Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

II. AZ ÁTTÉRÉS

1.

"A héberek vallása" írja Bury "mélységes hatást gyakorolt az iszlám vallásra, és a kereszténység alapja volt; szórványosan akadtak, akik áttértek reá; de a kazárok áttérése Jehova fel nem hígított vallására egyedülálló a történelemben."

Mi volt ennek az egyedülálló eseménynek az indítéka? Nem könnyű egy kazár hercegnek a bőrébe bújni - amit páncél takart. De ha a hatalmi politika kategóriáiban gondolkozunk, ami minden korokon át lényegében ugyanazoknak a szabályoknak engedelmeskedik, úgy egy meglehetősen plauzibilis analógia kínálkozik.

A nyolcadik század elején a világ két szuperhatalom között polarizálódott, amelyek a kereszténységet és az iszlámot reprezentálták. Ideológiai tanaikat hatalmi politikájukkal kovácsolták össze a propaganda, a felforgatás és a katonai hódítás klasszikus módszereivel. A kazár birodalom egy harmadik erőt reprezentált, amelyik mindkettőjükkel egyenrangúnak bizonyult, akár mint ellenség, akár pedig mint szövetséges. Azonban függetlenségét csak úgy tarthatta fenn, hogy sem a kereszténységet, sem az iszlámot nem fogadta el, mert akár ez, akár az a választás automatikusan alárendelte volna a római császár vagy a bagdadi kalifa autoritásának.

Egyik udvar részéről sem hiányzott az igyekezet, hogy a kazárokat a keresztény vagy az iszlám vallásra térítsék meg, de minden törekvésük csak diplomáciai udvariaskodások cseréjét, dinasztikus házasságkötéseket és kölcsönös önérdeken alapuló változékony katonai szövetségeket eredményezett. A kazár királyság katonai erejében és a vazallus törzsek hátországában bízva el volt tökélve, hogy megőrzi a pozícióját, mint a harmadik hatalom, a sztyeppék el nem kötelezett népeinek a vezetője.

Ugyanakkor szoros kapcsolatuk Bizánccal és a kalifátussal arról győzte meg a kazárokat, hogy primitív sámánizmusuk nem csupán barbár és túlhaladott, összehasonlítva a nagy monoteista vallásokkal, de képtelen is megadni vezetőinek azt a szellemi és törvényes tekintélyt, aminek a két teokrata világhatalom uralkodói örvendenek. De az áttérés akár az egyik, akár a másik hitre alárendeltséget jelentett volna, a függetlenség végét és így meghiúsította volna a célkitűzésüket. Mi lehetett volna logikusabb, mint egy harmadik vallást választani, amely nincs elkötelezve a kettő közül egyik nagyhatalomnak sem, hanem mindkettőnek a tiszteletre méltó alapját képezi?

A döntés nyilvánvaló logikája persze az utólagos bölcsesség csalóka világosságának az eredménye. A valóságban az áttéréshez a judaizmusra zseniális döntésre volt szükség. De mind az arab, mind pedig a héber források az áttérés történésére vonatkozólag, még ha a részletekben eltérnek is, az imént kifejtett megfontolás vonalára mutatnak rá. Hogy ismét Buryt idézzük:

Nem lehet kétséges, hogy az uralkodót politikai megfontolások indították a judaizmus felvételére. A mohamedánizmus elfogadásával a kalifátustól került volna egyházi függőségbe, aki igyekezett hitét ráerőszakolni a kazárokra, a kereszténységben pedig az a veszély volt, hogy a római birodalom egyházi vazallusává válik. A judaizmus tekintélyes volt a szent könyvekkel, amelyeket mind a mohamedánok, mind a keresztények tiszteltek; felemelte őt a pogány barbárok fölé és biztosította a kalifa és a császár beavatkozása ellen. De nem fogadta el a körülmetéléssel együtt a zsidó kultusz intoleranciáját. Hagyta, hogy népének a tömegei megmaradjanak pogányságukban és imádják a bálványaikat.

Noha a kazár udvar áttérésének kétségtelenül politikai indítéka volt, képtelenség lenne azt gondolni, hogy máról holnapra, vakon fogadtak el egy vallást, amelynek a tanításai ismeretlenek voltak számukra. A valóságban jól ismertek zsidókat és vallási szertartásaikat már legalább egy évszázaddal az áttérés előtt a menekülők folyamatos áramlásából a bizánci vallásüldözések következtében és kisebb mértékben a kisázsiai országokból, amelyeket az arabok hódítottak meg. Tudjuk, hogy Kazária viszonylag civilizált ország volt Észak barbárjai között és nem volt elkötelezve egyik harcos hitvallásnak sem, így a természetes mennyország lett a bizánci uralom alatt élő zsidók periodikus exodusa számára, akiket az erőszakos megkeresztelés és egyéb sanyargatás fenyegetett. Az üldözés különböző formái L Justiniánnal (527-565) kezdődtek és különösen elvetemült formát öltöttek Heraclius alatt a hetedik, III. Leó alatt a nyolcadik, Basil és IV, Leó alatt a kilencedik, Romanus alatt a tizedik században, így III. Leó, aki a kazároknak a judaizmusra való áttérését közvetlenül megelőző két évtizedben uralkodott, "egy csapásra kívánta megszüntetni a visszásságot (a zsidók megtűrt státusát), amennyiben elrendelte, hogy minden zsidót meg kell keresztelni." Ámbár a rendelkezés végrehajtása nagyrészt hatástalannak tűnik, ez mégis jelentős számú zsidó meneküléséhez vezetett Bizáncból. Maszudi írja:

Ebben a városban (Khazarán-Itil) mozlimok, keresztények, zsidók és pogányok élnek. Zsidó a király, a kísérete és az ő fajtája.* A kazárok királya már Harun al-Rasid** kalifátusa alatt lett zsidóvá és csatlakoztak hozzá zsidók az iszlám minden országából és a görögök országából (Byzantium). A görögök akkori királya a hedzsra 332 évében (943-944) térítette erőszakkal a zsidókat a kereszténységre... így sok zsidó menekült a görögök országából Kazáriába ...

* azaz a "fehér kazárok" törzse, lásd fenn I. 3.

** azaz 786 és 809 között; de általában úgy vélik, hogy Maszudi egy kényelmes történelmi tájékozódási időmegjelölést használt és az áttérés 740 körül történt.

Az idézet utolsó két mondata olyan eseményekre vonatkozik, amelyek a kazárok áttérése után kétszáz évvel történtek és azt mutatja, hogy menynyire kitartóan követték egymást az üldözés hullámai évszázadokon át. De a zsidók ugyanilyen kitartóak voltak. Sokan eltűrték a kínzást, és azok, akiknek nem volt elég erejük az ellenállásra, utóbb visszatértek a hitükhöz - "mint kutyák a hányadékukhoz" - amint azt egy keresztény krónikás kecsesen írta. Hasonlóan pittoreszk egy héber író leírása az erőszakos megkeresztelés módszeréről, amit Basil császár alatt alkalmaztak Orla zsidó közösségével szemben Dél-Olaszországban.

Hogyan kényszerítették őket? Mindenkit, aki visszautasította, hogy elfogadja tévhitüket, egy olajmalomban fából készült prés alá helyeztek és préselték azonmódon, ahogyan az olajbogyókat préselik a malomban.

Egy másik héber forrás megjegyzi az üldözésről Romanus császár alatt (ő az a "görög király", akire Maszudi hivatkozik): "És utána következik majd egy király, aki nem elpusztítással üldözi őket, hanem kegyesen kiűzi őket az országból."

Az egyetlen kegyelem, amit azoknak a számára nyújtott a történelem, akik a meneküléshez folyamodtak, vagy akiket kiűztek, Kazária létezése volt mind az áttérés előtt, mind pedig utána. Előtte a menekültek mennyországa volt, utána meg valamiféle nemzeti otthon. A menekültek egy magasabb kultúra termékei voltak és kétségtelenül tényezői lettek annak a kozmopolita, toleráns szemléletmódnak a kialakításában, ami akkora benyomást gyakorolt az arab krónikásokra, amint azt az előbb idéztük. Befolyásuk - és kétségtelenül hittérítő buzgalmuk is* - elsősorban és főként az udvarra és a vezető előkelőségekre érvényesült. Térítő igyekezetükben minden bizonnyal kombinálták a teológiai érveket és a messiánisztikus jóslatokat annak az éléslátású felbecsülésével, milyen politikai előnyök származnának a kazárok számára egy "semleges" vallás elfogadásából.

* Ez olyan korszak volt, amikor a hitetlenek megtérítése erőszakkal vagy rábeszéléssel volt a legfőbb törekvés. Hogy a zsidók is átadták magukat ennek az igyekezetnek, mutatja az a tény, hogy Justinian uralkodása óta a bizánci törvény szigorú büntetéssel fenyegette meg azt, aki keresztényeket a zsidó hitre igyekezett téríteni, míg a zsidók számára, akik a keresztény hitre áttérteket "zaklatták", a büntetés a tűzhalál volt (Sharf. 24. oldal).

A száműzöttek bizánci művészetet és kézművességet is hoztak magukkal, valamint a földművelés és az ipar fejlettebb módszereit, és a szögletes héber ábécét. Nem tudjuk, hogy milyen írásmódot használtak a kazárok azelőtt, de Ibn Nádim Fihrist-je, egy 987 körül írt általános bibliográfia arról tájékoztat, hogy a kazárok ebben az időben a héber ábécét használták. Ez kettős célt szolgált: a tudományos eszmecserét héberben (a középkori Nyugat latinjának az analógiájaként) és az írott ábécét a Kazáriában beszélt különböző nyelvek számára (a latin ábécé használatának analógiájaként a különböző nyelvjárások számára Nyugat-Európában). Úgy látszik, hogy a héber ábécé Kazáriából átterjedt a szomszédos országokba, így Chwolson számol be arról, hogy nem sémi nyelven (vagy talán két különböző nem sémi nyelven) héber betűkkel írott sírfeliratokat találtak Phangoria és Parthenit két sírkövén a Krímben; ezeket mindmáig nem fejtették meg.* (A Krím időnkint - amint láttuk - kazár uralom alatt állott; de volt egy régen kialakult zsidó közössége és a feliratok időben megelőzhették az áttérést.) Egyes héber betűk (a sin és a cadi) megtalálták az útjukat a cirill ábécébe, ezenfelül sok lengyel ezüstérmét találtak a tizenkettedik és tizenharmadik századból, amelyek héber betűkkel írott lengyel feliratokat hordtak (úm. Leszek krol Polski - Leszek, Lengyelország királya), latin betűs feliratú érmékkel együtt. Poliak magyarázata: "Ezek az érmék minden kétséget kizáró bizonyítékai a héber ábécé elterjedésének Kazáriából a szomszédos szláv országokba. Ezeknek az érméknek a használata semmilyen vallási kérdéssel nem volt összefüggésben. Az érméket azért verték így, mert a lengyel nép közül sokan inkább voltak az ilyen típusú íráshoz szokva, mint a latin írásmódhoz és nem tekintették azokat jellegzetesen zsidónak."

* Ezek a feliratok egy külön kategóriát képeznek, függetlenek Firkovitsnak a történészek között hírhedt hamisításaitól (lásd a III. függeléket).

Így, bár az áttérést kétségtelenül opportunista indítékok inspirálták - mint fortélyos politikai manővert agyalták ki - nyomában olyan kulturális fejlődés alakult ki, amit a kezdeményezői nem láthattak előre. A héber ábécé volt a kezdet; három évszázaddal később a kazár állam hanyatlását a messiási cionizmus ismétlődő kitörései jelzik olyan ál-messiásokkal, mint Dávid el-Roi (Disraeli egy regényének a hőse), ami eleve reménytelen fegyveres vállalkozásokhoz vezetett Jeruzsálem visszafoglalására.*

* Lásd alább IV. 11.

Az araboktól 737-ben elszenvedett vereség után a kagánt kényszerítették az iszlám vallás elfogadására, ez azonban csak formális volt, amit haladéktalanul vissza is vontak, és ami nyilvánvalóan semmilyen nyomot nem hagyott vissza a népében. Ezzel szemben önkéntes áttérése a zsidó hitre mély és maradandó hatású volt.

2.

Az áttérés körülményeit legenda homályosítja el, de a legfontosabb arab és héber beszámolók az alapvető vonásokban megegyeznek.

Al-Maszudi beszámolója a zsidó uralomról Kazáriában, amit már előbb idéztünk, egy előző művére való utalással végződik, amelyben az áttérés körülményeiről ad leírást. Maszudinak ez az előző műve elveszett; de van két beszámoló, amely ezen az elveszett könyvön alapul. Az első, amit Dimanszki írt 1327-ben, megismétli, hogy Harun ál Rasid idejében a bizánci császár kivándorlásra kényszerítette a zsidókat; ezek az emigránsok jutottak el Kazárországba és ott "egy intelligens, de műveletlen fajtát találtak. Ezeknek ajánlották fel a vallásukat. A bennszülöttek ezt jobbnak találták, mint sajátjukat és elfogadták azt."


A másik, sokkal részletesebb beszámoló al-Bakri Könyv a királyságokról és az utakról című művében található (tizenegyedik század):

A kazárok királya - aki előzőleg pogány volt - áttérésének a magyarázata a zsidó hitre a következő. Ö felvette a kereszténységet.* Azután felismerte ennek hamis voltát és ezt a dolgot, ami nem hagyta nyugodni, megbeszélte egyik magas tisztségviselőjével. Ez pedig így szólt hozzá: Óh király, azok, akik szent írások birtokában vannak, három csoportba tartoznak. Idézd meg őket magadhoz és kérd meg őket, hogy fejtsék ki az álláspontjukat, azután kövesed azt, aki az igazság birtokában van. így elküldött a keresztényekhez egy püspökért. Volt a királynál egy zsidó, ügyes a vitában, aki disputába bocsátkozott vele. Azt kérdezte a püspöktől: "Mit mondasz Mózesről, Amram fiáról és a tóráról, ami kinyilatkoztatott neki?" A püspök válaszolt: "Mózes próféta és a tóra az igazat mondja." Akkor a zsidó így szólt a királyhoz: "Ö már elismerte az én hitem igazságát. Most kérdezd meg őt, hogy ő miben hisz?" így a király megkérdezte őt és ő így válaszolt: "Én azt mondom, hogy Jézus, Mária fia a messiás, ő az Ige, és ő nyilatkoztatta ki a misztériumot Isten nevében." Ekkor azt mondta a zsidó a kazárok királyának: "Ö olyan tant hirdet, amelyet én nem ismerek, míg ő elfogadja az én állításomat." De a püspök nem volt erős a bizonyításban. Azután a király egy mozlimért küldött, és egy okos, tudós embert küldtek hozzá, aki erős volt érvekben. De a zsidó felbérelt valakit, aki odautazás közben megmérgezte és így meghalt, így sikerült a zsidónak megnyerni a királyt a hite számára és az elfogadta a judaizmust.

* Amennyire ismeretes, egyetlen más forrás sem tesz erről említést. Ez elviselhetőbb helyettesítése lehet a mozlim olvasó számára annak, hogy a kagán a judaizmus előtt rövid időn át az iszlám vallást fogadta el.

Az arab történésznek minden bizonnyal megvolt a képessége, hogy megcukrozza a keserű pirulát. Ha a mozlim tudós részt vehetett volna a vitában, ő is beleesett volna ugyanabba a csapdába, mint a püspök, minthogy mind a ketten elfogadták az ótestamentumot, míg a korán és az új-testamentum védelmezője kettő az egyhez arányban le lett volna szavazva. Az, hogy a király helyeselte ezt az okfejtést, szimbolikus jelentőségű: csak olyan tanokat hajlandó elfogadni, amiben mind a hárman egyetértenek - ez a közös nevezőjük - és elutasítja, hogy elkötelezze magát a rivális igények bármelyikének, amelyik elmarad e mögött. Itt van ismét az el nem kötelezett világ elve a teológiára alkalmazva.

A történet egyben utal arra is, hogy a zsidó befolyás a kazár udvarra már a formális áttérés előtt is erős volt, hiszen a püspökért és a mozlim tudósért "küldeni kellett", míg a zsidó már "vele (a királlyal) volt."

3.

Most az áttérésre vonatkozó fő arab forrásról - Maszudi és kompi-lálói - a fő zsidó forráshoz fordulunk. Ez az ún. kazár levelezés; levélváltás héber nyelven Haszdáj Ibn Saprut, a cordobai kalifa főminisztere és József, a kazárok királya - vagy inkább ezeknek az írnokai között. A levelezés hitelessége vita tárgya volt, ma már azonban általánosan elfogadott, figyelembe véve későbbi leíróinak a kiszámíthatatlanságát.*

* A vita összefoglalása a III. függelékben található.

A levélváltás nyilvánvalóan 954 után és 961 előtt folyt, vagyis nagyjából abban az időben, amikor Maszudi írt. Hogy a jelentőségét megfelelően értékeljük, néhány szót kell szólnunk Haszdáj Ibn Saprut - a zsidók spanyolországi "aranykorának" (900-1200) talán legragyogóbb alakjának - személyiségéről.

929-ben, III. Abd el Rahman-nak, az omajjád dinasztia tagjának sikerült az Ibériai-félsziget déli és központi részén egyesíteni a mór birtoklás alatt álló területeket és megalapítani a nyugati kalifátust. Fővárosa, Cordoba az arab Spanyolország dicsősége lett, az európai kultúra gócpontja - 400 000 kötetes katalogizált könyvtárával

Haszdáj 910-ben született Cordobában, mint egy előkelő zsidó család sarja. A kalifa figyelmét először, mint gyakorló orvos vonta magára néhány figyelemre méltó, sikeres gyógykezelés hírével. Abd el Rahman udvari orvosának fogadta és annyira megbízott a véleményében, hogy Haszdáj t először az állam pénzügyeinek a rendezésével, azután a külügyminiszter feladatával és nehéz diplomáciai problémák megoldásával bízta meg az új kalifátus bonyolult kapcsolataiban Bizánccal, Ottó német császárral, Kasztíliával, Navarrával, Arragonnal és Észak-Spanyolország más keresztény királyságaival. Haszdáj az igazi uomo universale évszázadokkal a renaissance előtt, aki az államügyek intézése közben is talált időt arra, hogy orvosi könyveket arab nyelvre fordítson, hogy Bagdad tudós rabbijaival levelezzen, és mecénásként támogasson héber grammatikusokat és költőket.

Nyilvánvalóan felvilágosult, de vallásos zsidó volt, aki felhasználta diplomáciai kapcsolatait, hogy a világ különböző részein szétszórt zsidó közösségekről információt gyűjtsön és hogy közbenjárjon az érdekükben, amikor csak lehetséges. Különösen nyugtalanította a zsidóüldözés a bizánci birodalomban Romanus alatt (lásd fenn, 1.). Szerencsére jelentős befolyással rendelkezett a bizánci udvarban. Ez alapvetően érdekelt volt abban, hogy biztosítsa Cordoba jóindulatú semlegességét Bizáncnak a Kelet mozlimjai ellen folytatott hadjárata idején. Haszdáj, aki a tárgyalásokat vezette, felhasználta az alkalmat, hogy közbenjárjon a bizánci zsidóság érdekében, nyilvánvalóan sikerrel.


Saját beszámolója szerint Haszdáj egy független zsidó királyság létezéséről először néhány kereskedőtől a perzsiai Khuraszan városából értesült, de kételkedett az elbeszélésük valóságában. Utóbb kérdezősködött a Cordobába érkezett bizánci diplomáciai misszió tagjaitól és ezek megerősítették a kereskedők elbeszélését, közölve jelentős mennyiségű ténybeli adatot is a kazár királyságról, beleértve a jelenlegi király, József nevét is. Ezután határozta el, hogy követeket küld egy levéllel József királyhoz.

A levél (amit később részletesen meg fogunk beszélni) kérdéseknek a listáját tartalmazta a kazár államról, annak népéről, a kormányzás módjáról, a fegyveres erőkről és így tovább - és érdeklődött afelől is, hogy a tizenkét törzs közül József melyikbe tartozik. Ez azt látszik jelezni, Haszdáj úgy gondolta, a kazár zsidók - mint a spanyol zsidók - Palesztinából származnak és talán éppen az egyik elveszett törzset jelentik. József, minthogy nem zsidó származású, persze nem tartozhatott egyik törzshöz sem; Haszdájhoz írott válaszában, amint majd látni fogjuk, egy ettől eltérő genealógiát ad meg, de fő igyekezete az volt, hogy Haszdájnak részletes - noha legendás - beszámolót adjon az áttérésről, ami két évszázaddal előbb történt, és hogy milyen körülmények vezettek ehhez.

József beszámolója ősének, Bulán királynak, a nagy hódítónak és bölcs embernek a magasztalásával kezdődik, aki "kiűzte a varázslókat és a bálványimádókat az országból." Ezt követően egy angyal jelent meg Bulán királynak álmában és arra intette őt, hogy az egyetlen igaz Istent imádja és azt ígérte, hogy cserébe az "megáldja és megsokasítja Bulán ivadékait és kezébe adja ellenségeit, és királyságát a világ végezetéig fenn fogja tartani." Ezt persze a genezis frigy kötés-története inspirálta; és ez magában foglalja azt is, hogy a kazárok is igényt tartottak a kiválasztott nép státusára, amelyik megkötötte a maga szövetségét az Úrral, noha nem voltak Ábrahám ivadékainak a leszármazottai. Ezen a ponton azonban József elbeszélése váratlan fordulatot vesz. Bálán király kész szolgáim a Mindenhatót, de felemlít egy nehézséget:

Te tudod, Uram, szívemnek titkos gondolatait és kutattad a vesémet, hogy megbizonyosodjál, én bízom benned; de a népnek, amely felett uralkodom, pogány a lelke, és nem tudom, fognak-e hinni nekem. Ha kedvezést és könyörületet nyertem a Te szemedben, úgy könyörgök, jelenj meg a Nagy Hercegüknek és tedd, hogy ő támogasson engem.

Az Örökkévaló teljesítette Bulán kérését és megjelent ennek a hercegnek álmában, és amikor az reggel felébredt, eljött a királyhoz és elmondta neki...

Sem a genezisben, sem az arab beszámolókban nincsen semmi említés az áttérés történetében a nagy hercegről, akinek a beleegyezését el kell nyerni. Ez félreérthetetlen utalás a kazár kettős királyságra. A "Nagy Herceg" nyilvánvalóan a bek; de az sincs kizárva, hogy a "király" volt a bek és a "herceg" volt a kagán. Ehhez járul még az is, hogy arab és örmény források szerint ama kazár seregek vezérének, amelyek 731-ben (azaz néhány évvel az áttérés feltételezett dátuma előtt) megtámadták Transzkaukázust, "Bulkhan" volt a neve.

József levele azzal folytatódik, hogy elmondja, miként jelent meg az angyal ismét a királynak álmában és meghagyta neki, hogy építsen templomot az Úr lakhelyéül, mert "az ég és az egek az ég felett nem elég nagy, hogy magában tartson engem". Bulán király bátortalanul azt válaszolja, hogy nincs elég aranya és ezüstje, ami egy ilyen vállalkozáshoz szükségeltetik. "Noha az a vágyam és kötelességem, hogy végrehajtsam azt." Az angyal biztosítja afelől, hogy minden, amit tennie kell, csupán annyi, hogy vezesse a seregeit Dariélába és Ardabilba Örményországban, ahol az ezüst és az arány kincse reá vár. Ez jól illeszkedik Bulán vagy Bulkhan rablóhadjáratához az áttérés előtt, és az arab forrásokhoz is, amelyek szerint a kazárok kezén voltak egy időben ezüst- és aranybányák a Kaukázusban. Bulán így cselekszik, ahogy az angyal mondta neki, győzedelmesen tér vissza a zsákmánnyal és felépít "egy frigysátrat, felszerelve egy frigyszekrénnyel, egy gyertyatartóval, egy oltárral és kegyszerekkel, amelyeket mind a mai napig megőriztek és most is az én (József király) birtokomban vannak."

József levele amit a tizedik század második felében írt, több, mint kétszáz évvel azok az események után, amelyeket leírni kíván, nyilvánvalóan keveréke tényeknek és legendáknak. Leírása a templom hiányos felszereléséről és a megőrzött relikviák szegénysége kirívóan elüt országa jelenlegi prosperitásának a leírásától a levél más részeiben. Számára ősének, Bulannak a napjai távoli antikvitásnak tűnnek, amikor a szegény, de erényes királynak nem volt elég pénze, hogy felépítse a frigysátrat, ami végül is csak egy sátor volt.

De hát József levele eddig a pontig csupán előjátéka az áttérés igazi drámájának, aminek a leírását ezután folytatja. A bálványimádás elvetése az egyetlen igaz Isten javára" csupán az első lépes volt, ami meg nyitva hagyta a választást a három egyistenhívő vallás között. Végül is ez az, amit József levelének folytatása magába foglalni látszik:

Ezek a fegyvertények (Örményország inváziója) után Bulan király híre minden országba eljutott. Édom (Bizánc) királya és az ishma-elim (a mozlimok) királya hallotta a híreket és küldöttséget indított hozzá dús ajándékokkal, pénzzel és tanult emberekkel, hogy a maguk hitére térítsék meg őt; de a király bölcs volt és egy nagy tudású és eszes zsidóért küldött és összehozta hármukat, hogy vitassák meg a tanaikat.

Így ismét itt van a másik agytröszt vagy kerekasztal-konferencia, éppen úgy, mint Maszudinál, azzal a különbséggel, hogy a muszlimot előtte nem mérgezték meg. De az érvek mintája ugyanaz. Hosszú és meddő vita után a király három nappal elnapolja a találkozót, ami alatt a vitázóknak időt hagynak, hogy ki-ki a maga sátrában várjon a sorára Azután a király visszatér egy cselfogáshoz. A vitázókat egyenkint rendeli magához. A kereszténytől megkérdezi, hogy a másik két vallásból melyik van közelebb az igazsághoz és a keresztény azt válaszolja, hogy a zsidóké. A mozlimot is ugyanaz a kérdés elé állítja és ugyanazt a választ kapja. A semlegességi politika ismét egyszer győzedelmeskedik.

Ennyit az áttérésről. Mi egyebet tudunk meg a híres "kazár levelezésből"?

Vegyük először Haszdáj levelét. Egy héber verssel kezdődik, az akkor divatos piyut szokása szerint; rapszodikus versforma, ami rejtett utalásokat vagy talányokat tartalmaz és gyakran akrosztichon. A költemény magasztalja a címzett József király katonai diadalait; a sorok kezdőbetűi akrosztichont képeznek és kiadják Haszdáj bar Izsák bar Ezra bar Saprut teljes nevet, amit Menahem ben-Saruk neve követ. Ez a Menahem híres héber költő volt szótárszerkesztő és grammatikus, Haszdáj titkára és pártfogoltja. Nyilván ő kapta a feladatot, hogy írja meg a levelet József királynak a legvirágosabb stílusban és ő élt az alkalommal, hogy megörökítse magát, odatéve a maga nevét az akrosztichonba pártfogójának a neve után. Menáhem ben Saruk számos más műve is fennmaradt és nem kétséges, hogy Haszdáj levele az ő műve.*

* Lásd a III. függeléket.

A költemény, az üdvözlés és a diplomácia szóvirágai után a levél színpompás leírását adja a mór Spanyolország prosperitásának és a zsidók boldogító körülményeinek Abd ál Rahman kalifa uralma alatt, "amihez hasonlót soha nem ismertek... És így a gazdátlan bárány gondozásába került, üldözőjének karjait megbénították, és az igát levették róla. Az országot, amelyben élünk, héberül Szefarad-nak hívják, de az itt lakó izmaeliták al-Andaluznak nevezik."

Ezután Haszdáj beszámol arról, hogyan hallott először Khuraszan-i kereskedőktől a zsidó királyság létezéséről, azután, már részletesebben bizánci küldöttektől és elbeszéli, mit mondtak neki ezek a küldöttek:

Kikérdeztem őket (a bizánciakat) erről és ők azt felelték, hogy ez igaz és hogy a királyság neve al-Khazar. Konstantinápoly és ez az ország között tizenöt napos út a tengeren,* de azt mondták, hogy a szárazföldön sok más nép van köztünk és köztük. Az uralkodó király neve József. Hajók érkeznek hozzánk az ő országukból, halat hoznak, szőrmét és mindenféle árut. Szövetségben állnak velünk és mi nagyra becsüljük őket. Követségeket és ajándékokat cserélünk velük. Ők hatalmasak és van egy erődjük előretolt állásuk és csapataik számára, amelyek időről időre fosztogatásokra törnek ki.**

* Ez valószínűleg az ún. "kazár útvonal''-ra vonatkozott: Konstantinápolyból a Fekete-tengeren át, azután fel a Donon, majd szárazföldi szállítás a Don és a Volga között és le a Volgán, Itilig. (Egy alternatív, rövidebb útvonal volt Konstantinápolyból a Fekete-tenger keleti partjára.)

** Az erőd nyilvánvalóan Sarkel, a Don mellett. "Nagyra becsüljük őket" összhangban van Bíborbanszületett Konstantin passzusával a különleges pecsétről aranyból, amit a kagánnak szóló leveleken használnak. A Spanyolországba küldött követség idején Konstantin volt a bizánci császár.

Ez a csipetnyi információ, amit Haszdáj küldött a kazár királynak annak országára vonatkozólag, nyilván egy részletesebb választ kívánt kicsalogatni Józseftől. Ez jó pszichológiára vall: Haszdájnak tudnia kellett, hogy egy téves állítás kritikája könnyebben folyik a tollból, mint egy eredeti ismertetés.

Ezt követően Haszdáj beszámol előző próbálkozásairól, hogy érintkezésbe kerüljön Józseffel. Először egy küldöttet indított útnak, egy bizonyos Izsák bar Náthánt, instrukciókkal, hogy menjen el a kazár udvarba. De Izsák csak Konstantinápolyig jutott el, ahol udvariasan kezelték, de megakadályozták, hogy folytassa útját. (Ez így érthető: ismerve a császárság ambivalens beállítottságát a zsidó királysághoz, biztosan nem állt Konstantinápoly érdekében, hogy megkönnyítsen egy szövetséget Kazária és a cordobai kalifátus között, annak zsidó főminiszterével.) így azután Haszdáj küldötte dolgavégezetlenül tért vissza. De hamarosan új alkalom kínálkozott: a követség érkezése Cordobába Kelet-Európából. Ennek a tagjai között volt két zsidó, Mar Saul és Mar József; ezek felajánlották, hogy elviszik Haszdáj levelét József királyhoz. (Józsefnek Haszdájhoz írt válaszából kiderül, hogy azt egy harmadik személy, egy Izsák ben Eliezer kézbesítette.) Miután részletesen leírta, hogy hogyan került sor ennek a levélnek a megírására, és miképp igyekezett azt eljuttatni, Haszdáj azzal folytatja, hogy egy sor egyenes kérdést tesz fel, amelyek mohó kíváncsiságát tükrözik, hogy minden vonatkozásban minél több információt kapjon Kazárországról, a geográfiájától a szertartások rendjéig, a szombat megszentelésének módjáig. Haszdáj levelének záró passzusa egészen más hangot üt meg, mint a nyitó paragrafus:

Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy ismerjem az igazságot, van-e egy valóságos hely ezen a Földön, ahol a meggyötört Izrael kormányozhatja önmagát, ahol senkinek sem alattvalója. Ha megtudnám, hogy valóban ez az eset, nem haboznék, hogy lemondjak minden tisztségemről, lemondanék magas hivatalomról, elhagynám a családomat, hogy hegyen és völgyön át, vízen és szárazon át utazzak arra a helyre, ahol az én uram, a zsidó király uralkodik... És még van egy kívánságom: tudni szeretném, van-e valami tudomásod a végső csoda (a messiás eljövetelének) lehetséges időpontjáról, akit - országról országra vándorolva - várunk. Szétszórtságunkban meggyalázva és megalázva csendben kell végighallgatnunk azokat, akik azt mondják: "Minden nemzetnek megvan a maga országa, csak egyedül ti nem bírtok ezen a földön egy országnak még az árnyékával sem."

A levél eleje magasztalja a zsidók boldog sorsát Spanyolországban; a vége a száműzetés keserűségét leheli, a cionista szenvedélyt és a messianisztikus reményt. De ez az ellentétes beállítottság mindig is együtt volt jelen a zsidók megosztott szívében egész történelmük folyamán. Ez az ellentmondás Haszdáj levelében még fokozza ennek a valódiságát. Hogy ezt mennyire lehet komolyan venni, mint felajánlkozást arra, hogy a kazár király szolgálatába lépjen, az más kérdés, amire nem tudunk válaszolni.

5.

József király válasza kevésbé csiszolt és megkapó, mint Haszdáj levele. Ez nem is csoda, amint Cassel megjegyzi: "Tudomány és kultúra nem a Volga-parti, hanem a spanyol folyók partján élő zsidók között uralkodott." A válasz legjobban megvilágított része az áttérés története, amit már idéztünk. Nem kétséges, József is íródeákot alkalmazott, hogy megfogalmazza, talán egy Bizáncból menekült tudóst. A válasz mindazonáltal úgy hangzik, összevetve a tizedik század modern államférfiújának választékos szöveglejtésével, mint egy hang az ótestamentumból.

Üdvözlések harsonájával kezdődik, azután megismétli Haszdáj levelének fő tartalmát, büszkén hangsúlyozza: a kazár királyság meghazudtolja, azokat, akik azt állítják, hogy "Juda királyi jogara mindörökre kihullott a zsidók kezéből" és "nincs a földkerekségen sehol egy hely a saját királyságuk számára". Majd ezt követi egy meglehetősen rejtélyes megjegyzés, amely szerint "már atyáinknak is volt baráti levélváltása, amit archívumunkban megőriztünk és a mi öregeink előtt ismert."*

* Ez egy kilencedik századbeli zsidó utazóra, Eldad ha-Dani-ra vonatkozhat. Fantasztikus történeteiben, amelyeket sokat olvastak a középkorban, említést tesz Kazáriáról is; ezt elbeszélése szerint Izrael három elveszett törzse lakja és ezek huszonnyolc szomszédos királyságtól szednek adót. Eldad 880 körül meglátogatta Spanyolországot és vagy ellátogatott, vagy sem Kazárországba. Haszdáj röviden említi őt Józsefnek írt levelében - mintegy azt kérdezve, hogy ugyan mit kezdjen vele.

József ezután azzal folytatta, hogy népének genealógiáját nyújtja. Noha szenvedélyes zsidó hazafi, aki büszke arra, hogy "Juda jogarát" forgatja, mégsem teheti és nem is teszi, hogy szemita származását állítsa. Eredetét nem Sémre, hanem Noé harmadik fiára, Jafetre, vagy még pontosabban Jafet unokájára, Togarmára, valamennyi török törzs ősére vezeti vissza. "Apáink családi nyilvántartásában azt találtuk", jelenti ki József vakmerőén, "hogy Togarmának tíz fia volt és ivadékainak a neve a következő: ujgurok, dursu, avarok, hunok, basilikaiok, tarnyakok, kazárok, zagora, bolgárok, szabirok. Mi a hetediknek, Kazárnak a fiai vagyunk..."

A felsorolt törzsek némelyikének az identitása a héber ábécé betűivel leírva meglehetősen kétes, de ez nem tesz semmit; ebben a genealógiai gyakorlatban a jellemző sajátság a genezisnek az ötvözése a török törzsi tradícióval.*

* Ez ugyanakkor mellesleg megvilágította azt a gyakori állítást is, amely a kazárokat, mint Magóg népét írja le. A genezis X., 2-3 szerint Magóg Togarma legrosszabb indulatú bácsija volt.

A genealógia után József röviden megemlíti elődeinek néhány katonai hódítását, amelyek egészen a Dunáig vitték el őket; ezt követi hosszasan Bulan áttérésének a leírása. "Ettől a naptól kezdve" folytatja József "az Úr erőt adott neki és segítette őt. Ö körülmetéltette magát és a követőit és zsidó bölcsekért küldött, akik a Törvényre oktatták és megmagyarázták neki a parancsolatokat." Ezt követik dicsekvések katonai sikerekről, meghódított népekről stb. és ezután következik egy fontos bekezdés:

Ezek az események után (Bulan) egyik unokája lett a király. Obadiah volt a neve, bátor és tiszteletreméltó férfiú volt, aki megreformálta a kormányzatot, a tradíciónak és a szokásnak megfelelően megerősítette a Törvényt, zsinagógákat és iskolákat épített, Izrael bölcseinek sokaságát gyűjtötte össze, bőkezűen megajándékozta őket arannyal és ezüsttel és magyaráztatta velük a huszonnégy (szent) könyvet, a misnát és a talmudot és a rendet, amelyben a liturgiát kell mondani.

Ez azt jelenti, hogy Bulan után néhány generációval egy vallásos megújhodás vagy reformáció ment végbe (amit lehet, hogy egy coup d'état kísért azon a vonalon, amint azt Artamonov gondolta). Valóban úgy tűnik, hogy a kazárok judaizációja több, egymást követő lépésben történt. Emlékszünk, hogy Bulan király "kiűzte a varázslókat és a bálványimádókat" még mielőtt az angyal megjelent neki; azután kötötte meg a szövetséget az igaz Istennel", mielőtt eldöntötte volna, hogy a zsidó, a keresztény vagy a mozlim isten legyen az. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Bulan királynak és követőinek az áttérése egy közbenső lépés volt, hogy ők egy csökevényes, primitív formáját fogadták el a judaizmusnak, ami egyedül a biblián alapult, kizárva a talmudot, az egész rabbinikus irodalmat és azokat a szertartásokat, amelyek ezekből következtek. Ebben a vonatkozásban emlékeztettek a karaitákra, egy fundamentalista szektára, amely a nyolcadik században keletkezett Perzsiában és onnan terjedt el az egész világon a zsidók között - különösen "Kis-Kazáriában", vagyis a Krímen. Dunlop és több más szaktekintély feltételezi, hogy Bulan és Obadiah (vagyis nagyjából 740 és 800) között a karaizmusnak valamilyen formája terjedt el az országban, és az ortodox, "rabbinikus" judaizmust csak Obadiah vallási reformjai folyamán vezették be. Ennek a pontnak van egy bizonyos fontossága, mert úgy látszik, a karaizmus mindvégig fennmaradt Kazáriában és török nyelvű falvak nyilvánvalóan kazár eredetű zsidói még a modern időben is megvoltak (lásd lenn, V. fejezet 4.).

Így a kazárok judaizációja fokozatos folyamat volt, amelyet a politikai célszerűség indított el, és csak lassan hatolt be elméjük mélyebb rétegeibe, végül hanyatlásuk idején a messianizmushoz vezetett. Vallásos elkötelezettségük túlélte államuk összeomlását és fennmaradt, amint majd látni fogjuk, Oroszország és Lengyelország kazár-zsidó településeiben.

6.

Obadiah vallási reformjainak a megemlítése után József megadja utódainak a névsorát:

Hiszkia, a fia és annak a fia, Manasszeh, és Chanukah, Obadiah fivére és Izsák, az ő fia, Manasszeh, annak a fia és az ő fia Nisszi, a fia Menahem, a fia Benjámin, a fia Áron és én, József, az áldott Áron fia, és mi valamennyien királyok fiai voltunk; tilos volt, hogy idegen foglalja el apáink trónját.

A következőkben József igyekszik Haszdájnak országa nagyságára és topográfiájára vonatkozó kérdéseire választ adni. De úgy látszik, hogy nem volt az udvarában kompetens személy, aki tudásban és szakértelemben méltó párja lehetett volna az arab geográfusoknak; homályos utalásai más országokra és népekre édeskevéssel járulnak hozzá ahhoz, amit Haukál, Maszudi és más perzsa és arab forrásokból már tudunk. Elmondja, hogy harminchét nemzettől hajt be sarcot - ami meglehetősen túlzó állításnak tűnik; de Dunlop rámutat arra, hogy ezek közül kilenc olyan törzs, amelyik a kazár hátországban él és a fennmaradó huszonnyolc egészen jól egyezik Ibn Fadlan utalásával a huszonöt feleségre, akik között valamennyi valamelyik vazallus király leánya volt (és Eldad ha-Dani kétes történeteivel is). De nem szabad megfeledkeznünk a Dnyeper felső folyása mentén lakó szláv törzsek sokaságáról sem, egészen fel Moszkváig, amelyek, mint még látni fogjuk, adót fizettek a kazároknak.

Bármint lett légyen is, József levelében nincsen szó a királyi háremről - csupán egyetlen királynét említ meg, annak "leányzóival és eunuchjaival". Ezekről azt mondják, hogy József fővárosának, Itilnek három kerülete egyikében laknak: "a másodikban élnek az izraeliek, az izmaeliták, a keresztények és más nációk, akik egyéb nyelveket beszélnek; a harmadikban, ami egy sziget, én magam lakom a hercegekkel, jobbágyaimmal és valamennyi szolgámmal...* Egész télen át a városban lakunk, de Niszán havában (március-április) útnak eredünk és mindenki nekiindul, hogy megművelje szántóföldjét és kertjét; mindegyik törzsnek megvan a maga öröklött birtoka, ahová örömmel és ujjongással tartanak; ott nem hallható betolakodó hangja, ott nem látható ellenség. Az országra nem hull sok eső, de sok a folyója nagy halak sokaságával és sok a forrás, általában termékeny, szántóföldjei és szőlői dúsak, kertjeit és gyümölcsöseit folyók öntözik, és bő termést hoznak... és Isten segítségével békében élünk."

* Itilnek ezt a felosztását három részre, amint láttuk, néhány arab forrás is említi.

A közvetkező szakaszt a messiás eljövetelének szenteli:

Szemünket Jeruzsálem és Babilon bölcseire vetjük és noha Ciontól távol élünk, mindazonáltal hallottuk, hogy a számítások tévesek a bűnök sokasága miatt és mi nem tudunk semmit, csak az Örökkévaló, hogy miként tartja számon. Nincsen semmi, amihez tart-hatnók magunkat, csak Dániel próféciái, és az Örökkévaló gyorsítsa meg a felszabadításunkat...

József levelesének a záró szakasza válasz Haszdáj nyilvánvaló ajánlatára, hogy a kazár király szolgálatába lépjen:

Te említetted leveledben azt az óhajodat, hogy látni kívánod arcomat. Én is kívánom és vágyom, hogy megláthassam a te kedves orcádat, nagylelkűségednek, nagyságodnak és bölcsességednek a fényét. Azt kívánom, hogy szavaid megvalósuljanak, hogy megismerjem azt a boldogságot, amikor karjaimba ölelhetlek és láthatom kedves, barátságos és kellemes arcodat; te mint az atyám lennél hozzám és én, mint a te fiad; minden népem csókolná ajkaidat; a te kívánságaid és bölcs tanácsaid szerint jönnénk és mennénk.

Van egy rész József levelében, ami a helyi politikával foglalkozik és meglehetősen homályos:

A Mindenható segítségével védelmezem a folyó (a Volga) torkolatát és nem engedem meg a ruszoknak, akik hajóikban jönnek, hogy megtámadják az arabok országát. Súlyos háborúkat vívok velük (a ruszokkal), mert ha átengedném őket, feldúlnák Izmael országát egészed Bagdadig.

József itt, mint a bagdadi kalifa tus védelmezője tünteti fel magát a tiorman-rusz rablók ellen (lásd a III. fejezetet). Ez bizony egy kicsit tapintatlannak tűnik, tekintetted az elkeseredett ellenségeskedésre a cordobai ommajád kalifátus (amelynek Haszdáj a szolgálatában áll) és az abasszida bagdadi kalifátus között. Másrészt, tekintettel a bizánci politika kiszámíthatatlanságára a kazárokkal szemben József előtt célszerűnek tűnt az iszlám védelmezőjének a szerepében megjelenni, tekintet nélkül a skizmára a két kalifátus között. Legalábbis azt remélte, hogy Haszdáj, a tapasztalt diplomata meg fogja érteni a célzást.

A találkozás a két levélváltó között - ha az egyáltalán komolyan szándékukban volt - soha nem jött létre. További levél - ha esetleg volt is ilyen - nem maradt fenn. A "kazár levelezés" konkrét tartalma sovány és keveset tesz hozzá ahhoz, ami más forrásból már ismert. Varázsa abban a bizarr, töredékes látképben van, amit nyújt, mint egy ide-oda vetődő fénykéve, amely össze nem függő tájakra villan rá abban a sűrű ködben, ami ezt a periódust takarja.

7.

Egyéb források között ott van a "cambridge-i dokumentum" (nevét jelenlegi elhelyezésétől a cambridge-i egyetem könyvtárában kapta). A múlt század végén fedezte fel más felbecsülhetetlen értékű dokumentumokkal együtt a "kairói genizában", egy régi zsinagóga raktárhelyiségében egy cambridge-i tudós, Solomon Schechter. Az okirat rossz állapotban van. Ez egy levél (vagy egy levélnek a másolata), ami kb. száz héber sorból áll. Az eleje és a vége hiányzik, így lehetetlen megállapítani, hogy ki írta és kinek. József királyt, mint kortársat említi és mint "az én uram"-ra hivatkozik reá. Kazáriát "a mi országunkénak nevezi; így a legvalószínűbb következtetés, hogy a levelet egy kazár zsidó írta József király udvarából József király idejében, vagyis nagyjából egyidejű a "kazár levelezés"-sel. Némely szaktekintélynek az az elgondolása, hogy a levél Haszdáj ibn Saprutnak szólt és Haszdáj sikertelen küldöttjének, Izsák bár Náthánnak adták át Konstantinápolyban, aki azt visszavitte Cordobába (ahonnan akkor került Kairóba, amikor a zsidókat kiűzték Spanyolországból). A tartalma mindenképpen azt bizonyítja, hogy a dokumentum nem később, mint a tizenegyedik században, és valószínűleg József idejében, a tizedik században íródott.

Ez egy másik legendás beszámolót tartalmaz az áttérésről, de fő jelentősége politikai. A levél írója egy támadásról tudósít, amit az alánok intéztek Bizánc felbujtására József apjának, Áron, az áldottnak az idejében Kazária ellen. Egyetlen más görög vagy arab forrás sem tesz említést erről a hadjáratról. De van egy jelentős szakasz Bíborbanszületett Konstantin De Administrando Imperio című, 947-950-ben írt munkájában, ami bizonyos hihetőséget kölcsönöz az ismeretlen levélíró állításának:

Ami Kazáriát illeti, hogyan kell ellenük háborút indítani és ki által. Miként az oguzok képesek háborút indítani a kazárok ellen, hozzájuk közel lévén, úgy Alánia uralkodója is, mivel Kazária kilenc klímája (a termékeny vidék a Kaukázustól északra) közel van Alániához és az alánok, ha akarják, meg tudják támadni őket és nagy kárt és nyomorúságot okozni a kazároknak erről az égtájról.

Nos, József levele szerint az alánok uralkodója adófizetője volt és ha a valóságban akár volt, akár nem, érzelmei a kagán iránt valószínűleg ugyanazok voltak, mint a bolgár királyé. A bekezdés Konstantin művében, amely felfedi igyekezetét, hogy az alánokat a kazárok ellen felbújtsa, ironikusan emlékeztet Ibn Fadlán egyik missziójára hasonló céllal. József idejére már nyilván régen elmúltak a bizánci-kazár kiengesztelődés napjai. De hát itt már elébe vágok későbbi fejleményeknek, amelyek a III. fejezetben kerülnek megbeszélésre.

8.

Vagy egy évszázaddal a kazár levelezés és a cambridge-i dokumentum feltételezett időpontja után írta Halévi hajdan híres könyvét: Kuzari, a kazárok Halévit (1085-1141) általában Spanyolország legnagyobb héber költőjének tartják; a könyvét ugyan arab nyelven írta és csak később fordították le héberre. A könyv alcíme: "Bizonyíték és érv a megvetett vallás védelmében".

Halévi cionista volt, egy jeruzsálemi zarándokláson halt meg. A Kuzari, amit egy évvel a halála előtt írt, filozófiai traktátus, ismerteti azt a nézetet, hogy a zsidó nemzet az egyetlen közvetítő Isten és az emberiség többi része között. A történelem végén valamennyi nemzet át fog térni a zsidó hitre és a kazárok áttérése ennek a végső eseménynek a szimbólumaként vagy zálogaként jelenik meg.

A traktátusnak a címe ellenére is kevés a mondanivalója magáról a kazár országról, amely főleg háttérfüggönyként szolgál az áttérés egy másik legendás elbeszéléséhez - a király, az angyal, a zsidó tudós stb. - és a filozófiai és teológiai párbeszédhez a király és a három vallás előharcosai között.

Azonban vannak mégis olyan tárgyi utalások, amelyek azt mutatják, hogy Halévi vagy olvasta a levelezést Haszdáj és József között, vagy más források álltak rendelkezésére a kazár országról, így tájékoztat arról, hogy az angyal megjelenése után a kazárok királya "feltárta álmának titkát hadseregének generálisa előtt" és "a generális" később ugyancsak jelentős alakként magasodik fel - egy másik nyilvánvaló utalás a király- és a bek-kettős szerepére. Halévi említi a kazárok "történelmét" és "könyveit", ami emlékeztet arra, amiről József ír: "archívumainkról", ahol az állami okiratokat őrzik. Halévi könyvének különböző részeiben kétszer is megadja az áttérés időpontját, ami "400 évvel ezelőtt", "a 4500-as évben" (a zsidó időszámítás szerint) történt. Ez egyezik a 740-es évvel, ami a legvalószínűbb időpont. Mindent összevetve szegényes aratás, ami az adatszerű megállapításokat illeti, egy olyan könyvben, amely a középkorban óriási népszerűségnek örvendett a zsidók között. De a középkori lelkeket inkább vonzották a mesék, mint a tények és a zsidókat jobban érdekelte a messiás eljövetelének az időpontja, mint a földrajzi adatok. Az arab geográfusok és krónikások hozzáállása hasonlóan hetyke volt a távolságokat, adatokat, a tények és a képzelet közötti határt illetően.

Ugyanez vonatkozik a hírneves német-zsidó utazóra, a regensburgi rabbi Petachiára is, aki 1170 és 1185 között ellátogat Kelet-Európába és Nyugat-Ázsiába. Beszámolóját Szibub ha'olam "Utazás a világ körül" nyilván egy tanítványa írta az ő jegyzetei vagy tollbamondása alapján. Ez elbeszéli, mennyire meg volt döbbenve a jó rabbi a Krímtől északra élő kazár zsidók primitív szertartásain, amit ő annak tulajdonított, hogy azok ragaszkodnak a karaita eretnekséghez.

És rabbi Petachia megkérdezte tőlük: "Ti miért nem hisztek a bölcsek szavaiban (azaz a talmudistákban)?" Ők ezt válaszolták: "Mert atyáink nem tanítottak bennünket reá." Péntek este felvágnak minden kenyeret, amit majd szombaton esznek. Sötétben eszik meg és egész napon át egy helyben ülnek. Imádságaik csupán a zsoltárokból állnak.*

* A szombatot sötétben tölteni jól ismert karaita szokás volt.

A rabbi annyira felbőszült, hogy amikor később átutazott a kazár hátországon, nem volt róla más mondanivalója, mint az, hogy ez nyolc napjába került, mialatt csak "az asszonyok siránkozását és a kutyák ugatását hallotta."

De mindamellett megemlíti, hogy mialatt Bagdadban volt, a kazár királyságból érkező követeket látott, akik szűkölködő zsidó tudósokat kerestek Mezopotámiából vagy éppen Egyiptomból, "hogy tanítsák a gyermekeiket tórára és talmudra."

Míg csak kevés zsidó utazó vállalkozott nyugatról a kockázatos utazásra a Volgához, sokan számoltak be találkozásokról kazár zsidókkal a civilizált világ minden fontosabb központjában. Rabbi Petachia találkozott velük Bagdadban, Tudelai Benjámin, a tizenkettedik század egy másik híres utazója meglátogatott zsidó előkelőségeket Konstantinápolyban és Alexandriában; Ibrahim ben Daud, Juda Halévi kortársa beszámol arról, hogy Toledóban látta "leszármazottaikat, a bölcsek tanítványait". A hagyomány úgy tartja, hogy ezek kazár hercegek voltak - az ember kísértésbe esik, hogy a hindu hercegecskékre gondoljon, akiket Cambridge-be küldtek tanulni. De azért Kelet ortodox zsidóságának a vezetői, akik a bagdadi talmudista akadémia körül csoportosultak, különös ambivalens magatartást tanúsítottak a kazárokkal szemben. A gaon (héber szó: kiválóság), aki az akadémia élén állt, volt a szellemi vezetője a Közel- és Közép-Kelet szétszórt zsidó településeinek, míg az exilarcha vagy "a rabság fejedelme" személyesítette meg a világi hatalmat ezek a többé vagy kevésbé autonóm közösségek felett. Szaadia (882-942) gáon volt a leghíresebb a szellemi kiválóságok között, aki terjedelmes írott hagyatékot hagyott hátra, ebben ismételten utal a kazárokra. Úgy tesz említést egy mezopotámiai zsidóról, aki Kazáriába ment, hogy ott letelepedjen, mintha az mindennapos esemény volna. Homályosan szól a kazár udvarról; másutt azt fejtegeti, hogy a kifejezésben "tiruszi Hiram" a Hiram nem tulajdonnév, hanem királyi cím, mint kalifa az arabok uralkodója és kagán a kazárok királya."

Így Kazária nagyon "a szőnyegen volt", a szó irodalmi és metaforikus értelmében, a keleti zsidó egyházi hierarchia vezetőinek a számára; de ugyanakkor bizonyos gyanakvással tekintenek a kazárokra faji okból is, és mert azzal gyanúsítják őket, hogy hajlanak a karaita eretnekségre. Egy tizenegyedik századbeli zsidó szerző, Jafet ibn-Ali, maga is karaita, magyarázza a mamzer szót a kazárok példájával, akik zsidóvá lettek anélkül, hogy a fajtához tartoznának.

Kortársa, Jákob ben-Reuben, az ambivalens viszonyulás ellenkező oldalát tükrözi, amikor úgy szól a kazárokról, mint "az egyetlen nemzetről, amelyik nem hordja a száműzetés igáját, de nagy harcos és nem fizet adót a nem zsidóknak".

Összegezve a kazárokról szóló, reánk maradt zsidó forrásokat, az ember az elragadtatásnak, a szkepticizmusnak és mindenek felett a megrökönyödésnek a kevert reakcióját érzi. A türk zsidók harcos nemzete a rabbik számára olyan különösnek tűnhetett, mint egy körülmetélt orrszarvú. A diaszpóra ezer esztendeje alatt a zsidók elfelejtették, milyen is az, amikor egy népnek országa és királya van. A messiás számukra valóságosabb volt, mint a kagán.

Az áttérésre vonatkozó arab és zsidó források utóirataként meg kell említeni, hogy a nyilván legkorábbi keresztény forrás mindkettőnél korábbi időpontra teszi. Valamikor 864 előtt a vesztfáliai szerzetes, az aquitániai Christian Druthmar írt egy latin nyelvű értekezést: Expositio in Evangelium Mattei, amelyben beszámol arról, hogy "vannak népek az ég alatt olyan tájakon, ahol nem találni keresztényeket, amelyeknek a neve Góg és Magóg és amelyek hunok; ezek között van egy, amelyet gazari-nak neveznek. Ezek körül vannak metélve és a judaizmust követik teljes egészében." Ez a megjegyzés Máté 24.14-gyel kapcsolatban* fordul elő, amivel semmilyen összefüggésben nincs és erről később sem tesz említést.

* És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és ekkor jő el a vég. (Károli Gáspár fordítása.)

9.

Körülbelül abban az időben, amikor Druthmar leírta, mit tud hallomásból a zsidó kazárokról, egy híres keresztény misszionárius, akit a bizánci császár küldött, megpróbálta őket keresztény hitre téríteni. Ez a misszionárius nem volt kisebb személyiség, mint Szent Cirill, "a szlávok apostola", a cirill ábécé állítólagos alkotója. Öt és bátyját, Szent Metódot bízta meg ezzel és más térítési feladatokkal III. Mihály császár Photius pátriárka tanácsára (aki maga is nyilván kazár származású volt, mert arról számoltak be, hogy egyszer a császár dühében "kazár pofának" nevezte).

Cirill hittérítő erőfeszítései, úgy látszik, sikeresek voltak Kelet-Európa szláv népei között, de nem a kazároknál. A krími Korszunon át utazott országukba; azt mondják, hat hónapot töltött Korszunban a héber nyelv tanulásával, felkészülve küldetésére. Azután a "kazár úton", a Don és a Volga közötti szárazföldi utazással ment Itilbe, és onnan, a Káspi-tenger mentén utazott tovább, hogy találkozzék a kagánnal (arról, hogy hol, nincs közlés). A szokásos teológiai vita következett, ennek azonban kevés hatása volt a kazár zsidókra. Még a tömjénező Vita Constantine (ez volt Cirill eredeti neve) is csak annyit mond, hogy Cirill jó benyomást tett a kagánra, hogy kevés embert kereszteltek meg és a kagán jóindulatának jeleként kétszáz keresztény foglyot bocsátottak szabadon. Ez volt a legkevesebb, amit a császár küldöttének megtehetett, aki annyi nehézségen ment át.

Mellékesen különös fényt vetnek a történetre a szláv filológia tudósai. A hagyomány szerint Cirillnek tulajdonítják nemcsak a cirill, hanem a glagolita ábécé megszerkesztését is. Ez utóbbi Báron szerint "Horvátországban a tizenhetedik századig használatban volt. Hogy legalább tizenegy írásjelben, amelyek részben a szláv hangokat jelzik, a héber ábécének adósa, már régen felismerték." (Ez a tizenegy betű az A, B, V, G, E, K, P, R, S, Sch, T.) Ez megerősíteni látszik a korábbi állítást a héber ábécé befolyásáról az írni-olvasni tudás terjesztésében a kazárok szomszédai között.


III. A HANYATLÁS

1.

"A nyolcadik század második fele volt az az idő" - írta D. Sinor -; "amikor a kazár birodalom elérte dicsőségének csúcspontját" - vagyis Bálán áttérése és az Obadiah alatt végrehajtott vallási reform között. Ez nem jelenti azt, hogy a kazárok jó szerencséjüket a zsidó vallásnak köszönhetik. A dolog inkább fordítva áll: megengedhették maguknak, hogy zsidók legyenek, mert gazdaságilag és katonailag erősek voltak.

Hatalmuk bizonyítéka volt Leó a császár, a kazár, aki Bizáncban 775-től 780-ig uralkodott, így nevezték az anyja, a kazár hercegnő, "Virág" után, aki új divatot teremtett az udvarban. Emlékszünk, a házasság röviddel az után jött létre, hogv a kazárok az ardabili csatában nagy győzelmet arattak a mozlimok felett. Erről József levelében és más forrásokban is történik említés. A két esemény között azonban, amint Dunlop megjegyzi, "aligha hiányzik az összefüggés".


Ennek a korszaknak a kalandos intrikái között a dinasztikus házasságok és jegyességek veszélyesek lehettek. Ezek ismételten adtak okot - vagy legalábbis nyújtottak ürügyet - háború indítására. A mintát nyilván Attila szolgáltatta, a kazárok egykori hűbérura. Azt mondják, Attila 450-ben üzenetet kapott egy eljegyzési gyűrű kíséretében Honoriától, III. Valentinian nyugat-római császár nővérétől. A romantikus és becsvágyó hölgy arra kérte a hun törzsfőnököt, mentse meg őt egy olyan sorstól, ami rosszabb, mint a halál - kényszerházasság egy öreg szenátorral - és elküldte neki a gyűrűjét. Attila tüstént jogot formált rá, mint menyasszonyára és vele, hozományként, a fél birodalomra, és amikor Valentin elutasította, Attila megtámadta Galliát.

Ennek a szinte prototípusszerű témának többféle változata bukkan fel a kazár történelem folyamán. Még emlékszünk a bolgár király dühére leányának erőszakos elszöktetése miatt, és miként adta ez a fő okát a kalifához intézett kérésének, hogy építsen neki erődöt a kazárok ellen. Ha hihetünk az arab forrásoknak, hasonló incidensek (még ha más fordulattal is) vezettek egy hosszabb békés időszak után, a nyolcadik század végén, a kazár-mozlim háború utolsó fellobbanásához.

Al-Tabari szerint a kalifa 798-ban* azt parancsolta Örményország kormányzójának, tegye a kazár határt azzal még biztonságosabbá, hogy vegye feleségül a kagán egyik leányát. Ez a kormányzó a barmakidák nagyhatalmú családjának a tagja volt (ami mellesleg az Ezeregyéjszaka hercegére emlékeztet, aki meghívta a koldust lakomára, ami pompás fedőkből állott, de alattuk nem volt semmi). A barmakida beleegyezett és a kazár hercegnőt kíséretével és kelengyéjével annak rendje és módja szerint, pazar felvonulásban küldték el hozzá (lásd L 10.). De a hercegnő gyermekágyban meghalt és meghalt az újszülött is. Udvaroncai, akik visszatértek Kazáriába, azt sejttették a kagánnal, hogy a hercegnőt megmérgezték. A kagán tüstént megtámadta Örményországot és (két arab forrás szerint) 50 000 foglyot ejtett. A kalifa kénytelen volt bűnözők ezreit kiengedni a börtönökből és felfegyverezni őket, hogy meg tudja állítani a kazár előnyomulást.

* A dátum azonban bizonytalan.

Az arab források legalább még egy balul sikerült, nyolcadik századbeli dinasztikus házasságról számolnak be, amit azután kazár invázió követett; és ráadásul a Grúz Krónika egy különösen hátborzongató esetet tesz hozzá a listához (amelyben a királyi hercegnő, ahelyett, hogy megmérgeznék, önmaga öli meg magát, hogy elkerülje a kagán ágyát). A részletek és a pontos dátum, mint többnyire, bizonytalanok és velük az ezek a háborúk mögött megbúvó valóságos indokok.

De az elcserélt menyasszonyok és megmérgezett királynék vissza-visszatérő emlegetése a krónikákban nem hagy kétséget afelől, hogy ennek a témának nagy hatása volt az emberek képzeletére és lehetséges, hogy a politikai eseményekre is.

2.

A nyolcadik század vége után már nem hallani kazár-arab háborúskodásról. Úgy tűnik, hogy amint belépünk a kilencedik századba, a kazárok néhány évtizeden át élvezték a békét, legalábbis kevés említés van róluk a krónikákban, és ha nincs hír, az a történelemben jó hír. Országuk déli határa pacifikált, viszonyuk a kalifátussal egy hallgatólagos meg nem támadási szerződésre rendeződött; a viszony Bizánccal továbbra is határozottan barátságos.

De ennek a viszonylag idillikus időszaknak a közepére esik egy ominózus epizód, ami új veszélyek árnyékát veti előre. 893-ban vagy ekörül, a kazár kagán bek követséget küld Theophilius kelet-római császárhoz azzal a kéréssel, küldjön nekik ügyes építészeket és kézműveseket, hogy építsenek egy erődöt a Don alsó folyásánál. A császár készséggel válaszolt. Egy flottát küldött a Fekete-tengeren és az Azovi-tengeren át, fel a Don torkolatán keresztül arra a stratégiai pontra, ahol az erődöt fel kell építeni, így keletkezett Sarkel, a híres erőd és felbecsülhetetlen értékű archeológiái lelőhely, jóformán az egyetlen, amelyik vezérfonalat adott a kazár históriához - amíg el nem merült a Csimilanszk-tárolóban, ami a Volga-Don-csatornához csatlakozik. Bíborbanszületett Konstantin, aki bizonyos részletességgel számol be az epizódról, elmondja, hogy mivel kő nem található ezen a vidéken, Sarkelt téglából építették fel, amit különlegesen megépített kemencében égettek. De nem említi azt a különös tényt (amit szovjet archeológusok fedeztek fel, amikor a lelőhely már hozzáférhető volt), hogy az építők bizánci eredetű, a hatodik századból származó márványoszlopokat is felhasználtak és valószínűleg valamilyen bizánci romból mentettek ki; a birodalmi takarékosság csinos példája.


A potenciális ellenség, amelyik ellen egyesült római-kazár erőfeszítéssel építették ezt a lenyűgöző erődöt, a világszínpad félelmetes és fenyegető új jövevényei, akiket a Nyugat vikingeknek vagy skandinávoknak, a Kelet rhouszoknak vagy rhosznak vagy rusznak nevezett,

Két évszázaddal előbb a hódító arabok egy gigantikus átkaroló hadmozdulattal hatoltak előre a civilizált világba, a bal ág a Pireneusokon, a jobb ág a Kaukázuson nyúlt át. Most, a viking-korszakban, úgy tűnik, a történelem az előző időszaknak egy tükörformáját alakította ki. A kezdeti robbanás, ami kiváltotta a mozlim hódító háborúkat, az ismert világ legdélibb táján, az Arab-sivatagban történt. A viking rablóhadjáratok és hódítások a legészakibb tájékról, Skandináviából indultak. Az arabok a szárazföldön nyomultak előre északnak, a vikingek délre, á tengeren és a vízi utakon. Az arabok, legalábbis elméletben, szent háborút folytattak, a vikingek a kalóz és a rabló profán háborúját; de az eredmény, amennyiben az áldozatokat illeti, ugyanaz volt. Egyik esetben sem tudták a történészek meggyőző magyarázatát adni azoknak a gazdasági, Ökológiai vagy ideológiai okoknak, amelyek Arábia és Skandinávia látszólag nyugalmas tájékait szinte egyik napról a másikra kirobbanó vitalitás és vakmerő vállalkozások tűzhányójává formálták. Mindkét erupció ereje néhány évszázad alatt kimerült, de maradandó nyomokat hagyott a világon. Ennek az időszaknak a folyamán mind a kettő a vadságból és a rombolásból ragyogó kulturális teljesítményekre bontakozott ki.

Annak az időnek a táján, amikor egyesült bizánci és kazár erőfeszítéssel Sarkel, számítva a keleti vikingek támadásaira, felépült, azoknak a nyugati ága már behatolt Európa legnagyobb vízi útjaiba és meghódította Írország felét. Az ezután következő néhány évtized folyamán gyarmatosították Izlandot, meghódították Normandiát, ismételten kifosztották Párizst, kirabolták Németországot, a Rhône deltáját, a genovai öblöt, körülhajózták az Ibériai-félszigetet, a Földközi-tengeren és a Dardanellákon át megtámadták Konstantinápolyt egyidejűleg a rusz támadással, le a Dnyeperen és a Feketetengeren át. Amint Toynbee írta: "A kilencedik században - ez az az évszázad volt, amelyikben a ruszok nekitámadtak a kazároknak és a keletrómaiaknak - a skandinávok egy hatalmas ívben raboltak, hódítottak és gyarmatosítottak, ami végül is kiterjedt délnyugatra... Észak-Amerikába és délkelet felé... a Káspi-tengerig."

Nem csoda hát, hogy egy különleges könyörgést iktattak be a Nyugat litániáiba: A furore Normannorum libera nos Domine. Nem csoda, ha Konstantinápolynak szüksége volt kazár szövetségeseire, mint védőpajzsra a viking hajók orrára faragott sárkányok ellen, mint ahogyan szüksége volt néhány évszázaddal előbb a próféta zöld lobogója ellen is. És mint az előző alkalommal, a kazároknak kellett elviselniük a támadás fő erejét és végül látni fővárosuk romba döntését

Nem csupán Bizáncnak volt oka, hogy hálás legyen a kazároknak, amiért feltartóztatták a vikingek előnyomulását észak felől a nagy vízi utakon. Most már jobban; megértjük a rejtélyes bekezdést Józsefnek Haszdájhoz intézett levelében, amit egy évszázaddal később írt: "A Mindenható segítségével védelmezem a folyó torkolatát és nem engedem meg a ruszoknak, akik hajóikban jönnek, hogy megtámadják az arabok országát... Súlyos háborúkat vívok velük (a ruszokkal)."

3.

A vikingeknek azt a fajtáját, amelyet a bizánciak rhosz vagy ruszoknak mondtak, az arab krónikások varégeknek nevezték. A "rhosz" szó eredete Toynbee szerint a legnagyobb valószínűséggel "a svéd »rodher«, ami evezőst jelent". A "varég" megjelölést az arabok és az orosz őskrónika is a normannok, vagy skandinávok megjelölésére használják; a Balti-tengert "Varég-tengernek" nevezték. Noha a vikingeknek ez az ága Svédország keleti részéből származott és különbözött a norvégoktól és a dánoktól, akik Nyugat-Európát rohanták le, az előnyomulásuk ugyanazt a mintát követte. Ez időszakos volt; egy stratégiai helyzetű szigetre épült, amely erődül szolgált, fegyverraktárként és utánpótlási bázisul a szárazföld ellen intézett támadásokhoz; jellege, ahol ennek a feltételek kedveztek, tovább fejlődött a rablótámadásoktól és kierőszakolt kereskedelemtől a többé-kevésbé állandó jellegű településekig, és végül az elkeveredésig a bennszülött népességgel, így a viking benyomulás Írországba a Rechru (Lambay) sziget elfoglalásával a Dublini-öbölben indult. Angliát a Thanet-szigetről özönlöttek el; a behatolás a kontinensre a Walcheren-sziget (Hollandia partjai előtt), Normoutier-sziget (a Loire torkolatában) meghódításával kezdődött.

Európa legtávolibb, keleti részében a normannok a hódításnak ugyanazt a módját követték. Miután átkeltek a Balti-tengeren és a Finn-öblön, felhajóztak a Volkhov-folyón az Ilmen-tóba (Leningrádtól délre), ahol találtak egy megfelelő szigetet - ez az izlandi szágák Holgard-szigete. Ott egy települést építettek fel, ami végül Novgorod* városává nőtt. Innen hatoltak be dél felé a nagy vízi utakon: a Volgán a Káspi-tengerre, a Dnyeperen a Fekete-tengerre.

* Nem tévesztendő össze Nyizsnij Novgoroddal (átkeresztelve Gorkij).

Az előbbi út a harcias bolgárok és kazárok országán át vezetett, az utóbbi különböző szláv törzsek területén keresztül, amelyek a kazár birodalom északnyugati peremén laktak és a kazárok adófizetői voltak: a poljánok Kijev vidékén, a vjaticsok Moszkvától délre, a radimicsok a Dnyepertől keletre, a szeverjánok a Derna folyónál stb.* Úgy látszik, ezek a szlávok fejlett mezőgazdasági módszereket alakítottak ki és nyilvánvalóan félénkebb alkatúak voltak, mint a Volga mellett lakó "türk" szomszédaik, és így - Bury kifejezésével élve - a skandináv rablók "természetes prédái" lettek. Végül is ez magyarázza, hogy veszélyes vízesései ellenére részesítették előnyben a Dnyepert a Volgával és a Donnal szemben. A Dnyeper volt az, ami a "Nagy Vízi Úttá" lett, az északi szágák "Austrveger"-je a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, és így Konstantinápolyig. Még nevet is adtak a hét nagyobb vízesésnek, megkettőzve így a szláv nevüket; Konstantin lelkiismeretesen felsorolja mind a két verziót (így Barufors a normann, Volnyi a szláv neve a "hullámzó vízesésnek").

* Bíborbanszületett Konstantin és az orosz krónika meglehetősen jól egyezik ezeknek a törzseknek a nevét és lakóhelyét, valamint kazár alárendeltségüket illetően.

Ezek a varég-ruszok valami különleges fajtának tűnnek - páratlannak még a többi viking testvéreik között is - magukban egyesítve a kalózok, a rablók és a skrupulus nélküli kereskedő vonásait, akik a maguk diktálta, karddal és csatabárddal rákényszerített feltételek szerint kereskedtek. Szőrmét, kardot és borostyánkövet cseréltek aranyra, de fő árucikkük a rabszolga volt. Egy arab kortársuk írja:

Ezen a szigeten (Novgorod) 100 000 ember él és ezek csónakjaikon állandóan portyára indulnak a szlávok ellen, foglyul ejtik őket, utána elmennek a bolgárokhoz és a kazárokhoz, és ott eladják őket. (Emlékszünk a rabszolgapiacra Itilben, amit Maszudi említ.) Nincsen megművelt földjük, sem vetésük és (abból élnek, hogy) fosztogatják a szlávokat. Ha fiuk születik, kivont kardot helyeznek elébe és az apa ezt mondja: "Nincs sem aranyom, sem ezüstöm, sem vagyonom, amit reád hagyhatnék; ez itt a te örökséged, ezzel szerezd meg magadnak a boldogulásodat."

Egy modern történész, McEvedy, jól foglalja a magatartásukat össze:

A viking-varég tevékenység, ami Izlandtól Turkesztán határáig, Konstantinápolytól a sarkkörig terjedt, hihetetlen vitalitású és merészségű volt, és szomorú, hogy ennyi erőfeszítés pazarlódott el rablásra. Az északi bajnokok mindaddig méltóságukon alulinak tartották a kereskedést, amíg csak győzni tudtak; kedvesebb volt nekik a vérfoltos, győzedelmes arany, mint a biztos kereskedelmi haszon.

Így azután a nyári időben dél felé hajózó konvojok egyszerre voltak kereskedelmi flotta és hadihajóraj; a két szerep együtt járt és az egyes flották esetén lehetetlen volt megjósolni, hogy melyik percben válnak a kereskedők harcosokká. Ezeknek a flottáknak a nagysága félelmetes volt. Maszudi beszéli el, hogy egy rusz erő, amely a Volgán át jutott a Káspi-tengerre (912-913-ban), kb. 500 hajóból állott és minden hajó legénysége 100 fő volt. Ebből az 50 000 emberből, állítja, 35 000 esett el a csatában.* Lehet, hogy Maszudi túlzott, de nyilván nem sokat. Már a felderítésük korai szakában (kb. 860-ban) a ruszok átkeltek a Fekete-tengeren és megostromolták Konstantinápolyt egy flottával, amelynek nagyságát változóan 200 és 230 hajó között becsülték.

* Lásd alább IV. 1.

Tekintettel ezeknek a félelmetes és közmondásosan álnok támadóknak a kiszámíthatatlanságára, a bizánciaknak és a kazároknak, ahogy mondják, "hallás után kellett játszaniuk". Másfél évszázaddal azután, hogy megépítették Sarkel erődjét, kereskedelmi megállapodás és követségek cseréje váltakozott a ruszok ellen viselt ádáz háborúkkal. Csak lassan és fokozatosan változott meg a normannak jellege állandó települések létesítésével, elszlávosodásukkal, ahogyan keveredtek alattvalóikkal és vazallusaikkal és végül a bizánci egyház vallásának a felvételével. Addigra, a tizedik század utolsó éveire, a "ruszok" átváltoztak "oroszokká". A korai rusz hercegek és nemesek még skandináv neveket viseltek, amelyeket azután szlávosítottak: Rurik Hrörekr-ből, Oleg Helgi-ből, Igor Ingvár-ból, Olga Helgá-ból és így tovább. Az a kereskedelmi szerződés, amit Igor-Ingvar herceg kötött 945-ben a bizánciakkal, társainak a névsorát tartalmazza, és ezek között csak háromnak van szláv neve az ötven skandináv név között. De Ingvar és Helga fia már a szláv Szvatoszláv nevet kapta és innen kezdve az asszimiláció folyamata lendületbe jön; a varégok fokozatosan elvesztették identitásukat, mint külön nép, és a skandináv hagyomány fokozatosan beleolvadt az orosz történelembe.

Nehéz képet alkotni erről a bizarr népről, amelynek a vadsága még ebben a vad korban is szembeszökő. A krónikák elfogultak, olyan nemzetek tagjai írták, amelyek szenvedtek az északi támadóktól. Az ő oldalukról a történet íratlan maradt, mert a skandináv irodalom felemelkedése sokkal a vikingek kora után kezdődött, amikor a vitézi cselekedet már legendává vált. A korai skandináv irodalom mindazonáltal igazolni látszik féktelen harci kedvüket; ilyen alkalmakkor az őrület egy különös fajtája fogta el őket, még egy különös szavuk is volt erre: berserksgangr - a megdühödött viselkedés. Az arab krónikásokat annyira zavarba ejthették, hogy nemcsak egymásnak mondanak ellent, de néhány sor távolságában önmaguknak is. Régi barátunkban, Ibn Fadlánban végképp undort kelt a ruszok mocskos és ocsmány szokása, akikkel a Volga mentén, a bolgárok országában találkozott. A ruszokról szóló szakasz közvetlenül a kazárokról már előbb idézett beszámoló előtt fordul elő:

Ezek az Úr legmocskosabb teremtményei. Reggel egy szolgálólány vízzel telt mosdótálat hoz be a ház urának. Ö beleöblíti az arcát és a haját, beleköp és belefújja az orrát a tálba, amit azután a leány a következő személyhez visz, aki hasonló módon cselekszik, mindaddig, amíg valamennyien, akik a házban vannak, használták a mosdótálat, hogy belefújják az orrukat, beleköpjenek és megmossák benne az arcukat és a hajukat.

Ezzel szemben Ibn Ruszta körülbelül ugyanebben az időben ezt írja: "Ruházatuk tiszta" és ennyiben is marad.

Ismét Ibn Fadlan méltatlankodik, hogy a ruszok a nyilvánosság előtt közösülnek és székelnek, beleértve a királyukat is, míg Ibn Ruszta és Gardezi semmit sem tud ezekről a visszataszító szokásokról. De az ő beszámolójuk is ugyanilyen bizonytalan és ellentmondó, így Ibn Ruszta: "Tisztelettel bánnak a vendégeikkel és kedvesek az idegenhez, aki menedéket keres náluk és mindenkihez, aki balszerencsés közöttük. Senkitől sem tűrik el, hogy zsarnokoskodjék fölöttük, és ha közülük bárki rosszat tesz, vagy elnyomó magatartást tanúsít, azt kiismerik és elűzik maguk közül."


De néhány szakasszal lejjebb, egy teljesen eltérő képet vagy inkább karcolatot rajzol a rusz társadalom körülményeiről:

Közülük senki nem megy egyedül természetes szükségletét kielégíteni, hanem három társa kíséri, és maguk között őrzik, és mindegyiknek ott van a kardja, a biztonság hiánya és az árulás miatt maguk között, mert ha valamelyikük csak egy kicsit is gazdagabb, a fivére és a barátja, aki vele van, megkívánja a vagyonát és megkísérli megölni és kifosztani.

Ami azonban a harci erényeiket illeti, abban a források egybehangzóak:

Ezek az emberek erőteljesek és bátrak, és ha nyílt terepen ütnek rajta, senki nem menekülhet tőlük pusztulás nélkül; a legyőzőitek asszonyait birtokba veszik, őket magukat pedig rabszolgaságba vetik.

4.

Ezek voltak a kilátások, amikkel a kazároknak szembe kellett nézniük.

Sarkel éppen idejében épült fel; képessé tette őket arra, hogy ellenőrizzék a rusz flották mozdulatait a Don alsó folyásán és a Don-Volga közötti szárazföldi utat (a "kazár utat"). Nagyjából úgy tűnik, hogy miután a ruszok a színen megjelentek, az első évszázadban* rabló portyáik főként Bizánc ellen irányultak (ahol nyilván gazdagabb zsákmányra volt kilátás), míg kapcsolataik a kazárokkal főleg kereskedelmi alapokon nyugodtak, ha nem is minden súrlódás és időnkinti összecsapások nélkül. A kazárok mindenesetre ellenőrizni tudták a rusz kereskedelem útjait és behajtották a 10 százalékos vámot minden szállítmány után, amely Bizáncba vagy a mozlim országokba haladt át a területükön.

* Körülbelül 830-930.

Bizonyos kulturális hatást is gyakoroltak a normannokra, akik minden kegyetlen módjuk ellenére egy bizonyos naiv hajlandóságot mutattak arra, hogy tanuljanak azoktól a népektől, amelyekkel érintkezésbe kerültek. Ennek a befolyásnak a mértékét jelzi, hogy Novgorod korai rusz urai átvették a "kagán" címet. Ezt mind a bizánci, mind pedig az arab források megerősítik. Például Ibn Ruszta, miután leírta a szigetet, amelyen Novgorod épült, megállapítja: "Van királyuk, akit kagan rusznak neveznek". Sőt Ibn Fadlan ezen felül beszámol arról is, hogy a rusz kagánnak van egy generálisa, aki a hadsereget vezeti és képviseli Őt a nép előtt. Zeki Validi kiemeli, hogy a hadsereg parancsnokságának ilyen átruházása ismeretlen volt az Észak germán törzsei között, ahol a királynak kellett a legkiválóbb katonának lennie; Validi ebből azt a következtetést vonja le, hogy a ruszok nyilvánvalóan utánozták a kazár kettős uralkodási rendszert. Ez nem is valószínűtlen, hiszen a kazárok voltak a leggazdagabbak és kulturálisan a legmagasabb fokon álló nemzet, amellyel a ruszok hódításaik korai szakaszában területi érintkezésbe kerültek. És ez az érintkezés meglehetősen intenzív lehetett, mert Itilben volt a rusz kereskedőknek egy kolóniája - és Kijevben is volt a kazár zsidóknak egy közössége.

Szomorú ezzel kapcsolatban, hogy több mint ezer évvel a szóban forgó esemény után, a szovjet kormány minden tőle telhetőt elkövet, hogy kitörölje a kazárok történelmi szerepének és kulturális teljesítményének az emlékét. 1952. január 12-én, a The Times a következő újsághírt közölte:

A korai orosz kultúra lebecsülése
Szovjet történész megfeddése
Egy újabb szovjet történészt bírált meg a Pravda az orosz nép korai kultúrájának és fejlődésének lebecsüléséért. Professzor Artamonov a Szovjet Tudományos Akadémia filozófiai és történelmi osztályának egy minapi ülésén megismételte azt az elméletét, amelyet 1937-ben megjelent könyvében fejtett ki, hogy Kijev ősi városa sokkal tartozik a kazároknak. Magas fokon álló nép szerepében festi le őket, akik az oroszok agresszív aspirációinak estek áldozatul.

"Mindennek" - írja a Pravda - "semmi köze sincs a történelmi tényékhez. A kazár királyság, amely különböző törzsek primitív ötvözetét képviselte, semmilyen pozitív szerepet sem játszott a keleti szlávok államiságának a kialakításában. Régi források igazolják, hogy államalakulatok jöttek létre a keleti szlávok között, sokkal azt megelőzően, hogy bármilyen feljegyzés lenne a kazárokról. A kazár királyság távolról sem segítette elő a régi orosz állam kialakulását, késleltette a keleti szláv törzsek fejlődését. Azok az anyagok, amelyekhez az archeológusaink útján jutottunk, jelzik a régi Oroszország kultúrájának magas színvonalát. Csak a történelmi igazság megcsúfolásával és azzal, hogy nem veszik figyelembe a tényeket, lehet beszélni a kazár kultúra fölényéről. A kazár királyság idealizálása a burzsoá történészek hibás nézeteinek nyilvánvaló maradványát tükrözi, amely lebecsülte az orosz nép önerejű fejlődését. Ennek a felfogásnak a téves volta nyilvánvaló. Ilyen felfogást nem fogadhat el a szovjet történelemírás."

Artamonov, akit gyakran idéztem, első könyvét (számos, tudományos folyóiratokban megjelent cikke mellett), amely a kazárok korai történelmével foglalkozott, 1937-ben jelenttette meg. Nagy műve, A kazárok története már nyilván előkészületben volt, amikor a Pravda odacsapott. Ennek következményeként a könyv csak tíz évvel később - 1962-ben - jelent meg, záró fejezetében egy olyan visszavonással, ami felért mindannak, ami megelőzte és a valóságban a szerző egész életművének a megtagadásával. A vonatkozó bekezdésben ez áll:

A kazár királyság felbomlott és részeire hullott szét, amelyeknek nagy része más rokon néppel olvadt össze, a kisebb része, amelyik Itilben lakott, elvesztette nemzeti jellegét és egy élősdi, zsidó színezetű osztállyá alakult át.

Az oroszok soha nem tértek ki a Kelet kulturális vívmányai elől. De az itili kazároktól nem vettek át semmit. Közbevetőleg: ugyanúgy kezelték a militáns kazár judaizmust más, velük kapcsolatba kerülő népek: a magyarok, bolgárok, besenyők, alánok, polocsánok is. Annak a szüksége, hogy harcoljanak Itil kizsákmányolása ellen, serkentette az oguzok és a szlávok egyesülését Kijev arany trónja körül, és ez az egység teremtette meg azután nem csupán az orosz államrend, de a régi orosz kultúra erőteljes növekedésének a lehetőségét és távlatait is. Ez a kultúra mindig is eredeti volt és soha nem függött a kazár befolyástól. Azok a jelentéktelen keleti elemek az orosz kultúrában, amelyek a kazárok révén jutottak oda, és amelyekre gondolni szoktak, ha az orosz és a kazár kultúra közötti kapcsolatokkal foglalkoznak, nem hatoltak be az orosz kultúra szívébe, hanem csak a felszínen maradtak, rövid tartamúak és csekély jelentőségűek voltak. Ezek nem adnak alapot arra, hogy egy "kazár" periódust mutassanak ki az orosz kultúra történelmében.

A pártvonal diktátuma betetőzte az eltörlés folyamatát, ami Sarkel maradványainak az elárasztásával indult.

5.

Az intenzív kereskedelmi és kulturális kapcsolatok nem gátolták a ruszokaí abban, hogy fokozatosan belerágják magukat a kazár birodalomba, kisajátítva annak szláv alattvalóit és hűbéreseit. Az orosz őskrónika szerint 859-re - vagyis huszonöt évvel azután, hogy Sarkel felépült - a szláv népek fizette adó megoszlott a kazárok és a Balti-tenger melletti varégek között. A varégek adót szedtek a csudoktól, a krivicsektől stb. - vagyis az északabbra élő szláv népektől, míg a kazárok továbbra is beszedték az adót a vjaticsoktól, a szeviánoktól és valamennyi között a legfontosabbtól, a poljánoktól, Kijev központi vidékén. De már nem sokáig. Három évvel később, ha bízhatunk (az orosz krónika) időmeghatározásában, Kijev, a kulcshelyzetű város a Dnyeper mellett, ami addig kazár fennhatóság alatt volt, átkerült rusz kézbe.

Ez döntő eseménynek bizonyult az orosz történelemben, noha nyilvánvalóan fegyveres harc nélkül történt. A krónika szerint Novgorodot ebben az időben (a félig legendabeli) Rurik (Hrörekr) herceg kormányozta, aki uralma alatt tartotta valamennyi viking települést, az északi szlávokat és néhány finn népséget. Rurik emberei közül kettő, Oszkold és Dir, lefelé utazva a Dnyeperen, meglátta a megerősített helyet egy hegyen és ennek látványa kedvükre volt; azt mondták nekik, hogy ez Kijev városa és "adófizetője a kazároknak". Ők ketten családjukkal megtelepedtek a városban, "sok normannt gyűjtöttek maguk köré és uralkodtak a szomszédos szlávokon, ugyanúgy, ahogyan Rurik uralta Novgorodot. Vagy húsz évvel később Rurik fia, Oleg (Helgi) odajött, megölte Oszkoldot és Dirt és Kijevet az uralma alatt álló területhez csatolta."

Kijev fontosságában hamarosan túlszárnyalta Novgorodot, a varégok fővárosa lett és "az orosz városok anyja"; míg a fejedelemség, amely nevét viselte, az első orosz állam bölcsője lett

József levele, ami körülbelül egy évszázaddal az után íródott, hogy az oroszok elfoglalták Kijevet, már nem említi ezt a várost a kazár birtokok felsorolásában. De befolyásos kazár-zsidó közösségek maradtak fenn mind Kijev városában, mind pedig tartományában és országuk végleges pusztulása után kazár emigránsok sokasága gyarapította a számukat. Az Orosz Krónika beszámol Hősökről, akik Zemlja zsidovszkája-ban, "a zsidók országából" jöttek; a "Kazár Kapu" Kijevben a modern időkig fenntartotta az egykori uralkodók emlékét.

6.

Így most belépünk a kilencedik század második felébe, és mielőtt folytatnók az orosz expanzió történetét, figyelmünket a sztyeppék népei, különösen pedig a magyarok körüli, nagy fontosságú fejleményekre kell fordítanunk Ezek az események párhuzamosan haladtak az orosz hatalom kialakulásával és közvetlen befolyással voltak a kazárokra - és Európa térképére.

A magyarok a kazárok szövetségesei voltak és nyilván készséges hűbéresei a kazár birodalom hajnalodása óta. "Eredetük és korai vándorlásuk már régóta zavarba ejtette a tudósokat" írja Macartney, másutt pedig "a legsötétebb történelmi rejtélyek egyikének" nevezi. Minden, amit az eredetükről biztonsággal tudni lehet, az, hogy a magyarok a finnek rokonai, nyelvük az ún. finnugor nyelvcsaládhoz tartozik a vogul és osztják népek nyelvével együtt, amelyek az északi Ural erdős vidékén élnek, így eredetileg nincsenek rokonságban a sztyeppék szláv és türk népeivel, amelyek közé kerültek - egy etnikai kuriózum és az is maradt mind a mai napig. A mai Magyarországnak, más kis nemzetektől eltérően, nincs semmilyen nyelvi kapcsolata a szomszédaival, a magyarok etnikai zárvány gyanánt maradtak Európában, a távoli finnekkel, mint egyedüli rokonnal.

A keresztény korszak egy korai századának ismeretlen időpontjában ezt a nomád törzset elűzték eredeti hazájából az Uraiban és a sztyeppéken át dél felé vándorolt, végül megtelepedett a Don és a Kubán folyók közötti vidéken, így a kazárok szomszédai lettek, még mielőtt azok a történelem előterébe emelkedtek volna. Egy ideig egy félnomád néppel, az onogurokkal ("a tíz nyíl" vagy tíz törzs) voltak szövetségben; úgy hiszik, hogy az angol "Hungarian" ennek a szónak egy szláv változata, míg a "magyar" az a név, ahogyan emberemlékezet óta nevezik magukat.

Körülbelül a hetedik század közepétől a kilencedik század végéig, mint már említettük, a kazár birodalom alattvalói voltak. Figyelemre méltó tény, hogy ennek az egész időszaknak a folyamán, mialatt más törzsek a "székfoglaló társasjáték" gyilkos szórakozásával voltak elfoglalva, nincs feljegyzés akár csak egyetlen fegyveres összeütközésről is a kazárok és a magyarok között, míg mindegyikük időről időre háborúba bonyolódott közvetlen vagy távolabbi szomszédaival: a volgai bolgárokkal, a dunai bolgárokkal, az oguzokkal, a besenyőkkel és így tovább - és ráadásul még az arabokkal és a ruszokkal is. Átírva az Orosz Krónikát és az arab forrásokat, Toynbee azt mondja el, hogy ez az idő alatt a magyarok "behajtották az adót" a kazárok számára a szláv és a finn népektől a Fekete Föld zónájában, a magyarok saját sztyeppéi területétől északra és az attól északra fekvő erdős vidéken. Hogy a "magyar" név ebben az időben használatban volt, annak bizonyítéka egy csomó helységnév fennmaradása Észak-Oroszországban. Ezek a helységnevek feltehetően az előző magyar helyőrségek és előretolt állások helyét jelzik. így a magyarok uralkodtak szláv szomszédaikon és Toynbee mindebből azt a következtetést vonja le, hogy "az adó behajtásával a kazárok megbízottjuk gyanánt használták fel a magyarokat, noha kétségtelen, hogy a magyarok ezt a megbízást a maguk számára is hasznosították."


A ruszok érkezése gyökeresen megváltoztatta a dolgoknak ezt a hasznot hajtó állását. Körülbelül abban az időben, amikor Sarkelt építették, volt a magyaroknak egy szembetűnő mozgása a Donon át annak nyugati partjára. Úgy 830-tól kezdve a nemzet zöme áttelepült a Don és a Dnyeper közötti vidékre, amit később Lebediának neveztek. Ennek a mozgásnak az oka sok vita tárgya volt a történészek között; Toynbee magyarázata a legújabb és a legvalószínűbb:

Feltételezhetjük, hogy a magyarok a Dontól nyugatra fekvő sztyeppék elfoglalásában kazár hűbéruraik engedélye alapján jártak el mivel a sztyeppeterület ezt megelőzően a kazároké volt, és minthogy a magyarok a kazárok alárendelt szövetségesei voltak, arra következtethetünk, hogy a magyarok nem a kazárok akarata ellenére rendezkedtek be ezen a kazár területen... Valóban arra a következtetésre juthatunk, hogy a kazárok nemcsak megengedték a magyaroknak, hogy a Dontól nyugatra helyezkedjenek el, hanem a valóságban azért telepítették őket oda, hogy a kazárok érdekeit szolgálják. Az alattvaló népek áttelepítése stratégiai meggondolásokból olyan megoldás volt, amilyet előző nomád birodalomépítők is gyakoroltak. Ebben az új elhelyezésben a magyarok segíthettek a kazároknak a rhoszok délkeleti és déli irányú előnyomulásának ellenőrzésében. A magyarok áttelepítése a Dontól nyugatra és Sarkel építése a Don keleti partján, egyazon akciónak a része.

7.

Ez az elrendezés közel egy fél évszázadon át elég jól működött. Ennek az időszaknak a folyamán a viszony a magyarok és a kazárok között még szorosabb lett és két eseményben csúcsosodott ki, amelyek maradandó nyomokat hagytak a magyar nemzeten. Az első: a kazárok királyt adtak nekik, aki megalapította az első magyar dinasztiát. És a második: néhány kazár törzs csatlakozott a magyarokhoz és mélyrehatóan átformálta etnikai jellegüket.

Az első epizódot Konstantin a De Administrando (kb. 950) című munkájában írja le, és ezt megerősíti az a tény, hogy a nevek, amelyeket megemlít, tőle függetlenül megjelennek az első magyar krónikában (tizenegyedik század). Konstantin elmondja, hogy mielőtt a kazárok beavatkoztak volna a magyarok belső ügyeibe, azoknak nem volt legfőbb vezérük, csak törzsfőnökeik voltak; ezek között a legkivalóbbat Lebediásnak hívták (akiről aztán utóbb Lebediát elnevezték).

És a magyarok hét hordából állottak, de ebben az időben nem volt uralkodójuk, sem bennszülött, sem idegen, de voltak közöttük bizonyos törzsfőnökök, akik között a vezető törzsfőnök a már előbb említett Lebediás volt... És a kagán, Kazária uralkodója a (magyarok) vitézsége és katonai segítsége miatt az első törzsfőnek, akit Lebediásnak hívtak, egy előkelő kazár hölgyet adott feleségül, hogy nemzzen vele gyermekeket; de Lebediásnak történetesen a kazár asszonytól nem született gyermeke.

Ismét egy dinasztikus házasság, amelyik nem sikerült De a kagán el volt határozva, hogy erősíti a kötelékeket, amelyek Lebediást és törzseit a kazár királysághoz kötik.

Miután egy kis idő elmúlt, a kagán, Kazária uralkodója, szólt a magyaroknak, hogy küldjék el hozzá az első törzsfőnöküket, így Lebediás, Kazária királya elé járulva, megkérdezte tőle, hogy miért hívatta. És a kagán így szólt hozzá: A következő okból küldöttünk érted: minthogy előkelő származású vagy és bölcs és vitéz és első a magyarok között, mi azt óhajtjuk, hogy a fajtád uralkodója légy és alá légy rendelve a mi törvényeinknek és rendeleteinknek.

De, úgy látszik, Lebediás büszke ember volt, hálájának illő kifejezése mellett elhárította az ajánlatot, hogy bábkirály legyen, és azt javasolta, hogy helyette a méltóságot törzsfő társára, Álmosra vagy Álmos fiára, Árpádra ruházzák, így a kagán, "akinek tetszett a beszéd", Lebediást illő kísérettel küldte vissza népéhez és azok Árpádot választották királyukká. Árpád beiktatásának szertartása "a kazárok szokása és gyakorlata szerint történt, úgy, hogy pajzsukra emelték. De Árpád előtt a magyaroknak soha nem volt más uralkodójuk; ezért Magyarország uralkodóját mind a mai napig ebből a nemzetségből választják."

A "mai nap", amikor Konstantin ezeket a sorokat írta, körülbelül 950, azaz egy évszázaddal az esemény után. Valóban Árpád vezette magyarjait Magyarország meghódítására; ez a dinasztia uralkodott 1301-ig és az ő neve egyike az elsőknek, amit egy magyar iskolásfiú megtanul. A kazároknak sok történelmi eseményben van benne a kezük.

8.

A második epizódnak, úgy látszik, még mélyebb hatása volt a magyarok nemzeti jellegére. Ahogyan Konstantin elmondja, egy pontosan meg nem határozható időpontban lázadás, apostasia tört ki a kazár nemzet egy részében uralkodóik ellen. A lázadók három törzsből álltak, "akiket kavaroknak (vagy kabaroknak) neveztek és ezek a kazárok saját fajtájából valók voltak. Az államhatalom kerekedett felül; a lázadók közül némelyeket lemészároltak, mások elmenekültek az országból, a magyaroknál telepedtek le és összebarátkoztak velük. Megtanították őket a kazárok nyelvére is és mind a mai napig ugyanazt a nyelvjárást beszélik, de beszélik a magyarok másik nyelvét is. És mivel eredményesebbnek bizonyultak a háborúban és a legbátrabbaknak a nyolc törzs közül (azaz az eredeti hét magyar törzs, plusz a kabarok) és vezetőknek a háborúban, őket választották meg az első seregnek és egy vezér van közöttük, azaz az (eredetileg) három kabar törzs között, aki mindmáig megvan."

Hogy feltegye az i-re a pontot, Konstantin a következő fejezetet egy listával kezdi "a kabarok és a magyarok seregeiről. Az első az, amelyik elszakadt a kazároktól, a kabarok fent említett serege..." stb. Az a sereg vagy törzs, amelyik eredetileg "magyarnak" nevezte magát, csak harmadikként következik.

Úgy tűnik, mintha a magyarok - képletesen szólva és talán szó szerint is - vérátömlesztést kaptak volna a kazároktól. Ez többféle módon érintette őket. Mindenekelőtt megtudjuk, hogy - meglepetésünkre - legalább a tizedik század közepéig Magyarországon mindkét nyelvet, a magyart és a kazárt beszélték. Számos kiváló modern szakértő magyarázta ezt a különös tényt, így Bury ezt írja: "Ennek a kettős nyelvnek a következménye a modern magyar nyelv kevert jellege, amely tetszetős érveket szolgáltatott a magyarok etnikai rokonságára vonatkozó két ellentétes nézetnek." Toynbee megjegyzi, hogy bár a magyarok már régen nem beszélnek két nyelvet, kétnyelvűek voltak állami létük elején, amit vagy kétszáz jövevényszó a török nyelv régi csuvas dialektusából jelez, ugyanis a kazárok ezt beszélték ( lásd fenn, I. 3.).

A magyarok, mint a ruszok, ugyancsak átvették a kazár kettős királyság egy módosított formáját, így Gardezi: "... A vezetőjük 20 000 lovassal lovagol ki; őt kondának (magyarul kende) nevezik és ez a címe a nagyobb királyuknak, de annak a címe, aki valóban kormányozza őket, Jula (Gyula). És a magyarok mindent megtesznek, amit gyulájuk parancsol." Okunk van hinni, hogy az első gyulák Magyarországon kabarok voltak.


Vannak bizonyos jelek, amelyek arra engednek következtetni, hogy a szakadár kabar törzsek között, amelyek de facto átvették a magyar törzsek vezetését, voltak zsidók, vagy "a judaizáló vallás" hívei. Egészen elképzelhetőnek látszik - amint az Artamonov és Bartha elgondolása -, hogy a kabar "apostasia" valamiképpen összefügg Obadiah király kezdeményezett vallási reformjaival vagy azok ellen irányult. A rabbinikus törvény, a szigorú étrendi előírások, a talmudi szőrszálhasogatás nagyon ellenére lehetett ezeknek a csillogó vértezetű sztyeppéi harcosoknak. Ha egy "judaizáló vallást" vallottak, annak közelebb kellett lennie a régi sivatagi héberek hitéhez, mint a rabbinikus ortodoxiához. Talán éppen a karaita fundamentalista szekta követői voltak és így eretneknek tekintették őket. De hát mindez tiszta spekuláció.

9.

A szoros együttműködés a kazárok és a magyarok között véget ért, amikor a magyarok 896-ban búcsút mondtak az európai sztyeppéknek, átkeltek a Kárpátok hegyláncán, és meghódították azt a területet, amely végleges hazájuk lett. Ennek a vándorlásnak a körülményei ismét ellentmondásosak, de legalább nagy vonalaiban követhetők.

A kilencedik évszázad utolsó évtizedeiben egy újabb vad játszótárs kapcsolódott be a nomád "székfoglaló játékba", a besenyők.* Ami keveset erről a török törzsről tudunk, azt Konstantin leírása foglalja össze: telhetetlen, mohó barbárok bandája, amelyet jó pénzért meg lehetett vásárolni, hogy harcoljanak más barbárok és a ruszok ellen. Kazár fennhatóság alatt éltek a Volga és az Ural folyók között; Ibn Ruszta szerint a kazárok minden évben lerohanták őket, hogy behajtsák a nekik járó adót.

* Pecheneg, paccinak.

A kilencedik század vége felé egy (természetét illetően semmiképpen sem szokatlan) katasztrófa érte a besenyőket: keleti szomszédaik kiszorították őket az országukból. Ezek a szomszédok nem voltak mások, mint az oguzok, akiket Ibn Fadlan annyira nem kedvelt - egyike a kifogyhatatlan török törzseknek, amelyek időről időre elszabadultak közép-ázsiai kötelékeikből és nyugat felé sodródtak. A kiszorított besenyők megpróbáltak Kazáriában letelepedni, de a kazárok visszaverték őket.* A besenyők folytatták a költözésüket nyugat felé egy új letelepedési helyre, átkeltek a Donon és megtámadták a magyarok területét. A magyarok viszont kénytelenek voltak tovább visszavonulni nyugat felé, a Dnyeper és a Szeret folyók közötti tájra. Ők ezt a területet Etelköznek nevezték: "az ország a folyók között". Úgy látszik, hogy 889-ben költöztek ide, de 896-ban a besenyők, a dunai bolgárokkal szövetségben ismét támadtak, mire a magyarok a mai Magyarországra vonultak vissza.

* Konstantin állításának, hogy "az oguzok és a kazárok háborúskodtak a besenyőkkel" [Cf. Bury, 424. o.] ez az értelmezése látszik elfogadhatónak.

Ez, nagy vonalakban, a magyarok kivonulásának a története a keleti sztyeppékról, és a kazár-magyar kapcsolatok vége. A részleteket vitatják; egyes történészek bizonyos szenvedélyességgel kitartanak amellett, hogy a magyarok csak egy vereséget szenvedtek el a besenyőktől, nem pedig kettőt, és hogy Etelköz csak Lebediának egy másik neve volt; de ezeket a csűrés-csavarásokat átengedhetjük a szakembereknek. Több fejtörést okoz az a nyilvánvaló ellentmondás a magyarokról, mint nagyszerű harcosokról alkotott kép, és dicstelen visszavonulásuk között egymást követő hazáikból. Így megtudjuk Hinkmar reimsi érsek krónikájából, hogy 862-ben lerohanták a keleti frank birodalmat; ez az első azok a vad betörések között, amelyek a következő évszázad folyamán rettegésben tartották Európát. Értesülünk Szent Cirillnek, a szlávok apostolának félelmetes találkozásáról is egy magyar hordával Kazáriába vezető útján, 860-ban. Imádságát mondta, amikor lerohanták, luporum more ululantes, "farkasok módjára üvöltve". Szentsége azonban megvédte őt a bajtól. Egy másik krónika említi, hogy a magyarok és a kabarok összeütközésbe kerültek a frankokkal 881-ben; és Konstantin meséli el nekünk, hogy vagy tíz évvel később a magyarok "háborút indítottak Simeon (a dunai bolgárok uralkodója) ellen, alaposan meg is verték és olyan messzire jutottak, mint Preszlav és bezárták őt a Mundraga nevű erődbe és hazatértek".

Hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a hősies tetteket a visszavonulások sorozatával a Dontól Magyarországig, ami ugyanabban az időszakban történt? Úgy tűnik, hogy a választ sejteni engedi Konstantinnak imént idézett bekezdését közvetlenül követő szakasz:

... De miután Symon, a bolgár, ismét békét kötött a görögök császárával és biztonságot nyert, (követet) küldött a pacinákokhoz és egyezséget kötött velük, hogy háborút indítanak a magyarok ellen és megsemmisítik őket. Amikor a magyarok egy hadjáraton voltak távol, Symeon és a pacinákok megtámadták a magyarokat, megsemmisítették a családjaikat, és szánalmasan elkergették a magyarokat, akiket visszahagytak az ország védelmére. A magyarok, visszatérve a hadjáratból, országukat így feldúlva és elpusztítva találták, abba az országba vonultak, amelyet ma is laknak (azaz Magyarországra).

Így a hadsereg zöme "hadjáraton volt távol", amikor az országot és családjaikat megtámadták, és ahogyan az említett krónikák alapján megítélhetjük, meglehetősen gyakran voltak "távol", kirabolva messzi országokat, csak csekély védelemmel hagyva vissza otthonaikat. Ezt a kockázatos szokást megengedhették maguknak mindaddig, amíg csak kazár hűbéruraik és békés szlávok voltak közvetlen szomszédaik. De a földsóvár besenyők jövetelével ez a helyzet megváltozott. Az a szerencsétlenség, amit Konstantin leírt, már csak az utolsó lehetett a hasonló események sorozatában. De ez bírhatta rá őket arra az elhatározásra, hogy egy új és biztonságosabb hazát keressenek a hegyeken túl, egy olyan országban, amelyet már ismertek legalább két, előző betörésükből.

Van egy másik megfontolás is, ami ez a hipotézis mellett szói. Úgy látszik, hogy a magyarok erre a portyázó szokásra csak a kilencedik század második felében tettek szert - az az időpont körül, amikor azt a bizonyos kritikus vérátömlesztést kapták a kazároktól. Ez bizony meglehetősen kevert áldásnak bizonyult. Amint láttuk, a kabarok, akik "sikeresebbek voltak a hadban és vitézebbek", lettek a vezető törzs és ők befolyásolták befogadóikat a kaland szellemével, ami azután rövidesen Európa ostorává tette őket, mint ahogyan korábban a hunok voltak azok. Ők tanították meg a magyarokat "arra a sajátos és jellemző taktikára, amit emberemlékezet óta minden török nemzet - hunok, avarok, türkök, besenyők, kunok - alkalmazott és semmilyen más nemzet... a könnyű lovasság menekülést színlelve, a régi fortély szerint, futás közben kilőtte nyilait, majd félelmetes, a farkasokéhoz hasonló üvöltéssel, támadott."


Ez a módszer gyilkos módon hatásosnak bizonyult a kilencedik és a tizedik század folyamán, amikor a magyar portyázók megtámadták Németországot, a Balkánt, Olaszországot, sőt Franciaországot - de hatástalan maradt a besenyőkkel szemben, akik ugyanazt a taktikát alkalmazták, és éppen olyan hátborzongatóan tudtak üvölteni.

Így közvetve, a történelem kacskaringós logikájával, a kazárok hozzájárultak a magyar állam megalakításához, míg a kazárok maguk köddé váltak. Macarthney, hasonló gondolatmenetet követve, még tovább ment annak a döntő szerepnek a kihangsúlyozásában, amit a kabar vérátömlesztés játszott:

A magyar nemzet zöme, az igazi finnugorok, viszonylag (ha nem is nagyon) békés földművesek, nem vándorlók, otthonukat dimbes-dombos tájon... a Dunától nyugatra rendezték be. Az Alföld síkságát a kabarok nomád fajtája, igazi türkök: gulyások, lovasok és harcosok, a nemzet hajtóereje és hadserege foglalta el, mint "a magyarok seregei között az első". Úgy hiszem, ez volt az a fajta, amelyik a sztyeppe szlávjaira és oroszaira rárontott, amelyik hadjáratot indított a bolgárok ellen 895-ben, nagy részben és több mint fél évszázadon át volt Európa réme.

És a magyarok mégis meg tudták őrizni etnikai identitásukat. "Hatvan év szüntelen és könyörtelen hadviselés fő terhe a kabarokon volt, akiknek a sorait ennek rendkívüli módon meg kellett ritkítania. Közben az igazi magyarok, akik viszonylagos békében éltek, számban gyarapodtak." A kétnyelvű időszak után eredeti finnugor nyelvüket is meg tudták őrizni a germán és szláv szomszédok között, szemben a bolgárokkal, akik elvesztették eredeti török nyelvüket és most egy szláv nyelvjárást beszélnek.

A kabar befolyás mindamellett továbbra is éreztette hatását Magyarországon és még azután is, hogy a Kárpátok hegysége elválasztotta őket, a kazár-magyar kapcsolat nem szakadt meg teljesen. Vasziljev szerint a tizedik században a magyar Taksony vezér ismeretlen számú kazárt hívott meg, hogy birtokán telepedjenek le. Igen valószínű, hogy a bevándorlók között meglehetős számban kazár zsidók is voltak. Feltételezhetjük, hogy mind a kabarok, mind pedig a későbbi bevándorlók magukkal hozták hírneves kézműveseiket, és ezek tanították meg a magyarokat művészetükre (lásd L, 13.). Annak folyamán, hogy birtokba vették új és végleges hazájukat, a magyaroknak ki kellett túrniuk onnan annak előző lakóit, a morvákat és a dunai bolgárokat; ezek elvonultak arra a tájékra, ahol most élnek. Többi szláv szomszédjuk is - a szerbek és a horvátok - már többé-kevésbé in situ voltak, így azután a távoli Uraiban elinduló láncreakció eredményeként - az oguzok elzavarták a besenyőket, a besenyők a magyarokat, a magyarok a bolgárokat és a morvákat, a mai Közép-Európa térképe kezdett kialakulni. A változékony kaleidoszkóp többé vagy kevésbé stabil mozaikká rendeződött el.

10.

A ruszok hatalomra emelkedésének a történetét ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk - amikor 862 körül Rurik emberei vérontás nélkül birtokukba vették Kijevet. Ez megközelítőleg az az időpont, amikor a besenyők nyugat felé nyomták a magyarokat és így megfosztották a kazárokat nyugati szárnyuk védelmétől. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a ruszok miért kerítették ilyen könnyen a hatalmukba Kijevet.

De a kazár katonai hatalom gyengülése a bizánciakat is kitette a ruszok támadásának. Az idő tájt, amikor a ruszok megtelepedtek Kijevben, hajóik, lefelé úszva a Dnyeperen, átkeltek a Fekete-tengeren és megtámadták Konstantinápolyt. Bury nagy lendülettel írja le az eseményeket:

Június hónapban, az Urnák 860-ik esztendejében, a császár (III. Mihály) minden katonai erejével a szaracénok ellen vonult. Már feltehetően messze járt, amikor a megdöbbentő hírt kapta, ami a legnagyobb sietséggel szólította vissza Konstantinápolyba. Az orosz ellenség kétszáz hajóval átvitorlázott az Euxinuson (Fekete-tengeren). Behatolt a Boszporuszba, partjain kirabolta a kolostorokat és a peremvárosokat és lerohanta a Hercegek szigetét. A város lakóit teljesen demoralizálta a hirtelen veszély rémülete és a saját tehetetlenségük. A csapatok (Tagmata), amelyek rendszerint a város szomszédságában állomásoztak, a császárral voltak, messze távol... és a flotta is távol volt. Miután tönkre tették, romba döntötték az elővárosokat, a barbárok nekikészültek, hogy megtámadják a várost. Ebben a kritikus helyzetben... a tudós pátriárka, Photius, a helyzet magaslatára emelkedett; magára vállalta a feladatot, hogy helyreállítsa polgártársainak erkölcsi bátorságát... A közhangulatot fejezte ki, amikor hosszasan beszélt arról a képtelenségről, hogy a birodalmi fővárost, "csaknem az egész világ királynőjét", megcsúfolja a szlávoknak (sic) egy hitvány és barbár gyülevész bandája. De a köznépre még nagyobb befolyást gyakorolt és inkább megvigasztalta, amikor az egyházi mágiához folyamodott, amelyet előző ostromok alkalmával eredményesen használtak. A Szűzanya értékes ruháját körmenetben hordozták körül a város falain és úgy hitték, hogy bemártották a tenger vizébe, hogy szélvihart támasszon. Szélvihar ugyan nem támadt, de az oroszok röviddel ezután megkezdték a visszavonulásukat és bizonyára nem sokan voltak az örvendező polgárok között, akik felszabadulásukat nem az egek királynője közvetlen beavatkozásának tulajdonították volna.

Hadd tegyük hozzá a pikantéria kedvéért, hogy "a tudós pátriárka", Photius, akinek az ékesszólása megmentette a császári várost, nem volt más, mint a "kazár pofa", aki Szent Cirillt hittérítő útjára küldte. Ami a ruszok visszavonulását illeti, azt a görög hadsereg és flotta sietős visszatérése okozta; de "kazár pofa" mentette meg a morált a lakosság között a várakozás gyötrelmes időszakában.

Toynbeenek is van érdekes észrevétele erről az epizódról. Azt írja, hogy 860-ban az oroszok "közelebb kerültek Konstantinápoly bevételéhez, mint amennyire azóta bármikor is jutottak". És osztja sok orosz történész véleményét, hogy a keleti normannok dnyeperi flottillájának a támadása a Fekete-tengeren át, össze volt hangolva a nyugati viking flotta ezzel egyidejű támadásával, amely a Földközi-tengeren és a Dardanellákon át közelítette meg Konstantinápolyt:

Vasziljev és Paskievic és Vernadszki hajlandók azt hinni, hogy a két haditengerészeti expedíció, amelyik így konvergált a Márvány-tengerre, nemcsak egyidejű volt, de megegyezés szerint is történt, sőt feltételezik a kiváló elme személyazonosságát is, aki nézetük szerint kidolgozta ezt a nagyvonalú stratégiai tervet. Azt sejtetik, hogy a novgorodi Rurik ugyanaz a személy volt, mint a jütlandi Rurik.


Ennek alapján kell értékelni annak az ellenségnek a szellemi formátumát, akivel a kazároknak meg kellett küzdeniük. A bizánci diplomácia sem késlekedett ennek az értékelésében - és annak a kétszínű játéknak a játszásában sem, amelyet a helyzet megkövetelni látszott, váltakozva a háború - ha az elkerülhetetlen volt - és a megbékélés között, abban a jámbor reményben, hogy az oroszokat végül is a kereszténységre lehet téríteni és a keleti pátriárkátus nyájába terelni. Ami a kazárokat illeti, azok egyelőre fontos előnyt jelentettek a számukra, de akiket az első kínálkozó méltó - vagy méltatlan - alkalommal el fognak árulni.

11.

A következő kétszáz évben a bizánci-orosz relációk fegyveres konfliktusok és barátsági szerződések között váltakoztak. Háborút viseltek 806-ban (Konstantinápoly ostroma), 907-ben, 941-ben, 944-ben, 969-71-ben és szerződéseket kötöttek 838-9-ben, 861-ben, 911, 945, 957, 971 években. Ezekről a többé-kevésbé titkos megállapodásokról csak keveset tudunk, de amit tudunk, az megmutatja a játéknak az elképesztő bonyolultságát. Néhány évvel Konstantinápoly ostroma után, Photius pátriárka (még mindig ugyanaz) beszámol arról, hogy a ruszok követeket küldtek Konstantinápolyba és - a nyomás alatti hittérítés bizánci formulája szerint - "könyörögtek a császárnak, hogy keresztelje meg őket egyháza hitére". Bury megjegyzése: "Nem tudjuk megmondani, hogy mennyit és melyiket képviselte ez a küldöttség az orosz települések közül, de a feladata bizonyára az volt, hogy jóvátételt ajánljon fel a minapi fegyveres betörésért, talán, hogy kieszközölje a foglyok kiszabadítását. Az bizonyos, hogy néhányan az oroszok közül beleegyeztek, hogy felvegyék a kereszténységet..., azonban a mag nem hullott nagyon termékeny talajra. De ezután egy évszázadon át nem hallunk többet az oroszok kereszténységéről. Azonban a szerződés, amit 860 és 866 között kötöttek meg, valószínűleg más következményekkel járt.

Ezek a következmények között volt skandináv tengerészek toborzása a bizánci flottába. 902-ben hétszázán voltak. Egy másik fejlemény volt a híres "varég gárda", rusz és más északi zsoldosok elit csapata, beleértve még angolokat is. A 945-ben és 971-ben kötött szerződésekben a kijevi fejedelemség orosz uralkodói vállalták, hogy a bizánci császárt kívánságára csapatokkal látják el. Bíborbanszületett Konstantin napjaiban, vagyis a tizedik század közepén, orosz hajóhadak a Boszporuszon megszokott látványt jelentettek; már nem azért jöttek, hogy ostrom alá vegyék Konstantinápolyt, hanem, hogy áruikat eladják. A kereskedelem aprólékosan, jól szabályozott volt (kivéve, ha fegyveres összecsapások jöttek közbe). Az Orosz Krónika szerint a 907-és 911-ben kötött szerződésekben megállapodtak abban, hogy rusz látogatók csak egyetlen városkapun léphetnek be, egyszerre nem több, mint ötven, csak tisztviselők kíséretében; hogy a városban tartózkodásuk alatt annyi gabonát kapnak, amennyire szükségük van, és hathónapos készletet egyéb élelmiszerekből, beleértve a kenyeret, bort, húst, gyümölcsöt és a fürdési lehetőséget (ha kívánják). Annak biztosítására, hogy minden ügylet lebonyolítása pontos és szabályszerű legyen, a feketepiaci üzelmeket egy kéz levágásával büntették. A hittérítési tevékenységet sem hanyagolták el, mint végső eszközt arra, hogy elérjék a békés egymás mellett élést a hatalmukban egyre erősödő oroszokkal .

De ez keserves ügylet volt. Amikor - az Orosz Krónika szerint - Oleg, Kijev kormányzója megkötötte a 911. évi szerződést a bizánciakkal, "Leó és Alexander császárral (a társuralkodókkal), miután megállapodtak az adóban és kölcsönösen esküvel kötelezték el magukat, ezek megcsókolták a keresztet és felszólították Oleget és az ő embereit, hogy hasonló módon esküdjenek. Az oroszok, vallásuknak megfelelően, a fegyvereikre, Perun istenre, valamint Volosra, a szarvasmarhák istenére esküdtek és így erősítették meg a szerződést."


Közel egy fél évszázaddal, számos csatával és szerződéssel utóbb kilátás nyílt a Szent Egyház győzelmére: 957-ben a kijevi Olga hercegnőt (Igor herceg özvegyét) ünnepélyes konstantinápolyi látogatása alkalmával megkeresztelték (hacsak nem volt már előbb egyszer, elutazása előtt megkeresztelve - ami ismét ellentmondásos).

Az Olga tiszteletére rendezett különböző lakomák és ünnepségek részletesen le vannak írva a De Caeremoniis-ban, ám azt nem árulják el nekünk, hogyan reagált a hölgy a mechanikus játékok Disneylandjára, amelyeket a császári trónteremben mutattak be - például a kitömött oroszlánra, amelyik félelmetes, mechanikusan keltett ordításokat hallatott. (Egy másik előkelő vendég, Luitprand püspök feljegyezte, hogy csak azért tudta megőrizni hidegvérét, mert már előzőleg figyelmeztették őt arra, hogy milyen meglepetések várnak a látogatókra.) Az alkalom bizonyára nagy fejfájást okozott a ceremóniamesternek (aki maga Konstantin volt), mert nem csupán Olga, az uralkodó volt nőnemű, de a kísérete is nőkből állt; a férfi diplomaták és a tanácsadók, szám szerint nyolcvanketten, "szerényen az orosz delegáció végén vonultak fel".*

* Olga kilenc rokona, húsz diplomata, negyvenhárom kereskedelmi tanácsadó, egy pap, két tolmács, a diplomaták hat szolgája és Oleg saját tolmácsa.

Éppen a lakoma előtt volt egy kis incidens, szimbóluma az orosz-bizánci viszony kényes természetének. Amikor a bizánci udvar hölgyei beléptek, arcra borultak a császári család előtt, amint azt a protokoll megkövetelte. Olga állva maradt, "de elégtétellel jegyezték fel, hogy egy kissé, alig észrevehetően, meghajtotta a fejét. A helyére vezették, és mint a mozlim állami vendégeket, külön asztalhoz ültették."

Az Orosz Krónikának egy ettől eltérő, dúsan kiszínezett változata van erről a díszlátogatásról. Amikor a megkeresztelés kényes kérdése került szóba, Olga azt mondta Konstantinnak, "ha azt kívánja, hogy meg legyen keresztelve, akkor ezt a funkciót neki magának kell elvégeznie, máskülönben nem fogadja el a keresztséget".

A császár beleegyezett és megkérte a pátriárkát, hogy tanítsa Olgát a vallás dolgaiban. A pátriárka oktatta őt az imádkozásra és a böjtölésre, az alamizsnaosztásra és a szemérmesség védelmére. Olga lehajtotta a fejét, és miként egy szivacs felszívja a vizet, olyan mohón itta a tanításait.

A keresztelés után a császár magához hívatta Olgát és közölte vele, azt kívánja, hogy legyen a felesége. De Olga ezt válaszolta: "Hogyan vehetnél engem feleségül, amikor te magad kereszteltél meg és engem leányodnak neveztél? Ez keresztények között tiltott, mint ahogyan ezt neked is tudnod kell." Akkor a császár így szólt: "Olga, te túljártál az eszemen".


Amikor Olga visszatért Kijevbe, Konstantin "üzenetet küldött neki, mondván: »Minthogy én sok ajándékot adtam neked, te megígérted, amikor visszatértél Rosba, hogy sok ajándékot fogsz küldeni nekem: rabszolgákat, viaszt, szőrmét és katonákat fogsz küldeni, hogy segítsenek nekem.« Olga azt felelte a küldötteknek, hogy ha majd a császár annyi időt töltött vele itt Pochainában, mint amennyit ő időzött a Boszporusznál, akkor teljesíteni fogja a kérését. Ezekkel a szavakkal elbocsátotta a küldöttet."

Ez az Olga-Helga félelmetes skandináv amazon lehetett. Mint már említettük, Igor herceg özvegye volt, aki feltehetően Ruriknak volt a fia és az Orosz Krónika, mint kapzsi, esztelen és szadista uralkodót ír le. 941-ben nagy flottával támadta meg a bizánciakat és "azok közül, akiket foglyul ejtettek, némelyet lemészároltak, másokat céltáblának használtak és lövöldöztek rájuk, másokra rávetették magukat, és miután a kezüket hátra kötötték, vasszögeket vertek a fejükbe. Sok szent templomot felgyújtott." A végén vereséget szenvedtek a görög flottától, amely görögtüzet lőtt a hajójuk orrára szerelt csövekből. "Látva a lángokat, az oroszok a tenger vizébe vetették magukat, de a túlélők hazatértek, (ahol) elmondták, hogy a görögök birtokában vannak az ég villámai, és azzal elárasztva felgyújtották őket, és így az oroszok nem tudtak győzni."* Ezt az epizódot négy évvel később egy újabb barátsági szerződés követte. Lévén túlnyomóan tengermelléki nemzet, a ruszokra még mélyebb benyomást gyakorolt a görögtűz, mint másokra, akik megtámadták Bizáncot és "a villám az égből" erős érv volt a görög egyház mellett. De az oroszok még mindig nem voltak készek az áttérésre.

* Toynbee nem habozik a görögök titkos fegyverét "napalm"-nak nevezni. Ismeretlen összetételű vegyszer volt, talán petróleumpárlat frakciója, ami vízzel érintkezve meggyulladt és vízzel nem lehetett eloltani.

Amikor Igort 945-ben a drevljánok, egy szláv törzs, amelyre mértéktelenül magas adót vetett ki, megölte, a megözvegyült Olga lett Kijev régense. Uralmát azzal kezdte, hogy négyszeresen állt bosszút a drevljánokon: először a drevlján békeküldöttséget élve temettette el; utána az előkelők egy küldöttségét egy fürdőházba csalták, és ott élve megégették; ezt egy újabb vérfürdő követte és végül a drevljánok fővárosát porig égette. Olga vérszomja a megkereszteléséig valóban kielégíthetetlennek látszott. De ettől a naptól kezdve, amint az Orosz Krónika tájékoztat róla, "a keresztény Oroszország előfutára lett, mint ahogyan a napkelte jön a nap, a hajnal a nappal előtt. Mert ragyogott, mint a hold éjszaka és tündöklő volt a hitetlenek között, mint a gyöngy a sárban." Annak rendje és módja szerint szentté avatták, mint az ortodox egyház első orosz szentjét.

12.

Azonban az Olga megkeresztelése körüli nagy hűhó és ünnepélyes, hivatalos látogatása ellenére Konstantinnál, ez még nem volt az utolsó szó a görög egyház és az oroszok közötti viharos párbeszédben. Mert Olga fia, Szvatoszláv, visszatért a pogánysághoz, nem hallgatott anyja könyörgésére, "nagyszámú és vitéz hadsereget szedett össze és könnyedén lépkedve, mint egy leopárd, sok hadjáratot indított," egyebek között háborút a kazárok és egy másikat a bizánciak ellen. Csak 988-ban, fiának, Szent Vladimirnak az uralma alatt fogadta el az uralkodó dinasztia véglegesen a görög ortodox egyház hitét, ugyanaz idő körül, amikor a magyarok, a lengyelek és a skandinávok, beleértve a távoli izlandiakat is, tértek meg a romái latin egyházba. A világ végleges vallási megoszlásának durva körvonalai kezdtek alakot ölteni és ebben a folyamatban a zsidó kazárok anakronizmussá váltak. A fokozódó kiengesztelődés Konstantinápoly és Kijev között, váltakozó viszontagságai ellenére, fokról fokra csökkentette Itil fontosságát és a kazárok jelenléte keresztben a bizánci-rusz kereskedelmi utakon, akik behajtották a 10 százalékos vámjukat az áruk fokozódó áradata után, zavaró lett mind a bizánci kincstár, mind pedig az orosz harcos kereskedők számára.

Hogy a bizánciak magatartása megváltozott egykori szövetségesükkel szemben, arra jellemző volt, hogy Kherszont feladták az oroszoknak. Néhány évszázadon át a bizánciak és a kazárok civódtak és néhanapján össze is tűztek a fontos krími kikötő birtoklásáért, de amikor Vladimir 987-ben elfoglalta Kherszont, a bizánciak még csak nem is tiltakoztak; mert, amint Bury állítja, "ez az áldozat nem volt túl nagy ára a tartós békének és barátságnak az orosz állammal, amely akkorra nagyhatalommá vált".


Kherszon feladása lehetett indokolt, de a kazár szövetség feláldozása hosszú távra rövidlátó politikának bizonyult.

folytatás