« http://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja

Tandori Dezső haikui

 

Tandori Dezső japán haiku fordításai
A "JAPÁN HAIKU VERSNAPTÁR"
Magyar Helikon, Budapest, 1981
c. kötet összes versfordítása,
japán költők szerinti csoportosításban

Halla István
A HAIKURÓL

Utószó a "JAPÁN HAIKU VERSNAPTÁR" c. kötethez

 

Matsuo Bashó

Újév reggele.
Szomorúan dereng föl
már egy őszi est.

Hajnal harmata:
hűsen beszennyeződik,
sáros a dinnye.

Vén gyökérgumó,
gumóásó öreg, mondd
a hegy bánatát.

Alig merítek,
már a fogamba hasít –
forrás vize, ó!

Famozsár mellett
száll reá a rizskorpa:
hideg krizantém.

Milyen nagy a csend.
Sziklákba beivódó
kabóca-zengés.

Havas reggelen
még a máskor igen rút
varjú is de szép.

Tengernyi sziget.
Csillámlásokra törve:
a nyári tenger.

Harmatcsepp sem hull.
A krizantém szirmait,
ó, jég borítja.

A szoba hűsén
otthonos lettem hamar.
Elüldögéltem.

Sűrűn havazik.
Egy szál öregasszony él
bambuszos házban.

Szól a kabóca.
S nem mondja, mily hamar lesz
néma örökre

Téli, éji kert.
Bogárciripelésből
fonál a hold is.

A hegy és a kert
besétál a szobába.
Nyár, vendégelő.

Még fele-égbolt
a fővárosig az út,
hófelhők íve.

Nyit már a szulák.
Gyertek ide, gyerekek,
dinnyét hámozunk!

Havas reggelen,
ó, bármit megbámulnak,
még egy lovat is.

Egy parányi rák
mászik fel a lábamon.
Tiszta, hűs forrás.

Evező-hangja
verdes a vízen, az éj
dermeszt, a könny hull.

Tapsolok egyet:
visszhangja már virradat.
Fönn a nyári hold.

Jég ver, hallgatom.
Kunyhómból már csak testem
a régi tölgyfa.

Dinnyetermesztőm:
hol vagy e gazos kertből?
Hűsölök, este.

Konyul világa:
oda az ízek rendje.
Bambusznád, hóval.

Lótuszvirágok.
Illatukon járatja
szemét a maszk-orr.

Az agyagedény
reped: éjszaka jege,
ó, felriadás.

Rákfogó edény,
álma semmiről se tud.
Fönn a nyári hold.

Honnét az illat?
Raktár-ereszre szilva
virága bókol.

A villám láttán
nem világosultál meg;
szabad szellem vagy!

Rajta, gyerünk hát!
Kóstoljuk meg a havat,
hemperedésig!

Mályvavirágok 
időjárása volna
e ködszitálás? 

Virágkalászos
kunyhó pampaszfüvére
hó hull, kaszálva.

Hajnalkák csupán.
Máskülönben egész nap
zárva kertkapum.

Gyerekek, rajta:
jádekő-jégesőben
szaladjunk egyet!

Sírhalom, évek
múlása, mit őriz még
a tűrő-páfrány?

Kettesben láttuk –
idén is lehullt vajon
a tavalyi hó.

Felhők odafönn;
jelzik az égi jelet:
villámot várhatsz.

Vándorló varjú,
költő-fészkem hogy borul
szilvavirágba!

A mályvarózsa:
meztelen kisgyermekek
illő fejéke.

Macska-vágy zaja
csitul; a hálószobán 
bágyadt hold köde.

Parányi lényed
felejtsd végre; ünneped,
lélek, ez a nap.

Jössz, vénség. Fogam
közt tengeri saláta
homokja ropog.

Lelkek ünnepe.
Az égetőhely füstje
ma is égbe száll.

Hajnali háló.
Villognak a jéghalak,
sok fehér hüvelyk.

Az egész család:
megőszült mind, bottal jár;
sír-látogatás.

Szilvavirágok
gyors napkelte-illata:
hegy ösvénye, ó!

Utszéli mályva.
Észrevettem virágát,
bekapta lovam.

Ha orrot fújnak:
szilvaillatban az is,
virág az is, ó!

Tehénistálló
sötét mélyén szúnyogok,
maradék meleg.

Osztriga helyett
tengeri salátát hordj
hátadon, öreg!

A templom kertje
csupa-csupa bashó-fa;
levél tetőzet.

Télen árpa, rizs,
szegény macska-feleség,
girhes szerelem!

Téli dinnye lát
téli dinnyét, változunk.
Tréfál-e az arc?

Moszaton-algán
jéghal-nyüzsgés; kapj oda:
szétolvad, semmi.

Mint puszta kézzel 
elkapott villám: gyertya
ég a sötétben.

Hallod-e, gyerek:
nem marhaostorhoz nőtt
mind a szilvaág.

Rikolt a daru.
A banánfa levele
meghasad tőle.

Kis szerzetes megy,
vállán szilvafaággal.
Hegy holdja, várunk.

Magányos vagyok.
Eljössz hozzám? Nézd, lehullt
egy kiri-levél.

Csalogány csattog
bambuszligeten innen,
fűzligeten túl.

Zúgó banánfák,
kádamba csorgó esővíz;
éjem hallgatom

A tavasz lassan
rendbe szedi alakját.
Szilvavirág, hold.

Villámlik. A tó 
felszínét villogtatja
éles tekintet.

Liget rejtekén, 
ne feledd el, jóbarát,
szilvavirág vár.

Harmadnap-holdnál
homályban dereng a föld.
Hajdina villog.

Tavaszi eső.
Fák tövén csorog tovább;
a tiszta forrás.

Ó, elaludni:
elaludni ittasan,
vadszekfűs kövön.

Mező egében,
mindentől függetlenül,
pacsirta függ s zeng.

Szívem szomorú;
a hős sisakja alól
tücsök ciripel.

Vízmerő-ünnep.
A pap fapapucsa: jég,
tiszta kopogás.

Fehér harmatát,
Bár ring a hagi-bokor
nem loccsantja ki.

Drága barátom,
felhők választanak el:
vadliba-búcsú.

A halász-házban 
a sok apró rák között
ott a ráktücsök.

Fácánt ha hallok,
gyakran vágyódom halott
szüleim után.

A hullámverés
apró kagylói között:
lóhere-dara.

Tavaszi eső.
Darázsfészkeket önt el
tető-szivárgás.

Rizshántolásból
hirtelen a holdra néz
a parasztgyerek.

Álló napig se
dalolhatta ki magát
a kis pacsirta.

Hold-ünnep éje.
A kis tó körül járok,
magam, hajnalig.

Figyelmes szemnek
pásztortáska virágzik
kerítés tövén.

Derék ház. Hátul 
verebek örvendeznek
köleses kertben. 

Azáleával,
tőkehallal vár egy nő
teavendéget.

Ősz hajszálaim
húzgálom. Párnám alól 
szöcske ciripel.

Tavasz virágzik.
Vetőmagnak most vehetsz
tarógyökeret.

Kurtizánokkal
háltam egy fedél alatt –
hold és virágfürt.

Pacsirtadalba
fácán hangja hasítja
az ütemeket.

A vaddisznót is
ugyanúgy tépázza meg
a szélvihar, ó.

Pázsit, kiszáradt.
De már járja a meleg,
pár hüvelyknyi szél.

Emlék-látomás:
öregasszony sírdogál.
Magány, hold-barát.

Kígyókat pusztít.
Ezt hallom – s a fácánhang
máris iszonyú!

Vén zöldség-kukac,
lepkévé se változol,
múlsz csak az ősszel.

Hegyi ösvényen 
valami gyors, heves vágy.
Ibolyavirág.

Lóháton alszom:
maradék álom; tűnt hold,
már tea-füst száll.

Verébfiókák 
harsogására felel
az egér-fészek.

Beteg vadliba:
leszáll a hideg éjben.
Vándor, megpihensz.

Zöld fűzfaágak:
most csak sárba csüngenek.
Apály ideje.

Köveinél is
fehérebb most a Kő Hegy;
fúj az őszi szél.

Ébredj fel, ébredj!
Nem lennél-e barátom,
pihenő lepke?

Sólymok szemén is
ott ül már a szürkület.
Fürj, most csicseghetsz.

Vénséges templom
barackfái alatt rizst
csépel egy férfi.

A régi falu.
Ősszel termő fügefák
minden ház körül.

A kecses fűzfa
lelke csalogánnyá vált,
most így szendereg?

Sulykold a ruhát,
ne ezt a csendet halljam,
pap felesége!

A repceföldön
virág-csodáló arccal
áll egy veréb, ó!

Függőhíd. A sors
életet-halált fonó
repkényágai.

Némul a harang.
Virágok illatától
kondul az este.

Gyönge krizantém.
Sorsa mégis erősség:
bimbója fakad.

Aki azt mondja:
„Elég a gyerekekből!” –
virágot se lát.

Teacserje-föld:
menedék a rizsföldről
űzött verébnek.

Virágon fürdő
bögölyt, kérlek, ne kapj be,
veréb barátom!

Majom-hallgatók:
sír egy elhagyott gyerek,
érzitek? Ősz van.

Tó, békalencsés.
Béka ugrik, zsupsz, bele!
Vén vize csobban.

Fenyőgombához,
nézd, egy ismeretlen fa
levele tapad.

Magánya teljén
áll a tölgy, ügyet se vet
szilvavirágra.

A száraz ágon
varjú telepedett meg.
Ősz van, este van.

Cseresznyeszirmok,
messze tűnt időmet, ó,
felidézitek.

Tűnne, őszi dér,
ha tenyerembe venném.
Forrón könnyezem.

Sárga vadrózsák
szirmait lerázza-e
vízesés zaja?

Elállt az eső.
Újra kiegyenesedsz,
ködös krizantém.

Szállást kerestem,
fáradtan, alkonyatkor.
Lila akácok.

Majd így fehérül
csontom a napon: a szél
ízemig átjár.

Távozó tavasz.
Ó, madarak jajszava,
könny halak szemén!

Őszi betegágy.
A szomszédban ki lakik,
s vajon mit csinál?

Zsenge levél zsong.
Szemedről a cseppeket
velük törölném.

Ezen az őszön
mi öregít ennyire,
felhők, madarak?

Vágy: szilvavirág.
Kegyeletem könnye hull,
gyöngyjázminvirág.

Ezen az úton,
nézd, ahogy senki se jár
egy őszi estén.

Téli ruhámból 
egy réteg: már hátamon.
Tavaszi váltás.

Fa-csupaszító
szélbe illatot keversz
újra-nyílt virág.

Bazsarózsából
előbúvó méhecske:
válása bánat.

Hideg esőzés.
Mintha a majom is kérne
kis szalmacsuklyát.

Menjünk hát, együtt;
legyen egyszerű étkünk,
vándor-fűpárnánk.

Nyeregülésen
egy ügyes kisfiúcska:
retekszedéskor.

Halászok arca:
kunyhókból kelő napok.
Virágzik a mák.

Fa-csupasztó szél
sziklákat élesítget
cédrusfák között.

Gyöngyjázminvirág.
Hajló derék, kéznyujtás:
sötét fűzfája.

Beteg vagyok, út;
álmom szikkadt síkságon
fut körbe-körbe.

A vándor lova
az árpától felvidul.
Jó éji szállás.

Ősrégi látványt
idéznek a templomkert
hulló lombjai.

Mindig egész nap:
árpakalász vörösül,
pacsírta dalol.

Hideg záporban
a rizsföld friss torzsái
elfeketülnek.

Tiszta Vizesés:
kékeszöld tűlevéllel
elfutó folyó.

Fa-csupáló szél
bambusz-nádasba bújik,
el is csöndesül.

Zsenge, friss bambusz.
Rajzolós, gyerekkori
jókedv hajt ki, ó!

Faültetvényes
kertet éleszt, a hideg
záporeső hull.

Árpakalászba
kapaszkodom – támaszom
búcsúzáskor, ó!

Fa-csupáló szél.
Feldagadt arcú ember
néz fájdalmasan.

Fehér mákvirág.
Elszakadó lepkeszárny:
ennyi az emlék.

Szamuráj-házban:
csípős, akár a retek,
a beszélgetés.

„Lovunk az útra
rézsút vezesd a mezőn:
kis kakukk dalán!”

Zápor-hideg éj.
Fűpárnán a kutya is
vonyítva vacog.

Bambusz-sűrűben
a kései csalogány;
öregség dala.

Tűzhely-kinyitás.
A kályhás is öregebb!
Halántéka dér.

A mályvarózsák 
a nap útját követik.
Esik az eső.

Alkonyi tenger.
Vadkacsa hangja:
villog ködös fehérség

Lomhán lép lovam.
Képen látom magamat;
ó, nyár mezeje.

Rongya zúzmara,
éjszaka szél az ágya;
elhagyott gyerek.

Hajam nyíratlan,
arcom színe kékre vált.
Esős rizs-hónap.

Szív, nyughatatlan:
hordozható kis tűzhely,
vándor, ütött-vert.

A kicsi kakukk
valamerre eltűnik.
Van ott egy sziget.

Komló magányos
barátja, zöldségárus,
vidits a télen!

Óshú vidéke;
a költészet kezdete:
rizsültető-dal.

Sózott keszegek
hideglelős fogínye –
megfagysz, halasbolt.

Még a harkály se
kopog itt a lakóra.
Kunyhó a berken. 

Arany paraván
fenyő-mintája fakul;
magány, télire.

A szénahordó:
útjelzőnkként követjük
a nyári mezőn.

Téli nap dereng;
jéggé fagyó árnyalak,
megyek, visz a ló.

Szerény lakomban
aprók a szúnyogok is –
ó, vendéglátás.

Téli, hideg éj,
nem érezzük fagyodat,
kettesben fekszünk.

Szomorú leszek,
kárókatonás halász:
csónakra csend jön.

Madárijesztő
kabátujjában hálnék;
éji zúzmara.

A kicsi kakukk
hangja a széles vízen
végigterül, ó!

Hideg a folyó.
Fáradt sirályszemekre
nem jön az álom.

Ékes nőszirom;
beszélgetni róla már
vándorlás, öröm.

Nárciszlevelek:
meghajolnak egy kicsit.
Hullni kezd a hó.

Könnyű, nyári fű.
Harcosok nagy álmai
így végzik csupán.

Így se, de úgy se:
megvagyunk hát. Hó alatt
pampaszfű, fakó.

Bánatos vagyok.
Hadd legyek az igazán –
szólj kakukkmadár!

Különös látvány:
hópihékre rejtezik
a téli eső.

Szárazság hava.
Fönn felhők tornyosulnak,
itt lenn: Vihar-hegy.

Ó, tűrő-páfrány,
tűnő. A fogadóban
rizslepényt veszek.

Hiába van nyár,
az egylevelű páfrány
csak egylevelű.

Vándorutamon
láttam, lebeg a világ.
Ó, koromsöprés.

Szulák hűs árnyán
rizshántoló pihent meg.
Szívem elszorul.

Vége az évnek.
Sás-kalap, szalmabocskor,
vándorlok tovább.

 

Yosa Buson

Fénylik hideg hold.
Érintgetik kis kövek
facipőm talpát.

Mennyi hűvösség!
Nyári hajnal harangja
válik a hangtól.

„Ostobaság? Tűrd.”
Havas bambusz sugallja,
ablak-sötétem.

Gyors, esti zápor.
Fűszálba kapaszkodó
verebek raja.

Egy róka játszik:
körülötte nárciszok,
holdas kora-éj.

Kőmíves-véső
szikrái tovafutnak
a tiszta vízzel.

Hideg szilvafa
gallyát letörő visszhang:
vénember-könyék.

A hernyó hátán
felborzolódik a szőr.
Hajnali szél fúj.

Nárciszok nyílnak:
ó, a hideg főváros
itt-ott fölenged.

Éji öntözés.
Falusiak zsivaja;
csendes nyári hold.

Nagy hóra fordult:
kapuzárás ideje,
sorompók hulltak.

Öröm a szemnek:
szerelmem legyőzője.
Fehér fehére.

A kis csalogány
lép az ágon, mellélép:
első hangja, ó!

Szülőföldemen
a rizspálinka hitvány.
De a hajdina!

Szilvavirágok
illata az égre száll:
hold udvara, nézd.

Hányféle a vágy!
A fehér csak az első
kívánság-fonál.

Szilvafa virul –
Muro örömlánya vesz
szép új övet, ó!

Hajnalka virít.
Az egyik kehely színe:
mély tengerszem, ó.

Fülemüle szól.
Kitátva egy kicsi száj,
olyan nagy a dal.

Tűnik a hold is;
így ropják a holtakért
még négyen-öten.

A tél hidege
bujkál még zugokban;
szilvafa virul.

Piros útszegély;
hajdinavirágokat
tépett le egy kéz.

Fülemüle szól.
Egybegyűlik a család
ebéd idején.

Beköszönt az ősz.
Nézd a jövendőmondót:
mitől döbbent meg?

Csalogány hangja:
kitölt egy tágas napot;
ez is véget ér.

Szitakötőim,
kedves fehér falaim,
szülőfalum, ó!

A szilvavirág 
lehullt. Milyen magányos,
nézd, a fűzfa, ó!

Harmat fehérlik
vadrózsatöviseken,
egy csepp mindenütt.

Hajóra, délben,
felraknak egy bomlott nőt.
Tavaszi víz fut.

Gyönyörű a hold!
Még a haramia is
róla dalol ma.

Ünnepi baba,
anyád nem csípte orrod,
hogy nagyobbra nőj?

Szélvihar után
gyönyörű a paprika
égő vöröse.

Szántóvetőknek
fák közül harang kondul,
gyászmisére hív.

Hegyek alkonya.
Síkságon a pampaszfű
fut az éj elé.

Tavaszi eső.
Szalmakabát, esernyő
ballag, társalog.

Fönn a hold delel.
Szegényes utcák sorát
járom idelenn.

Szántok-kapálok,
míg csak látom a házam.
Sose lesz este?

Esti illata
rejti az orchideát;
fehér menedék.

Fecskék zajára 
kígyót hajkurászni kel
éjjel a háznép.

Az öregasszony
rőzsét les a kaputól.
Őszi szélvihar.

Vadliba-búcsú.
Rizsföldekre hull a hold
könny-fénye, tűnve.

Holt feleségem
fésűjére taposok;
hálószoba, fagy.

Tavaszi eső.
Szánhatjuk a szerelmest,
írni se bír most.

A rizst levágták.
Sarjadó kicsi füvön:
az őszi napfény.

Tavaszi eső:
köves partok kagylóit
nedvesíteni.

Ősz szele. Verset
dünnyög most a kocsmában
halász s favágó.

A kamélia
széthull, pereg szirmáról
tegnapi eső.

Tallózók: mintha 
őket is összeszedné
a napos oldal.

Tavaszi eső:
játéklabda a tetőn,
ázik szinesen.

Fogyogat egyre,
már a hold is eltünik,
ó, éji hideg.

Lassú nappalok:
halmozódnak, s a múltat
már csak idézik.

Sárga krizantém;
kézilámpás fényében
színét veszíti.

A vándor árust
megugatja egy kutya.
Barack virágzik.

Apám-anyám, csak
ők járnak most eszemben
az őszi estén.

Tavaszi tenger
lágy hulláma napestig,
lágy hulláma, ó!

Lehullt a fűzfa.
A forrás is elapadt,
kövek szanaszét.

A bronzharangra
pillangó telepedett;
alussza álmát.

Alkonyi hegyek:
vörösödő levelek
színét rabolják.

Körtevirágok.
Hold fényénél levelet
olvas egy asszony.

Levelek hullnak.
Milyen távoli ma már
a mozsár hangja.

Tengerről a nap 
cseresznyevirágokat
villant a hegyen.

Fa-csupaszító szél.
Járok a szikkadozó
meder kövein.

Már köröskörül
vízesés zaját hallom:
nézd, zsendül a lomb.

Hideg az esti 
zápor. A varangy fojtott
hangjában: a bánat.

Zárul az ösvény.
Bokorsűrűből illat:
vadrózsa nyílik.

Fa-csupáló szél.
Hazatérőben a ló
lába megbotlik.

Kinyílni készül
a szivárvány-lehelet;
bazsarózsa, ó!

Fa-csupasztó szél.
Apró kis kavicsokat
ver a haranghoz.

Vándorszínház jött:
kalászos árpa árnyán
tükörállvány, ó!

Vénség szerelme:
mikor feledné, hideg
zápor, elered.

Vár áll a hegyen;
mennyi remény s bizalom,
zsendülő lomb közt.

Vacogós zápor
kopogása. Az egér 
átkel a hárfán.

Bazsarózsa hull.
Két-három virágszirom
egymáson pihen.

Fa-csupáló szél.
Szikláknak nekirontó,
szétszakadó víz.

Kis hegyi hangya
feketén feltündököl;
bazsarózsa-fény.

Áztatja csendben
a kámforfa gyökerét
hideg zápor, ó.

A Fuji hava.
Zsenge lomb-temetőben
fehér obeliszk.

Hulló levelek
halmozódnak keleten:
nyugati szél fúj.

Egy bazsarózsát
levágtam: kedvem szegtem
vele estére.

Teavirágok;
sárgák vagy fehérek-e,
ki mondhatja meg?

Elszomorodtam.
Vadrózsavirágokat
látni a dombról.

Várunk valakit.
Léptei távoliak –
hullt levelek, ó!

Ablakból fény fut
a magas fa csúcsára –
a friss levelek!

Gyűlöl a szomszéd.
Serpenyőkkel felzörget
hideg éjeken.

Jó élű sarló
árpaaratásra vár.
Öregember, ó!

Naspolyavirág:
madarak se szeretik.
Már alkonyodik.

Rövid éjszakák.
A rák buborékai;
hab fut a nád közt.

Egy fejszecsapás –
s a nyers illat, ki hitte!
Téli csupasz fák.

Esős rizs-hónap.
Rohan az áradt folyó
két kis ház előtt.

Repülő-mókus:
rágcsál egy kis madarat.
Ó, csupasz síkság.

Elküldött asszony
keserű földbe tapos.
Rizsültetés, ó!

Vízimadarak.
Száraz, kopár fák között
két gyaloghintó.

Áttetsző mélyből
az éles sarló hangja:
vizirizs-vágás.

A ló farkába
vadrózsatövis akad.
Kihalt a síkság.

Zöld szilva láttán
szemöldökét felvonja
a kényes szépség.

Lilemadarak:
köves parton lábukat
áztatták, játszva.

Esti szél fodra;
a hullámok a kék gém
lábát locsolják.

A fűrész hangja
éjszaka: nyikorduló
téli szegénység.

Szúnyogok hangja;
szulákvirág-hulláskor
évről-évre döng.

Tányérra lépő
egér apró zajának
hideglelése!

Öreg kút mélyén 
szúnyog után kap a hal;
sötét a víz-hang.

 

Kobayashi Issa

Még ifjú vízben
megfürdik most helyettünk
– nézd! – egy varjú; nézd.

Ez már boldogít?
Gyertek, éhes kis legyek,
rizsételemre!

Újév-ajándék:
csecsemő is – ölelik! –
kezét kinyújtja.

Sorsom harangja.
Ismerem, értem szól már:
esti hűvösség.

Fénylik hideg hold.
Tündöklése a vakot
hiába hívja.

Szulák virága.
Tölcsérébe egy kislány
fújja az orrát.

Havazik. Tegnap
még nem volt ott a tábla:
„A ház kiadó”.

Ha apám élne,
nézném vele a hajnalt,
a zöld rizsföldet.

Tanonc-szabadság.
Sírhalom fenyői közt szél,
ott fúj mögöttem

Hűs szél fújdogált.
Fához kötöztem fiam.
Hűs szél ma is fúj.

Itt lennék, végső
lakhelyemen? Öt SHAKU
a hó, befödhet.

Hegyi patakvíz
hántolja a rizsemet.
A napon alszom.

Bolondos szolga:
a szomszéd ház elől is
söpri a havat.

Alkonyi zápor.
Meztelenül a lovon,
meztelen a ló.

Szilvavirágok.
„Ezt, lopd…!” – száll a sugallat:
talán a holdfény? 

Iszik a csikó,
anyja közben őrködik.
Tiszta forrásvíz.

A kapa nyelén
fülemüle énekel.
Kis-Szilvás falu.

Magam kedvére:
száraz szalmát sulykolok.
Fönn a nyári hold.

Fülemüle-dal:
előkelő fülnek is –
csak mint bárkinek.

Tolvaj szemének
békává változzatok
csíkos, hűs dinnyék.

Súrolt serpenyők
száradnak egymás mellett –
hóolvadás, ó!

Ajtóm papírja
kirepedt. Gyönyörű kép:
az Égi Folyó!

Szilvavirág nyit,
csalogány csattog, mégis
magányos vagyok.

Ne sírj, kabóca.
A szerelmes csillagok
sorsa is válás.

Elolvadt a hó.
Nyüzsögnek a gyerekek
mind a faluban.

Lélektáblák közt
főhelyen ül a tücsök,
onnét ciripel.

Ma is, ma is hát:
ködbe burkolózva él
a kis ház s népe.

Az öreg kutya 
halad elöl, sírokat
így látogatunk.

Fióka-rejtő
bokra körül repülget,
zeng a pacsirta.

Alkonyi tücsök.
Utoljára kivillan 
a tóra a nap.

Ködös napunk van.
Biztosan az égiek
unatkoznak így.

Hátára esett,
mégis egyre ciripelt:
az őszi tücsök.

Bármi kis sziget:
földet túrnak azon is,
pacsirta dalol.

Nemzedékeket
lát szerényen a mályva
a kerítésnél.

Ó, esti fecske!
Bár én is így várhatnám
a másnap reggelt.

Hull a pampaszfű,
és szemmel láthatóan
lesz mind hidegebb.

Mozsártörő-dalt
hallgatnak mind a fecskék,
felsorakozva.

Harmat e világ,
tűnő harmat, tudhatom:
mégis, mégis, ó…

Leráz egy lepkét
a szarvasbikaborjú,
s megint elalszik.

Ha már nem élek,
sírom őre te légy majd,
ó, szöcske, kérlek!

Cingár kis béka,
bátran küzdj szerelmedért:
Issa veled van!

Hűvös őszi est.
Magányos, vándor férfi
csendben varrogat.

Szép papírsárkány
emelkedett magasba:
koldus-kunyhóból.

Vöröslik a hold –
mondják, gyerekeim, 
ez meg most kié?

Kivágják a fát?
Nem tudja azt a madár,
csak odafészkel.

Vándor vadlibák,
mikor kezdtétek ti ezt,
mennyi idősen?

Cseresznyevirág
árnyékán megpihenve:
ki-ki ismerős.

Kitátott csőrrel
szüleit váró madár.
Ó, őszi eső!

Veréb, kicsiny lény,
szökkenj félre az útból,
Ló Uraság jön.

Fő a gesztenye.
Lábát összefonva ül
egy ügyes gyerek.

Kalitkamadár
sóvárgó tekintete –
egy lepke után.

Mért civakodtok,
egy-sorsú, egymást védő
vándormadarak?

Cseresznyevirág:
leszállítja lováról
a nagyurat, ó!

Madárijesztők
láttán is csak restellem
öreg testemet.

Siralom élni,
még ha szirmok nyílnak is;
cseresznyeszirmok.

Harkály kopácsol.
Lassan kijelöli egy
alkony közepét.

Fenyő-tücsök, mondd,
mennyit kell ciripelned,
hogy megvirradjon?

Őszi szél. Halott
kislányom szedett ilyen 
rőt virágokat.

Keress meg engem,
itt vagyok, játsszunk együtt,
kis árva veréb.

Reggel óta hull
a tölgyfalomb. Egy dézsa
szójababtúró.

Ruhát váltottam.
Ülök, nyár van, így csak
egyedül vagyok.

Tea-virágok.
Bújócskáznak közöttük 
a verebek, ó.

Szülőfalum, ó!
Nézem vagy simogatom:
tövises rózsa.

Ó, fülemülék
táplálói, kavargó
őszi levelek!

„Ekkora virág!”
Bazsarózsára tárja
karját a gyerek.

A retekszedő
retekkel mutatta meg
a vándor útját.

Érik az árpa.
Szardíniaárus-nő,
hátán gyerekkel.

A macskakölyök
odakap egy levélhez;
csak egy pillanat.

Vigyázz, hova lépsz!
Szentjánosbogár fénylett
tegnap este ott.

Apám nézte így 
ezeket a hegyeket.
Tél, szobafogság!

Csak lassan, szépen;
gondosan mászd meg, csiga,
a Fuji hegyét.

Ó, csiga
Mászd meg a Fudzsijamát,
De csak lassan, csak lassan!
(Ez a változat J. D. Salinger: Zooey c. kisregényének fordításából való)

Akárhogy nézem,
hideglelős a látvány.
Szánnom kell magam.

Ne bántsd a legyet!
Nézd, a lábát dörzsöli,
könyörög talán. 

A kis ökörszem:
dalolgatni alig kezd,
rásötétedik.

Pihenőm közben
rizsültető-dalt hallok.
Szégyenkezem, ó.

Felcsap a fácán;
szívünkben riadalom.
Kihalt a síkság.

A hangyák útja:
magas felhőcsúcsoktól
vezet el hozzánk?

Szárnya nőtt, elszállt:
vége a pénznek. Lassan
vége az évnek.

Nem voltam-e már 
unokatestvéred én,
kakukk, valaha?

A rizspogácsás
itt van már a szomszédban,
mondja a gyerek.

 

Halla István
A HAIKURÓL

Utószó a "JAPÁN HAIKU VERSNAPTÁR" c. kötethez
(Magyar Helikon, Budapest, 1981)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Európa a múlt század második felében kezdte valójában felfedezni a maga számára Japán kultúráját. Tudvalévő, hogy Van Gogh és festőtársai mennyire lelkesedtek a távol-keleti szigetország színes fametszeteiért, az irodalom megismerését azonban a nyelvi nehézségek egy időre még hátráltatták. De mikor századunk első évtizedében megjelentek a nyugati nyelvekre fordított első haiku-kötetek, valóságos irodalmi szenzációként fogadták az "imresszionista epigrammákat". Sőt, hatásukra már 1905-ben kiadták Franciaországban az első európai nyelven írt, önálló haiku-gyűjteményt. A színes fametszet elsősorban a francia impresszionista festészetre, a haiku pedig mindenekelőtt az angol-amerikai modernista költészeti irányzatra, az imagizmusra gyakorolt mély hatást, amely olyannyira tartósnak bizonyult, hogy 1963 óta American Haiku címen haiku-folyóiratot adnak ki, amely eredeti angol háromsorosokat közöl. A távol-keleti irodalmi műfajok közül mind ez ideig talán a haiku hatott leginkább a nyugati irodalomra, mégis gyakran joggal vitatják, hogy a modern haiku egyes költői vajon mennyire értik és követik poétikai hagyományait.

A haiku az Edo-korszak (1963-1867) japán költészetének jellegzetes lírai műfaja és versformája. A feudális-katonai kasztrendszer szűkre szabott keretei között kialakuló városi polgárság irodalmi önkifejezéseként jött létre, ezernyi szállal kötődik a mindennapi valósághoz, poétikai szabályai pedig viszonylag kötetlenek, ezért válhatott a japán irodalom talán legdemokratikusabb műfajává. Noha irodalomtörténeti előzményei hosszú évszázadokra visszanyúlnak, kialakulása közvetlenül a XVII. században széles körben elterjedt haikai no renga – humoros dalfüzér – láncverseihez kapcsolódik. A művelt polgárok körében született szellemes versfüzérek a szó szoros értelmében közösségi alkotások: alkalmi baráti, költői összejöveteleken a résztvevők önálló verseiket sajátos asszociációk útján kapcsolták össze hosszú füzérré. E humoros költeménylánc háromsoros kezdő verse később önállósult, így alakult ki a haiku-versforma. Maga a haiku elnevezés csak a XIX. század végén vált általánossá, amikor a háromsoros vers modern költészeti forma gyanánt újjáéled. Korábban haikai vagy hokku néven ismerték, a szakirodalom még ma is így illeti, megkülönböztetve a modern haikutól.

A népdalok világából kisarjadt japán költészetben szinte mindvégig uralkodott a rövid lírai vesrforma. Korábban az ötsoros tanka, később pedig a háromsoros haiku. A szűkszavúságra való törekvés, az apró formák iránti vonzódás nemcsak a japán irodalom, hanem általában a japán művészet egyik jellemvonása.

A haiku mindössze tizenhét szótagból, három sorból (5+7+5) álló lírai vers. (A kötött szótagszámtól igen ritkán, de akkor mindig céltudatosan tér el a költő.) A japán nyelv sajátosságainál fogva alkalmatlan mind a rímes, mind az időmértékes, mind pedig a – magyarhoz hasonló – hangsúlyos verselésre. A haiku ritmikáját a meghatározott szótagszámú sorok szabályos váltakozása adja, a nyelv sajátos zenei adottságait a vers hangulatának megfelelő magán- és mássalhangzók kiválasztásával juttatja érvényre a költő. Bőségesen él a hangutánzó, hangfestő szavak végtelen gazdagságával, nagy gondot fordít a vers hangzóinak zenei összhangjára. A haiku rendszerint az ún. 'metsző szó' által két részre tagolódik. Ezek gyakran eredetileg érzelmi állapotokat kifejező indulatszavak nemcsak a szavak, szókapcsolatok nyelvi kiemelésére hivatottak, hanem arra is, hogy lelki utánrezgést keltsenek az olvasóban. A műfaj mesterdarabjaiban pedig a költemény mikrokozmoszát felépítő két világ – a konkrét, pillanatnyi és az elvont, örök – egybefonódásának határát jelzik. Majdnem minden háromsorosban szinte kötelezően el van rejtve egy-egy 'évszak-szó' is – a versforma fejlődésével több mint háromezer ilyen szó alakult ki –, amely a költemény keletkezésének idejére utal, ezért a népszerű haiku-versgyűjtemények leggyakoribb rendezési elve a négy évszak szerinti csoportosítás. Például a cseresznyevirág, a csalogány a tavaszt jelzi; a mákvirág, a kabóca a nyarat idézi; a krizantém, a telihold az őszt tudatja; a retek, a vadkacsa a telet sugallja.

A meghitt, bensőséges természetszeretet döntően meghatározta a haiku tartalmát. A haiku költői a természetben, az emberi létben az érdekeset, a furcsát, a különöset igyekeztek megragadni, és azt röviden, kevés szóval sokat mondó és még többet sejtető költészetbe emelni. A verset általában sajátos, könnyed szellemesség jellemzi, amely még a láncvershez vezethető vissza. Egyik fontos éltető eleme az a sajátos humor, amely sokszor elmés szójátékokban fejeződik ki, kihasználva a japán nyelv adottságait: az azonos hangalakú, de különböző értelmű szavak rendkívüli gazdagságát. A paradoxonokat felvillantó humor néha már-már a korabeli emberi világ finoman ironikus rajzává lényegül át, miként a paraszti származású Kobayashi Issa (1763-1927) egyes verseiben.

A haiku néhány szóból felépülő, sajátos szerkezetű, költői mondat. A költő élményének tizenhét szótagba foglalt eszenciája. Ezért hát nem magyarázhat, nem is ábrázolhat részletesen, hanem csak sejtet, sugall, valamilyen gondolatsor elindítására ösztönöz, még inkább bizonyos lelkiállapotot ébreszt. Így mindenekelőtt az érzelmi hatás, az olvasóban kialakuló lelki utánrezgés, az érzelmi-gondolati asszociációk felidézésének szolgálatában állnak a költői stilisztika eszközei. Gyakran hasonlítják a japán tusfestményhez, amelyet a művész egy-két ecsetvonásból alkot meg, a szándékosan fehéren hagyott foltokba pedig a műértő néző fantáziája helyezi el a megfelelő részleteket. Valóban, a háromsoros költője csak a legszükségesebb részleteket írja le, amelyekből az olvasói képzelet összeállíthatja a költői képet. A művészi haiku megteremtője és legnagyobb mestere, Matsuo Bashó (1644-1694), e költői kép építőelemeit gyakorta úgy adta meg, hogy a versből egyszerre többféle lírai kompozíció is összeállhat, helyesebben: ugyanazon téma különböző szinten kidolgozott változatai; csupán az olvasó műveltségétől, egyéniségétől, érzékenységétől függ, hogy milyet és hányat képes összeállítani önmagának.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy valamennyi haikuban feltétlenül rejtett célzásokat, szimbolikus képeket, költészeti reminiszcenciákat kell keresni, amelyek igazi megértése a keletkezési körülmények és az irodalmi tradíciók alapos ismeretét feltételezi. Sokszor csak pillanatnyi, objektív vázlatrajza a vers a valóság egy kis darabjának, a költő szubjektív érzelmeit az olvasónak magának kell hozzáképzelnie. A festő-poéta, Taniguchi (Yosa) Buson (1716-1783) szuggesztív kép-haikui ennek tipikus példái. A haiku tehát miniatűr természeti líra, amelynek mikrokozmoszában néha testet ölt egy egész világ. Az ember és a természet: örök és mindig új költői téma. Napjainkban különösen időszerű e rövid, szinte sóhajtásnyi versek alapvető mondanivalója: az ember a természetnek, az élővilágnak csak egyik szerves része.

Budapest, 1980.