Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

 

A RÉGI EMBER ÉS A RÉGI ISTEN

 

Tartalom

Következő

AZ ŐS KERESÉSE

 

 

A hagyományok, melyek az embert eredendőleg egy szellemi világ részesévé, földi képviselőjévé teszik meg, nemcsak a természetrajzi valóságot és a mai tudományos tapasztalást fedik, hanem egyúttal az emberi nem legrégibb és legsajátabb örökségének is látszanak. Állítjuk tehát, hogy az ember evvel a tudattal vagy sejtelemmel született, ez emelte ki az állati létből. Mind a sok szerszám, gép, technikai tudás és társadalmi intézmény, ami oly roppant fölényt biztosít számára, valóban csak állati fölény, anyagi hatalom, s be kell látnunk, hogy némely növény- és állatfajta megelőzte, és nem egy ponton fölötte áll. Az ember technikai fejlődésének állandó diadalútja, s viszont, magasrendű társas szövetkezéseinek állandó kudarca egyképpen nem ok, hanem következmény, éppen embervoltának terméke, a posteriori.

De mivel bizonyítsuk, hogy az ember a lélek birtokosának született, hogy hagyományai egyidősek vele? Hogy "ős"-ember nem volt, hogy a kezdeti állapot nem jelentett fél- vagy egész-állati vadságot? Hogy csak "régi" ember volt, gyermekkorát élő, de már úgy is teljes ember? Hol és hogyan találjuk meg ezt a csodálatos gyermeket, az egész ismert mindenségben egyedülálló valakit, Ég és Föld újszülött fiát, isteni és állati keveréklényt? Testi valója eltűnt, szinte nyomtalanul, itt-ott kiveti a fold néhány csontszilánkját, térben tízezer mérföld, időben százezer, talán millió év távolában egymástól. Kezdetleges, őstípusú testalkatra vallanak, de alig archaikusabbra, mint mai csontozatunk, s épp ez a megőrzött kezdetlegesség teszi kétségtelenné, hogy egy magasabbrendű pszichikum szolgálatába állította, különben erősebb, egyoldalúbb állattá fejlődött volna ő is, mint társai, vagy pedig alulmarad a létharcban, és eltűnik. Első romlékony szerszámai elvesztek, hulladékdombjainak, tűzhelyeinek, sírjainak maradványai elárulják, hogyan ölte s ette meg zsákmányát, hogyan tengette testi életét, de nem mondhatják meg, hogyan és mire ösztökélték lelki impulzusai.

 

*

 

(Módszerek és elméletek.) – A régi ember elmerült az idő éjszakájában, lénye fantommá vált. Három úton közelíthetünk feléje, de anélkül, hogy megragadhatnék, s az utolsó lépést csak következtetések és képzeletünk segítségével tehetjük meg de esse ad posse. Az egyik út a néptudományé, az etnológiáé: ha vannak érintetlen, természeti állapotban élő népek, analógiául szolgálhatnak. A másik a régészeté: a tárgyi emlékeket, maradványokat vizsgálja, s tanúskodásaikat rendszerezi. A harmadik a szellemi emlékeket, hagyományokat vallatja: a meséket, mondákat, mítoszokat s a kideríthető egykori rítusokat.

Az első utat az úgynevezett kultúrtörténeti iskola tette járhatóvá a század elején (Fritz Graebner, Wilhelm Schmidt, Wilhelm Koppers), mert amit addig etnológia címén műveltek, nem volt tudomány. Kétségtelen, hogy az iskola működése korszakot teremtett, és az sem vitás, hogy megdöntötte a múlt századi kulturális fejlődéselmélet uralmát. A biológiai fejlődéselméletnek volt dokumentatív alapja, ha hiányos és félreértett is: az ember és az állat testi rokonsága. A kulturális fejlődéselmélet erre támaszkodott, s íróasztalon szerkesztett teóriái számára keresett utólag bizonyítékokat a természeti népek életében. Eleve igazoltnak vélte, hogyha az ember testileg állati sorban kezdte, szellemileg és erkölcsileg is csak fokonként emelkedhetett magasabbra. Evégből megkonstruálta az állati ősember képét, sőt – az elmélet iránti puszta rokonszenvből – nem egyszer az állati szint alá helyezte. Noha tudjuk például, hogy a család állati eredetű, mert nélküle az utódok fölnevelése (a magasabb rendűeknél) lehetetlen, a teoretikusok kijelentették, hogy az ember kezdetben a család intézményét nem ismerte; minden szabály, higiénia és erkölcs nélkül, teljes nemi keveredésben, promiszkuitásban élt, senki sem tudta ki kinek apja-anyja, fia-lánya, testvére, sőt még arra sem jött rá, hogy a gyermek a férfi és a nő egyesüléséből származik. Ilyen módon összeverődött "hordákban" (magyarul csordákban) kóborolt ősünk, egy-egy öreg hím zsarnoki uralma alatt, állandó irtó és támadó háborúkat viselve a többi csorda ellen. A tulajdonról fogalma sem volt, az egyén legfeljebb néhány magakészítette szerszámot vallhatott sajátjának, egyébként az "őskommunizmus" virágzott. Minthogy az Ég dörgött és villámlott, viharos szelek fújtak, áradások, földrengések támadtak, az éjszaka rémekkel volt tele, mindezeket természetfölötti erők, szellemek, istenek művének vélte, s rendkívül félt tőlük (holott az állat nem fél ezektől); a tárgyaknak pedig általában lelket és varázserőt tulajdonított. A kérdésre, honnan vette e fogalmakat, nem kapunk feleletet, elég annyit, hogy így született meg a vallás.

A kultúrtörténeti iskola ellenkezőképpen járt el: nem tűrt és nem tűr apriori tételt, hanem legelőször roppant mennyiségű anyagot gyűjtött össze a világ minden tájáról, aztán rendszerezte a legjellegzetesebb sajátságok alapján, végül levonta az eredményeket. A következőkben az iskola fejének, Wilhelm Schmidtnek összefoglalásait ismertetjük. Lényegükben a mai tudományos közvéleményt tükrözik (mármint a haladóét), de még e lényeget is csupán három fő pontra sűrítjük: a családi és társadalmi erkölcs és a vallás kérdésére. De hadd idézzük előbb néhány tudománytörténeti visszapillantását. "A progresszív evolucionizmus arra törekedett, hogy az emberiség kezdeteit a lehető legalacsonyabban állónak mutassa, s ezáltal dicsőséges magasra fejlődését az élet minden területén annál ragyogóbbnak tüntethesse föl. Tulajdonképpen minden a káosszal vagy a semmivel kezdődött; így az emberi társadalom területén a nemi kapcsolatok tökéletes szabályozatlanságával, s ez legfőként a szokások és az erkölcsök terén volt érvényes. A kezdet itt állítólag a teljes erkölcstelenség állapota volt, s aztán mindenfelől iszonyú bizonyítékokat sorakoztattak fel a Föld legkülönbözőbb népeinek köréből. E bizonyítékok mennyisége lesújtónak látszott, csakhogy a legcsekélyebb módszeres vizsgálódás sem előzte meg az egyes népek etnológiai korát illetően, amelyekből a bizonyítékok származtak, hogy vajon csakugyan a legrégibb vagy akár magas etnológiai korú népek voltak-e, vagy pedig közép-, ifjabb vagy éppen legifjabb korúak, amely esetben az adalékok természetesen híjával voltak a bizonyító erőnek az emberiség kezdetkorára nézve. Ezeknek a hivatkozásoknak pontos kritikai vizsgálata tényleg kimutatta, hogy csaknem mind a középső vagy újabb időből származik, s eképpen nem lehetnek a progresszív evolucionizmus támasztékai."

A vallástörténet fő kérdése, az ősmonoteizmus körüli vitákról ezt írja Schmidt: "Vizsgálódásaim után a régi evolúciós elméletek egyike sem tartható többé. Ezek szerint az egyetlen legfőbb istenség hite és tisztelete többrendbeli alsóbb lény hitéből nőtt ki végtelenül hosszú idők folyamán. Mindezek az elméletek nem iparkodtak bizonyítékaik etnológiai korát megállapítani, hanem egyszerűen minden alsóbbrendűt régibbnek és minden magasabbrendűt újabbnak jelentettek ki a piori. Ez áll azokra a természetmitológiai elméletekre, amelyeket a régi indoeurópaiak, egyiptomiak és sémiták politeisztikus vallásairól állítottak fel; áll Auguste Comte teóriájára, amelyben a fétisek tiszteletét tette meg a vallás kezdetének; nem kevésbé áll a monizmus elméletére, mely szerint Herbert Spencer, mások által gyűjtött anyagot is felhasználva, a vallást az ősök kultuszából vezette le. Edward B. Tylornak gondosabban és nagyobb etnológiai szakismeretekkel felépített elmélete: az animizmus sem mentesül ettől az ítélettől, tudniillik a vallást a természeti szellemek hitéből keletkezteti; végül ezt a sorsot osztja a mágizmusnak több szerző által hirdetett elmélete is; szerintük a vallás a mágiából eredt, vagy pedig a vallás és a mágia oldatlan keverékéből vált ki.

Mindezeknek az evolucionista elméleteknek középponti tétele volt, hogy Legfőbb Lények vagy Főistenek a primitív népeknél nem lehetségesek, hanem csak tízezerévek fejlődésének eredményeiként születhettek meg. Ezt a tételt már 1897-ben megingatta a neves skót kutató, Andrew Láng The Making of Religion [A vallás kialakulása] című munkájában, ahol nyomatékosan utalt a cáfolhatatlan főistenek egész sorára a legprimitívebb népeknél. De az élénk vita, mely kezdetben e kiváló tanítvány »kihullása« körül támadt, – a mester, Tylor, maga hallgatásba burkolózott, – mindjobban elcsendesült; ezt elősegítette, hogy A. Láng nem jutott el a hatékony történeti módszer alkalmazásához, s végül a veszély fenyegetett, hogy hallgatás fogja elborítani ezt az »epizódot«. De ugyanebben az évtizedben a kultúrtörténeti módszer már teljesen megérlelődött, s evvel az eszközzel sokkal szélesebb alapon, több kilátással a sikerre lehetett a feladatnak nekivágni.

A feladat: hosszú időn át majdnem egyedül helytállni az ellenfél túlerejével szemben, persze nem volt könnyű. De már 1926-ban módom volt a kutatók egész sorára hivatkozni a vallástörténet, az etnológia, a lélektan minden területéről, kik egy-egy Legfelsőbb Lény meglétét már a legrégibb népeknél is elismerték; a számuk azóta mindegyre nő." -Valóban a kutatók túlnyomó többségének véleményét fejezte ki K. Meuli (1945), midőn Wilhelm Schmidt széles körű munkásságának tulajdonította, hogy a vallástörténet e döntő kérdése, az ősmonoteizmus, többé nem vitatható: "A bizonyítékok nyomasztó tömege nem ad helyet többé a kételynek; a fogalom valóban ősrégi, s ha gyakran húzódozva is, de bele kell törődnünk, hogy az istenhit kialakulásáról szóló, látszólag jól megalapozott elméleteket feladjuk, vagy legalább is felülvizsgáljuk."

 

*

 

(Őskultúrák.) – Az iskola természetesen nem szorítkozik a természeti népek erkölcsi és vallási életének vizsgálatára, hanem felkutatja életüknek minden redőjét, számbavéve a környezet, az éghajlat viszonyait s a más népekkel való érintkezés esetleges kölcsönhatásait. Módszereinek ismertetése nem fér ide, csupán a végeredményt adhatjuk: az ergológia (tárgyi néprajz), a gazdálkodás, a társadalom, az erkölcs, a vallás, a nyelv, a költészet, a művészet vizsgálata alapján kultúrköröket állapít meg, s ezeket a kezdetlegesség és az érintetlenség mértéke szerint etnológiai időrendbe vagy sorrendbe osztja. A legrégibb kultúrkörök önként két fő csoportra tagolódnak; az első, a legarchaikusabb a vadászó-gyűjtögető fok: az őskultúrák; a második ebből nőtt ki: a halmozó és termelő fok, vagyis a primer kultúrák köre. Minket természetesen csak az őskultúrák érdekelnek, s még itt is mellőzzük a "visszaeső" népeket, azokat, melyek történetük, vándorlásaik során kedvezőtlen körülmények közé jutva, alacsonyabb körbe szálltak alá.

Az őskultúrák köre földrajzilag így tagolható:

1. A középponti őskultúra: az Óvilág egyenlítői övezetében, az ázsiai és afrikai pigmeusokat, az ázsiai pigmoidokat foglalja magába; ezek kétségkívül történetileg is kapcsolatban álltak egykor egymással. (Schmidt nem veszi számításba Óceánia és Brazília gyér pigmoid maradványait, bizonyára kellő mennyiségű és hitelességű anyag híján.)

2. Az északi őskultúra: Északkelet-Ázsia legszélsőbb peremén élő népek, hozzájuk véve a maidu-csoportot Északközép-Kaliforniában s az ó-korjákokat, és a most Észak-Amerikában élő rénszarvas-eszkimókat. Ez a kultúrkör történetileg biztos kapcsolatban áll a következővel.

3. Az észak-amerikai őskultúrkor: idetartozik a juki- és maidu-csoport Északközép-Kaliforniában és az ó-algonkin-csoport; ezek földrajzilag is érintkeztek egymással.

4. A déli őskultúrák: Afrika, Amerika és Ausztrália legdélibb területein. E három kultúra közt nem állt fenn történeti érintkezés. Az ó-busmanok dél-afrikai ősműveltsége inkább az afrikai pigmeusok centrális őskultúrájával hozható történeti kapcsolatba. A tűzföldiek délamerikai őskultúrája történetileg az észak-amerikaihoz csatolható. A harmadikról, a kurnai-kulinok délkelet-ausztráliai ősműveltségéről csak annyit sejthetünk, hogy kezdeti kiinduló helye valamely történetelőtti délkelet-ázsiai öskultúra lehetett.

Így osztja be W. Schmidt a legősibb kultúrköröket. Szerintünk a déli peremkultúrák története és viszonya egymáshoz még nem tisztázott, de ez csak részletkérdés. Fontosabb, hogy a felsorolt ősműveltségek lényege azonos, és még fontosabb a következő megszorítás; ha a legrégibb életformákat keressük, csak azokat a népeket szabad mintának vagy ősanalógiának vennünk, amelyek kezdettől fogva s ma is kedvező körülmények közt élnek, viszonylag könnyen tartják fenn magukat, és lehetőleg szabadon fejthetik ki testi-lelki képességeiket. Schmidtnek teljességgel igaza van abban, hogy "bizonyosan nem szegényes, szűkös vidékek voltak, ahol az őskultúra emberei eleinte és később is, hosszú időkön át éltek. Számuk kicsi volt még, s a Föld oly mérhetetlenül tágas és széles; így szabadon választhattak, s nem kellett táplálékban szegény vidékekkel megelégedniük, elegendő termékeny és szép föld állt rendelkezésükre."

Így ismét kihullanak a rostából a Kalahári-sivatagba szorított busmanok, a rénszarvas-eszkimók, a tűzföldi indiánok. Az ősi állapotok képét ma már csak az északközép-kaliforniai ősnépeknél, az észak-amerikai tavak partjain élő ó-algonkinoknál vagy Afrika és Ázsia pigmeusainál kereshetjük. Ezekkel az óvatos megszorításokkal a kutatás valóban eléri, hogy a Földön fölfedezhető legkezdetibb életformák kerülnek a górcsöve alá. Mi még e szűk határokon belül is csupán az erkölcs és a vallás kérdéseit vizsgáljuk, minthogy ezek teszik a legfőbb különbséget ember és állat között.

Ami az életmód archaikusságát illeti, mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a pigmeus népek egytől-egyig a fa- azaz bambuszkorszakban élnek, s a kő megdolgozását nem ismerik. A többiek már átléptek a kő-korszakba, de a legfontosabb szerszám, a nyeles balta használatáig nem jutottak el, és műveltségüknek még mindig igen nagy részét teszi ki a fa-használat (fakorszak), sarki vidékeken a csont-használat (csontkorszak). (Zárójelben: ez a példa jól szemlélteti, miért viseltetünk egyénileg ellenszenvvel a régi – egyben máig tartó – ókultúrák "korszakokra" osztása iránt.) Az anyagok használata az emberiség történetében nem korszakot jelent, hanem állapotot, műveltségi fokot: fa-, kő-, bronz- stb. műveltség. Eme helyzet azonban jelentős következményekkel terhes. Ha például a pigmeus népeket egy természeti katasztrófa elsöpörné a föld színéről, életüknek, műveltségüknek néhány csonton kívül semmi nyoma sem maradna. S mert föl kell tennünk, hogy az emberiség eleinte csakugyan valaminő fakorszakban élt, sőt szerintünk minden bizonnyal volt egy szerszámtalan kora is, a régi ember nyomait régen eltüntette maga a múlt idő, a sok százezer év, még katasztrófa sem kellett hozzá. Az etnológia mindazáltal egynek és azonosnak tekinti a mai őskultúrákat a régi ember kezdetkori műveltségével; de be kell látnunk, hogy nemigen tehet egyebet, s hogy egy fontos mozzanat is támogatja magatartását. A mai megjelölt ősnépek környezete, életkörülményei nagyjából azonosnak vehetők a régi emberével, mintegy stagnálnak talán az ember megjelenése óta, klíma, flóra, fauna lényegében ugyanaz, s így jogosnak látszik a föltevés, hogy stagnál az életmód is. (Ezt a föltevést persze még vizsgálat alá kell vetnünk, mert a szigorú kritikát nem állja meg.) Kétségtelen azonban, hogy e népek életmódja ismereteink szerint a lehető legarchaikusabb.

 

*

 

(Erkölcs.) – Lássuk tehát az archaikus erkölcsöket, legelőször a családét. Az evolucionisták e tekintetben alig győzték halmozni a szörnyűségeket, viszont a tüzetesebb kutatás egyre-másra halmozta a meglepetéseket. Az első az a megállapítás volt, hogy a fiatal férfi és lány teljesen szabadon választja házastársát, hajlam, vonzódás szerint, sőt szerelem alapján. Ez a szabadság a későbbi, "fejlettebb" kultúrákban úgyszólván megsemmisül.

A második meglepetés az volt, hogy a nemi érintkezés a házasság előtt nagyszámú ősnépnél tilos. (Afrikában: ituri, gabun pigmeusok; Ázsiában: szemang és batva pigmoidok; a sarkvidéki korjákok; Kaliforniában: a juki és maidu indiánok; algonkin-törzseknél: arapaho, csejenne, szelis indiánok; tűzföldiek és délkelet-ausztráliaiak.) A gabuni pigmeusok az esett lányt az erdőbe taszítják, s még bűntársával sem léphet házasságra; a batva pigmeusok szigetre teszik ki; a korjákoknál és a csejenne indiánoknál nem mehet férjhez. A juki indiánok a fiúkat avatáskor szigorúan intik, nehogy leányokkal érintkezzenek, ugyanígy a tűzföldiek és a kurnaik Délkelet-Ausztráliában. Néhány törzsnél enyhébb az erkölcsi szigor: a legényt kötelezik, hogy a teherbe ejtett leányt elvegye.

A harmadik meglepetés már Wilhelm Wundtot csodálkozásba ejtette: "Az emberi fejlődéstörténetben alig akad még egy felfedezés, amely annyira meglepően és meggyőzően rombolta volna le a székében elterjedt véleményeket, mint a primitív ember monogámiájának fölfedezése." (Völkerpsycbologie, 1900-1906.) Azóta persze a bizonyító anyag hatalmasan megnőtt. A monogámia, vagyis egyesházasság, egynejűség és férjhűség kivétel nélkül fennáll az andaman és bagielli pigmeusok-nál, a szemangok egy törzsénél, a busman-törzsek nagyrészénél, a kurnaiknál és kulinoknál Ausztráliában, a tűzföldieknél, a veddáknál és toaláknál Indiában. A többiek közt a poligámia általában ritka, és okul számít az első asszony meddősége is. Ugyanígy van a negrito-törzseknél, a batva és banbuti pigmeusoknál, a korjákoknál. Az indiánokról még hiányoznak a pontos adatok, a többség köztük is monogám. Mint Schmidt írja, a monogámia az őskultúrának eredendő, ősrégi intézménye, minthogy a teremtésmítoszokban a teremtő mindig csak egy ősszülő-párt teremt, férfit és nőt, s ezáltal maga vezeti be az egyes-házasságot. – De a szabad párválasztás is mintegy eleve ezt a formát szabja meg, mert felteszi és fenntartja a felek egyenjogúságát. A nő egyenjogúsága anyagi és erkölcsi javakra egyaránt kiterjed. A házasság a legtöbbször egész életre szól, a válás ritka, s rendesen utolsó fegyverként szerepel az egyik fél túlkapásai ellen; a hűtlenség, a házasságtörés pedig bűnténynek számít, régebben halállal büntették, manapság testi fenyítés, ostorozás vagy pénzbírság lépett a helyébe.

A házasság célja legelsősorban a termékenység, az utódok nemzése, mert az ösztön és a szülői örömök kielégítése mellett a családot is erősíti. Természetesen jól ismerik a nemi egyesülés, a fogamzás és születés szoros kapcsolatát. Ez az ismeret csak egyes "későbbi" népeknél mosódott el, így például az arandáknál az őskultusz túlhajtása következtében: a gyermeket az ősatyától származtatják, s a gyermek és az atya viszonyát igyekeznek eltakarni. Egyébként minden kutató kiemeli az ősnépecskék naiv és megható gyermekszeretetét, a nők vágyát minél több gyermek után. "Az anyaság az asszony legfőbb vágya, – írja Paul Schebesta a bambuti pigmeusokról – a gyermek a család célja. Minél több gyerek, annál jobb. Ez a pigmeusbölcsesség. (...) Férj és nő mindig újabb gyerek után vágyódik; de nemcsak ők, hanem a nemzetség is, melynek minden új gyermek erősödést és gazdagodást is jelent: ezért örömtáncokkal köszöntik." – A gabuni pigmeusok szintén örömtáncokat járnak ilyenkor, külön rítusok szerint, utána a csecsemőt arccal a Nap felé fordítják, és a főnök imát mond:

Neked, a Teremtőnek, Neked, a Hatalmasnak

Ajánlom fel ezt az új palántát, a régi fa új gyümölcsét.

Te vagy az Úr, mi vagyunk a gyermekek.

Neked, a Teremtőnek, Neked, a Hatalmasnak.

És büszkén teszi hozzá a főnök: "Mi nem vagyunk állatok, nem úgy születünk, mint az állatok. Mikor mi a világra jövünk, a Teremtő reánk tekint, és mi Reá tekintünk, arcunkkal Feléje fordulva."

A gyermekek neveléséről, helyzetéről ezek után aligha kell szólni, nem is részletezhetjük a leírásokat végletekig. Csak két mozzanatot emelünk ki. Az egyik, hogy a nevelésben nagy szerep jut a nagyszülőknek, minthogy jobban ráérnek és tapasztaltabbak: szabályszerű pedagógiai feladataik vannak. A gyakorlati oktatás persze inkább a szülőkre hárul. A másik fontos jelenség a gyermekek viszonylagos önállósága, sőt teljes vagyonjogi egyenlősége. A kutatók mind feljegyzik, hogyha múzeumaik számára gyűjtenek, az apa, az anya és a gyerek holmiját mindig a tulajdonostól kell megvenniök. A szülők természetesen parancsolnak gyermekeiknek, és ez az egyetlen parancs-hatalom, amit az őskultúra ismer. (A zsarnoki öreg hím a századvégi kispolgári biedermeyer-agyvelők szüleménye, az ideát aztán Freud egy egész kultúraelmélettel "túlkompenzálta".)

A család terjeszkedése exogámia útján történik, a házasulandó idegen és távol élő családból választ társat. A leány a férfi családjának tagja lesz, s az utódok szintén (patrilokális exogámia), de a rokoni viszonyt fenntartják, így jön létre a nagycsalád: az őskultúrák állama vagy társadalma. Ez tehát a szülőkből, a gyermekekből és a házas fiúk családjaiból áll, de egyes távolabbi vérrokonok is csatlakozhatnak hozzá (laza nagycsalád). Állati módra összeverődött csordának ("hordának") nyoma sem akad, sem pedig a magányos, időnként párzó vadembernek, ahogy az evolucionisták kigondolták. A nagycsaládi szervezet fő jelentősége abban áll, hogy nem csupán az egyes emberek, de az egyes kiscsaládok sem önállóak, függetlenek, hanem szoros kötelékben élnek egymással és egymásért, a szervezet pontosan megjelölt helyén. A másik fontos mozzanat, hogy a nagycsalád birtokolja a földtulajdont, a területet, amelyen él. A terület rendesen igen nagy, és gondosan kitűzött határai vannak; a nagycsalád szuverén úr rajta, országot, államot és társadalmat alkot egyszerre. A földbirtoklásnak ez a fajtája kétségkívül ősrégi, mert kivétel nélkül minden egyes őskultúrában élő népnél megvan. A saját területen belül az emberek természetesen kóborolnak, gyűjtögetnek, vadásznak (kisnomádság), mégpedig minden kiscsalád a maga számára, de szó sincsen teljesen szabad, határtalan vándorlásról. Sőt a saját területet sem aknázzák ki önkényesen, hanem igen célszerű, kímélő-gazdálkodást folytatnak, nem herdálják a vagyont, gondolnak a jövőre, az utódokra. A kiscsaládok másik kötöttsége abban áll, hogy a munkaképtelen öregeket (szülőket) eltartani kötelesek, s hogy a gyengék, betegek és sokgyermekes családok támogatásához hozzá kell járulniok.

"Az emberi család tehát, – írja Schmidt – kezdettől fogva úgy rendeződött el, hogy magába foglalta az államot, mindhárom alapelemével: i. szervezeténél fogva: nemcsak magamagának él, hanem más családokkal együtt, a nagycsalád kötelékében; 2. territóriumánál fogva, mert saját területének szuverén birtokosa; 3. minden egyes házasság által, s egyéb módokon is, az ilyen szuverén nagycsalád »államközi« kapcsolatba lép egy-egy másik, hasonlóképp szuverén nagycsaláddal. Vagyis megtaláljuk az államnak mindhárom lényeges jegyét: a kisebb csoportok nagyobb, közös egységét, a Föld egy részének szuverén birtoklását, és a szabad kapcsolódást más, hasonló képződményekhez."

Az állam vezetését illetően három-négyféle elrendezést találunk. Egyes népeknél egyáltalán nincsen főnök. Az andamán pigmeusok közt az egyénileg kiváló öregeknek nyomós szavuk van a közügyekben, a feleségüknek az asszonyoknál, ha méltónak bizonyul rá. De evvel a szereppel nem jár hatáskör, sem külön jog, szerzett tekintély eredménye csupán. – A népek egy másik csoportja ismeri a főnökség intézményét, de ez nem örökletes, sem élethosszig nem tart. – A harmadik csoportnál a főnöki állás nem örökölhető ugyan, de életfogytig szól, s betöltése választás útján történik. – Kivételt tesznek az afrikai ituri és bambuti pigmeusok; főnökeiket szigorúan és pontosan megszabott öregkori jog jelöli ki: mindig a legöregebb férfi a főnök, halála után a korban sorrakövetkező kapja a rangot, azaz náluk sincs szó öröklésről.

Sehol sem örökletes tehát, s ami több, nem jár vele parancsoló hatalom. Mai fogalmaink szerint gyönge főnökség ez: az öregúr a családfők közös tanácskozásait vezeti (ezeket sem mindenütt), s végrehajtja a határozatokat; véleménye persze sokat nyom a latban, de nem döntő. Szerep inkább, semmint hatalom, és mindig személyes, legkivált erkölcsi tulajdonságokból ered: okosság, barátságos kedély, önzetlenség, igazságérzék adnak rá jogcímet, aztán a komoly, megfontolt, hallgatag természet.

A nagycsalád s a terület szuverén birtoklása egy és azonos szervezetet jelent, egyik sem tartható fenn a másik nélkül: egy ősi, íratlan természetjog alapelve testesül meg benne, azaz aki megtagadná vagy ellene fordulna, az élet és a társadalom alapját borítaná fel. S minthogy az exogámia révén a nagycsaládok állandósított vérrokonsági kapcsolatban élnek egymással, az életforma erőszakos megtámadása: a háború szinte elképzelhetetlen közöttük. ,,A területi jog abszolút jog," – írja G. C. Wheeler az ausztráliaiakról, s ez az összes őskultúrában élő népre áll. Fegyvereik pusztán vadászszerszámok, védőfegyvereik: pajzs, páncélruha nincsenek. A "mindenki harca mindenki ellen" elmélete a legkevésbé órájuk illik minden népek és kultúrák között. A kérdésnek nagy irodalma van, mert a modern kutatókat roppantul érdekelte a tárgy: az állati eredet és a primitív vadság teóriáiba igen illett volna az állandó erőszak mint életforma s az emberi fenevad mint természetes ős. De a vita már eldőlt, nincs értelme, hogy részletezzük.

Az ősnépecskék természetesen ismerik a háborút, hiszen sorsuk a félreszorítás, az üldözés volt, mióta a többi nép más, "fejlettebb" kultúrákba emelkedett. De épp ezért legtöbb háborújuk kényszerű védekezés. Egymás közt, területért vívott, hódító háborút nem ismernek, minthogy a területi jog szent, – egyenesen isten rendelte el, vagy az ősatya szabta ki, esetleg egy későbbi kultúrhérosz vezette be. Viszont saját harcaik leggyakoribb oka meglepő, de nem különös: "cherchez la fémmé", magyarán szerelmi pörpatvar. De ha meggondoljuk, érthetővé teszi a monogám házasság intézménye (és az emberi természet). Könnyen megesik, hogy egy-egy kapósabb leány kezéért több ifjú verseng, s minthogy mindegyik csak egy asszonyt vihet haza, a szeretett leány becse megnő, s a többit nem kell magyarázni: ölre mennek érte. A másik ok szintén a monogámiából ered: a féltékenység; az emberi természet itt sem tagadja meg magát, azaz a házasfelek mindegyike félti egyetlen társát a csábító alkalmaktól. Paul Schebesta egyenesen megírja a törpe ituri asszonyokról, hogy rendkívül féltékeny természetűek.

Ennyit az állam, a társadalom ősi rendjéről. Mert valóban rend van itt, fegyelem és béke, s ugyanakkor kényszer alig, vezetés, hatalom úgyszólván semmi. Erkölcsi szempontból paradicsomi állapotok, aranykor. Holott az ősnépek erős szabadságszeretete és változékony, hullámzó vérmérséklete folytán ez éppen nem magától értetődő dolog. Mi a rejtély nyitja? Wilhelm Schmidt rámutat: "Ezen a ponton a legtöbb kutató szeme elsiklott egy hatalom felett, holott hatékony. Nem is láthatták, mert az oly sokáig uralmon levő evolucionista elméletek szerint e legrégibb népeknél egy erkölcsileg orientált Legfőbb Lény még korántsem volt lehetséges. A tényt, hogy fordítva, éppen ezek a népek hisznek és tisztelnek egy ilyen istenalakot, azóta mélyreható és széles körű kutatások szilárdan megállapították... Az őskultúra népeinek hite szerint ez a Legfőbb Lény mindjárt a teremtéskor megalapította a monogám házasságot s az egész társadalmi és erkölcsi rendet, mindentudása által őrködik magatartásán, bünteti áthágását, jutalmazza tiszteletét ezen és a másvilágon. Minderről a gyermekeket már a családban kioktatják, s az ifjúság tudatába mélyen belevésik, különösen a fiúk és leányok avatásakor. Nos, ez a Legfőbb Lény tartja kezében a csendes, de hatékony vezetést a főnöktelen népeknél is. Vezetését a közvélemény hallgatagon elismeri, és még parancsainak áthágásai sem teszik kétségessé, noha alkalmilag megesnek. Ő tehát az egyetlen hatalom, mely parancserőre tart igényt a nagycsalád fölött is, sőt az összes nagycsalád fölött, bármekkora legyen a számuk." Vagyis az egész emberiségen uralkodó hatalom.

Ha pedig igaz, hogy az emberiséggel együtt mindjárt a család is megszületett, akkor a második nemzedékkel létrejött az állam, és soha többé nem tűnt el, akármiféle formákat öltött később, így azonban megbukik minden elmélet, amely az állam keletkezését – békés vagy erőszakos úton – későbbre teszi. (Az államelmélet tulajdonképp külön tudományt produkált; a szabad megegyezés, a "társadalmi szerződés" tanának hirdetői: Hugó Grotius, Sámuel Pufendorf, Baruch Spinoza, Thomas Hobbes, John Locke, Dávid Hűmé, Ádám Smith, s a leghatásosabb Jean Jacques Rousseau; – az erőszakelmélet hívei: Ludvig Gumplowitz, Gustav Ratzenhofer, Franz Oppenheimer, Léon Duguit.)

Evvel elérkeztünk a valláshoz. Hely híján sajnos át kell ugornunk a nyelv, a költészet, a művészetek vonzó birodalmát, sőt a "kímélő gazdálkodás" roppant érdekes leírását is mellőznünk kell, holott a növények és az állatok vallási parancsból eredő kímélete híven mutatja, hogy az ősi kultúrember mennyire egy még a természettel.

Schmidt fejtegetéseit azonban kiegészítjük egy röpke megjegyzéssel: teljességgel érthetetlen, hogy tökéletes szabadságban élő eleink miért helyeztek maguk fölé egy parancsoló hatalmat, istent? Gyakorlati ésszel a dolog föl nem fogható, de rögtön megértjük, ha tudjuk, hogy lélekkel bírtak, azaz nemcsak külső érzékszervek útján közelítették meg a világot, az életet, hanem belső érzékeléssel is: fölfogták és átélték kettős, anyagi és szellemi természetét, mely az emberével rokon. Erről a belső érzékelésről az etnológia nem sokat beszél, azért még szót kell ejtenünk róla. Addig is térjünk vissza Schmidt megállapításaihoz.

 

*

 

(Egyistenbit.) – A törvények hozója a hívek számára nem látható, parancsai füllel nem hallhatók, mégis fölismerik akaratát és engedelmeskednek. E népek közül sok úgy hiszi, hogy mindentudása és mindenüttvalósága által mindig látja őket, még legtitkosabb gondolataikat is. Mindent ő nyújt az emberiségnek, de mindent meg is vonhat, ám főként a halál után ítél mindenkiről. Mert a másvilágot s a jók jutalmazását, a gonoszok büntetését e népek vallásai gyakran tisztábban és szilárdabban hirdetik, mint akár az ótestamentum.

A legrégibb korszakban az emberek lelkét még nem töltötte el annyi mindenféle jelenés, tünemény, aminők a későbbi természeti népekét sokszor oly rettentő hatalommal szállták meg. Náluk nem találkozunk a természet semmiféle megszemélyesítésével, sem a csillagmitológiák alakjaival. A tulajdonképpeni animisztikus szellemek vagy ismeretlenek, vagy csak gyenge nyomokban észlelhetők; e hit erősebb fejlődése később, az anyajogú növénytermesztők primérkultúrájában kezdődik Schmidt szerint. A kísértetektől, halottaktól nem félnek, sőt csontjaikat kedves emlékként hordozzák magukkal. Nem űznek semminő halottkultuszt a holtak "lecsendesítése" céljából. A megfigyelők egyetértőén írják, hogy össze sem hasonlíthatóan kevesebb varázsszerszámot, amulettet s effélét használnak, mint a környező népek.

Schmidt rendszeresen végigvizsgálta a sarkvidéki, észak- és dél-amerikai vallásokat, az afrikai és ázsiai pigmeusokét, valamint a délkelet-ausztráliai népekét; csupán az istenfogalom eredetéről írott munkája, anyaggyűjteménye kilenc kötetre, 7-8 ezer oldalra rúg; rendkívüli terjedelmű munkásságának egyik eredményeképpen leszögezi: [mindebből] "világosan látható, hogy ama legrégibb egyetemes vallás idejében, amelyet az egyes területekéből módszeresen kiemelhetünk, egy nagy uralkodó istenalak foglalta el az emberek vallásos gondolkodását, érzéseit, akaratát, tiszteletét és engedelmességét, úgyhogy itt valóságos egyisten-vallásról, vallásilag és erkölcsileg orientált monoteizmusról kell beszélnünk. A világosság kedvéért jelezzük: hogy valódi monoteizmusról szólhassunk, nem annyira a vallási melléklények csekély számán múlik, hanem azon, vajon a Legfőbb Lény teremtette-e őket, és nem csupán létüket, hanem feladatukat, működésüket is ő szabja meg, s tőle függők maradnak. Ha így áll a dolog, legyen a melléklények száma bármekkora, még mindig valódi marad a monoteizmus; ha pedig e jegyek egyike hiányzik vagy gyenge, ugyanolyan mértékben csökken a monoteista jelleg".

Ha azonban megkérdezzük e vallás híveit, minő alakú az istenük, zavarba esnek, s ezt felelik: nem ismerjük őt, nem láttuk; az ősatya, ki a Teremtővel érintkezett, kellett, hogy lássa, mi azonban nem láttuk, a mi szemünkben láthatatlan. – Ha szólítják vagy imádkoznak hozzá, az üres térbe beszélnek, de abban a meggyőződésben, hogy hallja és látja őket. Amikor magyarázni akarják, valami szellemi jelleget igyekeznek adni neki, szélhez, levegőhöz hasonlítják. Ennélfogva sohasem formálják képbe, szoborba, se drámai előadásban nem ábrázolják, kultusza mindig kép nélküli. Ezzel szemben régóta ismeretes és az őskultúrában elterjedt a hit, hogy a Legfőbb Lény formát ölt ugyan, de mindig csak rövid, futó időre, ám ez a forma nem veszélyezteti szellemiségét, sőt inkább éppen kifejezni akarja: tudniillik világos, fénylő, sőt tüzes alakú. Ez a hit oly jellegzetesen eleven az őskultúrnépek minden csoportjánál, hogy igen régi eredetűnek kell tekintenünk. (Sarkvidék, Észak-Amerika, ázsiai és afrikai pigmeusok, délkelet-ausztráliaiak, csupán a tűzföldieknél hiányzik.) Tegyük hozzá, hogy ez a fényképzet a misztikusoknak úgyszólván közös elemi élménye, az átszellemülés, révülés eksztázis gyakori tapasztalata: talán primer istenélménynek nevezhetjük. Vallásilag azonos szent János evangéliumának kezdő képével: [Istenben] "vala az élet, és az élet vala az emberek világossága, s a világosság a setétségben fénylik."

A Legfőbb Lény lakóhelye általában az Ég, de minthogy ugyanakkor mindenütt jelen van, a meghatározást nem lehet olyan szigorúan venni, mint például a későbbi pásztornépeknél. Annyi bizonyos, hogy a teremtés kezdetén az emberek közt a Földön időzött, gondoskodott minden szükségesről, bevezette a szent szertartásokat, nem egyet maga celebrált. Erre az időre több nép történetének legszebb, legboldogabb koraként emlékezik, sőt e hit a legmagasabb kultúrákban is eleven maradt, legfeljebb a Teremtő alakját egy-egy kultúrhérosz váltotta fel: Usziri, Fu-hi, Prométheusz stb. Kevésbé elterjedt a hit, hogy e korszaknak az ember valami bűne vetett véget. Sokhelyütt a Legfőbb Lény Kelettel van szoros kapcsolatban; mind az öt világrészben megtaláljuk e kapcsolat valamilyen formáját, s így igen régi képzetnek kell lennie. Az ázsiai pigmeusok, a kaliforniai indiánok, az ausztráliai viradjurik szerint isten a keleti Égben lakik, s odamegy, ha e világról távozik, ugyancsak a jó holtak lelkei is odaköltöznek. A sarkvidékiek, az algonkinok, a gabuni pigmeusok és az ausztráliai jualeaik a Legfőbb Lény néhány szertartását Keletnek fordulva végzik. Schmidt szerint ezt a hitet aligha lehet a Nap keltéből (naptiszteletből) származtatni, minthogy a Legfőbb Lénynek nincs solaris jellege, azonkívül ő maga is Keletre megy, azaz "tisztelője" e világtájnak. Talán abban az általános hitben van a gyökere, hogy Kelet az életnek és minden jónak eredő helye, mint ahogy Nyugat a halálé és minden rosszé.

A Legfőbb Lény neveit, egyéb tulajdonságait mellőznünk kell, noha sok mozzanatuk igen jellemző az őskultúrára. Kultuszának is csupán mindenütt feltalálható sajátosságait soroljuk fel, minthogy ezek közös eredetűek, s abból az időből kell származniuk, amikor az ősnépek még érintkeztek egymással. Ilyen az ima és az állati és növényi zsenge-áldozat (emberáldozat nincs). Istennek természetesen nincs szüksége ételre és italra, hiszen tőle származik, minden földi jóval együtt. De mert az állat és a növény tartja fenn az életet isten ajándékaképpen, az áldozat célja kérelem, hogy ajándékait folytonosan újítsa meg. Erre vall, hogy sokhelyt a legfőbb zsengeáldozatot a teremtés-ünnepekkel (misztériumokkal) kapcsolatban mutatják be. (Az áldozatra nézve különvéleményt jelentünk be; elfogadjuk, hogy az ősnépeknél ma ez a jelentése, de valójában a kozmikus szemléletből ered, a célja restitúció volt; erről a maga helyén bővebben szólunk.)

Kevésbé elterjedt az engesztelő saját-véráldozat, a test megsebzése és a kicsorduló vér felajánlása; csak a pigmeusok gyakorolják. Schmidt úgy véli, hogy voltaképp nem áldozat, mert az embervér az őskultúrában sohasem szolgál eledelül, hanem jelképes aktus: elismerése annak, hogy az ember bűnei miatt megérdemelte a halált. Ám ebben az esetben is engesztelő jellege van, minthogy a vér az élet nedve, hordozója, s így minden népnél és minden korban legfőbb szimbóluma is.

Nehezünkre esik, hogy nem ismertethetjük e népek avató szertartásait, noha a legtöbbrétűek s a legmélyebbek közé tartoznak, amiket szellemi-erkölcsi életükből ismerünk.

 

*

 

(Képzelt ősök.) – Vonzó és üdítő kép, amit a haladó néptudomány a kezdeti műveltségben élő emberről elénk mutat. A néhány vonás, amit idevehettünk, csak a vázlat vázlata, de ha kiegészítjük is mindavval, amit a végtelen gazdagságban összegyűlt anyag felkínál, a hatás akkor sem változik: szinte eszményt látunk, ilyenek szeretnénk lenni. De nyomban feltámad bennük egy másik érzés is, a kép túlságosan egyszerű, túlságosan józan, holott az ember nem egyszerű és nem józan lény. A kép minden vonása okmányolt és megbízható, de vajon teljes-e?

S kivált azonos-e az őssel, akinek fantomját keressük?

Az evolúcionistákhoz hasonlóan, a kultúrtörténeti módszer sem veti föl a kérdést, hogy a mai legarchaikusabb életforma lényegében híven tükrözi-e az ember kultúréletének kezdeti formáit? Minden fenntartás és minden megkülönböztetés nélkül őskultúráról, ősemberről beszél, noha összes dokumentuma a jelenidőből származik, s éppen a tapasztalat, az okmányoltság ad tételeinek hitelességet – a mára nézve. Ez a magatartás vizsgálatot és kritikát kíván. A környezet stagnálhat ugyan, az életmód maradhat technikailag kezdetleges, és az is igaz, hogy az ember sok dologban konzervatívságra, megőrzésre hajlik, de arra még nem volt példa, hogy szellemileg megállapodott, stagnált volna. Már csupán napi élete, munkája, a folytonosan megújuló törekvés, küzdelem, harc állandó tevékenységre kényszeríti képességeit. Megállás nincs, az ember halad, visszaesik, elöregszik, új erőre kap. Ha elképzeljük, hogy egy ős-nép tíz-százezer éven át megrögződött formák közt él, eredményül megint nem képzelhetünk mást, mint hogy életmódja hallatlanul gépies rutinná válik, s a fajta elspecializálódik, mint a termesz vagy a majom. És Schmidték eleven, roppant érzelmi mozgékonyságú, üde ősnépei éppen az ellenkezőre nyújtanak példát.

Bizonyos, hogy ők őrzik a legtöbb ősi örökséget, még többet is, mint amit a kutatók följegyeztek, de éppoly bizonyos, hogy sok javukat elvesztették már, s helyükben szereztek újakat. Lehetetlen föltennünk azt is, hogy elejétől fogva lényegében változatlan környezetben éltek. Jégkorok, vízözönök, katasztrófák érték a Földet, éghajlati, geológiai eltolódások mentek végbe rajta csupán a néhány százezer év alatt is, amit az etnológia számításba vesz, holott az ember régibb. A földgolyó egyetlen pontja sem maradt érintetlen, így nem maradhatott egyetlen lakója sem. A legrégibb népek környezete változott a legtöbbet, nekik kellett tehát a legtöbbet alkalmazkodniuk. Mit tudhatunk mi a harmadkori környezetekről, midőn az ember először nézett körül a világban? A geológia közöl egyet-mást a földrészek, tengerek eloszlásáról, a paleontológia az éghajlatról, a növény- és állatvilágról, de más dolog egy világot muzeálisán, üvegszekrényekben és főleg képzeletben rekonstruálni, s egészen más dolog benne élni. A mi ősünk pedig valóban benne élt, a szó legsúlyosabb értelme szerint, még csak körül sem nézett, hanem benne volt, része volt a természetnek, nem szakadt el tőle, noha sorsa, alkata eleve erre szánta.

A megfigyelők csodálattal, de szerfölött hézagosán emlegetik az ős-népek példátlan vadász-ügyességét, állat- és növénytani jártasságát, orvostudományát, tájékozódó képességét és minden egyéb érthetetlen "ösztönét", "érzékét", otthonosságát egy érintetlen őskörnyezetben, röviden: természetismeretét. S nem ötlik szemükbe, hogy ez a tudás nem csupán gyakorlati tényezője életmódjuknak, hanem tevékeny, alakító eleme szemléletüknek is a világról, életről, emberről és istenről. Nem szerzett ügyesség, hanem egy eleve bírt képesség-szervezet (komplexus) hasznosítása vagy inkább önkéntelen érvényesülése, a születéssel együtt nyert "tudás" a természet rendjéről, törvényeiről. A természet "értése", nem értelem, intelligencia szerint, hanem közvetlen élmény szerint; a külső és belső érzékelés egyszerre működő szervezete, mely egyazon úton, egyazon időtlen aktusban tárta és tárja föl előtte az állatok, a növények, a Föld, az Ég, az ember, az Isten "titkait", s vezette el az anyagi és szellemi, a testi és lelki, a földi és istent világ fölfogásához, vagyis az emberi szemlélethez, minthogy az ember két világ határán áll. ez a szemlélet homogén, egynemű, szerves és éppúgy szükséges a vad biztos elejtéséhez, mint annak a képzetnek a megalkotásához, hogy a Legfőbb Lény olykor fény alakjában jelenik meg.

A mi szemünkben ez a legnagyobb érték, amit az őskultúrában élő népek a kezdeti ember alkatából megőriztek, ha töredékeiben, egyre fogyó foszlányaiban is. Korántsem olyan egyszerű alkat volt ez, korántsem "józan", okos, racionális tudás a természet ismerete, mert a természet, a világ sem egyszerű, s éppen nem a nyárspolgári józan okosság szabályai szerint működik. Az ősnépek, különösen a pigmeusok a természet és a szellemvilág bonyodalmas titkaiban való jártasságuk miatt nagy tekintélynek örvendenek a szomszédos népeknél, pedig ezek sem Voltaire tanítványai. Noha maguk feltűnően kevés varázsszerrel élnek, a szomszédok hozzájuk járnak talizmánokért, igazmondásért, jóslatokért. S ha maguk kevés varázsszerrel élnek, nem azt jelenti-e, hogy ezek a hatásosak, hogy náluk a mágia még nem fajult kuruzslássá? Ha bűvszereikkel kereskedést űznek, az valóban polgári okosság: becsapják az együgyű szomszédokat, s gúnyolódnak rajtuk, ahogy föl is jegyezték. De ez a tudományuk selejtje, valamint az, hogy olykor művészkörutakra indulnak a néger falvakban, s ámulatra méltó mutatványokkal tesznek szert némi keresetre. A kóklerkedés mögött komoly valóság rejlik: az anyag, az erő, a szellem, a lélek olyan tulajdonságait ismerik, úgy tudnak bánni velük s olyan képességekkel rendelkeznek, hogy nem egy dologban a hindu jógik s a tibeti guruk is tanulhatnának tőlük.

Az ősnépek titka abban áll, hogy roppant koruk, minden tapasztalatuk és aggastyán-bölcsességük ellenére fiatalok tudnak maradni, megőrizték az élet szeretetét, nem oltottak bele idegen célokat, s igyekeznek hívek maradni a természet alapelvéhez, a harmóniához- A természet harmóniája nem jelent békét, hanem csak kiegyenlítődést, nem teremt boldogságot, de hozhat megnyugvást. A pigmeusok, ó-indiánok, ausztráliaiak nem élnek Paradicsomban, s ezt jól tudják. De tudják azt is, hogy ősük eredetileg benne élt. Vagyis tudják, hogy ők maguk már nem azonosak a régi emberrel.

 

*

 

(Korrekciók.) – E korrekciót, amit ily módon maguk a "legprimitívebb" népek ejtenek a róluk szóló tudományon, el kell fogadnunk. Tanúvallomásuk elsőrendűen hiteles, mert hiszen az etnológia is tőlük veszi, amit az ősemberről tudni vél, s logikus volna, ha megvizsgálná ezt a hallgatólagos állításukat. Hiteles a vallomásuk azért is, mert természet- és életismeretük mélyebb, mint a későbbi népeké, közéjük értve a mai tudósokat, mert jobban tudják, hol kell tapogatózni, s mert kifejezésmódjuk, jelképes beszédjük tömörebb. Végül és főként hiteles azért, mert az ember emlékezete hihetetlenül szívós, a makacsságig konzervatív, s noha formál, torzít, hullat és toldoz, a magot semmi kincsért sem veti ki magából. Márpedig jelenkori ősemberünk az egyetlen élő tanú, senki nem áll nála közelebb az emlékezet forrásához.

Sajnálatos azonban, hogy vallomása negatív: csupán annyit jelent ki, hogy az ősapa másmilyen volt, nem azonos az unokával. A különbséget abban állapíthatjuk meg, hogy az ős benn élt a természetben, az unoka kiszakadt belőle. De ő sem éli már gyermekkorát, s ha nem vehetjük a kezdeti ember hasonmásául, még kevésbé tehetjük a nála fiatalabbakkal. Általában a természeti népek a legöregebbek a földtekén, nekik van a legnagyobb múltjuk; a civilizált, "művelt" fajták hozzájuk képest serdületlen barbárok. A természeti ember mint "élő ős" és mint "primitív típus" egyaránt fikció. Ma kezdeti, primitív állapotban élő ember vagy nép nincsen; minden élő nép vagy törzs beláthatatlanul régi múlt élményeit hordozza magában és életmódjában. S itt már nem csupán Schmidték ősnépeire gondolunk, hanem általában a természeti népekre, s a civilizálatlan ókultúrákra. Ha egy mai természeti nép primitívnek mutatkozik (ilyen sok van), az rendesen a szenilis hanyatlás vagy a kegyetlen környezet, a nehéz létharc következménye, de semmiképp sem eredeti, friss, hiteles állapot. A második gyermekkorát élő, szenilis aggastyán nem csecsemő, a deklasszált ember viselkedése pedig nem jelenti az osztályt, amelyből lecsúszott. S a legtöbb primitívnek látszó, bel-tenyészetű törzs túljutott a virágkorán, elöregedett, dekadens, hanyatlásban él. Nem egy közülük úgyszólván valamely élettani, néprajzi és kulturális alekszandrinizmus tüneteit mutatja, s még a fiatalabbak: a négerek, indiánok, mongolok is a dédapa tapasztalt fölényével nézhetnek a kamasz árjákra. Az öregebb népek bonyolult hitvilága és szellemi élete, kidolgozott vallási rendszere kétségbeejti a kutatókat, mert a mi gondolkodásmódunk nem tud beleilleszkedni; mitológiájuk terjedelméhez és gazdagságához képest a modern, két-háromezeréves vallások liturgiája gyerekjáték. Társadalmi rendjük árnyalt és kínosan aprólékos összetettsége tanácstalanná tenné (és teszi) az amerikai demokrácia jámbor és együgyű polgárát. Művészetükről talán ne is szóljunk: Európa most kezdi hévvel utánozni, abban a hitben, hogy valami ősprimitívumra lelt, pedig az ellenkezője áll. (Konstrukcionális, expresszív ábrázolás, melynek csak az eszközei egyszerűek, lényege nem.) Az öreg természeti népek egy ponton állnak közel a régi emberhez: a természetérzékben s a társadalmi és erkölcsi harmóniát megteremtő képességében.

Ha a primitív ember néprajzi fikció, az ősember antropológiai fikciónak nevezhető. Mi a fajtánk múltját, alkatának és művelődésének történetét nem ismerjük; az a néhány koponya és néhányszáz kezdetkorinak vélt emlék, amely a földgolyó legkülönbözőbb sarkain véletlenül előkerült, ennek a mérhetetlen múltnak csak töredékeiről, pillanatairól adhat számot. Ha mai életünk színpadát a jövendő évtízezrek változásai és katasztrófái eltüntetnék a föld színéről, s a messze jövő régészei egy mai kamcsadálnak, busmannak, pampalakó indiónak hagyatékára bukkanna, vajon mit tudna meg a leletekből a föld vagy a tenger mélyére süllyedt Párizsnak, New Yorknak emberéről és műveltségéről? Mit mond nekünk Carnac Ménec Egyiptomról, pedig körülbelül egy-időben élt vele? – Ama régi kultúrák virágzása idején, amelyek területe azóta mindenestül elpusztult, a perifériákon "fa"- meg "kőkorszakokban" élt az ember, és abban él ma is a magasműveltségű vidékek peremén. Az i92O-as években Borneo közepén egy vadonatúj, érintetlen ős-népet fedeztek fel. Az ősember itt él a tőszomszédságunkban, a kőkor-szak millió év óta tart, noha közben az emberi élet számtalan formája és korszaka alakult ki, hatolt magasra és tűnt el a semmiben, és velük a népek, melyek megteremtették. A Titícaca lakója templomokat emelt, amikor a Neander-völgy erdeiben egy torzalakú törpe bolyongott, s a két méter felé haladó nordikus európai emberrel egyidőben él ma a trópusok száz pigmeus-fajtája.

 

A RÉGI EMBER

 

 

Végső ismeretforrásul megmaradnak számunkra a hagyományok. Magvukban kétségkívül idősebbek, mint a legrégibb csontmaradékok és használati tárgyak, mert forrásuk abban az időben buggyant fel, amikor az ember az állattal és az istennel találkozott, társaságukban élt, és először ébredt tudatára embervoltának. Első emlékei erről a találkozásról számolnak be, erre az időre mutatnak, – de visszamutatnak már, az ember tehát régibb, mint legrégibb emlékei. Ennélfogva arra kell törekednünk, hogy az elferdült és megcsonkult emlékekből kihámozzuk ama kép vonásait, amelyet az ember eredetileg a világról és magáról alkotott. Ez tehát valóban hagyományszerű, formájában képes: rege, monda, mint a "mythos" szó jelentése mutatja (beszéd, szó). De megszületése pillanatában is hagyomány már, s előzménye, amelyből született, a rítus, A rítus viszont kettős: lehet jel-cselekmény és lehet jel-kép, azaz szertartás és szimbólum alkotása, használata. Mindezek összege és rendszere alakítja ki a mitikus világképet. Kihüvelyezéséhez az antropológia és az etnológia, a néprajz és a régészet segédeszközül annyiban használható, amennyiben eredményei beilleszthetők a képbe. Mert a hagyomány, a mítosz a valóság eredeti mintája, megzilált formájában is dokumentum, – az egzakt tudománynak hozzá kell igazodnia. Koponyacsontból lelket, kőbaltából szemléletet, mai emberből régi embert rekonstruálni nem lehet. Nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból.

A régi ember lélekalkatának megismeréséhez fő forrásaink tehát a hagyományok, közéjük számítva a régi rítusokat is. S ezek minden változások ellenére azt mutatják, hogy az ő ábécéje más volt, mint a miénk, másképpen olvasta ki a dolgok jelentését, és élményét, tudását más módszerekkel rögzítette meg. Ha szemlélete és kifejezésmódja a miénkhez hasonló lett volna, akkor olyan magyarázatokat, regéket és jelképrendszereket, röviden: kultúrákat teremt, amiket mi is nyomban felfoghatunk, közvetlenül átélhetünk, ahogyan ő tette valaha. Mi többé-kevésbé megértjük a görög, az egyiptomi, a babiloni, az indus, a kínai, az indián kultúrát, de már ezeknek a megközelítése is nagy és főként újszerű szellemi munkát kíván tőlünk. Ha azonban a régi, igazi mítoszteremtő pszichét megérteni akarjuk, akkor ki kell lépnünk egész szellemi berendezésünkből, tér-idő-ok világából, félre kell tennünk az értelem egyedül hatékonynak tartott eszközeit, lemondanunk a megszokott fogalmazás kényelméről.

Tehát: a régi ember nem "olvasott ki" semmit a világ jelenségeiből, egyszerűen azért, mert nem az olvasó, a vizsgálódó magatartásával állott vele szemben; sőt – s itt fordul ellenkező oldalára a kétféle magatartás tengelye – egyáltalán nem állt "szemben" a világgal, a természettel, hanem egy és azonos volt vele. Nem is "természetközelségben" élt, mint a tudomány terminológiája mondja, hanem benne a természetben, kozmikus kapcsolatok közepette. Mi már elszakítottuk a kapcsolatot a természet törvényeivel, külön technikai és fogalmi világot alkottunk magunknak, amelyben tudatosan felhasználjuk, módosítjuk vagy elvetjük az általunk ismert törvényeket, – s ez a tudatosság jelzi az elszakadás tényét: mindenképpen föléjük kerekedni igyekszünk. Nem a tárgya vagyunk már a természeti eseményeknek és folyamatoknak, hanem – ismereteink, akaratunk és képességeink határáig – irányítói. Ahogyan azonban ma sem ismerjük s lényegükben nem tudjuk irányítani például azokat a folyamatokat, amelyek szervezetünket építik, vagyis ezeknek csak tárgyai vagyunk, – ugyanúgy tárgya volt a természet összes törvényének a régi ember, viszont teljesebben, eszközök nélkül, közvetlenül birtokolta őket, ismerte őket, és alkalmazkodott hozzájuk.

 

*

 

(A kozmikus élmény.) – ősünk az istenek és a teremtmények közvetlen társaságában élt, hitt bennük, s ugyanúgy bírta, magában hordozta közös életük princípiumát, mint ahogyan a maga életét birtokolta. Isteneit ott tartotta házi tűzhelyén, belevonta őket mindennapi életének legkisebb mozzanataiba is, ahogyan együtt élt érthetetlen, paradicsomi tudás által megszelídített állataival. Ha a közös élet elvének ezt az élményét tagadjuk, semmit sem értünk meg az első ember magatartásából; az emberré levésnek valóban ez a kezdete, princípiuma, mint a latin szó eredeti jelentése mondja. Kozmikus élménynek nevezzük, mert tényleg magában foglalja a mindenséget, kozmikus szabású, önmagához hasonló, homomorf, nincs benne semmi antropomorfia. A tudat felszíne alatt születik meg, s hogy kifejezése miért válik először rítussá, azaz szertartás-szerűvé, azután mitikussá, azaz regeszerűvé, annak okait a következőkben kereshetjük:

1. Az eszmei felfogás "ösztöne", a transzcendens érzék, a tapasztalati okkereséstől és a racionális magyarázattól való idegenkedés; ebben is kozmosz-szerű, homomorf, mert amint láttuk, a kozmosz sem okszerű, sem racionális, hanem rítusok (törvények) és képek vagy regék (természeti jelenségek) által fejezi ki magát, közvetlenül, minden magyarázat nélkül.

2. Minthogy a rítusokat, a képeket és a regéket a természet, a kozmosz nyújtja, az élmény kifejezése is törvényszerűen homomorf, azaz rítus-szerű és mitikus lesz; a legszellemibb természetű, érzékelhetetlen élmény is természeti képet ölt magára, ez azonban nem szimbólum vagy allegória, hanem a tárgy megmutatása.

3. A nyelv, a pszichének alkotása lévén, alkalmatlan volt az elvont előadásra, sőt eredeténél fogva velejében képszerű, tárgyias ma is. Magunkon tapasztalhatjuk, hogy mélyebb élményeinknek, elvontabb eszméinknek, a valónkat átjáró, névtelen (!) érzéseknek, lelki életünk döntő eseményeinek mily nehéz hű, pontos fogalmi kifejezést adni; rögtön a képhez menekülünk, s a képes beszédet szebbnek, igazabbnak érezzük. Ezért ünnepeljük a költőket, a kifejezés művészeit, a szó mágusait, s ezért újítjuk szakadatlan fáradozással a nyelvet. Szavaink ma sem tudnak "lelkieket lelkiekhez szabni" (Szent Pál).

A mítoszok a Kozmosz, a természet nyelvén szólnak tehát, de ugyanakkor mindig az anyagfölöttit, az eszmeit is ábrázolják, a téren, időn és okon kívüli valóságot, az elvont lényeget, a metafizikumot. A régi ember egy szellemtől áthatott világról bírt élményt, amelynek birtokába a belső látás juttatta el. Az élménynek tehát az intuíció volt az egyetemes, az értelmi munkát mellőző "módszere", törvénye, s ez tette képessé a régi embert arra, hogy látszólag mesés képekben, játékos regékben a mindenség életének olyan igazságait, rejtett titkait, távoli eseményeit ragadja meg, melyeket nem tapasztalhatott, s amelyeknek földerítésében a tudomány csak cammogva bírja követni. Mert a régi tudást, a belső látást elvesztettük, tekintetünk elfordult a szellem fizikán túli régióitól, s csak az érzékletes, felületi, okokkal kinyomozható világ maradt számunkra felfogható, melyet érzékeink szűk körébe zárt értelmünk teljesen emberszabásúvá alakított át. Ezt a világot már nem járják át az egyetemes élet áramai, nem tartja össze a Kozmosz harmóniája.

Az ősélmény természete kizárja, hogy az ember az érzéki tapasztalás útján jutott légyen hozzá, s hogy fogalmi elemzéssel tagolja szét mítoszokká és mitológiákká. Ahogyan befogadó, ismeretszerző képessége másmilyen volt: nem tagolt, nem fogalmi, hanem élményszerű, azaz tagolatlan, szintetikus, – akként az élmény kifejezése sem lehetett fogalmi, okkereső és tagolt, hanem szintetikus, vagyis drámai, rítus-szerű. Az élménybe kétségtelenül belejátszott az érzelem, amit Frobenius meg-ragadottságnak nevez, mások beleérzésnek, intuíciónak, teremtő képzeletnek, s amelyet mi egyszerűen lélekállapotnak fogunk hívni, mert az állapotszerűség a leglényegesebb mozzanata. A lélekállapot mint érzés szüli a cselekvés ösztönét, azaz a drámát, a rítust, s ez juttat el a képszerű kifejezéshez. Itt lép fel a képzelet (még mindig) szintetikus működése, s ez az oka, hogy a mítosz mindig alakokat rajzol, képeket ír le, mesét mond, regéket – hitregéket – ad elő.

(Rítus és rege.) – De ez már későbbi fok; a kozmikus élmény és végrehajtása, megismétlése, vagyis a rítus az alaptény. Ahogyan a szimbólumnak "szentségi", azaz varázsló ereje van, ugyanúgy a szertartás is velejében mindig varázsoló tevékenység, mert hatékony kíván lenni, nem "üres, ceremónia". (Nevezhetnek misztériumnak is, mert "titok".) Az élmény ábrázolása (kép!) már kezdete a tagolásnak, s kérdés, hogy a kifejezés (az ábrázolás) szükségérzete együtt támadt-e magával az élménnyel? Nyilvánvaló, hogy a kép közlésének célja elsősorban és velejében a rögzítés, a fennmaradás biztosítása; szerepe mágikus. Erre nézve sok példát sorolhatunk fel. Ha az abesszíniai asszony termékenységét biztosítani vagy erősíteni akarja, belefekszik a sarjadó vetésbe. Ez azt jelenti, hogy a magvetés, a csírázás, a sarjadás és gyümölcsérés nagy természeti folyamatáról élménye van, s arról is, hogy ennek a folyamatnak a törvényei a növény, az állat, az ember világában közösek. Élményének cselekvéssel, rítussal ad kifejezést, aktiválja, azaz egyrészt magát igyekszik minél teljesebben alávetni a törvény uralmának, másrészt megidézi, magára varázsolja a természeti erőt. Mindezt nem természettudományosán vagy iskolásán "tudja", csak annyit tud, hogy így kell tennie.

A törvény maga a mítoszok világában majd istennek hívatik, s nyerhet külön, egyéni nevet is; ezen a fokon a törvény istenné emelése még nem történt meg, s ugyanezért a képszerű kifejezés (a mítosz, a regealkotás) is elmaradt; legalább is a kutató nem jegyezte föl, tud-e ilyesmiről az etióp asszony. A lényeg az, hogy a cselekvéshez az összetett termékenység-élmény s nem a tagolt okkeresés útján jutott el, különben megelégedett volna a természetes nemi aktussal, vagy élettani módszerekhez folyamodik (párcsere, izgatószerek). Ám lehet, hogy megteszi ezt is, a kettő összefér, s ősidők óta gyakorlatban van. Hasonló rítus csíráját találjuk a Kalevalában, ahol a leány bogyót eszik, s teherbe esik tőle; a magyar népszokások közt is megvolt a nők termékenyítő mag-evése s az, hogy a leányok mag-nevet kaptak. Viszont összetettebb forma a másik etiópiai rítus, hogy esküvőkor a tisztelt ősatya koponyájára búzamagokat tesznek, elébe vezetik az új asszonyt, s megetetik vele; s teljesen egyértelmű mindevvel az a szokás, hogy a gyermek születésekor fát ültetnek el.

Másutt természetesen már megtaláljuk a termékenység-istent és képes ábrázolását. A Démétér-mítosz például szintén reávall, hogy a görögöknek vagy azoknak, akiktől a mítoszt átvették, hasonló élményük volt a sarjadás folyamatáról, s ezt a folyamatot egyszerűen és összesítőén Demeternek (-földanyának, Démétérnek-szülőanyának) nevezték el, istenné tették és mítoszt "költöttek" róla. Hogy a természeti jelenség élményét aztán a termékenység testi jegyeivel ellátott asszony képében fejezték ki, az sem logikai következtetés eredménye, hanem a képalakulás egyik törvényéé: az ember világában a nő a termékenység effektív végrehajtója, s teste a törvény formai kifejezője (antropomorf képalkotás). De Demeter alakja (képe, szobra) sem szimbólum még, hanem csak éppoly érzékletes megjelölése az élménynek, mint a beszédben a Demeter szó. – A harmadik fok, midőn ugyanez a termékenység-élmény mitológiává és vallássá tagolódik, amit a sumer Dumuzi-mítosz folytatásaiban, a babiloni Tammuz-, a szíriai Attis-, a görög Adonisz-kultuszban láthatunk teljes tételrendszerének, liturgiájának pompájában, s oly hatalmas méretű és társadalomrendező középponti cselekménnyel, mint a királyölés rítusa.

Ha tagolásról, képalkotásról beszélünk, mindenképpen óvatosnak kell lennünk. A fenti, példa céljából kiemelt mozzanatok csak alkatrészei, szemei egy sűrűfonású hálózatnak, az élmény belső szervezetének. A jelképes rítusok kellékei vagy tárgyai: a bogyó, az ősatya koponyája, az elültetett fa vagy valamely istenállat, medve, oroszlán tiszteletére végzett áldozat, szertartás, avagy Demeter "fogalma", mind csupán alkalmi megnyilatkozásai annak a belső meglátásnak, érzékelésnek, amellyel az ember a kozmikus egységet átélte. A sarjadás, "a" Demeter jelentése tehát egy magasabb rend, törvény, hatalom megérzésével párosult benne, a kettő azonosult. De nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy ezek a folyamatok időn kívüliek, az elemi élmény szintetikus. Mai értelmű szóhasználatunk szerint úgy mondhatnók, hogy az átélő, a megragadott ember "fogalmai összefolytak". A fogalom ismét rossz szó, mert nem fogalmakban gondolkozott, sőt nem is gondolkozott, hanem bensőleg érzékelt. Az állandósított kultusz révén aztán az élmény kiléphet szintetikus időtlenségéből, s a rítusok liturgiává fejlődése, a jelképrendszerek gazdagodása, a mitológiák kilombosodása nem is egyéb, mint az élmény időbelivé, történetivé válása.

Másfelől természetes, hogy mind a rítus, mind pedig a kép vagy alak használata nem puszta élménykifejezés, hanem egyúttal hatékony varázslat is. A természetmágiában élő ember bennük ragadja meg és hozza működésbe a természet erőit. Szó sincsen nála a sokat említett játékösztönről; költői és művészi célok teljesen ismeretlenek előtte, e két fogalomról tudomással sem bír, s ha megmagyaráznók neki, értelmetleneknek találná őket. Ezért oly megrendítőek számunkra legrégibb alkotásai: isten és ember, lélek és természet elemi és mélyenjáró szintézisét sugározzák magukból, s egy oly világ üzenetét hozzák, amelyben a mindenség megdöbbentő harmóniája ihlette az ember életét, s avatta folytonos szertartássá. De sajnos, kevés ilyen emlék maradt reánk, s nem is minden nép jutott el a vallásos alkotóképesség ősforrásaihoz. A kánaáni anyaistennőt egy dorong ábrázolta. A Vesta-szüzek egy ormótlan fatuskót őriztek: Róma legrégibb istenét; viszont a legtöbb maradvány már esztétizáló korok művészi terméke, Babilonban még tisztelték az ősrégi kétnemű szerelem-istenséget, a szakállas Istárt, a görög Aphrodité az istenit már elvesztette, csak szépséges női akt, s mi a harmatos, utolérhetetlen testi bájt tiszteljük vagy inkább élvezzük benne; a kétségkívül vallásos Michelangelo Krisztus-szobra sem több pompás férfitestnél, s jellemző, hogy a művész teljes nuditásban faragta ki, az ágyékkendő utólagos pótlás rajta.

Hogy a vallások rituáléja, liturgiája úgyszólván kozmikus szimbólumok sorozatából áll, talán nem kell bizonyítani. Az áldozatok rendje, mint például az iráni tűzkultuszról írja Ernst Diez, egyúttal a világrendet is kifejezte. Korántsem puszta papi tevékenység volt az istenség megnyerése vagy vezeklés céljából, hanem hatalmas és egyetemes ünnepség az egész világ számára, szó szerint. Résztvettek benne az istenek, az ősök, a néptörzs nemzetségekre és családokra osztottan. Közös lakomát tartottak és mimikus táncot adtak elő, amely szintén a világrendet "mutatta be". Az ételeket szent tűzön sütötték-főzték, és a részegítő, isteni homa-italt megszabott rítus szerint itták. Az áldozati oltár egyben a törzs szent tűzhelye volt és a jogrend jelképe. "Világrend, ünneprend, és jogrend ugyanaz." (S látni fogjuk, hogy mindez a Paradicsomra való emlékezés, visszavágyódás szülötte.) – Természetes, hogy a házi tűzhelyen lobogó láng is szent volt, s a ház, a család alapításakor ünnepélyes szertartások közt gyújtották meg. Ugyanilyen szabályokat írt elő a brahmanizmus. Indiában a családatya ősi rítus szerint naponta négyszeres áldozatot mutatott be: az összes istennek, az ősöknek és házi szellemeknek (manes), a nemzet hőseinek, s végül a vendégeknek és a segítségre szorulóknak.

Ezek a példák mutatják, hogy az áldozat, vagyis a rítus általában nem puszta ceremónia, hanem államot-életet fenntartó cselekedet, azaz Kozmosz-utánzás, törvény-ismétlés. Az indusoknál az áldozóhely neve rta volt, vagyis rend, a szó alakja és jelentése azonos a perzsa arta/nmal és a latin ritusszal. Az indusok szerint a rituális áldozatok, a beléjük foglalt "valósággal, renddel és aszkézissel" együtt nemcsak a társadalmi szerveződéseket támasztják alá, hanem magát a Földet is. De a rítus egyúttal szimbólum. Olümpiodorosz írja, hogy a Világ egy nagy szimbólum, mert láthatatlan valóságot tár elénk érzékelhető formában. És Plutarkhosz: ,,A magasabbrendű dolgok között titkos kapcsolatok állnak fenn, s ezekről nem ítélhetünk, hacsaknem a tapasztalás, a hagyományok és az emberek közmegegyezése által." Ezek összege a rítus. Li-ki, a kínai bölcs tapasztalat alapján beszél: "Az államok összeomlása, a családok bomlása és az egyesek pusztulása mindig olyasvalami, amit a rítusok abbahagyása előz meg... Ezek [a rítusok] alkotják a csatornákat, amiken az Ég útjait elérjük."

De hogyan jutunk el az égi utakra, hogyan szerzünk tudomást a másvilági rendről? A misztikus halál és feltámadás által. A hős meghal, felmegy az égbe, istenné dicsőül, majd visszatér, tanít, közli az isteni tudást az emberiséggel. Ezt a cselekményt ismétli az istenölés, az istenáldozat rítusa. Az egyiptomi hagyomány szerint Usziri nemcsak a templomépítés szent szabályait (a Kozmosz rendjét) tanította, hanem a rítusokat is megszabta (a rend életre keltésének szabályait). Az áldozati szertartások istene lett, minthogy az istenek közül elsőnek ő szenvedte el a feláldoztatást, és megtapasztalta a "halált", ö hatolt be először az ismeretlen "másik országba", midőn Szét megölte és feldarabolta, így jutott a halál által a nagy titok és az új élet birtokába. Ebbe avatta be az égi és a földi lényeket rítusaival, megmutatta, mint lehetnek istenné és istenivé. Fia, Hor és a többi ivadéka készen kapta tőle a "hasznos rítusokat" (khu), melyek nem egyebek, mint az Usziri-misztérium megismétlései. Ez a királyavatás szertartása is. Hor és a fáraó az áldozat elvégzésével istenné-istenivé lesznek, ám egyúttal mindig újra feltámasztják, újra "formálják" Uszirit, és "megújítják" isteni erejét. Ezért mondja a szertartás szövege: "Hor, aki az Atyát formálja", és "Az élet adója, az, aki a rítus által az isteni életet létrehozza, királyilag, mint a Nap." II. Ramósze mondja királlyá avatásakor, a feliratok szerint: "Én vagyok a Fiú, aki Atyja fejét formálja, aki nemzi azt, ki őt nemzette." A szertartás ama részét, midőn a fáraó belépett az áldozat helyére, paduaitnak nevezték, – a másvilágba, az Égbe való tényleges belépést duaitnak: a rítusban Ég és Föld kapcsolódik. – A Rig-védában Usziri párja Jama király, a Naphoz (Szúrja) és a Tűzhöz (Agni) hasonlítják; eljutott a "tengerhez", elsőnek ismerte meg a másvilágot, és tanította a hozzávezető utat; a halandók közül ő "halt meg" először, "az első volt, ki számukra megtalálta az utat, amelytől eltérnünk nem szabad." A rítusok útját. A Tao (= út) jelképes elnevezés, Richárd Wilhelm, a legkiválóbb európai szinológus a Tao-t Sinn-nel fordítja (a dolgok értelme, jelentése), a Te-t Leben-nel (megvalósulásnak, gyakorlatnak mondhatnók, illetve megvalósító képességnek). Egyébként Alfréd Jeremiás utal rá, hogy keleten a vallás neve gyakran út vagy – tegyük hozzá – e fogalom valamilyen változata; Li-ki, a kínai bölcs, csatornának nevezi, Babilonban "az istenek útja"; az ő akaratuk szabja ki "az emberek útját"; Egyiptomban Belépés, a buddhizmusban Kis és Nagy Szekér, a keresztény misztikában a hármas: tisztító – megvilágosító – egyesítő út; Giulio Evola szerint az antik pontifex-hídverő-szóban, a főpap címében is benn rejlett a jelképes értelem: azaz út, csatorna, szekér, belépés, híd a tökéletesség, az igazulás, az üdvözülés felé. Jézusnál: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet." Weöres Sándor egyik könyvének címe: A teljesség felé, – a szó egyéni útját jelenti, célja – szavai szerint – azonosulás az evidenciával. – Angolban = életmód = way = út.

Michelangelót említettük, s a kitérés csak látszólagos volt. A vallásos ihlet teremtő ereje a középkorban hal ki az európai leiekből s vele a művészetből; csak néhány költőben fakad fel időnként az ősi forrás. Viszont az őskorok alkotásaiból éppen a teremtő munka művészi tudatossága hiányzik, s a szertartás kényszere vagy a mágikus szemlélet, a varázsló szándék szüli őket mint az élet minden tevékenységét, így a rítus és a rítusok minden hagyományos szövege, valamint minden kép az ősélményben "felismert" elemi, helyesebben isteni erőket jeleníti meg, és tartja működésben; nem puszta visszaemlékezés vagy gépies másolás, nem jel(ző)-kép, hanem hatékony cselekedet, éppúgy, mint a mai vallások áldozati cselekményei és a szentségek vétele. A régi ember egész élete állandó szertartás és tevékeny áldozat volt, s a mai vallások nagy részében a régi, teljes áldozat-szövevénynek csak ez az egy – igaz, hogy középponti – cselekménye maradt fenn. De az ősi jelképek mind ilyen állandósított tevékenységek: a tárgyat, amelyre a régi ember a napkeresztet rárajzolja vagy faragja, illetve ennek a birtokosát a Napisten védelmezni fogja, aki az életfát tiszteli, részesül a halhatatlanságban, a hullámzó víz "szent" képe a vízáradás vagy az eső áldását vonzza a vetésekre, a búzamezőbe rejtett "mennykő" (kőbalta) ma is termékenységet biztosít, mint ahogy Nepomuki Szent János képe a pusztító árvíz ellen oltalmaz. Természetesen nem a szobor véd az árvíz ellen, hanem a szobor, a kép által odavonzott Szent, az égi hatalom maga; ez is varázslat, s a keresztény mágia itt ugyanazt teszi, mint a legrégibb őskorok bűvölése, igézete.

Meg kellett próbálkoznunk az élmény természetének és szerkezetének elemzésével, mert csak így közelíthetjük meg a rítus, a kép, a szimbólum, a mítosz, a mitológia és a monda születését, s mert visszamenőleg: a mítoszok és misztériumok vizsgálata igazolhatja csak azt a tételünket, hogy a kozmikus ősélmény volt az emberré avatott teremtmény első tevékenységének ihletője.

Azt mondottuk tehát, hogy az élmény és az élmény gyakorlati végrehajtása, a rítus volt a legrégibb fok, amelyet még reménnyel kereshetünk: benne és így jelenik meg az ember. Az élmény még állapotszerű, tagolatlan; a rítus és a kép már fokozat, a tagolás kezdete. Az élet és világ princípiumának, közös elvének élményében ugyanis az élet és világ minden jelensége, képe in nuce benne foglaltatik, ennek pedig csak egyetlen teljes képe lehetséges: maga Kozmosz. A képszerű kifejezésre tehát csupán egyes rész jelenségeknél nyílik mód, s ezek még mindig lehetnek összetettek; a kapcsolat azonban sohasem logikai vagy fogalmi, hanem élményszerű. Ha a Kalevala szerint a világ széttört kacsatojásból keletkezett, mégpedig úgy, hogy a tojás fehérjéből lett az Égbolt, a sárgájából a Föld, ez annyit jelent, hogy a mítosz megteremtői a kozmikus törvény átélése alapján bensőleg így látták (kép!) azt a folyamatot, amely az Eget és a Földet, értsd: a világűrt és az égitesteket (a gáznemű és a szilárd anyagot) egymástól elválasztotta. Ebben a mítoszban egyformán nem szabad képies, hasonlatszerű átvitelt keresni, sem alapjául valamely okkereső, fizikai elméletet feltenni. A mítosz annyit mond: így volt.

Megszemélyesítő és emblématikus értelmezésekkel a legtöbbször csak téves vagy nevetséges magyarázatokhoz juthatunk. Azt még megérthetjük, hogy a "fellegtorlasztó" Zeusz vagy Thonar a mennydörgés és villámlás megszemélyesítője, vagy hogy a szerelem (nemzés) istennője, Aphrodité-Vénusz az ősnemző, életet dajkáló elemből, a tengerből született stb., – de miért nő a tudomány istensége, Pállasz Athéné, miért hord sisakot, pajzsot, miért a bagoly és a kígyó a szent állata, s végül miért "képe" a felhőtlen, tiszta Égboltnak is? Miért szűz a Hold istennője, Szeléné-Artemisz-Diana, s miért vadászik kutyákkal; miért sánta Héphaisztosz, a tűz istene? Egyik tudós véleménye szerint Héphaisztosz sántasága utalás a láng lobogó, vacilláló természetére. Nem sokkal különb ennél a másik tudós "eredménye", amely kimutatja, hogy Polüphemosz gorilla volt. Olvastuk, hogy a lernai hidra tulajdonképpen a város melletti mocsár volt, amelyet a lakosoknak Héraklész vezetésével sikerült kiszárítaniuk, így tehát a mítosz egy kiváló ókori mérnök és műve emlékét örökíti meg. Androméda viszont a nőt, a női nemet "személyesíti meg", mint amelyet gyengesége (?) ezer veszedelemnek tesz ki. (Biedermeier érzelgés.) – Mivel magyarázzuk, hogy Usziri egyszer Nap, másszor Hold, aztán sorban szél, nedvesség, a Nílus vize és az óceán, végül pedig gabona; miért állata az ureusz-kígyó, miért "toteme" a karvaly? A Napistent miért személyesíti meg egyszer az Ámun-kos, máskor az Ápisz-bika, harmadszor a fáraó mint szfinksz, azaz mint oroszlán? (Ezek az állatok, a Bika és a Kos, a Zodiakus csillagképeit jelzik, amelyeken a Nap végigvándorol, tehát időrendben lépnek fel.) Hogyan lehetséges, hogy a Marduk-csillag, a Nap, keltekor Nabu, delelésekor Nibiru, nyugtakor Marduk, azaz végre önmagával azonos, míg futása minden szakában más-más isten?

Másfelől: noha igaz, hogy a természetközösség, a kozmikus összhang és az ősélmény tanának alkalmazásával sok homály önként eloszlik, de evvel sem magyarázhatunk meg mindent, s a mítoszalakulásnál állandó figyelemmel kell lennünk a tapasztalatra, a földi és égi események reális összhangjára is. Az a fölismerés, hogy a csillagvallás nagy szerepet játszott a mitológiák kialakulásában, a tudósok egy részét arra csábították, hogy minden rege eredetét az Égbolt jelenségeiben keressék, s elvessék a földi, a reális tapasztalatot, így jutottak el például a vízözön alábbi magyarázataihoz. Az egyik, idézzük: A vízözönnek végeredményben nem a Föld, hanem az Ég a hazája. A vízözön-hős, aki hajón vagy bárkán utazik, eredetileg egy csillag-isten, éspedig a Nap vagy méginkább a Holdisten, ki bárkájával az égi óceánon hajózik. Hogy egy égi istennek ez az eredetileg égi utazása később földi hősre és földi vizekre értetődött, teljesen megfelel a mondaképződés akkori szokásainak: igen, a babiloni mondának abban a mozzanatában, hogy a vízözön-hős végül az istenek közé emeltetik, még világos emlékezetét találjuk annak, hogy itt eredetileg isteni alakról van szó. Hasonlóképp áll a dolog Deukalionnal a görög és Manuval a hindu özönmondában." (H. Zimmern.) Természetesen ennek a fordítottja igaz: egy földi esemény földi hőse válik utóbb hérosszá, félistenné; a mesés, mondai, regés elemek, az emberfölötti vonások szinte önként kristályosodnak egy-egy kiváló egyéniség alakja köré, ezt szinte mindennap megfigyelhetjük. Ugyanígy téved egy másik magyarázó (C. Böklen): szerinte Noah nem más, mint a Hold, a bárka három emelete a kelő Hold három fázisa, a bárka maga a csónakformájú Holdsarló, s azóta utazik az Égen, amióta a vízözön áradata oly magasra emelkedett, – hogy a megértés bizonytalansága mily szélsőséges divergenciákra vezethet, arra is mondunk példát; Schroeder véleménye szerint a Gilgames-eposz "szegényes és száraz terméke egy oly szellemnek, melyben a géniusz egy szikráját sem ismerhetjük fel"; Jensen szerint viszont minden későbbi eposznak és mondának ősforrása, s Nap-mítosza át meg átjárta az egész világirodalmat.

(Természet közösség.) – De hát milyen volt az a pszichikai állapot, amelyben Ég és Föld, lélek és anyag oly tevékeny harmóniában kapcsolódott össze, s amelynek csökevényes visszarévüléseivel ma már oly ritkán találkozunk? A romantikus bölcselet egyik mestere, Schelling mutatott rá először, hogy az elvont okkeresés: vagyis a filozófiai magatartás csak akkor válik lehetségessé, ha az ember kiszakad a természetből, szembehelyezkedik vele, s magát mint alanyt, amazt mint tárgyat fogja fel. Egyúttal megnevezi az elszakadás okát is: a szellem eredendőleg szabadságra született, s ki akarta és akarja szabadítani magát a természet gyámsága alól. Eszmék egy természetbölcselethez című munkájában így ír: "Valaha az emberek természeti állapotban éltek. Akkor az ember még egy volt önmagával és a környező világgal. Homályos visszaemlékezések formájában még ott lebeg ez az állapot a legeltévedtebb gondolkodók előtt is, sokan sohasem hagyják el, s boldogok lennének magukban, ha a fájdalmas példa nem csábította volna őket el; mert a természet senkit sem bocsájt ki önként gyámsága alól, s a szabadságnak nincsenek született gyermekei. Felfoghatatlan lenne, miként hagyta volna el az ember amaz állapotot valaha is, ha nem tudnók, hogy a szellem, amelynek életeleme a szabadság, magát szabaddá tenni törekszik, s kénytelen volt a természet béklyóit és gondolkodását elvetni, s átadni magát a saját erőiből támadó ismeretlen sorsnak. (...) Mihelyt az ember magát a külvilággal szembehelyezi, megteszi az első lépést a filozófia felé." (Szellemen persze intelligenciát kell értenünk.) Schelling világosan utal arra is, hogy az elszakadás aktusa egyúttal a kozmikus tudat és az emberi éntudat kényszerű cseréje volt: az ember elhagyta az istenek társaságát, és magára maradt. Megszületett a gondolat. Az istenek világában gondolat nélkül élt az ember; csak "élte" a világot olyan élmények által s olyan képekben, mint a mi álmaink. Csakhogy ezek az álmok hasonlíthatatlanul elevenebbek voltak, mint a mieink, s tárgyuk a valóság volt: az élet és világ valósága. Ilyen ébren álmodott valóságokat mond el a mítosz.

Ezek az "álmok" tehát nem mesék, nem az ember tetszésétől függenek, nem változtathat rajtuk kénye-kedve szerint, éppúgy, mint mi sem a mi tudományos okoskodásainkon; csak a természetes, az élettel járó módosulásoknak vannak alávetve. A mítoszokban az emberi világ számára feltárul mindaz, ami a természetben elrejtve, kimondatlanul lappang: föltárul a teremtés és az élet története, a világ valósága. A természet az ember áltál kimondja önmagát. Ha a Kozmosz tárgyi valóság, -s persze az, – akkor a mítoszteremtő ember pszichéje eme valóság szellemi-lelki jelentésének birtokosa, letéteményese, mint ahogyan a tudomány az anyagi világ "értelmének" felfedője, birtokosa (kíván lenni). Az istenek, a hősök és a mítoszok egyéb alakzatai nem a természeti erők megszemélyesítései vagy dramatizálásai, s végképpen nem azok, amit például C. Háhly mond a tudományos közvélemény nevében a mitológiáról, hogy "egy-egy fogalomnak, tapasztalatnak, fölfedezésnek beburkolása egy dús fantáziájú képiség tarka köntösébe", – nem, az istenek valóságok, és történeteik az élet történetét adják elő. Az egyetemes, örök történetet, metahistóriát.

"A természet nem tudomány által tud, – mondja Schelling – hanem a maga lényege útján, vagyis mágikus módon." Nekünk most nem az a fontos, hogy ez a természet lényegében isteni-e, mint Spinoza és Goethe tartják, vagy démoni-e, azaz erkölcsileg közönyös, ahogyan Arisztotelész állítja, de az a fontos, hogy nem mechanizmus, nem szellemieden, nem értelem nélküli gépezet, vagyis nem halott, aminőnek a mai tudományosság fogja föl. Jelentése van, s e jelentés szerint élt valaha az ember, ez volt az ő számára az egyetlen valóság. A Védák ősi bölcsessége még fenntartja az én és a világ közösségének, azonosságának élményét, alkotóinak tudatában nem állt külön az ember és külön a természet, külön az érzékletes és külön a lelki világ; mindez együtt az egyetlen létező volt: az örökkévaló, az Abszolútum, az ősfény Brahma. "Tat tvatn aszi": "ez [amit látsz, az egész világ] te vagy." "Ez az igazság: mint a felszított tűzből a szikrák, lényükben hozzá hasonlók, ezrével ugranak szét, úgy támadnak, ó kedvesem, az Elmúlhatatlanból az ezerféle lények és úgy tűnnek el ismét benne. Mert égi a Szellem [Purusa], az alakítatlan, aki kívül van és belül, nem született, vágytalan és tiszta, és magasabb, mint a legfelsőbb elmúlhatatlan. Belőle támad az élő lélek, az értelem minden érzékével, belőle támad éter, szél és tűz, a víz és a mindent hordozó Föld. A feje tűz, a szemei Hold és Nap, fülei az égi világtájak, hangja a Védák kinyilatkoztatása. Szél a lehelete, szíve a világ, lába a Föld; ő minden lénynek benső önmaga." A Kozmosz és az ember princípiuma közös.

Purusa volt az ősi, tiszta szellemű lény, a kozmikus ember, vagy az, ami az emberben isteni, s feláldozta magát, hogy a földi ember megszülethessek. A romantikusok mindenesetre megértették a "tat tvam aszi" szemléletét, s a maguk nyelvén makro- és mikrokozmosz-elméletnek nevezték; tudták, hogy ha harmonikusan akarunk élni, a Kozmoszt újra meg kell teremtenünk magunkban, újra át kell élnünk: "Mi küldetésben vagyunk, – mondja Novalis – a Földet megalkotni küldettünk el." A régi ember azonban, akit Purusa megváltott, magában hordozta a "Földet", vagyis a világot. Steffens, Schelling tanítványa erről szólva így beszél: "Az emberiség ifjúkorának története boldog nemzedékeket mutat nekünk, amelyek a természettel bensőségesen egyesülve, a beteljesült létezés élvezetében jobban tanúskodtak a természet teremtő erőinek továbbviteléről, legmélyebb jelenségeinek tiszta megnyilatkozásáról, nagy és jelentős képalakokat szülve és tartva meg, – mint amaz elszakadottság a természettől, amelyet a tudás teremt meg és tesz teljessé."

De, mondottuk, a mítoszteremtő ember eleven álmokban élte a valóságot, s végre meg kell próbálnunk, hogy ezt az éberalvó, kozmikus tudatú, természetközösségbe ágyazott pszichikai alkatot megközelítsük, valahogy megfoghatóvá tegyük. Legfőbb vonzása tehát az igazlátás vagy tisztánlátás (természetlátás), a természetdémonia, sőt a mágia, amelyet a cselekvéshez a természet közvetlen ismerete, a törvények öntudatlan birtoklása vezet el. Hasonlít ahhoz, amit a tudósok a méhnél és a hangyánál csoportösztönnek hívnak, s amiért Schopenhauer a méheket és a hangyákat "természeti éberalvóknak" (natürliche Somnambulen) nevezte. Az embercsoport is úgy élt, mint a méhcsoport: mint egyetlen lény. Természetlátására, sőt ha úgy tetszik, természetdémoniájára jó példa lehet a bénító darázs borzalmasan biztos tudása. Az ösztön szó itt természetesen semmit sem magyaráz meg, a darázs soha semmiféle korban nem végzett rovaranatómiai kísérleteket, azonban bírja a kellő tudást egy természeti jelenségről. Ez a tudás, éppúgy, mint a többi felsorolt esetben, a szó szoros értelmében okkult. Hasonló, de sokkalta összetettebb, szövevényes államalkotó tudással rendelkezik a méh, a hangya, a termesz, ám ezeknek nincsen kultúrájuk, csak civilizációjuk. A kultúra a bizonyítéka, hogy az ember természetlátása hasonlíthatatlanul mélyebb volt s egyúttal magasabb rendeltetésű: a fizikából metafizikát a civilizációból kultúrát teremtett. Ezt az átminősítést az egyetemes természeti élet egész területén végbevitte. – Itt a növény- és állatmítoszok óriási tömegét idézhetnők, de fontosabb ezeknél maga az átminősítő szerep, mely a teremtésmítoszokban kap kellő hangsúlyozást, s azért majd ott tárgyaljuk: mennyiben részese az ember a teremtésnek? Most a természetközösségnek egy közelibb, anyagiasabb mozzanatát emeljük ki.

Igen gyakorlatias természetközösségre vall az az óriási teljesítmény, amit a régi ember a növény- és állatnemesítés területén vitt végbe. A bénító darázs példájára nevezhetnők ezt a képességét akár természetdémoniának, sőt mágiának is; ma már a módszereit sem ismerjük, de ha eredményei nem foglalnának helyet mindennapi életünkben, ha nem lennének oly megszokottak, csodának kellene tartanunk, aminthogy az is. Tény, hogy az általunk ismert, történeti idők kezdete óta az ember egyetlen vad növényt sem tudott megnemesíteni, egyetlen vadállatot sem háziállattá szelídíteni. Legnemesebb terményeink: a gabona, a rizs, a szőlő, a tea, a banán, a narancs, az alma, a dohány eredete ismeretlen idők homályába vész, s ugyanígy áll a dolog állataink domesztikálásával. Egyes meglévő fajtákat tudunk javítani, keresztezni, más-más környezetben talaj- és klímaállóvá tenni, de minden természettudományunk és örökléstani ismeretünk mellett sem vagyunk képesek vad, élvezhetetlen füveket, gyomokat, cserjéket dúsan tápláló, nemes zamatú. mondhatni testet-lelket nevelő termőfajtákká varázsolni. Állatpszichét ismerő, ösztönös szakemberek akadnak még, kik sikerrel szelídítik és idomítják a fenevadakat, de ismert történelmünk még nem volt tanúja, hogy egy-egy vadállatfaj a szelídítés eredményéül levetkezte volna eredeti természetét, "vadságát", azaz függetlenségi ösztönét, s egész mivoltában az ember érdekeihez, környezetéhez simult volna. Az idomított (nem domesztikált) állatpéldányok legtöbbje pedig a fogságban nem szaporodik.

A mondák és mítoszok tisztában vannak a házinövények és állatok régi eredetével; szerintük minden nemes növényünk isteni adomány, vagy héroszok, félistenek teremtik; legtöbb háziállatunk pedig "szent" állat, valamely isten kedveltje, áldozati vagy jelkép-állat, olykor azonban megölni sem szabad, mint Indiában Visnu tehenét. A mítoszok nyelvén ez annyit mond, hogy szelídítésük valamely magasabb tudás műve. Ami időutalást találunk, javarészt a vízözönhöz kapcsolható. A legvilágosabban a Biblia beszél: Isten a vízözön pusztításai után, a bárkából kilépő Noénak rendelkezésére bocsájtja a Föld egész növény- és állatvilágát. Olykor természetesnek és egyszerűnek látszó magyarázatokra is bukkanunk a mondákban; így például Noét állítólag a szamár oktatta ki akaratlanul a szőlő nemesítésére: lerágta a vadszőlő hajtásait, mire nemes bogyókat termett; de ez a magyarázat nem kielégítő, mert hiába legeltetjük le a vad tő hajtásait, ettől nemesedni nem fog, legfeljebb erősödik; lehetséges, hogy a szamár csak az intuitív gondolatot sugallta Noénak. – Egy finn mondának az orosz Methodius által följegyzett változata viszont az állatnemesítésre nyújt utalást, és fejlődéstörténeti szempontból érdekes: Az ördög egérré változott, s rágni kezdte Noé bárkájának fenekét. Noé Istenhez imádkozott, mire egy ragadozó állat jött elő: az oroszlán. Orrlyukaiból egy kandúr és egy nősténymacska ugrott ki, megölték az egeret, s így az ördög fondorlata meghiúsult. – Ez a mese azért különös, mert az őslénytan ma képtelen a macskafajták törzstörténetét, morfológiáját tisztázni. A késő harmadkorban jelennek meg, de nincs olyan régebbi fajta, amelyhez eredetüket kapcsolni lehetne. Minthogy a harmadkorban tűnnek fel, szelídített változatukat, a macskát a noahita, vagyis vízözönkori ember művének tulajdoníthatjuk; erre utal a monda is. A macskák legközelebbi formarokonai Madagaszkár szigetén élnek, vagyis az egykori Gondvána-kontinens maradványán. Gondvánában élhettek tehát közvetlen ősei is, és a macskáig vezető szelídítési sorozat változatai; ezek azonban a földrésszel együtt elsüllyedtek-a vízözönben.

Érthető, de igen sajnálatos, hogy az állatszelídítés, illetve nemesítés módjáról, tudományáról semmi dokumentumunk sem maradt fenn; a mítoszok sohasem adnak gyakorlati leírást, a történeti ember pedig már elfelejtette a gyakorlatot. Annyit láthatunk az emlékeken, hogy az egyiptomi és babiloni királyok idejében még házi (udvari) állattá tudták szelídíteni az oroszlánt, mely egyébként jóindulatú, szelídségre hajlamos állat. Ami a mai időket illeti, hosszas kereséssel vagy véletlenül akadhatunk csak olyan közlésekre, mint például Ossendowski elbeszélése a mongolok lószelídítéséről, de az merő fantázia. Hiteles és rendkívül érdekes az észak-amerikai préri-indiánok lóbefogásának leírása, mely a feketelábúak Hosszú Lándzsa nevű törzsfőnökétől származik. Ez a katonaiskolát végzett s az 1940-68 években meghalt, kiváló férfiú gyerekkorában még tanúja volt az indiánok munkájának, s emlékiratai a nomád törzsek páratlan természetérzékéről, állatismeretéről tanúskodnak. Idézendő előadásában két mozzanat kelti fel meglepett figyelmünket; az egyik az, hogy noha az indiánok csak néhányszáz éve, Kolumbusz óta ismerik a lovat, természetét máris megértették, s olyan dolgokat tudnak róla, amiket a mi szakértőink nem is sejtenek; ezt a tudományt tehát nem örökölhették történetelőtti ősapáiktól, benne lappang egyetemes természetdémoniájuk komplexusában. A másik feltűnő dolog, hogy nem alkalmaznak erőszakot, s egy-egy vad ló megszelídítését alig órányi idő alatt viszik végbe. A mi cowboyaink ugyanakkor a kegyetlen erőszakon kívül egyéb módszert nem ismernek, addig ütik-verik a lovat, míg minden ellenállást kiölnek belőle. Szembevethetné valaki, hogy az amerikai vadlovak szelíd ősöktől származnak; ez igaz, azonban tény az is, hogy a szavannákon kóborló ménesek kényszerűen felvették eredeti természetüket, visszatértek a független, vad állapotba, amire igen hajlamosak; még a gondozott ménesekből kifogott lovakat is be kell törni. – Hosszú Lándzsa leírása így szól:

"Másnap reggel harcosaink hozzáláttak a vadlovak betöréséhez, hogy kötőfékhez szoktassák őket. A régi [!] indián módszert alkalmazták, amely igen egyszerű és célravezető. Mialatt négyen erősen tartják a ló nyakára hurkolt nyersbőr pányvát, egy harcos lassan, lépésről lépésre közeledik a lóhoz, »ló-nyelven« [!] szólva hozzá, s amint egyre közelebb kerül, furcsa mozdulatokat tesz, és különös hangokat hallat.

A »ló-nyelv« valami halk mormogásféle, úgy látszik megigézi a lovat, és arra készteti, hogy legalább pillanatokra mozdulatlanul megálljon. A hang olyan, mintha az ember »ho-ho«-t mondana, de mélyen a mellében rezegteti a szót. A ló abbahagyja vad ficánkolását, és nekifeszülve a kötélnek, néhány pillanatig csöndesen áll, s egyenesen a közeledő emberre néz. Ekkor a harcos meglengeti takaróját, és feléje susog: »Sssa-sssa!« Jó tizenöt percbe telik, míg a ló megérti, hogy a közeledő ártalmatlan, és hogy mozdulatai vagy szavai, ha mégoly furcsák is, semmi veszélyt sem jelentenek.

Mikor az ember a ló fejéhez ért, a legnehezebb feladat abban áll, hogy első ízben megérintse kezével, amitől a ló halálosan rettegni látszik. Percekig kell mesterkednie, mielőtt ujjaival megérintené a fejét kapkodó ló orrát; aztán egy ideig simogatja, hadd szokja meg az állat az emberi szagot. Ha ez megtörtént, a harcos hosszú, vékony nyersbőr szíjhurkot vet a ló orrára, a szárat átcsapja a ló füle mögött, lehúzza fejének másik oldalán, és a végét ismét átfűzi a hurkon. Könnyű kötőfékféle ez, mely a ló legcsekélyebb ellenállására azonnal összeszorul.

A kötőfék szíja alig erősebb egy cipőfűzőnél, de a harcos, mihelyt a ló fejére vetette, mégis odaszól a többieknek, hogy eresszék el az erős bőrpányvát. Ettől kezdve a lovat csupán a vékony bőrzsinór segítségével kezeli, a kötőfék végét könnyedén a kezében tartva. Az eljárás titka abban áll, hogy ha a ló hirtelen elrántja a fejét, a zsinór megfeszül, nyomást gyakorol a ló orrán és a füle mögött levő bizonyos idegekre, s ez elkábítja vagy olyan fájdalmat okoz neki, hogy nem kapkodja többé a fejét. A harcos tehát kezében tartja a fékszárat, szemközt áll a lóval, és a fejét simogatja, homlokától az orráig. Közben sziszegő hangokat hallatva, egészen közelről szól a lóhoz. Ezek a hangok leginkább ahhoz hasonlítanak, mint amikor valaki baromfit hesseget; a gyakorlatlan embernek bizonyára éppen az jutna a legkevésbé eszébe, hogy ezzel a hanggal próbáljon megszelídíteni egy vad, dühöngő lovat. Pedig ez a leggyorsabb módja, hogy a ló bizalmát megnyerjük, és megértessük vele, hogy nincs oka félelemre.

Miután a harcos a ló fejének és nyakának minden egyes részét végigsimogatta, most a vállához közeledik, és ott, majd az oldalán érinti meg ujjával. A ló erre ismét ficánkolni kezd, de a kötőfék néhány kemény rándítására megint elcsöndesedik, és félelmében reszketve áll, míg a harcos lassan végigsimogatja bal oldalát. [Közbevetőleg: miért alapszabály, hogy a lóra csak bal oldala felől szabad felszállni?] Ezután a harcos hátrább lép, takarót fog a kezébe, s végigcsapkodja vele a ló testének mindazt a részét, amelyet az imént megsimogatott, közben pedig minden suhintáskor a hessegető hangot hallatja.

A leírt két műveletet megismétli a ló jobb oldalán is, aztán hozzálát, hogy a lábait dolgozza meg. Mindegyik lábát, a bal elsőnél kezdve, véges-végig kell simogatnia, hüvelyknyi felületet sem hagyva érintetlenül. Ez a munka legkényesebb része, mert a lónak legveszedelmesebb fegyvere a lába. Hanem egy-két rándítás a kötőféken ismét lecsöndesíti a ló tiltakozását, és újabb tizenöt perc múlva a harcos már megérintette és végigdörzsölte a ló testének minden porcikáját, egészen a farkáig, még a legcsiklandósabb részeket is, hasát és hátsó lábainak közét.

Evvel a ló ellenállása nagyjából már meg is tört. Még csak az van hátra, hogy a ló hozzászokjék, amikor valaki a hátára ugrik, és nyargal rajta. Ezt a harcos igen egyszerűen éri el, és öt perc alatt végez vele.

Takarójával néhányszor a ló hátára csap. Aztán igen szelíden a hátára helyezi a pokrócot. A ló ekkor ismét ficánkolni kezd, de a kötőfék újabb rándítására megintcsak lecsöndesedik. A harcos fölszedi a pokrócot, és újból a ló hátára teszi. A ló két-háromszor is kiugrik alóla, míg végre csöndesen megáll, és tűri a pokrócot. Mikor ezt elérte, a harcos ledobja a pokrócot, lassan a ló mellé lép, és mindkét kezét a ló hátára teszi. Lassanként mind erősebben nyomja a ló hátát, míg végül mindkét könyökét átveti a ló gerincén, és kissé felhúzódik rá, hogy egész súlyával a lóra nehezedjék, de lába csaknem érinti még a földet. A ló, amikor először érzi a ránehezedő súlyt, talán még ugrik egyet-kettőt, de a második próbálkozást már nyugodtan állja.

A harcos ismételten, mindig fél-fél percig a ló hátára nehezedik, kissé felhúzva lábát, aztán nagyon lassan egyre magasabbra húzódik, míg végül már csak át kellene vetnie jobb lábát a ló hátán. Különös, de való igaz, hogy az ilyen módon kezelt ló ritkán kezd bakugrásokba [bokkolásba]. Mozdulatlanul áll, míg a harcos a hátán ül, és néhány pillanatig a nyakát simogatja, aztán szelíden mozgásra ösztökéli, mire a ló esetlenül, cél nélkül ügetni kezd, hol erre, hol arra fordulva. Oly zavarodottan és bizonytalanul mozog, hogy az ember azt hinné, most próbál először járni a maga lábán.

Az, hogy a lovat a leírt módon betörhetik, csak azért lehetséges, mert a ló igen értelmes állat, és gondolkozni tud. A baromfinak nincs esze, ezért egész életében rémülten rohan el, ha hessegetik, noha a hessegetés-bői semmi baja sem származhatik reá. [Ez tévedés, a hessegetés, a suhogás a ragadozó madár szárnyverésének hangja, s ez kelt kiirthatatlan félelmet a baromfiban.] Emiatt sok morzsát elszalaszt, holott nyugodtan felszedhetné, ha képes volna rá, hogy tanuljon a tapasztalásból, mint a ló."

Ezt az állatszelídítő vagy inkább állathódító képességet s a hozzá hasonlóak összességét természetdémoniának nevezzük, mert a természet "szellemének" birtoklását jelenti, s mert semmi köze sincs az ösztönhöz vagy a tapasztaláshoz. Hogyan fejlődhetett volna ki egy ösztön az indián fajban vagy népben néhány emberöltő alatt, s miért vesztette el a lóval élő, de természettől eltávolodott ember? Hasonló hozzá a természeti népek érthetetlen tájékozódó "ösztöne"; erről sokat beszélnek, s biztos működését az állandó, megfeszített gyakorlatnak, az érzékszervek élességének, finomságának tulajdonítják. Azért három példáját ideillesztjük az elmélet cáfolatául; illetve az olvasóra bízzuk, ítéljen maga.

Az egyiket magyar ember mondja el, ki évekig volt gaucsó Brazíliában; vaksötét éjszaka, a trópusi zivatar özönvízében pontosan a célhoz vezette hármukat indián kalauzuk: "Véghez vitte azt a hihetetlennek látszó teljesítményt, hogy egy jó húsz kilométeres úttalan síkságon átvágva, ily rendkívüli körülmények közt is, pontosan az uruguayiak területérc nyíló cimbránál [kapunál] érte el a drótkerítést. Ezt fehér ember nem csinálja utána, ha megfeszül sem! Hiszen abban a vaksötétségben még a fő világtájak felismerése is lehetetlen volt. Hát még a tízkilométeres front [kerítés] egyik nyolcméteres szakaszának úgy nekitartani, hogy az öszvér orra pontosan az átjáró közepének szaladjon! Erre csak telivér indián képes, mégpedig tisztán ösztönszerűleg, minden spekuláció kiküszöbölésével. Don Werner meg is kérdezte Jüant, mikor az uruguayiak fedele alatt levetettük a ránktapadó ruhát, és forró matéval melegítettük gémberedett testünket: »Te, Juan! Hogy az ördögbe találtad meg a cimbrát? – Hát úgy – felelte a fiú -, hogy odalovagoltam, ahol tudtam, hogy van.«" (Badányi György)

Egy német utazó, Leó Parcus, Bolívia ismeretlen vidékén a Rio Béni és a Rio Mámoré közt a teljesen elvadult parintintin indiánok közt élt hónapokig; itt szerzett fiatal asszonyával, kivel beszélni nem tudott, indult el hazafelé, s első célja egy sokszáz kilométer távolságban sejtett, magányos hacienda elérése volt, ahol sem ő, sem társa sohasem járt. Hetekig lovagoltak, s az asszony vezetett, mert teljesen rábízta magát: "Erőltetett menetekben sietünk előre, Dzsiggi-Dzsiggi vezet, és nyílegyenesen megyünk Északnak. Nemsokára azonban Kelet felé fordul. Nem hirtelen, csak lassanként, fokozatosan, mintha elvesztette volna a pontos útirányt. – Az indián azonban sohasem téved. Bizonyára megvan rá az alapos oka, hogy eltér az eddig követett iránytól. Hogy mi ez az ok, nem sejtem, de meg sem tudom kérdezni tőle. De nemhiába éltem három hónapig a vadak között: ismerem hát hihetetlen tájékozódó képességüket. Mindig nekik van igazuk, s tisztában vagyok vele, hogy akkor cselekszem a leghelyesebben, ha vakon nőm után megyek. (...) Tizennégy napja lovagolok már utána, mindig erősebben Keletre, s halvány sejtelmem sincs, hogy hol fogunk megállni. Dzsiggi-Dzsiggi azonban oly biztossággal halad előre, hogy minden kétségemet eloszlatja. Fejemet tettem volna rá, hogy tudja, mit akar. S csakugyan (...) egy szép napon hosszú sor földbevert karó mellett haladtunk el." – Pontosan rátaláltak a keresett tanyára, melyet az indián nő többszáz kilométer távolságból "megérzett", noha a szerző azt sem tudta közölni vele, hogy ez a ház az utazása célja; mindenesetre ez volt a legközelebbi település, emberi hajlék. – "Hogy a pampa végtelenjében rátaláltunk erre a haciendára, – írja tovább Leó Parcus – természetesen tiszta véletlenség, azonban örök rejtély előttem, hogy micsoda titokzatos erő kormányozta az én kísérőm lépteit, hogy egyenesen ideértünk. Ismerte talán már ezt a tanyát, vagy tudott volna róla? Talán csak néhány esztendeje annak, hogy törzse a Memore-folyón át Bolíviába vándorolt? Vagy már sokkal régebben történt, de mégis emlékezett rá, hogy egy nagy folyón keresztül jöttek? Tudatosan tartott-e Dzsiggi-Dzsiggi erre, vagy csak titokzatos ösztönét követte? S csakugyan igaz lenne az, amit sokan állítanak, hogy a vadaknak van egy hatodik érzékük is? Mind olyan kérdés, amire nem kaphattam választ soha."

Adolf Hugó Bernatzik, a hírneves néprajztudós és etnológus bejárta Óceánia szigetvilágát is; a melanézeket a Déli-tenger vikingjeinek nevezi, sokat utazott könnyű, vendégoldalas hajóikon, miken európai szerszámnak, műszernek nyomát sem találni. Nem érti tájékozódó képességüket: napokig tartó, parttalan hajózás után, csillagtalan éjszakában, háborgó tengeren elkerülik a zátonyokat, és pontosan befutnak a célba. "Kékesfeketén hullámzott a tenger. Helyemről a kormányos arcát sem tudtam kivenni. A szél csak kissé hagyott alább, s csupán a meredek hullámok habtaraja világlott ki a sötétből. (...) A Déli-tenger hajósai még nem vesztették el, mint mi, civilizált emberek, a titokzatos tájékozódó érzéket, amelyet a természet gyermekeinek adott. (...) Ezek az emberek képesek iránytű és térkép, világítótornyok és vízi útjelzők nélkül, anélkül, hogy a partot látnák, igen, szinte azt mondhatnám, hogy szemük segítsége nélkül megtalálni az utat a fenyegető zátony hullámtörésén át."

 

*

 

(A tudattalan világa.) – A tudatalatti kozmikus élmény, a természetközösség, a démonia és a mágia eltűnt a civilizált ember életalkotó erőinek sorából. Csak világszerte elszórt csökevényekben találjuk meg, a legépebben még ott, ahol zárt életű, autochton kultúrák fejlődhettek ki: a tibeti misztikában, a hindu jóga iskoláiban, kínai szekták közt (zen), Etruria félreeső hegyvidékein s többé-kevésbé hanyatló állapotban, de-generált formákban minden színesbőrű kultúrnép körében, az indonéz szigeteken, Afrika és Dél-Amerika őserdeiben. Ahol azonban a fehér ember civilizációja megjelenik, kiirtja. Ez a civilizáció pedig világhódító úton van, függetlenül mind a fehérek, mind a színesek akaratától.

Mi az oka, hogy elvesztettük kultúra-alkotó képességünket? Azok a különbségek, amiket a mitikus és a racionális ember pszichikai alkata közt megneveztünk, kétségkívül megkívánják a fiziológiai változások föltevését is. E kettő nem lehet meg egymás nélkül; testünk-lelkűnk megváltozott, s evvel megváltozott egész műveltségünknek képe is. Mi európaiak azt a folyamatot, amely a Védák, a Biblia, a homéroszi költészet megalkotásától a rádióig és az atombontásig vezet, "fejlődésnek" nevezzük: ahogyan haeckeliánus meggyőződésünk szerint a szervezetek az egyszerűtől, a kezdetlegestől egyre a tökéletesebb felé szerveződve, gépiesen alakultak ki, ehhez hasonlóan emelkedett egyre följebb műveltségünk is a barbár vakhitek, a homályos, alacsony szellemi élet régióiból mai tisztult és magasrendű kultúránkig, a fejlődés tetőfokáig. Aki azonban nem rabja a nyugati ember végzetes autocentriájának, nem vitatható bizonyossággal tudja, hogy ez a fejlődés csak anyagi, civilizatórius, s hogy a kultúrában az ellenkező folyamat ment végbe: csökkenés, szegényedés. Ebben a felismerésben azonban már évezeredekkel megelőzött bennünket a régi ember. Minden mítoszhitű nép, "primitív" és magaskultúrájú egyaránt, az emberi történet legelejére egy tökéletes lényekkel benépesített, nagyszerű korszakot állít, a boldogság, az isteni erejű alkotómunka, a nagyarányú képességek idejét, az Aranykort s benne a Paradicsom isteni társadalmát. Az ember az istenek közt született, ők alkották, a maguk képére és hasonlóságára. Az egyetemes aranykor-hagyományban természetesen sok az egyszerűsítő eltúlzás, a mitikus sűrítés, de épp ezáltal őrzi meg tisztán az elemi lényeget, az egykori harmónia emlékét. Az ember a bűnbeeséssel hullott ki a kozmikus, isteni közösség összhangjából, s evvel a maga szemében is epigonná vált. Még Homérosz költeményein is átcsillan az epigoni magatartás, a "kultúrfölény" érzetének hiánya az ősökkel és a "primitív" népekkel szemben. "A bűntelen etiópok, akiknek áldozata a legkedvesebb az istenek előtt", – mondja Homérosz Afrika színesbőrűiről. Az ellenkező magatartás a zsidóknál jelenik meg először a "választott nép" és a "gójim" ideológiájában, majd a rómaiak "barbarus" fogalmában, melynek ők adták az alacsonyabbrendű, a durva, a műveletlen jelentést, míg a görögök eredetileg egyszerűen idegen nyelvű, érthetetlen beszédű embert értettek rajta (bar-bar = dadogó). Nem csoda, hogy aztán a neandervölgyi ős unokájából a kulturális képességgel együtt kihalt a szerénység is.

De legyünk igazságosak; ha megrójuk is magunkat szerénytelenségünkért és korlátoltságunkért, be kell látnunk, hogy nem csupán a magunk akaratából cseréltük fel kulturális képességeinket a civilizátoriakkal. Külső okok is szerepet játszottak: szervezetünk megváltozott. De hol, mely szervekben keressük a változások folyamatait? Testünk ásványi anyagokból épült: ez a legfőbb közösségük az "élettelen" természettel ; a szerves világgal közösek azok a vegyi folyamatok, melyek testünk anyagát éltetik. Lichtenberg szerint az alvó ember: növény; csak él, vegetál érzékelés és gondolkodás nélkül, de teste öntudatlanul épül tovább, mint a növényé. Ugyanazok az erők építik, amelyek a növényt rügybe, virágba fakasztják és gyümölcsét megérlelik. Az ébrenlét, az öntudatos állapot viszont fogyasztja testünket; minden mozdulat, minden érzékelés, minden gondolat fölemészt valamit belőle, s ezt az állati anyagcserével pótoljuk. Az ásványi, a növényi és az állati, azaz kozmimikus élet minden törvénye találkozik és munkálkodik a szervezetünkben. De rosszul mondtuk azt, hogy az ásvány élettelen, s ha az ásványi élet külső tünetei: a kristályosodás és kopás-bomlás nem is mennek végbe bennünk, azok a folyamatok, erők és törvények, melyek a Kozmosz életét és harmóniáját az anyagvilágban és az anyag által megteremtik, a mi testünkön is uralkodnak. (Vő. Dzsagadisz Csandra Bósz kísérleteivel.) Ha pedig e törvények és erők hordozását kozmikus tudatnak nevezzük, akkor az ásvány, a növény, az állat és az ember négyféle tudatfokot képvisel. Az ásványban teljesen tompa és mozdulatlan (de már itt sem érzéketlen), a növényben olyan, mint az álomtalan alvásé, az agyvelővel bíró állapotban hasonlít a mi álomtudatunkhoz. Az ébrenlévő emberben a világos, tiszta öntudat az agyvelőhöz kötött, a szunnyadó álomtudat a gerincvelőhöz s az együttérző idegrendszerhez. Az embernél az agyvelő fölébe van rendelve a gerincvelőnek, az állatnál e kettő egymás mellé rendelve működik; mint Goethe, az utolsó európai igazlátó mondja, az állat feje a gerincre, vagyis az agyvelő a gerincvelőre "csak rá van akasztva". De így, noha alárendelten, az ember mégis magában hordozza a másik három tudatot, s csak az egyes szervek működésétől, előtérbe nyomulásától vagy háttérbe szorulásától függ e tudatok viszonya, kisebb vagy nagyobb szerepe. Itt kell keresnünk a régi és a mai ember tudatváltásának nyomait.

A mai tudomány tudattalanról, tudatalattiról beszél, amely az álomban, az agyvelő kikapcsolódásakor felülkerekedik, s mi is mondottuk, hogy az ember valaha gondolat nélkül, álomképekben "élte" a világot, csakhogy ezek az álmok sokkal elevenebbek voltak, mint a mieink, s tárgyuk a valóság volt. Idéztük Steffens sorait is ,,a természet erőinek továbbviteléről" az egykori ember szervezetében. Nos, a két tétel "a természet erőiről", vagyis az anyagvilágot rendező folyamatokról és a tudattalanról – itt találkozik. Kohnstamm azonban megfigyelte, hogy nemcsak egy tudattalanunk van, hanem négy tudatalatti lélekréteg, melyek közül a legalsóról azt állítják, hogy olyasvalami működik benne, ami a személyiségből nem magyarázható meg, hanem valamely személyfölötti szférához tartozik.

De Carl Gustav Jung kutatásai jelentik a mai tudomány utolsó szavát. Csak a tudattalanról szóló megállapításait idézzük. Abból a tényből indul ki, hogy az emberi psziché nem egynemű, zárt szervezet. Tudattalanunk is két részre tagozódik: a személyes és a kollektív rétegre. Az utóbbi azonban már egységes, egyformájú és az egész emberi nemmel közös. Tartalmát maga az emberfajta gyűjtötte össze élete során, kezdettől fogva. Mintegy alapanyagot alkot, történeti hátteret nyújt, s belőle fejlődik minden egyéni szellemiség. Neki köszönhető, hogy az ember "minden elmúlt korszak" örököse. Az évezeredek alatt átélt szellemi folyamatok lecsapódásaiból gyűlt össze humusszá, amelybe a psziché gyökereit bocsátja. "Ősrégi emberiségnek és évtízezredes múltnak minden emberben bennrejlő, azonos maradványa, vagyis mindennemű, fejlődés által örökbehagyott közvagyon, amelyet minden ember ajándékba kap, mint a napfényt és a levegőt." Az összes tapasztalat, amit az ember az alsóbb életformákból kiemelkedve fölszedett, hátrahagyta nyomát a pszichében. Ahogyan a sejteket örököljük őseinktől a nemzedékek végtelen során át, örököljük a milliónyi tapasztalat beléjük ivódott nyomait is. Ezek aztán olyan pszichikai tünetek és reakciók alakjában jelentkeznek, aminőket másképp magyarázni nem tudunk, s a legerőteljesebbben, legtisztábban az álmokban nyilatkoznak meg. "Mindnyájan magunkban hordjuk a szauruszfarkat", – mondja Jung.

Az ősember – szerinte – érthetetlennek, misztikusnak érezte a világ jelenségeit, és szellemek, erők, istenek démonok, sárkányok fogalmait alkotta meg belőlük. Ezek a képzetek és képek sűrűitek össze aztán agyában Nap-, Hold- és egyéb természeti mítoszokká, regékké az istenek haláláról és újjászületéséről, az Égből hozott tűzről, és mind a többi ősmesévé, amit a világ összes népénél megtalálunk. Jung ezeket a szellemi üledékeket ősképeknek vagy archetípusoknak nevezi. Tipikusak, azaz jellemzők a módra, ahogyan az ember mindegyre ismétlődő tapasztalatait felfogta és formába öntötte. A modern ember a tudomány eszközeivel tapasztalja ki a természet törvényeit, s ezért nincs szüksége mítoszokra. (Jung mítosz-magyarázatát persze nem fogadhatjuk el, de most az altudat szerepéről van szó.) A múlt képei azonban továbbélnek tudata alatt, megjelennek álmaiban, és állandó hatással vannak életére. Mert noha akaratmunkával semmit sem lehet a kollektív tudatalattiból a tudat felszínére hozni, tartalma mégis mindig feltörekszik, s olykor igen váratlan módon jelenik meg. Az ilyen tünetek kivizsgálása a Jung-féle elemző lélektan (nem a Freud-féle lélekelemzés!) egyik fő feladata. S minthogy a tudattalan a múltat tartalmazza, magában kell hordoznia a jövő csíráit is. Azaz magába foglalja mindazt, ami az egyén alkatát és kifejlődését meghatározza. A művész, a költő, a szónok, a tudós ihlete mind a kollektív tudattalanból származik, ez pedig semmit sem felejtett el, amióta az ember a Földön él. – Igen tanulságos, ahogyan Jung és iskolája az álom- és mítoszképződés lélektani azonosságát kimutatta, de ez nagy tanulmány, itt nem foglalkozhatunk vele, meg kell elégednünk e néhány sorral.

Némiképp hasonló vagy inkább párhuzamos eredményekre jut Rudolf Tischner elmélete a telepátiáról és a tisztánlátásról (Hellsehen, clairvoyance): olyan pszichikai emléknyomokra talál, amelyek működése, úgy látszik, nincsen az agyvelőhöz kötve, s amelyek saját, mechanisztikus pszicho-fiziológiai törvényrenddel bírnak. Itt tehát közvetlen hatásokról van szó, amelyek agyvelőn kívüli úton egyenesen leiektől lélekig érnek. Ahogyan nem tudjuk, hogy egy akarati elhatározás hol születik meg bennünk, melyik orgánumunkban székel, ugyanúgy nem tudjuk, hogyan jut el egy lelki hatás, pusztán lelki folyamat a tudat felszínére, – csak azt látjuk, hogy az akaratból tett lesz, s hogy a lelki folyamat tudatossá válik. Nem tudjuk, hogyan érkeznek a "telepatikus" hatások a befogadó szervezetbe, s hogyan válnak tudatossá, csak azt tudjuk, hogy két lélek közvetlenül találkozott egymással. S az is bizonyos, hogy a lélek mint téren és időn kívüli lényeg más viszonyban áll a tér és az idő dolgaival: számára nincsen távolság, nincs múlt és jövő, s így ezekből a tudatunk által megfoghatatlan régiókból is hozhat híradást. (Mint a jóga tanítja: az én az örök pillanatban él.) S ha alászállunk a tudat felszíni rétegeiből – fejezi be Tischner -, olyan tudattalan lelki tájakra találunk, amelyek már nem csupán az egyén birodalmába tartoznak; nem emberi-egyéni tájak, hanem valami egyénfölötti lelki világ részei. Tehát olyan tudást is tartalmazhatnak, mely az egyéni tudat számára hozzáférhetetlen, sőt fölfoghatatlan.

Tudat, tudattalan, álom, tisztánlátás: mindez hasznosan kiegészíthető Johann Iliig megállapításaival. Az olyan állapotokban, mint az ájulás, alvás, alvajárás, halál, midőn énünk tudatos része homályba és éjszakába süllyed, fölbukkan másik énünk, a tudatalatti, vagy nevezzük bárhogyan. Távolbahatás, igazlátás, tisztánhallás, gondolatátvitel, kettőződés stb. az ő "beszéde", megnyilatkozás-módja. A tevékenység köre, az akciórádius ekkor hihetetlen mértékben meghaladja az érzékelés körét; s noha az értelem kárt szenved, veszít miatta, a többi képesség annál hatalmasabban gyarapodik.

Viszont már Leibniz állította, hogy minden tárgy magában tartalmazza múltjának nyomait, s kiformálódva megvannak benne a jövő vonásai is. Azért, ha valaki beléjük tudna látni, és emlékezetébe bírná gyűjteni, amit lát, prófétaként olvashatná le róluk a múltat és a jövőt.

A tárgyak (sőt tulajdonosuk) élettörténetét és sorsát a tárgyakról leolvasni tudó képesség valóban létezik, nem is éppen ritka, pszichometria vagy pszichoszkópia néven tanulmányozzák évtizedek óta. Nem olyan világokat átfogó erejű képesség ugyan, ahogy Leibniz elvben megfogalmazza, hanem emberi arányú és személyenként változó, mint minden képességünk. Szerintünk az intuíció egyik fajtája, s nem tárgyakhoz kötötten bár, de hasonlóra gondoltunk, mikor a belső érzékelésről s a kozmikus élményről beszéltünk. Világfolyamatok, természeti-szellemi törvények megérzése vagy irracionális, közvetlen fölismerése (nincs jó szavunk rá). Föltétele – az elemi rítusokból és az ősmítoszokból láthatóan – a természetközösség volt, a természeten nemcsak a környezetet, a Földet értve, hanem a csillagokat és az anyagfölötti világot is. Úgy hisszük, a megszületett emberi nem közös, faji képessége volt ez, a paradicsomi emberé a bűnbeesés előtt. Az égi és a földi természettel való összhang jelentette a paradicsomi állapotot, a kiszakadás belőle a bűnbeesést. De minthogy kezdettől fogva a mai kivételes tehetségű emberekig mindig megvolt, jelenti azt is, hogy nem vesztettük el teljesen, s ez a tény segít megragadni a kétféle szemlélet, az értelmi és a szellemi (-lelki) ismerésmód különbségét.

Az értelmi ember a megismerendő világot tárgynak tekinti, tudni kívánja minden csínját-bínját, apróra bontja utolsó morzsájáig, azaz birtokába akarja venni, rohamra indul ellene, hasznosítani vágyik, a hódító és a zsákmány viszonyát teremti meg kettejük között. A szellemi ember azonban egy a világgal, az ő számára minden új "ismeret" a világ önkéntes megnyilatkozása s egyben belső gyarapodás, – azaz kinyilatkoztatás és e réven jobbulás, mintegy elvi üdvözülés; nem föléje kerekedni akar, hanem beleilleszkedni, nem leigázni törekszik, hanem szolgálatába állni, elősegíteni munkáját, erősíteni a harmóniát kettőjük között. Minden nagy gondolkodó, igazi tudós, költő, látnok, próféta többé-kevésbé ebből a képességből merített, ezért művük maradandóbb a hódítókénál, ma is él, gazdagít bennünket, míg emezeké halott, s csak rossz híre maradt fenn.

(A harmadik szem.) – Az imént említett intuitív képességet természetlátásnak nevezhetjük, többek szerint valaha egyetemes sajátság volt, de ma már csak kivételesen mutatkozik. Ahogyan Jung a tudatalattiba, mások ebbe a képességbe helyezik a faji emlékezést, így tehát az igazi látnokok a múltról való tudásukat már az ősidőkben szerezhették meg, akkor kaphattak ismeretet sárkányokról, vízözönökről, égi és földi változásokról, hogy aztán mítoszok és mondák alakjában adják az utókornak. "Amit az emberiség egykor tapasztalt, minden, ami a Kozmoszban megtörtént, mellyel állandó kapcsolatban élt: mindez a faji emlékezet alján, az anyák ölében kell hogy nyugodjék, s kell hogy fölfedhesse az, aki az igazi kulccsal közeledik hozzá."

Ne higyjük, hogy ez a felfogás újkeletű, évtizedek óta, már a múlt században is nem egy megszívlelendő szó hangzott el egzakt tudományos megfogalmazásban az ember roppant koráról, alkati és szellemi változásairól, a természethez, az állatokhoz való furcsa viszonyáról, lehetetlen fejlődéstani helyzetéről, röviden: a mítoszok és mondák emberéről. Ranke, Stratz, Cári Snell, N. Ray Lankester, Hermann Klaatsch, Edwin Hennig, Steinmann, Kleinschmidt olyan eretnek nézeteket vallottak, hogy az uralkodó irányzat sietve hangfogó burát borított föléjük, s ma álmélkodva hegyezzük fülünket, ha rájuk bukkanunk. Mind hangsúlyozzák, hogy egy régebbi emberiség teljesebben bírta e szellemi alkatot, s azóta kezdte elvesztegetni, amióta egyre jobban közeledett "az európai állapothoz", azaz egyre kevésbé tudta a dolgok elemi természetét, mélyebb jelentését megragadni.

Ezt a folyamatot, más aspektusból tekintve, a kozmikus tudat és az éntudat cseréjének mondottuk, de ez velejében ugyanazt jelenti. Felszíni tudat és altudat, ébrenlét és álom viszonya, s a szervek, melyek működéséhez e tudatok és képességek működése köttetett: ezek rejtik a kozmikus tudat és az éntudat uralomváltásának titkát, ők szabják meg a mitikus és mai ember közötti különbséget. Mondák és tudományos feltevések olyan szervekről vagy szervi változásokról szólnak, amelyek elképzelhetővé teszik a rejtély fiziológiai megoldását. Sőt sokan eldöntött ténynek veszik, hogy az értelem szerve, a felszíni tudat székhelye: a homloklebeny s a nagyagyvelő valaha háttérbe szorult az egykori homlokszem, vagyis a mai tobozmirigy működése mellett. (A neandervölgyi és egyéb "ősember" koponyákon első pillantásra feltűnik, hogy míg a homlok, az értelem szerve, alacsony, hátrafutó, a nagyagy és a tarkó erősen kiduzzad, ,,kontyot" formál; az antropológusok chignonnak hívják francia nevéről, s minthogy itt van az "ösztönös", "mágikus" képességek székhelye, ezeknek egykori nagyobb fejlettségéről tanúskodik. Csakhogy a neandervölgyi ős is késői ivadék már.) Ezekben a ma már elkorcsosult szervekben székelt a közvetlen természetismeret, az álomszerűén látó képesség és a varázstudomány. A homloktalan, hátrafutó koponyájú Homo mágus élte át a mítoszokat, teremtette meg a kultúrát. Utóda, a magashomlokú, rövidfejű Homo sapiens átlépett az okkereső értelem világába, s megteremtette a civilizációt.

Mindezt könnyű mosolyogva félrevetni, de bizonyítani még könnyebb, túlságosan könnyű, s épp ez a baj. Világos, hogyha a tobozmirigy és függelékes részei ma elcsökevényesedtek, egykor teljesebben és tökéletesebben szolgálták a szervezetet. Csakhogy a dolog mégsem ilyen egyszerű; nem győzzük ismételni, hogy az ember rendkívül komplikált lény, minden szerve, képessége a többivel és szellemével szoros kapcsolatban működik, s aligha lehet döntő testi-lelki folyamatainak bármelyikét egyetlen szervre korlátozni. Láthattuk, hogy ősrégi, archaikus eszközei: a kéz, a láb, az egyenes tartás, a koponya-biccenés csak korrelátumai voltak emberré lett, vagy leendett alkatának, s a tény, hogy megőrizte őket, nem Klaatsch-féle csoda, hanem bizonyíték, hogy szüksége volt rájuk egész szerves alkotásának. Ebben az összetett, bonyolult alkatban pedig nemcsak a homlokszem-tobozmirigy tartozott a "rejtélyes" szervek közé, hanem a hipofízis, vagyis az agyalapi mirigy, a parafízis, a napfonadék s még ki tudja melyik csökevényes vagy működését módosított, avagy éppen ismeretlen szervünk. Következésképp benne rejlett a vészterhes jövő, a homlokagy megnövekedésének csírája is.

A szimpatikus idegrendszert a görögök a lélek székhelyének tették meg, Schleich a kozmikus kapcsolatok felfogó szervének, Jung a faji emlékezés tárházának; vele azonosíthatók a hindu jóga csakrái, vagyis az életerő áramának központjai. "A tudomány – írja Baktay Ervin -ma már ismét fölfedezte a rég elfeledett, elnyomott ősi érzékszerv csökevényeit és megállapította, hogy ez – a szimpatikus idegrendszer -azonos a jóga »közvetlen megismerésének« felfogó eszközével, a csakrák (misztikus erőközpontok) hálózatával." Viszont a védikus bölcselet a lelket az agyalapi mirigybe helyezte; erről a kis ganglioncsomóról csak annyit tudunk, hogy hormonokat termel, s így közvetve kedélyéletünkre van hatással, azaz érzelmi-lelki folyamatok kapcsolhatók hozzá. De kiderülhet, hogy fontos szerepet játszik valamely testi-lelki folyamat-hálózatban, s akkor szimbolikus szervvé válik, jelképes értelmet is kap, s jelentősége szerfölött megnő. Ilyen szimbolikus szervnek tartjuk mi a tobozmirigyet, illetve eredeti alakját, a homlokszemet.

A tobozmirigy kúp alakú, világosbarna agyrészlet, elülső szélén ásványi konkrementumok, agyhomok-lerakódások találhatók. Működéséről az orvosi tankönyvek nem sokat mondanak, a szakirodalomból az alábbi adalékokat gyűjtötték össze: a nemzőszervek számára termel váladékot, és a nőknél a terhesség alatt nagyságát, alakját megváltoztatja. Ezenkívül állítólag a másodlagos nemi jegyekkel és a szellemi éréssel van kapcsolatban, ennek kezdetekor a tobozmirigy visszafejlődik. Ha gyermekkorban megroncsoljuk, testi és szellemi koraérettség következik be, s esetleg óriásnövés. Fel nem nőtt állatoknál a szerv műtéti eltávolítása után a növekedés abbamarad, viszont megfordítva: a nemi csíramirigyek kiirtása a tobozmirigy nagyobbodását vonja maga után. Az embernek azonban, a többi emlőshöz hasonlóan, még egy kidudorodása van az agytetőn a tobozzal együtt, a parafízis. Mindkét szerv csökevényessé lett, s egykori funkcióikat nem ismerjük. A parafízis túlnövekedése (hipertrófiája) a nemi sejtek működésében zavart vagy csökkenést (atrófiát) okoz, ez pedig állítólag megint óriásnövést. Ebben a fiziológiai adathalmazban kissé sok az "esetleg" meg az "állítólag", de csakugyan nem tudunk többet, viszont már ennyiből is érdekes következtetések vonhatók le, mint látni fogjuk.

Ide vonhatók mindenek előtt H. Reich Holland-Indiában végzett kutatásai, melyek során anatómiai úton és röntgenezéssel megállapította, hogy a tobozmirigy az egész agyvelő ideális középponti szerve, mert minden irányból mérve az aranymetszés-ponton fekszik. Ezt a paleozóikus hüllők koponyanyílásáról is kimutatta. Ezenkívül kifejti, hogy a toboz a nemi agyszféra poláris párszerve, s utal a hindu tanra, mely szerint nemcsak a nemi szférával áll közvetlen kapcsolatban anatómiailag és váladék-termelés révén, hanem olyan agyszerv is, amely által az egyes egyén törzstörténeti múltjáról és így fajtájáról ismereteket kaphatunk, ha sikerül meditációval (helyesebben szellemi központosítással) a "tudatot" a nagyagyból ebbe a szférába áthelyezni. "A toboz – írja Rcich – talán nem annyira belső kiválasztó mirigy, mint inkább a sexuális mnémé [nemi emlékezés] szerve, s abból a szükségletből jött létre, hogy a »csírapálya« ivadékait [a fajtafejlődés termékeit (?)] közvetlenül az agyvelőbe vegye fel, és így a »csírapályát« és az egyénit bensőségesen összekapcsolják egymással." [Szúrjuk közbe: eszerint Reich a tobozmirigyet kb. olyasféle kapcsolatba hozza a szexuális folyamatokkal, mint Jung a tudattalant az álomképekkel (archetípusokkal); ahogyan amott a nemi csírapálya termékei a tobozban csapódnak le, emitt az archetípusok a napfonadékból kerülnek az agyvelőbe. Ez az én magyarázatom, de érzem, hogy a párhuzam igen kétséges és bizonytalan. V. N.]

Hogy a tobozmirigy eredetileg szem volt, szerintünk aligha vitás. A Föld ókorában már teljesen kifejlődött a rákokon, halakon, kétéltűeken és hüllőkön, a középkorban csak azok a magasabbrendű állatok viselték, amelyek az ókorból származtak (kétéltűek, hüllők). Ezeknek minden fiatalabb, újabb fajtájánál csökevényes állapotban van meg, vagy sehogysem. Az emlősök talán csak a legeslegkorábbi idejükben bírták, később egyáltalán nem. (Az ember tehát ebben a tekintetben is ősemlős). Mindezt ásatag leletekből tudjuk; a harmadik szem egykori helyzetéről a koponyatetőn levő szemnyílás tájékoztat, s a vele kapcsolatos csontformációk. Az ember homlokszemének sorsát a nagyagyvelő döntötte el; úgy képzelhetjük, hogy a növekedő nagyagy elnyomta s befelé tolódott helyéről. Valaha részben a nagyagy helyett működhetett, noha más módon. Egyébként Lankester nyomán említettük már, hogy nem csupán az ember dicsekedhetett az agyvelő megnövekedésével, hanem "elődei" is, sőt a miocénben, a harmadkor közepén, sok más állatnál szintén megállapították. Ez megerősíti a fenti feltevést, valamint azt is, hogy az embrionális fejlődés folyamán a tobozmirigy mind az embernél, mind az emlősöknél kívülről egyre beljebb nyomul. A két szerv: a toboz és a parafízis eredetileg páros volt, s így jelennek meg földtörténetileg legrégibb alakjukban a páncélos halakon és néhány rákon az ópaleozóikum idején. – De a kőszénkorban és a permben a kétéltűeken és a hüllőkön már csak a pártalan homlokszerv van meg, ez azonban az akkori magasabbrendű állatok jellegzetes jegye. Hogy aztán később, korcsosulása után más, kivált nemi funkciókat vett át, az a csökevényes szerveknél szokásos jelenség. Ma torzszülötteken az úgynevezett epicerebrális (agykérgi) szem alakjában fordul elő, s ezt visszaütésnek tekintik az egykori ősformára.

Egyes archaikus hüllők még ma is épebb alakjában hordják a harmadik szemet, különösen az újzélandi hidasgyík, a tuatara, a galapagosi fekete tengerigyík, aztán a kaméleon, a vakkígyó és a lacertida-fajta gyíkok. A hidasgyíké valódi szemformájú szerv, üregét recehártyaszerű képződmény béleli, elöl lencse zárja le, s vékony hámréteg takarja. William Béébe a galapagosi tengerigyíkon tanulmányozta, és így írja le: "Tudományos neve parietális vagy pineális szem. [Magyarul: homlok- vagy tobozszem.] A homlokszerv által képzett szem a gyíkoknál. A homlokszerv a középagykéreg kidudorodása, a gyíkoknál a homlokcsonton fent a koponyatetőig ér. Pigmentum nélküli, áttetsző, kissé domború hám fedi, hólyagalakú, lencse és recehártya ismerhető fel benne. A hüllőknél még működésre képes érzékszerv, a legtöbb mai gerincesnél, tobozmirigy formájában, már csak csökevényesen van meg, s nem funkcionál." Béébe megvizsgálta a tengerigyíkok érzékelését: hallásuk aligha lehet, valószínűleg süketek, puskalövésre meg se rezzennek; nyelvüket sohasem használják tapogatásra, mint a többi gyík; a szem a legélesebb szervük, s még a harmadik is működik: "A homlokszemet az egyik különös alakú pikkelyről jól fel lehetett ismerni; rögtön megrándult, ha kezemet az alvó állat feje és a Nap közt ide-oda mozgattam." Tehát a fényt és az árnyékot érzékelték. Jegyezzük meg, hogy a harmadik szem a homlokcsont felső részén, vagyis a fejtető magasságában volt az őshüllőknél.

A mondák és mítoszok ugyan homlokszeműnek és nem fejtetőszeműnek nevezik a régi ember eme fajtáját, de tudjuk, hogy nem a leíró anatómia szemszögéből szokták nézni az efféle dolgokat, hanem a jelentésük szerint. Úgy tudják, hogy a két rendes szem fölött, homlok tetején volt, vagyis tulajdonképp fölfelé nézett, ahogyan a felsorolt ásatag és élő hüllőknél, s ez a lényeges; de van olyan hagyomány is, amely a fejtetőre teszi.

A tibeti ezotéria titokzatos szent irata, a Dzyan-könyv "Dangma Nyitott Szemének" nevezi a harmadik szemet. Dangma megtisztult lelket jelent, olyan emberét, aki elérte a legfőbb beavatást, azaz Dzsivanmukta lett. "Nyitott szeme" szellemi szem, a belső látás képessége, mely által közvetlen ismeret és biztos tudás szerezhető; ennek szervi szimbóluma a homlokszem. Ugyancsak a Dzyan-könyv szerint valamikor az egész emberi nem közös tulajdona volt, az úgynevezett harmadik és negyedik fajtáé. E fajták bukását a könyv tizedik szakaszának 40-42. verse mondja el: ,,40. Akkor a Harmadik és a Negyedik [fajta] nagy lett a gőgben. – 41. Nőket vettek, tekintetre szépeket. Nőket az esztelenek, a szűkfejűek közül. Szörnyeket nemzettek, istentelen démonokat, hímeket és nőstényeket, khadókat is, csekély értelműeket. – 42. Templomokat emeltek az emberi testnek. Hímet és nőstényt imádtak. Akkor a Harmadik Szem nem működött többé." – A szakasz magyarázata az úgynevezett őskommentárban így hangzik: "Négykarú emberi lények voltak a hím-nőstények [hermafroditák] ama régi napjaiban; egyfejűek, de háromszeműek. Előre tudtak nézni és hátrafelé. Egy Kalpával [világkorszakkal] utóbb, minthogy az emberek belehulltak az anyagba, szellemi látásuk elhomályosult, s evvel egyrendben a Harmadik Szem veszteni kezdte erejét... Amikor a Harmadik [fajta] elérte középkorát, a Belső Látást fel kellett ébreszteni, és csak mesterséges erősítőkkel lehetett megszerezni, melyek alkalmazása ismeretes volt a régi Bölcsek előtt. (...) Hasonlóképp a Harmadik Szem, lassanként megkövesedvén, nemsokára eltűnt. A kétarcú egyarcúvá lett, és a szem mélyen lehúzódott a fejbe, és most el van temetve a haj alá. A Belső Ember tevékenysége [belső szemlélődés, révület] alatt a szem megduzzad és kiterjed. Az Arhat [beavatott] látja és érzi ezt, és kellőleg szabályozza működését. (...) A feddhetetlen Lenu [tanítvány] nem kell, hogy veszélytől féljen; aki nem tartja tisztán [szűzen] magát, nem fog segítséget kapni a Déva-Szemtől [isteni szemtől]."

A négykarú hermafrodita erősen emlékeztet Platón androgünjére, azaz itt is feltűnik az egykori kétneműség hagyománya, éspedig párosulva a legrendkívülibb csökevénnyel, a homlokszemmel. A többi részlet reálisabb számunkra. Ha hátrafelé tudtak nézni, annyit jelent, hogy a harmadik szem a fejtetőn volt: csak kissé hátra kellett hajtani a fejüket. Az állati életben ez szerfölött nagy előny; a hüllők legélesebb érzéke, tudjuk, a látás; harmadik szemük a homlokcsont felső szélén volt, azaz egyvonalban a koponyatetővel. A négylábon mászóknak tehát csak fel kellett emelni a fejüket, a kétlábon járóknak hátrahajtani, hogy egyszerre a világ négy tája felé tekinthessenek, mindent lássanak. Azt is tudjuk, hogy minél élesebb, finomabb valamely érzékszerv, annál fejlettebb a vele kapcsolatos agyberendezés, vagyis ehhez illően fontos, kiterjedt és viszonylag magasszintű szerepet játszik a pszichikai életben. A kutya szemlélete, életmódja például, hogy úgy mondjuk, "szagszerű"; a rendkívüli látóképességgel bíró lényeké viszont képszerű. A képszerű érzékelés ennélfogva uralkodni fog a belső érzékelésen is, a gondolati, a pszichikai munkán, és megszabja kifejezését, mihelyt emberről van szó. Innen ered a beszéd, a szimbolika és a mitikus ábrázolás tiszta képiessége. De voltaképp helytelenül mondtuk, hogy a képszerűség uralkodik a pszichikai folyamatokon; szabatosabban szólva: az egész testi-lelki-szellemi-értelmi szervezetet alakító képességgé válik, azaz új belső szerveket, működésmódokat fejleszt. A képekben való gondolkodás nemcsak reaktív, tükröző jellegű lesz, hanem képek által való gondolkodássá mélyül, amikor is a kép és jelentése egyesül, a meglátás és a fölismerés egyetlen szintetikus folyamatként vagy aktusként jelenik meg, értelmi közvetítés, elemzés, magyarázat szüksége nélkül. De most megint helyesbítenünk kell szavainkat: csak a célszerű okfejtés kedvéért mondtuk, hogy a rendkívüli látóképesség a testi-lelki szervezetet alakító képességgé válik. Ahogyan az ember nem azért állt kétlábra, mert körül akart nézni a sík mezőn, hanem mert egész szervezete képessé tette rá, s mert ez volt a legalkalmasabb testtartása, ugyanúgy a belső látásra, a közvetlen ismeretmódra nem azért tett szert, mert három szeme volt, hanem mert egész testi-lelki szervezete prediszponálta rá, azaz a harmadik szemet ís a szellem szolgálatába tudta állítani, mint a kezet és a gégefőt. Míg háromszemű társai nem. Ahogyan a támaszkodó láb az egyenes testtartásnak pompás és nélkülözhetetlen szerve volt, akként a harmadik szem is nélkülözhetetlen segédszervül szolgált a magasabbrendű, belső látóképesség kifejlesztéséhez. Ha ennek a képességnek elemi föltételei nem lettek volna megadva alkatában, éppenúgy nem tett volna szert rá, mint nem tettek a homlokszemű hüllők. (Vő. avval, amit a csecsemő születése utáni magzatállapotáról, a fejlágyról stb. mondtunk.) Ennélfogva világos, hogyha a harmadik szem fizikai látóképessége korcsosulni kezd, a vele kapcsolatos magasabb képességek fennmaradnak ugyan, de sorvadásnak indulnak. Mint ahogy a megvakult ember belsőleg tovább is látni tud, a néma belsőleg beszélni, a süket Beethoven zenét szerezni. Végül pedig be kell látnunk, hogyha a nagyagyvelő, az értelem elnyomta, tobozmiriggyé sorvasztotta a homlokszemet, csak azért történhetett, mert alkatunk erre is prediszponálva volt. A harmadik szemet, a belső látás képességét csenevész formában bírja a mai, negyedkori ember is, mindegyikünknél más mértékben van meg, s nevelhető, fejleszthető. De az ember valamikor lemondott róla, noha a lemondás nem volt szükségszerű. Engedett az értelem csábításának, megkívánta az okos "tudás" fájának gyümölcsét, evett belőle, s így rajta múlt, hogy kívülkerült a Paradicsom kapuján.

Joggal nevezhetjük tehát a mitikus homlokszemet egy magasabbrendű tudás szimbolikus szervének, s nem véletlen, hogy a kivételes szellemi erő külső jelképe gyanánt mindmáig fennmaradt, a diadém, a korona és sok más homlokdísz alakjában. A Dzyan-könyv és a Kommentár leírása: hogyan húzódott le az agyvelőbe, anatómiailag is pontosnak mondható. Figyelemre méltó a megjegyzés, amely szerint lassanként megkövesedett; csakugyan tudjuk, hogy ásványi "agyhomok" lerakódás van benne, s ez bizonyára a sorvadás terméke, gátló, holt anyag. A bukás felsorolt okai: az androgün-motívum, továbbá, hogy "nőket vettek", "hímeket és nőstényeket nemzettek, csekély értelműeket", "hímeket és nőstényeket imádtak", "templomokat emeltek az emberi testnek", "belehulltak az anyagba", – mindez az "isteni" kétneműségnek, a nemek szétválásának, a szellemi élet megváltozásának idejére mutat, az antropomorf szemléletmód, a szexuális kultuszok kezdetéré. A természeti állapotot, paradicsomi ártatlanságot elveszítő Ádámnak és Évának is "szemeik megnyilatkozának, és észrevevék, hogy mezítelenek, ezért a figefának leveleit összeaggatván, körülkötényeket készítenek maguknak." A Kommentár nyomatékosan inti a tanítványt, hogy tisztaságban, szűzen éljen, ha el akarja nyerni a Déva-Szem segítségét.

A tibeti misztikában a Dhyán Csohan, Brahmá "küldönce" négykarú istenség, kezeiben a lótuszt és a kígyót, a nemzés és a tudás jelképeit tartja, nyakán rózsafüzér, fején a víz, az anyag jegye, homlokán a harmadik szem, "Síva szeme"; neve Dzsigten Gonpo, azaz Védelmező és Megváltó. A hindu mitológiában szintén mint "Síva szeme" ismeretes, az istenség jelzője gyakran Tri-Lochana, Háromszemű, jelét hívei ma is homlokukra festik. – A Védákban Síva neve nem fordul elő; azonban Mahádéva, a Nagy Isten, Mint Mahájogi, aszkétikus tartásban ülve jelenik meg, homlokán a harmadik szemmel; másik neve Rúdra, fallikus értelmű (lingam). A Visnu Puránában Mahádéva Brahmá homlokából ugrik ki, férfivá és nővé válik szét, nemzi a Rudrákat és Marutokat, jó és rossz lényeket. Marut azonban beavatottat is jelent, a mítosz ezoterikus értelme tehát: a Marutok Rudrának, a jógik védnökének fiai, vagyis az aszkétának (jóginak) meg kell szereznie Síva-Mahádéva-Rudra harmadik szemét, a belső látást, a mélyebb tudást, hogy beavatottá váljék.

Kínában nevezetesen Jü császár (i. e. 2255) vázái, Kung-csia San-Hai-King címmel könyvet írt róluk: mitikus, kétarcú emberek képei díszítik, hátrafelé is tudtak látni. Jü vázáit említi a Rh-Ja- című Csau-kungnak tulajdonított munka (i. e. 1122) és az úgynevezett Bambuszkönyv is (i. e. 259); mindhárom mű szerzője beavatott volt, Csau-kung dinasztia-alapító. – Az óarab hagyományokat összegyűjtő Ezeregyéjszaka egyik meséje nagy hegyről beszél, tetején magas oszlop állt, az oszlopon pedig szobor, fekete kőből; emberalakot ábrázolt két hatalmas szárnnyal, kéz helyett oroszlán-mancsokkal, fején csimbók, két keskeny szeme fölött egy harmadik, kidülledő, vérvörös szem, mint a hiúzé. (Tulajdonképp a szfinksz eltorzult, nem értett alakja; újdonság rajta a harmadik szem). – Homályosnak látszik a görög mítosz. Kétféle hagyomány ismeretes: a régibb hésziodoszi a küklopszokról (küklopsz valójában kerekszeműt jelent), s a későbbi, Homérosz-féle Polüphémoszról, illetve az egyszemű óriások népéről. A küklopszok a viharok és vulkánikus háborgások démonai, de tisztázatlan, miért éppen a szemükről nevezték el őket. A Polüphémosz-mondát Othenio Ábel a Dél-Itáliában és Szicíliában egykor élt törpeelefánt koponyamaradványaiból származtatja: a homlokcsont alatt levő, nagy orrnyílás az avatatlanok előtt szemüregnek tetszhetett. Görög hajósok nem egyet láthattak, s innen ered Odüsszeusz meséje. Csakugyan tipikus hajósmese-színezete van; s megerősíti Plinius előadása, midőn beszámol az ókori óriáscsont-leletekről: mindegyiket titánok, gigászok, héroszok, azaz óriások maradványainak tartották, mint még a középkorban is. De van még egy harmadik, kevéssé ismert hagyomány, bizonnyal jóval régibb az előző kettőnél, s arról tanúskodik, hogy a görögöknek megvolt a saját homlokszem-mítoszuk. Régi s eredeti voltát mutatja, hogy Zeuszhoz, vagyis ősi indogermán főistenséghez kapcsolódik (Djévsz – Djéusz-Zeusz). Az argoszi Akropoliszon állt egy "soanon", durván faragott faszobor, állítólag Daidalosz műve: háromszemű kolosszust ábrázolt és Zeusz-Triopésznek vagyis Háromszemű Zeusznak volt szentelve. Két szeme a rendes helyén ült, a harmadik a feje tetején; úgy vélik, ez volt a legrégibb görög istenkép. (A mítosz Hésziodosz és Homérosz idejében már elmosódhatott, s csak a küklopszok és Polüphémosz mondája őrizte elváltozott alakban.) Kétségtelen, hogy az indogermán mitologémák közt eredendőleg szerepelt homlokszem-hagyomány is. Egy skandináv népmese mondja: "Az anya az emberek ama régi neméből származott, akik csak egy szemet viseltek a homlokukon és egy mellet az álluk alatt." Az ősrégi Meluzina-mesében is megjelenik a homlokszemű ember-démon-fiú.

Minthogy a mitológia teljes világszemléletet nyújt, s igaza tudatában beszél, megadja a magasabbrendű látóképesség sorvadásának okát is: az ember belehullott az anyagba, evett a baljós tudás gyümölcséből, bűnbeesett. Ehhez hasonlóan: ha a tudomány elismeri egykor ép szervek korcsosulását, kutatnia kellene a korcsulás okait is; ám ehelyett megelégszik a hézagos leírással. Annyit tudunk, hogy a harmadkor második fele vagy utolsó szakasza a nagy szervi és faji változások ideje volt. Ha szembeállítjuk az akkori és a mai világ képét, szörnyűséges, hihetetlen s alig érthető panorámák elevenednek meg előttünk. Még megkíséreljük majd, hogy e képek néhány vonását felidézzük. A tudós is megrendül, ha ráérez az élet elviharzott drámáira. "Valami rendkívülinek kellett ama napokban történnie, a kihunyó harmadkor évszázezrei alatt," – írja Ottó Gmelin. Megrázó katasztrófák, vízözönök, jégkorok sújtották a Földet, felszíne hullámzott, kontinensei cserélődtek, tengelye ingadozott, forgása módosult, – megváltozott a világ, az élet, az ember.

De nemcsak földi és égi katasztrófák okozhatnak változásokat. Ma ismét tudni kezdjük, hogy az egész csillagvilág állandóan küldi üzeneteit a mi bolygónkra is, hogy a földi szervezetek életét és alakulását kozmikus hatások döntően irányítják. A kozmobiológia tudománya már régen túljutott a bizonyítás, az önigazolás korszakán: tényeket állapít meg, melyek azt mutatják, hogy a csillagvilág konstellációi, a Föld pályájának, tömegének változásai eleve meghatározzák a szervezetek életének formáit, méreteinek határait, folyamatainak időszakait s ezekkel együtt nyilván belső szerveiknek működését, elváltozásait is. (Ld. az 1938. évi monacói kozmobiológiai kongresszus, továbbá az International Research Council idevágó munkálatait s általában a kozmobiológia és kozmopatológia terjedelmes nemzetközi irodalmát.) – A csillagászati megfigyelések arról tanúskodnak, hogy a kisebb bolygók egyre közelednek a nagyobbakhoz, s végül reájuk kell hullaniuk; s ha igaz Hörbiger és mások föltevése, hogy a Föld tömegét több reáhullott Hold gyarapította már, akkor a nehézkedés megnagyobbodása, a testek súlyának növekedése megmagyarázza a Földön valaha élt óriásszervezetek (például a szauruszok) eltűnését, s a megmaradtak (az ormányosok és az úgynevezett barlangi fajták stb.) méreteinek folytonos csökkenését. A kozmikus sugárzásoknak és egyéb behatásoknak pedig csak egy töredékét ismerjük, de ez a csekély ismeret elegendő annak a megsejtéséhez, hogy közöttük kell keresnünk azoknak a szervi elváltozásoknak előidézőit, amelyek az istenek szolgáját a Föld urává, a látnokot tudóssá, a művészt mesteremberré alakították át, lelkét értelemmel cserélték föl, mítoszait pedig egyszereggyel.

 

*

 

(Világképek.) – Mindezt megerősítik az emberi világkép változásai, amennyire a legrégibbtől kezdve a legújabbig többé-kevésbé nyomon követni tudjuk őket. A legrégibb, amit rekonstruálhatunk, mindenség-szabású, kozmomorf, azaz a kő, hegy, víz, felhő, szél, tűz, növény, állat, ember. Nap, Hold, csillag s az ezeket egybefogó erők tisztelete egyaránt harmonikusan érvényesül benne, röviden: az egész kozmikus törvényrendet általunk felfogható mértékben magába foglalja, és – lévén a Kozmosz egy – egyetlen s rajta kívül álló hatalom, Isten uralma alá helyezi. A Kozmoszt Isten szelleme kelti életre és járja át; ez örökkévaló és határtalan, ennélfogva a kozmikus világkép értelme eleve téren és időn kívüli, metafizikai: lényegében és formájában vallás. Az első élmény, amely az embert az állattól elkülöníti és valóban emberré teszi, a vallás megszületése.

A régi ember lényében hordozta a kozmikus harmóniát, amelyben minden alkatrész mindennel tevékenyen kapcsolódik. E szemlélet anyagi képe eddig egészében és részleteiben azonos a tudomány ma kialakulni kezdő világképével, ahogyan e dolgozatban már többször jeleztük, s ahogyan a mítoszok irdatlan, zavaros tömegéből kihántani igyekszünk majd.

Amily mértékben aztán az ember távolodik a természetközösségtől, ugyanannyira csökken és szűkül a maga külön emberi lénye köré a világkép teljessége és a kifejezés eszköztára: a kozmomorfiában egyre jobban túlteng a zoomorf, az állatszabású, és az antropomorf, az emberszabású világkép keveréke, míg végre a görögökkel majdnem tisztán kialakul az elkülönült emberi egyéniség világképe, az emberszabású, antropomorf mitológia. Ezt sokan – az európaiak mind – gazdagodásnak, haladásnak fogják fel, holott szikkadás és csonkulás. Igaz, hogy megteremti a nemes arány, az emberi mérték pompás harmóniáját, de micsoda ez a Kozmosz arányaihoz és harmóniájához képest? Úgy ül benne, mint egy jóízlésű, intelligens kispolgár a Mindenség roppant kupolái alatt. Megteremti az értelem uralmát, de evvel egyszerre kihull kezéből a Kozmosz teljessége, s megismerését így kínos erőfeszítésekkel újra meg újra kell kezdenie: ez az antik tudomány harca.

A görög antropomorf iá szűkül aztán tovább a 19-20. század világképéig, amely még a szellem arányait is levetkezi, mind magát, mind a Kozmosz rendjét öt szegényes érzékünk határai közé börtönzi be, s az anyag-erő-tér-idő-ok láncának bilincsébe veri. Azonban nem vitás, hogy a Kozmosz nem értelemszabású; éppen erre jött rá, s evvel nyit új, máris nagy korszakot a 20. század természettudománya. A mai tudós visszatért az útra, ahonnan a régi ember elindult.

 

A RÉGI ISTEN

 

 

(Régies vagy régi?) – Szemünkben nem kérdéses többé, hogy a harmadkori ember volt fajtánk történetének megindítója. Semmiféle maradványa, hagyatéka nem került még elő, a legrégibb leletek is csak a harmadkor végéről valók. De őslényvoltának minden leletnél döntőbb bizonyítékait hordozza testi-lelki alkatában, s ama régi korok képeit emlékezetében. Megtestesült bizonyság, élő tanú, példátlan unikum a természetben. Testi szervezetének tetemes része változatlanul megrekedt a harmadkorban, de szelleme már akkor elkezdte száguldását egy beláthatatlan és tragikus jövő felé.

Legrégibb ismert maradványai a harmad- és negyedkor fordulójának idejéből erednek, s beszórják a Földgolyó távoli részeit; de már mindegyik úgynevezett teljes embert állít elénk, számos fajváltozatra oszlottan. Nem valószínű, hogy ezek a világszerte egyazon korszakban élt fajták külön-külön fejlődtek volna ki alacsonyabbrendű lényekből, azért felvetődik a kérdés, milyen lehetett a változatok apja, a közös ősrassz, és milyen az életformája, kultúrája. Sajnos, csak a mi számunkra fontos ez a probléma, a tudomány nagy magátólértetődéssel a protohominida majomfélék közt keresgél, s arra a föltevésre jutott, hogy a közvetlen ős olyan majom kellett hogy legyen, amelynek alkata minden egykori és mai majomfajtánál jobban hasonlított az emberéhez. Ez ugyan szervesen ellentmond az evolúció törvényének, de kibúvónak megteszi.

Mégis akadtak úttörésre hivatott kutatók, akik megkísérelték, hogy a különböző élő és ásatag fajták egyező vonásai alapján kikövetkeztessék valamely ősi, közös fajtípus alakját. Lebzelter olyan ismertető jegyeket állított össze, amelyek a hipotetikus őst a ma élő törpe és kis-növésű (pigmeus és pigmoid) fajtákkal hozzák a legközelebbi rokonságba. Ezek: Afrika erdőlakói, Dél-India, Indonézia és Óceánia törpe népei, az egyenlítővidéki Amerika számos indió törzse, északon pedig az ainuk, a szamojédek, a lappok s a kanadai őseszkimók. (Egy kistermetű alapalkatból ágazott el aztán az őskínai és a neandervölgyi fajcsoport.) Ezek a gyengébb alkotású fajták az erősebb népek nyomása alatt szorultak az őserdők mélyére, a hegyek közé, a szigetek belsejébe s a tundrák sivár tájaira; bujkáltak, elszigetelődtek, s ez az oka, hogy szokásaikat, hiedelmeiket hívebben megőrizték, mint a történelem forgatagában élő népek. Azonban amikor műveltségüket vizsgáljuk, nagy óvatosságra van szükség, ahogyan az őskultúráról szólva már kifejtettük. Bármennyire félresodródtak is, az idegen hatásokat nem kerülhették el, másfelől saját belső életük sem merevedhetett meg, s noha az ember természeténél fogva konzervatív, hagyományőrző, őseik hitét, szokásait nem tarthatták fenn teljesen változatlanul. S főként védekeznünk kell saját elgondolásaink prevalenciája ellen.

Hogy mekkora óvatosságra van szükség, s milyen veszedelmek környékezik a kutatót, ha kész elmélettel indul a dolgok vizsgálatára, vagy ha elszórt tényeket akar szerves egységgé növeszteni, egy mesterségesen szerkesztett példával próbáljuk megérzékíteni. Tegyük föl, hogy a mi keresztény műveltségünket eltemeti a por, s tízezer év múlva a kutatók a kultusznak csak elszórt töredékeit és gyéren dokumentált hagyományait tudják összegyűjteni. A feltárt szent helyeken és egyebütt a romok alól ilyen ábrázolások kerülnek napvilágra: jóságos, prófétakülsejű atya-alak trónol a fellegeken, mellette fiatalabb férfi áll, keresztfát tartva, felettük galamb lebeg. Nyilvánvalóan főistenségek: a mindenség felett székelő Atya a Teremtő, az ifjabb valószínűleg az örökéletet jelentő életfát tartja, s alakja is a megifjulást jelzi; a galamb ismert, ősi, egyetemes szimbóluma a lélekmadárnak; mindez aligha jelenthet mást, mint hogy a kultusz a teremtett élet megifjulását, az örökéletbe való átváltását hirdette a halhatatlan lélek által. Másutt, ugyancsak a mindenség felett, háromszögalakú, sugárzó aranyszem ragyog; ez is érthető szimbólum: az isteni, mindent látó, vigyázó bölcsesség ábrája, analogonja az egyiptomi kultuszban Usziri, Hor óriási szemei a világ hátterében, vagy "Re szeme", Hathor, s a suméreknél Ea, "a tiszta szemek ura". Problematikus azonban, hogy az ifjú férfi-istent a leggyakrabban a kereszt-, illetve életfára felfeszítve ábrázolták: vajon áldozattal, az isten feláldozásával járt-e a megifjulás elnyerése, mint a Dumuzi-Tammuz-Attisz-Adonisz-kultuszokban? Ugyanez az isten máskor oltáron áll, lángoló szívét kívül a keblén hordja, s kezével rámutat; ha az ember tízezer év múlva is a szívet fogja tartani az érzések, a szeretet lakóhelyének, megértheti e szobor jelentését, de ha szemlélete megváltozik, akkor aszerint magyarázza, vagy tanácstalanul tekint a szoborra. – Más ábrázolás: isteni asszonyalak sötét háttér előtt, feje körül csillagok, Holdsarlón áll, lába alatt kígyó. Ez végre teljesen világos: a csillagos Ég istennője, Holdistennő, a kígyó a sötétség, az éjszaka leigázott hatalmát jelenti. De körülötte is sok a bonyodalom; gyakran az ifjú istennel együtt ábrázolják, néha holtan hever az ölében, s ő siratja; minthogy azonban mindkettőjük feje fölött napkorong lebeg, a kapcsolat nagy valószínűséggel így értelmezhető: a csillagos Ég, az éjszaka királynőjétől származik a fiú, a Napisten, az életfán feláldozza magát, hogy megteremtse a Nap, az élet, a halhatatlanság uralmát az éjszaka, a sötétség, a halál felett, s ez a misztikus születés, feláldozás, halál nyilván naponta megismétlődik, s a nappal és az éjszaka váltakozásának, az élet és a halál folytonos cseréjének misztériumát érzékíti meg. Kétségtelen, hogy csillagvallással van dogunk; ezt egy másik, gyakori kép is megerősíti: sugárzó fehér napkorong emelkedik ki ezüst holdsarlóból, olykor kehely fölött, amely talán az élet vizét tartalmazza. A napkorong ezenkívül még számtalan alkalommal előfordul, mindig emberalakban ábrázolt égi lények, isteni személyek feje felett, ami csak a magasabb szférába, a másvilágba tartozást jelentheti. Ilyen Nap-hősök győzik le az alvilág sárkányát, ami szintén ősrégi motívum. Nyilván az alvilági szférába tartozik egy másik, bakszarvval, lópatával, farkkal, denevérszárnnyal ábrázolt keveréklény is.

De a csillagvallást még sok másféle mozzanat bonyolítja. Az ifjú isten bárányt hordoz a vállán; vajon az állattenyésztő műveltség valamiféle vallási jele ez, állattisztelet? A báránynak ugyanis kultikus szobra, képe is van: első lábával zászlót tart, s ez isteni jelvény, mert rajta az életfa képe; így tehát az Ámun-kosra és a Hapi-bikára emlékeztet, melyek a napkorongot tartják szarvaik között. Egy fennmaradt szöveg nyilván rávonatkozik, s ezt mondja: "Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk." Hasonló szimbólumok: sas, oroszlán, tulok, szárnyas ember, a legtöbbször könyvet tartanak maguk előtt; a könyv nem lehet más, mint valami szent irat, a tan kódexe, s az angyal meg az állatalakok a benne foglalt hitelvek, isteni bölcsesség tartalmára, egyes tételeire utalnak. A könyvet magát, vagyis a tant, sajnos, nem ismerjük.

A néhány példa, amit elmondtunk, a hívő keresztényre bántóan hat. S éppen ez volt a célunk, mert ugyanígy járunk el mi is a régi vallásokkal, melyeknek könyvét, tanát nem ismerjük, s hézagos emlékek alapján, kívülről közelítünk hozzá. Az a tan, mely a hívőnek eleven élettartalmat, teljes világnézetet, erkölcsi erőt s mindenek fölött hitének tárgyat ad, azonnal paródiává torzul, "primitív" vallási tákolmánnyá, mihelyt valódi tartalmától megfosztjuk, vagy a hitélet rekvízitumainak töredékeiből következtetünk reá. Nem kell más, csak az óvatosság hiánya s egy kis könnyelműség, és máris politeizmust, csillag- és állattiszteletet, miegyebet olvashatunk a keresztény vallásba, amely éppen a legszigorúbb monoteizmus alapján adott vezető eszmét az egzakt vallástudománynak és történetírásnak, s teremtette meg a pogányság fogalmát.

Azt etnológia a mai népek életformáit vizsgálja, s belőlük következtet visszafelé. Leghaladóbb irányzata, a kultúrtörténeti iskola, a hasonlóságok alapján kultúrköröket állapít meg, s archeikusságuk szerint megjelöli etnológiai korukat. A legrégiesebb szerinte egyúttal a legrégibbet is jelenti, a jelenkori forma érvényes a múltra. Az iskola elfogulatlansága, módszerének tudományos megbízhatósága oly szembeszökő, hogy egy-két évtized alatt megdöntötte a múlt század apriorikus elméleteit. De kétséges, hogy következtetése fenntartás, aggály nélkül alkalmazható-e? Vajon a jelen azonos-e a múlttal?

(Ellenpróbák.) ~ Ámde az ellenőrző vizsgálat sem tehet egyebet, mint hogy az életből indul ki. Az élő ősnépek tanulmányozása azt mutatja, hogy műveltségükben, erkölcseikben, vallásukban meglepően sok a közös vonás, de ugyanakkor eltérőek, sőt ellentmondók is akadnak, nem egyszer egymás mellett. Az első szilárd pont, amire támaszkodhatunk, ez: népeket látunk, melyek a Hudson-öböltől Ausztráliáig, Kamcsatkától a Tűzföldig keresztbe-kasul szétszórtan élnek, s beláthatatlan idők óta nem érintkezhettek egymással. Ha közös vonásokra lelünk náluk, semmiképp sem lehetnek a véletlennek, külső hatásoknak vagy egyéni fejlődésnek szüleményei. Az eltérő, vagy éppen ellentmondó jelenségek, amelyeket a pozitivista iskola alapul vesz, és gyakran hoz fel cáfolatul, s amiket viszont a kultúrhistóriai irány kivételnek tekint, -ha meggondoljuk, sem nem cáfoló erejűek, sem nem másodrangúak. Az időbeli elsőség mindenesetre aligha tagadható meg a közös vonásoktól, s ha az eltérő mozzanat idegen eredetű, amazok életerejét, originalitását bizonyítja; ha pedig saját fejlődés eredménye, akkor arra vall, hogy az ősforma nem merevedett meg, hanem az élet és a természet törvényeit követve, árnyalódott, gazdagodott vagy szegényedett, emelkedett vagy süllyedt.

Az alapvető közös mozzanatokat már megtekintettük (patriarkális monogám család, őskapitalizmus, erkölcs, egyistenhit). Döntő tény a vallás megléte s egy "fejlett" forma, az ősmonoteizmus egyetemessége. Hogy a vallás, – bármilyen vallás – egyidős az emberiséggel, soha becsületes vizsgálódó nem vehette tagadásba, a tények miatt; ellenben próbálták természetes úton magyarázni a természetfölötti fogalmának, hitének kialakulását. Láttuk a legfőbb elméleteket, s szükségtelen újra idézni őket, mert egy ponton az összes eddig s ezután lehetséges teória elbukik. Mégpedig: az ember számára mindennemű hatalmas, "félelmes", azaz vallásos érzést gerjeszthető tünemény a természeten, az érzékelt világon belül jelentkezik és jelentkezett; ezekből természetfölötti, természeten kívüli, anyagontúli, érzékelhetetlen tényekre (és lényekre) következtetnie úgynevezett tárgyi ellentmondás lett volna s egyúttal lélektani lehetetlenség is, ha az embert pusztán érzékelő és értelmi lénynek tekintjük. Bármit tegyünk fel az elavult elméletek nyomán a "primitív" vallásos szemlélet első mozdítójául: az elköltözött ősök emlékét, természeti erőket, jelenségeket, tárgyakat, – ezeknek természetfölötti létet, lényeget vagy erőt csak akkor tulajdoníthat az ember, ha már előzetesen bírja a természetfölötti lény vagy erő képzetét, fogalmát. Márpedig az első felkutatható emberős magamagát is részben természetfölötti lénynek tartotta, s halottját a halhatatlan életre előkészítve temette el. Az ember az egyetlen teremtmény, ki halottjait eltemeti. Joggal mondotta a minden egzakt tudományosság előtt tiszteletben álló Hermann Klaatsch, hogy ,,a halhatatlanság eszméje éppen olyan régi, mint maga az ember." De ez volt elejétől fogva minden nép közös véleménye is, ahogyan Ciceró kétezer évvel ezelőtt tudományosan és érvényesen megállapította: "Permanere animos arbitramur consensu nationum omnium." ["Tudjuk, hogy minden nép közös véleménye szerint a lélek fennmarad."] A dolog lényegét a mi számunkra nem is ez a kétségbevonhatatlan axióma tartalmazza, hanem az ésszerűtlen tény, hogy minden valódi ősvallás középpontjában ott áll a természetből ki nem vonható, vele nem azonos, testi-anyagi formába nem öltöztethető, névvel nem illethető, örökkévaló, külön szellemi lény: az egy Isten. A régi ember istene minden isten között a legrégibb. Az emberiség ősvallása a monoteizmus.

Fölösleges volna végigmenni a természeti vallások százain, miután a legarchaikusabbak lényegét már ismerjük. A kérdés történeti oldalát, a fejlődés problémáját úgysem ők, hanem a fejlett kultúrák és vallásaik vizsgálata dönti el. Ezek több ezer éven át éltek vagy élnek ma is, történetük dokumentált, többé-kevésbé nyomon követhető, s így különösebb fáradozás nélkül kiolvashatjuk belőlük, hogy fejlődésük az alantas-egyszerűtől a magas-összetett felé haladt-e vagy fordítva. Ellenpróbának mindenképpen alkalmas a kísérlet, azért tekintsünk meg egy-két magasra nőtt, az "evolúció" csúcsán álló hitrendszert.

(Nutar.) – Az egyiptomi vallás például igen régi eredetű, sok ős-hagyománnyal viselős, s megszoktuk, hogy a sokistenhit iskolapéldáját lássuk benne, sőt túlburjánzó, selejtes állattiszteletet. Ezt már a kortársak is sokallották, gúnyolták, s Juvenalis Rómában, ahol pedig szintén nyüzsögtek az istenek, így írt:

"Ki ne tudná (...) hogy az esztelen

egyiptomi mily hatalmakat tisztel? Krokodilust imád

emez, a másik egyberakott kígyó-íbisz alaktól retteg.

A szent páviánnak képe ragyog,

ahol Memnon bűvös húrjai zengenek,

és a régi Thébai száz kapuja omladozik.

Itt a kígyót, ott a folyó halát, amott

egész városok a kutyát tisztelik, de senki Diánát."

Azonban sok vizsgálódónak már régóta feltűnt, hogy ez a vallási kultusz nincs összhangban az egyiptomiak szellemi fejlettségével, kultúrájának példátlanul magas színvonalával, s az ellentmondást avval magyarázták, hogy az egyoldalú, alacsony zoolatria a tudatlan tömeg használatára szánt, népies, egzotérikus kultusz, míg a vallás magasrendű, ezoterikus lényege csupán a műveltek és beavatottak előtt volt ismeretes, s nekik hozzáférhető. Erre nézve sok ésszerű magyarázatot olvashattunk; így például: az Ápisz-bika (Hapi), melyet a papok látszólag isteni tiszteletben részesítenek, a legszebb bika az országban, s arra szolgál, hogy megőrizze az egyiptomi marhafajta tisztaságát. Az íbiszek, gólyák, sakálok stb. a dögöket és a hulladékot takarítják el a földekről, a macskák az egereket, különben elpusztítanák a gabonatermést; a krokodílusok a Nílus vizét fertőtlenítik, tartják iható, használható állapotban, és így tovább. A tudatlan tömeg állítólag nem ismeri föl ezeknek az állatoknak hasznát, s a vallás védő parancsai nélkül kiirtaná őket. A vallási szabályok olyasféle közegészségügyi intézkedések tehát, mint a zsidóknál és a mohamedánoknál a disznóhús vagy a bor tilalma, a tejes és zsíros ételek megkülönböztetése, mosakodási rítusok, a kötelező fövegviselet s általában a keleti vallások számos étkezési, tisztasági szabálya és gyakori állattisztelete. Ez a magyarázat bizonyos mértékig helytálló, de csak késői, "fejlődött" fokra érvényes, a régi, ősi tilalmakat illetően talán sohasem áll meg, s főként nem vet világot a mono- és politeizmus szembenállásának problémájára. Az állattiszteletről bebizonyult, hogy Egyiptom vallási evolúciójának utolsó szakaszában jelentkezett. Tiele, az animista elmélet egyik fő képviselője, maga mutatta ki, hogy az állatkultusz nem volt kezdeti forma Egyiptomban, s a történelem folyamán egyre jobban terebélyesedett; negyedszázaddal utóbb Breasted tényként állapította meg, hogy a szellemi hanyatlás tünete volt.

Minél régebbi időkbe hatolunk vissza Egyiptom nagy fénykorai felé, annál tisztábban bontakozik ki a monoteista világszemlélet. A legjelesebb kutatók már a múlt században hasonló eredményekre jutottak, noha a kor tudományos szelleme nem kedvezett az ilyen irányú megállapításoknak. L. H. Brugsch, L. Chabas, Amélineau, Pierret, Le Page-Re-nouf, Flinders-Petrie, Breasted kétségtelen dokumentumokkal szolgáltak. "Régóta felismert és a példák tömegével bizonyított tény – írta Brugsch –, hogy az egyiptomi feliratokon a szokásos mitológiai szólásformák zavarában az istent jelentő szó gyakran olyan kapcsolatokba fűzve jelenik meg, amelyek a maguk összetételében teljesen kizárnak bárminemű mitologikus lényre illő képzetet vagy emlékezést. Az a sok eset, midőn az egyiptomi ember az értelem teljes világosságával és tisztaságával az istenről szól, azt a hitet kelti fel, hogy az egyiptomi történelemnek már a legkorábbi idejében egy névtelen, felfoghatatlan, örökkévaló isten fogalma a legnagyobb tisztaságában ismeretes volt az egyiptomiak előtt, és vallásos tiszteletben részesült." Flinders-Petrie írja: "Ezidőszerint úgy találjuk, hogy (...) a teológia legelső kinyomozható foka az egyistenhit. (...) Ameddig a politeizmust legrégibb szakaszai felé nyomon követhetjük, látjuk, hogy a monoteizmus kombinációiból keletkezik."

Ezt az egyistent, a világ teremtőjét és gondviselőjét, a jó és rossz bíráját, a legrégibb emlékek Nutarnak nevezik; már nem is mitologikus, regésen bemutatott alak, hanem elvont szemlélet szülötte. A Nutar-szó elsősorban tulajdonnév, de lehet köznév és melléknév is, azaz isten, istenség, isteni jelentéssel bírhat. "Nutar, miként a latin deus, a görög theos, – mondja Giesswein Sándor -, nem mitologikus alak, hanem az absztrakt istenségnek, az önmagáért való, tisztán szellemi lénynek a kifejezése, azért sem temploma, sem külső kultusza nem volt, sem bál-ványképe nem akad az egyiptomi pantheon változatos és bizarr alakjai közt." Igen sok emlékszöveg használja ezt az elnevezést istenre s csak ezt. Ptah-hotep bölcs mondásainak gyűjteménye, melyet "a világ legrégibb könyve", az úgynevezett Prisse-féle papirusz tartott fenn, sehol sem említ isteneket, csak Nutart. De a papirusz már késői másolat, szerzője Ptah-hotep, Asesi király vezére, i. e. 2900 körül élt, s maga is régi hagyományokra hivatkozik.

Másfelől nemcsak a Nutar név fedi ugyanannak az istennek a személyét, hanem a nevek egész sora. Az egyiptomi pantheon olykor csak látszat szerint jelez oly népes isten-társadalmat; az istenség sokféle neve valójában egyazon isteni lényegnek különböző megnyilvánulásait rögzíti, vagy pedig egy-egy helyi eredetű nevének, város-istennek elismerését, rangsorolását. Pierret megállapítja: "Az egyiptomi pantheon különféle személyiségei az istenségnek különböző szerepeit és működéseit fejtik ki, úgy azonban, hogy az istenség mindezekben az alakokban, bármily számosak és alacsonyak legyenek is, megtartja azonosságát és attribútumainak Összességét."

Így például Re kétségkívül azonos Nutarral abban a kapcsolatban, midőn Nutar mint a fény istene, mint Nap manifesztálódik; sőt ilyenkor a Nap (Re) csupán Nutar lakóhelyét is jelölheti, s metaforikusán tétetik át az isten nevévé, mint ahogy a fáraó szó eredetileg királyi palotát jelent. Erre utalnak az isteni névösszetételek is; Ámun a thébai fő Napisten neve, ő a thébai Rá, és közös lényegük felismerése nevüket is egyesíti az Ámun-Ré alakban. Az ilyen nevek: Ámun-Ré-Harmakhi, Usziri-Ré, Ptah-Szokar-Usziri-Ré annyit jelentenek, mint thébai Ámun, heliopoliszi Re és így tovább. Az isteni lényegnek ezt az azonosságát Plutarkhosz, az idegen is észrevette: ,,Az egyiptomiak a Napot a jótékony hatalom testének s a csak ésszel felfogható lény látható alakjának tartják." A turini papiruszon ezt olvassuk az istenről: "A fönséges isten, ki önmagát alkotta, teremtője az Égnek és a Földnek, az élet leheletének [a léleknek], az isteneknek, embereknek, vadaknak, barmoknak, csúszómászó állatoknak, madaraknak és halaknak; emberek és istenek királya, aki előtt a századok órák, kinek sok a neve, kit senki sem ismer." Ugyanígy Ámun-Ré "az istenek feje, a nagy isten; az Égnek, Földnek, Alvilágnak, víznek, hegyeknek ura; ő az istenek atyja, ki önmagát alkotta, az alkotások kezdete, aki maga nem alkottatott." Egy himnusz a "mindenség alkotójának" nevezi, aki ,,egy s-egyedüli isten számos kezekkel", vagyis tulajdonságokkal, erőkkel.

A legfőbb szellemi lénynek, Nutarnak Mennofer (Memfisz) városában Ptah volt a neve, erre utal a szó jelentése is: alkotó; hasonló értelmű a mellékneve: Tanon vagy Totunen. Egy felirat szerint: "Egyedüli nem teremtett teremtője az Égnek és a Földnek, isten, ki önmagától lett istenné és önmagától létezik." Másutt: ,, ő a kezdetek atyja, ki a Napnak és a Holdnak csíráját teremte." Hasonló értelemben kell vennünk, ha a Tum-Atum, Knef-Num vagy Su, esetleg Usziri nevet olvassuk az emlékeken. A Halottak Könyve (pir-m-haru: kilépés a világosságba, azaz a másvilágra) például így szól Tűmről, a lenyugvó Nap istenéről: ,,Az istenek teremtője, a létezők alkotója, ki az isteneket létrehozta, önmagától való, az élet ura, ki új erőt ad az isteneknek." Knef vagy Num jelentése: Szellem, Lélek, ő a Káoszt életre keltő és rendező hatalom; Plutarkhosz és Diodórosz is így értelmezik a két nevet (a pneuma = lélek szóval fordítják; nef jelentése: fúni, lehelni). Su pedig azonos Révei. Ezek az azonosságok főként a teremtésmítoszokban világosodnak meg vagy kerülnek újabb kapcsolatokba, azért idézeteinket ott fogjuk kiegészíteni.

Hermész Triszmegisztosz szavaiból Egyiptom ősbölcsessége szól, s azt tanítja, hogy ez az "önmagától való", elvont szellemi lény az egyetlen igazi, változhatatlan, örök valóság, minden egyéb csak látszat, elmúló káprázat, valódi léte nincs.

"Triszmegisztosz: Valóság nincsen a Földön, fiam, és nem is lehet rajta. Semmi sem valóság a Földön, csak látszatok vannak. (...) Az ember nem valóság, fiam, mint ember. A valóság csupán magamagában áll, és az marad, ami. (...) Az ember múló, ennélfogva nem valóság, csak látszat, és a látszat a legfőbb csalódás.

"Tatiosz: Így tehát az égitestek maguk sem valóságok, atyám, minthogy szintén változnak?

"Triszmegisztosz: Ami alá van rendelve a születésnek és a változásnak, nem valóság. (...) Valami hamis van bennük, tekintve, hogy ők is változékonyak.

"Tatiosz: Akkor mi tehát a legelső [primordiális] valóság, ó atyám?

"Triszmegisztosz: Ő, Aki egyedül van, ó Tatiosz; Ő, Aki nem lett anyagból, sem valami testből, Akinek nincs színe, sem alakja, Aki nem változik, sem tovább nem adatik, hanem mindig VAN."

 

*

 

(Jabve.) – A zsidó jahvizmusról mindenki elismeri, hogy par excellence monoteista vallás, de természetesen vita tárgya volt, nem politeista előzményből fejlődött-e ki. Az úgynevezett evolucionalista iskola (Wellhausen) az utóbbit igyekezett bebizonyítani, valamint azt, hogy a tiszta jahvizmus csak lassan, főként a próféták működése nyomán alakult ki. Ma már azonban tisztázódott, hogy midőn a zsidó nép és nemzet egy sokvallású népegyvelegből, főként Mósze vezetése alatt, kiformálódott, evvel egyidejűleg a jahvizmus véglegesen törvényes vallásnak deklaráltatott. Éppen a próféták működése bizonyítja, hogy Izrael állandóan küzdött a kánaánita vallások ellen, s ugyanakkor régi törzsi, házikultuszszerű vallásait megtagadta, azaz új hite nem ezeknek a folytatása volt. Jehósua-Józsué könyvében olvassuk: "Ezt mondja az Úr, Izraelnek Istene: A folyóvizén túl lakoztak régente a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak vala.

(...) Azért (...) hagyjátok el az isteneket, akiknek szolgáltak a ti atyáitok túl a folyóvizén és Egyiptomban, és szolgáljatok az Urnák."

Éppen a tisztán szellemi istenfogalom kodifikálása (nem megteremtése!) a jahvizmus legnagyobb művelődéstörténeti jelentősége és értéke. A világ teremtménye, műve ugyan Jahvénak, de nem életének egyik része, mint a politeizmusokban, ő kívül marad művén, semmi antropo- vagy kozmomorfia nincs benne, fölfoghatatlan és ábrázolhatatlan, abszolút szellemi és erkölcsi lény. "Én, én, Jahve s rajtam kívül nincs senki segítő; én voltam az, aki megmondotta és megjelentette, mint nem idegen isten tinálatok, és ti tanúim vagytok erre, ez Jahve szava. Én pedig Isten vagyok öröktől fogva, s ma ís ugyanaz vagyok, és kezemből nincsen szabadító. Amit én teszek, kicsoda fordíthatja el azt? (...) Én, Jahve s más senki sincs, rajtam kívül nincs több isten. Én szereltelek föl téged, mikor még nem ismertél fel engem, hogy megtudják Napkeleten és Napnyugaton, hogy mellettem senki sincs, én Jahve s más senki sincs." – Ez a zsidó vallás tiszta és változatlan szava megszületésének órájától kezdve.

Természetes, hogy a régi hitekből, különösen a törzstörténetből felvette és magába olvasztotta azokat a hagyományokat, melyek a jahvizmusba illeszthetők voltak, de ezek jelentősége nem több, mint például a kereszténységbe felvett pogány szokásoké, formáké, hagyományoké. Innen ered a mózesi könyvek néhány politeista fogalmazású mondata, melyek a mű monoteista szelleme mellett legfeljebb a kutatónak tűnnek a szemébe. Az is természetes viszont, hogy az isteni történet, a teremtés stb. leírása nem mellőzheti az antropomorfikus eszközöket, mert hiszen embereknek szól, s az emberi nyelvet kell használnia; ez pedig antropomorfikus, természeti környezetben kialakult beszéd, képes, szemléltető eszköz. Mi sem használunk mást, mert a valóság hű és pontos megnevezésére az ember képtelen. Láthattuk, hogy az egyszerű fizikai tüneményeket sem tudjuk híven leírni. A Biblia tehát, ha Istent és az isteni történetet mutatja be, a kifejezés korszerű eszközeivel él.

 

*

 

(Ahura Mazda.) – A perzsa-iráni vallást úgy ismerjük, mint a tipikus kétistenhitet; a szellem és az anyag, a jó és a rossz ellentétéből természetesen és közvetlenül adódik az isten-pár: Ahura Mazda (Ormuzd) és Angra Manju (Ahriman) alakja, lénye. Mégis kétségtelen, hogy ezt a kettősséget monoteizmus előzte meg; eredetileg a jó istene uralkodott, ő teremtette a világot, s ő hozta a Földre a tiszta világosság, a zrvan akerene korszakát. Ahura Mazda az igazi, homálytalan tudás istene, csak később tűnik fel mellette Mithra, a Napisten, majd Anáhita (= kötözetlen), a vizek istennője és a házasság védelmezője. De legfőbb társuralkodója végül Angra Manju lett, a "Rosszat Akaró" ősszellem, kinek lénye és szerepe megmagyarázza a világban mutatkozó rossz nehéz problémáját. Zarathustra tana szerint azonban a Rossznak az idők végén meg kell hátrálnia a Jó előtt, vagyis Angra Manju nem valódi, nem egyenrangú isten.

 

*

 

(Tages.) – Az etruszkok hézagosan ismert mitológiájának elején Tages alakja áll. Egy Tarquinii-városabeli földműves egy napon egy őszhajú isteni fiúgyermeket szántott ki a földből; az etruszkok sietve köréje gyűltek, hogy meghallgassák tanítását, s aztán híven és pontosan följegyezték, így jöttek létre a Tagesi iratok (Scripta Tagetica), az etruszkok vallási és állami életének alapokmányai. Ezek szerint a világot egy legfőbb névtelen (!) isten teremtette, tőle származott a Napisten és a Holdistennő, kiknek fénye a többi, későbbi istent beragyogta, azaz tőlük vették hatalmukat. Ezek közt a legmagasabbrangú Tinia (Jupiter) volt, ő ismét egy névtelen sors-istent nemzett, ez azonban apja fölött állt. Tinia mellett Uni (Juno) és Menrva (Minerva) nyert egyetemes és kötelező tiszteletet, minden városban templomuk állt. Az egész istensereg bemutatását most mellőzzük, de egy különös, szokatlan mozzanatot kiemelünk: noha gyakorlatilag s közvetlenül Tinia uralkodott az isteneken és az embereken, nemcsak a névtelen Teremtő s a névtelen Sorsisten állt fölötte, hanem az "eltakart", azaz névtelen istenségek egész tanácsa. Nem nehéz fölismerni, hogy ezek az egymástól származó, "rejtett" (fölfoghatatlan) és "névtelen" (tisztán szellemi, alaktalan) istenek egyazon isteni lénynek a különböző megnyilatkozásai, ahogyan az egyiptomiaknál láttuk. Tudjuk, hogy az etruszkok vallása, műveltsége igen régi eredetű, gyökerében nyugati, atlanti jellegű, míg városi civilizációjuk Babilon, Chatti, Egyiptom poliszaival mutat távoli, de természetes hasonlóságokat; a görögöktől semmit sem vett át, ami pedig a rómaiakat illeti, ezek műveltsége nem egyéb, mint az etruszk és a görög keveréke. Ha tehát az etruszkok ősi vallásának gyökereinél a monoteizmus jeleire bukkanunk, semmiképp sem lehet kölcsönvétel vagy késői fejlemény.

 

*

 

(Flamen Dialis.) – A rómaiak vallása, műveltségükhöz hasonlóan, valóságos egyveleg; saját istenük talán nincs is, és nemcsak hogy kölcsönvettek isteneket, hanem az idegeneket át sem hasonították. Vallási türelmüket a hódító politika magyarázza, s tudjuk, hogy a császárkorban a biztonság kedvéért egy üres oltárt állítottak fel ,,az ismeretlen istennek". A politeizmus éppen Rómában fajult végletessé, a politikai raison és a babona-kultusz torz keverékévé; hiszen utóbb már egy élő, földi embert, a császárt is istenné avatták, templomokat emeltek tiszteletére, s papságot rendeltek oltárképének szolgálatára; észre sem vették, hogy evvel eltörlik a földi és égi szféra különállását, s hogy a vallást puszta szokássá alacsonyítják. Ez valláslélektanilag magyarázható ugyan, de mindenesetre az elfajulás tünete. A többi nép istenkirályai csak az istenek földi másai, képviselői voltak, tulajdonképp főpapok; a római császár azonban személy szerint mindig új isten.

Bizonyára meglepő tehát, hogy Rómában is találunk monoteista kultuszt, mégpedig igen magasrendűt, mely vonzó rítusok középpontjában állt, régi eredetű volt, s egészen a kereszténységig szakadatlanul élt. A római egyisten-kultuszban a tűz jelzi az isten jelenlétét. Most nem tévedhetünk a tűzmítoszok erdőrengetegébe, csak jelezzük, hogy a tűz tisztelete a legrégibb vallási aktusok közé tartozik. Ha igaz, s minden jel szerint az, hogy az első templomok fák voltak, s mellettük a szent forrás szolgáltatta a tisztító rítusok szerét, valószínű, hogy e szent helyeken lobogó tűz érzékeltette a hívők számára a "numen" jelenlétét. Az ókori írók is így tudják a régi hagyományok alapján. "Fák voltak – írja Plinius – az istenségek első templomai, s a fák egyes fajtái mindig egyes isteneknek szenteltettek. (...) Az egyszerű földművelő régi, atyai szokás szerint földje legszebb fáját ma is valamelyik istenségnek szenteli." A tűz tiszteletének Porphüriosz ezt a magyarázatát adja: "Az uránoszi istenség [= a fény = tehát a legősibb isteni princípium] megjelenését a tűzzel üdvözöljük, s ezáltal tiszteletét halhatatlanná tesszük; ezért ápoljuk a szentélyekben az őhozzá leghasonlóbb tüzet." Plutarkhosz: "Minthogy isten az elgondolható legtisztább lény, a tűz hasonlít hozzá leginkább; így a tűz képe az örökkévaló, mindent elrendező isteni hatalomnak és jele a szent helyeken való jelenlétének." Julianosz Aposztata: "Az örökégő tűz ápolását a szentélyben eleink az isteni jelenlét szümbolonjaképpen rendelték el." Alexandriai Kelemen: ,,A hagyomány szerint tűzön és fényen allegorikusán isten és az ő igéje értendő."

A tűz ezért hasonló a tiszta isteni lényeghez, mert maga is anyagtalan, s mindent megtisztít, anyagtalanná változtat, amire rászáll. A Vesta-tűz kétségtelenül egy ősi, egyetemes kultusz folytatása, Rómában trójai-hellén eredetű. De ennél is régibb időkbe, prehellén őskorok homályába nyúl vissza Dius vagy Diovis tisztelete, amelyről most részletesebben akarunk szólni jelentősége és többé-kevésbé ismeretlen volta miatt.

A palatinusi Dius vagy Diovis Róma legfőbb és legrégibb istene, nem pedig az etruszk eredetű Jupiter Maximus (Tina vagy Tinia), kit a Capitoliumon tiszteltek. Dius születését, kezdetét a rómaiak sem ismerték, de tőle nyerte létét minden ember és minden élő. Rítusaiban az emberiségnek békét és örömet, a bajokból, fáradozásokból megváltást nyújtó isten tisztelete nyer kifejezést. (Ezek az ősmonotheos tulajdonságai.) Diusnak nincs temploma a Földön, lakása a Dium, a világmindenség; papját ezért az "Universum papjának" nevezik, fövegén az istenbéke ősrégi jelét, az olajágat viseli. Oltára nincs az istennek, ellentétben az összes többivel, csak egy szent asztalt állítanak számára, mert sem várost, sem elégethető áldozatot nem kíván, csupán tiszta, kovásztalan kenyér jelképezi asztalán a felajánlást. Nincs képe, szobra sem; jelenléte az örökégő tűzben nyilvánul meg.

Szentélyét, ahol asztala állt és az örök tűz lobogott, Sacrariumnak nevezték, ez pedig egyik helyisége volt papja, a Fiamén Dialis házának, a Flaminiának, – tehát nem templom, hívő ide be nem léphetett. (Fiamén Dialis annyit jelent, mint Dius Tüze – isteni tűz.) Kultuszának jelentőségét legjobban mutatja a Fiamén Dialis kötelesség-szabályzata és előírt életmódja. A papnak, részben feleségével, a Flaminicával együtt, éjjel-nappal megszakítás nélkül a sacrum szolgálatában kellett állnia. Ezért volt az isten szenthelye a házában, s ezért egy éjszakánál hosszabb időre nem volt szabad Rómából eltávoznia. A tüzet illetően a törvény elrendelte, hogy "a Flaminiából csak szent célokra szabad tüzet kérni". Az asztalon a pap minden nap új kenyeret szentelt, mert a régi népeknél a megszakítatlan, örök kultusz jelei közé tartozott, hogy az asztalnak nem szabad üresen állnia. A szentelt kenyér kis szekrényben a Fiamén ágya mellett állt, minden pillanatban készen a felajánlásra. Hozzányúlni bárki idegennek szigorúan tilos volt, éppúgy, mint ráülnie vagy lehevernie az ágyra, melyet naponta tisztába húztak.

Plutarkhosznál olvassuk: "Ez a pap oly szentelt személynek számít, hogy testét szent szoborképpen és a legfőbb isten élő temploma gyanánt tisztelik." ("A Szentlélek temploma" – írja Szent Pál a hívő testéről.) Ha valamely magánházba lépett, vallásos adoráció formájában étellel terített asztalt állítottak ülőhelye elé, mert "törvény ellen való, hogy a Fiamén Dialis előtt üres asztal álljon." Egy regösénekünk mondja:

"Kelj fel, gazda, kelj fel, / Szállott Isten házadra, / Sereg angyalával, / Vetett asztalával, / Tele poharával.") Archiereusnak, főpapnak nevezték; előkelő családból kellett származnia, testileg hibátlannak, ép egészségűnek lennie, azonkívül kiváló értelműnek és tiszteletet gerjesztő külsejűnek. Ha betegségbe esett, megsérült vagy kelés, daganat támadt a bőrén, a szent szolgálatot fel kellett függesztenie; ha baja gyógyíthatatlanná vált, vagy szellemi ereje csökkent, avagy bármi méltatlan tettet követett el, hivatalából elmozdították, de maga is lemondhatott; súlyos esetben száműzéssel, sőt halállal büntették. Élete szakadatlan istentisztelet volt; fövegét szabad ég alatt nem vehette le, csak otthon, de homlokszalagját éjjel-nappal viselnie kellett, mindössze a fésülködés idejére bonthatta ki. Haját csak szabad születésű ember s csak fémollóval nyírhatta meg; haját, lenyesett körmeit szent, azaz termékeny fa alatt kellett elásni.

Fövegét, lábravalóját fehér bárány gyapjából szőtték, varrás, csat, csomó nem lehetett rajta, egyetlen fonalszálán sem bog. (Vő. Jézus varratlan ruhája.) Talpigérő, ujjas tunica intimáját egy darabban szőtték, tűz-színű felsőruháját hajlékony, csat nélküli fémöv fogta össze derekán; gyűrűje sem volt összeforrasztva, hanem kígyóformába görbítve. Étkezését vallásos diétának nevezhetjük: tilos volt hüvelyes főzeléket és élesztett, kovászos kenyeret ennie, lisztet, kovászt vagy repkényt érintenie, nyers húst, kutyát, kecskét látnia. Mint a béke-isten papja, lóra nem ülhetett, mert a ló Mars állata, sem hadrakész csapatokat nem láthatott. Szőlőlugasba évente csak egyszer ülhetett, szüret idején; ekkor megáldott egy áldozatra szánt bárányt, és leszakított egy fürtöt, mint "isten vincellérje": ez volt a jeladás, hogy az országban kezdődhetik a szüret.

A békét hozó és minden fáradozástól megszabadító isten papja lévén, egész élete egyetlen ünnepnapból állt. Háza menedékhely volt; a szökött rab, ha sikerül hozzá menekülnie, szabaddá lett, kötelékét leoldották, s a tető fölött az utcára hajították. Amikor a Fiamén az utcára lépett, a lictor jóval előtte haladt; ha bűnössel találkozott, kit testi fenyítésre vezettek, s ez eléje vetette magát, feloldatott büntetése alól. De akárki találkozott vele, aznapra megszabadult munkájától, és ünnepet kellett tartania; éppígy az útjába eső műhelyekben a lictor megállított minden munkát, és mulatni küldte a dolgozókat. Ahogyan munkát nem volt szabad látnia, nem láthatott gyászt, nyomort, betegséget, bármi bajjal sújtott embert, sem temetést; ezeket a lictor elterelte az útjából. Temetési menet még a háza előtt sem haladhatott el.

Minden ünnepi gyülekezetben királyi trónuson ült, lakomákon a főhely illette meg, a Pontifex Maximus előtt is; közhivatalt nem viselhetett, mert nem lett volna helyes, ha embertársaira büntetést vagy bármi terhet ró. ö volt az egyetlen ember a birodalomban, akinek soha esküt nem kellett, sőt nem is volt szabad tennie, mert az esküben átok is foglaltatik. Egyszerű szava az eskü erejével bírt.

Ilyen csodálatos tiszteletben részesítették a kései rómaiak is a legrégibb istent, az emberi nem teremtőjét, a béke és a boldog élet hozóját, ki áldozatot nem kívánt, kinek látható alakja, képe, sem temploma, oltára nem volt, csak egyetlen papja.

Nincs oly sűrű homály, amelyben az ősi tudás visszfénye föl ne derengene. A császári Róma az emberiség süllyedésének egyik mélypontját jelenti, s íme, a régi ember ott is őrizte régi istenét.

 

Tartalom

Következő