Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TANTRA: A VÉGSŐ MEGÉRTÉS
Osho magyarázata Tilopa Mahámudrájához
4. rész

1. A végső megismerés
2. A probléma, amelyből minden más probléma ered
3. A sötétség és a fény természete
4. Olyan légy, mint egy üres bambusznád
5. Az eredendő igazság
6. Isten lakcíme
7. Az ismeretlen út
8. Vágd el a gyökereket
9. Távolabb és egyre távolabb
10. A végső megértés

 

Kilencedik. fejezet: Távolabb és egyre távolabb

A dal így folytatódik:

Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges,

mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.

Mivel az álaja nem született, senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.

A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel,

S minden önakarat és büszkeség a semmibe vész.

Az átlagos, a hétköznapi elme mindig egyre többet és többet akar elvenni a világtól. Mindenhonnan, minden irányból, az összes dimenzióból mindig csak elvenni akar. Az átlagos elme egy nagyszerű tolvaj. Kielégíthetetlen koldus, akinek mindig több és egyre több kell, és ez soha nem ér véget. Minél többet kap, annál erősebbé válik benne a vágy a még többre. Minél többje van, annál többet kíván meg. Ez a folyamat megszállott éhezővé teszi az embert. A lényedben nem merül föl a szükség érzete, mégis rögeszméssé és egyre boldogtalanabbá válsz, hiszen semmi nincs, ami kielégíthetne. Mi tudna nyugtot adni a mindig egyre többre és többre sóvárgó elmének? A „több” a láz oka, és ennek nincs vége soha. A több teszi az embert beteggé.

A közönséges elme metaforikus értelemben állandóan táplálkozik – nem csak dolgokkal, de személyekkel is. Például a férj olyan erősen és teljesen szeretné birtokolni a feleségét, hogy az már a feleség felemésztésével jár együtt. A férj valójában szeretné teljesen bekebelezni és felemészteni őt, aki így férje részévé válik. A közönséges elme tulajdonképpen emberevő. A feleség azonban ugyanezt akarja, csak fordítva: bekebelezni a férjét annyira, hogy végül semmi se maradjon. Gyakorlatilag megölik egymást. A barátok egymással, a szülők a gyerekeikkel, a gyerekek a szüleikkel mind ezt teszik. Az összes hétköznapi ember között létesült kapcsolat alapja a másik bekebelezése. Ez tulajdonképpen egyfajta táplálkozás.

Az átlagos elme ellentéte a kivételes elme, aminek pontosan az átlagos elme létezése miatt kellett megszületnie. A vallások róla tanítanak, azt mondják: „Adj! Adakozz! Oszd meg javaidat!” Valójában az összes vallás azt tanítja, hogy ne vegyél el mástól semmit, hanem inkább tedd az ellenkezőjét: adj a magadéból. Könyörületességet prédikálnak, hogy megalkossák a kivételes elmét.

A közönséges elme mindig boldogtalan lesz, hiszen folyton többre vágyik, mint amennyije éppen van. Mindig levertnek találod majd, mert ő az örök kielégíthetetlen. A különböző vallásokból ismert kivételes elmék azonban mindig boldogok. Egyfajta derű lengi körül őket, mert már nem kérnek többé, sőt, ők azok, akik másoknak adnak – legbelül azonban nekik is pontosan ugyanolyan közönséges az elméjük.

Az ő derűjük nem a mélyről tör elő, csak a felszínen létezik. Egyszerűen csak hátat fordítottak egykori önmaguknak, és így éppen a közönséges ellentétévé váltak. Egy ilyen ember a feje tetején áll, sirsászanát csinál, de ugyanaz marad. Most egy újfajta vágy jelenik meg benne: egyre többet és többet és többet akar adni. Ennek a folyamatnak épp úgy nincs vége soha, mint az ellentétének. Derűs lesz, de a derűje mögött ott rejtezik majd egyfajta szomorúság is.

A úgynevezett vallásos emberekben mindig megtalálhatod ezt a fajta szomorúságot. Természetesen derűsek lesznek, mert adnak, de egyben szomorúak is, mert nem adhatnak többet. Boldogok, mert megosztják, amijük van, de boldogtalanok, mert az sem elég. Semmi sem lehet elég.

Így hát kétféle boldogtalanság létezik: az egyik a közönséges boldogtalanság, amit a körülötted élő emberekben mindenütt megtalálhatsz. Ők népesítik be a földet, ők azok, akik mindig többet akarnak, és ezért soha nem lehet őket kielégíteni. A másik fajta boldogtalanság az, amelyik a derű köntösébe bújik. Ezt a kolostorokban, az asramokban, papokban és szerzetesekben fogod meglelni. Olyan emberekben, akik mindig mosolyogni látszanak, de amely mosoly mögött valójában a szomorúság bújik meg. Ha jól megfigyeled őket, rá fogsz jönni, ők éppolyan boldogtalanok, mint a többiek. Hiszen adakozni sem lehet a végtelenségig, a mindenség nem a tiéd!

Ezzel a kétféle embertípussal könnyen találkozhatunk. Ugyanazt a vallásos ideált tanítja a kereszténység, a judaizmus, az iszlám és a hinduizmus is, ami bár valóban jobb, mint a közönséges, átlagos gondolkodásmód, mégsem a végső lépés az abszolút tudatosság felé. Jobb dolog vallásos módon boldogtalannak lenni, hiszen jobb császárként, mint koldusként boldogtalannak lenni…

Megtörtént, hogy egy nagyon gazdag ember szerette volna, ha vele lennék, amikor haldoklik, így hát elmentem hozzá. Korábban sokszor beszélt nekem ez a vallásos öregember arról, hogy aggódik a fia miatt, mert az rendkívül költekező életmódot folytat, és imádja a pénzt. Az utolsó pillanatokban kinyitotta a szemeit, és így szólt a fiához:

– Figyelj most rám! A pénz nem minden, pénzért nem vásárolhatsz meg mindent. Vannak dolgok, amik a pénz fölött állnak, és a pénz önmagában még nem tesz boldoggá senkit sem.

A fiú meghallgatta, majd így válaszolt:

– Talán igazad van, de a pénzzel az ember megválaszthatja, hogy milyen boldogtalanságot szeretne magának.

És valóban: lehet, hogy a boldogságot nem lehet megvásárolni, de így legalább a neked legmegfelelőbb boldogtalanságot választhatod. A magad módján lehetsz boldogtalan.

A szegény ember szabad választás nélkül boldogtalan, a gazdag azonban saját maga döntheti el, milyen módon akar boldogtalan lenni: csupán ez a különbség. Van egyfajta szabadsága, hiszen megválaszthatja a saját boldogtalanságát. A szegény ember boldogtalanságáról a sors keze dönt, nincs választása, a végzete úgy sújt le rá, ahogyan akar. A vallásos ember maga választotta a boldogtalanságát, ez az, amiért egy kissé derűs is egyben. Az, aki pedig nem vallásos, azért szenved még többet, mert nem választhatott. Mindketten a „még több” világában élnek, csak épp a vallásos úgy, mint egyfajta jótékony császár, aki adakozik és jótékonykodik.

A buddhizmus, a dzsainizmus és a tao alkottak egy harmadik típusú elmét is. Ez se nem közönséges, se nem kivételes – tulajdonképpen egyáltalán nem is lehet elmének nevezni. Ha nevet akarunk neki adni, akkor a legmegfelelőbb talán az lenne, hogy „elmenélküliség”. Próbáld hát megérteni ezt a rendszert. Az egyik oldalon ott a közönséges elme, a másikon – de még mindig a „még több” dimenziójában – az ellentéte: a kivételes elme. Végül ott az elmenélküliség, amelyet a buddhizmus, a dzsainizmus és a tao alkottak meg. Mi ez az elmenélküliség?

A valóság egy harmadik megközelítése.

A buddhizmus és a dzsainizmus nem a jótékonykodást, hanem a közömbösséget tanítja. Nem mondják, hogy „adj!”, mert ha adsz, az egyben azt is jelenti, hogy elveszel. Így ugyanabba az ördögi körbe kerülsz vissza. Adni és elvenni ugyanannak a folyamatnak a ciklusai. Nem létük síkjában, hanem pusztán a megnyilvánulásuk irányában különböznek. A buddhizmus azt tanítja, hogy légy indiferens, nem pedig azt, hogy ne akarj birtokolni. A hangsúly a nem-birtokláson van, nem pedig az adakozáson. Egyszerűen csak ne birtokolj semmit, ez minden. Nem az a kérdés, hogy adsz, vagy épp elveszel, hiszen mindkettő a birtoklás világába tartozik. Csak azt adhatod oda másnak, ami a tiéd. Hogyan tehetnéd ezt olyan valamivel, ami nem a tiéd? Egyedül azzal jótékonykodhatsz, amit már megszereztél magadnak, amit már elvettél valahonnan. Egyébként hogy adhatnád másnak? Az ember üres kézzel érkezik a földre, semmi sincs a birtokában. Végül pedig ugyanígy, az összes megszerzett tulajdona nélkül hagyja itt ezt a világot.

Ezen a két oldalon állhatsz: vagy egyre többre és többre vágysz, egyre többet és többet akarsz magadnak megkaparintani, és csak hízol és hízol megállás nélkül, vagy pedig folyton csak adsz, adakozol, mindig többet, és így egyre soványabb és véznább leszel.

Buddha azt mondja: ne birtokolj, és ne állj egyik oldalra sem. Egyszerűen csak légy közömbös a birtoklással szemben.

Ez a harmadik típusú ember – akit én az elmenélküliség emberének hívok –, nem lesz olyan boldog és derűs, mint a kivételes elme embere. Sokkal csöndesebb, sokkal nyugodtabb lesz; mély megelégedettség fogja eltölteni, nem pedig jókedv. Még csak egy mosolyt sem találsz az arcukon. Nincs egyetlen Buddha, vagy Mahávira szobor sem, amelyiken mosolyt láthatnál. Nem, ők nem derűsek, nem „boldogok”. Nem boldogtalanok persze, de nem is boldogok: ők túlléptek a boldogság és a gyötrelem világán. Ők egyszerűen csak pihennek. Közömbösek a dolgokkal és a dolgok világával szemben. Nem birtokolnak. Távol vannak, és közönyösek. Ezt a közönyösséget, szenvtelenséget hívják anasakti-nak. Az ilyen embert egyfajta csöndes nyugalom lengi körül – és ez a nyugalom kisugárzik.

De Tilopa mindhármon túlhalad, mindet felülmúlja – ezért hát nehéz őt besorolni ebbe a rendszerbe. Itt a közönséges elme, amint mindig egyre többet kér; a kivételes elme, amint egyre többet és többet próbál adni; valamint az elmenélküli, közönyös, szenvtelen, aki nem is vesz el, és nem is ad. De hogyan nevezzük Tilopa elméjét? Tilopáé a negyedik, és ez a negyedik a legvégső és egyben a legmagasabb szintű is, amely minden mást túlszárnyal. Tilopa még csak nem is az elmenélküliség embere, mert bár tagadásként, de még itt is, az elmenélküliségben is jelen van az elme. A hangsúly még mindig azon van, hogy légy közömbös a dolgokkal, és a dolgok világával szemben. De a figyelmed a dolgokra irányul: maradj közömbös és szabad! Nem birtokolsz semmit, de résen kell lenned, hogy ne is ess kísértésbe. Rendkívül figyelmesnek kell maradnod, hogy ne tégy magadévá semmit sem. A lényeg, hogy a hangsúly még mindig a dolgokon van – légy közömbös a világ dolgaival szemben!

Tilopa azt mondja, hogy a hangsúlynak a te lényeden kellene lennie, nem pedig a világ dolgain. Találd meg a csendet önmagadban. Még csak a világgal szemben se légy közömbös, hiszen ez a közömbösség is, bár leheletfinoman, de hidat ver közötted és a világ között. A figyelmed ne a másikra, hanem önmagadra irányuljon. Fordítsd az életedet teljesen befelé. Ne aggódj a világ miatt, még csak annyira sem, hogy közömbös legyél vele szemben. Ne is kérj többet, ne is próbálj adni többet, és ne is légy közömbös… csak légy, mintha a világ egyszerre eltűnt volna. Légy önközéppontú, üldögélj önmagadban, és ne tégy semmit. Minden figyelmed elfordult, hátat fordított… mintha a világ teljesen eltűnt volna. Nincs mit adni, nincs mit elvenni, és nincs mi iránt közömbösnek lenni. Csak te létezel. Te élsz a tudatosságodban, és ez a te egyetlen világod. Semmi más nem létezik.

Ez az az állapot, ami túl van már az elmén és az elmenélküliségen is. Ez a megértés legeslegvégső foka. Ezen túl nincs semmi. És én mondom: soha ne elégedj meg, amíg idáig el nem érsz. Miért? Mert az ember, az átlagember boldogtalan. Mindig többre vágyik, ezért soha nem lehet elégedett. Így a szenvedés állandóan jelen van az életében, sőt, egyre csak nő és nő.

A kivételes elme embere, amit a vallások tanítanak derűs, de mélyen belül mégis szomorú. Még legnagyobb jókedvében is ott lappang a szomorúság. Amikor mosolyogni próbál, úgy tűnik, mintha a mosoly nem magától jönne, mintha csak megjátszaná magát, mintha egy fényképész lenne a közelben, és neki pózolna, neki színlelne olyan viselkedést, ami a valóságban nem is létezik. Jobb mint az előző állapot, hiszen itt már megjelenik a mosoly. Nem túl mély és nem túl valódi, de legalább van. Ez azonban nem fog hosszú ideig tartani. Akármit is adj másoknak, az hamarosan el fog fogyni. Ekkor pedig a mosolygó derű eltűnik az arcodról. Szeretnél még többet adni, és egyszerre ugyanabba a helyzetbe kerülsz, mint a közönséges átlagember.

Egy kicsivel hosszabb időbe fog telni egy ilyen embernek, hogy megértse és felismerje a boldogtalanságát, de az mindenképpen megjelenik. Az a derű, ami a mecsetekben, a templomokban, a kolostorokban lelhető fel nem hatolhat túl mélyre, és nem válhat állandó állapottá. Nem lehet örökkévaló. El fogod veszíteni. Ez a derű eredendően átmeneti. Miért lehet csupán átmeneti? Mert elérkezik egy pillanat – elkerülhetetlen, hogy eljöjjön a pillanat –, amikor nem tudsz többet adni, mert már neked sincs. Ezért van, hogy ez a két elmetípus alapjaiban összefonódik, és megelégszik egy kompromisszummal. A közönséges és a kivételes elme minőségükben megegyeznek, és így alapjaiban összefonódnak.

Az embernek először is gyűjtögetnie kell, később aztán hozzákezdhet az adakozáshoz. Esetleg megkeres száz rúpiát, aminek a tíz százalékát jótékony célokra adományozza. Ennek ez az egyetlen lehetséges módja. Ha mind a száz rúpiádat elajándékoznád, akkor egyszerre elfogyna minden pénzed, és többé nem lenne mit másnak adnod. Megszerzel magadnak egy vagyont, majd egy részét eladományozod. A mohamedánok szerint az ember jövedelmének egyötödét jótékony célokra kell fordítania: légy tehát adakozó, oszd szét jövedelmed egyötöd részét. Miért? Mert ez egy kompromisszum – más módon nem lenne mit adományozni. Így hát először felhalmozol, később pedig szétosztod, amit felhalmoztál. Gyűjts, hogy adakozhass, légy gazdag, hogy jótékony lehess, zsákmányolj ki másokat, hogy azután segíthess rajtuk. Teljesen abszurd! De ennek tényleg ez az egyetlen lehetséges módja – ez a híd a közönséges és a kivételes elme között.

Még a közönséges elme is folyton azt gondolja, arról ábrándozik, hogy ha sok pénze lenne, akkor ő is jótékonykodna, és segítene a rászorulókon. És persze így is tesz – amikor elég pénze van, akkor ad másoknak: adomány egy kórháznak, adomány egy rákkutató intézetnek, adomány egy könyvtárnak vagy egy egyetemnek. Először kizsákmányolni másokat, azután jöhet az adakozás: először kirabolnak, aztán jönnek, hogy segítsenek rajtad.

A jótékonykodók és a rablók nem különböznek egymástól, valójában egy és ugyanaz a társaság: jobb kézzel kirabolnak, míg a ballal a segítségedre sietnek. Ugyanabban a dimenzióban élnek.

A harmadik típusú ember – az elmenélküli – valamivel jobb helyzetben van, mint az előző kettő. Az ő belső csendje tovább tart ugyan, mégsem boldog vele. Nem érez boldogságot. Nem boldogtalan, nem szenved, de tagadásban él. Olyan, mint aki azért nem beteg, mert az orvos nem talál semmi rendellenességet nála, de nem is egészséges, mert egyáltalán nem érzi magát jól. Nem beteg, és nem egészséges – pont a kettő között van. Nem boldogtalan, és nem boldog – egyszerűen csak közömbös. A közöny lehet, hogy megajándékoz majd a csenddel, de a csend önmagában még nem elég. Lehet jó, lehet gyönyörű, de nem elégíthet ki: előbb vagy utóbb meg fogod unni.

Ez történik akkor is, amikor elvonulsz a hegyekbe. Eleged van a városi életből: Bombay, London, New York. Eleged van a zajból, a dugókból, meg abból, hogy ez az egész őrület egy percre sem áll meg. Elmenekülsz a Himálajába, de néhány nap után – három, négy, öt, legfeljebb hét nap után – elkezded unni a csöndet. A hegyek csöndesek, a fák csöndesek, a völgyek csöndesek – semmi izgalom. Elkezdesz hát a városi világ után sóvárogni: hiányoznak a klubok, a mozik, a barátaid.

A csönd nem elég, mert a csönd természete a halálhoz, nem az élethez hasonló. Kikapcsolódásnak, egyfajta kirándulásnak megfelel. Jó, ha az ember egy-két napra, néhány pillanatra ki tud kapcsolódni mindabból a nyüzsgésből, ami az életében körülveszi, és el tud csendesedni. Ezt lehet élvezni, de nem örökké. Ez nem képes táplálni téged. A csend megvédhet a boldogtalanságtól és a boldogságtól, az izgalmaktól, de nem lehet tápláló. Ez a tagadás létállapota.

A negyedik létállapot, amiről Tilopa beszél, amit nem lehet elbeszélni, és amit Náropának, Náropa bizalmának, szeretetének és hitének mégis át akar adni, egy csodálatos állapot: csöndes és boldog. Életigenlés van benne. Nem pusztán csönd. Nem a közönyből született meg. Nem, hanem épp az ellenkezője: a lényed legmélyebb megtapasztalásából kel életre. Nem az elutasítás szülte, hanem az ellazult és természetes életedből virágzott ki. A különbség hajszálvékony. De ha megpróbálod megérteni és elmélkedsz ezen a különbségen, az egész életutad feltárulkozik előtted, és akkor könnyedén haladhatsz előre.

Soha ne elégedj meg, amíg el nem éred ezt a negyedik létállapotot, mert még ha meg is elégednél, előbb vagy utóbb megjelenik az elégedetlenség is. Amíg nem éred el a sat-chit-ánand-ot, az abszolút igazságot, az abszolút tudatosságot és az abszolút boldogságot, addig nem érkeztél meg a hazádba, még mindig csak a hozzá vezető úton haladsz. Rendben van, néha megpihenhetsz az út mentén, de a pihenőhelyből ne teremts magadnak otthont. Az útnak folytatódnia kell tovább. Újra és újra fel kell kelned, és tovább kell haladnod.

Az elme első fázisából a másodikba lépsz, a másodikból a harmadikba, és a harmadikból végül átlépsz a mindenségen túlba.

Ha az elméd az első fázisban van, ahogyan az emberek kilencvenkilenc százalékával ez így van, akkor a zsidó, az iszlám, a keresztény gondolkodás segíthet rajtad. Ezek kiemelnek téged a boldogtalanság közönséges csapdájából. Ez jó, de még nem léptél rá az útra, és nem is csapod be magad azzal, hogy megérkeztél. Most a következő fázison, ezen a boldogságba burkolt szomorúságon kell túljutnod. Túl kell jutnod azon, hogy folyton elveszel, azután adakozol, túl kell jutnod a jótékonykodáson. Ki vagy te, hogy másoknak adj? Mid van, amit másnak adhatnál? Ki vagy te, hogy segíts? Hiszen még magadon sem segítettél, hogyan segíthetnél így másokon? Még a te benső lángod sem ég, és te máris mások benső lángját gyújtogatnád? Legfeljebb elolthatod, kiolthatod azt, hisz a te saját benső lényed is sötétben van. Nem segíthetsz, nem adhatsz, mert nincs semmid, amit adhatnál.

A buddhizmus, a dzsainizmus, a taoizmus, Lao Cu, Mahávira és Sziddhárta Guatama tudnak segíteni rajtad. De Tilopa azt mondja, még ezzel a közömbösséggel, csönddel, távolisággal, szenvtelen szemlélődéssel se elégedj meg, mert ez még mindig nem valós benned, még mindig a világgal foglalkozol.

Tilopa átsegíthet téged ezen is. Ő képes elkísérni téged lényed legbenső középpontjába. Ő segíthet, hogy önmagadba mélyedve, a világgal nem törődve megtaláld ezt a középpontot – itt még a „nem törődés” is eltűnik. Minden szertefoszlik, csak te maradsz meg kristály-tökéletességedben, teljes ártatlanságban – mintha a világ meg sem jelent volna, mintha nem is lett volna sohasem. Ebben a negyedik tudatállapotban elérkezel a lét abszolút forrásához, a meg nem születettség birodalmába. Oda, ahol még egyetlen lépést sem tettél a világ felé, vagy épp az ellenkezője: a legutolsót is megtetted már, és most megint ugyanoda értél.

Ez az, amit a zen tanítványok az eredeti arc megpillantásának hívnak. A zen mesterek így beszélnek a tanítványaikhoz: „Menj, és keresd meg a születésed előtti arcodat!”, „Menj, és keresd meg az arcot, amelyik majd a halálod után jelenik meg!” Akkor válsz képessé elérni eredeti tisztaságodat, amikor a világ még nem létezik, vagy akkor, amikor már eltűnt. A természet ilyen.

Most próbáljuk megérteni, mit mond Tilopa:

Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges,

mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.

Sem adni, sem elvenni, hiszen amikor adsz, kilépsz önmagadból; amikor elveszel, kilépsz önmagadból. Mindkettő eltéríti a figyelmedet, mindkettő a másikhoz vezet. Összezavarodsz, az energiáid kifelé áramlanak. Lényegtelen, hogy adsz, vagy épp elveszel – a másik bejött a képbe, a szemeid őt figyelik. Amikor pedig a szemeid a másikat figyelik, elfeledkezel önmagadról. Ez történt a világon mindenkivel. Nem emlékszel önmagadra, mert a szemeid görcsösen, mozdíthatatlanul a másikra összpontosítanak. Akármit is csinálsz, azt a másikért csinálod. Akármi is vagy, a másikért vagy az.

Még ha el is menekülnél a világ elől, az elméd nem állna meg: „Vajon az emberek mit gondolnak rólam?” Ha elvonulsz a Himálajába, miközben ott üldögélsz, ilyen gondolatok merülnek majd föl benned: „Az emberek most biztosan azt gondolják, hogy nagy bölcs lettem, hisz elutasítottam a világot. Lehet, hogy már az újságokban is szó van rólam…” Közben pedig egy magányos vándor érkezésére vársz majd, hogy beszámoljon, mi is történik a világban, hogy vajon mit gondolnak rólad.

Nem a saját arcodat viseled, pusztán mások rólad alkotott véleményét ismered. Valaki azt mondja gyönyörű vagy, erre te tényleg elkezded azt gondolni magadról, hogy gyönyörű vagy. Ha valaki azt mondja, hogy ronda vagy, akkor megbántódsz, és tovább cipeled magadban a sebet, hogy rondának ítéltek – ettől azonnal ronda is lettél. Te csupán mások rólad alkotott véleményének gyűjteménye vagy. Azt nem tudod, hogy ki vagy valójában, csak azt tudod, amit mások mondanak rólad. Ez az egész azért nagyon furcsa, mert azok az emberek, akik téged valamilyennek gondolnak, szintén nem ismerik önmagukat – ők is csak egy mások által adott képet ismernek magukról. Csodálatos játék ez: én rajtad keresztül, te rajtam keresztül látod önmagad, és egyikünk sem tudja, hogy kicsoda valójában.

Túl fontossá vált a másik, minden energiádat megszállottan kifelé irányítod: mindig másokra gondolsz. Vagy elveszel, vagy adsz, de folyton másokkal foglalkozol.

Tilopa azt mondja, se elvenni, se adni nem kell. Mit mond ezzel? Azt, hogy ne oszd meg a magadét másokkal? Nem. Ha így fogod fel, akkor félreérted őt. Azt mondja, hogy ne foglalkozz azzal, hogy elveszel, vagy hogy esetleg épp adsz. Ha a természet hozza ki belőled, hogy adsz, az csodálatos. De akkor már nincs semmi az elmédben azzal kapcsolatban, amit tettél. Ez a különbség az adakozás és az osztozás között.

Egy olyan ember, aki adakozik, tudja, hogy ő most ad, és azt szeretné, hogy méltányold és nyugtázd: „Igen, te segítettél nekem.” Köszönetet és hálát vár el tőled azért, amit tett. Ez tehát nem ajándék – megint csak üzletelésről van szó. Az, aki adott, tulajdonképpen elvárja, hogy cserébe kapjon tőled valamit. Még akkor is, ha csak a háládra vár, mindegy – akar valamit. Ez így üzlet. Azért ad, hogy kaphasson.

Tilopa nem azt mondja, hogy ne oszd meg másokkal azt, amid van. Azt mondja, ne foglalkozz azzal, hogy adsz, vagy azzal, hogy épp elveszel. Ha van valamid, és a természet sugallatára úgy érzed, hogy adni szeretnél, hát adj. De az ajándék legyen. Ez a különbség az adakozás és az ajándékozás között.

Az ajándékozás nem üzlet. Ha ajándékozol, semmit, egyáltalán semmit sem vársz viszonzásképpen, még csak elismerést sem, egy fejbólintást sem – semmit, semmit nem vársz. Ha egy szót sem szólsz, akkor nem sebzed meg azt, akitől az ajándékot kaptad. Egyébként zavarba fog jönni, hiszen soha nem várta a háládat. Ellenkezőleg, ő hálás neked, hogy elfogadtad az ajándékát. Vissza is utasíthattad volna, megvolt erre is az esély. Mondhattál volna nemet is, és nagyon kedves tőled, hogy nem ezt tetted. Elfogadtad, és ez elég. Ő hálás neked. Az, aki megajándékoz téged, mindig hálát érez azért, hogy elfogadod az ajándékát, hiszen vissza is utasíthatnád. Elég, hogy elfogadod.

Tilopa nem azt mondja, hogy ne adj, és nem is azt, hogy ne végy. Az élet nem létezhetne enélkül a körforgás nélkül. Még Tilopának is kell levegőt vennie, ételért könyörögnie, neki is oda kell mennie a folyóhoz, ha szomjas. Ha Tilopa szomjas, akkor vízre van szüksége, ha éhes, akkor ételre. Tilopa úgy érzi, fuldoklik egy zárt szobában, hát kijön a szabadba, és mély lélegzeteket vesz. Minden pillanatban az életből vesz el. Nem létezhetsz anélkül, hogy elvennél. Voltak emberek, akik próbálkoztak már ezzel, de azok természetellenes emberek. Ők a legelképesztőbb egoisták.

Az egoisták mindig mindentől függetleníteni akarják magukat. Az egoisták mindig azt szeretnék, ha senkire és semmire nem lenne szükségük. Ez őrültség, és képtelenség! Tilopa nem lehet ilyen. Ő egy rendkívül természetes jelenség, nem is találhatsz Tilopánál természetesebb embert. És ha megérted a természetet, meg fogsz lepődni, amikor felfedezed azt az alapvető tényt, hogy senki sem szorul rá a másikra, és senki sem független a másiktól: az emberek kölcsönösen függnek egymástól. Senki nem állíthatja: „Én független vagyok!” Ez nevetséges! Egyetlen pillanatra sem létezhetsz függetlenül. Ugyanakkor senki sem szorul rá teljesen másokra.

Ez a két véglet nem létezik. Az, akiről úgy látszik, ki van szolgáltatva másoknak, független is egyben, és az, aki függetlennek tűnik, egyszerre függ is a többiektől. Az élet egy állandó osztozás, egy kölcsönös egymásrautaltság. Még a császár is függ a szolgálóitól, és még a szolgálók sem függnek teljesen a császáruktól – ha más nem, legalább öngyilkosok lehetnek, ennyi szabadságuk nekik is van.

A végletek nem léteznek. Az élet viszonylagosságban létezik. Tilopa természetesen tudja ezt. Ő a természetes utat írja elő, hogyne tudná? Tudja, hogy az élet abból áll, hogy adsz és elveszel. Osztoznod kellene másokkal, de anélkül, hogy foglalkoznál vele – egyszerűen csak engedned kellene, hogy megtörténjen. Ha engeded, hogy megtörténjen, az teljesen más lesz. Akkor már nem kérsz többet, mint amennyit kaphatsz, és nem is akarsz többet adni, mint amennyit adni tudsz. Csak odaadod, amit a természet megenged, és elveszed, amit a természet ad. Nem érzed magad lekötelezve senkinek, és ugyanígy senkit nem teszel a lekötelezetteddé. Tudod, hogy az élet kölcsönös függőséget jelent. Egymással kölcsönhatásban élünk, egymás részei vagyunk mindannyian. A tudatosság egy hatalmas óceán, és senki sem egy külön kis sziget. Találkozunk, egybeolvadunk… nincsenek határok, az összes határ hamis. Tilopa ezt mind tudja. Mit is mond tehát?

Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges…

Abban a pillanatban, hogy azt gondolod, te most elvettél valamit, természetellenessé váltál. Ha elveszel, rendben, de ha azt gondolod, hogy elveszel, az már nem természetes. Ha ajándékozol, az gyönyörű, de abban a pillanatban, hogy azt gondolod, megajándékoztál valakit, az egész visszataszítóvá és természetellenessé válik. Pusztán azért adsz, mert nem tudsz mást tenni – létezel, ezért adnod kell. Elvenni is csak azért veszel el, mert nem tehetsz mást, hisz az egésznek része vagy te is. De meg kell érteni, hogy nincs egyetlen mesterkélt ego sem, ami az ajándékozásból vagy az osztozásból jött volna létre. Se felhalmoznod, se elutasítanod nem kell – egyszerűen csak maradj természetes.

Ha utadba akad valami, akkor élvezd. Ha több van neked, és ez a több mindig csak korlátoz, akkor oszd meg másokkal. Olyan ez, mint valami titokzatos egyensúlyozás, hogy természetes maradj. Nem kapaszkodsz, nem is utasítasz el magadtól semmit, nincs jelen a birtoklás, és nincs jelen a birtoklás megtagadása sem. Figyeld az állatokat, a madarakat: ők nem vesznek el semmit senkitől, és nem is adnak. A mindenséget élvezi mindenki, a mindenségen osztozunk. A madarak, a fák, az állatok mind-mind a természettel összhangban léteznek.

Az állatoknak nincs szükségük semmiféle vallásra, a madaraknak nincs szükségük vallásra – ők nem természetellenesek. Csak az embernek van szüksége vallásra. És minél természetellenesebbé válik az ember, annál több vallásra van szüksége. Ne feledd ezt: minél inkább természetellenessé válik egy társadalom, minél magasabban fejlett technológiája van, annál több vallásra lesz szüksége.

Sokan jönnek hozzám azzal a kérdéssel, hogy vajon miért van akkora felhajtás, olyan rengeteg kutatás és hajsza a vallásokkal kapcsolatban Amerikában… Ez azért van így, mert ma Amerika a legtermészetellenesebb ország; technológiailag, technikailag is a legfejlettebb. Amikor már mindent természetellenessé tettünk, eljön a technológia uralma. Benső lényed szomjazza, hogy megszabadulhasson a technológiától. Benső lényed szomjazza, hogy természetes lehessen, miközben az egész társadalom természetellenessé vált: kulturáltabbá, civilizáltabbá – sokkal természetellenesebbé. Amikor egy társadalom túlságosan kulturálttá válik, megjelenik a vallás, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Valójában ez egy leheletfinom egyensúlyozás. Egy természetes társadalomnak nincs szüksége vallásra.

Lao Cu azt mondja: „Azt hallottam az aggastyánoktól, hogy volt idő, amikor az emberek természetesek voltak, amikor még nem volt vallás. Amikor az emberek még természetesek voltak, soha nem gondoltak a mennyországra és a pokolra. Amikor az emberek természetesek voltak, soha nem gondoltak erkölcsi előírásokra. Amikor az emberek természetesek voltak, nem volt törvény, nem voltak szabályok.” Lao Cu azt mondja, hogy az emberek a törvények miatt váltak bűnözőkké, az erkölcs miatt váltak erkölcstelenné, és a túl sok kultúra miatt… Kína például túlságosan sok kultúrát ismert, nincs még egy ország, amelyik annyira sokat ismert volna.

Konfúciusz megalkotta örök érvényű törvényeit az ember nevelésére – háromezerháromszáz szabályt. Nemsokára megszületett Lao Cu, hogy kiegyensúlyozza őt, különben Konfúciusz az egész társadalom létét veszélyeztette volna: háromezerháromszáz szabály… Túl sok. Ezzel annyira kulturálttá teszed az embert, hogy az végül el is tűnik. Már egyáltalán nem is fog létezni! Lao Cu kitör, a szemétdombra hajítja az összes szabályt, és azt mondja, hogy az egyetlen arany szabály, hogy nem kell szabály. Megjelent az egyensúly. Lao Cu a vallás, Konfúciusz a kultúra.

A vallásra úgy van szükség, mint a gyógyszerre, hiszen gyógyhatása van. Beteg vagy, gyógyszerre van szükséged, minél betegebb vagy, nyilván annál több gyógyszerre van szükség. Egy társadalom akkor válik beteggé, amikor elveszíti a természetest. Egy ember akkor válik beteggé, amikor elfeledkezik arról, hogy mi is a természetes. Tilopa pedig erről a természetességről és ellazultságról beszél teljes szívvel.

Soha ne feledd el az ellazultságot a természetesség mellett, mert megtörténhet, hogy olyan erősen próbálkozol természetessé válni, hogy maga az erőlködés tesz természetellenessé. Így születnek a mániák. Sok mániákussal találkoztam már, akik egy természetes tanításból valami tökéletesen természetelleneset csináltak. Például helyes szerves ételeket fogyasztani, semmi baj nincs vele, de ha túlságosan sokat foglalkozol ezzel, ha teljesen erre irányítod a figyelmedet, és minden pillanatban a szerves ételekre meg arra gondolsz, hogy még véletlenül sem kerülhet semmiféle szervetlen a testedbe, akkor túlzásba estél.

Ismerek embereket, akik a természetes gyógymódokban hisznek, és a természetes gyógymódjaikon keresztül annyira természetellenessé váltak, hogy el sem tudod képzelni, hogyan történhetett ez meg. De megtörténik. Ha ráerőszakolnak valamit az elmére, akkor az abban a pillanatban természetellenessé válik. Az „ellazultan” kifejezést mindig észben kell tartani, különben az ember mániákussá válik, és megbolondul; kiválaszt magának egyvalamit, és olyan erővel kényszeríti rá az elméjére, hogy még a természetes is természetellenessé válik.

Tilopa ellazult és természetes, és ilyen a tanítása is. Nem mondhatja, hogy ne adj, és ne végy el semmit, de mégis ezt mondja, tehát biztosan van emögött valami.

Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges…

A rejtett jelentés: maradj természetes. Ha a természet sugallatára megtörténik, hogy adsz, az csodálatos! És ha a természet által vezetve megtörténik, hogy valaki neked ad valamit, és te azt elfogadod, tökéletes. De ne tedd ezt a hivatásoddá! Ne teremts belőle szorongást magadnak.

…mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.

Lao Cu elfogadást tanít. Tilopa pedig olyasvalamit tanít, ami túlhaladja az elutasítást és az elfogadást is. Tilopa valóban egyike a leghatalmasabb mestereknek.

Ha visszautasítasz valamit, akkor természetellenessé válsz – ez érthető. Megjelenik benned a düh, te pedig az erkölcsi tanítások miatt, és azok miatt a különböző bonyodalmak – konfliktusok és erőszak – miatt, amibe a dühöd belekeverhetne téged, visszakényszeríted magadba. A haraggal együtt élni pedig nem könnyű, mert ha a haraggal akarsz együtt élni, akkor nem élhetsz senki mással. Bajt okoz, és rögtön megjelennek az erkölcsi tanítók, hogy segítsenek rajtad: „Fojtsd vissza, dobd el magadtól, utasítsd el, ne légy dühös!” Te pedig elkezded magadba fojtani.

Abban a pillanatban, hogy visszafojtod, természetellenessé válsz, mert akármid van, azt a természet adta neked – ki vagy te, hogy visszafojtsd? Azt hiszed, az a része vagy az elmédnek, amelyik a főnököt játssza a másik résszel szemben? Nem, mindkét rész ugyanannak az egynek a részei. Ez így nem lehetséges. Folytathatod a játékot, de az elméd mérges részét nem fogja érdekelni az a másik rész, amelyik el akarja őt fojtani. Kivárja a megfelelő pillanatot, és kitör. Nem éri tehát semmi károsodás a düh-részeket, a szexualitás-részeket, a kapzsiság-részeket. Te tovább harcolsz fölöslegesen, millióféleképpen újra összerakod magad, mégis megmarad a viszály belül, továbbra is megosztott és darabokra hullott maradsz.

Amint elfojtasz valamit, ellent mondasz a természetnek. Ne nyomj el semmit. Itt persze azonnal megjelenik az elfogadás: „ha nem taszítasz el magadtól valamit, akkor elfogadod”. De a helyzet ennél sokkal árnyaltabb. Tilopa azt mondja, hogy már az elfogadásban is ott van a visszautasítás, hiszen amikor azt mondod: „Igen, elfogadom.”, mélyen legbelül már el is utasítottad. Különben miért mondanád, hogy „Elfogadom”? Mi szükség van arra, hogy azt mondd: „elfogadom”? Az elfogadásnak csak akkor van értelme, ha egyben ott az elutasítás is. Egyébként értelmét veszti.

Sokan jönnek hozzám ezzel a mondattal: „Igen, elfogadunk téged.” Látom az arcukat, hallom ahogy mondják, látom, hogy nem is tudják, hogy mit csinálnak: magukban már elutasítottak. Kényszerítik az elméjüket, hogy elfogadjanak, de közben egy részük elutasít. Még akkor is, amikor azt mondják, „igen”, ott van mögötte az, hogy „nem”. Maga az „igen” hordozza magában a „nem”-et. Az igen csupán egy fölösleges kapaszkodó, egyfajta dísz. Mélyen bennük látom az élő nemet rugdalózni, közben pedig azt mondják: „Elfogadunk.” De ezzel már el is utasítottál.

Ha nincs elutasítás, akkor hogyan lehetne elfogadás, hogyan mondhatnád, hogy „elfogadlak.” Ha nincs harc, hogyan mondhatnád: „Megadom magam!”? Ha ezt képes vagy megérteni, akkor egy olyan elfogadás jelenik meg benned, ami túl van már elfogadáson és elutasításon. Akkor egy olyan önfeladás történik meg benned, ami túl van mind a harcon, mind az önfeladáson – megjelenik a teljesség…

…mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.

Amikor egyszerűen csak természetes vagy, nem utasítasz el magadtól semmit, nem is fogadsz el semmit, nem is harcolsz, nem is adod meg magad – sem igent, sem nemet nem mondasz, csak hagyod, hogy a dolgok maguktól történjenek –, akkor az történik, ami történni akar, te pedig már nem választasz. Bármi történt, te egyszerűen csak jegyzed, hogy megtörtént. Nem próbálsz megváltoztatni, enyhíteni semmit sem. Nem foglalkozol azzal, hogy fejleszd önmagad; az maradsz, ami vagy. Ez nagyon-nagyon fárasztó az elmének, mert az elme mindig javítani, tökéletesíteni akar.

Az elme mindig azt mondja: „Még magasabbra is kapaszkodhatnál. Hatalmassá válhatnál. Itt-ott csiszolhatnál magadon, és akkor tiszta arannyá változhatnál. Fejlődj, alakulj át, változz meg, adj új formát magadnak!” Az elme újra és újra ugyanazt mondja: „Többre is van lehetőséged, még ennél is többet érhetsz el, hát érd el!” Akkor pedig megjelenik az elutasítás. De ha elutasítod egy részedet, nagyon nagy bajba kerülsz, mert az a rész is a tiéd, szervesen hozzád tartozik, nem dobhatod csak úgy el. Kettévághatod a testet, de nem vághatod ketté a lényedet, mert a lényed a teljesség. Hogyan vághatnád darabokra? Nincs olyan kard, ami erre képes lenne.

Ha a szemeid ellentmondanak neked, azokat eldobhatod magadtól, ha a kezeid bűnt követnek el, levághatod őket, ha a lábaid vétkezni visznek, azokat is levághatod – mert a test nem te vagy, már most is el van választva tőled, így hát megszabadulhatsz tőle. De hogyan szabadulhatnál meg a tudatosságodtól? Hogyan fogod leválasztani magadról a legbenső valódat? Az nem anyagi természetű, nem érhetsz hozzá. Olyan, mint az üresség – hogyan vághatnál bele az ürességbe? A kardod keresztülhatol majd rajta, de az érintetlen marad. Ha túl sokszor próbálkozol, a kardod lehet, hogy eltörik, de az üresség sértetlen marad, nem tehetsz vele semmit. Legbenső lényed természete az üresség; Én-nélküliség, anyagtalanság. Van, de nem anyagi. Nem érhetsz hozzá, nincs rá mód.

Ne fojts el semmit – az elme viszont itt azonnal közbeszól: „Rendben, akkor elfogadok mindent.” Az elméd soha nem hagy békén, úgy követ, mint egy árnyék. Akárhová mész, ő azt mondja: „Itt vagyok, veled vagyok, hogy segítsek. Amikor csak szükséged van rá, én ott leszek és segítek. Ne utasíts el magadtól semmit – persze, rendben van! Tilopának igaza van: fogadj el mindent!” És ha az elmére hallgatsz, újra beleesel ugyanabba a csapdába. Az elfogadás és az elutasítás ugyanannak az éremnek a két oldala.

Tilopa így szól:

…mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.

Nem fogadsz el, és nem is utasítasz el semmit. Tulajdonképpen semmit sem kell tenned. Senki nem kér téged semmire, csak arra, hogy lazulj el, és légy természetes. Légy önmagad, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek. A világ megy tovább nélküled is: a folyók továbbra is az óceánok felé hömpölyögnek, a csillagok is tovább úsznak az űrben, a nap is újra felkel minden reggel, az évszakok ugyanúgy követik egymást, fák nőnek, virágoznak majd eltűnnek, és mindez megtörténik nélküled is. Nem tudnál végre természetes lenni, ellazulni, és együtt haladni a mindenséggel? Nekem ezt jelenti a szannyász.

Néhányan ezt kérték tőlem: „Adj nekünk határozott utasításokat. Te minden további nélkül megadod nekünk a szannyászt, és soha nem beszélsz nekünk a szabályokról. Mit vársz el tőlünk?”

Én nem várok el semmit sem. Én azt akarom, hogy ellazult és természetes legyél. Légy önmagad, és hagyd, hogy a dolgok megtörténjenek. Akármi történjék is, feltétel nélkül, akármi: jó vagy rossz, boldogtalanság vagy boldogság, élet vagy halál, akármi is történik, hagyd, hogy megtörténjen. Ne állj az útjába. Te csak pihenj. Az egész lét tovább halad, és olyan tökéletesen jól halad, ahogy kell. Miért aggódsz akkor magad miatt? Nincs szükség arra, hogy tökéletesítsd magad, nincs szükség arra, hogy megváltozz. Csak maradj ellazult és természetes; a fejlődés magától megtörténik majd, és akkor a változások is elérkeznek, te pedig tökéletesen átalakulsz – de nem önmagad által.

Ha te próbálod meg, akkor ugyanúgy cselekszel, mint aki a saját lábánál fogva próbálja magát felemelni. Őrültség! Ne próbálkozz ezzel. Olyan ez, mint amikor egy kutya a saját farkát kergeti. Téli reggeleken, napkelte után sok ilyen kutyát láthatsz. Csöndesen üldögélnek, jól érzik magukat, majd hirtelen megpillantják a farkukat maguk mellett – csábítónak látszik. Honnan tudhatná szegény kutya, hogy a farok hozzá tartozik? Ugyanez a helyzet veled is, te is ugyanebben a csónakban evezel: megjelenik a kísértés, a farok csábító, kihívást jelent, és rögtön rávetheted magad! A kutya próbálkozik. Először csak nagyon lassan és csöndesen, hogy a farok nehogy gyanút fogjon. De akármit is csinál, a farok mindig ugyanolyan távol marad, mint előtte. Ekkor elkezdődik egy lázas üldözés, a kutya egyre fürgébb lesz: „Mit képzel magáról ez a farok…?” Kihívásként éli meg. Most már ugrál, de minél nagyobbakat ugrik, annál nagyobbakat ugrik a farok is. Egy kutya meg tud őrülni így.

Ez az, amit a spirituális útkeresők is csinálnak önmagukkal. Saját farkukat kergetik gyönyörű téli reggeleken – teljesen fölöslegesen. Hagyd békén! Légy természetes és ellazult – ki tudná elkapni a saját farkát? Ugrasz egyet, erre a farok is veled ugrik, te pedig csalódott vagy. Aztán odajössz hozzám, és azt mondod: „A kundalini nem emelkedik.”

Mit tehetnék én? Te a saját farkadat kergeted, és közben lemaradsz a gyönyörű reggelről. Maradhattál volna nyugodtan és csendben. Sok légy repült arra magától, reggelizhettél volna egy jót belőlük. De te csak a farkadat kergetted – ettől a legyek is megrémülnek, így a finom reggeli lehetősége is elúszik…

Te csak várj! – tudva, hogy a dolgokat nem lehet megjavítani, hiszen már most is tökéletesek. Neked csak jól kell érezned magad. Minden kész az ünneplésre, semmi sem hiányzik.

Ne bonyolódj bele fölösleges tevékenységekbe – és a spirituális fejlődés az egyik legképtelenebb tevékenység.

…csakis természetesnek maradni szükséges,

mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.

Mivel az álaja nem született…

Az álaja egy buddhista kifejezés, és az otthont, a belső otthont, a legbelső ürességet, a legbelső égboltot jelenti.

Mivel az álaja nem született, senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.

Ne aggódj. Mivel a legbelső égboltod sohasem született, meghalni sem tud. Mivel senki nem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be, halhatatlan. És mivel a mindenség adott neked életet, mivel az élet a teljességből érkezik, hogyan fejleszthetné őt tovább egy rész? Minden egy forrásból ered, hagyd, hogy a forrás tápláljon mindent, hiszen az a forrás végtelen. Fölöslegesen állsz az útjába, és fölöslegesen rángatod a folyót, ami már most is a tenger felé folyik magától…

…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. A belső tisztaságod tökéletes! Nem szennyezheted be. Ez a tantra lényege.

Minden vallás azt állítja, hogy ezt el kell érned. A tantra azt mondja, hogy már el is érted. Minden vallás azt mondja, hogy keményen dolgoznod kell érte. A tantra azt mondja, hogy a kemény munka miatt nem fogod megtalálni. Lazulj el egy kicsit kérlek. Pusztán azáltal, hogy ellazulsz, eléred az elérhetetlent.

…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.

Biztos nagyon sok mindent csináltál már – de ne aggódj a karmák miatt, mert nincs az a tett, ami beszennyezheti legbensőbb lényedet.

Ez a Jézus szűz fogantatásáról szóló mítoszok alapja is. Nem azt jelentik, hogy Jézus édesanyja, Mária szűz lett volna – nem, hanem ez egy tantrikus megközelítés. Jézus sok tantrikával találkozott indiai útja során, és megértette, hogy a szüzességet nem lehet elpusztítani, és hogy minden gyermek egyfajta szüzességből születik meg. A keresztény teológusok rengeteget nyugtalankodtak, hogy hogyan bizonyíthatnák be, hogy Jézus egy szűztől született. De erre semmi szükség. Minden gyermek a szüzességből születik meg, mert a szüzességet nem lehet elpusztítani.

Hogyan szennyezhetnéd be a szüzességet? Pusztán az által, hogy két emberi lény, egy férj és egy feleség, vagy egy szerelmes pár mélységes nemi örömöt él át? Hogyan lehetne ezzel beszennyezni a szüzességet? A legbensőbb lényed megfigyelő marad, nem válik részesévé. A testek találkoznak, az energiák találkoznak, az elmék találkoznak, és ebből keletkezik egy csodálatos pillanat. De a legbelső lényed kívül marad, és megfigyel. A szüzességet nem lehet elpusztítani.

Nyugaton tehát sokat aggódnak, hogy hogyan bizonyítsák be, hogy Jézust egy szűz anya szülte. Én pedig azt mondom, hogy nincs a világon egyetlen olyan gyermek sem, akit ne szűz anya szült volna. Minden gyermek szüzességből születik.

Minden pillanatban, akármit is csinálsz, te kívül maradsz. Nincs olyan cselekedet, amely sebet ejthetne rajtad, mert ez egyszerűen lehetetlen. Amint ellazulsz és megérted ezt, többé nem aggódsz, hogy mit kellene tenned és mit nem. Akkor hagyni fogod, hogy a dolgok a saját útjukat kövessék. Te pedig csak lebegsz, mint egy fehér felhő, sehová sem tartasz, csak élvezed a pillanatot, a gyönyörű vándorlást.

…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.

A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel…

A dharmata azt jelenti, hogy mindennek megvan a saját alapvető természete. Ha saját otthonodban maradsz, akkor idővel minden feloldódik a saját természetében. Csak te vagy az, aki megzavarja ezt. Ha önmagadban, az álajában, a legbelső égboltodon – abban a tökéletes tisztaságban – maradsz, és csak lebegsz, ahogy a felhők az égen, akkor nem hagysz nyomot. A cselekedetek jönnek és mennek, sok minden történik, de mélyen legbelül semmi nem történik. Ott egyszerűen csak létezel. Ott csak a lét van. Oda nem érnek el a tetteid, a gondolataid.

Ha ellazult és természetes maradsz ebben a benső otthonban, egy idő után látni fogod, hogy minden természeti erő a maga módján létezik. A testet öt elem alkotja. A föld idővel egyesül a földdel, a levegő a levegővel, a tűz a tűzzel… Ez történik, amikor meghalsz: minden elem megtalálja a maga nyugalmát. A dharmata az összes létező elemi természetét jelenti – minden megtalálja a saját otthonát. Te a tiédet, és minden más is a sajátját, hozzád hasonlóan. Akkor már nincs több akadály.

Kétféleképpen élhetsz, és kétféleképpen halhatsz meg. Az egyik módja az életnek az, ahogyan általában mindenki él: rengeteg mindennel összekeveredve, a belső égboltról teljesen elfeledkezve. Az élet másik módja pedig az, hogy önmagadban megpihensz, és engeded, hogy az elemi erők a maguk útját járják. Amikor a tested megéhezik, elindul, hogy ételt keressen magának.

Egy megvilágosodott ember belül marad, a saját otthonában. A test érzi az éhséget, és ő figyel. Elindul, hogy csillapítsa éhségét, ő pedig figyel. A test rátalál az ételre, s ő csak figyel. A test elkezd enni, ő közben figyel. A test megemészti az ételt, majd megnyugszik, s ő még mindig figyel. Egyre csak figyel, többé nem szereplője a történéseknek. Nem tesz semmit, ő már nem cselekvő. A test megszomjazik, s ő csak figyel. A test áll vagy mozog – ez mind az elemi erők működése. Teljesen fölöslegesen mondod, hogy „szomjas vagyok” – nem te vagy szomjas! Össze vagy zavarodva. A test szomjas, és a test meg fogja találni a maga útját. Arra fog menni, amerre a víz van.

Ha belül maradsz, látni fogod, hogy minden magától történik. Még a fák, az ego és elme nélküli fák is megtalálják a víz forrását. A gyökerek elindulnak, és felkutatják a forrást. Néha akár száz méter mélyre is lehatolnak, hogy vizet találjanak. Ez volt az egyik legelképesztőbb felfedezés a botanikusok számára; nem tudják megmagyarázni, hogyan történhet ilyesmi. Van egy fa. Úgy száz méterre, északra van egy forrás, egy kis erecske a földbe rejtve. Hogyan tudja a fa, hogy abba az irányba kell növesztenie a gyökereit, nem pedig dél felé? Száz méter nagyon nagy távolság, a fának pedig nincs egója, vagy elméje. De az elemi erők… a fa elkezd gyökereket növeszteni északi irányba, és egy nap eléri a víz forrását.

A fa az ég felé növekszik… Afrikában, a dzsungelben a fák nagyon magasra nőnek. Muszáj nekik, mert az erdő olyan sűrű, hogy ha a fák nem nőnének olyan magasra, nem érnék el a napot, a fényt és a levegőt. Így hát egyre magasabbra és magasabbra és magasabbra nőnek, keresik az útjukat. Még a fák is megtalálják a víz forrását – akkor neked mi okod lenne az aggodalomra?

Jézus ezért mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat, és elmélkedjetek: ők nem fáradoznak.” Ők nem csinálnak semmit, mégis minden megtörténik magától.

Amikor önmagadban otthonra találsz, az elemi erők saját kristálytisztaságukban kezdenek el működni. Neked nem kell részt venned. A tested megéhezik, a test elindul – és olyan csodálatos dolog a test önálló mozdulatait figyelni. Ez valóban az egyik legcsodálatosabb élmények egyike: figyelni a tested, ahogy magától mozdul, és megtalálja az ételt, vagy a vizet. Megjelenik a szerelem utáni szomjúság, a tested pedig elindul. Te továbbra is ott pihensz önmagadban, azután megérted, a tettek nem hozzád tartoznak: te nem vagy cselekvő, pusztán egy megfigyelő.

Ha ezt megérted, eléred az elérhetetlent. Ha ezt megértetted, mindent megértettél, ami megérthető.

A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel,

S minden önakarat és büszkeség a semmibe vész.

És ha egyszer felfedezted, hogy a dolgok maguktól történnek, akkor hogyan erősíthetnéd tovább az egód, hogyan növelhetnéd tovább a büszkeségedet? Hogyan mondhatnád, hogy „én”, amikor az éhség megtalálta a maga útját, csillapítja önmagát, megelégedettséggé változik át; amikor az életnek megvan a saját útja, beteljesíti önmagát, eléri a halál pillanatát és elpihen…? Ki vagy te, hogy azt mondd, „Én vagyok”? A büszkeség, az én, az önakarat mind-mind eltűnik majd. Te pedig nem teszel semmit, nem akarsz semmit – csak pihensz legbensőbb lényed mélyén, a fű pedig nő magától… Minden történik magától.

Nehéz ezt megértened, hiszen úgy nőttél fel, azt tanították neked, hogy cselekedned kell, hogy állandóan aktív, mozgó, küzdő és cselekvő legyél. Olyan miliőben nevelkedtél, ami szerint harcolnod kell a túlélésért, különben elveszel, semmit nem érsz el az életedben. Az ambíció mérgét nevelték beléd. Főleg Nyugaton létezik egy rendkívül képtelen kifejezés: az „akaraterő”. Ez abszurd. Olyan, hogy akaraterő, nem létezik – ez álom és képzelődés. Az akaratra nincs is szükség. A dolgok maguktól történnek, hiszen ez a természetük.

Történt egyszer, hogy Lin Csi mestere meghalt. A mestert sokan ismerték, de Lin Csi még nála is ismertebb lett. A mester csöndes ember volt, így sokan csak Lin Csi – akiről szintén azt állították, hogy megvilágosodott – által ismerték őt meg. Amikor a mester meghalt, több ezres tömeg gyűlt össze, hogy leróják tiszteletüket, és végső búcsút vegyenek tőle. Az emberek egyszer csak észrevették, hogy Lin Csi sír és zokog; úgy gördültek le a könnyek az arcán, mintha kisgyerekként az édesanyja halt volna meg. Az emberek nem hittek a szemüknek, hiszen azt hitték róla, hogy ő már megvilágosodott. Most meg úgy sírt, mint egy kisgyerek. Persze nincs ezzel semmi baj, amikor valaki tudatlan – de ha már felébredt, és ő maga is azt tanítja, hogy a legbelső lényünk halhatatlan, örökké él, soha nem hal meg… mi történt most vele?

Néhányan, akik bensőséges viszonyban voltak vele, odamentek hozzá, és azt mondták neki:

– Nincs ez így jól Lin Csi. Mit fognak gondolni az emberek? Már most is azt suttogják, hogy tévedtek, amikor azt hitték, hogy te már megérkeztél. A tekintélyed forog kockán. Hagyd abba a sírást! Egy olyan embernek, mint te, nincs szüksége a sírásra.

Lin Csi így válaszolt:

– Mit tehetnék? A könnyek csak jönnek! Ez az ő dharmatájuk. Ki vagyok én, hogy megállítsam őket? Nem taszítom el magamtól, de a magamévá sem teszem őket: én itt maradok belül, a lényem legmélyén. A könnyek meg csak folynak le az arcomon, én nem tehetek ez ellen semmit. Ha a tekintélyem forog kockán, hát legyen. Ha az emberek úgy gondolják, hogy mégsem világosodtam meg, az az ő dolguk. Én mit tehetnék? Már réges-rég magam mögött hagytam a cselekvőt, bennem nincs többé senki, aki bármit is tenne. Ez az egész egyszerűen csak történik. Ezek a szemek maguktól sírnak, mert többé nem láthatják a mestert. A szemeimnek az ő látása volt a táplálék, ez éltette őket. Én pontosan tudom, hogy a lélek örökké él, és hogy soha senki nem hal meg, de hogyan magyarázzam ezt meg ezeknek a szemeknek? Mit mondhatnék nekik? Ők nem hallanak – nincs fülük. Hogyan tanítsam meg ezeknek a szemeknek, hogy ne sírjanak, ne könnyezzenek, hogyan tanítsam meg nekik, hogy az élet örök? És hogy jövök én ahhoz, hogy ezt tegyem? Az ő dolguk, hogy mit csinálnak. Ha úgy érzik sírniuk kell, hát sírjanak.

A természetesség és ellazultság azt jelenti, hogy a dolgok anélkül történnek meg, hogy te közbeavatkoznál. Nem kell sem elfogadni, sem eltutasítani magadtól azt, ami történik, így az akaraterő magától a semmibe vész. Maga a fogalom ürül ki, és válik erőtlenné. Egyszerűen kiszárad, és a büszkeség nyomtalanul szétoszlik a semmiben.

Nehéz egy megvilágosodott embert megérteni. Egyik idea sem tud helyt állni. Hogyan fogsz Lin Csiről vélekedni? Ő azt mondja: „Tudom, tudom. De ezek a szemek csak sírnak… hát hadd sírjanak, ettől majd megnyugszanak. Nem láthatják többé ezt az embert, a testét hamarosan elégetik, nekik pedig ez volt a legalapvetőbb táplálék. Nem ismertek a mesterénél hatalmasabb szépséget, csodásabb bájt. Túl sokáig nevelkedtek ennek az embernek a látásán, az arcán. Most pedig természetes, hogy szomjaznak és éheznek utána. Persze hogy most úgy érzik, kirántották a talajt alóluk – hát sírnak!”

A természetes ember csak ül, és hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek körülötte. Ő semmit sem tesz. Tilopa pedig azt mondja: csakis ekkor jelenik meg a mahámudrá, az egész létezéssel átélt legvégső, legeslegvégső orgazmus. Ekkor megszűnik a belső megosztottságod. A belső eged eggyé vált a külső éggel. Nincs többé két ég – csak egy van.

 

 

Tizedik fejezet: A végső megértés

A dal így ér véget:

A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is.

A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.

A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.

A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés;

az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;

végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.

Mindenki szabadnak születik, mégis rabszolgaként hal meg. Az élet kezdete még teljességgel ellazult és természetes, de nemsokára belép a társadalom, a szabályok és megkötések, az erkölcs, a fegyelem, és a különböző tanítások, így az ellazultság, a természetesség és a spontaneitás elvész. Az ember egyfajta páncélt növeszt maga köré. Egyre merevebbé és merevebbé válik. A belső lágyság eltűnik.

Az ember védőfalat hoz létre lénye felszínén, hogy sebezhetetlenné váljon, hogy megvédje magát, hogy reagálni tudjon a kívülről érkező támadásokra, hogy megteremtse a biztonságérzetet – így azonban elvész a szabadság. Az ember a másik tekintetét fürkészi; a többiek jóváhagyása és elutasítása, megvetése és nagyrabecsülése egyre értékesebbé válik a szamara. A többi ember lesz a mérce, őket utánzod és követed, hiszen közöttük kell élned.

Egy gyermek még nagyon képlékeny, a legkülönbözőbb formákat képes magára ölteni. A társadalom pedig elkezdi a formaosztást: jönnek a szülők, a tanárok, az iskolák – a gyerek lénye pedig egy idő után karakterré alakul. Megtanul minden szabályt. Vagy konformistává válik, vagy lázadni fog, de mindkettő rabságot jelent. Úgy is bebörtönzi magát, ha konformistává, ortodoxszá és megalkuvóvá válik, és úgy is, ha hippivé lesz és átesik a másik végletbe, csak akkor egy másfajta börtönbe zárja magát. Hiszen az ellenállás is csak attól a jelenségtől függ, ami ellen az egyik lázad, és amihez a többiek alkalmazkodnak. Elzarándokolhatsz a világ legtávolabbi sarkába, akkor is csak ugyanazok ellen a szabályok ellen lázadsz. Mások betartják őket, te ellenállsz, de a fókuszban ugyanazok a szabályok vannak. Mindkét oldal ugyanabban a csónakban utazik – lehet, hogy hátat fordítanak egymásnak, de a csónak ugyanaz.

Egy vallásos ember soha nem alkalmazkodik semmihez, és soha nem is lázad semmi ellen. Számára nincsenek követendő vagy elvetendő szabályok – az ő életében semmiféle szabály nem létezik. A vallásos ember szabad saját lényében, nincs szokásokból és neveltetésből kialakított formája. Nem kulturált lény – ez nem azt jelenti, hogy civilizálatlan és primitív, hiszen ő maga a legmagasabb fokú civilizáció és kultúra megvalósulásának lehetősége, de ő maga nem kulturált. Önnön tudatosságában fejlődött, már nincs szüksége szabályokra: túllépett rajtuk. Őszinte, de nem azért, mert ez a szabály. Pusztán azáltal, hogy ellazult és természetes, őszintévé válik – ő maga válik az őszinteséggé. Részvétet érez, de nem azért, mert követi a „Légy könyörületes!” előírást, nem. Ha ellazult és természetes, egyszer csak elkezdi érezni, hogy a részvét ott hömpölyög körülötte mindenütt. Ennek semmi köze őhozzá, ez egyszerűen csak a tudatossága fejlődésének mellékterméke. Ő nem a társadalom ellen, és nem is a társadalomért van – egyszerűen túllépett rajta. Újra gyermekké vált, egy teljesen ismeretlen világ, egy új dimenzió gyermekévé – újjászületett.

Minden gyermek természetesnek és ellazultnak születik. Aztán belép a társadalom, mert bizonyos okokból be kell lépnie… Nincs ebben semmi rossz, hiszen ha a gyereket egyedül hagyják, sosem fog fejlődni, így vallásossá sem válhat – így pont olyanná válna, mint egy állat. A társadalomnak meg kell jelennie, és a társadalmon túl kell jutni – erre szükség van. Csak egy dologra kell emlékezni: ez pusztán egy folyosó, amin át kell menni – a házat nem itt kell felépíteni. Az egyetlen dolog, amit nem szabad elfelejteni az, hogy a társadalomhoz alkalmazkodni kell, majd tovább kell lépni, a szabályokat meg kell tanulni, majd el kell felejteni őket.

A szabályok azért jelennek meg az életedben, mert rajtad kívül vannak mások is, nem vagy egyedül. Amikor a magzat még az édesanya méhében él, tökéletesen egyedül van, ott nincs szükség szabályokra. A szabályok csak akkor jelennek meg, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal – mivel nem vagy egyedül, gondolnod kell másokra, tekintettel kell lenned másokra. Az anyaméhben a gyermek egyedül van: nincs szükség szabályra, erkölcsre, fegyelmezésre, ott nincs rend. Ám abban a pillanatban, ahogy megszületik, már a legelső lélegzete is a társadalomhoz köti. Ha a gyerek nem sír fel, az orvos azonnal kikényszeríti belőle a sírást, hiszen ha néhány percig nem sír fel, akkor megfullad. Muszáj sírnia, mert ez a sírás nyitja meg az utat afelé, hogy lélegezni tudjon – ez tisztítja ki a torokcsatornát. Kényszeríteni kell, hogy sírjon – tehát már az első lélegzete is kapcsolatba kerül a társadalommal, és a gyerek formálása elkezdődik.

Ebben nincsen semmi rossz. Ennek meg kell történnie… de ennek olyan módon kellene megtörténnie, hogy a gyerek soha ne veszítse el a tudatosságát, soha ne azonosuljon a kulturális mintákkal, mélyen legbelül maradjon mindig szabad, tudja, hogy a szabályokat be kell tartani, de nem a szabályok jelentik az életet – ezt kell megtanítani neki. Egy társadalom akkor cselekszik helyesen, ha azt tanítja: „Ezek a szabályok jók, de nem tökéletesek, és vannak ezeken kívül más szabályok is. Az embernek nem szabad hozzákötnie magát ezekhez a szabályokhoz, hiszen egy nap majd túl kell rajtuk lépni.” A társadalom akkor cselekszik helyesen, ha tagjainak a civilizáció mellett egyben a transzcendenciát is megtanítja. Így lehet vallásos egy társadalom. Ha soha nem tanítja a transzcendenciát, akkor az a társadalom pusztán világi és politikai – semmi vallás nincs benne.

Egy bizonyos határig másokra kell hallgatnod, de azután el kell kezdened önmagadra figyelni. A legvégén el kell érned az eredeti állapotot. Mielőtt meghalsz, újra egy ártatlan gyermekké – ellazulttá és természetessé – kell válnod, mert a halálban újra az egyedüllét dimenziójába lépsz. Épp úgy, ahogy az anyaméhben, a halál birodalmában is egyedül leszel újra. Ott nem létezik társadalom. Kell, hogy találj az életedben néhány olyan tiszta pillanatot – mint oázist a sivatagban –, ahol egyszerűen csak becsukod a szemed, és túllépsz a társadalmon, belépsz önmagadba, saját méhedbe – ez a meditáció. Bár a társadalom jelen van, te csak behunyod a szemeidet, elfelejted, és újra egyedül vagy. Ott nincsenek szabályok, nincs szükséged a személyiségedre, az erkölcsödre, szavakra, nyelvre. Belül lehetsz ellazult és természetes.

Nőj fel ebbe az ellazult természetességbe. Még ha szükség is van valamilyen külső fegyelmezésre, belül maradj vad. Ha valaki képes legbelül vad maradni, miközben elvégzi azokat a dolgokat, amiket a társadalom megkíván tőle, akkor hamarosan elérkezik arra a pontra, ahol átlép a túloldalra.

Elmesélek egy történetet, azután sorra vesszük a szútrákat.

Ez egy szufi történet: egy öregember, egy fiú és a szamaruk együtt vándorolt. Már egészen közel értek egy városhoz, ahogy mindketten ott mendegéltek a szamaruk mellett.

Arra ment néhány iskolás gyerek, és kuncogni, vihogni kezdtek:

– Nézzétek ezeket a bolondokat! Ott van velük egy egészséges szamár, ők mégis gyalogolnak. Legalább az öregember ráülhetne a szamárra.

Az öregember és a fiú meghallották ezt:

– Most mi legyen? Az emberek nevetnek rajtunk, és nemsokára beérünk a városba, úgyhogy jobb ha úgy teszünk, ahogy ők mondják.

Így hát az öregember ráült a szamárra, a fiú pedig követte őket.

Megint csak közel értek néhány emberhez, akik ahogy megpillantották őket, így szóltak:

– Nézzétek! Az öregember ott ül a szamáron, az a szegény gyerek meg gyalogol. Ez képtelenség! Az öregnek kellene gyalogolnia, a gyereknek meg a szamáron kellene ülnie.

Helyet cseréltek hát: most az öreg kezdett gyalogolni, és a fiú ült a szamáron.

Megint jöttek néhányan, majd így szóltak:

– Nézzétek ezeket a bolondokat! És milyen szemtelen ez a fiú, hogy ő ül a szamáron. Az öreg talán az apja, vagy a tanítója, aki mellette gyalogol. Ez ellenkezik az előírásokkal!

Mit kellene tenni hát? Mindketten úgy gondolták, csakis egy megoldás van: mindkettőjüknek rá kell ülni a szamárra, hát így is tettek. De megint csak jött egy-két ember, akik így szóltak:

– Nézzétek milyen kegyetlenek ezek az emberek! Az a szegény szamár majd kileheli a lelkét: két ember egy szamáron. Inkább nekik kellene cipelniük azt a szegény szamarat a vállukon.

Már majdnem elérték a városhatárt, amikor elértek egy folyóhoz és a rajta keresztülívelő hídhoz. Újra tanácskozni kezdtek:

– Jobb lesz, ha úgy viselkedünk, ahogy az itteniek jónak látják, különben őrülteknek fognak minket nézni.

Kerestek hát egy bambusznádat, azt rátették a vállukra, és úgy cipelték a lábánál fogva fellógatott szamarat. A szamár ellenkezni próbált, hisz a szamarakat semmire sem könnyű kényszeríteni. Megpróbált elszökni, mert ő nem akart a társadalomhoz alkalmazkodni, nem akarta azt csinálni, amit a többiek mondanak. De a két ember túlerőben volt vele szemben, a szamárnak tehát meg kellett adnia magát.

A híd közepére érve azután megint szembe találkoztak egy csapat emberrel, akik hamar körül is vették őket:

– Nézzétek ezeket az őrülteket! Soha nem láttunk még ilyen háborodottakat! A szamár arra való, hogy a hátára ülve közlekedjetek, nem pedig arra, hogy a vállatokon cipeljétek! Megőrültetek?

A szamár a nagy tömegtől egyre nyugtalanabbá vált, végül annyira izgatott lett, hogy leugrott, és a hídról a folyóba zuhant, majd odaveszett. Mindketten leballagtak a folyópartra, ám a szamár már halott volt. Leültek, majd az öreg így szólt:

– Figyelj most rám…

Ez egy nem mindennapos történet, hiszen az öreg egy szufi mester, egy megvilágosodott ember volt, a fiú pedig a tanítványa. Az öregember épp egy leckét próbált megtanítani a fiúnak, mert a szufi bölcsek mindig úgy tanítanak, hogy szituációkat teremtenek. Ők azt mondják, a szituáció átélése nélkül nem lehetséges mély megértés. Így hát ezt a szituációt is csak a fiú számára hívta elő. Az öregember tehát így szólt:

– Látod, épp úgy, ahogyan most a szamár, te is halott leszel, ha túl sokban követed mások véleményét. Ne törődj azzal, hogy mit mondanak mások, mert milliónyi ember él még rajtad kívül, akiknek mind-mind más véleménye lesz. Mindenkinek megvan a saját véleménye, és ha te ezekre hallgatsz, az a halálodat fogja jelenteni.

Ne hallgass senki másra. Maradj mindig önmagad. Egyszerűen csak menj el mellettük, és légy közömbös. Ha állandóan másokra figyelsz, akkor mindenki ide-oda fog rángatni. Soha nem leszel képes elérni a saját legbensőbb központodat.

Mára mindenki excentrikussá vált. Ez a gyönyörű szó azt jelenti, „a középponton kívül lévő”, és általában az elmebetegeket hívjuk így. De mindenki excentrikussá vált, mindenki kívül került a középpontján, és az egész világ ehhez segít hozzá, mert mindenki ide-oda lökdös téged. Az anyád észak felé, az apád dél felé, a nagybátyád, a bátyád, a feleséged mind-mind más irányba. Mindenki egy bizonyos irányba akar téged terelni. Egy idő után elérkezik a pillanat, amikor már sehol sem vagy. Ott vagy minden utak kereszteződésében; északról dél felé, délről kelet felé, keletről nyugat felé ráncigálnak, és te semerre sem haladsz. Idővel ez az állapot állandósul, és excentrikussá válsz. Ez a helyzet. És ha továbbra is mások véleményét hallgatod, ahelyett, hogy a saját központodra figyelnél, ez az állapot továbbra is fennmarad.

Minden meditáció ahhoz segít hozzá, hogy megtaláld a középpontodat, hogy ne azon kívül élj, segít, hogy eljuthass a saját középpontodba.

Hallgass a belső hangodra, érezd, és indulj el ezzel az érzéssel. Egy idő után majd nevetni fogsz mások véleményén, vagy egyszerűen csak közömbössé válsz irántuk. És amint megtalálod a középpontodat, rendkívül erőssé válsz. Akkor már senki sem tud ráncigálni, lökdösni téged semerre – senki nem meri. A középpontodban olyan hatalmas erővel rendelkezel, hogy aki csak közel jön hozzád, egyszerűen elfelejti a véleményét. Ha valaki azzal a szándékkal érkezik, hogy elráncigáljon valamerre, amint hozzád ér, elfelejti, hogy mit is akart. Sőt, amint a közeledbe ér, ő kerül a te hatásod alá.

Így történhet meg, hogy egyetlen ember olyan erős lesz, hogy egy egész társadalom, egy egész történelem nem képes egyetlen centire sem elrángatni. Így létezhetett Buddha, így létezhetett Jézus. Egy Jézust meg lehet ölni, de semmire sem lehet kényszeríteni. Elpusztíthatod a testét, de őt magát nem taszíthatod arrébb egy centit sem. Nem azért, mert annyira hajthatatlan vagy makacs lenne, hanem pusztán azért, mert ő már lénye középpontjában van, és tudja mi a jó neki, mi az, ami boldoggá teszi. És ez megtörtént: őt nem tudod új célok felé csalogatni, nincs az a vonzerő, ami képes lenne őt bármi más cél felé elcsábítani. Ő már megtalálta az otthonát. Türelmesen végighallgat téged, te azonban nem tudod őt elmozdítani. Ő már ott van a középpontban.

A középpont megtalálása az első lépés ahhoz, hogy az ember ellazult és természetes lehessen. Egyébként ha természetes és ellazult vagy, bárki bárhova elvihet téged. Ezért nem engedik, hogy a gyerekek természetesek és ellazultak legyenek: még nem elég érettek hozzá. Ha természetesek és ellazultak maradnának, folyton csak össze-vissza rohangálnának, és elvesztegetnék az egész életüket. Ez az, amiért én azt mondom, hogy a társadalom szükséges munkát végez. Védetté tesz, felépít egy sejtszerű személyiséget, ami azután az ember citadellájává válik. Erre szükség van: a gyerekek nagyon sérülékenyek, bárki tönkre tehetné őket. Ott a tömeg, és ők nem találják az utat – szükségük van hát egy személyiség-páncélra.

De ha ez a személyiség-páncél válik az egész életeddé, akkor elvesztél. Nem szabad a citadelláddá válnod, maradj te a várúr, és legyél képes ki is sétálni onnan, különben nem védelmet fog nyújtani, hanem csak a börtönöddé lesz. Képesnek kell lenned arra, hogy kilépj a személyiségedből. Képessé kell válnod arra, hogy félretedd a vezérelveidet. Képesnek kell lenned arra, hogy teljesen új módon adj választ az életnek, ha a helyzet azt kívánja meg. Ha ez a képesség elvész, akkor megmerevedsz, és nem tudsz majd ellazulni. Ha ez a képesség elvész, akkor természetellenessé és rugalmatlanná válsz.

A rugalmasság fiatalságot, a merevség öregséget jelent. Minél rugalmasabb vagy hát, annál fiatalabb is, és minél merevebb, annál öregebb. A halál az abszolút merevség, az élet pedig a tökéletes ellazultság és rugalmasság.

Erre mindig emlékezned kell, ha meg akarod érteni Tilopát. A befejező szavai így hangoznak:

A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is.

A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.

A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.

Ezek rendkívül fontos szavak.

A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is…

A tudás mindig „ebből” vagy „abból” származik. A megértés azonban egyikből sem. A tudás mindig kettősséget hordoz magában: az egyik ember jó, és tudja is, hogy mi a jó, a másik pedig rossz, és ő is tudja mi a rossz, de mindketten csak az egész töredékeit képviselik. A jó nem teljes ember, mert nem tudja, mi az a rossz, így a „jósága” szegényes, hiszen hiányzik belőle az az ismeret, amit a „rossz” nyújthat… De a rossz ember sem teljes: neki a „rosszasága” szegényes, ő azt nem tudja, hogy mi az a jó. Az életet pedig ez a kettő együtt jelenti.

Az értő ember se nem jó, se nem rossz – ő megérti mindkét oldalt. És ebben a megértésben túl is lép mindkettőn. Egy bölcs se nem jó, se nem rossz ember. Nem gyömöszölheted be őt egyetlen kategóriába sem. Számára nem létezik skatulya, nem tudod sehová sem besorolni. Megragadhatatlan, kicsúszik a kezeid közül. Akármit is állíts róla, az mindig csak részigazság lesz, soha nem lehet teljes. Egy bölcsnek lehetnek barátai, követői, akik azt hiszik, ő Isten, mert kizárólag a jót látják meg benne. És ugyanennek a bölcsnek lehetnek ellenségei, rosszakarói is, akik azt gondolják róla, hogy ő maga a Sátán megtestesülése, mert ők csak a rossz oldalát látják. De rájössz majd, hogy egy bölcs sem ez, sem az – vagy épp mindkettő egyszerre. És ez ugyanazt jelenti.

Ha mindkettő vagy egyszerre: jó és rossz is, akkor egyik sem vagy, mert ezek a jelzők semlegesítik, sőt megsemmisítik egymást, és csak űr marad utánuk.

Ezt nagyon nehéz megértenie a nyugati elmének, mert a nyugati kultúra tökéletesen kettéválasztotta az Istent és az ördögöt. Minden ami rossz, az az ördöghöz tartozik, és minden ami jó, az Istenhez. A menny és pokol különálló, körülhatárolt birodalmak, és nagy távolság van köztük.

Ezért tűnnek a keresztény szentek olyan fakónak a tantra bölcsei mellett – nagyon fakónak. Ők nem ismerik az élet másik oldalát, és ez az, amiért annyira félnek tőle, folyton reszketnek a félelemtől. Egy keresztény szent állandóan Istenhez könyörög, hogy az védje meg őt a Gonosztól. A Gonosz pedig mindig ott bujkál a sarokban – ő megpróbál kitérni a Gonosz elől, de ha valami elől ki akarsz térni, akkor az mindig ott bujkál majd az elmédben. Ezért fél és reszket.

Egy Tilopa nem ismer félelmet, rettegést, és soha nem megy Istenhez könyörögni, hogy az védje meg. Ő védve van. Mi az ő védelme? A megértés. Ő mindent megélt már, eljutott a Gonosz birodalmának legtávolabbi sarkáig, és megélte a mennyeket is. Most már tudja, hogy mindkettő ugyanannak két különböző aspektusa csupán. Már nem aggódik sem a jó, sem a rossz miatt. Most egy ellazult és természetes, egyszerű életet él. Számára nem léteznek előre meghatározott fogalmak. Kiszámíthatatlan marad.

Egy Tilopának a viselkedését nem tudod előre megjósolni. Szent Ágostonét, és más szentekét igen, de a tantra bölcseit nem számíthatod ki. Képtelen vagy rá, mert ők egyszerűen kiszámíthatatlanok. Minden egyes pillanatra más választ adnak, és senki nem tudja, senki, még ők maguk sem tudják, hogy mit. Ez benne a szépség. Hiszen ha tudod a jövőt, akkor nem vagy szabad lény, akkor bizonyos szabályok szerint mozogsz. Előre kialakított személyiséged van, és ez alapján kell valahogyan reagálnod. Így nem az életnek válaszolsz.

Senki nem mondhatja meg előre, hogyan fog egy Tilopa viselkedni egy adott helyzetben. Nem tőle függ: maga a szituáció hozza meg a választ. Ő pedig se rokonszenvet, se ellenszenvet nem érez semmivel kapcsolatban sem. Spontán fog cselekedni, nem pedig a múltja, a jövőképe, vagy a pillanatnyi eszméi alapján reagálni. Nem, ő nem reagálni fog, hanem cselekedni itt és most, az ő válasza teljes lesz, és senki nem mondhatja meg előre, hogy mi fog történni.

A megértés meghaladja a kettősség határait.

Azt mondják, Tilopa egyszer egy barlangban időzött, amikor egy vándor, egy kereső jött el hozzá látogatóba. Tilopa épp evett, és edénynek egy emberi koponyát használt. A vándor megijedt. Hátborzongató volt! Ő azért jött, hogy megismerjen egy bölcset, ez az ember meg itt úgy néz ki, mint egy fekete-mágus. „Egy emberi koponya… és ez az ember láthatóan élvezi.” Ráadásul egy kutya is ott ült Tilopa mellett, és a kutya is ugyanabból a koponyából falatozott. Amikor a vándor odaért hozzájuk, Tilopa odahívta magához:

– Gyere ide – mondta. – Nagyszerű, hogy időben érkeztél, mert ez mindenem. Ha ez elfogy, akkor huszonnégy óráig nem lesz semmi más. Talán holnap valaki hoz majd valamit. Gyere hát, és csatlakozz hozzánk!

A vándor mély undort érzett magában – egy emberi koponya, mint edény… ráadásul egy kutyával együtt! Így szólt:

– Én ettől undorodom.

Tilopa pedig így válaszolt:

– Akkor menekülj innen amilyen gyorsan csak tudsz, fuss, és vissza se nézz, mert akkor Tilopa nem neked való. Miért undorodsz ettől az emberi koponyától? Te oly régóta cipeled a sajátodat, mi rossz van abban, ha én ételt rakok bele? Az étel a legtisztább dolgok egyike. Attól nem undorodsz, ami saját koponyádban van? Az agyadtól, a gyönyörű gondolataidtól, az erkölcsösségedtől, a jóságodtól és jámborságodtól? Ezek mind a koponyádban vannak. Én csak az ebédemet rakom bele. Neked viszont az összes mennyországod, poklod, Isteneid, Brahmáid mind-mind a koponyádban vannak. Mostanra bizonyára teljesen összemocskolódtak – inkább attól kellene undorodnod. Sőt, te magad is ott vagy a koponyádban. Miért undorodsz?

A vándor megpróbált kitérni, és racionalizálni az érzését:

– Nem a koponya, hanem emiatt a kutya miatt.

Tilopa elnevette magát:

– Te is voltál kutya elmúlt életeidben, hiszen mindenkinek végig kell mennie az összes lépcsőfokon. Mi bajod a kutyákkal? És mi a különbség közötted és egy kutya között? Ugyanaz a mohóság, ugyanaz a nemiség, ugyanaz a harag, ugyanaz az erőszak, agresszivitás, ugyanaz a félelem. Miért teszel úgy, mintha felsőbbrendű lennél?

Tilopát nehéz megérteni, mert számára a ronda és a gyönyörű nem jelentenek semmit; a tisztának és a tisztátalannak, a jónak és a rossznak nincs értelme. Az ő megértése a teljességből ered. A tudás részleges, a megértés teljes. És amikor a mindenségre tekintesz, minden különbözőség eltűnik. Mi a ronda, és mi a gyönyörű? Mi a jó, és mi a rossz?

Ha képes vagy a mindenségre madártávlatból tekinteni, akkor az összes különbség, az összes határvonal egyszerre eltűnik. Olyan ez, mint amikor egy repülőről néz le az ember. Hol van akkor Pakisztán, és hol India? Hol van Anglia és hol Németország? Az összes határ eltűnik, és az egész Föld eggyé olvad össze.

Ha pedig még magasabbra emelkedsz egy űrhajóval, és a Holdról nézed, meglátod, a Föld mennyire kicsi lett egyszerre – hol van akkor Oroszország, és hol van Amerika? Ki kommunista, és ki kapitalista? Ki hindu, és ki mohamedán? Minél magasabbra emelkedsz, annál kevesebb különbséget látsz – a megértés a legmagasabb, azon túl nincs semmi. A legmagasabb csúcsról nézve minden eggyéválik mindennel. A dolgok összeérnek, összemosódnak, és eggyéolvadnak. A határvonalak eltűnnek… egy forrás nélküli mérhetetlen óceán… a végtelenség.

A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is.

A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.

Tilopa azt mondja, légy ellazult és természetes – nem azt, hogy légy lusta, és menj aludni. Ellenkezőleg, amikor ellazult és természetes vagy, hihetetlenül találékonnyá válsz. Rendkívül kreatív leszel. A tevékenység helyett a cselekvés van jelen. Az elfoglaltság megszállottsága eltűnik, elpárolog, ellenben fantasztikus leleményesség és kreativitás veszi át a helyét. Milliónyi dolgot csinálsz majd, de nem megszállottságból, hanem mert annyira sok energia tölt ki, hogy muszáj alkotnod.

Az ellazult és természetes ember könnyen felfedezi magában a kreativitást. Bármit csinál, az egy kreatív jelenség. Amihez csak hozzáér, műalkotássá lesz. Bármit is mond, az költészet. Már a járása is művészi. Ha megpillantasz egy buddhát sétálni, megérted, hogy már a mozgása is egy műalkotás. Már a járásával is megteremt egyfajta ritmust, egyfajta miliőt, egyfajta hangulatot maga körül. Ha egy buddha felemeli a kezét, azonnal megváltoztatja ezzel a klímát. Nem ő csinálja ezeket a dolgokat, azok pusztán megtörténnek. Nem ő a cselekvő. Tökéletes nyugalomban, legbelül harmóniában és egységben, csöndességben, végtelen energiától túlcsordulva, szétáradón, minden pillanatban a kreativitás, a kozmikus kreativitás nyilvánul meg rajta keresztül.

Emlékezz erre. Ezt nem szabad elfelejteni, mert sokan félreértik és azt gondolják: „ha tevékenységre nincs szükség, akkor biztosan cselekvésre sincs szükség”. A cselekvésnek azonban alapvetően más minősége van. A tevékenység mindig beteges.

Ha elmész egy elmegyógyintézetbe, láthatod, hogy ott minden beteg el kell hogy foglalja magát valamilyen tevékenységgel, mert ez az egyetlen módja, hogy elfeledkezzenek önmagukról. Találkozhatsz olyannal, aki egy nap háromezerszer megmossa a kezeit, mert tisztaságmániás. Ha megakadályoznád őt ebben, akkor gyakorlatilag nem lenne képes elviselni önmagát, kibírhatatlanná válna a helyzete. Ez egyfajta menekülés.

A politikusok, azok, akik vagyon és hatalom után sóvárognak, mind elmebetegek. Nem tudod leállítani őket, mert fogalmuk sincs, hogy akkor mit csináljanak. Magukba zuhannának, és ez több, mint amit el tudnának viselni.

Azok az emberek, akik túlságosan el vannak foglalva mindenfélével, valójában önmaguktól félnek. A tevékenység egyfajta menekülés: belemerülve elfeledkezhetsz önmagadról. Olyan ez, mint az alkohol, vagy mint egy kábító méreg. Fel kell hagyni a tevékenységgel, mert az beteges. Beteggé tesz. A cselekvést azonban nem szabad eldobni – az csodálatos.

Mi a cselekvés? A cselekvés válasz: amikor szükség van rá, cselekszel; amikor nincs rá szükség, pihensz. Jelenleg olyan dolgokat művelsz, amikre nincs is szükség, és ha most el szeretnél nyugodni, nem lennél rá képes. A cselekvés embere, az abszolút cselekvés embere cselekszik – amikor pedig a helyzet úgy hozza, elpihen.

Én most hozzád beszélek… A beszéd lehet tevékenység és cselekvés is. Vannak emberek, akik képtelenek abbahagyni; csak beszélnek, csak beszélnek… Még ha le is lakatolnád a szájukat, belül minden ugyanúgy folyna tovább, tovább locsognának, ők nem képesek leállni. Ez tevékenység egy lázas megszállottság.

Te itt vagy, és én hozzád beszélek: még én sem tudom, hogy mit fogok mondani, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem ejtem a mondat utolsó szavait. Addig én sem vagyok tudatában, hogy mi is lesz a mondat. Nem csak te, de én is a hallgatósághoz tartozom. Csak amikor kimondtam valamit, akkor tudom, hogy azt mondtam. Sem te, sem én nem tudjuk megjósolni, hogy mit fogok mondani. Még a következő mondat sincs meg – hisz azt a te állapotod hozza majd el.

Tehát bármit is mondok, azért nem egyedül én vagyok a felelős. Ne feledd: felerészben te vagy a felelős. Fele-fele: te teremted meg a helyzetet, én cselekszem. Ezért ha a hallgatóságom megváltozik, a beszédem is megváltozik. Minden a helyzettől függ, én semmit nem alkotok meg előre. Nem tudom mi fog történni, és ezért gyönyörű ez a számomra is. Mert ez egy válasz, egy cselekvés. Amikor ti nem vagytok itt körülöttem, akkor egyetlen szó sem úszik át a belső égen. Hiszen az csak te lehetnél.

Ezért van az, hogy az emberek gyakran ezzel jönnek hozzám: „Épp meg akartunk kérdezni tőled valamit, amikor te már válaszoltál is rá.” Ez szinte mindennap megtörténik. Amikor megfogalmazódik benned egy kérdés, annak a kérdésnek te megteremted magad körül egyfajta légkörét; úgy jössz ide, hogy az a kérdés teljesen betölt téged. Mit tehetnék ilyenkor? Válaszolnom kell. A kérdésed egyszerűen teremt egy helyzetet, amire nekem válaszolnom kell. Ezért van az, hogy még mielőtt feltennéd a kérdést, megapod a választ. Ha valaki nem kap választ a kérdésére, akkor ennek oka őbenne van; talán elfelejtette a kérdését, mire ideért. Reggel még a fejében volt, de mire ideértél, elfelejtetted. Vagy épp túl sok kérdésed volt, és nem tudtad biztosan, melyiket is akarod feltenni; összezavarodtál, bizonytalan, határozatlan lettél. Ha te bizonyos vagy a kérdésedben, akkor a válasz is megérkezik.

Ezt nem én csinálom, ez egyszerűen csak megtörténik. Te megalkotod a kérdést, én pedig belesodródom. Muszáj, mert egyébként nincs is mit mondanom. Ha nekem már eleve lenne valami mondandóm, akkor te lényegtelenné válnál. Akkor teljesen mindegy, hogy mi lenne a kérdésed, mert így bennem már előre meglenne, hogy mit fogok mondani. Akkor teljesen mindegy lenne, hogy itt vagy-e velem, vagy sem.

Az Össz-India Rádió meghívott, hogy beszéljek az egyik adásban, de ezt rendkívül nehéznek találtam, mert úgy éreztem, gyakorlatilag senkihez nem beszélek, olyan személytelen! Egyszerűen azt válaszoltam:

– Ez nem nekem való. Nekem ez túl nagy megerőltetés. Nincs ott senki, és nem tudom, mit is mondjak.

Akkor szervezkedtek kicsit, majd azt mondták:

– Megoldhatjuk: az alkalmazottak közül néhányan ideülhetnek eléd.

– De akkor nem ti fogjátok megadni a témát, hanem azok az emberek, akik ideültek elém. Teljesen fölösleges lenne. Megadtok nekem egy témát, néhányan odaülnek, akik viszont egyáltalán nem részesei a megadott témának. Olyan ez, mintha egy halottakból álló hallgatóságnak beszélnék – válaszoltam nekik.

Amikor jelen vagy, te teremted meg a kérdést, te teremted meg a helyzetet, és a válasz már árad is feléd. Ez egy személyes jelenség. Ezért nem mentem többé a rádióba. Azt mondtam nekik:

– Ez nem nekem való. Ez így lehetetlen. Nem tudok gépekhez beszélni, mert azok nem teremtik meg számomra azt az atmoszférát, amiben sodródni tudok. Én csak emberekhez tudok beszélni.

Ezért nem írtam soha egyetlen könyvet sem. Nem tudok! Kinek tenném? Ki fogja elolvasni? Anélkül, hogy ismerném azt, aki elolvassa, és anélkül, hogy ő megteremtené a légkört, nem tudok írni. Kinek írnék? Én kizárólag leveleket írok, mert akkor tudom, hogy valakinek írok. Lehet, hogy valahol az Egyesült Államokban van éppen, de az nem számít. Az a pillanat, amikor neki írom a levelet, egy személyes jelenséggé változik: akkor ott van ő is. Mialatt írok, ő segít nekem. Nélküle nem is lehetséges, hiszen ez egy párbeszéd.

Ez cselekvés. Abban a pillanatban, ahogy elmész, minden mondat eltűnik belőlem: nem lebegnek többé itt a szavak, nincs rájuk szükség. És ennek így kell lennie! Amikor sétálsz, a lábaidat használod, de amikor leülsz egy székre, mi értelme van tovább mozgatni a lábadat? Az őrültség. Amikor egy párbeszéd létrejön, szükség van a szavakra, amikor kialakul egy helyzet, szükség van a cselekvésre. De hagyd, hogy a mindenség döntse el. Ne te légy a helyzetet eldöntő tényező, ne dönts. Akkor nincs többé karma, csak haladsz előre, pillanatról-pillanatra, mindig üdén. A múlt minden pillanatban magától elenyészik, és megszületik a jövő, te pedig olyan ártatlanul úszol át belé, mint egy gyermek.

A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.

A cselekvés megtörténik, de ragaszkodás nélkül. Nem érzed úgy: „ezt én tettem meg”. Én sem érzem úgy, hogy ezt én mondtam az imént. Pusztán azt, hogy ez jött ki belőlem, most ez történt meg. A mindenség tette, a világmindenség pedig se te, se én nem vagyok: a mindenség mindenki és senki egyszerre. A mindenség lebegve kering, mindent átjár, és dönt: nem te vagy a cselekvő. Sok minden teremtődik meg rajtad keresztül, de nem te vagy a teremtő. A teremtő mindig a világmindenség marad – te egyszerűen csak eszköz, közvetítőeszköz vagy a számára. Egy üres bambusznád leszel… a mindenség ráhelyezi ujjait a bambusznádra, azután az ajkait, fuvolává alakul, és megszületik a dallam.

Honnan jön ez a dallam? Abból az üres bambusznádból, amit „fuvolának” hívsz? Nem. A világmindenség ajkairól? Nem. Honnan jön? Mindent magában foglal: az üres bambusznádat, a mindenség ajkait, a fuvolást és a hallgatóját is – mindent magában foglal. Elég egy kis változtatás, és már nem ugyanaz.

Elég csak egy rózsa a szoba sarkában, és ez a szoba többé már nem ugyanaz. Hiszen a rózsának is megvan a saját aurája, a saját lénye. Így hát befolyással is lesz a környezetére: befolyásolni fogja a megértésedet, befolyásolni fog mindent, amit mondok – mert a mindenség együtt, nem pedig különálló részekként mozog. Rengeteg minden történik, de senki sem cselekvő.

…ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.

Amikor pedig nem te vagy a cselekvő, hogyan is jelenhetne meg a ragaszkodás? Csinálsz valami kis apróságot, és máris hozzákötöd önmagad. Azt mondod: „Ezt én tettem.” Szeretnéd, ha mindenki tudná, hogy ezt meg azt te tetted. Ez az ego a gátja a végső megértésnek. Felejtsd el a cselekvőt, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek meg. Ezt érti Tilopa az ellazultság és természetesség alatt.

A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.

Ez egy rendkívül mély mondat, nagyon kifinomult és érzékletes. Tilopa így szól: „Mit jelent a végső beteljesülés? A magadban hordozottat remény nélkül megvalósítani.” Azt, hogy a benső tér tökéletes és teljes – remény nélkül. Miért hozza fel a „remény” szót? Mert a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció.

Nem azt mondja, hogy légy reménytelen, hiszen a reménytelenség is a reménnyel jár együtt. Csupán annyit mond: „remény nélkül” – nem reménnyel telve, és nem is reménytelenül, mert ez mindkettő a reményhez kapcsolódik. Ez óriási problémává vált a Nyugat számára, hiszen Buddha is ezt mondta, de a nyugati gondolkodók ebből azt szűrték le, hogy ezek az emberek mind pesszimisták. Ez nem így van. Nem pesszimisták, és nem is optimisták – ez a jelentése annak, hogy „remény nélkül”.

Ha valaki reménykedik, azt optimistának hívják. Azt mondjuk róla, hogy „még a legsötétebb felhőben is meglátja az áttörő napsugarakat”, hogy „még a legsötétebb éjszakában is meglátja a hajnal fényét”. Ő optimista. És ott a pesszimista, aki épp az előző ellentéte. Ő még a legnagyobb napsütésben is sötét fellegeket lát az égen. Ha a reggelről beszélsz neki, azt mondja: „Minden napfelkelte vége az, hogy beesteledik.” De ne feledd: annak ellenére, hogy egymás ellentétei, mégsem különböznek. A nézőpontjuk ellenkező, de az elméjük egy és ugyanaz. Mindegy, hogy a ragyogó napot látod meg a sötét felhőben, vagy épp a sötét felhőt a ragyogó napsütésben, mindig csak egy részt látsz. Ott a megkülönböztetésed: választasz, és így soha nem láthatod meg a teljességet.

Buddha, Tilopa és én se optimisták, se pesszimisták nem vagyunk – egyszerűen csak eldobtuk a reményt. A reménnyel megjelenik az optimizmus és a pesszimizmus. Mi egyszerűen eldobjuk magát a remény érméjét, és ezzel egyszerre eltűnik annak mindkét oldala is. Ez egy teljesen új dimenzió, nehéz megérteni.

Tilopa úgy látja a dolgokat, ahogy vannak – ő nem választ. Együtt látja a reggelt és az estét, együtt látja a tövist és a rózsát, együtt látja a fájdalmat és a gyönyört, együtt látja a születést és a halált. Nincs saját döntése. Se nem pesszimista, se nem optimista – remény nélkül él. Remény nélkül létezni pedig egy határtalanul csodálatos létállapot. Már maguk a szavak: „remény nélkül” legbelül pesszimista hangulatot keltenek, de ennek csak a nyelv az oka, hisz az, amiről Tilopa beszél, a nyelv felett áll. Azt mondja: A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül. Pusztán felfedezed önmagad teljességének minőségét, és egyszerűen csak az vagy, ami. Nincs szükség semmiféle fejlődésre, változásra, haladásra, növekedésre – semmi szükség nincs ezekre. Nem kell semmit sem csinálnod magaddal. Egyszerűen ez a helyzet.

Amint mélyen belemerülsz abba, hogy ez a helyzet, hirtelen minden virág és tövis eltűnik, az összes éj és nappal elenyészik; eltűnik élet és halál, nyár és tél. Semmi sem marad – mert eltűnt a ragaszkodás. És amint elfogadod önmagad olyannak, amilyen vagy, amint elfogadod a téged épp körülölelő helyzetet olyannak, amilyen – megszűnik minden probléma, minden kérdés. Nincs többé mit megválaszolni – csak te maradsz. Megjelenik egyfajta ünneplés, ami nem a remény ünnepe – pusztán azért születik meg, mert az energia mindent eláraszt. Virágba borulsz, de nem valami jövőbeni cél érdekében. Egyszerűen csak nem tudsz mást tenni.

Amikor valaki ráeszmél lényének milyenségére, elkezdődik a virágzás és ünneplés minden látható ok nélkül. Miért vagyok boldog? Mi az, ami nekem megvan, neked pedig nincs? Miért vagyok én derűs és nyugodt? Megvalósítottam valamit, amit neked még meg kellene valósítanod? Elérkeztem valahová, ahová te még nem érkeztél el? Nem. Egyszerűen csak megpihentem saját lényem milyenségében. Bármilyen is vagyok – jó, rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen – akárki is legyek, belenyugodtam lényem milyenségébe. Elhagytam minden fejlődésre irányuló erőlködést, és eldobtam a jövőt. Lemondtam a reményről, és a reményről való lemondással eltűnt minden. Egyedül vagyok, és egyszerűen boldog vagyok, minden ok nélkül. Csöndes, mert most – remények nélkül – már nem is tudom, hogy hogyan kell nyugtalanságot teremteni. Remények nélkül hogyan is tudnál zűrzavart gerjeszteni önnön lényedben?

Ne feledd ezt el: minden erőfeszítés egy olyan ponthoz vezet végül, ahol minden erőfeszítést elhagysz, és könnyeddé válsz. És az egész kutatásod egy olyan ponthoz fog elérkezni, ahol egyszerűen csak megvonod a vállad, és leülsz egy fa alá megpihenni.

Minden út lényed legbelső minősége felé vezet – és ez minden pillanatban veled van, most is. Tehát az egész pusztán csak egy kicsivel több tudatosság kérdése. Mi a baj veled? Milliónyi emberrel találkoztam már, de még egyetlenegyet sem láttam, akivel tényleg lett volna valami komoly baj, de az emberek mégis megteremtik ezeket. Teremtők vagytok, hatalmas megteremtői betegségeknek, bajoknak, problémáknak, amiket azután üldözni kezdtek, hogy vajon milyen módon lehetne megoldani őket? Először megteremted, azután üldözőbe veszed őket. De először is minek teremted meg őket?

Csak dobd el a reményt, a vágyakozást, és tekints egyszerűen arra, amilyen már most is vagy. Csukd be a szemed, lásd meg, ki vagy valójában, és kész! Ez még egy szempillantás alatt is lehetséges, nincs szükség időre ehhez. Ha gondolkodsz rajta, akkor szükséged van az időre, az a fokozatos fejlődés. Pusztán az elmédnek van szüksége időre, egyébként semmi szükség az időre.

A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.

…minden, ami megvalósítható, itt van belül. Ez a jelentése annak, hogy „a magadban hordozott”. Minden, amit megvalósíthatsz, már most is ott van lényed legmélyén. Az ember tökéletesnek születik, másképp nem is lehet, hiszen a tökéletességből születik meg. Ezt jelenti Jézus mondata: „Én és az Atyám egyek vagyunk.” Mit mond ezzel? Azt, hogy nem lehetsz más, mint a világmindenség, hiszen a világmindenségből bukkansz fel te is.

Belemártod a kezed az óceánba, kiemelsz egy kis tengervizet, megízleled: ugyanaz az íz mindenütt. A tengervíz egyetlen cseppjében rálelhetsz a tenger teljes vegytanára. Ha képes vagy megérteni egyetlen csepp tengervizet, megértetted az összes tengereket, múltat, jövőt, jelent – hisz egy kis csepp egy miniatűr óceán. Te pedig a világmindenség vagy, csak miniatűr formában.

Amikor egyre mélyebbre merülsz el önmagadban, és felismered ezt, hirtelen nevetés tör elő belőled; elneveted magad. Mert mit kutatsz? Maga a kereső volt saját kutatásának tárgya – az utazó végcélja önmaga volt. Ez a végső beteljesülés: önmagadat megvalósítani, az abszolút tökéletességedet remény nélkül megvalósítani. Különben, ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”

Vannak, akik ezzel jönnek hozzám: „Nagyon jól megy a meditáció. Ez a technika nagyon jó, de inkább adj nekünk egy másikat, hogy tovább fejlődhessünk.”

Néha még az is megtörténik, hogy ezt hallom: „Minden csodálatos…!” Aztán kisvártatva ugyanez a hang így szól: „És most?”

Ekkor kavarog fel benned a remény. Ha minden csodálatos, akkor miért kérdezed azt, hogy „És most?” Akkor, amikor minden rossz volt körülötted, mindig azt kérdezted: „És most?” Most pedig, hogy minden csodálatos lett, újra azt kérdezed: „És most?” Hagyd már abba… ezt a reménykedést.

Épp a minap jött oda hozzám valaki ezzel: „Most minden csodálatos, de ki tudja, mit hoz a holnap?” Minek hozod szóba a holnapot, amikor most minden teljesen jól van úgy, ahogy van? Nem vagy képes problémák nélkül létezni? Most minden jó, kivéve azt az aggodalmadat, hogy vajon a holnap jó lesz-e vagy rossz. A ma tökéletes. És mit gondolsz miből fog a holnap megszületni? A mából. Miért kellene hát aggódni? Ha a ma csöndes volt, akkor a holnap még csöndesebb lesz, hisz a mából fog előtűnni. De te ezzel az aggodalmaddal még a mát is lerombolod, és ahogy elérkezik a holnap, már tele is leszel frusztrációval és azt mondod: „Na tessék, erről beszéltem, ezért aggódtam – és most megtörtént!” Megtörtént, de miattad történt. Egyébként nem történt volna meg! Ha békén hagytad volna a jövőt, soha nem történt volna meg!

Ez az elme önpusztító, öngyilkos és egy bizonyos szempontból nagyon is önbeteljesítő hajlama, így mindig mondhatja ezt: „Én figyelmeztettelek. Figyelmeztettelek, mielőtt megtörtént volna, de te nem hallgattál rám.” Most majd úgy gondolod: „Igen, ez így van, az elmém figyelmeztetett, és én nem hallgattam rá.” De az egész pusztán azért történt meg, mert az elméd figyelmeztetni kezdett.

Sok minden történik így… Ha elmész egy asztrológushoz, egy jyotishihez, vagy egy tenyérjóshoz, hallasz tőlük valamit a jövődről, és amikor azok a dolgok megtörténnek, azt hiszed, hogy tényleg megjósolták a jövődet. Pedig épp az ellenkezője történik: mivel megjósolták, az elméd megteremtette, és így végül meg is történt. Ha valaki azt mondja neked, hogy a jövő hónapban, március 13-án meg fogsz halni, akkor a lehetőség megjelenik; nem azért, mert az illető tudja a jövődet, hanem azért, mert megjósolja a jövődet. Ezután majd állandóan március 13-a jut az eszedbe, még aludni sem fogsz tudni e nélkül a gondolat nélkül; még álmodni sem, még szeretni sem fogsz tudni enélkül. Huszonnégy órán keresztül ez fog menni benned: „Március 13-án meg fogok halni…” Ez azután egyfajta recitálássá, önhipnózissá változik át benned. Körbe-körbe fog keringeni benned, és minél közelebb lesz március 13-a, annál gyorsabban fog pörögni. Az önmegvalósítás pedig: március 13-án…

Megtörtént egyszer, hogy egy német tenyérjós megjósolta saját halálát. Előtte már nagyon sok mindenkinek megjósolta a halálát, és az úgy is lett, ezért hát teljesen meg volt győződve arról, hogy a jóslatai helyesek voltak, különben miért teljesültek volna? Mivel elég öreg volt már, néhány barátja azt javasolta neki, hogy jósolja meg a sajátját is. Elkezdte tanulmányozni a tenyerét, a horoszkópját és a többi ostobaságot, és végül döntött saját haláláról: arról, hogy ezen és ezen a napon fog megtörténni, kora reggel, hat órakor. Azután elkezdte várni a napot. Amikor elérkezett, és közeledett a hat óra… ő már öt órától készen állt, és az óráját figyelte. A halál minden pillanattal közelebb és közelebb ért, végül elérkeztek a legutolsó pillanatok – azután jött még egy pillanat, az óra mutatója már egészen közel volt a hatoshoz, és ő még mindig életben volt. Hogyan lehetséges ez? Másodpercek teltek el, és amikor az óra épp hatot ütött, ő fogta magát, és izgalmában kiugrott az ablakon… mert az nem lehet, hogy semmi ne történjen… Persze meghalt – pont ahogy megjósolta.

Az elmének van egy önbeteljesítő mechanizmusa. Légy ennek tudatában! Ha boldog vagy, az elme azt mondja: „Persze, hogy boldog vagy, nagyon helyes – de mi lesz holnap?” Az elméd máris eltorzította, tönkretette ezt a pillanatot: behozta a holnap gondolatát. Most már a holnap ebből az elméből fog megszületni, nem pedig abból az áldott pillanatból, ami előtte ott volt.

Ne reménykedj se így, se úgy, se valamiért, se valami ellen; hagyd el a reményt. Maradj a pillanattal, a pillanatban, a pillanatért. Nincs másik pillanat, csak ez. És bármi is történjen, az ebből a pillanatból fog előjönni, miért kellene hát aggódni? Ha ez a pillanat gyönyörű, akkor hogyan lehetne szörnyű a következő? Honnan születik? A pillanat növekszik, és egyre csodálatosabb lesz – így kell lennie. Nincs szükség arra, hogy gondolkodj rajta.

Amint megvalósítod azt, hogy saját benső tökéletességeddel maradj… Ne feledd, nekem szavakat kell használnom, és ez megteremti annak a veszélyét, hogy félreérted, amit mondok. Amikor azt mondom, maradj a benső tökéletességeddel, lehet, hogy elkezdesz aggódni, mert néha talán úgy érzed, nem vagy tökéletes – de akkor maradj a tökéletlenségeddel! A tökéletlenség is tökéletes! Nincs vele semmi baj, maradj vele. Ne mozdulj el ebből a pillanatból: az „itt-és-most” az egész lét. Minden, amit megvalósíthatsz, itt van és most van, még akkor is, ha tökéletlennek érzed magadat – csodálatos, légy tökéletlen! Ilyen vagy, ez vagy te. Ha feltámad benned a nemi vágy – tökéletes! Engedj neki utat magadban. Ilyen vagy, ilyennek akart Isten is. Szomorú vagy – csodálatos, légy szomorú! Csak ne mozdulj el a pillanatból. Maradj a pillanattal, és idővel érezni fogod, hogy a tökéletlenség beleolvad a tökéletességbe, a szexualitás felolvad a belső extázisban, és a harag szétolvad az együttérzésben.

Ebben a pillanatban, ha képes vagy önnön teljességedet megélni, akkor nincs semmi baj. Ez a végső beteljesülés. Ebben nincs remény, mert nincs rá szükség. Annyira tökéletes, hogy nincs szükség semmilyen reményre. A remény nem egy örvendetes állapot. Reménykedni mindig azt jelenti, hogy valami nincs rendben – ezért kezdesz valami ellen, vagy valamiért reménykedni. Szomorú vagy, ezért elkezdesz a jókedvben reménykedni. Már maga a reménykedésed azt mutatja, hogy szomorú vagy. Rondának érzed magad, erre elkezdesz egy gyönyörű külsőben reménykedni. A reménykedésed mutatja meg, hogy ronda vagy. Mondd el a reményeidet, és megmondom ki vagy – nagyon egyszerű: pont az ellenkezője. Hagyd el a reményt, és csak legyél. Amikor ezt először kipróbálod, ez fog történni:

A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés;

az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;

végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.

Ha itt és most jelen vagy, megtörténik az első szatori, a megvilágosodás első felvillanása. Belül pedig ezt fogod érezni: „A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés…”, mert olvadni kezd az elméd. Jelenleg olyan, mint egy megfagyott gleccser – de ha ellazult és természetes maradsz, ha hű vagy a pillanathoz, és hitelesen itt és most vagy jelen: az elme olvadni kezd. A Nap energiáit hoztad el neki. Az „itt-és-most”-ban létezés hihetetlen energiákat gyűjt magába. Se nem a jövőbe, se nem a múltba tartva, olyan fergeteges mennyiségű energia gyűlik össze benned, hogy ez az energia elkezdi felolvasztani gleccserszerű elmédet.

Az energia tűz, az energia a Napból ered. Amikor nem mozdulsz, tökéletes nyugalomban vagy, itt és most – nincs több jövés-menés, és lényed minden részecskéje a középpont felé néz – minden energiaszivárgás megszűnik, mert az energia csak a vágyakon és a reményeken keresztül tud elszivárogni. A „jövőd” üt rést rajtad. A motivációid gerjesztik a szivárgást: „Csinálj valamit! Légy valaki! Szerezd meg azt magadnak! Miért vesztegeted az időd azzal, hogy itt üldögélsz? Gyerünk! Indulj! Csináld!” – ezzel megjelent rajtad a lék. Ha egyszerűen csak itt vagy, akkor hogyan szivároghatna el belőled bármi is? Az energia összefut, visszahullik rád, egyfajta tűzkörré alakul – végül az elme gleccsere olvadozni kezd.

A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés…

Minden zuhan. Az egész elme zubogva zuhan, zuhan, zuhan – meg is rémülsz talán. Az első szatori környékén nagyon nagy szükség van a mester bensőséges és mély közelségére, hiszen ki mondaná neked: „Ne félj – ez gyönyörű. Zuhanj tovább!”?

Már attól a szótól, hogy „zuhanás” félelem tölti el az embert, hisz a zuhanásról mindenkinek a feneketlen mélység jut az eszébe, az, hogy elveszíted a talajt a lábad alól, és az ismeretlen felé haladsz. A zuhanás a halál érzetét hordozza magában – ezért fél az ember.

Voltál valaha hegytetőn, egy magas csúcson, ahonnan lenéztél a mélységbe, a völgybe? Émelygés, remegés és félelem tör rád, mintha a mélység maga a halál lenne, és magához húzna. Amikor az elme olvadni kezd, minden egyszerre zuhanni kezd, valóban minden. A szerelmed, az egód, a sóvárgásod, az indulataid, a gyűlöleted – minden, amivel eddig törődtél, hirtelen meglazul, és zuhanni kezd, mintha a ház akarna szétesni. Egy káosszá változol – nincs több rend, minden fegyelmed eltűnik. Eddig valahogyan egyben tartottad önmagad, valahogy magadra kényszerítettél egy kontrollt, egy fegyelmet. Most, hogy ellazult és természetes vagy, mindez zuhanni kezd. Rengeteg minden, amit elnyomtál magadban, most felbugyog, a felszínre tör. Egy káosszal szembesülsz mindenütt; olyan leszel, mint egy őrült.

Az első lépést nagyon nehéz megtenni, mert akármit is erőltetett rád a társadalom, akármit is tanultál, akármire nevelted magad, az zuhanni kezd. Az összes szokásod, minden irányultságod, utad egyszerre elenyészik. Az identitásod elpárolog, nem tudod majd, hogy ki is vagy valójában. Egészen mostanáig jól tudtad, hogy ki vagy: tudtad a neved, ismerted a családodat, a helyedet a világban, tudtad mekkora a tekintélyed, mekkora tisztelet övez… mindent tudtál. Mindennel tisztában voltál, most pedig minden olvadni kezd, az identitásod eltűnik. Sok mindent tudtál – most semmit sem tudsz. Eddig a világ bölcsnek tartott, most pedig zuhansz, és teljesen tudatlannak érzed magad.

Ez történt Szókratésszel is. Az volt az első szatori pillanata, amikor így szólt: „Most már csak azt tudom, hogy semmit sem tudok. Csak egyetlen egy dolgot tudok: hogy tudatlan vagyok.” Ez az első szatori.

A szufiknak van erre az időszakra, arra az emberre, aki eljut ebbe az állapotba, egy szavuk: maszt, ami annyit tesz, „őrült”. Rád néz, de nem lát téged. Körbe-körbe bolyong, és nem tudja hová megy. Össze-vissza beszél. Képtelen megtartani a mondandója összefüggőségét. Egy szó, azután egy szünet; azután egy másik, de oda nem illő szó; egy mondat, egy másik, de nem kapcsolódó mondat – semmi összefüggés, minden következetesség eltűnik. Ő maga válik ellentmondássá. Nem bízhatsz benne.

Ezekben a pillanatokban szükség van egy iskolára, ahol mások vigyázhatnak rád. Ezért építettek asramokat is – ezeket az embereket nem szabad a társadalomba engedni, mert ott őrültnek fogják nézni őket és vagy zárt osztályra, vagy börtönbe zárják, és megpróbálják „kigyógyítani” őket. Megpróbálják lerángatni, visszahúzni őket egy korábbi állapotba – amikor fejlődnek! Ő már elszakította a társadalom összes bilincsét, és most káosszá változott…

Ezért hangsúlyozom én a kaotikus meditációkat. Hozzásegítenek az első szatorihoz. Mert képtelen vagy a legelső pillanattól csöndben ülni. Bolondot csinálhatsz magadból, de nem tudsz nyugodtan ülni, mert lehetetlen. Ez csak a második szatorinál történhet meg. Az első szatorinál kaotikusnak, dinamikusnak kell lenned. Engedned kell, hogy az energiáid úgy áramoljanak, hogy minden kényszerzubbony felhasadjon rajtad, és minden bilincs leszakadjon rólad. Most először kívülállóvá válsz, aki többé nem része a társadalomnak. Ezért van szükség olyan iskolákra, ahol tudnak rád vigyázni. Szükséged van egy mesterre, aki azt mondhatja: „Ne félj!”, aki el tudja mondani, hogyan zuhanj könnyedén. Engedd, hogy megtörténjen, ne kapaszkodj bele semmibe, mert az csak késlelteti majd a pillanatot – zuhanj! Minél előbb lezuhansz, annál rövidebb ideig tart az őrület. Ha késlelteted, akkor akár nagyon sokáig is eltarthat.

Világszerte mindenütt milliónyian vannak elmegyógyintézetekben, akik valójában nem őrültek, és nem pszichoterapeutára, hanem mesterre van szükségük. Elérték az első szatorijukat, most pedig az összes terápia a „normálisba” próbálja őket visszakényszeríteni. Pedig ők már jobb helyzetben vannak, mint te. Ők már elérték az első fokot, de ez egy nagyon különös fokozat. Ilyennek kell lenniük az első szatori idején, és te elítéled őket. Azt mondod: „Te őrült vagy!” Ezért persze megpróbálják elrejteni az őrületüket, megpróbálnak kötődni, de minél tovább kötődnek, az őrületük csak annál hosszabb ideig tart majd.

Csak nemrég jött rá néhány pszichológus – elsősorban R. D. Laing és társai – arra a tényre, hogy vannak olyan őrültek, akik nem a társadalom alá süllyedve, hanem a fölé emelkedve zökkentek ki a mindennapi életből. Csak nagyon kevés, rendkívül érzékeny nyugati ember jött rá erre, miközben ezt Keleten mindig is tudták. Ez az, amiért Keleten soha nem akarták elnyomni az őrülteket. A legelső dolog, amit Keleten tesznek ilyenkor: az őrültet egy olyan iskolába kell szállítani, ahol sokan segítenek, és egy élő mester is jelen van. A legelső dolog, hogy hozzásegítsék őt a szatorihoz.

Az őrültek mindig nagy tiszteletnek örvendtek Keleten, míg Nyugaton csak megvetették, elektrosokkolták és inzulinsokkolták őket. Kényszerítették őket; még ha ezzel tönkre tették is az agyukat, hiszen már alkalmaznak sebészeti eljárásokat is. Megoperálják az agyukat, és eltávolítanak onnan bizonyos részeket. Persze ezután normálisak lesznek, de egyben lelassulttá, tompává, ostobává is válnak, elvész az intelligenciájuk. Már nem őrültek, már nem bántanak senkit. A társadalom hallgatag részévé válnak. És te ölted meg őket, miközben fogalmad sem volt róla, hogy ők épp egy olyan fázist értek el, ahol az ember emberfelettivé válik.

De persze a káoszt túl kell lépni. Egy szerető mesterrel, és egy szerető csoporttal az iskolában, az asramban ez könnyen megy. Mindenki könnyen túlteszi magát rajta, és könnyedén elindul a második fokozat felé. Ennek meg kell történnie, hiszen mindenféle külső rend csak rádkényszerített rend, nem valódi rend. Mindenféle fegyelmezést csak rád erőltettek, ez nem a te belső fegyelmed. Mielőtt elérnéd a belsődet, a külsőt el kell dobni. Mielőtt egy új rend megszületik, a régit meg kell szüntetni. Közöttük pedig keletkezik majd egy rés – ez a rés az őrület. Az ember úgy érzi, az elméje úgy zubog, ahogy a víz, amint a magasból a mélységbe zuhan, és úgy tűnik, a zuhanásnak soha nincs vége.

Az út közepén, amikor túlléptél az első szakaszon, ha már megélted az első szatorit, akkor egy új rend emelkedik ki belőled, lényed legmélyéről. Ennek már nincs köze a társadalomhoz, nem más adta neked, ez többé nem egyfajta börtön a számodra. Most egy új, a szabadság minőségével bíró rend jelenik meg benned. A fegyelem magától jelenik meg benned, ez a saját fegyelmed. Senki nem követeli meg tőled, senki nem mondja, „Csináld ezt!” – te csak teszed a saját dolgod.

…az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;

A zubogó, és harsogó vízesés eltűnt, nincs többé káosz. Ez a második szatori. Olyanná válsz, mint a Gangesz, lassan, szelíden hömpölyögsz, már egy hang sem hallatszik. Úgy sétálsz, mint egy vőlegény, csöndesen és könnyedén. Lényed egy teljesen új varázzsal telik meg: kecsességgel és eleganciával. Ez a második szakasz. Minden szobor ebben örökítette meg az összes buddhát, mert a harmadik szakasz megörökíthetetlen. Csak a második és az első ragadható meg.

Az összes buddha, a dzsainák tirthankarái – menj, és nézd meg a szobraikat: az eleganciájukat, a kecsességüket, testük feminin, finom körvonalait. Nem férfiasnak, hanem nőiesnek tűnnek. Teltségük, gömbölydedségük nagyon feminin. Ez mutatja, hogy belső lényük nagyon lassú és finom lett. Semmi agresszió nincs már bennük.

A zen mestereket, mint Bodhidharma, Rinzai, és Bokuju, az első szakaszban rajzolták meg. Ezért tűnnek olyan vadnak. Úgy néznek ki, mint az üvöltő oroszlánok, mint akik épp megölni készülnek téged. Ha belenézel a szemükbe, vulkánokat látsz, melyek tüzet hánynak rád. Ennek sokkoló hatása van. Okkal ábrázolták őket az első szatori állapotában. A zen mesterek tudták, hogy az első fázis a nehéz, és úgy gondolták, ha látod, hogy Bodhidharma is átesett ezen a fázison, akkor ha elérkezik számodra is ez az időszak, megérted, és nem fogsz félni. Ha még Bodhidharma is… De ha állandóan csak csöndes, lassú sodrású folyamként ábrázolt buddhákat és tirthankarákat láttál, melyek feminin kecsességet sugároznak magukból, akkor nagyon meg fogsz ijedni, amikor rádtör az esztelen vadság, amikor oroszlánná változol. Igen! Az ember üvölteni kezd, mint az oroszlán. Rettentő zuhataggá változol.

Ezért ábrázolták a zenben a megvilágosodásnak mindinkább ezt a vad szakaszát. Persze ott is voltak buddhák a sírhelyeken, de az már a következő szakasz. Azzal már nincs annyi probléma. Amikor elcsendesedsz, már nincs több probléma. Indiában ezt a második szakaszt túlhangsúlyozták, és ez egyfajta akadállyá is lett, hisz az ember így már a legelejétől tudja, hogy a dolgok hogyan működnek. Egy buddha már egy önmegvalósult lény. Megtörténhet veled is, de abban a hézagban, ami téged és egy buddhát elválaszt, teljes őrület van.

Mi történik, amikor elfogadod és szabadjára engeded az őrületet? Magától leülepszik. A régi, a társadalom által rádkényszerített rend eltűnik, egyszerűen csak elpárolog. A régi tudás már nincs többé. Minden, amit a szentírásokról tudtál, eltűnik. Van egy nagyon híres zen kép, amin egy zen szerzetes épp az összes szentírást égeti el. Ez az első szakasz. Az ember eléget minden szentírást, eldob magától minden tudást. Minden, ami eddig a tiéd volt ostobaságnak, szemétnek tűnik. Most a saját bölcsességed kezd el felemelkedni; ezt már nem kell, hogy mástól vedd kölcsön. De beletelik egy kis időbe – épp ahogy a magocskának is idő kell, hogy kicsírázzon.

Ha képes vagy túljutni ezen a kaotikus szakaszon, akkor a második nagyon-nagyon könnyen, magától, automatikusan követi majd. Elcsendesedsz, minden lecsillapodik, pont mint a Gangesz, amint a síkságra ér. A hegyekben még üvölt, mint egy oroszlán, hatalmas magasságokból alázuhanva, óriási kavarodást okozva. De azután elér a síkságra, elhagyja a hegyeket. Most, hogy megváltozott a tér, minden csöndben folydogál. Szinte nem is látod, hogy tényleg folyik-e vagy sem. Minden úgy mozog, mintha nem is mozdulna, mintha teljes nyugalomban volna.

Érd el bensőd beteljesülését, ösztönösen, remény nélkül, nem haladva semmi cél felé, nem sietve, nem rohanva. Csak élvezd… élvezz minden pillanatodat.

…az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;

Ez a szakasz a tökéletes csend, nyugalom, békesség, önuralom és hazaérkezettség minőségével bír.

Azután:

…végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.

Ekkor hirtelen, de csöndesen hömpölyögve eléri az óceánt, és eggyé válik azzal – határok nélküli végtelen tér lesz. Többé nem folyó, többé nem individuális lény, többé nincs ego.

Még a második szakaszban is van egy nagyon finom, áttetsző ego. A hinduknak két szavuk van az egóra: az egyik az ahamkár, ez az ego, ez van neked is. A másik az aszmitá, a vagyok-ság – ez az ego-nélküliség. Amikor az „én vagyok” helyett csak azt mondod „vagyok”, az „én”-t elhagyod, az „én” már nincs ott, csak egy „vagyok” van, az az aszmitá. Ez egy rendkívül kifinomult, csöndes ego, senki nem érzi, mert nagyon passzív, egyáltalán nem agresszív. Nem hagy maga után semmi nyomot, mégis jelen van. Az ember érzi, hogy létezik.

Ezért hívják ezt a második szatorinak: a Gangesz csendesen hömpölyög, megtalálta otthonát, békességben van… de még mindig ott van. Ez az aszmitá. Az „én” már eltűnt, és vele együtt az összes hozzá kötődő őrület is elenyészett. Az agresszív, vad „én” nincs többé, de egy nagyon halvány, áttetsző ego még jelen van, hiszen a folyónak vannak partjai, azaz határai. Még mindig különálló, még mindig megvan az egyénisége.

Az egóval a személyiség eltűnik, de az egyéniség megmarad. A személyiség valójában a külső egyéniség. Az egyéniség pedig a belső személyiség. A személyiség a külvilágnak szól: egyfajta bemutató-, vagy kiállító terem. Ez már eltűnt, hisz ez az ego. De az a belső érzés, hogy „létezem”, nem a külvilágnak szól: senki nem fogja meghallani. Ez már senki más életébe nem fog beleavatkozni, senki más dolgába nem dugja már bele az orrát. Egyszerűen csak lebeg, de még mindig ott van – hiszen a Gangesz egy önálló egységként létezik.

Aztán az egyéniség is szertefoszlik. A harmadik szó: átma. Ahamkár az ego, az „én”. Azután jön a második szakasz, az aszmitá, ahol az „én” már eltűnt, de a létezés érzete még ott van, mint árnyék. Végül az átma: itt már az árnyék is eltűnt.

Ezt hívja Tilopa „én-nélküliségnek”. Létezel, de az „én”-ed nélkül, létezel, de határok nélkül. A folyó most már óceánná lett; beléömlött, eggyé vált vele. Az egyéniség nincs többé, a határok eltűntek, de a lényed lénynélküliségként tovább létezik. Határtalan ürességgé változott. Olyan lett, mint az égbolt.

Az ego olyan volt, mint a fekete felhők az égen. Az aszmitá pedig mint a fehér felhők, és az átma már a felhőtlen ég, csak a tiszta égbolt.

…végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.

Ahol visszatérsz a forráshoz, az anyához, ott bezárul a kör. Hazaérkeztél, eggyéolvadtál az eredeti forrással. A Gangesz eggyé vált a Gangotrival, a folyó elérkezett a forrásához: ez a teljes kör. Most is létezel, de olyannyira különböző értelemben, hogy jobb, ha azt mondjuk: nem létezel.

Ez a legellentmondásosabb állapot, mert hihetetlenül nehéz lehozni a nyelv és a kifejezések szintjére. Az ember ezt csak megízlelheti. Ezt hívja Tilopa Mahámudrának: a hatalmas, legfelsőbb és végső orgazmusnak. Oda érkeztél vissza, ahonnan elindultál. Az útnak vége. De nem csak az útnak van vége, az utazó sincs többé. Az út nem pusztán mint út ér véget, de cél sincs többé.

Most már semmi sem létezik – és minden van.

Ezt soha ne feledd el: egy asztal létezik, egy ház létezik – de Isten van. Egy asztal, egy ház képes áttűnni a nemlétezésbe, Isten azonban nem. Ezért hát nem helyes azt mondani, hogy Isten létezik. Isten egyszerűen csak van. Nem tud megszűnni. Ő maga a valóság. Ez a Mahámudrá.

Minden, ami létezik, most eltűnik, és csupán a valóság marad.

A test létezett, most eltűnt. Az elme létezett, most eltűnt. Az út létezett, most eltűnt. A cél is eltűnt. Minden, ami létezett, már eltűnt, csak a valóság tisztasága van – egy üres tükör, egy üres égbolt, egy üres lény.

Ezt hívja Tilopa Mahámudrának. Ez a legvégső, a legutolsó. Itt már nincs „azon túl”. Ez itt maga a „mindenen túl”.

Emlékezz erre a három szakaszra: át kell rajtuk haladnod.

Káosz, ahol minden a feje tetejére áll, ahol már nem azonosítod önmagad semmivel, minden meglazult és szétesett, teljesen megőrültél. Figyeld, engedd szabadjára, haladj rajta keresztül és ne rémülj meg tőle. Amikor itt vagyok, nincs mitől félni. Én tudom, hogy el fog múlni, tudom, hogy mindig elmúlik, erről biztosíthatlak. És anélkül, hogy ez elmúlna, nem jelenik meg benned a buddhaság csöndje, kecsessége és eleganciája.

Hagyd elmenni. Rémálom lesz természetesen, de hagyd, hogy elmúljon. Ezzel a rémálommal az egész múltad kitisztul. Elképesztő katarzist fogsz átélni. Az egész múltad egy tűzön fog áthaladni, te azonban tiszta arannyá változol.

Ekkor jön a második szakasz. Az elsőn azért kell túljutni, mert lehet, hogy megijedsz és inkább elmenekülsz tőle. De a másodiknak is megvan a maga veszélye – egy teljesen eltérő veszély. Az elsőn úgy kell túljutni, hogy tudatosítod, biztosan el fog múlni. Itt csak időre van szükség, meg persze bizalomra. A második másfajta veszélyeket hordoz magában: mivel annyira gyönyörű, az ember szeretne itt ragadni. Kötődni kezd hozzá, és mindörökké itt akar maradni. Amikor a belső folyam csendben és nyugalomban hömpölyög, az ember ragaszkodni kezd a partokhoz, és már egyáltalán nem akar sehová sem menni, annyira jól érzi magát. Egy bizonyos szempontból ez a nagyobbik veszély.

A mesternek biztosítania kell téged afelől, hogy az első szakasz egyszer véget ér, és a mesternek kényszerítenie kell, hogy ne ragadj le a másodiknál. Különben a Mahámudrá soha nem történhet meg veled. Nagyon sokan vannak, akik ehhez a második szakaszhoz ragaszkodnak, és nem eresztik, annyira kötődnek hozzá. Olyan csodálatos, hogy az ember beleszeret, ez automatikusan történik. De vigyázz, légy tudatos – ezen is túl kell jutni. Figyelj és ügyelj rá, hogy ehhez se ragaszkodj.

Ha képes vagy figyelemmel kísérni a félelmedet az elsőnél, és a mohóságodat a másodiknál… Ne feledd, a félelem és a mohóság ugyanazon érme két oldala. Ha félsz, akkor el akarsz menekülni, ha pedig elönt a mohóság, nem akarsz elszakadni; mégis mindkettő ugyanazt jelenti. Figyeld meg a félelmed, figyeld a mohóságod, és hagyd, hogy a mozgás tovább folytatódjon: ne akard megállítani. Ha a Gangesz nem hömpölyög tovább, egy megrekedt, pangó tó lesz belőle. Akármilyen gyönyörű, hamarosan halottá lesz. Összemocskolódik, kiszárad, és hamarosan minden, amit eddig elsodort magával, elvész.

Haladj tovább! A mozgásnak örökké kell tartania – ezt soha ne feledd el. Ez egy végtelen utazás. A több mindig lehetséges; engedd, hogy megtörténjen. Ne reménykedj benne, ne kérd, ne előzd meg önmagad, csak hagyd, hogy magától megtörténjen, hiszen megjelenik a harmadik veszély is, amikor a Gangesz az óceánba ömlik, és ez az utolsó, mert ott elveszíted önmagad.

Ez a végső halál. Úgy tűnik, ez a legvégső halál. Még a Gangesz is megremeg, megborzong, mielőtt az óceánba ömlene, még a Gangesz is visszanéz, eszébe jut a múlt, az emlékek, majd a csodálatos időszak a síkságokon, és az a hihetetlen energia-örvény a hegyekben. A legeslegutolsó pillanatban, amikor a Gangesz épp beleömölne az óceánba, halogatni kezd, és tovább időzik még egy kicsit. Vissza akar nézni, újra felidézni az emlékeket, a gyönyörű élményeket. Erre is figyelni kell. Ne halogass!

Amikor előtted az óceán, engedd el magad, egyesülj vele, olvadj szét benne, válj semmivé.

Csak a legutolsó pillanatban búcsúzhatsz el a mestertől, előbb nem. Búcsúzz el a mesteredtől, és válj te az óceánná. De addig a pillanatig szükséged van annak a kezére, aki a tudás birtokában van.

Az elmének van egy olyan hajlama, ami megpróbálja elkerülni a mesterrel a bensőséges kapcsolatot. És ez az, ami akadályt jelent a szannyász felvételénél. Szeretnél független maradni. Szeretnél tanulni, de egyben szeretnél független is maradni. Így azonban nem lehet tanulni. Annak nem ez a módja: nem tudsz kívülről tanulni. Be kell lépned mestered lényének legbenső szentélyébe. El kell kötelezned magad neki. Egyébként nem tudsz majd fejlődni.

E nélkül legfeljebb innen-onnan tanulsz majd egy kicsit, magadévá teszel némi tudást – de ez nem segíthet rajtad. Sőt, még teherré is válik. Tökéletes, mélységes elkötelezettségre van szükséged, mert nagyon sok minden fog történni, és ha te csak a határvonalig merészkedsz, és onnan, mint valami közönyös látogató figyelsz, nem sok történhet veled. Mert mi történik veled, amikor elérkezik az első szatori? Mi történik, amikor megőrülsz? Semmit sem veszítesz, ha teljességgel rábízod magad egy mesterre, hiszen nincs semmid, amit elveszíthetnél. Az önfeladásod által csak nyerhetsz, veszíteni nem tudsz, mert nincs mit. Nincs semmi, amitől félned kellene. Mégis, az ember folyton elkötelezettség nélkül akar tanulni, és nagyon okossá válni. Ez azonban soha nem történt még meg, mert a tanulás így lehetetlen.

Ha tehát valóban őszinte és igaz kereső vagy, akkor keress magadnak valakit, akire képes vagy rábízni magadat, akivel el tudsz majd merülni az ismeretlenben. E nélkül sok életen át bolyongtál már, és sok további életen át bolyonghatsz is még tovább. A végső beteljesülés e nélkül lehetetlen. Szedd össze a bátorságod, és ugorj!

 

*************************