Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

 

AZ ELVESZETT PARADICSOM

 

Tartalom

Következő

KÁOSZ ÉS KOZMOSZ

 

 

A Paradicsom a Kozmosz földi mása, képe; nem értjük meg az egyiket, ha a másikat nem ismerjük. Minthogy a mítosz nem "gondolkozik", hanem csak előad, regél, képeket mutat, s mert nekünk ez már nem elegendő, magyarázatra van szükség. A mitikus ember nem kutatja a teremtés miértjét, nem veti föl a kérdést, mi célja volt az Alkotónak a világgal, csupán a létrejöttéről van látomása. A hit, hogy a Föld az ember kedvéért lett, már a Paradicsom-képzetek közé tartozik, s velejében nem antropomorf, sem autocentrikus, mert valóban a földgolyó urai vagyunk. Az egyetemes teremtés-mítosz alapeszméje azonban ez: a Mindenség rendezetlen, nem él, elleneszegül a rend, az élet elvének, sötétség borítja a "víz" alaktalan tengerét, nincs más, csak az önmagába fulladó Káosz. De "fölötte", tehát rajta kívül, szintén önmagában, ott lebeg a rendezés akarata, az élet tevékeny elve, a világosság hatalma, a teremtő Szellem. Mindjárt kezdetben világosságot visz a sötétségbe, a határtalanságban elválasztja "a felsőt az alsótól", a tétlenségbe beleoltja az élet princípiumát, az alaktalanságba a rendét, a Káoszból Kozmoszt teremt.

A teremtés első aktusa tehát harc, erőszak; a gátló, alaktalan és tétlen diszharmónia megtörése, alávetése a rend, a világosság, a Szellem uralmának. A harc kényszere folytán a Káosz is cselekvésre támad, védi élettelen valóját, a sötétség hatalmát, mitikus szörnyeteggé válik, kit a világosság ura legyőz. A Káosz eltűnik, vagy ördöggé válik, a teremtés eredménye pedig az anyag és a szellem harmóniája, A teremtés ekképp elsősorban erkölcsi mű: ahol nincsen rossz, a jó sem lehetséges. Az erkölcs pedig parancs: minden teremtménynek bele kell illeszkednie a Kozmosz harmóniájába. Aki fellázad a Rend, a Harmónia ellen, a teremtés alapelvét, a lét fenntartó törvényét támadja meg; aki kiszakad belőle, bűnbe hull, magát veszti el. Az első lázadók a Káosz párthívei, gyermekei voltak: bűnös angyalok, démonok, titánok, ázék; elvet szegeztek szembe az elvvel, s meg akarták hiúsítani a teremtés rendjét. A második rendbontó az ember volt, nem elégedett meg az isteni hasonlatossággal, több akart lenni a kiváltságos teremtménynél, s ezért kiűzetett a harmóniából, a földi Kozmoszból, a Paradicsomból.

A teremtés mítosza: a Kozmosz és a Paradicsom hitregéje a leghatalmasabb látomás, amit az ember a mindenség jelentéséről és saját rendeltetéséről és sorsáról megalkotott. Hozzáfogható koncepció, "gondolatrendszer" sohasem keletkezett, s nem képzelhető olyan költői mű, bölcselet vagy tudományos tan, amely a mítosz tárgyának nagyságát utolérni, arányait túlszárnyalni, mélységét meghaladni tudná. Korántsem állítjuk, hogy minden mítosz a tárgyhoz illő arányokat íveli át, hogy minden félresodródott népecske meséi ilyen mélységekig hatolnak el, sok köztük a gyermekes, ügyefogyott, téves, szűkelméjű és hiányos; de összességükben ezt a tudást sugározzák, az emberiség elemi fölismerését őrzik a világ, a mindenség elemi tényeiről. A kínai hagyomány szerint mi, emberek azért ismerjük a teremtés történetét, mert "egy közülünk ott volt", – s csakugyan ott volt, nem időbeli szemtanúként, de a közvetlen, belső látás intuíciója által, vagy – a hívő szavaival – az Istentől kapott ismeret, a kinyilatkoztatás révén. Meglepő, de tény, hogy az emberiség képe a dolgok kezdetéről egy és azonos, mindig ugyanaz a terminológia, ugyanaz a jelképrend tűnik fel újra meg újra. A Káosz neve: víz, vizek, tenger, köd, – ez a formátlan ősanyag, amely ma is benn "rezeg", "sugárzik" a térben vagy elektronjaira bomlottan száguld a zsúfolt "űr"-ben, míg összesűrűl, tömörül, és "föld", anyag lesz belőle. (A tudomány a legújabb időkig ősködnek nevezte.) De a vízből lesz az élet nedve is, a csíráztató s a szervekben keringő elem. A "föld" magát a világot jelzi, a mű színpadát, ahol a teremtés alakot kap. A szél, a levegő, a szellem jelképe, a lehelet a leieké, a tűz a mindenséget átjáró, a csillagokat és a parányokat egyaránt éltető hőé. Tűz, levegő, föld, víz: a négy őselem; alakot öltött szimbólumaik: az oroszlán, a sas, a bika és az ember; a négy szimbólum egyesítve: a szfinksz. Óriási, kőbevésett alakja a történelmet megelőző idők óta ott áll a Nílus partján.

A mindenség a Szellem hatalma alatt áll, a Káosz "fölött" lebeg, lehelete a Lélek, száll, mint a madár, az élet és a rend eszméjét hordozza, a cselekvő Igét, melynek első szava, azaz tette: Legyen világosság! Világosság és világ: egy, – általa lesz a Káoszból Kozmosz. "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige. (...) Őbenne vala az élet és az élet vala az emberek világossága." János apostol, maga is Sas, azaz lélekhordozó, az ősi tudás szavait ismétli. Már a hermétikus bölcselet szerint is a fény, a világosság a létrehozó erő, a bűvös "ágens", az első anyagba oltott élet. Hermész Triszmegisztosz Smaragd Táblája. régibb az összes görög Hermésznél (sok volt); abból az időből származik, amikor az "örök" törvényeket örök életre szánták, kőre vésték, s a kőnek is jelképes értelme volt: a smaragd a látás, a jövendőmondás, a reménység köve. A Smaragd Tábla Thot tanításait tartalmazza, vagyis a tízezer éves egyiptomi tudomány eszenciáját. Ezt mondja a fényről: "Ő a világ első anyagának nemzője. Ereje sértetlen [marad], ha beleoltatik a földbe. Válaszd el a földet a tűztől, a tömöret a finomtól, gyengéden, nagy értelemmel. A Földről az Égbe száll, és ismét leszáll a Földre, és befogadja a felsőbb és az alsóbb erőket, így lesz a tiéd az egész világ dicsősége. És ennek okából fut előled minden sötétség. Ö a teljes erő erejének ereje, mert legyőz minden finom dolgot és minden szilárdat áthat, így teremtetett a világ." – E hatóerő neve a keleti ezotériában ód; Eliphas Levy (Alphonse Louis Constant, francia adeptus) írja: "Van egy közös, egyetlen ágense minden alakzatnak és életnek, neve ód, ob, aura; tevékeny és tétlen, pozitív és negatív, mint a nappal és az éjjel: ez az első fény a Teremtésben." – A Védák: "Két Brahmá van, az alakot öltött és az alaktalan, a halandó és a halhatatlan, az egyhelyben álló és a járó, az ittlevő és a túlnan levő. (...) Az alaktalan Brahmá a szél, a világűr. Ez a halhatatlan, ez a járó, ez, aki túl van az életen. Ennek az alaktalannak, ennek a halhatatlannak, ennek a járónak, ennek, ki odaát van, lényege a tűzlélek, mely ott ég a Napban, mert a túlnan lévők magja a tűzlélek." – Manu szabályaiban olvassuk: "Elmozdítván a sötétséget, a Magasan-levő Úr [Visnu] megnyilvánult; és teremteni akarván lényeket az ő lényegéről, kezdetben csupán a vizet teremtette. Belevetette a magot. Ez lett az Arany Tojás", – a ragyogó, tűzben égő Világtojás, a Hiranja Gharba.

Ahogy alakulnak a mítoszok, s egyre jobban "kifejlődik" a nagy vallásrendszerek mitológiája, a képek színeződnek, átcsúsznak a fizikai: természeti és emberi világ háttere elé. A kozmikus vízből földi tenger lesz, az életcsírák dajkája, az anyag ellenálló erejét az ősszörny, a sárkány testesíti meg, mikor a teremtő erő birtokosa, az isten-hős, az istenek királya szembeszáll vele. A teremtés műve harccá válik, de a metafizikai szemlélet épen marad; a mű erkölcsi értelmet nyer, a jó és a rossz küzdelmét dramatizálja, mely az élet elején vette kezdetét, s tartani fog, míg áll a világ.

 

*

 

(Teremtésmítoszok.} – A szimbólumnak képbe, a mítosznak regébe kell foglalnia, ami ábrázolhatatlan és elmondhatatlan, mert kívül áll a dolgokon, téren és időn, vagy pedig magában egyesít minden dolgot, teret és időt: Istent, teremtést, Káoszt és Kozmoszt. Az észak-amerikai lenape-indiánok az ismertetett osztályozás szerint a legkezdetibb ős-kultúrában élnek, a legalacsonyabb műveltségű népek közé tartoznak. Teremtésmítoszuk, a Valam Olum ének tehát a fenti problémával birkózik; látomásában, persze, a mi gondolkodásunk szerint prelogikus, hogy a látó magamagát, a szemlélő helyzetét nem iktatja ki a képből: a Föld már a teremtés előtt megvan, mintegy kilátópontképp, noha utóbb teremti a Nagy Szellem. Az éneknek csupán az első 24 sorát közöljük itt:

 

1. Legelőször ama helyen minden időkben a Föld felett.

2. A Földön kiterjedt köd volt, és ott volt a Nagy Szellem.

3. Legelőször mindörökre, elveszve a térben mindenütt volt a Nagy Szellem.

4. Ő csinálta a kiterjedt Földet és az Eget.

5. Ő csinálta a Napot, a Holdat, a csillagokat.

6. Ő mozgatta őket mind egyenletesen.

7. Aztán fújt a szél hatalmasan, és megvilágosodott, és a vizek szertefolytak, messzire és erősen.

8. És szigetek csoportjai emelkedtek ki újonnan és ottmaradtak.

9. Ismét teremtett a Nagy Szellem Nanabust, a szellemeket,

10. a halandó lényeket és a lelkeket mind.

11. így volt egy Manito [Nanabus] az embereknek, az ő ősatyjuk.

12. Ő adta az első anyát, a lények anyját.

13. A halakat adta ő, a teknősbékákat adta ő, az emlősállatokat adta ő, a madarakat adta ő.

14. De a rossz szellem csak rossz lényeket csinált, szörnyetegeket. 15. Ö csinálta a legyeket, ő csinálta a szúnyogokat.

15. Ő csinálta a legyeket, ő csinálta a szúnyogokat.

16. Barátságosak voltak akkor mind a lények.

17. Valóban, a szellemek tevékenyek voltak és barátságosak.

18. Amaz első férfiaknak és amaz első asszony-anyáknak hoztak ők,

19. az első eledeleket hozták ők.

20. Mindnyájuknak vidám volt az ismeretük, mindnyájuknak volt pihenőjük, mindnyájan vidámságban gondolkoztak.

21. De egész titokban jött egy rossz lény, egy hatalmas varázsló a Földre,

22. Igaztalanságot, bűnt, balsorsot hozott magával.

23. Rossz időt hozott, betegséget hozott, halált hozott.

24. Mindez korok előtt történt a Földön az Óceánon túl, legelőször.

 

A költemény ebben a formában megzavarodott, egyes részei rossz helyre kerültek, s a fordító (D. G. Brinton) nem értett mindent helyesen. Ezért, sajnos, magyaráznunk kell, noha az elemzés mindig felhígítja a mű szépségét, eredendő hatását. – A világ teremtés-előtti, alaktalan állapotát ködképpen látja a "költő", mint más mítoszok a tenger, a parttalan víz képében. A köd ,,a Földön és a Föld felett" van, tehát tértelenül, egymagában, "legelőször és minden időkben", vagyis az időn kívül, végtelenül. A Nagy Szellem, a Teremtő még korántsem valamely tekintélyes, antropomorf családatya, hanem a határtalan, önálló "erőnek" mindenhatóságnak téren és időn kívüli kútfeje, "legelőször, mindörökre, elveszve a térben, mindenütt" létezik. Valóban, alig lehetne egy metafizikai ismeretet tökéletesebben szavakba foglalni.

Ezután tényleg megteremti a színpadot, a Földet (eddig csak "volt"), föléje az Eget, erre a Napot, Holdat, csillagokat. Majd kialakul a Föld geológiája és éghajlata; a "nagy szél" hajtja végre, igen szemléletes és a tudományos valósághoz közelálló képekben (földrengések, vulkánikus mozgalmak, kozmikus viharok által); majd eloszlanak a vizek, szigetek emelkednek ki, megkezdődik az élet. (Érdekes, hogy a szárazföld belsejében élő lenapék mindig tengerről, szigetekről beszélnek, őshazájuk a Teknősbéka-sziget, "az Óceánon túl".) A következő, megzavarodott, de helyrehozható sorban a Nagy Szellem megteremti az emberek ősatyját, Nanabust. Hasonlít Ádámhoz, ő "adja" az első anyát, az állatokat, ahogy Ádámból lesz Éva, s ahogyan Ádám "megnevezi" az állatokat, azaz megjelöli létük igazi értelmét, jelentőségét. Ekkor beáll a paradicsomi béke, a "barátság" és a boldogság szaka. – A teremtést irigylő, megrontó rossz lény, a varázsló Nagy Kígyó szerepeltetése zavaros, a szöveg romlott; háromszor is megjelenik: az I. ének 14-15., 21-23. soraiban és a II., nem idézett énekben passim; neve Nagy Kígyó, valószínűleg csak emiatt van a helyén, s ideteendők az I. ének fenti sorai is. Szerepe hasonló a bibliai kígyóéhoz, s lényegében ugyanaz, mint számtalan más mítoszban. – A Valam Olum az eredetiben ritmikus, dalformájú himnusz, telve ismétlődő, rokonhangzású, rímes fordulatokkal és variációkkal. Ha a költői forma és a dallam révületét hozzáadjuk az egyszerű, hatalmas és mégis sejtető szöveg szuggesztiójához, elképzelhetjük a hatást, amit éneklőire, átélőire tett.

Sok indián teremtésmonda árul el hasonló intuíciót. A kecsua-mítosz így szól: "Kezdetben víz terült el mindenütt, mindenhol formátlanság uralkodott, s a Nagy Szellem lebegett a vizek fölött." A muszkogén indiánok mondájában valóban madár szálldos az ősvíz fölött: midőn az Esaughetuh a földet elválasztotta a víztől, a víz fölött galambok röpködtek. Az azték hagyomány szövege ez: "Kezdetben csak a tenger volt, – sem ember, sem állat, sem madár, sem fű [nem élt], és a Tollas Kígyó tekerőzött a víz színén, mint valami vörös fény." A Tollas Kígyónak, Kecalkoatlnak a legszentebb, legtitkosabb neve: Eacatl, – éppúgy, mint a magyarban egyszerre lélegzést és lelket (más szóhasználattal szelet és szellemet) jelent; Eacatl, a teremtő tehát maga a hajnal vörös fénye, világossága, s e fényben hozza el a világ lelkét.

 

*

 

A Kalevala időtlen rege; teljesen mindegy, tavaly keletkezett-e vagy sokezer évvel ezelőtt, Nem történeti vagy történetelőtti korszak szülötte, hanem a mitikus tudatállapoté, a képlátó szemléleté; a viszonylag legtökéletesebben fennmaradt, eredendő formáját, mondanivalóját megőrzött, élő mítosz. Most csak az elejére vetünk futó pillantást: hogyan alakult ki a világ? – Legelőször az ősanya jelenik meg, az életet szülő "tündér", Kávé; leszáll a végtelen tenger, az anyag, a Káosz vizébe, a szél, a Szellem, teherbe ejti, táltost fogan tőle, az isteni hasonlóságú, paradicsomi embert, Vejnemöjnent. Harminc álló évig hordja méhében, de nem szülheti világra, mert még nincsen meg "a világ" (Vö. Ádám Kadmon.) Ekkor egy kacsa száll feléje, fészkelő helyet keres, és a térdére rakja tojásait. Kávé megrázkódik, s a tojások összetörve a vízbe hullanak.

 

Ám iszapban helyük nincsen,

Nem vesznek a csorbák vízben;

Mutatnak a morzsák szépet,

A cserepek csinos képet:

Tört tojásnak alsó fele

Válik alsó földfenékké,

Tört tojásnak felső fele

A felettünk való éggé.

Sárgájának felső fele

Fényes nappá fenn az égen,

Fehérjének felső fele

A halovány holddá lészen;

Tojáson mi tarka rész volt,

Égen csillag lesz belőle,

Tojáson mi feketés volt,

Lesz belőle ég felhője.

   (Vikár Béla fordítása)

 

De a Kalevaláról külön könyvet kellene írni, s Vejnemöjnennel még találkozunk; az egyetemes teremtés-mitogéma alapvonásai ebben a néhány sorban is benne vannak.

 

*

 

Sanchuniathon, foinik pap (i. e. 1400 körül) egy keleti mediterrán, valószínűleg kánaánita-föníciai kozmogóniát jegyzett fel, csak Herennios Philón töredékes átdolgozásában bírjuk: "A sötétség Szele, a Lélek [Pneuma] lebegett az ősiszap felett öröktől fogva, míg végül szerelembe gerjedve saját lénye iránt, önmagával közösült, s megszülte a Vágyat [Megkívánás, Erós, Chefez]. Chefez a Káosztól [Baut] szülte a Tojást [Mot], amely magába rejtette minden jövendő lény [zofesa-min] csíráját. E lények kétneműek lettek, önmaguknak elegendők, mozdulatlanok, paradicsomi álomba [boldog öntudatlanságba] merültek. De a dörgő villám kettéhasította őket férfivá és asszonnyá; fölébrcdtek és mozogni kezdtek, hogy szerelemben egyesüljenek." – Ez a drasztikusan ható leírás azért érdekes, mert valami anyagias közvetlenséggel érzékelteti a "paradicsomi" állapotot, azaz a tökéletességet jelző kétneműséget, melynek nyomai a mózesi hagyományban is meglelhetők, s amely a közelkeleti és mediterrán mitológiákban nagy szerepet játszott, ahogyan láttuk. Érdekes az is, hogy a kétneműség végső kifejlete, a ketté-hasadás, Platón androgün-regéjére emlékeztet, sőt azonos vele. Az ős-tojás, Mot mozzanata pedig egyetemes mitologéma.

*

A babiloni töredékes teremtés-eposz, az Enuma elis ("Egykor midőn odafent...": az eposz kezdőszavai) hosszabb bemutatást kíván, mert sok részletére még szükségünk lesz; egyelőre az ősvíz, a Káosz természetét, a sötétségnek és a világosságnak, a Földnek és az Égnek, a jó és rossz elvének szembenállását s a végső helyzet kialakulását kell figyelemmel kísérnünk.

A kezdet kezdetén, – mondja az eposz – a Föld és az Ég teremtése előtt csak az ősvíz létezett; kétnemű volt: Apszu a hím, Tiámat a női lényege. Ezután támadtak az istenek, de Apszu-Tiámat fellázadt ellenük. Apszut leverték, Tiámatnak azonban sikerült az istenek egy részét a maga pártjára vonnia, ezenkívül segédcsapatokat is szerzett, szörnyeteg lényeket támasztván. A felsőbb istenek közül sokáig senki sem mer harcba bocsájtkozni vele, mígnem Marduk (eredetileg Enlil) vállalkozik azzal a foltétellel, hogyha győz, ő lesz a mindenség királya. Marduk képességeit próba alá vetik, megállja őket, aztán győzelmes harcba száll Tiámattal. Íme néhány részlet az eposzból:

 

Egykor, midőn az Ég nem volt megnevezve,

s alant a Föld nem viselt nevet,

mikor még Apszu az őskezdetben-levő, emezek [Föld és Ég] nemzője,

Mummu [és] Tiámat, ezek mindnyájának anyja,

vizeiket összevegyítették (...)

akkor támadtak [az első istenek].

[Az istenek így biztosítják Marduk számára a királyi hatalmat:]

Marduk, legyen tisztelet a részed a nagy istenek között,

jutalmad páratlan, neved: Égnek Királya.

Az órától kezdve érvényes legyen parancsod,

felemelni és lesújtani kezedtől függjön.

Szilárdan álljon szavad, törhetetlen legyen rendelkezésed,

egyetlen isten se lépje át [hatalmi] körödet.

Ő Marduk, mert te a mi megbosszulónk akarsz lenni,

íme, átadjuk neked a királyságot az egész mindenség fölött.

Ha a tanácsban ülsz, szavad legelöl járjon,

fegyvered legyen győzedelmes, érje el az ellenséget.

Ó Urunk, aki rádbízza magát, óvjad meg az életét;

de az istent, aki rosszat tervez, rontsd ki életéből.

 

Próbatétül ruhát tesznek eléje, s azt kívánják, tüntesse el, majd varázsolja vissza. A ruha nem egyéb, mint a csillagos Ég, a Kozmosz, az ,,isten palástja"; ezért hordott a babiloni és iráni király, és Nagy Sándor is csillagokkal teleszőtt köntöst. A ruha eltüntetése és visszavarázsolása a Mindenség megszüntetését (semmisítését) és újra megteremtését jelzi: a teremtő mindenhatóság birtokát jelenti.

 

"Elmúlni és létrejönni: parancsold, s történjék meg!

Szádat megnyitván, múljon el [tűnjön el] a ruha,

parancsolj neki ismét, s legyen a ruha ismét itt."

Ekkor szájával parancsolt, s a ruha elmúlt,

Ismét parancsolt neki, s a ruha ismét ott volt.

Midőn ily hatalmas szót láttak az istenek, az ő atyái,

hódoltak előtte örömmel: "Marduk, légy király!"

Adtak neki jogart, trónust és pálcát,

s adtak páratlan fegyvert az ellenség megölésére:

"Rajta! Vágd el Tiámat életét!"

 

Marduk felfegyverzi magát íjjal, tegezzel, karddal, hálóval; tüzes lovaktól vont kocsiján Tiámat ellen robog, szemére veti gonoszságát, és párviadalra szólítja. A viadalban hálójával lenyűgözi, keresztüldöfi, tetemét földreveti, s rááll a diadal jeléül. Ezután Tiámat társai ellen fordul, s fogságba veti őket. Végül visszatér Tiámat holttestéhez, és kettéhasítja:

 

Egyik feléből alkotta az Égboltozatot,

reteszt tolt rá, őröket állított;

hogy [az Ég] vizét ki ne bocsássák: megparancsolta nékik.

 

Így teremti meg az Eget és a Földet, majd a csillagokat s a töredékes, de helyreállítható részek szerint a növényeket, az állatokat és az embert. Az eposzt befejező himnusz mindezt röviden összefoglalja, s Mardukot mint az összes istenek legfőbbikét magasztalja.

Berosszosz babiloni pap (i. e. 280) görög nyelvű történeti művében szintén elbeszélte a teremtés mondáját az eposz és más hagyományok alapján; könyve elveszett, azonban Euszébiosz egyházatya feljegyezte, s megőrizte számunkra az idevágó részt; megjegyezzük, hogy az ő szövegében Thamte azonos Tiámattal s a bibliai Tehommal; Mardukot Beinek nevezi, ami Urat jelent, s Marduk állandó mellékneve; Marduk a Bibliában Merodach vagy Merodachbalan (Marduk-Bál). A szöveg ez: "Egy időben a mindenség sötétség és víz volt. Ebből csodálatos lények támadtak, különös alakzatokkal bírók. Ugyanis voltak emberek két szárnnyal, egyesek négy szárnnyal is és két arccal.

[Itt a Káosz teremtménycinek hosszas leírása következik.] Ezeken egy nő uralkodott, név szerint Thamte, azaz Tenger [ősvíz, azaz Káosz]. A mindenség ilyen állapotában megjelent Bel, kettéhasította a nőt, egyik feléből alkotta a Földet, a másikból az Eget, s kiirtotta a lényeket, amelyek benne [a nőben, az ősvíz-Káoszban] voltak. (...) Mikor aztán Marduk látta, hogy a gyümölcstermő föld lakatlan, levágta a saját fejét, s a többi isten a kifolyó vért összekeverte földdel, és embereket formált belőle; ezért bírják az emberek a munkában részt vett istenek tulajdonságait [azaz istenhasonlók, a Biblia szavaival]. De Bel teremtette a csillagokat, a Napot, a Holdat és az öt bolygót is."

De mind az eposzt, mind Berosszosz redakcióját némi fenntartással kell fogadnunk. Az eposz Hammurapi idejéből (i. e. 1700 körül) származik, s a politikai retus jegyeit viseli; a birodalmat egyesítő Hammurapi székhelyének, Bab-ilinek istenét Mardukot az egyesített pantheon főistenévé léptette elő az eredeti sumer Enlil helyébe. Berosszosz pedig I. Antiokhosz király, Nagy Sándor utóda számára írta művét, egy barbár makedón használatára, azaz bizonyára megválogatta, mit mondjon, s amit mondott, a "gyöngébbek kedvéért" fogalmazta meg. Viszont a két szöveg leírása közt több mint másfél évezred telt cl, s ha összehasonlítjuk őket és egybevetjük még régibb töredékekkel, meggyőződhetünk, hogy a sumer eredetű mítosz lényege ép maradt. A Káosznak Kozmosszá változtatása itt harc, istenek regés harca, vagyis a két princípiumé, melyek az anyagi és szellemi-erkölcsi világot alkotják. Mítoszfejlődés tekintetében sok más lényeges mozzanatot is tartalmaz, de nem térhetünk el tárgyunktól. Nevezetes, hogy feltűnik az önfeláldozó isten: Marduk élete árán, véréből teremti az embert.

 

*

 

A zsidó hagyomány végső (mózesi) alakja mint írott mű a lényegben (a Káosz és rendezése stb.) megegyezik a babilonival s a többi ősmítosszal. Az istenek harcának azonban, mely emitt szinte központi cselekmény, természetesen nyoma sincs benne, lévén a legszigorúbb monoteizmus kódexe. Kétségtelen azonban, hogy voltak pogány zsidó néphagyományok, mitikus mélyrétegben gyökerezők, melyek megelőzték a mózesi kinyilatkoztatást. Ezeket Ezre-Nechemjá idejében (i. e. 5. sz.) valószínűleg apokrifálták, s megállapították a kánoni szövegeket. De a mítosz sem veszett el teljesen, s az a hatalmas őserejű költészet, mely Mósze öt könyvéből hiányzik, de amely a Bibliát mint irodalmi művet át- meg átjárja, megőrizte a pogánykori zsidó mítoszok néhány töredékét, emlékfoszlányát. Vessük össze őket. A Genezis a nagy harc helyett mindössze ennyit mond: "És monda Isten: Legyen mennyezet a vizek között, és válassza el a vizeket a vizektől. Alkottaték tehát Istentől mennyezet [firmamentum: erősség], mely elválasztá a mennyezetnek alatta levő vizeket a mennyezetnek felette levőktől; és úgy lőn. A mennyezetet pedig nevezé Isten égnek, és lön estve és reggel a második nap."

A "víz", a "vizek" neve a héberben Tehóm, s a formában, ahogy névelő nélkül használtatik, mint a tulajdonnevek, még visszarémlik régi, személyszerű mivolta. Tehóm csakugyan mitikus őslény, személy, Tiámat, a Tenger-lény mása, a Káoszban a rossz princípiuma. Innen ered sárkány-alakja mind a Bibliában, mind a babiloni hagyományban. A sárkány a tipikus tenger-isten, a vízlakó ősszörny, az ősember ősatyáinak rettenete. A Bibliában Tehóm, Ráháb, Livjáthán vagy egyszerűen tannin, azaz sárkány a neve. Jesajáh-Izajás könyve a zsidók megszabadítását Egyiptomból Jahvénak ama másik harcával hasonlítja ösz-sze, melyet a "régi időben" a sárkánnyal vívott: "Kelj fel, kelj fel, öltözz erőbe Úrnak karja! Serkenj fel, mint ama régi időben és az elhaladott századokban! Nem te rontottad-e meg Ráhábot, és sebesítetted meg a sárkányt? Nem te valál-e, ki a tengert kiszárítottad, a nagy Tehóm vizeit? Ki úttá tetted a mélységes tengert, hogy általmennének azon a megszabadultak?" – Az utolsó vers a vörös-tengeri átkelésre céloz, de a szöveg maga nyílt utalás a régi hagyományra, – A 88. zsoltár egyenesen a "tengert" és a tenger szörnyetegét leigázó, világot teremtő Úrról szól: "Te uralkodói a tengernek kevélységén, mikor az ő habjai felemelkednek, te csendesíted le azokat. Te rontád meg Ráhábot, mint egy dögöt; erős karoddal elszélesztetted ellenségeidet. Tieid az egek, a föld is a tied, e világot minden bennevalókkal te fundáltad. Az északot és a délt te teremtetted."

Még világosabb ]ób könyvének 26. része: "Határt vetett a vizeknek [Káosznak], meddig terjedjen a világosság és a setétség. (...) Erejével lecsendesíti a tengert és bölcsességével megtöri Ráhábot. Az ő lehelete [lélek] megékesíté a tengert és az ő keze átdöfé a vonagló kígyót."

A 73. zsoltár, mint Jób könyve, szintén a teremtés munkáival együtt említi a "tenger" kettéválasztását és a sárkány megrontását, kinek itt Livjáthán a neve: "Te választottad ketté a tengert erőddel; te törted össze a sárkányok fejeit a vizekben. Te rontottad meg Leviathan fejét s adtad eledelül a sakáloknak. (...) Tiéd a nappal, az éjszaka is a tiéd; te erősítetted meg a Holdat és a Napot, te szabtad ki a földi erőket; a nyarat és a telet te formáltad."

 

*

 

Az egyiptomi mitológia szerfölött szövevényes, és kivált nehéz szerves koncepciót szerkeszteni belőle, minthogy maguk az egyiptomiak sem törekedtek semmi szervességre, amihez aztán évezredek folytonos gazdagodása járult. Mindenesetre vannak szövegek (egy részüket már láttuk), melyek a teremtés monoteisztikus felfogásában meglepő egyezéseket mutatnak a Genezis fogalmazásával. Ptah, az Alkotó, éppúgy, mint Elóhim, a teremtés kezdetén kettéválasztja a "vizeket", vagyis a Káosz ősanyagát. Egy himnusz így szól: "Ptah ereje emelte a vizeket az Ég fölé, feje fölött vagyon az Ég, lábai alatt pedig az Alvilág; szájának bömbölése hangzik a viharban; orrából származik a levegő, a víz pedig a szájából." Knef-Nun, a Szellem, ,,a vizek fölött uralkodik", ,,az Eget felül, a Földet pedig alul helyezte el." Su hasonlóképp: "elválasztá az Eget a Földtől. (...) fölemelte az Eget, s két kezével fenntartja."

Az istenek harca, a jó és a rossz küzdelme csak az Usziri-Eszit mítoszban tűnik fel; a mindenség békésen születik meg, s rendeződik el, éppúgy, mint a Genezisben. A Káosz neve Nun, azaz ősvíz, formátlan anyag, Nun, a "kezdetben levő" azonban egyúttal Ptah is, az alkotó, és Tannon, a sokasító, vagyis magában hordja a Kozmosz ideáit és teremtő erőit; belőle támad az egész világ, az istenek és az emberek. Elsőnek a világtojás, Műt, születik belőle (Vő. hindu Hiranja Gharba és a phoinik Mot); ez kettéhasad, s így szüli a Napot. A Nap tehát eredetileg benne volt a "földben", a Káosz anyagában, s ennek az anyagba rejtett, leendő Napnak neve Tűm vagy Atum. A "földből" kiszakadt Napé pedig Re. "Én vagyok Atum, aki Nunban egyedül voltam; én vagyok Re, ki fölragyogott, amikor uralkodni kezdett mindeneken, amiket megteremtett."

A világtojás izzó tüzes; midőn a Nap az Égen felfényesedett, támadt Su, a levegő és Tafnut, a Fény. Ezzel egyidejűleg a "föld" (ismét és ősanyag, ha úgy tetszik, az ősköd) "vízzé", vagyis valóban földdé-vízzé, csillaganyaggá sűrűsödött: ez lett Keb (vagy Géb), felesége pedig Nut, az Ég. Gyermekeik: Usziri, Eszit, Neftisz és Szét. Keb nyilván a Föld legrégibb, cseppfolyós halmazállapotát jelzi, mert a szilárd Föld neve Ta, ami egyúttal kenyeret is jelent, szép költői gondolat-kapcsolással, így hát a Nunból származó világ több részre és állapotra oszlik: az

Égen ragyog Re, a Föld felett Nut, Su és Tafnut lebeg, a Föld maga pedig Kab, Ta és Tanon. De nem mind vesznek részt az őskezdet "isteni nyolcasságában", a Khnumban, hanem csak Su, Tafnut, Keb, Nut, Usziri, Eszit, Neftisz és Szét. Később kilencediknek Usziri utóda, Hor járult hozzájuk. De ezt már az Usziri-monda meséli el.

Csakhogy, amint említettük, a Nílus partjain roppant bonyodalmas rege-erdő virult, és sokszor azt sem tudjuk, melyik istent milyen név alatt keressük, így például a Deltában, tehát igen régi kultusz-vidéken, Sais-Szaj városában különösen tisztelték Neith, helyesebben Nit istennőt, kinek nevét Platón Athénével fordítja görögre. Nit voltaképp az "ős-anyaállapot", az egyetemes nemző-erő, amit Goethe a Nagy Anyák fogalmában sejtett meg, s maga "az örök-nőinek" nevezett a Faust zárószavaiban. Nit tehát azonos Nunnal, s mint ilyen, kétnemű, – ám egyúttal Eszit is, ahogy látni fogjuk. Saisi templomának szentélyében ez a híres felirat állt: "Ami van, ami lesz és ami volt: én vagyok. Leplemet senki sem takarta fel. A gyümölcs, amelyet szültem, volt a Nap." így beszéltek róla: "Ö a Tehén, ama régi, ki a Napot szülte, s az istenek és emberek csíráit lerakta. Re anyja, Atum teremtője, aki volt, amikor még nem volt semmi sem, és megalkotta mindazt, ami lett, miután ő maga volt." Nit azonban kétnemű, mint Saschumiathon Pneumája, és mint Apszu-Tiámat: "Nit, a Régi, az Istenanya, Esne úrnője, az atyák atyja, az anyák anyja, azaz skarabeusz [hím-elv] és keselyű [nő-elv], a Kezdetben Levő." Nit tehát a Kozmosz szülője: mind a világosság, mind a sötétség, a Nap és a Hold, a hímnem és a nőnem, azaz Usziri és Eszit világáé. Zöld színben ábrázolták, kezében lótuszvirágot tartott. A zöld a víz és az élet színe, s a lótusz, a vízililiom, szintén a vízre, szaporodásra utal; – tudjuk, hogy mind a kozmikus, mind a földi élet "vízből" támadt, s a Hold is a vízzel van szoros kapcsolatban. Az ember pedig, mielőtt a Nap fia lett volna, a víz és a Hold gyermeke volt.

Mindez azonban Eszitnek is tulajdonsága. Eszit a Hold istennője, vagyis az építő, csíráztató, sarjasztó erőé, amit a görögök Demeternek neveztek. Ö az ösztönös erkölcsi erő is, amelyből az életakarat származik, a lélek önfenntartó működése, röviden a belénk oltott kozmikus léttörvény. Eszit Nitnek kozmikus aspektusa. Mi az Eszit-erők által veszünk részt az egyetemes életben: a Kozmoszban áramlanak, és bennünket is átjárnak; ez a goethei örök nőiség, mely nemz és fenntart, s minket is magához von, fogva tart. Nit-Eszit az eredendő, természeti ember-Iélek, isten közvetlen adománya. Usziri pedig a Nap istene, Apollón, a kozmikus gondolat, az isteni eszme, amely behatol az érintetlen anya-lélekbe, s így kölcsönösen megtermékenyítik egymást. Eszit és Usziri, a Hold és a Nap, a lélek és az értelem gyermeke: Hor, a "fölfelé Törő". De nem gyermekük tulajdonképpen, nem nemzésből és fogantatásból lett, Eszit nem szüli, hanem különös varázslattal atyja teteméből alkotja őt. Hor a megifjodott Usziri s egyben új megtestesülése.

Plutarkhosz följegyezte mítoszukat, s ez voltaképp az istenek kései harca. Szét a rossz princípiuma benne, Plutarkhosz Typbonnak, azaz sárkánynak nevezi, s általában a görög névformákat használja. Rövidre fogva így szól: Ozirisz és Izisz [Usziri és Eszit] testvérek voltak, s mielőtt megszülettek volna, már az anyaméhben egyesültek; kapcsolatukból született Arueris, kit az egyiptomiak az öregebb Horosnak neveznek. Ozirisz az egyiptomiak jótevője lett. Fölemelte őket szegényes, állati életmódjukból, földművelésre, istentiszteletre tanította, s törvényeket adott nekik. Aztán bejárta a világot, hogy a többi népet is jó erkölcsökre oktassa, s különösen az ének és a zeneszó által hatott reájuk. Plutarkhosz megjegyzi, hogy a görögök ezért azonosítják Bakhosszal. Amikor Ozirisz világkörüli útjáról hazatért, Typhon [Szét] hetvenkét férfiút rábírt, hogy esküdjenek össze ellene. Ebből a célból mértéket vett Ozirisz testéről, s a mérték szerint díszes ládát készíttetett, és az ebédlő terembe vitte. A jelenlevők megcsodálták a szekrény szépségét, s Typhon megígérte, hogy annak adja ajándékul, ki belefekve, testével éppen kitölti. Ez persze Ozirisszel történt meg. Mikor a ládában feküdt, az összeesküvők fedelet tettek rá, erősen lezárták, a Nílusba vetették, s a folyó kivitte a tengerre.

Mikor ennek az elvetemült cselekedetnek híre kelt, borzadás fogott el minden embert. Izisz gyászruhát öltött, szertejárt a világban, s mindenkit megkérdezett, a gyermekeket is, nem látták-e a ládát? Végre megtudta, hogy a föníciai Byblos környékén partra vetette az ár. A tenger egy bokorba sodorta volt, mely hatalmas fává növekedett, s teljesen körülnőtte a ládát, úgy, hogy semmi sem látszott belőle. Ama föld királya nagy tetszését lelte a fában, kivágatta, és oszlopként elhelyezte palotájában.

Ahogy Izisz megtudta ezt, Byblosba utazott, és sírva leült egy forrás mellé. Itt találtak rá a király szolgálói; beszédbe eredtek vele, elvezették a palotába. A királyné befogadta, és gyermeke dajkájává tette. Izisz azonban nem szoptatta a gyermeket, hanem csak az ujját dugta a szájába, éjszaka pedig leégetett róla mindent, ami halandó volt rajta. A királyné észrevette ezt, s amikor a kisdedet a tűzben látta, hangos kiáltásra fakadt. Erre a gyermek elvesztette a halhatatlanságot. Izisz csak ekkor fedte föl kilétét, és elkérte a faoszlopot. Midőn megkapta, hajóra tette, s elutazott vele. Egy magányos helyen felnyitotta a ládát, arcát a halottéhoz szorította, s könnyeit hullatva csókolgatta. Ezután a koporsót Ozirisz holttestével Buto városába vitte, ahol fiúk, Horos nevelődött, s itt egy nehezen hozzáférhető helyen elrejtette. De mikor Typhon egyszer holdfényben vadászott, megtalálta és fölismerte a tetemet. Tizennégy darabra vágta, és szétszórta az országban. Izisz a hírt véve, papiruszkákából készült csónakra szállt, végigkutatta a Nílus mocsarait, s ahol egy-egy testrészt megtalált, emléktemplomot emelt.

Ekkor Ozirisz visszatért az Alvilágból, és Horost fölszerelte a harcra. Midőn azt kérdezte tőle, mit tart a legszebb dolognak, Horos így felelt: "Megbosszulni atyámat és anyámat." Arra a kérdésre, melyik állat a leghasznosabb, ezt válaszolta Horos: "A ló" (a harci állat). Ozirisz most már eléggé fölkészültnek tartotta fiát a küzdelemre, s Horos csakhamar fegyvertársakat is szerzett. Midőn egyszer kígyó támadta meg, emberei darabokra vágták. (Ez a kígyó is valószínűleg Szet-Typhon.)

Végre Horos harcba szállt Typhon ellen, leverte és átadta anyjának. Izisz nem ölte meg Typhont, ahogyan Horos várta, hanem szabadon bocsájtotta. Ekkor Horos kezet emelt anyjára, és letépte koronáját. Hermész azonban kárpótlásul ökörfejet (istenlárvát, a Bika-csillagkép jelképét) helyezett Izisz fejére. Ezek után Izisz még egy fiút szült, Harpokratészt, ki azonban koraszülött volt, és gyengelábú maradt.

A mítosznak természetesen sok változata és minden részének mélyebb jelentése van; Plutarkhosz igen késői alakját jegyezte föl. A legrégibbnek látszik az a változat, amely szerint Eszit a holttest darabjait összegyűjtötte, egybeillesztette, s így temette el. Ez a mítosz lehetett a "regéje" annak az ősi és sokáig gyakorolt rítusnak, hogy a halottakat szétdarabolták, a részeket a ház közelében és kint termőföldeken elásták. Ezekből nőtt ki "Usziri" vagyis a gabona, a termés, melynek művelésére ő tanította az embereket. Usziri itt nem egyéb, mint a földművelés tudománya, a természeti erők ismerete és fölhasználása egy szóba foglalva (vő. Demeter), s ebből tökéletesen megérthetjük, miért nevezték az egyiptomiak minden jelképes átvitel nélkül Uszirinek a gabonát. – A temetési-termékenységi rítus többi része abban állt, hogy amikor a tetem lágy részei elporladtak, a csontokat ismét kiásták, összerakták, múmia módjára bepólyázták, s annak rendje szerint eltemették.

Nyilvánvalónak látszik, hogy Usziri itt termés-isten, s a szokás a királyölés rítusából nőtt ki (hiszen Usziri is király volt), azonos a már többször említett Tammuz-misztériummal, és sok rokon vonást mutat a Démétér-Perszephoné mítosszal. De valószínűleg kapcsolatba hozható a rítus azokkal a sumer eredetű ábrázolásokkal is, melyeken szarvas állatok (bikák?) hátából növények nőnek ki, s emlékeztet Mithrász bikájára a testéből kisarjadó növényzettel, az élő természettel.

Különös, hogy a mítosz az emberteremtéssel külön nem foglalkozik, de az egyiptomiak számára az istenek s a másvilági dolgok mindennél fontosabbak voltak. Viszont így, a mese fonalát oldozva, a világteremtésről egészen az első hérosz-uralkodóig, Usziriig jutottunk el. De az egyiptomi mitológia elemzésénél nagy nehézséget okoz, hogy a Nílus fiaiból hiányzott a "rendszeres gondolkozás" adománya. Sohasem jutottak el odáig, hogy vallási tanaikat (a mi számunkra is érthető) rendbe foglalták, katekizmusszerűen összeállították volna. Tiszteletben tartottak mindent, amit az ősök valaha hittek és örökbe hagytak, s a legnagyobb nyugalommal írtak le, hirdettek és vallottak egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó tanokat.

Mi sem megyünk most tovább, de mert szeretünk elmerülni a régi szövegekben, ideírjuk az Usziri-mítosz egy részét; ez körülbelül 1700 évvel régibb Plutarkhosz elbeszélésénél, s elmondja, mily különös varázslattal alkotta Eszit testvér-férje teteméből Hort, ki egyben maga Usziri is, atyja pedig az ő fia. Az idézet egy terjedelmes himnuszból van véve, mely Hor uralomra lépését, a béke diadalát ünnepli; zsoltárként énekelték a templomokban.

 

Eszit, a Világító, fivérének megbosszúlója,

keresi őt fáradhatatlanul,

és panasz-szóval járja a világot,

pihenés nélkül, míg meg nem találja.

Levegőt támaszt tollaival,

és szelet szül szárnyaival.

Örvendezik, midőn fivére partot ér,

összeilleszti a halott mozdulatlan tagjait,

kiszívja [a tetem] nedvességét [termékeny magvát),

s új sarjat alkot,

magányos helyen táplálja a gyermeket.

És senki sem tudja, hol időzik, hová megy [a gyermek],

karja erőssé lesz Keb csarnokában [a Földön],

a Kilences Istenség [Khnum] örvendezve kiáltja: "Légy üdvöz,

Usziri, te Hor fia, te bátor Győző,

te Eszit fia, te Usziri sarjadékai"

Érette összegyűl a Mot istenserege, az Isteni Kilencesség és maga a Mindenek Ura, és az igazak összegyűlnek ott, ahol ő van.

Leveretett a hazugság, derű uralkodik Keb csarnokában,

midőn a királyi hivatalt átadják uruknak, akire a királyság ruháztatik.

Megtalálták Hort, ő diadalmaskodik. A királyság átadatik neki,

és megjelenik számára a diadém Keb parancsa szerint.

Megragadja a Kétország jogarát, és Dél koronája a fejére kerül.

Az egész ország a tulajdona lesz, és Ég és Föld az ő alattvalója.

Egyiptom lakossága és a külső földeké,

és amit csak körüljár a Nap, [mind] az ő mértéke szerint igazodik:

az északi szél és a felduzzadt áradat, a gyümölcsfa és a szántók istenének aratása.

(...)

Átadják Eszit fiának az ő ellenségét [Szetet].

Ha beáll a veszedelem, és a rossz megtörténik,

a hívó szó felzendülésére odalép Eszit fia

a vészthozó csapás osztójához.

Most megbosszulja atyját,

[atyja] nevét gyarapítva és dicsőítve.

A nemző őserő ottmarad helyén [a termékenység nem apad el],

s a növekedés az ő törvényei szerint történik.

 

De a békesség, a szeretet, a napfény uralma sohasem tart sokáig; újra meg újra előtör a bajok osztogató ja, Szét, az Apep kígyó, Babisz vagy Bebon, a sötétség hatalmainak megtestesítője, hogy útját állja a Napnak, s pusztulást hozzon. A Nap istenségei ugyan idején közbelépnek, legyőzik, megkötözik, szétvagdalják, de végleg megölni nem tudják, mindig új életre kel, s folytatja a harcot a fény és a hő, a meleg istene ellen. A harc végtelen, mint a teremtés.

 

*

 

Noha minden mítosz, amit eddig láttunk, fölismeri a világ kettősségét és a harcot, mely a két elv közt az élet kezdete óta áll, mégsem ebben a küzdelemben látja a világ értelmét, az élet igazi jelentőségét. Az értelem, a jelentőség csak egy: a Szellem, mely már a teremtés előtt ott lebeg a Káosz felett, s a teremtés műve velejében nem más, mint hogy a Szellem a Káoszba beleoltja a maga értelmét: a Világosságot.

A világnak ilyen átszellemítésében a legmesszebb a hindu mitikus szemlélet megy el. Noha a hindu pantheon vizsgálói könnyen rámutatnak a fordulópontokra, ahol az eredeti természetvallás elemi istenfogalmai mitologikus, jelképes alakokká testesülnek, a legfőbb kérdőjelet mégsem oldják fel számunkra. Hol s mikor született meg az Eget, Földet, hajnalt (Napot), tüzet, bikát istenítő primitív pásztorokban az a szemlélet, amely a fölfoghatatlan és mindent betöltő Szellemet teszi meg az egyetlen valósággá, és úgy tudja, hogy minden érzékelhető dolog csak kép, puszta káprázat; az a szemlélet, mely a kutatók által is a legrégibb istenek közé sorolt Varunát (Uránoszt) tette meg a mindenség fölött álló, világot teremtő istenné, s amely a bölcs szemével nézte az egyre sokasodó istenek burjánzását: "Zengjetek dicsőítő éneket Indrára, igazít, ha ő igazán van, mert oly sokan mondják: Nincs Indra! Ki látta őt? Kit magasztaljunk? (...) Akiről az emberek kérdezik, hogy hol van, s akiről azt mondják, hogy nincsen, abban higyjetek, emberek, az Indra!"

(Szerintünk a természeti, "pásztori" valláshagyományok indoeurópai eredetűek, s velük keveredett, illetve föléjük kerekedett a dravida gyökerű bráhmanizmus.)

Az egyetemes és eredendő szemléletet, amely a világteremtő istent, aztán a teremtés antitézisét, a harcot, végül az isteni rejtély előtt megszédülő metafizikai sejtelmet állítja elénk – akár képekben, akár gondolatokban – megtaláljuk a hindu mitológiában is.

Világteremtés: ,,Zengj szárnyaló, ünnepélyes éneket a királyok királyának, kedveset Varunának, ki mint tímár a bőrt, feszítette ki a Földet a Nap alatt! Varuna terjesztette ki a levegőt a fák között, ő adott gyorsaságot a paripákba, tejet a tehenekbe, értelmet a szívekbe, ő tette a tüzet a vizekbe, a Napot az Égre, a Szómát [a Hold istenét] a hegytetőre. Varuna fordítja a hordót [felhőt] szájával lefelé az Égre és a Földre és a levegőre, így öntözi az egész világ ura a Földet, mint az eső az árpát. Magasztalom a dicső Varuna, Aszúra fia nagy varázsművét, ki a levegőben lebegve a Nap mértékével mérte ki a Földet. Senki sem mert hozzányúlni a legbölcsebb istennek ahhoz a nagy varázsművéhez, hogy a csillogó folyók egy tengerbe ömlenek, és mégsem töltik meg vizeikkel. (...) Ami bűnt elkövetünk jóbarát, társ vagy testvér ellen, bocsásd meg nekünk, Varuna! Legyünk a te barátaid, ó Varuna!"

Harc: "Indra hőstetteit akarom dicsőíteni, amiket legelőször vitt végbe a mennykő ura. Megölte a sárkányt [Vrtrát], utat tört a vizeknek, felhasította a hegyek gyomrát. Megölte a hegyen heverő sárkányt; Tvastar készítette dörgő mennykövét. Mint bőgő tehenek rohantak a vizek, egyenesen a tengerbe siettek. Amint megölted a sárkányok elsőszülöttjét, Indra, amint megsemmisítetted a varázsló fondorlatát, s létrehoztad a Napot, Eget és hajnalt, attól fogva nem találtál többé ellenségre. Mint ittas szájhős kötött bele Vrtra a nagy hősbe, a hatalmas harcosba, de nem bírta el fegyvereinek súlyát: összezúzva lerogyott Indra ellensége. Lábatlanul, kezetlenül szállt szeme [a kígyó] Indrával. Ez hátába sújtotta mennykövét. A heréit azt hitte, hogy megmérkőzhetik a bikával [Vrtra oly gyenge volt Indrához képest, mint a heréit ökör a bikához képest], de széttagolva terült a Földre Vrtra. Nem segített neki a villám, a mennydörgés, nem a köd, a jégeső, amit árasztott. Mikor Indra megvívott a sárkánnyal, minden időre diadalt aratott, a Kincsosztó. A mennykő-karú Indra az ura mindennek, ami mozog és mozdulatlan, ami szarvas és szarvatlan. Mint király uralkodik a népeken, mint abroncs a küllőket, tartja össze a mindenséget."

Metafizika: "Nem volt akkor [a teremtés előtt] sem létező, sem nem-létező [szat és a-szat]. Mi volt? Hol? Kinek a védelme alatt? Víz volt-e a feneketlen tér? Nem volt levegőtérség, sem Ég fölötte. Nem volt akkor halál, nem volt halhatatlanság, nem volt nappal és éjjel különbsége. Az Egy [ékam] lélegzett lélegzet nélkül magában. Rajta kívül nem volt semmi más. Először a Vágy [Káma, Erós] mozdult meg akkor, a szellemnek eme első megnyilatkozása. A létezőnek rokonát a nemlétezőben találták meg a bölcsek, elmélyedéssel kutatva szívükben. (...) Különben ki tudja biztosan, ki magyarázhatja meg, honnan eredt, honnan való ez a világ? Az istenek a teremtésen innen vannak! Ki tudhatja hát, hogy honnan eredt? Hogy honnan való ez a teremtés, azt -akár ő hozta létre, akár nem – csak az tudja, aki a legmagasabb Égben őrködik fölötte, – vagy az sem tudja?"

A lélekben, az átmanban a világszellem, a Brahmá valósul meg (szanszkrit: Brachma; hattyún fekve ábrázolták, négy arccal, hogy a világ négy táján végigtekinthessen); ő a világot átjáró lélek, a "lehelet", s amit az érzékek belőle felfognak, csak a csalódás, káprázat, illúzió. Brahmá az egyetlen valóság, maga az ember is illúzió: legbensőbb lényege Brahmában van, s ez az igazi emberi tény, az emberi valóság, csakhogy nem tudunk már róla, nem érezzük át, mert érzékeink új öntudatot fejlesztettek ki bennünk. Ennek a csalóka öntudatnak, káprázatnak legyőzése az ember feladata: vissza kell térnie Brahmába, fel kell oldódnia benne. A feloldódáshoz az "ismeret", a mélyebb tudás vezet el. "Ahogyan az áradó folyamok eltűnnek az óceánban, elvesztve nevüket és alakjukat, úgy jár az »ismerő«, a »tudó« is. Névtől, alaktól megszabadítva, de lényegét megőrizve átlép a legfőbb Átmanba, az istenibe, a legmagasabba. ö, aki ismeri Brahmát, maga is Brahmá lesz. Leküzdi a földi bút, legyőzi a bűnt. A test bilincseiből megszabadulva halhatatlanná lesz." (Brugsch.)

Ez az egység, a természetközösségnek ez a metafizikai oldala valaha megvolt, s újból a tudatára kell jutnunk. A lélek az újjászületések sorozatán, a szanszarán át jut el idáig, s ennek egyetlen módja, hogy fokozatosan megszabadítja magát a "nem-tudástól" és a kívánságoktól (a vágytól). Nem a hit, nem az erény, nem a jócselekedetek váltanak meg és üdvözítenek, – egyedül csak az ismeret. Az ismeret pedig nem a tudás megszerzésében áll, hanem a nem-tudás, az ál-ismeret elvetésében, a káprázatból való kiemelkedésben. Az igaz ismeret passzív: egyesülés, feloldódás a valóságban, – azaz állapot, mint ahogy állapot a nemtudás is. "Csak aki nem ismer, az ismer igazán." Ha aktívan ismerni akarunk, ez a mozdulat azonnal gondolkozásunkat, gondolkodó, tevékeny énünket, szubjektumunkat helyezi előtérbe. Holott éppen csalóka, illuzórikus énünket kell megsemmisítenünk, s vele szubjektív gondolkodásunkat, hogy Brahmával eggyé válhassunk. Nem a jámbor ember, hanem a bölcs lesz részese csak a szamiagdarszanamnak, vagyis az egyetemes ismeretnek, az ezoterikus tudásnak, a legfőbb, tulajdonság nélküli Brahmáról, s egyúttal mindennek a csalóka voltáról, ami a Brahmától különbözik: e széles világ, a testünk s minden egyéb "upadhi" illúziójáról.

A többi mitológia nyelvére lefordítva mindez annyit jelent, hogy a Védák embere a paradicsomi állapotba akar visszajutni, visszaidézni az aranykort, a Krita Jugát, megrögzíteni a teremtés időtlen pillanatát, amikor az ember még istenhez hasonló volt, s átélte a világ nagy egységét. A mai hindu ember is ismeri az élet kettős arcát, s vallása egy régi, sok időszakra oszló politeizmus számos népi, gyakorlati vagy regeszerű hitemlékét hordozza magában: véres, sőt vérengző áldozatokat, a lélekvándorlás és a panteizmus hitéből eredő rítusokat, a fallikus lingam-kultuszt, a liturgia szinte szélsőséges, üres formákba vesző gazdagságát, s amit elsőnek akartunk említeni: a jó és a rossz ellentétének, a Marduk és Tiámat, Él és Tehóm, Usziri és Szét, Ahura Mazda és Angara Manju isten-párhuzamának párjaként – Visnu, az alkotó és Siva, a romboló tiszteletét.

A lényeges tehát az: a hindu ember hitében eleven célként él a világ nagy szellemi egységének tudata; a megvalósítás eszközei: az ismeret kontemplatív elmélyítése s az egyén gyakorlati tökéletesítése (jóga). Az anyag: csalódás, mit sem számít. A kettősség, melyet a hindu ily egyszerűen megold, az iráni (és perzsa) vallásban világalkotó törvénnyé, a szemlélet tengelyévé válik; az értelmi szemléletet megteremtő görögöknél pedig az egyéni öntudat harcává, a dionüszoszi és apollóni ember küzdelmévé.

 

*

 

Irán embere szintén ismeri és vallja az élet egységét, emlékezik a zrvan akerene korszakára, a "határtalan időre", mely elmerült a sötétségben, amióta az ember a fény országából leszállóit. A zrvan akerene valóban maga a határtalanság, nem idő és nem tér, nem üresség és nem lehetőség, hanem a létezés minden fokának ősalapja, a legfőbb istenség, dívum. Ő az örökkévaló teremtője az ősfénynek, az ősvíznek és az ős-tűznek, s magába rejtette mindannak magvát, amiből a kezdetkor a fény, a víz, a tűz lényei megszülettek. Az Örökkévaló lényege szerint ige, akiből és aki által minden létet kapott.

Ezt a végtelen és kezdettelen őshazát mi már nem ismerjük, csak a kettősséget, amely belőle származott: Ahura Mazdát, ki a fény világát foglalja magába, és Angra Manjut, ki a sötétségét. Plutarkhosz így ír róluk: "Egyesek két istenről tudnak, kik örök harcban állnak egymással; az egyik szerintük a jó teremtője, a másik a rosszé. Mások a jó lényt istennek nevezik, ellenfelét daimónnak [szellemnek, alsóbbrendű lénynek]. Közéjük tartozik Zóroasztrész, a mágus, ki állítólag a trójai háború előtt ötezer évvel élt. Zóroasztrész az egyik lényt Horomaszesznek nevezi, a másikat Arinaniosznak, s egyúttal azt tanítja, hogy az első az érzékelhető dolgok közül leginkább a fényhez hasonlít, a másik a sötétséghez és a tudatlansághoz, Mithrász pedig a kettő közt a középen áll; ezért a perzsák a Középsőnek [közvetítőnek] hívják." – Plutarkhosz egyszerű leírásából is kiviláglik, hogy a perzsa ember a fényhez tartozónak érezte magát; hazája Parea vagy Parsz, a Fényország, lakossága a Fény népe, a parszi.

Ahura Mazda és Angra Manju tehát egymás ellen küzdenek. Mazda az Asa teremtője, az örök világrendé, világritmusé, ő a bölcsesség (Mazda) és az élet (Ahura) mestere. Zarathustra tőle kapja az igazi tudást, amit az Aveszta gátháiban (himnuszaiban) hirdet:

 

Ezt akarom kérdezni tőled, nyilvánítsd ki nékem helyesen választott szavakkal, ó Élet Ura:

Ki volt a teremtés kezdetén

a szent világritmus [Ása] atyja?

Ki szabta meg az összhangzatosan felzengő Napnak és csillagoknak útját?

Ki tette, hogy a Hold telik és mindig újra elfogy?

Ezeket a dolgokat és még másokat kívánok megtudni, ó Bölcsesség Mestere.

Ezt akarom kérdezni, nyilvánítsd ki nékem helyesen választott szavakkal, ó Élet Ura:

Mily művész teremtette a Fényt, a Fény világait, tereit és lényeit, és a sötétségeket,

mily művész teremtette az alvást és az ébrenlétet,

mily művész a reggel keltét, a delet, az éjszakát, melyek azoknak, akik határozni tudnak

buzdítóik ama nagy döntésben is.

 

És tovább így szólt Zarathustra:

 

És lelkemben fölismertem, hogy te vagy a Szent,

ó Bölcsesség Mestere [Mazda], Élet Ura [Ahura],

midőn láttalak a kezdet kezdetén születő élet teremtésekor,

midőn tettnek és szónak sorsszerű egyensúlyát kiszabtad,

hatalmas erőddel a Rossznak a rossz, a Jónak a jó sorsot [jelölted ki] a világ végzetekor.

 

Ahura Mazda és Angra Manju ellentétéről pedig ez áll:

 

És beszélni akarok a két Szellemről a világ őskezdetén,

akik közül a szentebb így szólt a rosszhoz:

Nem egyezik a lelkünk lelke, nem egyeznek

tanításaink, sem elhatározásaink, sem szavaink,

sem tetteink, sem lényünk lényege

és lelkünk nincs egymással semmi harmóniában.

Zarathustra mondja:

És mindig ellenem dolgozik a régi megrontó,

kinek rossz szándékait ismét jóvátenni igyekszem az igazság erejével, ó Mazda,

igaz Kiegyenlítő, jöjj hozzám,

légy támaszom és megtartóm, juttasd amazt pusztulásra

a Jónak szelleme által.

 

Ahura Mazdát szellemlények veszik körül, a keresztény mennyország angyalkaraihoz hasonlók, nevük amősa szpönta, ized vagy jazata és fravasi. A legfőbb ized a Nap arkangyala, Mithra. Neve már a Rigvédában előfordul, s a Napistent jelzi. Egy perzsa himnusz így dicsőíti:

 

Ő, mint legelső szellemi angyal-lény a magas Hava-hegység [Kaukázus] fölé hág a halhatatlan Nap előtt gyors paripákkal,

elsőnek hatol fel az aranyos ragyogásba öltöző hegyormokra,

onnan végigtekint az árják egész földjén, a nagyerejű hős.

 

Mithra a Nap követe, a fény hordozója a sötétségbe süllyedt emberiségnek, ez magyarázza későbbi népszerűségét a nagy ókori vallásrendszerek hanyatlásakor és keveredésekor, midőn a mediterrán theokrácia zűrzavarából szinte egyetlen tiszta hangként tör elő. Megelőzi Jézus evangéliumát, s így csakugyan közvetítő is lehet, s egy mélyértelmű misztérium istensége.

Mithra azonban eredetileg a világot rendező, alkotó isten, mint a görög Zeusz; szikla méhében született, s ezért tisztelték természetes vagy mesterséges barlangokban. Története pedig így szól: Az "istenszülő kő" folyóparton egy szent fa árnyékában állt. A csodás születésnek csak hegyi pásztorok voltak a tanúi, ők látták, mint ugrik ki Mithra a sziklából csupaszon, fején frígiai sapkával, egyik kezében karddal, a másikban fáklyával. A pásztorok odajöttek, imádták s bárányaik meg terményeik zsengéjéből áldozatot mutattak be neki. A hős a fügefa gyümölcsével megerősítette magát, leveléből ruhát szőtt, s így fölkészült a harcra a világ hatalmai ellen. (Mert noha fügefa nőtt már és pásztorok nyájakat legeltettek, mindez akkor történt, mikor még teremtmények nem népesítették be a Földet.)

Mithra először is a Napot igázta le, s ennek el kellett tűrnie, hogy a hős iktassa hivatalába, fejére téve a sugárkoronát. Ettől kezdve azonban a legjobb barátok lettek, s a Nap híven támogatta Mithrát vállalkozásaiban. Ezután vitte végbe legfőbb hőstettét, a Bika leigázását, majd megölését. A nagyerejű Bika a hegyekben legelészett, Mithra azonban legyűrte, és szarvánál fogva, sok akadályon át a barlangba vonszolta, és bezárta. Innen a neve: Bikatolvaj isten. A Bika azonban kitört: a Napisten értesítette barátját, ki a Bika után eredt, hátára ugrott, megragadta orrát, s kardjával megölte. Ekkor rendkívüli csoda történt: az állat testéből gyógyító növények hajtottak ki, s bezöldítették a Földet, hátgerincéből gabona, véréből pedig szőlővessző nőtt, mely a misztériumok szent italát adja. De a Gonosz Szellem is elküldte a maga teremtményeit, hogy az élet forrását megmérgezzék: a kígyót, a skorpiót, a hangyát, ám ezek hiába akarták az állat genitáliáit felfalni, a teremtés csodája végbement. A Hold (a sarjasztó égitest) összegyűjtötte és megtisztította a Bika magvát, s belőle teremtette a hasznos állatokat. A Bika lelke pedig, hű társától, a kutyától kísérve, az Égbe szállt, ahonnan a nyájakra vigyáz, így lett a halálból élet a Földön. (A Mithra-szentélyek oltárfaragványai ezt a történetet összevonva ábrázolják.) Ezután teremtette isten az emberi nemet, a védelmével Mithrát bízta meg; ő híven teljesíti feladatát, meghiúsítva a Sötétség Urának folyton ismétlődő támadásait.

A Bika tehát a természet titáni, fékezetlen erőit jelenti, az isten-hős legyűri őket, aztán a vadság elvét megölve, belőlük teremti a rendezett világot. A mítosz árja eredetű, Indiában is vannak nyomai, s ezért különös, hogy a bika, illetve a szarvasmarha testéből kihajtó növények motívumát régi babiloni cserépfestményeken is megtaláljuk, sőt néhány ómexikói edény rajzain; azonban semmiféle magyarázatukra nem akadtunk.

 

*

 

A görögökről először is azt mondhatjuk, amit a hindukról állítottunk: eredeti kultúrájukra idegen magas-műveltségek rétegei telepedtek, de ma már aligha tudjuk ezeket kibányászni, és származásuk szerint pontosan osztályozni. Valószínű, hogy nomád pásztor-műveltséget hoztak a mediterrán kultúrövezetbe, ahol még éltek ennek autochthon emlékei is. De már ismerték a földművelést, amely egyesek szerint legalább egyidős az állattenyésztéssel, ha ugyan nem előzte meg. A földművelés pedig Holdtisztelettel járt: a Holdistennő szabta meg a munkák idejét, törvényeit, s tőle függött a termés. Szent állata a nősténymarha, a tehén; fején hordja az istennő égi megtestesülésének, a holdsarlónak földi jelképmását, a szarvat. Ezért tehénfejű a sumer Istár, a szíriai Astarté, az egyiptomi Eszit, a görög istenkirályné, Héra. Homérosz ugyan Hérát már csak tehénszeműnek nevezi az antropomorfikus szemlélet hatása alatt, de valószínű, hogy a tehénszem eredetileg tehénfej volt. Hasonlóképp bagolyfejű volt Athéné, s tudjuk, hogy Phigaleiában megtalálták a lófejű (nomád) Demeter szobrát.

A görögöknek tehát nem lehetett szokatlan a középtengeri zoomorfia, s minthogy a világ legtanulékonyabb népe voltak, az itt talált műveltségekből felszívtak mindent, ami tetszésükre vagy hasznukra szolgált. Hogy mit, esetenként meg tudjuk mondani, de a felszívódás folyamata eltűnik szemünk elől; csak azt látjuk, hogy ami kétségkívül krétai, foinik, babiloni, egyiptomi, mükénéi eredetű, egyszerre tiszta, klasszikus görög formákban áll előttünk. Ennek nem csupán az emlékek elporladása az oka, hanem főként a páratlan áthasonító és alakító képesség, a szellemi és anyagi formaérzék, mely a művészi kifejezés utolérhetetlen mestereivé tette őket, – az eredeti teremtő erő rovására. Életformát a krétaiaktól vettek, az írástudományt, s ami velejár, a foinikoktól, természettudományt Babilonból, vallási eszkatológiát Egyiptomból, de ezektől és máshonnan egyebet is; igaz, hogy utóbb visszaadták kamatostól. Ezt a kérdéshalmazt most nem vizsgálhatjuk, de mert a görög műveltség az egész ókorból a legismertebb az európai ember előtt s a legvonzóbb is számára, egy jellemző példát kiragadunk. Mégpedig a görög kultúra legsajátosabb és legragyogóbb területéről, amelyen egyébként megfigyelhetjük azt is, mint emelkedett ki a görög ember a természeti közösségből.

A régibb egyiptomi szobrok mind isteneket ábrázolnak emberi alakban, nem halandókat; felsőbb hatalom megközelíthetetlensége, másvilági méltóság merevsége ömlik el rajtuk, mozdulatlanok és örökkévalók. E szobrokon a karoknak és a lábaknak nincsenek csuklóik, ízületeik, s minthogy az ember főleg mozgása, mozdulatai által különül el a többitől, válik egyénivé, jellegzetessé, az egyiptomi szobrokon éppen az egyéniség, a jellegzetesség plasztikája hiányzik. Nemegyikük jóformán nem több, mint kocka- vagy hasáb-idom, melyből csak a méltóságteljes kifejezésű fej s a merev karok és lábak különülnek el. Domborműveik mélyítettek (!) (bas-reliefek), nem a hátteret faragták le, hanem az alakok körvonalait vésték ki, s így a domborítás nem emelkedik a falfelület síkja fölé: az alakok benne maradnak az anyagban, amelyből vétettek, vagy hogy a magunk kifejezésmódját használjuk, amit az olvasó már jól ismer: nem lépnek ki ama bizonyos közösségből.

Az ógörög szobrokon még szintén ilyen merevséget látunk, a karok hozzásimulnak a testhez, s a merev lábak is az egész alak oszlopszerűségét hangsúlyozzák. Mármost a monda azt beszéli, hogy a krétai (!) Minósz idejében, ki három emberöltővel a trójai háború előtt élt, a krétai mester, Daidalosz, és görög (!) tanítványai, az athéni Eudoiosz és az aiginai Szmilisz olyan emberalakokat faragtak, melyeknek lábai kiléptek, s evvel a legnagyobb ámulatba ejtették a kortársakat. A tetőfokot, amit a görög szobrászat ezen az úton elért, s amit azóta sem szárnyaltunk túl, röviden így jellemezhetjük: a görög szobrászat meg tudta ragadni, és ki tudta fejezni a szellem és az anyag harmóniáját az emberi testben, helyesebben ennek a harmóniának elérhető fokát, azaz megalkotta a tökéletes földi embert. A földi szón van a hangsúly. A kedély, a hangulat állapotát (nem a leiekét), vagy pedig a gondolat és a test állapotát (arányait, tartását, mozdulatát), felül nem múlható összhangba hozta. Ezért a legdúltabb érzelmi állapotot kifejező, legviharosabb mozdulatú szobrain is (Laokoon) az összhang uralkodik, s így túlzás nélkül mondhatni, hogy ezek láttára nem a megrendülés, hanem úgyszólván nyugalom, a befejezettség érzése, az esztétikai kielégülés fog el; nem a drámát érezzük, hanem a tökéletes kifejezés sikerét. A görög szoborban a kedély élete, az érzések és gondolatok játéka egyesült a test életével, a szervezet játékával; a lélek azonban hallgat, mert a lélek egyenértékű kifejezésére az anyag elégtelen. Annál tökéletesebb formanyelve azonban a test önmagának; ha csak magamagát mondja el, mint a Dorüphorosz, az Apoxüomenosz, a Diszkobolosz szobrain, érezzük: annak az embernek, aki dárdát visz, így kell vinnie a dárdát, a másiknak így kell letörölnie magáról az aréna olajos homokját, így kell elhajítania az érckorongot. A görögség megalkotta az új, a földi, a független ember ideálját, mert magában hordozta.

De ez csak a végső kifejlet; mitológiájának mélyrétegeiben még ott lüktetnek az egyetemes kozmikus erők. Kezdetben Uránosz "uralkodik", ő a teremtő világszellem, megtermékenyíti Gaiát, a Földet: vagyis az anyagot, így születnek a titánok, s rögtön fellázadnak Uránosz ellen. A "föld" gyermekei ők, az anyag, a Káosz felszabadult erői, megjelenítői az ellentétnek s az örök küzdelemnek, mely elkerülhetetlen szellem és anyag között. Uránosz megfékezi és a Tartaroszba, az Alvilágba zárja a titánokat, a föld mélyébe, ahol a világ végezetéig kellene maradniok. De az isteni, uránoszi erő is bennük marad, anyagiassá váltan: az anyag teremtő és építő képességévé, akaratává, amely az anyagvilágot s a testet építi önmagából, – a természetben öntudatlanul, a szerves lényekben ösztönösen, az önfenntartás és a nemzés útján.

Gaia azonban végül belefárad, hogy gyermekeket szüljön az Ég és az örökkévalóság urának, kiket aztán ez elevenen eltemet. Ráveszi tehát az egyik titánfiút, Kronoszt, hogy atyját férfiatlanítsa meg. Kronosz hatalmas gyémántsarlójával megcsonkítja atyját, s elfoglalja a helyét. A gyémántsarló ettől fogva jelvénnyé válik, s a Holdra utal, mely változásaival az idő múlására figyelmeztet az uránoszi időtlenséggel szemben.

Uránosz tehát nem maga teremti az anyagot, csupán kapcsolatba lép vele (Gaiával), s ezután az isteni alkotó erő a maga mivoltában, tett-lég nem működik többé, impotenssé, férfiatlanná válik. Ezt jelzi Kronosz erőszaka. Kronosz a szellemtől megtermékenyített Káosz, mely most már rendeződni kíván, azonban még csak az építés, a rend formátlan elvét hordja magában: a hőt. ö az őstűz, mely mindent fölemészt, amit megteremtett, épít, hogy ronthasson. Megteremti az anyag körforgását, mert az élő világot a kémiai testmeleg, a hő építi és fogyasztja el, s az ásvány is hévül, kristályosodik, azután porlad. Evvel a művelettel Kronosz megszünteti az örökkévalóságot, az isteni időtlenségből átlép az idő, a múlás világába: ő maga az idő, chronos. Az idő pedig, mint a tűz, megsemmisít mindent, amit létrehozott. Kronosz tehát rögtön születésük után felfalja gyermekeit, kiket Rheával nemz. Zeuszt is fel akarja falni, Rhea azonban egy pólyába burkolt követ ad neki, s a haragos öreg ezt nyeli el. Zeuszt Kréta szigetén egy barlangban rejti el anyja; itt a kurések vigyáznak rá, s nagy zajt vernek, nehogy Kronosz meghallja a kisded sírását. Krétán nevelkedik Zeusz, felnőve letaszítja atyját, a világ trónusára ül. Zeusz az immár öntörvényűvé lett világ rendező elve, a harmónia akarata, a bölcsesség ereje, ö teremti meg a mi világunkat, a Kozmoszt.

Kronosz, az Égből letaszíttatván, kiokádja az elnyelt követ. Zeusz őrzi ezt a követ, amelyet az őstűz sem bírt megemészteni, tehát a régi világ magva az újban, mintegy az anyag őskristálya, a "só", a föld sava, ahogy a középkor alkimistái nevezték: a Káoszból kikristályosult bölcsesség. Zeusz Delphoiban, Apollón szentélyében helyezi el; Apollón, a sárkányölő hős pedig, mint tudjuk, az értelem istene, a miénk, a természetből kiszakadt, egyéni emberé.

Ennyire szűkíthetjük az Olümposz regetárának első fejezetét. Azonban a legrégibb görög hagyomány szerint az első teremtett lény Okeanosz volt, az ősvíz, a csíráztató elem, s evvel teljessé válik a görög mitológia hasonlósága a többiével. Az ősvízben nemcsak a foganó, csírakeltő erő foglaltatik, hanem a szervezetek fejlődésének magva, rendje is, a testi élet bölcsessége, a milliónyi élőlény csodája. Láttuk: Nun, a "kezdetben levő", egyúttal Ptah is, az alkotó és Tanon, a sokasító; belőle támad az egész világ. Az óbabiloni Ea, a tengermélység istene, a "tiszta szemek ura", azaz a legmélyebb életbölcsességé is, szereti az embert s a többi lényt, és megmenti a pusztulástól, mellyel Anu özönvize fenyegeti. Fia, Dumuzi-Tammuz pedig önkéntes halálával évről évre megváltja a haláltól.

Az ősvízbe, Okeanoszba hull Uránosz hímvesszője, amikor Kronosz megcsonkítja atyját; tüzes meteorként zuhan bele, s a forrongó, sistergő habokban Aphroditévá változik, így születik a szerelem istennője, a nemzés, a szaporodás minden lehetséges, alacsony és magasrendű formájának összefoglalója, ő a tavasz, a virágzó kertek, a zöldellő mezők istennője is, és Adonisszal való kapcsolata révén halálistennő. A szerelem és a halál kapcsolatát, rokon-élményét a modern dekadens ember jól ismeri, s amint látjuk, ismerte a görög mítoszalkotó ember is. A szerelem istennőjének országa a víz, a mocsár, a halálistennőé a Hold, a kölcsönfényű, áléletű árnyékvilág megérzékítője.

Uránosz vérében az első teremtés démoni ereje forr; midőn Kronosz merényletekor első vércseppjei a földre hullnak, belőlük támadnak az erinnüszök (fúriák), a gigászok és a meloszi nimfák, – féktelen, démoni lények. Ezt a féktelen vad erőt lágyítja szerelemmé az ősvíz, mely átitatja a földet, az egész vegetációt, az összes élőlényt. Uránosz vére és Okeanosz vize összekeveredve így válik az élet vizévé, életnedvvé, ahogy mi nevezzük, s amit Kronosz hevét életmeleggé. "A vízből támad minden élő," – tanítja a két első ión bölcs, Thalész és Anaximandrosz. De ezt tanítja minden mítosz, s ezt fejezik ki a zsidó monda bibliai erejű szavai: "A teremtés kezdetén egyedül a vízből szállt fel az Űr dicsérete."

 

*

 

Most Északra fordulunk, a Kelták felé, kik azt a szerepet játszották a germán népek közt, mint az égéi népek a görögöknél: a nagy kultúrakölcsönzőét, műveltség-ihletőét. Vallásuk kiváltképpen misztériumvallás, a druidák papi rendje kultiválja. Tanaik, mítoszaik szertartásokban nyernek életet és fennmaradást, aki írásba foglalja őket, halállal lakói. Minden jel szerint ősvallás ez is, az emberiség közös kincsének, egy őskinyilatkoztatásnak emlékeit őrzi, mint ahogy atlanti, prekelta eredetű templomaik: a kőkörök és sziklasorok romjait a Föld minden táján megtaláljuk. Másutt, a többi nép körében mindez elfejlődött vagy elfelejtődött, de a kelták tartották fenn legtovább érintetlenül e kőtemplomok tanait s a szentelt ligetek borzongató titkait. Annyit mégis megtudhatunk, hogy a természetközösség náluk maradt a legelevenebb, mindvégig félreérthetetlen alapja az életnek, vagyis a vallásnak.

Nem voltak barbárok semmiképpen, faji jellemük az alkotó erő bőséges fermentumairól tanúskodik, műveltségük egy végtelenbe vesző múlt hagyatékát hordozza. A költők népe voltak, ők mondták el Ó-európa legszebb meséit (Parsifal, Lancelot, Cimbelyne, Oberon, Artus, Merlin, Tristan és Iseult), de a legnagyobb regéket, a legfontosabbakat, melyek az isten és az ember közös titkairól szóltak, rejtve tartották, s a misztériumok külön, szent nyelvén adták tovább a beavatottaknak, ők voltak a germán műveltség első ihletői, a germán misztériumok megalapítói.

A brit szigetekről először a Rajnáig nyomultak, onnan Kelet felé az Elbáig, délen az Ibér félszigetre, Észak-Afrikába hatoltak; i. e. a 3. században a Balkánon, Görögországban, majd Kisázsiában is megtaláljuk őket. Az érintkezési felület tehát ekkor már igen nagy volt, s a hatás még mindig oly erős, hogy a vallásilag közömbös rómaiak a druidizmusban látták az ellenálló erő legfőbb forrását, s tulajdonképp ellene viseltek hadat Galliában és a brit szigeten. Ez volt a kelta függetlenség igazi biztosítéka, a romanizálás fő akadálya. A rómaiak, hódító elveik szerint, minden népi szokást, életformát, vallást lehetőleg érintetlenül hagytak, sőt befogadtak, a druidizmust azonban kíméletlenül kiirtani igyekeztek, – Caesar, Augustus, Tiberius és Claudius hadjáratai és rendeletei tanúskodnak róla.

A kultusz középpontja a "Zöld Eirin", a smaragdsziget volt: Írország. Jellemző, hogy sem a rómaiak, sem a germánok (szászok, dánok és normannok), sem az angolok nem tudták sohasem teljesen meghódítani, s hogy az ír ma az egyetlen katolikus nép az északi protestáns világban. A sziget "szent" színe a zöld: a "középső napé", a teremtés hetének és a Nagyhétnek középső napjáé (Zöld-csütörtök). A három sárga (fény, szellem) nap és a három kék (víz, anyag) nap ekkor olvad egymásba, s lesz zölddé, a szellem és az anyag egyesülése ekkor válik életté. Ezen a napon teremti Isten a földi, anyagi fényt, a Napot és a Holdat vagyis az évet, az évszakokat és a napokat, hogy "jelül szolgáljanak az időknek", azaz fenntartsák és szabályozzák az életet. Jézus ezen a napon, Zöld-csütörtökön adta az élet eledelét az emberiségnek; az Egyház zöld ruhában mondatja a misét. – Sokatmondó Írország címere: kék mezőben héthúrú hárfa; a hárfa egyik karja az ismert vízilény: félig nő, félig hal, illetve sárkány. A hét húr a hét hangot, a hét dallamot jelenti, az ősi harmóniát, mely akkor zengett "az Űr dicsőségére", mikor a világ még "víz" volt, még nem nyert szilárd, végső alakot. Ezért áll a hárfa kék mezőben, vagyis az ősvízben, amely az anyagnak és a csírázó életnek törvényeit hordja: az örök női princípiumot. Ez a "nagy anyák" birodalma, ahonnan kikel majd az emberi öntudat is, mely félig emberi már (nő), félig még őslény, hal vagy sárkány.

A hézagosan fennmaradt mítoszokból Hy-gadarn hatalmas alakja magasodik ki, a legnagyobb isten-héroszok vonásait hordozza: a Káosz sárkányának legyőzője, mint Marduk, Hor, Indra, Vrtrahan és Apollón, a Kozmosz rendezője, mint Ptah, Veruna és Zeusz, az emberiség meg-mentője, mint Henóch, Noé és a vízözön-hősök, jótevő atyja, mint Usziri és Prométheusz. A kelta szellem olyan óriást teremtett alakjában, mint egyetlen más mitológia sem.

Nagyszámú neve isteni hatalmának egy-egy megnyilatkozását jelzi. Az egész mindenség az ő birtoka; ő Deon, az Elosztó, a Kozmosz atyja, s a világ kőkör-templomának trónusán ül; ő Penn Annwn, a Mélységek Fejedelme, a Tengerek Császára, a Vizek Ura, ki az élet és a halál mélyeibe hatol. Hy a kiterjesztett szárnyú, a magasból letekintő, az Ég Királya, és Béli, a Győztes. A Nap neve, Hyan, az övéből származik, ő vonszolta ki Avancot, a víziszörnyet Llyn Llionból, a nagy áradatból, s ezáltal végét vetette, ő a Kyd, a Bárka építője, melyen a gabonát hozza a háborgó özönvízen át, s amelyet kígyók tartanak a hullámok fölött. Ezért ő "a világ Sárkányfejedelme", ,,a csodálatos Sárkányfej", Uthyr Pendragon. ő rendezte el az elemeket a kozmikus alkotóerők szerint, ezáltal az ének feltalálója, melyben a szférák harmóniája zendül meg. Az Égbolt istene, övé a szivárvány, oltalmazó a sötétségben; a szent tűz védelmezője, a háború istene, az óriások legyőzője, a hősi erő ajándékozója, varázsló, bárd és énekes, a bárdok atyja és királya, ö az áldozat rendjének törvényhozója, Yssadawr, ki maga is áldozik, tehát druida, akinek áldoznak s akit feláldoznak. Az emberiség törzsatyja, a vaskapus hajó és a szekér "birtokosa" (feltalálója), mellyel a dombokat felszántja, s ezért bika, járomba fogva, ö a szántóvető, az eke embere és az arató, akit magát is learatnak, mint Uszirit és Demetert. Ekkor meghal, s mint Aeddon, eredeti állapotába tér vissza, majd életre kel, borostyánággal kezében, szétszórja áldásait, s jósága magát szegénnyé teszi. Ö tehát a Természet, mely felváltva él és hal, az Alvilágba száll és újra feljön, mint Tammuz és Perszephoné. A halott Hyt, vagyis Aeddont, Mona szigetén temetik el; itt a másvilág őrzője, a lélek vigyázója, a jutalomosztó.

A világ az ő személyes műve, s történetének minden fordulata az ő keze munkája; teremtő és teremtmény, a természet megalkotója s egyben maga a természet. Theosz, Pantheon és Kozmosz egy személyben.

 

*

 

A germán hitvilágban megnyilatkozó természetszemlélet sokban kelta gyökerű, eredeti és nagyjelentőségű azonban a világteremtés regéje, illetve a vele közös kapcsolatba hozott istenek alkonya, bukása, a Ragnarök. Azért különös mozzanat ez, mert a mitikus, azaz transzcendens világérzés alapján az istenek a jó és a rossz, a szellem és az anyag harcát mindig pozitív értelemben vívják (a jó nem bukhatik el), s az ember tragédiája, a bűnbeesés ettől független, – a germán mítosz szerint azonban az istenek az ember helyett is megvívják a bűn harcát, s elbuknak benne. Tragikus jóslat ez, melyet a germán történelem hosszú évszázadai valóban beteljesítettek.

Észak népeinek kozmogóniáját az Edda tárja elénk. Meglep, hogy mintegy hiányzik belőle valamely középponti esemény: világszületést és harcot, azaz egy folyamatot ír le, nem pedig világteremtést, amit a legfőbb teremtő lény akarta és cselekvése dramatizálna. A világ elején nem volt sem Föld, sem Ég, sem szárazulat, sem tenger. "Egyszer volt az idő, amikor Imir uralkodott. Még nem volt homok, sem tenger, sem sós hullám, nem volt sem Föld, sem fölötte Ég, nem volt más, csak végtelen kietlen sivatag, és fű nem nőtt sehol." A formátlan ősanyag sötét köddé sűrűit össze, vízzé-jéggé Északon és tűzze Délen. Sokkal a Föld teremtése előtt létrejött Ködország, Niflheim s közepén a katlanforma kavargó forrás, Hvergelmir, melyből tizenkét folyó szakadt ki. Azután lett Muspelheim, a Tűzország, vagyis a két őselem: a víz és a tűz állt szemben egymással a világ kezdetén. A tizenkét folyó az ősforrástól eltávolodva megfagyott, jéggé merevült, s nem mozdult többé. Fölöttük kihűlt a levegő is, s a belőle kicsapódó dér, hó, eső rétegenként rakódott a jégre, mely betöltötte a világűr tátongó szakadékát. Muspelheim délről jövő heve, fénysugara és tűzesője ("szikrázása") lassan elérte a jégvilágot. A jég olvadni kezdett, s létrejött egy emberforma lény, a párolgó, gőzölgő hatalmas Ymir, a jégóriások atyja. "Északon hideg volt és sötét; ott terült el Niflheim, onnan vonult roppant folyamatban lassan-lassan az örök jég Dél felé, a világosság és a meleg felé, Muspelheim felé. Ahol a két birodalom találkozik, a jég a tűzben megolvad és elpárolog. Ott keletkezett az élet, ott született az első lény: Ymir." Kétnemű volt, egyik lába a másikkal nemzette az óriásokat; mikor pedig elaludt, verejték lepte le, s bal karja alatt megszületett a férfi és a nő; halála után a testéből lett a földi világ.

A Völuszpá, az Edda első és leghatalmasabb része mindezt mintegy összefoglalva mondja el. Völva, a Látnok-asszony beszél, maga is mitikus lény, idősebb az ázéknál, a Kozmosz rendező erőinél, egykorú az óriásokkal, kik a Káosz titáni, alaktalan erőit jelenítik meg. A Látnok-nő a Kozmosz öntudata, egyszerre látja a múltat és a jövőt, s óriási képekben görgeti hallgatói elé.

 

Hallgassatok Heimdall szent nemének

égi és földi gyermekei mind,

tudjátok meg a Holtak Atyjának művét

és a jövő előttem feltáruló regéit.

 

Az óriásokra emlékezem én, kik az őskorban születtek,

velük sarjadtam én is egykor:

kilenc világot tudok én és kilenc Eget [teret?]

a világfán, mely a föld alá mélyeszti gyökerét.

 

Ymirről szól először, a kozmikus óriáslényről, kinek testéből az ázék a világot alkották, s akiről az Edda egy másik helyén Valfrudnir ezt mondja Odinnak:

 

Ymir húsából teremtetett a Föld,

és a hegyek az ő csontjaiból,

az Ég a jégóriás koponyájából,

véréből pedig a zúgó tenger.

 

A teremtést így látja Völva:

 

Az idők mélyén, amikor Ymir élt,

nem zajlott homokos partokon a tenger,

nem volt lent földfenék, sem fönt szilárd égbolt,

csak ásító űr, és növényzet sehol;

mígnem Bur fiai [az ázék] fölrakták

Midgard várát, égigérő bástyáit emelték:

déli fény tűzött a vár csarnokára,

és lent a földet zöld fű verte föl.

 

Délről a Nap, a Holdnak társa,

kezével tapogatta a mennybolt falát,

nem tudta a Nap, hol a szállása,

nem tudta a Hold, mennyi a hatalma,

nem tudták a csillagok, hova üljenek.

 

Azért tanácsba gyűltek a bölcs istenek,

az ős-szentek, s tanácsot tettek így:

nevet adtak az éjnek s a változó Holdnak, a reggelnek és az estnek, délnek és alkonyainak,

hogy tőlük kapjon jelet az idő.

 

Beköszöntött az aranykor, amelynek a vánok, e magasabbrendű istenségek betörése vet véget. (Ühli és Wohlbold szerint az ázék és a vánok harca kelta eredetű motívum.) Megostromolják Midgardot:

 

Akkor az istenvár bástyája leomlott,

a vánok eltiporták a szent helyet,

akkor Odin dárdáját a hadra dobta,

akkor a háború kínja a Földre jött.

 

A harc eredményeképpen az ázék maguk közé fogadják a vánokat, s a megbékülés után szerződést kötnek Hrungnir óriással, hogy a szétrombolt várat építse újra föl. Az óriás jutalmul Freyját kapja nőül, s a Napot és a Holdat is neki ígérik, ezt azonban Lóki csellel meghiúsítja. Mikor az óriás emiatt az isteneket megfenyegeti, Thór pörölyével agyonsújtja, így kezdődik az óriások harca: csellel és árulással, s végződik az istenek pusztulásával.

 

... akkor meginogtak az eskük és fogadalmak,

s szétbomlottak a világok erős kötelékei.

 

Thór és Lóki a mítoszban szövetséges társak és ellenfelek egyszerre. Lóki (Rudolf Steiner szerint) azonos Luciferrel, a bukott angyallal, letéríti az embert elrendelt útjáról, fölébreszti benne a vágyakat és szenvedélyeket, azaz a természetből kiszakadt egyénné neveli; megajándékozza a szabadsággal, de ezáltal az isteni, bűntelen öröklétből bűnbe és halálba viszi. A harc ettől fogva az emberért folyik, az istenek vára voltaképp nem egyéb, mint az ember lénye. Hrungnir, az óriás, a természet titáni, féktelen ereje, Freyját akarja s a Napot és a Holdat. Freyja viszont a szaporodó princípium, a Nappal és a Holddal együtt ő szabályozza az ember életritmusát, így lesz e három legfőbb természeti erő uralma alatt az ember természeti lénnyé. Ezt akarják megakadályozni Thór és Lóki, ebben szövetséges társak, céljuk azonban különböző. Thór az emberi egyéniség, az "én" képviselője, s ezért szétzúzza a vad titán koponyáját, azaz lehetetlenné teszi, hogy az ember visszasüllyedjen a természet démoni közösségébe. Lóki azonban mást akar, többet: kiszakítani az istenek társaságából, sőt szembeállítani vele. A szerződés megszegéséből támad az ázék és az óriások harca, mely az istenek alkonyát idézi elő. De az istenek bukásával eldől az ember sorsa is.

Az ember útja a bukás felé tehát kettős: az egyik a Luciferé: a teljes, istentagadó öncélúság; a másik a puszta anyagba, a sötétségbe vezető út, melynek istenét az iráni mítosz Angra Manjunak nevezi. Ezt a harcot a többi mitológiában az ember maga küzdi végig, a germán hitregében azonban az isteneknek kell megvívniok: az ember sorsát ők döntik el. S mert elbuknak, az ember sorsa eleve a bűnbeesés. S a történelem tanúsága szerint útja csakugyan a lélek, a kultúra világából az anyag rabsága, a civilizáció felé vezet. A mítosz ezt így mondja el: midőn "az eskük meginognak", s az isteneknek hitszegőkké kell lenniük, máris mutatkoznak az ázék bukásának jelei: felvonulnak a valkűrök, és Baldr meghal. Baldr, a "Világító", az istenek és emberek kedveltje, tulajdonképpen nem más, mint az emberben egykor működött lélekerő, a belső látás, az életet álomban élő és alkotó képesség:

 

Eldöntve láttam én a sorsnak végét,

mely Odin fiára, a nemes Baldrra várt;

a földből sudár-magasra nyúlt föld

a szépen nőtt, karcsú fagyöngy.

Ebből az ágból, mely szemre vékony,

a fájdalom nyila lett: Hödr lőtte ki.

 

A vak (!) Hödr, Baldr testvére és gyilkosa, csupán eszköze Lókinak, ezért vak. Lóki teszi a fagyöngy-vesszőt az íjra, s ő irányítja a nyilat.

Az ázék üldözőbe veszik Lókit, mire pisztránggá változik, s egy vízesésben rejtőzik el. Azonban rátalálnak, és megkötözve egy barlangba zárják, így folyik tovább hosszan a harc, mígnem beteljesül "az ádáz végzet, mely az istenek felé közeleg", s az ember sorsa lesz.

 

Testvérek hadakoznak s egymásnak esnek,

testvérfiak tépik a vér kötelékét;

gonosz lesz a világ, szaporodik a bűn -

balta-kor, kard-kor jő, pajzsok repednek,

szél-kor, farkas-kor, míg elsüllyed a világ,

s nem lesz ember, ki a másiknak kegyelmezzen.

 

Így látta Völva asszony a jövőt, amely a mi jelenünkben beteljesült.

 

PARADICSOM

 

 

A Kozmosz megalkotásával a teremtés drámájának első felvonása: a szellem és az anyag harca véget ért. Megszületett a rend, a harmónia, a világ foroghatott. (Ezért úgyszólván az összes teremtésmítosz egyben Paradicsom-mítosz is, egyetemes népközi hagyomány a bűnbeeséssel és a vízözönnel együtt. Minthogy lehetetlen valaminő teljes anyagot bemutatni, ebben a fejezetben is követjük a megkezdett módszert: csak a "nagy" mitológiákat idézzük, melyek történeti szerepet játszottak, s szerves részt vettek műveltségünk kialakításában.) De megszületett a törvény is: ettőlfogva minden teremtett lénynek szolgálnia kellett a harmóniát, az anyagfölötti világban, az Égben az angyaloknak, az anyagi világban, a Földön az embereknek. Hazájuk, a Menny és a Paradicsom, az örök boldogság helye volt, ők maguk halhatatlanok. De mind a legfőbb angyal, Lucifer, mind az első ember, Ádám, megszegte a törvényt. Hatalmi vágyukban egyenlők akartak lenni Istennel, nem szolgái, hanem urai a világfenntartó összhangnak. Az angyalok elvesztették az örök boldogságot, s büntetésül az örök kárhozatot kapták. Az ember elvesztette a halhatatlanságot, és kiűzetett a földi boldogság kertjéből.

De a bűnbeesésig harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. A mítoszok ezt úgy mondják, hogy Isten képét viselte, az ő társaságában élt, közvetítette parancsait a többi teremtmény felé, a látható világ urává tétetett. – a paradicsomi tökéletesség állapot volt, az ember testével a Földön, lelkével Isten közelében élt; állati és isteni lény, hazája, a Paradicsom, egyszerre égi és földi hely. Az Éden a Menny földi mása. Hogyan alakult ki ennek a metafizikai élménynek mitikus, természeti képe?

 

*

 

(Mítoszok.) – Plinius följegyezte azt a régi és egyetemes hagyományt, hogy a fák voltak az istenek legelső templomai; a mondák pedig arról tudósítanak, hogy közelükben a szent forrás tisztító vize buzgott. A legszabatosabban a zsidó hagyomány beszél erről. Édent az Égbe, Isten trónusa mellé helyezi, Isten kertjének közepén áll a szent fa, az élet fája, s mellette folyik a szent forrás, az élet vize. Mindez tehát kettős jelentéssel bír, az égi és a földi Paradicsom egy. ,,És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, Napkelet felől, és abba helyezteté az embert, akit formált vala. És neveié az Űr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedveset, eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette és a jó és gonosz tudásának fáját. Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kertnek meg-öntözésére..." A Bibliának a Paradicsomról, az égi Jeruzsálemről szóló helyei nem egyszer említik az Úr trónusa mellett levő életfát és életvizet. Jehezqél-Ezékiel próféta a mennyei Jeruzsálem templomából kifolyó vízről beszél: "És visszatéríte engem [az Úr] a ház ajtajához, és íme víz jő vala ki a ház küszöbe alól Napkelet felé. (...) És monda nékem: Láttad-e embernek fia? És visszavezete engem a folyó partján. És amikor visszatértem, a folyó partján igen sok fa vala mindkét felől. És monda nékem: Ez a víz (...) a tengerbe szakad és meggyógyul a víz [édessé, ihatóvá válik tőle a tenger vize]. És lészen, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, valahova a folyam megyén, élni fog. (...) És a folyó mellett, mind a két partján mindenféle ennivaló gyümölcs fája nevelkedik fel; leveleik el nem hervadnak és gyümölcseik el nem fogynak; havonként új meg új gyümölcsöt teremnek, mert vizük onnét a szenthelyről foly ki, és gyümölcseik eledelre, leveleik orvosságra valók." János apostol Apokalipszise igen régi hagyományokat őriz, ugyanezt a transzcendens jelentésű képet rajzolja, de még pontosabban: ,,És megmutatá nékem élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki az ő utcájának közepén. És a folyóvizén innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcset; és levelei a pogányok gyógyítására valók." Másutt így ír Jehezqél: "íme, Assur, cédrus vala a Libanonon, szép ágakkal és sűrű gallyaival árnyékot tartó s magas növésű, melynek felhőkig ért a teteje. (...) Isten kertjében egy fa sem vala hozzá hasonló az ő szépségében. Széppé tevém őt az ő sok ágaival, úgy hogy irigykedett rá Éden minden fája az Isten kertjében." Ugyancsak Jehezqél az élet fáját drágakövekkel ékesnek írja le: "Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és ónixszal, berillussal, zafírral, gránittal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, melyen teremtettél." Jehezqél könyve még négy helyen említi az élet vízét hasonlóképpen: a bölcs, igaz ember értelme és beszéde olyan, mint az élet vize, szája, mint a víz forrása. Henóch apokrif könyve szintén az igazság és a bölcsesség forrásáról, kútfejéről szól; másutt a Séolban (a másvilágon) folyó forrásvizet említi, amely örök életet ad, a paradicsomi fáról pedig ezeket mondja: "És volt a fák között egy, amilyent még sohasem láttam, s a többiek közül egy sem volt olyan, mint ez; minden szagnál pompásabb illatot árasztott, s levelei, virágai, ágai az örökkévalóságig sem hervadnak el, és a gyümölcse szép és a datolyapálma fürtjeihez hasonló. Ekkor így szóltam: »Ó milyen szép fa! Kedvesek a levelei és gyönyört adó a gyümölcse.« – Ekkor így felelt Michaél, aki a fához rendeltetett: »Ezt a drága illatú fát egyetlen halandónak sem szabad érintenie a nagy ítéletig, azután majd odaadatik az igazaknak és a jámboroknak. Az ő gyümölcse által fognak a kiválasztottak [örök] életet nyerni és ujjongani fognak és örvendezni (...) és nem fogja sem gyász, sem szenvedés, sem nyomorúság, sem csapás érni őket.«"

 

*

 

A zsidók hagyományai olykor hihetetlenül régi időkbe nyúlnak vissza, s a dolog történetileg talán magyarázható azzal, hogy örökké vándoroltak az Eufrát és a Nílus között, s így módjukban volt fölszedni a legrégibb műveltségek kincseit. De érthetetlen e kis nép gyűjtőérzéke, amellyel a kincsek javát szemelték össze, s őrizték meg, míg a világbíró népek rendre elvesztegették, s maguk is porrá váltak. Nem kevésbé régiek a babiloni mondavilág maradványai; ezek töredékességében is leghatalmasabb emléke a Gilgames-eposz. Hőse, Gilgames, még őrzi a tökéletesség jegyeit, "kétharmada isten, egyharmada ember", de már halandó, s az életfát, azaz a halhatatlanságot kereső, a Paradicsomba visszavágyó emberiséget képviseli. Barátja Enkidu, sok hőstettet vittek végbe ketten, s egy alkalommal megsértették Istár istennőt. A vágy az életfa gyümölcse után akkor támad fel Gilgamesben, amikor megismerkedik a halállal: Enkidu meghal, lelke az Alvilágba száll. Gilgames rettentő fájdalmában hat nap és hét éjjel siratja őt, maga is félni kezd a haláltól, s Istártól kíméletért könyörög; majd elhatározza, hogy elmegy ősatyjához, Utnapistimhez, akit az istenek maguk közé emeltek, s aki az életfát ("gyümölcsét", "virágát") őrzi, és megkéri, támassza fel barátját.

 

"Enkidu, ifjú barátom, mező párduca,

ki mindent együtt viseltél el velem, mikor a hegyet megmásztuk,

az égi Bikát megragadtuk és aztán leütöttük,

Humbabát letaszítottuk, ki a cédruserdőben lakott, –

micsoda álom ez, mely téged megragadott?

Sötét a külsőd és nem hallod szavamat."

Ő [Enkidu] nem nyitja föl szemét,

Ő [Gilgames] megérintette szívét, de az nem ver.

Akkor betakarta a barátot, mint egy (...) menyasszonyt.

Gilgames a barátja, Enkidu miatt

keservesen sír, és siet a pusztákon át.

"Én is meg fogok halni, nem leszek-e én is olyan, mint Enkidu?

Panasz költözött szívembe,

halálfélelem fogott el, ezért sietek a pusztákon át,

Utnapistim erejéhez, Ubara-Tutu fiához,

meglelem az utat és sietve megyek."

 

Útjában számos nehézséget, megpróbáltatást kell leküzdenie. Pusztaságokon, verő napon, zivatarokban vándorol. A Masu-hegyet borító sötétségen, a Lélek éjszakáján, húsz kettősóra alatt hatol át, s ekkor "kimegy a Nap elé", a Szellem fényébe. Itt csodálatos kertet talál "isten-fákkal" beültetve, egyikük a többinél is gyönyörűbb, s drágaköveket terem. De nem az ő számára; Sziduri-Szabitu istennő elzárja előle a kertet; előbb "a halál vízéin" kell áteveznie, azért segítségül adja melléje Ur-Sanabit, az isteni hajóst. Minthogy a halál vízének nem szabad Gilgames kezét (testét) érintenie, tolórudakkal lökik előre a hajót; hatvan tolórudat koptat el, hatvan próbát áll ki Gilgames, míg megérkeznek Utnapistimhez. A Bölcs, "aki látta az életet", megszánja, varázsszereket készít számára, megtisztító és beavató szertartásokat végeztet vele, hogy állati "bőrruháját" a tenger elvigye, teste "tiszta legyen, mint a hó", s nem rongyolódó, nem szennyeződő (bűntelen) "köntöst" ad neki, végül fölfedi, hol van elrejtve "az élet növénye", amely által feltámaszthatja Enkidut, s melyet Gilgames örömében így nevez el: "sebu-isszahir-amelu", azaz: "vén létére ifjú lesz az ember újból". Gilgames ekképpen isteni erejűvé, a nagy útra képessé válik, és Ur-Sarnabival kihajózik a tengerre, oda, ahol "meggyógyul", azaz édessé válik a víz: az élet vizévé.

 

A hajót az édesvízű tengerre vezette (...)

Maga fogta a növényt, és felhozta a tengerből,

levágta a nehéz horgonyzó köveket,

akkor maga mellé tette a növényt.

Gilgames mondta neki, Ur-Sanabinak, a hajósnak:

"Ur-Sanabi, ez a növény az ígéret növénye,

mely által az ember vágyát eléri.

A körülsáncolt Urukba akarom vinni,

megétetni Enkiduval, levágni akarom (...);

neve: vén létére ifjú lesz az ember újra.

Magam akarom megenni, hogy ifjúságomba visszatérjek "

 

Visszahajóznak a hazai partra; midőn kiszállnak és elindulnak, Gilgames meglát egy vízmedencét, megfürdik benne, s ekkor éri el a végzet.

 

Húsz kettősóra múlva ettek egy falatot,

harminc kettősóra múlva megpihentek.

Akkor meglátott Gilgames egy gödröt, melynek vize hideg íróit,

beleszállt, és fürdött a vízben.

Egy kígyó megérezte a növény illatát,

rejtekéből előjött, és elvitte a növényt.

Mikor visszajött [Gilgames], átkot mondott,

rögtön leült Gilgames és sírt,

arcán csorogtak könnyei.

Mondja Ur-Sanabinak, a hajósnak:

"Miért fáradoztak, Ur-Sanabi, a karjaim?

miért folyt szívem vére?

nem magamnak tettem jót [szereztem hasznot],

a földi kígyónak tettem."

 

Eddig tart az életfáról szóló rész; az ember üdvösségét itt is a kígyó hiúsítja meg.

Egy töredékes babiloni esküszövegben, melyet már említettünk, szintén feltűnik a szent fa. A szöveg az istenek kertjét Eridu városába, a két folyam torkolatához helyezi; itt áll Ea temploma, s a szent kertben nő a csodálatos fa:

 

Eriduban sötét [sűrűlombú] pálma nő tiszta téren;

növése [lombja] ragyog, mint a lazúrkő, beárnyékolja a tengert.

Ea uralma Eriduban bőséget áraszt,

lakása az alsó világ tere,

lakóhelye Ea-u istennő tanyája,

a ragyogó ház belsejébe, mely árnyékos, mint az erdő,

senkinek sem szabad belépnie.

 

Ugyancsak Eriduhoz, illetve a két folyam torkolatában levő szigethez fűződik az Adapa-mítosz; láttuk, ez is Anu isten trónusa mellé, vagyis az Égbe helyezi az élet ételét (gyümölcsét) és italát; aki megkapja őket, halhatatlanná lesz, s az isten palotájában nyer lakást a boldogok között. Ezek a mítoszok sumer eredetűek, de természetesen sok későbbi monda is említi az életfa gyümölcsét és különösen az élet vizét. "Jóízű legyen az ő királyi pásztor-hivatala, mint az élet növénye," -mondja III. Rammamirari asszír király. Asur-achu-iddin (Aszarhaddon) szintén ezt kívánja: "Legyen az ő királysága az emberiség jólétére oly üdvös, mint az élet fája." – Az élet vize kivált Ea és fia, Marduk mítoszaiban és rítusaiban játszik fontos szerepet. A vizet itták, arcukat mosták vele, fürödtek benne, vagy testükre hintették. – Jelentőségét jól szemlélteti az Istár pokoljárása című elbeszélés. Ez úgynevezett természet-mítosz: az isteneknek hírnök jelenti, hogy Istár Alvilágba-szállása miatt a Földön minden szaporodás, csírázás megszűnt:

 

Papszukal [a hírnök], a nagy istenek szolgája, lehorgasztotta fejét,

arca gyászruhát öltött (...)

Samas [a Nap] pedig Szín [a Hold] elé, atyja elé járult sírva,

Ea előtt, a király előtt könnyeket ont:

Istár leszállt az Alvilágba, és nem jött vissza onnét.

 

Hogy véget vessenek a pusztulásnak, követet küldenek az Alvilág királynőjéhez, hogy merítsen az élet vizéből, melyet a chalziku, a "sors edénye" tartalmaz:

 

Ekkor Ea, szívének bölcsességében egy képet [alakot?] alkotott,

megalkotta Uddusunamirt, az Aszinnut:

"Nosza, Uddusunamir, fordítsd arcodat a vissza-nem-térés országa felé,

nyíljon meg előtted a vissza-nem-térés országának kapuja;

ha Ereskigal [az Alvilág királynője] meglát téged, fogadjon barátságosan.

Mihelyt a szíve megnyugszik és kedve felvidámul,

akkor kérve kényszerítsd a nagy istenek nevével,

emeld föl fejedet, irányítsd elmédet a chalzikura, és szólj:

Nosza, Királynő, adjátok ide a chalzikut, vizet akarok inni belőle."

 

Az istenek követelésére Ereskigal engedni kénytelen, felszólítja szolgáját, Namtart, hogy "hintse meg az élet vizével Istár istennőt", aki így visszatérhet a Földre, vagyis újra kizöldül a tavasz.

Az élet vizének ura egyaránt Ea és Marduk is: ,,Eredj fiam, Marduk, – szól Ea – [...] hozz vizet a két folyam torkolatából, e vízben tedd meg tiszta fogadalmadat, és szenteld meg [a vizet] tiszta esküddel, hintsd meg vele az embereket, istennek gyermekeit." Más emlékszöveg szerint: "A tiszta vizet [...j a Frat [Eufrát] vizét, amely a [...] helyen a tengerben jól el van rejtve. Eának tiszta szája [szava] tisztította meg, a tengermélység fiai, a hét fiú tette a vizet tisztává, átlátszóvá, ragyogóvá."

Az asszír kultusz egyik szertartása szerint a pap "a tisztulás házának" küszöbén a király elé lép, és áldást mond rá:

 

Ea örvendeztessen meg téged,

Damkina, a tengermélység királynője, világítson meg arcával,

Marduk, az igigik [égi szellemek] nagy őrzője emelje fel fejedet.

 

Ezután így szól a pap:

 

Akik Eának nagy, szent üzenetéhez igazodnak,

akiknek cselekedetei helytállnak a Földön,

azoknak az Ég és a Föld istenei melléjük fognak állni,

az Ég és a Föld nagy templom-szentélyeiben melléjük fognak állni;

ama csarnokok tiszták és ragyogók;

ott fürdenek az ő [Ea] tiszta, ragyogó vizében az annunakik,

maguk a nagy istenek is benne mossák meg arcukat.

 

Nyilván szent vizet, életvizet tartalmazó edények, medencék (chalzikuk) voltak ezekben a templomokban, Mardukéban bizonyosan; a szövegek Marduk "tisztító edényének", a "sorshatározat edényének" nevezik őket. Domborműveken és pecséthengereken is megtaláljuk az életfa és az életvize ábrázolását: a fa közepén áll, előtte szárnyas lények tartják az életvize korsóját. Amikor nem pusztán rituális tisztálkodásra való szentelt vízről van szó, hanem valóban az élet vizéről, az istenek és a halhatatlanság italáról, – e mozzanat mindig e paradicsomi mitikával kapcsolatos, belőle ered.

 

*

 

Az arab népek nagy mesegyűjteménye, az Ezeregyéjszaka, műfajánál fogva kevés vagy csak csökevényes vallási emléket tartalmaz, de sok kulturális és mondabeli örökséget a legrégibb időkből is. A drágaköves fa az Abu Muhammedről, a világ lustájáról szóló mesében fordul elő: a mese hősének fácskái vannak, leveleik smaragdok, gyümölcseik gyöngyök: a fák pedig a Rézvárosból származnak, melyet annak idején megkímélt a vízözön (!), s ahol egy leány ül aranytrónuson, aranyfákkal ültetett kert közepén, s ezek drágaköveket, gyöngyöket, korállt teremnek gyümölcsként. A kert vízözönelőtti, azaz Paradicsom, s az összes motívum: a kert, az özön, az aranyfa a mítoszokkal közös gyökérből ered.

 

*

 

Az egyiptomiak a Paradicsomot Aalu, másképp Aaru, Jalu vagy Jaru néven nevezték, teljes alakjában Szochet-Aalunak, aminek jelentése Aalu kertje. Értelme megegyezik a bibliai Gan Edennel: a boldogság, a gyönyörűség Paradicsoma. Aalu írásjegye, hieroglifája a leggyakrabban fa vagy kígyó. A fa nem egyéb, mint az élet fája, azaz am-en-ankh, s neve szószerint is azonos az összes mítosz és a Biblia elnevezésével. A másik jel, a kígyó csakis Apapet jelentheti; mint a Biblia kígyója, a zsidó hagyomány Szamáélje, Gilgames kígyója, a hindu Vrtra, a kínai Kung-kung, a görög Typhon, a kelta Avanc, a germán Fáhnir s a többi, ez is az ősrossz megtestesítője, az emberi nem ellensége, a bűnbeejtő. (Vő. Szet.)

Több egyiptológus szerint, az Aalu szó etimológiailag feltűnően megegyezik a zsidó Él és a babiloni Ili szóval, – mindkettő istent jelent; ez lehetett az eredeti jelentése az egyiptomiaknál is, később az istenség lakóhelyének jelzésévé változott. Az Aaluból származott minden jel szerint a görög Elü(szion). Különös, hogy az Aalu és Elü(szion) szó az egyiptomi, illetve a görög (indogermán) nyelvekből nem vezethető le, itt is – ott is idegen eredetűnek látszik, – vagy talán egy elfelejtett ősnyelv rituálisan megőrzött szava.

Az élet vizének a babilonihoz hasonló szertartásos kultusza az Eszit-tiszteletben kinyomozható: az Eszit-Isis templomok alvilágot jelző részéből lépcső vezetett egy földalatti, kútszerű helyiségbe, ahol az élet vizét őrizték. – Az élet vize, a szent folyó megvan az egyiptomi Paradicsomban is: négy ágra szakadva öntözi Aalu mezőit, hasonlóan Éden folyóihoz. Maga Aalu a napnyugati tenger egy szigetén fekszik, – ez a boldog sziget vagy a boldogok szigete (mint a kelta Avalun, és az azték Aztlán). Ebben is megegyezik a népek hagyománya.

A paradicsomi idő, a boldog aranykor emlékét az egyiptomiak a történetelőtti időkbe tették, s Hor uralmával kapcsolták össze. Az emberiség ekkor Hor szolgája volt, az ő vezetése alatt harcolt Usziri törvényeiért Szét, a kígyó ellen. – A Paradicsom országa az egyiptomiaknál is azonosult (helyesebben itt is azonos volt) a másvilág képzetével, a halottak és üdvözültek országával. A másvilág neve Amenti, a "lenyugvó Nap" országa, a "rejtett föld", más nevein: a mélység terme, a fölsé-ges, az igazságos föld, a bölcsesség, a tudás országa, az örökkévalóság tartománya, Usziri és az istenek lakása, a megdicsőültek városa, az elhunytak lakóhelye stb. Ide jutnak az igaz életűek a halál után, tetszés szerinti alakot ölthetnek, s zavartalan boldogságban élnek örökké, ahogyan a görög Elüszion lakói. Egy későbbi tan szerint az üdvözültek, miután meglakták Aalu különböző vidékeit, az istenek közé emelkednek, és Re bárkájába szállva, mindennap végighajózzák a Napisten útját az Ég tengerén.

A szent folyó neve, melynek ágai Aalu boldog szigetét öntözik: Akher-nuti vagy Khernuti; ebből származik a görög-latin Acheron. A halottat vivő bárka neve kher, "a lelkek összegyűjtője", a révészé Kharp-ua, "Nun bárkájának kormányosa" (vő. a görög Charonnal). Az alvilág tizenharmadik övezetében viszont tűzfolyam folyik: "az ő vize tűz, a folyója láng" (vő. a görög Püriphlegetonnal). Mindezt a Halottak könyve mondja el; a boldog sziget rajza és leírása a 120. fejezetben található, de sok más szöveg is foglalkozik a másvilággal; a legfontosabb köztük az alvilágról szóló Am-Tuat könyve.

A halott lelke előtt, midőn Amenti kapuján belép, nem ismert fényességben ragyog fel a Nap: Re hatalma. (Misztikus fény ez, még találkozunk vele a misztériumokban.) Tiszteletére a lélek elénekli a Naphimnuszt, az egyiptomi költészet legszebb emlékét, azután többféle szörnyeteggel küzd, és alakját folyton változtatja, mígnem Neftisz (más neve Nit és Neith) istennő megerősíti az élet italával, és győzelemre segíti, hogy elhatolhasson Akher-nutiig, ahol Usziri ítélőszéke elé áll. A trónust negyvenkét bíró üli körül, akiknek negyvenkét bűnről kell számot adnia, elkövette-e vagy sem. Ezután szívét – az egyiptomiak és a görögök szerint az értelem és a lélek székhelyét – mérlegre vetik, a másik serpenyőbe pedig az igazság tollat, a strucctollat (temei, a görögöknél Themis). A mérleg bírái a sakálfejű Anubisz, a karvalyfejű Hor és Thot, a pávián. A trónuson Usziri ül fáraói díszben, körülötte a halál szellemei (a görögöknél a daimónok) és a Pokol iszonyú kutyája (Kerberosz). Usziri ekkor kimondja a végső ítéletet: vagy beengedi a lelket Aalu boldog mezőire, vagy pedig vezeklésre utasítja. A vezeklőnek egy égő folyón át tüzes tóba kell eveznie, ahol leég róla a földi szenny, vagy pedig egy másik folyóvízben, azaz víz által megtisztulnia. Az igaz lélek végül is visszanyeri minden emberi képességét, színről színre látja az isteneket, s betegségtől, bajtól, nyomortól megszabadultan, testi-lelki javak mennyei bőségét élvezve él mindörökké. Az egész pedig világosan mutatja, hogy a másvilági élet nem egyéb, mint az elvesztett paradicsomi boldogság magasabb foka.

Az egyiptomiak hitére jellemző, hogy a halál utáni életet tartották az igazinak. Földi lakásaikat, házaikat nem nagy gonddal építették, és "vendéglőnek" ("vendégfogadónak") nevezték; annál szilárdabb, véglegesebb és pompásabb formát adtak sírjaiknak, és – ahogy Diodórosz feljegyezte – szószerint "öröklakásnak" hívták. A halott lelkének neve egyszerűen "az élő", ankhiu volt, a múmia-koporsó "az élő szekrénye", hen én enkhiu. Menkaura fáraó koporsóján ezt a felírást olvashatjuk: ankh t'éta, "határtalan [azaz örök] élet."

A léleknek viszont kétféle formáját ismerték, az egyik volt a ka, az ember kicsiny, szellemi hasonmása, asztráltestszerű lény: a testben lakik, mint a magyar "íz" vagy a mese Hüvelyk Matyija, de elválhat tőle, s a halál után el is hagyja. Az igazi lélek a bá, sokkal önállóbb lényeg, madár természetesen, mégpedig emberfejű és -kezű sólyommadár; a halál pillanatában ez is elrepül, de az örök életben ismét egyesül halhatatlanná lett földi porhüvelyével.

 

*

 

A görög másvilág sok mindenben egyezik az egyiptomival, láthattuk az eddig mondottakból. Maga a görög tudomány abban a meggyőződésben volt (nem alaptalanul), hogy másvilág-mitológiájuk teljes egészében egyiptomi eredetű. Főleg Hérodotosz és Diodórosz vallják ezt a hagyományt, de általában a görögök legnagyobb elméiket sorra Egyiptomba utaztatják, s ezek az ottani papi tudományból merítik bölcsességüket. Hérodotosz közlése szerint Orpheusz és Melamposz voltak az egyiptomiak első tanítványai, Diodórosz, pedig azt hallotta, hogy rajtuk kívül Daidalosz, Homérosz, Lükurgosz, Szólón, Püthagorasz, Platón, Eudoxosz, Démokritosz mind náluk járták ki a magasabb tudás iskoláit. Hasonlóképp nyilatkozik Plutarkhosz és Porphüriosz az első görög bölcselőkről, Thalészről, Kleobuloszról, Biaszról és Pittakoszról. Plutarkhosz, Porphüriosz, lamblikhosz és Diogenész Laertiosz szintén közéjük sorolják Püthagoraszt is. Nem vitás, hogy a görög műveltség sokat köszönhet Egyiptomnak, de nem mindent, talán nem is a legtöbbet; Kréta és Fönícia voltak igazi tanítói. Viszont kapcsolata Egyiptommal régibb mint az, amit a tudósok és államférfiak névsora jelez. Le. a 13. századból (1227) származik Marnaptah fáraó felirata: az általa legyőzött népek közt akajusa és daanu nevűeket említ, azaz valószínűleg a homéroszi akhájokat és danaoikat.

Az i.e. 13-12. században nagy népáramlások folytak le a mediterrán medencében Kelet és Nyugat között s Északról Délnek: ezek is beletartoztak a második évezred hatalmas kultúrcseréinek mozgalmaiba. A foinikok Keletről, az etruszkok Nyugatról törtek elő folytonos háború közt, a görögök Északról rontottak be; ekkor tűnt el a chatti birodalom, rendült meg először Fönícia, pusztult el Mükéné és Kréta, de válságos időket élt át Egyiptom is. Elsőnek I. Széti (1318-1298) említi a "tenger népeit", közülük a tursákat, azaz etruszkokat a Delában vívott csatában megveri. Végleges diadalt III. Ramósze (Ramszesz) arat rajtuk (1190), s büszkén véseti fel: "A szigetek népei felvonultak, egy ország sem állhatott meg seregeik előtt, (...) tűzlánggal nyomultak Egyiptom ellen. E népek összefogtak, hogy kezüket Egyiptomra és a földkerekség határaira vessék. Szívük bizakodó volt és tele nagy tervekkel."

A görög másvilágtan, eszkatológia eléggé ismeretes (Elüszion, Hadész), hogy sok benne az egyiptomi eredetű mozzanat, ezek után természetesnek látszik. A legrégibb hellén vallásbölcselet s az orfikus költészet tanai lényegükben megegyeznek az Usziri-kultusszal: kiváltságosak beavatása a misztikus tanokba, varázslás, üdvözülés, s főként mélyebb ismeretek szerzése belső tapasztalás útján. Ennek az első papja lehetett a mitikus személlyé vált Orpheusz. Az Elüszion szó, mint láttuk, egyiptomi eredetről tanúskodik. Pindarosz megemlíti a boldogok szigetét, ahol Kronosznak trónja áll, s Platón szerint (Gorgiasz j3J ott van az igaz életűek helye a halál után. A lelkeket az Alvilágba az Akherón-Achernuti vizén át szállítja Kharon-Kharpua. Ezután bírái elé áll a lélek; a bírák emitt: Minósz, Radamantisz és Aiakos, amott Usziri mellett Anubisz, Hor se Thot. Az ítélkezés, a büntetés és a megtisztulás módja minden lényeges vonásában megegyezik az egyiptomi másvilág szcenériájával, ahogyan Platón a Pbaidonban összefoglalja. Négy folyót nevez meg: az első és a legnagyobb az Okeanosz, vele szemben folyik az Akherón az Acherousias tavába; a Püriphlegeton tűzzel égő helyeken át szakad a Tartaroszba, végül a Stygion (költői nevén Kokütosz) a Styxbe ömlik.

"Miután az elhunytak – írja Platón – ama helyre értek, ahová őket a szellem [daimón] viszi, először is ítélet hozatik, hogy kik éltek jól, kik nem. Akikről azt vélik, hogy középszerű életet folytattak, az Acherónhoz mennek, s mindegyik bárkába száll. Ezután a tóhoz [Acherousiashoz] érkeznek, s ott tartózkodván, megtisztulnak hibáiktól, miután pedig elégtételt adtak mindazért, amit helytelenül cselekedtek, föloldatnak, s jótetteik fejében jutalmat kapnak, ki-ki érdeme szerint. Akiket azonban javíthatatlanoknak ítélnek bűneik nagysága miatt (...), azokat az őket megillető sors a Tartaroszba dobja, ahonnan soha ki nem szabadulnak. Ellenben akikről úgy vélik, hogy noha nagy, de mégis javítható bűnöket követtek el (...), azoknak is a Tartaroszba kell hullaniuk, de miután beleestek, s egy évig ott maradtak, kiveti őket a hullám: a gyilkosokat a Kokütoszon, a szüleiket bántalmazókat a Püriphlegetonon át. Ezután az Acherousias tavához vitetnek, ahol kiáltozva hívják azokat, akiket megöltek vagy bántalmaztak, s fennszóval bocsánatért esedeznek és könyörögnek, hogy a tóba mehessenek, s bűneiktől megtisztuljanak. De ha nem kapnak engedélyt, ismét a Tartaroszba mennek, onnan vissza a folyókba, s a szenvedésük mindaddig véget nem ér, míg csak meg nem engesztelték, akikkel szemben igazságtalanságot követtek el, mert ezt a büntetést szabták ki rájuk a bírák. Akikről pedig az az ítélet hozatik, hogy kiválóan jámbor életet éltek, kiszabadulnak e földalatti helyekről, és fölmentést kapnak a fogság alól; fölszállnak a tiszták lakóhelyére, és a Föld felett laknak."

A valószínű tényt, hogy a görög másvilág a boldogok Elüszionjával együtt nagy egészében az egyiptomi eszkatológia származéka, megmagyarázza, megmagyarázza, miért hiányoznak belőle az egyetemes Paradicsom-mitológia legeredetibb motívumai: isten kertje, élet fája és vize, kígyó stb. Másodlagos, készen kapott mennyország ez. Az Elüszion nem őstemplom már, s mintegy negatív bizonyíték, hogy ezeknek a mozzanatoknak a megismétlődése nem véletlen.. Ezért is szóltunk róla hosszasabban.

 

*

 

A kelta mitológia, s főként az eszkatológia, viszont a tolték-azték hitvilággal tart olyan rokonságot, mint a görög az egyiptomival, de több benne az eredetiség. Különleges, saját jellemvonása az erős földhözkötöttség, a természethez tapadó szemlélet: a másvilág itt van a Földön, illetve maga a Föld is másvilág, emebbe foglaltatik; a földi élet misztikus értelemben véve egyúttal másvilági élet is. Az istenek leszállnak a Földre, majd visszatérnek, s haláluk, azaz legyőzetésük után különös módon tovább uralkodnak; az emberek viszont istenekké, halhatatlanokká válnak.

A kőkörök és a menhirek sziklasorai a Kozmosz templomai voltak, az Ég földi ábrái. A szent ligetekben pedig a szellemek élték a maguk életét: egy-egy kísérleti paradicsomkert volt mindegyik. Ezek a ligetek nemcsak az istenek földi jelenlétének helyei, ahova áldozat és ima által megidézni lehetett őket, hanem állandó, titokzatos, természetfölötti jelenségek színhelyei. Tölgyerdők, miket fejsze nem érintett, sűrűjükön napfény nem hatolt át, s hideg, sötétben mormoló források öntözték nyirkos talajukat. Itt álltak az emberáldozatok megfeketült vérével borított oltárok, fabálványok, de nem ezek keltettek félelmet, hanem a Láthatatlannak és az Ismeretlennek közelléte. Napfényes délben is sötéten, mozdulatlanul állt az erdő, de mélyében dübörgött, rezgett a föld, kidőlt faóriások emelkedtek fel újra, fények villództak, noha tűz nem égett, és sárkányok kúsztak a sűrűségben. A madár és a vad elkerülte őket, a hívek borzadó áhítattal léptek belé, s éjfélkor a pap sem merte megközelíteni. (Barth leírása nyomán a massiliai [marseillesi] szent ligetről.)

Ez a két világot egybefogó szemlélet az istenek és a lelkek lakóhelyének sajátságos lokalizációihoz vezetett. Hogy az őshaza, a földi Paradicsom s a másvilág képe összeolvadt, nem csodálatos, sőt szabályszerű; Avalun volt ez, a nyugati tenger egy szigete (Atlantisz), néha misztikus jelentésű köd takarta vagy víz borította, olykor kiemelkedett a tengerből. Idővel az áhítat magát Írországot ruházta fel a Paradicsom vonásaival, mint a sémita hagyomány a Kétfolyó közét. A zöld Eirinben őrizték meg hű lelkek a régi, istenbe merült, paradicsomi élet tiszta és szent formáit, s a messze szóródott kelta törzsek úgy vágyódtak oda vissza, mint az igazi, épen maradt tanok forrásához, az élet vizéhez. Végül pedig egy kis brit sziget, Mona lett a másvilág helye, – valóságos sziget, emberek lakták és művelték. Neve "fekete sziget", Yr ynis dowyll, a misztériumok középpontja, mert ott volt eltemetve Aeddon, a halott Hygadarn, kit a druida főpap minden esztendőben misztikus szertartások közt újra eltemetett. Hy halotti misztériumának jelentése ugyanaz, mint Istar, Marduk, Tammuz, Usziri, Perszephoné alvilágra szállásának; számunkra a szabatos lokalizáció a meglepő. Hy-Aeddon itt a másvilág bírája, a lelkek istene volt. A látható és láthatatlan Mona, a sziget és az Alvilág közt az utat a Menay-tengerszoros vize jelezte, ez volt a halál folyója, s midőn Hy a halottas bárkán, azaz koporsójában áthajózott rajta, a holtaknak vitte el a felejtés és a boldogság vizét.

A kelta Elizium egyszerre földi és égi, téridőbeli és rajtuk kívül álló. Az isteneknek és az embereknek át kell törniök a tér és az idő határait, át kell élniök az időtlen tökéletesség pillanatát, levetkezni, ami múlandó, halálraszánt és anyagias, és akkor mind maguk, mind lakóhelyeik örökkévalóvá válnak. A halál köde szétfoszlik, a felejtés tengere elvonul, a boldog sziget kiemelkedik a vízből. A halhatatlanságnak ez a változatlan állapota: Avalun. Avalun a fény hazája, az emberiség bölcsője és kikötője, a halandók ott istenekké válnak, halál nem vet véget az ifjúságnak, öregkor a szépségnek; csodás gyümölcsöket termő kert, zene és lakoma kínál örömet benne a léleknek és a testnek, mely bút és fájdalmat nem ismer. Az öreg ifjúságnak ez az országa hasonló a feltámadott Kecalkoatl lakóhelyéhez, az égi élet ott is egybefolyik a földivel, éppúgy, mint Tlalokanban, Tlalok isten mennyországában, ahol azok a halandók örökülnek meg, kik a Földön nem élhették ifjúságukat.

Mindez pedig Földön és Égen nem egyéb, mint beolvadás a kozmikus harmóniába, azaz a paradicsomi tökéletesség elérésének egyetlen módja. Ezt kívánja brahmánizmus, hogy eljussunk a legfőbb és egyetlen ismerethez: énünk levetkezését a magunk és a világ lényegének megragadását. Ezt kívánja a ma emberének igazi tudománya is: emberi szabásunk, alkatunk levetkezését, a tér és idő korlátainak áttörését, mert csak így férhetünk közel az objektív valóság ismeretéhez. A régi ember és az új itt találkozik.

 

BŰNBEESÉS

 

 

(A megvalósult ember-idea.) – Az ember a kozmikus teljesség birtokában levőnek teremtetett; ennek az állapotnak a megtörése, a teljesség tagadása a bűnbeesés. A teljesség állapotában jót, rosszat nem tudhatott, mert a kettőnek puszta megkülönböztetése már szétbontja a tökélyt; az abszolút harmóniában nem lehet a diszharmónia tudatával élni.

Az emberben tehát testet ölt a Kozmosz ideája, ő a teremtés végső szava. (Egyelőre!) Az ideát az egyik mítosz fénynek nevezi, a másik igének, a harmadik mantrának, ma a dolgok értelmének, jelentésének hívjuk. A héber tan szerint az első teremtés embere, Adam Kadmon, még tisztán szellemi lény, az idea hordozója, kozmikus előképe Ádámnak; könyvünk terminológiája szerint ő a bűnbeesés előtti ember. A teremtés többi művében, s így az állatokban is az ideának csak a töredékei vannak meg. Oken Lorenz, a kiváló természetbúvár mondja, hogy az állatvilág nem egyéb, mint szétdarabolt ember. Szerintünk persze ennél több is, más is, sőt kevesebb is,' de a tudós szemszögéből tekintve az állatvilág csakugyan előkészület, különböző fokok rendje az emberi szintézishez; ez viszont annyit jelent, hogy az emberben megvan a teremtés többi része s az állati rend is.

A Kozmosz ideája a földi emberben nyer alakot, ahogy a régiek mondták: az emberi testben az istenek eszméje vált hússá és vérré, vagy János szavaival: "És az Ige testté lőn és mibennünk lakozék." A teremtés értelme, jelentése bele van ágyazva a dolgokba, mintegy el van rejtve bennük, vagyis a világ – hogy ne a vallás, hanem most már a művelődéstörténet nyelvén beszéljünk – a szellem megjelenése, megvalósulása, s csak az ember bírja a bennerejlő értelmet, ideát is. Hivatása tehát, hogy kinyilvánítsa ezt. Ez az ember részvétele a teremtésben, mely így ma is folyik, azazhogy kívüle áll az időnek.

 

*

 

(A dolgok megnevezése.) – A kimondás, megnevezés, vagyis a dolgok értelmének fölfedése teszi teljessé életüket, mert megadja az anyagi, a testi lét szellemi, metafizikai jelentését. Az ember szava nélkül a Kozmosz nem teljes. Ebben az értelemben a szó teremtő és mágikus erejű: életet ad; a mi számunkra a mindennapi életben is csak akkor válik egy-egy dolog vagy fogalom valóban élővé, ha meg tudjuk nevezni lényegét, ha megragadjuk értelmét, jelentőségét. A Biblia felül nem múlhatóan egyszerű fogalmazása csak ennyit mond: ,,Monda az Űr hogy legyen, és lön." így most már teljes mélységében megvilágosodhatik előttünk a Genezisnek az a helye, ahol az Úr Ádám elé vezeti a teremtett lényeket: "És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak a neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak."

A Kabbala azt tanítja, hogy a világteremtés alapját huszonkét idea alkotja. Ezek közt számtalan kapcsolat állítható fel, és kombinációikból áll a látható világ. A huszonkét alapeszmének az ábécé huszonkét betűje felel meg, kombinációikkal a világ minden jelensége néven nevezhető tehát. A szóteremtés megismétli a világteremtést; a nyelv, a beszéd mágikus művelet.

Persze, a dolgok lényegét megnevezni, jelentőségét feltárni roppant nehéz az embernek, mióta kiszakadt a kozmikus közösségből; szellemi élete a bűnbeesés óta szakadatlan küszködés a megismerésért. Adam Kadmon azonban magában bírta a teremtés ideáit, s maga is ezeknek szövevényében, természetközösségben élt. Sőt a teremtés egyik ideája, végső szava volt, ahogy mondottuk, s ebben a formában – a többi teremtménnyel együtt – már eleve létezett, élt a teremtés kezdetén; a különbség az, hogy az ember-ideába belefoglaltatott a többi lény ideája is. Azaz a kínai bölcsesség, amely azt állítja, hogy "egy közülünk ott volt a teremtésnél", egyáltalán nem bolondság, hanem ennek a metafizikai ténynek fölismerése. Minthogy a régi ember nem racionális lény volt, nem fogalmakat használt, hanem természeti lény, azért a természet nyelvén, azaz képekben beszélt. A rítusok nyelve: az ima, a könyörgés, az áldás, az átok és a rege képes beszéd, képekben adja elő a dolgok rejtett értelmét. A beszéd eredetileg szertartás, szent, varázsló művelet, s csak később válik a mindennapi élet aprópénzévé. A megszentelt, szertartásszerű szavakban az ősi teremtő erő visszhangja csendül meg, értelmük, hangsúlyuk egyaránt fontos, megkötött. Innen van az ima, az áldás, az átok szigorúan megszabott formulája, s az, hogy minden eltérés erejét, hatását veszti, haszontalanná változtatja. Innen ered a misztériumok, a szertartások "titkos nyelve", a nagy ősvallások gyakorlatában feltűnő misztikus, hieratikus, papi nyelv; nem a beavatottak számára szerkesztett, mesterséges nyelv tehát, holmi kasztvédő, fondorlatos műtitok, hanem a dolgok rendjéből eredő, természetes jelenség vagy inkább maradvány. Ha nem hittek volna benne, ha csalás lett volna, nem maradhat fenn ezeréveken át, sőt csalásból létre sem jöhet vala. (Más dolog, ha a misztérium a szavak többértelműségét használja fel, mint a püthagoreusok háromféle szótára.) A hit a szó mágiájában, bűvös erejében ma is él a nagy kultúrnépek között (a hindu mantrika például), csak az európai művelődés övezeteiben foszlott szét, s itt vallások, papok, költők és – alacsony szinten – kuruzslók és agitátorok tartják fenn csökevényeit; a kuruzslók üressé lett formulákban, hókuszpókuszokban, abrakadabrákban, az agitátorok jelszavakban, jelmondatokban. A szertartások nyelve természetesen konzervatív, az önfenntartás egyik eszköze, s nem halad az élő beszéddel, érthetetlenné, titkossá válik. Olykor valamely régi nyelv marad fenn benne, mint a kopt egyházban az egyiptomi, a Védákban a szanszkrit; az afrikai pigmeusok sem értik már imáik, rituális szövegeik egyes kifejezéseit.

Az ősműveltségek nagy alkotásaiban, az emberiség szent könyveiben még épen él ez az erő, a zsidók, babiloniak, egyiptomiak, indusok, kínaiak, kelták, óindiánok hittek a szó varázserejében, éltek és élnek is vele, noha a valódi értelmek már titokká váltak a közember előtt. Ez az, amit az egyiptomi emlékek a "nagy titoknak" neveznek. Kutatóink természetesen mesterséges, célzatos művet látnak e papi nyelvekben, s még Brugsch is, ki pedig mélyen behatolt az egyiptomi szellembe, a képzelet puszta szüleményének, természetellenes képződménynek tartja a hieroglifák misztikus nyelvét. Azt helyesen látja, hogy az egyiptomiak eredetileg képekben "gondolkoztak", s hogy ezért a mi fogalmakban gondolkozó tudósaink számára kettős nehézségű feladat egyes emlékek szövegének megfejtése és értelmezése, s egyébként is megszívlelendő dolgokat mond: "A figyelmes kutató, aki az egyiptomi mitológia forrásaival közelebbről megismerkedik, a rejtélyes szavak és formulák egész sorára bukkan, melyeknek teljesen pontos, szó szerinti fordítása a tartalom megértéséhez a legkisebb segítséget sem nyújtja. Ez esetben hamarosan arra a meggyőződésre jut, hogy ezek a kifejezések valami egészen mást akarnak mondani, mint ami közvetlen jelentésükből következnék, s hogy egyáltalán nem ama mitikus nyelvbe tartoznak, amely az egyiptomi történet régi korszakaiban egy-egy szó tárgyi jelentését metaforák segítségével elvont, teológiai tartalmúvá változtatta át, hanem a képzelet mesterséges és természetellenes termékei a vallástörténet egy igen késői szakaszából, s azért találták ki őket, hogy titkolják és leplezzék, amit a teológiai nyelv nyíltan és tisztán kimondott. [Brugsch – tévesen – egy régi, képes, metaforikus "teológiai", "misztikus" nyelvet és egy későbbi mesterséges papi nyelvet különböztet meg.] Ennek a misztikus nyelvnek az ismerete (ahogy én nevezném), igen fontos részét tette az óegyiptomi papi tudománynak. Csodálatos nevei, szavai, formulái, szövegei és könyvei a régi egyiptomiak véleménye szerint megadták a kulcsot, amely fölfedte az Ég és a Föld minden rejtélyét, megnyitotta az Alvilág kapuját, szabaddá tette az utat a holtak lelkei előtt a másvilágra, megvédte őket a Rossz hatalmától, megtörte a mezők, hegyek, vizek fenevadainak erejét, varázslatot tartalmazott minden élőlény számára, a holtakat feltámasztotta és beszédre késztette, kiűzte a gonoszt a megszállottakból, és képes volt a szellemeket, sőt magukat az isteneket is látható megjelenésre bírni. Ez a varázstudomány volt – az egyiptomiak szavaival élve – az, amit a feliratok és a szövegek a »nagy titok« nevével jeleznek: nem volt szabad senki avatatlannak közölni, s tartalma a mai tudomány számára a szó szoros értelmében hét pecséttel lezárt könyv, mert csak néhány viszonylag csekélyszámú példa, ahol isteni lények és szent személyek vagy tárgyak nevéről van szó, vezet rá kielégítő biztonsággal egy-egy misztikus szó vagy formula jelentésére. Ezeknek a neveknek az ismerete azonban lényeges részét teszi a titkos nyelvnek. Ez a »Szezám tárulj« a beavatottak számára." – Egyébként Homérosz is különbséget tesz "az istenek nyelve" és ,,az emberek nyelve" között. A szanszkrit írásjegy-rendszert, a devanágarit "az istenek beszédének" nevezték, s a szanszkritot az isteni nyelvnek.

Mindez még jobban rávilágít, hogy ama bizonyos lényegek és értelmek "megnevezése" nem volt könnyű feladat, különösen a természetből kiszakadt ember számára. Ám azok a mítoszok, hagyományok, emlékek, amelyeket ma felkutathatunk, csak halavány, eltorzult, töredékes reflexei az ősélménynek; a kapcsolatot vele az ember éppúgy elvesztette, mint a bensőséges viszonyt, amely a természethez fűzte. Itt nem csupán jelenségek, tárgyak vagy tünetek értelmének átéléséről volt szó, hanem oly folyamatok felismeréséről is, melyek eleve kívül estek az érzékelés határán, vagy amelyek a belső érzékelés megragadhatatlan világában vetődtek fel, a lélek mélyén hullámzottak, s éltek eleve képszerűtlen életet. Ma is, midőn megalkottuk már a magunk elvont, fogalmi világát, fanyalogva húzódozunk a szellem köreibe való hatolástól, s félünk a metafizikától, mint az ördög a szenteltvíztől.

 

*

 

(Bűn és bűnhődés.) – A bűnbeesés is folyamat tehát, s mint a lét történetének, a teremtésnek minden lényeges mozzanata, időbeli és időn kívüli, fizikai és metafizikai egyszerre. Tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor az ember, még mint isteni-állati lény, elkezdte "kicsapni" magából, ami a kozmikus teljességhez, az isteni és állati szférához fűzte. Tudjuk, hogy "kétnemű" volt, magában hordta az élet kettős elvét, de szétválásával a férfi és a női princípiumra már elkezdődött a kicsapódások és elkülönülések folyamata. Ez még nem lett volna tragikus, mert hiszen "férfi és nő együtt teszi az embert", s a vágy egyesítheti őket "egy testté", de szellemi, jobban mondva démoni szakadás is történt: az ember női fele a teremtés anyagi-állati része felé hajolt, a Szellem helyett a Démon sugallatára hallgatott. Ma is egyképpen egyesül benne a természet minden vonzó, kedves, "bájoló", de szintúgy minden riasztó, sötét, megokolatlanul kegyetlen démoniája. A férfi elkövetheti a legnagyobb szörnyűségeket, mindig okot, célt, rendszert visz bele, intellektuális marad. A nő a természet érzelmi, indulati vagy ösztönös mágiájában él, ok nélkül, sőt okok ellenére szeret és gyűlöl, becéz és gyötör; a legtöbbször a kettőt egyszerre, egyazon alannyal teszi. A férfi minden tettéhez értelmet keres; ez meg az ő bűne, őt az értelem veszíti el. A nő látta, hogy "jó" az a gyümölcs eledelre, "kívánatos" és "kedves a szemnek", s olyan akart lenni "mint az isten"; a férfi pedig tudni akarta, mi a különbség a jó és a rossz között. Evvel mindketten kiszakadtak a teljességből, megbontották a teremtés harmóniáját, s megrögzítették a különbséget, amely kettéválasztotta őket: "Megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei, s észrevevék, hogy mezítelenek." De megláttak minden egyéb különbséget is.

Ez a bűntudat legprimitívebb jele, ám a legbiztosabb is. Megszületett az áteredő bűn. Az öröklött bűn hagyománya nem csupán zsidó-keresztény tan, hanem egyetemes hit, mert hiszen magának az embernek állapotváltozásából származik. Az ember megszakította a közösséget istennel vagy az istenek világával, ezáltal kilépett a bűntelen tökéletesség paradicsomi állapotából. Bűnössé lett, s bűnhődése abban áll, hogy elvesztette a halhatatlanságot. Különös, hogy éppen a görögöknél, e par excellence emberi-racionális szemléletű népnél határozott tanítás alakult ki róla. Eleusisban misztériummá avatták, s az orfikus teológiának ez az alapgondolata. Az ősbűn, a protogonón athemisztosz gyökerét a titánokig vitték vissza, akik szétszaggatták Dionüszosz Zagreuszt, s ivadékaik, az emberek nem szabadulhatnak meg a bűn terhétől, míg maga az isten, Zagreusz meg nem váltja őket. Ez a bűn egyetemes, semmi köze az emberi gyarlósághoz; az erkölcsös, igaz élet nem szabadíthat meg tőle, éppúgy hozzátartozik az emberhez, mint a teste, mint egész léte, amely az aranykorból (Paradicsomból) való lesüllyedés által nyerte végső formáját. A test ekkor tökéletlen, bűnös lett, – tanították az orfikusok, – s az ember valódi lénye, a lélek bemocskolódik a testbe való börtönzés által. A test a lélek börtöne, koporsója, s a valódi megtisztulás, a katarzis ezért csak a halálban lehetséges, amikor a lélek visszanyeri eredeti állapotát, és kiszabadítja magát ,,a születések mélyen fájdalmas körfutásából", – ahogyan az orfikusok mondták. De a heterodox görög filozófia és az antik költészet is ismerte ezt a tant. "Életünk büntetés valamely nagy bűnért," – írja Arisztotelész; Anaximandrosz pedig egészen a mi felfogásunk szerint fogalmaz: "A világ és az isten eredeti egységét emberelőtti bűn bontotta meg, s az új világ, amely ebből az elszakadásból keletkezett, ama bűn büntetése alatt nyög." Alexandriai Kelemen az orfikus tanítást ismétli: "A lélek egy bizonyos bűn miatt a test börtönébe van zárva." Vergilius pedig híres IV. eclogájában a megváltást jövendöli: [A megváltó] "szenvedése kiirtja a Földről a mi bűnünket is."

A görög hitregében minden mítoszok egyik leghatalmasabb alakja hozza a tiltott tudást, a "tüzet" az ember számára: Prométheusz, ő a tűzhozó titán, Püriphorosz, a fényhozó arkangyal, Phosphorosz-Lucifer analógon ja, mert tűz és fény egyaránt a Szellemet jelenti. Prométheusz részvétből siet ugyan az ember segítségére, de szembefordul az istenek akaratával, s így a mitikus kígyó szerepét játssza; egyébként a bűnbeesés története mindvégig párhuzamos a Biblia előadásával. A nő megteremtése sem hiányzik belőle; a görög mítosz Évája Pandora, történetét Hésziodosz meséli el.

Midőn Zeusz megtudja, hogy Prométheusz ellopta a tüzet az istenek tűzhelyéről vagy a napkocsiból, haragra gerjed, s így szól a titánhoz:

 

"Iszpetosz fia, te mindenkinél jártasabb cselben és csalásban,

örvendsz, hogy elraboltad a lángot, s szívemet elámítottad;

de a magad keserves bajára tetted ezt s a jövendő emberekére,

Mert a tüzért balsorsot hozok, melynek szívében mindenki

örül majd, s szeretettel fogja ölelni saját nyomorát."

 

A csalfa ajándék, aminek mindenki örül: Pandora, a nő; Héphaisztosz alkotja Zeusz parancsára, s az istenek mind megajándékozzák; innen a neve: aki mindenkitől ajándékot kapott.

 

Így szólt és nevetett az emberek és istenek atyja,

s megbízta a fenséges Héphaisztoszt: haladék nélkül

keverjen földet-vizet össze, az ember szavát s erejét

öntse belé; arca a halhatatlan istennőkhöz

legyen hasonló a leány s szépségre szintoly kedves, Pállasz

a munkában oktassa ki, szép szövésre a széken,

fejére bájt Aphrodité adjon, az arany-istennő,

s nyugtalan vágyat és testét díszítő gondot,

csalfa erkölcsöt s hízelgő szavakat végül

Hermész oltson belé, a ravasz Argoszölő.

 

Így is történik; maga Zeusz egy szelencét ad neki (eredetileg hordót), amelybe az emberiséget fenyegető összes baj van zárva, s ezért kinyitni tilos. Pandora természetesen azonnal kinyitja, mint ahogy Éva leszakítja a tilos almát, s a boldog emberiségre így minden baj rászabadul.

 

Mert jól éltek egykor a Földön az emberi

törzsek, távol minden bajtól s a nyűgös robottól.

Távol a fájdalmas kórtól, mely elragad oly sokakat;

(mert gyorsan lepi meg nyomorú aggkor a halandót).

De kinyitotta a nő a szelence erős födelét,

kibocsájtá mindezt, s szomorú balsorsot szánt a világnak.

Csak a remény maradott egyedül e töretlen héjjban,

a szelence fenekén, s nem szállt el a nyíláson

sietve, mert sebesen lecsukta az asszony a zárját

(tanácsára Zeusznak, a fenndörgő Aigisz viselőnek).

De azóta számtalan ínség árad szerte a Földön;

s most jajjal telt a mező, telt a folyóvíz,

mindenfajta betegség terjed nappal és éjjel

a maga szárnyán, s dönti balsorsba az embert.

 

A nő "jelentése" itt ugyanaz, mint a Bibliában, az anyag eszköze, nem valami kicsinyes immoralitás hordozója, hanem egy hatalmas természeti princípiumé, amely megadja a bűnbeesett, földrehullott lét végső formáját. Ez is benne volt a teljes emberben, most kiszakadt belőle, s amire sorsszerűén előkészíttetett: rögtön megértette a kígyó suttogását, ö a természet ősvágya, a nyughatatlanul mindent birtokolni akaró, ki nem elégíthető élet, – a nő.

Az ember testi-lelki elváltozását, átlépését az anyagi természetbe, bánatát és sóvárgását a paradicsomi boldogság után számtalan legenda beszéli el. Elmondunk néhányat, értelmük most már világossá válhatik különösebb magyarázatok nélkül is.

Az arab monda szerint Ádám bánatkönnyeiből termett a nárcisz, a hindu mesében a kókuszpálma, a mirobolán és mindenféle drága fűszer, mert földrehulló könnyei még mindig csodás éltető nedveket tartalmaztak. Éva könnyeiből, ha a tengerbe hulltak, támadtak a gyöngyök, ha a földet termékenyítették meg, pompás virágokat fakasztottak. A kígyó is sírt, de az ő könnyeiből a skorpió született, a tengerben pedig a rák, mert a kígyó a düh, a bosszúság kapuján át távozott a Paradicsomból.

A testi-lelki elváltozás tragikumáról az etióp Ádám-könyve beszél. Az Úr így szól Ádámhoz: amíg parancsaimat szolgáltad és fény-angyal voltál, ismerted a vizet. [Nem volt szükséged földi életnedvre.] Mióta azonban parancsomat áthágtad, testedet vízzel kell itatnod és növesztened, mert állatéhoz lett hasonló. Megvontam tőled a fény természetét, amikor átlépted a határt, de nem változtattalak egészen sötétséggé, hanem ezt a mostani testedet adtam neked, s ezt a bőrt húztam reá. De azelőtt nem tudtál semmit a fáradtságról és a szenvedésről.

Egy másik, ugyanebből a forrásból származó monda, testi tünetekkel jellemzi a bukást: Ádám és Éva a kiűzetés után egy üregben laktak. Reggel kimentek a barlang elé, de hasuk tele volt attól, amit ettek, s nem tudtak magukon segíteni. Panaszban törtek ki: Efféle bajok nem estek meg velünk a kertben, és ilyen rossz ételeket ott nem ettünk. [Nem volt szükségük ürítkezésre.] És Ádám istenhez könyörgött: Ne engedd, hogy meghaljunk azáltal, ami a hasunkban van. És isten rájuk tekintett, és nyílásokat csinált rajtuk, miken át kiürülhettek, s ez aztán természetté lett mind a mai napig. Ádám és Éva pedig kiadták, ami a hasukban volt, visszamentek a barlangba, szomorúan és sírva a sár miatt, amely testükből kijött. És érezték, hogy valami más lett, megváltozott bennük és velük, s hogy végeszakadt a visszatérés minden reményének a Paradicsomba, mert a test, amelynek ételre, italra és ürü-lésre van szüksége, nem kaphat helyet ott. – Amilyen naturalisztikusnak látszik ez a monda, olyan megható a maga egyszerűségében: mély-értelműen érzékelteti a fizikai és metafizikai, az anyagi és a szellemi összetartozását az emberi létben.

Egy arab hagyomány elmondja, hogy Ádám és Éva nagy önmegtartóztatással, aszkétikus megtisztulással akarták visszaszerezni régi állapotukat; negyven napra elváltak egymástól, s külön-külön vízbe álltak. Ott álltak, imádkoztak és kérték Istent, bocsásson meg nekik, vegye vissza őket a Paradicsomba. De a harmincötödik napon odajött a kígyó, s rávette Évát, hogy menjen Ádámhoz, – mire visszaestek a régi gyászba.

A bűnbeeséssel az embernek a természethez való viszonya is megváltozott. Egyetemes hiedelem és mese-motívum, hogy a Paradicsomban együtt élt az állatokkal, ismerte a természetüket, értette beszédüket. Erről szól a Genezis föntebb idézett helye is. Egy zsidó monda továbbmegy, s előadja, hogy Isten a bűnbánó, megtérő Ádámot visszahelyezi régi állapotába: Ádám így szólt Istenhez: Te a paradicsomi életre teremtettél bennünket, s mielőtt én ezt áthágtam, hozzám vezetted az állatokat, hogy adjak nevet nekik, és ártalmatlanokká tetted őket irányomban. De most fel akarnak falni, életemet el fogják tüntetni a Föld arculatáról. És mert Isten ezt belátta, megparancsolta az állatoknak, hogy jöjjenek Ádámhoz és Évához, és sem benne, sem Évában, sem az ő jó és igaz ivadékaikban semmiféle kárt ne tegyenek. (Tény, hogy minden állat fél az embertől.) Erre az állatok meghajoltak Isten parancsa előtt, kivéve a kígyót.

Mert a kígyó, a sárkány egyidős a teremtéssel, először az istenekkel viaskodik, és a Káoszt akarja úrrá tenni, aztán az istenek barátját ejti tőrbe, ma Antikrisztusnak hívjuk. De a mítosz rossz véget szán neki. A Paradicsomból való kiűzetés után – mondja az etióp hagyomány -a kígyó átkozott lett, és hason kellett csúsznia a porban. Aki azelőtt minden állatnál szebb volt, most megrútult, és a harapása mérgessé vált Isten átka folytán. Midőn ekkor a megátkozott kígyó meglátta Ádámot és Évát, felfújta nyakát, farkára állt, és szemeit elfutotta a vér, és meg akarta őket ölni. Először Évának támadt, de Éva elfutott. Ádámnál nem volt bot, hogy agyonüsse, de a szíve nekitüzesedett Éva miatt, odament a kígyóhoz, és megragadta a farkát. Ekkor a kígyó ellene fordult, és így szólt hozzá: "Miattad és Éva miatt lettem csúszó-mászó, úgy hogy most a hasamon kell tekergőznöm." Nagy erejével a földre vetette Ádámot és Évát, és rájuk tekerőzött, hogy megölje őket. De Isten odaküldte angyalát; lerántotta róluk a kígyót, és talpra állította őket. Isten pedig így szólt a kígyóhoz: "Először csak csúszó-mászóvá tettelek, úgy, hogy hasadon kell tekergőznöd, de a beszédet nem vettem el tőled; mostantól fogva azonban néma leszel, és nem tudsz beszélni, sem te, sem ivadékod. Mert általad jött a romlás először az én szolgáimra, és most meg akartad őket ölni." És a kígyó az órában néma lett, és beszélni többé nem tudott. – Ezért nincs a kígyónak hangja, csak sziszeg, de bűvereje megmaradt.

 

*

 

(A természet elleni bűn.) – Kifejtettük már, hogyha a mítosz minden mondanivalóját a természet nyelvén, képekben, regealakban adja elő, ez a mítoszteremtő ember alkatából következik; de láttuk azt is, hogy a ránkmaradt, elhomályosult, átalakult mondákban még egyre felismerhető a rejtett, mélyebb értelem, a dolgok szellemi jelentősége. Minden természeti, anyagi, testi tünetnek és változásnak szellemi tünet és változás felel meg, s fordítva. Mindkettőjük mögött egyazon közös valóság áll, melynek tér- és időbeli megnyilatkozásai a természetben és az ember testében játszódnak le, a szellemieket pedig az ember pszichéje fogja fel és hordja magában. (Képlátó psziché, vő. Schopenhauer: "Minden ősgondolkodás képekben történik.")

A mitikus ember kezdettől fogva tudatában van ennek; tudja, hogy minden természeti jelenségnek megvan a szellemi, metafizikai jelentése, és hogy a szellemi események a természet révén anyagi formában manifesztálódnak. A paradicsomi állapot nemcsak lélekalkatot jelentett, hanem életformát is, és ennek az életformának kellett, hogy meglegyen a hozzászabott természeti környezete, amelyben kialakulhatott, fenntarthatta magát. A mítosz mindezt persze a maga eszközeivel érzékelteti: nem egzakt természettudományt művel például, hanem ideálisát: a természetben rejlő eszmét állítja elénk tiszta, fokozott alakban. A mítosz és a monda ideális természetrajzot, ideális történelmet nyújt, azaz értékel, és éppen ezáltal tárja elénk az időn és téren kívüli értelmeket.

Így válik érthetővé és így értendő az a hagyomány, hogy a paradicsomi időkben ember és állat együtt élt, nem bántotta egymást, és közös nyelven beszélt. Ugyanekkor a Föld gyümölcsei munkálás nélkül értek meg, dúsabbak voltak, s Isten csak azután változtatta kisebbé a kalászt, s azóta kell keservesen megdolgozni érte.

Ebből a szemléletből következik, hogy minden nagy természeti, geológiai és éghajlati eseménynek szellemi, sőt morális értelme és jelentősége van. A nagy földkorszakokban nemcsak az élet formái változnak meg, hanem a világ és az élet szellemi-erkölcsi alkata is. Ha a hüllő-fajták uralmát az emlősöké váltja fel, a világ arcáról, szellemi atmoszférájából is tűnni kezd a rettentő, démoni jelleg, enyhül a sárkány-isten lidércnyomása, s szelídebb, érthetőbb, elviselhetőbb, lebírhatóbb testi-lelki környezet váltja fel. A nagy világkatasztrófák sem törnek ki mélyebb ok nélkül: A vízözönben a földkerekség minden népe Isten büntetését látja "az ember gonoszságának megsokasodása" miatt. De az emberrel együtt az egész természet bűnözik ilyenkor, vét önmaga és Isten ellen, dekadenciába esik, elfajul maga az egyetemes élet, s pusztulnia kell, hogy megújulhasson. Geológia, éghajlat, növény- és állatvilág mind gyökeres változáson esik át. – Az egzakt tudomány a maga nyelvén így beszél, midőn korokra osztja a Föld, az élet történetét: Az egyik elhanyatlik, dekadenciába esik, klíma, flóra, fauna elkorcsosul, kipusztul, új keletkezik. Miért pusztult el? Mi volt az életerő sorvadásának oka? – stb. nem kérdi. A nem "egzakt", hanem "természetes ember" azonban megkérdi, s tudja a feleletet is. Fontos, hogy a természet, az életerő hanyatlása (leírása) morálisan is megfogalmazható ("dekadencia"). Ahogy például a "vad", "elfajult", s hasonló szavaknak két jelentésük van: egy természeti (vad állat = vadon élő, szelídítetten) és egy morális (vadállat = féktelen, kártékony). – Az amerikai műveltség bölcsője, az indiánok kieresztő fészke: Anahuac [Anavak] erősen vulkáni jellegű vidék, s amennyire kinyomozható, az indiánoknak egyetlen közös, mindenütt feltalálható mítosza arról szól, hogy amikor a kegyes Quetzalcoatl uralmát felváltotta a vérengző Huitzilopochtlié, a megbántott Isten a "kiáltó hegyek", catszi-tepetl szájával intette népét...

A mítosztörténet azt az eszmét sugallja, hogy a nagy katasztrófák, vízözönök, földrész-csuszamlások, éghajlatcserék egy-egy új bűnbeesés, elfajulás kísérő tüneményei, illetve párhuzamos természeti megnyilatkozásai. Mi volt az az új bűn, melyet az ember és természet elkövetett, midőn Noé idejében a Föld arca és az élet formája ismét megváltozott? (A harmad- és a negyedkor határán.) A változás, a romlás emberfölötti arányú volt, mintha egy hatalmasabb szellemvilág lázadt volna föl. Ha erre gondolunk, eszünkbe jutnak a lázadó angyalok és a lázadó ember mítoszai. Ez a két történet az előázsiai hagyományban egybefolyik, a görög mítoszban pedig egyesül a két lény: a lázadó maga a tökéletes ember, az androgün. De minden hagyományon átüt valami emberfölötti nagyságra, hatalomra való emlékezés; s ez a roppant hatalom vele arányos gonoszságba süllyedt, és megrontotta a világ kozmikus rendjét.

Alapszövegül a Bibliát vehetjük: "Megsokasodván az emberek, és lányaik születvén, látták az Istennek fiai az emberek lányait, hogy szépek, és vőnek maguknak feleségeket mind azok közül, akiket megkedvelének (...) Erőszakos emberek [hatalmas hősök] pedig valának akkor a Földön. Tudniillik, miután Istennek fiai bémenének az emberek leányaihoz, és ezek fiákat szülének nekik, azok közül támadának a hatalmas, régtől fogva elhíresedett férjfiakhoz hasonlók [hősök]. Látván tehát az Isten, hogy felette nagy az emberek gonoszsága a Földön, és szívüknek gondolatja szünet nélkül csak rosszra törekedik, megbáná, hogy embert teremtett a Földön, és belső szívbéli fájdalmat érze. Annak okáért monda: eltörlöm az embert, kit termetek, a Föld színéről, éspedig az emberrel együtt a barmokat is, a csúszó-mászó állatokat és az égi madarakat, mert bánom, hogy teremtem őket. (...) A Föld pedig romlott vala Isten előtt, és megtelek a Föld erőszakossággal. Tekinte azért Isten a Földre, és íme, meg vala romolva, mert minden test megrontotta vala az ő útját a Földön. [Tehát nemcsak az ember.] Monda azért Isten Noénak: Minden testnek [minden élőnek] vége elérkezett előttem, mivelhogy a Föld erőszakossággal telt meg általuk; és íme, elvesztem őket egybe." – Világos, hogy nem csupán az ember, hanem az egész természet, minden élő megromlásáról szól a könyv, azért veszti el őket az Isten az emberrel "egybe". De mi volt a bűn? A Biblia erőszakról, gonoszságról, hamisságról beszél; Henóch könyve valamivel többet mond, de pontos feleletet ő sem ad:

"Amikor az emberek nemzedékei megsokasodtak, azokban az időkben az embereknek szépséges és bűbájos leányaik születtek. Az angyalok, az Ég fiai pedig látták, hogy szépek és megkívánták őket, és azt mondták egymásnak: menjünk, és az emberek leányai közül válasszunk magunknak asszonyokat és hozzunk velük világra gyermekeket.

Azázél pedig, aki valamennyiük feje volt, így szólt: félek, nem szabad kedveteket lelni ilyesmiben, s végül nekem kell majd e nagy bűnért megfizetnem. – ők azonban mindnyájan felelének: mi mind megesküszünk és egymást átok terhe alatt kötelezzük, hogy ezt a szándékunkat nem adjuk föl, hanem igenis végbevisszük. – És mindnyájan megesküdtek, és egymással átok terhe alatt szövetkeztek.

Valamennyiüknek feje pedig Azázél volt, a vezetők pedig Aratnak, Kimbra, Sammané, Daniéi, Arodros, Somiéi, loméi, Chochariél, Jechezkél, Batriél, Sathiél, Atrél, Tamiél, Barakiél, Anantha, Oóniól, Ramiél, Aseal, Rákiéi és Túriéi. Ezek és a többiek velük együtt mind leszálltak Hermón hegyére, és vőnek maguknak asszonyokat, és mindegyik választott a maga számára, és meglátogatták őket, és egyesültek velük. Megtanították őket a varázsszerekre, és megmutatták, miképpen kell növényeket és gyökereket szedni.

Az asszonyok pedig teherbe estek, és hatalmas óriásokat szültek, kiknek magassága a háromezer könyököt is meghaladta. S ezek az embereknek minden vagyonát felfalták, amíg már senki sem tudott mit enni. Ekkor az óriások megharagudtak, és elkezdték az embereket enni. És elkezdtek vetkezni a madarakkal és az állatokkal és a csúszó-mászókkal és a halakkal, és felfalták egymás húsát, egymás vérét pedig megitták. A Föld pedig e törvénytelenség láttán jajveszékelni kezdett.

Azázél pedig megtanította az embereket kardot és kést, pajzsot és vértet készíteni, és megmutatta nekik az érceket és az ércből való munkát és karkötőt és ékszert és a mesterséget, hogyan kell a szemeket festeni, miképpen kell a szemöldököt kirajzolni, és megmutatta a ritkánál ritkább és drágánál drágább köveket és festékeket és cserére alkalmas dolgokat.

A Földön pedig nagy és szörnyű istentelenség terjedt el, és az emberek lealacsonyodtak és útjaikon mint az eszeveszettek tévelyegtek. Azázél a lázadókat, Armoros a varázsszavak tudósait, Rákiéi a csillaglátókat, Chochiél a rejtett jeleket, Sadiél csillagjóslást, Seriéi a Hold tudományát tanította. Az emberek pedig egyre pusztultak és kiáltoztak, és hangjuk az Égig hatolt.

Michaél, Úriél, Rafaél és Gábriél akkor az Égből letekintettek a Földre, és látták a sok vért, amit a Földön kiontottak, és az igazságtalanságot, amit a Földön elkövettek. És akkor így szóltak egymáshoz: a meggyalázott Föld jajkiáltása hallatszik. Már elérte az Ég küszöbét. Az emberek lelkei panaszkodnak és azt mondják: miért nem ítél a Magasság Ura e szörnyűség fölött?

És akkor így szóltak a királyok királyához: Te vagy az urak Ura, az istenek Istene, a királyok Királya, uralmad kiterjed a világ minden nemzedékére, neved szent, és téged dicsér az örökkévaló idő. (...) Láttad, mit követett el Azázél, hogyan tanította a Földön az igazságtalanságot, és az őskorok titkát, amelynek otthona az Ég, hogyan árulta el. Hogyan fedte fel az embereknek a rejtélyeket ama Azázél, akinek hatalmat adtál, hogy társai fölött uralkodjék. És azok bementek az emberek leányaihoz a Földön, és náluk háltak, és magukat az asszonyokkal tisztátalanná tették, és őket a bűnökre megtanították. Az asszonyok pedig óriásokat szültek, és a Földet elárasztotta az erőszak. Most pedig a megöltek lelkei panaszkodnak és kiáltoznak, és hangjuk egészen az Ég küszöbéig hat, és sóhajtásuk felszáll s nem hallgat el, látva az erőszakot, ami a Földön történik. Te mindent tudsz, még mielőtt megtörténik, tudod ezt is, és hogy miért történik, és még azt sem mondod meg nekünk, hogy mit tegyünk értük?"

Isten ekkor elküldi az arkangyalokat a fellázadt "Felvigyázókhoz", hogy hirdessék ki előttük ítéletét. Noénak megüzeni, hogyan mentse meg magát és házanépét, az emberiség magvát, Henóchot pedig elragadtatásba ejti, s így közli vele parancsát.

"Még mielőtt ez történt, Henóchot elragadták, és az emberek közül senki sem tudta hová ragadták el, hol van, és mi történt vele. És minden cselekedete a Felvigyázókra és amaz időknek szentéletű embereire irányult. – És én, Henóch, az urak Urát, a királyok Királyát áldottam, s akkor íme egy hang szólalt meg, az angyalok hangja szólított engem, és így beszélt hozzám: – Henóch, igazság hirdetője, eredj, mondd meg az Ég Felvigyázóinak, kik a magas Eget és az örök, szent lakóhelyet elhagyták, és magukat asszonyokkal úgy szennyezték be, ahogy az emberek fiai teszik, asszonyokat vettek maguknak és a Földön romlásba süllyedtek.

Nem fognak békére és megbocsájtásra lelni. És mert örülnek gyermekeiknek, meg fogják látni ezeknek véres halálát, és gyermekeik vesztén jajveszékelni fognak. Könyörögni fognak, de sem könyörületben, sem békében nem lesz részük soha.

Henóch tehát hírül vitte mindezt az angyaloknak.

Aztán elmentem, és mindnyájukkal beszéltem. Azok pedig féltek, és rémület és rettegés fogta el őket. Megkértek tehát arra, hogy írjak nevükben könyörgő írást, hogy bocsánatban részesüljenek, és az írást vigyem el az Ég Urához. (...) Én pedig szellemük bűneiért és tetteikért és mindenért, amiről szó volt, a könyörgő írást megírtam, hogy ezzel számukra bocsánatot és kegyelmet nyerjek. Akkor aztán elmentem Dán földjére, és a Dán vize mellé leültem, Hermón nyugati oldalától Délre, és a könyörgő kérvényt hangosan felolvastam..." De Isten a kérést elutasította, és a kárhozat ítéletét megerősítette.

Bőven idéztük Henóchot, s látjuk, hogy könyve nem ad igazi kulcsot kezünkbe, ha az angyalok és az általuk elfajított emberiség vétkének titkát akarjuk felfedezni. Erőszakot, háborút, bujálkodást, csalást Káin óta mindig műveltek az emberek, s Henóch a terhükre ró minden tudományt, ami nélkül pedig a Paradicsomon kívül meg nem élhettek volna. Különösen kárhoztatja az írás tudományát, noha maga is bőven él vele. Vannak, akik azt mondják, azért nem értjük, mi volt ez a bűn, mert már nem tudjuk elkövetni; mások szerint ennek az emlékezetére hozták be a körülmetélkedést.

Itt álljunk meg egy percre. A körülmetélést magyarázó hagyományok is igen későiek már; viszont a tény, hogy a szokás az egész földgolyón az összes régi nép között dívik (ma kétszázmillióra teszik a körülmetéltek számát), s hogy például a sémita népek még a történeti időkben is kőkéssel végezték, ősidőkbe nyúló eredetére és egyetemességére vall. De értelmezése mindenütt s minden korban más, ezért fel sem soroljuk, csak a zsidókét említjük, mely szerint az Ábrahámmal kötött vérszerződés rítusa, a "szövetség jele" (Mózes, I. 17. 10-14.), vérszerződés rítusa az Úr és választott népe közt. Azonban mint ilyen, az Úr haragjának, bosszújának elhárítója is. A vér mágikus, démonűző ereje és szerepe a mitikus korokban általánosan ismert és gyakorolt. Az Egyiptomból menekülő zsidóknak az ajtók félfáját bárányvérrel kell bekenniük, hogy az Úr öldöklő angyala elkerülje házukat, s ne ölje meg az elsőszülötteket. Igen megvilágosító példával szolgál erre nézve Mózes fiának körülmetélése: "Történt pedig útközben, hogy egy szálláson megjelenek Mózesnek az Úr, és meg akará őtet ölni. [Mert elmulasztotta fia körülmetélését.] Azért haladék nélkül ragada Szefora [Mósze felesége] egy igen éles követ, és környülmetélé fiának előbőrét; azután illetvén Mózes lábait, mondta: Te az én vérjegyesem [vér-vőlegényem, vérszerződött társam] vagy. És megszűnék fenyegetésétől az Úr, miután mondotta vala Szefora: Vérjegyesem vagy a környülmetélésnek miatta." A körülményeket és a rítus természetét tekintve valószínű, hogy itt eredetileg nem maga az Úr akarja megtorolni Mószén fia körülmetélésének halogatását, hanem a bosszuló angyal, s ennek az öldöklő daimónnak a "lábait" (szemérem-részét) illeti Szefora a véres előbőrrel, hogy elhárítsa haragját. Ha tehát rejlik valami igaz a föltevésben, hogy Isten haragjának démonait, a bosszuló angyalokat a körülmetélés vér(!)-áldozatával békítette meg a vétkessé fajult ember, akkor ezen a nyomon tovább tapogatózhatunk az elhallgatott vagy elfelejtett nagy bűn természete felé.

Egy zsidó monda a következő hagyományt tartotta fenn. "Pőreségüket feltakarva jártak Káin ivadékai, s férfi-asszony olyan volt, mint a barom. Levetették ruháikat, a földre hajították, meztelenül mentek az utcára, piacra, s mindenfajta kurvaságot műveltek: a férfi anyjával vagy lányával párzott és testvérének asszonyával, nyíltan az utcán, és szívüknek minden indulata csak erre irányult. És az angyalok, akik lehullottak szent voltuk magasságából, látták Káin leányait, amint pőreségüket fölfedve járkáltak, és szemöldöküket kifestették ringyókhoz hasonlóan, és elcsábultak általuk, s asszonyokat vettek közülük. Ámde az angyalok lénye tűzláng, – ha emberek leányaival állnak össze, nem emésztik-e el ezeknek testét? Nem, mert miután lehullottak szent voltuk magasságából, erőre és alakra az emberekhez hasonlóvá lettek, és földi testbe öltöztek. Tőlük származtak aztán az óriások, és kezüket kinyújtották rablásra, fosztogatásra és vérontásra. Az óriások gyermekeket nemzettek, és úgy szaporodtak, mint a négylábú állatok; asszonyaik hatot is vetettek egyszerre."

Ha emlékszünk az arról mondottakra, hogy mint változott meg a bűnbeeséssel a paradicsomi ember és a természet kapcsolata, akkor megértjük az alábbi zsidó monda jelentését is: A vízözön idején ember és állat egyaránt eltévelyedett útjáról. Mind azt vette asszonyul, akit szépnek talált, s egymással cserélgették asszonyaikat. A kutya nőstényfarkassal állt össze, a ló szamár-kancával, a kakas pávatyúkkal, a szamár kígyóval, a kígyó madárral. Maga a föld is ringyólkodott ekkor. Búzamagot vetettek bele, és vadzabot termett; ez a gaz, mely ma is nő, a vízözön idejéből származik.

Valami végletes és egyetemes nemi elfajulás szele csapja meg az embert ezekből a hagyományokból akkor is, ha csupán emberek közötti promiszkuitásról van szó. De hogy kik-mik voltak mindennek az elfajulásnak kútfői: a bukott angyalok, e démoni lények és ivadékaik, az "óriások", sejteni is alig lehet. Micsoda harmadkori vérfertőzés titkát szellőzteti ez a felháborodás? Csak azt érezzük, hogy a felháborodók sem igen értik már az igazi okát. E különös démonok, "angyalok" megjelennek az ókori állatpederasztia egyik fészkén, Szodomában is, a város férfiai eszüket vesztik miattuk dühödt gerjedelmükben, s a vendéglátó Lótot meg akarják ölni. Az apostolok Szodoma bűnét mindenesetre az angyalokéval állítják párhuzamba. Péter írja: "Szodoma és Gomorra városait elhamvasztottá, végromlásnak kárhoztatta [Isten], például tevén azokra nézve, akik istentelenkedni fognak, és (...) megszabadította az igaz Lótot, aki az istenteleneknek fajtalanságban való forgolódása miatt elfáradt." Júdás apostol még világosabban szól: "Miképpen Szodoma és Gomorra és a körülöttük lévő városok is, melyek azokhoz [az angyalokhoz] hasonlóan paráználkodtak, és más test után [!] jártak, például vannak előttünk. (...) hasonlóképpen ezek is álomba merülvén a testet megfertőztetik."

A természetellenes elfajulás útján ettől csak egy lépés a magzat-ölés és az emberevés, amire már Henóch tesz célzást, és a háború, mely együtt jár vele. Ettőlfogva minden tudomány és képesség a bűnt szolgálja, s ezért találjuk meg ezek bő listáját mindenütt, nemcsak Henóchnál, hanem Baruchnál, az un. Jubileumok könyvében, losephus Flaviusnál és más népek mondáiban is. Az elfajulás, a piatóni hübrisz (mértéktelenség, elvetemültség) az atlanták bűne, ez az androgünöké is, kiknek "nagy és emberfölötti volt az erejük, érzékeik pedig elvetemültek" (Platón). Erről ír Saxo Grammaticus: "Az idők előtt háromféle emberfajta volt: szörnyű külsejű emberek, hatalmas testalkatúak, óriások, aztán nagyszellemű emberek éltek, akiknek megvolt a képességük az igazlátásra, a jóslásra. Aztán jöttek a közönséges emberek." A földgolyó túlsó felén szintén tud róluk a hagyomány, az azték Ixtlil Xochitl írja: "Mindenki egyetértőén állítja, hogy az óriás kinamék voltak az ország első lakói. Iszonyú szörnyetegek, undok bűnök művelői, rémületei minden népnek. De végre utolérte őket a sors, és miközben a természet megrendült, a tengerek kiléptek medrükből, és a hegyek tűzhányókká tornyosultak, az elkeseredett istenek megölték őket." A peruiak elmondták a spanyoloknak a tiahuanacoi romok történetét: ősidők előtt, amikor még nem volt Nap, hanem csak a Hold és a csillagok az Égen, óriások éltek Tiahuanacoban, a paloták és templomok építői. Ekkor próféta jött közéjük, és hirdette a Nap jövetelét. De az éjszaka fiai nem akartak tudni a Napról, és megkövezték a prófétát. A Nap azonban mégis feljött, s az istentelen nemzetséget sugárnyilaival megsemmisítette. A szoborkolosszusok ezeknek az óriásoknak a tetemei. – A monda másik változata szerint a Nap azért pusztította el az óriásokat, mert emberáldozatokkal fertőzték meg a Földet a fogyó Hold istennője, Ka-Ata-Killa tiszteletére. Hogy teljesebbé tegyük a példatárat, kiegészítjük egy természeti nép, az észak-amerikai pomoindiánok bűnbeesés-mítoszával; a mozzanatok azonossága bizonyára meglepő: Az emberek első fajtája szörnyű kegyetlenné lett, mert túlságos nagy hatalommal bírtak; repülni tudtak, kúszni tudtak. Elkezdtek vérfertőzést művelni. Marumda (ember alakú démon) mondta, hogy a nagy vizek reájuk fognak jönni, és elpusztítanak minden embert. Meg is történt ezen a módon. Csak néhány család élte túl az özönvizet.

 

*

 

(Az elfajult világ.) – Összegezzünk. Arról szóltunk az imént, hogy a földkorszakok változásaikor nemcsak a földgolyó arca, tergerei-szárazai, nemcsak az élet formái, állat- és növényfajtái változnak meg, hanem mintegy a "szelleme", a morális légköre is. Világbíró hatalmas fajták, nekünk idegenszerű lények, állatok, növények hányadának el, dőlnek pusztulásba, de nem csupán fizikailag, hanem magukkal víve mindazt, amit mi "Tudásnak, bűnnek, erénynek" nevezünk. Bármi légyen az ember származása körül az igazság, tény, hogy tud ezekről a letűnt világokról, s átélte, magában hordja szellemi-erkölcsi, azaz metafizikai jelentésüket. Emlékei arról tanúskodnak, hogy az utolsó nagy földkorszak egy emberfölötti arányú hanyatlás, elfajulás bűnével terhelten pusztult el a vízözön kataklizmáiban. Milyen lények voltak e bűnök szülői és elterjesztői, nem tudjuk megmondani, de a bűn gyökerét, mivoltát fölismerhetjük: a legnagyobb, amit földi lény elkövethet: a természet ellen való bűn, a vér bűne. Minden lénynek fizikailag is megvan a maga kiszabott helye a természetben, megvannak életének törvényei, melyeknek áthágásával nemcsak magát és fajtáját dönti romlásba, hanem megbontja a természet egyetemes rendjét is. Ezt pedig a természet nem tűri el, kérlelhetetlenül megtorolja. A mitikus szemléletben, amely a teljes ember teljes szemlélete, a természet fölött Isten alakja és törvénye áll, az ő fogalmazása szerint tehát az istentelenség egyenlő a természet elleni bűnnel és minden eltévelyedéssel, amely az élet törvényeinek útjáról letér.

Ne sajnáljuk a fáradságot, és vegyük újból sorra őket, mert éppen a fogalmazás egyöntetűsége a meglepő, s így a jelentés is csak egy lehet. "A Föld pedig romlott vala Isten előtt. (...) Minden test [azaz minden élőlény] megrontotta az ő útját a Földön." (Biblia.) – Az angyalok "mind asszonyokat vettek maguknak és megtanították őket a varázs -szerekre. (...) Az asszonyok pedig teherbe estek, és hatalmas óriásokat szültek. (...) Az óriások elkezdték az embereket enni. És elkezdtek vetkezni a madarakkal és az állatokkal és a csúszómászókkal és a halakkal, és felfalták egymás húsát, egymás vérét pedig megitták. (...) A Földön nagy és szörnyű istentelenség terjedt el, és az emberek lealacsonyodtak, és útjaikon mint az eszeveszettek tévelyegtek." (Henóch.) – "Férfi-asszony olyan volt, mint a barom. (...) mindenfajta ringyólkodást művelt (...) szívüknek minden indulata erre irányult." "A vízözön idején ember és állat egyformán eltévelyedett útjáról (...) Maga a Föld is ringyólkodott." (Zsidó mondák.) – "Istenteleneknek fajtalanságban való forgolódása" miatt veszett el Szodoma. (Péter apostol.) – "Szodoma és Gomorra (...) [az angyalokhoz] hasonlóan paráználkodtak, és más test után jártak." (Júdás apostol.) – Az atlanták bűne a "mértéktelenség" (hübrisz), az androgünök "érzékei elvetemültek". (Platón.) – A vízözön idejében "óriások éltek, iszonyú szörnyetegek, undok bűnök művelői." (Ixtlil-Xochitl, azték történetíró.) – "Az éj fiai, a Hold gyermekei emberevéssel megfertőzték a Földet." (Perui monda.) – Túl nagy hatalommal bírtak, fertőzést műveltek. (Indián mítosz.)

A fajtalanság, a vér bűne lett úrrá a Földön, minden förtelem, amit az élő lény a maga és a "más testével" elkövethet – a pederasztiától a magzatölésig és az emberevésig – egyetemessé, kultusszá lett a népek hagyományai szerint. A vér bűne ellen védelmet s alóla feloldást csak a vér mágikus áldozata nyújthat, s ez valószínűvé teszi, hogy a körülmetélkedés általános rítusa egyidős és egy-gyökerű az egyetemes elfajulás hagyományaival. A valószínűséget növeli a tény, hogy a circumcisiót ma is sok népnél, régente pedig a legtöbbnél a serdülés után, a nemi érettség beálltakor hajtják és hajtották végre, sőt nem egy helyen közvetlenül a házasság előtt, azaz – a velejáró vallási paranccsal megsúlyosbítva – biztosítják a természetes, egészséges nemi életet.

Mindez pedig abba a korba nyúlik vissza, amikor a földi élet formarendje óriási változásokon ment át, s e változást a vízözön gyűjtőneve alá foglalt katasztrófa-sorozat okozta és kísérte, vagyis a harmadkor és negyedkor fordulójára. A szörnyeteg hüllők idejét a jégkorok ínsége, a Holdpusztulás borzalmai, emezt pedig a szelíd holdtalan kor és az emlősök uralma váltja föl. És e válság idejébe, úgy látszik, a földi élet dekadenciáját, egyetemes elfajulását kell képzelnünk. S ha nyilván igaz, amit Hermann Klaatsch mond, hogy "az élet sokkal gazdagabb lehetőségekben, semhogy az elmélet követni bírná", akkor igaz a tétel visszája is: az elfajulás módjai, különösen egy bomló korban, szintén kiszámíthatatlanok. Ennek az eszmének s a lesújtó hagyományoknak hatása alatt fölrémlenek előttünk egy szörnyű bomlottság kísérteti látomásai, amikor minden emberfölötti arányú volt, hatalmas képességek szültek oly bűnöket, amik megingatták a természet rendjét, s maga a Föld is Teremtője ellen fordult. Fölrémlenek a sárkányok lidérc-alakjai, a homlokszemű, nagykoponyájú varázsló emberek, keveréklények és istenállatok ijesztő csordái, a förtelmek és csodák orgiái, fantasztikus bujálkodás, magzatölés, emberevés, vérivás, öldöklés, háború, fegyverek ördögi találmányai, varázsszerek, kendőzés, cifrálkodás és mind a tudás, amit a paradicsomi ember nem ismert, ami a tudás fájának gyümölcsében érlelődött, s amelytől Isten az embert eltiltotta, mert meghaladta mértékét: a fekete mágia. Valóban emberfölötti tudomány és bűn, mert az egyetemes, a természeti élet törvényeit rontja meg; ezért hozzák a bukott angyalok, a lázadás démonai. "Cultura daemonum", – mondja Commodianus, a keresztény író, két szóba sűrítve az eltévelyedés egész világát. S így most már használni tudjuk a kulcsot, melyet Henóch könyve végül a kezünkbe ad: "Szentek voltatok, – üzeni Isten a rossz angyaloknak – szellemek, az örök élet részesei (...), az Ég birodalmában laktatok, de minden titkot mégsem ismertek, csak az átkozott tudásról tudtok, s ez volt, amit az asszonyoknak elmondtatok [a Földre hoztatok]. (...) Mondd meg nekik; nincsen számukra béke!"

Így veszett el végképp a Paradicsom s a lélek isteni békéje, mely után azóta szakadatlanul és öntudatlanul sóvárog az emberiség.

 

Tartalom

Következő