Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A tigris intelme – koreai elbeszélések (2)
Terebess Kiadó, Budapest, 2006
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalom

1. rész

Pak Csivon: A tigris intelme
Pak Csivon: Egy jangban története
Pak Csivon: Ho mester története
Pak Csivon: Jédok mester története
Pak Csivon: Hűséges feleségek története
Csong Jagjong: Egy szolga elbocsátásáról
Kim Dongin: Egy kosár krumpli
Cshö Szohe: Éhség és gyilkosság
Hjon Dzsingon: A tűz
Hjon Dzsingon: A nevelőtanárnő és a szerelmeslevelek
Ri Hjoszok: Hajdinavirágzás idején
O Szangvon: Haladék
Hvang Szunvon: Darvak
Pak Vanszo: Nagymama és a nagyorrú katonák

3. rész

 

Pak Csivon
A tigris intelme

(Hodzsil)

A tigris természeténél fogva előrelátó, nemes, választékos modorú és előkelő, tiszteli szüleit, bölcs és jószívű, merész és elszánt, ügyes - úgy tűnik, senki a világon nem szállhat szembe vele. Azt tartják, ha a tigris kutyát eszik, megrészegül, az emberhústól pedig varázserőre tesz szert. A felfalt emberek szellemei ugyanis nem hagyják el, hanem hű szolgái lesznek. A tigris első áldozatát Kul-gaknak hívták, s most szelleme a tigris hóna alatt rejtőzik. Ha Kul-gak egy konyhába vezeti a tigrist, és az megnyalja a fazék szélét, akkor a gazda megéhezik és ételt készít magának, de az a tigris torkába jut.
A tigristől széttépett második ember szellemét Ji-olnak hívják, és ő most a tigris pofája mögött tartózkodik. Ji-ol feladata az út felderítése. Magasra emelkedve figyeli, nincs-e csapda avagy kelepce előttük, s ha valami gyanúsat észlel, előreszalad és ártalmatlanná teszi a veszélyt.
A harmadiknak felfalt ember szellemét Jukhon úr néven tisztelik. Szokása szerint a tigris állkapcsában él és fülébe suttogja barátai és ismerősei nevét.
Egy alkalommal a tigris így szólt szellem-szolgáihoz:
- Esteledik, valahol vacsoráznom kellene! - Már kiszemeltem egy feketefejű, szarv- és szőrnélküli állatot - felelte Kulgak. A hóban ritkás nyomokat hagyott maga után, a farka pedig a tarkójáról csüng.
Ji-ol is megszólalt: A Keleti Kapunál is akadna egy vad: orvosnak hívják. Örökké füvön él, így hát a húsa biztosan jóízű. A Nyugati Kapunál pedig él egy sámán, aki mosdással és állandó böjtökkel tartja tisztán magát. Talán egyiküket kegyeskednél elfogyasztani?
A tigris rettenetesen felháborodott és bajszát borzolva morogta: Az orvos sötét alak! Gyanús szereit másokon próbálja ki, s ettől évről évre ezrek pusztulnak el. A sámán pedig csaló, aki szellemeivel bolondítja a népet, s ettől tízezrek vesznek el. Az elpusztultak szellemei beveszik magukat az orvos és a sámán csontjaiba és mérget választanak ki. Emiatt húsuk ehetetlen.
Ekkor Jukhon szellem szólalt meg:
- Egy távoli bozótban volna talán megfelelő vad. Mája humánus, epéje igazságos. Kezei lojálisak, bensőjében erényes. Feje okos, magatartása illedelmes. Ajkáról a régi bölcsek mondásai ömlenek. Szive ismeri a természet minden törvényét. A neve: Erényes konfuciánus. Háta széles, teste jóltáplált. Rendkívül finomnak kell hát lennie.
A tigris összevonta szemöldökét, felkapta a fejét és nyálát csorgatva megjegyezte:
- Mintha már hallottam volna róla. Nos, mi légyen?
A szellem-szolgák egymást túllicitálva kezdték dicsérni a zsákmánynakvalót:
- Ez a konfuciánus jól tudja, hogyan lesz a férfi és női kezdetből a tao. Ismeri az öt elem - a fém, a fa, a viz, a tűz és a föld - kölcsönhatását, valamint hat légköri jelenség kölcsönös szabályozhatóságát. Biztos, hogy nagyszerű az íze!
A tigris azonban elkedvetlenedett és elégedetlen hangon így szólt:
- Mivel tagadja a férfi és a női kezdet egységét, a húsa valószínűleg rossz ízű. S ha az önmaguktól létező elemeknek -, melyek semmiképp sem szülhetik egymást -, még anyai és gyermeki tulajdonságokat is tulajdonít, s azt állítja, hogy egyesek közülük sósak, mások meg keserűek, úgy húsa egészen bizonyosan nem lehet jóízű. Ha pedig magának tulajdonítja a hat légköri elem szabályozásának képességét -, melyek saját törvényeik szerint változnak -, úgy húsa minden bizonnyal annyira kemény és rágós, hogy nem alkalmas a fogyasztásra.
Ezen királyságban élt egy tudós konfuciánus, név szerint Puk Gvak, aki a tudományok nyújtotta bölcsesség megszerzése érdekében lemondott a hivatali pályáról. Negyvenéves koráig sajátkezűleg megírt és átjavított tízezer kötetet és összeállított további tizenötezret, melyekben a filozófiai kánonokat magyarázta. A király gyakran dicsérte bölcsességét, az udvaroncok pedig elragadtatással emlegették nevét.
A város keleti negyedében élt egy szép fiatal özvegy, akit Dong Ridzának hívtak.
A király előtt kegyben állt tiszta erkölcsei miatt, az udvaroncok dicsérték erényeit. Az uralkodó a város határában néhány li földet adományozott neki. Az özvegy szigorúan óvta erkölcseit, bár öt fia mindegyike más-más családnevet viselt.
Történt, hogy késő éjjel a fiúk beszélgetni kezdtek egymással:
- Nézzétek, a folyó északi partján már megszólaltak a kakasok, a déli égbolton azonban még fénylenek a csillagok, ám anyánk hálójából férfibeszéd hallatszik, mely a bölcs Puk Gvak hangjára hasonlít. - Az öt fiú, egyik a másik után belesett a szobába. S látták, amint Dong Ridza a bölcs Puk Gvak előtt hajlong: - Már régen hallottam bölcsességedről. Szeretném egyszer hallani, ahogy szavalsz! A bölcs Puk Gvak megigazította ruháját, kiegyenesedett és szavalni kezdett:

Az ajtón papagáj ül, sötétben röpül bogár,
Szeretném tudni titkát: mit gondol fazék, kosár?

Az öt testvér egyike így szólt:
- Az erényes és bölcs Puk Gvaknak az etikett nem engedi meg, hogy egy özvegy hálószobájába lépjen. Tehát ez nem is lehet ő. Hallottam, hogy a város régi kapujának romjainál van egy rókalyuk. Mondják, ha a róka ezer évig él, varázserőre tesz szert, képes emberré válni. Úgy látszik, ez a rókából lett ember jelent meg a bölcs Puk Gvak képében!
A testvérek tanakodni kezdtek:
- Úgy hallottam, ha valaki meg tudja szerezni az ilyen róka süvegét, meggazdagodik, aki pedig papucsait kapja, láthatatlan lesz, még fényes nappal sem veszi észre senki. Farkának tulajdonosa képes elvarázsolni az embereket, akik vakon követik a szavát. Gyerünk, kapjuk el és megosztozunk rajta!
A testvérek az ajtót kezdték feszegetni. A megrémült bölcs, hallva a zajt, kiugrott az ablakon. Hogy fel ne ismerjék, vad táncot járva, artikulátlanul kiáltozva szaladt végig az úton, s lábát a nyakába szedve futni kezdett. Útközben azonban beleesett egy pöcegödörbe és elmerült a szennyes lében. Mikor végre sikerült kidugnia a fejét, egy tigris állt előtte.
A tigris - szemét hunyorgatva és orrát eltakarva, hogy hányingerét visszatartsa - hangosan felkiáltott:
- Bölcsek bölcse! Te igencsak bűzlesz!
A tiszteletreméltő Puk Gvak négykézláb kimászott a gödörből, s ijedtében fejét a vállai közé húzta, majd háromszor meghajolt és térdreborulva így szólt, miközben gyáván pislogott a tigrisre:
- Tigris uram! Mérhetetlenek a te erényeid! Híres emberek mind utánozzák változékony szokásaidat, s az uralkodók is a Te nyomodban igyekeznek járni. Az ember gyermekei példát vesznek szüleid iránti szeretetedről, a hősök pedig bátorságodról. Az esőt irányító szent és tisztelt sárkány nevével együtt a Te neved hatalmasabb, mint a szelek uráé. Én, szánalomraméltó nyomorult, bátorkodom felajánlani szolgálataimat...
A tigris felháborodott és szidalmazni kezdte a bölcset:
- Ne merészelj közeledni hozzám! Már hallottam, hogy ti mindannyian, tudós konfuciániusok, nagy talpnyalók vagytok, s úgy látszik, ez igaz is! Te mindig teli szájjal szidtál engem, de most, hogy bajba jutottál és szemtől-szembe kerültünk, hizelkedéssel akarsz levenni a lábamról. Nincs olyan tökfikó, aki hinne neked! Az ég alatt csak egy igazság van! Ha a tigris gonosz, úgy ez a gonoszág az ember miatt van. Ha az ember jó, akkor a tigris is az. A te fecsegésed az öt parancsolaton (tiszteld a szüleidet, légy hű az uralkodóhoz, viseld gondját feleségednek, tiszteld az öregeket, légy hű barátaidhoz) és a három törvényen alapszik, mely szerint az uralkodó szava törvény az alattvaló számára, az apa szava a fiú, a férj szava a feleség számára. Te mindenkit felszólítasz ezek szigorú betartására, de a város mégis tele van orr és sarok nélküli, megbélyegzett emberekkel. Ezek mind a törvények megszegéséért lettek így megnyomorítva. A megbélyegző tus, az orrokat és a sarkokat lemetsző kezek nálatok embereknél soha nincsenek nyugalomban. De minek is beszélek, hisz úgysem vagytok képesek megszabadulni ezektől. Nálunk, tigriseknél még hírét sem hallani ilyen kegyetlenkedéseknek! Könnyű tehát megítélni, hogy mi, tigrisek, jobbak vagyunk nálatok. A tigrisek nem esznek füvet, fát, rovarokat, halat, nem isznak részegítő italokat, nem bántják a vemhes állatokat. A hegyek között szavasokkal, őzekkel élnek, a síkságon pedig lovakkal és bikákkal. A tigrisek bendőjük megtöltéséért sohasem vetik a másikat börtönbe, a vagyon miatt sem pereskednek társaikkal - a tigristörvény sokkal igazabb, nagylelkűbb a tiétekénél. Míg a tigrisek szarvasokra és őzekre vadásznak, ti hallgattok, de ha hozzátok vagy marháitokhoz nyúlunk, azonnal szidni kezdtek bennünket. S mindez azért, mert a szarvas és az őz nem a tiétek, ám a ló és a szarvasmarha szolgálnak benneteket. Nem így van? Dehát akkor miért külditek ezeket ti magatok naponta a vágóhídra? Megfeledkeztek arról, hogy hűen szolgáltak nektek, nagy kínnal hordoztak benneteket a hátukon, s ti így bántok velük. De még ez sem elég! Kiirtjátok a hegyi szarvasokat és őzeket is, és ezzel éhezésre ítéltek minket. Mit mondana vajon az Ég, ha megkérnénk, hogy igazságosan ítéljen e kérdésben? Felfaljalak téged avagy sem? Aki idegen holmit tulajdonít el: tolvaj, aki életet olt ki: gyilkos. De közületek jónéhányan éjjel-nappal lótnak-futnak, kezeiket lóbálják, szemeiket meresztik és lelkiismeretfurdalás nélkül elvisznek mindent, ami a kezük ügyébe kerül. A legaljasabbak pedig édestestvérükként tisztelik a pénzt, katonai előmenetelük érdekében meggyilkolják saját feleségüket, mint azt Vu Cse tette Csung Csiu idejében. Hogy is beszélhetnénk a ti híres törvényeitekről és erkölcseitekről? Miért fosztjátok meg a szöcskét táplálékától, a selyemhernyót gubójától, miért lopjátok a mézet a méhektől s tesztek hangyákat a sörbe az ősök emlékére rendelt toron? Nincs nálatok igazságtalanabb és kegyetlenebb lény a Földön! Ti az igazságról és az ember természetéről folytatott vitáitokban minduntalan az Éghez fohászkodtok! Ám ha úgy cselekednétek, miként az Ég rendelte, akkor a tigrisek és a szöcskék, selyemhernyók és méhek, hangyák és emberek mind békében élnének és nem irtanák egymást. Ha így ítéljük meg a jót és a rosszat, akkor a földkerekség legnagyobb gyilkosa az, aki feldúlja és kirabolja a méhkasokat és hangyabolyokat! A tigris nem támadja meg a leopárdot, mert az vele közös törzsből származik. S emellett a tigrisek kevesebb őzt vagy szarvast falnak fel, mint az emberek, lovat és marhát is kevesebbet tépnek szét, sőt, még embert is jóval kevesebbet ölnek meg, mint maguk az emberek. A múlt évben Közép-Kínában a szárazság, Santungban pedig az árvizek miatt az emberek egymást ették meg. De ez még semmi a Csungcsiu idejéhez képest, amikor az "erény megerősítése" érdekében tizenhét, a bosszú nevében harminc háborút viseltek el! A vér ezer li hosszúságú folyamként ömlött, az emberi hullák milliói hegyekké magasodtak. De a tigrisek törzse - mivel nem ismerte sem az áradást, sem a szárazságot - nem átkozta az Eget. A tigrisek nem ismernek sem ellenséget, sem barátot, s így nincs kivel harcolniuk, engedelmeskednek a sorsnak és nem hisznek az olyan csalóknak, mint az orvos és a sámán. Természetük törvényei szerint élnek és ezért nem betegek. Szőre tarka, és szemet gyönyörködtető színéről következtethetünk a tigris választékos ízlésére. Rettegett erejét agyara és karmai mutatják, nincs szüksége aljas fegyverek segítségére. A serlegekre a tigris képét metszik - a szüleik iránti tisztelet dicséretére. A tigris jósága kitűnik abból is, hogy megosztják étküket a varjakkal, gyíkokkal, hangyákkal és más élőlényekkel. A tigris emberséges voltát bizonyítja, hogy soha nem eszik megrágalmazottakat, nyomorékokat és gyászolókat. Aljasok vagytok, emberek, nem elégedtek meg a fegyverekkel, hanem mindenféle csapdát felhasználtok a madarak, őzek és más állatok elfogására. Aki elsőnek találta fel a hálót, az vetette meg a világ minden bajának kezdetét. Ti nem elégedtek meg azzal, hogy karddal, tőrrel, lándzsával, gerellyel, kisebb-nagyobb szekercékkel és buzogánnyal vagy villámnál is ijesztőbb mennydörgő eszközzel igyekeztek minél több gonoszságot elkövetni. Kihegyezett vessző végére fügemag nagyságú puha szőrt ragasztotok, s fekete tusba mártva keresztül-kasul szántjátok a papírt mindenféle jelekkel, melyek horogra, éles késekre, kardra, nyílra és íjra enlékeztetnek. Ennek a szerszámnak a lendületétől éjjelente még a szellemek is üvöltenek félelmükben. Mondd hát, vannak még a világon olyanok, akik ilyen kegyetlenül pusztítják egymást, mint ti, emberek?
A bölcs Puk Gvak előrecsúszott, kétszer meghajolt és gyáván remegve megszólalt:
- A régi írások is azt mondják, hogy az isten a legádázabb gonosznak is mebocsájt, ha az megtisztul és betartja a böjtöt. Engedd meg nekem, nyomorult féregnek, hogy örökké szolgálhassalak!
Így szólt, s lélegzetét visszafojtva hallgatózott, de választ nem kapott. Egész testében remegve még egyszer meghajolt és felemelte fejét. Keleten már bíborlott az ég, s a tigrisnek hűlt helye sem volt. Kora reggel egy szántóvető paraszt megkérdezte tőle, miért hajlong nyakra-főre valaki ismeretlen előtt a mezőn.
A bölcs Puk Gvak igy válaszolt:
- Azt mondják, bármily tágas is legyen az ég, nem élhetünk félelem nélkül, bármily szilárd is legyen a föld, csak óvatosan járhatunk rajta.

Fendler Károly fordítása

 

Pak Csivon
Egy jangban1 története

(Jang-ban-dzson)

Csongszon járásban élt egy bölcs jangban, aki éjjel-nappal csak a könyveket bújta. Az újonnan kinevezett helyi főhivatalnokok mindig meglátogatták, így fejezték ki az iránta érzett nagyrabecsülésüket.
Ez a jangban rendkívül szegény volt, ezért minden évben gabonát kölcsönzött a járási hivataltól. Ezer zsák tartozása gyűlt össze az évek során.
Egy nap a kormányzó vizsgálókörútra ment, és mikor elért Csongszonba és megszemlélte az állami gabonakölcsönzések könyvelését, nagyon feldühödött: - Miféle jangban az, aki ennyit kölcsönöz a katonaság készleteiből? - kiáltotta, és elrendelte a jangban bebörtönzését.
A helyi főhivatalnok szánta a jangbant, tudta, hogy nem áll módjában visszaszolgáltatni a gabonát, nehezére esett bebörtönöznie, de nem tehetett mást.
A jangban jajveszékelt éjjel, jajveszékelt nappal, de nem talált megoldást.
- Mindig is szerettél tanulni, de bezzeg nem tudod visszaszolgáltatni az állami gabonát. Jangban vagy ugyan, de semmit sem érsz! - szidta a felesége.
Meghallotta egy gazdag ember ezt a faluban, és megvitatta a dolgot a családjával. - Lehet, hogy szegény az a jangban, ám mégiscsak előkelő és tiszteletreméltó. Mi gazdagok vagyunk, de mindig megvetettek leszünk. Nem ülhetünk lóra, és mikor jangbant látunk, remegünk a félelemtől. Hajlongunk előtte az udvaron, szipogunk és lábujjhegyen járunk. Mindig ilyen szégyenletes módon fogunk élni. Most nem tudja visszafizetni az adóságát, mert szegény. Ebben a nehéz helyzetben a hírneve ellenére képtelen lesz megtartani a rangját. Megveszem hát tőle.
Eztán meglátogatta a jangbant és felajánlotta, hogy rendezi helyette az adósságot. A jangban elégedetten beleegyezett. Így a gazdag ember elküldte a gabonát a járási hivatalba.
A helyi főhivatalnok döbbenten kereste fel a jangbant, hogy megtudja, hogyan tudta visszafizetni az adósságot. A ócska nemezkalapot és kenderkóccal bélelt kabátot viselő jangban leborult a sárba, alávalónak nevezte magát, és nem merte felemelni a fejét. A helyi főhivatalnok értetlenül húzta fel a földről.
- Miért szégyeníted így meg magad, jó uram?
A jangban még jobban megijedt, fejet hajtott, és megint földre vetette magát.
- Félelem gyötör. Nem akarom magam megszégyeníteni, de eladtam a rangom, hogy visszafizethessem az adósságot. A gazdag ember most a jangban. Hogy is cselekedhetnék korábbi rangomnak megfelelően?
A helyi főhivatalnok felsóhajtott:
- Mennyivel is felsőbbrendű a gazdag ember! Mennyire olyan, mint egy jangban! Az igazság nem más, mint gazdagnak lenni, de nem fukarkodni. Megvetni az alacsonyrendűt és vágyakozni az előkelőségre, ez a bölcsesség. A gazdag ember valóban jangban. Azonban egy magántermészetű üzlet szerződés nélkül pereskedéshez vezethet. Összehívjuk a járás népét, és szabályos szerződést kötünk. Majd én szentesítem, mint helyi főhivatalnok.
Így hát a helyi főhivatalnok a hivatalába ment és összehívta a földbirtokosokat, parasztokat, földműveseket és kereskedőket a hivatal udvarára. A gazdag embert a helyi főhivatalnok helyettese mellé ültették, a jangban pedig az írnokok előtt állt. Így kezdődött a szerződés:
"A Csianlong korszak tizedik évében2, a kilencedik hónak ezen napján a következő szerződést kötjük meg, annak következtében, hogy eladtam jangban rangomat cserébe a hivatali gabona visszafizetéséért, amely ezer zsákot tett ki.
A jangban szónak számos jelentése van. Aki csak tanult ember, az tudós, ha udvari rangot visel, nagy tisztségviselő lesz belőle, ha erkölcsi tekintélye van, felsőbbrendű embernek nevezzük. A katonai tisztségviselők nyugaton állnak, a civil tisztségviselők keleten, a jangbanok erre a két csoportra oszlanak. Bármelyik utat is követed, mától fogva fel kell hagynod az alacsonyrendű, alantas gondolatokkal és a régieket kell mintául venned, magas célokat kitűzve magad elé. Az ötödik őrjárattal kell kelned, meg kell gyújtanod az olajlámpást, és az orrod hegyére koncentrálva, térdelve kell felmondanod Tung-laj kritikai írásaiból olyan folyékonyan, mint ahogy a lopótök gurul a jégen. Bírnod kell az éhséget és a hideget, sohasem háboroghatsz szegénységeden. Ütögetned kell a fogaid és a tarkód, le kell nyelned, amit felköhögsz, bársonyos sapkád ruhaujjaddal kell tisztogatnod, és el kell hessegetned a porhullámokat. De amikor mosod kezeid, vagy éppen vedelsz, ne nagyon foglakozz a karjaid tisztaságával. Szolgálólányodat unott hangon kell szólítanod, járnod pedig nemtörődöm módon, csoszogva kell. Soronként száz szezámmaghoz hasonlatos írásjeggyel kell lemásolnod a Klasszikusok igaz kincsestárát4 és a Tang versek gyűjteményét5. Nem vehetsz kezedbe pénzt, és nem kérdezheted meg a rizs árát. Bármily nagy a hőség, nem veheted le harisnyádat, és nem lazíthatod meg öltözetedet az étkezőasztalnál. A levest az étkezés végére kell hagynod, és nem szabad szürcsölnöd. Nem trancsírozhatsz evőpálcikáddal. Nem ehetsz nyers hagymát, egy csepp bor sem érheti bajuszod, mikor iszol, és nem puffaszthatod fel arcod, miközben pöfékelsz. Nem ütheted meg dühből feleséged, és nem rúghatsz bele a bútorokba. A gyerekeid sem ütheted meg ököllel, nem átkozódhatsz szolgáidon, és nem ölheted meg szolgálóid. Mikor ökreid vagy lovadat szidod, nem sértheted meg előző gazdáikat. Mikor megbetegszel, nem hívhatsz sámánt, mikor áldozol, nem hívhatsz buddhista szerzetest. Ne melegítsd kezed a kályhánál, mikor beszélsz, ne köpködj! Nem vághatsz ökröt, és nem űzhetsz szerencsejátékot. Ha vétesz bármely szabály ellen, a jangban ezzel a dokumentummal jogi eljárást kezdeményezhet.
Csongszon járás főhivatalnoka aláírása, és a főhivatalnok helyettesének meg a hivatali szolgának, mint tanuknak az aláírása."
Ezután a hivatali mindenes ráütötte a szerződésre a pecséteket. A pecsételéssel egy időben szólaltak meg az órát jelző dobok. Úgy festett a szerződés, mint a vízszintesen a Nagy Medvével, függőlegesen az Orion öv három csillagával meghintett ég. Az írnok felolvasta a szöveget.
A gazdag ember csalódottan állt egy darabig, de végül megszólalt:
- Csak ennyi lenne a jangbanság? Azt hallottam, hogy a jangban olyan, mint egy halhatatlan. Ha csak ennyi az egész, akkor engem bizony becsaptak. Ennél azért lehetne hasznosabb ez a szerződés!
Így a főhivatalnok egy másik szerződést fogalmaztatott meg, mely a következőképpen hangzott:
"Mikor az Ég életre hívta az embereket, négy csoportra osztotta őket, és a tudós-hivatalnok jangbanok csoportja lett a legnemesebb mindközül. Nincs ennél nagyobb haszon. Nem művelhetik a földet, és a kereskedelemben sem vehetnek részt. A klasszikusok és
a történetírók munkáiban való némi jártassággal a kiemelkedők átmennek a legmagasabb vizsgán is, a kevésbé tehetségesekből doktorok lesznek. A legmagasabb vizsga letételét igazoló dokumentum csak két láb hosszú, de mindennel ellátja az embert, amire szüksége van, valójában egy erszényhez hasonló. Akkor is, ha egy doktor csak harminc évesen kapja meg az első kinevezését, híres lehet apja hírnevére támaszkodva. Ha elnyeri a déli párt egy tagjának3 jóindulatát, fülei kifakulnak az árnyékban üldögéléstől, és hasát teletölti a szolgák "igenis uram"-a. Kezében fülvakaróval viccelődhet szobáiban a csepűrágó lányokkal, és az udvarán felhalmozott gabonára még a madarak is rájárnak. Egy vidéki szegény tudós is kedve szerint dönt. A saját földjét szántathatja fel a szomszéd ökrével, és a falusiakkal gyomláltathat. Ki is merne szembeszállni vele? Ha hamut is tömet az orrodba, és a varkocsodnál fogva lógat fel, vagy a hajadat cibálja, akkor sem ellenkezhetsz…"
Csak félig volt kész a szerződés, mikor a gazdag ember közbevágott:
- Megállni, megállni. Micsoda dolog ez! Rablót akartok csinálni belőlem?
A fejét csóválta és továbbállt. Élete hátralévő részében egyszer sem ejtette ki a száján a jangban szót.

Kiss Marcell fordítása

 

Pak Csivon
Ho mester története

(Ho-szeng-dzson)

Ho mester Szöul Mukcsok kerületében élt. Ha a Déli-hegy mentén átkelünk a völgyön, egy forráshoz jutunk, amely egy öreg gingko fa árnyékában csordogál. E fával szemben volt egy ágakkal benőtt kapu, amely mindig nyitva állt Ho szél- és esőverte kicsiny nádkunyhója előtt. A házigazda nagyon szeretett olvasni. A családot a felesége tartotta el varrónői munkával.
Egy napon, amikor Ho felesége nem bírta már elviselni a koplalást, az elégedetlenségének ily módon adott hangot:
- Ha uram soha sem teszi le a hivatalnoki vizsgát, akkor mi haszna, hogy annyit olvas?
Férje nevetve válaszolt:
- Még nem fejeztem be a tanulmányaimat.
- S nem lehetne-e mesterember?
- Hogy lehetnék? Soha nem tanultam kézügyességet igénylő munkát.
- Hát akkor nem lehetne-e kereskedő?
- Hogyan lehetnék kereskedő tőke nélkül?
Türelme fogytán Ho felesége mérgesen kifakadt:
- Hogy lehetnék, hogy lehetnék! Ez minden, amit kelmed a könyveiből megtanult éjt nappallá téve? Nem lehet mesterember, sem kereskedő. S ha tolvajnak állna?
Erre Ho félretette könyvét, felállt s így szólt:
- Milyen kár! Tíz esztendőt szántam a tanulmányaimra, de csak hét lett belőle…
Kisétált a házából. Senkit nem ismert a városban. Fel-alá járkált az Unjong utcában, majd végül a piacon megkérdezte, ki a leggazdagabb ember.
Azt mondták neki, hogy a Pjon nevű kalmárt keresse, így el is ment annak a házához. Miután bemutatták neki, meghajolt a kereskedő előtt és így szólt:
- Szegény vagyok, de szeretnék vállalkozásba kezdeni és van ötletem is hozzá, amit kipróbálnék, ha kölcsönözne nekem tízezer rjangot.
- Rendben van - mondta a másik, és rögvest odaadta neki a kért összeget. Ho elfogadta, majd köszönés nélkül távozott. Pjon fiainak és vendégeinek szemében Ho koldusnak látszott. Kopott volt az öve, bőrcipőjének sarka foszladozott, sapkája ütött-kopott, a kabátja meg sáros volt, és még az orra is folyt.
- Ismered ezt az embert? - kérdezték a kalmárt hitetlenkedve, hogy egy ilyen szerzetnek pénzt adott. Nemleges válaszára tovább kérdezték:
- Kidobtál tízezer rjangot az ablakon egy idegennek, akinek még a nevét sem kérdezted meg. Vajon milyen meggondolásból?
Pjon így válaszolt:
- Nem értettétek volna. Az az ember, aki kölcsönt akar kérni, általában sokat köntörfalaz. Azt mondja, hogy meg fogja tartani a szavát, hogy nincs ok az aggodalomra, és még folytathatnám. De ez az ember, akivel most találkoztunk... Ruhája és cipője rongyos volt, de lényegretörően beszélt, szégyenkezés nélkül. Ez egy olyan ember, akit nem érdekel a földi gazdagság, hiszen elégedett az életével. Következésképpen, akármin is jár az esze, az valami nagy üzlet lehet, és kíváncsi vagyok, hogy mibe fog kezdeni. Ha nem adtam volna neki a pénzt, akár megkérdezhettem volna a nevét is. De mi haszna most már megkérdezni, hogy odaadtam neki a pénzt?.
Ily könnyen pénzhez jutva, Ho imígyen gondolkodott: - Anszong városa Kjongi megye és Csungcsong megye határán van, és mindhárom déli tartomány útjai ott kereszteződnek.
Haza sem térvén, rögtön Anszongba ment és ott szállásról gondoskodott. Másnap kiment a piacra, és felvásárolta az összes gyümölcsöt, amit csak talált. Kétszer annyit fizetett, hogy megvehesse mindet, így gyümölcsmonopóliumot hozott létre. Kis idő múlva nem tudtak az emberek ünnepet rendezni, vagy áldozatot felajánlani, mert eltűnt a gyümölcs a piacról. A gyümölcsárusok rohantak Ho mesterhez, hogy visszavásárolják gyümölcseiket tízszeres árért. Ho felsóhajtott és csak úgy magának jegyezte meg: - Borzasztó, hogy tízezer rjanggal meg lehet rendíteni az ország gazdaságát! Ilyen módon könnyen megtapasztalhatjuk országunk gyengeségeit.
Miután eladta az összes gyümölcsöt, késeket, kapákat, pamutot, kendert és selymet vásárolt. Ezt követően átkelt Csedzsu szigetére és ott felvásárolta az összes lószőrt, amit talált. - Néhány év múlva senki nem lesz Koreában, aki képes lenne fejfedőt vásárolni - mondta. S korábban, mint amire számított, a lószőrkalapok ára tízszeresére emelkedett.
Egy napon Ho megkérdezett egy tengerészt:
- Ismersz-e olyan lakatlan szigetet valahol, amely alkalmas lehet emberek letelepítésére?
- Igen, uram. Egyszer régen elkapott egy három nap, három éjjel dühöngő vihar, mire végül egy szigetre vetődtem. Úgy vélem, valahol Szagun és Nagaszaki között lehet. Ligetek és virágos rétek, amíg csak a szem ellát, óriás gyümölcsök és uborkák anélkül, hogy valaki gondozná őket, a szarvasok csordákban kószálnak, és delfinek úszkáltak a hajónk körül...
Ho nagyon elégedett volt a válasszal.
- Ha elviszel oda, megosztom veled a gazdagságomat. A tengerész ráállt az alkura. Egy jó széllel megáldott napon kihajóztak délkeletre és elérték a szigetet. Ho felmászott egy hegycsúcsra, de kissé elégedetlennek tűnt.
- A sziget még ezer li széles sincsen, országnak bizony kicsiny. Mivel azonban a föld termékeny, s a vize édes, tudnék itt kellemesen éldegélni…
- Kivel élne itt, ezen a lakatlan szigeten? - kérdezte a tengerész.
- Az emberek követik az erényes vezetőt. Inkább az erényeim hiánya miatt aggódom, nem az emberek miatt…
Ebben az időben Pjonszan környékén rablók ezrei garázdálkodtak. A helyi hatóság csapatokat mozgósított, de nem tudták a gazokat megfékezni. Idővel azonban a védelem egyre szilárdabb lett a városok körül, a banditák nem tudták többé kifosztani a polgárokat, s az élelmiszertartalékaik kifogyóban voltak. Visszahúzódtak messzi rejtekhelyükre, ahol előbb-utóbb az éhezés várta őket. Ezt hallván, Ho mester egyszál egyedül felkereste a rablók búvóhelyét és eképpen próbálta meggyőzni vezetőjüket:
- Ha elrabolnátok ezer rjangot és aztán szétosztanátok egymást közt, fejenként mennyi jutna a zsákmányból?
- Hát bizony egy rjangnál nem több.
- Van-e valamelyikőtöknek felesége?
- Nincs.
- Van-e földetetek?
- Miért rabolnánk és viselnénk e megpróbáltatásokat, ha lenne feleségünk és földünk?
- Ha komolyan gondolod, amit mondasz, akkor miért nem házasodtok meg, építetek házat, vesztek egy ökröt, és művelitek a földet? Ha így tennétek, senki nem hívna rablónak titeket, boldog házasok lennétek és szabadon mehetnétek, ahová tetszik, nem kellene állandóan rettegni a bűntetéstől. Milyen szép lenne! Lenne ruhátok és étel-ital napjaitok végéig.
- Ki ne vágyna erre? Csupán nincs pénzünk, hogy megvalósítsuk!
Ho elmosolyodott, majd így válaszolt :
- Rablók, akik a pénz miatt aggódnak! Ha csak pénz kell, adok. Ha elmentek holnap
a tengerpartra, vörös zászlós hajókat fogtok látni. Mind tele lesz pénzzel. Vegyetek belőle, amennyit akartok!
Ezzel Ho otthagyta őket. Olyan hihetetlennek tűntek a szavai, hogy a rablók nevettek rajta és őrültnek hitték.
Mindezek ellenére, kimentek másnap a partra. Ott meglátták Ho mestert rájuk várva, hajóin háromszázezer ezüst készpénzzel. A látottaktól teljesen lenyűgözve felsorakoztak és meghajoltak előtte.
- Bármit megteszünk, amire kegyelmed mint vezérünk utasít.
- Jól van, akkor próbáljatok meg minél több pénzt magatokhoz venni. A rablók a pénz köré gyűltek, de egy-egy ember még száz rjangot sem tudott elvinni.
- Hogy lehettek rablók, ha még száz rjangot sem tudtok cipelni? Most hogy a neveteket már ismeri a hatóság, nem mehettek vissza az emberek közé. Nincs hová mennetek. Van egy ötletem. Fogjátok a száz rjangot, mindegyikőtök szerezzen egy asszonyt és egy ökröt, addig itt várok.
A rablók beleegyeztek, majd szétszéledtek a szélrózsa miden irányába. Ho mester várt, s annyi tartalékot halmozott fel, amennyi elég kétezer embernek egy évre.
Az összes bandita visszatért a megadott napon. Amikor mind a fedélzeten voltak, a hajók elindultak a sziget felé. Miután Ho hajóra rakta az összes gonosztevőt, az élet nyugodt lett újra a szárazföldön.
A sziget új lakói elkezdték a fákat kivágni, házakat építettek és bambusz kerítéseket csináltak. A föld oly gazdag volt, hogy a termés akkor is nőtt, amikor Ho emberei elhanyagolták a munkát.
Az aratás olyan bőséges volt, hogy felesleg is maradt, és három évre elegendő tartalékot lehetett félretenni. A felesleget hajóra tették, és Nagaszakiban eladták. Nagaszakiban, a háromszázezer lakosú japán városban, abban az időben igen nagy éhinség dühöngött, ezért aztán Ho emberei mindent el tudtak adni, amit hoztak, s egymillió ezüsttel tértek haza.
- Most látom ötletemet beteljesülni - mormolta Ho mester elgondolkozva. Összehívta a szigetnek mind a kétezer lakosát és így szólt hozzájuk:
- Amikor idejöttem veletek, úgy terveztem, hogy először mindannyiotokat gazdaggá teszlek, utána feltalálok egy új írásrendszert, új viseletet és fejfedőt. De a sziget kicsiny, erényeim gyengék, ezért elhagyom ezt a helyet. Ha majd lesznek gyerekeitek, tanítsátok meg nekik, hogy a kanalat a jobb kezükben tartsák és csak a szüleik után vegyenek a rizsestálból. Ezek után Ho elégette az összes hajót mondván: - Ha senki nem megy el innen, más sem jön ide. Legvégül a vízbe dobott ötszázezer ezüstöt.
- Valaki majd megtalálja, ha apály lesz. De még a szárazföldön sem tudna egymillió rjangot elkölteni, hát még ezen a kis szigeten?
Végül magához hívta azokat, akik olvasni tudtak, és megparancsolta nekik, hogy szálljanak vele együtt a hajóra, majd így szólt: - Kitépem a viszálykodás gyökerét ezen a szigeten.
Ezek után Ho tovább járta Korea földjét és a szegényeket segítette. De még így is maradt százezer ezüstje.
- Megadom a tartozásomat Pjonnak.
Elment tehát Pjonhoz.
- Emlékszel rám? - kérdezte Pjont, aki igen meg volt lepve.
- Nyomorúságos külsőd semmit sem változott, minden bizonnyal eltékozoltad mind
a tízezer ezüstöt - válaszolta a kereskedő.
Ho csak mosolygott mondván:
- Csak a hozzád hasonlók emelik megjelenésük fényét pénzzel. De hogyan tudná tízezer ezüst ragyogóbbá tenni az Utat?
Ezek után visszafizette a tartozását tízszeresen, hiszen százezer rjangot nyújtott át, majd így szólt:
- Befejeztem a tanulmányaimat egy reggelen, mert nem bírtam az éhséget elviselni.
A te tízezer rjangoddal elért sikereim azonban csak szégyenérzetet keltettek bennem.
Pjon annyira meghökkent, hogy rögtön felugrott és meghajolt Ho előtt, mondván, hogy ő csak a tíz százalék kamatra tart igényt.
- Hogyan kezelhet úgy, mint egy kereskedőt!? - háborodott fel Ho. Ingujját megrázva kiindult a házból. Pjon lopva követte a tudóst, aki lement a völgybe, a Déli Hegy mellett lévő kis házába.
- Kié ez a ház? - kérdezte Pjon egy öregasszonytól, aki épp ott mosta a ruhákat.
- Ho mester háza. Szegény ember volt, de mindig olvasott. Egy reggel elhagyta otthonát, és öt évig haza sem tért. Felesége egyedül élt, és férje távozásának napján évente illendően megtartotta a gyászszertartásokat.
Pjon imígyen tudta meg végül embere nevét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd hazasietett. Másnap visszatért a házikóhoz mindazzal az ezüsttel, amit a tartozáson felül kapott, de Ho visszautasította.
- Ha meg akartam volna gazdagodni, eldobtam volna egymilliót a szigeten, hogy cserébe kapjak százezret?! - kérdezte. Csak a támogatásodra számítok, hogy elláss minket. Ha küldesz elég ennivalót a családomnak és elegendő ruhát, hogy öltözködhessünk, elégedett leszek az életemmel. Miért akarnék a sok pénz miatt aggódni állandóan?
Pjon ezer módon próbálta Hot meggyőzni, de mindhiába. Gondoskodott tehát a megfelelő időben ételről és ruháról, de ha többet hozott a kelleténél, Ho rögtön a nemtetszését fejezte ki és megkérdezte:
- Miért akarod a házamba hozni a gonoszt?
Ha Pjon bort hozott magával, akkor a tudós különösen melegen üdvözölte, és a két jóbarát addig iddogált, amig az ital el nem fogyott. A barátságuk lassan elmélyült az évek folyamán.
Egy szép napon Pjon megkérdezte, hogyan tett szert egymillió ezüstre öt év alatt. Ho így válaszolta meg a kérdést:
- Nagyon jól tudod, hogy országunk nem kereskedik más országokkal, és amit egy tartomány termel, azt mind el is fogyasztja. Csupán ezer rjangból nem tudnék egyetlen áruból mindent egyszerre felvásárolni. De ha ezt az összeget elosztom tízzel, megfelelő mennyiséget tudok vásárolni tízféle áruból, és ha az nem nagyon súlyos, akkor könnyen szállíthatom is. Ily módon, mégha a tízfajta áruból az egyik veszteséges vagy kárba vész is, a maradék kilenc hasznot fog hozni, ha nem is sokat; így nyerik pénzüket a kiskereskedők. De tízezer rjanggal mindent felvásárolhatok akármelyik áruból, amit az országban termelnek. Mondjuk kiválasztok egyetlen fajta orvosságot, és ha felvásárolom az összeset, akkor az a szer eltűnik a piacról, és én olyan áron adhatom tovább, ami nekem tetszik. Ez azonban nem lenne jó az embereknek. Ha valamikor egy hivatalnoknak eszébe jutna a kereskedésnek ez a módja, akkor az ország népe nagyon megszenvedné.
- Tulajdonképpen honnan tudtad, hogy kölcsön fogok adni tízezer rjangot? - kérdezett újra Pjon.
- Nem kegyelmed lett volna az egyetlen, aki adott volna kölcsön! Nincs olyan üzletember, aki elutasított volna, ha van módja kölcsönadni. Talán a kölcsönöd nélkül is megkereshettem volna tizezer rjangot, de az ember sorsa az Egek kezében van, és soha nem tudhatjuk biztosan, mit hoz a jövő. Ebből következik, hogy az az ember, aki bízik bennem, szerencsés. Ez amiatt lehet, hogy az Ég úgy rendelte, hogy aki gazdag, még tovább gyarapodjon. S ha így van, miért ne adna nekem pénzt? Mihelyt megkaptam a tízezret, máris a kölcsönt adó gazdag ember szerencsés csillagzata alá kerültem! S bármibe kezdtem, sikerült. Ha a saját pénzemmel indítok üzletet, ki tudja milyen eredményre vergődtem volna?
Pjon tovább faggatózott:
- Manapság a hivatalosság meg akarja bosszulni a mandzsuktól megtámadott Namhan várának szégyenletes elestét. Eljött az ideje annak, hogy bölcs és jóképességű emberek felemelkedjenek és szolgálják az országot. Miért akarna egy ilyen tehetséges ember mint kegyelmed ennyire észrevétlen maradni?
- Sokan éltek s haltak meg úgy, hogy soha nem ismerték el őket. Cso Szonggi1, aki méltó volt arra, hogy követ legyen egy ellenséges országban, egy ócska kenderruhában halt meg. Vagy Rju Hjongvon2, aki szakember volt a katonai ellátás területén, lustán kellett, hogy elfecsérelje életét Puanban. Mostoha sorsuk mutatja, hogy milyen emberek dirigálnak manapság az államigazgatásban. Magamról annyit, hogy volt egy kis tehetségem az üzlethez, és megvehettem volna akár kilenc király országát, de a tengerbe dobtam a pénzemet, mert tudtam, hogy mindennek semmi értelme.
Pjon nagyot sóhajtva felállt, s távozott.
Pjon régi barátságot tartott fenn Ri Vang miniszterrel, aki akkoriban a fővárosi helyőrség parancsnoka volt. Egyik napon, amikor eme két barát beszélgetett, a miniszter megkérdezte Pjontól, hogy ismer-e olyan tehetséges és rátermett embert, akivel egy nagy cél érdekében együtt dolgozhatna. Amikor Pjon megemlítette neki Ho mestert, Ri nagyon elámulva így szólt:
- Mily meglepő! Valóban létezhet ilyen ember? Mi az utóneve?
- Három éve ismerem, de fogalmam sincs.
- Egy lángész lehet, kérlek, mutass be neki.
Mikor az este leszállt, Ri megparancsolta őreinek, hogy távozzanak, és elsétált a barátjával Ho kunyhójához. Pjon kint hagyta Rit, és egyedül tájékoztatta Ho mestert Ri látogatásának céljáról. Ho mintha oda sem figyelt volna csak annyit mondott:
- Nyisd ki a bort, amit hoztál.
És eliszogattak boldogan, de Pjon ezenközben aggódott Ri miatt, akit kint hagyott, és felhozta Ri ügyét, de Ho nem figyelt rá. Már jócskán az éjszakában jártak, amikor Ho megkérdezte, hogy beengedjék-e a látogatót.
Ho meg sem moccant a helyén, mikor Ri belépett, s a parancsnok egy ideig nem tudta, mitévő legyen, de végül bejelentette, hogy a kormány bölcs embereket keres.
Ho csendre intette, s így szólt:
- Az éjszaka rövid, de a mondanivalód hosszú. Felesleges lenne végighallgatni. Mi a kegyelmed rangja?
- Tábornok.
- Valóban? Akkor megbizható tisztje az államnak. Ha ajánlanék önnek egy bölcs remetét, mint mondjunk a néhai Csu-ko Liang, megkérhetné-e a királyt, hogy személyesen háromszor látogasson el szegényes kunyhójához?
Ri mérlegelte a dolgot magában, majd így válaszolt:
- Hát ez nehéz lenne, de megtudhatnék-e mást is az elképzeléseiből?
- Mást nem tudok- válaszolta Ho.
Mikor Ri újra és újra megkérdezte, Ho mégiscsak folytatta:
- No, nem bánom. Nézzük csak. Mivelhogy a múltban Korea a Ming-dinasztia lekötelezettje volt, a Ming sereg maradéka hazánkba menekült. Mára csavargókként tengődnek és nőtlenek. Meg tudná-e győzni az udvart, hogy a királyi ház hercegnőit az ő vezéreikhez adják a megfelelő birtokokkal egyetemben?
Leszegett fejjel, Ri hosszan hallgatott, majd így felelt:
- Ez is nehéz lenne.
- Ez is nehéz, az is nehéz! Hát akkor mit tud kegyelmed tenni? Van egy sokkal könynyebb javaslatom, gondolja, hogy azt meg tudná valósítani?
- Előbb hallani szeretném.
- Ha valaki egy nemes cél miatt kíván cselekedni, össze kell barátkoznia bátor emberekkel, akiket az Ég is támogat. Ha valaki azt tervezi, hogy egy másik országot megtámad, nem remélhet győzelmet hírszerzők nélkül. A mandzsuk3, aki urai mindennek, ami az Ég alatt található, gyanítják, hogy nem nyerték el a kínaiak rokonszenvét. Minket, koreaiakat legmegbízhatóbb szövetségesüknek tartanak, mivelhogy elsőként hódoltunk meg nékik. Ha megkérjük őket, hogy ifjaink náluk tanulhassanak és kormányukat szolgálják, mint a Tang- és Jüan-dinasztia korában, továbbá, hogy kereskedőink szabadon közlekedjenek, bizonyára tetszeni fog nékik a gesztus, és kérésünket teljesítik majd. Kiválasztjuk a megfelelő ifjakat, mandzsu-módi szerint levágatjuk hajukat, mandzsu öltözéket kapnak, és Kínába küldjük őket. A tanult ifjak megfelelnek majd a hivatalnokvizsgákon, a kereskedők pedig mélyen bejutnak az országba, egészen a Jangce folyóig, hogy értesüléseket szerezzenek és összebarátkozzanak az ottani nemes hazafiakkal. Csak ezek után kezdhetjük el tervezni azt a vállalkozást, amellyel országaink szégyenét elseperhetjük. A győzelmet követően keresünk egy embert a Ming-dinasztia Csu ágából és császárrá tesszük. Ha a Csu ágból nem lenne örökös, Korea és Kína vezető rétege választ majd uralkodásra megfelelő embert. Így országunk Kína tanítómestere lehetne, s élvezhetnénk azt a tekintélyt, hogy Kína nagybátyja lehetünk.
- A mi tudós-hivatalnokaink közül, akik olyannyira ragaszkodnak a hagyományokhoz, vajon melyik fogadná el, hogy fiai mandzsu hajviseletet és öltözéket hordjanak? - szólalt meg sóhajtozva Ri.
Erre Ho dühösen kiabálni kezdett:
- S vajon kicsodák ezek a tudós-hivatalnokok?! Szemtelenség magukat így hívni, hiszen a barbár Je és Mek4 földjén születtek! A fehér5 kabát és nadrág, amit állandóan viseltek, csak a gyászolásra való, a hajatokat úgy kötitek meg, mint a déli barbárok! Hogy beszélhet kegyelmed az illemről?! Fan Vu-Csi tábornok nem féltette a saját fejét, amikor egy személyes sérelmet bosszult meg, vagy Vu-ling király, a Csao-házból, nem szégyellt felvenni barbár ruhát, hogy országát erőssé tegye. Azt mondod, bosszút akarsz állni a Ming-dinasztiáért, de azért a hajviseletedhez is ragaszkodsz. És ez még nem minden. Edzened kellene magad lovaglásban, kardforgatásban, tőrvívásban, íjászatban s kődobásban, mégsem veted le hosszú s széles ujjú ruhádat, és egyre csak az illemről papolsz. Három ajánlatot is tettem, de egyik sem felelt meg. Hogyan lehet az ilyen ember megbízható tisztviselő? Az olyannak, mint kegyelmed, a fejét kéne venni!
Ho körbenézett kardot keresve, mintha kész lenne ott rögtön megölni Rit, aki erre úgy megijedt, hogy kiugrott a hátsó ablakon s hazáig szaladt.
Másnap Ri ismét betért Ho kunyhójába, de üresen találta. Ho eltűnt.

Ambrus Éva fordítása

 

Pak Csivon
Jédok mester története
(Jédok-szonszeng-dzson)

A bölcs Szon Gjuldzának volt egy barátja, aki a Csonbothap nevű pagoda keleti oldalánál élt és emberi és állati trágya szállításával kereste kenyerét. A környék lakói Om Hjangszunak nevezték. Om a családneve volt, a Hjangszu pedig, melynek a jelentése illatszer, azon tiszteletreméltó férfiak ragadványneve, akik a fent nevezett mesterséggel foglalatoskodtak.
Szon Gjuldza tanítványa a mesterétől egy ízben a következőket kérdezte:
- Legutóbb, mikor azt kértem öntől, hogy fedje fel a barátság titkát, azt felelte a mester, hogy a barát olyan, mint a feleség, de rokoni kötelékek nélkül, továbbá a barát olyan, mintha testvér lenne, de más apától, más anyától. Ebből az következik, hogy a barátság nagyon komoly dolog. Ezenközben, visszautasítva több jangban baráti közeledését, a mester nagyon jó kapcsolatot ápol Om Hjangszuval, akit jótevőnek és úriembernek nevez. Ugyanakkor őt tartják a környéken a legundorítóbb foglalkozás művelőjének, még az aljanép is szégyennek tartaná a vele való barátkozást. Nagyon szégyellem magamat a mester miatt. El akarok válni öntől, már nem tartom többé a tanítómnak.
- Ne siesd el a dolgot, most feltárom előtted a barátság végső titkát - tört ki nevetésben Szon Gjuldza. - Ahogy a közmondás tartja, és a mi kettőnk esetére is áll: "Az orvos nem tudja kikúrálni a saját baját, a sámán nem képes varázsolni sajátmagáért". Különbnek tartjuk magunkat a másik embernél, de ha a többiek ezt nem akarják elismerni, nagyon rosszul esik, hiszen ők világosan látják a hibáinkat. Ugyanakkor a puszta dicséret dühít minket, hiszen jól tudjuk, hogy csakis a hízelgés szándéka táplálja, s ez nem más, mint hibáink takargatása. Így aztán, ha valakinek a kedvében akarunk járni, előbb kisebb hibáit kell felemlegetnünk. Nem fog megsértődni, hiszen jól tudja, hogy ezen fogyatékosságai nem jelentenek nagy problémát. Később, mintegy véletlenül, azon jellembeli tulajdonságait vagy tetteit kell dícsérőleg említenünk, melyekre a legbüszkébb a lelke mélyén. Ha ezt sikerül elérnünk, úgy fogja magát érezni, mintha olyasvalamit talált volna, amit már régóta keres, vagy mintha régóta viszkető valamelyik testrészét végre jól megvakargatná valaki. Jól vakarni a viszkető testrészt, nos, ez megint valóságos művészet. Ennek is megvannak a titkai. Ha a hátat vakarod, ne vakard ugyanakkor a hónaljat is, ha meg a mellet vakarod, ne vakard a nyakat is egyszerre. Ha dicséred, utalj nem létező hőstetteire, örömmel fogadja majd, azt gondolván, végre talált valakit, aki őt érdemei szerint értékeli. Így lehet örök barátokat szerezni...
- Mester, ön most a kupecek és szolgák alantas módszereit mesélte el nekem -, méltatlankodott a tanítvány és befogta a fülét.
Ekkor Szon Guldza a következőképpen folytatta:
- Látom már, ez a módi nem a te ízlésed szerint való. Jól látod, a kupecek világában a barátság a számításra épül, azoknál pedig, ahol a hivatali előléptetés a fontos, a talpnyalásra. Ezekben a körökben fordul elő, hogy ha háromszor kérsz és egyszer se viszonzod, még a szilárdnak tűnő barátság szálai is elszakadnak, akkor pedig, ha háromszor adsz valakinek, még a gyűlölete is barátsággá szelidül. Ez azt jelenti, hogy a számításra és hízelgésre alapozott barátság nem tartós. Ám ha a barátság önzetlen, s nem a számításon alapul, akkor több száz éves holtakkal is barátságba kerülhetsz, meg azokkal is, akik sok-sok ezer li távolságra élnek tőled.
Itt van például Om Hjangszu, ő sohasem ácsingózott a barátságomra, és én sem dicsértem soha érdemén felül. Az ételt falja, kacsázva jár, horkolva alszik és szeret falrengetően nevetni - mindez nem az illemszabályok szerint való. Agyagkunyhója, mint a kutyaól, csupán szalma fedi, a kis ajtón úgy mászik be, mint egy garnélarák. Hajnalban, még szinte a sötétben, indul a vödrével, hogy begyűjtse a környékbeli árnyékszékek tartalmát, ha esik, ha fúj. Nagy figyelemmel, mintha kinccsel bánna, válogatja szét az emberi és állati ürüléket. Közben nem bajlódik lelkismereti és egyéb problémákkal, és ha fukar lenne esetleg, senki sem irigyelné el tőle munkája gyümölcsét. Amikor tenyerét megköpdösve nekilát a munkának és hajlongva gyűjtögeti az elhullott ganét, úgy néz ki, mint valami rejtélyes nagy madár, amely a földön lépegetve csipegeti az elhullott gabonaszemeket. A pompázatos paloták, a kifinomult udvari zene az ő számára semmit sem jelentenek. Ezért van aztán, hogy bármennyire is dicséred, attól nem érzi magát jobbnak, ha meg szidod, tudja, hogy attól ő rosszabbá nem válhat. Egy évben hatszáz rjang körül kereshet. Legyen a föld bármilyen jó minőségű, a ráhordott trágya nélkül semmit sem ér. Ez érvényes arra a földre, ahol rizst termesztenek, meg arra is, ahol répa, tök, dinnye padlizsán vagy paprika terem. Ő maga megelégszik egy kis tányér főtt rizzsel hajnaltájt, meg egy másikkal este. Ha húsos étellel kínálják, ő visszautasítja, mondván, minek a drága étel, ha jól lehet lakni szerényebb falnivalóval is. Ha jobb ruhával ajándékoznák meg, azt is visszaadja, minek az neki, hiszen hosszú ujja akadályozná a munkában és különben is hamar bepiszkolódik. Csak újévkor öltözik ünneplőbe, hogy tiszteletét tegye a szomszédoknál. Hazatérvén újra felveszi a rongyait és indul trágyát gyűjteni.
Nem tűnik-e úgy, hogy ez az ember, szennyes munkájától függetlenül olyan, mint egy remete, aki elrejtőzik a világi hívságok elől? A régi könyvek így írják: "Gazdagnak és irigyeltnek vagy szegénynek és megvetettnek lenni - a sors döntése". A Si-csuan ezt írja: "Szolgálhat bár az ember éjjel és nappal, a sorsa mindenkinek más és más." Az Ég határozza meg mindegyikünk életútját. Nincs kit okolnunk sorsunk alakulásáért. Ha garnélát eszel, kaviárt kívánsz, ha vászonban jársz, irigyeled azokat, akiknek selyemruhájuk van. Ebból származik az Égalattiban a sok viszály, lázadás, s marad parlagon a föld. Vu Kuan és San-csi fellázadtak a Csin-dinasztia ellen, mert nem voltak megbékélve paraszti sorsukkal.
A régi Csou-korabeli könyvekben ez áll: "A megpúpozott szekér odavonzza a rablókat". Bármily magas tisztséget is tölt be valaki, nem lehet tisztának tartani, ha nem cselekszik jót; minden gazdagság szennyes, ha nem kemény munkával szerzik meg. Erre utal az a szokás, amikor nefritgyögyöt tesznek a halott szájába, mintegy a megtisztulás jelképéül.
Om Hjangszu élete a legteljesebb mértékben nemesnek nevezhető, bár munkája, a trágya gyűjtése és a földekre szállítása piszkos, de ő maga az erény szolgálatában áll. Ez a megállapítás a legmagasabb kormánytisztségek betöltőire is vonatkozik. Ebből a szempontból a tisztának tűnő valójában mocskos, ugyanakkor a piszok is lehet lényegét tekintve tisztaság.
Ezért van az, hogyha nem ízlik az elém tett bőséges étel, elég, ha azokra gondolok, akik nálamnál összehasonlíthatalanul rosszabb körülmények között élnek.
Om Hjangszu számára nincs semmi olyan a világon, amit ne tudna elviselni. Ha lelkem legmélyén elirigyelem valakinek a vagyonát, elég, ha őrá gondolok. Ha így folytatja életét, még szent bölcs is lehet belőle. Vele ellentétben a tudós nemesemberek szegény sorba kerülvén igen röstellik szegény voltukat és rejtegetik azt; ha viszont felfelé emelkedik a csillaguk, legfőbb gondjukká a jó étel meg a pompás ruha válik. Nem állják ki az összehasonlítást semmi téren Om Hjangszuval, s ezért nagyon kellene szégyellniük magukat. Nékem ő tanítómesterem, a barátsága megtiszteltetés számomra. Udvariatlanság a Hjangszu, azaz Illatszer névvel gúnyolni, ezért új nevet gondoltam ki a számára: Jé-dok, ami annyit jelent, hogy piszok és erény, azaz olyan ember, akit a piszok tesz erényessé.

Osváth Gábor fordítása

 

Pak Csivon
Hűséges feleségek története

(Jol-njo-ham-jang-bak-ssi-dzson-bjon-szo)

A Csi-beliek úgy mondják: "Egy hűséges asszony nem szolgálhat két férjet életében." Ez az, amire a Dalok könyve is utal a "ciprusi csónak" kifejezéssel, a feleség a férj halála után is hűséges marad. Törvénykönyvünk egyik pontja: "A kétszer férjhez ment nő fiai nem tölthetnek be fontos hivatali posztot" De miképp vonatkozhat ez a hétköznapi emberekre? A jelenleg hatalmon lévő dinasztia uralkodásának kezdetétől fogva, 400 éven keresztül azonban a nép oly mértékben törvénytisztelővé vált, hogy minden özvegy, legyen akár jangbané, vagy hétköznapi emberé, nem házasodván újra, hű marad elhunyt urához. Korunk hűséges feleségei semmiben sem térnek el elődjeiktől. A fiatal özvegyek, származzanak bár nemesi, vagy közemberi családból, egyaránt úgy hiszik, nem elegendő elhunyt uruk iránt tanúsított hűségük megőrzése. Bár nem kell attól tartaniuk, hogy szüleik újabb házasságba kényszerítik őket, vagy, hogy esetleg gyermekeik nem tudnak majd érvényesülni miattuk, mégis gyakran döntenek úgy, hogy teljesen visszavonulnak a nyilvánosság elől. Követve férjüket, a másvilágot választják: vízbe vagy tűzbe ugranak, mérget vesznek be, vagy felakasztják magukat. Ez valóban a hűség megnyilvánulása, de vajon nem túl nagy áldozat-e?


1. A sárgaréz érme

Sok évvel ezelőtt egy napon, két testvér, mindketten jó nevű kormányhivatalnokok, anyjuk társaságában arról tárgyaltak, hogy miképp fogják meggátolni egy bizonyos illető előléptetését.
- Mit követett el, hogy meg akarjátok fosztani a kinevezéstől? - kérdezte az anya.
- Úgy hírlik, hogy régebben, az illető családjában volt egy özvegyasszony, aki botrányba keveredett.
- Hogy tudhatná bárki is, mi zajlik egy másik ház falain belül? - kérdezte riadtan az anya.
- Édesanyánk, ez az, amiről a szél mesél.
- A szél természete csak hallható, de nem látható. Minél jobban próbáljátok, annál kevésbé tudjátok meglátni szemetekkel, vagy megérinteni kezetekkel. A semmi alappal nem rendelkező pletykák az okozói a különböző szerencsétlenségeknek, vagy nem? Hogy vagytok képesek hát elítélni valakit olyan dologért, ami akkor történt, amikor még az meg sem született, és aminek esetleg semmi valós alapja nincs? Ráadásul ti nem egy özvegy fiai vagytok-e? Helyes-e az, hogy egy özvegy fiaiként, rágalmaztok egy másik özvegyasszonyt? Várjatok csak! Van valami, amit meg akarok nektek mutatni, - mondta és elővett blúzából egy sárgaréz érmét.
- Látjátok a rovátkákat ennek a sárgaréz érmének a peremén?
- Nem, anyánk.
- Láttok rajta valami feliratot?
- Nem, anyánk.
Az anya könnyek közt mesélni kezdett:
- Ez az érme tanúja anyátok halállal való küzdelmének. Tíz éven keresztül ujjaim közt forgatva a rovátkák és a feliratok lekoptak róla. Legtöbbünk számára az élet nem más, mint megfelelés a férfi-nő kapcsolat kívánalmainak; szenvedélyeinket, vágyainkat magunkba kell fojtanunk. A magányos gondolatok szenvedéshez vezetnek. Mivel egy özvegy mindig magányos, soha nem kerülheti el a szenvedést. Hogyan képes egy nőiessége teljében lévő asszony létezni érzésektől és vágyaktól megfosztottan, ráadásul, ha özvegy?
- Volt olyan éjszaka, amikor nem volt másom, csak a társamul szegődő halványan pislákoló fény. Ilyen éjszakákon az ereszről csöpögő eső hangján, a földre hulló falevelek neszén, és a hajnal közeledtével megjelenő sirályok vijjogásán kívül mást sem hallottam. Még a kakas kukorékolása sem érhetett volna el hozzám. Képtelen voltam aludni, ébren feküdve hallgattam a fiatal cselédlány szuszogását. Vajon kivel tudtam volna megosztani bánatomat és álmatlanságomat? Így hát fogtam ezt a sárgaréz érmét és megpörgettem
a padlón. Néha észrevettem, hogy nekiütődik valaminek, ami megállította. Újra és újra megpörgettem hát, és oda jutottam, hogy egyetlen éjszaka alatt ötszöri-hatszori pörgetés után már be is köszöntött a hajnal. A tíz év múlásával egyre kevesebbszer kellett ezt tennem, újabb tíz év múlva oda jutottam, hogy ötnaponta csak egyszer kellett megpörgetnem, és végül tíznaponta elég volt csak egyszer megpörgetni. Most, hogy életerőm hanyatlik nincs többé szükségem rá, mégis húsz éve itt hordom blúzom redőibe rejtve. Magammal hordom mindig, hogy ne felejthessem el, mit is tett értem, most is meg akartam nézni, hogy emlékeztessen egykori önmagamra.
Amikor befejezte a történetet, az anya és fiai egymásra borultak és zokogni kezdtek.
Hallva ezt a történetet az erkölcs embere ezt mondaná: - Őt valóban tisztelnünk kell hűségéért. - Milyen szomorú! Miért nem figyelt fel senki erre az asszonyra sem saját korában, sem később? A válasz: az özvegyek kitartó hűsége általánossá lett, az ilyesfajta hűséget figyelemre se méltatják, csak egy özvegy öngyilkossága hívhatja fel a figyelmet magára.


2. Hűség a síron túlon is: a hamjangi Pak asszony története

1793 volt, egy év telt el azóta, hogy kineveztek Anui kerületi kormányzójává. Hajnaltájban, félálomban néhány ember hangját hallottam, bánatosan sóhajtozva beszéltek valamiről a fő csarnok előtt. Komoly dolognak hangzott, de óvatosak voltak, nehogy megzavarják álmomat.
- Kukorékolt már a kakas? - kérdeztem hangosan.
- Igen, uram, már vagy háromszor-négyszer is - válaszolt egy szolga valahol a közelben.
- Történt valami odakinn?
- Pak Szanghjo unokahúgáról van szó. Egy hamjangi férfihez ment feleségül, de hamarosan megözvegyült. Épp, hogy elvégezte a gyász másodéves szertartásait, máris mérget vett be. Azt mondják: haldoklik. Kérték Szanghjot, hogy menjen gyorsan és segítsen, de éppen szolgálatban van és ezért nem tud elmenni.
Megparancsoltam Sznghjonak, hogy haladéktalanul induljon útra.
Estefele megkérdeztem: - Sikerült megmenteni a hamjangi özvegyet?
- Nem, uram, meghalt - válaszolt egy szolga.
- Vagy úgy! - sóhajtottam. - Micsoda odaadás! Ő valóban hűséges volt! - Hivattam a kerületből beosztottaimat, hogy megismerjem az ügy körülményeit.
- Hallottam, hogy Hamjang most valóban büszkélkedhet egy özvegy példátlan hűségével. Tudom, hogy a lány eredetileg Anhuiból származott. Hány éves volt? Kihez ment férjhez Hamjangban? Milyen körülmények közt nőtt fel? Tudnátok valamit mondani róla?
- A Pak nemzetségből származott, s családja tagjai generációkon keresztül hivatali posztokat töltöttek be a megyében. Apját Szanggilnek hívták, fiatalon meghalt, csak egy kislányt hagyott maga után. Édesanyja szintén korán meghalt. A lány nagyszüleihez került, akik felnevelték, és tizenkilenc évesen lett a hamjangi Im Szulcsong felesége. Férje családja szintén hivatalnok család volt. Szulcsong mindig is beteges természetű volt. Nem telt bele fél év, hogy a lány, férjéhez költözött, Szulcsong meghalt. Nem csak, hogy szigorú körültekintéssel elvégezte férje halálának első évfordulós szertartásait, de annak szüleit is teljes odaadással szolgálta. Ezért rokonai, valamint Anui és Hamjang lakosai egyaránt dicsérték példás magatartásáért, ami most öngyilkosságával végleg kiteljesedett.
Egy idős hivatalnok, aki igen megviseltnek látszott, ekkor izgatottan szólalt meg: - Néhány hónappal az esküvő előtt már sokan úgy vélekedtek: "Mióta a betegség megtámadta a csontvelejét, a vőlegénynek nem sok kilátása van a férji kötelességeknek eleget tenni. Miért nem halasztják el az esküvő napját?" Még nagyszülei is, titokban le akarták beszélni a házasságról, de ő csak hallgatott, nem reagált a tanácsokra. Ahogy közeledett az esküvő napja, a Pak család átküldött valakit, hogy értesüljön a vőlegény állapotáról. Bár eredetileg jóképű volt, arcvonásain látszott, hogy rettenetesen megviseli a betegsége, köhögésrohamai voltak, fonnyadt gombához, keringő árnyhoz hasonlították. A lány családja nagyon letört volt, másik házasságközvetítőt akartak hívni, de a lány így szólt: "Azokat
a ruhákat, amiket eddig varrtam, vajon kinek készítettem, és kinek a méreteire szabtam? Betartom jegyesként tett ígéretemet." Családja szembesülvén a lány elszántságával, a korábban tervezetteknek megfelelően felkészült hát a vőlegény fogadására. Bár az esküvői ceremóniát megtartották, valóban nem volt kérdéses, hogy a hűségeskü egy férfi nélküli öltözékhez köttetik csupán.
Nem sokkal később Jun Kvangszokot, Hamjang elöljáróját mélyen meghatotta egy álma. Ez a csodálatos álom a hűséges feleség élete volt. Ri Mjondzsenek Szancshong kerület magisztrátusának hasonló élményben volt része. Ennek hatására a Kocshang-ból származó Sin Donhang, aki tudós volt és igen járatos a költészetben, írt egy költeményt megemlékezvén Pak asszonyról és annak figyelemre méltó hűségéről.
A kezdetektől a végig Pak asszony egy szív volt. Megözvegyülve fiatalságában, egyedüllétében a rokonok és szomszédok gúnyos célzásainak, rosszindulatú pletykáinak lett volna célpontja. Gyors kiutat kellett hát találnia az életből, hogy e gyalázatos dolgoknak ne lehessen részese.
Úgy hiszem, azért nem követte férjét azonnal a halálba, mert kötelessége volt gondoskodni, hogy férje temetése a legnagyobb rendben folyjék, nem sietett a halálba a temetési szertartás után sem, hiszen felügyelnie kellett férje halálának első évfordulós szertartásait, és még az első évfordulós szertartások után sem végzett magával, hiszen a második évfordulós szertartásokat is meg kellett tartania. Követve férjét a halálba, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, miután elvégezte annak halálának másodéves szertartásait is, eleget téve ezzel a gyászolási időszak előírásainak, végre megtette azt, amire az elejétől fogva készült. Ő valóban a hűség mintapéldája!

Pommersheim Gábor fordítása

 

Csong Jagjong
Egy szolga elbocsátásáról

(Cshul-tong-dzson)

Egykor Vang Pao készített a rabszolgájának egy munkaszerződést. Ez olyan szigorú és kemény volt, hogy a szolga nem alhatott éjjel, és nem pihenhetett nappal. Ráadásul annyi volt a szabály, mint égen a csillag, és Vang zsémbelése olyan irritáló volt, akár egy szúnyog zümmögése. A rabszolga addig gürcölt, míg az izületei már csikorogtak és fájtak a csontjai. Úgy folyt a könnye és taknya, hogy eláztatta az arcát és a mellét. De pillanatnyi dühömben Vangot ócsárolni nem lenne úriemberhez méltó dolog.
Én a szolgám szerződésében méltányos feltételeket szabtam. Tartalma a következő volt:
"Kelj fel virradatkor, söpörd fel az udvart, és kotord ki a csatornából a sarat! Csendben főzz rizst; csak mosd le róla a pelyvát és főzd meg jól; nem kell, hogy édes és puha is legyen! Reggeli után tisztítsd meg a kertet a gyomtól! Vágd le az elszáradt ágakat, tisztítsd meg a telket a kusza indáktól, és ültess barack- vagy szilvafákat! A te munkád az is, hogy átültesd a datolyaszilvafákat, beoltsd a vadalmákat, elválaszd a padlizsánokat, megritkítsd a mogyoróhagymákat, mályvát szedj, póréhagymát tépj, rágyázd meg a táró-ágyásokat, halmozz földet a burgonyaszárak köré, egyengesd el a töltéseket a káposztaágy körül és száríts mustármagot a napon. Viseld gondját az uborkáknak és öntözd meg őket, de vigyázz, hogy ne tegyél kárt a szárukban! Vezess a csatornán keresztül vizet a lótuszhoz, készíts gyékényfonatot, hogy megvédje az útilaput, és időnként halmozd fel a gardénia és a gránátalma gyökerét, és öntözd meg őket! Kaszáld le a füvet, hogy megtisztítsd az ösvényt, és vágj ágakat, hogy megjavítsd a hidat; kergesd el a falusi suhancokat és tartsd távol a szénagyűjtőket a birtokomtól! De ne rémítsd meg őket!
Nem azt várom el tőled, hogy mindezt egyetlen reggel alatt csináld meg, hanem hogy végezd el az évszakok rendjében. Ezenfelül időnként majd élelmet viszel hegyi templomokba, halpiacokra utazol, hogy halat vegyél és megszárítsd, bemész a városba pirulákért vagy elszaladsz a szomszédba, hogy gyömbért vagy datolyát kérj kölcsön. Többnyire a távolság nem lesz több öt-tíz linél. Amikor éhes vagy, ehetsz rizssüteményt és ihatsz bort, de nem annyit, hogy összeessél a részegségtől. Ha még van hozzá erőd, menj a hegyekbe bálványfaágakat és mangrovét vágni, hogy elrakhasd tüzifának az esős évszakra. Adok majd neked egy darabka száraz földet, ahol rizst és babot ültethetsz. Ha eljön a betakarítás ideje, számolj be nekem pontosan, de te egyedül vagy felelős a saját gyomlálásodért és szántásodért. Nem foglak megszidni, ha rossz termésed lesz. De ha nem követed az utasításaimat, felmondok."
Amikor mindezt elmondtam neki, a szolga mindkét kezét a homlokára téve mélyen meghajolt, és így szólt:
- Hálás vagyok kegyelmednek a jóindulatáért - az arca sugárzott az örömtől, és megismételte a hűségesküjét. - Nem fogok panaszkodni - mondta - még ha törpévé vagy nyomorékká válok is a szolgálatában. Korbácsoljon meg, ha valaha megszegem a szavam!
A tettei azonban nem követték a szavait, olyan volt, akár a hivatalnok, aki elhanyagolja a kötelességeit, amint elfoglalja hivatalát. Akárhova ment, port kavart. Mintha össze lett volna zavarodva, semmit nem csinált jól. Soha nem trágyázott vagy öntözött. Mindent felvetett a gyom, a szederbokrok elvadultak. Nyüzsögtek a kígyók, a gyerekek rettegve szaladtak el. A zöldségek és uborkák elrohadtak, a virágos növények nem hajtottak rügyet. Összejátszott a favágókkal és megengedte nekik, hogy fákat döntsenek le. Reggeli után eltűnt, hogy csak sötétedés után érjen vissza. A piacok környékén csavargott, sokat ivott, és amikor elkezdett kijózanodni, egy fa alatt hortyogott. Finom ruhában járt és vagdalt meg pácolt húst evett. Nemcsak ostoba és tompaagyú volt, hanem arrogáns és vakmerő is. Semmiségeken nevetgélt, hetvenkedett és hazudozott. Mindennap elkövetett valami rosszat. Szelíd szavakkal megintettem, de nem javult meg.
Végül Jun mester magához hívatta és szigorú hangon rendreutasította: "Országunk igazgatási szabályai szerint senki nem magasabb rangú egy miniszternél. Mégis, ha semmit nem tesz azért, hogy a bérét megszolgálja, el kell távolítani, hogy teljesüljön a nép akarata. Ha az elöljáró gyenge, nem elég keménykezű, és alkalmatlan arra, hogy eltávolítsa a gonosztevőket és helyi zsarnokokat, vagy ha mohó és zsugori és nem tudja az uralkodói érdekeket szolgálni, el kell bocsátani, hogy ne élősködhessen az emberek vérén és zsírján. De te csak egy egyszerű szolga vagy a konyhán. Hogyan mered azt hinni, hogy elkerülheted a hasonló büntetést? Add vissza a béredet, és ne merd megkívánni azt, ami nem illet téged."
Ezt meghallva, a szolga az ujjait rágta, és öklével ütötte a mellét szégyenében. A taknya három láb hosszan folyt és a könnyei úgy hullottak, mint az őszi eső.

Vargha Katalin fordítása

 

Kim Dongin
Egy kosár krumpli

(Kamdza)

Verekedés, kurválkodás, tolvajlás, gyilkosság, majd előbb-utóbb börtön - a Hét Csillag Kapuja környéki nyomornegyed a táptalaja volt mindannak, ami erőszakos és tragikus előfordul a világon. Egészen addig, amíg ide nem költöztek, Pongnjo és férje a hivatalnokok, parasztok, iparosok és kereskedők négy hagyományos osztálya közül a másodikhoz tartozott - parasztok voltak.
Pongnjo mindig is szegény volt, de egy becsületes parasztporta régimódi erkölcsisége nevelte fel. A család egykor szebb napokat látott - a hivatalnokok közül csúsztak le a parasztsorba, de talán éppen ezért a többi falubelihez képest erősebben hatott rájuk a világos, szigorú és mégis szavakkal nehezen megfogalmazható hagyományok parancsa. Pongnjo ilyen légkörben cseperedett fel, s bár teljesen természetes volt számára, hogy nyaranta a többi kislánnyal együtt pucéron fürödjék a folyóban, aztán félmeztelenül fusson haza, mégis, a szíve legmélyén sejtett valamit arról, amit tisztességnek mondanak.
Amikor betöltötte tizenötödik életévét, nyolcvan vonért hozzáadták egy özvegyemberhez, így hát - ha egyáltalán annak lehet nevezni - feleség lett. A vőlegény (az öreglegény találóbb szó) legalább húsz esztendővel volt idősebb, és bár korábban a családja módosnak számított - néhány madzsigi1 földjük volt - az egymást váltó nemzedékek eltékozolták a vagyont, s legvégül már csak az a nyolcvan von maradt, amit Pongnjoért kifizetett. Rettenetesen lusta természetű ember volt. Amikor valamelyik elöljáró segítségével földbérlethez jutott, az erejéből csak arra futotta, hogy elvégezze a vetést, de aztán se nem kapált, se nem gyomlált; ősszel betakarította azt a keveset, ami lett, panaszolván, hogy rossz volt a termés. Az egészet megtartotta magának, a föld tulajdonosa soha nem kapott egy árva rizsszemet sem. Ezért aztán ugyanazt a földdarabot soha nem művelhette meg kétszer. Így folytatta a gazdálkodást néhány évig, mígnem elvesztette az emberek maradék együttérzését és bizalmát is, és többé senki sem ajánlott fel bérletet neki.
Pongnjo, apja jóvoltából, a házasságkötés után három-négy évig még úgy-ahogy elboldogult a háztartással, de már az öreg is, akinek pedig a tetteit még befolyásolta a régimódi méltányosság és belátás, kezdte elveszíteni veje iránti türelmét és tiszteletét. Végül már apjához sem fordulhatott segítségért.
Férj és feleség leültek, tanakodtak, végül arra jutottak, hogy nincs más választásuk, Phenjanba kell költözniük és ott munkát vállalniuk. De a férj nemtőrődömsége miatt ott sem boldogultak.
Hátán a teherhordó faalkotmánnyal mindennap elsétált az Örök Fény Pavilonig, ott leült és egész nap a Tedong folyót bámulta. Ebből aztán hogy is származhatott volna kereset!
Három-négy hónap telt el így, ekkor nagy szerencsével beajánlották őket egy gazdagabb családhoz házicselédnek. Nem sok idő múltával innen is távozniuk kellett. Bár Pongnjo rendkívüli módon igyekezett, a férje tehetetlenségével nem tudott mit kezdeni. Nap mint nap vasvillaszemekkel próbálta munkára ösztökélni, de a lustaságot nem lehet csak úgy levetni, mint a megunt ruhát.
- Vigye arrébb a rizseszsákot!
- Fáradt vagyok.Vigyed te!
- Mi, hogy én cipeljem őket?!
- Majd húsz éve lapátolod magadba a rizst, oszt még ezt a keveset se tudod arrébb tenni?
- Ó, istenem, megőrülök ettől az embertől!
- Mihaszna fehérnép!
Se vége, se hossza nem volt az ehhez hasonló huzakodásnak, végül kitették a szűrüket.
Most hova menjenek? Már nem volt kitől segítséget remélniük, a Hét Csillag Kapuja melletti telepen kívül más választásuk nem volt.
A Hét csillag Kapuja környékiek közösségében a fő foglalkozás a koldulás volt, ezt követte a lopás, a prostitúció és minden más félelmetes és aljas bűn, ami csak elképzelhető. Pongnjo az első mesterséget választotta.
De akad-e ember, aki akár egy marék rizst is adna az élete virágjában levő tizenkilenc éves nőnek:
- Egy ilyen erős lány és kéreget. Miért?
A kérdezőnek mindenféle magyarázkodással próbált megfelelni: a férje súlyos beteg vagy haldoklik, és hasonlók, de ahogy az várható is volt, a phenjaniak szíve túlzottan is kérges volt már ahhoz, hogy ilyen szöveggel az együttérzésüket kiválthatta volna. Pongnjo és férje a legnyomorultabban élők közé tartozott a Hét Csillag Kapuja környékén. Pedig az itteniek között igen jó keresők is akadtak, olyanok, akik esténként egy von hetven cson, egy von nyolcvan cson készpénzt gondosan magukhoz szorítva osontak haza. Az már a kivételes esetek közé számított, amikor valaki egy éjszakai "munka" gyümölcseként negyven vont zsebelhetett be, pont annyit, amennyi egy dohányüzlet megnyitásához kellett.
Pongnjo tizenkilenc múlt. Arca csinosnak volt mondható. Ő is, mint sok környékbeli asszony, megtehette volna, hogy időnként betér valamelyik jobb keresménnyel bíró férfihoz, és így alkalmanként ötven-hatvan csont is hazavihetett volna, de ő egy elszegényedett nemesember házában nőtt fel, ez szóba se jöhetett.
Alig volt otthon ennivaló. Az is előfordult, hogy napokig nem ettek semmit.
Ekkoriban történt, hogy a Kidza2 sírja melletti ligetet ellepték a hernyók. A phenjani városi vezetés elhatározta, hogy a Hét Csillag Kapuja környéki asszonyokat mozgósítja a vész elhárítására.
A szegénynegyedből valamennyi asszony jelentkezett, de csak ötvenüket választották ki. Pongnjo a szerencsések között volt.
Lelkesen végezte a rábízott munkát. Létráját odatámasztotta a fához, serényen felmászott, a hernyókat egy csipesszel megragadta, beledobta a rovarírtót tartalmazó vödörbe, s kezdte elölről ismét. Teljesítménybérben dolgoztak, harminckét csont kapott az első nap.
Öt vagy hat nap elteltével fura dologra lett figyelmes: néhány fiatalabbik lány mindig lent álldogál, cseverésznek és nevetgélnek, a hernyókat nem szedik, csak páváskodnak. Ez még csak hagyján, de azoknak a bére, akik nem csináltak semmit, mindig legalább nyolc csonnal volt több azokénál, akik rendesen dolgoztak. Csak egy munkafelügyelő volt, de ő ahelyett, hogy megszidta volna őket, inkább csatkozott a cseverészőkhöz és együtt nevetgélt velük.
Egyik nap déltájban abbahagyta a hernyószedést, hogy ebédeljen. Lemászott a fáról, megebédelt és már éppen ment volna vissza, amikor észrevette, hogy a felügyelő őt bámulja.
- Pongnjo, hé! Pongnjo!
- Mit akar? - letette a vödröt és a hang irányába fordult.
- Gyere csak egy pillanatra.
Szó nélkül a felügyelő elé állt.
- Mi lenne, ha..., ha... megnéznénk, mi van arrafelé...
- Mit akar?
- Nehéz erről beszélni, neked kéne kitalálnod...
- Rendben. Értem már, miről van szó. Húgocskám! - kiáltotta a többiek felé -, gyere te is húgocskám!
- Ne, istenemre inkább ne! Ketten túl sokan vagytok ehhez...
Pongnjo pipacsvörösen a felügyelőhöz hajolt:
- Mehetünk.
A felügyelő ment elöl. Pongnjo lesütött szemmel követte.
- No, most Pongnjot felcsinálják - suttogták mögöttük. A nő arca már bíborvörös volt.
Ettől a naptól kezdve Pongnjo is azok közé tartozott, akik munka nélkül is többet kerestek másoknál.
Erköcsi világrendje gyökeresen megváltozott. Egészen addig a napig eszébe sem jutott más férfival félrelépni. Nem tartotta volna emberhez méltónak, úgy vélte, ilyesmire csak az állatok képesek. Vagy ha erre mégis sor kerül, akkor abban a pillanatban, azon a szent helyen agyonüti a mennykő. Így vélte addig a napig.
Dehát miért lenne ez olyan különös foglalatosság. Ő is emberi lény, miért lenne emberhez méltatlan, amit csinál. Mindenesetre nem kell robotolnia és mégis több pénzt keres, nem is szólva az ilyesfajta munkával járó élvezetről, s ez mégiscsak nemesebb dolog a koldulásnál... Ha japánnal sikerül összejönni, az még bárba is elviszi az embert. Hát nem a boldogság az emberi lét értelme? És ez nem minden, mióta erre a munkára adta a fejét, életében először érezte bizonyosan, hogy ő is valaki.
Már púderezte is az arcát, igaz, nem nagyon és nem is mindig.
Eltelt egy év. Elképzelése, hogy ő is megtalálja helyét a nap alatt, úgy érezte, kezd valósággá válni. Már nem éltek olyan nagy szükségben. Férje a padló legmelegebb pontján heverészve jóleső vihogással nyugtázta a kedvező változásokat.
Pongnjo arca valósággal kivirult.
- Hé, cimbora! Mennyi jött ma össze?
Így szokta köszönteni azokat a koldusokat, akiknél a szokásosnál gazdagabb bevételt sejtett.
- Hát éppen csak megélek.
- Mennyi az?
- Tizenhárom, tizennégy njang összesen.
- Nagyon ügyes voltál! Adj kölcsön ötöt.
Ha az szabadkozni kezdett, karját a koldus nyaka köré fűzve hízelkedett:
- Tudom, hogy adsz. Te olyan jó vagy...
- Istenem, valahányszor összeakadok ezzel a nővel, mindjárt levesz a lábamról. Rendben. Adok kölcsön. Mit kapok cserébe? Értesz, ugye?
- Nem értem, mire célzol. Hi-hi-hi.
- Ha nem érted, nem adok.
- Dehogynem értem, ne vacakolj.
Pongnjo a személyisége megvalósításában ilyen magaslatokig jutott.
Eljött az ősz..
Éjszakánként a Hét Csillag Kapuja melletti nyomornegyed asszonyai kosárral a kezükben kijártak krumplit és káposztát lopni egy kínai veteményeskertjébe, amely a Hét Csillag Kapuja túlsó felén van. Pongnjo is rendszeresen kilopózott éjszaka, hogy krumplit vagy más zöldséget szerezzen.
Egyik éjjel, miután eredményesen begyűjtött egy kosár krumplit és éppen állt volna fel, hogy hazatérjen, hátulról egy fekete árnyék ragadta meg a combját. A tulajdonos,Vang úr volt. Az asszony meg sem tudott szólalni, csak állt rémülten.
- Menjünk be a házba - mondta Vang.
- Ha óhajtja, mehetünk. Már miért is ne.
Pongnjo megriszálta a fenekét, aztán felemelt fővel, kosarát lóbálva követte Vangot.
Úgy egy óra múlva jött ki a kínaitól. Éppen az útszéli árkon ugrott át, amikor valaki rászólt:
- Pongnjo, te vagy az?
A hang irányába fordult. A szomszédasszony volt, karján egy kosárral, ahogy a sötétben tapogatózva kereste az utat, hogy bele ne essen az útmenti árokba.
- Te vagy az, húgocskám? Jártál valakinél?
- Úgy bizony!
- Kinél voltál?
- Én? Nuk úrnál. És te?
- Vangnál. Mennyi jött össze?
- Nuk úr, az a kapzsi ördög csak három fej káposztát adott.
- Én három vont kaptam - büszkélkedett Pongnjo.
Tíz perc múlva már otthon is volt, kiterítette a három vont a férje elé, elmesélte a történteket, az egyes részleteknél jóízűeket kacagtak.
Attól a naptól kezdve Vang úr rendszeres látogató volt náluk: ott üldögélt idióta vigyorral, míg a férj úgy nem döntött, már érti, mit akar a vendég és elment hazulról. Miután Vang elvégezte a dolgát és távozott, férj és feleség a fizetségül kapott egy-két von társaságában szabad folyást engedett jókedvének.
Pongnjo egyre kevésbé szorult rá a környékbeli koldusokra. Amikor Vang túl elfoglalt volt és nem tudott eljönni, az asszony vette a bátorságot és maga látogatta meg.
A házaspár egy-kettőre a telep gazdagabbjai közé emelkedett.
Ismét elmúlt a tél, és beköszöntött a tavasz megint.
Ekkor történt, hogy Vang feleségül vett egy fiatal hölgyet száz vonért.
Pongnjo csak kuncogott az orra alatt.
- Biztosan féltékeny - mondogatták az ismerős asszonyok. Pognjo nem szólt semmit, csak nevetgélt.
- Hogy én féltékeny lennék? - füstölgött magában. Mindig úgy érezte, hogy erre nem lenne képes. De a szívében növekedő fekete felhőnek nem parancsolhatott.
- Te aljas dög Vang. No, várj csak, majd nézel te még.
Egyre közeledett a nap, amikor Vang a házhoz viszi majd a menyecskét. A férfi levágatta hosszú haját, amire pedig oly büszke volt. Azt rebesgették, hogy mindez az új menyecske határozott kívánságára történt.
- Hm.
Pongnjo csak nevetgélt magában.
- Beköszöntött az esküvő napja. Az ékesen felöltöztetett menyasszonyt gyaloghintón cipelték a birtok kellős közepén levő házig.
Késő este volt már, az esküvőre összegyűlt kínaiak rakétákat eregettek, majd a házban húros hangszereken játszottak és énekeltek is hozzá. Pongnjo kint rejtőzött a sötétben és várt; gyilkos indulattal szívében figyelte, mi történik bent.
Megvárta, amikor éjjel kettő körül a látogatók felcihelődnek és elbúcsúznak, majd bement a házba. Arca fehérlett a rákent púdertől.
A vőlegény és menyasszony ijedten bámult rá. Pongnjo tekintete rémísztő volt. Odalépett Vanghoz, megragadta a karját és húzni kezdte. Eltorzult mosollyal így szólt:
- Gyere, menjünk hozzánk.
- Mi... most dolgunk van. Nem lehet.
- Dolgod... Az éjszaka kellős közepén miféle dolgod?!
- Hát tulajdonképpen...
A torz mosoly, ami egészen eddig uralta Pongnjon arcvonásait, hirtelen eltűnt:
- Te semmirekellő gazember. Tudod, mi vagy te?!
Felemelte lábát és fejberúgta a padlón ülő díszruhás menyasszonyt.
- Gyere! Menjünk már végre!
Vang remegett idegességében. Ellökte a belékapaszkodó nőt. Pongnjo a padlóra zuhant, de rögtön talpra ugrott. Ahogy felállt, már kezében volt a hidegen csillogó sarló.
- Te szemét alak! Gazember! Üssél meg, ha tudsz! Te gazember! Istenem, ma meghalok!
Torkából zokogásszerűen törtek elő a hangok, ahogy fenyegetőn hadonászott a sarlóval. A Hét Csillag Kapuja mögötti elhagyatott veteményeskert közepén tragikus jelenet vette kezdetét. De a tragikus jelenetnek hamar vége szakadt. A sarló, amely egészen addig az asszony kezében volt, hirtelen átkerült a Vangéba, és Pongnjo, akinek a torkából vér szökellt elő, holtan rogyott össze.
Három nap telt el, és temetés még nem volt. Vang többször is látogatást tett Pongnjo férjénél, és a férj is többször tiszteletét tette Vang úrnál. Valamiről tárgyaltak ketten. Két nap telt el.
Pongnjo tetemét az éj leple alatt hazavitték. Hárman ülték körül a holttestet. Az egyik a férje volt, a másik Vang, a harmadik egy bizonyos gyógyfüves orvos. Vang egy szó nélkül előhúzta pénzeszacskóját és három tíz vonos bankjegyet adott át a férjnek. Két tíz vonos a gyógyfüves doktor zsebébe vándorolt.
A rákövetkező napon a köztemetőben elhantolták végre. A doktor által kiállított halotti bizonyítványban az állt, hogy a halál oka agyvérzés volt.

(1925)

Osváth Gábor fordítása

 

Cshö Szohe
Éhség és gyilkosság

(Kia-va szalljuk)

1

Kjongszu hátára vette az összekötözött rőzsecsomót. Ez ugyan több volt, mint amennyit könnyűszerrel elbírt, de még szedett is volna hozzá, ha nincs ilyen hideg. Üres gyomorral és fázós háttal azonban nem folytathatta tovább a gyűjtögetést.
Hátán a hatalmas teherrel, nyögve imbolygott a veszélyes, kanyargós úton. A kötelek a vállába vágtak, úgy érezte, hogy melle szétszakad. Lába reszketett, s ha nem vigyáz, előre vagy hanyatt esik. A teher miatt is kínlódott, de aggódott is, mert mindig attól tartott, hogy az erdő tulajdonosa a következő pillanatban nyakon ragadja és ráüvölt, hogy miért lopja a fáját.
Szíve vadul kalapált. Néha már arra gondolt, hogy ledobja a terhet, de amikor eszébe jutott hidegben vacogó családja, összeharapta a fogát és megfeszítette minden erejét.
Az északnyugatról süvöltő hideg szél tüzes nyílként szurkálta a mellét. Az égbolt körös-körül egyre feketébb lett.
Mire a két kilométeres úton a kínai falun keresztül hazaérkezett, egész teste verejtékben úszott. Ahogy megmozdult, ruhájából az izzdtság orrfacsaró szaga csapott elő.
Az ajtó előtt, hátán a rőzsével nagyot nyögve, erőtlenül lerogyott.
"Hála istennek, megérkeztem" - gondolta s feszült idegei elernyedtek. Ujját sem tudta megmozdítani.
- Megjött apuka! - kiáltotta kétéves lánya, Háksil, aki az ablakon nézett kifelé és most örvendezve dörömbölt az üvegen. Mikor meglátta kislánya mosolygó fekete szemét, amely olyan volt, mint a vadszőlő bogyója és meghallotta csengő hangocskáját, kifejezhetetlen melegséggel telt meg a szíve. Milyen jó lesz erősen magához szorítani és összecsókolni az arcocskáját.
- Te vagy az, kislányom?
Kihúzta a sarlót a rőzsecsomóból. Az ajtó hirtelen kinyílt.
- Megjöttél? Nagyon hideg volt? Éhes vagy? - kérdezte Kjongszu anyja, ahogy kilépett az ajtón.
- Ugyan, semmi az egész. - A szíve összefacsarodott, amikor anyja ráncos arcára nézett, amelyen ott tükrözódött az évek hosszú sorának minden szenvedése.

2

Bement a konyhába. A falon dér csillogott, s a padlón a ronggyá szakadt szőnyegből a legkisebb mozdulatra is porfelhő szállt fel. Kjongszut ez a konyha a nyugati detektívregényekben leírt titokzatos pincékre emlékeztette.
Magához szorította a lányát, aki boldog kiáltozással hozzászaladt és átölelte a derekát. Pillantása a kemencepadkára esett, ahol beteg felesége feküdt. Az asszony már több mint tíz napja volt lázas. Ruhástul feküdt a hideg szobában egy kosztól ragadós takaróba burkolózva. Fáradtan lehunyt szeme a gödrébe süppedt, amúgyis sovány arca mostanra teljesen lefogyott és arccsontjai hegyesen meredtek előre.
- Nincs rosszabbul? - kérdezte anyjától a férfi.
- Nincs. De meg fog halni.- Az öregasszony, aki eddig meredten az ablakra bámult, most beteg menyére nézett. Az ajtó hasadékain besüvített a szél. Már napok óta nem fűtöttek, a padló olyan volt, mint a jég, szinte csontjukat szúrta a hideg.
A rongyokban vacogó kislány megkékült szájjal, mosolyogva apja ölébe mászott, majd a hátán lovagolt és érthetetlen szavakat gagyogott.
- Már megint kiabált a tulajdonos a lakbér miatt - szólalt meg az öregasszony, a mondat végét elharapva, mert azonnal megbánta, hogy fiának említést tett a dologról.
- Sültbolond az. Megeszem tán a lakbért? Ha lesz pénzem, majd megfizetem. No és, ha megenném, olyan nagy baj lenne? - tört ki dühösen a férfi.
- Vigyázz, te, még meghallják? Különben igaza van. Miért ne akarná megkapni, ami jár neki? Mi vagyunk a hibásak, hogy nem fizetünk. - Az öregasszony reszelős hangja mintha keserű átkokat mondott volna.
- Miért volnánk mi hibásak? Talán nem adjuk oda, amink van?! - A fia szinte lökte magából ezeket a szavakat, de agyában ezernyi más gondolat kavargott.
"Mikor anyám fiatal volt, még jól éltünk. Mióta én vagyok a gazda, nem merek felemelt fejjel járni, mert szégyellem magam, hogy anyám, feleségem, és a lányom a csontig ható hidegben éhezik. Az én húszéves életem egy fabatkát sem ér. Iskola? Mit ér az elvégzett középiskola? Hiába kínoztam a családomat." - Hányszor átkozta így a múltját! Most magába roskadt.
"Nem... nincs igazam" - csóválta a fejét.
"Az én hibám az egész? Csak azok tanulhatnak, akiknek pénzük van? Kinek a bűne, hogyha a szegény gyerek tanulni akar, akkor el kell adni a házat és utána elmehet koldulni? Talán az enyém? Tudom, a világ szemében én vagyok a bűnös. Én vagyok a bűnös abban is, hogy aki tanult, az éhezik? Nem dolgozom talán? Munka! Milyen munka? Falun nem dolgozhatom, mert nincs földem. Városba sem mehetek, mert pénzem sincsen. Ha tanárnak megyek vagy valami hivatalnoknak, egyszer rosszat szólok és kirúgnak. Hát mit csináljak? Dögöljek meg talán? Miért dögöljek meg? Igy pusztuljak el, ölbe tett kézzel, amikor fiatal vagyok? Ha felfordulok is, legalább mozdítsak valamit. Miért pusztuljak el így? Nincs elég tennivaló a világon? Nincs ruha? Ruha és ennivaló bőven van! Csak kevesen élvezik. Egyiknek az a baja, hogy sok van neki, a másik meg éhen döglik. Maradhat ez így?"
Mikor erre gondolt, felforrt benne a vér, szeretett volna ordítani, elrohanni és szerette volna összetörni az egész világot. De érezte gyengeségét, belátta, hogyha meghal, a családja még nagyobb nyomorba kerül. Elfojtotta dühét. Ha éhes emberekkel találkozott, mindig belenyilallt a szívébe, és úgy rémlett neki, hogy valami hatalmas fekete árnyékot lát, amely ezekre a szerencsétlen emberekre nehezedik.
"Miért vagyok ilyen tehetetlen? Miért? Nem érdekel senki! Sem anyám, se feleségem, se a gyemekem. Nem tarthatnak vissza! Nemcsak ők nyomorultak, a világon százszor több éhező ember van. Az emberekért áldozom fel az életemet!
Magában így határozott és ismét dühöngött, hogy nincs elég bátorsága a cselekvésre. Persze nem a bátorsága hiányzott, hanem a családját szerette túlságosan.
Most átfogta a térdét és gémberedett lábujjait mozgatva a felesége súlyos betegsége járt az eszében. Lánya odafutott és hozzádörgölőzött. Az előbb még oly megható közeledését most lábatlankodásnak érezte.
- Hagyj békén! Alszom. Menj oda nagymamához! - és az öregasszony felé intett, aki éppen tüzet rakott. Aztán ledőlt az ágyra. Gondolataiban az egész családot csak tehernek érezte most. Egyre csak ez járt a fejében.
"Ha mind meghalnak, úgy megkönnyebbülnék, mintha nehéz terhet dobnék le a vállamról. Nem! - sikoltott fel magában. - Ők is emberek! Én is féltem az életemet, ők is. És ha meghalnának, ezen a földön temessem el őket? Egész családomat ide hoztam Mandzsúriába és most egyedül menjek innen vissza? Ha így lenne, temetőt vinnék haza a hátamon, és a lábaim nyomán vörös vér fakadna. Hogyan lenne jó dolgom, ha talpam alatt elátkozott vér tocsogna? Őrült vagyok. Élünk. Ha összetörik is a csontunk, élünk. Vagy ha halunk, együtt halunk."
Hirtelen felnyitotta a szemét, mintha szörnyű álmot látott volna, majd újból lehunyta, oldalára fordult és feküdt tovább.
Ezután nem mozdult, újra a gondolataiba merült.
- Te - szólalt meg hirtelen félálomban a felesége. Gyenge hangja alig tudta elhagyni a száját.
- Mi bajod van? - kérdezte hirtelen felugorva, összerándult arccal a férfi.
De nem azért volt ingerült, mert a felesége hívta. Azért felelt így, mert a szívén valami kellemetlen érzés hatalmasodott el egyre jobban. Az asszony látva, hogy a férfi felugrott, nem szólt semmit és lassan lehúnyta a szemét. Lehúnyt szeméből sovány arcán keresztül a pokrócra csurogtak a könnyek.
Férje megbánta, hogy minden ok nélkül ingerülten felelt. Nagyon szégyellte magát, mikor eszébe jutott, hogy az asszony utána jött több ezer li távolságra, egy idegen országba, ahol most éhezik, rongyokban, betegen fekszik, és ő, a férje, nemcsak orvosságot nem tud neki adni, de még egy kedves szava sincs hozzá. Ha most a felesége hirtelen felugrik és egy fejszével lecsapja a fejét, Kjongszu az ujját sem mozdította volna védekezésül. Szerette volna az assszonyt megölelni és százszor is bocsánatot kérni tőle.
- Hol fáj? - kérdezte meleg hangon a feleségét és odalépett mellé.
- Azt hiszem, megint magas láza van - mondta remegő hangon az öregasszony, aki most a kislányt altatta.
A beteg erősen összeszorította a fogát, homlokán hideg, aprószemű verejték ütött ki. Erőtlen ajka kék volt.
Már tudták, hogy ilyenkor mit kell tenni. Ahogy felemelték a pokrócot, meglátták a beteg lábát és karját. Kezén és lábán az ujjak görcsbe meredtek, könyöke és térde is teljesen kifordult, olyan volt, mint egy koporsóba préselt halott. Karját és lábát ki akarták egyenesíteni, de az asszony tagjai még görcsösebben facsarodtak ki eredeti formájukból, keményebbé váltak, mit a vas, és arcán látszott, hogy iszonyú fájdalmai vannak.
- Belül nem fáj semmi? - kérdezte a férfi és letörölte az asszony homlokát, amely nedves volt, mintha vízzel öntötték volna le. Az asszony mondani akart valamit, mozgatta ajkát, de nyelve megmerevedett, és nagy, tágra nyílt szemével a férjére nézett. Aztán megint lehunyta a szemét. Egy pillanatra látni lehetett véreres szeme fehérjét. A férfi szíve összeszorult, és a feje megrándult, mintha megütötték volna.
- Mi ez, lelkem? Beszélni sem tudsz? Jaj, csupa verejték vagy! - jajveszékelt az öregasszony, egész testében remegve, miközben menye lábát nyomogatta. A beteg lélegzete egyre gyorsabb lett, az egész testéről ömlő izzadtság átütött a ruháján, s ha a pokróc félrecsúszott, a gőz kicsapott alóla.
Jaj, csak nem halsz meg? Hát mit csináljunk? Nem tudtam adni rizslevest, most meghalsz? Fiam, rohanj el a doktorért. Próbáld meg még egyszer. Menj és könyörögj neki. Ha nincs kőből vagy fából a szíve, biztosan eljön. Legalább egyszer szúrja meg a tűvel.
Kjongszu felugrott, és mintha eszébe jutott volna valami, elrohant.
Már négyszer volt Cshö doktornál, de az orvos csak hímezett-hámozott és végül nem látogatott el hozzájuk. Ma isten tudja, miért szánta meg a könyörgő férfit, vele ment. Megfogta az asszony pulzusát, és azt mondta Kjongszunak, hogy írjon váltót ötven vonról, és akkor meggyógyítja a feleségét. A férfi és az anyja sokáig hallgatott. A beteg egyre jobban kínlódott.
Kjongszu teste idegesen remegett. Legjobban szerette volna egyetlen ütéssel leteríteni az orvost, mert felháborítónak tartotta, hogy ilyen aljasul viselkedhet valaki, akivel egy országban született.
De fejet kellett hajtania előtte, mert a felesége életéről volt szó. Mit csináljon? Ötven vont kellene kiadnia és öt fillérje sincs. Ha azt mondja, hogy nem tud adni, a felesége meghal. "Én öljem meg a saját feleségemet?" Amikor erre gondolt, úgy érezte, mintha
a gyomrába szúrtak volna egy késsel.
Ha most nincs pénze, nem baj. Majd később megadja. Csak írja meg a kötelezvényt... - mondta az orvos, aki tudta jól, hogy a férjnek nincsen pénze. Kjongszu tintát hozott, megírta a kötelezvényt és odadta az orvosnak. Az írásban ez állt: "Az ötven vont egy hónapon belül megfizetem. Ha ezt elmulasztom, egy évig Cshö doktor szolgája leszek."
Az orvos egy tűvel az asszony kezébe és lábába bökött, azután egy receptet adott a férfinak:
- Ezzel siessen Pak úrhoz, a gyógyszerészhez, mivel nekem nincs a ginszeng gyökérből egy darabom sem. - Ezt mondta és vissza se nézve, elment. A beteg tagjai kezdtek kiegyenesedni és a légzése is egyenletesebbé vált.
Kjongszu úgy érezte, mintha a lába ólomsúlyú lenne, de a gyógyszertár ajtaja előtt mégis csak egy pillanatig habozott, aztán belépett. Az orvosságszag megcsapta az orrát.
- Orvosságért jöttem. - A gyógyszerész szó nélkül elvette a receptet, ránézett és a számológépén számolni kezdett.
Kjongszu elvörösödött.
- Tessék adni a gyógyszert, a pénzt majd holnap hozom.- Hangja úgy remegett, mintha egy börtönőrtől kért volna látogatási engedélyt. A gyógyszerész nem szólt semmit, összeráncolta a homlokát és átment a másik szobába. Kjongszunak minden szomorúsága a szemébe gyűlt a könnyekkel együtt, és elsötétedett előtte minden. Nemcsak szomorú volt, hanem elkeseredett is. Úgy érezte, hogy nagyon kegyetlen hozzá a világ. Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha a falon lógó gyógynövények is rajta vihognának. Öklével letörölte a könnyeit és kilépett a gyógyszertár ajtaján. Úgy megkönnyebbült, mintha börtönből lépett volna ki, de eszébe jutott, hogy üres kézzel megy haza és ismét elkomorodott.
Hazaért. A házban sötét volt, a tárgyak homályosan feketélltek. Leült a felesége mellé.
- Hogy vagy? Anyám hova ment?
- Utánad ment és még nem jött vissza. Hoztál orvosságot? - Az asszony hangja gyenge volt. A férfi nem tudta, mit feleljen. Képtelen volt megmondani az igazat az élethez egyre görcsösebben ragaszkodó asszonynak.
- Mindjárt hozom. Azért jöttem haza, mert nagyon aggódtam miattad. Majd újra elmegyek érte. - Igy akarta megvígasztalni a feleségét, de ez még jobban fájt neki. Miért nem mondta meg az igazat? A hazugság miatt kellemetlenül érezte magát. A felesége várni fogja az orvosságot. Arra vár, hogy a gyógyszer egy pillanat alatt megszabadítja a kínlódásaitól. Igy gondolkodott, de a hangján nem lehetett észrevenni, hogy nem mond igazat.
- Nem haragudott a gyógyszerész, hogy nincs pénzünk?
- Hm...
Kjongszu szive erre a beszédre összefacsarodott. Nem szólt semmit, csak ült a kezét tördelve. Idegesen fészkelődött, mert anyja még nem jött vissza. Meredten bámulta a lámpát. A láng tétován imbolygott a légvonatban, mint valami lidércfény, de most hirtelen elhomályosodott. A férfi előtt minden fény elsötétült, és úgy érezte, hogy saját teste is sötét felhőbe burkolózva egy ismeretlen országban bolyong. Látása vibrált, beesett és fekete árnyak ülték körül, szeme fehérjének sárgás fényében a pupilla majdnem teljesen eltűnt, majd szeme egyik sarkába tévedt, arca egyre kékebb lett, idegesen rángott. Szembogara középre futott és mereven nézte a lámpát. Hirtelen rémület futott át rajta. Valami ördögfélét látott, melynek vizsgálódó szeme mohón csillogott, majd egy vascsővel a felesége szívébe szúrt, és szívta, szívta az asszony sötétpiros vérét. A beteg arca elfeketült, lábával kapálózott, mintha biciklizne. Fölötte valami szörnyalak vértől piros nyelvvel nyalogatta ajkát és vihogva tapsikolt. A férfi ökölbe szorított kézzel felordított. Csontjaiba fájdalom hasított, és mintha a tarkójába döftek volna. Látta, hogy mozog mellette valami. Piros szemű emberkék véres kézzel karját és lábát erősen lefogva, tarkójából szívják a vért. Egy óriási, szakállas és vörös képű ember megragadja a lányát és mohón marcangolja. Kjongszu ismét felüvöltött és felugrott. Káprázat volt az egész. Megdörzsölte a szemét és körülnézett a szobában. A homályos lámpafény és homályos szoba a megszokott volt.
Anyja még mindig nem jött meg. Ma különösen aggódott miatta. Attól félt, hogy a sok kínlódás miatt kútba ugrik vagy felakasztja magát. Szerencsétlen anyjának holtteste a szeme előtt lebegett. Kinézett a ház mögötti udvarra és lopva belenézett a szomszéd ház kútjába is. Az anyja nem volt sehol.
A feldúlt lelkű Kjongszu leült alvó felesége mellé. Lánya is rezzenéstelenül, csendesen aludt. Az eddig csontfagyasztó padló most meleg volt, az álom midegyiküket hatalmába kerítette. A férj is elbágyadt, elálmosodott.
- Itthon vagy, Kjongszu?
A hívó hangra a férfi megrezzent és felállt.
Kilépett az ajtón. A meredt sötétségben emberek suttogtak; Kjongszu szíve megdobbant és összevissza verdesett. Fogalma sem volt, mi a baj, ijedten forgatta a fejét. Az egyik ember valami szennyes, fehér dolgot cipelt a hátán és Kjongszu felé lépett.
- Ó, anyám!
Mikor meglátta erőtlenül lecsüngő, eszméletlen anyját, odarohant és átölelte.

3

Lefektette anyját a szobában. Lábából és karjából sötétvörös vér csöpögött, rongyokra szakadt ruhája a mellén is csupa vér volt. Arcán is zúzódások látszottak, egyik oldalt lelógott a hús. Feje eszméletlenül hátrahanyatlott. Végtagjai hidegek voltak, a szíve gyengén verdesett.
Kjongszu sem sírni, sem megszólalni nem tudott.
- Mi történt? - kérdezte valaki az összegyűlt emberek közül. Kim Csanbong beszélni kezdett.
- Hát éppen most tértem vissza Cshö urammal Mulnámba, s amikor a folyón túl az egyik kínai ház felé közeledtünk, a ház kutyája veszettül ugatott. Tudtuk, hogy ez a kutya nagyon vad, ezért lehajoltunk, hogy köveket szedjünk. Ekkor "segítsetek emberek, segítsetek" - ilyen hangokat hallottunk ki a kutyaugatásból, olyan gyöngén, mint a szúnyogdöngicsélés. Igy hát Cshö urammal odaszaladtunk és láttuk, hogy a kutya valami embert marcangol. Az anyád volt. Elhajtottuk a kutyát és kiabáltunk a gazda után.
- Az a kutya tavaly is halálra harapott egy embert - mondta valaki.
- És ti mit csináltatok? - kérdezte valaki.
- Amikor a testét felkaptuk, már eszméletlen volt, de mégis erősen szorongatott valamit a hóna alatt - bökött rá a földön heverő kis csomagra.
- Mi van benne? - kérdezte egy asszony, felborítva a zsákocskát. Alig egy liter köleskása ömlött ki a padlóra. Az öregasszony beteg menyét akarta megetetni, s ezért a kásáért ment Mulnámba.
A kislány, aki eddig aludt, most felébredt, négykézláb a nagyanyjához mászott és megrázta az öregasszonyt.
- Kelj fel hamar, nagyanyó, hamar...
Odadugta fejét az öregasszony arcához, mint reggelente, amikor felébredt. Kjongszu felesége zokogott. A hirtelen izgalom miatt ismét elöntötte a láz. A kislány, amikor látta, hogy nagyanyja nem kel fel és nem felel, anyjához mászott és a mellébe kapaszkodott.
A kínlódó asszony lélegzete egyre gyorsabb lett. Az összegyűlt emberek lassanként elszállingóztak, egyik a másik után. Senki sem volt, aki csak egy kis vizet melegített volna. Kjongszu feje tompán zúgott. Érezte, hogy keze és lába megmerevedik, hogy szívében mérges füst kavarog. Belső részeit mintha tűvel szurkálták volna.
Az ég hirtelen megfeketedett és összeomlott a föld. A sötét sarkokból undorító, gonosz ördögök ugráltak elő, és mintha az egész világot fel akarták volna gyújtani, perzselő tüzet fújtak. Ebben a tűzben lobogott a ház; anyja, felesége, lánya és ő is, a házzal együtt. A lángokban az ördögök kék fényű kardokkal hadonásztak, készen arra, hogy leszúrják az egész családot. A férfi úgy érezte, mintha csontjain áram futna át, patakokban ömlene a vére. Nyelve ferdén lógott a száján, és mintha pusztuló családjának halálhörgését hallaná. Szerette volna gyorsan megszabadítani őket ezektől a kínoktól. Mikor ez a lázálom lepergett a szeme előtt, felordított:
- Mindent, mindent összetörök! - Megragadta a konyhakést. - Mindenkit megölök! Összetöröm ezt a világot! Összetöröm ezt az egész pokoli világot! Mindenkit megölök!
Ordítva kirohant a házból. Hangja rekedt volt és a homályos sötétben süketen hangzott, mint valami kavargó orkáné. Kifutott az üres utcára. A boltok félig lehúzott redőnnyel néztek vissza rá.
Nem volt többé előtte semmi akadály. Elindult az utcán fölfelé és mindent összetört, ami a keze ügyébe került. Ha üzletet látott, annak a kirakatát törte be. Ha embert látott, gyomrába döfte a kést.
- Gyilkos! - kiáltotta valaki.
- Nézzétek az őrültet!
Az addig csendes utca megtelt kiabáló emberekkel.
- Én bolondultam meg?! Én vagyok a gyilkos?! Mindenkit megölök, mert mindenki gonosz!
Kjongszu, magánkívül a dühtől, a kínai tendőrség elé ért. Agyonszúrta az őrszemet és berohant. Betörte az ablakokat és megölte azt, aki elébe került.
A rendőrség felől a puskalövések zaja úgy hangzott, mint a mennydörgés, és a hideg széllel együtt végigsüvöltött az utcán.
A faluban az embernyáj rettenetes rémületben vacogott.

(1925)

Csö Dzong Jal fordítása

 

Hjon Dzsingon
A tűz

(Pul)

Szuni, aki csupán tizennégy éves volt, és éppen egy hónapja ment férjhez, úgy érezte - bár mély álomba merült -, hogy ránehezedik valami, mintha egy hatalmas sziklát görgettek volna a mellére. Ha egy szikla lenne, éreznie kellene legalább annak hűvösségét, de az a valami úgy nehezedett galambfiókára emlékeztető törékeny testére, mint a monszun előtti fülledt és párás levegő. Szaporán lihegett, mint egy kutya a nyári rekkenő hőségben. Hirtelen a dereka és csípője fájni kezdett, de úgy, mintha éppen most hasítanák szét és tépnék cafatokra, vagy mintha most törnék darabokra. Elviselhetetlen volt a lüktető, égő fájdalom. Olyan volt, mintha egy vasrudat szúrnának fel a belein keresztül a torkáig. Az erős fájdalomtól szélesre nyílt a szája, teste pedig rángatózni kezdett.
Feleszmélt végtelen erőfeszítések árán, de gondolatai egyfolytában napi teendői körül jártak, hogy gabonamagvakat kell törnie a mozsárban, hogy vizet kell hordania a fején a kútról, hogy ételt kell vinnie az embereknek a rizsföldre. Teste kimerült, minden erőlködés ellenére képtelen volt felkelni. Tudata azonban tiszta volt: - Fel kell kelnem, különben meg fogok halni, biztosan meg fogok halni - gondolta. Szeme szorosan összezárult megint. Nem tudta elűzni az álmot, olyan volt, mint a sűrű, iszapos víz. Szája kapkodta a levegőt, teste rángatózott, s mint azok az emberek, akik küzdeni próbálnak az erős fájdalommal, még a fogát is csikorgatta. Rövid idő múlva, mely éveknek tűnt számára, legalább a szemét ki tudta nyitni, olyan volt, mintha lidérces karmok közül szabadulna. Akkor meglátta férje arcát, ami betakarta őt, mint egy vasfazék fedője. Üstszerű arcának sötét felülete beleolvadt a sötétségbe, de a feketeségből kivillant a szeme fehérje és eltorzult, nyáltól csöpögő ajkai valahányszor kinyíltak, felfedték a megsárgult fogakat. Ez tisztán látható volt a sötétben. Nagyon is ijesztően kivehető volt. A hatalmas arc egyre inkább felpuffadt, a hozzátartozó napbarnított váll is kiszélesedett, és nemsokára már ház nagyságúnak tűnt. Szuni megborzongott és reszketett félelmében, szíve a gyomrában lüktetett, a fájdalomtól is remegett, ami beleit ingerelte. A lidérces álom és az ébrenléttől való rettegés váltakozva üldözte. Hirtelen kinyitotta szemét, és feltárult előtte az ijesztő valóság.
Sokára, mikor végre könnyebben érezte magát, a rövid júniusi éjszaka kezdett a végére érni. Az alaktalan jelenés sziluettje mozogni kezdett és kisétált a szobából, a szoba már nem volt elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne. A férje távozott, hogy már hajnalban munkába induljon, ki a határba. Szuni csak ekkor mert felkelni, megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Az ablak fekete volt, mintha tussal lenne befestve, de szép lassan szürkére változott, és végre a vibráló sárga fény átszűrődött a gyékényfüggönyön. A kopott fésülködő asztalka és a hozzá tartozó tükör, mely visszaverte a fényt a szobának egy sarkába, az erjedő szójababsütemény, mind arról vallott, hogy ez a "főellenség" szobája. A lány egy matracon feküdt. "Mi történt?" Megpróbált visszaemlékezni. Előző éjszaka valami más helyen aludt el, és bizonyos, hogy nem ezen a matracon. Hogy legalább egyszer elkerülje az éjszakai tortúrát, a mosogatást elvégezve kiosont, és elrejtőzött az istállóban. Két üres zsákot talált. Leterítette az egyiket, és arra sem volt ideje, hogy kinyújtóztassa lábait, máris érezte, hogy elalszik. Hogy került vissza megint ebbe a szobába? "Az a gazember bizonyára minden zugot felkutatott sóvár szemeivel, megtalált és becipelt ebbe az elátkozott szobába, és akkor csinálta velem azt a förtelmes dolgot." Mialatt ezeket a gondolatokat bogozgatta magában, megtört testét megint hatalmába kerítette az álmosság.
- Még nem keltél fel? Darát kellett volna főznöd a teheneknek! - hallatszott anyósának ijesztő hangja.
Még mielőtt befejezte volna szavait, Szuni összerezzenve felpattant. Míg egyik kezével álmos szemeit dörzsölte, a másikkal összeszedte férje által lecibált ruháit és felöltözött. Az anyósa nem aludt volna mostanáig? Az öregasszony hozzá intézett szavai és egy őrmester parancsolgatása között nem volt semmi különbség. Szuni még álmában is félt anyósa ordibálásától.
Kisietett a padlóval fedett tornácra, hogy megnézze, egészen megvirradt-e már. A vastag ködön túl a fakó, sápadt hold éppen akkor bukott le nyugaton, olyan volt, mint egy halott ember fénytelen szemgolyója.
Meggyújtotta a tüzet a dara alatt, amit előző este odakészített. A nyár ellenére a kora reggeli levegő hűvös volt, és a tűz arra csábította, hogy belenézzen. Élvezte, hogy bámulhatja a nyaldosó lángokat, melyek elnyelték a tűzhelyet tápláló fenyőgallyakat. Gyötrelmes éjszakája miatt még fárasztóbb nap köszöntött rá.
Miután megfőzte a darát a teheneknek, vizet kellett hoznia a reggeli készítéséhez. Míg a vizeskorsót a fejére helyezte, és kinyújtotta a karját, hogy megfogja az edény fülét, hűvös, nyirkos levegő csapta meg hónalját. Odaért a patakhoz, letette a korsót és kinyújtózott. Úgy tűnt a fehér köddel borított hegyek és dombok között, mintha még mindig álomországban járna. Az eső, mely néhány nap óta minden gazdát arra késztetett, hogy ugráljon örömében, színültig töltötte a rizsföldeket. Úgy villogtak az erős fényben, mintha higanytakaró lett volna rajtuk. Az átültetett rizspalánták dörzsölni kezdték álmos, zöld szemeiket. Középütt egy csörgedező patak rohant előre, mintha ő lenne az egyetlen, aki ébren van, míg mindenki más alszik. A kristálytiszta vízfelszín olyan volt, mint egy éber szem: tágra nyílt és élénken csillogó. Szuni belemerítette tökből vájt kanalát a vízbe. A víz minden irányból arra a helyre tódult, mintha meg akarná gyógyítani a merőkanál okozta sebet, majd egyre szélesebb körökben terjedt szét, és elcsendesült.
Hazavitt egy korsónyit, majd visszatért, hogy hozzon egy másikkal is. Ekkor észrevett néhány, a felszínen vígan játszadozó fürge csellét. Már korábban is ki akarta őket fogni. Nem tudott ellenállni pajkos viselkedésüknek. Lélegzetét visszatartva, csendben és óvatosan vízbe dugta mindkét kezét, hogy elkapja őket, de azok fürgén elillantak. A kudarc és még néhány próbálkozás után haragra gerjedt, fogott néhány követ, és dühösen dobálni kezdte őket. A halak között teljes volt a zűrzavar a mindenhová szétfröcskölő víz miatt - az arcára, a szoknyájára ment a víz -, de a kis ördögöknek sikerült mindannyiszor félresiklaniuk. Amiatti bosszúsága, hogy egyetlen egyet sem képes elkapni, majdnem megríkatta. Megint próbálkozott, és végre sikerült megragadnia az egyiket. Mihelyt a víz kifolyt ujjai közül, a hal reménytelen küzdelembe fogott, hogy megvédje életét, és ez mulattatta. Hamarosan ez a kis semmiség alig mozogva hevert a tenyerén. Kegyetlenül földhöz vágta. Aztán egy gyenge kis csavarintás után, mintha csak egy csepp fájdalmat okozna, a csöpp hal élete a végéhez ért, de a lány még mindig nem volt biztos benne, ezért mutatóujjával megérintette. Mikor rádöbbent, hogy a cselle, aki néhány perccel ezelőtt még élt, most már döglötten hever, halálfélelem fogta el. Azt képzelte, hogy előjön a megölt állat bosszúálló szelleme. Míg sietve megtöltötte a korsóját és elindult, az volt az érzése, hogy az a valami a haját húzza.
Egy pillanatra sem lélegezhetett fel. Meg kellett őrölnie az árpát, mihelyt befejezte a reggelit. Háta sajgott, mintha a mozsárban őt zúzták volna össze. A mozsártörő nehéz súlyától húzva néhányszor majdnem fejjel előre beleesett. Úgy érezte, mintha karjai leszakadnának, de folytatta a munkát, még ha emberfeletti erőbe került is.
Megint ebédidő volt. Sietnie kellett az étellel, hogy eljuttassa a földművesekhez, akik palántákat ültettek a földeken. Férje is ott volt. Ki kellett vinnie a levest és a rizst. Fejére erősítette az étellel megrakott tálcát, nyakát pedig behúzta, mintha egy teknősbékáé lenne. Úgy érezte, mintha össze lenne nyomva az elviselhetetlen súly alatt. Lépésről lépésre egyensúlyoznia kellett a teherrel.
Nem lehetett egyetlen felhőt sem látni a tiszta égbolton, és a nap az égbolt közepén ontotta tüzes sugarait. A széles és teraszos rizsültetvényen a föld gyermekei szorgosan ültetgették a rizspalántákat, mintha csak anyjuk tejtől sikamlós duzzadt mellén játszanának. Az előre- és hátrahajló mozgás felfedte erősen lebarnult hátukat, arcukra sár kenődött, valahányszor letörölték az arcukról folyó izzadtságot. Nem akartak azonban egy pillanatot sem elvesztegetni, megpróbálták azt a "még egyet" elültetni, és nem hagyták, hogy egyetlen sóhaj is kiszökjön ajkukon. Éppen ellenkezőleg, míg dolgoztak, felszabadultan és vidáman énekeltek.
Az esőtől átázott föld lassan szikkadt a nap alatt. A gyomnövények a rizsültetvények mentén belenyugodtak abba, hogy az emberek válogatás nélkül keresztülgázolnak rajtuk. Arra vártak, hogy a lábak továbbhaladjanak, ők fölemelhessék tekintetüket, és zöld mosolyukkal a napot köszönthessék. Megvolt az öröme a kemény és edzett mindennapoknak, a soha véget nem érő erőfeszítésnek, hogy teljes életet éljenek. Egy egészséges, élettel teli világ ez, ahol a gyengének nincs helye.
Szuni túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy teli tüdővel beszippantsa ezt a pezsdítő levegőt a mérhetetlen fénytengerben. A szemei fennakadtak, szédült, egész testéről patakzott a veríték, érezte, ahogy végigfut a hideg a gerincén. Átugrott egy piciny, eső csinálta pocsolyát, a benne visszatükröző fény elvakította. Ekkor váratlanul a fürge cselle, amit az imént pusztított el, lázasan üldözni kezdte őt, alakját is mindjárt átváltoztatta egy óriási harcsává, majd elállta az útját. Ahogy igyekezett elmenekülni, egy pillanatra felismerni vélte, mi is történt. Valaki megragadta a haját és cibálni kezdte. Egy csattanást hallott és elájult.
Csak sokára tért magához, de még nem szedte össze magát teljesen. Némán és merev tekintettel próbálta felidézni egymás után az eseményeket. A szokásos útját járta, hogy elvigye az ebédet a rizsföldre, a vakító nap a széles síkságon, aztán a fürge cselle hatalmas alakja, ami elzárta az útját. Mi történt, míg megpróbálta cipelni az ételt? Mikor eszébe jutott, erőtlenül sóhajtott egyet, és magába roskadt. Ott volt megint abban az átkozott szobában. Kirohant onnan, mint egy tébolyult nőszemély. Szemei forogtak a félelemtől és a rémülettől, mintha gonosz lélek szállta volna meg.
Az anyósa, aki a gabonát terítette a földön egy gereblyével, metsző pillantást vetett rá. Még ha meg is bocsátott Szuninak, hogy elpazarolta a levest és a rizst, gyűlölte őt, mert eltört néhány cserépedényt az értékes darabok közül. De legalább belátta az öregasszony, hogy nem szidhat össze valakit, aki csak most tért magához az ájulásból.
- Jól vagy? Miért nem maradsz a szobában, és pihensz egy kicsit még? Menj vissza, és feküdj le.
Úgy tűnt, hogy nehezen bár, de megpróbál kedves és udvarias lenni. Szuni bizonytalan léptekkel, de eltökélten az udvarra indult.
- Mondom, hogy menj vissza a szobátokba, és pihenj! - kicsit felemelte a hangját.
- Nem, jól vagyok. - Inkább meghalna, minthogy bemenjen megint abba a szobába.
- Már megint nem fogadsz szót ! - Hirtelen, mint aki nem tudja tovább elviselni a gyűlöletét, kezében a lefelé fordított gereblyével a menyére rontott.
- Te hanyag kis lotyó! Hogy mersz kilopózni azok után, hogy az összes edényt összetörted, te szégyentelen szajha! Széttörted a két ivócsészét, amit a legutóbbi vásáron vettem! - ekképp dühöngött, és ott ütötte a gereblye nyelével, ahol csak érte: a fejét, a hátát, a lábait… de ő semmilyen fájdalmat nem érzett. Sőt, ellenkezőleg, egyfajta különös öröm töltötte el, miközben úgy érezte, hogy szétzúzzák a testét.
- Nézd ezt a makacs kis dögöt! Még a veréstől sem sír! - visította az anyós, és folytatta az ütlegelést egészen addig, míg ki nem fáradt, majd eldobva a gereblyét így ordibált:
- Látni se bírlak, takarodj be a konyhába, és főzd meg legalább a vacsorát!
Szuni engedelmeskedett és elkészítette a rizst a vacsorához.
És így telt el még egy nap. A konyha sötét volt, mintha az éj már leszállt volna. Félelmetes, gyűlöletes éjszaka közeledett felé szélesre tátott szájával. Ismét elfogta a rettegés, amit szürkületkor szokott érezni. Minden egyes alkalommal megpróbált elszökni előle, de sohasem sikerült. Kicsiny agyával kétségbeesetten kereste a kiutat, hogy megvédje magát az éjszakától. Nem találta a megoldást, egyre csak gyötrődött nyomorult sorsa miatt. Több száz li messzeségből hozták ide férje családjához, hogy elviselje a kimondhatatlan fájdalmat minden éjjel és minden nappal, ráadásul tűrje el a megalázó verést, amit az anyósától kap. Nagyon szerencsétlennek érezte magát, nem tudta visszatartani a szeméből előtörő könnyeket. Amint letörölte arcát, nemcsak keze, karja is nedves lett. Ekkor valaki megragadta a vállát. Férje volt az. Úgy érezte, összezsugorodik a gyomra félelmében. A férfi befejezte napi munkáját és visszatért. Ijesztő, sötétre égett arcán szokatlan mosoly ült. Szuni olyan volt, mint egy elejtett csirke, akit a héja markol karmaival.
- Mért sírsz? Kérlek, ne sírj, kérlek, ne - suttogta a férfi, próbálta vigasztalni őt. Letörölte felesége könnyeit vasfedő nagyságú kezeivel, és kiment a konyhába.
Miután meglátta férjét, nem bírta tovább. A hatalmas szikla, ami nyomta a testét, a vasbot, ami összetörte őt… Hirtelen felszáradtak könnyei, és erőltette agyát, hogyan szabadulhatna meg ettől a gyűlöletes éjszakától. Nem is az éjszaka gyűlöletes, hanem az átkozott szoba. "Ha az a szoba nem volna, csak letörölné a könnyeimet, és magamra hagyna. Nem lenne hely, ahol gyötörhetne megint. Hogyan lehetne eltüntetni egy szobát?"
A rizs vize hirtelen forrni kezdett. Ahogy felállt, hogy felemelje az edény nehéz fedelét, észrevette a gyufát, ami ott hevert. Fejében felvillant az ötlet villáma. Felkapta a dobozt. Egy fürkésző pillantást vetett maga köré, és gyorsan a keblébe rejtette.
- Miért nem gondoltam erre korábban, ez annyira egyszerű - gondolta magában és mosolygott.
Azon az éjszakán megmagyarázhatatlan módon tűz ütött ki a nappalival szembeni szobában. Az erős szél csak szította a lángokat. Pillanatok alatt égett az egész tető. Szuni a hátulsó kerítés mellől nézte a tüzet. Kipirult arccal jobbra-balra ugrált örömében.

(1925)

Szijártó Noémi fordítása

 

Hjon Dzsingon
A nevelőnő és a szerelmeslevelek

(B szagamgva robü retho)

A C. leányiskolában kollégiumi nevelőként is tevékenykedő B. tanárkisasszony mint megrögzött vénlány, bigott keresztény és igen szigorú tanerő vált híressé. Szeplős arca a negyvenhez közeledve már csak nyomaiban őrizte egykori fiatalságát: a kiszáradt és érdes, sárgásbarnába hajló bőr inkább a hervadt kórót idézte. A homlokán végigfutó sok párhuzamos ránc, a ritkuló haj, amit hiába igyekezett előírásszerűen kontyba feltekerni, mégis úgy lógott a tarkóján, mint az ázott kutyaszőr, mind a közeli öregség leplezetlen nyomairól árulkodott. Amikor keskeny száját összeszorítva, jeges szigorúsággal, lornyettjén át valamelyik kollégiumi növendékére tekintett, az a rémülettől nyomban remegni kezdett.
Amitől B. tanárnő a legjobban viszolygott, mondhatni valósággal irtózott, azok az úgynevezett szerelmeslevélkék voltak. Lévén leányiskola, az ilyen levelek gyakorisága természetesnek volt mondható, ráadásul a jó nevű intézmény növendékei átlagon felüli csinosságukról híresültek el, így hát napjában többször is berepültek a kollégium udvarára a "Meghalok, ha nem szeretsz" ódai hangvételű irományok. A növendékek valamennyi postáját ellenőrizték, mi sem természetesebb tehát, hogy ezen levelek röpülése is - előbb vagy utóbb - B. tanárnő kezében ért véget. Alighogy olvasni kezdte a szirupos sorokat, arca az izgalomtól kivörösödött, s levelet tartó keze remegni kezdett.
Valóságos szerencsétlenségnek számított, ha valamelyik lánynak ilyen levelet írtak, még akkor is, ha annak fogalma sem volt a feladó kilétét illetően. A tanítási órák után haladéktalanul jelentkeznie kellett a nevelőtanári szobában. B. tanárnő a jogos felháborodását türtőztetni alig tudó ember idegességével futkosott föl-alá, majd a belépő diák elé vágtatott olyan közel, hogy az orruk majdnem összekoccant. A növendék, akinek egyelőre semmiféle elképzelése nem volt arról, miért hívatták, a tanárnő feldúlt ábrázatát látva cérnavékonnyá vált hangon rebegte:
- Hívatni tetszett?
- Úgy van. Hívattalak. Na, vajon miért?
A "miért"-je úgy hangzott, mint egy ostorcsapás; ezt követően - nem szép dolog! - a padlót végigkaristolva odavonszolta súlyos székét és lezökkent rá úgy, hogy az belereccsent, majd látva, hogy a diák még mindig áll:
- Sóbálvánnyá váltál?! Miért nem ülsz le? - kérdezte süvítő hangon.
A mester és a tanítvány egy asztalka két oldalán ült egymással szemben. A tanárnő kis ideig hallgatott, de metsző tekintete mintha azt sugallta volna: - A te vétkeidet neked kell tudnod! - majd elővette az ominózus levelet s a leány elé dobta.
- Ez a levél kinek jött? - kérdezte, s ezzel a kihallgatás megkezdődött. Mivel a borítékon az ő neve állt, a növendék nem mondhatott mást:
- Nekem jött.
Ezt követően a feladó személye került terítékre. Az ilyen leveleken szándékosan pontatlanul vagy egyáltalán nem szerepelt a küldő neve, ezért aztán a növendék azt felelhette, hogy nem tud semmit.
- Neked jött, és semmit sem tudsz róla?! - villámlott a tanárnő, majd ráförmedt, hogy olvassa fel. Alig hallhatóan mézédes mondatok csordultak elő a diáklány ajkain; B. tanárnő dühe az egeket ostromolta, mesebeli szörnyek tombolnak így. Soha életében nem találkozott a levélíróval, teljesen vétlen a dologban, próbált védekezni a növendék, de a tanárnő oda se hallgatott. Valljon be mindent, ellenkező esetben eltávolítják az iskolából - fenyegetőzött, majd az ijedében már se élő, se holt vádlott rémülten hallhatta, hogy ezentúl számára tilos a levelezés, és ha még egyszer kifogásolható magatartást tanúsít, akkor... Ezt követően el kellett mondania, hogy - ha szándékolatlanul is - találkozott-e négyszemközt férfival, a hangversenyre vonulás közben az utcán zaklatták-e, hogy néztek ki azok a férfiak, milyen volt a tekintetük, mondtak-e valamit; a legapróbb részletre is kíváncsi volt -, a növendék tíz évet odaadna az életéből, csak már véget érne az egész.
A két órát is meghaladó kihallgatás végén a tanárnő, akinek a sok beszédtől hab jelent meg a szája szélén, felhívta a bűnös figyelmét arra, hogy a férfiaknak nem szabad hinni, ők a női nemet elejteni kész ragadozók, ördögök; az az állítás is, miszerint a szerelem
a szabadsággal azonos és isteni természetű, a sátán sugallata. A prédikáció betetőzéséül a durva deszkapadlón térdre rogyott és imádkozni kezdett.
A másik dolog, ami iránt nagy ellenszenvvel viseltetett, a férfilátogatók fogadása volt. Jöhetett akár édes szülő, báty vagy öccs, ő mondvacsinált ürügyekkel - most éppen óra van, szabályellenes - visszafordította a vendéget. A növendékek sztrájkolhattak, az igazgató figyelmeztethette, ő nem adta fel az elveit.
Idén ősszel a B. tanárnő munkahelyéül is szolgáló kollégiumban fura dolog kezdődött, helyesebben szólva fura dologra derült fény. Mi csak abban lehetünk bizonyosak ugyanis, hogy napvilágra került; mikor és hogyan kezdődött, azt csak az ördög tudhatja.
Egyik éjjel, amikor már minden fáradt kollégista az igazak álmát aludta, váratlanul fel-felcsattanó nevetés és hangos beszéd szűrődött be a hálótermekbe. Az egyik éberebben alvó lány hallotta ugyan, de úgy vélte, álmodik, s mindez a közeli dombon kavargó száraz levelek hangja vagy a holdfényben szárnyukat suhogtató vadlibák vijjogása csupán. De aztán arra gondolt, hogy talán lidércek incselkednek, s az egész olyan ijesztőnek tűnt, hogy megpróbálta felébreszteni barátnőjét, ám nem járt sikerrel. Végül azzal nyugtatta magát, hogy biztosan őrületes butaság, amire gondol, és valószínűleg a szomszéd házban lakók éjjeli csöndben felerősödő társalgását hallja, vagy az is lehet, hogy a másik szobában valamelyik lány álmában beszél: ezzel ébersége és ő maga is álomba szenderült. De egyik nap fény derült a rejtélyre. Három szobatárs ébrenléte szerencsés módon egy időre esett, pontosabban szólva az első lány felkelt pisilni, s hallván a furcsa hangokat, felébresztette a másodikat és a harmadikat is.
- Figyeljetek csak! Milyen hangok ezek ilyen későn? - kérdezte az első lány félelemtől tágra nyílt szemmel.
- Tegnap éjjel én is megijedtem. Kik ezek? Lidércek? - kérdezte a második ijedten, álmos szemét dörzsölgetve. Közülük a legidősebb (ő is mindössze tizennyolc), a mindenféle mókában jártas, huncutságáról híres harmadik lány nemigen hitt társainak, de hegyezni kezdte a fülét.
- Valóban gyanús. Utána kell járni a dolognak. Biztosan a folyosón idétlenkedik néhány bolond.
Ekkor a különös zaj ijesztő nevetésbe csapott át. A három lány megdermedt. A kihalt éjszakában a moccanatlan levegő tisztán közvetítette a beszélgetést, mintha egészen közelről jött volna:
- Ó! Ugyan, kedves Theun úr! Helyes, amit tesz?
Ez egy nő hangja volt.

- Ha Kjongszuk kisasszony is óhajtaná, de boldogok lehetnénk! Mikor érti meg, mit akar ez az önért lángoló szív?
Szerelmi szenvedélytől elfúló hangú férfi hangja volt. Egy kis ideig szünet, majd:
- Hagyja már abba! Nem volt elég hosszú ez a csók?! Mi lesz, ha meglát valaki? - kérdezett újra incselkedőn a női hang.
- Nem annál jobb-e, minél hosszabb? Nem bánnám, ha olyan hosszú lenne, hogy életem végéig kitartana. Nem jó, ha egy csók véget ér.
A férfi vértolulásos beszéde az asszony harsány kacajába fúlt.
Az egész nyilvánvalóan egy férfi és egy nő szenvedélytől átitatott, zilált párbeszéde volt. Nahát, a börtönhöz hasonló szigorúságú kollégiumban ilyesmi is megtörténhet!
A három lány egymásra nézett. Arcukon meglepetés és ijedtség látszott, de hamarosan a kíváncsiság fényei gyúltak ki a szemükben. Fejükben romantikus gondolatok kergetőztek. Bizonyára az egyik kollégista lány és barátja lehet, a fiú az éj leplét kivárva a környéken ólálkodott, majd a kerítésen átmászva igyekezett kedveséhez.. Amikor az épület fényei kihúnytak, a holdsugár ezüstjében csillogó egyik ablak hangtalan kinyílt, s a leány fehér kendőjét meglobogtatva jelt adott szerelmének... A mozgóképen látottakhoz hasonlóan egy hosszú-hosszú lepedőkből összefont kötelet eresztett le, majd tartotta fönt, azon a másik alulról felkapaszkodott... A két szerelmes hangja egymás karjában szenvedélyes suttogássá olvadt össze...
A lányok arca égett a belső forróságtól. Ismét hallatszott az izgató párbeszéd.
- Megvetem önt. Megvetem az önhöz hasonló férfiakat!
Már nem volt olyan kedves, mint az előbb.
- Angyalom, királynőm, életem, mindenségem, egyetlen szerelmem, mentsen meg! Ne engedje, hogy elpusztuljak!
A férfi szenvedélye lankadatlannak bizonyult.
- Menjünk, nézzük meg!
A huncutságáról híres harmadik lány mondta ezt ágyából kiugorva. A javaslat elfogadása jeléül a másik kettő is felkelt. Az ijedtség és kíváncsiság elegyével egymásra néztek, majd egy kis habozás után kinyitották az ajtót. Pici hernyócskákra emlékeztető lábujjaikon a hangforrás irányába lopóztak. A koromsötét folyosón a három lány fehér árnyékként, hangtalanul suhant végig.
A szobát, ahonnan a zaj kiszűrődött, nem volt nehéz megtalálniuk. Megállapítva a tényt a lábuk földbe gyökerezett a csodálkozástól. A zaj a hálótermüktől nem messze levő nevelőtanári szobából származott! Annak a nőnek a szobájából, aki, ha a férfi szót meghallotta, legszívesebben köpött volna! Bent változatlanul a férfi ismételgette szenvedélyes panaszát.
- Angyalom, királynőm, életem, mindenségem, ne öld meg a reményt, ne törd össze a szívemet. Életemet pecsételd le csókjaiddal...
A harmadik lány nagy bátran, egy résnyire kinyitotta az ajtót. A résen át három szempár meredt a szobába. Ó, milyen különös látvány fogadta őket!
A villany égett bent, az ágyon szerteszéjjel hevertek a növendékeknek szánt szerelmeslevelek borítékjai, mellettük kibontva a tartalmuk is ugyanígy szétszórva, és a rendetlenség közepette ott ült egyedül B. tanárnő - rajta kívül senki a szobában; szemüveg nélkül vaksi szemekkel egy irányba néz merőn, s fonnyadó kóróhoz hasonlatos acán a szavakkal meg nem vallható szerelem kifejezésével mintha csókot várna, arcát csücsöríti, majd férfihangot imitálva ismétli a már hallott szavakat. Alighogy befejezi a panaszos férfitenort, rá rögtön mint nő felel, s gesztusaival mintha a másikat el akarná magától lökni.
- Megvetem önt. Megvetem az önhöz hasonló férfiakat! - mondja keserű kacajba torkolló hangon, majd egy levelet (mondanom se kell, a lányoknak címzettek közül) felragad, s az arcához szorít:
- Ez igaz lenne? Ennyire szeret engem? Jobban szeret a saját életénél? Engem, engemet! - suttogja mozdulatlan méltósággal, de a hangján érződik, hogy sírással küszködik.
- Jaj, anyám, hogy mik vannak! - súgja az első lány.
- Biztosan meghibbant, éjszaka ilyet csinálni... - mormolja a második lány.
- Ó, istenem, de szerencsétlen! - mondja a harmadik lány és letörli észrevétlen összegyűlt könnyeit.

(1925)

Osváth Gábor fordítása

 

Ri Hjoszok
Hajdinavirágzás idején

(Mémilkkot phil murjop)

A nyári nap pontosan a zeniten ragyogott még, de a piacon már pangott az üzlet, a napsugarak a kereskedők sátrai alatt is felforrósították az emberek gerincét. A falusiak szinte mind hazamentek, azokért meg, akik egy göngyöleg eladhatatlan fáért akartak cserélni egy üveg benzint vagy valamennyi halat, nem tarthat nyitva örökké az ember. A legyek is egyre jobban elszemteledtek, akárcsak a helyi gyerekek.
- Hagyjuk abba mára? - kérdezte a balkezes, himlőhelyes arcú Ho Szengvon a barátját, Cso Szondalt, aki szövetárus volt, akárcsak ő.
- Jól mondod. Nem megy a bolt itt Pongphjongban. De majd holnap a tehvai piacon megütjük a főnyereményt.
- Gyalogolunk majd egész éjszaka?
- Hát, fent lesz a hold.
Csónak csilingelt a pénz a kezében, ahogy megszámolta a napi bevételt. Ho nézte egy darabig, majd elkezdte összehajtogatni a napernyőt, elrakta az árut. A gyapjú és selyem megtöltötte a két hatalmas kosarat. Apró ruhadarabok hevertek a földre terített szalmamatracon. A többi kereskedő is majdnem mind elpakolt, sokan pedig már el is hagyták a falut. A halasok, üstfoltozók, édességárusok mind elmentek. Holnap piac lesz Csinbuban és Tehvában, és bármelyiket is válasszák, vagy húsz li távolságot kell gyalogolniuk az éjszaka, hogy időben odaérjenek. A piactér olyanná vált, mint egy szemetes kert családi összejövetel után, s kezdődtek a veszekedések a környező kocsmákban. Részeg káromkodás keveredett az asszonyok éles hangjával. A vásár napjának estéje az asszonyok visító hangjával szokta kezdetét venni.
- Szengvon, te csak ne tettesd magadat, tudok arról a Cshungdzsu nevű nőről! - mondta vigyorogva Cso Szondal, ami a visítást hallva az eszébe jutott.
- Csak álmodozom róla. Esélyem sincs a fiatal kölykökkel szemben.
- Az nem olyan biztos, bár igaz, hogy mindenki meg akarja kapni, és az a Tongi gyerek mintha máris az ujja köré csavarta volna.
- Az a zöldfülű? Bizonyára az árujával veszi meg, és én még azt hittem, hogy rendes gyerek.
- Hát ha nőről van szó... Na de most már hagyd az önsajnálatot, és gyerünk. Ma én fizetem az italt!
Hónak nem sok kedve volt a dologhoz, de azért Csóval tartott. Ho ügyetlen volt a nőkkel, himlőhelyes arcával nem szívesen nézett a nők szemébe, és a fehérnép sem bátorította, így hát magányosan jutott el élete feléhez. Ha a Cshungdzsu nevű nőre gondolt, korához nem illően elvörösödött, a lábai pedig mintha kicsúsztak volna alóla. A két férfi betért Cshungdzsu kocsmájába és persze Tongit is ott találták. Még magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de Ho rögtön feldühödött. Nem tudta elviselni a látványt, ahogy a fiú a pultnál évődik a nővel. A kis nőcsábász, gondolta Ho, milyen szégyentelen!
- Még ott a tojáshéj a fenekeden, de már iszol és nőzöl fényes nappal? - lépett Tongihoz. - Csak szégyent hozol ránk kereskedőkre, de azért kell a részed az üzletből, mi?!
Tongi egyenesen Ho szemébe nézett. Foglalkozz a magad dolgával, akarta volna mondani a fiú, de alighogy ránézett az öregre, Ho visszakézből pofon vágta. Tongi dühösen felugrott, de Ho csak mondta a magáét:
- Nem tudom, milyen családból származol, de mit szólna apád, anyád, ha látnák, hogyan viselkedsz? Nem jut ideje az árusnak mindenféle nőkre! Takarodj ki innen!
Aztán, amikor Tongi szó nélkül kiment, Ho hirtelen megsajnálta. Nem kellett volna idáig elmennie, mondta magának, mégsem bánhat így egy férfival, akit szinte alig ismer.
- Túl messzire mentél - mondta duzogva Cshungdzsu, az asszony, és odalökte eléjük a poharakat. - Milyen jogon ütöd meg és parancsolgatsz neki? Nekem mind a ketten csak a vendégeim vagytok. Lehet, hogy fiatal még, de ahhoz elég öreg már, hogy gyereket csináljon.
- A fiatalokra ráfér néha az ilyesmi - mondta Cso békítőleg.
- Megtetszett a fickó, mi? - kérdezte Ho az asszonyt. - Nem kellene megrontanod a gyereket.
Békésebb lett a hangulat, de Ho mégis úgy érezte, hogy ma be kell rúgnia. A teli poharak tartalmát egy hajtással lenyelte, és ahogy ellazult, Cshungdzsut érintő gondolatai egyre inkább a fiú körül forogtak. Most mit csináljon, kérdezte magától. Milyen nevetséges látvány lehetett. Mintha csak a gondolataiban olvasna, kisvártatva visszasietett Tongi, és szólt Hónak, hogy jöjjön ki vele. Ho lerakta a poharát, és kiment vele anélkül, hogy meggondolta volna a dolgot.
- Szengvon, a szamarad elszabadult, elszakította a gyeplőjét!
- Biztosan heccelték a kölykök.
Ho a szamaráért is aggódott persze, de még jobban meghatotta, hogy Tongi figyelmeztette. Futott Tongi után a piactéren, és könnybelábadtak a szemei.
- Az átkozott kölykök, tehetetlen az ember!
- Megkapják még tőlem a magukét, ha bántani merték a szamarat!
Az állat fél életen keresztül a társa volt az egyik vásárból a másikig tartó vándorlásban a holdfény áztatta utakon, együtt tértek nyugovóra a vendégfogadókban és együtt is öregedtek meg az eltelt húsz év alatt. A szamár szőre olyan szürkén fénylett mint Ho haja, és fáradt szeme is egyre gyakrabban könnyezett, akárcsak a gazdájáé. A legyeket hiába próbálta elhajtani a farkával, mert az egyre gyérebb és rövidebb lett. Időről időre Ho rendberakta a szamár patáit, és új patkót tett rá, de egyre lassabban nőtt a szaru, és néha vér szivárgott belőle, ám az állat mindig megérezte gazdája szagát, örült, amikor az megérkezett.
Ho megsimogatta a szamár nyakát, mintha csak egy gyereket nyugtatgatna, erre az állat beszívta az orrcimpáit, majd fújtatott egyet. Ho nagyon mérges lett, nem volt könnyű megnyugtatni az izzadó, remegő szamarat, kegyetlenül megkínozták azok a kölykök, a gyeplője meglazult, a nyereg pedig leesett róla.
- Rohadt kis semmirekellők! - üvöltötte Ho, de a fiúk nagy része már elszaladt, a maradék pedig biztonságos távolságból figyelt.
- Nem bántottuk - mondta az egyik taknyos kölyök. - Meglátott egy kancát és megbolondult.
- Hazudsz te kis rohadék - hörögte Ho.
- Mikor Kim Cshomdzsi elvezette a kancáját előtte, a szamár a földet verte a patáival, habzott a szája, mint egy kerge bikának. Vicces volt, mi meg csak néztük. Nézzél csak le oda, a hasa alá, és te is meglátod! - röhögött a fiú.
Ho önkéntelenül is elvörösödött, el akarta takarni a szamarat a gyerekek szeme elől, és ezért eléje lépett.
- A vén csődör is begerjed, ha kancát lát.
A gúnyos röhögés megingatta Hót egy pillanatra, de aztán ostorát lengetve üldözőbe vette a fiúkat.
- Kapj el, ha tudsz! Vigyázzatok, jön a balogsuta az ostorával!
Persze Ho nem bírta tartani a tempót a bajkeverőkkel. Az öreg balkezes még egy kölyköt sem tud elkapni, gondolta Ho és félredobta az ostorát. Az alkohol is fűtötte belül.
- Gyerünk innen! - mondta Cso. - Nem lesz jó vége, ha harcba szállsz ezekkel a piaci legyekkel, rosszabbak, mint néhány felnőtt.
Cso és Tongi felnyergelt és rápakolták a terhet az állataikra. A nap már messze járt a horizonton.
Két évtizede már, hogy Ho a vidéki piacokat járta a portékájával, és ritkán hagyta ki Pongphjongot útjai során. Néha elment Cshungdzsuig és Cecshonba, az ottani vásárokba, és néha a távoli Jongnam vidékéig is elvetődött. Azonban, ha éppen nem ment például Kangnüngbe, hogy bevásároljon, Phjongchang megyében maradt. Még a holdnál is szigorúbban járva az útját, keringett egyik városból a másikba. Cshongdzsuból valónak mondta magát, de úgy tűnt, hogy soha sem jár arra. Az útmenti folyók és hegyek világa, mely az egyik piacról a másikig kísérte, volt az ő otthona, és amikor félnapos gyaloglás után elért az aznapi városig, csökönyös szamara hangosan iázott. Különösen akkor, amikor sötétedéstájt érkeztek meg, a városok pislákoló fényei megdobogtatták a szívét, bármennyire is hozzászokhatott már ehhez a látványhoz.
Ho fiatalkorában a fogához verte a garast és félrerakott egy kis pénzt, de egyszer, halottak napja tájékán, eljátszotta mindenét három nap alatt. Csak azért nem adta el a szamarát is, mert már annyira megszerette. Végül nem tehetett mást, újra róni kezdte a köröket, egyik piactól a másikig. Jó, hogy nem adtalak el, mondta könnyes szemmel, végigsimítva a szamár hátát, amikor elmenekültek a városból. Adósságai miatt nem tudott félretenni többé, és ettől fogva egyik piactól a másikig éltek.
Vándorlásai alatt Ho egyszer sem hódított meg asszonyt. Nincs szükségem a hidegségükre, a szívtelenségükre, gondolta. A szamara volt az egyetlen társa sokáig.
Akárhogy is volt, akadt azért egy eset, amit sohasem felejtett el. Egy különös találkozás, ami akkor történt, amikor még fiatalon elkezdett a pongphjongi piacra is járni. Valahányszor visszaemlékezett arra a napra, úgy érezte van értelme élnie.
- Én még mindig nem értem - mondta Ho csak úgy magának. - Holdfényes éj volt...
Ennyiből már tudni is lehetett, hogy Ho megint arról az éjszakáról kezd el beszélni. Cso, hiszen Ho barátja volt, már régóta tudta, hogy mi következik, de mégsem mondhatta, hogy elege van már a történetből, így hát Ho megint rákezdte, és csak mondta a magáét.
- Egy ilyen történet illik a holdfényes éjhez - mondta Csora pillantva Ho. Egy csepp bűntudat nélkül nézett a társára, hiszen csak a hold ragyogása teszi ilyen beszédessé...
Egy-két nap telt el a holdtölte óta, és kellemesen puha volt az égi ragyogás. Húsz li út állt előttük Tehváig. Két hegyszoros, átkelés egy folyón, dimbes-dombos ösvények a végtelen földek mellett. Épp egy domboldalon keltek át. Már éjfél után járhattak, és olyan halálos csönd volt, mintha megelevenedett volna a hold; szinte tapinthatóan, ahogy ott lélegzik előtted. A bab és a kukorica még zöldebb árnyalatot kapott a holdfényben. A domboldalt virágba boruló hajdina borította, a szirmok lélegzetelállító szépséggel gyöngyöztek a holdfényben. A vörös szárak olyan finomak voltak, mint a kósza illat, a szamarak is erőre kaptak, ahogy köztük lépdeltek.
Összeszűkült az út, a férfiak leszálltak az állataikról, és egy sorban mentek tovább.
A szamarak csengői frissen csilingeltek a hajdinamező felett. Az elöl haladó Ho hangját a sort záró Tongi nem hallhatta tisztán, de neki megvolt a saját kellemes emléke, hogy elfoglalja magát vele.
- Piac volt éppen Pongphjongban, a hold az égen, akárcsak ma éjjel. Egy földes padlójú kis szobát vettem ki, de a fülledt melegtől nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a folyóhoz megmártózni. Pongphjongban, akárcsak itt most, mindent beborított a virágzó fehérség, a hajdina, egészen le a folyóig. Levetkőzhettem volna ott is, a kavicson, de annyira ragyogott a hold, hogy inkább a vízimalomhoz mentem, hogy ott vegyem le a ruhát. Fura dolgok történnek ezen a világon. Ott voltam a malomnál, előttem pedig az Öreg Szong lánya, a falu szépe. A sors hozott minket össze akkor? Bizonyára.
Ho szavait jól megválogatva fújta ki a cigaretta füstjét, és a finom bíborfüstöt beitta az éjszaka.
- Nem rám várt persze, de nem volt szeretője, akire várhatott volna. Sírt, és én tudtam, hogy miért. Nem ment az apja üzlete, a család a csőd szélén állt, s emiatt aggódott ő is. Jómódú férjet akartak neki találni, de ő inkább meghal, nem akar ilyen házasságot, mondta nekem. Mi is lehet nagyobb hatással egy férfira, mint egy síró nő? Azt hiszem, egy ideig tartott tőlem, de a nők hálásak a vigasztaló szóért, és nem tartott sokáig..., de hiszen a többit tudod. Ahogy most visszagondolok, szinte megijeszt, hogy mennyire csodálatos éjszaka volt.
- Másnap pedig elmentek Cecshon irányába? - adta alá a kérdést Cso.
- Másnapra az egész család eltűnt. Azt beszélték a piacon a népek, hogy nem maradt más választásuk, mint eladni a lányt egy fogadóba. Hányszor kerestem a cecshoni piacozások közben, de nem maradt utána semmi nyom! Első éjszakám volt vele az utolsó. Azóta húz vissza a szívem Pongphjongba, oda, a malomhoz. Hány év telt el azóta, és nem tudom elfelejteni.
- Szerencsés ember vagy, Szengvon. Nem történik meg ilyesmi mindennap. Sokan ottmaradnak egy csúnya feleséggel, gyerekekkel, a gondok csak halmozódnak, és végül szinte megőrjíti az embert az egész. Persze én sem akarom vándorkereskedőként leélni az életem, ősz után abbahagyom, nyitok egy kis boltot, ahol együtt élhetek a családommal. Belefárad az ember az állandó kóborlásba.
- Én ugyan nem hagyom abba, hacsak nem találkozom azzal az asszonnyal. Megyek tovább ezen az úton, nézem a holdat, míg fel nem fordulok.
A hegyi ösvény tágas útba torkollott, Tongi előrejöhetett hozzájuk, és a három szamár is egymás mellett baktatott.
- Tongi, - kezdte Ho - fiatal férfi vagy, erőd teljében. Butaság volt, amit az előtt az asszony előtt tettem veled. Örülnék, ha megbocsátanál.
- Ne is említsd, én érzem kellemetlenül magamat. Nem kéne még a nőkkel foglalkoznom. Csak anyám az, akiért aggódom valójában. Mikor felemlítetted a szüleimet a fogadóban, belefájdult a szívem. Nincsen apám, az anyám az egyetlen rokonom.
- Meghalt az apád?
- Sohasem volt apám.
- Hát ilyet se láttunk még! - nevette el magát Ho és Cso.
- Nem könnyű kimondani, de ez az igazság - mondta Tongi, ahogy komoly arckifejezéssel küzdött a szavakkal. - Nem volt férjnél az édesanyám, amikor megszülettem egy kis faluban Cecshonhoz közel, aztán a családja eltaszította ezért. Tudom, hogy furán hangzik, de sohasem láttam az apámat, nem tudom, hol lehet.
A férfiak megint leszálltak, ahogy közelgett a meredek domboldal, és némán próbálták leküzdeni a hepehupás utat, amin gyakorta megcsúsztak a szamarak. Ho hamarosan levegő után kapkodott, és újra meg újra megállt pihenni. Mindig így volt már, valahányszor egy kaptatón kellett túljutnia. Irigyelte a fiatalabbakat, Tongit is, ahogy csurgott le a hátán az izzadság.
A domb túloldalán az út egy folyót keresztezett, a pallókból eszkábált hidat elmosta a monszun, ezért a vízbe kellett menniük, hogy átjussanak. A férfiak levették a nadrágjukat és a hátukra kötötték. Komikusan néztek ki, ahogy a folyóban lépdeltek. Az előbb még izzadtak, most meg majd megfagytak a csontighatóan hideg vízben.
- Ki nevelt fel hát? - kérdezte Ho.
- Anyám. Férjhez ment és nyitott egy kocsmát, de a részeges mostohaapám nem volt jó semmire. Állandóan vert, soha nem volt tőle nyugalmunk. Ha anyám próbálta megállítani, rúgta, ütötte, késsel fenyegette. Tizennyolc évesen mentem el otthonról, azóta piacozok.
- Nehéz lehetett...
A víz felért a derekukig, csúszott a lábuk a kavicson az erős sodrásban, érezték, hogy bármikor ledöntheti őket a lábukról. Cso és a szamarak előrébb jártak, és már majdnem kimásztak a túloldalon. Ho és az őt támogató Tongi erősen lemaradtak.
- Cecshonból való anyád családja? - kérdezte Ho.
- Nem hiszem. Sohasem válaszolt, amikor kérdeztem, de másoktól azt hallottam, hogy Pongphjongban éltek korábban.
- Pongphjongban... Hogy hívták az apádat?
- Sohasem mondta senki.
- Hát igen -, motyogta Ho pislantva egyet elhomályosodó szemével, és akkor elveszítette az egyensúlyát. Előreesett, bele a folyóba. Kapálódzott, de képtelen volt újra kiegyenesedni, és mire Tongi Cso után kiáltott és Ho után lendült, az öreget már arrébb vitte a sodrás. Az átnedvesedett ruhákkal a hátán Ho szánalmasabb látvány nyújtott, mint egy elázott kutya. Tongi könnyedén kiemelte a vízből és a hátán vitte tovább. Az átázott Ho sovány ember volt, s ezért nem terhelte meg túlságosan a fiút.
- Ne haragudj, de ma olyan szórakozott vagyok - mentegetőzött Ho.
- Semmi gond.
- Anyád sohasem kereste apádat?
- Mindig azt mondta, hogy nagyon szeretné látni.
- Hol van most anyád?
- Cecshonban. Odaköltözött, miután otthagyta a mostohaapámat. Arra gondoltam, hogy Pongphjongba költöztetem most ősszel. Valahogy majd csak megoldjuk.
- Miért is ne? Jó ötletnek hangzik. Most ősszel?
A hideg víz után Tongi széles háta átmelegítette Ho csontjait, és már ott is voltak a túloldalon. Ho azt kívánta a lelke mélyén, hogy bárcsak tovább cipelné még Tongi.
Cso nem tudta visszafolytani a nevetését.
- Szengvon, nem a te napod a mai.
- Arra a szamárcsikóra gondoltam, mikor elvesztettem az egyensúlyomat. Beszéltem már róla? Nem hinnéd el, de egy kangnüngi asszony kancáját fedeztettem az én vén csődörömmel, és sikerült a dolog. Ahogy az a csikó hegyezi a füleit és lépdel! Néha csak azért állok meg Pongphjongban, hogy láthassam.
- Biztosan rendkívüli állat, ha majd a vízbe fulladtál miatta...
Ho kicsavart a ruháiból egy jó adag vizet, a fogai összekoccantak, ahogy vacogott, de valamiért mégis jókedve volt.
- Gyerünk a fogadóba! - mondta Ho. - Tüzet rakunk az udvaron és jól elleszünk. Forralunk egy kis vizet teának, holnap megállok Tehvában, és utána irány Csecshon.
- Te is Csecshonba mész? - kérdezte Tongi meglepetten.
- Gondoltam, odamegyek. Régen nem jártam arra. Megyünk együtt, Tongi?
Ahogy megint elindultak a szamarak, Tongi a balkezébe vette az ostorát, és Ho homályos és gyenge szemeivel megállapította, hogy a fiatalember is balkezes.
Ahogy léptek, a szamarak csengői tündökölve csilingeltek a homályos tájban.
A hold már egészen lent ragyogott az égen.

(1936)

Kiss Marcell fordítása

 

O Szangvon
Haladék

(Jujé)

Dideregve feküdt a sötétben. Egy óra múlva mindennek vége. Keze és lába teljesen elgémberedett a hidegtől. A dérrel csipkézett agyagos falak közé zárva csak a csillagos ég darabkáját láthatta a menyezeti csapóajtó résén át. Egy sietősen kiásott földalatti veremben feküdt, ami börtönként szolgált. A levegőben testszag terjengett. Legfeljebb néhány órám lehet hátra - gondolta. Visszaidézte, amit az egyik őr mondott, mielőtt lelökte volna a gödörbe támasztott létrán: "No, ez a fickó se végzi különbül, mint az a másik!" Ki lehett az a másik? Csak nem az, akit nem sokkal a kivégzése előtt látott? Ha nem ő, akkor vajon ki? Még jobban kezdett vacogni, csontjáig át volt már fagyva.
Milyen politikai csoportosulásnak a tagja? Milyen iskolákat végzett? Miért vonult be a bábhadsereghez? Mi a véleménye erről a háborúról? Milyen érzelmeket táplál az USA iránt? Micsoda?! Elvtárs, amit mond, híján van a józan észnek! Még mindig a letűnt osztályok eszméit hirdeti, kedves elvtársam. Persze nem tehet arról, hogy oda született. Mi gyűlöljük az önök osztályának az úgynevezett "büszkeségét", "öntudatát". Kap egy kis haladékot, hogy átgondolja a lehetőségeit. Egy óra múlva meghallgatjuk a válaszát, és a válasza mindent eldönt majd...
A kihallgatáson elhangzott szavak még mindig a fülében csengtek. Egy óra múlva mindennek vége hát. A hó csikorgott a léptei nyomán, ahogy vánszorgott vissza a kihallgató helyiségből a verembe a néphadsereg két katonája kíséretében, akik orosz dobtáras géppisztolyukat a háta közepének szegezték.
Egy óra múlva visszavisznek majd ugyanabba a szobába. Rövid beszélgetés után a vezérük így szól majd: "Nos, rendben kedves elvtársam. Akkor fáradjon talán a folyópartra anélkül, hogy hátranézne." Aztán hallani fogom a hó csikorgását a lépteim nyomán. Nem, előbb még levetkőztetnek. A zubbonyom és a nadrágom ugyan eléggé tépett, de amerikai gyártmányúak lévén még elég jó állapotban vannak. Lépdelünk majd a fehér folyóparton, meztelen lábamat vörösre csípi a hideg. Rövid sorozat töri meg a csendet, és én a földre zuhanok. Kiomló vérem pirosra festi majd a fehér havat, és mindennek vége lesz. Ők hátukra vetve a lefelé fordított géppisztolyt, visszasietnek a szállásukra. Benyomakodnak a jó meleg szobába, lábukról leverik a rárakódott havat, csapkodják elgémberedett tagjaikat. Néhány perc alatt mindenestül elfelejtenek, kezüket a kályha fölé tartva melegednek, cigarettát sodornak vagy csak lustán elnyúlnak a székeken.
Nem számít már, ki halt meg, ha már egyszer halott. Az ilyesmi napi rutin. Elhagyatva és elfelejtve, vérezve, ujjaimmal görcsösen a hóba kapaszkodva fekszem majd ott.
Izmai hirtelen összerándultak. A hidegtől vagy valami mástől? Ismét orrába csapott a saját testének a szaga. Nem ő az első, gondolta, csak egy szem a végtelen láncolatban...
Harcoltunk és végül meghalunk, ennyi az egész. Másról nincs szó. Semmiért és senki ellen. Mi magunk is senkik vagyunk. Háborúzunk az emberi ösztönök parancsára és ebbe bele is halunk.
A frontvonal északra tolódott, egyik összecsapás a másikat követte. A felderítő szakasz, amelyet ő vezetett, messze a többi csapat előtt járt, mélyen az ellenség hátában. Az összeköttetésük többször megszakadt a parancsnoksággal.
A szakasz katonái aggódó arccal lesték a rádióst. A déli csapatok az egész vonalon viszszavonulnak. Az ellenség minden utat lezárt. Hol lehetne áttörni? Egyik baj a másikat követte. Egymás után veszítette el az embereit. Úgy döntött, hogy a hegyek felé veszi az irányt, s igyekszik elkerülni az érintkezést az ellenséggel, amennyire csak lehetséges. Éhség és fáradtság. A szakasz létszáma a szórványos összetűzések során tovább apadt.
A maradékkal vergődött a hóban, miközben azt sem tudták, jó irányban haladnak-e. A viharos szélben egy kis faluhoz értek, amelyben az elhagyott házak derékig álltak a hóban. Az ellenségnek nem volt nyoma. A kiéhezett katonák szétszéledtek élelem után kutatva, de csak egy zsák fagyott krumplit találtak. Úgy, ahogy volt, nyersen felfalták. Aztán halálos fáradtan zuhantak a földre. Az éhség és ólmos fáradtság letaglózta őket. Mindegyikük ujján fájón lüktetett a fagy ütötte seb. Napnyugtakor a hóvihar még hevesebbé vált. A hegyek között gyorsan besötétedik. Az őrmester a falhoz dőlve próbált ülve maradni, de elnyomta az álom és végigdőlt a padlón. Az ilyen éjszakákon várható leginkább az ellenség támadása.
De semmi sem történt.
Reggel újra kezdődött a küzdelem a hideggel, a hóval és az éhséggel. A szakasz katonái, sorban, egymás után elbuktak ebben a harcban. A hadnagy letérdelt azok mellé, akik már nem tudták a többiekkel a lépést tartani és a hóba zuhantak. Kezét, amellyel a halottak zsebében kutatott olyan tárgyak iránt, amit a rokonoknak megküldhet, a holtak testénél is hidegebbnek érezte. A katonák azt suttogták: "Hadnagy úr...", aztán meghaltak, s tekintetük a semmibe meredt.
"Hadnagy úr, én Északon születtem... Egyedül vagyok, senkim sincs Délen... Ez itt a rokonaim címe Északon."
Átadott egy gyűrött papírlapot. A hadnagy a kezében tartotta és szorította a halott katona kezét. Mi mást tehetett volna?
Már csak hatan maradtak.
Vánszorogtak előre a hóban hátrahagyva halottaikat. Mindegyikük rettenetesen félt.
A szaggatott hegyoldal hirtelen síkságnak adott teret, amelyen egy országút húzódott előttük. A felderítésre küldött őrmester futott visszafelé a szakasz maradékához.
Megszámlálhatatlan patkó,- kerék,- és csizmanyomot látott, jelentette. Hozott magával lóganét is. Puha volt - annak a bizonyítéka, hogy az ellenség nemrég haladhatott arra. Nem tehettek egyebet, minthogy várnak az éjszakára, amikor átvághatnak a sík terepen a velük szemben levő erdős hegyoldalig. Vártak hát.
Éjjel nehézség nélkül átértek az országút másik oldalára. A rizsföldek árkai mentén haladtak ügyelve a gondos álcázásra. A hegy lábához érve lelassították a lépteiket. Pontosan akkor történt. Lövés hallatszott és egyikük felkiáltott, majd összeesett. Mindnyájan hasravágódtak a hóban. Nem tudták, milyen irányból jött a lövés. Ahogy óvatosan fölemelte a fejét, hogy körülnézzen, újabb lövés csattant. Balról jött. Mindegyikük arra fordult.
Nyilvánvaló volt, hogy kutyaszorítóba kerültek,. Az ellenség látta őket, ők viszont nem látták az ellenséget. Nem maradhattak tovább ebben a helyzetben, mint élő céltáblák, hiszen annak ellenére, hogy sötét volt, alakjuk világosan kivehető volt a hóban. Lassan elkezdtek kúszni a hegy felé. Golyók csapkodtak körülöttük. Egyikük feljajdult: "Hadnagy!". Lezárta a halott katona szemét. Rettenetesen izzadt. Becsukott szemmel kúszott tovább. Gyengének érezte magát és néha az ájulás környékezte. Végre feltűnt a a sötétben a hegyoldali bozótos. Az ellenség tüzelése alábbhagyott. Az őrmestert akkor találta el egy kósza golyó, amikor már majdnem biztonságban voltak. A hadnagy megragadta a sebesült zubbonyát és egy szikla mögé húzta.
Nem érezte, milyen messzire vonszolta magával az őrmestert később. Amikor végül kimerülten a földre rogyott, már a hajnal közeledett.

Egyre hidegebb lett a veremben. A testét csapkodta, hogy fölmelegedjék kissé. Alig érezte már a végtagjait. Hamarosan mindennek vége lesz. A mindent átható bűz is gyötörte a nyirkos oduban. Lépteket hallott a hóban. Jönnek. Elérkezett az utolsó órája. Felült. Néhány pillanat rettenetes feszültség. Aztán a lépések elhaltak. Semmi. Csak valaki elhaladt a verem közelében. Nagyon hideg van. Az az ember visszafordul és mégis ide jön?! A fullasztó gyengeség megint erőt vett rajta.
"Az egyetemen milyen szakra járt? Miért a jogot választotta,? Tényként megállapítható, hogy gyerekkora óta a kizsákmányoló osztály szokványos eszméinek rabja volt. A nézeteit meg kell változtatnia."
"Mi nagyra értékeljük az önhöz hasonló embereket, elvtárs. Mindig szívesen látjuk önöket a sorainkban."
Az ablak üvegén megcsillant a tűzhely kellemesen lobogó lángja.
"Elvtárs, szerintem maga egy rendes fiatalember. Gyerünk, gyújtson rá!"
Megpiszkálta a tüzet, s a parázs a fölragyogott.
"Kedves elvtársam, maga egy nagyon szerencsétlen alak. Igazán sajnálom, hogy nem változtat a magatartásán."
"Elvtárs, miért néz rám ilyen hidegen? Semmit se válaszol... Látom már. Értem ám, hogy mit fejez ki a hallgatása. Sajnálom, hogy ragaszkodik az ósdi nézeteihez."
Úgy idézte fel magában az elhangzottakat, mintha valami álom lett volna. Előre-hátra hajladozott, hogy felmelegítse kissé magát. Gondolatai ismét a szakaszát idézték.
Már majdnem nappal volt, amikor végül az őrmesterrel a hóba roskadtak. A napfelkelte gyönyörű volt. A hófödte táj még kápráztatóbb. A hó a faágakon ragyogott a hajnali fényben.
A nap már magasan járt, amikor végül sikerült felállnia. Az őrmester öntudatlanul hevert a hóban. Nadrágja, de a zubbonya is a nyaki résznél és a mellén át volt itatva a vérével. A hadnagy óvatosan felültette, s arcát odaszorította a másikéhoz. Már csak ketten voltak.
"Rajtam a sor, uram", mondta nyugodt hangon az őrmester. A hadnagy nézte őt, de arckifejezését nem találta szomorúnak: csak a kemény eltökéltséget látta rajta, mint mindig a katonai szolgálat sok-sok évén át. Az őrmester a világháborúban a japán hadseregben szolgált a Csendes-óceánon, később Észak-Kínában. A felszabadulás után néhány hónapig hadifogolytáborban volt. Aztán a kínai kommunista hadsereg katonája lett, majd a nemzeti hadseregé. Később visszatért Koreába, ahol ismét a hadseregbe kérte a felvételét. Azt szokta mondani, hogy a csaták halálos izgalma az, amikor igazán élőnek érzi magát.
"Az ember arra születik, hogy ölje a másikat. Mi más a történelem, mint embernek ember általi gyilkolása? Szeretek harcolni. Amikor a csatazajt hallom, a szívem gyorsabban ver. Amikor lelövök egy ellenséges katonát, magánkívül vagyok az örömtől. Úgy érzem, abban a pillanatban a történelmet alakítom. Az élet értelme a harc és a harcban meghalni."
Ezen elvek jegyében élt. Most itt fekszik haldokolva. Tudja, hogy most rajta a sor.
A nyirkos lukban felidézte az őrmester szavait. Megpróbált felállni, de visszazuhant a földre. Jobb kezében görcsös fájdalmat érzett. Összeszorította a fogát és várta, hogy elmúljék a fájdalom. Hamarosan mindennek vége lesz. Ismét az őrmesterre gondolt.
"Uram, elhatároztam, hogy meghalok." Az őrmester egy napsütötte helyre kúszott és hátát egy öreg tölgynek vetette. Arca ünnepi kifejezést öltött és nyoma sem volt rajta bánatnak vagy elhagyatottságnak. Csak a hóborította hegy fényei tükröződtek azon. Aztán lassan oldalra fordult és ledőlt a hóban. A hadnagy odaugrott, hogy segítsen neki felülnie, de a másik félig nyitott szemekkel, alig észrevehető mosollyal azt suttogta: "Engedjen el..."
Az őrmester lehunyta a szemét. Légzése már alig volt érezhető.
A hadnagy egyedül vánszorgott tovább a mély hóban dél felé. Időnként összeesett. A hóviharban azt sem tudta, merre megy. Lábfeje érzéketlen volt a hidegtől. Félelem és kétségbeesés kerítette a hatalmába. Jó irányba haladok-e vajon? Hol lehetek most? Senkitől sem kérhetett már tanácsot. Képtelen volt egy helyben vesztegelni. Vánszorgott tovább a dühöngő szélben. A tüskék és esések miatt tele volt vágásokkal, karcolásokkal. Most a fáradtsághoz és éhséghez a magány is társult, s gyötörte éjjel és nappal. A hó temet el engem is, mint a többieket? Meddig kell még mennem? Mikor érek már valahová? A hóban aludt. Reggel újra kezdte a vánszorgást. A terep egyre nehezebb lett. Megcsúszott és leesett egy szikláról. Négy-öt métert zuhant. Amikor magához tért, egész testében iszonyú fájdalmat érzett.
Felkelt. Ökleivel dühösen hadonászott a levegőben. Vissza kellett másznia a sziklára, ahonnét leesett. A négy-öt méter rettentő magasnak tűnt, de vissza kellett jutnia. Elkezdett mászni összeszorított fogakkal úgy, hogy ömlött róla a veríték, szédültében az égbolt hintázott fölötte. Egy fa gyökereibe kapaszkodott, be kellett csuknia a szemét, mert a gyökér meglazult, hó és földdarabok zúdultak az arcába. Végül mégis feljutott. Akkor ismét elájult.
Amikor feleszmélt, elindult megint. Délnek tartani, egyik lépés a másik után, ez az egy feladata maradt. A karabély átkerült a hátára, már nem volt elég ereje ahhoz, hogy a kezében tartsa.
Már egy hét telt el. Egyik nap, amikor az alkony lassan leereszkedett, felért a hegytetőre. Amikor másnap felébredt, a nap már magasan volt, és ő elképedve látta, hogy egy kis falucska terül el alig néhány száz méternyire alant. A hóban aludt, amikor itt van a falu szinte az orra előtt! Új erő töltötte el, a harcikedv ismét feltámadt benne. Leereszkedett a lejtőn a falu irányában, szeme könnyben úszott az erős napfényben. A házak ajtaja nyitva volt, de elhagyatottnak tűntek. A hó friss volt és nem látszottak rajta lábnyomok. Disznóólak és tyúkólak...itt embereknek kell lenniük! Belépett az egyik házba. Ruhaakasztók és szennyes ruhák hevertek széthányva. Felkapott egy ruhadarabot és az orrához emelte. Istenem! Emberi illat! Szétnézett a szobákban. A ház üres volt.
És akkor lépteket hallott kintről. Elugrott az ablak elől, aztán óvatosan kikémlelt. Egyelőre semmit se látott. Nem emberi hangok lettek volna? A következő pillanatban azonban világosan kivehető beszélgetést hallott. Izgatottan várakozott. Lesett kifelé. Ötven méterrel odébb, egy másik kicsiny ház mentén egy csoport lépdelt az ösvényen. Megálltak.
Kétségkívül katonák voltak, ez jól látszott ebből a távolságból is. Amerikai szabású uniformis is kivehető volt közöttük. Már a mieink között lennék? Nem, az nem lehet... Milyen a ruhájuk? Nagyon ismerősnek tűnnek. Hogy bizonyosságot szerezzen, oda kellett kúsznia a szomszéd házhoz. Gyorsan haladt, ágakkal és szalmával álcázva magát. Az új helyen sokkal jobban látta a többieket. Már a szavaikat is kivehette.
Elvtársak, kivégzőosztag... Ezt a két szót világosan értette. Ezek kommunisták! Még jobban figyelt. Egy mezítlábas emberen akadt meg a szeme, akin csak alsóruha volt. A katonák előtte álltak. A mezítlábasnak hátra volt kötve a keze.
"Elvtárs, van valami kifogása a nép ítéletével szemben?"- mondta az, aki a parancsnoknak tűnt.
"Az ember nem eszköz. Mit mondhatok még? Még azért elmondom: akkor éreztem először, hogy lélegző, eleven emberi lény vagyok, amikor elfogtatok. Boldog vagyok, hogy nem lélektelen eszközként, hanem eleven emberként halok meg. Leírhatatlan az örömöm!"
"Óriási." Huncut mosoly kígyózott a parancsnok ajkain. "Sétálj fel szépen a partra. Elvezetünk délre. Oda vágyódtál, hát most kielégítjük a vágyadat."
Az áldozat elfordult. Lassan, de eltökélten haladt előre. A katonák felemelték a fegyvereiket és csőre töltöttek. A fogoly meg sem rezdült a zajra, nyugodtan taposta tovább a havat meztelen lábával. Ahogy eldördülnek a fegyverek, ő eldől majd, arccal dél felé.
A hadnagy megértette, miről van szó igazában. A parton haladó férfi nem más, mint ő maga. Az egész jelenet lázálomnak tűnt. Ösztönösen felemelte a fegyverét. Gyávaság elkerülni a harcot, hogy a holnapunk kényelmesen teljék el. Az a mezítlábas férfi ott én vagyok. Mindjárt megölnek, s ezt én nem hagyhatom. Célba vette a katonákat, s a következő pillanatban tüzelt. Ketten a hóba buktak. Újra és újra meghúzta a ravaszt. Verejték folyt a szemébe, de alig érezte. A világ elhomályosult a szemei előtt. Az ellenség abbahagyta
a tüzelést, mert teljesen bekerítették őt. Óvatosan egyre közelebb nyomultak. Valami erős ütést érzett a vállán, a lövést csak ezt követően hallotta. Ösztönösen felugrott, de megint hasra vágta magát. Már az ájulás kerülgette, amikor egy újabb lövést hallott. Jobb kezén zsibbasztó fájdalmat érzett. Tudta, hogy fokozatosan megközelítik, hogy élve fogják el, végül egy fejére mért ütéstől elvesztette az eszméletét.
Mennyi ideig lehetett eszméletlen? Amikor magához tért, megérintette a karját a másik kezével és megnézte, mi történt vele. A zubbonya sötét vérrel volt átitatva. Beszélgetésfoszlányokat hallott és cigarettafüstöt érzett. A mennyezet kopottas volt és tele pókhálóval. Szobában vagyok, gondolta. Időről időre lépések zaját hallotta a hóban. Ahogy a lépések közeledtek meg távolodtak, a tudata is úgy homályosult el, majd tisztult ki újra.
Kihallgatás kihallgatást követett. Végül egy óra haladékot kapott. Mindennek hamarosan vége lesz. A verem földje egyre hidegebbnek és hidegebbnek tűnt. A gondolkodása viszont kitisztult. Teste állandó görcsben volt az iszonyú hidegben. Hallotta a közeledők lépteit. Meg kell történnie, gondolta. A csapóajtót mindjárt felrántják nagy dördüléssel. Leengednek egy létrát a sötétbe. Nyugalom. Semmi különös nem történik. Nem emberek lépteit hallom? De igen, ők azok biztosan. Értem jönnek. Megpróbált felülni. Felnézett és a gyenge fényben meglátta a lefelé ereszkedő létrát.
"Nem érünk rá többet veszkődni veled. Mozgás!"

Mászott fel a létrán, egyik fok a másik után. Nehezére esett a mozgását uralni, hiszen a fagytól alig érezte a lábát. Amikor elérte a csapóajtót, megragadták és elvonszolták. Aztán ledobták a hóba. Annak a hidege térítette magához. Most fel kell állnom és szilárd léptekkel előre haladnom. Mindent pontosan és határozottan kell csinálnom, amíg meg nem halok. A hóba kapaszkodott és felállt. Lassú, de határozott lépésekkel a parancsnok felé indult, tekintete élénken csillogott.
A kivégzési parancs kihirdetése rövid ideig tartott.
Kimentek a hóborította folyópartra, ez ugyanaz a part! Hányan tették már meg ezt az utat Dél felé? A szélesen elterülő síkságot egy távoli hegyvonulat zárta le. Mindent hó borított. Gyönyörű volt a téli táj. "Lépés indulj, egyenesen előre! Az út Délre vezet. Mivel ez volt minden vágyad, gondolom, nagy szívességet teszünk ezzel." Elindult. Minden lépése világos nyomot hagy a szűz hóban. Nem szabad tántorognom. Kivégzőosztag, felkészülni! Hallotta, ahogy csőre töltenek. Semmit sem lát, csak a vakító havat maga előtt. Most minden véget ér. Pontosnak és határozottnak kell lennem, amíg meg nem halok. Uralkodnom kell magamon.
Egyenesen haladt, egyik lépés a másik után. Lépésről lépésre közeledik a halál, de nem szabad, hogy hatalmába kerítsen a rettegés, a kétségbeesés. Az ott a síkság előttem, amott meg a hegylánc. Aztán a fegyverek dörrenése. Olyan különös lesz a hangjuk, mintha a túlvilágról érkezne. Semmiség az egész, csak gyerünk tovább előre. Tarkóján és derekán mintha meglökték volna. Semmiség. Igazán semmiség...

A fehér hó fokozatosan elszürkült, aztán koromfekete lett. Ez a vég, végül. Ők hátukra vetve a lefelé fordított csövű géppisztolyt, visszasietnek a szállásukra. Benyomakodnak a jó meleg szobába, lábukról leverik a rárakódott havat, csapkodják elgémberedett tagjaikat. Néhány perc alatt mindenestül elfelejtenek, kezüket a kályha fölé tartva melegednek, cigarettát sodornak vagy csak lustán elnyúlnak a székeken. Nem érdekes, ki halt meg az előbb. Olyan közhelyes az egész. Eszmélete lassan kihúnyt. Ott feküdt a fehér hóban. A nap ragyogón sütött.

(1955)

Osváth Gábor fordítása

 

Hvang Szunvon
Darvak

(Hak)

A 38. szélességi foktól északra fekvő falucska a végtelenbe nyúló őszi égbolt alatt teljesen kihaltnak tűnt.
A gazdátlan házak udvarán egyik dísztök a másikba kapaszkodva lengett a szélben.
Váratlanul egy öreg jött elő, pipáját a háta mögé rejtve. Aztán riadt arcú gyerekek, akik szokás szerint elfutottak és csak a távolból figyelték, mi történik.
Amúgy a falu házain nemigen látszódtak a háborús pusztítás nyomai. Szongszam mégis érezte, hogy ez már nem az a falu, ahol megszületett és felnőtt.
Megállt a hegy lábát övező gesztenyésnél. Sokszor volt fenn ezeken a fákon annak idején. Mintha a távolból ma is hallaná a bibircsókos arcú öregapó kiabálását: "Azok a bitang kölykök megint lopják a másét!"
A bibircsókos arcú bácsi bizonyára meghalt már azóta; az útközben látott néhány öreg között hiába kereste.
Megérintette az egyik fát és egy pillanatra felnézett a kék égre. A szelídgesztenyék a tüskés burokból kihasadva úgy potyogtak a földre, hogy az ágak meg sem rezdültek.
Az Ideiglenes Közrendvédelmi Hivatal előtt egy szorosan megkötözött fiatal férfit pillantott meg. Úgy rémlett, korábban nem látta a faluban; odament, hogy közelebbről is megnézze. Visszahőkölt a meglepetéstől. Gyerekkori legjobb barátja, Tokcse volt .
Az egyik rendőrtől megkérdezte, mi történt. Azt a választ kapta, hogy az illető személy a helyi parasztszövetség elnökhelyettese volt, otthon bújkált, nemrég sikerült elfogniuk.
Szongszam leült az udvaron és rágyújtott.
Úgy döntöttek, hogy a foglyot bekísérik Csongdanba. Az egyik fiatal közrendvédelmist jelölték ki a feladatra.
Szongszam a tövig szívott cigarettával meggyújtott egy másikat.
- Majd én elviszem a fickót - mondta.
Tokcse elfordította a fejét és nem is próbált a másikra nézni.
Elhagyták a falu utolsó házát is. Szongszam egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nem érezte a dohányfüst ízét. Csak szívta gépiesen, aztán fújta kifelé. Hirtelen arra gondolt, Tokcse is kívánhatja a cigarettát. Emlékezett rá, hogy gyerekkorukban a kerítés mögé bújva töklevelekből sodortak maguknak szívnivalót és annak a füstjét eregették. De kínálhat-e cigarettával olyasvalakit, aki ilyen mélyre süllyedt?
Annak idején sűrűn jártak a bibircsókos öreg kertjébe, hogy gesztenyét csórjanak. Egyszer, amikor Szongszam volt a soros, hogy másszon, hirtelen felhangzott az öreg kiabálása. A fiú villámgyorsan csúszni kezdett lefelé, aztán ugrott is egy jókorát, s ezenközben tüskék fúródtak az ülepébe. De nem volt mit tenni, futniuk kellett. Amikor már elég messzire értek, és az öregúr is lemaradt, akkor mutatta meg a fenekét Tokcsének. Rettentően fájt, amikor az húzogatta kifelé a tüskéket. Még könnyezett is. Utána viszont nagyon jólesett, hogy Tokcse megosztotta vele a saját gesztenyéit.
Szongszam elnyomta a cigarettát. Eltökélte, hogy addig nem gyújt rá, amíg a fogolylyal van.
A hegygerincre vezető úthoz értek. Errefelé is gyakran jártak Tokcsével füvet szedni, egészen 1943-ig, amikor is Szongszamék családja a 38. szélességi foktól délre fekvő Csonthe környékére költözött.
Szongszamból valósággal kirobbant az elfojtott indulat:
- Te gazember! Hány embert öltél meg eddig?!
Tokcse éppen csak rápillantott, aztán elfordította a fejét megint.
- Gazember! Hány embert öltél meg?!
A másik ismét ránézett, most már hosszabb ideig. Szeme tágra nyíltan, nedvesen csillogott, borotválatlan ajka remegett.
- Miért? Te talán ebben jeleskedtél? - kérdezte.
A gazember! Szongszam mellében mintha felszakadt volna valami. Ami eddig ott lefojtva volt, most szabadon kitörhetett.
- Mi keresnivalója van az elnökhelyettesnek mostanság errefelé?! Miért nem menekültél el? Valami feladatot kaptál és azért rejtőztél el?
Tokcse hallgatott.
- Ne hazudj! Milyen titkos megbízatással bújkáltál?!
A fogoly csak lépdelt tovább egy szó nélkül. A nyavalyást biztos emészti belül a lelkifurdalás. Szeretne a szemébe nézni, de az már megint elfordult.
Szongszam a derekára csatolt pisztolytáskához kapott:
- Hiába is magyarázkodnál! Kivégzőosztag vár odaát. Bánd meg a bűneidet, amíg lehet!
Tokcse, még mindig kerülve a tekintetét, beszélni kezdett:
- Nem akarok én magyarázkodni. A legszegényebb család vót a mienk, de én elöl jártam a munkában mindég, oszt így megtettek elnökhelyettesnek. Ha ez halálos bűn, nincs mit tenni, de én régen is az vótam, ma is az vagyok: fődet túró paraszt, csak ehhez értek. - Aztán egy pillanatnyi szünet után: - Édesapám betegen fekszik otthon. Már hatodik hónapja.
A nincstelen, gyorsan öregedő özvegyembernek a fia volt az egyetlen vagyona. Már hat évvel ezelőtt is görnyedt volt a háta, az arca pedig májfoltos.
- Megnősültél?
Rövid csend után:
- Meg.
- Kit vettél el?
- A Tökmagot.
Te jó ég! A Tökmagot. Akit azzal ugrattak, hogy csak a föld mentén növekedik, az ég felé egy szemernyit se, merthogy a magánakvaló, aprócska nőszemély ráadásul még kövér is volt. Ő és Tokcse ki nem állhatták, ha csak lehetett, csúfolták, megríkatták. Nahát, most meg Tokcse felesége.
- Hány gyereketek van?
- Őszre várjuk az elsőt.
Szongszam alig tudta visszafojtani a nevetését. Hogy ő most azt kérdi, hány gyerekük van, és ő meg azt feleli, hogy őszre várják az elsőt. Hogy a Tökmag piciny hasában egy új élet növekedik. De észbekapott, hogy a körülmények nem engedik meg a vidámkodást, másra terelte hát a szót:
- Mindenképpen furcsa, hogy itt maradtál, hogy nem menekültél el!
- Én is el akartam menni. Azt mondták, ha a déliek ideérnek, azok minden férfit megölnek, ezért aztán a tizenhét és negyven közötti férfiakat erőnek erejével rábírták, hogy tartsanak velük északra. Világos, hogy nekem mindenképpen menekülnöm kellett vóna akár úgy is, hogy apámat a hátamon cipelem. De apám azt mondta: nem! Hova mehet a paraszt a fődjéről, amit megszántott, ahol elvetett? Apám itt a faluban élte le az életét, és már csak én maradtam meg neki. A legkevesebb, amit még megtehetek érte, hogy én fogom le a szemét, amikor meghal. Tényleg, mi lehet rosszabb egy paraszt számára, mint otthagyni a fődet és elfutni...
Szongszam múlt év júliusában menekült el. Éjszaka suttogta el apjának, hogy szökni akar. Az ő apja is ugyanazt mondta akkor: a paraszt nem hagyhatja el a földjét, hová is futhatna? Végül egyedül ment el. Idegen utakon és falvakon át bújdokolva állandóan csak az járt a fejében: mi lehet a gazdasággal, öreg szüleivel, a feleségével, a gyerekeivel? Szerencsére nem esett bajuk, sértetlenül megúszták.
Felértek a gerincre. Most Szongszam volt az, aki kerülte a másik tekintetét. Az őszi nap meredeken tűzött a tarkójára. Az ilyen idő, mint a mai, kiválóan alkalmas a cséplésre - gondolta.
Amikor a hegylábhoz értek, Szongszam léptei lelassultak, végül megállt.
Amott a mező közepén, mintha fehér ruhás öregek köszöntgetnék egymást, egy csapat darumadár hajladozott. A 38. szélességi fok mentén jártak épp. Ott, ahol embernek nyoma sem volt, a darvak háborítatlanul élték mindennapjaikat.
Olyan tizenkét évesek lehettek, amikor titokban, hogy a felnőttek ne lássák, hurokcsapdát állítottak, és azzal egy darvat sikerült fogniuk. Termetes madár volt, homlokán egy piros folttal. Szalmahánccsal kikötötték egy fához, aztán a szárnyait is lekötözték. Naponta kijártak hozzá, különféle játékokkal gyötörték szegényt, még lovagolni is próbáltak rajta. Egyik nap a felnőttek különös dolgot kezdtek beszélni: idegen úr érkezett Szöulból, hogy darvakra vadásszon. Állítólag még a főkormányzóság engedélyét is beszerezte, valami múzeumnak kell a kitömött madár. A két fiú egyenest a mezőre rohant. Már nem érdekelte őket, hogy a felnőttek rájönnek a titokra és kikapnak miatta. Csak az járt a fejükben: a madaruknak nehogy baja essék. Lélekszakadva vágtattak a tövises bozóton át, kiszabadították a lábát a hurokból, szárnyairól is leszedték a köteléket. De a daru csak tántorogva ugrált. A rabság és a sanyarú bánásmód megtette a magáét. Felemelték és a magasba dobták, hogy repüljön. Váratlanul lövés dörrent. A daru kettőt-hármat verdesett a szárnyával, majd visszazuhant a földre. Eltalálták?! A közeli nádas szélén, tőlük nem messze, az övékéhez hasonló, piros foltos daru kitárta szárnyait és huss! a levegőbe emelkedett. Erre a zajra élettelennek tűnő madaruk megremegett, kinyújtotta hosszú nyakát, rikoltó hangot hallatott és ő is felröppent hirtelen. Egy kört írtak le a fiúk fölött, aztán eltűntek a szemük elől. Ők ketten csak bámultak utánuk hosszú ideig, még azután is, hogy elnyelte őket a messzeség.
- Hé, fogjunk egyet, hisz ráérünk! - tört ki az ujjongás Szongszamból.
Tokcse nem tudta mire vélni a dolgot, csak állt bambán.
- Én hurkot csinálok a köteledből, te meg kergesd felém őket!
Szongszam leszedte a rab kötelékeit és elnyargalt a bozótoson át.
Tokcse arca kifehéredett. Mint a villám hasított a tudatába, amit a másik a kivégzőosztagról mondott. Bármelyik pillanatban lövés dördülhet abból az irányból, amerre a másik csörtetetett.
Amikor kissé távolabbra ért, Szongszam visszafordult:
- Hé, mit állsz ott, mint egy hülye! Menj és hajtsd felém őket!
Tokcse mintha megértett volna valamit, futni kezdett. Ebben a pillanatban a végtelen kék égen a darumadarak kitárt szárnyakkal elsuhantak fölöttük.

(1953)

Osváth Gábor fordítása

 

Pak Vanszo
Nagymama és a nagyorrú katonák

(Kü szalbolhetton nal-üi halmikkot)

A Dalle nevű falucskában jóravaló, tisztességes emberek éltek.
Az égi rendelések szerint világéletükben látástúl vakulásig dolgoztak a megélhetésért, és mindig betartották azokat a szabályokat, melyeket minden emberi lénynek be kellene tartania függetlenül attól, hogy ezt számonkérik-e tőlük vagy sem.
Az ágyúdörej a hegyek ölén megbúvó ártatlan falucskába is elhatolt. Az egész környéken heves harcok dúltak, de ezt a települést valahogy elkerülte a pusztítás: sohasem váltak hadszintérré, repülőgépek sem támadták. Csak hallomásból értesültek arról, hogy másutt a házak egy szempillantás alatt romhalmazzá, az ott játszadozó gyerekek pedig húscafatokká váltak.
A falubeliek szilárdan hitték, hogy szerencséjük a Dalle-hegy szellemétől ered, akinek a tiszteletére Holdújévkor a hegyen emelt oltárnál áldozatot mutattak be.
Bár anyagi kár nemigen érte őket, a halottak száma náluk sem volt kisebb, mint a szomszédos falvakban, amelyeken többször is átgázolt a front, és ahol bombáztak is. Ennek oka az volt, hogy valahányszor Dalle a hadiszerencse jóvoltából gazdát cserélt, megindultak a kivégzések. Az emberek eszelős buzgalommal jelentgették fel korábbi sorstársaikat.
Időközben a férfiak egy része önkéntesként csatlakozott a köztársasági sereghez, másokat a kommunisták soroztak be, voltak, akik délre menekültek, és voltak olyanok is, akiket északra hurcoltak fogolyként.
A lakosok száma így kevesebb, mint a felére csökkent. Azok, akik elmentek, mind férfiak voltak, és csak nők maradtak a faluban. Hadiözvegyek, szalmaözvegyek, hajadon lányok és vénasszonyok. A csecsszopókon kívül nem maradt férfiember egy sem. Még
a járni tudó kisfiúkat is magukkal vitték a délre menekülő apák, nagybácsik vagy más rokonok..
A falubeliek a férfinépet felsőbbrendű lényeknek tartották, hiszen az ő kötelességük volt a család, a nemzetség továbbörökítése, a nők dolga pedig e fennkölt lények oltalmazása volt. Még ha minden más hagyomány és erkölcs vesztett is korábbi értékéből, a nőknek ezt a misszióját az idők múlásával egyre időszerűbbnek és teljes mértékben természetesnek vélték.
Amióta asszonyok maradtak csak a faluban, végük szakadt a feljelentéseknek és ezzel párhuzamosan az öldökléseknek is. A kivégzési parancsok mindig a faluvégi elemi iskolából érkeztek. Attól függően, hogy a köztársasági hadsereg vagy a néphadsereg birtokolta az épületet, hol a kommunistaként, hol a reakciósként bevádolt férfiakat vitték oda, s lőtték agyon.
Mostanára az asszonyoknak teljesen mindegy volt, hogy ki az úr a faluban. Nem maradt már agyonlőni vagy elhurconi való férfi egy sem, és elfogyott a rekvirálható holmi is. Azt természetesen jól az eszükbe vésték: semmi jó nem származik abból, ha az iskolaépület ismét gazdát cserél. Igazából már csak egyetlen dolog érdekelte őket igazán: hogyan maradjanak életben, amíg beköszönt a béke, és hazatérnek a férfiak.
A tavasz még messze volt, de a csűr üresen állt minden udvaron. A közigazgatás sem működött, bár az iskolába megint befészkelte magát valamelyik hadsereg.
Egy nap villámsebesen terjedt el a faluban, hogy az oda került katonák most se nem a köztársaságiak, se nem a kommunisták, hanem a "nagyorrú amerikaiak".
Hamarosan őgyelgő jenkik tüntek fel a házak előtt, bekukkantottak minden kerítés mögé és rágógumijukat csattogtatva kérdezgették:
- Szeksi1 have, yes? Szeksi have, yes?
Valahányszor egy nőre akadtak, ezzel a felemás nyelvezettel szólítgatták le szörnyűséges mozdulatok kíséretében. A rémült asszonyok elrejtőztek a házak mélyén. Reszkettek. A nagyorrú2 idegenek arcáról sugárzó csupasz kéjvágy valósággal megbénította őket.
A nagyorrúak minden bizonnyal olyan prostituáltak után kutattak, akik küföldi katonákra szakosodtak, de a kicsiny Dallében nem akadt egyetlen sem.
Rémület uralta el a falut. Egyik nő sem mert otthon maradni, este valamennyien a község legnagyobb házában gyűltek össze, nemcsak a ház mérete miatt, hanem azért is, mert ott lakott a legidősebb, legtekintélyesebb öregasszony. Bár ezekben a zavaros időkben megtörtént, hogy a férfiak egymásnak estek, mégis ez a falucska, akárcsak a többi is a környéken, végső soron egy összetartó nemzetséget alkotott.
Ahogy az este az éjfél felé közeledett, a nagyorrúak kiabálása: - Szeksi have, yes? Szeksi have, yes? - egyre sürgetőbb és fenyegetőbb hangszínt öltött, olyan volt szinte, mint a tüzelő állatok vonyítása.
A fehérnép körülülte az öregasszonyt, és egész éjszaka virrasztottak, reszketve a félelemtől. A nagyorrúak a következő napon sem mutattták semmi jelét annak, hogy távoznának.
Ismét beesteledett. A katonák körbekóvályogták a falut, verték a kapukat és állatias mohósággal ismételgették: - Szeksi have, yes? Szeksi have, yes?
- Attól tartok, ma sem lesz nyugodt éjszakám! - szólalt meg a legidősebb reszelős hangon.
- Inkább leharapom a nyelvemet és meghalok, de engemet nem becstelenítenek meg - mondta eltökélten az a menyecske, akinek az esküvője után néhány nappal tört ki a háború, és a férje röviddel rá önkéntesként bevonult.
- Én is inkább meghalok, felkötöm magamat a gerendára!
- Én is, mégha kútba is kell ugranom!
Mindegyikük kinyilvánította abbéli szándékát, hogy inkább meghal. Mindegyikük szenvedélyesen, nagy hévvel erősködött, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy a lelke legmélyén kívánja a nagyorrúak erőszaktételét.
A vénasszony halványan elmosolyodott. - Elég volt a fecsegés a halálról, fiatalok vagytok, még előttetek az élet.
A kiáltozás: Hello, Szekszi have, yes? Szekszi have, yes? - egyre közeledett.
- Úgy lesz jó, ha én játszom el az áldozat szerepét - mondta a nagyanyó lassan, megfontoltan.
- Öreganyánk?
A lányok és asszonyok, akik előbb kőszobrokon látható magasztos arccal fogadkoztak, hogy életük árán is megvédik tisztességüket, most hirtelen alig tudták visszafojtani nevetésüket.
- Gyerünk Okhi, kerítsd elő a szépítőszereidet! - A vénasszony nem tréfált, nagyon is komoly volt. Eladósorban levő unokájának szólt, akinek a vőlegénye katona volt.
- Vénségére elment az esze öreganyámnak? - kérdezte az unoka felháborodottan, szemrehányó tekintettel.
- Még nem vagyok bolond. Eredj és hozzad, amit mondtam! - hangjában megkérdőjelezhetetlen tekintély érződött.
Békésebb időkben, amikor legnagyobb ünnepükön a hegy istenének áldozatot mutattak be, a férfiak disznót, az asszonyok rizslepényt sütöttek. Az öreganyó felügyelte a női munkálatokat és mindig egy szempillantás alatt meg tudta állapítani, kinek van éppen havibaja, vagy ki hált a férjével előző éjszaka: őket nyomban elzavarta messzire. Azokban a percekben egész lénye megfellebezhetetlen tekintélyt sugárzott, mintha a falu biztonsága és jóléte egyesegyedül tőle függne az előttük álló esztendőben.
A most körötte ülő fiatalabbak mind látták őt akkor. A szobára ünnepélyes csend telepedett.
Egy középkorú asszony mégis megkockáztatott egy megjegyzést:
- Nagyanyám, nemeslelkű gondolat, hogy megvédi ezeket a fiatal teremtéseket. De gondolkozzon! A nagyorrú amerikaiak nem vakok. A szépítőszerek nem rejtik el a ráncokat!
Alig tudta visszafojtani feltörő nevetését, így voltak ezzel a többiek is.
- Ne fecséreljétek az időt, hozzátok gyorsan a szépítőszereket! - a vénasszony emelt hangon kiadott parancsa elnémította az ellenkezőket.
Okhi előhozta szépítőszeres ládikáját, a nők szeme ösztönösen felcsillant a kiváncsiságtól. Ezek a kozmetikumok Okhi esküvőjére kellettek, teljes volt a készlet, ha nem is a legdrágábbak közül.
- Kend szét ezeket az arcomon! - tolta oda az öregasszony a ládikát annak a fiatalasszonynak, aki tehetős család sarjaként a háború előtt mindig csinosan járt és festette is magát.
- Ó, milyen lehetetlen ötlet! - az asszonyka egy pillanatig habozott.
- Talán magadat szeretnéd kifesteni? - kérdezte gonoszkodva az öreg.
- Tényleg megbolondult! - tiltakozott a másik és gyakorlott kezekkel hozzálátott a vén arc csinosításához.
- Mi nem tudjuk megállapítani a nagyorrú népség életkorát ránézésére, igaz? Ők is hasonlóképp lehetnek mivelünk. Az életkor fajtánként változik. És ennek a dolognak sötétben kell megtörténnie, bárhol és bármikor is legyen. Igen, a sötét megoltalmaz - úgy tűnt, az öregasszony inkább önmagát győzködi és nem a hallgatóságát.
Az arc csinosítása befejeződött. Megnézte magát a tükörben és elégedetten mosolygott. Ami azt illeti, nem is mosoly volt ez igazából, hanem egy erőltetett, kacérságot imitáló vigyor, ami a körülötte levőket valóságos rémülettel töltötte el.
A "Szeksi have, yes?" ordibálás a ház kapujához ért. A nagyorrú férfiak hangja, és ahogy dörömböltek, az asszonyokba fojtotta a szót.
- Okhi, add kölcsön a ruhádat is!
A vénasszony felvette unokája földig érő piros szoknyáját és sárga blúzát. A fejére színes, csíkozott kendőt kötött.
A "Szeksi have, yes?" már annyira követelő volt, hogy szinte beszakította a szobaajtót.
- Kész vagyok, eredj és nyiss ajtót! - utasított az öregasszony.
Egyikük félrehúzta a tekintélyes reteszt. Az ajtó szélesre tárult. A lányok és asszonyok a rémület és szégyenérzet elegyével összerázkódtak, mint akik nem tudják visszatartani vizeletüket és a sötétbe húzódtak, hogy a jövevények ne vegyék észre őket.
Csak a kifestett vénség állt az elemlámpa fényében. Egy termetes, nagyorrú katona odalépett, karjába emelte és kivitte a házból.
- Come on!
Kiáltására a többi amerikai is előkerült. A dzsip nem messze állt. A vénasszony egész úton ott lapult a nagyorrú katona ölében, pehelykönnyű és engedékeny volt, mint egy csecsemő.
Az elemi iskola nem volt messze, Az egész épület koromsötétbe burkolózott, de ahogy a katonák kinyitották az ajtót, a benti erős fény szinte vakított. Ezzel együtt vad, jókedvű nevetés harsant fel. Az öregasszony valószinűtlenül aprónak tűnt az óriás karjában, arcát mindkét kezével eltakarta.
Rádobták az ágyra, Összeszedte minden lelkierejét és ujjai között szétnézett a szobában. Azt próbálta kifürkészni, hány nagyorrú katonát kell kielégítenie. Szerencsére öt-hat katonánál többet nem tudott összeszámolni.
A nagydarab katona, aki behozta, elkezdte vetkőztetni. Az öregasszony kétségbeesett. Tudta, hogy a nyugatiak barbárok és nem tisztelik Konfuciusz és Menciusz erényre intő tanait, de azt sohasem hitte volna, hogy ezt a dolgot nappali világosságot árasztó lámpafényben is lehet művelni. Az ő házaséletük a férjével még hatvan éves koruk után is harmonikus volt, hét gyereket nemzettek, de egyszer sem csinálták lámpafénynél. A legerősebb fény a holdvilág volt, ami a papírral fedett ablakukon beszűrődött.
A vénasszony kétségbeesetten próbálta magán tartani a ruhadarabokat. Már nem ügyelt arra, hogy arcát elfödje, de az óriás karjában olyan tehetetlen volt, mint egy újszülött. A katona úgy hántotta le a ruhadarabokat, mint a kukorica csuhéját szokás. Bizonyára akkor fogják eloltani a lámpát, mikor az alsónemű kerül sorra - gondolta. De nem! Töpörödött, vénségtől összeaszott teste feltárult a napnál is erősebb lámpafényben.
Melle, amely hét gyereket szoptatott, rá volt tapadva a bordáira. Hasa, amelyet a sok terhesség ráncai és barázdái hasítottak, olyan volt, mint a kiszáradt folyómeder. Felhagyott az ellenkezéssel és arcát eltakarva zokogni kezdett. Az alsóneműk utolsója még rajta volt kopár dombokat idéző lapos csípőjén. Ha azt is lerántják róla, és legintimebb testrésze is a könyörtelen lámpafény elé tárul, akkor nem lesz más választása, mint elharapni a nyelvét és véget vetni életének - gondolta -, de milyen nehéz lehet az öngyilkosságnak ez a módja.
Abban reménykedett, hogy a nagyorrú katonák agyonlövik, még mielőtt lekerülne róla az utolsó ruhadarab, hiszen már észre kellett venniük, hogy becsapta őket.
Hirtelen viharos nevetést hallott. Nyomorúságos és kétségbeesett állapotában is úgy tűnt neki, hogy még soha nem hallott ilyen szívből jövő, jóízű kacagást.
A háború előtt volt részük bőven a rosszban, de azért akadtak vidám órák is. De bármennyire is harsány jókedvre ingerlő volt a helyzet, az ő nevetésük mélyén mindig ott bújkált egy csipetnyi szomorúság, akár a másnaposság mellékíze. Talán csak a csecsemők tudtak olyan őszinte örömmel, önfeledten nevetni, ahogy ezek az idegen katonák hahotáztak most.
Még ebben a szánalomra méltó állapotában is megpróbált arcát takaró ujjai közül kilesni. A nagyorrú katonák a földön fetrengtek a röhögéstől.
Csak ő volt a szobában, meg az amerikaiak, a szoba maga sivár volt, és sehol semmi, ami jókedvre ingerelne. De a nevetés olyannyira elvadult, hogy az öregasszony még keservesebb sírásra fakadt.
A hangzavar nagynehezen elült, az egyik katona kiemelte az ágyból és ráadta a holmijait egyiket a másik után. Miután felöltöztette, kivezették a sötét udvarra. A szíve összeszorult a félelemtől. Bizonyára agyonlövik a kerítésen túl - gondolta.
A katonák beültették a dzsipbe. Aztán nehéz csomagokat is tettek a kocsiba. Visszavitték oda, ahonnét elhozták és lepakolták a csomagokat is.
A vénasszony elképedve bámult. A katonák cuppogtattak ajkaikkal, az evés egyezményes jeleként ujjukat a szájukhoz emelték és a szállítmányra mutattak:
- Mama, hamm-hamm, oké? Hamm-hamm, oké?
A nagyorrúak visszaültek a dzsipbe és elrobogtak az iskola felé.
Az érkező autó zajára a lányok és asszonyok a kapu elé tódultak. Az öregasszony királynői mozdulattal intett, hogy hordják be a katonák által hátrahagyott csomagokat.
Minden csomagban ennivaló volt. Konzervgyümölcs, konzervhús, liszt, tejpor, fűszerfélék, édesség, ezüstpapírba burkolt csokoládé. A nők lélegzetvisszafojtva, elragadtatással bámultak.
Elsőként a matróna eszmélt föl, és az életkorához illő méltóságteljes modort ismét magára öltötte. Nyugodt hangon előadta a vele esett éjszakai kalandot és így összegezte a tapasztalatait:
- Az, hogy élve térhettem vissza és még ajándékot is kaptam, annak köszönhető, hogy a katonák amerikaiak voltak. Ha japánok lettek volna, abban a pillanatban agyonlőnek, amikor rájönnek, hogy becsaptam őket. Igen, azok habozás megöltek volna. Ha meg oroszok lettek volna, ők rámmásztak volna akkor is, ha látják, vén vagyok. Gerjedelmükben agyonnyomtak volna, nem is kellett volna agyonlőniük utána.
A lányok és asszonyok helyeslően bólogattak, és keserűen sóhajtoztak.
Természetesen sem az öregasszony, sem a többi nő nem járt még más országban, és soha életükben nem találkoztak külföldivel. Ez volt az első ilyen élményük.
Mindazonáltal az öregasszony megingadhatatlan bizonyossággal nyilatkozott, és az öszszes jelenlévő teljes mértékben egyetértett vele. Helytálló volt-e amit mondott, vagy sem? A dolgok megértésének ösztönös képessége megvan mindenkiben, aki itt, ezen a tájon él.

(1977)

Osváth Gábor fordítása

folytatás