Gyulán született 1947-ben. Kíváncsiságból már kaposvári középiskolásként, érettségi után pedig hivatalosan is, kitanulta a fazekas szakmát. Noha 1972-ben végzett az Iparművészeti Főiskola kerámia szakán, ma is abból él, hogy becsületes iparosként kaspókat, vázákat, tálakat korongoz. Művészi kerámiái nincsenek kereskedelmi forgalomban. Önálló kiállításait láthattuk 1969- és 1978-ban Kaposvárott, 1977-ben a budapesti Helikon Galériában. 1976- és 1977-ben részt vett a siklósi, 1978-ban a röhmhildi (NDK) szimpozionon. Néhány műve állami vásárlás, szimpozionmunka és felajánlás útján közgyűjteményekbe került.

Kecskeméti kerámiaművészete a síkkal kezdődik, egy sima agyaglappal. Ha görbít rajta, egyszerre teret fog be vele, mélységet, harmadik dimenziót teremt. Először papírban próbálta kikísérletezni elképzeléseit, de a papír másképp hajlékony, mint a minden behatást őrző, képlékeny agyag. De a papírlapra nyújtva az agyagot, a két anyag kiegészíti, módosítja egymást: a papír fogja az agyaglapot, mintha a bőre lenne, hogy ne repedjen-hasadozzon, kiszívja belőle a vizet, ezért vékonyan is van tartása, s gyűrögetés közben megőrzi az agyaglevél egyik oldalának simaságát. A papírra felvitt agyagrétegnek így van egy tiszta felülete – színe. A gyűrt lap másik oldalát Kecskeméti elrejti : téglalap alakú háttérre ragasztja – talán emlékeztet a kiindulás keretére –, vagy kettőt háttal összenyom, vagy hatból kockát épít. A lényeg: eltakarja a túlsó oldalt, hiszen felfedése azt jelentené, hogy többé nem a fonákja lenne hátul – felborulna a rend.

Egy-egy hullámhegy kanyarodásában, törésében az átnedvesedett papír finom ráncokat sajtol az agyag felületébe, ugyanakkor a szenvedélyes domborulatok fiatalosan duzzadnak-feszülnek, hol a földkéreg gyűrődéseit, hol emberi idomokat sejtetve. Egyre nagyobb rutint szerez a lapok hajlításában, s az 1976-os siklósi szimpozionon nagy méretben is megvalósítja néhányukat. A határokat ugyan kitágítja, de át nem hágja. Nem volt tovább: abba kellett hagyni.

A lágy agyagból gyűrt, hajlított felszínek után a szilárd és szikár szerkezetek építése következett. Buja hajlatok helyett szigorú téglák. Műhelymunkáit az 1977-es siklósi szimpozionon tette próbára. Minden gyerek tudja, az építőkockákból felrakott torony akkor kész, ha nem tehet rá több kockát, mert ledől. De mikor kész egy kerámia építmény? A téglákból akkor lesz ház, ha beköltözhet az ember, de az agyaghasábok együttese mitől, mikor válik műalkotássá? Véletlen-e, hogy abban az évben Kecskeméti elvetődött a siklósi téglagyárba? A gépsor feltartóztathatatlanul ontotta lába elé a nyersanyagot, a hatalmas égetőkemencék megvalósíthatatlannak hitt méretek befogadására vártak... Némi utánjárás, és Kecskeméti máris dolgozhatott a gyárban. Lázasan, 80-100 nyers téglából püfölte össze téglaoszlopait. Csak utána ocsúdott fel, s nézett körül igazán, mit is csinálnak körülötte a téglagyári munkások. A szárítóban vette észre, ahogy végigpillantott a ritmikus rendbe rakott téglasorokon (és saját összerótt oszlopain), mennyire figyelmen kívül hagyta a nyers tégla tulajdonságait – milyen könnyedén, pontosan dolgoznak vele a rakodó asszonyok! –, csak saját elképzeléseit hajtotta.

De a szimpozionnak vége, otthoni szűk műtermében alig dolgozhat egy-két téglánál többel. Mit kezdjen vele? Mi lenne, ha hegesztőlánggal égetné? Tüzében még a kő is megolvad. Mint a szobrász, a keramikus is főleg képlékeny állapotban használja az agyagot. De ez a tésztaszerű massza úgy válaszol, hogy nem áll ellen, készségesen enged bármily befolyásra. Ha megszáradt, rideg és gyenge; faragható, csiszolható, de roppant törékeny; csak enyhe támadást bír ki. A kiégett agyag, a terrakotta, viszont ellenáll, mint a kő, meg kell küzdeni vele. Ez nem sár, amit egy könnyed gesztussal el lehet intézni. A hegesztőpisztoly nemcsak felületi olvasztásra, de mint a mintázófa, formálásra, lyuggatásra is képes, emellett tetszőlegesen és változatosan oxidálhatja-redukálhatja a színt adó fémeket. Előbb azonban megfelelő agyagszerkezetet kellett kikísérletezni, amely repedés nélkül tűri az egyenetlen és gyors melegedést, hűlést.

Kikezdett oszlopain, átégetett hasábjain az izzón folyós cserépolvadék – különféle adalékanyagoktól: üveg, fém, máz, oxid stb. –, mint a vulkáni kőzetté merevedett láva, hol szurokkő és obszidián, hol perlit és tajtkő riolitszerű formáiba szilárdult. Üvegesre dermedten őrzik a harc nyomát.

Modern civilizációnk hasábokból épült: utcáinkat, házainkat, szobáinkat, bútorainkat egyenes vonalakból és derékszögekből szerkesztjük. Emberi környezetünk csupa négyzet, téglalap, kocka, hasáb. Kecskeméti, ha küzd is ezzel a hasábbal, itt még keretein belül marad, elfogadja határait. Jellemző mozzanat: villanyfúróval fúrja a cserepet, mert ha a lágy agyagot lyukasztaná, deformálódna a sérthetetlen hasáb alakzat.

Mázas kerámia, 1973	Hegesztőpisztollyal redukált rézoxidos samott, 1979	Hegesztőpisztollyal redukált rézoxidos samott, 1979	Vasoxiddal színezett samott, 1979	Hegesztett samott, 1979

Másik jelképünk a gömb. Maga a teljesség, az ismeretlent magába rejtő. Ha feltárjuk, és üres – ismertnek vesszük, holott nem az. Nemcsak a misztérium vész el, hazudunk is. Ha feltárjuk, és van benne valami (amit eleve beletettünk) – más gömbök, mint a hagymahéjak : gép- vagy sejtszerű szerkezetek –, ismétlésbe menekülünk vagy banalitásba, hiszen tudjuk, hogy több van benne ennél, más, s nem találhatjuk ki előre: mi az. Ha fölényesen felmetsszük, hatalmasabbnak láttatjuk magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Ha áttörjük egy-egy gesztussal, akkor emberi küzdelem nélkül is, mintegy véletlenül elérhetőnek álcázzuk. Ezzel szinte végig is jártuk a modern kerámia útjait a gömb körül. Kecskeméti hegesztéssel ki-kikezdett gömbjein félig sikerült behatolásait (melyek sosem annyira számosak, hogy elegendő fény jusson a gömb belsejébe: sejlik odabent valami, de mégsem látható), reménytelen áttörési kísérleteit kráterek, forradások dokumentálják. Számomra ezek a gömbök az ember; megismerés újra és újra nekiveselkedő, kutató, küzdő, felfedező szellemének emlékművei.

Kecskeméti Sándor egyre biztosabb hangon szólal meg. Hasábjait most már kockákra darabolja, és leomlasztja, mint egy barikád utcaköveit, egy erőd falrészletét. A kockákat csak máz tartja össze; a hegesztést felületkezelésre használja, ha használja még egyáltalán. “A barikádnak nincs három oldala” – mondja Aragon, de ezek a megingó, leomló, márvány posztamensre helyezett barikádok körüljárhatók.
 
 

Kecskeméti Sándor egy körüljárható barikádja (1979) a Terebess-gyűjteményből, Kistarcsa