« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Villányi G. András japán haiku fordításai
Villányi G. András haikui

 

Villányi G. András
EGY TENYÉR, HA CSATTAN: HAIKU
Nagyvilág, 1988/3. szám, 363. oldal

A haiku gyökérzete évezredek talajába fúródik. E mindössze tizenhét szótagot számláló vers a japán és a kínai vallás, dráma, festészet és színház elemeiből építkezik. A XVII. századig önálló műfajként nem létezett, mai elnevezését a XX. század előestéjén kapta Maszaoka Sikitől.
A műfaji előzmények a "haikai renga" nevű versfüzérben lelhetők fel, amely a Kamakura korszak (1185-1333) táján keletkezett. A füzér több verselő együttes alkotása volt. Mivel hangulatát és témáját jelentékenyen befolyásolta az első versszak – a "hokku" – , ennek megírására a jelenlévő költők legrangosabbját kérték föl.
A hokku önálló műfajjá teljesedését a XIX. századig főképp Macuo Basó (1644-1694), Josza Buszon (1715-1783) és Kobajasi Issza (1763-1827) életműve segítette. Maszaoka Siki munkásságának eredményeként a haiku végleg elszakadt a versfüzértől. 1896-ban közölt kiáltványában Siki elhatárolta magát és követőit azoktól, akik az érzelmek helyett az értelemhez szólnak, valamint eltiltotta a didaktikától. Kirohant az "akadémista" motívumok és a tengernyivé duzzasztott poétikai szabályzó használata ellen, mert ezek vezettek a hokku elvértelenedéséhez. Javasolta a szókincs felfrissítését: a régi udvari költészetből vett szavak használatára éppen úgy bíztatott, mint a jövevényszavakéra. Eltávolodott valamennyi költői iskolától, elsősorban a kanonizált, már-már bálványként imádott Basótól és követőitől, s Basó költészetével Buszonét állította szembe. Ám ragaszkodott a hagyományos szótagszámhoz - tizenhét szótag: 5-7-5-ös soronkénti megoszlásban -, és az évszakra utaló szó - "kigo" - használatához. Bár a szótagszám kötelmét alkalmanként csaknem mindenki, Siki is megszegte. Az évszakszó ősi hagyomány a japán verselésben, több ezerre tehető azon tárgyak, dolgok és fogalmak száma, amelyek egy adott évszakot hivatottak megidézni. Tavaszt jelez például a szilvavirág, a békák, a fűzek; nyarat a kakukk, az aranyhal, a hajnalka; őszt a tejút, a hold (jelzőtlenül), a madárijesztők; a téli hold, a jég, a hervadt mezők télre utalnak. Az évszakszó jelentősége főleg abban rejlik, hogy olyan hátteréül szolgál a versnek, mely az olvasókból hasonló érzelmi hatást vált ki.
A haiku másik sajátossága a "kiredzsi": magyarul hasítószónak mondhatnánk. Számos változata ismeretes, némelyik a vers belsejében, mások inkább a végén jelenhetnek meg. Konkrét lexikai jelentés híján jelentőségük az írott szöveg központozásához, illetve a kotta jelzéseihez hasonlítható. Hangulatfestőként, avagy a "szín" "dramaturgiai" megkomponálásának jelentékeny tényezőjeként a vers intenzitását növelhetik. Fordításban leginkább a központozás veheti át szerepüket.
A képzettársítási szövétnek kifinomultsága a tartalom megannyi rétegét, hangulatok szivárványspektrumát villanthatja fel a haiku olvasójában. Kétségtelen, hogy a járatlan - például európai - befogadó ritkán érzékeli egészében ezt a páratlan gazdagságot. De hát számos európai költő művében is hasonló falakba ütközhet az olvasó. Azok közül, akik szeretik és élvezik Pilinszky költészetét, vajon hányan mondhatják el, hogy értik a kereszténység mélyrétegeit célzó utalásait? A haiku egyébként sem használati utasítással fölcímkézett végtermék. Nem közöl, hanem sugall. Talán minden haiku a pillanat szülötte. A vers kifeszíti az élet sodrát egy röpke másodpercre. Mégsem pillanatkép. A haiku pillanatában nem áll meg a mozgás, a gyémántburokba zárt mindenség tovább lüktet. Az időtlen versek óraműve csak a legillanóbb és a legmaradandóbb mérésére alkalmas. Időtlenségünkben fájdalmasan elszakadnak órától és naptól, buborékhajójukon könyörtelen veretnek a pillanat és az örök közti rejtelmes óceánon.