« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Tvrtko Kulenović: A haikuköltészet recepciója és esztétikája (Fordította: Zanin Csaba)
Ezra Pound: Egy metróállomáson (Fordította: Zanin Csaba)

 

Zanin Csaba (1964-) haiku fordításai
Új Symposion, 1991/1-2


Basó

Fehér krizantém.
Törékeny testét nem éri 
szemernyi por sem.

Ősznek utóján
Ki is az, ki mellettem él,
s jó-e most neki?

 

Issza 

Azzal hogy vagyok,
Már jelen vagyok
ebben a hóesésben.

A föld bogaraitól
kértem szállást
– úgy aludtam.

Cseresznyevirágok?
No ne! Errefelé
még a fű is virágzik.

Az első kabóca.
Kegyetlen az élet,
jaj, de kegyetlen.

Mikor a szilvafa
virágzik, a pokol tüze
megdermed.

A lótuszvirágokat
a sáros földbe szántják.
Micsoda világ ez?

Hemzsegő legyek,
mi után kutattok
e ráncos kezeken.

Harmatcseppek –
csillog a pokolnak
ezernyi magva.

Egy paraszt
retekkel a kezében
mutatja az utat.

Ha majd a hosszú útra kelek
vigyázd a síromat jól
te kis tücsök.

Bambusz közt bolyongok –
de mikor felsüt a hold
otthonra lelek.

Fénybogár, te első,
ne húzódj vissza,
én vagyok, barátod, Issa.

Igencsak jó világ:
harmat csöpög
egy csepp két csepp.

Sose feledd.
Poklokon lépdelünk
s a virágokra nézünk szüntelen.

Ahol emberek élnek
megtalálni ott a legyeket
s meg a buddhákat is.

Komiszul bántak énvelem,
csak bolhám van és legyem
– lezárul az este.

Varjú billeg
a csupasz földeken –
ki tudja, talán műveli.

Mindent mindent
túlélek –
megdermed a lélek.

 

A fordító jegyzete
Új Symposion, 1991/1-2, 9. oldal

Talán meglepő, hogy egy klasszikus költő esetében eltérek a haiku versek formai "vezérelvétől", az 5-7-5-ös soronkénti szótagelosztástól, a köztudatba vésődött formától, ami által felismerni véljük a "velős, csattanós, formailag is tömör", kötött versformát.

Hogy a japán költészetben milyen ritmikai, esetleg jelentésgazdagító, gondolattömörítő szerepe van, nem tudom. A magyar nyelvben igazi fontosságát, némi formahűségtől eltekintve, nem érzem. Nem érezte fontosnak a számomra közvetítőül szolgáló angol fordítás sem, amely egy angolszász és egy japán költő közös munkája.

És nem érzem a haiku lényegi jegyének sem. Sokkal inkább a képek tisztaságát, egyetemes közérthetőségét, stilizálatlanágát... valamint azok - szűk - térbeli elosztását. Olyan elosztását, amely lehetővé teszi a két-három kép kölcsönhatását, természetetes jelentésgazdagságának minél teljesebb kibontakozását (a szimbolikus jelentések egy részéről, a japán hagyományt kevéssé ismerve, le kell mondanunk).

Végeredményben akkor mi is számomra a haiku? - kérdezhetnénk. Mindenekelőtt egy nem mindennapi, kicsit tartózkodóan élve a kifejezéssel, "misztikus" pillanat.

Személyes és személytelen, szubjektum és objektív univerzum, külső és belső találkozási pontja.

Nevezhetnénk létélménynek, az időtlen kozmikus princípiumoknak a személyes tapasztalatban, a figyelő szemléletben történő megtestesülésének. Úgyhogy nincs ettől személytelenebb, a személyiséget teljesebben feloldó, s nincs ettől személyesebben megélt, gyakran megszenvedett pillanat; egy-két, látszólag igénytelen de erőteljes kép ügyes elhelyezésével, mondatritmussal, egy sóhajjal, fintorral, nevető rácsodálkozással, három sorban újrateremtve.

Zanin Csaba