedik században változott meg a magatartásuk, amikor egymástól független forrásokból több vált ismertté a kazárokról.

3.

Az egyetlen kéziratos verzió, amely tartalmazza mindkettőt, Haszdáj levelét és József válaszát, a Christ Church könyvtárában van, Oxfordban. Dunlop és egy orosz szakértő, Kokovcsov szerint a kézirat "feltűnően szoros hasonlatosságot mutat a nyomtatott szöveghez" és "közvetlenül vagy közvetve, a nyomtatott szöveg forrásául szolgált". Valószínűleg a tizenhatodik századból származik, és azt hiszik, hogy a Christ Ghurch főesperesének, John Felinek a birtokában volt (akit Thomas Brown tett halhatatlanná a soraival: "Nem szeretlek, Dr. Feli" ...).

Egy másik kéziratot, amely József válaszát tartalmazza, de Haszdáj levelét nem, a leningrádi nyilvános könyvtárban őriznek. Ez lényegesen hosszabb, mint Akris szövege vagy a Christ Church kézirata, ennek megfelelően úgy ismerik, mint a hosszú verziót, megkülönböztetésül az Akris-Christ Church "rövid verziótól", amelyről úgy tűnik, hogy amannak a rövidítése. A hosszú verzió lényegesen öregebb is, valószínűleg a tizenharmadik századból származik, míg a rövid verzió a tizenhatodikból. Ribakov szovjet történész meggyőzően azt állítja, hogy a hosszú verzió - vagy egy még régibb szöveg - középkori spanyol íródeák műve, azok szerkesztették és tömörítették, hogy József válaszának egy rövid változatát állítsák elő.

Ezen a ponton egy elterelő manőver keresztezi a régi nyomot. A hosszú verzió része a héber kéziratok és sírfeliratok ún. "Firkowich-gyűjteményének" a leningrádi nyilvános könyvtárban. Valószínűleg a kairói genizából jött, ahonnan a gyűjtemény kéziratainak a nagyobb része is származik. Ábrahám Firkowich színes, tizenkilencedik századbeli tudós volt, aki egyedül önmagában is megérdemelne egy függeléket. Nagy tekintély volt ezen a területen, de vakbuzgó karaita is, aki azt akarta bebizonyítani a cári kormánynak, hogy a karaiták különböznek az ortodox zsidóktól és a keresztényeknek nem kellene őket azokkal szemben hátrányosan megkülönböztetni. Ezzel a dicséretes szándékkal megváltoztatott néhányat régi hiteles kézirataiból és sírfelirataiból egyes szavak közbeszúrásával vagy hozzáadásával, hogy azoknak karaita beállítást adjon, így a hosszú verziót, minthogy Firkowich kezén ment át, bizonyos bizalmatlansággal fogadták, amikor a halála után más kéziratok kötegében az orosz történész, Harkavi a gyűjteményben megtalálta. Harkavinak nem voltak illúziói Firkowich megbízhatóságát illetően, mert előzőleg ő maga leplezett le néhányat Firkowich hamisított közbeszúrásaiból. De azért Harkavinak nem voltak kételyei a kézirat régiségét illetően; 1879-ben közölte az eredeti héber szöveget és annak orosz és német fordítását is; elfogadta, mint József levelének korai verzióját, amelyből azután a rövid verzió származott. Harkavi kollégája (és riválisa), Chwolson egyetértett vele, hogy az egész dokumentumot ugyanaz a kéz írta és az nem tartalmaz semmiféle hozzátételt. Végül 1932-ben az orosz tudományos akadémia kiadta Paul Kokovcsov irányadó könyvét, A héber-kazár levelezés a tizedik században, benne József válasza Leningrádban őrzött hosszú verziójának, a Christ Church-beli rövid verziónak és az Akris-féle pamfletnek a faximiléjával. A három szöveg kritikus elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy mind a hosszú, mind pedig a rövid verzió ugyanazon az eredeti szövegen alapul, amelyet általában - bár nem mindig hívebben őriz meg a hosszú verzió.

4.

Kokovcsov kritikai tanulmánya és különösen a kéziratok fakszimiléinek a közreadása gyakorlatilag lezárta a vitát - ami különben is csak a hosszú verziót érintette, de Haszdáj levelét és a válasz rövid verzióját nem.

Az eltérő vélemény hangja váratlan helyről hangzott el. 1941-ben Poliak kockáztatta meg azt az elméletet, hogy a kazár levelezés, ha nem egészében hamisítvány, de költött mű, amit a tizedik században írtak azzal a céllal, hogy terjesszék az információt a zsidó királyságról vagy hogy propagandát csináljanak neki. (Nem írhatták később, mint a tizenegyedik században, minthogy - amint láttuk - rabbi Barzillai 1100 körül olvasta a levelezést és Ibn Daud 1161-ben idézett belőle.) Ezt az első pillantásra tetszetős elméletet hatásosan döntötte meg Landau és Dunlop. Landau be tudta bizonyítani, hogy Haszdáj levelét valóban titkára, Menahem ben-Saruk írta, és Dunlop kimutatta, hogy Haszdáj levelében egy csomó kérdést tesz fel Kazáriáról, amelyekre József elmulasztja a választ. Ez biztosan nem a módja egy tájékoztató pamflet írásának:

Nem jön válasz Józseftől arra a kérdésre, hogyan vonul fel a templomba, és hogy a háború hatályon kívül helyezi-e a szombatot... Kifejezetten hiányzik az egyezés a levél kérdései és a válaszban azokra adott felelet között. Ezt alighanem annak a jeléül kell felfogni, hogy ezek való dokumentumok és nem irodalmi kitalálások.

Dunlop folytatja és feltesz egy talpraesett kérdést:

Miért tartalmaz Haszdáj levele, amely jelentősen hosszabb, mint a válasz, olyan, valóban nagyon keveset a kazárokról, ha az volt a cél - amint azt Poliak feltételezi -, hogy népszerű beszámolót adjon Kazáriáról? Ha a levél csak bevezetés a kazárokról szóló információhoz a válaszban, akkor bizony nagyon különös bevezetés, tele Spanyolországról és az Omajjádokról szóló adatokkal, amiknek semmi köze sincs Kazáriához.

Dunlop ezután egy nyelvészeti próbával zárja le a vitát, amely perdöntő módon bizonyítja, hogy a levelet és az arra adott választ két különböző személy írta. A bizonyíték a héber nyelvtan egy jellegzetes sajátságára, az ún. megfordító vav használatára vonatkozik az igeidő meghatározásában. Nem fogom megkísérelni megmagyarázni ezt a bonyolult nyelvtani csalafintaságot,* hanem helyette egyszerűen idézem a táblázatot az eltérő módszerekről, amelyeket a levélben és a hosszú verzióban használtak a befejezett cselekvés jelzésére.

* Az érdeklődő olvasó felvilágosítást kaphat Weingrenn, J.: A Practical Grammot for Classical Hebrew, 2nd ed. (Oxford, 1959) munkájában.

Megfordító vav imperfectummal

Egyszerű vav
perfectummal

Haszdáj levele

48

14

A válasz (a hosszú verzió)

1

95


A válasz rövid verziójában az első módszer (Haszdájé) harminchétszer, a második ötvenszer került alkalmazásra. De a rövid verzió az első módszert többnyire olyan bekezdésekben alkalmazta, ahol a fogalmazás eltér a hosszú verziótól. Dunlop azt mondja, ez annak a következménye, hogy a későbbi spanyol szövegkiadók átírták a hosszú verziót. Kimutatja azt is, hogy Haszdáj levele, amit még spanyol nyelven írt, sok arabizmust tartalmaz (például al-khazar khazár helyett), míg a válaszban ilyesmi nincsen. Végül, ami a levelezés általános jellegét illeti, ezt mondja:

... Úgy látszik, semmi döntőt nem hoztak fel József válaszának eredetibb formájában, a hosszú verzióban annak ténybeli tartalma ellen. A stilisztikai különbség alátámasztja hitelességét. Ez akkora, mint amilyet az ember elvárhat olyan dokumentumokban, amelyek a zsidó világ nagyon távoli részeiből származnak, ahol a kultúra színvonala semmiképpen sem azonos. Talán szabad itt feljegyezni azt az impressziót, hogy a válasz nyelve általában kevésbé mesterkélt, naivabb, mint a levélé.

Összefoglalva: nehéz megérteni, miért vonakodtak régi történészek elhinni, hogy a kazár kagán képes volt lediktálni egy levelet, amikor ismert dolog volt, hogy levelezést folytatott a bizánci császárral (emlékszünk a három solidus értékű pecsétre); vagy hogy kegyes zsidók Spanyolországban vagy Egyiptomban szorgalmasan másolták és megőrizték az üzeneteket a bibliai idők óta egyetlen létező zsidó királytól.


IV. FÜGGELÉK
NÉHÁNY KÖVETKEZTETÉS
(IZRAEL ÉS A DIASZPÓRA)

Bár ez a könyv a múlt történelmével foglakozik, elkerülhetetlen, hogy vonatkozásai legyenek a jelenre és a jövőre.

Először is tudatában vagyok annak a veszélynek, hogy rosszindulatú interpretáció úgy értelmezheti, mint Izrael állam jogának a tagadását a létezésére. Ez a jog azonban nem a zsidó nép hipotetikus eredetén alapul, sem Ábrahámnak Istennel kötött mitológiai szövetségén; a nemzetközi jogon alapul, az Egyesült Nemzetek 1947. évi határozatán Palesztina, az egykori török tartomány, majd brit mandátumi terület felosztásáról egy arab és egy zsidó államra. Bármi legyen is az izraeli polgárok faji eredete és bármilyen illúziót is tápláljanak róla, az államuk de jure és de facto létezik és ezt nem lehet visszacsinálni, hacsak nem népirtással. Anélkül, hogy vitatott kérdésbe bocsátkoznék, ehhez még hozzá lehet tenni, mint történelmi tényt, hogy Palesztina felosztása egy évszázadon át tartó békés zsidó bevándorlás és úttörő erőfeszítés eredménye volt, ami megteremtette az erkölcsi igazolást az állam jogszerű létezésére. Hogy népének a kromoszómái kazár vagy szemita, római vagy spanyol eredetű géneket tartalmaznak-e, irreleváns és nem érinti Izrael jogát a létére - sem bármilyen zsidó vagy nem-zsidó civilizált személy morális kötelezettségét arra, hogy ezt a jogot megvédje. A bennszülött izraeli polgár szüleinek vagy nagyszüleinek a földrajzi eredete is feledésbe merül a bugyborékoló faji olvasztótégelyben. Az ezer év előtti kazárinfúzió, bármilyen lenyűgöző légyen is, a modern Izrael számára irreleváns.

A zsidók, akik lakják, tekintet nélkül tarka származásukra, rendelkeznek egy nemzet alapvető követelményeivel: saját ország, közös nyelv, kormány és hadsereg. A diaszpóra zsidói a nemzeti létnek ezek a követelményei közül egyikkel sem rendelkeztek. Ami őket, mint külön kategóriát, elválasztja a nem-zsidóktól, akik között élnek, a deklarált vallásuk, akár gyakorolják azt, akár nem. Ebben van az alapvető különbség az izraeliek és a diaszpóra zsidói között. Az előbbiek egy nemzeti identitást szereztek, az utóbbiakat csak a vallásuk jelöli meg zsidóként, nem a nemzetiségük, nem a fajuk.

Ez azonban tragikus paradoxont teremt, mert a zsidó vallás - nem úgy, mint a kereszténység, a buddhizmus vagy az iszlám - magában foglalja egy történelmi nemzet, egy kiválasztott faj tagságát is. Minden zsidó ünnep a nemzeti történelem egy eseményéről emlékezik meg: a kivonulásról Egyiptomból, a makkabeusok felkeléséről, a zsarnok Hámán haláláról, a templom lerombolásáról. Az ótestamentum mindenekelőtt egy nemzet történelmének az elbeszélése; a monoteizmust adta a világnak, de a krédója inkább törzsi, mint egyetemes. Minden ima és rituális szertartás egy régi faj tagságát nyilatkoztatja ki, ami automatikusan különíti el a zsidót annak a népnek a faji és történelmi múltjától, amelyik között él. A zsidó vallás, amint azt 2000 év tragikus történelme megmutatta, nemzeti és társadalmi vonatkozásban önmagát különíti el. Különválasztja a zsidókat és kihívást jelent arra, hogy különválasszák őket. Automatikusan teremti meg a fizikai és kulturális gettókat. Átformálja a diaszpóra zsidóit egy álnemzetté a nemzeti lét attribútumai és kiváltságai nélkül, amelyet hiedelmeknek egy rendszere tart lazán össze; ez faji és történelmi premisszákon alapul, amelyekről kiderül, hogy illuzórikusak.

Az ortodox zsidóság egy eltűnő félben lévő kisebbség. Vára Kelet-Európa volt, ahol a náci őrjöngés a tetőpontját érte el és szinte teljesen eltörölte őket a föld színéről. A nyugati világban szétszórt túlélőinek már nincs sok befolyása, míg Észak-Afrika, Jemen, Szíria és Irak ortodox közösségeinek a zöme Izraelbe emigrált, így az ortodox zsidóság a diaszpórában kihalófélben van és a felvilágosult vagy agnosztikus zsidók azok, akik fenntartják a paradoxont, lojálisan ragaszkodva álnemzeti státuszokhoz abban a meggyőződésben, hogy kötelességük megőrizni a zsidó tradíciót.

Azonban nem könnyű meghatározni, mit jelent a "zsidó tradíció" kifejezés annak a felvilágosult többségnek a szemében, amelyik elutasítja az ortodoxia kiválasztott faj doktrínáját. Ettől a doktrínától eltekintve az ótestamentum egyetemes üzenete - az egyetlen és láthatatlan Isten trónra emelése, a tíz parancsolat, a héber próféták erkölcsi világképe, a közmondások és zsoltárok - bekerült a judeo-hellén-keresztény tradíció főáramába, zsidóknak és nem-zsidóknak egyaránt közös tulajdonává lett.

Jeruzsálem lerombolása után a zsidóknak nem volt többé saját nyelvük és világi kultúrájuk. A héber, mint nemzeti nyelv átadta a helyét még a keresztény éra kezdete előtt az arameusnak; a zsidó tudósok és költők Spanyolországban arabul, utóbb másutt németül, lengyelül, oroszul, angolul, franciául írtak. Egyes zsidó közösségek kialakították a saját dialektusukat mint a jiddis és a ladino, de egyik sem produkált, egyik sem teremtett olyan alkotásokat, amelyek foghatók lennének azokhoz a jelentős művekhez, amelyekkel a zsidók a német, az osztrák-magyar vagy az amerikai irodalomhoz járultak hozzá.

A diaszpóra kifejezetten zsidó irodalmi aktivitása teológiai volt. De azért a talmud, a kabala, a bibliamagyarázatok vaskos kötetei a kortárs zsidó nyilvánosság előtt gyakorlatilag ismeretlenek, noha azok - hogy még egyszer megismételjük - az egyedüli maradványai a kifejezetten zsidó tradícióknak, ha van ennek a kifejezésnek valami konkrét jelentése, az utóbbi két évezredben. Az egyes zsidók filozófiai, tudományos és művészeti teljesítményei hozzájárultak házigazda-nemzetük kultúrájához, de ezek nem képviselnek egy közös kulturális örökséget vagy a hagyományok autonóm halmazát.

Összefoglalva, napjaink zsidóinak nincsen közös kulturális tradíciója, csak bizonyos, a gettó traumás élményeiből eredő társadalmi örökségből és a vallásból származó szokásaik és viselkedési formáik; a vallásból, amelyet a többség nem gyakorol, és amiben nem hisz, de ami mindazonáltal egy ál-nemzeti státuszt ruház reájuk. Nyilvánvaló, hogy - amint azt másutt kifejtettem - a paradoxon hosszú lejáratú megoldása csak a kivándorlás lehet Izraelbe vagy a fokozatos asszimiláció a gazdanemzethez. A holocaust alatt ez a folyamat teljes lendületben volt; és 1975-ben a Time Magazine arról számolt be, hogy az amerikai zsidók "nagymértékben hajlamosak arra, hogy a hitükön kívül házasodjanak; valamennyi házasságkötésnek közel egyharmada vegyesházasság."

A zsidóság faji és történelmi üzenete, noha illúzión nyugszik, mégis hosszan ható befolyást gyakorol, mint egy hatalmas érzelmi törés hat, ami a törzsi hűségre apellál. Ez az az összefüggés, amelyben a tizenharmadik törzs az ősi történelemben fontossá válik a diaszpóra zsidói számára. De, amint már mondottuk, a modern Izrael számára, amely megszerezte a valódi nemzeti identitását, ez lényegtelen. Talán szimbolikusnak lehet tekinteni, hogy Ábrahám Poliak, a történelem professzora a Tel-Aviv-i egyetemen és kétségtelenül izraeli hazafi jelentősebb hozzájárulást nyújtott az ismereteinkhez a zsidóság kazár eredetéről, aláaknázva a legendát a kiválasztott fajról. És az is fontos, hogy a bennszülött izraeli szobra fizikai és szellemi vonatkozásában a teljes ellentétét képviseli a gettóban kitenyésztett "tipikus zsidónak".